Nincs mit tagadni, valóban nagyon szép volt az a táncosnő, akit országom rendőrsége letartóztatott. Szép és titkok letéteményese. Úgy tűnt, hogy aki vele élne szerelemben, ismeretlen földeket, nyugodt síkságokat, éjszakákba merült hegyeket és éles szélben bejárt sivatagokat fedezne fel.

"Ez az asszony van", gondoltam magamban. De tudtam, hogy messzi országok szokásai szerint él, és ellenséges ügyet szolgál minálunk. Mégis, amikor meg akarták törni hallgatását, embereim csupán mélabús mosolyt voltak képesek kierőszakolni kifürkészhetetlen gyermeki ártatlanságából.

És én mindenek felett tisztelem azt, ami az emberben ellenáll a tűznek. Bazári emberiség, megrészegedsz hiúságodtól, magad is hiúság vagy, és úgy gyönyörködsz magadban, mintha lakoznék benned valaki. De elég a hóhér látása meg egy szemed előtt meglóbált kis parázs, hogy kiökrendezz magadból mindent, mert nincs benned semmi, ami nem omlik azonnal össze. Mint például az a gazdag miniszterem, akit nem állhattam ki fennhéjázása miatt, meg egyébként is összeesküvést szőtt ellenem: képtelen volt ellenállni a fenyegetéseknek, elárulta cinkosait, félelemtől verejtékezve mindent bevallott, mindent, az összeesküvéseiről, a hiedelmeiről, a szerelmeiről, valósággal kiteregette előttem a gáláját - mert vannak emberek, akik semmit sem rejtegetnek papírbástyáik mögött. Nos, miután alaposan bemártotta cinkosait, és ünnepélyesen megtagadott mindent, megkérdeztem:

"Ki csinált belőled embert? Mire való ez a hatalmas pocak, ez a kevélyen hátravetett fej, ez a roppant ünnepélyes ajakbiggyesztés? Mire jó ez az egész erőd, ha semmi védelmezni való nincsen benne? Az ember az, aki valami önmagánál nagyobbat hordoz magában. De te úgy igyekszel megmenteni lottyadt testedet, ingó fogaidat, elnehezedett hasadat, mintha fontosak lennének, kiszolgáltatod értük azt, amit szolgálniuk kellett volna, s amiben állítólag hittél! Nem vagy egyéb, mint otromba, üres szavakkal teli hólyag..."

Undorító volt látni és hallani, mikor a hóhér megtörte a csontjait.

A táncosnő viszont, amikor megfenyegettem, könnyed gráciával meghajolt előttem:

"Sajnálom, Felség..."

Szótlanul néztem rá, mire megijedt. Elfehérült, és most már lassúbb meghajlás közben így szólt:

"Sajnálom, Felség..."

Mert arra gondolt, hogy majd szenvednie kell.

"Gondolj arra - mondottam neki -, hogy életed ura vagyok."

- Felség, tisztelem hatalmadat...

Komoly volt, mert titkos küldetést hordott magában, és mert hűségéért az életét tette kockára.

És, íme, egyszerre olyanná lett szememben, mint egy díszes gyémánttartó. De én tartozom magammal országomnak:

"Cselekedeteid halált érdemelnek."

- Ó Felség... (sápadtabb volt, mint a szerelem pillanatában)... Ez minden bizonnyal igazságos lesz...

Én pedig, aki ismertem az embereket, megértettem gondolatának a lényegét, amelyet ki sem tudott volna fejezni: "Igazságos, talán nem az, hogy meghaljak, hanem hogy az meneküljön meg helyettem, amit magamban hordok..."

"Van hát benned valami fontosabb is - kérdeztem tőle -, mint ifjú tested, és ragyogó szemed? Azt hiszed, valakit védelmezel magadban, pedig ha meghaltál, nem lesz benned semmi sem..."

Egy kicsit zavarba jött, mert nem voltak szavai a felelethez:

"Talán, igazad van, Felség..."

Én azonban éreztem, hogy csupán a szavak birodalmában adott nekem igazat, mert abban nem tudott védekezni.

"Egyszóval meghajolsz."

- Bocsánat, igen, meghajlok, de nem beszélhetek, Felség...

Megvetek mindenkit, akit érvekkel lehet meggyőzni, mert a szavak arra valók, hogy kifejezzenek téged, nem pedig arra, hogy vezessenek. Jelölnek, de nem tartalmaznak semmit. De ez a szegény lélek nem azok közül való volt, akiknek néhány röpke szó megoldja a nyelvét:

"Nem beszélhetek, Felség, de meghajlok előtted..."

Tisztelem azt, aki a szavakon át, még akkor is, ha azok ellentmondanak egymásnak, állhatatos marad, mint a hajótőke, amelyik a tenger minden őrjöngése ellenére is kérlelhetetlenül visszatér csillagához. Mert így tudom, merre tartunk. Ám azok, akik saját logikájukba zárkóznak, a saját szavaikat követik, körbe forognak, mint a hernyók.

Hosszasan ránéztem hát:

"Ki gyúrt téged ilyenre? Honnan jössz?" - kérdeztem tőle.

Válasz helyett mosolygott.

"Nem akarsz táncolni?"

És táncolt.

Igen, a tánca csodálatos volt, ami nem is lephetett meg, hiszen lakott benne valaki.

Figyelted már a folyót a hegy tetejéről? Sziklába ütközött, s mivel nem tudta elhordani, felvette a formáját. Messzebbre kanyarodott, hogy kedvezőbb hajlatot használjon fel. A síkságon meglassúdott, ide-oda kanyarodott, mert erői pihentek, nem húzták többé a tenger felé. Odább egy tóban aludt el. Aztán előre tolta az egyik egyenes ágát, s úgy vetette ki a síkságra, mintha kard lett volna.

Ugyanígy tetszik nekem, hogy ez a táncosnő erővonalakkal találkozik. Hogy mozdulata itt lelassul, amott felszabadul. Hogy az imént még könnyed mosolya most szinte küzd, mint láng a szélben, hogy most minden nehézség nélkül siklik, mint valami láthatatlan lejtőn, de aztán hirtelen meglassul, léptei oly nehézzé lesznek, mintha hegyet kellene másznia. Tetszik nekem, ahogy meg-megbotlik valamiben. Vagy ahogyan diadalmaskodik az akadályon. Ahogyan haldoklik. Tetszik nekem, hogy olyan tájban él benne, amely ellene teremtődött, és hogy vannak benne szabad gondolatok, de olyanok is, amelyek tilosak az ő számára. Lehetséges és lehetetlen pillantások.

Ellenállások, megadások és elutasítások. Nem szeretném, ha minden irányban egyforma lenne, mint a kocsonya. Hanem olyan, irányt ismerő szervezet, mint az eleven fa, amely nem szabad a növekedésében, hanem a mag szelleme szerint lesz ilyen vagy olyan.

Mert a tánc emberi sors és cselekedetek sora az életen át. De én meg akarlak téged alapozni, buzdítani akarlak valamire, hogy megindultan figyelhessem tetteidet. Mert ha zúgó patakon akarsz átkelni, s a patak utadba áll, akkor táncolsz. Mert ha szerelmet kergetsz, és utadba áll a vetélytársad, akkor táncolsz. És ha ölni akarsz, táncolnak a kardok. Táncol a vitorlás felvont lobogója alatt, ha ahhoz, hogy bejusson a keresett kikötőbe, láthatatlan kitérőket kell választania és végrehajtania.

Ellenségre van szükséged a tánchoz, de miféle ellenség tisztelne meg kardtáncával, ha nincsen benned ember?

Ám a táncosnő tenyerébe temette arcát, és magával ragadta a szívemet. És álarcot pillantottam meg rajta. Mert vannak csalókán dúlt arcok a megtelepedett városlakók vásári komédiáiban, ám ezek olyanok, mint üres dobozok fedelei. Mert nincsen benned semmi, ha nem kaptál semmit. Ebben a lányban azonban egy örökség letéteményesére ismertem rá. Megvolt benne az a bizonyos kemény mag, amely még a hóhérnak is ellenáll, mert egy malomkő súlya sem lenne képes kifacsarni belőle a titok olaját. Az a kezesség, amelyért meghal az ember, és amely azt teszi, hogy valaki tud táncolni. Mert csak az igazi ember, akit megszépített a himnusz vagy a költemény vagy az imádság, és aki belülről van felépítve. Tekintete tisztán állapodik meg rajtad, ez a tekintet lakott, emberé. És ha maszkot készítesz arcáról, egy ember egész világának a kemény maszkja lesz. És tudod róla, hogy ezt az embert irányítja valami, és táncolni fog ellensége ellen. De mit tudsz meg a táncosnőről, ha csupán üres táj? Mert nincsen tánca az otthonülő tunyának. Ellenben ott, ahol fukar a föld, ahol kövekbe akad az eke, ahol a túlságosan kegyetlen nyár kiégeti az érett kalászt, ahol az ember ellenáll a barbároknak, ahol a barbár eltapossa a gyengét, megszületik a tánc, mert ott minden egyes lépésnek van értelme. Mert a tánc harc az angyallal. A tánc: háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. De miféle táncot csikarnál ki túltáplált barmaidból?

Megtiltom a kalmároknak, hagy agyondicsérjék a portékájukat. Mert hamar tanítómesterré válnak, és arra tanítanak, hogy cél az, ami lényegénél fogva nem egyéb, mint eszköz, és miután így félrevezettek a követendő útra vonatkozólag, hamarosan le is aljasítanak, mert ha útszéli a muzsikájuk, akkor útszéli lelket beszélnek beléd, hogy rád tudják sózni. Már pedig amilyen jó az, ha a tárgyak úgy vannak megalkotva, hogy szolgálni tudják az embereket, éppoly szörnyűséges lenne, ha az embereket alkotnák meg úgy, hogy szemétládául szolgálhassanak a tárgyaknak.

Atyám így beszélt hozzám:

"Alkotni kell. Ha megvan hozzá a képességed, akkor ne sokat törődj a szervezéssel. Százezer szolgád támad majd, akik segítik alkotómunkádat, amelyen úgy megteremnek, mint nyű a húson. Ha megveted a vallás alapjait, ne sokat törődj a dogmával. Százezrével támadnak majd hitmagyarázók, akik vállalják kidolgozásának a terhét. Alkotni annyi, mint életet alkotni, és minden alkotás szavakkal kifejezhetetlen valami. Ha este lemegyek ebbe a városnegyedbe, amelyik olyan, mint egy tenger felé csordogáló szennycsatorna, nem az én dolgom, hogy feltaláljam a csatornázást, a szűrőterületet, a szemételhordást. Én a ragyogó tisztára sepert küszöb szeretetét hozom magammal, aztán e szeretet körül járdatisztítók, rendőrhatósági rendszabályok és szeméthordók születnek. És olyan világot se eszelj ki, amelyben - rendeleteid bűvös ereje következtében - a munka ezentúl nem butítja, hanem nagyobbra növeli az embert, és a kultúra a munkából, nem pedig a szabad időből születik. Ne próbálj a dolgok nehézkedése ellen haladni. A dolgok súlyát kell megváltoztatnod. Nos, ez a fajta cselekvés költemény, szobrász küzdelme az agyaggal, vagy himnusz. És ha elég hangosan énekeled a lét értelmét jelentő nemes munka himnuszát, a szabad idő dicséretével szemben, amely a munkát az adó rangjára alacsonyítja le, és rabszolga munkára, üres pihenésre tördeli szét az ember életét, ne törődj az érvekkel, a logikával meg a részletes rendszabályokkal. Majd jönnek a kommentátorok, és megmagyarázzák, miért szép a megmintázott arc, és hogyan kell megszerkesztened. Elfogadják majd ezt az irányt, és az érveket is megtalálják annak a bizonyítására, hogy ez az egyetlen. Aztán ez az irány azt eredményezi majd, hogy a rendszabályokat végrehajtják, és megvalósul az igazságod."

"Mert egyedül a nehézkedés, az irány és a feléje való törekvés számit. Mert egyedül ebben van meg az árapály ereje, amely észrevétlenül, a logikusok intelligenciájára fittyet hányva lerombolja a gátakat, és tolja egyre tovább a tenger birodalmának határait. Mondom neked: minden erős kép megvalósul. Ne törődj hát számítgatásokkal, törvénykönyvekkel, új ötletekkel. Ne eszelj ki jövendő várost, mert a majdan megszülető amúgy sem hasonlíthat rá. Alapozd meg a homoksivatag felett uralkodó tornyok szeretetét. És építőmestereid rabszolgáinak a rabszolgái majd rájönnek maguktól, hogyan szervezzék meg a legjobban a kövek szállítását. Úgy, ahogyan mindig lefelé irányulva a víz fedezi fel, hogyan játssza ki a víztárolók éberségét."

"Ezért marad olyan láthatatlan az alkotás - magyarázta nekem atyám -, mint a szeretet, amelyik a dolgok látszólagos összefüggéstelenségében egy birtokot kormányoz. Meddő dolog ütni vagy bizonygatni. Mert megdöbbenésedben felpaprikázódol az ellen, aki meghökkent, és minden bizonyításával még tökéletesebb bizonyítást szegezel szembe. De hogyan bizonyítanád be a birtokot? Ha hozzákezdesz szóval bizonygatni, máris alaktalan halmazzá esik szét. S ha jótékony félhomályát és csendjét akarván megmagyarázni, köveire szeded szét a templomot, hiú marad igyekezeted, mert jóformán még hozzá sem értél, és máris csupán összehányt kőhalmaz, nem pedig csend."

"De majd kézen foglak, és együtt indulunk útnak. Aztán addig-addig lépegetünk, míg egyszerre csak fent leszünk a dombon. Ott fenn aztán közömbösnek tűnő hangon olyan nyilvánvaló igazságokat mondok neked, amelyekről azt fogod hinni, hogy neked jutottak eszedbe. Mert az az általam választott domb ilyen és nem másik rendet szül. A nagy, az igazi képet nem képként észleled. A kép van. Vagy, pontosabban, magadra lelsz benne. Hogyan küzdhetnél hát ellene? Ha beköltöztetlek a házba, akkor egyszerűen ebben a házban lakol, és ebből a kezdőpontból indulsz ki a dolgok megítélésében. Ha abban a szögletében helyezlek el, ahonnan szebb az asszony, ahonnan szerelemre hevít, egyszerűen szerelmet érzel. Hogyan dobnád el magadtól ezt a szerelmet arra hivatkozva, hogy önkényes az a rendelkezés, amelyik tégedet arra kényszerít, hogy ebben a pillanatban légy itt, ne pedig egy másikban? Valahol csak kell lenned! Az én alkotó cselekvésem csupán a nap és az óra megválasztása, amiről nem lehet vitatkozni, egyszerűen csak van. Te rá se hederítesz erre a kényszerre. Hallották olyat, hogy a szerelem rabja arra hivatkozva menekül a szerelem elől, hogy a találkozás véletlen műve volt, az az asszony, akiért megszakad a szíve, halott is lehetett, vagy akár meg se születhetett volna, vagy éppen máshol lehetne? Én azzal teremtettem meg a te szerelmedet, hogy megválasztottam az órát és a helyet - akár sejted, akár nem, mit cselekedtem, az egyáltalán nem segít abban, hogy védekezz ellene, már mindenképpen a foglyom vagy."

"Ha azt a hegyi lakót akarom benned életre hívni, aki éjjel nekivág a csillagos hegytetőnek, akkor azt az elképzelést ébresztem fel benned, amely világosan megérteti veled, hogy egyedül ettől a csillagtejtől, csak ott a hegytetőn múlik el a szomjad. Én csupán az a véletlen leszek majd számodra, aki segítettem neked felfedezni magadban ezt a szükségérzetet, mert ez az érzés valóban a tiéd, belőled születik, ugyanúgy, mint mikor ellágyulsz a költeménytől. És akár sejted, akár nem az én beavatkozásomat, milyen címen akadályozna az meg tégedet abban, hogy útnak indulj? Ha az ajtót kinyitva ragyogó gyémántot pillantasz meg a sötétben, miért kívánnád kevésbé megszerezni csak azért, mert olyan ajtó kinyitásának az eredménye, amelyik máshová is vezethetett volna téged?"

"Ha álomitallal itatlak meg, és ágyba fektetlek, igaz az ital is, meg az álom is. Alkotni annyit jelent, hogy a másikat oda állítjuk, ahol úgy látja a világot, ahogyan kívánjuk, nem pedig azt, hogy új világot kínálunk neki."

"Ha világot találok ki számodra, de ott hagylak, ahol vagy, hogy megmutassam neked, akkor nem látsz belőle semmit. És igazad is van. Mert a te látószögedből hamis ez a világ, és te okkal védelmezed a véleményedet. Így aztán hatástalan maradok, amikor színesnek, csillogónak vagy paradoxnak mutatom magam, mert csupán az színes, csillogó vagy paradox, amit bizonyos nézőpontból szemlélsz, holott arra volt rendelve, hogy más oldalról szemléljék. Te csodálsz engem, én azonban nem alkotok semmit, szemfényvesztő, csepűrágó, hamis költő vagyok."

"De ha eljárásomban, amely sem nem igaz, sem nem hamis - nincsen olyan lépés, amelyet megtagadhatnál, mert a lépések egyszerűen vannak -, oda vonszollak magammal, ahonnan nézve az igazság új, akkor te nem veszed észre, hogy alkotó vagyok, nem tűnök számodra sem színesnek, sem csillogónak, sem paradoxnak, a lépések egyszerűek voltak, egyszerűen következtek egymásra, és én nem vagyok bírálható oka annak, hogy erről az oldalról szemlélve a tér kitágítja szívedet, vagy hogy az asszony innen szebb, mert innen nézve valóban megkapóbb ez az asszony, és tágasabb a tér. A cselekedetem a döntő, nem jár kitaposott nyomokon, nem a dolgok megszokott arcát vagy jegyeit tükrözi, és mivel nem lelsz rájuk benne, nem küzdhetsz ellenem. Csak ekkor, csak így vagyok alkotó művész és igazi költő. Mert nem az az alkotó vagy a költő, aki kitalál, aki bizonyít, hanem az, aki segít emberré, magaddá lenned."

Alkotás közben az ember mindig feloldja az ellentéteket. Mert az emberen kívül semmi sem világos vagy homályos, összefüggéstelen vagy összefüggő, bonyolult vagy egyszerű. Egész egyszerűen minden van. És ha ügyefogyott beszéddel igyekszel benne eligazodni, elképzelni jövendő cselekedetedet, akkor semmi olyat nem ragadhatsz meg, ami nem mond neked ellen. Én azonban alkotok, ami nem abból áll, hogy bármit is bebizonyítok neked a te nyelved szerint, a téged gyötrő ellentmondásokból ugyanis nincsen kivezető út. Sem abból, hogy bebizonyítom, milyen hamisan fogalmazod meg a dolgokat, mert a te megfogalmazásod nem hamis, csak nehézkes. Hanem egyszerűen abból, hogy olyan sétára viszlek magammal, amelyen lépteink rendben követik egymást, odaültetlek a hegy tetejére, ahonnan minden vitás kérdésed megoldódik, és hagyom, hogy magad szűrd ki ebből az igazságodat."

És hajlandóságot kezdtem érezni a halálra:

"Add meg nekem az aklok, a jól rendbe rakott dolgok, az elvégzett aratások békéjét - fohászkodtam Istenhez. - Engedd, hogy legyek, miután befejeztem megvalósulásomat. Belefáradtam szívem gyászaiba. Túlságosan öreg vagyok hozzá, hogy újra hajtsam minden ágamat. Egymás után elvesztettem barátaimat és ellenségeimet, és világosság támadt szomorún magányos utamon. Eltávoztam, visszatértem, körül-körülnéztem: az embereket újra ott találtam az aranyborjú körül, nem kapzsin, hanem ostobán. És a ma születő gyermekek idegenebbek nekem, mint a vallástalan ifjú barbárok. Úgy hordom haszontalan kincsek terhét, mint megértésre soha nem lelő muzsikát."

"Művemet az erdei favágó fejszéjével kezdtem el, és megittasultam a fák himnuszától. Tehát toronyba kell zárkóznunk, ha igazságosak akarunk lenni. De most, miután túlságosan közelről láttam az embereket, fáradtnak érzem magam."

"Jelenj meg nekem, Uram, mert minden nagyon nehéz, amikor nem kívánjuk többé Istent."

A nagy lelkesedés után álmot láttam.

Mert győztesként vonultam be a városba. A tömeg zászlóerdőben tódult ki az utcákra, hangos szóval, énekkel üdvözölve vonulásomat. És a virágok dicsőségünk ágyává lettek. De Isten csupán egyetlen keserű érzést árasztott rám. Úgy éreztem, erőtlen nép foglya vagyok.

Mert ez a tömeg, amely dicsőit, olyan egyedül hagy téged! Aki magát neked adja, az ugyanakkor el is válik tőled, mert nincs belőled másokba vezető híd az Istenhez vezető úton kívül. És csak azok az én igazi útitársaim, akik velem együtt borulnak le imádkozni. Egy vékában összekeverve velem ugyanannak a kalásznak a magvai, kenyérnek szánva. De az ünneplő nép bálványozott és sivataggá tett engem, mert nem tudom tisztelni azt, aki téved, és nem fogadhatom el, hogy imádjanak. Nem tudom elfogadni imádatuk tömjénjét, mert nem mások szerint fogom magamat megítélni, belefáradtam magamba, mert nehéz hordoznom terhemet, és hogy Istenhez térjek, le kell vetkeznem önmagamat. Ezért szomorítottak el a tömjénezők, és tettek oly pusztává, mint az üres kút, amely fölé hiába hajol a szomjas nép. Nincs mit adnom, amit érdemes lenne, és nincs mit kapnom tőlük, hiszen bennem borultak térdre.

Mert nekem arra van szükségem, aki tengerre nyíló ablak, nem pedig tükör, amely unos-untig csak engem mutat.

És ebből az egész tömegből csak a halottakat éreztem méltónak, mert ők már nem vesződtek hívságos dolgokkal.

Ekkor szállt rám ez az álom, miután úgy kifárasztott a hangos ünneplés, mint valami üres zaj, amely immár nem tanít semmire. Meredek és síkos út vezetett magasan a tenger felett. A vihar már kitört, s az éjszakából úgy patakzott az eső, mint túlcsorduló tömlőből a víz. Konokul hágtam feljebb, egyre feljebb, Isten felé, hogy megtudakoljam tőle a dolgok értelmét, és megmagyaráztassam magamnak, hová vezet az a csere, amelyet állítólag előírtak nekem.

De a hegy tetejére felérve mindössze egy súlyos, fekete gránittömböt fedeztem fel - az Isten volt.

"Bizony Ő az - gondoltam magamban -, a változhatatlan és elronthatatlan", mert még mindig reménykedtem, hogy nem merülök vissza magányomba.

"Uram - mondottam Neki -, világosíts meg engem. Lásd, barátaim, társaim és alattvalóim immáron nem egyebek számomra, mint beszélő bábuk. Kezemben tartom, és kényen-kedvem szerint mozgatom őket. De nem az bánt engemet, hogy engedelmeskednek nekem, mert jó az, hogy bölcsességem beléjük szálljon. Hanem az, hogy ezzé a tükörben tükröző képpé lettek, amelytől magányosabb leszek a leprásnál is. Ha nevetek, nevetnek. Ha elhallgatok, elkomorulnak. És szavam, amelyet ismerek, úgy szólal meg bennük, mint a szél a fákban. De egyedül én szólalok meg bennük. Mert nincs többé eszmecsere számomra, ebben a mértéktelen figyelemben csupán a saját hangomat hallom, amelyet ők úgy vernek vissza, mintha templom fagyos visszhangját hallanám. Miért rémít a szeretet, és mit várjak ettől a szeretettől, hiszen csupán önmagam megsokszorozódása?"

De a patakzó esőtől fényes gránittömb kifürkészhetetlen maradt számomra.

"Uram - mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló gubbasztott -, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a hallgatás. De nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem imádságomat, parancsold meg ennek a hollónak, hogy repüljön el. És akkor az olyan lesz, mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon. Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit meg kell értenem."

És figyeltem a hollót. De az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé hajoltam.

"Uram, mondottam neki -, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én vagyok, vagyis magamtól, mintegy kívánságom visszfényeként. És megint csak magányomba ütköztem volna."

Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem.

De az történt, hogy keserűségemet váratlan és különösen derűs nyugalom váltotta fel. Belesüppedtem az út sarába, összevissza véreztem magamat a tövisekben, küszködtem a korbácsként csapkodó széllel, és mégis valami nyugalmas világosság támadt bennem. Mert nem tudtam semmit, de nem is volt semmi, amit undor nélkül tudhattam volna. Mert Istenhez ugyan nem értem el, de az olyan isten, amelyik megengedi, hogy elérjük, már nem isten. És akkor sem az, ha engedelmeskedik az imádságnak. És első ízben sejtettem meg, hogy az imádság nagysága mindenek felett abban rejlik, hogy nincsen rá felelet, hogy ebbe a cserébe nem hatol be az üzletszerűség rútsága. És hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy csupán ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk. A szeretet mindenek felett az imádság gyakorlása, az imádság pedig a csend, a hallgatás gyakorlása.

Visszatértem hát népem gyermekei közé, és első ízben zártam be őket szeretetem csendjébe. És ezzel első ízben vettem rá őket halálig menő maguk-odaadására. Mert megrészegültek hallgató ajkaimtól. Pásztor voltam, Istent dicsőítő énekük tabernákuluma, sorsuk letéteményese, javaik és életük ura, de mégis szegényebb, mint ők, és alázatosabb gőgömben, amely semmitől sem hagyta magát meghajlítani. Jól tudván, hogy nincs immár semmi kapnivalóm. Alattvalóim egyszerűen bennem valósultak meg, magasztaló énekük egybeolvadt hallgatásommal. És általam én és ők immár csupán Isten hallgatásába beleolvadó imádság voltunk.

Mert láttam, hogyan gyúrják az agyagot. Megjön a feleségük, megérinti a vállukat, itt az ebéd ideje. De visszaküldik tányéraihoz, teljesen leköti őket a munkájuk. Aztán eljön az éjszaka is, és az olajlámpások sápadt fényénél még mindig ott találod őket, amint az agyagban olyan formát keresnek, amelyet szóval nem tudnának kifejezni. És ha buzgók, kevesen mennek el, mert a mű úgy hozzájuk tartozik, mint gyümölcs a fához. Ők a nedveket hordozó törzs, ők éltetik. Mindaddig nem hagyják abba munkájukat, amíg magától nem szakad le róluk, mint a megvalósult gyümölcs. Láttad-e valaha is, a kimerültség pillanataiban, hogy számít nekik a megkeresett pénz vagy a kitüntetések, vagy a mű végső sorsa? Sohasem a munka tovaröppenő pillanatában dolgoznak, és nem a kereskedőknek, sem maguknak, hanem az agyagurnáért, meg az urna fülének az ívéért. Egy olyan tárgyért éjszakáznak, amelyik észrevétlenül boldoggá teszi a szívüket, ahogyan az asszonyban támad fel az anyai szeretet, amikor méhében megmozdul a testéből gyúrt gyermek.

De ha én összegyűjtlek benneteket, hogy mindnyájatokat annak a nagy urnának a szolgálatába állítsalak, amelyet a városok szívében, a templom csend-csűrében emeltetek, hogy városaim várossá legyenek, akkor helyes az, ha növekvése közben valami olyat vált ki belőletek, amit meg is tudtok szeretni. Helyes az, ha arra kényszerítlek benneteket, építsétek meg a tengerre szánt vitorlás törzsét, hídjait és árbocait, hogy aztán egy szép napon, akárcsak esküvőtök napján, parancsomra vitorlákba öltöztessétek, és felajánljátok a tengernek.

Mert akkor kalapácsaitok döngése himnusszá, verejtéketek és kínos erőlködéstek lelkes buzgalommá lesz. A hajó vízre bocsátása pedig csodatévő kézmozdulattá, mert felvirágozzátok vele a vizeket.

Ezért fejtem én ki a szeretet egységét különféle, egymástól különböző oszlopokban, kupolákban és megkapó, szenvedélyes szobrokban. Mert ha az egységét fejezem ki, akkor azt végtelen változatában teszem. És ezen nem szabad megbotránkoznod.

Csupán az az abszolútum számít, amely a hitből, a buzgalomból vagy a vágyból származik. Mert a hajó haladása ugyan egy, ám mégis része van benne annak is, aki éppen vésőt élesít, szappanos vízzel mossa a hajóhíd deszkáit, felmászik az árbocra, vagy a csapokat olajozza.

Az ilyen rendetlenség azonban zavar benneteket, mert úgy érzitek, ha minden ember ugyanazoknak a mozdulatoknak vetné magát alá, ha mindenki ugyanabba az irányba húzna, akkor erősebbek lennének. De erre én ezt felelem: a boltozat záróköve, ha emberről van szó, nem a látható nyomokban mutatkozik meg. Fel kell hozzá emelkedni, hogy felfedezzük. És amiképpen a szobrászomnak sem veted szemére, hogy miközben a lényeget keresi, akarja megragadni, végtelenségig leegyszerűsített, de ugyanakkor mégis különböző jegyeket használt - ajkakat, szemeket, ráncokat, hajat - vagyis egy olyan szövevényt, amelynek segítségével, ha nem maradsz rövidlátó, ha tovább látsz az orrod hegyénél, valami elemezhetetlenül egy és oszthatatlan mélabús érzés kél benned, azt eredményezve, hogy más legyél - ugyanúgy ne vesd nekem se a szememre, hogy egyáltalán nem izgat, ha ilyen rendetlenséget látok országomban. Ahhoz, hogy meg tudd látni az embereknek ezt a közösségét, a törzsnek azt a görcsét, amelyből különböző ágak nőnek ki, azt az egységet, amely az én legfőbb célom és országomnak az értelme, az kell, hogy miközben elmerülve figyeled, milyen különböző módon húzzák a köteleket a különböző embercsoportok, hátrálj egy kicsikét. És akkor már csak a tengeren haladó hajót fogod látni.

Ellenkezőleg, ha sikerül átadnom embereimnek a hajózás, a tengerre szállás szeretetét, és elérnem, hogy ily módon mindenki arra az útra kerüljön, amely felé a szíve húzza, akkor hamarosan tanúja leszel, hogyan lesz mindegyik mássá, a mindegyikre külön-külön jellemző, ezerféle tulajdonság következtében. Az egyik majd vásznakat sző, a másik fényes fejszéjével fát fog döntögetni az erdőben. A harmadik szeget kovácsol, sőt valahol még olyanok is lesznek, akik a csillagokat vizsgálják, hogy megtanuljanak hajót kormányozni. De együtt mégis mind egy lesz. A hajó megalkotása nem vászonszövést, szegkovácsolást, csillagvizsgálást jelent, hanem a tenger szeretetének a felkeltését, ami egy és elemezhetetlen, és aminek a fényénél nincs már semmi sem, ami ellentmondó, csak egymásra találás a szeretetben.

Ezért működök én mindig együtt kitárt karokkal az ellenségeimmel, hogy nemesbítsenek, mert tudom, hogy létezik olyan magasság, ahonnan a harc már-már a szeretethez hasonlít.

A hajót megalkotni nem azt jelenti, hogy minden részletében előre megtervezzük. Mert ha én egyedül készítem el a hajó tervét a maga sokféleségében, akkor nem ragadok meg semmi olyat, ami megéri a fáradságot. Mert elkészülés közben minden módosul, rajtam kívül mások is sok mindent kitalálhatnak. Nekem nem kell ismernem hajóm minden egyes szegét. Az én feladatom az, hogy az emberekben kedvet ébresszek a tengerhez.

És minél jobban növekszem fa módjára, annál jobban formálódom belül. Az én katedrálisom, amely egy és oszthatatlan, abból teremtődik meg, hogy aggályokkal teli szobrászom lelkiismeret-furdalásoktól gyötört arcot mintáz, míg a másik, aki tud örülni, örömmel dolgozik, és mosolygó arcot kerekít. Abból, hogy aki ellenálló, az ellenáll nekem, meg abból, hogy aki hűséges hozzám, hűséges marad. De ne hányjátok szememre, hogy elfogadtam a rendetlenséget és a fegyelmezetlenséget, mert én csupán egy fegyelmet ismerek el, az önmagán uralkodni tudó szívét, és amikor majd beléptek templomomba, megragad benneteket egysége és csendjének fensége, és amikor majd azt látjátok, hogy egymás mellett borul le a hűséges és az ellenszegülő, a szobrász és az oszlopokat csiszolgató munkás, a tudós és az együgyű, a vidám és a szomorú, nem mondjátok nekem, hogy összevisszaságot példáznak, mert egyek a gyökerüknél fogva, és rajtuk keresztül lett a templom, mert rajtuk keresztül talált meg minden utat, amelyre szüksége volt.

De téved az, aki felszínes rendet teremt, nem levén képes elég magasról szemlélni alkotását ahhoz, hogy felfedezze a templomot, a hajót vagy a szeretetet, és valódi rend helyett zsandárfegyelmet hoz létre, amelyben mindenki egy irányba húz, egyformán nyújtja meg a lépést. Mert ha minden alattvalód hasonlít egymásra, nem egységet valósítottál meg: egymáshoz mindenben hasonló ezer oszlop sem hoz létre egyebet, csupán tükörhatást, nem pedig templomot. A te eljárásod akkor lenne tökéletes, ha ezernyi alattvalódat mind megöletnéd, csak egyet hagynál meg belőle.

Az igazi rend a templom. Az építőmester szívének fellángolása, ami gyökérként fogja egybe az anyagok sokféleségét, és aminek éppen erre a sokféleségre van szüksége ahhoz, hogy egy, tartós és hatalmas legyen.

Nem szabad zokon venned azt, ha az egyik különbözik a másiktól, ha az egyik becsvágya szembekerül a másikéval, ha az egyik szavai nem olyanok, mint a másikéi. Ellenkezőleg, örülnöd kell rajta, mert ha alkotó ember vagy, akkor magasabb értelmű templomot fogsz építeni, olyat, amelyik mindnyájuk közös mértéke lesz.

De én vaknak nevezem azt, aki azt hiszi, hogy alkot, amikor lebontja a katedrálist, és szépen, nagyság szerint rakja rendbe egymás mellé a köveket.

Ne nyugtalanítsanak tehát a tiltakozások, amelyek szavaid nyomán csattannak fel, mert az új igazság felbuzdulásból született új épület (nem pedig holmi evidens tétel, amelyből következtetésről következtetésre haladhatsz), és valahányszor felmutatod szobrod arcának valamely vonását, azt az ellenvetést teszik, hogy egy másik arcon ugyanez a vonás egészen más szerepet játszott, és főleg azt nem fogják megérteni, hogy látszólag egyszerre mondasz ellent magadnak és másoknak.

De te erre így válaszolj: "Hajlandók vagytok elfogadni, hogy meghaljatok magatoknak, hogy mindent elfeledjetek, és ellenállás nélkül vegyetek részt az én új alkotásomban? Csak így lesztek képesek új alakban életre kelni, miután előbb begubóztatok. És ha majd ezt megtettétek, megmondjátok, nem lettetek-e világosabbak, békésebbek és nagyobbak."

Mert az igazság ugyanúgy közelíthető meg lépésről lépésre, mint a szobor, amelyet faragok. Mert az igazság egy és oszthatatlan, és csak akkor mutatkozik meg, ha már elkészült. Sőt nem is vesszük észre, mert benne vagyunk. És az én igazságom igazsága az az ember, aki belőle születik.

Olyan ez, mint a kolostor, amelybe azért zárlak be, hogy megváltozz. De ha hívságaid és alantas gondjaid közepette azt kéred tőlem, hogy bizonyítsam be neked ezt a kolostort, válaszra sem foglak méltatni, mert aki ezt megérthetné, az nem te vagy hanem az a más valaki, akit előbb életre kell hívnom. Én csak kényszeríteni tudlak téged, hogy legyél.

Ne csinálj magadnak gondot a kényszered keltette tiltakozásodból sem. Mert a hangoskodóknak akkor lenne igazuk, ha lényegükben sértenéd, nagyságuktól fosztanád meg őket. De az ember tisztelete lelki nemességének a tisztelete. Szerintük viszont az az igazság, hogy még ha romlottak, akkor is ugyanazok maradhassanak, mert ők így jöttek a világra. És nem Istent sérted meg, ha meggyógyítod őket.

Ezért mondhatom, hogy nem vagyok hajlandó sem cimboráskodni, sem kizárni. Nem vagyok sem hajthatatlan, sem túlzottan engedékeny vagy könnyelmű. Elfogadom az embert hibáival együtt, de mégis szigort gyakorlok vele szemben. Nem csinálok ellenfelemből tanút, minden bajaink bűnbakját, akit legjobb lenne mindenestől elégetni a piacon. Ellenfelemet mindenestől elfogadom, de egyúttal megtagadom. Mert a víz üde és kívánatos. És kívánatos a tiszta bor is. De a kettő keverékét a herélteknek adom italul.

Nincsen senki a világon, akinek egyáltalán semmiben sincs igaza. Kivéve azokat, akik okoskodnak, érvelnek, bizonygatnak, de mivel a tartalom nélküli logika nyelvén beszélnek, igazuk sem lehet, és nem is tévedhetnek. Hanem egyszerűen csak hangoskodnak, de ha egyszer belegyönyörödnek önmagukba, lármájuk sok ember vérébe kerülhet. Ezért az ilyeneket lenyesem a fáról.

Igaza van viszont mindegyiknek, aki elfogadja teste urnájának széttöretését azért, hogy megmentse azt az értéket, amelyet az urnában helyeztek letétbe. Ezt már mondottam neked. Védelmezni a gyengéket és támogatni az erőseket, ez a dilemma nem hagy téged nyugodni. És lehetséges, hogy ellenséged a gyengéket védelmezi veled szemben, aki az erőseket támogatod. És kénytelenek is vagytok kardot rántani, egyikőtök azért, hogy megvédje földjét a demagógoktól, akik a fekélyt a fekélyért magasztalják, a másik a földjét a rabszolgatartók kegyetlenségétől, akik korbáccsal akadályozzák meg az embert, hogy megvalósuljon. És az ilyen vitás esetekben az élet oly sürgős közbelépést kíván tőled, hogy kénytelen vagy fegyverhez nyúlni. Mert ha nincs több, csak egyetlen gondolat (ha úgy nő, mint a fű), és nincs ellenség, amelyik egyensúlyt képviselne, hazugsággá lesz, felfalja a világot.

Ez a te lelkiismereted hatáskörébe tartozik, s ez a hatáskör nagyon kicsike. És ahogyan a martalócoktól rajtaütésszerűen megtámadva nincs módod taktikázásra, miközben szenvedsz a csapások alatt, és ahogyan nem tudod egyszerre átélni a hajótöréstől való félelmet meg a tenger gyomrot felkavaró hullámzását, hiszen aki fél, abbahagyja az ökrendezést, aki meg okád, az nem érez félelmet, hasonlóképpen, ha nem segítenek benne újfajta nyelv világosságával, nem vagy képes egyszerre elgondolni és átélni két ellenkező igazságot.

Eljöttek hát hozzám, hogy közöljék velem észrevételeiket - ó, nem országom mértantudósai, ilyenből egyébként is csak egy volt országomban, s ráadásul már az sem élt, hanem a tudósok műveinek a magyarázói, akiknek a száma viszont tízezerre rúgott.

Amikor az ember hajót alkot, nem törődik a szegekkel, az árbocrudakkal meg a hajóhíd deszkáival, hanem beterel a hajógyárba tízezer rabszolgát meg néhány korbácsos őrmestert. És íme, diadalmasan kibontakozik a hajó. És én még sohasem láttam olyan rabszolgát, aki azzal dicsekedett, hogy győzedelmeskedett a tenger felett.

De ha ugyanez a tudós geometriát alkot, s persze nem törődik azzal, hogy következményről következményre haladva véges-végig mindent levezessen, hiszen ez a munka meghaladja őt is, az idejét is, meg az erejét is, akkor nyomában tízezer magyarázója támad, akik csiszolgatják a teorémáit, kikutatják az eredményt ígérő utakat, és leszedik a fa gyümölcseit. Mivel azonban nem rabszolgák, és nincsen mögöttük korbács, hogy serkentse őket, egy sem akad, amelyik ne azt képzelné magáról, hogy ő is ér annyit, mint az az egyetlen igazi mértantudós, hiszen, lám, megérti, sőt ráadásul még gyarapítja is a művét.

Én azonban tudván, milyen értékes a munkájuk - mert be kell takarítani az emberi elme aratását -, de tudván azt is, hogy nevetséges dolog az ilyen munkát összetéveszteni az alkotással, az ember öncélú, szabad és előre ki nem számítható tevékenységével, távol tartottam őket magamtól, attól tartva, hogy felfuvalkodnak, ha egyenlőként jöhetnek hozzám. És hallottam, hogy zúgolódnak miatta egymás között.

