NEM AZ ÉGNEK
VAGY ANGYALOKNAK

A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Ő tudja, mért élek, halok!

Akár démonom, a gonosznak
társaként, gőg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!

Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.

(Rába György)

MOST A SZÍV

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László)

...NAK

Lelkemben nincs többé alázat,
nem indít már meg semmi sem:
zokszavad vagy szerelmi lázad, -
szívünk egymástól idegen.
Szabadságomat - ezt feledted -
bódulatért el nem dobom,
lágy mosolyodnak, hő szemednek
áldoztam úgyis szebb korom,
ifjúságom minden reménye
benned úgyis sokáig élt:
egész világ gyűlöletére
szoktam forró szerelmedért!
Térdednél telt el annyi órám -
ha máshol, talán ezalatt
szent lelkesülés tüze fú rám...
S mit adtál cserébe magad?
Elfogott volna égi ihlet,
s olyan remeket alkotok,
hogy művemért a hír kitűntet,
s nevem örökké élni fog...
Olyan gyöngéden mért igérted,
hogy pótolod a koszorút?
Mért tüntetted, lobbanva, szépnek
vágyadat, ha a búcsu rút?
Álmodj szerelmet, - büszkeségem,
hűtlen feledve mást szeress!
Bármi sors várjon földön-égen,
belőlem rab már sohse lesz.
A szív a messzi délre vágyik,
hívnak az idegen hegyek.
Mért ismertelek, s jaj, sokáig
ahhoz, hogy elfelejtselek?
Bárkivel most gyönyört gyönyörre!
Mindenkinek esküdözöm,
forrón, kacajt kacajba öltve,
s szememben mindig ott a könny.
Ne úgy szeressek, mint szerettem!
Csalni fogok könyörtelen!
Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem
volt hű egy angyal szíve sem.
A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak még egyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!

Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.

(Rába György)

HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ...

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
ami szerelmed növeli.
Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
ne tudd meg, hogy az életem mily
üres, fekete, ostoba!
Hogy boldogságod meg ne öljem,
nem vallhatom be soha, hogy
nem hiszek már a szerelemben,
s szivedre méltatlan vagyok;
s hogy ami szent gyönyörüséget
adott egykor, ma méreg, és
hogy mint éjjel meghitt kíséret,
oly jó nekem a szenvedés.
Tiéd, amit jövőm kigondol,
az üdvösségem is, fogadd;
de ne kérdezz soha a multról;
lelkem kínja enyém marad!

(Szabó Lőrinc)

NEM GŐGÖS SZÉPSÉG

Nem gőgös szépség eszközével
bűvöli ő az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dőlyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni;
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogy ha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerű és oly csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.

(Fodor András)

TEKINTETED

Tekinteted ragyog, akárcsak
a kékzománcos ég,
a hangod úgy olvasztja szájad,
mint gyöngéd csók ízét.

Ha hallgatom bűvös beszéded,
ha szemed rám tapad,
odadnám ezt a harci éket:
jó grúz acélomat.

Mert ennek is szép csillogása,
s ha édes hangja kél,
a lélek borzad össze fázva
s a szívben forr a vér.

De ádáz, veres harci élet,
már nem hív engemet,
mióta hallom lágy beszéded,
és rám tapad szemed.

(Fodor András)

ARCKÉP

Fiúsan bodros haja röpdös,
maga hímes, mint lepke nyáron;
ha ő mondja, a nyers, a dölyfös
szó is kedvesség, úgy találom.

Kedvében járni, ó, be dőre,
a megszokottat ő utálja,
kézből kisiklik jóelőre
és elrepül, mint kismadárka.

Ború száll, alig, hogy derült még,
makrancos ifju homlokára,
a szeme nyájas, mint derült ég,
a szíve zord, mint tenger árja.

Olykor igazság szól belőle,
majd meg álnok lesz szóban-tettben,
érthetetlen minden szeszélye,
de nem szeretni - lehetetlen.

(Lányi Sarolta)

A HALOTT SZERELME

A testem napról-napra porlad
    a föld alatt,
de lelkem megtalálja, hol vagy,
    s veled marad.
Szerelmem el nem oltja semmi,
    tovább lobog
a síri éjben is, feledni
    itt sem tudok.

Nem bántott végső perceimben
    a félelem.
Örök lesz most a búcsu, hittem,
    s emléktelen.
De íme, elfogott a bánat:
    az égiek
között is vágy kínzott utánad,
    s nem leltelek.

Mit ér az Isten fényhatalma,
    mit ér a menny,
ha földi szenvedélyem álma
    itt van velem?
Magamban itt is óva őrzöm
    szünetlenül,
csak sírok egyre, mint a földön,
    s féltés gyötör:

Tán bőröd más lehellet éri,
    más száj becéz -
és árva lelkem nem kiméli
    a szenvedés.
Vagy látlak szenderegni téged
    más oldalán,
és forró, fojtott szavad éget
    parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,
    te hű leszel,
magadat súlyos esküvéssel
    jegyezted el.
- Miért a könny, a riadalmak,
    ó, mondd, minek?
Hisz nélküled békét, nyugalmat
    úgysem lelek.

(Lator László)

ROSZTOPCSINA
GRÓFNŐHÖZ

Hogy egy csillag alatt születtünk
ön meg én - igen, ezt tudom.
Egy ábránd ragyogott felettünk,
az csalt sokáig egy uton.
Jaj, a viharzó szenvedélyek!
Elvesztettem a tiszta célt,
s a meddő harcban semmivé lett,
amit az ifjúság igért.
Készüljünk örök szakitásra!
Félek, a szívem kifakad,
félek, hangom elárulná a
hiábavaló álmokat.

Így úszik két hullám is éppen,
véletlenül és szabadon
a kék tenger-sivatagon
együtt, kedvező déli szélben,
míg szétválasztja őket egy
zátony, szirtfal vagy kősziget
s ketten, száguldáshoz szokottan
szállnak ellenkező habokban,
s szerelem, részvét elveszett.
De viszik gyöngéden, epedve,
zúgó, viharzó tengerekre
kölcsönös, örök fényüket.

(Vas István)

MEGEGYEZÉS

Kapcsolatunkért az erények
szolgái bárhogy marjanak,
és noha az előitélet
elveszi női rangodat,

térdem hajlását üres illem
s földi bálvány nem látta még:
mint neked, a harc kellemetlen,
de nyugalmam nem zúzza szét.

Világi ragyogásba veszve,
mint te, forgok a bálokon,
de bölccsel s bolonddal csevegve
csak saját szívemben lakom.

Minket földi mámor csak úntat,
nekünk az ember mind silány;
de mert nem csapjuk be magunkat,
nem csap be más sem ezután.

Amily gyorsan egymásra leltünk,
válásunk is gyors lesz: ha már
örömtelen volt a szerelmünk,
legalább majd búcsúnk se fáj.

(Szabó Lőrinc)

ÍGY, ILYEN FORRÓN

Így, ilyen forrón, nem téged szeretlek,
szépséged énrám hiába ragyog;
elmúlt ifjúság, árnnyá hűlt napok:
régi sebeim sajdúlnak tebenned.

Nézlek: szép vagy, gyönyörű szenvedély,
és szemem hosszan a szemedbe mélyed;
álmodozva, tudom, veled beszélek,
fájó lelkem mégse hozzád beszél:

egy lányhoz beszél, aki vesztve rég:
arcodban őt keresem - arca mását,
csókodban - egy elmaradt csók varázsát,
szemeidben - két kihúnyt szem tüzét.

(Szabó Lőrinc)

ÁLOM

A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen,
és lassan folyt a vérem, cseppre-csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.

S egy estélyt láttam, messze, fenn, hazámban:
víg társaság, a fény kápráztató,
virággal ékes ifjú nők - s vidáman
közöttük éppen rólam folyt a szó.

De a vidám beszédre nem figyelve,
közülük egyik eltünődve ül,
s az Isten tudja, hogy miért, a lelke
baljós álomlátásban elmerül.

Dagesztánt látja - völgye mély ölében
látása ismerős halotthoz ér,
a mellén mély sebszáj tátong sötéten
s hűlő sugárral csordogál a vér.

(Áprily Lajos)

FIATAL SZERELEM

A szeme kék, a haja gesztenye,
ajkán gúny, mint senkién sohase,
szeszélyes lány; de bármennyire lázad,
szive csupa szerelem és alázat.

Már rég előttem ül, álmodozik,
az asztalról himbálja lábait;
most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,
de keze székem támlájára téved.

"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?"
"Szeretlek!" - "Az öreg dolog, fiam;
s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak...
Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"

"Hát jó! Kérlek, álmodtam..." - "Nem igaz!"
"De igaz! S azt álmodtam, hogy te az
utcán sétáltál, édes, fiatal lány,
gyönyörü ruhában, egy férfi karján,

s az a férfi..." "Ki volt?" - "Ki? Hát: nem én!"
"Hazudsz!" - "Bizisten, te jöttél felém,
de egészen az ő szemébe vesztél,
én ott álltam, rám se hederitettél."

"Anyuka!" - rohan kifelé a lány,
de elkapom, még idejekorán,
s ajkaim a bűnért, mit elkövettek,
irgalmatlan csókokkal vezekelnek.

(Szabó Lőrinc)

VALAMI ÉDES SUGALOM

Valami édes sugalom,
szép emlék bujkál a szivemben;
hogy honnan támadt, nem tudom,
s hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelőtt,
- parányi szívben kicsi gondok -
ültünk az erdőszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretők;
a szirt forrása hűsen omlott,
rigó rikkantott s elrepült,
szivemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. -
Ha nem lepné a messze mult rég,
ha valahogyan visszajutnék:
ki tudja! - nem ott vár-e még.

(Rónay György)

AMIT SZAVAKRA BÍZNI
ÁTALL

Amit szavakra bízni átall,
ajkamra égeti a szád,
s ütőered mély dobbanással
egy kedves titkot tudtul ád.

Riadt madárka, messze szöknél,
s vállad szorítja mellemet,
a szerelem prédája lettél,
és szavad is már megremeg.

