Zeusz miután Hektórt s népét a hajók fele vitte,
ott is hagyta a fáradalom s örökös hadivész közt;
ő maga meg ragyogó szemeit másmerre vetette,
messze lovas thrákok tájékát vette szemügyre,
harcos műsz népét s tejivó jó kancafejőkét
és az igazszívű abiosz népnek mezejét is;
Trója felé már nem fordult ragyogó szeme többé:
mert nem hitte szivében, hogy valamely örök isten
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak.

Csakhogy a Földrázó sem ügyelt húnyt szemmel a harcra,
ott ült ő ugyanis, bámulta a harc viadalmát,
thrák Szamosz orma fölött, erdős hegy legtetejében,
mert oda föl jól ellátszott az egész magas Ída
és Priamosznak városa és az akháj hadigályák.
Tengerből jövet ott ült, s szánta az argoszi népet,
bánta, hogy őket a trósz öli, szörnyen Zeuszra-dühödten.
Indult is hamarost kiszökellő bérci tetőről,
gyors lábbal sietett: megrendült bérc, orom, erdő
elnemenyésző lába alatt a haláltalan úrnak.
Hármat lépett csak, negyedikre elérte a célját,
Aigait: ott épült híres palotája a víznek
mélyén, fényes arany, szikrázik s el nem enyészik.
Érckörmű lovait miután, odaérve, befogta,
két gyorsröptű lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép arany ostort, majd föllépett hadszekerére;
s elhajtott a habon: szökdelltek a tengeri szörnyek
vígan az útja nyomán, mert ráismertek urukra;
és örömében a víz kettévált: szálltak a mének;
s meg sem nedvesedett odalent érctengelye közben:
oly suhanó paripák vitték az akháji hajókhoz.

Tágterü barlang van habok alján, mélyen a vízben
közte az imbroszi szirteknek s Tenedosz szigetének:
itt lovait fékezte a föld rázója Poszeidón,
fogta ki őket, s ambrosziát szórt nyomban elébük
abrakul, és az arany béklyót lábukra vetette;
nemszakadót, hogy a két paripát ottfogja, amígcsak
vissza nem ér az uruk; s az akháj tábor fele indult.

Közben a trójaiak, mint tűzláng vagy sebes orkán,
Hektór Príamidészt makacsul vágyódva követték,
zúgva-rikoltva nagyon: hitték, hogy az argoszi gályát
mind beveszik, s meg is ölnek minden legderekabbat.
Csakhogy a föld-övező, földrázó büszke Poszeidón
jött ki a tengerből, s bíztatta az argoszi népet,
Kalkhászéhoz volt érc-hangja s alakja hasonló;
és az amúgy is igyekvő két Aiászhoz ekép szólt:

"Aiászok, megmentitek úgy az akháj hadinépet,
hogyha a harcra ügyeltek s nem rémült szaladásra.
Más részen sose tartok a trójaiak diadalmas
karjától - noha áthágtak csapatostul a bástyán -
mert föltartja a jólábvértes akháj sereg őket;
itt félek szörnyen, hogy még valamely baj is érhet,
itt, hol az őrjöngő Hektór viszi harcba csapatját
mint tűzláng, s hogy a nagy Zeusznak fia, hirdeti fennen.
Bárcsak most valamely isten vetné szivetekbe,
hogy helyetek jól álljátok, buzdítva a többit:
így el is űznétek Hektórt - bármennyire ádáz -
fürge hajóinktól, ha akár az Olümposzi hajtja."

Mondta a föld-övező Földrázó, s bottal e kettőt
megsuhogatva el is töltötte hatalmas erővel,
és fürgévé tette a lábukat és kezüket fönt.
Ő maga szállani kélt, valamint gyors szárnyon a sólyom,
mely meredek roppant szikláról kél a magasba
és egy más madarat kergetni a róna fölé száll:
így surrant tova tőlük a föld rázója, Poszeidón.
Oileusz-sarj Aiász ismert rá köztük először,
s Aiászhoz, Telamón sarjához azonnal ekép szólt:

"Aiász, lám, valamely nagy olümposzi isten a jósnak
képében küld minket a gályákhoz verekedni:
mert bizony ez nem Kalkhász volt, a madárfigyelő jós:
láttam a lába hogyan libbent, amikor tovasurrant,
és föl is ismertem: könnyű meglátni, ki isten.
Már ezután nékem kedves kebelemben a lelkem
jobban vágyakozik verekedni a vérviadalban,
s fent a kezem, lent meg lábam sóvárog a harcra."

Válaszul erre eképen szólt Telamóniosz Aiász:
"Dárdafogó győztes kezem énnekem is verekedni
vágyik, erőm felgyúlt, s lent mindkét lábam előre
rontana: egymagam is kész volnék már tusakodni
Hektórral szemben, ki olyan nagyon éhes a harcra."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek,
vígan a vágytól, mit lelkükbe vetett be az isten.
Közben a Föld-övező fölverte a többi akhájt is,
kik szivüket, gyors gályáknál, hátrább, üditették.
Már szörnyen kimerültek, minden tagjuk elernyedt,
s fájdalom ébredt lelkükben, látván, hogy a roppant
bástyafalat már áthágták csapatostul a trószok:
látták ezt, s a szemöldjük alól csordult ki a könnyük;
nem hitték, hogy még menekülnek, s íme Poszeidón
jött közibük, s könnyen fölrázta erős hadirendjük.
Teukroszt s Léítoszt buzdítani ment legelőször,
s Péneleósz hőst, véle Thoászt is, Déipüroszt is,
Mérionészt s vele Antilokhoszt, értőit a hadnak:
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

"Szégyen ez, argosziak, vártam bizony, ifju legények,
hogy ti hajóinkat megmentitek, úgy verekesztek:
ám ha elálltok a harcoktól, vészes viadaltól,
itt van már az a nap, melyen leigáznak a trószok.
Jaj, roppant és szörnyü csodát látok szemeimmel,
melyről azt hittem, sohasem megy teljesedésbe:
trójaiak törnek bárkánkra, kik ennek előtte
félénken szaladó szarvasnak másai voltak,
mely a sakál, párduc, farkas lakomája az erdőn,
tétova bolyg s menekül, mert nem született viadalra:
így eme trójaiak, karját s erejét az akhájnak
szemtől-szembe bevárni bizony csöppet sem akarták.
S távol a várostól vívnak ma, a görbe hajóknál,
mert hitvány a vezér, s nem gondol a harccal a népe,
mind haragusznak rá: nem akarják védeni véle
fürge hajóinkat s inkább közelükben elesnek.
Ámde ha biztos is az már, hogy vétket követett el
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,
mert úgy megsértette a gyorsrohanásu Akhilleuszt,
nékünk nem szabad akkor sem húzódni a harctól:
gyors orvoslás kell: derekak szive gyógyul amúgy is.
Nem szép ám, ha ti így vonakodtok a vad viadaltól,
mert hisz a legjobbak vagytok seregünkben. Olyannal
nem civakodnám én, aki gyáva, ki küzdeni nem mer:
ámde tirátok a szívem fölgerjedve haragszik.
Jaj, ti puhák, iszonyúbb bajt hoztok még a fejünkre
ezzel a restséggel: keljen szivetekben a szégyen,
és a gyalázattól féljen ki-ki: szörnyü viszály kélt.
Harcban-erőshangú hős Hektór már a hajóknál
harcol nagy hevesen: szétzúzta kapunk reteszestül."

Így sarkallta a Föld-övező az akháj daliákat:
s fölsorakoztak a két Aiász körül ekkor a sűrű
hadrendek; sose gáncsolná odaszállva e rendet
még maga Árész sem, sem a harc keltője, Athéné:
válogatott daliák vártak Hektórra s a trószra,
dárda a dárdához, pajzs ért meredezve a pajzshoz,
pajzs pajzsot, sisak ért sisakot, hős férfiu férfit:
sok ragyogógombú forgós sisak összecsapódott,
míg bólintottak: mivel ennyire sűrüen álltak:
izmos markukban kelevézeik összeverődtek,
ők meg előre tekintettek, sóváran a harcra.
Csakhogy a trósz támadt szaporán, vezetett deli Hektór,
szembe szökellt, mint szikláról perdül le nehéz kő,
melyet a szirtszélről a megáradt víz sodorint le,
mert a galád szirtnek gyökerét dagadása kimossa;
felszökken, leröpül; megdördül alatta az erdő;
fut szívós-szakadatlan, amíg le nem ér a mezőre,
ott azután már nem gördül, bárhogy nekilendült:
úgy Hektór - eddig fenyegetve mutatta, hogy áttör
könnyen a partig, a sátrakig és az akháji hajókig,
ölve a harcosokat: de elérve tömött soraikhoz,
bennük igen megakadt: az akháj fiak ott vele szemben
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszaboltak,
s visszataszították: Hektór hátrált meginogva,
s messzeható hangon rikkantott trósz seregére:

"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
tartsatok itt ki: soká az akháj nem tart föl amúgy sem
engem, akárhogyan is tornyozza erős hadirendjét:
fut még lándzsámtól, hiszem én, ha a harcra valóban
Hérének dörgő ura küld, az a legmagasabb Zeusz."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Déiphobosz, Priamosz fia tört most köztük előre
büszkén, s míg a kerek pajzsot tartotta előre,
könnyű lábbal járt, így lépdelt pajzsfedezetten:
Mérionész meg rá célzott ragyogó kelevézzel
és hajitott, célt nem vétett, mert domboru pajzsát
érte, azonban a pajzs bikabőrét át nem ütötte,
sokkal előbb eltört kelevéz-nyaka; Déiphobosz meg
messzire nyujtva a bőrpajzsot, remegett szive mélyén
harcos Mérionész gerelyétől; s Mérionész hős
vissza, a népe közé hátrált már, szörnyü haraggal
két okból: diadalma veszett, kelevéze is eltört;
útnak eredt sátrak mentén s az akháji hajóknál,
sátrában-maradott nagy lándzsát hozni magával.

S mások vívtak mind, kinemoltódó hadizaj kélt.
Elsőnek Telamón fia Teukrosz szúrt le egy embert,
lándzsás Imbriosz ez, kinek apja a soklovu Mentór;
Pédaioszban volt, mielőtt az akháj sereg eljött,
háza, s az asszonya Médeszikaszté volt, Priamosznak
fattyu-leánya: s amint az akháji hajók odaértek,
ő ment Ílionába, honába, kitűnni a trósz közt;
s élt Priamosz mellett, ki becsülte, akár a szülöttét.
S most Teukrosz fültőben ütötte a hosszu gerellyel
és a gerelyt rántotta ki: s ő mint kőris esett le,
messzirelátszó nagy hegyorom magasán mely az érctől
elvágatva lehull, gyöngéd lombját veri földhöz:
így lezuhant: rézzel-kirakott szép vértje csörömpölt.
Teukrosz rárontott, le akarta cibálni a vértjét;
csakhogy e rárohanót Hektór megdobta gerellyel:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
bár csak alig: s így Aktorión Kteatosz fiusarját,
Amphimakhoszt, a csatába igyekvőt, érte a mellén:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Hektór nékiszökellt, a halántékára simúló
harc-sisakot leragadni a hősszivü Amphimakhoszról:
csakhogy a holtra-törő Hektórt megdobta gerellyel
Aiász: mégsem ütött testén sebet, azt betakarta
végig a szörnyű érc, csak a pajzs közepébe vetődött,
s megtaszitotta a lándzsa erősen: visszahuzódott
Hektór; míg az akhájok a két tetemet kiragadták.
Amphimakhoszt az athéni vezérek, büszke Menesztheusz
és Sztikhiosz, vitték az athéni sereg közepére;
Imbrioszért meg a két Aiász ment harcra dühödten:
mint élesfogu ebfalkától két nagy oroszlán
hogyha rabol kecskét, s viszi által a sűrü bozóton,
és a pofájában magasan föltartja a földtől:
így tartotta a két vértes hős őt a magasba,
vértjét elvették, s a fejét szépívü nyakáról
- Amphimakhosz hősért - Oileusz fiusarja levágta:
s megpörgetve, miként labdát, a tömegbe vetette,
az meg Hektór lába elé pottyant le a porba.

Most azután szívből gyúlt szörnyü haragra Poszeidón,
rémületes harcban hullott unokája halálán:
útnak eredt sátrak mentén s az akháji hajóknál,
hogy danaoszt buzdítson, bajt készítsen a trósznak.
Ídomeneusz, a dicsődárdás bukkant elibé most,
jött bajtársától, aki épp most tért meg a harcból,
mert térdhajlásán sebesült meg fenthegyü érctől;
társai hozták, Ídomeneusz meg az orvosolókra
bízta, s a sátorból sietett ki: a harcban akart még
vívni; s a nagy Földrázó szólt most Ídomeneuszhoz,
hangja olyan volt, mint Andraimón-sarja Thoászé,
Pleurónban s az egész meredek Kalüdónban az aitol
nép ura volt ez, s úgy tisztelték, mint csak egy istent:

"Ídomeneusz, hova szállt, te tanácsos a krétaiak közt,
eskünk, mellyel a trószt az akháji fiak fenyegették?"

Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Vétkes nincs ma, Thoász, ebben, legalábbis eképen
gondolom én: hisz mind jól értjük a harc viadalmát:
senki szivét nem nyomja a félsz, és nincs, ki tunyául
visszahuzódna a vad harctól: csakhogy bizonyára
így lesz végül is ez kedves nagyerős Kroniónnak,
hír nélkül vesznünk Argosztól távol, e földön.
Mégis, hisz te, Thoász, mindig jól álltad a harcot,
s mást is sürgettél, amikor láttad, hogy elernyed,
most se maradj hátrább, buzdítsad a bajnokokat mind."

Válaszul így szólt erre a föld rázója Poszeidón:
"Ídomeneusz, soha Trója alól hazatérni ne tudjon,
és játékszerül essen e földön ebeknek elébe,
az, ki ma önként visszavonul, csüggedt a csatára.
Rajta, ragadj fegyvert és jőjj: közösen törekedjünk
erre hamar: s noha csak ketten, használni tudunk még.
Egyesitett erejükkel még gyöngék is erősek:
és mi erős daliákkal is állnók mindig a harcot."

Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
Ídomeneusz meg amint jólvert sátrába elért már,
szép páncélt öltött, s vett két kelevézt a kezébe:
s futva futott, valamint villám, mit Zeusz a kezével
megmarkolva cikáztat a fényes olümposzi csúcson,
földi halandóknak jelként, nagymessze sugárzón:
így villant meg az érc kebelén a futó daliának.
Jó fegyvernöke, Mérionész itt jött vele szembe,
még nem messze a sátortól, ment érckelevézért;
hozzá Ídomeneusz hadi-bátorsága ekép szólt:

"Mérionész, kedvenc társam, gyors sarja Molosznak,
mért jössz így odahagyva a harcot, a harc riadalmát?
Megsebesültél tán, kelevéz hegye gyötri a tested?
Vagy valamely hírrel jössz hozzám? Hát hiszen én sem
áhitozom sátramba megülni, de harcba vegyülni."

Erre a jóeszü Mérionész neki válaszul így szólt:
"Ídomeneusz, vezetője a vértes krétaiaknak,
jöttem, hátha maradt kelevéz számomra a sátrad
mélyén, mert az enyém eltört, mit hordtam a harcban,
dölyfös Déiphobosz pajzsába mikor belevertem."

Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Lándzsát lelsz, ha akarsz, huszat úgy, mint egyet, a sátram
mélyében, ragyogó falnál, csupa trójai lándzsát,
mind a megöltektől szedtem: mert hisz sose szoktam
távolból verekedni az ellenséggel a harcban.
Éppenezért van elég gerelyem, sok domboru pajzsom,
sok sisakom, sugaras-tündöklő sok hadivértem."

Erre a jóeszü Mérionész neki válaszul így szólt:
"Van nekem is sátram mélyén, van barna hajómon
trójai zsákmány sok, csak nincs a kezemnek ügyében:
mert én sem feledem soha, tudd meg, harci-erőmet,
férfidicsőítő viadalban örökkön az elsők
hadsora közt állok, valahányszor a harci viszály kél.
Más ércinges akháj tán meg sem lát a csatában,
ámde te jól kell hogy lássad minden viadalmam."

Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Harcierényedet ismerem én, minek emlegeted hát?
Mert ha a gályáknál mi legelsők lesbe szedetnénk
(melyben legjobban megtetszik az ember erénye,
hisz kitünik könnyen, ki a nyámnyila és ki a bátor:
annak a bőrén egymást kergetik egyre a színek,
lelke se tud rekeszizmában megférni nyugodtan,
változtatja helyét, meggörnyed, váltja a lábát,
és nagyokat dobban kebelében a szíve, halálra
várakozón, foga is koccan hangos vacogással;
bezzeg a bátor nem vált színt szörnyű remegéssel,
ám ha a többi vitéz sora közt már lesbe feküdt ki,
vágyva eseng mielőbb vészes viadalba vegyülni),
hát sem erőd, se kezed szégyent nem hozna reád ott.
Mert ha meg is sebesülsz, míg fáradozol, vagy ütés ér,
nem nyakszirtedet éri a nyíl, nem hátad a lándzsa,
csak kebeled veri át szemből, vagy a gyomrod, amíg te
bátran előre rohansz az elsősorok ütközetében.
Ej, de mit is fecsegünk, mint gyermekek íly sokat erről,
és mit vesztegelünk, még megkorholnak erősen:
menj csak a sátorhoz, s abból kitünő kelevézt hozz."

Szólt; mire Mérionész, ki a gyors Árésszal egyenlő,
sebten a sátorból kiragadta az érchegyü dárdát,
s Ídomeneusznak utána rohant, sóváran a harcra.
Mint ha az emberölő Árész száguld a csatába,
és Riadás, kedves fia, jár a nyomában, a bátor,
szörnyüerős, ki az állhatatost is visszariasztja;
thrák földön felövezkedvén, ephürébeliekre
rontanak ők, vagy a büszkeszivű phlegüébeliekre,
mindkettő könyörög nekik, ám egy nyer diadalt csak:
így szállt Mérionész s vele Ídomeneusz, a vitézek
két vezetője csatába, sugárzó érc övezetten.
Ekkor Mérionész szólalt meg köztük először:

"Deukalión fia, mondd, hol akarsz viadalba vegyülni?
Jobbszárnyán a seregnek, vagy közepén, vagy egészen
balszárnyán? Mivel azt hiszem, oly hely nincs, hol a harcnak
ennyire híjával volnának a fürtös akhájok."

Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Ott a középső gályáknál védő kerül úgyis,
ott van a két Aiász, meg Teukrosz, minden akháj közt
legderekabb nyilazó, ki az álló harcra se hitvány;
éppen eléggé visszavetik; noha vágyik a harcra,
Hektór Príamidészt, bármennyire szörnyü erős is.
Mert meredek lesz néki, akárhogy akar verekedni,
győznie győzhetlen kezükön, megtörni erőik,
és a hajóik fölperzselni, hacsak maga nagy Zeusz
nem röppent lobogó fáklyát sok fürge hajónkra.
Ember elől sose tér ki a nagy Telamóniosz Aiász,
hogyha halandó s Démétér termése az étke,
s megsebesülhet az érctől, vagy nagy sziklakövektől;
hisz még férfitörő Akhileusztól sem hátrálna
kézitusában, bár lábbal vele senki se verseng.
Jőjj, térjünk csak a balszárnyhoz, hadd lássuk azonnal,
harcidicsőséget mi adunk, vagy más ad-e nékünk."

Szólt; mire Mérionész, ki a gyors Árésszal egyenlő,
útnak eredt, s el is értek a hős-kijelölte csapathoz.
Hát mikor Ídomeneuszt meglátták láng-erejében,
őt, meg a fegyveresét faragott szép fegyvereikkel,
egymást szólítgatva nyomultak mind közelébe:
és a hajók tatjánál összecsapó viadal kélt.
Mint süvitő szelek űzte sebes viharok kavarognak
aznap, hogy mindenhol legtöbb por van az úton,
és közösen roppant porfelhőt vernek az égig:
így kavarult most egybe az ő harcuk, s a szivükben
kívánták egymást hegyes érccel szétkaszabolni.
Emberemésztő harc tombolt meredezve hatalmas
húshasitó gerelyek seregével; s már a szemeknek
fényét lopta az érc-ragyogás sugaras sisakokról,
most-kicsiszolt vértekről, tündöklő paizsokról,
melyek mind egymásba rohantak: szikla a szíve,
ezt a csatát aki látva örül s nem csügged a vészben.

Íme Kronosz nagyerős két gyermeke kétfele gondol
s gyászos kínokat így készít hősök seregének.
Zeusz Hektórnak akart győzelmet, a trójaiaknak,
hírre emelve a gyors Akhileuszt, nem akarta azonban,
hogy pusztuljon a teljes akháj nép Ílion alján,
csak Thetisz és fia tiszteletét kívánta, a hősét;
argosziak seregét meg serkentette Poszeidón,
titkon az ősz hullámok alól felszállva közéjük,
bánta, hogy őket a trósz öli, szörnyen Zeuszra-dühödten.
Egy volt származatuk nékik, születésük is egy volt,
csakhogy Zeusz hamarabb született, s a tudása nagyobb volt;
hát nyíltan nem merte segíteni őket a másik:
férfiu képében titkon bíztatta csapatjuk.
Ők az egyenlő harc kötelét, bősz háboruságét,
erre meg arra feszítve fölébük, ekép huzigálták:
s nem bomlott-szakadott, csak a térdét oldta sokaknak.

Ott, noha őszhaju volt félig, danaók vezetője
Ídomeneusz, rátört, riadalmat keltve, a trószra:
Othrüoneuszt gyilkolta le most, a kabészoszi harcost,
ez csak nemrég jött el a harc hírére a várba,
és Priamosz legszebb lányát megkérte, ajándék
nélkül, Kasszandrát: de igen nagy tetteket ígért,
Trója alól az akháj fiakat hogy elűzi erővel.
Néki az agg Priamosz bólintott, szentül igérte,
hogy megkapja a lányt, s ő harcolt, bízva a szóban.
Ídomeneusz most rá célzott ragyogó kelevézzel,
és átverte a hetykén lépőt, rajta az érc-vért
nem használt, a gerely közepébe hatolt a hasának:
döngve zuhant le, a másik meg dicsekedve kiáltott:

"Othrüoneusz, mindenki fölött dícsérlek erősen,
hogyha beváltod végre valóban, amit megigértél
Dardanidész Priamosznak, amért neked adja leányát.
Ejnye, igérnénk néked ilyent mi is, és meg is adnók;
Átreidész legszebb lányát adnók feleségül,
Argoszból hoznók ide: vedd el, hogyha te vélünk
jólakosú Troié várát földúlod egészen.
Hát gyere csak, hogy az egyességet a fürge hajóknál
megkössük: sose tarts fösvényszivü házasitóknak."