Aztán így beszéltek:

"Tiltakozunk - mondották - az ész nevében! Mi az igazság papjai vagyunk. Törvényeid a mi istenünknél bizonytalanabb isten törvényei. Téged védelmeznek a fegyvereseid, és ennek a rengeteg izomnak a súlya összezúzhat bennünket. De végül is igazunk lesz veled szemben, még akkor is, ha föld alatti börtöneidbe záratsz bennünket."

Így beszéltek, mert sejtették, hogy nem kell tartaniuk haragom kitörésétől.

Aztán bátorságukra büszkén egymásra néztek.

Én pedig elgondolkoztam. Az egyetlen igazi mértantudóst annak ide én minden nap meghívtam asztalomhoz. Néha, álmatlan éjszakáim idején elmentem hozza sátrába, de előbb gondosan lehúztam lábbelimet, aztán megittam teáját, megízleltem bölcsessége mézét.

- Te, mértantudósom... - kezdtem a mondanivalómat.

- Elsősorban én nem mértantudós, hanem ember vagyok. Olyan ember, aki néha geometriáról elmélkedik, ha éppen nem akad valami sürgősebb dolga, például alvás, éhség vagy szerelem. De ma, miután így megöregedtem, minden bizonnyal igazad van: én már alig vagyok egyéb, mint mértantudós.

- Az vagy, aki előtt feltárul az igazság...

- Csak az vagyok, aki tapogatózik, és keresi a szavakat, mint a gyermek. Az igazság pedig egyáltalán nem tárult fel előttem. Szavaim azonban oly egyszerűen szólnak az emberekhez, mint a te hegyed, így tehát az emberek maguktól szűrik ki belőlük az igazságukat.

- Látom, mértantudósom, keserű vagy.

- Szerettem volna felfedezni a világmindenségben valami isteni köpönyeg nyomát, és eljutva egy rajtam kívül létező igazsághoz, egy istenhez, amelyik sokáig elrejtőzött az emberek elől, szerettem volna elcsípni köpönyege csücskénél fogva, és letépni az arcát takaró leplet, hogy megmutassam ezt az igazságot. De nem adatott meg egyebet felfedeznem magamon kívül...

Így beszélt. De amazok bálványuk villámait forgatták fejük felett.

- Beszéljetek halkabban - mondottam nekik -, mert ha nehezen értek is, a fülem annál jobb.

Bár most már halkabban, de tovább zúgolódtak.

Végül az egyik megszólalt helyettük; szépen előre tuszkolták, mert megbánták, hogy olyan bátornak mutatták magukat.

- Miből gondolod - mondotta -, hogy önkényes alkotás, szobrászi munka vagy költészet az az igazság-remek, amelynek a felismerésére szólítunk fel tégedet? Javaslataink a legszigorúbb logika szellemében folynak egymásból, és ebbe a műbe semmi emberi szeszély nem szólt bele.

Így egyrészt abszolút igazság birtokosainak jelentették ki magukat - mint azok a népek, amelyek szerintük villámokat szóró faragott, festett képekre hivatkoznak -, másrészt egyenrangúnak tartották magukat egyetlen, igazi mértantudósommal, mivel több-kevesebb sikerrel mindnyájan ugyanúgy dolgoztak és fedeztek fel, mint ő, csak éppen semmi újat nem alkottak.

- Mi szemed láttára foglaljuk szabályokba bármely alakzat vonalainak az összefüggéseit. Míg azonban mi át tudjuk hágni törvényeidet, te képtelen vagy létezni a mieink nélkül. Minket kell tehát minisztereiddé kinevezned, a tudókat.

Hallgattam, és közben töprengtem az emberi ostobaságon. Félreértették hallgatásomat, és habozni kezdtek:

- Mert legfőbb gondunk, hogy téged szolgáljunk - mondották.

Erre már válaszoltam:

- Azt állítjátok, hogy nem alkottok, és ez örvendetes. Mert a bandzsa bandzsalt hoz világra. A levegővel teli hólyagból csak szél származhat. És ha országokat alapítanátok a csupán már végbementre, a már kiöntött szoborra vagy az elhalt szervre érvényes logikátokat tiszteletben tartva, eleve kiszolgáltatnátok őket a barbár kardok kényének.

"Egy napon egy férfi nyomaira leltek, aki hajnalban kilépve a sátrából elindult a tenger felé, s miután elért a meredek sziklafalhoz, lezuhant a mélybe. Akadtak aztán logikusan gondolkozó elmék, akik gondosan megvizsgálták a jeleket, és ki is következtették az igazságot. Mert egyetlen láncszem sem hiányzott az események sorából. A lépések szépen következtek egymás után, egy sem akadt közöttük, amelyik nem szükségszerűen folyt volna a másikból. A lépések során, következményről előidéző okra visszafelé haladva felhozták a halottat a sátrába. És okról következményre lefelé haladva még mélyebbre süllyesztették a halálba."

- Mindent megértettünk - kiáltották fel az én okosaim, és kölcsönösen gratuláltak egymásnak.

Én pedig úgy véltem, hogy megérteni annyit jelentett volna, mint ismerni, amint valóban ismertem is, egy bizonyos mosolyt, amely könnyebben megzavarható volt még az alvó víznél is, hiszen egyetlen gondolat is el tudta volna homályosítani, és amelyik e pillanatban talán nem is létezett, hiszen egy szendergő arcon játszadozott, és nem is itt volt, hanem tőlem száz napi járóföldre egy idegennek a sátrában.

Mert az alkotás más, mint a megalkotott tárgy, az alkotás elszakad a maga mögött hagyott jegyektől, sohasem olvasható ki semmiféle jelből. Ezekről a jegyekről, nyomokról és jelekről mindig csak azt állapítod meg, hogy egymásból folynak. Mert a valóságok falán minden alkotás árnyéka tiszta logika. Ám ez az evidens felfedezés egyáltalán nem akadálya annak, hogy ostoba légy.

Minthogy egyáltalán nem sikerült őket meggyőznöm, jóságomban tovább folytattam, mert ki akartam őket oktatni:

"Volt egyszer egy alkimista, aki az élet titkait fürkészte. Egyszer az történt, hogy görebeiből, lombikjaiból és mindenféle főzeteiből egy icipici élő anyagdarabkát sikerült nyernie.

A logikus elmék erre mind odacsődültek. Újra kezdték a kísérletet, főztek-kotyvasztottak, fújták a tüzet a retorták alatt, mígnem egy másik kis húsdarabkát sikerült előállítaniuk. Aztán mentek, és mindenfelé hirdették, hogy az életnek immár nincs többé titka. Hogy az élet nem egyéb, mint okok és következmények, következmények és okok természetes láncolata, a tűz hatása az egyébként nem élő, gyógyerejű anyagokra, és ezeknek az anyagoknak a kölcsönhatása. Logikus elmék lévén, mint mindig, most is mindent tökéletesen megértettek. Mert a teremtő alkotás más lényegű, mint a megalkotott tárgy, sokkal magasabbrendű nála, és nem hagy maga után nyomokat jelekben. Az alkotó mindig kilép művéből. De a maga után hagyott nyom tiszta logika. Ezért én alázatosan elmentem mértantudós barátomhoz okulásért: "Mit látsz mindebben újat - kérdezte tőlem -, azonkívül, hogy az élet veti el az élet magját? Az élet nem jelent volna meg az alkimista tudata nélkül, az alkimista pedig, tudomásom szerint, él. Erről megfeledkeznek az emberek, mert, ahogy az mindig lenni szokott, visszavonult az alkotásából. Ugyanúgy, mint amikor felvezettél valakit hegyed csúcsára, ahonnan minden probléma egyszeriben megoldódik, a hegy rajtad kívül lesz igazsággá, aki őt ott magára hagyod. És senki sem fogja megkérdezni, miért éppen ezt a hegyet választottad, mivel egész egyszerűen ott vagyunk, és végeredményben csak kell lennie valahol az embernek."

Mivel azonban zúgolódtak - a logikus elmék ugyanis egyáltalán nem olyan logikusak -, így folytattam:

"Öntelt emberek vagytok. Az árnyékok táncát figyelve a falon abban a hitben ringatjátok magatokat, hogy tudtok, lépésről lépésre olvassátok a geometria tételeit, de közben fogalmatok sincsen róla, hogy volt valaki, aki e lépéseket végigjárta, hogy megfogalmazza őket, olvassátok a nyomokat a homokban, de nem jöttök rá, hogy volt valahol, másutt, valaki, aki nem volt hajlandó szeretni, az anyagokból olvassátok ki, hogyan emelkedik egyre feljebb az élet, de nem tudjátok, hogy volt valaki, aki cáfolt és döntött: ne gyertek hozzám, rabszolgák, szegverő kalapácsotokkal, azt a látszatot keltve, mintha ti terveztétek és bocsátottátok volna vízre a hajót."

"Azt a másikat, aki páratlan volt a maga nemében, de most már halott, bizony szívesen magam mellé ültettem volna, ha kívánja, hogy mellettem kormányozza az embereket. Mert az a tudós Istentől való volt. És szavaival fel tudta velem fedeztetni azt a távoli kedvest, akinek a szavait, mivel nem a sivatag gyermeke volt, nem lehetett egy csapásra megérteni."

"Végtelen számú lehetséges keverékből ki tudta választani azt az egyetlent, amelyet még semmi korábbi siker nem emelt ki a többi közül, de amelyik az egyetlen, valami eredményre vezető volt. Amikor vezérfonal híján a hegyek útvesztőjében senki sem képes deduktív okfejtéssel tovább haladni, mert csak akkor tudod meg, hogy rossz útra tévedtél, amikor már előtted tátong a mély szakadék, és ezért a hegy másik oldala még mindig ismeretlen az emberek számára, jelentkezik néha az a vezető, aki, mintha csak most térne vissza odaátról, elmagyarázza neked az utat. Aztán, ha egyszer végigmentél rajta, akkor már ismered az utat, és egészen magától értetődőnek tartod. És elfeleded annak az alkotóaktusnak a csodáját, amelyik számodra visszatérésnek tűnt."

Jött az egyik, és vitába bocsátkozott atyámmal:

"Az emberek boldogsága..." - kezdte a mondókáját.

Atyám a szavába vágott:

- Ezt a szót ne ejtsd ki előttem. Szívesen hallgatom azokat a szavakat, amelyek igazi érzéseket hordoznak magukban, de elvetem azokat, amelyeknek nincsen tartalmuk.

- Pedig - válaszolta a másik -, ha te, egy egész ország feje, nem foglalkozol elsőként az emberek boldogságával...

Atyám így válaszolt neki:

- Én nem foglalkozom azzal, hogy a szél után fussak, és elraktározzam, mert ha mozdulatlanságra kényszerítem, nincs szél.

- De ha én egy ország feje lennék - mondotta a másik - az lenne a kívánságom, hogy boldogok legyenek az emberek...

- Hohó! - mondotta atyám - ebben már inkább egyetértünk. Ez a szó nem üres. Valóban ismertem boldogtalan és boldog embereket. Ismertem kövéreket meg soványakat, betegeket vagy egészségeseket, eleveneket és holtakat is. És én is azt óhajtom, hogy az emberek boldogok legyenek, mint ahogyan inkább elevennek, mint holtnak szeretem őket látni. Bár az is igaz, hogy egyszer minden nemzedéknek távoznia kell.

- Szóval egyetértünk! - kiáltott fel az az ember.

- Dehogyis értünk - mondotta atyám.

Elgondolkozott, aztán így folytatta:

"Mert amikor te boldogságról beszélsz, vagy olyan emberi állapotra gondolsz, amelyben úgy boldog az ember, ahogyan például egészséges, márpedig nekem semmi befolyásom sincsen érzékeink ilyen fajta felcsigázott állapotára, vagy valamiféle megfogható tárgyra, amelynek a megszerzésére áhítozhatom. De hát hol van ez a tárgy?"

"Az egyik ember boldog a békében, a másik boldog a háborúban, az egyik magányra vágyik, amelyben lázba jön, a másiknak tolongó ünnepi sokaságra van szüksége a fellelkesüléshez, az egyik a tudományban való elmélyülésben keresi örömét, ami választ ad kérdéseire, a másik ugyanezt az örömöt Istenben találja meg, Istenben pedig minden kérdés értelmét veszti."

"Ha körül akarnám írni a boldogságot, akkor talán azt kellene neked mondanom, hogy a kovácsnak a boldogság a kovácsolás, a hajósnak a hajózás, a gazdagnak a gazdagodás, és ezzel semmi olyat nem mondanék, amiből bármit tanulhattál. Egyébként is néha a hajózás jelentene boldogságot a gazdagnak, a meggazdagodás a kovácsnak, és a semmittevés a hajósnak. És így kisiklik kezeid közül ez a tartalmatlan ábrándkép, amelyet hiába igyekeztél megragadni."

"Ha meg akarod érteni ezt a szót, akkor fogd fel jutalomnak, ne pedig célnak, mert különben nincs értelme. Hasonlóképpen tudom, hogy valami szép, de a szépséget mint célt nem fogadom el. Hallottad valaha, hogy így szólt hozzád a szobrász: »Ebből a kőből a szépséget fogom kibontani!« Akik üres érzelmességgel ámítják magukat, selejtes, olcsó szobrokat faragnak. A másik, az igazi szobrász így beszél hozzád: »Igyekszem ebből a kőből valami olyat kibontani, ami hasonlít ahhoz, ami belülről nyom engem. És csak úgy tudom kiszabadítani, ha belevágok.« Az így megvalósult arc aztán lehet komor és vén, vagy torz maszk, vagy maga a szendergő ifjúság, ha a szobrász nagy művész, akkor mindenhogyan szépnek ítéled a művét. Mert a szépség sohasem cél, hanem jutalom."

"És amikor az imént azt mondottam, hogy a boldogság a gazdagnak a meggazdagodás, akkor hazudtam neked. Mert a lényeg az a lángoló öröm, amely a hódítást koronázza meg, amelyben erőfeszítései és fáradsága találja meg a jutalmát. És ha az előtte kitárulkozó életet egy pillanatra mámorítónak érzi, az ugyanazért van, amiért örömmel tölt el téged a hegytetőről megpillantott táj, amelyért keményen megküzdöttél."

"És amikor azt mondom neked, hogy a rablónak a boldogság a csillagos ég alatt való lesben állás, az azt jelenti, hogy van őbenne is valami megmenthető, és a boldogság ennek a jutalma. Mert vállalta a hideget, a bizonytalanságot és az egyedüllétet. Az arany után, már mondottam neked, úgy sóvárog, mintha azt várná tőle, hogy hirtelen arkangyallá változik, mert ez az otromba és sebezhető ember azt képzeli, hogy aki keblére szorított aranykincsével hatol be a város sűrűjébe, láthatatlan szárnyakon lebeg."

"Szeretetem csendjében sokáig figyeltem népemnek azokat a fiait, akik boldognak látszottak. És mindig megértettem, hogy a boldogság hozzájuk is úgy jött el, mint a szoborhoz a szépség, azért, mert nem azt keresték."

"És végül mindig megértettem, hogy a boldogság tökéletességüknek és szívük nemességének volt a jele. És csak annak az asszonynak nyisd meg egy életre a házadat, aki elmondhatja neked: »Oly igen boldognak érzem magamat!« mert az arcára kiülő boldogság nemességének a jele, mert a boldogság a megjutalmazott szív tulajdona."

"Ne kívánd hát tőlem, egy ország urától, hogy boldogságot szerezzek népemnek. Ne kívánd tőlem, a szobrásztól, hogy a szépséget hajszoljam: leülök, mivel nem tudom, merre fussak utána. A szépség így lesz boldogsággá. Csupán annyit kérj tőlem, hogy olyan lelket építsek bennük, amelyben ilyen tűz loboghat."

Eszembe jut, amit atyám mondott másutt: "Ha narancskertet akarok létesíteni, tápsót és istállótrágyát használok hozzá, felcsákányozom a földet, nyesem az ágakat. És így nő meg a fa, és lesz képes virágot hozni. Én, a kertész, csak forgatom a földet, nem törődve virággal, boldogsággal, mert ahhoz, hogy virágozzék a fa, mindenekelőtt fa kell, és ahhoz, hogy boldog ember legyen, először is ember kell."

De a másik tovább kérdezősködött:

- Ha nem a boldogság után futnak az emberek, akkor mi után futnak?

- Nos - mondotta atyám -, később majd ezt is megmagyarázom neked.

De először is felhívom a figyelmedet, hogy mivel megállapításod szerint az öröm gyakran az erőfeszítésnek és a győzelemnek a koronája, okoskodóként azt a következtetést vonod le, hogy az emberek a boldogságért küzdenek. Erre azt felelem, hogy a halál lévén az élet koronája, az embereknek csak egy kívánságuk van, a halál. És így tovább, csűrjük-csavarjuk a gerinctelen medúzához hasonló szavakat. Én azt mondom neked, vannak boldog emberek, akik még a boldogságot is feláldozzák, hogy hadakozhassanak.

- Nyilván azért, mert feladatuk teljesítésében a boldogságnak magasabb formáját lelik meg...

- Nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni veled, ha szavaidat nem töltöd meg olyan jelentéssel, amely bizonyítható vagy cáfolható. Az ilyen, alakját folyton változtató kocsonya ellen nem tudhatok hadakozni. Mert ha a halál ugyanúgy lehet az első szerelem ámulata, mint halálos-véres ökrendezésed, amikor a hasadat ért golyó végleg megakadályoz benne, hogy eljuss az óhajtott kútig, hogyan kívánhatod, hogy bizonygatásaidat az élet fényénél vizsgáljam meg? Te semmi egyebet nem állítottál, csak ezt: az emberek azt keresik, amit keresnek, és azt hajszolják, amit hajszolnak. Nem fenyeget az a veszély, hogy ellentmondjak neked, a magam részéről nem tudok mit kezdeni a te sebezhetetlen igazságaiddal.

Te úgy beszélsz, ahogyan a bűvész dobálja golyóit. És ha végre abbahagyod ostoba bizonygatásaidat, ha lemondasz arról, hogy a boldogság vágyával magyarázd az emberek hadba vonulását, de aztán mégis ragaszkodsz ahhoz az állításodhoz, hogy az ember viselkedését kizárólag a boldogság magyarázza, akkor már előre hallom, miképpen bizonygatod, hogy az emberek hadba vonulását elmebajos fellángolásuk magyarázza. De még ekkor is azt követelem, hogy gabalyodj bele, és magyarázd meg a szavaidat. Mert ha például őrültnek nevezed azt, akinek tajtékzik a szája, vagy folyton a fejetetején áll, akkor én, aki megfigyeltem, hogy a katonák két lábon vonulnak háborúba, nem érhetem be a te magyarázatoddal.

Ám úgy áll a dolog, hogy neked nincsenek szavaid annak a kifejezésére, mi felé törekszenek az emberek. Sem arra, hogy énnekem mi felé kell őket vezetnem. Túlságosan kicsiny edényeket használsz - elmebaj, boldogság -, abban a hiú reményben, hogy beléjük zárhatod az életet. Akárcsak az a gyerek, aki az Atlasz lábánál a maga kis lapátjával és vedrecskéjével próbálta elhordani a hegyet.

- Akkor hát taníts engem - kérte a vitatkozó.

Ha nem szellemed vagy szíved indíttatására, hanem kimondható és mondataidban teljesen benne foglalt indítékok alapján határozod el magad valamire, akkor én megtagadlak téged.

Mert szavaid nem valami más dolognak a jelei, mint például hitvesed neve, amely csupán jelent, de nem tartalmaz semmit. Névből nem következtethetsz semmit, a dolgok súlya másutt van. Nem jut eszedbe ilyesmit mondanod: "A neve tanúsítja, hogy szép..."

Hogyan kívánhatnád hát, hogy bárminő okoskodás az életről elég lehessen önmagában? És ha van mögötte valami más, ami hitelt kölcsönöz neki, akkor előfordulhat, hogy ezt a hitelt valami kevésbé csillogó okfejtés sokkal nyomósabbá tette volna. Engem nem érdekel a szerencsés és kevésbé szerencsés fogalmazások összehasonlítgatása. Az élet az, ami van.

Ha tehát az a beszéd, amellyel közlöd velem cselekvésed okait, nem költemény, amelynek bensőséges hangot kell tőled hozzám közvetítenie, ha nem valami megfogalmazhatatlant fed, és csak meg akarsz vele győzni, akkor én megtagadlak téged. Ha viselkedésedet nem az új szerelmedet szülő, előtted felbukkanó arc miatt változtatod meg, hanem egy kis levegőrezgésért, amely csupán súlytalan, meddő logikát szállít felém, akkor én megtagadlak téged.

Mert nem a jelért, hanem azért halunk meg, ami kezeskedik a jelről. Ami - ha ki akarod fejezni, vagy csak elkezded kifejezni - a föld minden könyvtárában fellelhető könyvek súlyával nyom a latban. Mert amit oly egyszerűen ragadtam meg énem csapdájában, azt képtelen vagyok neked szavakba foglalni. Mert ahhoz, hogy teljes értelemben felfoghasd az én hegy-költeményemet, magadnak kell végigjárnod a hozzá vezető utat. És hány esztendőn át hány szót kellene elkoptatnom, ha át akarnám beléd plántálni a hegyet, aki sohasem hagytad el a tengert?

Vagy a forrást, ha sohasem szomjúhoztál, és sohasem szorítottad egymáshoz a tenyeredet, és nyújtottad vízért? Dalolhatok, amennyit csak akarok a forrásokról: de hol van az a tapasztalat, amelyet felidézek énekemmel, hol vannak azok az izmok, amelyeket megmozgatnak emlékeid?

Tudom, persze, hogy nem forrásokról kellett volna neked beszélnem. Hanem Istenről. De ahhoz, hogy szavaimnak foganatjuk legyen nálad, és műveletté váljanak számodra is, számomra is, az szükséges, hogy horgukkal meg tudjanak benned akasztani valamit. Ezért, ha Istenre akarlak megtanítani, akkor először is arra biztatlak, másszál hegyeket, hogy a csillagos csúcsok ellenállhatatlanul vonzzanak magukhoz. Hogy a források el tudjanak bűvölni, pusztákba küldelek szomjúságot szenvedni. Aztán hat hónapra követ törni küldelek, hogy tűző déli nap epesszen. És utána majd így szólok hozzád: "Akit elcsigázott a déli nap, a csillagok megülte hegygerincre felhágva, a titokzatos éjszaka leszálltakor az isteni források csendjében oltja majd a szomját."

És hinni fogsz Istenben.

És nem is tagadhatod le előttem, mert egyszerűen lesz, amint a mélabú is ott lebeg az arcon, ha odavéstem rá.

Mert nincsen szó, és nincsen cselekedet, hanem egy és ugyanazon Istennek a két arca. Ezért nevezem imádságnak a munkát, és munkának az elmélkedést.

És megvilágosodott előttem a folytonosság nagy igazsága.

Mert nem remélhetsz semmit, ha semmi sem tart tovább nálad. És eszembe jut az a nép, amelyik tisztelte a halottait. És a családi sírboltok egymás után fogadták be halottaikat. És ezek a kövek teremtették meg a folytonosságot.

"Boldogok vagytok?" - kérdeztem tőlük.

"Hogyne lennénk azok, hiszen tudjuk, hová megyünk majd aludni..."

Végtelen fáradtság lepett meg. És egyszerűbbnek éreztem, ha azt gondolom magamban, olyan ez, mintha Isten magamra hagyott volna. Mert úgy éreztem, nincsen zárókövem, és immár semmi sem visszhangzott bennem. Elhallgatott a hang, amely a csendben szól hozzánk. És miután felhágtam a legmagasabb torony tetejére, eltűnődtem: "Mire valók ezek a csillagok?" Aztán végigsétáltatva tekintetemet birtokaimon, azt kérdeztem magamtól: "Mire valók ezek a birtokok?" És mivel panasz hatolt fel hozzám az elszenderült városból, töprengeni kezdtem: "Mire való ez a panaszkodás?" Eltévedt idegen voltam egy tarka tömegben, amely nem értette az én nyelvemet. Olyan voltam, mint a levetett ruha. Zilált és magányos. Hasonló voltam a lakatlan házhoz. És egészen pontosan a zárókő hiányzott nekem, mert egyetlen részem sem volt képes többé a feladatát végezni. "És mégis ugyanaz vagyok - gondoltam magamban -, ugyanazokat a dolgokat tudom, ugyanazokra emlékszem, ugyanannak a látványnak a nézője vagyok, csak éppen beleveszve a haszontalan összefüggéstelenségbe." Akárcsak a legszebbre sikerült bazilika: ha nincs senki, aki a maga teljességében szemlélje, ízlelje és élvezze csendjét, szíve elmélkedésében leljen értelmére, nem egyéb, mint kőhalom. Így van ez velem, bölcsességemmel, érzékeléseimmel és emlékeimmel is. Már nem kéve, csak kalászok halmaza voltam. És megismertem az unalmat, a közönyt, ami nem más, mint az Istentől való megfosztottság.

Nem kivégzett elítélt - a kínhalál embertől származik -, hanem elvetélt halandó voltam. Könnyen kegyetlenné válhattam volna kertem unalmában, miközben reménytelen léptekkel jártam fel s alá, pontosan úgy, mint aki vár valakit. És egy ideiglenes világban tart ki makacsul. Nagyon sokat fohászkodtam Istenhez, de ezek nem voltak valódi imádságok, mert nem embertől, csak látszatembertől - elkészült, de lángra nem lobbant gyertyától - szálltak hozzá. "Ó, bárcsak térne vissza belém a buzgóság" - gondoltam. Tudván, hogy a buzgóság kizárólag annak az isteni csomónak a gyümölcse, amely összeköti a dolgokat. Ilyenkor van hajó, amelyet kormányoznak. Bazilika, amelyet lát valaki. De mi más van összevissza hányt anyagokon kívül, ha rajtuk keresztül már nem vagy képes felfedezni sem az építészt, sem a szobrászt?

Ekkor értettem meg, hogy az, aki felismeri a szobor mosolyát, a táj szépségét vagy a templom csendjét, Istent leli meg. Mert túlhalad a tárgyon, hogy elérjen a zárókőig, a szavakon, hogy meghallja a himnuszt, és az éjszakán meg a csillagokon, hogy megérezze az örökkévalóságot. Mert Isten szavaid értelme, szavaid pedig, ha van értelmük, Istent mutatják meg neked. Ha megindítanak a kis gyermek könnyei, nyílt tengerre táruló apró ablakok. Mert ilyenkor nem ezek a könnyek, hanem minden könny kelt benned visszhangot. A gyermek csak kézen fog, hogy tanítson.

"Miért kényszerítesz, Uram, hogy átkeljek e pusztaságon? Szenvedek a tövisek között. Elégséges tőled egy jel, hogy átlényegüljön a pusztaság, és a szőke homok, a látóhatár meg a békéltető nagy szél többé ne összefüggéstelen halmaz, hanem hatalmas ország legyen, amelyben lelkem lángra gyúl, és én ki tudjalak olvasni belőlük téged."

És ekkor világossá lett előttem, hogy Istent minden kétséget kizáróan távollétéből lehet kiolvasni, amikor elrejtőzik. Mert a tengerész számára jelentése van a tengernek. És a hitves számára jelentése van a szerelemnek. De vannak pillanatok, amikor a tengerész azt kérdezi magában: "Mire való a tenger?" A hitves meg: "Mire való a szerelem?" És gyötrődnek. Semmijük sem hiányzik, csak az az isteni csomó, amely egybefűzi a dolgokat. Vagyis mindenük hiányzik.

"Ha Isten elrejti magát népem előtt - tűnődtem -, ahogyan előlem rejtette el magát, hangyaboly hangyáivá lesznek, mert elszáll belőlük minden lelkesedés. Ha a kockák elvesztik értelmüket, nem lehetséges többé a játék."

És rájöttem, hogy az értelemnek itt semmi hasznát nem fogod venni. Persze, törheted rajta a fejedet, hogyan vannak elrendezve a templom kövei, a lényeget azonban nem értheted meg, mert a lényeg nem a kőben van. És gondolhatsz mindenféle okosat a szobor orráról, füléről, ajkairól, az anyag körén túlmenő lényeghez sohasem fogsz eljutni. Akkor egy istent kellett volna foglyul ejtened. Mert olyan csapda kell hozzá, amelynek egészen más a lényege, mint az értelemnek.

Amikor én, a szobrász, emberarcot alkottam, akkor valamiféle kényszert hoztam létre. Minden megvalósult struktúra kényszer. Amikor valamit megragadtam, öklömbe szorítottam, hogy megőrizzem. Ne emlegesd előttem a költemény szavainak a szabadságát. Az én rendemnek megfelelő rendbe kényszerítettem őket.

Lehet, hogy templomomat lerombolják, mert köveit más templomhoz akarják felhasználni. Vannak halálok, és vannak születések. De ne beszélj nekem a kövek szabadságáról. Mert akkor nincs templom.

Nem értettem, miért tesznek különbséget kényszer és szabadság között. Minél több utat jelölök ki, annál több szabadságod van választani közöttük. Holott minden út kényszer, hiszen sorompót is állítottam rá. De mit nevezel szabadságnak, ha nincsenek utak, amelyek között választanod lehet? Szabadságnak nevezed a céltalan kószálást? Miközben megteremtődik az út kényszere, a te szabadságod is növekszik.

Hangszer nélkül nem követheted szabadon dallamaid irányát. Orr- és fülkényszer nélkül nem deríthetsz szabadon mosolyt a szobrodra. Az az ember, aki kifinomodott kultúrák kifinomodott eredménye, gazdagabbá lett e kultúrák korlátaival, határaival és szabályaival. Palotámban gazdagabb lelki életet élhetsz, mint az aljanép bűzös városnegyedében.

Mármost a kettő között a különbség lényegében a kötelezettségben rejlik. Ilyen például a királynak kijáró köszöntés. Aki feljebb akar hágni valamely ranglétrán, és gazdagodni kíván azzal, hogy több élményben legyen része, elsősorban azt kéri, hogy kényszerítsék. Mert a kötelezően előírt szokások gyarapítanák. Mert ha a szomorú gyermek látja, hogy a többi játszik, azt kívánja, hogy őrá is kötelezővé tegyék amazok játékszabályait, mert csupán ezek révén lesz képes ő is olyanná lenni, mint ők. Csak sajnálni lehet azt az embert, aki hallgatja a harangszót, de az semmit sem kíván tőle. Amikor harsan a trombita, szomorú vagy, mert teneked nem kell talpra ugranod, mert látod, milyen boldogan mondja az a másik: "Hallottam a nekem szóló hívást, felkelek." A többi számára azonban nincsen se harangszó, se trombitaszó, tehát szomorúak maradnak. Számukra a szabadság csupán a nemlét szabadsága.

Magukat csapják be azok, akik folyton keverik a különböző nyelveket. Valóban hiányozhat a nyelvedből itt-ott egy-egy jelző, például annak a bizonyos fiatal árpa-zöld színnek a jelölésére, amelyet esetleg megtalálok a szomszédom nyelvében. Csakhogy itt egyszerűen jelekről van szó. Például jelezhetem szerelmem minőségét egyszerűen azzal is, ha azt mondom, hogy az az asszony szép. Vagy például barátom kiválóságát azzal, hogy kiemelem szerénységét. De ezzel semmi olyant nem mondok, ami élettel teli mozgás. Csak amolyan holt tárgyról alkotott véleményt.

Bizonnyal vannak népek, amelyek valamiféle minőséget alkottak különböző minőségekből. Amelyek más nevet adtak a másik rajznak, bár ugyanazokkal az anyagokkal készítették. És amelyeknek külön szavuk van ennek a kifejezésére. Így például lehetséges olyan szó, amely azt a mélabús hangulatot jelzi, amelyik esténként házad kapuja előtt ok nélkül telepszik rád, amikor már nem éget a nap, s az éjszaka nemsokára majd fél lángra állít téged, ahogyan éjjelente te szoktad a lámpát, azt a szomorkás érzést, amely életedet elszomorító félelem, mert gyermekeid lélegzete mindig oly könnyen átvált a betegség szaggatott lihegésébe, ahogyan a hegyre felhágva lep meg a félelem, hogy lemondanak az erőfeszítésről, s szeretnéd őket kézen fogni, hogy felsegítsd őket. Egy ilyen szó a te saját élettapasztalatodnak és néped hagyományainak a kifejezésévé válhatna, ha úgy hozná a sors, hogy gyakran használják.

Így azonban semmi olyant nem közlök veled, amit ne tudnál. Az én beszédem lényegében nem arra való, hogy már megvalósult egészeket hordozzon, mint például pirosra festeni a virágot, hanem hogy a legegyszerűbb szavak segítségével megteremtse azokat a műveleteket, amelyek termőre fordítanak; nem annak a megállapítása a feladata, hogy ez vagy az az asszony szép, hanem hogy úgy megcsendesítette szívedet, akárcsak délután a szökőkút csobogása.

És ragaszkodnod kell azokhoz a módozatokhoz, amelyeket néped géniusza tesz lehetővé, amelyek népek géniuszának a szellemében kötnek meg, akárcsak a fűzfakosarat a háncs, a tengert a hálók. De ha kevered a különféle nyelveket, azzal egyáltalán nem gazdagítod az embert, hanem inkább kiüríted, mert ahelyett, hogy rejtélyes műveleteiben fejeznéd ki az életet, csupán már kész és elkoptatott műveleteket kínálsz neki, és ahelyett, hogy azt a felfedezést fejeznéd ki, amelyet az az előbb említett zöld szín kelt benned, hogy miként táplál téged, milyen változást idéz elő benned a fiatal árpamező megpillantása sivatagból való hazatérésedkor, megelégszel a készen kínálkozó szóval, amelyik azzal, hogy módot ad a jelzésre, megkímél a megragadás fáradságától.

Mert hiú és elbizakodott voltál, amikor azt hitted, meg tudsz nevezni minden színt, ha ott keresed a nevüket, ahol fel vannak sorolva: a szótárban, és minden érzelmet, ha onnan veszed az elnevezésüket, ahol átéljük őket, ahol a szó nemzedékek élményeit sűríti magába, és minden meghitt hangulatot - amilyen például az est melankóliája -, ha ott keresed a nevüket, ahol egyszer véletlenül kimondták őket. S azt hiszed, hogy az ember gazdagabb lesz tőle, ha ennyi mindenféle zagyvasággal tömik a fejét. Holott az ember egyetlen igazi gazdagsága és isteni jellege egyáltalában nem az, hogy hivatkozhat a szótárra, hanem a lényege az, hogy kiléphet önmagából, márpedig pontosan ez az, aminek a kifejezésére nincsen szó, de ha volna, sem mondanál vele semmit, különben is több szó kellene hozzá, mint amennyi a homokszem a tengerparton.

Azzal összehasonlítva, amit mondani tudnál, mit jelentenek az innen-onnan összelopkodott szavak, amelyektől csak megromlik a nyelved?

Mert megnevezni csak az egymástól elkülönülő hegycsúcsokat tudhatod, amelyek fényesebb világot teremtenek számodra. Lehetséges, hogy ily módon, ha alkotok, némi új igazsággal gazdagítlak, mert jól megfogalmazott nevük valami új istenség nevévé válik szívedben. Mert az istenség bizonyos kapcsolatot fejez ki olyan tulajdonságok között, amelyeknek az elemei nem újak, de újjá lettek általa.

Mert megfogantam. És helyes, hogy tüzes vassal égessem be szívedbe azt a számot, amelyik gyarapítani tud téged. Attól való félelmemben, hogy el találsz tévedni.

De tudd meg, hogy a záróköveken kívül, amelyeket nem te, hanem mások fedtek fel előttem, te semmi olyat nem jelezhetsz számomra szavakkal, ami a lényeged és életed. És nem vagyok hajlandó meghatódni tőle, ha az eget vörösre, a tengert kékre fested, mert akkor igazán nem kerülne fáradságodba, hagy felkavard érzelmeimet!

Ha meg akarsz indítani, köss meg nyelved kötelékeivel: éppen ezért isteni művelet a stílus. Mert akkor a saját struktúrádat kényszeríted rám, életednek azokat az érzéseit, amelyekhez fogható nincsen a világon. Mert lehet, hogy mindenki beszélt már a csillagokról, a forrásról meg a hegységről, de még senki sem mondta neked, hogy hágj fel a hegyre, és a csillagok kútjaiból csorduló tiszta tejjel enyhítsd szomjadat.

De ha létezik véletlenül olyan nyelv, amelyben van ilyen szó, akkor én semmit sem találtam fel, nem hozok semmi olyat, ami élő. Ne csinálj magadnak gondot ebből a szóból, ha nincsen rá minden nap szükséged. Mert hamis istenek azok, amelyek nem kerülnek bele esti imáidba.

Előfordul azonban, hogy a kép megvilágosít, és akkor ez a kép hegygerinc, és a tetejéről szemlélve rendben összeáll a táj. És isteni ajándék. Adj neki nevet, hogy emlékezz rá.

Múlhatatlan vágy ébredt bennem arra, hogy lelkeket építsek. És gyűlölet azok iránt, akik a hasznosat, a célszerűt imádják. Mert, végeredményben, ha azt mondod, hogy a valóságot szolgálod, nem lelsz egyebet, csak embernek való élelmet, s ennek az íze alig-alig változik kultúránként. (És ekkor is még csak a vízről beszéltem, amely himnusszá lesz!)

Mert ha örömöt lelsz abban, hogy tartományi kormányzó vagy, azt is csak az én építészetemnek köszönheted, amely pillanatnyilag semmi hasznodra sincsen, csupán azzal a képpel lelkesít, amelyet a birtokomról alkottam. És még hiúságod okozta örömeid sem a pillanatnyilag semmi hasznot nem hajtó, mérhető tárgyaknak köszönhetők, hiszen csak azt a színüket látod, amelyet birodalmam megvilágításában nyernek.

És állítod-e, hogy az az asszony, aki tizenöt éven át fürdött illatszerekben és olajokban, akit költészetre, gráciára és az egyedül tartalmas csendre oktattak, és aki sima homloka mögött kutak hazája - állítod-e, hogy csupán azért, mert egy másik test is olyan, mint az övé, éjszakáid számára ugyanazt az italt jelenti, mint a pénzen vett prostituált?

És ha nem teszel közöttük különbséget azzal az ürüggyel, hogy nyersz azon, ha könnyebb hódításokat keresel, hiszen kevesebb fáradságodba kerül egy prostituáltat megszerezned, mint hercegnőt nevelned a magad számára, akkor magadat szegényíted.

Lehet, hogy nem vagy képes gyönyörűséget lelni a hercegnőben, mert a költemény önmagában nem ajándék, nem kész adomány, hanem önmagadból való felemelkedés, lehetséges, hogy nem köt le a mozdulat bája, ahogyan vannak olyan zenék is, amelyekbe nem hatolhatsz be erőfeszítés nélkül, de ez nem azt jelenti, hogy nem ér semmit, hanem hogy egész egyszerűen te magad nem létezel.

Szeretetem csendjében hallgattam, hogyan beszélnek az emberek. És hallottam felindulásaikat. Vitáik közben láttam megvillanni késük acélját. De bármily zsugoriak voltak ők maguk, és bármily mocskosak bűntanyáik, kivéve az evés vágyát, sohasem tapasztaltam, hogy olyan javak miatt jöttek volna tűzbe, amelyeknek értelme van azon a nyelven kívül, amelyet beszéltek. Mert az asszony, akiért gyilkolni kívánsz, maga sem egyszerű női test, hanem semmi mással össze nem téveszthető haza, amelyen kívül számkivetettnek, jelentésedtől megfosztottnak érzed magadat. Mert egyszerre csak hiányzik neked a vízforraló, amelyben esti teádat készíted, rajta keresztül az is elvesztette az értelmét.

De ha gondolatmeneted ostobaságában ezt nem érted meg, s mivel azt látod, kedves az embereknek este a teáskanna, önmagáért tartod becsben, arra alacsonyítod le az embert, hogy kannát készítsen, akkor nem lesz többé ember, akinek kedves lesz, és mindegyiket tönkretetted.

Hasonlóképpen, ha darabokra töröd az arcot, miután megismerted a gyermekek örömét, a beteg ágyát körüllengő szánalmat és szinte oltári csendet, és az anyaság ünnepélyességét. Akkor, hogy növeld a számukat, istállókat vagy ólakat építesz, és oda zsúfolod be asszonyaid nyájait, hogy gyermekeket szüljenek.

De ezzel örökre el is veszíted azt, amit elő akartál segíteni, mert mit számítanak neked a jószágaid számában végbemenő változások, ha háziállatokról van szó.

Én az ember lelkét építem, határokat meg korlátokat szabok, kerteket tervezek neki - és lehet, hogy talán látszólag nem is a számmal törődöm, mert azt akarom, hogy szerető gondosság övezze a gyermekeket, és kultuszuknak értelme legyen a szívekben -, mert én nem a te logikádban hiszek, hanem a szeretetre való hajlandóságban.