Még visszahajlik karcsu tested,
míg piros szájad csókot ad,
elért egészen már a veszted,
s még egyre őriznéd magad.

Mi úgyse mondhatunk le, érzed,
miért félsz hát, hogy adni kell?
Meg kell fizetned az egészet,
ne légy adósom semmivel.

Így félve és epedve, bárhogy,
megtelik végül a pohár.
A szép szemérem arra vár, hogy
a szerelem megölje már.

(Vas István)

ESTE

Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

(Vas István)

JÁCINTOK

Ott zene zúg; az éj itt nesztelen,
a virágokból álom-illat száll fel:
én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.

S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy,
a gyertyák égnek, és a vonók sírnak,
táncos körök csukódnak össze s nyílnak,
mindenki lángol; sápadt csak te vagy.

S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad
karok, szived felé; s te engeded!
Látom fehér, ellibbenő ruhádat,
és lepke-könnyü, gyöngéd termeted.

És árad éji illat édesen,
virágkelyhekből álmodóbban száll fel.
Én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.

(Eörsi István)

A TISZTA MENNY ALATT

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel, mely virít, mint égi rózsafa,
hinti a csillogó lombokra illatárját,
ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát,
és zengi torkaik szerelmes, telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt
a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
könnyelmü csókjaik becézik egyaránt
a kardvirágot és liljomot, timiánt,
és hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel,
hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.

Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe,
és zengő szél nevet hűs bokrok oldalán,
lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre
kar karban, hajnali, még nedves fényben égve,
lassan ballagnak át a férfi meg a lány,
hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán,
és ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe.

Szemükre gyönyörök fátylai hullanak,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap,
hogy örökös legyen e kéjes pillanat,
s a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
szemükre gyönyörök fátylai hullanak.

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel majd virít, mint égi rózsafa,
de ők a föld alatt nem érzik illatárját,
nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát,
és zengi majd szívük és torkuk telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

(Vas István)

EZ A NŐI ALAK

Ez a női alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd;
    minden elsülyed, csak én nem és ő nem.
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd
    föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, -
egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -;

apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt
    apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
    remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és
    szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szíves, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

Ez a csíra. - Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
Ez a születés fürdője, kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.
Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.

A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passzív: mindakettő,
éppúgy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat s fiukat éppúgy mint a lányokat.

Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; igy látom én a nőt.

(Babits Mihály)

EGY NŐ VÁR REÁM

Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik,
de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyítése.
Minden megvan a nemben: test és lélek,
vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások,
énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje,
minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei,
minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei,
minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.

Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfit, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit,
és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.
Eltávozom az érzéktelen nőktől,
és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégítenek;
látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem,
látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni.
Egy jottával sem kevesebbek nálam,
arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete,
húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és
    ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
jogaikban megállapodottak - nyugodtak, tiszták és öntudatosak.

Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők,
nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunnyadnak,
és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze fel őket, mint az enyém.

Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját,
szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
Nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges.
Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az
    országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítlak össze benneteket,
hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem
    süllyesztettem, ami oly régóta felgyülemlett bennem.

Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
belétek süllyesztek ezer eljövendő évet,
belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke
    atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok,
a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermeket kell majd nemzeniök:
tökéletes nőket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból!
Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, mint ahogy én és ti áttörjük egymást,
számítok nemző borzongásuk gyümölcseire, mint
    ahogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek.
Szerelmi aratásokra számítok a születésből, az életből,
    a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly
szeretettel ültetek belétek.

(Babits Mihály)

EGY ÓRÁNYI ŐRÜLET
ÉS GYÖNYÖR

Egy órányi őrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)

Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket, gyermekeim,
tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, vőlegény és menyasszony.)

Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkező, te, asszony!
Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!

Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Ó, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!

Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és veszélyek között!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!

Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!

(Szabó Lőrinc)

MI KETTEN,
KIKET OLY RÉGTŐL FOGVA CSALTAK

Mi ketten, kiket oly régtől fogva csaltak,
most átváltozunk, fürgén szabadulunk, mint a Természet maga,
mi vagyunk a Természet már, kitől oly távol voltunk, most visszatérünk hozzá,
növényekké, törzsekké, lombbá, gyökerekké, kéreggé változunk,
mi magunk vagyunk a földbe ágyazott szikla,
tölgyek, melyek a tisztáson egymás mellett nőnek,
legelészünk s a szilaj csordában együtt tombolunk mi ketten,
a tengerben két együtt úszó hal vagyunk,
akácfa virága, mely illatot hint reggelenként és alkonyattal a kis utcákra itt is, ott is,
vadállatok durva piszka, növények, ásványok,
két vadászó sólyom, mi szállunk föl, és mi fürkészünk a mélybe,
két fénylő nap, a bolygókban és csillagokban egyensúlyozzuk magunk, mint két üstökös,
agyaras kóborlók, erdők négylábúi, mi rontunk az áldozatra,
két felhő, mely délelőtt-délután egyre egymást kergeti a magasban,
örvénylő tenger, két vidám hullám, mely egymáson átömölve, egymásba zuhan,
mi vagyunk a levegőég maga, átlátszó, érzékeny, járható és át sem hatható,
hó, eső, hidegség, sötétség, a földkerekség minden teremtménye és minden ereje mi vagyunk,
máig csak keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi ketten,
mi, akik kimerítettünk mindent, csak a szabadságot, mindent, csupán a mi gyönyörünket nem.

(Takáts Gyula)

SASOK SZERELMI HARCA

Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben hirtelen elfojtott zaj, sasok szerelmi harca,
süvöltő, párzó egyesülés, fönt a magasban,
begörbített, markoló karmok, vad, élő, pergő kerék,
négy csapdosó szárny, két csőr örvénylő, eggyéforrt tömege,
bukó, lengő, kettős hurkokban, gyors zuhanással,
de a folyó felett, a pár, mely mégis egy, megáll,
egyetlen mozdulatlan pillanat, majd engednek a karmok,
s már újra szállnak fel, lassú csapásokkal, szétválva,
s más-más utat követnek.

(Vámosi Pál)

SZÉP ASSZONYOK

Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!

(Kosztolányi Dezső)

HALLOD, AMINT SUHOGÓN

Hallod, amint suhogón elhúznak az égen a darvak?
    Ékük száll magasan, déli mezőkre repül.
Foszlik a sárga levél, a nyiresben füttyög a cinke.
    Azt mondod: türelem, várjuk a lanyha tavaszt.
Kedves, a messzi jövőt várjam gyönyörű közeledben?
    Kinn kavaroghat a hó - csak virul arcod azért.
Gyakran tükröd elé ülsz, gyermeki szép mosolyoddal
    babrálod ragyogó, dús-koszorús hajadat.
Mondd meg hát, mikor élőbb, forróbb s szebb üde arcod:
    májusi reggel, a friss, fényteli kert közepén,
vagy ha tüzemnél ülsz, s én úgy féltem kicsi lábad,
    hogy sziszegő szikrák gyors tüze megsebezi?

(Rab Zsuzsa)

NAP ÉS ÉJ

Felfűtve vérünk, lobogott a nap.
Te gyönyörű, az eksztázist akartad,
s hogy olthatatlan vágyak izzanak
bensődben, arról vallott nékem ajkad.

Nem láttam én vak, hogy az éjszaka
ereszkedik már ránk, az élet éje,
s hogy lelked és szépséged csillaga
lehullt, hogy többé kezem el ne érje,

s elváltan értjük meg majd nagysoká,
hogy boldogságunk halt bele e csöndbe.
Mennénk utána még, de nincs hová,
s megyünk a sírba, külön én, külön te!

(Gáspár Endre)

HA A NAP KIRAGYOG
KELETEN

Ha a nap kiragyog keleten,
neki titkomat elrebegem.

Ha patak fut a déli napon,
neki suttogom el, mi bajom.

Ha a hold süt az éjjel egén,
örömöm neki mondom el én.

De elém ha te állsz, te magad,
suta számon a szó elakad.

(Gáspár Endre)

Ó, MEDDIG

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!

(Rab Zsuzsa)

NEHÉZ IDŐBEN
DRÁGA TÁRSAM

Nehéz időben drága társam,
meglátogattam sírhelyed,
s hogy arcodat most újra látom,
minden vonása fényesebb.
Megtörten egykor annyi kínban,
elhagytam végképp magamat,
gyötört, meghajszolt napjaimban
komor voltam és hallgatag.
A nevetésed hangja sértett,
nem könnyítette lelkemet,
csak ingerelte víg beszéded
túlérzékeny kedélyemet.
Azt hittem, hogy ledér szivedben
részvétre nem találhatok,
s még inkább megnövelte bennem
e hit a tartós bánatot.
Ó tűnt idő! Az ifjuságnak
hibája, hogy nem érti meg,
hogy könnyek nélkül is van bánat,
s lehet vidám, ki nem nevet.
Te meghaltál... És jöttek mások,
ismertem nőket s könnyeket,
s gyakorta véltem kacagásod
hallani, s felidéztelek.
És most előttem egyre szebbek,
hogy rájuk visszagondolok,
nyugodt erővel teljesebbek
azok a bánatos napok.
Mért nem becsültem? Szemrehányón
és bánattal kérdezgetem,
s mindent feledve újra látom,
hogy jössz felém elevenen.
Nevetve mondod: "Légy vidámabb!"
Szemed ragyog, lobog hajad.
S víg hangodnak visszhangja támad,
mely könnyeknél fájdalmasabb.