Szólt s lábnál fogvást vonszolta a vad viadal közt
Ídomeneusz. Hanem Ásziosz ott terem óvni, gyalog csak,
két paripája előtt, mely vállát fújta szünetlen,
fegyvernök-szekerész fékén, maga meg szive mélyén
Ídomeneuszt kívánta ledöfni, de az megelőzte:
álla alá gerelyét torkába ütötte be mélyen:
eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,
vagy nagy karcsu fenyő, melyet magas ormon az ácsok
most-köszörült fejszéikkel vágnak ki, hajóhoz:
úgy elnyúlt paripáinak és szekerének előtte,
s fogcsikorítva a véres port markolta kezével.
Eddigi józan eszét szekerésze is elveszitette
és nem merte lovát fordítani, hogy kikerülje
ellensége kezét: így hát heves Antilokhosz hős
megdárdázta középen a testét, semmit az érc-vért
nem használt: a gerely közepébe hatolt a hasának.
Felhörrenve bukott ki a mesteri-mívü szekérből;
s méneit Antilokhosz, harcos Nesztór fiusarja
űzte a trósztól jólábvértes akháj seregéhez.

Déiphobosz közelébe került nagyon Ídomeneusznak,
Ászioszért búsult, ragyogó kelevézt hajitott rá:
ám meglátta előbb s kikerülte az érchegyü dárdát
Ídomeneusz: lelapult az egyenlő pajzsnak alája,
melyet ökörbőrből s ragyogó rézből kerekítve
hordott, és melynek két rúd volt bent a fogója:
hát ez alá bujt: s fönt röppent el az érchegyü dárda:
pajzsa beléreccsent: súrolta a dárda a szélét;
súlyos markából nem szállt el hasztalan így sem,
Hippaszidész Hüpszénórt verte, a nép terelőjét,
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét.
Déiphobosz meg rettentőn dicsekedve kiáltott:

"Nem hever Ásziosz, ím, boszulatlan: már kijelentem,
bár az erős kapuzáró Hádész háza felé tart,
szíve örül: mert már küldöttem néki kisérőt."

Ezt mondotta, s az argosziaknak fájt a dicsekvés,
harcias Antilokhosz lelkét riogatta leginkább;
csakhogy a bajtársát még bánata közt se feledte,
oltalmára rohant sebesen, pajzzsal betakarta.
S aztán két szerető bajtársa emelte a testét,
Mékiszteusz, Ekhiosz fia és ragyogó nagy Alasztór,
s mély sóhajtással vitték el a görbe hajókhoz.

Ídomeneusz iszonyú erejét sose hagyta pihenni:
vágyakozott valamely trósz hőst mély éjbe takarni,
vagy maga hullani el, míg népét védi a vésztől.
Zeusz-táplált Aiszűétész szeretett fiusarját,
Alkathoosz daliát (aki Ankhíszész veje volt, rég
megkérvén legidősebb lányát, Hippodameiát,
kit szívből szeretett jó apja meg anyja, az úrnő
termük ölén, mert kortársnői közül kimagaslott
szorgalmával, eszével, szépségével: ezért is
vette el őt tág Trójának legjobb daliája),
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni se volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; középen verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, s az érc-ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testéről visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szivébe hatolt be,
mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának:
végre hatalmas Árész az erőt tovaküldte belőle.
Ídomeneusz meg rettentőn dicsekedve kiáltott:

"Déiphobosz, mit vélsz, nem méltón adtuk a választ?
hármat is öltünk egyért, így te hiába dicsekszel.
Balga, te! Állj csak elém te magad, hadd lásd magad is meg,
Zeusznak míly fiaként jöttem veletek verekedni:
ő legelőbb Mínoszt nemzette, a krétai védőt:
s Deukaliónt Mínosz nemzette, a tisztanevű hőst:
s Deukalión engem, nagyszámú nép fejedelmét
tágas Kréta terén: és most ide hoztak a gályák
bajra neked, meg apádnak, s minden trójaiaknak."

Szólt; mire Déiphobosz kétség közt hányta-vetette:
hívjon-e társat a büszkeszivű trószok seregéből,
visszavonulva, vagy egymaga is merjen nekimenni.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
Aineiászhoz ered. Majd rá is lelt a tömegnek
legvégén, ott állt ő, mert Priamoszra neheztelt,
hogy, noha legderekabb harcos volt, semmibe vette;
Déiphobosz most melléállt, s szárnyas szavakat szólt:

"Trója tanácsosa, Aineiász, most kell igazán, hogy
sógorodat megvédd, ha szivedhez fér az ilyen gond:
Alkathooszt jőjj megbosszulni, ki tégedet egykor
mint sógor táplált házában, amíg kicsi voltál:
s most a dicsődárdás deli Ídomeneusz kirabolta."

Szólt, s annak kebelében a lelket fölriogatta:
indult Ídomeneusz ellen, sóváran a harcra.
Ídomeneusz se riadt meg mint kicsi gyermek azonban,
s úgy állt, mint erejében bízó vadkan az erdőn,
mely megvárja a rárohanó daliák sokaságát
elhagyatott zúgban, hátán meredeznek a sörték,
két szeme lángokban lobog, és agyarát feni, vágyik
visszaszalasztani mind a kutyákat, a férfiu-népet.
Dárdás Ídomeneusz így állt, lépésre se hátrált
zúgva futó Aineiásztól: de a társaiért szólt,
látván Aszkalaphoszt, Aphareuszt is, Déipüroszt is,
s Mérionészt s vele Antilokhoszt, értőit a hadnak:
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

"Erre! magam vagyok, édeseim, hát védjetek engem:
rettegem Aineiászt, aki gyors lábbal rohan énrám:
szörnyen erős, daliát kaszabolni az ütközetekben,
s ifjúsága virágzik: erő abban van a legtöbb.
Hisz ha mi egykoruak volnánk, ugyanevvel a szívvel,
győzelmet vagy aratna azonnal amaz, vagy aratnék."

Szólt; mire ők mind egy lelket hordván kebelükben,
mellé zárkóztak, pajzsuk vállukra feszítve.
Másoldalt pedig Aineiász is a társaiért szólt,
Déiphoboszt meglátva, Pariszt meg a fényes Agénórt,
kik vele együtt trósz vezetők voltak: s özönölt már
arra a nép, minthogyha a kosnak utánaözönlik
inni a nyáj a mezőről, s örvend nékik a pásztor:
így örvendett Aineiász kebelében a lélek,
hogy meglátta az őt követő sűrű hadinépet.

Alkathoosz holtteste körül mind harcba rohantak
hosszú lándzsákkal: kebelén ércfegyvere mindnek
szörnyen megcsörrent, mikor egymás ellen a harcnak
nékiveselkedtek: s két harcos legderekabb hős,
Aineiász és Ídomeneusz, az Arésszal egyenlők,
kívánták egymás húsát kaszabolni vad érccel.
Aineiász hajitott rá Ídomeneuszra először:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát:
Aineiász kelevéze rezegve a földbe ütődött
így, miután izmos keze hasztalanul hajitotta.
Ídomeneusz pedig Oinomaoszt gerelyezte le gyomrán:
szétszakitotta a páncélját: omlott ki a béle
át a rezen; s ő porba zuhant, markolta a földet.
Ídomeneusz a tetemből hosszúárnyu dzsidáját
húzta nyomon ki, de válláról nem tudta levonni
díszes fegyvereit, mert már gerelyek szoritották.
És a rohamra bizony már nem volt lába kiváló,
szökni dzsidái után, kikerülni a más kelevézét:
s így a halál napját tovaűzte a kézitusában,
lába azonban a harcokból nem vitte ki fürgén.
S lassan amint lépdelt, ragyogó kelevézt hajitott rá
Déiphobosz: mert ellene rég őrizte haragját.
Ismét elvétette, de Aszkalaphoszba ütődött,
hős sarjába Enűaliosznak, erősen a dárda
vállperecén; s az a porba zuhant, markolta a földet.
Mit se tudott erről a süvöltő harcias Árész,
hogy fia már elesett a kemény viadal közepében:
mert aranyos felhők közt ült az olümposzi ormon,
Zeusz akaratjából odazárva, hol ültek a többi
elnemenyészők is, távol tartatva tusáktól.
Aszkalaphosz holtteste körül mind harcba rohantak:
most erről lerabolta sugárzó harcisisakját
Déiphobosz: mire Mérionész, ki Arésszal egyenlő,
nékiszökellt, s karján gerelyezte: kihullt a kezéből
nyomban a szemréses sisak, és lent bongva csörömpölt.
Mérionész, mint héjjamadár, ismét lecsapott rá,
és a kemény kelevézt könyökéből visszakerítve,
vissza a népe közé húzódott: Déiphoboszt meg
hű testvére Polítész általölelte derékon,
és odavitte a vad harcból, hol gyors paripái
álltak, messze mögötte a harcnak, a harcizsivajnak,
díszes szerszámuk rajtuk, kocsisuk közelükben:
s Trója felé vitték paripái a nyögve jajongót,
kínjai közt: s csurgott frissen-sebesült keze vére.

S mások vívtak mind, kinemoltódó hadizaj kélt.
Aineiász Aphareuszt, a Kalétoridészt, nekiszökve
torkon ütötte, hogy ez rátört, hegyezett kelevézzel:
félrebukott feje ott, sisakot s vele rántva a pajzsot,
s lélektépő szörnyü halál omlott le köréje.
Antilokhosz megleste Thoónt, hogy fordul, azonnal
megsebzette, reá ugrott, s elvágta egészen
azt az erét, mely hátán fut, s a nyakáig ered fel:
elmetszette egészen: amaz meg a porba hanyatlott,
s két karját szeretett bajtársaihoz fölemelte.
Antilokhosz rátört, válláról vonta le vértjét,
körbetekintve: a trójaiak pedig innen-amonnan
verték nagy ragyogó pajzsát, de bizony sose tudták
gyönge husát dühös érccel megkarcolni a hősnek,
Antilokhosznak: védte a föld rázója Poszeidón
sarját Nesztórnak, lövedékek közt is erősen.
Mert sose járt ez az ellenségtől messze, de folyton
közte rohant föl-alá, kelevéze se volt soha nyugton,
mindig rázta-vetette, szivében a célja csak az volt,
hogy valakit sujtson, hogy véle tusára rohanjon.

Ásziadész Adamász meglátta, hogy erre törekszik
át a tömeg közt, hát hegyes érccel verte be pajzsát,
így tört rá: de a dárdáját kékfürtü Poszeidón
ott elbágyasztotta, a hős éltét irigyelte.
Egy fele benne maradt, mint üszkösitett cövek állt meg
Antilokhosz pajzsában, a más fele földre zuhant le:
az meg a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
Csakhogy Mérionész nyomon űzte a visszaigyekvőt
s köldöke és a szemérme között dárdázta meg, ott, hol
legfájóbb Árész a keserves földilakóknak:
hát ott verte belé kelevézét: s ez körülötte
földre sodorva vonaglott, mint bika, hogyha a bércen
pásztornép vonszolja kemény kötelékbe kötötten:
így vonagolt leütötten, nem sok időt, kicsikét csak,
míg közelébe nem ért, s nem húzta ki újra a dárdát
harcos Mérionész: s a szemét a homály betakarta.

Déipüroszt Helenosz kardjával verte halánték-
tájon, erős nagy thrák karddal, s szétszelte sisakját:
földre veretve lehullt a sisak, s egy harcos akháji
vette föl: éppen lába elé perdült a csatában;
míg neki sűrű éji homály szakadott a szemére.
Tépte a fájdalom érte a hadriadó Meneláoszt:
Indult hát fenyegetve a hős Helenosz daliára,
rázta hegyes gerelyét: az meg fölhúzta az íjat.
Összetalálkozván, hegyezett kelevézzel az egyik
s vágyakozott idegéről nyíllal lőni a másik:
Príamidész ezután kebelére kilőtte keserves
vesszőjét: de a vért-dombról pattant le a vessző.
Mint tetemes szóró fa-lapátról tágterü szérűn
barna babok s borsók szeme szökken a messzi magasba,
mert a süvöltő szél meg a szóró férfi röpíti:
így szökkent tova most a dicsőnevü hős Meneláosz
vértjéről a keserves nyíl, s jó messze vetődött.
Átreidész meg, a harcban-erőshangú Meneláosz,
őt a kezén, mely a szép ívet tartotta, sebezte:
és a kezén át fúródott be az íjba a lándzsa.
Vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
és a kemény kőris-kelevézt csüngő keze húzta;
ezt kiszakítva belőle, kezét hőslelkü Agénór
jó puha gyapjúval bekötözte, parittya-zsineggel,
mit neki, nép terelőjének, fegyvernöke nyujtott.

S most Peiszandrosz tört egyenest a dicső Meneláosz
ellen: s lám, a halála felé rossz végzete vitte,
hogy te terítsd le, vitéz Meneláosz, a szörnyü csatában.
Hát mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
Átreidész hajitott, de hibázott: félreütötte;
s Peiszandrosz gerelyezte meg így a dicső Meneláosz
pajzsát, ámde az ércet nem verhette keresztül:
feltartotta a széles pajzs, kelevéz-nyaka benne
széttört: mégis örült, s a szivében már diadalt hitt.
Átreidész meg előrántotta ezüstszögü kardját,
s Peiszandroszra rohant, aki most pajzsának alóla
szép bárdot ragadott, rézből volt ez, nyele hosszú,
síma olajfából; s most egymást éppen elérték.
Peiszandrosz szétszelte sörény-tarajos sisakormát,
épp forgója alatt: hanem ő homlokban ütötte
orra fölött, mikor így rátört: reccsentek a csontok,
s két véres szeme lába elé pottyant le a porba:
meggörnyedve zuhant le; s amaz, mellére tapodva,
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

"Elhagyjátok a gyorscsikajú danaók gályáit
így, ti kevély trószok, rémes csatazajra mohóak;
el nem hagy titeket soha sem szégyen, se gyalázat,
melyet, rusnya szukák, rám kentetek, és a haragját
nem féltétek a mennydörgő vendégszerető nagy
Zeusznak: s ő e kevély várost majd földig-alázza.
Törvényes feleségemet és sok kincsemet álnok
módra kik elvittétek, előbb noha jól fogadott ő:
s most tengerhasitó jó gályáinkra akartok
vad tüzeket hajigálni, megölni akháj daliákat.
Majd csak fékezitek magatok, noha vágytok a harcra.
Zeusz atya, azt mondják, fölül állsz ésszel valamennyi
emberen, isteneken; s ez mégis tőled ered mind:
mert így jársz kedvében a dölyfös trójaiaknak,
kik szakadatlan erőszakosak, sose tudva betelni
harci-zsivajgásával egyenlő háboruságnak.
Mindennel betelünk, be az álommal, szerelemmel,
édes dallal is és táncokkal, a kellemesekkel,
melyekkel jobban kíván jóllakni az ember,
mint a csatákkal: s lám, ezzel sose tel be a trósz had."

Mondta, s a véres fegyvereket már vonta le róla
s társainak nyujtotta a tisztanevű Meneláosz.
Ő maga újra kiszállt, s az előcsapatokba vegyült be.
S íme, Pülaimeneész fia ugrott rá, a királyfi
Harpalión, aki jó apjával jött a csatába
s Trójából soha nem tért vissza az otthoni földre:
pajzsközepén ő ekkor az Átreidészt megütötte,
s bár közel állt, ércét át nem verhette a pajzson;
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
mindenüvé nézett, valahogy még meg ne sebezzék.
Mérionész meg utána kilőtte az érchegyü vesszőt,
s jobboldalt a farán sujtotta: a nyíl hegye áttört
hólyagján, s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba.
Nyomba leült, szeretett bajtársai karjai közt, majd
lelkét ott kilehelve, miként féreg, kiterülten
nyúlt el, a vére omolt feketén, áztatta a földet.
Hősszivü paphlagonok raja sürgött most körülötte:
föltették szekerére, s a szent Trójába bevitték
bánatosan: s lépdelt könnyezve közöttük az apja:
ámde elégtétel holt sarjáért sose telt be.

Ámde Parisz hevesen fölgerjedt érte szivében,
mert vendégfele volt ez a holt, más paphlagonokkal.
Érte dühödve tehát röpitette az érchegyü vesszőt.
Ott volt Eukhénór, Polüídosz jósnak a sarja,
dús és hős, ki Korinthoszban tartotta lakását,
és jól tudta gonosz végét, úgy szállt a hajóra:
mert gyakran mondotta a jó Polüídosz öreg, hogy
vagy keserű kórban házában sorvad el otthon,
vagy danaosz gályák közt trósz kéz sujtja halálra:
hát az akhájok bírságát is messzekerülte
s messze a gyűlölt kórt, hogy a lelkét kín ne gyötörje.
Fültövön érte Parisz nyila őt s állkapcson: a lelke
tagjaiból kisuhant: gyűlölt éj fedte be nyomban.

Így harcoltak ezek, mint égő tűz lobogása:
Zeusz-kedvelt Hektór nem tudta meg, észre se vette,
balja felől hogy a bárkáknál mint pusztul a népe
argoszi kéz által, s a dicsőség már az akhájé
tüstént: úgy buzdítja a föld rázója Poszeidón
Argosz harcosait, s erejével védi is őket;
helytállt ott, hol először szökkent falra, kapukra,
megtörvén sűrű sorait pajzsos danaóknak.
Prótesziláosznak s Aiásznak voltak e részen
ősz tenger partjára kivont gályái: fölöttük
ott alacsony fal volt építve, a legdühösebben
éppen e falnál harcoltak, maguk és paripáik.

Ottan a boiótok meg a hosszuruháju iónok,
lokrisziak, phthíébeliek, meg a fényes epívek
ugrani-buzgó és lobogó Hektórt, nehezen bár,
vissza a gályáktól, de nem űzték messze maguktól.
Ott az Athén-beli válogatott daliák vezetője
hősi Menesztheusz volt, Peteósz fia: mentek utána
Pheidász, büszke Biász, Sztikhiosz; s az epívet a harcba
vitte Megész, Phűleusz fia, s Amphíón, Drakiosszal.
Phthíát vitte Medón meg a harc állója Podarkész.
(Isteni Oileusznak volt fattyú-sarja Medón és
Aiásznak testvére, lakását meg Phülakéban
lakta, hazájától távol, mert ölt: Eriópisz
bátyját, mostohaanyjáét, Oileusz hiteséét;
s Phűlakidész Íphiklosznak volt sarja Podarkész.)
Hát hős phthíaiak sora élén vért-övezetten,
boiótok mellett, a hajókat védve csatáztak.
S csöppet sem tágított Oileusz gyors fia, Aiász
Aiásznak, Telamón sarjának az oldala mellől:
ámde miként ugaron két borszinü jó bika vonszol
jólácsolt nagy ekét, egy-szívvel, nékifeszülve,
s szarva tövében az izzadság patakokban előtör;
s kettejüket csak a jól kigyalult járom különíti,
míg igyekezve a föld-peremig húzzák a barázdát:
íly szorosan léptek most egymás oldala mellett.
Ám Telamóniadésznak utána sokan gyülekeztek
hű bajtárs daliák, kik pajzsát tartani tudták,
hogyha kifáradt, és veriték csurgott le a térdén;
míg hős Oiliadész mellett nem voltak a lokrok:
mert a közelharcot kedves szívük ki nem állta:
hisz nem volt lobogós, forgós, rézmívü sisakjuk,
szépkörü pajzsuk sem, nem volt kőris-kelevézük:
csak kézívükben s jólsodrott gyapjuzsinegben
bízva követték Trója alá: hol a sűrü nyilakkal
lődözvén törték meg a trósz csapatok hadirendjét.
Így amazok legelől, faragott szép fegyvereikben,
ércbeborult Hektórral s vívtak a trójaiakkal;
s közben a lokrisziak hátulról rejtve nyilaztak;
trószok elernyedtek, nyilaiktól megzavarodtak.

S most a hajók mellől s szomorúan a sátrak elől is
visszavonulnak a trójaiak szeles Ílionukba,
Púlüdamász ha nem áll oda hős Hektórhoz e szókkal:

"Hektór, csak nem tudsz másnak hallgatni szavára.
Harcierényt amiért bőven nyujtott neked isten,
azt akarod már, hogy légy mindig tervben is első?
Csakhogy nem lehet ám mindent magad-egynek elérni:
van, kinek isten a harcierényt nyujtotta sajátul;
van, kinek épp táncot, másoknak a dalt meg a lantot,
s van, kinek oly okos elmét tesz kebelébe a dörgő
Zeusz, hogy igen sok nép veszi aztán annak a hasznát,
mert sokakat megment, s a javát maga látja leginkább.
Én bizony elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Harc koszorúja lobog már mindenhol körülötted;
már a vitéz trószok miután áthágtak a bástyán,
részint fegyveresen lesnek, részint verekesznek,
bár kevesen vannak, bárkák közt szerte, sokakkal.
Hátravonulva tehát nosza hívd ide mindenik elsőt:
így azután tartunk mindenről harcitanácsot:
sokpadu gályáikra törünk-e, ha isten akar még
adni nekünk diadalt, vagy már a hajók közeléből
menjünk el legalább sértetlenül: aggodalom bánt,
vissza ne adják még az akhájok a tegnapi kölcsönt,
mert a hajók közt férfiu vár, ki mohó a csatában
s úgy vélem, végkép távol nem tartja magát már."

Így szólt Púlüdamász; tetszett Hektórnak a bölcs szó:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Púlüdamász, tartsd itt valamennyi vitéz vezetőnket,
én magam arra megyek, s nekivágok a vad viadalnak;
visszajövök rögtön, ha nekik megmondtam, amit kell."

Szólt, s meg is indult már, valamint hóval boritott bérc,
s trójaiak, segitők sora közt sivitozva suhant el.
Ők meg Panthoidész hős Púlüdamász közelébe
egybefutottak mind, Hektórnak hallva a hangját.
Hektór Déiphoboszt s erejét Helenosznak, az úrnak,
s Ásziadész Adamászt és Ásziosz Hürtakidészt is
át az elsősorokon járkálva kereste-kutatta:
nem leli őket sem sebesítetlen, sem öletlen:
mert voltak köztük, kik akhájok gályatövében
argoszi kéz által lelkük kibocsátva hevertek,
mások fönt a falon, kaszabolt és lőtt sebeikben.
Ámde a könnyes harc balszárnyán lelte meg ekkor
fényes Alexandroszt, fürtös Helené deli férjét,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra;
hát közelébe megállt Hektór, s gúnyolta eképen:

"Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult,
hol van Déiphobosz s Helenosz hős harci hatalma,
s Ásziadész Adamász és Ásziosz Hürtakidész hol?
Othrüoneuszt hol hagytad? Most dőlt földig egészen
szép meredek Trójánk: most kész meredek veszedelmünk."

Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
"Hektór, ártatlant kárhoztatsz indulatodban,
máskor meglehet az, hogy húzódoztam a harctól,
csakhogy anyám engem sem szült gyávának egészen:
mert amióta a társakat egybeterelted a harcra,
itt küzdünk szakadatlan azóta az argosziakkal:
és akiket keresel, bizony elpusztultak a társak.
Csak maga Déiphobosz s Helenosz hős harci hatalma
tértek hátra kezük-sértetten a hosszu dzsidáktól,
azt, hogy elessenek ők, már mégsem hagyta Kroníón.
Most te vezess, hova szíved hív, hova sürget a lelked:
és mi követni fogunk buzgón, és híja nem is lesz
bátorságunknak: mi erőnkből telni fog, adjuk:
túl erején a nagyon bátor hős sem hadakozhat."

Szólt, s testvére szivét ezzel meggyőzte a bajnok:
arrafelé mentek, hol a harc dúlt szörnyü zsivajjal,
Kebrionész, Phalkész, meg a jónevü Púlüdamász hős,
Orthaiosz, Polüphétész bajnok, s Aszkaniosz, meg
Hippotión fiusarja Morüsz s Palmüsz közelében:
kik rögös Aszkaniából jöttek váltani harcost,
mult hajnalban: s most Zeusz küldte ki őket a harcra.
Szálltak, akár sziszegő szélvész síró sivitása,
mely Zeusz mennydörgése között száguld le a síkra,
s rémületes zúgással a tengeri árba vegyül be,
s hullámot, habokat ver a sokzaju ár tetejében,
duzzadoz ez, s a fehér-tajtékú habra hab árad:
trójai harcosok így szálltak, hadirendre had áradt
érctől szikrázón, rohanó vezetői nyomában.
Hektór Príamidész, mint emberölő dühös Árész,
úgy vezetett: s a kerek pajzsot tartotta előre,
sok bőrrel boritottat, rézzel rakva rakottat;
s rengedezett a halántékán nagyfényü sisakja.
Mindenüvé lépdelt a tömött hadirendek elébe,
hátha kitérnek előle, mikor pajzsával előront:
mégse zavarta meg ő az akháj kebelekben a lelket.
S most Aiász elibé dobbant, s viadalra kihívta:

"Jer közelebb, jámbor: mit ijesztgeted így az akhájok
harcosait? járatlanok úgyse vagyunk viadalban,
csak leigázott Zeusz rettentő ostora minket.
Lelked a bárkáinkat vágyik tönkregyalázni,
ámde kezünk minekünk is van, hogy védeni tudjuk.
Sokkal előbb elvész a ti népes városotok már,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
S eljön majd az idő számodra is, ezt kijelentem,
futva esengsz Zeuszhoz meg a többi nagy égilakóhoz,
ölyvnél gyorsabbak legyenek fürtös paripáid,
míg berohannak a várba veled, port verve a síkon."

Hát mikor ezt mondotta, madár szállt jobbra fölötte,
fennsuhanó sas; felharsant az akháj haditábor,
bízva a jósjelben; s hős Hektór válaszul így szólt:

"Aiász, nagy fecsegő, szájhős, még mit nem üvöltesz?
Bárcsak akép volnék pajzstartó Zeusz fiusarja
minden időkben, s volna anyám is Héra, az úrnő,
s tisztelnének akép, mint Pallaszt s Phoibosz Apollónt,
mint amikép ez a nap rosszat hoz az argosziakra,
mindre nagyon: s magad is köztük hullsz, hogyha bevárod
bátran az én hosszú gerelyem, mely majd liliomszín
bőröd tépkedi szét: s Troié keselyűje, kutyája
hízik a hájadon és husodon, ha lehullsz a hajóknál."

Így szólt és vezetett, s a nyomába rohantak a társak
rémületes zajjal, s az utócsapat is belezúgott.
Másoldalt meg az argosziak harsogtak, a harcot
nemfeledőn, s helyben várták be a trósz daliákat:
kettős lárma hatolt föl az égig, Zeusz sugaráig.

Nesztór, bár borozott, jól meghallotta a lármát,
hát Aszklépiadészhoz ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Mondd csak meg, mit vélsz minderről, hősi Makháón;
nő viruló-koru harcosaink zaja már a hajóknál.
Hát te csak ülj, s iszogasd békével a barnapiros bort,
míg forró fürdőt forral fürtös Hekamédé
s testedről a megalvadt szennyes vért lefüröszti:
én meg a látóhelyre megyek, szétnézek azonnal."

Szólt, s fia nagyszerüen-kalapált pajzsát fölemelte,
lóbetörő Thraszümédészét, mely sátra ölében
ércesen ott ragyogott: apjáét hordta az ifjú.
S fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet;
így állt sátra elé, s látott csúf dolgot azonnal;
megzavarodva saját seregét, sarkukban az űző
dölyfös trósz csapatot, s az akháj falat összeomoltan.
Bíborrá ha borul tág tenger néma habokkal,
mert süvitő-szavu szél sebes útjait érzi előre,
s várakozik, nem hömpölyög egyik irányba sem addig,
míg Zeusztól a kiválasztott szél végre le nem csap:
így hánytorgott ott az öreg, szaggatta a lelkét
kétfele: menjen-e gyorscsikajú danaosz csapatokhoz,
vagy pedig induljon nép-pásztora Átreidészhoz.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
Átreidészhoz ered. S amazok közben kaszabolták
egymást küzdve: az érc bongott testük körül egyre,
kardok kongatták, döngették kéthegyü dárdák.

Nesztórral szemben meg a Zeusz-táplálta királyok
jöttek a gályáktól, mindaz, kin az érc sebet ejtett,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón.
Mert a hajókat igen távol vonták a csatától,
ősz tenger partjára, s az elsőket ki a síkra
vonták, és a tatok mentén bástyát is emeltek.
Mert hisz a part, noha téres volt, nem tudta az összes
bárkákat befogadni, szorongtak rajta a népek.
Több sorban vonták ki tehát, s száját az öbölnek
megtöltötték, két hegyfok közt végig egészen.
Most ezek itt, vágyván szemlélni a harci kavargást,
együtt jöttek a dárdájukra hajolva: kesergett
lelkük a keblükben, s hogy szembekerült velük ekkor
agg Nesztór, kebelükben csüggesztette a lelket;
hát őt megszólítva beszélt a király, Agamemnón:

"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
mért jössz, férfiu-sorvasztó csatavészt odahagyva?
Félek, még ma beváltja szavát az erőskezü Hektór,
melyet a trójaiak sora közt mondott fenyegetve,
hogy gályáinktól nem tér haza Ílionába,
míg nem perzseli föl mindet, s nem döf le magunkat.
Így szólt ő, s most már ez megy mind teljesedésbe.
Ó, jaj, már látom, hogy a szívében haragos rám
még más jólábvértes akháj is, akárcsak Akhilleusz:
és a hajók tatjánál már nem akar tusakodni."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Mindez vár mireánk készen, mindezt a magasban
mennydörgő nagy Zeusz maga sem másítja meg immár.
Mert leomolt az a bástya, amelyben mind bizakodtunk,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat;
ők meg a fürge hajók mellett tusakodnak unatlan
szívósan: s bármint vizsgálod, nem veheted ki,
hogy melyik oldalról menekül seregünk gomolyogva:
oly kavarultan öletnek, az égig hat föl a lárma.
Gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán,
hogyha ugyan használ a tanács; ám azt se javaslom,
hogy verekedjünk, mert helye nincs sebesültnek a harcban."

Válaszul így szólt most sereget vezető Agamemnón:
"Nesztór, lásd, miután a hajóknál folynak a harcok,
és a rakott fal már nem használt, már nem az árok,
melyért fáradozott seregünk sokat, és szive hitte,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat:
így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
távol a hontól dicstelenül hogy vesszen a népünk.
Láttam jól, amikor szivesen segitett seregünknek;
s látom most, hogy a boldog olümposziakkal egyenlőn
oszt amazoknak hírt, s lekötözte kezünket, erőnket.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
első gályáinkat mind, mik a víz közelében
állnak, vonjuk már s engedjük az isteni vízre,
s kő-nehezékkel tartsuk meg, míg nem jön a szentelt
éj, amikor majd tán el is állnak a trószok a harctól,
s így azután valamennyi hajónkat vízre vihetjük.
Éjszaka évadján sem szégyen futni a vésztől:
jobb, aki megmenekül futván, semhogy rabul essék."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Átreidész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Vész fia, bár volnál a vezére pulyák seregének,
és ne uralkodnál mifölöttünk, kiknek a nagy Zeusz
ifjukorunktól kezdve kemény harcban verekednünk
adta az aggságig, míg nem hullunk el egyenként.
Azt tervezgeted itt, hogy a tág-utu trójai várost
elhagyjuk, melyért oly hosszan tűrtük a rosszat?
Hallgass, már az akhájok közt valahogy ki ne hallja
ezt a szavad, mit amúgy sem vesz szájára a férfi,
szívéből aki illő szót kijelenteni jól ért,
s van hatalom-pálcája, figyel sok nép a szavára,
annyi, ahány danaosz dalián te gyakorlod uralmad.
Most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért:
azt akarod, hogy amíg még áll nagy zajjal a harcunk,
vonjuk vízre a jópadu bárkákat, hogy a trószok
kedve ugyan teljék, mikor eddig is annyira győznek:
és nőjjön meredek veszedelmünk: mert az akhájok
nem tartják a csatát, ha a bárkák vízre kerültek,
hátratekintgetnek, hátrálnak a vad viadalból.
Ott azután pusztít a tanácsod, nép fejedelme."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Hej, Odüszeusz, nagyon is fájdítja goromba szidalmad
lelkemet: én akaratlan akhájit amúgy sem akarnék
arra szorítani, hogy tengerre bocsássa hajóját;
jőjjön hát, aki tud közülünk jobbat javasolni,
ifju akár, vagy öreg: s örülök neki, hogyha előáll."

Megszólalt most harcban-erőshangú Diomédész:
"Itt van a férfi, közel - ne kutassuk -, hogyha akartok
rám hallgatni, haragvóan sem szídtok, amért én
mindegyikőtöknél ifjabb vagyok itt születésre:
csakhogy apám nékem is hős volt, vallom dicsekedve,
Tűdeusz, kit Thébának ölén fed halma a földnek.
Portheusznak három fia volt, mind jónevü bajnok,
Pleurónban lakták házuk s meredek Kalüdónban,
Agriosz is, Melasz is, meg harmadikuk lovas Oineusz,
apja apámnak: s ő volt köztük a legkitünőbb hős.
Ott élt hát; de apám Argoszban, mert oda ért el
vándoruton: Zeusz és más istenek óhaja volt tán.
Adrésztosznak vette egyik lányát feleségül,
otthona gazdag, búzahozó szántója elég volt,
és sok kertje a környéken sokféle gyümölccsel,
barma is; és kelevézzel túltett minden akhájon:
hát hiszen ezt hallottátok bizonyára, hogy így volt.
S így nem véltek gyávának, sem törzsre silánynak,
és kereken kijelentett szómat sem vetitek meg.
Menjünk, bár sebesülten, a harcba, a kényszerüség hajt:
ott azután mi magunk elhúzódunk a dühöngő
dárdarohamtól: sebre sebet valahogy ne szerezzünk:
csakhogy a többieket hajtsuk buzdítva, kik immár
lelkük-dédelgetve kiálltak, nem verekesznek."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá; tették a tanácsát:
útnak eredtek, elől sereget-vezető Agamemnón.

Csakhogy a híres Földrázó se hiába figyelt ám:
régi vitéznek alakjában közibük keveredve
Átreidész Agamemnón jobbját kézbe ragadta
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Átreidész, bizonyára örül most már Akhileusznak
keblében dühödött szive, mert az akhájok eképen
hullanak és futnak; s ő látja, de nincs szive csöpp sem.
Bár ő veszne el így, a szemét venné el az isten;
rád az olümposzi boldogok annyira nem haragusznak:
mert hisz a trójaiak fejedelmei és vezetői
vernek még föl a tág síkon port, s látni fogod még,
mint futnak föl a várba a sátraktól s a hajóktól."

Így szólt, s rettentőt riadott, kirohant a mezőre.
Mint ha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában:
akkora hangot küldött kebléből az uralgó
Földrázó, s valamennyi akháj szívébe hatalmas
harcierőt hajitott, verekedni, tusázni szünetlen.

Közben aranytrónú Héré meglátta szemével,
mert az Olümposz csúcsán állt, s jól látta azonnal,
hogy ki a férfidicsőítő viadalban igyekszik,
drága fivére, ki sógora is, s megörült szive nyomban;
Zeuszt meg a sokforrású Ídé legtetejében
látta meg ülni, haraggal telt meg azonnal a szíve.
Hányta-vetette utána tehénszemü Héra, az úrnő,
pajzsos Zeusz elméjén hogy s mint tudna kifogni;
és ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
fölpiperézi magát, úgy indul az Ída hegyére,
Zeusz, szép teste miatt, tán vágyakozik vele hálni,
és akkor majd ő szelid, édes, jóizü álmot
önt szemhéja fölé, s okos elméjére bocsátja.
Ment hálótermébe, melyet szeretett fia ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót úgy rótta a falba
titkos zárral, hogy más isten nyitni ne tudja.
Ott a sugárzó ajtót ő elzárta, belépvén:
és vágyébresztő testéről ambrosziával
mosta le végig a szennyet, utána bekente a síkos
isteni, illatozó balzsammal, a nála levővel;
mely, ha csak egyet mozdult is, Zeusz ércküszöbénél,
illatot árasztott már végig a földön, az égen.
Ezzel kente be szép testét, azután haja fürtjét
fésüvel és kézzel fényes fonatokba befonta,
ambrosziásan omoltak alá örökéltü fejéről.
Öltött ambrosziás öltönyt, mit néki Athéné
szőtt míves gonddal, s beleszőtt sok szép szines ábrát:
keble köré kapcsolta arany csattokkal e leplet.
Százrojtos gyönyörű övet is vett Héra magára,
jólfúrt cimpájába pedig szép fülbevalót tett,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
És a fejét fátyolba takarta az isteni asszony,
szép új fátyla fehér napként ontotta sugarát.
Fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel.
És miután már minden díszt testére körített,
ment ki a terméből, és arrébb híva a többi
égilakótól Aphroditét, szólt véle eképen:

"Megtennél valamit, kedves lány, hogyha kimondom?
vagy tán megtagadod, lelkedben rám haragudva,
mert az akháj sereget segitem s te a trójai népet?"

Válaszul Aphrodité, Zeusz lánya, ilyen szavakat szólt:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem;
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen."

Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Add ide most a szerelmi varázst, mellyel te az összes
isteneket meg a földi halandókat leigázod:
látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, a Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak s féltve neveltek,
Rheiától átvéve, mikor Zeusz törve Kronoszra,
föld mélyére, a meddő tenger alá taszitotta.
Őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk:
mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Hogyha e kettőt én meg tudnám győzni szavammal,
hogy kerevetjén újra szives szerelembe fonódjék,
akkor előttük tisztelt lennék s kedves örökké."

Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
"Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra:
hisz te vagy az, ki a legmagasabb Zeusz karja között hálsz."

Mondta, s a melléről levetette övét, ama hímzett
tarka övet, melyben nyugodott valamennyi varázsszer:
volt abban szerelem, volt vágy, volt csalfa beszéd is,
lágy szózat, mely a bölcs elméjét elcseni titkon;
ezt a kezére vetette tehát, szót szólva kimondta:

"Íme az öv, vedd át tőlem, s rejtsd jól kebeledbe,
tarka övem, melyben minden van: s nem hiszem én, hogy
el nem végzed jól, bármit forgatsz is eszedben."

Mondta; mosolygott rá a tehénszemü Héra, az úrnő,
és mosolyogva a tarka övet kebelébe helyezte.
S Aphrodité, Zeusz lánya, megindult vissza a házba,
Héra pedig felugorva suhant az olümposzi csúcsról
Píerián átlépve, kies szép Émathiába,
majd a lovas thrákok havas ormain át, kimagasló
csúcsokon át surrant, sosem érte a lába a földet.
Majd Athosz ormáról a habos tengerre suhant le:
és Lémnoszba, Thoász hősnek szigetére került el,
és itt lelte az Álmot, testvérét a Halálnak,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva, kimondta:

"Álom, az isteneken meg az embereken te ki úr vagy,
hogyha szavam meghallgattad már bármikor eddig,
hallgass rám most is, hálás leszek érte örökké:
szunnyaszd el sugaras szemeit ma szemöldje alatt nagy
Zeusznak, rögtön amint mellé szerelembe simultam.
Tőlem ajándékul szép trónt kapsz, elnemenyészőt,
drága aranyt: Héphaisztosz, az én bicegő fiusarjam
késziti majd gonddal, zsámolyt tesz lábad alá is,
hogy ragyogó talpad lakomák közt arra helyezhesd."

Néki felelve ekép szólt ekkor az Álom, az édes:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
más örök istent én könnyen tudnék leigázni
szenderrel, még Ókeanosz folyamáradatát is,
márpedig ő első nemző, mindennek az apja:
ámde Kronosz fia Zeusz közelébe bizony sose lépnék,
nem merem őt szenderbe meríteni, míg maga nem hív.
Mert hiszen egyszer már okosabbá tett a parancsod,
aznap, amint az a hősszivü Zeusz-sarj visszahajózott
trójai partokról, feldúlva a trójai várost.
Elbűvöltem Zeusz elméjét, elboritottam
édesen: és ezalatt gonoszat szőtt ellene lelked,
vad viharok rohamát verted föl a víz tetejében:
s jólakosú Kószig sodrattad el akkor a sarját,
messze barátaitól: gyúlt Zeusz, ébredve, haragra,
széthajigálta a házban az isteneket, s a leginkább
engem akart megfogni, be is vet a vízbe az égből,
hogyha nem óv meg az istent és embert leigázó
Éj: hozzá menekültem; s Zeusz, dühösen, de hagyott már:
félt attól, hogy a gyors Éjjel szemben cselekedjék.
S most ismét nógatsz cselekednem ilyen lehetetlent."

Erre eképen szólt a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Álom, ugyan minek is forgatsz az eszedben ilyesmit?
Azt véled, hogy a trószt ugyanúgy pártolja a nagy Zeusz,
mint Héraklészért, a fiáért gyúlt a haragja?
Csak gyere, s én azután fiatal Khariszok közül egyet
nőül adok hozzád, hívd őt feleségnek ezentúl,
Pászitheét, akiért sóvárogsz nap nap után rég."

Így szólt ő; megörült Álom, s így adta a választ:
"Rajta tehát, esküdj meg a Sztüx iszonyú folyamára,
érintsd meg fél kézzel a tápláló anyaföldet,
fél kézzel meg a fénylő tengert: hogy tanu légyen
lent ki Kronosz körül él, nékünk most mindaz az isten:
nőül adod hozzám igazán fiatal Khariszokból
Pászitheét, akiért sóvárgok nap nap után rég."

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan,
eskütt, mint az akarta, nevén szólítva az összes
Títánnak hívott istent, lent, Tartárosz alján.
Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
ketten a két várost, Lémnoszt s Imbroszt odahagyva
ködbe takartan eredtek, a lábuk gyorsan emelték:
sokforrású Ídát érték el, vadak anyját,
Lektosznál, ott léptek a szárazföldre, a tengert
elhagyták: erdők hegye rengett talpuk alatt már.
Ott lemaradt, mielőtt Zeusz megláthatta, az Álom,
ült egy karcsu fenyő tetejébe, mely akkoron Ídán
legmagasabb volt, s át a legen felnőtt a nagy égig:
ott meghúzta magát a fenyőágak sürüjében,
éleshangu madár képében, mely a hegyekben
égi nevén Khalkisz, de Kümindisz az emberi nyelven.

Héra pedig sebesen hágott magas Ída hegyére,
Gargarosz orma fölé: s ott fellegtorlaszoló Zeusz
csak meglátta, s a vágy bölcs szívét elboritotta,
mint amikor legelőször ölelkeztek szerelemben,
s jó szüleik tudtán kívül jártak kerevetre;
Héra elé odaállt, s a nevén szólítva kimondta:

"Héré, merre sietsz az Olümposzról ide térve?
Nincsenek itt lovaid, szekered se, hogy arra fölállj majd."

Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, s Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak, féltve neveltek;
őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk.
Mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Lent várnak lovaim forrásdús Ída tövében,
szárazon és vizen át ők fognak vinni utamra.
Most temiattad jöttem idáig olümposzi csúcsról,
meg ne neheztelj rám, hogy szót sem szólva siettem
háza ölébe a mélyörvényű Ókeanosznak."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héré, később is tudsz még oda útnak eredni,
most inkább jőjj, hogy leheverjünk itt szerelemben:
mert soha még nem igázta le így körülöntve a lelkem
bent kebelemben a vágy sem földi, sem isteni nőért:
sem mikor Ixíón felesége után epekedtem;
Peirithooszt aki szülte nekem, bölcs isteni férfit;
sem mikor Akrisziosz lányáért, szép Danaéért,
mind közt legkitünőbb férfit, Perszeuszt aki szülte;
sem mikoron híres Phoinix nemzette leányért,
Mínószt s isteni nagy Rhadamanthüszt majd aki szülte;
sem mikoron Szemeléért s thébai Alkménéért,
Héraklészt aki szülte nekem, bátor fiusarjam;
míg Szemelé a halandók szép örömét, Dionűszoszt;
sem mikor úrnő Démétérért, széphaju nőért,
sem mikoron nagy Létóért, s magadért sem idáig -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad."

Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
hogyha te most epekedsz szerelembe heverni az Ída
legtetején, itt, honnan minden messzire látszik,
hogy lesz az, ha amint hálunk, valamely nemenyésző
isten megpillant, és elmegy az égilakókhoz,
és elmondja? Bizony sose mennék házad ölébe
nászból kelve föl épp: megszólhatnának ezért még.
Ámde ha úgy akarod; s kebelednek kedves e szándék,
van hálótermed, mit kedves gyermeked ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót jól zárta helyére:
térjünk hát oda hálni, ha már így vágyol a nászra."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héra, ne félj te sem istentől, sem földilakótól,
hogy meglát, oly arany felhőt boritok köribéd én,
és azon át nem lát minket még Éeliosz sem,
bár ő néz legerősebb éles fénnyel a földre."

Szólt, s átfonta Kronosz fia karjával feleségét.
Ekkor alattuk a föld üde zöld füveket sarjasztott
s lótuszt, harmatosat, sáfrányt, és sűrüvirágú
jó puha jácintot: s a magasba emelte ez őket.
Íly nyoszolyán háltak, s közben felhőbe borultak,
szép aranyosba; körül csillámló harmatozás hullt.