Ha vagy, akkor építed a fádat, és ha fát gondolsz ki és valósítasz meg, akkor magot javasolok. A virágok és a gyümölcsök lappangó állapotban szunnyadnak a mag erejének ágyában. Ha fejlődsz, akkor előre nem kitervelt vonalaim szerint fejlődsz, mert én ezzel nem törődtem. Mivel vagy, több is lehetsz. És szereteted ennek a szeretetnek lesz a gyermeke.

És küszöbbe botlottam, mert vannak korok, amikor a nyelv képtelen bármit megragadni vagy előre látni. Egyesek úgy állítják velem szembe a világot, mintha rejtvény lenne, és azt kivájnák, magyarázzam meg nekik. Csakhogy magyarázat nem létezik, a világnak nincsen értelme.

"Mit kell cselekednünk? Meghajolni vagy küzdeni?" Meg kell hajolni, hogy életben maradhassunk, és küzdenünk kell, hogy tovább is lehessünk. Bízd rá az életre. Mert oly nagy mindennapnak az ő nyomorúsága, hogy az élet igazsága, amely egy, ellentétes alakokat ölt, hogy kifejezésre juthasson. Te azonban ne ringasd magadat ábrándokban: úgy, ahogy vagy, halott vagy. Ellentmondásaid, megrendüléseid és nyomorúságaid a vedlésből következnek. Összeroppansz, marcangolod magadat. Hallgatásod az elvetett búzaszemé, amely a földben rothad, hogy legyen. És meddőséged meddőség bábállapotodban. De aztán szárnyakkal megszépülten születsz majd új életre.

A hegy tetejéről letekintve, ahonnan megoldódtak problémáid, így fogsz gondolkozni: "Hogyan is nem értettem meg előbb?" mintha bármit meg lehetett volna érteni "előbb"!

Nem fogsz jelt kapni, mert annak az istenségnek a jele akitől várod, maga a csend. A kövek sem tudnak semmit arról a templomról, amelyet alkotnak, és nem is tudhatnak róla semmit. Sem a kéreg valamelyik darabja arról a fáról, amelyet sok más darabbal együtt alkot. Sem maga a fa vagy a sok ház arról a birtokról, amelyet együtt alkotnak. Sem jómagad Istenről. Mert ehhez az kellene, hogy a templom megmutassa magát a kőnek, a fa a kéregnek, ami azonban értelmetlen lenne, hiszen a kő számára nincsen nyelv, amelyben felfoghatná. A nyelv csak a fa nagyságrendjében létezik.

Ezt fedeztem fel Istenhez vezető utam végén.

Mindig egyedül, magamba zárva, önmagammal szemben. És nincs remény, hogy saját erőmből ki tudjak lépni magányomból. A kő számára nincs remény, hogy más lehessen, mint kő. De ha összefog a többivel, akkor összeáll templommá.

Nincs többé reményem arra sem, hogy megjelenjen nekem az arkangyal, mert az arkangyal vagy láthatatlan, vagy nincsen. És azok számára sincs, akik jelet remélnek Istentől, mert tükörben visszavert képet csinálnak belőle, amelyben csak önmagukat ismerhetnék fel. De amikor népemmel egyesülök, melegség támad bennem, és átszellemülök tőle. És ez Isten jegye. Mert ha egyszer megszületik a templom csendje, akkor ez a csend a templom minden kövére érvényes.

Tehát önmagamban, minden közösségen kívül semmi sem vagyok, ami számít, egyedül kevés vagyok magamnak.

Nyugodjatok hát bele, hogy búzaszem vagytok, télre eltéve a csűrben, és aludjatok.

Mennyire tiltakoznak az ellen, hogy rajtuk túl is van valami!

"Én" - hirdetik gőgösen.

És verik a mellüket. Mintha bárki létezne bennük, általuk. Mintha így szólnának a templom kövei: "Én, én, én..."

Hasonlóképpen azok is, akiket arra ítéltem, hogy gyémántot bányásszanak. A verejtékük, a nyögésük, az elbutulásuk gyémánttá és ragyogássá lett. És a gyémánttól nyerték létüket, a gyémánt volt az értelmük. Ám egy napon fellázadtak. "Én, én, én!" - kiabálták. És nem voltak többé hajlandók alávetni magukat a gyémántnak. Nem akartak többé valami lenni. Hanem önmagukért kívántak tiszteletet és megbecsülést. A gyémánt helyett magukat kínálták mintaképnek. Rútak voltak, mert ők a gyémántban szépek. Mert a kövek is a templomban szépek. Mert a fa is a birtokon szép. A folyó meg az országban. Így énekelnek róla: "Te vagy nyájaink dajkája, mezőink lassan áramló vére, te vagy hajóink kormányosa..."

Ők azonban célnak és befejezésnek képzelték magukat, immár csak azzal törődtek, ami őket szolgálta, nem pedig valami náluk is magasabbal, amelynek ők szolgálhattak volna.

Ezért legyilkolták fejedelmeiket, apróra zúzták a gyémántokat, hogy megosztozkodhassanak rajtuk, és tömlöcbe vetették mindazokat, akik igazságot keresvén, egy napon fölébük kerekedhettek volna. "Itt az ideje - mondogatták -, hogy a templom szolgáljon a kőnek". És mentek, azt hívén, hogy meggazdagodtak templomdarabjaikkal, amelyeket azonban megfosztottak isteni jellegüktől, egyszerű kőtörmelékké silányítottak!

Te azonban faggatsz engem:

"Hol kezdődik és hol végződik a rabszolgaság, hol kezdődik és hol végződik az egyetemes? És hol kezdődnek az ember jogai? Mert ismerem a templom jogait, amely a kövek értelme, az ország jogait, amely az emberek értelme, meg a költemény jogait, amely a szavak értelme. De a kövek jogait a templommal, a szavakét a költeménnyel, az emberekét az országgal szemben nem ismerem."

Nincsen igazi önzés, csak öncsonkítás. Aki egyedül indul el, és azt hajtogatja: "Én, én, én...", olyan, mintha nem tartozna az országhoz. Mint az a kő, amely nem épült be a templomba, a költeményből kimaradt puszta szó, vagy az a húscafat, amely nem része semmiféle testnek.

"Csakhogy én - válaszolják neki - eltörölhetem az országokat, egyetlen templomba gyűjthetem az embereket, s akkor egy még hatalmasabb templomtól nyerik értelmüket..."

- Mert nem értesz semmit - válaszolta atyám. - Mert te azokat a köveket látod, amelyek kart alkotnak, és ettől nyernek értelmet. Aztán más köveket, amelyek keblet, megint másokat, amelyek szárnyat alkotnak. Csakhogy együtt kőangyal lesz belőlük. Más kövekből együtt csúcsív. Megint másokból oszlop. Mármost ha együtt tekinted ezeket a kőangyalokat, csúcsíveket és oszlopokat, akkor azt látod, hogy templommá állnak össze. Ha pedig az összes templomot tekinted, akkor kiderül, hogy ők alkotják azt a szent várost, amely a sivatagban jártodban vezérel téged. Mármost állítod-e, hogy felesleges ezt a sok követ egy-egy szobor karjának, keblének, szárnyának a szolgálatába állítanod, aztán pedig a szobrokon keresztül a temploméba, majd a templomokon át a szent városéba, mert szerinted sokkal célravezetőbb, ha mindjárt a szent városhoz látsz velük, és hatalmas, uniformizált rakást készítesz belőlük, mintha az egy és oszthatatlan szent város kisugárzása nem éppen ebből a sokféleségből származnék? Mintha az egy és oszthatatlan oszlop sugárzó szépsége nem az oszlopfő, az oszloptörzs és a talapzat együttese lenne, bármennyire különbözzenek is egymástól? Mert minél magasabb rendű az igazság, annál magasabbról kell szemlélned, hogy meg tudd ragadni. Az élet egy és oszthatatlan, akárcsak a tenger felé lejtő hegyoldal, ennek ellenére mégis más és más lesz, ahogy feljebb halad, lényről lényre, mintegy szintről szintre ruházva át a hatalmát. Mert ez a vitorlás hajó is egy, jóllehet különböző dolgok együttese. Mert közelebbről nézve vitorlákat, árbocrudakat, hajóorrt, hajótestet, tőkét fedezel fel rajta. Még közelebbről nézve azt látod, hogy mindegyiken kötelek, ékek, deszkák és szegek vannak. De még ezek is tovább bonthatók részeikre.

"Az én országomnak sincs jelentése és igazi élete, a díszszemléknek sincsenek vigyázzba merevedett katonái, akárcsak az egyszerű városnak sem, ha nem egyéb, mint szépen sorba rakott kövek együttese. Hacsak nem a te otthonod. Ha minden otthon nem egy-egy család. A családok egy-egy törzs. A törzsek meg egy-egy tartomány. A tartományok pedig az országom. És nézd csak, milyen lelkes, milyen eleven kelettől nyugatig, északtól délig ez az ország, akárcsak a tengert szántó vitorlás, amelyik a soha nem változó cél szolgálatába állított széllel táplálkozik, jóllehet a szél folyton változik, a vitorlás meg ezer alkatrészből van összeácsolva."

"És most folytathatod magasba törő munkádat, összefoghatod az országokat, hogy még tágasabb hajót csinálj belőlük, amely magába építi a többi hajót, és viszi őket olyan irányba, amely mindig ugyanaz, bár különböző, mindig más szelek szárnyán repül anélkül, hogy valaha is más csillagzat felé fordulna orrával. Egyesíteni annyit jelent, mint jobban megszilárdítani az egyéni különbségeket, nem pedig eltörülni őket holmi hiábavaló rendben.

(De önmagában nem létezik emelet. Említettél néhányat. Említettél volna másokat is, amelyek az előzőkhöz csatlakoztak volna. Nem biztos.)

De lám, most nyugtalankodsz, mert azt láttad, hogy a gonosz zsarnok eltiporja az embereket. Hogy az uzsorás rabszolgaságban tartja őket. Sőt néha azt is, hogy a templomépítő nem Istent szolgálja, hanem önmagát, a maga hasznára verejtékezteti az embereket. És nem láttad, hogy ettől nagyobbak lettek az emberek.

Ez azért van, mert helytelen volt a gondolatmeneted. Mert nem arról van itt szó, hogy fel kell hágni a hegyre, vagy ahogy a kő éppen a kezed ügyébe esik, kart formálni belőle. Kőangyalt a karokból, ahogy a véletlen hozza. Majd az angyalokból vagy az oszlopokból meg a csúcsívekből, megint csak találomra, templomot. Mert így szabadságodban áll azon a szinten megállnod, amelyiken tetszik. Semmivel sem jobb a templomnak, mint a szobor karjának a szolgálatába állítani az embereket. Mert sem a zsarnok, sem az uzsorás, sem a szobor karja, sem a templom sincs hivatva arra, hogy teljesen lekösse az embereket, és gazdaggá tegye őket viszonzásul a saját gazdagodásukért.

Nem a föld anyagai szerveződnek csak úgy, véletlenszerűen, és törnek felfelé a fában. Ahhoz, hogy fát alkoss, előbb azt a magot vetetted el, amelyikben a fa szendergett. A fa felülről, nem pedig alulról jött.

Piramisodnak nincs semmi értelme, ha nem Istenben fejeződik be. Mert Isten elárad az embereken, miután átszellemítette őket. Feláldozhatod magadat az uralkodónak, ha az megalázkodik Istenben. Mert így ízében és lényegében megváltozva kapod vissza, amit adtál. Mert sem a kar, sem a templom, sem a szobor nem fog kiuzsorázni. Hiszen honnan lenne a kar, ha nem testből születne? A test nem a tagok összege. Mint ahogyan a vitorlás sem találomra összerakott különböző alkatrészek eredménye, hanem megfordítva, látszólagos különbözőségek és ellentétek segítségével kizárólag és egyedül a tengerre vágyó ember akaratának a szülötte - és ez a vágy egy és oszthatatlan -; a test is tagokra különül ugyan, de mégsem összeg, mert nem az alkotórészekből haladunk az egész felé, hanem - ahogyan minden alkotó, minden kertész vagy költő megmondja azt neked -, az egészből az alkotórészek felé. És elég tűzbe hoznom az embereket a sivatagok felett uralkodó tornyok szeretetével ahhoz, hogy építészeim rabszolgáinak a rabszolgái megtervezzék a köveket szállító szekérkaravánokat, meg mindazt, ami még kell hozzá.

A nagy tévedés annak a fel nem ismerése, hogy a törvény a dolgoknak a jelentése, nem pedig többé-kevésbé meddő rítus ugyane dolgok szabályozására. Ha törvényt alkotok a szerelemről, akkor a szerelem bizonyos formáját teremtem meg. Szerelmemet éppen azok a megkötések alakítják, amelyeket rákényszerítek. A törvény tehát éppúgy lehet szokás, mint csendőr.

Ezért ma éjszaka, a bástyák tetejéről, ahonnan hatalmamban tartom a várost, ahonnan helyőrségeim ellenőrzik az ország városait, hegyeken gyújtott tüzekkel tartva egymással kapcsolatot - mint ahogyan a bástyákon cirkáló őrszemek szokták egymást időnként unatkozva szólongatni (de aztán később mégis ráeszmélnek, hogy értelmüket ez az őrjárat adta, mert nincsen olyan nyelv az őrszem számára, amelytől léptei a szívében visszhangoznának, az őrködő katona nem tudja, mit csinál, mindegyik csak azt hiszi, hogy unatkozik, és a vacsora idejét várja. Én azonban jól tudom, hogy nem kell figyelmet szentelni az emberek beszédének, és őrségen álló katonáim, akik a vacsoráról ábrándoznak, és ásítozva végzik az őrt állás robotját, tévednek. Mert aztán vacsora alatt mégis nem akárki, hanem őrszem veri el éhét, és ütögeti hátba a szomszédját - és ez az őrszem nagy ember. Mert ha vályújukhoz kötném őket, akkor nem maradna más, mint kérődző jószág)...

Tehát ezen az éjszakán, amikor repedések támadnak az országon, amikor nyomasztó érzés, ha egy-egy jelzőtűz kialszik a hegyeken, mert sorban kioltva őket sötétebbé válhat az éjszaka, és ettől összeomolhat az ország, omlásával még a vacsora ízét, még a gyermeknek adott anyai csók értelmét is fenyegetve. Mert más az a gyermek, aki nem valamelyik országé, ha ilyet csókolnak, nem Istennek adunk csókot...

Amikor tűzvész fenyeget, ellentüzet szoktak gyújtani. Hűséges katonáimból acélgyűrűt formáltam, és mindent eltiportam, amit e gyűrűbe zártam. Átmeneti nemzedék, mit számítanak a máglyák, amelyeket belőled raktam! A dolgok jelentésének a templomát kell megmentenünk. Mert az élet arra tanított, hogy nincs igazi gyötrelem a roncsolt testben, sőt még a halálban sincsen. Hanem annak a templomnak a nagysága szerint növekszik a visszhang, amely értelmet ad az emberek cselekedeteinek. Ha kiveted országából, száműzetés börtönébe zárod azt, akibe elültették az országához való hűséget, azt fogod tapasztalni, hogy véresre szaggatja magát börtöne rácsain, és inni sem hajlandó, mert szavainak nincs immár értelme. És ki sebezné véresre, ha nem önmaga? És ha annak a fia, akit az apaság erkölcsi törvényének szellemében neveltek, beleesik a megáradt patakba, és te visszatartod őt a parton, érezni fogod, mint küzd karjaid között, hogyan igyekszik kiszabadítani magát szorításodból, hogyan ordít, és hogyan próbál az örvénybe rohanni: mert az ő nyelvének nincs immár értelme. De aztán az elsőt ott láthatod büszkén és méltóságteljesen az ország ünnepén, a másodikat boldogságtól ragyogva gyermeke születésnapján. Mert ami neked a legsúlyosabb gyötrelmeket okozza, szerzi egyúttal a legnagyobb örömöket is. Mert a gyötrelmek és az örömök megkötöttségeid gyümölcsei, megkötöttségeid pedig azokból a struktúrákból származnak, amelyeket rád kényszerítettem. Én meg akarom menteni az embereket, arra akarom őket kényszeríteni, hogy legyenek, még akkor is, ha azzal cselekszem ezt, ami gyötrelmet okoz nekik, például családtól elszakító börtönnel, vagy országtól elszakító száműzetéssel. Mert ha szemrehányást teszel nekem e miatt a szenvedés miatt, és arra hivatkozol, hogy szereted a családodat vagy az országodat, azt fogom válaszolni: értelmetlen az okoskodásod, hiszen éppen azt mentem meg, amitől vagy.

Átmeneti nemzedék, letéteményese egy olyan templomnak, amelyet kellő távlat hiányában talán nem is vagy képes meglátni, de amelyik szíved nagyságát, szavaid visszhangját, örömeid nagy belső tüzeit jelenti, rajtad keresztül mentem meg a templomot. Mit számít hát a vasba öltözött katonák gyűrűje?

Igazságosnak neveztek el. Az vagyok. Ha vért ontottam, azért tettem, hogy irgalmas voltomat, ne pedig kegyetlenségemet alapozzam meg. Mert aki most megcsókolja a térdemet, megáldhatom. Ő pedig gazdagabb lesz áldásomtól. És békével távozik. Aki viszont kételkedik hatalmamban, mit nyer vele? Ha feléje nyújtom ujjamat, és mosolyom mézét árasztom rá, képtelen elfogadni. És szegényen távozik. Mert nem lesz gazdagabb, ha magányában így kiált fel: "Én, én, én...", hiszen erre nincsen válasz. Ha letaszítana bástyáim magasáról elsősorban nem én hiányoznék alattvalóimnak. Hanem az az édes érzés, hogy valakinek a gyermekei. Az az enyhülés, amit az áldás jelent. A megbocsátás tiszta vize a szíven. A menedék, az értelem, a nagy pásztorköpeny. Boruljanak hát térdre, hogy jó lehessek hozzájuk, tiszteljenek nagyságomban, hogy nagyobbá tehessem őket általa. Ki beszél hát itt énrólam?

Nem állítottam az embereket dicsőségem szolgálatába, mert én megalázkodom Isten előtt, és így Isten, aki egyedül kapja a dicsőséget, viszonzásul mindnyájukat betakarja vele. Nem az embereket használtam arra, hogy az országnak szolgáljanak. Hanem az országot arra, hogy létet adjon nekik. Ha elvettem magamnak, mint járandóságot, munkájuk gyümölcsét, azt azért tettem, hogy Istennek adjam, s ő jótéteményként árassza rájuk vissza. És íme, csűreimből gabona árad kárpótlásul. Így nemcsak táplálék, hanem egyúttal fényesség, dicsőítő ének és szívek békéje leszen.

És így van ez mindennel, ami az emberekkel kapcsolatos, mert az ékszernek házasság-, a tábornak törzs-, a templomnak Isten- és a folyamnak országértelme van.

Máskülönben mijük volna?

Az országot nem alapanyagokból építjük. Az építőanyagokat fogadjuk be az országba.

Voltak emberek, és volt a hűség. Hűségnek nevezem az emberekhez fűző kapcsolatot, például a molnárságot, az országot, a templomot vagy a kertet, mert nagy az az ember, aki hűséges a kertjéhez.

De lám, elém áll valaki, aki mit sem ért abból, ami egyedül számít, mégpedig azért, mert olyan hamis tudomány illúziójában él, amely, érteni akarván, mindent szétbont (érteni, nem pedig tartalmazni akar, mert akárcsak a könyv betűiből, ha szétdobáltad őket, hiányzik a lényeg: a te jelenléted. Ha összekevered őket, félreállítod a költőt. És ha a kert nem egyéb, mint dolgok összege, félreállítod a kertészt). Szóval, ez az ember az iróniában talál magának fegyvert, holott a gúnyolódás a rossz diák jellemzője. Mert azt jelenti, hogy a betűket kevered össze, de a könyvet magát nem olvasod el. Nos, ez az ember ilyeneket mond: "Mi értelme meghalni a templomért, hiszen végeredményben csak egy rakás kő? Erre nem tudsz mit válaszolni. "Mi értelme meghalni a kertért, hiszen nem egyéb, mint fák, füvek együttese?" Erre sincs válaszod. "Mi értelme meghalni az ábécé betűiért?" És valóban: hogyan fogadhatnád el a halált?

Ám a valóságban ez az ember sorra tönkretesz mindent, ami számodra gazdagságot jelent. Nem vagy hajlandó meghalni, tehát szeretni sem, és ezt az elutasítást értelmed gyakorlásának nevezed, holott tudatlan vagy: rengeteget vesződsz azzal, hogy ízekre szeded azt, ami már elkészült, és legértékesebb javadat éled fel: a dolgok értelmét.

Ő pedig felfuvalkodik, jóllehet nem egyéb, mint közönséges fosztogató, hiszen cselekvésével semmit sem épít, mint ahogyan az az ember építene, aki a mondatát csiszolgatva olyan stílust alakít ki magának, melynek segítségével még csiszoltabban fog majd írni. Azzal kápráztat el, hogy összetöri a szobrot, és a darabjaival gyönyörködtet, mert te azt hitted, hogy a templom elmélkedés és csend, de lám, kiderül, hogy csupán kőhalmaz, nem érdemli meg, hogy meghalj érte.

De miután megtanított erre a műveletre, amely megöli az isteneket, nem marad számodra levegő, megszűnsz élni. Mert a dolgokban mindenekelőtt az a fény számít, amelyet az emberi kultúra áraszt rájuk. Egyaránt áll ez az otthon kövére, amely szeretet, a csillagra, amely Isten országa, és arra a tisztségre, amelyet rád bízok, és amelyik királyi méltóság részese. Meg a pajzsra, amely a dinasztia részese. Ám mit csinálnál az olyan kővel, tisztséggel, számmal, amelyik nem volna megvilágítva?

Így aztán rombolásról rombolásra siklasz a hiúság felé, mert egyedül már csak ez tud színt kölcsönözni életednek, amikor nem marad számodra egyéb, csupán valami kis üledék, amivel nem táplálkozhatsz. És más értelem híján célod csak tebelőled merítheti értelmét. És csupán te, egyedül te tudsz valamicske színt kölcsönözni a dolgoknak szegényes fényeddel. Mert az új ruhád: tőled van. A nyájad: tőled van. És a minden másnál gazdagabb lakásod: tőled van. És minden, ami nem tőled, hanem más valakitől van, legyen az ruha, nyáj, lakás, ellenségeddé lesz. Mert egy ellenkező és mégis hasonló országgal állsz szemben. És így kénytelen-kelletlen önmagaddal elégedettnek kell mutatnod magadat pusztaságodban, hiszen rajtad kívül nincsen semmi. Egyszer s mindenkorra arra vagy ítélve, hogy hangos szóval kiáltsd a semmibe: "Én, én, én". De erre válasz nem érkezik.

Én nem ismertem olyan kertészt, aki hiú volt, ha valóban szerette a kertjét.

Annak az istennek a megnyilatkozása, aki színt ad a dolgoknak.

Ha elmegy tőled az az asszony, minden megváltozik. Mit ér a mai nap eredménye, ha nem szépíti meg a rákövetkezőt? Azt hitted, arra használhatod fel, hogy megragadd a dolgok értelmét, és kiderül, hogy nincs mit megragadni. Mit ér színezüst kancsód, ha többé nem fogyasztod mellette szertartásosan teádat a szerelmes éjszaka előtt? Mit ér a puszpángból faragott fuvola, amely ott függ a falon, ha többé nem arra való, hogy neki daloljon? Mit ér a tenyered, ha immár nem arra való, hogy az álomba szenderülő asszony arcának súlyát hordozza? Olyanná lettél, mint a bolt, amelyben nincs már egyéb, csak eladni való áru, mert nem leltek gazdára őbenne, vagyis tebenned. Mindegyiken rajta van a címke, várva, hogy életre keljen.

Így van ez a nap minden órájával, amely immár nem halk léptek várása, s aztán az ajtódban megjelenő mosolyé; mézeskalács ez a mosoly, a szerelem tőled távol készítette neked csendben, s nemsokára vele fogod enyhíteni éhedet. Így van ez minden órával, amelyik nem a búcsúzásé, amikor valóban el kell menni. Amelyik nem a vágyadat új erőre serkentő álomé.

Ilyenkor nincs többé templom, csak halomra hányt kövek. És már te sem vagy. De hogyan mondanál le, még ha tudod is, hogy majd felejtesz, és másik templomot építesz? Mert ilyen az élet, egy napon újra kezébe veszi ezt a kancsót és ezt a tiszta gyapjúból szőtt szőnyeget, meg a reggeli, déli és esti órákat, és újra értelmet ad gyarapodásaidnak, fáradozásaidnak, és újra közelít vagy távolít, odavisz, visszakoztat, elveszíttet vagy újra megtaláltat veled valamit. Mert amióta már nem záróköved, nem közelítesz és nem távolodsz, nem veszítesz és nem lelsz újat, nem folytatsz semmit, és nem visszakozol semmi előtt a világon.

Mert tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapcsolatot találsz a dolgokkal, és megfogod, vágyol rájuk, lemondasz róluk, és reméled, szétzúzod és szétszórod, meghódítod és birtokolod őket. Mert nem fogsz és nem tartasz meg, nem birtokolsz és nem veszítesz el, nem lelsz meg újra, nem remélsz és nem kívánsz egyebet, csak azt a fényt, amelyet a napjuk kölcsönzött nekik. Mert nincsen palló a dolgok és közted, hanem csupán közted és az istentől vagy országtól vagy a szeretettől való láthatatlan arcok között. És ha látlak hajózni a tengeren, a miatt az arc miatt látlak, amelyik távolléte következtében kinccsé vált, a visszatérés miatt, amelyről a gályák hajdani énekei regélnek, a csodálatos szigetekről és a szigeteket körülvevő korallzátonyokról szóló mondák miatt. Mert mondom neked, a hajdanvolt gályák éneke tölti meg jelentéssel a habok dalolását, hiába nincsenek már többé gályák, és hiába nem visznek el hozzájuk vitorláid, korallzátonyok dúsítják számodra színeikkel a tengerre leszálló alkonyokat. És ha sohasem szenvedsz is hajótörést, mégis az elmesélt veszedelmek szolgáltatják a meredek sziklapartokon fájdalmasan felsíró haboknak a temetési szertartások zenéjét. - Máskülönben mit tehetnél egyebet, minthogy ásítva feszítenéd meg a száraz köteleket, holott így, melleden keresztbe vont karoddal, olyan nagy vagy, mint maga a tenger? Mert nem ismerek semmit, ami nem arc vagy kultúra, vagy szíved számára épített templom.

És ezért nem vagy hajlandó lemondani magadról, amikor már nincsen más értelmed, mivel túlságosan sokáig éltél egy szerelemből.

És a börtön falai is ezért nem zárhatják maguk közé azt, aki szeret. Mert az ilyen ember olyan országból való, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének az országra, és fittyet hány a falakra. Mert létezik számára valahol a kedves, még ha most éppen szendereg is, tehát szinte halott, tehát pillanatnyilag semmi hasznát nem látja; hiába emeled kettejük közé e várbörtön falait, lelke titkos mélyén, csendben gazdagodik a szeretett lény. Képtelen lennél elválasztani őket egymástól.

Így van ez minden olyan jelenéssel, amely a dolgokat megkötő isteni csomóból származik. Mert semmit sem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével: mert nem született meg az az isten, aki szellem, és áthatol a falakon. De hiszen beszéltem neked a birtok uráról, aki hajnalban kisétál harmat áztatta földjeire. Pillanatnyilag semmi haszna sincsen a birtokából. Nem lát maga előtt egyebet, csak egy mély utat. De azért mégsem olyan, mint más, hanem nagyszívű ember. Mint az, aki az ország őrzője: az országé, amelyből semmi egyéb nem jut neki, csupán egy gránit út a csillagok alatt. Fel és alá jár rajta, a ráleselkedő veszedelmek között. Ismersz-e szegényebbet ennél az őrszemnél, ennél a száz lépésnyi börtönbe zárt rabnál? Görnyed súlyos fegyverei alatt, börtönre ítélik, ha leül, és halálra, ha elnyomja az álom. Hidegtől vacogva, esőtől verve, forró homoktól égetve nem várhat egyebet, csak sötétben ráemelt, szívét célzó fegyvert. Ismersz-e nála kétségbeejtőbb helyzetben lévő teremtést? Melyik koldus nem gazdagabb nála, hiszen még a koldus is szabadon mozoghat, bámulhatja a körülötte nyüzsgő tömeget, jobbra-balra kalandozhat a tekintete?

Az őr ennek ellenére mégis az ország része. És az ország az ő fedezete. Az őr sokkal nagyobb, mint a koldus. Még a halála is kifizetődik, mert halálában az országra cseréli el magát.

Rabjaimmal követ töretek. Ők meg csak törik, de közben üresek maradnak. Ha azonban a házadat építed, hiszed-e, hogy te is ugyanazokat a köveket töröd? Te házfalat építesz, és mozdulataidat nem büntetésnek érzed, hanem himnusznak.

Mert a tisztánlátáshoz elég a távlatot megváltoztatnunk. Persze, ha valaki mégis megmenekül a halál pillanatában, és életben marad, úgy érzed, nyert valamit. Ám ha más hegyre hágsz, ahonnan már befejezettnek, valósággal kévébe kötöttnek látod a sorsát, akkor úgy fogod találni, hogy boldogabb, ha értelmes halált hal.

Például az az ember, akit egy éjszaka, háború idején elfogattam, hogy kiszedjem belőle ellenségem terveit. "Én az én hazám fia vagyok - válaszolta -, és hóhéraid ez ellen semmit sem tudnak tenni..." Hiába zúztam volna össze malomkő alatt, mégsem tudtam volna kipréselni belőle a titok olaját, mert ő az ő országának a fia volt.

"Szegény vagy - mondtam neki -, ki vagy nekem szolgáltatva.

"De ő csak nevetett, mikor hallotta, hogy szegénynek nevezem. Hiszen ami az övé volt, azt én nem vágathattam ki belőle.

Ez hát a tanulóiskola értelme. Mert igazi értékeid nem a tárgyak, amelyek akkor érnek valamit, amikor használod őket, mint a szamarad, ha felülsz rá, vagy edényeid, ha eszel belőlük, de ha elrakod őket, már nincs többé jelentőségük. Sem amikor a dolgok kényszere elválaszt tőlük, mint az olyan asszony, akire csak vágyakozol, de akit nem szeretsz.

Mert igaz, hogy az állat csak tárgynak juthat birtokába. De a tárgy színét nyelvvel kifejezni sohasem lesz képes. Te azonban ember vagy, és a dolgok értelmével, nem pedig a dolgokkal magukkal táplálkozol.

Ezért építlek és nevellek. És mutatom meg neked a kőben azt, ami nem a kő tulajdonsága, hanem a szobrász szívének indulata, a halott katona fenséges szépsége. És te gazdag vagy attól, hogy létezik valahol ez a kőbe faragott katona. Én a birkákból, a kecskékből, az otthonokból és a hegyekből építek neked birtokot, miután még magasabbra emeltelek. És bár pillanatnyilag semmi hasznod sincsen a birtokból, mégis tele van vele a szíved. Fogom a közönséges szavakat, költeménnyé kötözöm őket, és gyarapítalak velük. Fogom a folyókat meg a hegyeket, és országommá kötözve őket felmagasztallak velük. És a győzelem napjain még a betegágyukon sínylődő rákosok, a börtönben senyvedő rabok, a végrehajtók kezében vergődő adósok is büszkeségtől ragyognak, mert nincsen se kórház, se börtönfal, amely megakadályozhatná, hogy kapj, és mert ebből a sokféle anyagból olyan istent alkottam, amelyik fittyet hány minden falnak, erősebb minden kínhalálnál.

És amint már mondottam, ezért építem én az embert, döntöm le a falakat, szaggatom le börtöne rácsait, és szabadítom ki őt. Mert azt építettem, aki együtt érez az emberekkel, és rá se hederít a börtönfalakra. Csak nevet a börtönőrökön. És oda se hederít a hóhér szerszámaira, mert képtelenek rá, hogy megtörjék.

Mert persze nem az egyik emberen át érintkezel a másikkal. Hanem az egyiken át az országgal, meg a másikon át is az országgal, amelynek így számotokra kettős értelme van. És ha azt kérded tőlem: "Hogyan jussak el ahhoz akit szeretek, mikor falak, tengerek, halál választ el tőle?" - én azt válaszolom rá, hogy hasztalan kiáltasz felé, őérte, elég szeretned, amitől semmiféle fal nem választhat el, a háznak, a teáskészlet alá való tálcának, a vízmelegítőnek meg a tiszta gyapjúból szőtt szőnyegnek az arcát, amelynek záróköve az alvó hitves, hiszen szeretheted akkor is, ha távol van, akkor is, ha alszik...

Ezért mondom, hogy az emberépítésben mindenekfelett nem az a fontos, hogy oktasd, - hiú dolog, ha az ember csupán két lábon járó könyv -, hanem hogy felemeld, és elvezesd azokra az emeletekre, azokra a szintekre, ahol már nem a dolgok vannak, hanem a dolgokat egybekötő isteni csomóból született arcok. Mert nincs mit remélni a dolgoktól, ha nem visszhangoznak egymáson, már pedig ez az egyetlen muzsika a szív számára.

Így van ez a munkáddal is, ha ez a munka a gyermekeid kenyere, vagy magadnak valami nagyobbra való elcserélése. Így van ez a szerelmeddel is, ha valami magasabb, mint megragadható test keresése, mert a neked nyújtott öröm magába a szerelembe van bezárva.

Ezért szólok hát most az emberek értékéről.

Amikor a homoksivatagból megtérve meleg éjszakákon ellátogatsz a bordélyok negyedébe, és kiválasztasz magadnak egyet az asszonyok közül, hogy benne felejtsd el a szerelmet, aztán simogatod és hallgatod, mit beszél és mit válaszol, mihelyt vége a szerelemnek, hiába volt szép az a teremtés, úgy távozol tőle, mintha levetkezted volna önmagadat, még csak emléked sem marad az egészről.

De ha történetesen az ugyanolyan külsejű, hasonló mozgású, ugyanolyan szép, ugyanazokat a szavakat mondó hercegnő vár rád, akit lassú karavánok hoztak távoli szigethazájából, miután előzőleg tizenöt esztendőn át fürösztötték zenében, költészetben és bölcsességben, s lett kitartóvá, képessé haragra gyulladni, ha megsértik, hűségtől lobogni a megpróbáltatásokban, meg nem alkuvóvá és megtörhetetlenné, olyanná, aki hisz isteneiben, semmi áron el nem árulja őket, és egyetlen olyan tőle követelt szóért is hajlandó odadobni az életét, végtelen szépségét, amelyet méltatlannak talál magához, aki olyannyira ízig-vérig nemes, hogy egyetlen lépése is megragadóbb, mint a legszebb tánc: ha történetesen ez a lány vár téged a ragyogó kövekkel kirakott nászteremben, tárja feléd üde karjait, és mondja ki ugyanazokat a szavakat, amelyekben azonban most egy tökéletes lélek fejeződik ki, akkor, mondom neked, hajnalban elindulva sivatagodba, tövisbokraid felé, már nem ugyanaz leszel, hanem merő hálaadó ének. Mert mit sem nyom az ember a maga szegény külsejével és innen-onnan összeszedegetett gondolataival, hanem ami számít, az a nagyobb vagy kisebb lélek, meg ami körülveszi, a hegyei, csendből összeálló pusztaságai, olvadó hómezői, virágos domboldalai, pihenő vizei, egy egész hatalmas, láthatatlan háttér. Boldogságodat belőle nyered. És nem tudsz többé elszakadni tőle. Mert nem ugyanaz, ha gyér vizű folyón hajózol - még ha behunyod is a szemedet, s úgy élvezed hajód ringását -, mint ha a tenger mély vizei felett úszik a hajó. Mert hiába hasonló a tárgya, nem azonos az az öröm, amit a hamis gyémánt vagy amit a tiszta gyémánt szerez. És az előtted hallgató lány nem ugyanaz, mint az a másik, hallgatásába burkolózó teremtés.

És nem is tévedsz ilyenkor.

Ezért nem vagyok hajlandó megkönnyíteni a dolgodat, és mivel kedvesek testednek az asszonyok, segíteni, hogy könnyebben kaphasd meg őket, megfosztva őket erkölcsi normáiktól, ellenállásuktól és nemességüktől, mert ezzel éppen azt tenném tönkre, amit szeretnél megragadni.

Ha pedig meg vannak becstelenítve, akkor nem lelsz bennük egyebet, csupán képességet a szerelemről való elfeledkezésre, holott az egyetlen cselekedet, amely felett féltékenyen őrködik, az, amelyiktől gazdagabbá leszel a következő cselekedet számára, például arra ösztönözlek, hogy felfelé törekvésedben győzd le a hegyet, ami aztán felkészít rá, hogy a másik még magasabbat is le tudd győzni, vagy például azt javasolom, hogy szerelmed megerősítésére mászd meg az elérhetetlen lélekcsúcsot.

A gyémánt a nép verítékének a gyümölcse, de miután egy egész nép izzadott érte, a gyémánt el nem fogyaszthatóvá, szét nem darabolhatóvá lett, külön-külön nem használ egyik dolgozónak sem. Le kell tehát mondanom a gyémánt megszerzéséről, holott a gyémánt a föld felébredt csillaga? Ha kiragadom cizelláló mestereim utcájából azokat, akik arany kancsókat ékesítenek vésőjükkel - ezek a kancsók szintén nem oszthatók, hiszen mindegyik egy egész életbe kerül, és mialatt rajta dolgozik, kénytelen vagyok mesteremet másutt termelt kenyérgabonával táplálni, mert ha őt is elküldöm földet művelni, akkor nem lesz többé arany kancsó, csak valamivel több szétosztható búza -, azt fogod-e állítani, hogy az emberi méltósággal nem fér össze a gyémántbányászat vagy az aranytárgyak cizellálása? Hol tapasztalod, hogy az ember gyarapszik általa? Mit számít nekem a gyémánt sorsa? Ha éppen muszáj, a sokaság irigységének kielégítésére belemegyek abba, hogy évente egy alkalommal elégetem mindazt a gyémántot, amit közben összegyűjtöttem, mert így legalább nekik is jut ünnepnap, vagy gyémántkirálynőt találok ki, felékesítem gyémántjaimmal, így legalább lesz nekik felékesített királynőjük. És elárad majd rajtuk a királynő ragyogása vagy az ünnep melege. De miből gondolod, hogy gazdagabbak attól, ha múzeumba zárják el a gyémántokat, hiszen pillanatnyilag ott sem válnak hasznára senkinek, kivéve néhány ostoba bámészkodót, és legfeljebb egy otromba, tompa agyú múzeumőrt gazdagítanak?

Mert el kell ismerned, hogy csupán az ér valamit, ami időbe került az embereknek, mint például a templom. És hogy országom dicsősége, amelyből mindenki megkapja a maga részét, csak abból a gyémántból származik, amelyet kibányásztatok alattvalóimmal, vagyis a királynőtől, akit majd feldíszítek vele.

Mert én csak egy szabadságot ismerek, a lélek gyakorlásának a szabadságát. És nem azt a másikat, amelyen csak nevetni lehet, mert mégis csak kénytelen vagy megkeresni az ajtót, ha át akarsz menni a falon, és nem áll szabadságodban sem az, hogy fiatal legyél, sem az, hogy a napot élvezd éjnek idején. Ha arra kényszerítlek, hogy ezt az ajtót válaszd és ne amazt, panaszkodsz, hogy oktalanul gyötörlek, de azt nem vetted észre, hogy ha csak egy ajtó van, akkor ugyanilyen kényszernek engedelmeskedtél. És ha megtagadom tőled azt a jogot, hogy azt vedd el, akit szépnek találsz, panaszkodni fogsz zsarnokságom miatt, de mivel mást még nem ismertél, nem vetted észre, hogy a te faludban minden lány kancsal.

Mivel azonban azt, akit nőül veszel, rákényszerítettem, hogy emberré legyen, és mivel neked is lelket kovácsoltam, mindketten azzal a szabadsággal fogtok élni, amelynek egyedül van értelme, s ez a lélek gyakorlása.

Mert a szabadosság kitöröl az életből, és ahogy atyám mondotta: "Nem szabadság a nemlét."

Mert egy napon majd szólok neked a szükségszerűségről és az abszolútumról is, ami a dolgokat megkötő isteni csomó.

Mert lehetetlen szenvedélyes odaadással kockázni, ha a kockák nem jelentenek semmit. És annak a számára, akit kiparancsolok a viharos tengerre, s aki a behajózás előtt szertetekintve erről tudomást szerez, és úgy méregeti a vészteljes fellegeket, mint az ellenséget, felbecsüli a hullámokat, és teli tüdővel lélegzi be a feltámadó szelet, mindezek egymásba kapcsolódnak, és a szükség kényszere folytán - vagyis parancsom következtében, amely nem tűr ellentmondást - most már nem holmi tarka vásári látvány lesznek, hanem felépült bazilika, én meg a bazilika állandóságát biztosító zárókő. Ez az ember fenséges látványt nyújt majd, amikor a hajó kifutásának szertartása közben ő is parancsokat osztogat.