(Lator László)

KEDVES NŐK LEVELEI

Kedves nők levelei! Mily sok
örömre adtok ti okot!
De annál fájóbbak a kínok,
ha lelkünk színe megkopott.
Amint kihunyt a hév s az óhaj,
az ész dönt irgalmatlanul,
rászól az érzelemre: "Ó jaj!"
S az ember engedni tanul:
jobb akkor, ha bele se nézel
s visszaadod a levelet,
mert felér minden büntetéssel
a kínzó lelkiismeret.
Előbb csak játszi gúnnyal nézed,
mint együgyű fantáziát,
féltékeny düh aztán a részed,
vagy nappal, éj szenvedni lát.
Te, kinek még tárcámban hordom
sok levelét, mint egykoron,
átfutom őket néha zordan,
de tűzbe vetni nem birom.
Ámbár az évek megmutatták,
hogy kevés bennük az igazság,
haszontalan szók csak, buták,
szerettem őket; minden írott
soruk virág, mely a te sírod
halmán fakadt, holt ifjuság!

(Gáspár Endre)

EXOTIKUS ILLAT

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárul,
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárul
ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárul.

Ó, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árbóc- s vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -

zöld tamariszk-liget lehe a légbe gyűl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.

(Tóth Árpád)

A HAJ

Ó, gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,
egész tűnő világ, mely messzi múl busan,
piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!
s mint mások szellemét a ringó zene vonja,
enyém, én édesem, párfőmödön suhan.

S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
s kábúlt bőrükre az örök, hő nyár csorog, -
erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:

egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,
s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván
a szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.

Részeg főm e setét haj-óceánba rejtem,
melyben bezárva él a másik óceán,
s míg hintázó habok becézik úri lelkem,
termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!

Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,
átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
tömör, hő illatok kábítanak keverve:
ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.

Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
s te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,
melyből mohón nyelem az emlékek borát!

(Tóth Árpád)

A TÁNCOS KÍGYÓ

Be jó is látnom, drága lomhám,
    ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bőre ont rám,
    ég csillagaként!

Míg mély hajad zuhogva reng el,
    s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
    kék s barna habú,

lelkem, mint sajka, hogyha hajtja
    friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
    csodatájra kél.

És két szemed, akárki nézze,
    se vidám, se zord,
ékszer, melynek arany- s vas-része
    hüs elegybe forrt.

Úgy lépdelsz, lágy ütemre ingva,
    lomhán, szabadon,
minthogyha bűvölt kígyó ringna
    a varázsboton.

Gyermekfőd, mit, míg lustán illeg,
    halk súly le-leránt,
bókol, mint bájjal hogyha billeg
    kölyök-elefánt.

S tested szökell, mint nyúlt hajó, ha
    a habok viszik,
s ring, vásznát jobbra-balra bontva,
    egész a vizig.

S mint jégmezők tavaszi kedve
    zuhogva fakad,
ha olvad ínyed tiszta nedve,
    s elönti fogad,

nincs nektár, mely így tudna égni:
    fanyar csodabor!
olvadt menny! mely szivembe égi
    tüzeket sodor!

(Tóth Árpád)

A BALKÓN

Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő,
te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő:
a méla kályhatűz, a bűvös esthomály, -
emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő!

Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkónunk estelét a rózsaköd beszőtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.

Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív!
Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!

Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted, - ó, drága mérgü kéj! -
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.

Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve multamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a mult!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.

Ti eskük, illatok, sok végnélkűli csók!
Ó, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
S keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?
- Ó, eskük, illatok, sok végnélkűli csók!

(Tóth Árpád)

A SZÉP HAJÓ

Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát,
    szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyű szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
    mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
    diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon!

Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát;
    szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Melled, a büszke mell, amint előreszökvén
feszíti selymedet, olyan, mint drága szekrény;
    domboru, szárnyas ajtaján
minden fény megcsuszik, mint sima pajzs falán.

Kihívó, hetyke pajzs, két rózsás gombbal ékes;
dus szekrény, titka van, és telisteli édes
    bor, illat és drága likőr,
melytől az agy s a szív vad őrületbe dől.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyü szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
    mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.

Nemes szép lábaid, verve a fodrok alját,
a sötét vágyakat ingerlik s fölkavarják;
    ilyen két boszorkány, aki
mély üstjében sötét italát keveri.

Karod, mely herkules-fiúkkal játszva vína,
mint a sikos boák, kőkemény, noha síma,
    hogy makacsul szorítsad őt,
makacsul fojtva mély szivedbe, szeretőd.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
    diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon.

(Babits Mihály)

BŰVÖS, SZÉP ŐSZI ÉG VAGY

Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad,
s ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
maró emlékezetét keserű iszapjának.

Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,
amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,
széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
ó, ne keresd a szívem, az állatok megették.

Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott,
meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.

Lelkek kemény korbácsa, ó, Szépség, Te akarod.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
a rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.

(Ady Endre)

ŐSZI ÉNEK

1

Hideg homály borul szívünkre nemsokára;
tűnő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.

Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szivem, melyen véresen lobog.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagysietve az ács...
Kinek? - Tegnap nyár volt, ez már az ősz borúja!
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

2

Szeretem nagy szemed zöldtüzü ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!
Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,
csak a Napot, amely a tengeren ragyog.

És mégis: légy anyám! szeress! hajolj szivemre,
habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen;
testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente
s glóriás őszi ég: elhaló életem!

Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!
Ó, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:
hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!

(Szabó Lőrinc)

MOESTA ET ERRABUNDA

Agáta, mondd, szived nem száll-e néha messze,
túl e vak tengeren, e szennyes városon,
más óceán felé, hol zengő fény övezne,
s hol ring a szűzi mély, kéken, sugároson?
Agáta, mondd, szived nem száll-e néha messze?

A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!
Mily démon áldta meg, hogy bár üvölt vad ajka,
s ormótlan orgonán a mord vész véle búg,
el mégis ő csitít, az ős fenségü dajka!
A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!

Vágtass velem vasút! lebegj el, lenge gálya!
El innen, el, ahol könnyünkből lesz a sár!
Úgy-e, így sír szived gyakorta, ó, Agáta?
Sok itt a bűn, a baj s a jaj, el, messze már!
Vágtass velem, vasút! lebegj el, lenge gálya!

Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!
hol friss azúr alatt csak kedvek s üdvök élnek,
hol, amit szeretünk, méltó szeretni mind,
hol tiszta kéj ölén ájulhat el a lélek!
Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!

S hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényü kertje,
bujócskák, víg dalok, sok drága csók s csokor,
dombok mögül siró hegedűk halk koncertje,
hűs kőkorsók kora s az alkonyi bokor, -
hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényü kertje,

ártatlan Édenünk, tűnt üdvökkel tele:
ó, hol van? Kína sincs s az Indiák se messzebb!
Ha zeng hangos jajunk, felköltjük még vele?
Vagy ébred még, ha halk ezüst sirásunk reszket:
ártatlan Édenünk, tűnt üdvökkel tele?

(Tóth Árpád)

SZÖKŐKÚT

Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

(Babits Mihály)

EGY VÖRÖSHAJÚ
KOLDÚSLEÁNYHOZ

Hó archoz rőtszinü tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz pőre nyomort, de friss
    szépséget is.

Lásd, engem, bús, ideges
költődet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
    vágyakkal olt.

Cipőd csak rút facipő,
ám szebben hercegi nő
sem hord, min bársony a pánt,
    kacér topánt.

Ó, bár e kinőtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
    zúg a selyem.

S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctől aranyos őr:
    kis hetyke tőr!

A laza csokru füző
mögül két, bűnbe üző
keblecskéd kandi szeme
    kiintene.

S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
    sürgetni búj.

S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szőtte szonett
zsongatna, gyöngyszavu kincs,
    s míg bús bilincs

közt sok buja verselőd
dalt dallana, perzselőt,
s lépdelné karcsu bokád
    lépcsőd fokát,

lentről sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
    bújt tájait.

Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
    nyögné igád!

- Ám csak koldúlsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
    szennyébe túr.

Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebembe sincs
    pár sous-nyi kincs!

De menj csak, vígan, igy is,
ha kő és gyöngy irigy is, -
mégis csak pőre, keszeg
    tested a szebb!

(Tóth Árpád)

HA ÉLETÉBEN

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek, és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja éppen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
"A csillag vissza fog vezetni majd
A múlt időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

EGY HALOTT NŐHÖZ

Hogy érzem ma hatalmadat!
Szinte pillád éjféli árnya
vetűl fehér papíromra a lámpa
fénye alatt!
Szemed mohón
figyeli készülő dalom.

Lényed a lényembe tapad:
itt vagy! Némán néz a fakult arc,
s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz,
az is te vagy:
véred, tiéd,
bár porodat sír őrzi rég.

Ha lehelleted ér puhán,
lelkem, mely harcos és kemény lett,
ugy érzi, hogy közben téged is érlelt
lent a magány:
jobban szeretsz,
jobban akarsz, jobban követsz.

Családod a sírodra érc-
urnát emelt - hogy elfelejtsen;
közben örökölt s nősült rendületlen;
énbennem élsz!
Sirassalak?
Élsz és szivem melege vagy!

(Szabó Lőrinc)

SZERETNÉLEK
MÉG EGYSZER LÁTNI

Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!

A KÁRHOZAT HELYÉN

Ez a terem, amelyben történt.
Mondják, beszélik a falak.
Látom forogni a vad örvényt,
Mely elmerített, fényalak!
A teremtésnek delelőjén
Itt született a pillanat,
Amely után visszafelé mén
A lét, a hasonlót már nem ad.

S hajh! mielőtt aláhaladna
- Hol majd az űrbe nyugoszik -
Az örökkévalóság napja
Mintha megállott volna itt:
E percet élem szakadatlan;
Agyamban ez a jelenet
Kering szünetlen, változatlan,
Mint befagyott emlékezet.

Itt, eme függöny éjjelében,
Mint egy-egy villogó gyilok,
Röpködnek fuldokolva kéjben,
Tüzet lehellő sohajok.
Megelevenül tőlük itten
S remeg minden butordarab;
Árulkodik, suttog szememben,
Hátam mögött föl-fölkacag:

"Hogy gyalázatfolt ég a napban,
Virágkehelyben ronda pók.
Nincs szemérem a csillagokban,
Zsibáru lett a szűzi csók.
Hogy koldussá szegényült a lét;
Leélte tündöklő nyarát.
Üres a végtelen mindenség,
Ki van rabolva a világ!"