Zeusz atya nagy nyugalomban hált így Gargarosz ormán,
álom igázta s öröm: feleségét karral ölelte.
S futva futott az akháj gályákhoz az Álom, az édes,
föld-övező Földrázónak hogy hírt vigyen erről:
majd közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

"Védd az akhájt most, mint ahogyan vágysz erre, Poszeidón,
egy kicsikét legalább, nyujts hírt neki, míg aluszik Zeusz:
mert hiszen én őt lágy és mély álomba takartam,
Héra pedig szerelemmel csalta a násznyoszolyára."

Szólt, s a halandók híres népeihez tovalebbent,
azt mégjobban akhájok védelmére tüzelvén.
S nyomban elősoraikba rohanva rivallta Poszeidón:

"Argosziak, Hektórt hagyjuk hát győzni ma ismét,
Príamidészt? nyerjen gályákat, hírt is arasson?
Ezt ígéri, bizony, s még kérkedik is, hisz Akhilleusz
öblös gályáknál még őrzi a szíve haragját:
akkora vágy mégsem kélhet majd érte, ha mink mind
serkentjük már egymás oltalmára magunkat.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind így cselekedjünk:
mind valahány öreg és kitünő pajzs van seregünkben,
öltsük föl, s a fejünket a fennragyogó sisakokba
bujtassuk, s markoljunk hosszu dzsidát a kezünkkel,
így menjünk: vezetek; s kijelentem, nem marad itt meg
Hektór Príamidész, bármennyire vágyik a harcra.
Hát ki erős a csatán, de piciny pajzs van csak a vállán,
adja silányabbnak kölcsön, s maga jó nagyot öltsön."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Rendezték soraik, sebesülten bár, a királyok,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón:
rendre bejárták mind, kicseréltek sok hadifegyvert,
vett a derék derekat, hitványabb kapta a hitványt.
Teste köré miután ki-ki szép ragyogó rezet öltött,
indultak; legelől járt föld rázója Poszeidón,
rémületes hosszú kardját markolta keményen,
mint villámot, amellyel nem jó szembeszegülni
gyászokozó harcban, mert félsz bénítja a férfit.

Másoldalt sugaras Hektór rendezte csapatját.
Végül a háborunak feszitette ki szörnyü viszályát
köztük a tündökölő Hektór s kékfürtü Poszeidón,
egyik Trója hadát, Argoszt segitette a másik.
Partra csapott ki a tenger, az argoszi sátrakig áradt
s bárkákig; s ők egyberohantak nagy hadizajjal.
Tengeri hullám sem bömböl szárazra csapódva
így, mikor északi szél dühe űzi az ár közepéből:
tűzláng sem recseg íly szörnyen, mordulva magasra,
hegyszakadékokban, mikor erdőt gyujtani lobban:
szél sem zendül ilyen hevesen tölgyek tetejében,
hajkoronájukban, ha haraggal rázza a fürtjük:
mint amilyen lármája riadt az akhájnak, a trósznak,
rémületes zajjal mikor egymást rontani rontott.

Hát kelevézt legelőbb sugaras Hektór röpitett el
hős Aiászra, mivel neki jött épp, el se hibázta:
hol kebelén két szíja futott egymásra keresztbe,
egyik ezüstszögü kardjáé volt, másik a pajzsé,
megvédték gyöngéd húsát; Hektór haragos lett,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt;
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
Őt ezután, ahogy elment, nagy Telamóniosz Aiász
kővel meghajitotta: ilyen, tartója hajóknak,
volt sok a küzdők lábainál: egyet fölemelve,
pajzsa fölé, mellére vetette, nyakához egészen;
mint búgó-csiga, megpördült Hektór a csapástól:
Zeusz atya sujtásától mint ahogyan gyökerestül
dől ki a tölgy, s iszonyú kénes szag száll ki belőle,
és ki közelről látja, bizony tovaröppen a mersze
tüstént, mert súlyos villáma a nagy Kroniónnak:
így hullott az erős Hektór is a porba azonnal:
és kiesett kelevéze kezéből, pajzsa-sisakja
ráomlott, rézzel-kirakott hadivértje csörömpölt.
Most az akháj sarjak hozzá rivalogva rohantak;
hitték, hogy kiragadják, dobtak rá sürü dárdát:
csakhogy a nép-pásztort megsebzeni senki se tudta,
sem megdobni: előbb álltak köribé a legelsők,
Púlüdamász és Aineiász meg a fényes Agénór,
Szarpédón, Lükié vezetője s a jónevü Glaukosz:
senki se hagyta el őt, gondolt rá mind: odaálltak
szépkörü pajzsukkal köribé sürü sorban a társak,
s vitték kézre emelve a harcból, mígnem elérték
gyors lovait, melyek csatazajnak, vad viadalnak
háta mögött álltak, kocsisukkal, szép szekerükkel.
S Trója felé vitték paripái a nyögve jajongót.

S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
partra lefektették, öntözték vízzel azonnal
Hektórt, s ő föllélegzett, a szemét fölemelte,
föltérdelt azután, s a sötét vért hányta magából;
csakhogy a földre rogyott újból, a szemét a sötét éj
elboritotta: a lelkét úgy nyűgözte a sujtás.

Hát hogy az argosziak látták Hektórt tovatűnni,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.
Ott legelőbb Oileusz fia, gyors Aiász sebet ejtett
Szatnioszon, nekiszökkenvén hegyezett kelevézzel:
Énopidésznek, akit Néisz szült, tisztanevű nő,
Énopsznak, ki a Szatnioeisz partján vala pásztor.
Most a dicsődárdás Aiász, közelébe kerülve,
lágyékán átdöfte: hanyatt-dőlt; s így körülötte
összecsapott trósz és danaosz dühödött viadalban.
Púlüdamász dzsida-rázva rohant oda, óvni a testet,
Panthoidész: s Prothoénórt jobb vállába találta,
őt, az Aréilükosz sarját; behatolt a kemény érc
jobb vállába: a porba zuhant s markolta a földet;
s Púlüdamász ujjongva rivallt, dicsekedve kiáltott:

"Nem hinném, hogy a büszkeszivű hős Panthoidésznak
izmos markából kelevéze hiába szökellt ki,
ám befogadta egy argoszi azt a husába; hiszem: már
botja leszen: rádőlve mehet Hádészhoz a mélybe."

Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
hős Telamóniadész Aiász lelkét riogatta
főként, mert Prothoénór épp közelében esett el:
gyorsan, amint elment, ragyogó kelevézt hajitott rá.
Púlüdamász maga messzekerülte az éjszinü véget,
rézsút rontva tovább; hanem Arkhelokhosz befogadta,
Anténór fia, isteneink szánván neki romlást:
őt megdobta, ahol fej s nyak, végső csigolyánál,
összetalálkozik épp, s mindkét ínt szétszakitotta:
hát feje, orra s a szája előbb ért sokkal a földre,
mint lábszára akár, vagy térde, az elzuhanónak.
S most Aiász harsant gáncsnélküli Púlüdamászra:

"Töprengj, Púlüdamász, s azután szólj nékem igaz szót,
méltó-e Prothoénórért pusztulni e férfi?
Sejtem, nem hitvány és nem hitványok utóda;
tán lovas Anténór testvére, talán fiusarja:
mert a leginkább épp annak törzsére hasonlít."

Szólt, noha jól ismerte; s a trójaiak szive búsult.
S most Akamász a boiót Promakhoszt sebzette dzsidával,
járva fivére körül, kit amaz már lábainál vont.
Teste fölött Akamász szörnyen dicsekedve kiáltott:

"Szájhős argosziak, folyton fenyegetni mohóak,
lám, nem csak minekünk jut a kín meg a gyász a csatában,
eljön az is, hogy majd ti is így pusztultok, ölettek.
Nézzétek, Promakhosz már szunnyad, mert leigázta
őt a dzsidám, hogy a testvérem bosszúja sokáig
állatlan ne legyen: hát minden férfiu vágyik
hagyni ilyen testvért s bosszúlót hátra a házban."

Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
és hős Péneleósz lelkét riogatta leginkább:
hát Akamászra rohant, hanem az nem várt rohamára:
és ő Ílioneuszt sebzette meg így, fiusarját
sokjuhu Phorbásznak, kit Hermész trójaiak közt
legjobban szeretett, s neki legtöbb kincset is osztott:
s hitvese egy fiusarjat szült neki, Ílioneusz hőst.
Ezt a szemöldje alatt, szeme gödrén verte keresztül,
szembogarát kiütötte: szemén át tört be a dárda,
és nyaka szirtjén jött ki; leült és ülve kitárta
karját; s Péneleósz rántotta ki jóhegyü kardját,
s elmetszette nyakát, legurult sisakostul a földre
Ílioneusz feje, és a kemény kelevéz a szemében
még ott állt; mire mákfejként fölemelte a földről
Péneleósz, s dicsekedve rivallta a trójaiaknak;

"Ílioneusz apjának s anyjának vigyetek hírt,
trójaiak, keseregjenek immár termük ölében:
mert Alegénoridész Promakhosz felesége se fog már
rámosolyogni derék férjére, ha majd hazaérünk
Trója alól a hajóinkkal mi, akháj fiusarjak."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket:
körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.

S most, Múzsák, ti beszéltek, olümposzi bérceken éltek,
melyik akháj szerzett legelőbb véres hadizsákmányt,
hogy fordított föld híres rázója a harcon?

Hürtioszon Telamóniosz Aiász vert sebet ekkor,
Gürtiadészon, a hőslelkű műszek vezetőjén;
Mermerosz- és Phalkészt fosztotta ki Antilokhosz hős;
Mérionész Morüszon győzött és Hippotiónon;
Teukrosz meg Prothoónt sujtotta le és Periphétészt;
Átreidész azután meg a nép-pásztort, Hüperénórt
lágyékán átdöfte: az érc szaggatva kiszedte
mind a belét, míg lelke sietve szökött ki a megnyílt
nagy seben át, s a szemét a homály betakarta egészen.
Legtöbb hőst Aiász, Oileusz gyors magzata ölt le:
mert nem akadt, ki hasonló hozzá, lábbal elérni
rémült férfiakat, mikor őket Zeusz riogatja.

Majd, miután áttörtek már a karókon, az árkon
futva, az argosziak keze már sokakat leigázott,
akkor a hadszekerek közelébe kerülve megálltak,
holt-halaványan mind s reszketve; de fölriadott Zeusz
Ída hegyén az arany-trónszékű Héra öléből:
talpra szökött, meglátta a trójaiak s az akhájok
hadsorait, s hogy azok mint futnak dúltan, utánuk
törnek az argosziak, s köztük van a büszke Poszeidón.
S látta, hogyan fekszik Hektór a mezőn: körülötte
társai ülnek, s ő nehezen liheg, ernyed a szíve,
vért hány: hisz nem utolsó volt az akháj, ki sebezte.
Meglátván megszánta az emberek, istenek apja,
s szólt Hérához, ijesztő-görbén fölfele nézve:

"Bajkeverő, zabolátlan Héra, cseleddel elérted,
hogy nem harcol az isteni Hektór, megfut a népe.
Nem tudom ám, nem léssz-e megint te magad, ki ez álnok
cselt legelőbb élvezni fogod, nem verlek-e jól meg.
Vagy nem is emlékszel, mint függesztettelek én föl,
két üllőt lábadra verettem s törni-tudatlan
fényes arany béklyót a kezedre: s a lég magasában
felhőkön függtél: az olümposzi ormon ugyancsak
zúgtak az istenek, ám nem tudtak eloldani mégsem:
mert akit elkaptam, levetettem az ég küszöbéről,
fúlva-pihegve került le a földre: s az én haragom még
így sem szűnt, amely isteni Héraklész fiamért mart,
kit te, az északi széllel meggyőzvén a sok orkánt,
rosszat tervelgetve a meddő vízre kiűztél,
és útjából Kósz népes szigetére vetettél.
Én onnan kiragadtam, s bár még volt baj az útján,
újra a lónevelő Argosz mezejére vezettem.
Ezt csak azért mondom, hogy hagyj föl végre a csellel:
s tudd, használt-e neked szerelem s kerevet, min öleltél,
s így rászedtél, félrevonulva az isteni néptől."

Így szólt; megdermedt a tehénszemü Héra, az úrnő,
és őt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Tudja tehát meg a föld a szavam, s odafönt a nagy ég is,
s vélük a Sztüx mélységbefutó vize is, mely a boldog
égilakók legfőbb s legszörnyűbb esküvevője,
és a te szent fejed is, kettőnk nászágya ugyancsak,
melyre pedig sosem esküdném vaktába-hiába:
hogy nem az én szándékomból veri-gyötri Poszeidón
föld rázója a trószt s Hektórt, és kedvez azoknak:
ámde saját szive készteti, sürgeti őt bizonyára:
szánta a gályáknál gyötrődő argoszi népet.
És mégis, neki is mindenkép azt javasolnám,
arra haladjon, amerre, Sötétfelhőjü, te küldöd."

Szólt; mire elmosolyodva az emberek, istenek apja,
válaszul így fordult hozzá, szárnyas szavakat szólt:

"Hát ha ezentúl vélem, Héra, tehénszemü úrnő,
egyet gondolsz, és úgy ülsz a haláltalanok közt,
akkor, még ha nagyon mást is kívánna Poszeidón,
szíved s szívem után igazítja hamar, mit akarjon.
S most, ha valóban s őszintén mondtad ki a szódat,
menj el az égilakók törzséhez, s hívd ide gyorsan
Íriszt és a nyiláról-híres Phoibosz Apollónt,
hadd szállhasson el Írisz az ércinges görögökhöz
és szólítsa fel ott seregükben a büszke Poszeidónt,
vessen a vívásnak véget, házába siessen;
Phoibosz Apollón meg Hektórt serkentse a harcra,
újra leheljen erőt lelkébe, feledje a fájó
kínt, mely gyötri szivét, az akháj sereget pedig ismét
gyáva menekvést indítván, fordítsa futásnak:
sokpadu harci-hajóira Péleidész Akhileusznak
míg nem rogynak: Akhilleusz majd serkenti a társát,
Patrokloszt; ezt meg ragyogó Hektór döfi majd le
Ílion alján, hol már addig sok fiatal hőst
ölt, s köztük hull isteni Szarpédón is, a sarjam;
s Hektórt felbőszülve lesujtja a fényes Akhilleusz.
Attól kezdve viszont a hajóktól visszafutásuk
rendezem én, míg el nem foglalják az akhájok
Trója magas várát, ahogyan kívánta Athéné.
Ám addig haragom sem szűntetem, azt se hagyom, hogy
bárki haláltalan itt danaoszt védjen meg a harcban,
míg nem teljesitem Péleusz sarjának a vágyát:
úgy, ahogyan legelőször rábólintva igértem,
aznap, amint Thetisz istennő átfonta a térdem
s kérte: becsülném meg várdúló bajnok Akhilleuszt."

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan:
Ída hegyormairól sietett az olümposzi csúcsra.
Mint elméje fölugrik a sok földet bebolyongott
férfiunak, ha okos szive mélyén serken a szándék:
"Itt legyek én" vagy "amott", s forgatja a terveket egyre:
íly sebesen s hevesen surrant tova Héra, az úrnő;
és az Olümposz-oromra, haláltalan isteni népek
gyűléséhez, Zeusz házába, elért: azok ottan
fölpattantak mind, s poharuk-kínálva fogadták.
Héra meg egytől sem, csak a széporcáju Themisztől
vette a serleget át, mert ő szökkent legelőször
hozzá, mindjük előtt, és íly szárnyas szavakat szólt:

"Héra, miért jöttél? Úgy látom, hogy megijedtél.
Tán megrémített nagy sarja Kronosznak, a férjed?"

Így szólt erre az istennő, a fehérkaru Héra:
"Jaj, Themisz istennő, sose kérdezd; jól tudod úgyis,
hogy neki míly dölyfös, míly szörnyü kegyetlen a lelke.
Kezdj el a jól-osztott lakomához látni lakunkban,
s ott a haláltalanok közt majd meghallod azonnal,
míly iszonyú dolgot hirdet Zeusz; nem hiszem ám, hogy
lelke vidulhat ilyentől földi- vagy égilakónak,
annak sem, ki talán most még vidoran lakomázik."

Ezt mondotta, s utána leült Héré, a nagy úrnő:
elszomorodtak Zeusz házában az istenek: ő meg
ajkával nevetett, de a homloka, barna szemöldje
felhős volt; s így szólt mindjükhöz, telve haraggal:

"Esztelenek mi, akik gyermek módjára haragszunk
Zeuszra, sietnénk hozzá, és szóval vagy erővel
fékeznők - hanem ő ránk sem hederint, a magasban
messze ül, és meg sem mozdul, hisz az égilakók közt,
mondják, hogy hatalomban, erőben messze legelső.
Hát csak tűrjétek, ha külön-külön is gonoszul sujt:
úgy hiszem, éppen most Árészt sujtotta csapással:
mert a halandók közt kedvenc fia hullt el a harcban,
Aszkalaphosz, kit erős-dühös Árész mond a fiának."

Ezt mondotta; s Arész izmos combjára csapott most
szétfeszitett tenyerével, s szólt keseregve eképen:

"Rossz néven ne vegyétek, olümposzi égilakók, ti,
hogyha fiam-bosszúlni akháj bárkák fele rontok,
még ha a sorsom az is, hogy Zeusz-villáma-ütötten
holttetemek közepette heverjek a vérben, a porban."

Szólt és Rémületet s Riadást rendelte, befogni
méneit; ő maga meg sugaras fegyverzetet öltött.
S most bizonyára nagyobb s rettentőbb vad harag és düh
kél a sosem-múlók ellen Kronidész kebeléből,
hogyha Athéna, mivel féltette az isteneket mind,
nem száguld ki a tornácról, odahagyva a székét.
Vállairól paizsát, a fejéről tépte sisakját;
izmos markából kicsavarta az érchegyü lándzsát,
falnak támasztotta; s ekép korholta vad Árészt:

"Esztelen, őrjöngő, odavagy! Nem tudsz a füleddel
hallani tán? elment az eszed, s odalett a szemérmed?
Nem hallod, mit mond a fehérkaru isteni Héra,
ő, aki épp most jött meg olümposzi Zeusz közeléből?
Vagy tán azt akarod, hogy sok kín közt, megütötten,
kényszerüen kullogj az olümposzi bércre, busongva,
míg mindünk számára a baj magvát veted így el?
Mert odahagyja azonnal a dölyfös trószt s az akhájt is,
és az olümposzi bércre siet, s szétüt miközöttünk:
sorban megmarkolja a vétkest s véle a vétlent.
Éppenezért intlek: fiadért ébredt haragod hagyd:
mert más is, ki kezével hősebb nála s erősebb,
meghalt már a csatán, vagy meghal majd: de nehéz is
minden földilakó gyerekét megmenteni nékünk."

Így szólt, s így ültette le trónszékére vad Árészt.
S Héra Apollónt hívta ki most palotája öléből
és Íriszt, aki hírhordó a haláltalanok közt,
s őket megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Ída hegyére hivat titeket mennél hamarabb Zeusz;
hát miután odamentek, s Zeusz arcára tekinttek,
azt, amit ő rendel s mire késztet, rajta, tegyétek."

Így szólt s visszavonult ezután Héré, a nagy úrnő,
és trónjára leült; s ők ketten szállni szökelltek.
Sokforrású Ídát érték el, vadak anyját,
s messziredörgő Zeuszt ott lelték: Gargarosz ormán
ült Kronidész, és illatozó felhő koszorúzta.
Ketten a Fellegtorlaszolónak elébe kerültek,
úgy álltak; s ő látta, harag nem volt a szivében,
mert gyorsan tették, mit kedves hitvese mondott.
Íriszhez fordult legelőbb, szárnyas szavakat szólt:

"Rajta, Poszeidón úrhoz eredj, sebes Írisz, azonnal,
mondd neki ezt el mind, vígy hozzá nemhazudó hírt:
mondd neki, hogy hagyjon föl a harccal, a háborusággal,
s menjen az égilakókhoz akár, vagy az isteni vízbe.
Hogyha pedig szavamat nem akarná tenni, lenézné,
jól gondolja meg akkor a lelkében s a szivében,
vajjon, bármi erős, mer-e engem helybe bevárni;
mert úgy vélem, erőm több, és születésem is elsőbb.
S vélem egyenlőnek kedves szive vallani nem fél
mégse magát, noha tőlem ugyancsak retteg a többi."

Így szólt; nemvonakodva repült el a szélsebes Írisz:
Ída hegyormairól lesuhant szentelt Ilionba.
Mint ha a felhőkből hó száll, vagy jégzivatar hull
nagyfagyosan, légbőlszületett Boreász lehe hajtja:
íly sebesen s hevesen surrant tova szélsebes Írisz,
s nagynevü Földrázó mellé odaállva ekép szólt:

"Kékhaju Föld-övező, hírt hoztam, azért vagyok itten,
Zeusz küldött el, a pajzshordó, elibéd üzenettel:
felszólít, hogy hagyj föl a harccal, a háborusággal,
s térj meg az égilakókhoz akár, vagy az isteni vízbe.
Hogyha pedig nem akarnád tenni szavát, de lenéznéd,
hát azzal fenyeget, hogy majd idejön s viadalba
ellened ő maga száll, s késztet kezeit kikerülnöd,
mert úgy tartja, erősebb nálad, előbb született is,
s véle egyenlőnek nem fél kedves szived így sem
hinni magát, noha tőle ugyancsak retteg a többi."

Erre a nagynevü Földrázó sóhajtva felelte:
"Ó, jaj, bármi hatalmas Zeusz, csak dölyfös, amit mond:
egyazonos-rangút akar így fékezni erővel.
Három testvér van, kit szült vala Rheia Kronosznak,
Zeusz, magam én, s Hádész, az alantnyugvók fejedelme;
hármasan osztottunk mindent, s ki-ki tiszteletet nyert.
Részül az ősz tengert én kaptam, laknom örökkön,
sors-rázván, s a ködülte homálynak lett ura Hádész,
míg Zeusz széles eget, leget és sok felleget is nyert;
ámde a föld s nagy Olümposz hármunké közösen lett.
Így nem Zeusz szándéka szerint fogok élni: de nyugton
érje be ő harmadrészével, akármily erős is.
És a kezével mint gyávát, ne nagyon fenyegessen;
lányait és fiait korholja goromba beszéddel
- azt jobban tenné -, akiket mind ő maga nemzett,
s kényszerüségből is hallgatnak rendeletére."