Ha azonban valaki - nem én - csak úgy sétautazás formájában akar kimenni a tengerre, kedve szerint bolyongani rajta, s ha úgy tetszik neki, félúttól visszafordulni, nem jut el a bazilikához, s a vészterhes fellegek sem lesznek számára próbatétel, hanem valami alig jelentősebb dolog, mint egy festmény, a hűvösödő szél sem jelenti neki a világ megváltozását, csak alig észrevehető simogatást a bőrén, s a hullámok taraján való táncolásból sem érez egyebet, csupán valami nyomást a gyomrában.

Ezért van az, hogy amit én kötelességnek nevezek - a dolgokat megkötő isteni csomó -, csak akkor építi fel az országodat, a templomokat vagy a birtokodat, ha abszolút szükségszerűségként jelentkezik számodra, nem pedig változó szabályoknak engedelmeskedő játékként.

"A kötelességet arról ismered fel - mondotta atyám -, hogy nem a te dolgod megválasztani."

Ezért tévednek azok, akik tetszeni igyekeznek. És, hogy tetszeni tudjanak, hajlékonyan, alakíthatóan viselkednek. És eleve engednek minden kívánságnak. És mindenben csalnak, hogy olyannak mutatkozzanak, amilyennek kívánják őket. De mi dolgom nekem az ilyen csont nélküli, alaktalan medúzákkal? Undorral elvetem őket, hadd menjenek vissza a maguk ködös világába: majd akkor jertek vissza, ha felépültetek.

Még az asszonyok is megunják azt, aki szereti őket, ha az a személy úgy igyekszik kimutatni szeretetét, hogy visszhanggá és tükörré válik. Senkinek sincsen szüksége a saját képére. Nekem úgy van rád szükségem, hogy olyan erős légy, mint az erőd, magot érjen a fogam, ha beléd harapok. Ülj mellém, mert te vagy.

Aki része az országnak, azt vállalja az asszony, és szolgálójává lesz.

Ilyen gondolataim támadtak a szabadságról.

Amikor elhunyt atyám heggyé lett, és ott magasodott az emberek láthatárán, észbe kaptak a logikus fők, a történészek meg a kritikusok, akik már szinte szétpukkantak a torkukra forrasztott üres szavaktól, és egyszeriben felfedezték, hogy az ember szép.

És valóban szép is volt, hiszen atyám megalapozta.

"Mivel szép az ember - lelkendeztek -, úgy illik, fel kell szabadítani. És akkor teljes szabadságában fog kibontakozni, minden cselekedete csodálatos lesz. Mert most tönkresilányítják nagyszerűségét."

De akkor én, aki esténként ki szoktam járni narancsültetvényeimbe, ahol kiegyenesítik a fák törzsét és nyesik az ágakat, szintén így beszélhetnék: "Az én narancsfáim szépek, és tele vannak naranccsal. Akkor minek vágjuk le ezeket az ágakat, hiszen ezek is hozhattak volna gyümölcsöt? Fel kell végre szabadítanunk a fát, hogy tökéletesen szabadon bontakozhasson ki. Mert most tönkresilányítják nagyszerűségét."

Egyszóval felszabadították az embert. Az ember szálegyenesen állott, hiszen egyenesre nyesték. Mikor aztán jöttek a csendőrök, akik, nem a pótolhatatlan minta tiszteletétől vezérelve, hanem alantas uralkodni vágyástól, vissza akarták őket kényszeríteni kötöttségeikbe, ezek a nagyszerűségükben tönkresilányított emberek fellázadtak. A szeretett szabadság tűzvészként lobbant bennük lángra országszerte. Mert az a szabadságuk forgott kockán, hogy szépek lehessenek. És a szabadságért meghalva, a saját szépségükért haltak meg, és szép volt a haláluk.

És a "szabadság" szó tisztábban csengett minden trombitaszónál.

Én azonban visszaemlékeztem atyám szavaira:

"Az ő szabadságuk azt jelenti, hogy szabad nekik nem lenniük."

Mert az történt, hogy következményről következményre haladva végül is piaci tolongás és zűrzavar lettek. Mert ha te a saját fejed szerint döntesz, de a szomszédod is ugyanúgy dönt, végösszegükben megsemmisítik egymást a cselekedeteitek. Ha mindenki saját ízlése szerint festi ki ugyanazt a tárgyat, az egyik vörösre, a másik kékre, a harmadik sárgára, a tárgynak végül már nem is lesz színe. Ha felvonulásra készülünk, és mindenki maga választja meg az irányt, őrült kavargás támad, és ezzel vége is a felvonulásnak. Ha szétosztod hatalmadat az emberek között, nem a hatalom erősödését éred el, hanem a szétbomlását. És ha mindenki külön-külön választja meg a templom helyét, és oda hordja a kövét, ahová neki tetszik, templom helyett kőhalmaz borította telket fogsz találni. Mert az alkotás egy és oszthatatlan, a te fád csupán egyetlen mag szálba-szökkenése. Persze, igaz, ez a fa igazságtalan, hiszen nem engedi kicsírázni a többi magot.

Mert ha a hatalom az uralkodás szeretete, akkor én az ilyen hatalmat ostoba becsvágynak tartom. Ám ha alkotó cselekedet, az alkotás gyakorlása, ha szembe halad azzal a természetes hajlammal, amely azt kívánná, hogy keveredjenek össze az építőanyagok, olvadjanak pocsolyává a jégmezők, porladjanak el a templomok a mindent megemésztő időben, oldódjék szét bágyadt langymelegbe a nap heve, kuszálódjanak össze a sokat használt könyv lapjai, keveredjenek össze és korcsosuljanak el a nyelvek, egyenlítődjenek ki a hatalmak, egyensúlyozódjanak ki az erőfeszítések, és összefüggéstelen halomba hulljon szét a dolgokat megkötő isteni csomóból származó minden építmény, akkor én magasztalom ezt a hatalmat. Mert olyan, mint a cédrus, amelyik felszívja magába a puszta köveit, gyökereit olyan talajba ereszti, amelyben semmi ízük nincsen a nedveknek, ágaival olyan napot ejt rabul, amely egyébként elveszne a jégben, vele együtt pusztulna el, amelyik az immár változatlan, mozdulatlan sivatagban, ahol lassacskán minden szétosztódott, elegyengetődött és kiegyensúlyozódott, építeni kezdi a fa igazságtalanságát, fölébe kerekedve sziklának, kavicsnak, templomot hoz létre a napnak, hárfaként zeng a szélben, és helyreállítja a mozgást a mozdulatlanságban.

Mert az élet struktúra, erővonalak együttese és igazságtalanság. Ha vannak olyan gyerekek, akik unatkoznak, mi egyebet cselekszel, mint hogy rájuk kényszeríted parancsaidat, amelyek olyanok, mint a játékszabályok. Aztán látod, hogyan szaladgálnak.

Egyszóval eljöttek az idők, amikor egyéb tárgya már nem lévén, amit felszabadíthatott volna, a szabadság már csupán a készletek szétosztása volt gyűlölködő egyenlősdieskedés közepette.

Mert szabadságodban a szomszédodba ütközöl, ő pedig tebeléd. Az így lelt nyugalmi állapot többé nem mozgó, összekevert golyók állapota. A szabadság ily módon egyenlőséghez, az egyenlőség egyensúlyhoz vezet, ami a halál. Nem jobb-e, hogy az élet kormányozzon, és mint megannyi akadályba, az eredő fa erővonalaiba ütközzél? Mert az egyetlen kényszer, amely gyötrelmes, és amelyet fontos, hogy gyűlölj, szomszédod zsémbelésében, a veled egyenlő irigységében, a kíméletlen, erőszakos emberrel való egyenlőségben nyilvánul meg. Elsüllyedsz miattuk a holt tömegben; ám olyan ostoba az üres fecsegés, hogy zsarnokságot emlegettek, ha növekvő fa ég felé törekvése vagytok.

Egyszóval eljöttek azok az idők, amikor a szabadság immár nem az ember szépségének a szabadsága volt, hanem a tömeg megnyilatkozása, amelybe az ember szükségszerűen beleolvad, márpedig a tömeg egyáltalán nem szabad, hiszen nincsen iránya, egyszerűen csak súlya, és marad egy helyben. Ami azonban nem zárta ki, hogy szabadságnak nevezzék a poshadás szabadságát, és igazságnak a poshadást.

Elkövetkezett az az idő, amikor ez a szó: szabadság, még mindig majmolva a harsona hívását, elveszítette mindazt; ami benne lelkesítő volt, s az emberek homályosan valami új harsonáról kezdtek álmodozni, amely felébressze és alkotásra kényszerítse őket.

Mert egyedül az a trombitaszó szép, amely felriaszt téged az álomból.

Ám csak az olyan kényszer elfogadható, amelyik jelentésednek megfelelően a templom szolgálatába állít téged. Mert nem ott szabadok a kövek, ahol nekik tetszik, különben nincs minek jelentést adniuk, és nincs mitől jelentést nyerniük. Az elfogadható kényszer azt jelenti, hogy engedelmeskedj a trombitaszónak, ha az valami nálad nagyobbat kavar fel benned, hív életre belőled. Azoknak, akik meghaltak a szabadságért, mert felmagasztosultak, mert a saját szépségüket szolgálták benne, és azáltal, hogy alávetették magukat ennek a szépségnek, egyúttal elfogadták a kényszereit is, és éjszaka idején felserkentek a trombita hívására, nem állott szabadságukban tovább aludniuk, vagy ölelgetniük a feleségüket, hanem engedelmeskedtek a parancsnak. És ha egyszer kénytelen vagy engedelmeskedni, mit érdekel engem, kívül van-e a csendőr, vagy belül, önmagadban.

De ha belül van is, tudom, hogy előbb kívül volt, mint ahogy becsületérzés is azért él benned, mivel atyád szigora megtanított rá, hogy tetteidet a becsület irányítsa.

És ha kényszeren a szabadosság - vagyis a csalás - ellentétét értem, nem azt kívánom, hogy ezt a kényszert a rendőrségem képviselje, mert sétáim közben, szeretetem csendjében megfigyeltem, hogy a gyerekek - erről már nem beszéltem neked - engedelmeskednek a játékszabályoknak, és nem csalnak szégyentelenül. Mert ők ismerik a játék arcát. Arcnak itt azt nevezem, ami játékból származik. Lelkes buzgalmukat, a megoldott problémák felett érzett örömüket, fiatalos merészségüket, mindazt, aminek íze-zamata ebből a játékból és nem másikból származik, valami istenségfélét, amely ily módon segíti őket megvalósulni. Mert egyik játék sem olyanra gyúr, mint a másik, és ha változni akarsz, akkor más játékot választasz. De ha aztán úgy érzed, hogy ebben a játékban vagy nagy és nemes, akkor, ha véletlenül csalni találsz, rádöbbensz, hogy éppen azt teszed tönkre, amiért játszol. Ezt a nagyságot, ezt a lelki nemességet. Lám, engedsz annak a kényszernek, amelyet egy bizonyos arc szeretete jelent számodra.

Mert a csendőr a másik emberhez való hasonlóságodat alapozza meg. Hogyan is láthatna messzebbre? Számára a rend a múzeum rendje, ahol szépen sorba rakják a tárgyakat. Én azonban nem arra alapozom az ország egységét, hogy hasonlíts a szomszédodra. Hanem arra, hogy szomszédoddal együtt, akár az oszlop és a szobor a templomba, beleolvadjatok az országba, mert csak az ország egy és oszthatatlan.

Az én kényszerem a szeretet szertartásrendje.

Ha szerelmed nem remél elfogadtatást, akkor temesd magadba. Ott lappanghat benned, ha csend. Mert irányt teremt számodra a világban, és minden irány gyarapít, ha lehetővé teszi számodra, hogy közeledj, távolodj, belépj, kilépj, találj és veszíts. Mert az vagy, akinek élnie kell. Már pedig nincs élet, ha nincs oly istenség, amelyik erővonalakat teremtett számodra.

Ha szerelmed nem talál elfogadásra, és immár csupán hiú könyörgés, hogy jutalmazzák hűségedet, ha nincs hozzá elég lelkierőd, hogy magadba rejtsd, akkor, ha van orvos, gyógyíttasd magadat. Mert nem szabad összetéveszteni a szerelmet a szív rabszolgaságával. Szép a kérő szerelem, de szolgához méltó az, amelyik esdekel.

Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számit, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában, gazdag: hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.

Mert ha erős lelkeket építek, ha kiválasztom közülük és hallgatásba falazom a legtökéletesebbet, úgy érzed, senki sem kap tőle semmit. Holott egész országom nemesebb lesz tőle. Bárki arra vetődik, leborul előtte. És jelek és csodák születnek.

Tehát ha szerelem ébred irántad - még ha hasztalanul is -, és a te szívedben is megfogan, fényben fogsz haladni. Mert nagy ereje van az imádságnak, amelyre csupán a csend válaszol, ha létezik az istenség.

És ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.

De mivel szerettem a szabadságot, amelytől visszhangossá vált a szívem, és mivel véremet ontottam volna, csakhogy megszerezzem magamnak; és mivel megfigyeltem, milyen ragyogó azoknak a szeme, akik harcoltak érte (amint egyébként az is láttam, milyen gonoszok azok, hogyan tapossák egymást, mint a birkanyáj, milyen durvák, mikor az ennivaló felé tolonganak, akikre a jászolrácsba rakva vár a porciójuk az istállóban, és mohó pofájukkal tolakodva disznóvá lettek a vályú körül)...

Mivel láttam, hogy a szabadság lángjától felragyognak az emberek, a zsarnokság viszont lealjasítja őket...

És mivel nem az én szokásom, hogy bármiről lemondjak magamból, és megvetem az eszmei ócskaárut, tudván, hogy ha a szavak nem adnak számot az életről, akkor a szavakat kell megváltoztatnunk, és ha valami kibogozhatatlan ellentmondásba keveredve tévedsz, akkor a mondatot kell széttörnöd, azt a hegyet kell felfedezned, ahonnan tisztán kivehető a síkság...

És mivel felfedeztem, hogy csak azok a lelkek igazán nagyok, amelyeket megalapoztak és megformáltak, erős várrá építettek a kényszer, a vallásgyakorlat és a szertartás segítségével, amely egyszerre hagyomány, imádság és vitathatatlan kötelezettség...

És hogy csak a büszke lelkek szépek, amelyek nem hajlandók meghajolni, amelyek hajthatatlanná teszik az embereket a szenvedések között, megszabadítják őket önmaguktól és attól, hogy hittagadóvá váljanak, vagyis önmaguktól megszabadulva választani és dönteni tudjanak, hogy a tömeg mendemondái és a király kegyének elvesztése ellenére is elvegyék azt, akit szeretnek.

Rájöttem, hogy kényszer és szabadság egyaránt értelmetlen. Mert egyetlen indulatomat sem kell megtagadnom, jóllehet a kifejezésükre szolgáló szavak a nyelvüket öltögetik egymásra.

Ha tehát előítéletek alapján vetsz börtönbe embereket, és ha történetesen sokat vetsz börtönbe (hiszen végeredményben mindet bezárathatnád, mert mindnyájan magukban hordozzák egy részét annak, amit te helytelennek ítélsz; például börtönnel büntethetnéd jogtalan kívánságaikat is, és így még a szentek is börtönbe kerülnének), az azt bizonyítja, hogy előre kialakított felfogásod alkalmatlan szempont az emberek megítélésére, tilalmas és véres hegy, amely rosszul válogat, arra kényszerít, hogy maga ellen az ember ellen lépj fel. Mert esetleg igen nagy a jobbik része annak, akit elítélsz. De te mégis eltaposod.

Ha aztán csendőreid, akik szükségszerűen ostobák, parancsaid vak végrehajtói, mégpedig hivatásuknál fogva azok, hiszen nem igényelsz semminemű intuíciót, hanem, éppen ellenkezőleg, megtagadod tőlük ezt a jogot, mert a csendőrök feladata nem az, hogy megértsenek és ítéljenek, hanem hogy utasításaid alapján válogassanak - azt a parancsot kapják, hogy fehér vagy fekete pecsétet üssenek (csak két színt ismernek) arra, aki például dúdolgat, amikor egyedül van, vagy időnként kételkedik Istenben, ásít szántás közben, vagy egyáltalán gondolkozik, cselekszik, szeret, gyűlöl, csodál vagy megvet bármit, akkor iszonyatos világ kezdődik: egy áruló nép között kell élned, de nem tudsz elég fejet leüttetni, a tömeg mindig gyanús marad számodra, néped csupa kém, mert olyan választóvonalat húztál, amelyik nem az embereken kívül halad - ezzel ugyanis az egyiket jobbra, a másikat balra sorolhatnád, s így legalább világos munkát végeznél -, hanem az emberen belül, meghasonlást idéz benne elő, önmaga besúgójává, önmaga vádolójává, árulójává alacsonyítja, hiszen minden ember természetében benne rejlik az, hogy forró éjszakáin kételkedik Istenben. Hiszen mindnyájunk természetében benne van, hogy dúdolgatunk, ha egyedül vagyunk, ásítunk szántás-vetés közben, vagy időnként elgondolkozunk, cselekszünk, szeretünk, gyűlölünk vagy megvetünk valamit. Mert az ember él. De te csupán azt tartanád szentnek, igaznak és kívánatosnak, akinek eszméi nevetséges, talmi jószágok, nem pedig szívének felbuzdulásai.

És mivel azt kéred csendőreidtől, hogy azt furkásszák ki az emberből, ami ő maga, nem pedig valaki más, nagy buzgalommal hozzá is látnak, és fel is fedezik mindegyikben, hiszen megvan mindegyikben, s aztán elszörnyedve attól, hogy mennyire elterjedt a baj, téged is megrémítenek jelentéseikkel, elfogadtatják veled azt a meggyőződésüket, hogy késedelem nélkül hozzá kell látni az elfojtásához. És miután sikerült meggyőzniük, tömlöcöket építtetnek veled, hogy oda zárasd be egész népedet. Egészen addig a napig, míg végül kénytelen leszel őket magukat is közéjük záratni, hiszen ők is csak emberek.

De ha egy napon azt kívánod, hogy parasztjaid áldott napfényben műveljék földeidet, hogy a szobrászok gyúrják az agyagot, a mértantudósok bizonyítsák alakzataikat, akkor bizony hegyet kell változtatnod. És aszerint, hogy milyet választasz, fegyenceidből szentek lesznek, te pedig szobrokat emeltetsz annak a tiszteletére, akit korábban arra ítéltél volt, hogy követ törjön.

Gondolkoztam a plágiumon. Mindig is foglalkoztatott, de anélkül, hogy Isten megvilágosította volna előttem értelmét. Persze, tudtam, hogy a plagizátor az, aki a stílust mélységében töri fel, olyan hatásokat akarván elérni ily módon, amelyek hasznára vannak; önmagukban dicséretesek is ezek a hatások, a stílus lényegéhez tartozik, hogy az ilyesmit lehetővé tegye számodra, hiszen arra való, hogy az emberek legmeghittebb érzéseiket bízzák rá. Ám az történik, hogy összetöröd a kocsidat azzal az ürüggyel, hogy utazni akarsz rajta, hasonlóan ahhoz az emberhez, aki halálra fárasztja szamarát olyan terhekkel, amelyeknek a hordozása meghaladja a csacsi erejét. Holott ha szerényebb terhekkel szoktatod munkához, még jobban fog dolgozni. Tehát nem fogadom el azt, aki felrúgja az írás szabályait. Találja meg a módját, hogy a szabályok szerint is ki tudja magát fejezni, mert csak így járul hozzá a szabályok megalapozásához.

Mármost az az igazság, hogy ha a szabadság az ember szépségének a szabadsága, akkor olyan, mintha a tartalékainkat fosztanánk ki, pazarolnánk el. Persze, mit sem ér az olyan tartalék, amelyik alszik, az olyan szépség, amelyik az öntőforma minőségétől függ, de amelyet soha sem emelsz ki a formából, hogy mindenki láthassa. Szép dolog csűröket építeni, hogy elraktározhassuk benne a gabonát. Ám a csűröknek csak akkor van értelmük, ha aztán télen kiveszed belőlük a gabonát, hogy szétosszad. A csűr értelme a magvak elraktározására szolgáló helynek, a csűrnek az ellentéte. Azért raktározol bele, hogy elvegyél belőle. De ennek az ellentmondásnak csupán a nyelv ügyfogyottsága az oka, mert elraktározni, kivenni egymásnak ellentmondó szavak, egyszerűbb lett volna nem így fogalmaznod: "Ez a csűr az a hely, ahová én elraktározok", amire okkal válaszolja a másik okos: "Dehogyis! A csűr az a hely, ahonnan én kiveszek!", hiszen te felül tudtál emelkedni üres fecsegésükön, megoldottad ellentmondásaikat, és úgy határoztad meg a csűr jelentését, hogy a magvak átmenő kikötője.

Szabadságom ezért csupán a kényszer gyümölcseinek felhasználása, egyedül ez a kényszer rendelkezik azzal a képességgel, hogy olyasvalamit szüljön, ami megérdemli, hogy felszabadítsák. Én azt az embert nevezem szabadnak, aki saját elhatározásából vállalja a kínpadot, mert nem hajlandó megtagadni hitét, mert önmagával áll ellen a zsarnok és hóhérai parancsainak, meg azt a másikat, aki ellenáll alantas szenvedélyeinek, mert nem tudom szabadnak mondani azt, aki rabszolgamódon engedelmeskedik minden felhívásnak és csábításnak, még ha egyesek szabadságnak nevezik is azt, hogy szabad rabszolgává lenniük.

Mert ha megalapozom az embert, emberi cselekvésmódokat, ha megalapozom a költőt, költeményeket szabadítok fel benne, és ha arkangyallá teszlek, szárnyas szavakat meg biztos tánclépéseket szabadítok fel benned.

Óvakodom attól, aki egyetlen szempontból igyekszik ítélni. Mint például attól az embertől, aki nagy ügy követe lévén, magát annak elkötelezve, többé semmi egyebet nem lát.

Amikor hozzá szólok, azért teszem, mert fel akarom benne ébreszteni az embert. De bizalmatlan vagyok azzal a móddal szemben, ahogyan szavaimat hallgatja. Mert ez a mód ravaszkodás, hadicsel lesz, és ő valósággal megemészti a véleményemet, mielőtt megbízóival közölné. De hogyan tehetnék neki ezért szemrehányást, hiszen nagysága vállalt ügyének a nagyságából származott?

Aki megért engem, akivel egyenrangú helyzetben érintkezem, aki nem emészti meg az én igazságomat, hogy a magáévá tegye, s aztán, alkalomadtán, felhasználja ellenem - az a fajta ember, akit én tökéletesen tájékozottnak nevezek -, általában nem dolgozik, nem cselekszik, nem küzd, nem old meg problémákat. Valahol van, haszontalan színes lampion, önmagának világít luxusból, az ország legkifinomultabb, de meddő virága, mert túlságosan tiszta.

Így aztán felvetődik a kérdés: milyen kapcsolat, milyen találkozás, milyen érintkezés lehetséges köztem és az enyémtől teljesen idegen ügynek e nagykövete között. És mi az értelme szavainknak?

Mert csak a magát megmutató Istenen keresztül lehetséges érintkezés. És amiként én csak az ország arculatán keresztül érintkezem a katonámmal, és ez mindkettőnk számára jelentést hordoz magán, ugyanígy a szerető férfi is csak azzal az asszonnyal talál érintkezést a falakon keresztül is, aki a házához tartozik, akit szeret, jóllehet most távol van tőle, és éppen alszik. Ha idegen ügy nagykövetével állok szemben, és valamiféle, sakknál is magasabb rendű játékba akarok vele bocsátkozni, azon a szinten találkozni benne az emberrel, ahol vége a ravaszkodásnak, és még akkor is becsüljük egymást, ha ölre megyünk a háborúban, akivel fellélegzünk egymás jelenlétében (mint annak az államfőnek az esetében, aki országomtól keletre uralkodott, és szívből szeretett ellenségem volt), csak azon az új képen keresztül tudom megközelíteni, amelyik mindkettőnk közös mértéke lesz.

És ha hiszünk Istenben, ő is, én is, ha népét ugyanúgy aláveti az ő istenének, mint én az enyémet az én istenemnek, akkor egyenlőként járulunk egymáshoz a pusztában felvert békesátorban, távol tartva magunktól térdre borult csapatainkat, és Istenben egymásra lelve együtt imádkozhatunk.

De ha nem találsz olyan istenre, aki uralkodik feletted, nincs remény a megértésre, mert ugyanazoknak az építőanyagoknak egyfajta értelmük van az ő épületében, és más a tiédben, ahogyan a hasonló kövek is más-más templommá összegeződnek aszerint, ki az építész. Ezért hogyan tudnád megértetni magadat, mikor a győzelem a te számodra az ő vereségét, az ő számára viszont a te vereségedet jelenti?

És megértettem, mert tudom, hogy semmi kimondható nem fontos, csupán a mögötte rejlő biztosíték, amire a kimondott szó hivatkozik, vagy amelynek a súlyát hordozza, mert tudom, hogy a mindennapi, használati tárgyak nem indítják meg sem a lelket, sem a szívet, és ilyen mondat: "Add kölcsön a vízforralódat", csak egy megbántott arc miatt hozhatja tűzbe az embert például ha a "vízforraló" valamiképpen bele tartozik a belső világodba, és a szerelem után kedvesed társaságában elfogyasztott teát jelenti, vagy külső világod tárgya, s gazdagságot és pompát jelképez... Megértettem tehát, hogy az anyagiak szintjére lealacsonyodott, a dolgokat megkötő isteni csomó nélkül élő berber menekültjeink, akik ezekkel a mégoly bőségesen rendelkezésükre álló anyagokkal sem képesek felépíteni azt a láthatatlan bazilikát, amelynek ők csupán látható kövei lehetnének, miért süllyedtek le a barom szintjére, amelytől csupán az a különbség választja el őket, hogy a barom nem juthat bazilikához, és nyomorúságos örömei kizárólag az anyagok nyomorúságos élvezetéből származnak.

És megértettem, miért kavarta fel lelküket annyira az a költő, akit atyám küldött hozzájuk, s egyszerűen az egymásban visszhangot keltő dolgokról énekelt nekik.

Mert a gyermek három fehér kavicsa nagyobb gazdagság, mint a teméntelen, mindenféle összehordott anyag.

Börtönőreim sokkal többet tudnak az emberi természetről, mint összes mértantudósom. Hagyd csak őket cselekedni, és magad is megítélheted. Így van ez országom kormányával is. Habozhatok vezéreim és börtönőreim között. De nem ez utóbbiak és mértantudósaim között.

Mert a kérdés nem az, hogy ismerjük-e a mértékeket, vagy hogy ne tévesszük össze a mérés tudományát a bölcsességgel - "az igazság tudományával", ahogyan ők mondják. Igen. Egy olyan igazságé, amelyik lehetővé teszi a mérést. És valóban, ügyetlenül élhetsz ezzel a hatástalan nyelvvel a kormányzásban. Nagy fejtörés után elvont, bonyolult rendszabályokat választasz, holott roppant egyszerűen megtalálhattad volna őket, ha értesz a tánchoz, vagy tudsz ügyelni börtönőreidre. Mert a rabok olyanok, mint a gyermekek. Az emberek is.

Javaslataikkal ostromolták atyámat:

- A mi feladatunk az emberek kormányzása. Mi ismerjük az igazságot.

Így beszéltek országunk mértantudósainak a kommentálói. Atyám pedig így válaszolt nekik:

- Ti a mértantudósok igazságát ismeritek...

- Hát akkor? Talán nem ez az igazság?

- Nem - válaszolta atyám.

"Ezek az emberek a háromszögeik igazságát ismerik - magyarázta atyám. - Mások meg a kenyér igazságát. Ha rosszul dagasztod a kenyeret, nem kel meg. Ha túlságosan forró a kemencéd, elég a kenyér. Ha túlságosan hideg, nyúlós, ragacsos marad. Ám annak ellenére, hogy olyan ropogós kenyér kerül ki a kezük alól, hogy élvezet beleharapni, a kenyérdagasztóknak mégsem jut eszükbe azt követelni tőlem, hogy engedjem át nekik az ország kormányzását."

- Lehet, hogy igaz, amit a mértantudósok kommentálóiról mondasz. De vannak történészek meg kritikusok is. Akik feltárták az emberek cselekedeteit. Ezek ismerik az embert.

- Én annak engedem át az ország kormányzását - mondotta atyám -, aki hisz az ördögben. Mert amióta csak tökéletesítgetik, meglehetősen jól kiigazodik az emberek nehezen kiismerhető viselkedésében. Ám az ördöggel semmit sem érsz, ha a vonalak egymáshoz való viszonyait igyekszel megmagyarázni. Ezért nem is várom el mértantudósaimtól, hogy háromszögeikben az ördögöt mutassák ki. És nincs is semmi a háromszögeikben, ami segíthetne nekik az emberek irányításában.

- Homályosan fejezed ki magad - mondottam. - Ezek szerint te hiszel az ördögben?

- Nem! - válaszolta atyám.

De aztán hozzátette:

- Mert mit jelent hinni? Ha azt hiszem, hogy a nyár megérleli az árpát, akkor nem mondok semmi olyat, ami gondolatébresztő vagy kétségbe vonható lenne, hiszen csupán nyárnak neveztem azt az évszakot, amelyben beérik az árpa. És ugyanígy van a többi évszakkal is. Ám ha ebből kapcsolatokat következtetek ki az évszakok között, például felismerem, hogy az árpa előbb érik, mint a zab, akkor hiszek ezekben a kapcsolatokban, hiszen léteznek. Számomra nem az egymással kapcsolatban álló dolgok érdekesek: csupán hálónak használtam őket ahhoz, hogy zsákmányt ejthessek.

Aztán így folytatta:

- Úgy van ezzel is, mint a szoborral. Eszedbe jutna-e azt képzelni, hogy az alkotó művész problémája az, miképpen mutasson be egy szájat, orrot vagy állat? Dehogyis! Őt csupán a dolgok egymáson való visszacsengése érdekli, mint például az emberi fájdalom kifejeződése. Ezt a visszhangot hallhatóvá tudod tenni, mert nem a tárgyak, hanem az őket egymáshoz kötő kapcsok segítségével közölsz valamit.

- Csak a vadember hiszi - fűzte hozzá atyám -, hogy a hang a dobban rejlik. Ezért a dobot imádja. A másik azt hiszi, hogy a hang a dobverőiben van, ő meg a dobverőket imádja. A harmadik azt hiszi, hogy a hang karjai képességében rejlik; felemelt karokkal páváskodik előtted. Te azonban felismered, hogy nem a dobban, nem a dobverőkben, nem a karokban van a hang, ezért a dobos dobolását nevezed igazságnak.

- Nem engedem tehát országom élére a mértantudósok kommentálóit, akik bálványként imádják azt, ami arra szolgált, hogy építeni lehessen, és mivel a templom felkavarja a lelküket, a kövekben imádják hatalmát. Ezek az emberek a háromszögekre érvényes szabályaikkal szeretnék kormányozni az embereket.

Én azonban elszomorodtam:

- Ezek szerint tehát nincsen igazság - mondottam atyámnak.

- Ha sikerül nekem megfogalmaznod - válaszolta mosolyogva -, milyen ismerni vágyásra nincsen válasz, akkor én is siránkozni fogok bénító gyarlóságunk miatt. Ám nem fogom fel, mit kívántál megérteni. Aki szerelmes levelet olvas, a világ legboldogabb emberének hiszi magát, bármilyen a tinta meg a papír. Mert a szerelmet nem a papírban meg a tintában kereste.

Világossá lett tehát előttem, hogy mivel a nyelvük csalóka igazságainak alávetett emberek megfigyelték, milyen termékeny dolog az ismeretszerzés szempontjából, ha bebizonyítják a tárgyat, és mivel megállapították, hogy ennek a módszernek megdöbbentő, mindent elsöprő a hatása, tönkretették atyai örökségüket. Mert ami igaz - és kétségtelenül nem is teljes mértékben - az anyagra vonatkozólag, az hamisnak bizonyul a szellemmel kapcsolatban. Mert te, ember, úgy vagy építve, hogy a tárgyak üresek és holtak számodra, ha nem valami szellemi világ részei, és légy bár tompa agyú, zsugori alak, a szebbik tárgyat mégis azért óhajtod inkább, mint a másikat, mert valami értelme van számodra, mint ahogyan az aranyat is azért kívánod, mert azt képzeled, láthatatlan kincseket hordoz magában, és ha feleséged ezt az ékszert kivájna, nem azért teszi, hogy hajkoronája még súlyosabb legyen tőle, hanem mert nyelvi konvenció, hierarchia, titkos üzenet, hatalom jelképe.

Így megvilágosodott számomra az egyetlen forrás, amelyből kedvére ihat lélek és szív. Az egyetlen táplálék, amely neked való. Az egyetlen örökség, amelyet meg kell óvnod. És újra felépítened ott, ahol elherdáltad. Mert különben ott ülsz az elszórt tárgyak romjain, és ha kielégült is az állati rész, a benned lakozó embert mégis éhség fenyegeti, csak éppen nem tudja, mire éhezik, mert úgy vagy megépítve, hogy táplálékigényed a táplálékod gyümölcse, és ha táplálék vagy mozgás híján éned egy része vézna és pislákoló, nem kívánod sem a mozgást, sem a táplálékot.

Ezért, ha senki sem száll le hozzád hegyéről, hogy felvilágosítson, nem fogod megtudni, melyik az üdvösség útja. Ugyanígy azt sem tudod meg soha, bármilyen bölcsen oktassanak is, milyen ember születik majd belőled, vagy ébred fel benned, hiszen egyelőre még nincs benned.

Az én kényszerem ezért: a fa lappangó lehetősége és rajta keresztül a sziklás talajból való kiszabadulása.

És emeletről emeletre haladva, egyre hatalmasabb kincsekhez tudlak elvezetni. Mert tagadhatatlanul szép kincs már a szerelem, az otthon, a birtok, az ország, a templom meg a bazilika is, amellyé az ünnepnapok során lett az év, de ha megengeded, hogy vezesselek, és segítsek neked a legmagasabb hegyre való felmászásban, akkor oly nehezen megszerezhető kincsek felé vezetlek, hogy sokan lemondanak a továbbhaladásról, mert a megépítendő új képhez más templomokból lopom számukra a köveket, olyanokból, amelyhez ragaszkodnak.

De ha aztán sikerül feljutni egyiknek-másiknak, akkor olyan szenvedélyt ébresztenek bennük, hogy lángra lobban tőle a lelkük. Mert léteznek olyan forró struktúrák, hogy valósággal tüzek a lelkek számára. Az ilyen emberek valósággal lobognak a szerelemtől.

Jer hát hozzám, hogy felépítselek: fényárban úszva távozol tőlem.

Isten azonban elvész. Mert elmondottam neked a költemény kapcsán: bármily szép legyen a költemény, nem jelentheti számodra mindennapi táplálékodat... Fel-alá járkáló őröm se őrizheti egyforma buzgalommal éjjel-nappal az országot. A dolgokat összekötő isteni csomó gyakran felbomlik a lelkekben. Nézd csak a szobrászt. Ma bánatos. Csóválja fejét a márvány előtt. "Vajon ez az orr, ez az áll, ez a fül miért..." - gondolja magában, mert nem látja az eredményt. A kételkedés Istennek fizetett váltságdíj, ilyenkor hiányzik neked, és ez a hiány fájdalmat okoz.

Te azonban csupán szertartás útján kommunikálhatsz. Mert ha szórakozottan hallgatod a zenét, és szemléled a templomot, semmi sem születik benned, semmi sem táplál. Ezért nem tudom másként megmagyarázni neked, milyen az az élet, amelyre hívlak, minthogy erővel kényszerítlek rá, hogy emlőin élj. Hogyan tudnám megmagyarázni neked a zenét, ha nem elég hallgatnod, vagy ha nem vagy rá eleve felkészülve, hogy boldoggá tegyen. Ha már halódik benned a birtok képe, csupán omladékait hagyja maga után. A gunyoros csipkelődés - az alantas elmék sajátja -, egy rossz álom, valami zavaró zaj elég ahhoz, hogy megfosszon Istentől. Ki vagy taszítva. Ott ülsz küszöbödön, mögötted a zárt ajtó, tökéletesen el vagy vágva a világtól, amely immár csupán üres tárgyak halmaza. Mert nem a tárgyakkal, hanem a tárgyakat egymáshoz kötő csomókkal kommunikálsz.

De hát hogyan juttathatnálak el hozzá, amikor oly könnyű szívvel szakadsz el tőle?

Ezért annyira fontos az én szertartásom, mert a feladatom: megakadályozni tégedet abban, hogy mindent tönkretégy, amikor véletlenül otthonod ajtaja előtt vagy.

Ezért ítélem el mindennél jobban a könyvek összekeverőjét.

És nem azért építelek fel és tartalak meg ilyennek, hogy örökösen más tápláljon - ami nem szíved gyarlóságából folyik -, hanem, hogy jól kijelölt út, tágra nyitott ajtó, jól megépített templom légy, hogy befogadhass. Azt akarom, hogy megpendítőjére váró zeneszerszám légy.

Ezért mondottam, hogy a neked szánt költeményem önmagadból való felemelkedésed.

És csak azok jutnak el az igazi megismerésre, akik újra végigjárják az elvétett utat, és újra rátalálnak azokra az emberekre, akiket elherdáltak magukban.

Meg akarom neked mutatni a hazádat, az egyetlent, ahol szellemed szabadon mozoghat.

És ezért mondom még egyszer, hogy az én kényszerem felszabadít téged, és az egyetlen szabadságot hozza meg számodra, amely számít. Mert te szabadságnak azt a lehetőségedet nevezted, hogy lerombolhatod a templomodat, összezagyválhatod a költemény szavait, és egyformává silányíthatod az én szertartásom által bazilikává emelt napokat. Az a szabadság, hogy pusztaságot teremts magad körül. És akkor majd hol leszel?

Én a te felszabadításodat nevezem szabadságnak.

Ezért mondottam neked már régebben: a rabszolga vagy az ember szabadsága? A fekély vagy az egészséges test tisztelete? Igazság az embernek vagy a csőcseléknek? Én ellened, általad, érted vagyok igazságos. Persze, valóban igazságtalan vagyok a csőcselékkel, a tökfejűekkel vagy a hernyóval szemben, amelyik nem alakult át bábbá: mert arra kényszerítem őket, hogy önmagukat megtagadva váljanak emberré.

Mert ha oktatlak, kényszert alkalmazok ellened. Ám olyan a kényszer, hogy mihelyt nem tűr ellentmondást, észrevehetetlenné lesz, például, ha kerülőre kényszerülsz, hogy ajtót találj a falon, nem jutna eszedbe szemrehányást tenni vagy panaszkodni miatta.

Mert még a gyermekjáték szabályai is kényszerek. A gyermek azonban igényli őket. Láthatod, hogyan törik magukat főembereim a főtisztviselői állások és feladatok után, holott ezek kényszert jelentenek számukra. És azt tapasztalod, hogy az asszonyok is engedelmeskednek a szokásnak, amikor olyan fejdíszeket választanak maguknak, amelyek évről évre változnak: az ő esetükben olyan nyelvről van szó, amely kényszer. Mert senki sem áhítozik úgy lenni szabaddá, hogy többé senki se értse meg.

Ha háznak nevezem köveim bizonyos elrendezését, nem áll szabadságodban megváltoztatnod ezt a szót, különben egyedül maradsz, képtelen leszel megértetni magadat.

Ha ünnepnek és örömnapnak rendelem az esztendő egyik vagy másik napját, akkor nem áll szabadságodban semmibe venni parancsomat, különben egyedül maradsz, mivel nem leszel képes kapcsolatot teremteni azzal a néppel, amelynek gyermeke vagy.

Ha kecskéim, birkáim, házaim, hegyeim bizonyos elrendezéséből birtokot szervezek, nem áll szabadságodban kilépned belőle, különben egyedül maradsz, mivel nem veszel részt munkáddal a birtok szépítésében.

Miután pocsolyává olvasztotta jégmezőidet, szabadságod csak egyet ér el: egyedül hagy, mert többé nem vagy annak a jégmezőnek az alkotórésze, amelyik hótakarója alatt hág fel a nap felé, hanem olyanná leszel, mint bárki más, egy szintre kerültök, nehogy gyűlölség támadjon bennetek egymás ellen különbségeitek miatt, és miután így megleltétek azt a nyugalmi állapotot, amelybe az összekevert golyók kerülnek, és nem lévén szolgálói semminek, ami felettetek áll, még a nyelv abszolút uralmának sem, lehetetlenné válik közöttetek mindenféle kapcsolat. És mivel mindegyiktek külön nyelvet talált ki magának, mindegyiktek a maga kedve szerint választott magának ünnepet, egymástól elszigetelve magányosabbak lesztek, mint az ég csillagai a maguk áthághatatlan egyedülvalóságukban.