- Ah, úgy van, úgy, itten veszett el
A második paradicsom.
Szép Éva, téged csábitott el
Ott egy kigyó, itt egy majom.
Igen bizony, hitvány majom volt;
God dam! vörös frakkot viselt.
Chic-kel kötött nyakára csokrot,
S ezzel Waterloot nyert e helyt.

Úgy kell neked, szivem! mit fellengsz?
Ez itten a világfolyás.
A fellegekben amig jársz-kelsz,
A virágot letépi más.
Mért nem tanultál Jupitertől?
Elég fényes példát adott:
Ismerve Európát, cselből
Előbb ökörré változott.

HÚSZ ÉV MÚLVA

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

HARMINC ÉV UTÁN

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerűl egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget;
És látom újra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...

VELENCEI PÁSZTORÉNEK
(Egy párizsi Giorgione-kép)

Vizet, mert fullasztó a dél, - vigyázz,
lassan meríts, - vigyázz, hajolj le ott,
s a kancsó-szájon bugyborgó habot
hallgasd. Csitt! Mindent néma hő igáz
a mélyen túl, beszegve a napot:
a brácsa-húr, melyen vad ujj cikáz,
zokog; a barna arcokon vitáz
a bú s a kéj, a dal elhallgatott.
Mit néz a lány, mig karcsu fuvola
síklik le biggyedt száján, s oldala
borzong a hűs gyepen mezítlenül?
Ne szólj, mert fölsír. Maradjon talány
és névtelen e pillanat. A lány
ajkán az Örök Élet csókja ül.

(Kardos László)

AZ ARCKÉP

Ó, kegyes isten, aki csupa részvét,
    ó szerelem! Hadd, hogy ujjam alatt
    felragyogjon kedvesem képe, s hadd
mutassa lelke legbelső egészét:
hadd lássa, kit mély céllal vonz a szépség,
    túl szeme fényén, amint lángra kap,
    s túl mosolyán, mely gyűrűz, mint a hab,
hogy tárul benne teljes tenger és ég.
Lám! Sikerült. A karcsu nyak felett
    hangról, csókról némán is vall a szája,
    az árnyas szem multat lát és jövőt.
Arca ereklyetartó. Ne feledd
    hogy ezután (ó, Szerelem csodája!)
    hozzám jöjj, ha látni kivánod őt.

(Nemes Nagy Ágnes)

ELVÁLÁS

Mit hozhat ez a harc-sújtotta nap
    s minden ostromló ellenségedet
    felbujtó éj - mikor a szeretett
lényről sem kép, sem hang ma hírt nem ad?
Most, amikor vert had gyanánt szalad
    minden órád, s kéjben dédelgetett
    érzékeid csak azért küzdenek,
hogy délpontról alkonyba hulljanak?

Vigyázz, szegény bilincsbe vert bolond!
    Míg minden elmúltat csábítva fest
    az emlék, hogy örökké őt keresd:
gátakat tépő sodrással a gond
árja szívednek barlangjába ront,
    s meghasadt szívvel ott marad a test.

(Vajda Endre)

EMLÉKEZZ

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

(Kosztolányi Dezső)

SZÜLETÉSNAP

Szívem, mint éneklő madár,
akinek fészke vizes völgy,
a szívem mint az almafa,
kit édesen lehúz a föld,
a szívem mint a szivárványos
kagyló égi tengeren -
szívem mind ennél boldogabb,
eljött hozzám a szerelem.

Trónt nekem, párnát, selymeket,
függönyül bíbor-bársonydíszt,
pomagránátot, gerlicét
faragj rá, pávákkal díszítsd;
ötvözz rá arany és ezüst
szőlőt, hűs liliomot nekem,
hadd üljek születésnapot,
eljött, eljött a szerelem.

(Hajnal Anna)

VÉGE

Mind kikísértük,
elment a vendég;
szavuk a szellők
már elkeverték.

Most tompa csend van,
hol énekeltél.
Sötét a kert lenn,
sötét az erkély.

Rövid akkord volt,
egy kósza ábránd!
Vendég, ki jött és -
aztán tovább állt.

(Kosztolányi Dezső)

DAL

Előbb halok meg, mint te: rejtve hordom
    szívemben idebenn
a tőrt, amellyel kezed felnyitotta
    halálos, mély sebem.

Előbb halok meg, mint te: ámde lelkem,
    a megátalkodott,
a túlvilágnak küszöbén leül majd,
    s reád fog várni ott.

Múlnak az órák, a muló napokkal
    évek tűnnek tova,
aztán te is jössz, s bekopogsz az ajtón...
    ki nem jut el oda?

Akkor, ha minden bűnt, mindent, mi gyarló,
    a földnek röge fed,
s mint új Jordánban, a halál vizében
    lelked megfürdeted:

ott, hol az élet kúsza zűrzavarja
    halk békévé simul,
miként a hullám, mely a parthoz érve
    elhallgat és kimul:

midőn a sír bezárul és kitárja
    az örök életet -
mindent elmondunk egymásnak mi ketten.
    mit itt nem lehetett!

(Gáspár Endre)

HALLGATAG JÖN

Hallgatag jön, s minden mozdulata
    a csönd harmóniája;
lépte kopogva emlékeztet a
szárnyas himnusz ütemes dallamára.

Félig hunyt szeme tiszta, mint a dél,
    s úgy perzsel ez a két szem,
hogy föld és ég, mi csak résébe fér,
ez új parázstól fölizzik egészen.

Ha kacag, hangja patakként szökell, s
    gyöngyözve halkul aztán;
ha sír, végtelen gyöngédségü vers
pereg alá az arcán.

Övé a szín, övé a napvilág,
    a vonal és az illat;
a forma, mitől megfogan a vágy;
s a kifejezés, kútja dalaimnak.

Hogy buta?... Bah! Míg titka odabenn
    lapul, lakatra téve,
a hallgatása többet ér nekem,
mint bárki más kimondott bölcsesége.

(Timár György)

TENGER ÉS ALKONYÉG
KÖZÖTT

Swinburne

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj.
a hosszu vágyra kurta kéj,
s ó szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserü lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

(Babits Mihály)

BÚCSÚ

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
    ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízű, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
    ő mitse tud.

Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virrad,
    s ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
    ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
    ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
    ő meg se lát.

(Babits Mihály)

VERSENGÉS

Ha a szerelem rózsa,
    hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
    ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
    hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
    s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
    zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
    s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
    s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
    eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
    s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
    s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
    nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
    s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
    s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
    s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
    s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
    és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
    zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
    és én a kínkirály.

(Hajnal Anna)

EGY NAP MEG EGY ÉJ

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
    egy nap meg egy éj.

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
    egy nap meg egy éj.

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
    egy nap meg egy éj.

(Szabó Lőrinc)

NÉLKÜLED

Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényü ég -
én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villámos ég,
ami közénk áll - akkor, ó,
    remény is lenne még.

De hogy azt általérje, már
    a vágyunk sem elég,
jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

(Tótfalusi István)

A FÉRFI TEMETÉSÉN

Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín!

(Szabó Lőrinc)

"ORSZÁGOK MEGTÖRETÉSE"
IDEJÉN

Csak egy ember, csöndben lépeget,
    felszántja a rögöt,
botladozó, elrévedett
    öreg lova mögött.

Csak egy vékony füstcsík, lángja sincs,
    de akkor is igy száll tovább,
ha majd elmultak sorra mind
    a dinasztiák.

Csak egy lány meg egy fiú - a dicső
    győzelmi krónika,
az semmivé lesz, de az ő
    történetük soha.

(Vas István)

RÓMAI FÜRDŐ

Bőrük lehelli még a mirrhaillatot;
merengnek s élvezik, mily lágy a téli este,
s mert ég a bronzedény, fényét a falra festve,
halvány szép arcukon láng és árnyék lobog.

Selyempárnák fölött, a bíborágyon ott
egy-egy lány rózsaszín márvány- vagy ámbrateste
mozdul, nyújtózik és elnyúlik újra resten;
hógyolcsuk kéjesen hosszú redőket ont.

Míg meztelen husán a forró pára árad,
egy ázsiai nő a vízben állva fáradt
ujjait tördeli unottan s szótlanul;

s a sápatag latin lányokat megigézi,
amint vad bájjal és buján kibontva éjszin
hullámos, dús haja egy érctorzóra hull.

(Szegzárdy-Csengery József)

ANTONIUS ÉS KLEOPÁTRA

Nézték Egyiptomot erkélyről, a magasban,
a tikkadt ég alatt, amint pihenni tér,
és a Folyót, amely sötét deltáin ér
Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan.

A büszke római a súlyos, lomha vasban
- egy gyermek álmait ringató rab vezér -
érezte kéjesen, hogy lankad el s alél
győztes szivén a test, melyet ölel szorossan.

Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit
legyőzhetetlen és vad illat részegít,
emelte tágranyílt szemét a nő s a száját.

S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem
aranycsillámu nagy tükrében végtelen
tengert látott, ahol futottak szét a gályák.

(Szegzárdy-Csengery József)

TE ÉDES, MESSZIRŐL

Te édes, messziről s közelről, s oly fehér,
oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka
illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra
kopott kristályüveg vázából rejtve kél -

Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él
határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra,
s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra,
a nyár, mely multba hullt, s messze jövőbe ér.

És szívem éjszaka szólni szeretne olykor,
vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol,
s fölujjong holmi szón, mely dib-dáb suttogás

testvéri szájon, ám - kincsem csöpp foglalatja -
te megtanítsz reá, hogy ize-méze más,
amikor csöndesen rácsókolom hajadra.

(Nemes Nagy Ágnes)

JÖVŐ

Istálló-széna közt édes-részegitőn
elfonnyadt pipacsok, fakó buzavirágok,
a megsárgult levél, melyben istenben áldott
ősöm merenghetett elévült eskükön,

az illatos tubák, mit szippantott üköm,
a kicsiny asztalon kirakott passziánszok
elbűvölnek. S ha majd az idő elszivárog,
te meg-se-született, versem így elbüvöl.