Széllábú sebes Írisz eképen mondta a választ:
"Kékhaju Föld-övező, kívánod-e, hogy Kronidésznak
ezt a kemény és zord szavadat kereken kijelentsem?
Vagy valamit változtatnál? Hisz a jóeszü enged.
Jól tudod azt: az idősebbekkel tart az Erínüsz."
Erre a föld rázója Poszeidón adta a választ:
"Istennő, Írisz, szavad úgy mondottad, ahogy kell:
hisz jó is, ha a hírnök mindig tudja, mi illő;
csakhogy az én szivem és lelkem nagy fájdalom éri,
hogyha közös sorsút és részűt, engemet óhajt
sértegető haragos szókkal szurkálni Kroníón.
Most mégis, noha bosszankodva, de engedek egyszer:
mást mondok neked, ezt üzenem fenyegetve szivemből:
hogyha talán nálam nélkül s zsákmányos Athéné,
Héré és Hermész s nagy Héphaisztosz szive ellen
megkímélné ő meredek Tróját, s nem akarná
felforgatni s erőt juttatni az argosziaknak:
tudja meg azt, olyan ír nincs, hogy haragunk behegessze."

Szólt, s elhagyta a Földrázó az akháj hadinépet,
és a habokba merült; vágyódtak utána a hősök.
S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:

"Menj, kedves Phoibosz, Hektórhoz, az ércbeborulthoz:
mert hisz a föld övezője, a föld rázója Poszeidón
már megy az isteni tengerhez, meredek haragunktól
végre kitért; hallhatták volna az összecsapásunk
máskép még a Kronosz körül élő istenek is lenn!
Csakhogy ez így nekem is többhasznú, s néki is így jobb,
hogy, noha bosszankodva, kezem jókor kikerülte:
mert veriték nélkül nem múlott volna a dolgunk.
Vedd csak a sokbojtú aigiszt tüstént a kezedbe,
rázd meg rettentőn, rémítsd meg az összes akháj hőst.
S Messzeható, te magad sugaras Hektórra ügyelj jól:
és roppant erejét serkentsed, míg az akhájok
futva nem érnek a Hellészpontoszig és a hajókig;
majd azután lesz gondom tettel s szóval is arra,
hogy fölüdüljenek újra a harcok után az akhájok."

Szólt; s hallatlan az apja szavát nem hagyta Apollón:
Ída hegyormairól mint ölyv siklott le azonnal,
fürge galambgyilkos, sebesebb valamennyi madárnál:
s hős Priamosz sarját föllelte, az isteni Hektórt,
ülve, mivel már nem feküdött, lelkét szedegette,
s ráismert körben hadi sok társára, a vére
és veritéke elállt, pajzsos Zeusz fölsegitette.
Hát közelébe megállt s szólt messzeható nagy Apollón:

"Mondd, Hektór, Priamosz fia, mért ülsz távol a hadtól
így elgyöngülten? Valamely kín fért a szivedhez?"

Néki sisakrázó Hektór bágyadtan ekép szólt:
"Hát te ki vagy, te derék isten, mondd, így aki kérdesz?
Tán nem hallottad, hogy akháj bárkák közelében,
harcban-erőshangú Aiász, míg társait öltem,
kővel mellen ütött, s elvont az ölő viadaltól?
Hittem már, hogy a holtakat és Hádész palotáját
még mai nap meglátom, s már kileheltem a lelkem."

Erre megint szólt hozzá messzeható nagy Apollón:
"Bátorság, hisz olyan segitőt küldött le Kroníón
néked az Ída hegyéről, hogy védjen, legyen őröd,
engem, aranykardú Phoiboszt, aki eddig is óva
védtelek itt, magadat s véled meredekfalu várad.
Rajta azonban, most a lovas-sereget riogassad,
hajtsa a görbe hajók közelébe a gyors paripákat:
én sietek legelől, az utat számukra simává
én teszem, és az akháj hadinépet megfutamítom."

Így szólt és nagy erőt fújt ekkor a népterelőbe.
Mint a soká pihenő, jászolnál abrakozott mén
féke-szakítva ha nagy dobogással a síkra iramlik,
mert megszokta a tiszta folyó habjában a fürdést,
büszkén tartja fejét, magasan, körülötte sörénye
repdes a marja fölött, és ő, jól tudva, milyen szép,
könnyen emelgeti térdét, száll a szokott legelőkhöz:
lábát és térdét Hektór ily gyorsan emelte,
híva lovas seregét, miután hallotta az istent.
Mint ahogy aggancsos szarvast, vagy sziklai zergét
űznek a fürge kutyák s földmíves férfiak egyre;
azt meg a szikla magas meredélye s a rengeteg árnya
óvja, s az űzőknek nem is adta a sors, hogy elérjék;
lármájukra pedig, lám, sűrüsörényü oroszlán
villan elő, s a mohó űzőt mind félreriasztja:
így az akhájok, idáig mind űzők csapatostul,
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszaboltak:
ámde midőn látták Hektórt, hogy elér soraikhoz,
megzavarodtak, lábuk elé hullott le a lelkük.

Köztük szóra Thoász, Andraimón gyermeke, kélt most:
legderekabb aitól, aki jártas a dárdavetésben,
kézitusában; s hogyha akhájok közt vetekednek
szónoklásban az ifjak, nem sok győzi le ott sem;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Ó, jaj, szörnyü csodát látok szemeimmel a földön:
fölkélt gyógyultan, kikerülve a végveszedelmet
Hektór: bár igazán mindünknek a lelke remélte,
hogy meghalt, Telamóniadész Aiász keze révén:
s lám, most megmentette, kihúzta egy isten a bajból
Hektórt, őt, ki megoldta olyan sok akhájnak a térdét,
s úgy hiszem, ezt teszi most is majd, hiszen ennyire bőszen
nem mennydörgő Zeusz nélkül jön a hadsorok élén.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
vissza a gályákhoz küldjük seregünk sokaságát:
és kik a legderekabbaknak valljuk mimagunkat,
álljunk itt, és tartsuk föl, vele szembeszegülve
mind fölemelt kelevézzel, s majd, bármennyire vágyik,
lelke remeg, hiszem azt, danaók tömegébe vegyülni."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Ők Aiász körül, Ídomeneusz vezető körül, aztán
Teukrosz, Mérionész körül és Árésszal egyenlő
büszke Megész körül elrendezték összekiáltva
mind a legelsőket szemben Hektórral, a trósszal;
míg az akháj gályákhoz eredt a sereg sokasága.

Csakhogy a trósz támadt sürüen, vezetett deli Hektór
nagy léptekkel, előtte pedig maga Phoibosz Apollón,
válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,
rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa
Héphaisztosz Zeusznak, hogy hordja s ijessze az embert:
ezt tartotta kezén, vele vitte csatába a népet.
Sűrün az argoszi had helytállt; sivitó hadizaj kélt
mindkét oldalról; szökkentek az íj idegéről
messze a vesszők; szállt kelevéz is a férfikezekből;
sok heves ifjú hősöknek húsába hatolt be,
sok meg előbb, mielőtt még horzsolt volna fehér húst,
földbe megállt, bármint epedett jóllakni a hússal.
Míg Phoibosz nyugton tartotta kezében az aigiszt,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek;
ám hogy a gyorscsikajú danaosz hadirendre meredve
már megrázta, nagyot rikkantva, a lelküket ekkor
megbűvölte a keblükben, hadakozni feledtek.
Mintha ökörcsordát, vagy nagy nyáját a juhoknak
két fenevad szétűzi, sötétben, az éji fejéskor,
hirtelenül terem ott, mert nincs jeladó a közelben:
íly gyáván menekültek amott az akhájok: Apollón
őket ijesztve, a trószt s Hektórt diadalra vezette.

Férfiu férfiut ölt, szétszórtan folytak a harcok:
Hektór most Sztikhioszt teritette le s Arkesziláoszt:
egyik az ércinges boiót csapatok vezetője,
másik meg hősszívü Menesztheusz hű haditársa.
Aineiász Iaszoszt kaszabolta le, véle Medónt is:
isteni Oileusznak volt fattyú sarja Medón és
Aiásznak testvére, lakását meg Phülakéban
lakta, hazájától távol, mert ölt: Eriópisz
bátyját, mostohaanyjáét, Oileusz hiteséét;
míg Iaszosz, vezetője Athén seregének e harcban
s Búkolidész Szphélosz fia volt, így hívta a népe.
Mékiszteuszt öli Púlüdamász, Ekhioszra Polítész
sujt legelől, Klonioszra az isteni fényes Agénór.
Déiokhoszt Parisz érte a válla hegyén, mikor éppen
megszaladott az elősoron, és átfúrta az érchegy.
Míg ezeket vérttől fosztották, már az akhájok
ásott árkukhoz szöktek s a karók közelébe,
mindenüvé bujtak, falaik közibé beszorultak.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:

"Vissza a véres zsákmánytól, rohanás a hajókhoz!
Mert ha a gályáktól távol meglátok akárkit,
ott helyben megölöm, soha nem részeltetik aztán
drága fivérei és nővérei máglya tüzében,
mert az ebek szaggatják szét várunknak előtte."

Így szólt, majd a lovak marját ostorral ütötte,
serkentgette a trósz sorokat, nyargalva: s a trósz mind
véle rivallt fenyegetve, szekérhúzó paripákat
hajtva hatalmas nagy zajjal: Phoibosz meg előttük
könnyen a mély árok partját letapodta, középre
dobta, s eként hosszú híd-forma utat magasított,
széleset is, röpülő kelevéz hatol annyira éppen,
melyet férfi hajít, amidőn erejét vele méri.
Arra özönlöttek csapatonként; Phoibosz az élen
vitte a szent aigiszt: s letapodta falát az akhájnak
könnyen, mint gyermek, ha a tengerparti homokban
együgyü játékkal halmot magasít, azután meg
játszva megint szétszórja a lábával s a kezével:
így, te, nyilas Phoibosz, szétdúltad az argosziaknak
sok kínos mívét s keltetted megriadásuk.

Végül a gályáknak közelébe kerülve megálltak,
és egymást hivogatták, s mindegyik égilakóhoz
karjaikat fölemelve külön-külön is könyörögtek.
S mindjüknél inkább Nesztór, az akháj hadak őre,
esdett, két karját fölemelve a csillagos égre:
"Zeusz atya, hogyha akárki a búzás Argosz ölében
néked ökör vagy kos hájas combját sütögette,
és hazatérést kért, te pedig bólintva igérted,
emlékezz ma, Olümposzi, és a gonosz napot űzd el:
trójaiaknak eként az akhájt leigázni ne engedd."

Szólt könyörögve ekép, dördült nagyot erre a bölcs Zeusz,
meghallgatta az agg Néleusz-finak esdekelését.
Ámde a pajzsos Zeusz dörgését hallva a trószok,
még hevesebben törtek rájuk, ügyeltek a harcra.
Mint ha a szélesutú tenger hullámhegye támad,
és áthág a hajó falain, mikor űzi előre,
hajtja a szél dühe, mely a habot duzzasztja leginkább:
így hágtak föl a trójaiak nagy zajjal a falra.
Hajtották lovukat be; tatok közt folytak a harcok,
szemben, kéthegyü nagy kelevézzel; a trósz a szekérről,
míg az akháj, fölhágva, a barna hajók tetejéről,
nagy kelevézekkel, mik amott kézügybe hevertek,
pántosak, épp a hajóharchoz jók, réz-hegyezettek.

Patroklosz, mindaddig, míg az akhájok, a trószok
kívül a fürge hajókon, a bástya körül verekedtek,
ült csak a férfias Eurüpülosz sátrában, e társát
jól tartotta szavakkal, s gyászos szörnyü sebére
orvosságot hintett, hogy múljék a sötét kín.
Ámde midőn meglátta a trószt, hogy a falra iramlik
és danaosz daliák sora közt rohanó riadás kél,
akkor följajdult, s kifeszített két tenyerével
két combjára csapott, keseregve ilyen szavakat szólt:
"Eurüpülosz, most már, bármennyire rájaszorulsz is,
mégse maradhatok itt, mert immár szörnyü viszály kélt:
fegyveresed legyen az, ki mulattat: mert Akhileuszhoz
száguldok, hogy rávegyem őt, induljon a harcba.
Hátha, ki tudja, megindítom szavaimmal a lelkét,
hogyha egy isten akarja; baráttól hasznos az intés."

Szólt, s vitték tova lábai; és ezalatt az akhájok
helyben vártak a trósz rohamára, de, bár kevesebben
voltak azok, mégsem tudták a hajóktol elűzni;
csakhogy a trósz sem volt képes danaosz hadirendet
megtörvén, sátrak s a hajók közepébe nyomulni.
Ámde miként a zsinór megméri a gályagerendát
értő ács keze közt, aki mestersége tudását
bírja egészen, mert Pallasz tanitotta meg arra:
így köztük csata és harc egyenlőre feszült ki.
Más-más bárka körül más-más daliák verekedtek:
Hektór Aiásznak rontott, a dicsőnevü hősnek;
ők egy bárka körül fáradtak, s ez se tehette,
hogy letaszítsa a másikat, és fölgyujtsa hajóját,
sem pedig az, hogy elűzze, ha már idehozta a daimón.
Ott Klütiosz-fiusarja-Kalétórt nagyszerü Aiász,
épp mikor üszköt vitt, kelevézzel mellbe ütötte:
döngve zuhant le a földre, s a csóva kihullt a kezéből.
Hektor, amint szeretett rokonát meglátta szemével,
hogy lehanyatlik a porba a barna hajónak előtte,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
senki se húzódjék hátrább a szoros viadalból:
mentsétek Klütiosz sarját, nehogy őt az akhájok
vértjétől fosszák, miután elesett a hajóknál."

Szólt, s Aiászra vetette ki tündökölő kelevézét:
elvétette; de aztán Masztór-sarja Lükophrónt,
Aiász fegyveresét, a Küthéra-belit, ki a hősnél
élt, mert embert ölt volt otthon, az isteni földön:
őt megütötte, fejébe fülön fölül érckelevézt vert,
épp mikor Aiász mellett állt, s ez a porba esett le
hátrafelé a hajó tatjáról, s térde elernyedt.
Megdermedt Aiász, szólt testvéréhez eképen:
"Kedves Teukroszom, ím, elesett egy hű haditársunk,
Masztoridész, ki Küthérából idejött, s akit aztán
úgy tiszteltünk, mint szeretett szüleinket, a házban;
hős Hektór teritette le, hol van hát a halálos
vessző, hol van az íj, mit néked Phoibosz adott volt?"

Szólt; mire Teukrosz elértve szökött oda oldala mellé,
kétívű íjat tartott s vesszőkkel a tegzet:
és nyilait nyomban röpitette a trójaiakra:
Kleitoszt verte le, Peiszénór ragyogó fiusarját,
Púlüdamász társát, a vitézlő Panthoidészét,
míg zabolát tartott, mert ő gondolt a lovakkal;
s arra vezette, ahol legtöbb had rendje gomolygott,
trósznak, Hektórnak kedvezve; de veszte hamar jött,
s attól senki se védte meg őt, noha vágyakozott rá:
mert sóhajszaporító nyíl szállt át nyaka szirtjén:
földre zuhant a szekérröl, a ménei hátraszökelltek,
csörgették az üres szekeret. Meglátta azonnal
Púlüdamász, a király, s paripái elé legelőbb állt:
s Asztünoosz Protiáón-sarjnak bízta kezére,
őt intette nagyon, hogy tartsa vigyázva közelben;
ő maga újra kiszállt, s az előcsapatokba vegyült be.

Teukrosz az ércbeborult Hektórra emelt ki egy újabb
nyílvesszőt, s harcát tán szűnteti már a hajóknál,
hogyha nyilával a lelkét így elorozza a hősnek:
csakhogy Zeusz okos elméjét nem csapta be, óvta
Hektórt ő, s Teukroszt ott megfosztotta a hírtől;
elszakitotta a jólsodrott ideget remek ívén,
épp amikor rálőtt; elfordult másfele tüstént
rézterhes nyila, és hullott ki az ív a kezéből.
Megdermedt Teukrosz, s szólt testvéréhez eképen:

"Jaj, szétmetszi az isten már minden haditervünk,
lám, kiütötte kezemből ívem, s szétszakitotta
most-sodrott idegem, mit rá reggel ma kötöztem,
hogy szaporán szökelő vesszőknek bírja a szárát."

Válaszul így szólt erre a nagy Telamóniosz Aiász:
"Hagyd sűrű nyilaid, kedves, hagyd ívedet is, ha
egy mireánk irigy isten szétszakitotta, heverjen;
pajzsot a vállra, ragadj hosszú kelevézt a kezedbe,
így verekedj te a trósszal, a népet küzdeni serkentsd:
fáradság nélkül, ha le is veretünk, ne vegyék be
jópadu gályáink: szánjuk hát harcra magunkat."

Szólt; mire kézívét Teukrosz sátrába letette,
s négyrétű pajzsot boritott vállára azonnal:
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet,
s útnak eredt; hamar ott állt Aiász oldala mellett.

S Hektór, meglátván, hogy Teukrosz vesszei vesztek,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül
görbe hajók mentén: mert látták már szemeim, hogy
büszke vitézüknek Zeusz által vesszei vesztek.
Hisz könnyen ráismer az ember Zeusz erejére,
hogyha akárkit is ő juttat jelesebb hadi-hírre,
vagy ha kinek nem akar juttatni, de megkicsinyíti,
mint most, lám, őket; s hadaink diadalra segíti.
Rajta, a gályáknál sűrűn verekedjetek; és ki
megsebesül sorotokban, meghal, sorsa betellik,
haljon csak: nem lesz csúfság, míg óvja hazáját,
halnia: mert felesége s a gyermeke megmenekül mind,
háza s a birtoka bántatlan, ha a bajnok akhájok
visszahajóznak majd szeretett földjére honuknak."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Másoldalt pedig így serkentett társakat Aiász:
"Szégyen ez, argosziak: most itt az idő, vagy elesnünk,
vagy pedig élnünk és a hajóktól vészt tovaűznünk.
Azt hiszitek, sisakos Hektór ha bevette hajóink,
majd gyalog is hazaér ki-ki innen az otthoni földre?
Hát nem hallottátok, mint bíztatja a népét
Hektór, hogy gályáinkat fölgyujtani vágyik?
Ej, nem táncra vezényli biz ő seregét, de csatára.
És számunkra tanács nincs jobb, nincs terv se kiválóbb,
mint hogy teljes erőnkkel a kézitusába vegyüljünk.
Jobb meghalni azonnal, vagy megmenteni éltünk,
mint őrlődni sokáig a vészes, vad viadalban,
s hasztalan itt a hajók mellett, gyatrább hadak által."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Most Perimédész-sarj Szkhedioszt Hektór leütötte,
phókaiosz vezetőt; Aiász meg Láodamász hőst,
Anténór ragyogó sarját a gyalogcsapat élén;
küllénébeli Ótoszt verte le Púlüdamász hős,
Phűleidész társát, vezetőjét bajnok epívnek.
Látta Megész, neki is rontott: rézsút tovaszökkent
Púlüdamász, s így elvétette Megész (nagy Apollón
Panthoidészt nem hagyta elesni előcsapatok közt).
Ám Kroiszmosz kebelébe hatolt be Megész kelevéze:
döngve zuhant le, s amaz válláról vonta le vértjét.
Erre Dolopsz, derekas jó dárdavető, nekidobbant,
Lampetidész (kit Lamposz nemzett, nagyszerü férfi,
Láomedontiadész, s ismert volt néki a harc-vész)
s pajzsközepét kelevézével most Phűleidésznek
megsértette közel, de tömör páncélja megóvta,
kétlemezű öblös páncél mit még maga Phűleusz,
apja, hozott Ephürábol, a Szelléeisz vize mellől.
Adta ajándékul sereget-vezető Euphétész
néki, hogy ellenség ellen hordozza a harcban:
s most fia teste felől kergette el, íme, a romlást.
Erre Megész neki lóforgós ércmívü sisakja
legmagasabb csúcsát megütötte hegyes kelevézzel,
és a sörény-forgót lesöpörte: a porba bukott le
s ott fénylett friss-festésű bíborral a forgó.
Míg vele szívósan tusakodva Megész diadalt hitt,
jött a vitéz Meneláosz hozzá, hogy kisegítse:
oldalt, rejtve, megállt, és vállán dobta Dolopszot
hátulról: mellén hevesen tört által az érc-hegy
vágyva erősen előre: lefordult arccal a földre.
Ők ketten nekirontottak, lecibálni a vértet
válláról; mire Hektór összes véreihez szólt,
s mind közt legjobban korholta erős Melanipposzt,
hős Hiketáonidészt; aki csámpás ökrei mellett
élt Perkótéban, még távol voltak a dúlók:
ám az akhájoknak megjöttek görbe hajói
s ő ment Ílionába, honába, kitűnni a trósz közt;
s élt Priamosz mellett, ki becsülte, akár a szülöttét;
őt korholta a hős Hektór, szót szólva kimondta:
"Így pihenünk most már, Melanipposz? Most se hajol meg
kedves szíved, amint látod rokonod megölését?
Nem látod, vértjét mint szaggatják le Dolopsznak?
Jer hát, úgyse lehet már távolból verekednünk
vélük, míg le nem öljük mindet, vagy pedig ők nem
foglalják el a nagy Tróját, s népét ki nem irtják."

Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
Nagy Telamóniosz Aiász meg bíztatta a népét:
"Férfiasan, feleim! szivetekben keljen a szégyen!
Restelkedjetek egymás színe előtt a tusában:
mert hírféltők közt kevesebb hull, több marad élve:
míg a futóknak híre se lesz, segitője se támad."

Így szólt; s vágytak azok védőn verekedni amúgy is,
és a szavát a szivükbe fogadták: és a hajókat
ércfallal védték; de a trószt Zeusz küldte reájuk.
S Antilokhoszt buzdítva beszélt harsány Meneláosz:
"Antilokhosz, nincs ifjabb nálad akháj seregünkben,
fürgébblábu sem, és oly erős sem, mint te, a harcra:
szökkenj hát, tán csak megdobsz egy trójai férfit!"

Szólt, s tovaszállt ismét, miután őt harcra tüzelte.
Tört az elősor elé, hajitott ragyogó kelevézzel
körbetekintve amaz. Hátrábbszökkentek a trószok,
míg ő dárdázott, s nem szállt ki hiába a fegyver,
mert Hiketáónnak sarját, a merész Melanipposzt
míg a csatába rohant, csecse mellett verte keresztül:
döngve zuhant le a földre, szemét a homály betakarta.
Antilokhosz meg rárontott, valamint kutya, hogyha
sebzett őzre rohan, mely vackából kiszökellt már,
és a vadász közben meglőtte, a tagjait oldta:
így rontott, Melanipposz, rád heves Antilokhosz hős,
vérted orozni: de jól meglátta az isteni Hektór,
mert vele szembe futott, száguldva az ütközetek közt.
Antilokhosz nem várta be őt, noha fürge vitéz volt:
visszairamlott, mint fenevad, ha gonoszt követett el,
hogyha kutyát ölt, vagy pásztort a karám közelében,
és elfut, mielőtt még rágyűlnének a népek:
így iramult el Nesztoridész; s Hektór meg a trószok
vad riadással kínokozó kelevézt zuditottak
rá, s ő megfordulva megállt, hogy elért seregéhez.