Mert mit remélhetnétek testvériségtektől, ha az nem testvériség a fában, amelynek alkotó részei vagytok, amelyik felettetek áll, és kívülről származik, mert én a köves föld kényszerét nevezem cédrusnak, ami nem a kő, hanem a mag gyümölcse.

Hogyan válhatnátok cédrussá, ha mindegyikőtök maga választja ki, milyen fát építsen, vagy ha nem hajlandó semmiféle fának engedelmeskedni, sőt zsarnokságnak nevezve azt, szembeszegül a növekedésével. És ha mindegyikőtök ugyanazt a helyet akarja magának, kell valaki, aki igazságot tegyen közöttetek, hogy a fát szolgáljátok, ne pedig azt követeljétek, hogy a fa legyen a szolgátok.

Ezért vetettem el a magomat, és ezért rendellek benneteket uralma alá. És vállalom, hogy igazságtalan legyek, ha az igazságosság egyenlőséget jelent. Mert én erővonalakat, feszültségeket és alakzatokat teremtek. De aztán az én segítségemmel, aki a fa koronájává változtattalak benneteket, napból fogtok táplálkozni.

Az elbóbiskolt őrszemnél tett látogatásomról.

Mert helyes, hogy halál legyen a büntetése. Hiszen az ő éberségén nyugszik rengeteg lassú lélegzetű álom, amikor az élet táplál, és úgy folytatódik rajtad keresztül, mint ismeretlen kis öböl mélyén a tenger vizeinek hullámzása. Az ő éberségén nyugszanak a mézként lassan összegyűjtött szent kincsekkel tele, zárt ajtajú templomok, a rengeteg veríték, véső- és kalapácsnyom, a rengeteg odahordott kő, az arannyal hímzett szöveteket virágokkal és ízléses díszekkel ékesítő, ügyes kezű jámbor asszonyok elkínzott szeme. És az élelemmel rakott csűrök, amelyek kellemessé teszik a telet. Meg a bölcsesség csűreibe összehordott szent könyvek, amelyekben le van téve az ember óvadéka. Meg a betegek, akiket megbékéltetek halálukkal a hagyományos otthoni környezetben, ahol szinte észrevétlenül szenderednek el, hiszen egyszerűen csak továbbadják az örökséget. Őrszem, őrszem, a bástyák értelme vagy, amelyek acélhüvelyként óvják a város törékeny testét, és megakadályozzák, hogy szétfolyjon, mert ha rés támad rajta, nincs többé vér, amely e testet éltesse. Fel-alá járkálsz. Figyeled a sivatag zajait, mert a sivatag a fegyvereit élesíti, és fáradhatatlanul vissza-visszatér, rád tör, mint a hullámverés, de miközben fenyeget, egyúttal keményebbre is gyúr. Mert nem kell különbséget tenni a között, ami elpusztít, és a között, ami megalapoz: ugyanaz a szél építi fel és hordja el a homokdombokat, ugyanaz a vízár vési ki és omlasztja le a meredek sziklafalat, ugyanaz a kényszer alakítja és aljasítja le a lelket, ugyanaz a munka éltet és foszt meg az élettől, ugyanaz a kimondhatatlan boldogság emel égbe és üríti ki a lelkedet. És ellenséged a te saját formád, arra kényszerít, hogy felépülj bástyáid között, hiszen a tengerről is mondhatnánk, hogy ellensége a hajónak, mert állandóan kész rá, hogy elnyelje, a hajó pedig lényegében küzdelem ellene, ám ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy a tenger fala, korlátja, formája ugyanennek a hajónak, hiszen nemzedékeken át a hajótőkétől hasított habok vésték-alakították a hajótestet, tőlük, miattuk lett egyre arányosabb, hogy jobban tudjon rajtuk siklani, tehát valójában a tenger hozta létre, formálta szebbre. Hiszen azt is mondhatjuk, hogy a vitorlákat hasogató szél tervezte meg a vitorlákat, ugyanúgy, mint a madár szárnyát is, és hogy ellenség nélkül nincsen sem formád, sem mértéked.

És mivé lennének a bástyák, ha nem lenne rajtuk őr?

Ezért vetkőzteti mezítelenre a várost ez az alvó őrszem. És ezért jönnek majd, és ragadják meg, ha rábukkannak, hogy saját álmába fojtsák bele.

Egyszóval ott aludt az őr a lapos kőre hajtott fejjel, félig nyitott szájjal. Arca olyan volt, mint a gyermekarc. Még a puskáját is úgy szorította magához, mint a játékszert, amelyet a gyermek magával visz az álomba. És ahogy elnéztem, megesett rajta a szívem. Mert a meleg éjszakákon szánakozom az emberek gyengeségein.

Őrök mulasztása, a barbár hoz rátok álmot. Rátok, akiket rabul ejt a sivatag, és hagyjátok, hogy a kapuk lassan megforduljanak olajozott sarkukon a csendben, és megtermékenyüljön a város, ha már kimerült, és szüksége van a barbárra.

Alvó őrszem. Ellenség előőrse. Már a hatalmukban vagy: azért alszol, mivel nem tartozol többé a városhoz, hozzákötve és megingathatatlanul, hanem átváltozásra, vedlésre vársz, és odatárod magadat a termékenyítő magnak.

Tehát feltolult bennem a város képe, amelyet a te egyszerű elalvásod tett tönkre, hiszen minden tebenned kapcsolódik össze és bomlik fel. Milyen szép vagy, mikor őrködsz, városunk füle, vigyázó szeme... És milyen nemesen megértő, egyszerű szereteteddel milyen magasan felette állva az okoskodó elmék értelmének, akik nem értik a várost, csak részletezik. Az ő számukra itt börtön, ott kórház, amott barátaik háza van, sőt még ezt az utóbbit is részeire bontják szívünkben, szobát, még egy szobát, harmadik szobát látva benne. Sőt nem is csupán szobákat, hanem mindegyikben ilyen, olyan, amolyan tárgyat. Aztán még magát a tárgyat is tovább bontják. De mit kezdenek majd ezekkel az anyagokkal, amelyekből semmit sem akarnak alkotni?

Te azonban, őrszem, amikor vigyázol, együtt élsz a csillagokra megnyíló várossal. Nem ezzel vagy amazzal a házzal, ezzel a kórházzal vagy azzal a palotával. Hanem a várossal. Nem a haldokló hörgésével, a vajúdó asszony sikolyával, a szerelem édes nyögésével, az újszülött visításával, hanem egyetlen test sokféle lélegzetével. A várossal. Nem az egyik virrasztásával, a másik álmával, a harmadik költeményével, a költemény fáradságos megszületésével, hanem a buzgó tevékenység és alvás keverékével, a Tejút hamuja alatt pislákoló tűzzel. A várossal. Vigyázó katona, te vagy a kedves kebelére tapasztott fül, hallgatod e csendet, e nyugalmat, e különböző lélegzeteket, amelyeket nem szabad semmi áron szételemezni, ha meg akarjuk őket érteni, mert ez az egész egyetlen szív dobogása. Szívdobogás. És nem más.

Őrszem, ha vigyázol, akkor egyenlő vagy velem. Mert a város rajtad, az ország pedig a városon nyugszik. Igaz, elfogadom, hogy térdre borulj, ha elhaladok előtted, mert ez a dolgok rendje, így halad a gyökerek nedve a lomb felé. És úgy helyes, hogy hozzám szálljon hódolatod, mert ilyen az ország vérkeringése: ahogyan az új férj szerelme száll asszonya, az anya teje gyermeke, az ifjak tisztelete az öregek felé. De szerinted hol kap itt valaki, és mit kap? Mert lényegében én szolgállak téged.

Ahogy fegyveredre támaszkodsz, Istenben velem egyenlő őr - mert ki tehet különbséget a fundámentom köve és a boltozat záróköve között, és melyik irigyelheti a kettő közül a másikat? - és elnézlek így oldalról, ezért dobban szeretetre a szívem irántad, anélkül, hogy bármi megakadályozhatna abban, hogy elfogassalak fegyvereseimmel.

Mert, lám, te most alszol. Alvó őrszem. Halott őrszem. És elszörnyedve nézlek, mert az ország alszik és haldoklik benned. Rajtad keresztül látom, hogy beteg, mert rossz jel az, ha az ország azért állít nekem őröket, hogy aludjanak...

"Persze, - gondoltam magamban -, a hóhér majd elvégzi a kötelességét, és a saját álmába fojtja bele ezt az embert..." De ekkor könyörületemben új és váratlan kétség támadt bennem. Mert igaz ugyan, hogy csupán az erős országok üttetik le az elaludt strázsák fejét, ám azoknak, amelyek már csak azért állítanak strázsákat, hogy aludjanak, nincsen joguk bármit levágatni. Mert fontos dolog helyesen értelmeznünk a szigort. Nem az elaludt őrök lefejeztetésével ébresztjük fel az országokat, hanem akkor adjuk hóhérkézre az elaludt őröket, amikor ébren vannak az országok. Lám, itt is megint összetéveszted az okot az okozattal. Amikor azt látjuk, hogy az erős országokban fejeket vágnak le, és úgy akarod magadat megerősíteni, hogy te is fejeztetsz, nem vagy különb holmi véres kezű bohócnál.

Vesd meg a szeretet alapjait, így alapozod meg az őrök éberségét, és azoknak az elítéltetését, akik alszanak, mert ők már maguktól levágták magukat az országról.

Mert nincsen más eszköz ahhoz, hogy uralkodj magadon, csak az a fegyelem, amelyet a rád ügyelő káplárod gyakorol feletted. És ha kételkednek önmagukban, a káplárok is csak akkor fegyelmezettek, ha a föléjük rendelt őrmesterek fegyelmet tartanak. Az őrmesterek felett pedig a rájuk ügyelő kapitányok. És így tovább, fel egészen énhozzám, akinek már csak Isten parancsol, és aki, ha kételkedem, utat tévesztek a sivatagban.

De el akarok árulni neked egy titkot: az állandó készenlét titkát. Mert ha alszol, életed megáll. De ugyanígy megáll akkor is, amikor "szívfogyatkozás" áll be nálad, ami a gyengeségedből származik. Mert ilyenkor körülötted ugyan semmi sem változott, de tebenned minden megváltozott. Csak állsz a város előtt, vigyázó őrszem, de nem úgy, mint amikor szerelmesed keblére hajtva fejedet szíve dobogását hallgatod, amelyet nem is különböztetsz meg a hallgatásától vagy a lélegzetétől, mert hiszen minden csak ennek a kedvesnek a jele, aki egyetlen és páratlan, de elvegyülve a tárgyak zűrzavaros összevisszaságában, amelyeket képtelen vagy egybefogni, mert értetlenül figyeled az egymásnak ellentmondó éjszakai dallamokat, a részeg énekét, amelyik ellene mond a beteg nyöszörgésének, a halott körül felhangzó siratóéneket, amelyik ellene mond az újszülött sikoltásának, a templomot, amelyik a tagadása az egész vásári tömkelegnek. És azt gondolod magadban: "Mi közöm nekem ehhez a zűrzavarhoz, ehhez az összefüggéstelen látványhoz?", mert ha már nem tudod, hogy itt fa van, akkor a gyökereknek, a törzsnek, az ágaknak és a lombnak sincs többé közös mértékük. És hogyan lennél hűséges, ha nincs immár senki, aki elfogadjon? Tudom rólad, hogy nem aludnál, ha olyan beteg felett virrasztanál, akit szeretsz. De akit szerethettél volna, semmivé foszlott, zavaros anyaghalmazzá lett.

Mert szétbomlott az isteni csomó, amely összeköti a dolgokat.

Én azonban azt kívánom, hogy légy hűséges önmagadhoz, tudván, hogy vissza fogsz jönni. Nem kívánom tőled, hogy állandóan érts, vagy állandóan lelkesülj, hiszen nagyon is jól tudom, hogy még a legmámorosabb szerelem is számtalan belső sivatagon való átkelésből áll. És még a kedvesed előtt is töprengesz: "A homloka: homlok. Hogyan vagyok képes szeretni? A hangja ez a hang. Itt most éppen ostobaságot mondott. Ott meg helytelenül viselkedett..." Szerelmesed olyan végösszeg, amelyet fel lehet bontani, már nem képes téged éltetni, sőt nemsokára úgy érzed, már gyűlölöd. De hogyan gyűlölhetnéd? Hiszen még szeretni sem vagy képes.

De te mégis hallgatsz, mert homályosan nagyon jól tudod, hogy mindez csupán álom. Ami az adott pillanatban igaz az asszonyra vonatkozólag, áll az elolvasott költeményre is, meg a birtokra és az országra is. Hiányzik belőled az a képesség, hogy tápláltathassál, és hogy fel tudd ismerni - és ez szintén szerelem és megismerés - azokat az isteni csomókat, amelyek összekötik a dolgokat. Alvó őröm, szerelmeidet együtt leled meg újra, mint neked járó adót, nem külön az egyiket vagy a másikat, hanem valamennyit, és amikor majd fizetsz hűtlenségedért, illik tiszteletben tartanunk benned ezt az elhagyott házat.

Nem állítom, hogy miközben a várfalakat róják, minden őröm csupa buzgóság és lelkesedés. Sokan unják az egészet, és a jó meleg vacsoráról álmodoznak, mert ha minden isten alszik is benned, még mindig megmarad gyomrod kielégüléseinek állati sürgetése: aki unatkozik, annak az evés jut az észébe. Egyáltalán nem állítom, hogy mindegyiknek a lelke ébren van. (Mert én azt nevezem léleknek, ami belőled azokkal az együttesekkel teremt kapcsolatot, amelyek a dolgokat megkötő isteni csomók, és fittyet hány a falakra.) Hanem csupán azt, hogy időről időre hol ennek, hol annak a lelke lángra gyúl. Elég, ha egy van őreim között, akinek dobog a szíve. Elég, ha egy akad, aki tudja, mi a szerelem, és hirtelen úgy érzi, hogy színültig eltelik a város súlyával és hangjaival. Egyetlen egy, aki hatalmasnak érzi magát, mélyet lélegzik a csillagok alatt, és úgy fogadja magába a láthatárt, mint azok a trombitacsigák, amelyekben a tenger éneke zeng.

Nekem elég, ha tudod, hogy meglátogattalak, és megismerted, milyen tökéletes boldogság embernek lenni, nekem elég, ha jól fel vagy készülve arra, hogy elfogadj; mert ez is olyan, mint az álom, az éhség vagy a vágy, amelyek időnként vissza-visszatérnek hozzád; kételyedben nincsen semmi, ami ne lenne tiszta, és ezért szeretnélek megnyugtatni miatta.

Ha szobrász vagy, újra visszatalál hozzád az arc értelme. Ha pap vagy, újra visszatalál hozzád Isten értelme, ha szerető vagy, a szerelem értelme, ha őr vagy, az ország értelme, és ha hűséges vagy önmagadhoz, és jól rendbe teszed látszólag elhagyatott házadat, az, ami egyedül képes éltetni szívedet. Mert nem ismered a látogatás óráját, de fontos tudnod, hogy a világon egyedül ez képes teljes boldogságot szerezni.

Ezért építgetlek én ilyennek sivár tanulóórákon, hogy a költemény valami csoda révén tűzbe tudjon hozni, ezért építlek az ország rítusaival és szokásaival, hogy az ország szíven ragadjon. Mert nincsen ajándék, ha nem magad készítetted. És nem következik el a látogatás; ha nincsen ház, amelyet a fogadásra építettek.

Őrálló katona, a bástyákon fel-alá sétálva a meleg éjszakában megfogamzó kétely csömörében, a város zajaira figyelve, holott a város nem is szól hozzád, az emberek otthonaira ügyelve, amikor a sok ház csupán sivár épülethalmaz, a sivatag levegőjét belehelve, amikor a sivatag csupán üresség, szerelem nélkül igyekezve szeretni, hit nélkül hinni, és hűségesnek maradni, amikor nincsen már senki, akihez hűséges lehetnél: ilyenkor készíted elő magadban az őrállónak azt a nagy megvilágosodását, amely néha jutalomként és szerelmi ajándékként jő hozzád.

Önmagadhoz hűségesnek lenned nem nehéz, amikor megmutatkozik az, akihez hűségesnek kell lenned, én azonban azt akarom, hogy emlékezeted minden pillanatban hangos szóval hívjon, és így szólj: "Látogattassék meg az én házam. Tisztának építettem, és tisztán tartom..." Az én kényszerem arra való, hogy segítsen neked. És papjaimat akkor is áldozatra kötelezem, ha az áldozatoknak immár nincs értelmük. Kötelezem szobrászaimat, hogy akkor is készítsék szobraikat, ha kételkednek önmagukban. Arra kényszerítem vigyázó őreimet, hogy halálbüntetés terhe mellett járjanak fel és alá, különben maguktól halnak meg, mert önmagukat vágják le az ország testéről.

Szigorommal mentem meg őket.

Ugyanígy azt is, aki most a sivár őrálláson készül feladata végrehajtására. Mert azt a parancsot adtam neki, hogy felderítőként hatoljon át az ellenség sorain. És ő jól tudja, hogy meg fog halni. Mert az ellenség éber. Ő pedig retteg a kínzásoktól, amelyekkel testét szétzúzzák, hogy ordítása közben kipréseljék belőle a citadella titkait. Persze, vannak olyanok, akiket földi szerelem köt a pillanathoz, és forró örömmel vállalják kötelékét, mert csak egy öröm van: köteléket vállalni, és ők most azt cselekszik. Mert ne hidd, hogy amikor karodba zárod a kedvest az esküvő estéjén, számodra lényegében egyszerű meghódítása ez az ő testének, hiszen ilyen testet kaphattál volna a város tiltott negyedében is, ott is vannak látszólag hasonló lányok, hanem minden dolgok értelmének és színének a megváltozása. Esti hazatérésed, visszaadott örökséggé lett ébredésed, a gyermekáldás reménye, a gyermekek imádságra való tanítása. És még a vízforraló kanna is megváltozik: teává lesz, amelyet vele együtt fogyasztasz el a szerelem előtt. Mert alig lépte át házad küszöbét, színgyapjú szőnyegeid rétté lesznek léptei alatt. Pedig mindabból, amit kapsz, és ami új világ értelme, oly kevés az, amivel élsz. Nem az adott tárgy, nem a test melegítő simogatása, nem ilyen vagy olyan előny élvezése tölt el csordultig boldogsággal, hanem egyedül a dolgokat megkötő isteni csomó minősége.

De azt, aki halálra készülve ölti magára fegyverzetét, s akiről azt hinnéd, hogy most nem kap semmit, hiszen még az egyébként oly keveset jelentő simogatásra sincs kilátása, hanem, éppen ellenkezőleg, szomjúságra a tűző nap hevében, foga alatt megcsikorduló szélhordta homokra, és körülötte megannyi titokpréssé lett férfira, igen, ezt az embert, aki most a halálnászra öltözködik, hogy halálegyenruhájában menjen a halálba, s akiről azt hiszed, hogy kétségbeesésében üvöltenie kellene, mint annak, akit bitófára ítéltem bűne miatt, és most testével ostromolja a könyörtelen börtönrácsokat: ezt a halálra öltözködőt teljesen nyugodnak látod, nyugodt tekintettel néz rád, válaszolgat a szeretetteljes, de vaskos, nyers katonatréfákra, nem hetvenkedésből, sem nem azért, hogy bátorságot vagy valami halálmegvetésfélét, cinizmust vagy bármi hasonlót mutasson, hanem mindezt oly tiszta őszinteséggel, mint amilyen tiszta a víz, hiszen nincs semmi rejtegetni valója előtted - ha nekibúsul egy kissé, egy cseppet sem feszélyezi magát, megmondja ő, hogy szomorú -, nincs semmi rejtegetnivalója, legfeljebb a szerelme. És később majd azt is megmondom, hogy miért.

De ez ellen az ember ellen, aki egy cseppet sem reszket, miközben bőrszíjait csatolja fel, tudok én olyan fegyvereket is, amelyek még a halálnál is erősebbek. Mert ugyanő rengeteg oldalról sebezhető. Fölényben van vele szemben szívének minden istensége. Hogyan összeszorítja az egyszerű féltékenység a nyugalomnak, a bölcsességnek és a lemondásnak ezt a szépséges képét, ha a dolgoknak, a hazatérés vágyának világát, értelmét fenyegeti! Mindent elveszel tőle, hiszen nemcsak azt készül visszaadni Istennek, akit szeretett, hanem a házát, szőleje termését, árpaföldjei zizegő kévéit. Sőt nem csak árpáját, borát és szőlejét, hanem fényes napját is. Sőt nem csupán a napját, hanem azt az asszonyt is, aki otthonához tartozik. És azt látod, hogy ennyi mindenről lemond anélkül, hogy mindent elveszettnek érezne. Ám lopd csak el tőle kedvese egyetlen mosolyát, azonnal kijön a sodrából, és dühöngeni kezd. Nem ez az igazi, a nagy talány? Aminek az a magyarázata, hogy ezt az embert nem a tulajdonát képező dolgokon keresztül tartod a kezedben, hanem azon az értelmen, amelyet a dolgokat megkötő isteni csomóból nyer. Hogy inkább választja saját pusztulását, mintsem elpusztítsa azt, amire elcseréli magát, és aminek fejében nyeri élete táplálékát. E kettő között állandó a csere. Aki a tenger iránt hordoz szívében hivatást, elfogadja, hogy hajótöröttként haljon meg. És ha igaz, hogy a hajótörés pillanatában talán ugyanúgy lázong, vergődik, mint a vad a tőrbeesés pillanatában, mégiscsak az az igazság, hogy a páni félelemnek ez a kitörése nem számít - hiszen előre számol vele, elfogadja és nem méltatja figyelemre -, sőt, ellenkezőleg, tetszik neki az a bizonyosság, hogy egy napon majd a tenger okozza halálát. Mert amikor azt hallom, hogy panaszkodnak a rájuk váró rettenetes, kegyetlen halál miatt, én mást hallok ki ebből, nem asszonyszédítő kérkedést: a szerelem titkos kívánságát, bevallásának szemérmes elhallgatását.

Mert ezt esetben sincsen - sehol sincsen - olyan nyelv, amelyen ki tudnád fejezni magadat. Ha a szerelem kultúrájáról van szó, akkor azt mondhatod: "ő", és így tolmácsolod érzéseidet, miközben azt hiszed, "ő" róla van szó, pedig dehogy is őróla, hanem a dolgok értelméről van szó; azt hiszed, hogy ő azért van, hogy kifejezze azt a dolgokat Istenhez kötő csomót, ami életed értelme, és ami szerinted érdemes fellángolásaidra, holott ezeknek a szerepük az, hogy így és ne másként érintkezz a világgal. És egy csapásra oly hatalmassá legyél, hogy lelked, akárcsak a tengeri tritonkürtök füledbe zúgják az élet hangjait. "Az ország" szót esetleg kiejtheti szád, ha bizonyos vagy benne, hogy megértenek, hogy olyan egészen egyszerű szót mondasz ki, amelyet a körülötted állók is úgy értenek, mint te, de akkor nem, ha lehet közöttük valaki, aki csak valaminek az összegét látja benne, és kinevet, mert az ő számára nem ugyanarról az országról van szó. Rosszul esne neked, ha azt hihetnék rólad, hogy életedet holmi kacatokat áruló bazárért áldozod fel.

Mert olyasféle ez, mint a belső megvilágosodás, amely többletként járul a dolgokhoz, magasabbrendű náluk, és bár értelmed nem tudja megragadni, szíved és lelked mégis evidensnek érzi. És jobban, vagy kíméletlenebbül, biztosabban kormányoz, mint bármi megfogható dolog (amiről azonban nem bizonyos, hogy rajtad kívül mások is megfigyelik ugyanakkor), és hallgatásra kényszerít, mert attól tartasz, hogy őrültnek vélnek, és a tökfejűekből gúnyt vált ki a neked megjelenő arc. Mert a gúnyolódás azonnal lerombolja, igyekszik kimutatni, hogy miből van. Hogyan válaszolhatnád neki, hogy itt valami egészen másról van szó, hiszen ez a más a lelked, nem pedig a szemed előtt jelent meg?

Gyakran töprengtem az ilyenfajta jelenéseken, az egyedülieken, amelyeket óhajthatsz, de amelyek szebbek, mint amilyenekre lázas éjszakáid reménytelenségében áhítozni szoktál. Mert amikor kételkedsz Istenben, azt szoktad kívánni, bárha úgy mutatkoznék meg előtted, mint a sétáló, aki betoppan hozzád - ám ilyenkor ki mással találkozhatnál össze, mint olyannal, aki veled egyenlő, hozzád hasonló, aki nem vezet el sehová, magányodba zár -, mert te nem az isteni fenség megnyilatkozását óhajtod, hanem színjátékot, vásári ünnepet, ami azonban végül is csak közönséges vásári szórakozást, Isten ellen berzenkedő csalódottságot szerezne számodra. (És hogyan kovácsolhatnál magadnak bizonyosságot ennyi otrombaságból?) Mert azt kívánod, hogy valami leszálljon hozzád, meglátogasson azon a szinten, amelyen és amilyen vagy, és minden ok nélkül lealázkodjon hozzád. Te azonban soha nem találsz így meghallgatásra, ahogyan én sem leltem istenkeresésem során, ellenben megnyílnak előtted a lelki birodalmak, és elkápráztatnak a jelenések, amelyek nem a szemek és nem az értelem, hanem a szív és a lélek számára vannak, feltéve, ha felfelé törekszel, és feljutsz arra az emeletre, ahol immár nem a dolgok vannak, hanem az őket megkötő isteni csomók.

És akkor már meghalni sem tudsz, mert meghalni annyit jelent, mint veszíteni. És mindent magad mögött hagyni. De most már nem visszavonulásról, feladásról, hanem beleolvadásról van szó. És egész életed meg van fizetve.

Jól tudod te ezt onnan, hogy a tűzvész alkalmával szembe néztél a halállal, mikor életeket akartál menteni. Meg onnan, hogy átéltél egy hajótörést.

Ezért látod azt, hogy az igazi megismerésre nyitott szemmel, a halált elfogadva halnak meg azok, akik magukat kifosztva, meglopva, megcsúfolva érezvén ordítottak volna a haragtól egyetlen, másra derített mosoly miatt.

És mondd csak nekik, hogy tévednek: nevetni fognak.

A te sápadt gyermekarcod láttára azonban, elaludt őröm, nem azért, mert magára hagytad a várost, hanem, mert a város hagyott el tégedet, nyugtalanság fog el az ország miatt, mivel azt látom, hogy immár nem képes ébren tartani az őreimet.

De bizonnyal csalódom, amikor a maga teljességében ér el hozzám a város éneke, és megkötve találom azt, ami te miattad felbomlott. És jól tudom, hogy várnod kellett volna, egyenesen, mint a gyertyaszál, hogy amikor majd eljön az órád, jutalmad az legyen, hogy ragyoghass, és hirtelen úgy megmámorosodj őrködő lépteidtől, mint valami csodálatos tánctól, amelyet a csillagos ég alatt jársz el a világ szemeláttára... Mert odalent, a sűrű éjszakában, vannak hajók, amelyek most rakják ki nemesfém- és elefántcsont-rakományukat, és te, bástyáimon vigyázó őrszem, szintén kiveszed részedet a védelmükből, abból, hogy arannyal, ezüsttel szépüljön az ország, amelynek szolgája vagy. Mert vannak valahol szeretők, akik hallgatnak, mielőtt meg mernének szólalni, és egymásra néznek, ki szeretnék mondani... mert ha az egyik megszólal, s a másik lehunyja a szemét, a világ fog megváltozni. Te ezt a hallgatást védelmezed. Mert most száll el valahol a halált megelőző utolsó sóhaj. A körülállók fölébe hajolnak a haldoklónak, hogy magukba fogadják a szívből szóló szót, és megkapják az örökre szóló áldást, amelyet magukba fognak zárni, mihelyt elhangzott: őröm, te most egy halott utolsó szavát védelmezed.

Vigyázó katonám, nem tudom, hol végződik a te országod, amikor Isten az őrzők lelki világosságává tesz téged, vigyázó tekintetté e terület felett, ahol most te vagy az úr. És mit számít, hogy máskor te vagy az, aki a vacsoráról ábrándozol, miközben morgolódva végzed a rád kirótt soros munkát. Jó, ha alszol, és jó, ha mindent elfelejtesz. De nem jó, ha elfelejtkezés közben hagyod, hogy összeomoljon a házad.

Mert a hűség annyi, mint hűségesnek lenni önmagukhoz.

És én nem téged egyedül, hanem a társaidat akarom megmenteni. És elérni nálad a jól megépített lélekre jellemző állandó belső készenlétet. Mert nem rombolom le a házamat, amikor elmegyek hazulról. A rózsáimat sem vetem tűzte, ha már nem nézem őket többé. Új tekintetre várnak, amelytől nemsokára ismét kivirágzanak.

Megparancsolom hát fegyvereseimnek, hogy menjenek és fogjanak el. Halálra leszel ítélve, az elaludt őrszemek halálára. De megmarad az a lehetőséged, hogy magadba szállj, az a reményed, hogy elcserélhesd magadat, kínhalálod példájával, az őrzők éberségére.

Mert valóban szomorú dolog, ha azt az asszonyt, akit gyengédnek és gyermekin ártatlannak, bizakodónak és szemérmesnek látsz, a cinizmus, az önzés vagy a galádság fenyegeti, kihasználva védtelen jóindulatát és fenntartás nélküli hitét, és talán azt szeretnéd, bárcsak lenne körültekintőbb. De hát nem az a megoldás, hogy bizalmatlannak, körültekintőnek és szerelmükkel fukarnak kívánod látni a faludbéli lányokat, mert ha ilyenné tudnád tenni őket, azt rombolnád le vele, amit meg szerettél volna védelmezni. Mert minden minőségben benne vannak önmaga elpusztításának a csírái. A nagylelkűségben az élősködő veszélye, amely végül is undort kelt benne. A szemérmességben a durvaság veszélye, amely előbb-utóbb bemocskolja. A jóságban a hálátlanság veszélye, amely előbb-utóbb megkeseríti. Te azonban, hogy védeni tudd magadat az élet természetes kockázatai ellen, valamiféle már halott világot szeretnél. Mivel iszonyodsz a földrengésektől, megtiltod, hogy szépre építsék a templomot, nehogy szép templomot döntsenek romba.

Én tehát azokat az asszonyokat dicsőítem, akik bizalmat keltenek benned, jóllehet csak az ilyeneket lehet elárulni. Persze, ha az asszonyrabló ilyennel él vissza, szenvedni fogok miatta szívemben. És ha az a vágyam, hogy deli katonáim legyenek, akkor vállalom annak a kockázatát is, hogy esetleg elveszítem őket a háborúban.

Mondj hát le egymásnak ellentmondó kívánságaidról.

Mert bizony ezúttal is képtelen módon okoskodtál. Ugyanúgy, mint akkor, amikor előbb csodálattal övezted azt a csodálni való arcot, amelyet szokásod alakított ki, aztán gyűlölni kezdted a szokást, kényszernek érezted. És valóban az is volt, hiszen emberré válásra kényszerített. De miután leromboltad a szokásodat, kiderül, hogy éppen azt romboltad le, amit meg akartál menteni.

És valóban, mivel undorodsz a nemes lelkeket fenyegető durva beszédtől és ravaszkodástól, odáig süllyesztetted ezeket a nemes lelkeket, hogy otrombábbnak és ravaszabbnak igyekezzenek magukat mutatni.

Tudd meg, hogy nem hiába szeretem azt, amit veszély fenyeget. Mert egyáltalán nem kell sajnálkozni rajta, hogy veszély fenyegeti az értékes dolgokat. Hiszen éppen ebben fedezem fel kiválóságuk egyik feltételét. Szeretem a hű barátot, még ha kísértésbe esik is. Mert kísértés nélkül nincsen hűség, s nincsen barátom se. És elfogadom, hogy egyik-másik elbukjék, mert ezzel csak értékesebbé teszi a többit. Szeretem a bátor katonát, amikor állva fogadja a golyózáport. Mert ha nincsen bátorság, nincs többé katonám. Ezért elfogadom, hogy egyik-másik meghaljon, ha halálával a többinek a szívét erősíti.

És ha kincset hozol nekem, azt kívánom, oly törékeny legyen, hogy a szél is elfújhassa.

Szeretem a fiatal arcban, hogy fenyegeti az öregség, s a mosolyban, hogy egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtathatja.

És ekkor világosodott meg előttem annak az ellentmondásnak a megoldása, amelyen annyit töprengtem. Mert sértett az a kegyetlen belső viaskodásom, amelyet akkor éreztem, amikor én, a király, az elaludt őrszem fölé hajoltam. Gyötört az a tudat, hogy elfogok egy boldog álomba merült gyermeket, és halálba küldöm, holott jóformán még fel sem tudta fogni rövid ébrenléte alatt, miért kell szenvednie az emberektől.

Mert felébredt előttem, kezével végigsimította a homlokát, aztán, engem fel sem ismervén, arcát a csillagok felé fordította, és halkan felsóhajtott amiatt, hogy újra magára kell vennie fegyverei terhét. Ekkor világosodott meg előttem, hogy ezt a lelket meg kell hódítanom.

Mellette én, a királya, a város felé fordultam, ugyanannak a városnak a levegőjét szívtam be látszólag, mint ő, de azért mégsem ugyanazét. És elgondolkoztam: "Abból a megrendítő belső viaskodásból, amit én most átélek, nincs számára semmi megmutatnivalóm. Nincs más értelmes tennivalóm, mint hogy megtérítsem, és rábízzam - nem ezeket a dolgokat, hiszen, akárcsak én, ő is látja és belélegzi, felméri és birtokolja őket, hanem - azt az arcot, amely rajtuk keresztül jelenik meg, és a dolgokat összekötő isteni csomó." Megértettem, az a fontos, hogy mindenek előtt megkülönböztessük a hódítást a kényszertől. Meghódítani annyit tesz, mint megtéríteni. Kényszeríteni egyet jelent a bebörtönzéssel. Ha meghódítlak, akkor embert szabadítok fel. Ha kényszerítlek, akkor embert tiprok el. A hódítás önmagad építése benned és általad. A kényszer: sorba rakott, csupa egyforma kő, amelyekből semmi sem születik.

Megértettem tehát, hogy minden embert meg kell hódítani. Azokat, akik virrasztanak, és azokat, akik alusznak, azokat, akik a bástyák tetején cirkálnak, és azokat, akiket az ő őrjáratuk védelmez. Akik örülnek az újszülöttnek, vagy akik siránkoznak a halott felett. Akik imádkoznak, és akik kételkednek. A hódítás azt jelenti, hogy megépítem a tartószerkezetedet, és felnyitom szellemedet a teli csűrökre. Mert vannak tavak, hogy elolthasd a szomjadat, ha valaki megmutatja az oda vezető utat. És én átplántálom beléd az én isteneimet, hogy világítsanak neked.

És nem kétséges, hogy gyermekkorban kell téged meghódítanom, különben végleges, kemény formát nyersz, és nem leszel képes új nyelvet megtanulni.

Mert egy napon megismertem, hogy nem tévedhetek. Nem azért, mintha magamat másoknál erősebbnek vagy helyesebben gondolkodónak ítéltem volna, hanem azért, mert immár nem hívén a tételről tételre, a logika szabályai szerint való érvelésben, megtanulván, hogy a logikát valami nála magasabb kormányozza, és nem jelképez egyebet, csupán lábnyomot a homokban, amely mintha táncból maradt volna ott, és a táncos tehetségétől függően vagy elvezet vagy nem vezet el a megmentő kút felé, és teljes bizonyossággal megértvén, hogy a lezárult történelem mindenképpen logikus, mivel egyetlen egy lépés sem hiányzik a lépések sorából, csak éppen az a szellem, amelyik a lépéseket irányítja, a jövő irányában nem követhető, jól megértvén, hogy minden kultúra, akárcsak a fa, kizárólag a magban rejlő lehetőségből bomlik ki, a mag pedig egy és oszthatatlan, jóllehet sokféle változatot hoz létre, különböző szervekbe - gyökerekbe, törzsekbe, ágakba, levelekbe, virágokba és gyümölcsökbe - válik szét, bennük fejeződik ki, amelyek mind a kifejeződött mag lehetőségei; miután jól megértettem, hogy minden már megvalósult kultúra valóban megszakítás nélkül követhető visszafelé egészen az eredetéig, ami az okoskodó elmék számára odafelé járható út, de amelyet onnan ide nem tudtak volna végigjárni, nem lévén kapcsolatuk a vezetővel. Mert meghallgattam, hogyan vitatkoznak az emberek, anélkül hogy végül bármelyikük győzne, s odafigyeltem a mértantudósok magyarázóira is, akik azt hitték, hogy igazságokat értenek meg, s ezért csak kelletlenül mondtak le róluk a következő évben, vagy pedig szentségtöréssel vádolták ellenfeleiket, annyira ragaszkodtak ingatag bálványaikhoz, de ugyanakkor megosztottam ebédemet az egyetlen igazi mértantudóssal - a barátommal -, aki tudta, hogy ő is ugyanúgy nyelvet keres az emberek számára, akárcsak a költő, mikor szerelmét akarja eldalolni, olyan nyelvet, amely éppoly egyszerűen szóljon a kövekről, mint a csillagokról, és aki tökéletesen tudatában volt, hogy évről évre más-más nyelven kell szólnia, mert ez a jele a felfelé haladásnak. Mert ráeszméltem, hogy nincs semmi, ami téves, azon egyszerű oknál fogva, mivel nincsen semmi, ami igaz (és hogy igaz minden, ami megvalósul, ahogyan a fa igaz), mert szeretetem csendjében türelemmel meghallgattam népem dadogásait, dühödt kiáltásait, nevetését és panaszát. Mert ifjúkoromban, ha nem hatottak érveim, amelyekkel a gondolatomat igyekeztem - nem felépíteni, hanem - felöltöztetni, feladtam a küzdelmet, mivel nem voltak hathatós szavaim a nálam jobban vitatkozó ellen, de sohasem adtam fel énem folytonosságát, tudván, hogy amit amaz bebizonyít előttem, nem jelent egyebet, csupán azt, hogy rosszul fejezem ki magamat, s aztán később már én is erőteljesebb fegyvereket használtam, hiszen van belőlük végtelen sok, és kifogyhatatlanok, mint a forrás, ha te vagy mögöttük a megbízható kezes. Mert végleg lemondtam arról, hogy meghallgassam az emberek zavaros, értelmetlen beszédeit, eredményesebbnek véltem, ha egész egyszerűen ők próbálnak engem meghallgatni és megérteni, és jobb, ha hagyom, hadd bontakozzanak ki, ahogyan a fa nő és terebélyesedik a magból, egészen addig, míg kifejlődnek gyökerei, törzse és ágai, mert akkor immár nincs min vitatkozni, mivel a fa létezik - és e fa meg egy másik fa között sem kell többé választani, hiszen egymaga is elég lombot nyújt ahhoz, hogy meg lehessen húzódni alatta...

És bizonyossá vált előttem, hogy stílusom homályosságai, mondataim ellentmondásai nem annak a következménye, hogy bizonytalan, ellentmondásos vagy zavaros a mögöttük álló biztosíték, hanem a szavak helytelen használatának, mert nem lehet sem zavaros, sem ellentmondásos, sem bizonytalan az olyan belső magatartás, az olyan irányulás, vonzódás vagy hajlam, amelynek nincsen szüksége önigazolásra, mivel egész egyszerűen van, ahogyan az agyagot gyúró szobrászban is van bizonyos szükségérzet, amely ugyan még nem talált magának formát, de amely arccá lesz, ahogy az agyagot gyúrja.

Például a hiúság születése, amikor az ember nincs alávetve a hierarchiának. (Példa rá a tábornok, a kormányzó.) Mihelyt azonban van olyan valaki, aki az egyiket a másik alá rendeli, máris megszűnik a hiúság. Mert a hiúság abból származik, hogy olyanok vagytok, mint az összekevert golyók, és senki sem áll felettetek, akinek ti vagytok az értelme, ezért gyanakodva, féltékenyen ügyeltek az általatok elfoglalt helyre.

Meg a tárgyak elleni nagy küzdelem: itt az ideje, hogy szóljak neked nagy tévedésedről. Mert úgy találtam, hogy akiknek azzal telik az életük, hogy évente egyszer kibányásznak egy tiszta gyémántot, azok lelkesen, boldogan forgatják, túrják a kietlen, köves földeket, naptól összeégetve, mint a túlérett gyümölcs, kövektől véresre sebezve, magukat egyre mélyebbre ásva az agyagba, hogy aztán feljőve mezítelenül aludjanak sátraikban. Ezzel szemben azt láttam, hogy boldogtalanok, szívükben megkeseredettek és meghasonlottak azok, akik fényűzésben élnek: hiába kapnak gyémántokat, haszontalan üvegcsecsebecséknek érzik őket. Mert az embernek nem tárgyra, hanem istenségre van szüksége.