De most még élek én! Érzem szállni a széllel
édes galagonyák és orgonák szagát,
csókom túlcsengi a lélekharang szavát.

Ó, késő olvasóm! akit tizenhat évvel
első csók s orgona vad gyönyöre fogad,
szerelmed élteti majd porló csontomat.

(Somlyó György)

Ó MÉRT OLY KÉSŐN

Ó mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesben
A pacsirtát lesbe te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!...

AZ ÖRÖK SZÉPNEK

Az örök szépnek, örök ifjúságnak
Utolsó álmát veled álmodom,
Te elmúlhatsz, te elhervadhatsz másnak:
Én hervadásod látni nem fogom.

A szellő, melyre te a kelyhed bontod,
Melytől szépséged telje teljesül:
Éltem fájáról az utolsó lombot
Rázza le lassan, kérlelhetetlenül...

Te, válladon a királyi palásttal,
Bevonulsz büszkén, diadalmasan.
Míg engemet a tulsó kapun által
Már kifelé visz magányos utam.

AJÁNLÁS

Hamupipőke! Mákot szemeltünk,
És elmult lassan az idő felettünk.

Egy véka hamu és egy itce mák.
Ilyen az élet, ennyi a világ!

Öreg idő már, de a princ cipője
Illik ma is még és nincsen elnyűve.

S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.

S arcod miként a teli hold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.

S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelidség, jóság mire jó?

- Voltál nekem hű, édes cimborám,
Öröm reggelén és gyászok torán.

És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk úntig eleget.

Hamupipőke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...

Elhiszed?... Dehogy!... A gyöngyszem pörög,
Istentől a báj s a mese örök...

A HOLD A FÁK KÖZT

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében
árnyú füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni óra!

(Szabó Lőrinc)

NYÁR LESZ TEHÁT

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

(Szabó Lőrinc)

Ó MENNYI,
MENNYI BÁNAT ÉRT

Ó mennyi, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,

pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam,

s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Ugye, nem,

nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos száműzetésed?

S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:

mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!

(Szabó Lőrinc)

GREEN

Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szívem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.

Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesűljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.

(Szabó Lőrinc)

A NAIV FIÚK

A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint, bizony
néha a boka is előtünt - ó, nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.

Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld
homályban szúnyogok fulánkja simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.

S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra;
karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.

(Szabó Lőrinc)

A MEGHITT LÁMPAFÉNY

A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dőlve szőtt édes álmodozás
a két egymást kereső szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
előtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!

(Kálnoky László)

ÁLMODOM EGY NŐRŐL

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy Látomás,
aki sohasem egy, s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki
bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
mint elnémult drága szavak suhanása.

(Ady Endre)

NAGY FEKETE ÉJ

Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj
aludj, minden vágyam!

Már semmi se fáj
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sirom peremén -
Hallga, hallga, csendben...

(Babits Mihály)

ÉRZELMES PÁRBESZÉD

A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhan át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.

A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.

- Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

- Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? - Nem.

- Ó szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.

- És kék az ég s a remény végtelen.
- A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

(Szabó Lőrinc)

BÁL UTÁN

Atlaszcipős kis lábadat
dugd a kocsiba, szentem,
két paripánk zablát harap,
hajtsál Johann, de menten!
Mint lankadt ibolyacsokor
elszunnyad és reám omol
a drága, szőke komtessz.

Az éj ködös, egyadta sár,
az égen egy piros csík.
Megrebben a bibic-madár,
és a harmatba mosdik.
Száguldanak jó lovaink,
s kökényszemével rámtekint
a drága, szőke komtessz.

Rétről a sarló hangja szól,
a gerle búg fel olykor,
harapja a kocsink s csahol
a kuvasz és komondor.
Sütött a nap, zengett a fény,
hogy Gretna Greenbe mentem én,
én - és a szőke komtessz.

(Kosztolányi Dezső)

MIÉRT ÖLTÖZNÉL MÁR

Miért öltöznél már ilyen korán ma, drága,
mért rejtenéd virágzó tested már ruhába?
Ne még, ne bujtasd melledet sötétbe hát,
az ing alá; hordd még e hosszu pongyolát!
csipkéi közt mezítlen bőröd villog újra,
s akár borzongó szárny repül bő, széles ujja.
Igyunk egy korty tavaszt, gyerünk a kertbe most,
lengő uszályod friss gyeptől lesz harmatos,
virágok közt kutatsz s gyümölcsöt nyujtsz te nékem,
felfrissül majd szemünk levelek zöld szemében,
s hajnalt lélekzünk kint, akárcsak két madár.
Jöjj hát, a szél szerelmes sóhajára vár,
s röpködni kezd hajad, hiába fogja háló;
és látod majd a hajnal színeket szivárgó
ködében szőke kontyu kis felhőcske száll.
És fürtjeid között süt majd a napsugár.

(Radnóti Miklós)

KINT MEGREMEG
A NYÁRFAÁG

Kint megremeg a nyárfaág
    és ablakomra koppan
Úgy érzem most: a kerten át
    te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,
    s lent megdereng a mélyviz -
Úgy érzem: kínom elcsitul,
    s már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,
    a felhő szerteszéled -
Úgy érzem: rád emlékezem
    mindig, amíg csak élek.

(Képes Géza)

Ó, JÖSSZ-E MÁR?

Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél;
deres a szőlő, őszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen
szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ,
hogy messze láss, hogy messze láss.

Vannak e földön mindenütt
szép nők: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol.

Te vagy a lelkem, életem:
tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot,
mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza)

SZÉP SZERELMEM

Szép szerelmem, minden ábra,
forma, szín az ég alatt:
láthatatlan képzeteknek
elfutó árnyéka csak.

Szép szerelmem, minden ének,
zaj, robaj az ég alatt:
hallhatatlan hangzatoknak
torzitott visszhangja csak.

Szép szerelmem, hát nem érzed?
egy maradt az ég alatt:
az, amit két dobbanás közt
szíveink kimondanak.

(Tóth Judit)

TÉLI ÁBRÁND

Télen majd utazunk, rózsás kis fülke ringat
    égszínkék vánkosán.
Jó lesz. Minden zugon bolondos csókjainknak
    fészke pihen puhán.

A szemed behunyod, mert kinn az ablakon túl
    képedbe fintorog a sok
esteli árny, setét dzsinnek csürhéje mozdul
    s fekete bundás ordasok.

S ugy érzed, arcodon motoz valami titkos
ciróka, nyakadon egy fürge puszi futkos,
    mint egy kis buta pók.

És rám kacagsz: "Keresd!" - lehajtod szép fejecskéd,
s bizony mi jó soká hajszoljuk majd a bestét,
    a makacs utazót.

(Kardos László)

KOMÉDIA
HÁROM CSÓKBAN

A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten huzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!

Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni,
s nevetett, most már szív szerint...

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

(Szabó Lőrinc)

TÉRZENE

A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.

Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dől a valcer a fagottból,
elől, körül nehány piperkőc feszeleg, -
a közjegyző betűs fityegőire gondol.

Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

Pár nyugdijas szatócs a fűzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerződést vitat, átszámit, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán.
Pipáján édeleg, - no persze szűzdohány! -
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
a szivaros bakaszivén, - egy csecsemőt
ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

Egyet se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

(Kardos László)

OFÉLIA

1

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Rónay György)

AZ ORGONABOKOR

Oly derűs volt a nap, mint homloka szűzleánynak,
mit nem leptek be még a fájdalom-fellegek.
Ily napon angyalok halk suttogásai szállnak
s szellők, hogy a virágok közt énekeljenek.

Áttetszőn, mint a csipke, nőttek a vízből egyre,
a tavat bekerítvén, csodás felleg-falak.
S egy hideg szikla mellett szélverten, dideregve
orgona-cserje szűkölt, orkán-harapta vad.

Ágai, zsenge gallyak - alighogy kirügyeztek -,
ríttak, hogy idelökte őket a Sors, a vak,
s begyük, semhogy remegne, elkékülten mered meg -,
midőn jött és leült a lány a bokor alatt.

Ekkor a gyönge ágak hirtelen kivirultak,
s ránk, éreztük, esőként azúr-özön omol.
Istenem, ama percek egyszerre oda voltak...
Elváltunk már ki ketten, s kiszáradt a bokor.

(Garai Gábor)

PERDITA

Rózsakinálás, zene mellett
Az ördögé lett ifju lelked,
És kezed most virágokat,
Ajkad meg csókot osztogat.

Náladnál semmivel se jobbak
Neveztek csúf szóval bukottnak.
Kimondtam én is azt a szót,
S nem volt rá semmi válaszod.

Csak rám hajoltál, hogy ne lássam
Két arcod kipirulni lázban.
Félénken súgtad s reszketőn:
"Rád haragudni nincs erőm!"

Koldúsa koldusabb világnak!
Borulj reám; én szánva szánlak.
Lelkem a porban is megért,
Szeret s megáld hű szívedért.

MARGITNAK

Ifjuságom idejérül
Álmodom, ha látlak.
Bokra zöldül, tája kékül
Tavaszi világnak.

Óh, az első kézszoritás!
Óh, az éber álmok!
Óh, e látszat, e nagyítás!...
Csak sirok utánad.

Mi hevített?... Felidézem:
Csupa semmiség volt,
Egy dal, egy virág a réten,
Egy madár, az égbolt.

Mire vágytam?... Menni véled
Egy-két fordulóra.
Mit reméltem?... Ha letéped,
Nékem jut a rózsa.

Több sugara volt a napnak
Akkor még e bolygón.
Ennyi üdvöt egyszer ad csak
Életünk ily olcsón.

Ahol járok, amit érzek,
Óh, beh más, beh más ma!
Csak szép lelked derüjének
Nem lett borulása.

Téged látlak-é vagy álom
Ez csupán?... megállok,
S elnézlek, mint őszi tájon
Kései virágot.

Hullt a rózsa, szállt az élet,
S mégis oly leányos
Mozdulatod, köszönésed...
Mind a régi bájos.