Nyershusevő vad oroszlánokként törtek a trószok
most a hajókra, mivel Zeusz így rendelte, ki folyton
bennük keltegetett nagy erőt, s lekötözte a lelkét
- hírtől fosztva - az argosziaknak, a trószt riogatta.
Mert hiszen ő Hektórnak szánt diadalt a szivében,
Príamidésznak: a görbe hajókra ez isteni lángot
vessen, nempihenőt, s Thetisz úrnőnek vele végig
váltsa be szörnyü könyörgését: ezt várta a bölcs Zeusz,
hogy meglássa szemével az égő gálya sugárát:
attól kezdve akarta a trószt ismét a hajóktól
megfutamítani és hírt adni az argosziaknak.
Ezt tervelte, midőn odaküldte a görbe hajókhoz
Hektór Príamidészt, ki mohó volt úgyis a harcra.
Mint dzsida-rázó Árész, vágy vad tűz a hegyekben
rengeteg erdő mélyében, tombolt deli Hektór:
tajték lepte körül száját, és két szeme lángolt
szörnyü szemöldje alatt, s a halántékán a sisakja
rettentően rázkódott, míg vívta a harcát:
és a magasból Zeusz maga volt védője, sokak közt
csak Hektórt tisztelte meg, és csak néki adott hírt:
mert rövid élete volt csak hátra, a sorsa ilyen volt:
végzete napját már akkor kergette feléje
Pallasz Athénaié, Péleión hőserejével.
Vágyakozott soraik rendjét széttörni, figyelte,
hol lát legsűrűbb tömeget, legjobb hadifegyvert:
mégse tudott áttörni, akárhogy vágyakozott rá:
úgy álltak vele szemben azok mind bástyaalakban,
mint roppant meredek szirt ősz tenger pereménél,
mely süvitő szeleket föltart szárnyas rohamukban,
és dagadó hullámokat is, ha verik meredélyét:
így várták be szilárdan a trószt, meg nem futamodtak.
Hektór meg csupa tűzfényben berohant a tömegbe,
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a fellegalatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok: mert csöpp híján már odavesznek:
így tépődött most az akháj kebelekben a lélek.
S ő, mint fondorlelkü oroszlán tör tehenekre,
melyek a nagy mocsarak vizenyős rétjén legelésznek
ezrivel, és őrzőjük még nem tudja, hogyan kell
vaddal vívni, kaszás ökrét mikor öldösi-falja:
hát hol elől, hol a leghátsó barmok sora közt jár
folyton, míg az oroszlán ront egyenest a középre,
s már fal is egyet: a többi pedig szétfut riadozva:
így rettent szanaszét Hektór és Zeusz atya jöttén
minden akháj: s ő csak Periphétészt ölte le, Kopreusz
sarját; Kopreusz volt, ki urától Eurüsztheusztól
gyakran hordta a hírt Héraklész hőserejéhez:
tőle, silányabb nemzőtől, született derekabb sarj
minden erényben: gyorslábú és nagyszerü harcos,
és a mükéneiek sora közt elmével is első:
hát ez adott ekkor Hektórnak főbb diadalmat.
Mert hátrálva a pajzsának peremébe botolt meg,
mely lábig boritotta, dzsidáktól védte a harcost:
ebbe botolva hanyatt hullott, és harcisisakja
rettentőn bongott a halántékán, mikor eldőlt.
Hektór jól meglátva szökött oda oldala mellé,
és kebelébe dzsidát vert, kedves társai mellett
ölte meg: ők búsultak a társért, s mit se tehettek
érte: hiszen maguk is félték nagyon isteni Hektórt.

Szembekerültek a bárkákkal, s védték a legelső
felvonatott bárkák őket; de a trósz beözönlött.
Visszavonultak az argosziak, kénytetve, az első
gályasoroktól, sátrak közt sűrűn sorakoztak,
nem szaladoztak szét táborszert: mert a szemérem
s félsz ottfogta soruk, riogatták szűntelen egymást.
Legfőkép hadak őre, Gerénia bajnoka Nesztór
kérte külön-külön őket, eszükbe idézve szülőik:

"Férfiasan, feleim! szivetekben keljen a szégyen
egymás színe előtt: ki-ki gondoljon gyerekére
és feleségére s vagyonára, szülőire szinte,
mind akinek még él, s akinek meghalt a szülője:
ők most nincsenek itt, de nevükben térden esengek,
álljátok meg a vészt, sohasem fordulva futásra."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal;
ekkor az isteni ködfelhőt tovaűzte szemükről
Pallasz Athénaié: s két részről fény özönölt már,
szállt a hajóktól, szállt az egyenlő harc terepéről.
Látták harcban-erőshangú Hektórt s a hadát is,
mindazokat, kik hátul vártak, nem verekedtek,
s mindazokat, kik harcot vívtak a fürge hajóknál.

Hősszivü Aiásznak már nem kedvelte a lelke,
hogy veszteg várjon, hol a többi akháj fiak álltak:
jó nagyokat lépdelt, a hajók tetejére került fel,
tengeri harcra való kelevézt csóvált a kezében,
hossza huszonkét rőf volt, és karikák szoritották.
Mintha a férfi, ki jól tud lóról ugrani lóra,
négy paripát a lovak seregéből összeterelve,
nagy város fele hajt a mezőn át, kergeti gyorsan,
néphordó nagy uton, s bámulja a nagy sokaság őt,
férfiak is, nők is: mert folyton biztosan ugrik
egyik lóra a másikról, noha szállnak a mének:
így Aiász is a fürge hajók más-más tetejére
szállt, nagyokat lépdelve, s a hangja az égbe hatolt fel,
szörnyü süvöltéssel sürgette szünetlen a népét
védeni sátrakat és gályákat. Nem maradott ám
Hektór sem veszteg sürü-vértes trójai had közt:
ámde miként szárnyas madarak seregére ha sárga
sas csap, amint a folyó partján füveket csipegetnek,
hosszunyakú hattyúkra akár, darvakra, ludakra:
így támadt Hektór egyenest, kékorru hajóra
szemből szökkenvén: hátulról Zeusz taszitotta
roppant nagy kézzel, s hadinépét is riogatta.
Ott ismét keserű viadal kavarult a hajóknál:
azt hinnéd, sose lankadnak, kimerülni se tudnak
összecsapó soraik, mivel oly makacsul tusakodnak.
S ez volt gondolatuk, míg vívtak: a bajnok akhájok
azt hitték, hogy már meg nem menekülnek, elesnek;
s már minden trósznak kebelében hitte a lélek:
fölgyujtják a hajókat, a hősöket is megölik mind.
Ez volt gondolatuk, mikor ott egymásra rohantak.
Hektór megragadott tatnál egy habhasitó gyors
szép gályát, mely Prótesziláoszt hozta el egykor
Trója alá, s haza már sose vitte az otthoni földre.
Éppen e gálya körül gyilkolták szűntelen egymást
kézitusában a trójaiak meg a bajnok akhájok:
egy sem várta be ott rohamát nyílnak, kelevéznek:
egymáshoz közel álltak mind, és egy akarattal
már a kifent bárdokkal, a fejszékkel hadakoztak,
és nagy kardokkal, meg a kéthegyü hosszu dzsidákkal.
Éjszinü pántba kötött gyönyörű szép markolatos kard
sok hullott ki kezükből, vállukról sok esett le,
míg a tusát vívták: vértől ázott a sötét föld.
Hektór meg miután tatján megfogta a gályát,
díszét el nem eresztve, a trójaiakra kiáltott:
"Hozzatok erre tüzet, seregestül keltve a harcot.
Mert e napot kárpótlásul nyujtotta nekünk Zeusz,
kézre keríteni gályáik, melyek istenek ellen
hoztak ránk sok vészt, mert gyávák voltak a vének:
én a hajók tatjánál vágytam küzdeni nyomban,
megtartóztattak s akadályozták hadinépem.
Ámde ha akkor eszünk sebzette a messzetekintő
Zeusz, hát most maga sürget minket, most maga buzdít."

Szólt, mire még hevesebben törtek az argosziakra.
S már Aiász se maradt helyben: gerelyek szoritották:
hátravonult kissé - és már azt hitte, meg is hal -
egy hétláb-hosszú padhoz, le a gályatetőről.
Ott egyhelybe megállva figyelt, s kelevézzel elűzte
mindig a trószt, ha nemalvó lánggal jött a hajókhoz;
szörnyü süvöltéssel sürgette szünetlen a népét:

"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül.
Azt hiszitek tán, hogy hátul segitő-seregünk van,
vagy, mely férfiakat védjen, bástyánk van erősebb?
Nincs közelünkben város sem, tornyos-keritésű,
mely megvédene és felváltani tudna sereggel:
jól-fölfegyverzett trószok mezejére kerültünk,
tenger a szomszédunk, nagy messze az otthoni földtől:
üdvünk hát a karunkban van, nem a lankadozásban."

Szólt, s már támadt is, dühösen, hegyezett kelevézzel:
mert aki trósz nekiment csóvával a görbe hajóknak,
hogy kedvére tegyen Hektórnak, a hadriadónak,
azt Aiász hegyezett kelevéze fogadta, sebezte:
így teritett le tizenkettőt, szemből, a hajóknál.

Így harcoltak a jópadu gályáért ezek ottan;
Patroklosz meg Akhilleuszhoz lépett, a királyhoz,
forró könnyeket ontva, miként a sötétvizü forrás,
mely meredek szirtről zúdítja le éjszinü habját.
Szánva tekintett rá gyorslábú fényes Akhilleusz,
és őt megszólítva eként szárnyas szavakat szólt:

"Mért pityeredtél el, Patroklosz, mint pici lányka,
futva az anyja után ki eseng, hogy ölébe emelje,
szoknyájába kapaszkodik, és föltartja az útján,
s könnybe uszó szemmel néz rá, míg föl nem emelték:
így ejtesz, Patroklosz, gyöngéd könnyet a földre.
Tán valamely hírt adsz nékem, vagy a mürmidonoknak?
Vagy te magad hallottál csak hírt phthíai földről?
Él Aktór fiusarja Menoitiosz, azt mondják, még,
él még Aiakidész Péleusz is a mürmidonok közt,
kiknek holta miatt keserű bánatba borulnánk.
Vagy te az argosziak seregét siratod, hogy eképen
vesznek a görbe hajóknál, dölyfös vétkük okából?
Mondd ki, az elmédben sose rejtsd, tudjam veled én is."

Mély sóhajjal ekép szóltál, te lovag Patroklosz:
"Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
meg ne neheztelj: nagy kín nyomja akháj seregünket.
Mert hisz azok, kik a legkitünőbbek voltak eleddig,
mind a hajók közt megdárdázva-nyilazva feküsznek.
Megsebesült már Tűdeidész, az erős Diomédész;
megsérült a dicsődárdás Odüszeusz s Agamemnón;
Eurüpülosz meg a combja tövén nyíltól sebesült meg.
És körülöttük a sokfüvü orvosok ott igyekeznek,
gyógyítják sebüket: de te nem lágyulsz meg, Akhilleusz.
El ne ragadjon ilyen harag engem, mint amilyent te
őrizel, ádáz hős: ki fog áldani messzi utód közt,
hogyha nem űzöd most el a csúf veszedelmet a néptől?
Bősz vagy: apád sohasem lehetett Péleusz; a lovas hős,
édesanyád se Thetisz: kék tenger szült a világra
és meredek sziklák, mivel elméd ennyire ádáz:
hogyha talán valamely jós-szótól tart a te szíved,
s úrnő édesanyád Zeusztól mondott valamely hírt,
engem eressz legalább oda gyorsan a mürmidonoknak
népével, tán fény lehetek számukra a harcban.
S add ide fegyvereid, hagyd, hogy vállamra vehessem:
hátha neked néznek, s el is állnak a trószok a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok,
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban.
És mi pihenten a megfáradtakat újra a várba
könnyeden űzhetjük sátrunktól, görbe hajónktól."

Szólt könyörögve, nagyon botorul: hisz tőle e szókkal
nem mást kért, de saját vesztét és csúnya halálát.
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:

"Jaj nekem, isteni sarj, Patroklosz, míly szavakat szólsz?
Nem jós-szón csüngök, hisz olyanról nincs tudomásom,
és Zeusztól se hozott nekem úrnő édesanyám hírt:
ám az a rettenetes kín éri a szívem, a lelkem,
hogy vele egyrangút kíván megfosztani, engem,
zsákmánytól az a férfi, mivel hatalomban erősebb:
szörnyű kín nekem ez, lelkem gyötrődve viselte.
Mert a leányt, kit a bajnok akhájok részemül adtak,
s kit dárdám szerzett, feldúlva a jófalu várost,
visszaragadta kezem közül őt a király Agamemnón
Átreidész, minthogyha csak egy jöttment idegentől.
Ám ami már megesett, hagyjuk: hiszen úgysem akartam
szüntelenül haragudni szivemben: igaz, de kimondtam,
hogy haragomnak nem vetek addig véget, ameddig
harcizaj és csatavész a hajómig nem hatol el már.
Vedd hát föl válladra az én híres hadivértem,
s harcos mürmidonok seregét te vezesd a tusára,
mert hisz a trójaiak mélykék felhője egészen
körbekeríti a bárkákat, s beszorultak a tenger
torlata mellé kis térségre az argosziak mind:
s lám, Trójának egész várnépe kiszállt a csatára
nagy bátran: mert nem látják közelükbe ragyogni
még sisakom csúcsát: hisz az árkot, futva, tetemmel
gyorsan megraknák, ha irántam az úr Agamemnón
akkor jobbszivü: most bekerítik harccal e tábort.
Mert nem tombol a dárda a Tűdeidész Diomédész
markában, hogy elűzze a vészt danaók seregétől;
s harcikiáltást nem hallottam az Átreidésznek
gyűlölt torkából: Hektórnak, a férfiölőnek
visszhangzik riadása: a trószok üvöltve belepték
már az egész síkot, s az akhájon győznek a harcban.
Mégis azért, Patroklosz, csapj oda, űzd a hajóktól
bátor erővel a vészt, lobogó lángokra ne gyujtsák
bárkáink, s édes hazatértünk el ne orozzák.
Tégy úgy, mint a szavam célját elmédbe teszem most,
hogy nagy tiszteletet s hírt hozz haza nékem az összes
hős danaók közt, ők pedig azt az igen gyönyörű lányt
küldjék vissza nekem s vele még ragyogó adományt is:
fordulj, hogyha elűzted a trószt a hajók közeléből!
s még ha dicsőséget Héré dörgőszavu férje
adna is, úgyse epedj a vitézlő trójaiakkal
nélkülem így verekedni: a hírem csorbitod ezzel.
El ne ragadjon a harc meg az ütközet annyira; hogy majd
Ílionig vezeted csapatod, trószt ölve halomra;
még valamely örök isten Olümposzról le ne szálljon:
kedveli őket erősen a messzeható nagy Apollón.
Fordulj vissza, amint a hajóknak már szabadító
fényt vittél, és hagyd őket marakodni a síkon.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón!
egy trósz sem futhatna halála elől, valahány van,
és egy argoszi sem: csak mink ketten menekülnénk:
szent fátylát egyedül hogy bontsuk a trójai várnak."

- Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
S már Aiász se maradt helyben: gerelyek szoritották:
Zeusz elméje igázta le és kelevéz-kivető hős
trójaiak: bongott a halántékán iszonyúan
fénylő harcisisakja: szilárd göbein szakadatlan
koppantak kelevézek: a hős bal válla kifáradt,
mert ragyogó pajzsát tartotta szünetlen: azonban
elmozdítani így sem tudták, bár szoritották:
mindig rettentőn lihegett, ömlött a verejték
minden tagjáról, és föllélegzeni nem volt
módja: mivel már minden részről bajra baj áradt.

S most, Múzsák, ti beszéltek, olümposzi bérceken éltek:
mint hullott legelőször tűz az akháji hajókra?

Hektór Aiásznak nagy karddal verte közelből
kőrisdárdáját, hol az érc elválik a nyéltől:
és a hegyét leütötte; hiába rezegteti most már
csonka dzsidáját markában Telamóniosz Aiász:
messze röpült és bongva bukott a mezőre az érchegy.
Ráismert Aiász lelkében az isteni műre,
és elhűlt: hogy a harc tervét elvágja egészen
fennendörgő Zeusz, s Trójának szán diadalmat.
Hátrált hát; s ők nempihenő lángot hajitottak
már a hajóra: a nemlohadó láng nyomban elömlött.
Így a hajó tatján körben lobogott; de Akhilleusz
két combjára csapott, és Patrokloszhoz ekép szólt:

"Kelj hát, isteni sarj Patroklosz, hadszekeres hős:
látom már a gonosz tűzláng rohamát a hajóknál:
gályáinkba ne kapjon, utunk elvágva egészen;
ölts fegyvert gyorsan, s én majd idegyűjtöm a népet."

Szólt; mire Patroklosz tündöklő érceket öltött:
és legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet,
gyors Akhileusz csillagfényű, díszes hadivértjét:
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette,
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére:
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott.
Fogta a két bátor kelevézt, markába beillőt:
pusztán lándzsáját nem a nagynevü Aiakidésznak,
súlyos, erős, nagy volt az, megcsóválni se tudta
más az akhájok közt, egyedül csak a bajnok Akhilleusz:
még szeretett apjának Kheirón adta e kőrist
Pélion ormáról, hogy majd vele hősöket öljön.
S hogy sebesen fogjon be, kiáltott Automedónnak,
őt tisztelte leginkább hős Akhileusznak utána:
mert leghívebb volt hozzá szívós viadalban.
Automedón meg igába vezette a gyors paripákat,
Xanthoszt és Balioszt, kik versenyt szálltak a széllel:
és harpüia, Podargé, szülte fuvó Zephürosznak,
Ókeanosz vize mellett míg réten legelészett.
S lógósként a derék Pédászoszt fűzte a hámhoz;
Éetión várát megdöntve szerezte Akhilleusz
ezt: s ha vesző volt is, de követte a két nemenyészőt.
Mürmidonok seregét körben vértezte Akhilleusz,
sátorról sátorra sietve: s azok valamint sok
nyershusevő farkas, melynek szive duzzad erőtől,
hogyha agancsos nagy szarvast ejtett el az ormon,
és most tépi: pofája vöröslik mindnek a vértől:
falkában mennek, s a sötét forrás tetejéről
vékony nyelvükkel lefetyelve sötét vizet isznak,
és a megölt állat vérét ökrendve, a lelkük
mellükben dühödött még, bár a hasuk dagadoz már:
így viharoztak a mürmidonok fejei s vezetői
gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett
körben: míg köztük maga állt, a vitéz nagy Akhilleusz,
s ő maga serkentett paripát, pajzsos hadinépet.

Ötven volt gyorsröptü hajó, melyet vezetett volt
Zeusz-kedvelt Akhileusz Trójához: mindegyikükben
ötven bajtárs ült evező-padokon deli férfi:
öt vezetőt állított ő élükre, akikben
megbízott: s maga legfőként gyakorolta uralmát.
Díszesvértü Meneszthiosz állott egy csapat élén,
Szperkheiosz fia volt, Zeusztól-eredett folyam-áré;
Péleusz lánya, a szép Polüdóré szülte a buzgó
Szperkheiosznak, az istennel-hált földi leányzó:
ám Periérész-sarj Bórosznak volt fia névleg,
mert ez kérte meg azt a leányt sok nászadománnyal.
Más csapatot meg a harcias Eudórosz vezetett ott,
szűztől-szült, kinek anyja a táncban-szép Polümélé,
Phűlász lánya: e lányra az Argoszölő, a hatalmas,
felgyulladt, amikor meglátta a hajladozók közt,
zajszerető aranyorsós Artemisz ifju karában:
nyomban a felsőházba suhant, lehevert vele titkon
Hermeiász, a kegyes: neki ő gyönyörű gyereket szült,
Eudóroszt, aki gyors a futásban, bajnok a harcban.
Őt miután a szülésnek gyámola Eileithüia
fényre vezette, s a napnak már meglátta sugárát,
akkor Ekhekleusz Aktoridész nagy bajnokerője
vitte el anyját, nászadományt sokat adva meg érte;
míg a fiút Phűlász, az öreg gondozta, nevelte
oly nagy igaz szeretettel, akárha saját fia volna.
Harmadik osztaguk élén Peiszandrosz vezető állt,
harcos Maimalidész, kimagasló mürmidonok közt
dárdával - csak a Péleión haditársa különb még.
Phoinix, ősz lovag ott negyedik hadirend vezetője,
s Alkimedón ötödiknek, a Láerkész deli sarja.
És miután vezetőikkel mindet nagy Akhilleusz
rendbe fölállította, keményen szólt nekik ílykép:

"Mürmidonok, ne felejtse nekem most senki beszédét,
mellyel a gyors gályák sora közt Tróját fenyegette,
végig, míg haragudtam, s mind vádoltatok engem:
»Péleidész, te kegyetlen, anyád bizonyára epével
táplált, itt tartod sok társad erővel a bárkán:
hagyj legalább tengerhasitó gályán hazamennünk
innen már, lelkedbe ha ennyire csúnya harag hullt.«
Összeverődve sürűn így szóltatok; íme, a harcnak
megnyílt nagy feladatja, amelyre ti vágytatok eddig:
hát mindenki kemény szívvel vívjon meg a trósszal."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal:
és tüstént tömörült a király hangjára a hadrend.
Mint ahogyan falhoz sok sűrü követ rak egy ember,
nagy házáéhoz, hogy a szél viharában is álljon:
sűrűdtek sisakok s köldökkel-domboru pajzsok:
pajzs pajzsot, sisak ért sisakot, hős férfiu férfit;
sok ragyogógombú forgós sisak összeverődött,
míg bólintottak: mivel ennyire sűrüen álltak.
S mindjük előtt most két deli bajnok vette a vértet,
Patroklosz s vele Automedón, mert lelkük is egy volt,
első sorban akartak küzdeni; ámde Akhilleusz
ment sátrába, s a szép szekrény fedelét kinyitotta,
díszes ládáét, mit ezüstlábú Thetisz úrnő
tett a hajóra, hogy ezt vigye el, megrakta sok inggel,
s szélelhárító köpönyeggel s jó takarókkal.
Köztük egy ékes serleg is állt, ebből soha még más
férfiu szép ragyogó szinü bort nem ivott seregükből,
s más istennek sem loccsantott Zeusz atya mellett.
Vette a ládából, s kénnel tisztítva előbb meg,
jól megmosta utána a víz szép áradatával:
majd megmosta kezét, töltött bele szép ragyogó bort:
s udvara mélyén állva, s a bort loccsantva könyörgött
s fölnézett (nem fordult el villámszerető Zeusz):

"Dódóné ura Zeusz, te Pelaszgosz, messzelakó, te,
vadtelü Dódónéban ülő: körülötted a szelloi
pap-népség, a mosatlanlábu, a földönháló.
Meghallgattál már ezelőtt, amikor könyörögtem:
mert megtiszteltél, az akháj hadinépre lecsaptál;
most pedig ezt a kivánságom vidd teljesedésbe:
én ugyan itt maradok gályák közelében, azonban
társamat elküldöm seregével a mürmidonoknak,
küzdeni: messziredörgő Zeusz, nyujts néki dicső hírt:
tedd a szivét bátorrá, hogy Hektór maga lássa,
vajjon az én fegyvernököm egymaga is tud-e bátran
küzdeni, vagy csakis akkor dúl győzhetlen a karja,
hogyha Arész küzdelme közé magam is vele szállok.
S majd ha a gályáktól a csatát, csatazajt tovaűzte,
sértetlen térjen hozzám meg, a fürge hajókhoz,
teljes-fegyveresen, tusavívó társaival mind."