Mert a tárgy birtoklása valóban állandó, de a táplálék, amelyet számodra jelent, nem az. A tárgynak ugyanis csak akkor van értelme, ha nagyobbá tesz, márpedig nem attól növekszel, hogy birtokolod, hanem hogy megszerzed. Ezért tisztelem én azt, akit nehéz meghódítani, és arra kényszerít, hogy fáradságosan hágj fel a hegyre, hogy ráneveld magad a költemény megértésére, hogy meghódítsd a megközelíthetetlen lelket, és így közben emberré válj. Megvetem viszont a másikat, aki olyan, mint az összegyűjtött készlet, mert ettől semmit sem kaphatsz már. És ha végre kibányásztad a gyémántot, mit kezdesz vele?

Mert én az ünnep ízét és értelmét hozom számodra, amiről megfeledkeztél. Az ünnep az ünnepi előkészületek megkoronázása, az ünnep az elért hegycsúcs a fáradságos út után, az ünnep a gyémánt megszerzése, amikor végre lehetőséged nyílik rá, hogy kiszabadítsd a földből, az ünnep háborút megkoronázó győzelem, az ünnep a beteg első étkezése gyógyulása első napján, az ünnep a szerelem ígérete, amikor kedvesed lesüti szemét, ha szólsz hozzá...

Ezért találtam ki okulásodra ezt a képet:

Ha úgy akarnám, teremthetnék számodra egy olyan buzgó, lelkes társadalmat, amelyik a közös munka örömében élne, visszhangzana a munkából megtérő dolgozók csengő kacagásától, forrón vágyakozna a holnap és a csillagok visszhangját elhozó költészet csodáira, de ahol minden dolgod csupán abból állna, hogy előkaparod a földből a gyémántokat, amelyek végre fénnyé válhatnának a földgolyó mélyén végbement csendes átalakulásuk után. (Mert napból születve, aztán páfránnyá, majd átlátszatlan éjszakává változva, végre fénnyé lettek.) Egyszóval izgalmas életet biztosítok számodra, ha ilyen bányászatra ítéllek. Aztán az év egyik napján meghívlak a nagy ünnepre, a gyémántok felajánlásának szertartására, amikor az egész verejtékező nép szeme láttára elégetjük e drágaköveket, és visszaváltoztatjuk őket fénnyé. Mert érzéseidet nem a meghódított tárgyak élvezete kormányozza, lelkedet a dolgok értelme, nem pedig maguk a dolgok táplálják.

Persze, kedvtelésedre felékesíthetnék egy hercegnőt is ezzel a gyémánttal, ahelyett, hogy elégetném. Vagy pedig ládikóba zárva a templom mélyén még dicsőbben ragyogtathatnám, nem a szemek, hanem a lélek számára (mert a lélek a falakon keresztül is táplálkozik vele.) Egy dolog azonban bizonyos: semmi lényegeset nem cselekszem érted, ha neked adom.

Mert én megértettem az áldozat mélységes értelmét: nem azt jelenti, hogy bármit elvegyek tőled, hanem azt, hogy gazdagítsalak. Mert emlőt tévesztesz, ha karodat a tárgy felé tárod, holott az értelmét kerested. Mert ha országot találok fel számodra, ahol minden este másutt talált gyémántokat osztogatnak neked, olyan, mintha kavicsokkal gazdagítanálak, mert semmit sem fogsz bennük lelni, amire áhítoztál. Gazdagabb az, aki esztendőn át kínlódik a sziklás talajjal keservesen harcolva, s aztán évente egyszer tűzbe veti munkája gyümölcsét, hogy fényt csiholjon belőle, mint az, aki napról napra olyan, máshonnan származó gyümölcsöket kap, amelyek semmit sem kívántak tőle.

(Mint a tekebábu: örömöd abból áll, hogy feldöntöd. Valóságos ünnep. De mi örömöt várhatsz még a bábutól, ha már feldöntötted?)

Ezért keveredik össze egymással áldozat és ünnep. Mert a cselekvésed értelmét bizonyítod velük. De hogyan állíthatnád, hogy az ünnep más valami, mint örömtűz rőzseszedés után, a hegy megmászása után boldogan nyújtózkodó izmok, a kibányászott gyémánt első megcsillanása a fényben, a szőlő beérése után a szüret? Miből gondolod, hogy úgy élhetnénk az ünneppel is, mint valami állandó készlettel? Az ünnep megérkezésed a gyaloglás után, vagyis gyaloglásod megkoronázása, de ha otthonülővé válsz, attól mit sem remélhetsz. Ezért ne telepedj be a zenébe vagy a költészetbe, sem a meghódított asszonyba, sem a hegytetőről megpillantott tájba. Mert elveszítlek, ha szétosztalak egyforma napjaim között. Ha nem úgy szervezem napjaimat, mint célja felé haladó hajót. Mert még a költemény is ünnep, ha fáradságosan jutsz el értelméig. Mert a templom hétköznapi gondjaidtól való megszabadulásod ünnepe. Nap mint nap szenvedtél a várostól, amely összetört robotjával. Nap mint nap gyötört a sürgető munka, a kenyérkereset, a gyógyításra váró betegségek, a megoldandó problémák láza, ide-oda rohantál, hol sírtál, hol nevettél. Aztán végül elérkezik a csend és a boldog szemlélődés órája. És felmész a lépcsőkön, kinyitod az ajtót, s aztán már nincs számodra egyéb, csak a tenger tükre, a Tejút látványa, mérhetetlen csend, a mindennapi gondok feletti győzelem, amire olyan szükséged volt, mint a táplálékra, mert szenvedtél a mások tulajdonát képező tárgyaktól és dolgoktól. És itt kellett megtalálnod magadat, hogy arcuk szülessen számodra a dolgoknak, struktúrájuk, amely értelmet adjon nekik a nap zűrzavaros képein keresztül. De mit keresnél templomomban, ha nem éltél a városban, ha nem küzdöttél, nem hágtál hegyre, nem szenvedtél, ha nem hozod magaddal azokat a köveket, amelyeket magadban kell felépítened. Már elmondtam ezt neked katonáimmal és a szerelemmel kapcsolatban. Ha csak szerető vagy, nincs senki, aki szeressen, és ásítozik melletted az asszony. Egyedül a harcos tud szeretni. Ha csak katona vagy, nincs, aki meghaljon, csupán acélpáncélos rovar. Egyedül az olyan ember tud emberként meghalni, aki szeretett. És nincs ebben semmiféle ellentmondás, csak a szavakban. Mert még a gyökereknek és a gyümölcsöknek is van közös mértékük, a fa.

Mert nem értünk egyet a valóság kérdésében. Én nem azt nevezem valóságnak, ami mérlegen mérhető (az ilyen valóságra én fittyet hányok, én nem vagyok mérleg, nem érdekelnek a mérlegvalóságok), hanem azt, ami rám nehezedik. Nos, rám ez a bánatos arc vagy ez a kantáta vagy az országban lobogó lelkesedés, az embereken való szánakozás, a munka minősége, az élet szeretete, a sértés, a megbánás, az elválás nehezedik, a szüretelők közös munkája (sokkal jobban, mint maguk a leszüretelt fürtök, mert akkor is enyém lett a lényegük, ha egyébként máshová viszik őket eladni. Például itt van az az ember, akinek kitüntetést adományozott a király, s részt vett az ünnepségen, fürdött a dicsőségben, fogadta barátai jókívánságait, s ily módon végig élvezte diadala büszkeségét, de a király egyszerre csak lefordult a lováról, és szörnyethalt, még mielőtt a mellére akaszthatta volna azt a fémtárgyat. Állítod-e, hogy ez az ember semmit sem kapott?)

Kutyádnak a csont a valóság. Mérlegednek az öntöttvas súly a valóság. De a te számodra egészen más természetű a valóság,

Ezért mondom, hogy sekélyes, felületes gondolkodású emberek a bankárok, ellenben okosak a táncosnők. Nem mintha lenézném az előbbiek munkáját, hanem azért, mert megvetem a gőgjüket, magabiztonságukat és önelégültségüket, mert azt hiszik, hogy ők a cél, a rendeltetés és a lényeg, holott nem egyebek, mint szolgák, és tulajdonképpen szolgái a táncosnőknek.

Mert ne értsd félre a munka értelmét. Vannak sürgős munkák. Például amelyek palotám konyháiban folynak. Nincs ember táplálék nélkül. És szükséges, hogy az emberek öltözködjenek, táplálkozzanak, fedelet találjanak. És egész egyszerűen szükséges, hogy legyenek. Az ilyen szolgáltatások tehát elsőrendű fontosságúak. A lényegük azonban nem ebben rejlik, hanem kizárólag a minőségükben. És csupán a táncok és a költemények, meg a legmagasabb szinten dolgozó ötvösök, a mértantudósom meg a csillagászom, tehát az, amit tulajdonképpen a konyhákban folyó munka tesz lehetővé, válik díszére az embernek, és jelenti az értelmét.

Tehát ha elém áll valaki, aki csak a konyhákat ismeri, amelyekből mérlegen mérhető valóságok meg kutyáknak való csontok kerülnek elv, én megtiltom neki, hogy az emberről beszéljen, mert mellőzi a lényeget, akárcsak az az őrmester, aki az emberben semmi egyebet nem becsül, csak fegyverforgatásra való alkalmasságát.

És miért táncolnának a palotádban, hiszen ha konyhai munkára fognád a táncosnőidet, még több lenne az élelmed? És miért vésnének ötvöseid díszeket arany kancsóidra, ha az ónkancsókat előállító műhelyekben dolgoztatva őket, még több lenne a kancsó? És miért csiszolnának mások gyémántot, írnának költeményeket, és figyelnék a csillagokat, mikor nem kellene egyebet tenned, mint cséplésre fognod őket, és mindjárt több lenne a kenyered?

De mivel városodban hamarosan hiányzik majd valami, ami a léleknek, nem pedig a szemnek meg az érzékeknek való, előbb-utóbb kénytelen leszel hamisított táplálékokat kitalálni lakói számára, amelyek azonban semmit sem fognak érni. Oly városokat keresni, hogy költeményeket, automatákat, hogy táncokat gyártsanak, csalókat, hogy metszett üvegből gyémántot hamisítsanak számukra. Szegények azzal fogják áltatni magukat, hogy élnek. Holott nem lesz bennük egyéb, csak torz élet. Mert az ilyen ember a tánc, a gyémánt és a költemény valódi értelmét (amelyek csak akkor táplálnak téged láthatatlan részükkel, ha fáradságos munkával alkottad meg őket) jászolrácsba való takarmánnyal téveszti össze. A tánc háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. A költemény a hegycsúcs megmászása. A gyémánt csillaggá változott, egész esztendei munka. A lényeg fog belőlük hiányozni.

Akárcsak a tekejátékban: mivel az okoz neked örömet, hogy leütöd ellenfeled bábuit, megpróbálhatnál úgy szórakozni, hogy gépet szerkesztesz, aztán százával sorba állíttatod a bábukat, és úgy döntögetnéd őket...

De ne hidd, hogy semmire sem becsülöm szükségleteidet. És azt se képzelem, hogy ellentét van köztük és valódi jelentésed között. Hogy bebizonyítsam, mennyire igazam van, hajlandó vagyok olyan szavakra lefordítani mondandómat, amelyek valósággal perben állnak egymással: szükséges és felesleges, ok és okozat, konyha és táncterem. Ám én nem hiszek e felosztások bűvöletében, mert nem egyebek, mint dadogás, rosszul megválasztott hegycsúcs ahhoz, hogy róla tudj olvasni az emberi indulatokban.

Mert ahogyan az én vigyázó katonám is csak akkor fogja fel a város értelmét, ha Isten megadja neki az őrzők világos látását és finom hallását - s ekkor az újszülött sikoltása nem lesz többé idegen a halott körül felhangzó fájdalmas panasztól, a vásári zsivaj a templomtól, a prostituáltak negyede a távoli kedves iránti hűségtől, hanem éppen ebből a sokféleségből születik meg a város, amely magába olvaszt, alkalmazkodik és egységesít, mint ahogyan a fa is egynek születik meg különböző elemeiből, és a templom is uralkodik csendjével a szobrok, oszlopok, oltárok és csúcsívek sokfélesége felett -, én is csak azon a szinten találok rá az emberre, ahol immár nem látom másnak azt, aki énekel és aki gabonát csépel, aki táncol és aki magot vet a barázdába, vagy aki a csillagokat vizsgálja és aki szeget kovácsol, mert ha részekre bontalak, akkor nem értettelek meg és elveszítlek.

Szeretetem csendjébe zárkózva ezért mentem ki figyelni, hogyan élnek városomban az emberek. Mert meg akartam érteni a várost.

(Megjegyzés későbbre: Nem hiszem, hogy előre kialakított vélemény alapján választjuk meg az emberi tevékenységek egymáshoz való viszonyát. Az észnek ehhez semmi köze. Mert nem a végösszegből építed fel a testet. Hanem elülteted a magot, s aztán kijön valami végeredmény. Mert kizárólag a szeretet minőségéből születik meg az arány, amely azonban előre nem látható, kivéve az okosak, a történészek és a kritikusok ostoba beszédeiben, akik előszámlálják alkotórészeidet, megmagyarázzák, hogy melyiket mennyire növelhetted volna a többi rovására, könnyen bebizonyítva, hogy inkább ezt és nem amazt kellett volna növelned, holott éppolyan jól az ellenkezőjét is megállapíthatták volna, mert ha képzeletben alkotod meg konyháid és tánctermed képét, nincs mérleg, amely lemérje, melyik a fontosabb. Szavaid azonnal értelmüket veszítik, mihelyt a jövőt jósolod meg. A jövőt építeni egyet jelent a jelen építésével. Azt jelenti, hogy mának szóló kívánságod fogan meg benned. A mának szól, de a holnap felé fordul. Nem pedig olyan cselekedetek valósága, amelyeknek csak a holnap számára van értelmük. Mert ha szervezeted elszakad a jelentől, meghal. Az élet, amely a jelenhez való alkalmazkodás és a jelenben való folytonosság, számtalan olyan kapcsolaton nyugszik, amelyet a nyelv képtelen megragadni. Az egyensúly ezernyi egyensúly eredménye. És ha akár csak egyet is elveszel belőle valamely elvont bizonyítás eredményeként, úgy jársz vele, mint az elefánttal, amely roppant építmény, ám elég egyetlen ütőerét elvágnod, és el fog pusztulni. Nem azt kívánom én, hogy ne változtass semmit. Mindent megváltoztathatsz. Zord síkságból cédrusültetvényt varázsolhatsz. De nem az a fontos, hogy cédrust konstruálj, hanem hogy magot ültess. És a mag, vagy ami majd belőle születik, minden pillanatban egyensúlyban lesz a jelenben.)

A dolgokat azonban több szempontból is lehetséges szemlélni. Ha például a hegyet, amely elválasztja egymástól az embereket, az élelemhez való joguk szerint választom meg, valószínűleg az én törvényem szerint ítélem meg tetteiket. De az is valószínű, hogy más lenne az én törvényem, ha más hegy másféle módon vonna határt az emberek között. Én azonban azt szeretném, hogy teljes igazság tétessék. Ezért figyeltettem az embereket.

(Mert nem egy igazság van, hanem végtelen sok. Például ha jutalmazni akarom vezéreimet, különbséget tehetek közöttük koruk szerint kitüntetésekkel vagy újabb megbízatásokkal. De ugyanúgy pihenést is biztosíthatok nekik, amelynek tartama éveik számával növekszik, és közben egyre kevesebb terhet rakok a vállaikra, ifjabb vállakat terhelve meg velük. Vagy ítélhetek az ország érdekeinek a nevében. De ítélhetek az egyén jogai szerint is, vagy aszerint, milyen az illető, rajta keresztül, vagy ellene is.)

Ha a hadseregemben érvényes ranglétra méltányos voltát akarom megítélni, leküzdhetetlen ellentmondásba bonyolódom. Mert szemben találom magamat a végzett szolgálatokkal, a képességekkel meg az ország érdekével. És akárhogyan csinálom, mindig lesz olyan vitathatatlan minőségi sorrend, amelyik azt bizonyítja, hogy hogyan tévedtem egy másik nevében. Ezért tehát nem nagyon zavar, ha bebizonyítják előttem, hogy létezik olyan, napnál is világosabb szabály, amely szerint hajmeresztők a döntéseim, mert előre tudom, hogy bármit cselekszem, mindig így lesz; ha az igazságot nem szavakban, hanem súlya szerint keressük, akkor nagyon fontos, hogy mérlegeljünk egy kicsikét, hagyjuk érni a dolgokat.

(Itt lehet szólni az erővonalakról.)

Egyszóval hiú próbálkozásnak tartottam, hogy városomat haszonélvezőinek a szempontjából tanulmányozzam. Mert mind bírálhatók. De nem is ez foglalkoztatott engem. Vagy pontosabban: ez a kérdés csak másodsorban vetődött fel. Mert valóban azt kívánom, hogy az élvezett haszon nemesítse, ne pedig lealjasítsa a haszonélvezőket. De nekem mindennél fontosabb városom arculata.

Tehát elindultam sétálni hadnagyom kíséretében, aki kérdéseket tett fel a járókelőknek.

- Mi a foglalkozásod? - kérdezte válogatás nélkül az útjába kerülőktől?

- Ács vagyok - válaszolta a kérdezett.

- Földmíves vagyok - felelt a másik.

- Kovács vagyok mesterségem szerint - így a harmadik.

- Birkapásztor vagyok - mondta a negyedik.

Vagy: kútásással foglalkozom. Vagy: betegeket ápolok. Vagy: írok azok helyett, akik nem tudnak írni. Vagy: hentes vagyok, húst árusítok. Vagy: teáskészleteket készítek. Vagy: vásznat szövök. Vagy: ruhát varrok. Vagy...

És úgy láttam, ezek az emberek mindenki számára dolgoztak. Mert hiszen mindenki fogyaszt húst, vizet, orvosságot, használ deszkát, teát, ruhát. És külön-külön egyikük sem fogyaszt túlzottan sokat, hiszen az ember egyszer eszik, egyszer ápol, egyszer öltözködik, egyszer iszik teát, egyszer írja meg a leveleit, egy ház egy ágyában alszik.

De az is előfordult, hogy valamelyikük így válaszolt:

"Palotákat építek, gyémántot csiszolok, kőszobrokat faragok..."

Ezek bizonyára nem mindenkinek, hanem csak egy-két embernek dolgoztak, tevékenységük eredménye ugyanis nem darabolható fel.

És valóban, ha valaki egész esztendőn át egyetlen váza kifestésével van elfoglalva, hogyan oszthatnád el mindenki között a vázáit? Mert egy ember több helyett dolgozik a városban. Vannak asszonyok, betegek, bénák, gyermekek, öregek meg olyanok is, akik ma éppen pihennek. Aztán ott vannak országom szolgái, akik egyáltalán nem foglalkoznak tárgyak készítésével: a katonák, a csendőrök, a költők, a táncosok, a kormányzók. Ám ezek is éppúgy öltözködnek, hordanak lábbelit, esznek, isznak és alusznak egy ház egyik ágyában, mint a többi. És mivel nem cserélnek tárgyakat olyan más tárgyakra, amelyeket ők fogyasztanak, valahol el kell lopnod ezeket a tárgyakat készítőiktől, hogy azoknak is tudj belőlük adni, akik ilyeneket nem gyártanak. Így tehát egyetlen műhelyében dolgozó ember sem tarthat igényt rá, hogy maga fogyassza el mindazt, amit termel. Tehát vannak olyan tárgyak, amelyekből nem tudhatsz mindenkinek juttatni, mert nem lenne, aki elkészítse őket.

Ám mindazonáltal nem fontos-e, hogy ilyeneket is tervezzenek és készítsenek, hiszen ezek jelentik kultúránk fényűzését, ékességét és értelmét? Mikor éppen az a tárgy ér valamit és méltó az emberhez, amelyiknek az elkészítéséhez sok idő kell. Mikor éppen ez az értelme a gyémántnak, amely körömnyi cseppet eredményező egész esztendei munka. Vagy a kocsirakomány virágból kivont illatszercsepp. És mit számít nekem a könny- és az illatszercsepp sorsa, hiszen eleve tudom, hogy nem osztható szét mindenki között, és azt is jól tudom, hogy valamely kultúra sohasem a tárgy sorsán, hanem a megszületésén nyugszik?

Én az ország ura, kenyeret és ruhát lopok el a dolgozóktól, hogy adhassak belőlük katonáimnak, asszonyaimnak és aggastyánjaimnak.

Miért éreznék lelkiismeretfurdalást azért, mert kenyeret és ruhákat lopok, hogy odaadhassam a szobrászaimnak, a gyémántcsiszolóimnak meg a költőimnek, akik ugyan versírással foglalkoznak, de enniük azért mégiscsak kell?

Különben nincs se gyémánt, se palota, se semmi, ami kívánatos.

Ami pedig alig gazdagítja népemet: népem csupán attól gazdagszik, hogy más foglalkozási ágakba ömleszti kulturális tevékenységét, olyanokba, amelyek kétségkívül sok időt igényelnek végzőiktől, de amelyekhez kevés emberre van szükség a városban, amint erről meggyőztek találkozásaink.

Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy ha a tárgy leendő gazdája nem fontos, mivel nem juthat belőle mindenkinek, és következésképpen nem kívánhatom, hogy az egyik ellopja a másiktól, világosan megértettem, milyen kényes dolog megbolygatni a részesülők hálózatát: csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, mert egy egész kultúra alapszövetét jelenti. És nem fontos a kedvezményezettek jogosultsága vagy erkölcsi igazolása.

Nem kétséges, erkölcsi problémával állunk itt szemben. De van egy másik, pontosan ellenkező probléma is. És ha olyan szavakban gondolkozom, amelyek kizárják az ellentmondásokat, akkor kioltok magamban minden világosságot.

[Jegyzetek későbbre: a berber menekültek, akik nem akarnak dolgozni, lefekszenek. Lehetetlen cselekvés.

Én azonban nem cselekedeteket, hanem struktúrákat kényszerítek rá az emberekre. És különbséget teszek a napok között. Rangsorba állítom az embereket, többé-kevésbé szép lakásokat készítettetek, hogy felélesszem a versengés szellemét. És többé-kevésbé igazságos rendszabályokat hozok, hogy különböző indulatokat ébresszek. És nem törődhetek az igazságossággal, mert itt ez azt jelentené, hogy hagynám bűzleni ezt a tökéletesen mozdulatlan pocsolyát. És kényszerítem őket, hogy az én nyelvemen beszéljenek, mert az én nyelvemnek van értelme számukra. De ez az egész csupán konvenciók rendszere, amelyeknek a segítségével, mint a süketnéma vakon keresztül el akarok jutni a bennük teljesen álomba süllyedt emberhez. Mert a süketnéma vakot megégeted, és azt mondod neki: tűz. És valahányszor megégeted, elismétled: tűz. Persze, igazságtalan vagy az egyénhez, hiszen megégeted. De igazságos vagy az emberhez, mert azzal, hogy azt mondtad neki: tűz, megvilágítottad az elméjét. És elkövetkezik az a nap, amikor, ha azt adod tudtára: tűz, de már nem égeted meg, azonnal visszahúzza a kezét. S ez azt jelzi, hogy megszületett.

Így tehát akaratuk ellenére meg vannak kötve egy háló tökéletes kényszerében, amelyet nem bírálhatnak, mivel egész egyszerűen van. A házak: különbözők. Az étkezések: különbözők. (És rendszeresítek ünnepet is, ami egy nap várása, tehát létezés, "és én kínoknak, feszültségeknek és jelképeknek fogom őket alávetni. Persze, minden feszültség igazságtalanság, mert nem igazságos dolog, hogy az egyik nap különbözzék a többitől".) És az ünnep közelíti őket valamihez, vagy távolítja őket valamitől. A szebb vagy csúnyább házak nyereséget vagy veszteséget jelentenek számukra. Meg azt, hogy ki-be kell járniuk. És fehér vonalakat festetek a táborban, hogy legyenek veszélyes és biztonságos körzetek. Tiltott helyet rendelek el, ahol a belépőt halálbüntetés várja, hogy tájékozódni tanuljanak a térben. Így nő gerince a medúzának. Ettől kezd majd járni tudni, s ez csodálatos dolog.

Az embernek csak üres szavai voltak. De a nyelv újból olyanná lesz rajta, mint lovon a zabla. És lesznek kegyetlen szavak, amelyek könnyre fakasztják. És lesznek daloló szavak, amelyek világosságot támasztanak a szívében.

"Megkönnyítem számotokra dolgokat..." - ezzel már el is veszett minden. Nem a gazdagság, a kincsek miatt, hanem azért, mert a gazdagság nem ugródeszka bármi számára, hanem megszerzett készlet. Nem azért hibáztál, mert többet adtál, hanem mert kevesebbet kívántál. Ha többet adsz, többet is követelhetsz.

Az igazságosság és az egyenlőség. És már itt is a halál. A testvériség azonban csak a fában lelhető meg. Mert nem szabad összetévesztened a szövetséget a közösséggel, amely nem egyéb mint promiszkuitás, uralkodó isten, öntözés, izomzat nélkül, tehát rothadás.

Mert szétbomlottak, mivel tökéletes egyenlőségben, igazságosságban és közösségben éltek. Ami az összekevert golyók nyugalmi állapota.

Vess nekik magot, amely a fa igazságtalanságába szívja fel őket.]

Ami tehát a szomszédomat illeti, rájöttem, hogy nem termékeny dolog országának történelmét, állapotát, intézményeit és tárgyait vizsgálnom, elég, ha az ott megnyilatkozó hajlamokat figyelem. Mert ha országomat vizsgálod, akkor meglátogatod a kovácsokat, és azt fogod látni, hogy szeget kovácsolnak, lelkesednek a szegekért, és dicshimnuszokat zengenek a szegkovácsmesterségről. Aztán elmész a favágókhoz, s ott azt látod, hogy döntik a fákat, lelkesednek a favágásért, és örömujjongásban törnek ki, amikor elkövetkezik a favágók ünnepi pillanata, elsőt reccsen a fa, és lassan porba hull fensége. És ha elmész a csillagvizsgálókhoz, azt fogod látni, hogy lelkesednek a csillagokért, egyébre se figyelnek, csak hallgatásukra. És ez így igaz: mindenki valaminek képzeli magát. Ha most aztán megkérdezem tőled: "Mi történik országomban, mi lesz nálam holnap?" - így válaszolsz: "Szeget kovácsolnak, fákat döntögetnek, csillagokat vizsgálnak, tehát lesz elég szeg, elég fa, elég csillagászati megfigyelés." Mert rövidlátó vagy, nem látsz túl az orrod hegyénél, és nem ismerted fel, hogy ezek együtt hajót építenek.

Persze, igaz, a megfigyeltek egyike sem mondhatta volna neked: "Holnap már kint leszünk a tengeren." Mindegyik azt hitte, a saját istenét szolgálja, ügyetlenek voltak a szavai ahhoz, hogy a hajónak, az istenek istenének a dicséretét zengje. Mert a hajó megtermékenyítő ereje abban áll, hogy a szegkovács számára a szegek szeretetévé válik.

Ami a jövendő előrelátását illeti, erre vonatkozólag sokkal többet tudtál volna meg, ha képes lettél volna felmérni ezt a látszólag összefüggéstelen sokféleséget, és tudatosítottad volna, mivel gyarapítottam népemet: azzal, hogy a tenger felé irányítottam. És akkor megláttad volna a vitorlás hajót, e csillagok kormányozta szeg-, deszka- és gerendaegyüttest, amint lassan alakul a csendben, és úgy áll össze, mint a cédrus, amelyik kiszívja a köves talaj nedveit és sóit, hogy kiteljesítse őket a fényben. És akkor majd felismered azt a holnap felé irányuló haladást feltartozhatatlan eredményein. Mert itt aztán nem tévedhetsz: ahol csak megmutatkozhat, mindenütt megmutatkozik. A föld felé hajló lejtőt arról ismerem fel, hogy egy röpke pillanatra sem engedhetem el a kezemben tartott követ anélkül, hogy azonnal le ne guruljon.

Ha olyan embert látok, aki szép lassan kelet felé halad, nem látom előre a jövőjét. Mert lehetséges, hogy csak fel- s alá sétál, és amikor azt képzelem, hogy már javában nekiindult, kizökkent meggyőződésemből, mert visszafordul. Ám ha csak egy kicsit lazítok is kutyám pórázán, s erre ő azonnal kelet felé húz, és arrafelé kényszerít engem is, tudom, mi fog vele történni, mert kelet az ő számára a vad szagát jelent., és bizonyos lehetek benne, hogy ha elengedem, arra fog rohanni. Egy hüvelyknyi lazítás a kötélen többet mondott nekem, mint ezer lépés.

Figyelem ezt a rabot, úgy ül vagy hever, mintha feladott, levetkezett volna minden vágyat. De minden a szabadság felé vonja. És arról ismerem fel ezt a hajlandóságát, hogy elég egy lyukat mutatnom neki a falban, máris megremeg, és csupa izomfeszültség és figyelem lesz. És ha a rés a mezőkre nyílik, mutass nekem olyan rabot, amelyik nem vette észre!

Ha sokat okoskodsz, megfeledkezel erről vagy arról a lyukról, vagy pedig, mivel közben másra gondolsz, nem is veszed észre, hiába nézed. Vagy ha meglátod is, miközben szillogizmusokba bonyolódsz afelett, vajon ügyes dolog-e élned az alkalommal, elkésel a döntéssel, mert közben jönnek a kőművesek és befalazzák. De mutass nekem olyan repedést, amelyről megfeledkezik a medence falára nehezedő víz.

Ezért mondom neked, hogy a hajlam, ami ugyanaz az embernek, mint a lejtő a dolgoknak, hatalmasabb, mint az ész, és egyedül ő kormányoz, még ha szavak híján nem fogalmazható is meg. És ezért mondom neked, hogy az ész csupán szolgája a léleknek, csak átalakítja a "lejtőt", bizonyításokat, aranyigazságokat csinál belőle, s ettől te azt hiheted, hogy zavaros ötleteid vezettek. Holott mondom neked: egyedül az istenek vezettek, akik a te templomod, birtokod, országod, tenger felé hajló lejtőd vagy szabadságigényed.

Ezért nem fogom vizsgálgatni a hegy másik oldalán uralkodó szomszédom cselekedeteit. Mert a levegőt hasító galamb repüléséből nem tudom megállapítani, vajon a galambdúc felé veszi-e útját, vagy csak szárnyait próbálgatja a szélben, és az otthona felé igyekvő ember lépéseiből sem tudom kitalálni, vajon a hitves utáni vágynak vagy a már unalmassá vált kötelességnek engedelmeskedik-e, s vajon léptei válást vagy szerelmet építenek-e. De ha a börtönömben őrzött rab nem szalasztja el az alkalmat, és titokban rálép a véletlenül földre ejtett kulcsomra, vagy igyekszik megállapítani, nem mozog-e az ablakrostély valamelyik rúdja, és szeme sarkából vizsgálgatja foglárait, azonnal kitalálom, hogy képzeletében már szabadon járja a mezőket.

Tehát nem azt akarom tudni a szomszédomról, mit csinál, hanem hogy mit nem mulaszt el soha megtenni. Mert ebből azonnal tudom, miféle isten mozgatja, még ha ő maga nem sejti is, azonnal kitalálom jövője irányát.

Emlékszem a konok tekintetű prófétára, aki ráadásul bandzsalított is. Felkeresett, csak úgy forrt benne a harag. A baljós harag:

- Ki kell őket irtani - dörögte.

És én megértettem, hogy eszménye a tökéletesség. Mert csak a halál tökéletes.

- Vétkeznek - folytatta.

Hallgattam. Szemeim jól látták pallosnak is beillő lelkét. De elgondolkoztam:

"A bűn ellen és a bűn által létezik. Mi lenne, ha a bűn nem létezne?"

- Mit kívánsz, hogy boldog lehess? - kérdeztem tőle.

- A jó győzelmét.

De megértettem, hogy hazudik. Mert boldogságnak nevezte pallosának veszteglését és rozsdásodását.

És lassacskán megvilágosodott előttem az a különben szembeszökő igazság, hogy aki szereti a jót, az meg tudja bocsátani a bűnt. Hogy aki szereti az erőt, elnéző a gyengeséggel szemben. Mert ha a szavak egymásra öltögetik is a nyelvüket, a jó és a rossz mégis összekeveredik; a rossz szobrászok jelentik azt a humuszt, amelyen a jó szobrászok sarjadnak, a zsarnokság kovácsolja önmaga ellen a büszke lelkeket, és az éhség ösztönöz kenyered megosztására, ami még a kenyérnél is édesebb. Azokat, akik összeesküvéseket szőttek ellenem, és csendőreim által tőrbe ejtve most sötét pincebörtönökben senyvednek, már beletörődve a közeli halál gondolatába, másoknak, nem önmaguknak az áldozataiként, miután a szabadság és az igazságosság szeretetétől vezérelve ők vállalták értük a kockázatot, a nyomort és az igazságtalanságot, én mindig ragyogó szépségben láttam, amely mint a tűzvész lobogott bennük a vesztőhelyen. Ezért soha nem is fosztottam meg őket a haláluktól. Mit ér a gyémánt, ha nem kell érte kemény küzdelmet vívni az őt elrejtő meddő kőzettel? Mit ér a kard, ha nincsen ellenség? Mit ér a hazatérés, ha nincs távollét? Mit ér a hűség, ha nincs kísértés? A jó diadala az engedelmes jószág diadala a jászol előtt. Én nekem nem kellenek az egy helyben ülők meg a jóllakottak.

- Te a bűn ellen harcolsz - mondottam neki -, de minden küzdelem tánc. Te a tánc okozta örömben keresed örömödet, egyszóval a bűnben. Jobb szeretném, ha szeretetből táncolnál.

Mert ha országot alapítok neked, amelyikben költeményekért lelkesednek az emberek, hamarosan elkövetkezik az okosak órája, akik szőrszálhasogatásba kezdenek, és kimutatják, milyen veszélyek fenyegetik a költeményeket a költemény ellentétében, mintha léteznék ellentéte bárminek e világon. Aztán előállnak a rendőrök is, akik összezavarva a költemény szeretetét a költemény ellentétének a gyűlöletével, nem a szeretettel, hanem a gyűlölettel foglalkoznak majd. Mintha a cédrus szeretete egyenlő volna az olajfa elpusztításával. És börtönbe vetik a zenészt, a szobrászt vagy a csillagászt, okoskodásaik véletlene szerint, holott minden okoskodásuk ostoba fecsegés, üres levegő lesz. Országom pedig sorvadni kezd, mert nem azzal erősítjük a cédrust, ha elpusztítjuk az olajfát, vagy elutasítjuk magunktól a rózsaillatot. Ültesd el a nép szívében a vitorlás hajó szeretetét, s a nép országod minden lelkesedését vitorlává fogja változtatni. De te úgy akarod irányítani a vitorlák születését, hogy eretnekeket üldözöl, leplezel le és irtasz ki. Márpedig úgy áll a dolog, hogy ami nem vitorlás hajó, a vitorlás hajó ellentétének is felfogható, a logika ugyanis oda vezet, ahová akarod. És tisztogatásról tisztogatásra haladva ki fogod irtani népedet, mert az az igazság, hogy mindenki szeret valami mást is. Sőt, mi több, magát a vitorlást is el fogod pusztítani, hiszen a vitorlás himnusza a szegkovácsban a szegkovácsmesterség himnuszává lett. Tehát őt is börtönbe veted. Aztán majd nem lesz több szeged a hajódhoz.

Így cselekszik az is, aki azzal véli támogatni a nagy szobrászokat, hogy kiirtja a rosszakat, mert a maga ostoba, semmit sem kifejező nyelvén a jó szobrászok ellentétének nevezi őket. Szerintem akkor az lesz a legjobb, ha megtiltod fiadnak, hogy az életben maradásra ilyen kevés lehetőséget nyújtó mesterséget válasszon magának.

- Ha jól értem szavaidat - borzolódott fel az én sanda profétám -, nekem el kellene tűrnöm a titkos bűnöket!

- Egyáltalán nem. Egy árva szót sem értettél meg abból, amit mondtam - válaszoltam neki.

Mert ha nem akarok hadba szállni, és ha csúz szaggatja a lábamat, talán éppen ez a csúz lesz oka az én háborúellenességemnek, holott ha valóban kedvem lenne hadakozni, arra gondolnék, majd csak segít rajta a hadakozás. Mert semmi más, csak az én békevágyam öltözött csúzba, vagy esetleg az otthon szeretetébe, ellenségem iránti megbecsülésembe vagy valami másba. És ha meg akarod érteni az embereket, sohase azzal kezd, hogy meghallgatod őket. Mert a szegkovács a szegeiről fog neked beszélni. A csillagász meg a csillagairól. És mindegyik megfeledkezik a tengerről.

Mert nagyon fontosnak találtam, hogy nem elég néznünk ahhoz, hogy lássunk. Mert teraszom tetejéről megmutattam nekik a birtokomat, leírtam körvonalait, de ők csak a fejüket csóválták: "Igen, igen..." Vagy megnyittattam előttük monostoraim kapuit, és elmagyaráztam nekik a szabályokat, ők pedig titokban ásítoztak. Vagy elmagyaráztam nekik az új templom architektúráját, megmutattam egy-egy szobrász vagy festő művét, akik valami egészen szokatlant alkottak. Ám ők azonnal elfordultak tőlük. Minden, ami bárki mást szíven ütött volna, közönyös maradt számukra.

Én pedig elgondolkoztam:

"Akik a dolgokon át el tudnak jutni ahhoz az isteni csomóhoz, amely megköti őket, erre nem mindenkor képesek. A lélek tele van álommal. A gyakorlatlan lélek még inkább. Hogyan remélhetném ezektől itt, hogy úgy érje őket a kinyilatkoztatás, mint a villámcsapás? Mert csak azok találkoznak a mennykővel, akik benne találják a megoldásukat, mivel már régóta várták azt az arcot, mivel már eleve arra születtek, hogy felgyújtsa őket. Mint az, akit azzal szabadítottam fel a szerelemre, hogy megtanítottam imádkozni. És oly jól felkészítettem rá, hogy vannak mosolyok, amelyek éles kardként fognak belehasítani. A többiek azonban csak a testi vágyat ismerik meg. Ha elringattam őket Észak legendáival, ahol vonuló hattyúk, vadkacsák szürke csapatai töltik be hívásukkal a tereket, mert a fagyba dermedt Északot egyetlen kiáltás úgy tölti be, mint a feketemárvány-templomot, akkor ezek az emberek készen várják a szürke szemeket és a hóba süllyedt titokzatos vendégfogadóban pislákoló mosolyt. És látni fogom, hogyan üti őket szíven. De azok, akik forró sivatagokból bukkannak elő, meg se rezdülnek az ilyen mosolyra."

"Ha tehát én tégedet a többihez hasonlóra formáltalak gyermekkorodban, akkor majd ugyanazokat az arcokat fedezed fel, ugyanazokat a szerelmeket éled át, mint néped fiai, és akkor meg fogjátok érteni egymást. Mert nem közvetlenül érintkeztek egymással, hanem a dolgokat megkötő isteni csomók révén, és ezért fontos, hogy ezek a csomók mindenki számára hasonlók legyenek."

"De amikor azt mondom: hasonlók, nem azt akarom vele mondani, hogy olyan rendet kell teremteni, amely nem egyéb, mint részvétlenség és halál, amelyik olyan, mint a sorba rakott köveké vagy az egyforma lépésben menetelő katonáké. Hanem azt, hogy arra tanítottalak benneteket, hogy ugyanazokat az arcokat ismerjétek fel, és így ugyanazokat a szerelmeket éljétek át."

"Mert már tudom, hogy szeretni annyit jelent, mint felismerni, annyi, mint ismerni a dolgokon át kiolvasott arcot. A szerelem nem egyéb, mint az istenek megismerése."

"Amikor a birtokot, a szobrot, a költeményt, az országot, az asszonyt vagy - az emberek szánalmán keresztül - Istent egy pillanatra megadatik neked megragadni a maguk egységében, szerelemnek nevezem a tebenned ilyenkor megnyílt ablakot. De halálnak nevezem a szerelmedet, ha immár nem egyéb számodra, mint a dolgok összege. Pedig az érzékeid által közvetített dolgok továbbra is ugyanazok."

"Ezért mondom azt is, hogy akik már lemondtak az istenekről, csak úgy tudnak érintkezni egymással, mint az istállóba megtért barmok, amelyeket csupán a napi élelem érdekel."