Óh, édes lány, álmadozzál!
Lehet álmadoznod.
Te maradtál, aki voltál:
Fiatal és boldog.

MOSÓ ASSZONYOK

Félig szürke, félig fekete pusztán
ökrei nélkül, mintegy ottfeledve
egy eke áll, a könnyü ködben úszván.

Asszonyok sulykolnak, s a malom-árok
felől fülembe csengnek egy ütemre
a hosszú nóták, sűrű dobbanások.

Dér hull az ágról, ha fütyül a felszél,
és te nem térsz faludba vissza mégsem!
Magam vagyok, mióta útra keltél!
Mint az eke a tarló közepében.

(Rába György)

ÖREGEDŐ KEZEM

Öregedő kezem, mig te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.

(Szabó Lőrinc)

ÜLJ MELLÉM S NYÚJTSD KEZED

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd, a láng! Ne vedd
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Ó, örömünk mily szép és ifju még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok, és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.
Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörüségem,
hivogató húsod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hivó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a sziveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,
mikor szereteted anyásabban borul rám,
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tűnését kisérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

(Szabó Lőrinc)

MÍG KÜSZÖBÜNKRE KÜNN

Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja
    gyémántos gyöngyeit,
a szomszédos szobán bolyongó lépteid
    zenélnek meg-megállva.

A tükröt elhuzod - szárnyát behajtva tán -
    az ablakmélyedéstől,
s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján
    hintázva leng le és föl.

Hallom, amint ime, fölszítod a tüzet,
    élesztgeted parázsát,
s a hallgatag falak körül elrendezed
    a székek hallgatását.

Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár
    szélén a porszemecskét,
s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár
    és cseng s tovább remeg még.

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,
    hogy gyöngéden jelen vagy;
közel vagy, érzem és - nem látlak bár sehol -
    hallom: mindig velem vagy.

(Szegzárdy-Csengery József)

A HÁZBAN, HOL SZIVÜNK

A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,
s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,
ketten lakunk mi most, s az ablakokon át
rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.

S vannak napok, olyan vigasszal édesek,
s oly csenddel ittas és gyönyörű nyári órák,
hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,
a gyors időt, amíg aranykorongja leng.

S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,
s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,
szivedet hallja csak, s a szívemet, amint
ütésük hirtelen egy csókban összedobban.

(Szegzárdy-Csengery József)

CHANSON

Aranygyűrű, fehér galamb,
ez illik néked, életem.
Ó mért szeretsz boldogtalant?
Kenderkötél való nekem.

Tiéd a kertek mosolya,
elefántcsontház, rózsaágy,
enyém egy szűk-szűk nyoszolya,
fehér bürökvirág s a vágy.

Mirtust és jázmint te neked
a lázas vörös rózsa ring.
Én árva ciprust szeretek,
s testvérem a bús rozmaring.

Neked milliom szerető,
a sírok kövér füve zöld.
Nekem liliom, temető
és három ölnyi föld...

(Kosztolányi Dezső)

AZ ARANY-SZOBÁBAN

Ivor kacsói csodás szeszéllyel
suhantak ivor billentyükön át,
mintha a nyárfa csatázva a széllel
rázza fején az ezüst koronát,
vagy a vízen a hab ha mutatja fogát
a hajóst fenyegetve veszéllyel.

Aranyos haja az aranyos fal előtt
ragyogott akár az aranyszinü szálak,
miket az ősz arany égre kiszőtt
vagy a virág, mely a napra sovárog,
várva, míg oszlik az éjjeli hályog,
s tüzes lesz a liliom, és szine rőt.

És ajkamon égtek az ajkai mint a
frigy szekrénye fölött lobogó
lámpás lángja rubintja
vagy a szív vagy a nem dobogó
lótusz szíve vagy vörösbelü jó
pomagránát vérszinü borba borítva.

(Babits Mihály)

SZÍVEM NEM AZ
A ZSENGE ÁG MÁR

Szívem nem az a zsenge ág már,
mely zöldel kéklő ég alatt;
a hamujában nem találnál
sötét, hunyorgó parazsat.

Nincsen más gyógyszer mély sebemre,
- ó Dante! ősöm, rokonom! -
csak ha egy gőgös szerelembe
a világot beburkolom.

(Vas István)

MONDD MEG NEKEM

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfamódon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokodra irva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

(Áprily Lajos)

EL KELL HOGY JÁTSSZUK KETTEN

El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben álltunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.

(Áprily Lajos)

NE MENJ EL

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

(Áprily Lajos)

SZIVÉBEN KÖDGOMOLY

Szivében ködgomoly,
felhőző gondolat;
ajkán a szép mosoly
kinek szól, mért fakad?
Mint árnyék, elgyötört,
némán a kertben ül,
tekintete a zöld
palánkon átrepül.
    Csak vár magányosan,
    s nem tudja, hogy kire,
    s nem tudja, mért olyan
    szomoru a szive.
Vörösre vált az ég,
tegnap, hogy este lett,
s a kórházkert fölé
szőtt nagy szemfödelet.
    Az éjben maga volt,
    ábrándos liliom,
    az ablakban dudolt,
    s rács volt az ablakon.
Nem dal volt az: komor
vér vagy könny, szertelen.
Mint testében a kór,
s mint tikkadt szerelem.

(Székely Magda)

HA VISSZAJÖN

És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.

És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.

S ha érdeklődnék, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.

S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a húnyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.

S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.

(Áprily Lajos)

A HAJÓN

Rá hasonlít igazán ez az apró,
Ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:
Egy elvarázsolt délután.
Jón tenger körös-körülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.
Érzékisége majdnem fájdalom volt,
S ez világított a tekintetében.
Szebb, ahogy testet ölt előttem
Most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -
Rajz és hajó és délután.

(Vas István)

TEST, GONDOLJ ARRA

Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
Ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
De mind a vágyakozásra, mely érted
Világosan villámlott a szemekben,
És remegett a hangban, s valamely
Véletlen gátlás meghiúsitotta...
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
Ugy rémlik, mintha magadat mind arra vágynak
Odaadtad volna akkor - mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rádnéző szemekben,
Hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra.

(Vas István)

DÉLUTÁNI NAP

Ezt a szobát milyen jól ismerem!
Most kiadják a mellette levővel együtt
Bolthelyiségnek. Az egész házat kivették
Üzleti célra, ügynökök, kereskedők és társaságok.

Jaj, ezt a szobát hogy ismerem.

Az ajtónál itt volt a dívány,
Előtte meg a török szőnyeg.
Egy állványon két sárga váza.
Jobbra - nem, szembe tükrös szekrény.
Középen asztal, azon írt
És a három nagy szalmaszék.
Az ablak mellett állt az ágy,
Hol annyiszor szerettük egymást.

Ez a szegényes holmi még meglesz valahol.

Az ablak mellett állt az ágy:
Egyik felére rásütött a délutáni nap.

Délután négykor válni kellett,
Csak egy hétre... Jaj,
Sohatöbbé lett abból a hétből.

(Vas István)

KÉRDEZTE A MÓDJÁT

Az irnoki szobából, ahol jelentéktelen
Állásban dolgozott hitvány fizetésért,
(Nyolc font havonta, a különnel együtt)
Kilépett, mikor végetért a szürke munka,
Ami fölött egész nap görnyedett,
Kilépett hétkor és lassan bolyongott
S bámészkodott az úton. - Finom alakja
Lebilincselő volt, ahogy érzékeinek
Teljes érettségében megmutatkozott.
A múlt hónapban múlt el huszonkilenc éves.

Bámészkodott az úton és a nyomorúságos
Utcákon, ahogy ment a lakása felé.

Azután eljutott egy kicsi bolthoz,
Mindenféle portékát árultak benne,
Talmit és olcsót, munkásoknak valót,
Látott egy arcot, látott egy alakot odabent,
És vonzotta őt és bement és csak annyit mondott,
Hogy szeretné megnézni a tarka zsebkendőket.

Kérdezte a módját a zsebkendők mintájának,
S hogy mibe kerülnek, elfulladt a hangja,
Majdhogynem egészen elszikkadt a vágytól,
És megfelelően jött rá a válasz,
Fél-szórakozottan, a fojtott hangban
Érződött a titkos egyetértés.

Ha szóltak is valamit az árúról - egyetlen
Céljuk az volt, hogy kezük összeérjen
A zsebkendők fölött, hogy összehajoljon
Az arcuk, az ajkuk, mintha véletlen volna,
Egy villámló érintése a tagoknak.

Gyorsan és lopva, hogy jaj ne vegye észre
A boltos, aki a háttérben ült.

(Vas István)

AZ ÜVEGNYAKLÁNC

A Calle Larga San Marco egyik sötétes
kis boltjában ülök, s találok ezalatt
egy nyakláncot; csiszolt sima üvege kékes,
és ujjaim között halk, csengő hangot ad;

tetőtől padlatig ezer s ezer, fonálra
fűzött gyöngyszem lepi a fal felületét,
e csöpp, de ragyogó gömbök festett zománca
a hajnal s alkonyat száz színét hinti szét;

sötét, szűk zug csupán a vén Berengo boltja,
a "calle" keskeny, és a boltos is szegény,
de benn minden ragyog s villog szikrákat ontva,
s elmélázhat fülünk a gyöngyök énekén.

Mert csak súrolnia kell könnyedén a karnak
vagy csípőnek e szép, hosszú füzéreket,
máris rejtelmesen egymás felé hajolnak,
s terjedő hangjuk a légben hosszan remeg...

Emlékszem, hogy ilyet vettem, az őszi napra,
szép volt fehér nyakán a csillogó nyakék:
"Gondol-e arra majd, aki magának adta?
Eszébe jut-e majd a velencei ég?

Gondol-e majd reá?" - mondtam. De sorra múlnak
az évek, s vaskezük minden szálat kikezd;
a nyaklánc elszakad, a gyöngyök szétgurulnak,
s ha én emlékszem is, maga feledte ezt.

S ma, a magányos est csöndjében, képzeletben,
búsan, kettőnk közül csak én barangolok
nyakláncok közt, sötét boltocskában, a keskeny
Calle Largán, mikor magára gondolok...