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:
és egy részt megadott, más részt nem az esdekelésből:
gályáktól a csatát, csatazajt tovaűznie adta,
azt nem, hogy hazatérhessen sértetlen a harcból.

Ő, miután így loccsantott és Zeuszhoz esengett,
ment sátrába megint, s a kupát szekrénybe helyezte.
Majd oda állt ki a sátra elé, kívánta a lelke
nézni a trójaiak s az akhájok szörnyü csatáját.
Ők meg a hősszivü Patroklosz körül öltve a páncélt,
hadrendben dühösen nekitörtek a trójaiaknak.
És kizudultak nyomba, hasonlóan darazsakhoz,
melyeket út mentén gyerekek bolygatnak unatlan,
mint szokták, fészkük folyton piszkálva az útnál,
balgatagon: mivel ezzel köz-bajt soknak okoznak.
Mert azután ha egy ember megy mellettük az úton,
s hozzáér akaratlan: azok bátorszivü rajban
rá röppennek mind, hogy megvédjék ivadékuk.
Íly szivet és lelket hordozva a mürmidonok mind
zúdultak ki hajóikból: s kélt nemlohadó zaj.
Patroklosz meg a társaihoz buzdítva kiáltott:

"Mürmidonok, Péléiadész Akhileusz hadinépe,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül:
hogy vele megtiszteljük Akhilleuszt, őt, ki az argív
gályák közt első, s fegyvernöke mind tusavívó:
s tudja meg Átreidész is, a széltiben-úr Agamemnón,
mit vétett; hogy a legderekabb hőst semmibe vette."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal:
hát szaporán nekiestek a trósznak: körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán.
Ekkor a bátor Patrokloszt meglátva a trószok,
őt, meg a fegyveresét, csillámló fegyvereikben,
lelke riadt mindnek, mozgás kélt hadsoraik közt,
mert azt hitték mind, hogy a gyors Akhileusz a hajóknál
félredobott haragot, megbékélt már a sereggel:
s körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.

Patroklosz hajitott ragyogó kelevézt legelőször
épp a közép fele át, hol a legtöbben gomolyogtak,
nagyszivü Prótesziláosz hős bárkája tövénél:
s Pűraikhmészt, ki a lóforgós paión hadinépet
hozta Aműdónból, a nagy Axiosz áradatától,
dobta meg avval a jobb vállán: s ez a porba hanyatlott,
feljajdult, s paión haditársai szerteriadtak:
Patroklosz riadalmat keltett mindegyikükben,
mert a vezért dárdázta le, harcok legderekabbját.
Űzte a gályáktól azokat, s lobogó tüzet oltott.
Ott maradott a hajó féligperzselten: a trósz mind
szörnyü zsibongással menekült: danaók özönöltek
görbe hajók sora közt: riadalmas nagy hadizaj kélt.
Mint mikor égbedöfő hegyoromnak legtetejében
sűrű felleget elmozdít villámsüritő Zeusz,
s feltűnik minden kiszökő szirt, égbedöfő bérc
és szurdok, s a magasból terjed az égi sugárzás:
így az akhájok a gályákról tovaűzve a lángot,
egy kissé felüdültek: a harc nem szűnt meg azonban:
mert az Arész-kedvelte akhájok elől a sötétlő
gályákról nem fordítottak hátat a trószok:
ellenük álltak még; s visszább kénytetve vonultak.

Férfiu férfiut ölt, s a vezérek vad viadalma
nőttön nőtt: s legelőbb a Menoitiadész, a vitézlő,
verte Aréilükoszt hegyezett kelevézzel a combján,
épp amikor fordult: behatolt combjába az érchegy:
csontját törte a lándzsa; lehúllt ő, fővel a földre;
míg a vitéz Meneláosz megsebzette Thoásznak
pajzs mellett kitakart mellét, és tagjait oldta.
Phűleidész meglátta, hogy Amphiklosz neki-száguld,
hát megelőzte, s a combját vágta keresztül azonnal,
hol legtöbb az izom, s idegét kelevéze hegyével
szétszakitotta: s a hős szemeit betakarta sötétség.
Nesztoridák közül Antilokhosz hegyezett kelevézét
dobta Atümniosz ellen, s lágyékába beverte:
lába elé hullt ez; de Marisz kelevézzel azonnal
Antilokhoszra rohant, testvére miatt haragudva,
ott a tetemnél állt: de az isteni hős Thraszümédész
már megelőzte (sebet nem vert így), el se hibázta:
vállon ütötte, s a fölsőkarját lándzsahegyével
izmairól lemetélte, s izekké törte a csontját:
döngve zuhant le a földre, szemét a homály betakarta.
Így ezek ott két testvértől leigázva leszálltak
bús Ereboszba, a Szarpédon két jó haditársa,
dárdás két fia hős Amiszódarosz úrnak (ez egykor
szörnyü Khimairát, oly soknak vesztére, nevelte).
Oiliadész Aiász Kleobúloszt rája rohanva
élve ragadta meg, épp amikor megakadt a tömeg közt:
ám erejét meg is oldta, nyakába beverte azonnal
markolatos kardját, vérben melegült ez egészen:
bíborszínü halál, s a kemény végzet betakarta.
Péneleosz támadta Lükónt, s emez őt: hanem egymást
elvétvén, gerelyük csak hasztalanul hajitották:
hát újból egymásra rohantak karddal: a forgós
harcisisak gombját átszelte Lükón, de fogója
mellett kardja törött: hanem őneki Péneleósz most
fültövinél a nyakát hasitotta, a kard beszaladt, s csak
bőr tartotta fejét, úgy csüngött, teste elernyedt.
Mérionész Akamászt, gyors lábbal elérve nyomába,
épp amikor szekerére szökellt, jobb vállon ütötte:
földre zuhant a szekérről, és a szemére homály hullt.
Ídomeneusz Erümász szájába ütött a vad érccel:
és a fején túloldalt tört ki az érchegyü dárda,
agyvelejének alatta: fehér csontját hasogatta:
és foga mind kiverődött néki, a két szeme vérrel
telt meg: a vért, tátogva, a száján s orralukán is
így ontotta: s a vég feketült felhője borult rá.

Hát ezek öltek egy-egy férfit, danaosz fejedelmek.
Mint ha juhokra rohannak a farkasok és gödölyékre,
rablók, és elorozzák mind, mely szerte a bércen
pásztora gondatlanságából széledez: ők meg
elragadozzák gyorsan e félénk-lelküeket mind:
trójaiakra ekép törtek danaók: amazok meg
csúfzaju megszaladásra ügyeltek, nem had-erőre.

Aiász ekkor, a nagy, folyton sisakos deli Hektórt
vágyta gerellyel elérni; de ő, jól értve a harchoz,
nagy bikabőr-pajzzsal széles vállát beborítva,
tudva vigyázta a nyílsüvitést meg a dárdadübörgést.
Már meglátta ugyan, hogy fordul a harci szerencse,
s még így is helytállt, szeretett bajtársait óvta.

Mint amidőn az Olümposzról száll égre a felleg,
át a derült levegőn, amikor zivatart tereget Zeusz:
íly riadás, íly zaj támadt most ott a hajókról:
s rend nélkül kelt át a sereg: paripái rohanva
vitték vértestül Hektórt; elhagyta a népét,
mert a megásott árok volt dühitő akadályuk.
Számos hadszekeret húzó gyors ló odahagyta
tört rúdvéggel az árokban szekerét az urának.
S Patroklosz dühösen, seregét serkentve, követte,
s trószra gonoszt tervelt: ők meg riadott hadizajjal
minden utat megtöltöttek, szétfutva: magasba
fellegekig por szállt, a patás paripák szaladoztak
vissza a vár fele már, a hajók, sátrak közeléből.
S Patroklosz, hol a legtöbb harcost látta tolongni,
arra rohant fenyegetve; a tengely alá szekerekről
hulltak a férfiak, és szekerek feldőlve recsegtek.
Tüstént átugrattak az árkon az elnemenyésző
gyors lovak, ékes ajándékul kiket istenek adtak
Péleusznak; s vágytak tova; s őt Hektór fele űzte
lelke, hogy ejtse el; ám vitték azt gyors paripái.

Mint amidőn a sötét földet veri-terheli zápor,
Zeusz mikor őszi napon legerőszakosabb rohanással
önti vizét, mert kél a haragja az emberek ellen,
kik jogot elferdítve erővel itélnek a téren,
s isteneket nem félve, igazságot tovaűznek:
hát a folyók, mik az istenekéi, dagadva rohannak,
sok hegyi ösvényt elvágnak zúgó zuhataggal,
és harsogva szakadnak a bíbor tenger ölébe
fővel a bércekről, letarolva az emberi munkát:
így nyögtek nyihogó rohamukban a trójai kancák.

Patroklosz miután legelől lekaszálta a hadsort,
vissza a bárkákhoz szoritotta megint, sose hagyta
vár fele törni a vágyókat, hanem ott a középen
bárkák és a folyó s a magas fal közt föl-alá szállt,
ölt-kaszabolt folyton, sokakért állt bosszut eképen.
Tündökölő kelevézzel előbb Pronooszt hajitotta
pajzs mellett kitakart mellén, és tagjait oldta.
Döngve zuhant le; s a bajnok most Énopsz-fia Thesztórt
megtámadva - ki jól-lecsiszolt szekeren megijedve
görnyedezett: szive megrendült, gyeplői kezéből
csúsztak alá - ezt most kelevézével megütötte
szemből, jobb-állkapcsán, és kiütötte fogát mind.
Majd áthúzta szekér-peremén lándzsával: ahogy ránt
férfi, ki vízbeszökő sziklán ül, fürge halat föl
tengerből a magasba, fonállal s csilla horoggal:
így ragyogó kelevézzel a tátogatót a szekérből
rántva ki, dobta le, szájra esett, s odahagyta a lélek.
Most meg a rárohanó Erüláoszt kővel ütötte,
épp feje legközepén: kettéhasadott koponyája
fényes harcisisakjában, s ő fővel a földre
hullt le, s a lélektépő vég omlott le köréje.
Majd ezután Erümászt s vele Amphoteroszt meg Epaltészt,
Tlépolemoszt, a Damasztoridészt, s Ekhioszra Püriszt is,
Ípheuszt, Euipposzt meg az Argeadész Polüméloszt,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.

Szarpédón amidőn meglátta elesni övetlen
társait ott a Menoitiadész bajnok keze által,
isteni sok lükiébelinek korholva kiáltott:
"Szégyen, hej, lükiosz társak! hova futtok? előre!
szembeszökellek e férfival én, hadd tudjam, ugyan ki
jár íly győztesen, íly sok rosszat téve a trósszal:
mert sok erős hősnek térdét oldotta meg immár."

Szólt, s szekeréről fegyveresen szökkent le a földre.
És Patroklosz is ott, amikor meglátta, leugrott.
S ők, valamint kampóscsőrű karmos keselyűk, ha
égbedöfő sziklán nagyokat víjjogva csatáznak:
harci-süvöltéssel most így egymásra rohantak.

Horgaseszű Kronosz úr fia látta s szánta is őket,
és Hérát, a hugát s feleségét, hívta eképen:
"Jaj nékem, Szarpédónt, kit legjobb szeretek, most
így leigázza a Moira, Menoitiadész keze által.
Kettőt gondol a szívem, amíg így hánytorog elmém:
élve ragadjam-e őt föl a könnyes harc közepéből
és Lükié dús népe közé vigyem és tegyem aztán,
vagy leigázzam már Patroklosz hős keze által."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Földi halandó férfit, a régen sorsnak adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
Szarpédónt ha te élve bocsátod a háza ölébe,
gondold meg, nehogy aztán isten más is akarja
drága fiát hazaküldeni onnan a vad viadalból:
éppen elég harcol Priamosz nagy vára körül most
gyermeke istennek, s bennük majd nagy harag ébred.
Hogyha olyan kedves neked ő, s úgy szánja a szíved,
akkor ugyan mégis csak hagyd, hogy a vad viadalban
már leigáztassék a Menoitiadész keze által:
ámde mikor már őt elhagyja a lélek, az élet,
küldd hozzá a Halált meg a mézizü Álmot: ezek majd
elviszik őt a teres-népes Lükié mezejére:
ott a barátok, a testvérek balzsamba borítják,
s halmot is, oszlopot is kap, mert ez a holtak adója."

Szólt; s nem tett másképen az emberek, istenek apja.
Mégis véres esőt hullajtott ekkor a földre,
így tisztelve fiát, kit Patroklosz keze készült
ölni a sűrü-rögű Trójában, messze honától.

Ők amikor már egymásnak közelébe kerültek,
akkor Patroklosz nagyhírű hős Thraszüméloszt,
hős Szarpédón fegyveresét, daliás követőjét,
gyomra alatt megdöfte, s elernyesztette a testét.
Szarpédón pedig őt most elvétette gerellyel,
másodikul támadt: s jobb marján verte dzsidával
Pédászoszt, a lovát, s ez a lelkét ott kilehelte:
porba rogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
Két ló szétszökkent, iga reccsent, elkeveredtek
gyeplőik, hogy a lógós ló lerogyott a fövenybe.
Ám segitett a dicsődárdás hős Automedón már,
nagy kardját rántotta ki izmos csípeje mellől,
és nem késlekedett, nekiszökve levágta a lógóst.
Erre a két hadimén rendben feszitette a hámot:
s lélekevő viadalban a két hős összecsapott most.

Szarpédón ragyogó kelevézt hajitott, de hiába,
mert Patroklosznak bal válla fölött süvitett el
érchegye, s át nem döfte; de most érccel nekirontott
Patroklosz, s nem szállt ki hiába kezéböl a fegyver:
döfte be, hol gyöngéd szívét beborítja a hártya:
eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,
vagy nagy karcsu fenyő, melyet magas ormon az ácsok
most-köszörült fejszéikkel vágnak ki hajóhoz:
így elnyúlt paripáinak és szekerének előtte,
s fogcsikorítva a véres port markolta kezével.
Mint ha bikát öl oroszlán, megtámadva a csordát,
büszkeszivű ragyogót a kaszáslábú tehenek közt,
mely az oroszlán állkapcsában nyögve kipusztul:
így tombolt pajzsos lükiébeliek vezetője,
Patroklosztol öletve, s eképen hívta barátját:
"Jó Glaukosz, daliák közt hős, most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben:
most légyen vágyad keserű viadal, ha serény vagy.
Mindenelőtt serkentsd Lükié daliás vezetőit,
járj föl-alá, hogy Szarpédónt védjék a csatában:
és azután magad is verekedj érettem az érccel:
mert néked leszek én ezután szégyen s örökös vád:
nemmúló, ha a vértemet elvinnék az akhájok,
énnékem, ki a gályák mellett hulltam a harcban.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed."

Így szólt, és a halálnak vége takarta be eztán
orrát és a szemét; az meg, mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.
Elfogták fúvó paripáit a mürmidonok, bár
szöktek volna, a gazdájuk szekerét odahagyva.

Glaukoszban meg kélt iszonyú kín erre a hangra:
megrendült szive, hogy nem tudta segíteni mégsem.
Kézzel megszoritotta a karját, mert sebe marta,
mit Teukrosz nyila vert az előbb, amikor nekirontott,
szállva magas falról, bajt űzve a sok haditárstól.
S messzelövő nagy Apollónhoz könyörögve ekép szólt:
"Hallgass meg, nagyuram, Lükié termő mezejében,
vagy Trójában akár: meghallod a férfiu hangját
mindenhol, ha a kín veri, mint most engem a kín sujt.
Mert, lám, itt van e súlyos seb, kezemet hasogatva
szúrják át a döfő fájdalmak, s nem tud a vérem
megszáradni, ezért bénultan csüng le a vállam:
fogni merőn kelevézt már nem tudok én, se csatázni
ellenséggel; s most elpusztult legderekabbunk,
Szarpédón, Zeusz gyermeke: s ő a fiát nem is óvja.
Hát legalább te, uram, gyógyítsd meg e bősz sebemet már,
fájdalmam szelidítve erőt adj, hogy Lükiének
bajnokait, bajtársaimat serkentsem a harcra,
és hogy a holttetemért magam is viadalba vegyüljek."

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
kínját megszüntette azonnal, az éjszinü vért is
szárította a vad sebben, s lelkébe erőt vert.
Glaukosz megsejtette szivében, örült, hogy a roppant
isten meghallgatta ilyen hamar esdekelését.
Serkentette előbb Lükié daliás vezetőit,
járt föl-alá, hogy Szarpédónt védjék a csatában.
Ment azután nagy lépésekkel a trójaiakhoz,
Púlüdamászt Panthúsz sarját, meg a fényes Agénórt
hívni, meg Aineiászt, s a sisakrázó deli Hektórt.
Oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:

Hektór, elfeleded te egészen már segitőid,
kik temiattad, távol övéiktől s a honuktól,
lelkük sorvasztják: de segíteni csak nem akarsz te.
Fekszik Szarpédón, pajzsos Lükié vezetője,
ő, ki igazsággal s erejével védte a népét:
Patroklosz gerelyével verte le őt a vad Árész.
Jertek, kedveseim, szivetekben keljen a szégyen,
el ne vigyék vértjét, tetemét is meg ne gyalázzák
végül a mürmidonok, haragukban a számos akhájért,
kik lándzsáinktól pusztultak a fürge hajóknál."

Így szólt; és elfogta a trósz daliákat a bánat,
nemmúló, iszonyú, mivel ő számukra a várnak
oszlopa volt, ámbár idegen: sok jó daliája
járt a nyomán, s ő volt köztük csatavészben az első.
Vágyva rohantak rá az akhájra, elől deli Hektór,
Szarpédónért bőszen; míg az akhájt a csatára
bundás melle alatt Patroklosz szíve tüzelte:
és az amúgy is igyekvő két Aiászhoz ekép szólt:

"Aiászok, most védjétek kedvvel seregünket;
most úgy, mint eddig, sőt még bátrabban a nép közt!
fekszik a férfiu már, ki falunkon először ugort át,
Szarpédón: tán elrútíthatjuk, ha kihozzuk,
válláról vértjét levehetjük, s tán, aki védi,
még leigázhatjuk hegyes érccel egy-egy haditársát."

Így szólt; s ők vágytak védőn verekedni amúgy is.
És miután mindkét részen tömörült hadirendjük:
trójai és lükiosz, s ott mürmidonok meg akhájok,
összecsapott mind, hogy harcoljon a holt teteméért,
szörnyü üvöltéssel: s a vitézek vértje csörömpölt.
S Zeusz a kemény viadal fölibé feszitett veszedelmes
éjt, hogy drága fiáért harcuk könnyü ne légyen.
Fényespillantásu akhájt trószok szoritottak
vissza előbb: mert mürmidonok közt nem legutolsó
sérült meg, nagy Agakleusznak fia, fényes Epeigeusz,
egykor a jólakosú Búdeionnak fejedelme,
ámde megölte derék társát ott, s esdekelőként
Péleuszhoz menekült s az ezüstlábszáru Thetiszhez:
ők pedig elküldték őt férfitörő Akhileusszal
jócsikajú Trójába, a trószokkal verekedni.
Ezt, mikor épp a tetemhez nyúlt, ragyogó deli Hektór
kővel ütötte fejen: kettéhasadott koponyája
fényes harcisisakjában, s ő fővel a testre
hullt le, s a lélektépő vég omlott le köréje.
Fájdalom ébredt Patrokloszban a társa halálán:
tört az elősoron át, valamint suhanó sebes ölyv száll,
szajkóknak, seregélyeknek seregét mikor űzi:
íly egyenest törtél, Patroklosz, hadszekeres hős,
trójai- és lükioszra: haragvó szívvel a társért.
S most Íthaimenidész Sztheneláoszt verte nyakában,
sziklával, s a nyakán az inát mind szétszakitotta.
Minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes.
Mint amilyen távolra a hosszunyelű gerely elszáll,
melyet férfi hajít, igyekezve a versenyezésben,
vagy viadalban az ellenségre, a lélekölőre:
ennyire hátrált most meg a trósz az akháj rohamától.
Glaukosz azonban, a pajzshordó Lükié vezetője,
megfordult legelőbb, s leütötte a büszke Bathükleuszt,
Khalkón jó sarját, aki Hellászt lakta, kiválott
kincseivel s gazdag mezejével a mürmidonok közt.
Mellének közepén Glaukosz megütötte gerellyel,
megfordulva hamar, mikor őt megfogni akarta:
döngve lehullt, s az akhájokban sürü fájdalom ébredt,
mert hős harcos hullt; s nagyon is megörültek a trószok:
és köribé álltak tömören: s az akháj se feledte
hőserejét, de dühét egyenest nekivitte a trósznak.
Mérionész ölt ott legelőbb deli trójai férfit,
bátor Láogonoszt, kinek apja az Ídai Zeusznak
papja, Onétór volt, s tisztelték, mint csak egy istent:
fültövön és állkapcson ütötte keresztül: a lelke
tagjaiból kisuhant: gyűlölt éj fedte be nyomban.
Aineiász kelevézt hajitott most Mérionészra:
hitte, hogy őt, aki pajzsa mögött lépdel, leteríti:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
nyomban előrebukott, és háta mögött beverődött
földbe a nagy kelevéz, rezgett még vége a nyélnek,
végre hatalmas Arész az erőt tovaküldte belőle:
Aineiász kelevéze rezegve a földbe ütődött
így, miután izmos keze hasztalanul hajitotta.
Aineiász meg, a lelkében dühödötten, ekép szólt:
"Mérionész, te remek táncos! ha imént kelevézem
el nem vét, gyorsan megszünteti tánctudományod."