Ezért fontos, hogy megtérítsem mindazokat, akik felkeresnek, és néznek, de nem látnak. Mert csak így fognak megvilágosodni és tágulni emberségükben. És csak így vetkőznek le mezítelenre. Mert hasad kívánságainak kielégítésén kívül mit kívánnál, hová mennél, és miből születne meg örömöd tüze?

Megtéríteni annyit jelent, mint az istenek felé fordítani azért, hogy lássák őket.

De nekem nincsen olyan hidam, amelyen eljuthatnék hozzád, hogy megértessem magamat. Ha nézed a vidéket, és én előre nyújtott botommal kirajzolom rajta a birtokomat, ezzel a semmitmondó mozdulatommal nem tudhatom átplántálni beléd a szeretetemet is, mert akkor túlságosan egyszerű lenne átérezned azt, amit én érzek. Hiszen akkor az unalom napjain te is kimehetnél a hegyekre, hogy a botod körbesétáltatásától te is átforrósodj.

Én csak kipróbálhatom rajtad a birtokomat. Ezért hiszek én a cselekedetekben. Mert mindig gyermekdednek vagy vaknak éreztem azokat, akik különbséget tesznek gondolat és cselekvés között. A cselekvéstől csak az olyan gondolatok különböznek, amelyek bazári áruvá változtak.

Tehát ekét, ökröket, cséphadarót adok a kezedbe. Vagy kútásóim felügyeletét bízom rád. Vagy az olajbogyók leszüretelését. A házasulandók összeesketését. A halottak eltemetését. Vagy valami - akármi - mást, ami beépít téged a láthatatlan építménybe, alávet erővonalainak, hogy aztán ezek az erővonalak tegyék számodra könnyűvé az egyik és nehézzé a másik mozdulatot.

Egyszóval kötelezettségekkel és tilalmakkal találod majd szemben magadat. Mert az egyik szántóföld alkalmatlan a megművelésre, a másik viszont nem. Az egyik kút megmenti a falut, a másik megbetegíti. A lány megérett a házasságra, és ettől egyetlen himnusszá lesz a faluja. A másik falu azonban halott fiát siratja. De amikor felemeled a lehúzókép szélét, egyszerre előtted áll az egész rajz. Mert a földműves iszik. A kútásó férjhez adja a lányát. A menyecske eszi a földmíves kenyerét, issza a kútásó vizét, és mind ugyanazokat az ünnepeket ülik, ugyanazokhoz az istenekhez imádkoznak, ugyanazokat a halottakat siratják. És azzá leszel, amivé ebben a faluban lesz az ember. Aztán majd elmondod nekem, ki született meg benned. És csak akkor tagadd meg az én falumat, ha nem fog tetszeni.

Mert nincsen olyan tétlen sétáló, akinek megadatik, hogy lásson. A dolgok összerakása semmi, pedig csak ez látható, és hogyan lennél képes első pillantásra megragadni az istent, ha ezt az istent csak szíved gyakorlásával foghatod fel?

Mert én csak azt nevezem igazságnak, ami lázba ejt. Mert nincs semmi, ami bizonyítható, sem pro, sem kontra. De ha egy bizonyos arc visszhangot kelt benned, akkor nem kételkedhetsz a szépségben. Akkor azt fogod mondani, hogy valóban szép. Akárcsak a birtok vagy az ország: ha elfogadtatja veled, hogy meghalj érte, miután megtaláltad magadnak. Hogyhogy - válaszolod erre -, hát a kövek, nem pedig a templom az igaz?

És ha a monostor homályában a legnagyobb arc látványával lobbantom lángra szívedet, miután olyanná gyúrtalak, hogy megmutatkozzék neked, hogyan utasíthatnád el magadtól? Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?

Mert azt hiszed, hogy természetes dolog számodra az arc szépsége? Én erre azt válaszolom, hogy a szépség kizárólag annak a gyümölcse, amire az élet tanított. Mert én még nem láttam olyan látni kezdő született vakot, akit első pillanatra megragadott egy mosoly. A mosolyt is meg kell előbb tanulnia. Te azonban már gyermekkorod óta tudod, hogy egy bizonyos mosoly közeli örömöt jelent számodra, mert valami előtted még titkolt meglepetés a szülője. Vagy hogy az összevont szemöldök mindenféle kellemetlenséget jelez, a megremegő ajak könnyek előjele, a szemben megcsillanó fény magával ragadó szándékot ígér, és egyfajta testtartás békét és bizalmat jelent az ő karjaiban.

És százezernyi élményedből alkotod meg magadnak a képét, amely olyan, mint a tökéletes haza, mindenestől befogad, elhalmoz és éltet. A tömegben is felismered, és inkább meghalsz, semhogy elveszítsed.

Villám csapott a szívedbe, szíved azonban már készen állott a villámcsapásra.

Ezért nem szerelem az, amelyik lassan születik, mert a szerelem annak a kenyérnek a felfedezése, amelynek az éhségére megtanítottalak. Így készítettem elő benned azokat a visszhangokat, amelyek majd a költeményre felelnek. És az a költemény, amelyiktől a másik semmit sem érez, téged világossággal áraszt el. Olyan éhséget készítettem számodra, amelyik nem tud önmagáról, és olyan vágyat, amelynek még nincsen számodra neve. A szerelem utak együttese, struktúra és architektúra. Istene egyszerre, mindenestől ébreszti majd fel, s akkor minden út megvilágosodik. Persze, te erről semmit sem tudsz, hiszen ha ismernéd és keresnéd, akkor már neve lenne. Más szóval már meglelted volna.

(Megjegyzés későbbre: hamis számvetés eredményeként ezek a gyengeelméjűek azt hitték, hogy léteznek ellentétek. És hogy a demagógia ellentéte a kegyetlenség. Holott az életben a kapcsolatok hálózata olyan, hogy ha megsemmisíted lényed két ellenkező része közül az egyiket, meghalsz.

Mert mondom neked, bárminek az ellentéte a halál, és csak a halál.

Itt van például ez az ember, aki a tökéletesség ellentétét üldözi. Ezért addig-addig törölget, javítgat, míg végül tönkreteszi az egész szöveget. Mert semmi sem tökéletes. De aki a tökéletességet szereti, az egyre szebbet alkot.

Vagy az, aki a lelki nemesség ellentétét üldözi. A végén mindenkit máglyára küld, mert senki sem tökéletes.

Vagy az, aki megsemmisíti az ellenségét. Holott belőle élt. Ezért aztán maga is belehal. A hajó ellentéte a tenger. Csakhogy a tenger formálta ki, finomította a tőkéjét és a testét. A tűz ellentéte a hamu, de a hamu őrzi meg a tüzet.

Vagy az, aki a rabszolgaság ellen küzd, és a gyűlöletet hívja ellene segítségül, ahelyett, hogy a szabadságért küzdene, a szeretet segítségével, s mivel mindenütt, minden hierarchiában fellelheted a rabszolgaság nyomait, és mivel rabszolgaságnak nevezheted a templom fundámentomának a szerepét is, mert neki kell tartania azokat a finoman kidolgozott köveket, amelyek egyedül törhetnek a magasba, következményről következményre haladva, kénytelen vagy végül megsemmisíteni magát a templomot.

Mert a cédrus nem elutasítása, nem gyűlölete mindannak, ami nem cédrus, hanem a cédrus által magába szívott, fává lett köves talaj.

Bármi ellen harcolsz, az egész világ válik gyanússá számodra, mert ellenséged számára minden menedék, tartalék és eleség lehet. Bármi ellen harcolsz, kénytelen vagy önmagadat megsemmisíteni, mert ha mégoly csekély mértékben, de benned is van belőle valami.

Mert én csupán egyetlen igazságtalanságot ismerek, az alkotás igazságtalanságát. Mert nem pusztítottad ugyan el azokat a nedveket, amelyek a tövisbokrot táplálhatták volna, de cédrust építettél, az pedig elszívta e nedveket, s ezért a tövisbokor nem tud megszületni.

Ha valamilyen fává lettél, akkor nem leszel másféle fává. Így tehát igazságtalan voltál a többivel szemben.)

Amikor ellankad a buzgalmad, csendőreiddel tartod fenn országodat. Ám ha csak a csendőrök tudják megmenteni, az azt jelenti, hogy az az ország már halott. Mert az általam alkalmazott kényszer olyan, mint a cédrus ereje, amelyik görcseibe köti a föld nedveit, nem mint a tövisbokrok és nedvek meddő irtogatása, mert igaz ugyan, hogy a nedvek felkínálkoztak a bokroknak, de ugyanúgy odakínálták magukat a cédrusnak is.

Hol látsz olyat, hogy a harc valami ellen folyik? A szépen gyarapodó és közben cserjéket pusztító cédrus fütyül a cserjére. Tudomása sincsen a létezéséről. Ő a cédrusért harcol, és cédrussá alakítja át a cserjét.

Halálba küldöd az embereket valaki vagy valami ellen? Kinek lesz kedve meghalni? Ülni igen, de meghalni nem. Márpedig a háború elfogadása a halál elfogadása. A halált pedig csak úgy lehet elfogadni, ha valami másra cseréled el magadat. Tehát a szeretetben.

Ezek az emberek gyűlölik a másféléket. És ha vannak tömlöceik, oda zsúfolják be a foglyaikat. Ám így csak az ellenségedet építed, mert a börtön lelkesítőbb, mint a kolostor.

Aki börtönbe zár vagy kivégez, azért teszi, mert kételkedik önmagában. Kiirtja a tanúkat és a bírákat. De ahhoz, hogy nagyobb lehess, nem elég kiirtanod azokat, akik kicsinynek láttak.

Aki börtönbe zár és kivégez, azért is teszi, mert másra hárítja a hibákat. Vagyis gyenge. Mert minél erősebb vagy, annál inkább vállalod a hibákat. A hibák tanulságul szolgálnak, s ebből a tanulságból születik a győzelem. Mikor egyik csatát vesztett vezére mentegetőzött előtte, atyám így szakította félbe: "Ne légy beképzelt, ne ringasd magadat abban a csalóka hitben, hogy te hibáztál. Ha szamárra ülök, s az eltéved, sohasem a szamár téved. Hanem én."

"Az árulók legfőbb mentsége az - mondotta másutt atyám -, hogy alkalmuk nyílt árulást elkövetni."

Amikor nyilvánvalók és tökéletesen ellentmondók az igazságok, nem tehetsz egyebet, mint hogy változtass a megfogalmazás módján.

A logika nem nyújt semmi segítséget ahhoz, hogy feljuthass az egyik emeletről a másikra. A kövekből nem látod előre az áhítatot. És ha a kövek nyelvén szólsz az áhítatról, zátonyra futsz. Az új szót kell kitalálnod ahhoz, hogy számot tudj adni köveid új architektúrájáról. Mert új, oszthatatlan és megmagyarázhatatlan lény született, megmagyarázhatatlan, mert megmagyarázni annyit jelent, mint szétbontani. Tehát nevet adsz neki.

Hogyan magyarázhatnád az áhítatot? Hogyan magyarázhatnád a szerelmet? Hogyan magyarázhatnád a birtokot? Ezek nem tárgyak, hanem istenségek.

Én ismertem azt az embert, aki meg akart halni, mert hallott énekelni egy északi országról szóló balladát, és homályosan tudta, hogy odafenn az év bizonyos éjszakáján az emberek a ropogó hóban a csillagok világánál kivilágított faházak felé indulnak. És ha utad végén fénykörükbe érsz, és arcodat az ablak üvegéhez tapasztod, azt látod, hogy ez a világosság egy fáról árad feléd. És elmondjuk neked, hogy ennek az éjszakának olyan az illata, mint a fényezett fából készült játékoké és a viaszgyertyáké. És elmondjuk, hogy ezen az éjszakán csodálatosak az arcok. Mert csodára várnak. És látod, amint az öregek visszafojtott lélegzettel figyelik a gyermekek szemét, szívdobogtató boldog pillanatra várnak. Mert a gyermekek szemében mindjárt valami megfoghatatlant, kimondhatatlant látnak majd felcsillanni, ami drágább mindennél. Mert egész évben készültek rá mesékkel, ígéretekkel és főleg cinkos pillantásokkal, titokzatos célzásokkal és végtelen szeretetükkel. Aztán odamennek a fához, leemelnek róla valami fényezett fából készült szerény tárgyat, és a hagyományos szertartás szerint odaadják a gyermeknek. Ez a nagy pillanat. Mindenki visszafojtja a lélegzetét. A gyermek csak hunyorog, mert éppen most ébresztették fel álmából. Ott ül a térdeden, az álmából felébresztett gyermek üde illata árad belőle, s amikor karját a nyakad köré fonja, ölelése olyan a szívnek, mint a forrásvíz, amire szomjazol. (A gyermekek nagy szomorúsága éppen az, hogy megfosztják őket a bennük buzgó forrástól, amelyet nem ismerhetnek meg, és amelyhez megifjodás végett járulnak mindazok, akik megvénültek szívükben.) De a csókokra még várni kell. A gyermek a fát, te a gyermeket nézed. Mert úgy kell leszakítani ezt a csodálatos meglepetést, mint valami ritka virágot, amely esztendőben egyszer bújik ki a hó alól.

És végtelenül boldoggá tesz az elsötétedő gyermekszemek különös színe. Mert a gyermek szinte rátekeredik kincsére, hogy belül ragyogjon fel tőle, egyszerre, mihelyt megérintette az ajándék, ahogyan a tengeri rózsák. És elszaladna, messze, ha engednéd, hogy elszaladjon. Most lehetetlen megközelítened. Ne szólj hát hozzá, se lát, se hall.

És ne mondd nekem, hogy mit sem nyom a latban ez az alig változott szín, amely könnyebb, mint a felhő árnyéka a réten. Mert ha csupán ez lenne egész esztendei fáradozásod, munkában ontott verejtéked, háborúban elvesztett lábad, töprengésekben eltöltött éjszakáid, elszenvedett sérelmeid és gyötrelmeid egyetlen jutalma, akkor is bőségesen megfizetne mindenért, és elkápráztatna. Mert ezen a csereüzleten csak nyersz.

Mert nincs értelme fejedet törni, mi is a birtok iránt érzett szeretet, a templom csendje, vagy ez a páratlan pillanat.

Az én katonám tehát - aki addig csak napot és homokot látott, nem ismert kivilágított fát, sőt még azt is alig tudta, merre van észak -, azért akart meghalni, mivel azt mondták neki, hogy valahol, valami hódító ellenség meg akarja fosztani attól a bizonyos viaszillattól, attól a csodálatos színű gyermekszemtől, amelyeket úgy hoztak el hozzá a költemény szavai, mint a szél a szigetek illatát. És én nem ismerek ennél igazibb okot a halál vállalására.

Mert tudd meg: egyedül az az isteni csomó nyújt táplálékot életednek, amelyik a dolgokat összeköti. Amelyik fittyet hány tengerekre és falakra. Amelyik miatt tökéletes boldogságot érzel a sivatagban attól a tudattól, hogy valahol, valamerre, azt sem sejted, milyen irányban, olyan országban, amelyről fogalmad sincsen, ismeretlen emberek között, most egy fényezett fából készült tárgyat várnak, amelynek a képe úgy hatol be a gyermek szemébe, mint kavics az alvó vizek tükrébe.

És tudd meg: az a táplálék, amit ebből nyersz, megéri, hogy meghalj érte. És hogy hadseregeket tudnék talpra állítani, ha akarnék, hogy valahol a világban megmentsek egy kis viaszillatot.

De azért nem fogok hadakat támasztani, hogy készleteket védjek meg. Mert a készletek készek, és immár semmi egyebet nem várhatsz tőlük, hacsak azt nem, hogy egykedvű barommá változtassanak.

Ezért nem fogod vállalni többé a halált, ha egyszer elmúlnak isteneid. De élni sem fogsz tovább. Mert az ellentétek nem léteznek. Igaz, hogy halál és élet olyan két szó, amelyik állandóan ellenségeskedik egymással, mégsem tudsz másból élni, mint abból, ami elvállaltathatja veled a halált. Mert aki elutasítja magától a halált, az életet utasítja el.

Ha nincsen feletted semmi, semmit sem kaphatsz. Legfeljebb önmagadtól. De mit várhatsz üres tükörtől?

Most hozzád szólok, asszony, aki egyedül vagy. Mert az a kívánságom, hogy felgyújtsam benned ezt a világosságot.

Mert rájöttem, hogy hallgatásodban és magányodban táplálékot nyújthatok neked. Az istenek semmibe sem veszik a falakat és a tengereket. És te is attól leszel gazdagabb, hogy létezik valahol az a bizonyos gyertyaillat. Még ha nincs is rá reményed, hogy valaha belélegezhesd.

A neked hozott táplálék minőségét azonban nem tudom másként megítélni, csak úgy, hogy téged magadat ítéllek meg. Mivé leszel, miután megkaptad? Azt akarom, hogy csendben összekulcsold kezedet, miközben szemed elsötétül, mint a gyermeké, aki, miután odaadtam neki a kincset, szinte felfalja a szemével. Mert a gyermeknek adott ajándékom sem tárgy volt. A gyermek három kavicsból is képes hajóhadat építeni, a hajóhadat viharral fenyegetni; ha fakatonákat ajándékozok neki, hadsereget, vezéreket teremt belőlük, hazához való hűséget, kemény kitartást a fegyelemben és halált a sivatagi szomjúhozásban. Mert ugyanígy van a zeneszerszámmal is: egészen más, mint a közönséges szerszám, anyag vadat ejtő tőreid számára. Amit tőrbe ejtesz, az sohasem egylényegű magával a tőrrel. És téged is meg foglak világosítani, avégből, hogy kis padlásszobád ragyogjon, és legyen lakója a szívednek. Mert nem ugyanazt az alvó várost nézed ablakodból, ha elmondtam neked, hogyan őrzi a hamu a tüzet. És nem ugyanaz lesz vigyázó katonám számára az őrjárat, ha őrködése országot védő bástyát jelent.

Amikor magadat adod, többet kapsz, mint amit odaajándékozol. Mert semmi voltál, és valamivé leszel. És mit számít nekem, ha a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket!

Hozzád szólok most, asszony, aki egyedül vagy, mert az a kívánságom, hogy benned lakozzam. Talán nehezedre esik - mert kificamítottad a válladat, vagy gyenge a szemed - házadba fogadnod férjedet. De vannak erősebb jelenlétek is, és megfigyeltem, hogy nyomorult fekhelyén a rákos beteg sem ugyanaz a győzelem reggelén, és hogy hiába nem hatol be hozzá a trombiták harsogása a vastag falak miatt, szobája mégis mintha tele lett volna.

Pedig hát mi hatolt be hozzá kívülről a dolgoknak azon a csomóján kívül, amelynek a neve győzelem, s amelyik fittyet hány falaknak és tengereknek? És miért ne léteznék még ennél is forróbb istenség? Amelyik átforrósítja szívedet, hűségessé és csodálatossá gyúr téged.

Mert az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog. A viaszgyertya illata is igaz mindenki számára. És ha az a másik is kedvét leli benne, a te számodra is gazdagabb lesz ez az illat.

De ha házadban lakozó hitestársad másutt leli örömét, akkor téged foszt meg tőle, és meggyűlölteti veled a szerelmet.

Ezért foglak meglátogatni. Semmi szükségem nincs rá, hogy megismertessem magamat. Az országot összefűző kapocs vagyok, és imádságot találtam ki számodra. A dolgok iránt való egyfajta érdeklődésnek a záróköve vagyok. Megkötözlek téged. És vége magányodnak.

Hogyan is ne követnél hát engem? Immár nem is különbözök tőled. Olyan vagyok, mint a zene, amelyik bizonyos struktúrát épít fel benned, és átforrósít. Pedig a zene sem nem igaz, sem nem hamis. Csak te lettél egyszerre más.

Nem azt akarom elérni nálad, hogy pusztasággá változz tökéletességedben. Hogy pusztává és megkeseredetté légy. Felébresztem benned a buzgó odaadást, amelyik ad, de sohasem rabol, mert az odaadás nem igényel sem tulajdonjogot, sem jelenlétet.

A költemény azonban olyan okokból kifolyólag szép, amelyek nem logikai természetűek, a költemény más szinten van. És annál felemelőbb, minél jobban révbe juttat a földi tereken. Mert megszólaltatásra vár benned egy hang, amelyet hallathatsz is, de nem mindig ugyanolyan minőségben. Van rossz zene is, amely érdektelen utakat nyitogat a szívedben. És gyarló istenség az, amelyik ilyenkor jelenik meg neked.

De vannak olyan látogatások, amelyek fel se ébresztenek, mivel annyira szerettél.

Ezért költöttem ezt az imádságot neked, aki egyedül vagy.

Imádság egyedüllét idején:

"Könyörülj rajtam, Uram, mert nyomaszt magányosságom. Nincs semmim, amire várjak. Itt vagyok ebben a szobában, ahol semmi sem szól hozzám. Pedig nem emberi jelenlétet kívánok, hiszen ha tömegbe kerülök, még magányosabbnak érzem magamat. De hány olyan más asszony van, aki hasonlít hozzám, ugyancsak egyedül vagy egy hasonló szobában, és mégis határtalanul boldognak érzi magát, ha szerettei másutt foglalatoskodnak a házban. Nem hallja, nem látja őket. Pillanatnyilag semmit sem kap tőlük. De a boldogsághoz elég neki az a tudat, hogy mások is laknak a házban."

"Uram, semmi olyat sem követelek, amit látni vagy hallani lehet. Csodáid nem érzékszerveink számára vannak. De add, hogy lelkem világoljon a házamban, és meggyógyítasz engem."

"Uram, ha a pusztában járó utas lakott házból indult el, akkor is örömmel gondol rá, ha tudja, hogy az a ház a világ végén van. Semmiféle távolság nem akadályozza meg abban, hogy ez a ház táplálja őt, és ha meghal, szeretetben hal meg... Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram hogy közel legyen hozzám a lakásom."

"Ha valamely arc megragadta a tömegben, a sétáló egyszerre átszellemül akkor is, ha az az arc nem az ő számára van. Mint a királynőjébe szerelmes katona, aki királynő katonájává lesz. Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram, hogy megígértessék nekem ez a lakás."

"A nyílt tengereken járnak olyan lelkes emberek, akik nem létező sziget keresésre áldozták életüket. Az ilyen hajón utazók hangosan zengik a sziget himnuszát, és boldognak érzik magukat tőle. Nem a sziget, hanem a himnusz teszi őket tökéletesen boldoggá. Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram, hogy legyen valahol ez a lakás..."

"A magányosság, Uram, csak a lélek gyümölcse, ha ez a lélek gyarló. A léleknek csak egy hazája van, s ez a haza a dolgok értelme. Például a templom, amikor a templom a kövek értelme. A léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya. Nem a tárgyak szereznek neki örömöt, hanem az az egyetlen arc, amelyet rajtuk keresztül olvas ki, és amelyik megköti őket. Csupán annyit tégy, Uram, hogy megtanuljak olvasni."

"És akkor, Uram, vége lesz az én magányomnak."

Mert ahogyan a katedrális egymáshoz teljesen hasonló kövek bizonyos módon való elrendezése, de olyan erővonalak mentén, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól, pontosan ugyanúgy az én köveimnek is van bizonyos szertartásrendjük. A katedrális ettől függően szebb vagy kevésbé szép.

Ahogyan esztendőm liturgiája eredetileg egymáshoz teljesen hasonló napok bizonyos módon való elrendezése, de olyan erővonalak mentén elosztva, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól (és most már vannak napok, amelyeken böjtölnöd kell, mások, amelyeken arra hívnak fel benneteket, hogy örvendezzetek, mások, amelyeken nem szabad dolgoznod, és ilyenkor az én erővonalaimat követed), pontosan ugyanígy napjaimnak is van szertartásrendjük. És ettől elevenebb vagy kevésbé eleven az esztendő.

Ahogyan van szertartásrendje az arcvonásoknak is. És ettől szebb vagy kevésbé szép az arc. Meg a hadseregemnek is: ez meg van engedve, az tilos neked, mert erővonalaimba ütközik. Te a hadsereg katonája vagy. És a sereg erősebb vagy kevésbé erős.

És van szertartásrendje a falumnak is, mert váltakozva követik egymást az ünnepek, a lélekharang megszólaltatása, a szüret kezdete, a közös házépítés, a közös éhezés, a víz kiporciózása szárazság idején, mert a teli tömlő nem egyedül a tiéd. Hazád van. És a haza hol meleg, hol kevésbé meleg.

És nem ismerek semmi olyat a világon, ami lényegében nem szertartás. Mert ne várj semmit se az architektúra nélküli katedrálistól, az ünnepek nélküli évtől, az arányok nélküli arctól, a szabályzat nélküli hadseregtől, a szokások nélküli hazától. Nem tudnál mit kezdeni össze-vissza dobált építőanyagaiddal.

Miért állítanád az összevissza hányt anyagokról, hogy az a valóság, és a szertartásról, hogy az az illúzió? Hiszen a tárgy maga is részeinek a rendje. Miért lenne szerinted kevésbé valóságos a hadsereg, mint a kő? Én azonban kövön annak a pornak bizonyos fajta rendjét értem, amelyből áll. És éven a napok szertartásrendjét. Miért lenne kevésbé igaz az év, mint a kő?

Vannak emberek, akik csak az egyes embereket ismerték fel. Persze, helyes, hogy az egyének boldoguljanak, táplálkozzanak, öltözködjenek, és ne szenvedjenek túlságosan. De lényegükben halnak meg, nem lesznek egyebek, mint összehányt kövek, ha nem alapozod meg országodban az emberek szertartásrendjét.

Különben az ember semmi. És nem siratod meg jobban a testvéredet, ha meghal, mint a kutya azt a másikat, amelyiket vele együtt ellett az anyja. De örömöt sem fogsz érezni, ha hazatér testvéred. Mert a testvér hazatérésének olyannak kell lennie, mint a megszépülő templom, és a testvér halálának, mint az egyik templomhajónak a leomlása.

A berber menekülteknél sohasem tapasztaltam, hogy megsiratták volna halottaikat.

Hogyan tudnám megmutatni neked, mit is akarok? Immár nem holmi tárgyról van szó, amelyik az érzékszerveinkhez, hanem a lelkünkhöz szól. Ne kívánd, hogy igazoljam rátok kényszerített szertartásrendemet. A logika a dolgok szintjén helyezkedik el, nem pedig a dolgokat megkötő csomóén. Erre már nincsenek szavaim!

Láttad, hogyan másznak a fény felé, haladnak felfelé a fán a vak hernyók. Te pedig, aki ember módra figyeled őket, megfogalmazod magadban, hogy mi felé törekszenek. És kijelented: "Fény", vagy "Csúcs". Csakhogy a hernyók ezt nem tudják. Terád is áll ugyanez: kapsz valamit a katedrálisomtól, az esztendőmtől, az arcomtól, a hazámtól. Ez a te igazságod, és cseppet sem törődöm a fecsegéseddel, mert az csak a tárgyakra érvényes. Te hernyó vagy. És nem fogod fel, hogy mire törekszel.

Ha tehát a katedrálisomból, az esztendőmből, az országomból megszépülve, megszentelve vagy láthatatlan táplálékkal töltekezve lépsz ki, magamban így gondolkozom: "Milyen szép, embereknek való katedrális. Milyen szép esztendő. Milyen szép ország." Még ha nem tudom is, honnan tekintsem, hogy megtudjam az okát.

Akárcsak a hernyó, egyszerűen találtam valamit, ami nekem való. Mint a vak, aki télen a tenyerével keresi a kandallót. És megtalálja. Leteszi a botját, és keresztbe tett lábbal a tűz mellé telepszik. Jóllehet semmit sem tud a tűzről úgy, ahogyan te tudsz róla valamit, aki látsz. De megtalálta teste igazságát, mert megfigyelheted, eztán már nem mozdul el a helyéről.

És ha azt veted igazságomnak a szemére, hogy nem is igazság, akkor elmondom neked az egyetlen igazi mértantudósnak, barátomnak a halálát, aki halni készülvén megkért, hogy legyek mellette végóráján.

Elballagtam hát hozzá, mert nagyon szerettem.

- Mértantudósom, barátom, imádkozni fogok érted Istenhez.

De fáradt volt, mert sokat szenvedett.

- Ne törődj a testemmel. Karom, lábam már elhalt, olyan vagyok, mint az elöregedett fa. Ne zavard hát munkájában a favágót...

- Nem sajnálsz semmit, mértantudós?

- Mit sajnálnék? Emlékszem erős karomra, erős lábamra. De az egész élet születés. És olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk. Sajnáltad-e valaha kora gyermekségedet, tizenöt esztendődet vagy érett férfikorodat? Az ilyen bánatok rossz költőnek valók. Nem sajnálkozás az, amit ilyenkor érez az ember, hanem mélabú okozta kellemes érzés, nem szenvedés, hanem az elpárolgott édes bor illata a kancsóban. Persze, amikor elveszíted a szemedet, siránkozol, hiszen minden vedlés fájdalmas. De nem olyan tragikus dolog félszemmel sétálni a világban. Láttam én már nevető vakokat is.

- Az embernek eszébe juthat a boldogsága...

- Honnan veszed, hogy ez szenvedést jelent? Jó, láttam már olyan embert, aki szenvedett annak a távozása miatt, akit szeretett, és aki a napok, az órák és a dolgok értelme volt számára. Mert a temploma omlott össze. De nem láttam szenvedni azt, aki, miután megismerte a szerelem elragadtatását, megszűnt szeretni, s ezzel elvesztette örömei tűzhelyét. És azt sem, akit előbb felkavart a költemény, de most már untatja. Miből gondolod, hogy szenved? A lélek alszik, és az ember nincs többé. Mert az unalom nem azonos a nosztalgiával. A szerelmi bánat még mindig szerelem... és ha nincs többé szerelem, akkor szerelmi bánat sincsen. Ilyenkor már csak az az unalom nyomaszt, amelynek a helye a dolgok szintjén van, mert a dolgoknak már nincs mit adniuk számodra. Életem építőelemei abban a pillanatban összeomlanak, amikor kihull a zárókő, olyan ez, mint a vedlés okozta szenvedés, és én ezt hogyan ismerhetném? Hiszen csak most kezdem megismerni az igazi zárókövet, az igazi jelentést, és azt, hogy életem építőelemeinek sohasem volt több értelmük, mint amennyi most van. Hogyan ismerhetnék hát lelki gyötrelmet, hiszen szemem számára immár van felépült és befejezett és végre kivilágított bazilika.

- Tudós, miket beszélsz te itt! Az anya siránkozhat meghalt gyermeke emléke felett.

- Igen, akkor, amikor távozik. Mert a dolgok elveszítik értelmüket. Az anya teje nem szűnik tovább gyűlni, de gyermek nincs többé. Nyomaszt a kedvesnek szánt bizalmas mondanivalód, de kedves nincs többé. És ha eladtad vagy elherdáltad birtokodat, mit fogsz kezdeni a birtok szeretetével? Mindig a vedlés pillanata a fájdalmas. De tévedsz, mert a szavak megzavarják az emberek fejét. Eljön az óra, amelyben a régi dolgok értelmet nyernek, amely az volt, hogy segítsen megvalósulásodban. Elérkezik az az óra, amelyben úgy érzed, gazdagabb lettél azáltal, hogy valamikor szerettél. És vele együtt az a mélabú, amelyik oly édes. Eljön az az óra, amelyben, megöregedvén, az anya arca megindítóbb, a szíve ragyogóbb, jóllehet nem meri bevallani, mert annyira fél ő is a szavaktól, hogy milyen édes érzés számára holt gyermekére emlékeznie. Hallottad-e akárcsak egyetlen anyától is azt, hogy bár inkább soha ne ismerte, ne szoptatta, ne babusgatta volna?

Mértantudósom sokáig hallgatott, majd így folytatta:

- Így tehát magam mögött hagyott életem most már emlékké lesz számomra...

- Ó, tudós barátom, áruld el nekem, miféle igazság teszi ilyen derűssé lelkedet...

- Ismerni valamely igazságot talán nem egyéb, mint csendben szemlélni azt. Ismerni az igazságot talán jog végre az örök hallgatásra. Azt szoktam mondani, hogy az a fa igazi, amelyik bizonyos viszony a részei között. Meg az erdő, amely bizonyos viszony a fák között. Meg a birtok, amely bizonyos viszony a fák, a mezők és a birtok egyéb alkotóelemei között. Meg az ország, amely bizonyos viszony a birtokok, a városok és az ország egyéb alkotó elemei között. És Isten, aki tökéletes viszony az országok meg minden között, ami van a világon. Isten épp olyan igaz, mint a fa, jóllehet nehezebben kiolvasható. De nekem már nincsen több kérdeznivalóm.

Eltűnődött.

- Nem ismerek más igazságot. Csak struktúrákat ismerek, amelyeknek a segítségével többé-kevésbé kényelmesen tudom leírni a világot. Csakhogy...

Ezúttal sokáig hallgatott, én pedig nem merészeltem félbeszakítani.

- Csakhogy néha úgy tűnt nekem, hogy hasonlítanak valamire...

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Ha kutatok, akkor már meg is találtam, mert a lélek csak arra vágyik, ami már az övé. Megtalálni annyi, mint látni. És hogyan keresném, kutatnám azt, aminek még nincsen számomra értelme? Már mondtam neked, hogy a szerelmi bánat maga is szerelem. Senki sem szenved az után való vágyakozásában, amiről még nincs fogalma. És mégis, mintha olyan dolgok miatt bánkódtam volna, amelyeknek még nem volt értelmük. Különben miért haladtam volna olyan igazságok felé, amelyeket képtelen voltam felfogni? Ismeretlen kutak felé választottam egyenes utakat, amelyek mintha csupa tekervény lettek volna. Ösztönösen éreztem rá struktúráimra, mint a vak hernyók a napra.

És amikor templomot építesz, s a templom szép, mire hasonlít?

És amikor szertartásokat szabsz az emberek számára, amelyek úgy hevítik őket, mint a tűz melengeti a te vak emberedet, mire hasonítatnak? Mert a példák nem mind szépek, és vannak olyan szertartások is, amelyek senkit sem hoznak tűzbe.

De a hernyók nem ismerik melegítő napjukat, a vakok nem ismerik tüzüket, és te sem ismered azt az arcot, amelynek hasonlatosságára építed a templomot, hogy ünneppé legyen az emberek szívében.

Volt számomra egy arc, amelyik csak az egyik oldalról világított nekem, a másikról nem, mert arra kényszerített, hogy feléje forduljak. De még nem ismerem...

Isten ekkor mutatta meg magát az én tudós barátomnak.

Az aljas tettek aljas lelkeket választanak maguknak eszközül. A nemes tettek nemes lelkeket.

Az aljas tettek aljas indítékokkal fogalmazzák meg magukat. A nemes tettek nemes indítékokkal.

Ha árulást akarok elkövettetni, árulókkal követtetem el.

Ha építtetni akarok, kőművesekkel építtetek.

Ha békét csinálok, gyávákkal iratom alá.

Ha halált kívánok, hősökkel üzentetem meg a háborút.

Mert nyilvánvaló, hogy amikor a különböző irányzatok egyike győzedelmeskedik, az vállalja, aki a leghangosabban képviselte ezt az irányzatot. És ha úgy adódik, hogy a szükséges irány megalázó, az vezet abba az irányba, aki akkor is azt kívánta egyszerű aljasságból, amikor egyáltalán nem volt még szükségszerű.

Épp oly nehéz a megadást a legvitézebbekkel elhatároztatni, amilyen nehéz a leggyávábbakat rávenni, hogy ők válasszák az élet feláldozását.

És ha valamely cselekedet szükségszerű, bár bizonyos szempontból megalázó, hiszen semmi sem egyszerű, azt küldöm előre, aki a legkevésbé fog undorodni, mert ő bűzlik a legjobban. Szemeteseimet nem a kényes orrúak közül választom ki.

Ugyanígy teszek, ha győztes ellenségemmel kell tárgyalni. A tárgyalás folytatására az ellenség barátját választom. De ne tégy szemrehányást azért, hogy becsülöm az egyiket, se azért, hogy ellenkezés nélkül meghajlok a másik előtt.

Mert ha megkérdezed szemeteseimet, hogy nyilatkozzanak, minden bizonnyal azt fogják mondani, azért szedik össze a szemetet, mert kedvelik a szemétillatot.

A hóhér is azt fogja válaszolni, hogy azért üti le a fejeket, mert szereti a vért.

De tévednél, ha engemet, aki alkalmazom őket, az ő beszédük alapján ítélnél meg. Mert én a szeméttől való iszonyom és a tiszta küszöb szeretete miatt állítottam szeméthordókat. És az ártatlan vér kiontásától való iszonyodásom indított arra, hogy hóhért rendeljek.

Ne hallgasd tehát, amit az emberek mondanak, ha meg akarod őket érteni. Mert én ugyan azért döntöttem a háború és az élet feláldozása mellett, hogy megvédjem csűreinket, a legbátrabbak, akik ilyenkor előállanak, hogy hősi halálra buzdítsanak, csak a becsületről meg a hazáért való halál nagyszerűségéről fognak beszélni. Mert senki sem hal meg a teli padlásért.

Ugyanígy van ez a hajó szeretetével is, amely a szegkovács esetében a szegek szeretetévé lesz.

És ha békére szántam el magamat, hogy megóvjam a teljes kifosztástól legalább egy részét ezeknek a padlásoknak, mielőtt még mindet elpusztítaná a tűz, hogy aztán háború és béke helyett ne maradjon más, csak a holtak álma, azok kerülvén előtérbe az aláíráshoz, akik a legkevésbé elfogultak az ellenséggel szemben, másról sem fognak szónokolni, csak e törvények szépségéről, meg ezeknek az elhatározásoknak az igazságos voltáról. Persze, ők hinni is fogják, amit mondanak. Holott egészen másról volt szó.

Ha elutasíttatok valamit, akkor mindig az fogja az elutasítást végrehajtani, aki egyébként is mindent elutasítana. Ha adatok valamit, akkor az fogja adni, aki egyébként is mindent megadna.

Mert az ország hatalmas és súlyos dolog, amely nem szófecsérlés közben halad előre. Ma éjszaka magas teraszomról elnézem ezt a fekete földet, amelyen ez a rengeteg alvó és virrasztó, boldog vagy boldogtalan, elégedett vagy elégedetlen, bizakodó vagy kétségbeesett ember él. Tulajdonképpen rájöttem, hogy az országnak nincsen hangja, mert az ország néma óriás. Hogyan értethetném meg veled, mit jelent számomra az ország vágyaival, fellángolásaival, kiábrándulásaival és hívásaival, hiszen még azokat a szavakat sem tudom megtalálni, amelyek a hegyet értetnék meg veled, aki eddig csak a tengert ismerted?

Ezek az emberek mind az ország nevében, de mind más és más módon beszélnek. És okkal igyekeznek az ország nevében szólni. Mert helyes dolog, hogy kiáltásra tudjuk bírni ezt a szótlan óriást.

Már beszéltem neked a tökéletességről. A szép himnusz rosszul sikerült himnuszokból születik, mert ha senki sem gyakorolja magát ebben a művészetben, akkor sohasem születik szép ének.

Egyszóval mindnyájan mást mondanak, mert még nincs nyelv, amelyik ki tudná fejezni az országot. Ne zavard őket. Hallgasd meg mindnyájukat. Mindegyiknek igaza van. De még nem hágtak elég magasra hegyeiken, és ezért nem értik meg, hogy a másiknak is igaza van.

És ha egymásnak esnek, széthúznak, börtönbe vetik és ölik egymást, azt azért cselekszik, mert olyan szóra vágynak, amelyet még nem képesek kimondani.

Én megbocsátom nekik, ha dadognak.

Azt kérdezed tőlem: "Miért fogadja el ez a nép, hogy rabszolgasorsra vessék, és miért nem küzd az utolsó szál emberig?"

Csakhogy különbséget kell tenni a szeretetből való - tehát nemes - önfeláldozás és a kétségbeesésből elkövetett - tehát alantas vagy közönséges - öngyilkosság között. Az áldozat, akárcsak a birtok, a közösség vagy a templom, istent kíván, aki megkapja azt a részt, amelyet ráruházol, és amelyre elcseréled magadat.

Egyesek vállalkozhatnak rá, hogy meghaljanak az összesért, még ha haszontalan is a halál. De a halál sohasem haszontalan. Mert a többi ember megszépül tőle, és tisztább tekintettel, tágabb lélekkel él tovább.

Miféle atya az, aki nem szakítja ki magát karjaidból, hogy a fiát elnyeléssel fenyegető örvénybe vesse magát? Nem tudod visszatartani. De kívánhatod-e, hogy együtt ugorjanak bele? Ki lesz gazdagabb az ő életük árán?

A becsület nem az öngyilkosság, hanem az áldozat fénye.