(Kálnoky László)

AZ INDIÁN A KEDVESÉHEZ

Réved a hajnali sziget,
súlyos ágakról csönd szitál:
lágy füvön pávák lejtenek,
hintál a fán egy papagáj,
s a mázas tengerre hullt képére kiabál.

Kikötjük magányos hajónk,
s örökké itt bolygunk tovább
kéz-kézben, hangunk súgva zsong
a réten át, a síkon át,
ezt súgja: elhagytuk a nyugtalanság honát,

miénk a legmélyebb magány,
tárt ágak sátra ránkhajol,
így lesz szerelmünk indián
csillag, tüzes szív-meteor,
s egy velünk a szárnycsapás fénye, az ár, ha forr.

s a súlyos ág s a kő-galamb,
mely száz napon át így zokog:
árny-lelkünk kószál itt, ha majd
a tollas úton est huhog,
s lábnyomunk a szunnyadó víz partján párolog.

(Garai Gábor)

HA MEGÖREGSZEL

Ha megöregszel s szürke néneként
ott bólogatsz a tűznél, könyvemet
lapozd, idézve ifju-szép szemed
mélységes árnya közt a puha fényt,

s hogy szépséged s hulló mosolyodat
hányan szerették, hány hű s álbarát,
de változékony arcod bánatát
s zarándok lelked egy szerette csak.

S míg meghajolsz az izzó rács fele,
szomorkás kedvvel súgd: a szerelem
elillant, elszállt túl a hegyeken,
s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.

(Kardos László)

A VÁNDORLEGÉNY DALA

A mogyorófa-ligetbe futottam,
mert fejemben láng lobogott,
vesszőt vágtam, s a végihez
kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.
A réten fehér lepkék libegtek
s az égen: lepke-csillagok.
És a bogyó a folyóba merült s egy
kis ezüst pisztrángot fogott.

A pisztrángot a gazra tettem,
mentem a tüzet szítani,
de zizzent és zörrent a gaz,
s nevemet mondta valaki:
csillogó lánnyá lett a hal,
hajában almafa-virág,
s nevem kiáltva elrohant,
eltűnt a tiszta légen át.

Öreg vagyok s nem nyughatok,
vándorlok síkon, halmokon,
meg kell találnom azt a lányt,
megcsókolom s kézen fogom.
Gyepszőnyegen megyünk, s mig a
világ világ: velem marad,
ránk dobja ezüst almáit a hold
és arany almáit a nap.

(Képes Géza)

FEHÉR SIRÁLYOK

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

(Szabó Lőrinc)

A SZERELEM SZÁNALMA

Kimondhatatlan szánalom
rejlik a szerelem szivében:
kalmár népség a piacon,
felhők útja az égen,

esős szél, mogyorós berek,
hol egérszürke víz fut mélyen -
fenyegetik azt a fejet,
amelyet én szeretek éppen.

(Simon István)

VERSET FARAG KEDVESÉNEK

Arany csattal tűzd fel hajad,
kötözd le futó fürtjeid.
Szivemnek mondtam: rakd esett
rímeimet - s ő napra nap
rakta, s múlt csatákból szelíd,
bús gyengédséget épitett.

Ha gyöngy-kezed feltűzi a
hajad: minden szív láng, zsarát -
s homályos homokon a hab
s harmatozó ég csillaga
azért viaszfehér, hogy át-
ragyogja tűnő lábadat.

(Görgey Gábor)

NON SUM QUALIS ERAM BONAE
SUB REGNO CYNARAE

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
    s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

Egész éjjel verő szivemen vert szive,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
    amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpitett, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
    soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
- kiáltottam: de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
    és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

(Szabó Lőrinc)

EGY ASSZONYHOZ

Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörűnek;
kiből hetérák heve árad
és szent békéje ama Szűznek.

Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendős lelkem.

Húsz év... Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti... Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemű verseimhez!

Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idő... Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.

Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Művészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,

mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.

(Timár György)

EGY KISASSZONYHOZ

Volt idő, mikor a térdemen ringattam,
édes cukrot hoztam valaha magának,
kedves arcocskáját, fürtjét szöghajának,
hótiszta homlokát csókolgattam gyakran.

Sebes ár az idő, fut feltarthatatlan,
mint a röpke álom, mint a kurta bánat.
Arcán az ifjúság tűzhajnala támad -
az enyémen ősz és ködös borulat van.

A maga szíve most lángol - az enyémet
csigázza bilincse a sanyaru télnek.
Tündöklik a maga szeme, mint a kék ég -

zavaros az enyém, mint a szürke felleg,
ifjúság, szerelem, tűz a sírba tért rég,
belepték hajamat immár a hópelyhek.

(Lator László)

ŐS SZAVAK TITKÁT
MORMOLJA AZ ÉJ

Ős szavak titkát mormolja az éj:
a dolgok páncélkapcsait megoldja,
s egyforma barnát borítva a harcra,
minden öltönyt s alakot kicserél.

Lassan megindul a kőhegy, s a mély
síkság fölé özönlik; vágyakozva
kúszik föl a szakadék, s égi pompa
itatja szemét, csillagfény, fehér.

Egymást öleljük, ketten, összeforrva,
itthon megint, kimerült vándorok;
húsban és vérben hívlak, rád-omolva,

s húsod, életed köröttem lobog.
Hosszú vágyát piheni most a lélek,
s nem érez külön se engem, se téged.

(Szabó Lőrinc)

TOILETTE

Ó ne jőjj hozzám hosszú ruhádban,
szikra gyúljon utadon, ezernyi,
jőjj rohanva, két karod kitárva!
Kastélyomba nem jut el piperkőc -
tépd le az uszályod - bérceken jössz, -
csak rövid szoknyába jó szeretni!

Tükrödnél ne illegj büszke díszben,
mert magányos künn az éj az erdőn.
Legszebb vagy te sápatag-mezítlen,
csillagos, derengő párafénynél.
Messze szarvas bőg, sötét az éjfél,
és vidám kakuk kacag esengőn.

Hogy piheg melled, szorít a fűződ!
és aléló tested egyre bágyad.
Szíved ugrál, vágyad el nem űzöd!
Két karom vadul magába foglal -
ahogy megszülettél! - le a ronggyal! -
s az egész föld a menyasszony-ágyad.

(Kosztolányi Dezső)

FÖL S LE JÁRUNK

Föl s le járunk sugarak özönében
a bükksornak csaknem a kapujáig,
s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten
a mandulafa másodszor virágzik.

Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?
Idegen hangtól szív itt sose rezzen.
Álmodó karunk összekulcsolódik.
Felüdülünk a tündöklő szinekben.

Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint
szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,
s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint
az érett gyümölcs halkan földre koppan.

(Szabó Lőrinc)

ISMERETLEN DALNOK
BOLDOGTALAN MODORÁBAN

Törd levelemről csendben a pecsétet,
tűrd jöttét híved hirnökének,
gondold, hogy talán már nem élek.

Találkoztunk, s te megálltál előttem:
"Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél".
Vágtattam rögtön küzdeni vele,
forró harcban kardom szivébe döftem.
De rúttá pörkölt a tüze -
amin nevettél.

"Milyen a kalóz turbános fej-éke?"
Szeszélyed sorsom mondta ki.
Tengerre szálltam, álltam harcot, orkánt;
félkaromat otthagytam érte,
de lábadhoz tettem a turbánt;
te egy gyermeknek adtad játszani.

Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt
szolgáltalak.
Téged nem bántott, hogy mi lesz velem;
csak bólintottál, hogy porban s viharban
neved a csillagokba írtam,
s nem hallgattál meg sohasem.

Most mély seb lüktet az oldalamban,
de téged csak magasztal ajkam,
szép hölgy, míg élek, minden pillanatban.

(Szabó Lőrinc)

ŐSZI CSOKOR

Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.

Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.

Az őszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszőlők bíborát is beszőtted,
mi dús színét kibontja még előtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.

(Képes Géza)

TITOKZATOS SZEM TŰZ ÁT
A HOMÁLYON

Titokzatos szem tűz át a homályon:
hogy el ne hagyjalak, remegve kérted,
s úgy hullt belém a hangod és a lépted,
hogy e zarándok-utat most is áldom.

Nem ízlelt mámorral kínál a tájék:
ezüstös lombon megfagyott sugár ég,
s körül, e lágy színekbe szőtt teren
fojtott a kín, s az öröm nesztelen.

Nagy ámulás lakatja fogja ajkad,
csillagfényt perget ránk a büszke bolt;
a lég ujjongó látomást kavargat:
ily bűvölő egy május-éj se volt!

(Képes Géza)

A GYENGÉLKEDŐ
FIATAL LÁNY

A gyengélkedő fiatal lány rám mosolyog
    s megszólal: "Azt hiszi?"
Ártatlan még, s egy ezüstből sodort
    gyűrűje van neki.

Előttem a teste, oly kicsi és törékeny;
    mosolyogva hajlok a szép gyerek
felé, és azt mondom: "Kisasszony, kérem,
    a zárdafőnöknő hova lett?"

Azt feleli, hogy: "Máshova helyezték",
    vagy ilyesvalamit.
És míg így beszél olyan, mint egy rózsa,
    mielőtt kinyit.

"Ah, tudja..." - szól, és nem fejezi be
    a mondatát:
a kezdet már vég is. S én kérdezem:
    "Rosszul érzi magát?"

"Kicsit jobban; csak éjjel, a karom..."
    "Mindegy, most már javúl!"
Nevető sugár villan a szeme
    pillái alól.

Olyan, mint egy csinos játékbaba,
    gazdag gyermek babája.
Még vézna, de a sál alatt már gömbölyödik
    félénk kis válla.

(Szabó Lőrinc)

HALLOD A BORBOLYÁS
KERTEN ÁT

Hallod a borbolyás kerten át
a barackfáról a pirók dalát?

Dala, mint a tó, tiszta, szép,
benne remeg és fürdik az ég.

Szivem csak fáj, sírva, zokogva,
bár akadt több, s egy tán ma is - bolondja.

Az első halott. Halott a második;
- s nem tudom, hol jár a harmadik.

De van még egy kedvese, a mostani:
édes, mint a hold sugarai...

Ma délután meglátogatom,
sétálunk majd a városi utakon...

Vajjon villák közt? furcsa kerteket
járunk be? fénylő városrészeket?

Rózsák, babér, vasrácsok, zárt kapu:
mintha titokra volna mind tanu.

Ah! volnék gazdag, rögtön oda
költöznénk, én és Amaryllia.

Amarylliának hivom. Én, tulok!
Nem, nem vagyok az. Poéta vagyok.

Úgy gondolod, nem szomorú, ha
húszéves valaki és poéta?

Tárcámból csak tíz frank került elő
s két sou, hogy lőport vegyek. Dühitő.

E tényből viszont az következik,
hogy Amaryllia magamért szeret.

Se a Mercure-nél, sem az Ermitage-nál
nincs fizetésem, se senki másnál.

De ő igazi Amaryllia,
s mint én, épp oly kemény koponya.

Ötven frank kéne, hogy boldogok legyünk.
Van szivünk; s légyen mindenünk?!

Lehet, ha Rothschild megszólítaná,
hogy: "Gyere csak"... - azt mondaná:

"Fügét magának öregem,
én a barátom szeretem..."

És ha Rothschild azt felelné: "Ki hát a
boldog izé... Az... Ki az a... poéta?" -

ő rávágná: "Francis Jammes úr!"
De ebben is lenne valami szomorú:

úgy vélem, Rothschild nem is sejtené,
hogy ez a név kié.

(Szabó Lőrinc)

A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE
ITT TELI

A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.

(Radnóti Miklós)

NAGYON KIVÁNOM

Nagyon kivánom őt most itt e tarka fényben,
dél van, nap reszket az alvó szőllőlugasban,
s egy tyúk tojást tojik a forró porban éppen.
Amott jön majd a lány, hol hintáló kötélen
mosott fehérnemű szárad s zizeg a napban.
Jön s így szól majd nekem: szememben álom úszik.
S szobája várja már, s bódultan megy felé,
s úgy surran bé, ahogy a rétről érkező méh
a hőségtől fehér, mezítlen sejtbe búvik.

(Radnóti Miklós)

MEZTELEN ÜLSZ MAJD

Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
    hallgatod a telet.

Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
s fejem édes csipődre hajtva, édes,
    sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
    nyakadat, édes.

Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
    előveszi szürke ruhádat.

S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
    kis, fekete tokjaiba.

(Szabó Lőrinc)

EGY DÉLUTÁN

Egy délután, vasárnap, amikor
meleg van, s a szöllő nagy szeme szinte forr,
szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki,
nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,
hol teregetve áll a friss fehérnemű.
Szanaszét az udvaron, és a kút körül
kis csibék futnának - és egy szép fiatal lány
venne még részt a ház családi vacsoráján.
Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk
cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.
Utána feketét innánk, mindhárman, aztán
szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk,
s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.
"Bemegyek", mondaná a néni, s: "Maradjatok!"
És mi csókolóznánk, hosszan összetapadnánk
piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.
Aztán zendülne az estharang - s erre még
szorosabban simulnánk egymáshoz, ő meg én.

(Szabó Lőrinc)

A SACRÉ COEUR INTÉZETBEN

A Sacré Coeur intézetbe jár.
Szép, fehér lány. Vakációkor
kis kocsin érkezik, ringva bókol
fölötte az ág, és csakúgy virít a nyár.

Lassan jön le a dombról, homokfutója
kicsi és öreg. Nem túlsok a pénze,
és félszázaddal ezelőtti, derék, tisztességes,
jókedvű családok jutnak eszembe róla.

Az akkori diáklányok jutnak eszembe: rokokó-
nevű lányok, piros, olajbarna, zöldes
könyvek szereplői, igen, a jutalomkönyvek
nevei, ovális rajz, és cím, aranyban ragyogó;

Clara d'Ellébeuse, Éléonore Derval,
Victoire d'Étremont, Laure de la Vallée,
Lia Faucheresse, Blanche de Percival,
Rose de Liméreuil és Sylvie Laboulaye.

És emlékeimen e vakációs diáklányok képe száll át,
még jövedelmezett a családi birtok, és ők
zöld almát és avas mogyorót rágcsálva nézték
az aranyrácsos, friss, fekete parkban a pávát.

Ezek a házak adtak a vendégszeretetre.
Sok fogásból állt a vacsora, és mindenki nevetett.
A verandáról a szem kilátott a kerti gyepre,
s ha szállt a nap, felragyogott az ablaküveg.

S később a szép diáklányt egy csinos fiúhoz adták:
nagyon szép lány volt, pipacs és liliom keveréke;
nevetett, mikor az ágyban csípőn csókolta a férje.
És lett sok gyerekük, értették a módját.

(Szabó Lőrinc)

SZERETEM CLARA D'ELLÉBEUSE-T

Szeretem Clara d'Ellébeuse-t, a messze,
a hajdani intézeti leányt,
azt, aki nyáron, hársak alatt, este
egy képesújságot forgatva járt.

Csak őt szeretem én. Fehér nyaka
a szívemen még kékesen világít.
Hová tűnt? Az a boldogság hova?
Behajoltak az ablakán az ágak.

Hogy is lehetne már halott? Nem értem -
vagy mind a ketten meghaltunk vajon?
Egy régi koraősz hideg szelében
lehullt levelek a nagy udvaron.

Látod-e még a pávatollakat,
a kagylók mellett, nagy vázába téve?
S emlékszel-e még a hajótörésre?
S az Újvilágra? Az volt, az a pad.

Jőjj hát, jőjj, szívem, Clara d'Ellébeuse,
ha létezel még, jőjj szeretni. Várlak.
Az öreg kertben öreg tulipánok.
De meztelen jőjj, Clara d'Ellébeuse.

(Vas István)

ÉVNAPRA

Mondják: sirod virágtól tarka -
Én még nem voltam ott,
Drága fejed ha lelkembe villan,
Eloszlatom legott,
Drága kezed ha kezemet éri,
Fölébresztem magam -
Engem nem lát magával sírni,
Akinek halottja van.

Nem hinnéd, mily szép még mindig az élet,
A nap egyre hogy ragyog,
S én előre köszönök okos uraknak,
Mert én is okos vagyok -
Okos a kanja, nevet a nősténye
S a föld tovább forog,
Föl sem tünik, hogy te nem élsz
S hogy én nem gyilkolok!

TARANTELLA

Emlékszel a kocsmára még,
Miranda?
Emlékszel a kocsmára még?
Ó, a szalma könnyű halma,
zizzenő lágy nyugalma,
és özön bolha fönn a piréni tetőn,
és az a kátrányízű bor!
S a vidám karaván: hajcsár mind valahány
ott a vadszőlős verandán -
Emlékszel a kocsmára még, Mirandám?
Emlékszel a kocsmára még?
S a vidám karaván, hajcsár mind valahány,
egy fillért sem kerestek,
és most fizetni restek;
és a koppantó s a mesék!
És míg a hipp! hopp! happ! szól,
mind ütemre tapsol,
és a lány szaporán
a szobán át illan,
villan,
csillan,
erre-arra pillant,
koppant, dobbant, minden pördülésre,
száll föl és le,
s a gitár peng ting! tang! tong! feléd -
Emlékszel a kocsmára még,
Miranda?
Emlékszel a kocsmára még?

Soha már.
Miranda,
soha már.
Ott csak az ősz csúcs vár,
s az Aragón, a zúgó hegyi ár.
Mély csend
elomolt siri bolt avarán,
hol a holt
könnyű lépte puhán tovaleng;
mély csend,
csak egy távoli zaj,
mint a végzet: a vizesés-moraj.

(Tótfalusi István)

EGYEDÜL

Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
Zord villa. Társtalan élet.
Festek. Sir a szél, besötétlett.

Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
De társnak hitt a szivem
    a csapzott alkonyaton.
Eh, menj hát! Istenem áldjon!
Majd tűröm téli magányom.

Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
Csak nézek a ködbe. Hiányzol
e puszta, e szürke világból.

Lehetne kiáltani még:
    "Jőj vissza, nehéz egyedül!"
De a múlt neki már nem elég,
    elhágy, ha a szíve kihül.
Iszom. Tüze húny a parázsnak...
Egy hű kutya kellene társnak.

(Rab Zsuzsa)

AKASZTÓFACIMBORA DALA
ZSÓFIHOZ, A HÓHÉRLEÁNYHOZ

Zsófi, hóhérleányka,
csókot a koponyámra!
Habár a szám
sötét kazán -
de ha te nem, ki szánna?

Zsófi, hóhérleányka,
paskolj a koponyámra!
Bár a hajam
már odavan -
de ha te nem, ki szánna?

Zsófi, hóhérleányka,
less be a koponyámba!
Bár szememet
sas ette meg -
de ha te nem, ki szánna?

(Kálnoky László)

NEM IGAZI HALOTT

Gyengéden, csendben én e drága hant tövén,
    e hideg emlékmű kövén,
mit árnyból s tékoz kéj lankadtságából állít
    tested, a bágyadt-renyhe báj itt,
meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd,
de alig érve még e sírbolt mély ölét,
mely holtra-csukva még csak csábítóbb ígéret,
e tetszhalott, kibe most visszatér az élet,
megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba mar,
és vélem egyre új és új halálba hal,
    mely drágább százszor, mint az élet.

(Somlyó György)

INTÉRIEUR

Egy rablány váltja itt, a szeme hosszú láncsor,
virágaim vizét, a tükrön képe táncol,
titoktelt ágyamat bontják szűz ujjai;
így kerül e falak közé egy nő, aki
ábrándjaim között bolyongva erre-arra
jár-kel szemem előtt, magányuk nem zavarva,
miként a nap elé tett áttetsző üveg,
s a tiszta értelem fényét nem törve meg.

(Somlyó György)