Ha ítéletet mondasz művemről, azt kívánom, hogy róla szólván ne légy rám tekintettel ítéleted megalkotásában. Ha arcot faragok ki a kőből, elcserélem magamat erre az arcra, és szolgálok neki. Nem pedig ő szolgál nekem. És valóban, még a halál kockázatát is vállalom, csak hogy be tudjam fejezni alkotásomat.

Ne takarékoskodj hát bírálatoddal attól tartva, hogy megsértesz hiúságomban, mert nincs bennem hiúság. A hiúságnak számomra nincs semmi értelme, hiszen nem rólam van szó, hanem arról a bizonyos arcról.

Ám ha ez az arc megváltoztatott téged, mert valami újat hozott számodra, ne takarékoskodj dicséreteiddel sem, attól tartva, hogy meghántod szerénységemet. Mert nincs bennem szerénység. Olyan céllövésről volt itt szó, amelynek az értelme felettünk áll, de amelyben együtt kell működnünk. Én mint nyílvessző, te mint cél.

Amikor majd meghalok.

"Uram, hozzád érkezem, mert a te nevedben szántottam-vetettem. Tied tehát a vetés."

"Én öntöttem ezt a viaszgyertyát. A te dolgod, hogy meggyújtsad."

"Én felépítettem ezt a templomot. A te dolgod, hogy csendjében lakozzál."

"Mert a vad elfogása nem az én feladatom: én csak a csapdát készítettem. Azért foglaltam el ezt a magatartást, hogy lelkesítsen. És embert építettem a te isteni erővonalaid szerint, hogy járjon. A te dolgod, hogy eszközödül használd, ha ez dicsőségedet szolgálja."

A bástyák tetejéről mélységeset sóhajtottam: "Isten veled, népem - gondoltam magamban -. Megfogyatkoztam szeretetemben, és most aludni térek. De mégis győzhetetlen vagyok, ahogyan győzhetetlen a mag. Nem mondtam el arcom minden tulajdonságát. De alkotni nem egyenlő az elmondással. Tökéletesen kifejeztem magamat, ha ilyen hangot hallattam, és nem másfélét. Ha ilyen kifejezést örökítettem meg az arcon, és nem mást. Ha ilyen élesztőt kevertem a tésztába, és nem mást. Ti mind énbelőlem születtetek, mert amikor választanotok kell egyet a számtalan lehetséges cselekvés közül, rákerültök arra a láthatatlan lejtőre, amelyiken kénytelenek vagytok az én fámat növelni, és így énszerintem lenni."

"Persze, ha meghalok, szabadnak érzitek majd magatokat. De csak úgy, ahogyan szabad a folyónak a tenger felé hömpölyögnie, az elhajított kőnek legurulnia."

"Hozzatok ágakat. Hozzatok virágokat és gyümölcsöket. Szüretkor majd megmérettek."

"Szeretett népem, ha sikerült gyarapítanom atyai örökségedet, légy hűséges nemzedékről nemzedékre."

És miközben imádkoztam, a strázsa fel-alá járt. Én pedig elmélkedtem.

"Országom őrállókat ad nekem, akik vigyáznak. Így tehát meggyújtottam azt a tüzet, amely az éberség lángjává lesz a vigyázókban."

"Szép a katonám, mikor figyel..."

Mert átszellemítem számotokra a világot, mint a gyermek a három kavicsát, ha a játékban más szereppel, különböző értékekkel ruházom fel őket. A gyermek számára a valóság nem a kavicsokban, sem a szabályokban van - a szabályok nem egyebek, mint amolyan kedvező csapda -, hanem egyedül a játékból származó lelkesedésből. A kavicsok ettől lényegülnek át.

És mit kezdenél tárgyaiddal, házaddal, szerelmeiddel, a füledbe jutó zajokkal, a szemed elé kerülő képekkel, ha nem válnak téged átlényegítő láthatatlan palotám építőanyagaivá?

Azok azonban, akik semmi örömet nem lelnek tárgyaikban, mert nincsen számukra ország, amely lelkesítse őket, a tárgyak ellen jönnek indulatba. "Miért van az, hogy a gazdagság nem tesz gazdagabbá?" - siránkoznak, és megállapítják, hogy nincs mást tenni, tovább kell gyarapítani, mivel eddig nem bizonyult elégnek. És újabb vagyonokat harácsolnak össze, s ezek még nagyobb terheket rónak rájuk. És gyógyíthatatlan csömörükben kegyetlenekké válnak. Mert nem tudják, hogy mást keresnek, mivel eddig nem leltek rá. Találkoztak azzal, aki végtelenül boldognak látszott, mert szerelmes levelet kapott. Erre a válla fölé hajolnak, és figyelik, hogyan örül a fehér papíron sorakozó fekete betűknek, aztán megparancsolják rabszolgáiknak, hogy éjt nappallá téve írjanak tele ezernyi fekete betűvel fehér lapokat. És megkorbácsolják őket, mert nem sikerül megalkotniuk az őket boldoggá tevő talizmánt.

Mert nincsen számukra semmi, amitől a tárgyak visszhangot keltenének egymáson. Halomba hányt köveik sivatagában élnek.

Én azonban eljövök, és rajtuk keresztül építem fel a templomot. És ugyanazok a kövek boldogságot árasztanak majd rájuk.

Mert fogékonnyá tettem őket a halálra. Anélkül egyébként, hogy ezt megbántam volna. Mert így fogékonyak voltak az életre is. De ha bevezetném nálatok az elsőszülöttségi jogot, akkor ugyan több okod lenne rá, hogy gyűlöld a testvéredet, de egyúttal arra is, hogy szeresd és megsirasd. Még azt is, amelyik törvényem értelmében kisemmiz. Mert így már a bátyád hal meg, aminek van értelme: a törzs felelőse, vezetője, mágnespólusa. Ha pedig te halsz meg, ő a bárányát siratja, akinek segített, akit szeretett szeretni, akinek tanácsokat adott este a lámpa világánál.

De ha egymással egyenlővé, egyformán szabaddá teszlek benneteket, akkor semmi sem változik a halállal, nem fogtok majd sírni. Jól megfigyeltem én ezt harcosaimon a csatában. Bajtársad meghalt, de tulajdonképpen semmi jelentős változás nem történt. Azonnal más áll a helyére. Te pedig katona méltóságának, önként vállalt áldozatnak, férfias nemességnek nevezed a halállal szemben tanúsított érzéketlenségedet. Hogy nem vagy hajlandó könnyet ejteni. De hiába botránkoztatlak meg, mégis elmondom neked: azért nem sírsz, mert nincs, ami sírásra bírjon. Mert nem is tudod, hogy az a bajtársad valóban meghalt. Igazán meghalni talán majd később fog, amikor elkövetkezik a béke. Mert állandóan ott van melletted egy másik jobbról, egy másik balról, vállhoz emelt fegyverrel. Nincs időd megkérdezni tőle, mit tudott adni egyedül. Ahogyan a bátyád tudott neked védelmet nyújtani. Mert amit az egyik adott, ezentúl majd a másik adja meg helyette. A zacskóban nem ejtenek könnyet a golyók, ha hiányzik valamelyik, mert a zacskó dugig tele van más, hasonló golyókkal. A halottakról csupán annyit mondasz: "Most nincs rá időm... majd később hal meg." De nem, mert a háború befejeztével az élők is szétszóródnak. Így bomlik szét az a kép, amelyet együtt alkottatok. Elevenek és halottak, mind hasonlítani fogtok egymásra. A távollevők hasonlatosak lesznek a halottakhoz, a halottak a távollévőkhöz.

De ha egy fa részei vagytok, akkor mindegyikőtök függ az összestől, az összes mindegyikőtöktől. És ha az egyik eltávozik közületek, megsiratjátok.

Mert ha valami alakzathoz tartoztok, akkor hierarchia uralkodik köztetek. Ilyenkor kiderül egymás számára való fontosságotok. Mert ha nincsen hierarchia, testvérek sincsenek. És mindig azt hallottam, amikor valamiféle függés volt, hogy "a testvérem".

De mindezt nem azért mondom, hogy megkeményítsem szíveteket a halállal szemben. Mert ez nem azt jelentené, hogy valamely megalázó gyengeséggel szemben keményítlek meg benneteket, amilyen például a vértől való iszonyodás, vagy az ütésektől való félelem - a kemény szív ilyen esetben nagyobbá tesz benneteket -, hanem azt, hogy könnyebben viseljétek el a halált, mert valami kevesebb hal meg. És csakugyan, minél szegényebb tartalékot jelent szívetek számára testvéretek, annál kevésbé siratjátok a halálát.

Én gazdagítani akarlak benneteket. Azt akarom, hogy visszhangozzék bennetek a testvéretek. És azt, hogy szerelmetek, ha szerettek, egy ország felfedezése legyen számotokra, ne pedig üzekedés, mint ahogy a bak csinálja. Mert a bak valóban nem sír. De haljon csak meg a szeretett asszony, számkivetettnek érzitek magatokat. És aki ilyenkor azt mondja, hogy férfiként viseli el a halálát, azért beszél így, mert állattá alacsonyította szerelmesét. És ha fordítva történik, akkor majd az asszony is úgy fogadja az ő halálát, mint az állat, és azt mondja: "Helyes, hogy a férfiak meghaljanak a háborúban..." Mármost én is azt akarom, hogy háborúban haljatok meg. Mert ki fog szeretni igazán, ha nem a harcoló katona? De nem akarom, hogy hitvány módon leszóljátok, megvessétek kincseiteket, csak azért, hogy kevésbé kelljen sajnálnotok őket, mert akkor ki más hal meg, mint egy közönyös robot, amelyik semmi áldozatot sem hoz az országért!

Én azt kívánom, hogy a legjobb részeteket adjátok nekem. Mert csak akkor lesztek nagyok.

Tehát nem az élet megvetésére ösztönözlek benneteket, hanem, ellenkezőleg, az élet szeretetére.

És arra, hogy még a halált is szeressétek, ha a halál az országra való elcserélődés.

Mert semmi sem ellentéte valaminek. Isten szeretete a haza szeretetét gyarapítja bennetek. A haza szeretete a birtokét. A birtoké a hitvesét. És a hitves szeretete annak az egyszerű ezüsttálcának a szeretetét, amely az ölelkezés után a vele együtt elfogyasztott tea szeretete.

Mivel azonban gyötrelmesen nehézzé teszem számotokra a halált, egyúttal vigasztalást is akarok nektek nyújtani. Ezért költöttem ezt az imádságot azoknak, akik sírnak: Imádság a halál ellen.

"Megírtam a költeményemet. De még hátravan a kijavítása."

Atyám indulatba jött:

"Megírod a költeményedet, aztán nekilátsz kijavítani! Mi más az írás, mint javítás! Mi más szobrot gyúrni, mint javítgatni! Láttál már agyagot gyúrni? Javításról javításra bukkan elő az arc, már maga az első hüvelyknyom is javítást jelentett az agyagtömbön. Amikor megalapítom a városomat, a homokot javítom ki. Aztán a városomat. És javítgatásról javítgatásra haladok Isten felé."

Mert valóban úgy van, hogy viszonyulásokkal fejezed ki magadat. Egymáson visszhangoztatod a harangokat. De az egymáson visszhangoztatott tárgyaknak nincs jelentőségük. Nem egyebek, mint annak a csapdának az anyaga, amellyel elfogod a vadat, a vad pedig sohasem azonos természetű a csapdával. És már mondtam neked: egymáshoz kapcsolódó tárgyak kellenek.

A táncban meg a zenében azonban olyan időbeliség van, amely miatt nem tévedhetek mondanivalódat illetően. Itt lassítasz, ott gyorsítasz, amott felviszed a dallamot, aztán lefelé hajlítod. És önmagadnak válaszolgatsz, mint a visszhang.

Ahol azonban egyszerre tárod elém az egészet, kódra van szükségem. Mert ha nincs se orr, se száj, se fül, se áll, hogyan tudjam, mi az, amit megnyújtasz vagy megrövidítesz, sűrítesz vagy könnyítesz, kiegyenesítesz vagy elferdítesz, elmélyítesz vagy kidomborítasz? Hogyan ismerjem fel tételeidet, különböztessem meg ismétléseidet és visszhangjaidat? És hogyan olvassam ki belőle mondanivalódat? Ám az arc kóddá lesz számomra, mert ismerek olyat, amelyik tökéletes, és olyat is, amelyik köznapi.

Persze semmit sem fejezel ki számomra, ha tökéletesen banális arcot társz elém, legfeljebb egyszerűen kódot, vonatkozási tárgyat, aktmodellt szolgáltatsz. Nem azért van rá szükségem, hogy megragadjon, hanem hogy el tudjam olvasni, mit igyekszel közölni velem. Márpedig ha magát a műtermi modellt mutatod fel, valóban semmit sem közölsz. Ezért fogadom el, hogy eltávolodj a modelltől, eltorzítsd és összekuszáld, de csak annyira, hogy azért a kulcsa a kezemben maradjon. Akkor sem teszek neked szemrehányást, ha úgy találod helyesnek, hogy a szemet a homlok közepére helyezd.

Jóllehet ekkor ügyetlennek tartlak, ugyanúgy, mint azt, aki zeneművészetét azzal akarná bemutatni, hogy nagy zajt csap, vagy aki költeményében túlságosan feltűnővé sikerít egy-egy képet, ily módon akarva felhívni rá a figyelmemet.

Mert mondom neked, illő dolog lebontani az állványzatot, miután befejezted templomodat. Nincs rá szükségem, hogy tudjam, milyen eszközökkel dolgoztál. És műved éppen akkor tökéletes, ha már észre sem veszem őket.

Mert, hogy pontosan fejezzem ki magamat, engem nem az orr érdekel, semmi szükség sincs a mutogatására azzal, hogy a művész a szobor homlokára helyezze, sem arra, hogy a szót a költő túlságosan erőteljesre sikerítse, mert akkor elfedi a költői képet. S a képet se erőltesse, különben tönkreteszi a stílust.

Amit tőled várok, az más természetű, mint a csapdád anyaga. Például a csend a kőből épített katedrálisban. Mármost az történik, hogy bár azt állítottad, megveted az anyagot, és mindenkor csak a lényeget keresed, és e nemes törekvésed nevében megfejthetetlen költői mondanivalót ömlesztesz rám, éppen te készítesz számomra rikító színekre festett roppant csapdát, amely egyszerűen agyonnyom, és közben elrejti előlem a halva született egeret, amelyet megfogtál vele.

Mert mindaddig, amíg színesnek, csillogónak vagy paradoxnak talállak, semmit sem kaptam tőled Egyszerűen csak mutogatod magadat, mintha vásárban lennél. Ám tévedtél az alkotás tárgyát illetően. Mert az nem önmagad mutogatása, hanem az én megvalósulásom elősegítése. Nos, ha túl sokat hadonászol előttem madárijesztőddel, máshová szállok.

Ezzel szemben az, aki oda vezetett, ahová akart, s aztán visszavonult, el tudja hitetni velem, hogy a világot fedezem fel, és eléri, amire vágyott: segített megvalósulásomban.

De azt se hidd, hogy ez az alkotói szerénység azt jelenti, hogy olyan gömböt csiszolgatsz számomra, amelyiken homályosan valami orr, száj és áll lebeg, mintha viaszt felejtettél volna a tűzben, mert ha ennyire lenézed eszközeidet, akkor vesd el magát a márványt, az agyagot vagy a bronzot is, hiszen ezek sokkal anyagszerűbbek, mint akár a legegyszerűbbre formált ajak.

Az alkotó művész szerénysége abban mutatkozik meg, hogy nem hangsúlyozza túlságosan azt, amit meg akar mutatni. Mivel naphosszat éppen elég arcot látok, én amúgy is első pillanatra észre fogom venni, hogy szándékod az orr halványabb megrajzolása; ugyanúgy azt sem nevezem szerénységnek, ha szobrodat elsötétített szobában helyezed el.

Az igazán láthatatlan arc, amelytől valóban semmit Sem kapok, a köznapi arc.

De ostoba fajankók lettetek, ezért kell kiabálnotok, hogy halljanak benneteket.

Valóban tervezhetsz nekem tarka szőnyeget is, de a szőnyegnek mindig csak két dimenziója van, és hiába szól érzékeimhez az ilyen szőnyeg, nem szól a lelkemhez vagy a szívemhez.

Hadd ábrándítsalak ki a sziget illúziójából. Mert azt hiszed, hogy a fák, a mezők, a nyájak szabadságában, a nagy terek magányának felemelő nagyszerűségében, a féktelen szerelem hevületében te is majd oly egyenesen szökkensz a magasba, mint a fa. Csakhogy a legegyenesebbre nőtt fák, amelyeket láttam, nem azok, amelyek szabadon nőnek. Mert a szabadban nőtt fák nem sietnek nőni, növekedés közben el-elhagyják magukat, girbegurbán fejlődnek. Az őserdő fája viszont, amelyet minden oldalról szorongat a napot előle elrabló ellenség, meredeken tör fel az ég felé, mintha sürgető hívásra felelne.

És ha hosszú időre mész el a sivatagba (mert más dolog az, ha csupán a város zaját akarod ott kipihenni), csak egy módot ismerek arra, hogy életet önts bele, hogy megőrizd munkakedvedet, és lelkesedést termő humusszá alakítsd át. Ez az egyetlen mód az, ha erővonalak hálóját feszíted föléje. Akár a természet, akár az ország erővonalaiét.

Én pedig olyan kúthálózatot telepítek a sivatagban, amely elég szegényes lesz ahhoz, hogy utadnak minden egyes kút szerencsés vége, ne csupán átmenő állomása legyen. Mert a hetedik nap táján már takarékoskodni kell a tömlők vizével. És minden erőt megfeszítve kell haladni a következő kút felé. Önmagunk legyőzése árán eljutni hozzá. Minden bizonnyal el kell veszíteni még a hátas állatokat is, hogy le tudjuk győzni a teret, a magányt, mert ez a kút megéri az érte hozott áldozatokat. Homokba fulladt karavánok, amelyek nem találták meg, hirdetik a dicsőségét. Az ő dicsősége ragyog a tűző napon fehérlő csontjaik felett.

Ezért az indulás óráján, amikor ellenőrzöd a rakományt, húzol még egyet a hevedereken, hogy lásd, vajon nem csúszik-e meg a teher, megvizsgálod a vízkészletet, önmagad legjobb részét mozgósítod. Aztán elindulsz a távoli vidék felé, amelyet messze, a homokon túl, áldásukkal öntöznek a vizek, úgy járod végig a kutat kúttól elválasztó távolságot, mint megannyi lépcsőfokot, a sivatag szertartásrendjének foglyaként, mert el kell járnod a táncot, le kell győznöd az ellenséget. És miközben izmaidat erősítem, lelket építek fel benned.

De ha még jobban gazdagítani akarlak, ha azt akarom, hogy a kutak mint megannyi mágnessarok vonzzanak, vagy még erősebben taszítsanak, és ily módon építőmunkává legyen lelked és szíved számára a sivatag, ellenségekkel népesítem be. Ők birtokolják a kutakat, és hogy ihass, ravaszkodnod, harcolnod, győznöd kell. És aszerint, hogy az ott táborozó törzsek kegyetlenebbek vagy kevésbé kegyetlenek, lelkükben rokonabbak vagy megfejthetetlen nyelven beszélnek, fel vannak fegyverkezve vagy fegyvertelenek - lépteid hol gyorsulnak, hol lassúdnak, hol halkabbak, hol zajosabbak lesznek, és naponta megjárt távolságaid is változnak, jóllehet szemre ugyanazt a síkságot járod. És így telik meg mágnesességgel, válik változatossá és színeződik mindig másként az a végtelen tér, amelyik eleinte sárga és egyhangú volt, de aztán elméd és szíved számára változatosabbá lesz, mint azok a boldog országok, amelyek tele vannak üde völgyekkel, kék hegyekkel, édesvizű tavakkal és rétekkel.

Mert lépted itt a halálraítélté, amott a börtönéből szabadult fogolyé, itt tele leskelődő veszedelemmel, amott szerencsés kifejlettel. Egyszer üldözött emberé, másszor figyelmes tapintaté, akárcsak a kedves szobájában, akit nem akarsz felébreszteni.

És valószínűleg többnyire semmi sem fog történni utazásod alatt, mert ahhoz, hogy értékesebbé tegyék táncodat, elégséges, hogy számítsanak neked ezek a különbségek, és indokolt, szükséges és tökéletes legyen a belőlük származó szertartás. A csoda ebben az esetben az lesz, hogy ha az a másik ember, akit beosztok karavánodba, nem érti a nyelvedet, s ezért nem is veszi ki részét félelmeidből, reményeidből és örömeidből, s egyszerűen csak azt a munkát végzi, mint hátasállataid gondozói, semmi mást nem fog látni az egészből, csak egy üres sivatagot, és ásítozva halad át a véget érni nem akaró térségen, csak az unalmát érzi, akkor sivatagomban semmi sem változtatja meg ezt az utast. A kút az ő számára nem lesz egyéb, mint közepes nagyságú lyuk, amelyből előbb ki kellett takarítani a homokot. És ugyan mit vett volna észre az ellenségből, hiszen az ellenség lényege éppen az, hogy láthatatlan: csupán szélsodorta maréknyi porszem, jóllehet ezek a porszemek elegendők ahhoz, hogy mindent átalakítsanak annak a számára, aki érintkezik vele, ahogyan a só alakítja át az ünnepi lakomát. De elég megértetnem veled játékszabályait, és sivatagom egy csapásra olyan hatalmassá, olyan ellenállhatatlanná válik, hogy nyugodtan választhatom a külváros vagy a pocsolyaszerűen mozdulatlan oázis közönséges, önző, közönyös és szkeptikus lakóját, kényszeríthetem egyetlen sivatagi átkelésre, hogy máris kipattantsam belőle az embert, ahogyan a mag pattan ki burkából, és kivirágoztassam szívét-lelkét. Te pedig régi bőrödet levetve pompás szépségben, megedződve térsz vissza, hogy ezután te is az erősek életét éld. És ha arra szorítkoztam, hogy megismertesselek a mondanivalójával, mert a lényeg nem magukban a dolgokban, hanem a dolgok értelmében van, a sivatag akkor is úgy kicsíráztat, úgy megnőttet, mint a nap.

Úgy haladsz majd át rajta, mint valami csodálatos fürdőmedencén. És amikor kilépsz a túlsó szélén, kacagón, férfiasan és megragadón, rád ismernek majd az asszonyok, akit téged kerestek, és elég lesz közönyösen mutatnod magadat, hogy megkaphasd őket.

Milyen esztelen az, aki az emberek boldogságát vágyaik kielégítésében véli megtalálni, azt hívén, hogy mivel látta őket menni, az embernek mindenekfelett a cél elérése a fontos. Mintha valaha is létezne, létezett volna cél.

Ezért mondom neked: az ember számára mindenekelőtt azoknak az erővonalaknak a feszültsége számit, amelyekben mozog, meg a belőlük származó saját, belső sűrűsége, lépteinek a visszhangja, a kutak vonzása és a megmászandó emelkedő meredeksége. És ha meg tudta mászni, ha csuklója erejével, véresre horzsolt térdével sikerült legyőznie a sziklaszirtet, nem állíthatod azt, hogy öröme ugyanolyan közepes minőségű, mint azé a városlakóé, aki lottyadt testét felvonszolja valami kerek dombocska könnyen elérhető tetejére, s aztán leheveredik a fűbe. De te mindent megfosztottál mágneses erejétől azzal, hogy kioldottad a dolgokat megkötő isteni csomót. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a kutak felé, azt hitted, kutak kellenek, tehát kutakat ástál nekik. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a hetedik napi pihenés felé, megnövelted pihenőnapjaik számát. Mivel láttad, hogyan vágyakoznak az emberek a gyémántra, ömlesztve osztogattad nekik a gyémántot. Mivel láttad, mennyire félnek az emberek az ellenségtől, megsemmisítetted ellenségeiket. Mivel láttad, hogy az emberek szerelemre vágynak, főváros nagyságú bordélynegyedeket rendeztél be nekik, ahol minden asszony megvásárolható. És ezzel ostobábbnak bizonyultál, mint az a régi tekejátékos, akiről már beszéltem neked, aki - sikertelenül - úgy próbálta megtalálni örömét, hogy rabszolgáival sorra döntögettette a bábukat.

Ne hidd azonban, hogy ezzel azt mondtam, vágyaidnak élj. Mert ha semmi sem mozdul, akkor nincsen erővonal. Mikor közel van hozzád a kút, akkor, ha szomjhalál fenyeget, valóban vágyakozol feléje. De ha valami oknál fogva megközelíthetetlen marad, ha nem kaphatsz tőle és nem adhatsz neki semmit, ez a kút olyan, mintha nem is léteznék. Akárcsak az utadba akadt asszony, aki mellett elhaladsz, és nem lehet számodra semmi. Mert a csekély távolság ellenére messzebb van tőled, mintha másik városban élne, másutt lenne férjnél. De egészen mássá változtatom számodra, ha egy feszes struktúra alkotórészévé teszem, és például arról ábrándozhatsz, hogy éjnek idején ablakához támasztott létrádon feljuthatsz hozzá, hogy elrabold, lovad hátára dobd, s aztán élvezhesd szerelmét rablótanyádon. Vagy ha katona vagy, ő meg királynő, azt remélheted, hogy meghalhatsz érte.

Gyarló és nyomorúságos az olyan öröm, amelyet nem létező, játékból kitalált struktúrákból nyersz. Mert ha szereted a gyémántot, elég lenne apró léptekkel közeledni feléje, egyre lassabban és lassabban, hogy eközben valami csodálatosan felfokozott életet élj. De ha a gyémánt felé való lassú közeledésed olyan rítusnak a része, amelynek foglya vagy, és nem engedi, hogy meggyorsítsd lépteidet, ha teljes erőddel törekedve feléje az én korlátaim tartanak féken, tiltják meg, hogy gyorsabban haladj, ha a gyémánthoz való eljutás nincsen számodra sem tökéletesen lehetetlenné téve - ami megfosztaná jelentésétől, súlytalan látvánnyá változtatná -, sem nem könnyű - ami nem kívánna tőled erőfeszítést -, sem nem nehéz valamely ostoba fortély következtében - ami az élet karikatúrája lenne -, hanem egyszerűen erős struktúra és számos tulajdonság kérdése, akkor gazdagabb lettél. Az ellenségeden kívül nem ismerek mást, aki ezt számodra megalapozhatná, és nem látok benne semmit, ami meglepő lehetne számodra, mert egyszerűen csak azt állapítom meg, hogy a háborúhoz két hadakozó kell.

Mert a te gazdagságod az, hogy kutat áss, élvezz egy-egy pihenő napot, gyémántot bányássz, szerelmet nyerj.

Nem pedig az, hogy legyenek kútjaid, pihenőnapjaid, gyémántod, korlátlan szabadságod a szerelemben. Mint ahogyan az sem igazi vágy, ha nem igyekszel megszerezni őket.

Ha pedig a vágyakozást és a birtoklást egymásra dühödten nyelvet öltögető szavakként állítod szembe, akkor semmit sem értesz az életből. Mert emberi valóságod fölötte áll a szavaknak, és nincs itt szó semmiféle ellentmondásról. Mert a vágy tökéletes kifejezése kell, az, hogy ne holmi képtelen akadályokba ütközzél, hanem magába az élet-akadályba, a másik táncosba, a vetélytársadba - akkor aztán kezdődhet a tánc. Különben te is olyan ostoba vagy, mint az, ami önmaga ellen játssza meg magát fej vagy írásra.

Ha sivatagom túl gazdag lenne kutakban, isteni parancsolat kell, amely eltiltson belőlük egypárat.

Mert a megteremtett erővonalaknak magasról kell irányítaniuk téged, hogy megtaláld bennük hajlamaidat, feszültségeidet és lépéseidet, mivel azonban nem mind egyformán jók, hasonlítaniuk kell valamiben, amit nem a te dolgod megérteni. Ezért mondom, hogy létezik szertartásrendje a sivatagi kutaknak is.

Ne remélj tehát semmit a boldog szigettől, amely örökre összehordott készlet számodra, akárcsak a rabszolgák által sorba döntögetett tekebábuk. Mert komor barommá válnál szigeteden. De ha azt akarom, hogy szigeted kincsei, amelyekről azt képzelted, visszhangot keltenek benned, aztán, mikor megszerezted őket, csak untatnak, valóban visszhangra leljenek benned, akkor majd kitalálok én neked egy sivatagot, és a kincseket olyan arc vonalai szerint osztom szét végtelen terein, amelyik egészen más természetű lesz, mint a dolgok.

És ha meg akarom menteni számodra a szigetedet, akkor megajándékozlak a sziget kincseinek a szertartásrendjével.

Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: "októberi nap". Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tőled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Már pedig nem ez volt a keresett cél.

Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.

Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetően, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhető. Különben, ha ezt mondanád: "mélabú", mélabús lennék tőle. Ez pedig túlságosan könnyű lenne. Tagadhatatlan, hogy működik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitől hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: "dühöngő hullámverés", akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: "a katonára halál leselkedik", valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a művelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.

Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik - hiszen nincs szó sem erről, sem arról -, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elősegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.

Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanígy rólad van szó. A lényeg: hogy egyszerűen rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.

Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettől kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit ő irányít.

De az is lehet, hogy gyenge számodra erővonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek az ereje azonnal megszűnik, és emberek, akikben nincsen lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna őket, hogy világot építs velük.

Így amikor azt mondom: "a királynő katonája", való igaz, hogy nem seregről, nem hatalomról van szó, hanem szerelemről. Mégpedig egy bizonyos szerelemről, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erősebb, mint a másik. És ha megfigyeled őt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynő miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynőben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám amikor a királynőről faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynő hűségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, őket is szerelme szolgálatában állítsa. Vagy pedig...

De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynő katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világít meg a te szemed számára.

De minden erős bizonyosság mag, amelyből világot tudnál teremteni.

Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetőségeidet. A mag megfogan az emberek termőtalaján, és ezrével születnek szolgáid.

Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynő katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belőle a te kultúrád. Utána aztán már elfelejtheted a királynőt.

Ne feledd, hogy a mondatod cselekedet. Nem kell érvelned, ha cselekvésre akarsz rábírni. Azt hiszed, érvek alapján határozom el magamat? Jobb érvet találnék a tieiddel szemben.

Láttál-e valaha olyat, hogy az elhagyott asszony peres úton szerzi vissza a férjét, miután a bíró előtt bebizonyította, hogy igaza van? A per indulatokat szül. Azzal sem tudja visszaszerezni férjét, ha annak mutatja magát, akit az szeretett, mert azt a nőt már nem szereti a férje. Láttam én olyan szerencsétlen asszonyt, akit szomorú éneke eldalolása után vettek feleségül, s aztán a válás előtt újra rákezdett a szomorú dalra. Csakhogy ettől a bús énektől a férfi most már dühbe gurult.

Talán sikerülne visszaszereznie, ha újra azt a férfit ébresztené fel benne, aki akkor volt, amikor szerette őt. De ehhez teremtő géniuszra van szüksége, mert ebben az esetben valami elhivatottsággal kellene megajándékoznia a férfit, úgy ahogyan én ébresztem fel benne a tenger iránti vonzódást, amitől hajóépítővé lesz. Akkor valóban nőni kezd majd a fa, és minden irányba bontogatja ágait. És újra kérlelni fogja az asszonyt, hogy énekelje el neki ugyanazt a szomorú dalt.

Ha szerelmet akarok ébreszteni magam iránt, olyan valakit keltek benned életre, aki énérettem van. Nem az én kínlódásaimról fogok neked beszélni, ezzel csak megunatnám magamat. Nem foglak szemrehányásokkal zaklatni, a szemrehányások joggal haragra gerjesztenének. Nem sorolom elő mindazokat az okokat, amelyek miatt szeretned kellene, hiszen ilyen okaid nincsenek. A szerelem oka maga a szerelem. Olyannak sem fogom magamat mutatni, amilyennek annak idején kívántál. Mert azt az embert már nem kívánod. Máskülönben még mindig szeretnél. Hanem magamnak nevellek, magamhoz emellek. És ha elég erős vagyok, akkor majd olyan tájat mutatok neked, amelytől barátommá leszel.

Az az asszony, akit már elfeledtem, mintha nyilat lőtt volna szívembe, mikor azt mondotta: "Hallja elveszett harangja szavát?"

Mert végül is mit mondjak neked? Gyakran felmentem a hegyre, és ott leültem. És elnéztem városomat. Vagy szeretetem csendjében sétálgatván hallgattam, hogyan beszélgetnek az emberek. És valóban hallottam olyan szavakat, amelyekre úgy következtek a cselekedetek, mint mikor az apa így szól fiához: "Eredj a kútra, és töltsd meg ezt az urnát", vagy amikor a káplár így szól a katonához: "Éjfélkor átveszed az őrséget..." De mindig kiderült, hogy ezek a szavak semmiféle titkot nem hordoztak, és a nyelvüket nem ismerő utas, rájőve, hogyan kapcsolódnak a gyakorlathoz, semmivel sem talált volna bennük több meglepőt, mint a hangyaboly lakóinak a viselkedésében, amelyet sohasem tartunk érthetetlennek. És miközben figyeltem a szekérsorokat, az építkezéseket, a betegek ápolását, városom ipari és kereskedelmi tevékenységét, semmi olyat nem láttam, amit valamely merészebb, találékonyabb és értelmesebb állat nem végezhetett volna el; de ugyanolyan világosan az is kiderült, hogy miközben mindennapi, gyakorlati foglalatosságaik közepette szemléltem őket, magát az embert még mindig nem figyeltem meg.

Mert az emberek akkor látszottak és maradtak számomra megmagyarázhatatlanok a hangyaboly törvényei szerint, akkor tűntek számomra felfoghatatlannak, amikor a piactéren körben ülve hallgatták a mesemondót: ha lett volna a mesélőben isteni szikra, meséje végeztével csak fel kellett volna kerekednie, hogy nyomában e rengeteg emberrel lángba borítsa az egész várost.

Mert igen, láttam, hogy felzendültek ezek a békés tömegek a próféta szavára, és nyomába eredve hogyan olvadtak eggyé a harc izzó kemencéjében. Milyen ellenállhatatlannak kellett lennie a szavak hordozta hívásnak, hogy a tömeg, amely meghallotta, egyszerre meghazudtolja hangyaboly-viselkedését, és tűzvésszé változzon, önszántából vállalva a halált.

Mert akik végül hazatértek közülük, mások voltak. És úgy éreztem, ahhoz, hogy higgyünk a varázslat erejében, nincs szükségünk a mágusok értelmetlen fecsegésében keresnünk a varázserőt, hiszen léteztek füleim számára olyan csodatevő szavak, amelyek képesek kiragadni a házamból, elszakítani a munkámtól, szokásaimtól, és megkívántatni velem a halált.

Ezért hallgattam mindig figyelmesen az embereket, és tettem különbséget a hatékony beszéd és a között, amelyik semmit sem alkot, hogy megtanuljam, hogyan ismerhetem fel, mit hömpölygetnek magukkal a szavak. Mert minden bizonnyal nem a szöveg a lényeges. Máskülönben mindenki nagy költő lenne. És mindenki megmozgathatná a tömegeket, csak azt kellene mondania: "Kövessetek a harcba, a puskapor szagára..." Próbáld csak meg, és meglátod, hogy kinevetnek. Akárcsak azokat, akik erkölcsöt prédikálnak.

De miután hallottam, hogyan sikerült egyeseknek megváltoztatniuk az embereket, és miután Istenhez imádkoztam, kérve őt, világosítsa meg elmémet, megadatott nekem, hogy megtanuljam felismerni a szélbe kiáltott sok szó között a ritka vetőmagot.

Így jutottam előbbre a boldogság megismerésében, és fogadtam el, hogy mélyebben elgondolkozzam rajta. Mert a boldogság olybá tűnt számomra, mint olyan rend megválasztásának a gyümölcse, amely boldog lelket szül, nem pedig hívságos tárgyak meddő ajándéka. Mert nincs mód készen adni a boldogságot az embereknek. Lám, ezeknek a berber menekülteknek sem tudott atyám semmi olyat adni, ami boldoggá tehette volna őket, holott a legmostohább sivatagokban és a legkeményebb nélkülözések közepette is láttam boldogságtól sugárzó embereket.

De ne képzeld, hogy egy pillanatig is azt hihetem, hogy boldogságod a magányból, az ürességből és a nélkülözésből születik. Mert ezek ugyanúgy kétségbeesésbe is kergethetnek. Csak megkapó volta miatt említem ezt a példát, mert jól mutatja, mennyire különbözik az emberek boldogsága a nekik készen juttatott javak minőségétől, és mert oly tökéletesen bizonyítja, hogy a boldogság születése a szertartásrendtől függ.

És bár a tapasztalat arra tanított, hogy boldogok nagyobb arányban lelhetők a sivatagokban, a monostorokban és az áldozatos életben, mint a termékeny oázisok vagy a boldognak mondott szigetek otthon tespedő lakói között, ebből mégsem arra következtettem, ami egyébként ostobaság lett volna, hogy a táplálék minősége ellentétben van a boldogság minőségével, hanem egyszerűen arra, hogy ahol nagyobb a javak száma, az embereknek több esélyük van örömeik természetének a félreismerésére, mivel valóban úgy érzik, hogy az örömök a dolgokból származnak, holott nem, hanem e dolgoknak egy bizonyos országban, házban vagy birtokon való jelentőségéből. Így aztán előfordul, hogy a jólétben élők könnyebben tévedésbe esnek, és gyakrabban kergetnek hiú kincseket.

Ezzel szemben a sivatagban vagy a kolostorban élők, akiknek semmijük sincsen, világosan felismerik, honnan származnak örömeik, és így könnyebben őrzik meg buzgalmuk forrását. De itt megint csak úgy van, mint az ellenség esetében, aki megöl, vagy gyarapít téged. Mert ha felismervén igazi forrását, képes volnál megőrizni lelkesedésedet a boldog szigeten vagy az oázisban is, az ebből megszülető ember minden bizonnyal még nagyobb lenne, mint ahogyan a többhúros hangszerből is gazdagabb hangzást remélhetsz előcsalni, mint az egyhúrosból. Ugyanúgy, mint ahogyan a faburkolatok, kárpitok, italok és étkek minősége is csak még jobban emelte atyám palotájának a minőségét, amelyben minden lépésnek értelme volt.

De így van ez az új aranykárpitokkal is: a boltban mit sem érnek, ám azonnal értelmet nyernek, mihelyt előszedik őket a ládákból, és felaggatják őket a lakásban, amelynek megszépítik az arculatát.

Mert eljött hozzám a szigorú tekintetű próféta, akiben éjjel-nappal szent tűz izzott, s aki ráadásul sandított is:

- Áldozatvállalásra kell őket kényszeríteni!

- Bizony, így igaz - válaszoltam neki -, mert helyes dolog, hogy kincseik egy részét elvegyük tőlük, ezzel némileg szegényítjük őket, de ugyanakkor gyarapítjuk is az így nyert értelmükkel. Mert semmit sem érnek számukra, ha nem tartoznak valamely archoz.

Ő azonban nem hallgatott rám, annyira hatalmában tartotta szent dühe:

- Az kell - mondotta -, hogy ne gondoljanak másra, csak a vezeklésre...

- Hát persze - válaszoltam neki -, mert ha a böjti napokon majd nem esznek, utána milyen öröm lesz számukra, amikor újra ehetnek, és talán még azokkal is együtt éreznek, akik kényszerűségből böjtölnek, sőt az is meglehet, hogy Istenhez térnek akaratuk gyakorlásával, vagy egyszerűen megmenekülnek az elhízástól.

Ezre dühbe gurult;

- Először is meg kell őket büntetni!

Én pedig megértettem szavaiból, hogy csak úgy fogadta el az embert, ha nyomorúságos ágyához kötötte, kenyerétől, világosságától megfosztotta a börtön mélyén.

- Mert ki kell belőle irtani a gonoszt! - harsogta.

- Vigyázz, mert majd mindent kiirtasz belőle - válaszoltam neki -. A gonosz kiirtásánál nem helyesebb a jó gyarapítása? És olyan ünnepek kieszelése, amelyektől nemesedik az ember? Nem helyesebb olyan ruhákba öltöztetni, amelyektől tisztább lesz a külseje? És jobban táplálni gyermekeit, hogy megszépülhessenek az imádság tanításától, és ne legyenek kénytelenek folyton csak éhező gyomruk kínjaival foglalkozni?

Mert nem határokat kell szabni az embert megillető javaknak, hanem azokat az erőtereket kell megmenteni, amelyek egyedül szólnak szelleméhez és szívéhez.

Azokat, akik bárkákat tudnak nekem építeni, vízre küldöm, és halat fogatok velük. De azokkal, akik hajókat tudnak nekem építeni, hajót építtetek, és meghódíttatom velük a világot.

- Egyszóval meg akarod őket rothasztani a gazdagsággal!

- Engem semmi sem érdekel, ami már készen van, és te semmit sem értettél abból, amit neked mondottam - válaszoltam neki.