Mérionész, a dicsődárdás, így adta a választ:
"Aineiász, ha erős vagy is, az nem könnyü neked sem,
hogy mindenkinek oltsd erejét, aki csak neked ugrik,
hogy megvédje magát; te mi vagy? bizonyára halandó.
Hát ha talán én döflek meg, hasadon, hegyes érccel,
bármily erős vagy is, és bármint bizakodsz kezeidben,
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."

Szólt; hanem őt korholta Menoitiadész, az erős hős:
"Mérionész, ha derék vagy is, így dicsekedni mi szükség?
Kedvesem, itten a trószok nem szidalomra vonulnak
vissza a holt mellől, sokakat föld fed be előbb még:
háboru vége a kézben van, szavaké a tanácsban:
hát sose kell szavakat szaporítani; föl, viadalra!"

Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
S nékik amott, valamint ha favágók nagy zaja támad
hegyszakadékokban, s jó messzire hallik a hangja,
úgy támadt dobogásuk a szélesutú-terü földön,
érc zaja és bőré, s jólillesztett bika-pajzsé,
míg karddal s kettős kelevézekkel kaszaboltak.
Senki sem ismerné meg, okos sem, az isteni hőst ott,
Szarpédónt, miután kelevéz, vér, por boritotta
fejtetejétől végig, egész lábujja hegyéig.
Ők a tetem körül ott gomolyogtak, mint a legyek, ha
istállóban a telt sajtárokon egyre zsibongnak,
hogyha tavasz hajt már, s tele édes tejjel a sajtár:
így gomolyogtak a holttestnél ők; s Zeusz se vetette
máshova már ragyogó szemeit, csak e vad viadalra,
mindig is őket nézte, s töprengett a szivében
hosszan Patroklosz megölésén, hánytorgatva:
elpusztítsa-e most már őt is e vad viadalban
isteni Szarpédón mellett sugaras deli Hektór,
érccel, s vállairól zsákmányul vonja le vértjét,
vagy meredek nagy kínt még soknak okozzon e bajnok.
Töprengett s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
hogy Péléiadész Akhileusz daliás követője
újra a trószokat is meg az ércbeborult deli Hektórt
visszaszorítsa a városig, és soknak vegye lelkét.
Hát félénk lelket legelőbb Hektórba lehelt most:
szállt szekerére az és menekült, így hívta a többi
trószt is futni, fölismervén Zeusz mérlege dőltét.
S már a derék lükiébeliek se maradtak a síkon,
szétrebbentek, amint látták fejedelmük a holtak
halmai közt átszúrt szívvel kiterülten: igen sok
hullt még rá, amikor Zeusz ott a viszályt feszitette.
Szarpédón válláról most szedték le a fénylő
érces fegyvereket; s tovavinni a görbe hajókhoz
hősi Menoitiadész átadta a társainak már.
S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Rajta, derék Phoibosz, tisztítsad már a sötét vér
fellegeit Szarpédónról, s őt vidd a nyilaknak
tömkelegéből; majd távol már, most a folyónál,
ambrosziával kend, nemenyésző leplet is adj rá.
És útjára bocsásd immár őt gyors követekkel,
Álommal s a Halállal, ez ikrekkel, kik e harcost
gyorsan a tágterü dús Lükié földjére teszik le:
ott a barátok, a testvérek balzsamba borítják,
s halmot is, oszlopot is kap, mert ez a holtak adója."

Szólt; s hallatlan az apja szavát nem hagyta Apollón:
Ída hegyormairól lesuhant a dühös viadalba:
s isteni Szarpédónt kiemelte a kopjahalomból,
messzebb vitte, lemosta folyóvíz áradatában
ambrosziával, majd nemenyésző leplet adott rá:
és útjára bocsátván adta a gyors követeknek,
Álomnak s a Halálnak, ez ikreknek, kik e harcost
gyorsan a tágterü dús Lükié földjére helyezték.

S Patroklosz, paripáinak intve meg Automedónnak,
trószt s lükioszt követett; így vont nagy bajt a fejére
balgatagon: hisz hogyha megőrzi szavát Akhileusznak,
úgy a sötét végnek bús sorsa elől menekülhet.
Mindig erősebb Zeusz akaratja az emberekénél,
bátrat is elrémít, s diadalmát elveszi könnyen,
míg máskor maga küldi előre, megint verekedni:
mint most is bíztatta az ő kebelében a lelket.

Kit kaszaboltál ott le előbb és kit legutolszor,
Patroklosz, hogy az istenek immár halni hivattak?
Adrésztoszt legelőbb s vele Autonooszt meg Ekhekloszt,
és Megadész Perimoszt, meg Episztórt és Melanipposzt:
ott hullt Múliosz és Elaszosz, közelébe Pülartész:
őket elölte, a többi pedig menekülni rohant mind.
Nagykapujú Tróját az akháj fiak így beveszik még
Patroklosz keze által, mert kelevézzel elől dúlt,
hogyha nem áll ki a jóalapú bástyára Apollón,
rosszat akarva nekik, s oltalmat hozva a trósznak.
Háromszor feltört kiszögellésére a falnak
Patroklosz, s háromszor lökte le Phoibosz Apollón,
nemmúló kézzel ragyogó pajzsára lecsapva:
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Hátrább! isteni Patroklosz! nem sorsod amúgy sem,
hogy hős trójaiak várát eleméssze a lándzsád,
még Akhileuszé sem, pedig ő sokkal jelesebb hős."

Szólt; mire Patroklosz jó messzire hátrahuzódott,
messzelövő Phoibosznak hogy kikerülje haragját.
Hektór meg Szkaiai-kapunál a patás paripákat
fékezvén, töprengett: hajtsa-e újra csatába,
vagy seregét a falak közibé gyülekezni kiáltsa.
Míg így töprengett, melléállt Phoibosz Apollón,
s éppen olyan volt, mint ifjú viruló deli férfi,
Ásziosz, ő, Hektór nagybátyja, a lóbetörőé,
mert Hekabénak volt ő öccse, Dümász fiusarja,
és Phrügiába lakott, folyamánál Szangariosznak:
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:

"Hektór, mért álltál el a harctól? Hisz nem is illik.
Annyira, mint gyöngébb, volnék csak nálad erősebb:
megbánnád akkor, ha a harcból visszavonulnál.
Rajta, kövesd Patrokloszt már a patás paripákkal,
hátha megölheted őt, s diadalt ad néked Apollón."

Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
s harcos Kebrionészt sugaras Hektór odahívta,
hogy lovait vesszőzze a harcba; eközben Apollón
szállt a tömeg közepébe: zavart küldött az akhájra,
és diadalt Hektórnak adott meg a trójaiaknak.
Hektór hagyta a többi akhájt, egyet se döfött le:
Patroklosz fele űzte erőskörmű paripáit.
S Patroklosz szemben szökkent szekeréröl a földre,
balja gerelyt tartott, másikkal fölragadott egy
csillámló érdeshegyü sziklát, jól belemarkolt.
És nekidőlve kidobta: nem is szállt messze a hőstől,
hasztalanul se röpült: Hektórnak hadszekerészét,
Kebrionészt, fattyú-sarját a dicső Priamosznak,
míg gyeplőt tartott, a hegyes kő homlokon érte:
szétmorzsolta a szikla szemöldjét, csontja sem állta
ezt a követ: mindkét szeme lába elé a homokba
hullt le; miként búvár, maga is lebukott ama díszes
harciszekérről, és csontjából lelke kiröppent.
És te, lovag Patroklosz, szurkáltad szavaiddal:

"Jaj, míly fürge e férfi, be könnyen tud lemerülni:
hát ha talán a halas tenger közepére kerülne,
jóllakhatna sokat, kagylókra vadászva a mélyben,
úgy leugorva a gályatetőről, bárha viharban,
mint most itt a mezőn könnyen lebukott a szekérről:
vannak hát kitünő búvárok a trójaiak közt."

Így szólt és indult hős Kebrionész fele nyomban,
mint az oroszlán támad, hogyha, amíg a karámban
dúl, mellén sebzik, s a saját dühe veszti el ottan:
íly vágyón szöktél, Patroklosz, Kebrionészre.
Hektór meg szemben szökkent szekeréröl a földre.
Kebrionész körül ott vívtak, mint két vad oroszlán,
mely a hegyek tetejében elölt szarvas teteméért
éhesen és dühödött nagy vággyal telve verekszik:
így most Kebrionészért két értője a harcnak,
hősi Menoitiadész Patroklosz s nagyszerü Hektór,
vágyódott egymás húsát kaszabolni vad érccel.
Hektór már megfogta fejét, s tartotta szilárdan;
Patroklosz meg a lábánál markolta; s a többi
trójai és danaosz vívott dühödött viadallal.

Mint ha az Eurosznak s a Notosznak kél viadalma,
hegyszakadékokban, sürü erdőt rázni sietnek,
bükköt, kőrisfát, meg a som dúskérgü sok ágát,
és egymáshoz csapkodják a nagy ágakat egyre,
szörnyü zsivajgással, s a törő ágak zaja csattog:
trósz meg akháj így tört egymásra ölő viadalban;
és egy sem gondolt közülük csúf megszaladásra.
Kebrionész körül ott sok lándzsa csapott be a földbe,
szárnyas vessző is, szökkenve az íj idegéről;
és sürü nagy kövek is döngették ott a körötte
küzdők pajzsait: ő teljes hosszában a porban
nyúlt el, a harciszekér hajtását fekve feledte.

Éeliosz valameddig az ég közepére nem ért föl,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek:
ám mikor Éeliosz hajlott a tulok-kifogásra,
akkor sorson túl az akhájok lettek erősek:
Kebrionészt, a vitézt kiragadva a lándzsaözönből
s trósz hadizajból, vállairól vonták le a vértjét.
Patroklosz meg a trójaiaknak esett dühödötten:
háromszor szökkent rájuk, mint szélsebes Árész,
szörnyü üvöltéssel, s ugyanannyiszor ölve kilencet:
s hogy negyedízbe rohant oda, mint valamely dühös isten,
akkor, Patroklosz, már élted vége előtűnt:
mert elibéd állott a kemény viadalban Apollón,
rettentőn: de a hős nem látta meg ezt a gomolyban:
mert sürü ködbe takartan jött vele szembe az isten:
s háta mögé állt, s vállait és megütötte gerincét
szétfeszitett tenyerével: szédült kék szeme tőle.
S most Phoibosz leütötte fejéről harcisisakját:
messze gurult zajosan, paripák dobogása közébe
ott az a szemréses sisak: és forgója a vértől
s portól szennyes lett; azelőtt sose volt lehető az,
hogy lobogó lóforgóját por szennye borítsa:
isteni férfiunak feje, kedves homloka volt csak
benne: Akhilleuszé; s Zeusz most Hektórra ruházta:
hordja fején, hisz már nincs messze a végveszedelme.
Széttört Patroklosz markában a nagynyelü dárda,
bárha erős, érces, nagy volt; s vele pajzsa, e földig
érő pajzs szintén szíjastul hullt le a földre;
s Zeusz fia, Phoibosz Apollón, még vértjét is eloldta.
Elkábult szive, lent ragyogó szép teste elernyedt:
állt hüledezve; s a válla között megdobta közelből
egy dardán harcos, hátulról, érckelevézzel,
Panthoidész Euphorbosz, a kortársak közül első
dárdavetésben, lóhajtásban s fürge futásban:
húsz férfit már akkor a földre vetett szekeréről,
hogy szekerén legelőször szállt, hadakozni tanulva.
Patroklosz lovag, ez lőtt rád kelevézzel először,
s nem vert földre: de visszafutott s a gomolyba vegyült be,
húsából kőriskelevézét visszaragadta,
s meg nem várta a hős Patrokloszt, bárha csupasz volt.
Ez meg az isten ütésétől s leigázva dzsidától,
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
S Hektór hőslelkű Patrokloszt látva, hogy újból
visszavonul, s hogy megsebesült hegyes érckelevéztől,
tört közelébe a hadsoron át, s beledöfte dzsidáját
ágyékába: s az érc átszökkent rajta egészen:
döngve zuhant le, akháj népét nagy gyászba borítva.
Mint ha erős nagy kant leterít nekirontva oroszlán,
mert a hegyek tetején dühödött vággyal verekednek,
keskeny forrásnál: mindkettő ott akar inni;
s fú a kan, ám az oroszlán őt leigázza erővel:
hősi Menoitiadésznek ekép, aki már sokat ölt meg,
Hektór Príamidész elorozta dzsidával a lelkét:
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

"Patroklosz, hitted, feldúlod a trójai várost,
és a szabadság napját elveszed asszonyainktól,
majd szeretett honi földedhez viszed őket a gályán,
balga, te! mert hisz előttük Hektór gyors paripái
futnak a harcba feszülve, s a harcos trójaiak közt
én kelevézemmel kitünök, s így tőlük a rabság
napját messze vetem; s keselyűk falnak be ma téged.
Jaj, nyomorult, nem véd meg már, noha bátor, Akhilleusz;
harcbamenőt maradó aki így intett bizonyára:
»Vissza ne jőjj nékem, Patroklosz, hadszekeres hős,
görbe hajóinkhoz, míg férfiölő deli Hektór
mellén vérmocskolt ingét szét nem szakitottad«,
biztosan így szólt ő, és rávett, esztelen embert."

Néki, lovag Patroklosz, mondtad bágyadozóan:
"Most, Hektór, fennen kérkedsz, hisz néked adott már
győzelmet Kronidész meg Apollón, kik leigáztak
könnyen: vállamról hiszen ők tépték le a vértet.
Ám ilyenek ha akár huszan is nékem szaladoznak,
hát mind ottvesznek, lándzsám mindet leigázza.
Engem a vészes sors és Létó gyermeke ölt meg,
és a halandókból Euphorbosz - s harmadikul te.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
hosszan nem járkálsz te se már, mert már közeledben
áll a halál neked is, közeledben a kényszerü végzet,
és a dicső Akhileusz keze sujt le, az Aiakidészé."

És amidőn így szólt, a halálnak vége borult rá:
lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészba lesurrant,
sorsán sírva, s az ifjúságot, erőt odahagyva.
S még a halotthoz is így szólt most ragyogó deli Hektór:

"Patroklosz, mit jóslod nékem a végveszedelmet?
Senki se tudja, nem-é szépfürtü Thetisz fia fogja
dárdámtól sujtatva előbb elveszteni lelkét."

Így szólt és kiragadta a sebből érckelevézét,
s sarkkal hágva reá, a gerelyről visszataposta.
S rögtön e lándzsával rontott neki Automedónnak,
gyorslábú Akhileusz hőslelkű fegyveresének:
hogy megsujtsa: de gyors paripák vitték, nemenyészők,
szép adományul Péleusznak kiket istenek adtak.

Nem maradott az Arész-kedvelt Meneláosz előtt sem
rejtve, hogy elhullott Patroklosz a trójai kéztől:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan;
s járt védőn körülötte, miként kis borju körül jár
bőgve az anyja, ha most ellett s ezelőtt sohasem még:
Patroklosz körül így járt szőkehajú Meneláosz.
Dárdanyelét feszitette fölébe, s a domboru pajzsot,
ölni mohón, aki csak közelébe törekszik a holtnak.
Ám Panthúsz jó-kőrisdárdás sarja se hagyta
tisztanevű elesett Patrokloszt: állt közelébe,
és az Arész-kedvelt Meneláosz hőshöz ekép szólt:

"Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
hátra! a vérbeborult zsákmányt meg a holttetemet hagyd!
Nálam előbb sem trósz, sem nagyhírű segitőtárs
nem hajitott kelevézt őrá a kemény viadalban:
hagyd learatnom ezért jóhírem a trójaiak közt,
mézédes lelked hogy a lándzsám el ne ragadja."

Felsóhajtva felelte a szőkehajú Meneláosz:
"Zeusz atya! nem szép ám dicsekedniök ekkora dölyffel.
Így nagy gőgös erőt sose hordoz párduc, oroszlán,
sem gonoszindulatú vadkan, pedig ennek a lelke
legjobban duzzad mellében a szörnyü erőtől,
mint amilyent Panthúsz három gerelyes fia képzel.
Lám, a lovas Hűperénór sem láthatta a hasznát,
ifjúságának, mikor engem szídva bevárt itt,
s leghitványabb harcosnak nevezett az akhájok
közt: de bizony kijelentem, hogy nem eredt maga lábán
kedvre deríteni jó szüleit, szeretett feleségét.
Így oldom meg majd az erőd neked is, ha velem még
szembeszegülsz: hát azt mondom, húzódj csak egészen
vissza a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már."

Szólt; de a másik a szót meg nem szívlelve, felelte:
"Most hát végre lakolsz igazán, Zeusz-sarj, Meneláosz,
mert testvéremet ölted meg, s még mersz dicsekedni:
özveggyé tetted feleségét nászszoba mélyén,
átkos nagy zokogást és gyászt hoztál a szülőkre.
Tán megszűntetem én e szegényeknek zokogását,
hogyha fejed meg a fegyvereid vihetem, s a kezébe
vethetem ott Panthúsznak s isteni Phrontisz anyámnak.
Megkísérletlen hosszan nem lesz ez a munka,
nem marad el sem a harc, sem a harcierő, sem e rémség."

Így szólt, s megsértette gerellyel, domboru pajzsán:
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát.
És ama visszaszökellőnek most torka tövébe
szúrt, nekidőlt maga is, bízott keze jó erejében:
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra.
Döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Vérbe borult haja, mely szép volt, valamint Khariszoknak
fürtjei, ékes arany meg ezüst szalagokba szorítva.
Mintha nevelget egy ember széleslombu olajfát
elhagyatott réten, hol a víz bőven fakadoz föl,
szép a fa és viruló, s míg mindenféle szeleknek
lenge fuvalmában hajlong, nő hószinü szirma;
s egyszer csak nekiront viharos nagy széllel az orkán,
árkából kiszakítja, s a földre teríti ki hosszan:
így fosztotta le Átreidész Meneláosz a dárdás
Euphorboszról fegyvereit, miután leütötte.
S mint ha hegyekben nőtt, erejében biztos oroszlán
réti gulyának legszebbik tehenét kiragadja:
rettenetes foggal rácsap, s a nyakát töri ketté,
és azután beleit habzsolja, kiszürcsöli vérét,
marcangolja, s a pásztorok és a kutyák riogatják
nagy hangon, de a távolból, s vele szembekerülni
egy se merész, elfogja a sápadt félelem őket:
így közülük sem akadt, akinek mert volna a lelke
keblében Meneláosz hőssel szembe kiszállni.
Ekkor a Panthoidész híres vértjét Meneláosz
elviszi tán könnyen, ha Apollón meg nem irígyli,
s fürge Arész mását, Hektórt nem küldi reá most
fölvévén a kikón vezető Mentésznek alakját;
megszólítva a hőst, hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Hektór, ennyire kergeted azt, mit utol sosem érhetsz,
harcias Aiakidész lovait: bajos ám a halandó
embernek fékeznie, vagy lovagolnia őket,
másnak, mint akit istennő szült: hős Akhileusznak.
És ezalatt Meneláosz, az Átreusz hős fiusarja,
míg Patrokloszt védte, megölte a legderekabb trószt,
Euphorboszt, s küzdő erejét elorozta örökre."

Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
s erre sötét kebelét Hektórnak a rettenetes kín
elboritotta: körülpillantott most a sorok közt,
s látta azonnal, amint az a fegyvereket viszi éppen,
s ez hever ott elnyúlva, sebéből vére patakzik.
Tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan,
éles üvöltéssel, Héphaisztosz lángja ilyen csak,
mely sose húny: s Átreusz fia jól hallotta e hangot:
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Jaj, ha a szép fegyvert most itt hagyom, és aki itten
fekszik, Patrokloszt, ki e harcban az én nevemért hullt,
hát aki lát danaosz, félek, haragudni fog énrám;
míg ha magam küzdök Hektórral, a trójaiakkal,
mert ezt restellem, könnyen bekerítenek engem:
hisz sisakos Hektór minden trószt erre vezérel.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Hisz ha ki istenség ellen vágyik verekedni,
isten-kedvelttel, hamarost rágördül a nagy baj.
Egy danaosz sem fog haragudni reám, ha meg is lát,
hogy Hektórt kerülöm, mivel isten küldi a harcba.
Bárcsak a harcban-erőshangú Aiászra akadnék,
ketten előrerohanva megint verekedni sietnénk
istenek ellen akár, hogy a holttetemet kiragadjuk
újra Akhilleusznak: s ez még jó lenne a bajban."

Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
már odaértek a trósz sorok is, Hektórral az élen.
Ő meg visszavonult hátrább, odahagyta a holtat,
sűrűn hátratekintve, akár a sörényes oroszlán,
melyet a férfiak és ebek űznek odébb a karámtól
dárdával s rivaló hanggal: kebelében a bátor
szív megretten, s ő kelletlen kullog el onnan:
így ment el Patroklosztól Meneláosz, a szőke.
S megfordulva megállt, miután az övéit elérte,
hogy fürkészve keresse a nagy Telamóniosz Aiászt;
és meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra:
mert nagy félelmet hajitott a szivükbe Apollón.
Futva futott hozzá, s ezt mondta az oldala mellett:

"Aiászom, jer a holt Patrokloszt védeni vélem
gyorsan, visszaragadjuk tán Akhileusznak a testet,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór elorozta."

Szólt s a vitéz Aiász lelkét szava harcra tüzelte:
tört az elősoron át, s vele szőkehajú Meneláosz.
Patrokloszt Hektór kirabolta, s húzta magával,
hogy lemetélje a vállairól a fejét hegyes érccel,
s meghurcolt tetemét Trójában ebeknek adassa.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal.
Hektór visszavonult tüstént segitő seregéhez:
fölszökkent szekerére, s a szép fegyvert odaadta
társainak, hogy a várba vigyék, s hozzon neki nagy hírt.
Aiász Patrokloszt széles pajzzsal betakarta
s úgy állt, mint kicsi kölykei közt óvón az oroszlán,
hogyha az erdőn át viszi őket, s ott a vadászok
körbekerítik, s ő erejében bízva tekintget
körbe, a homloka bőrét rá ráncolva szemére:
így járkált Aiász deli Patroklosz teteménél.
Szemben az Átreidész, az Arész-kedvelt Meneláosz
állt, s a szivében nőttön-nőtt az erős szomorúság.

Glaukosz, Hippolokhosz fia és Lükié fejedelme
Hektórt szídta szavával, görbén fölfele nézve:

"Hektór, szemre be szép vagy, a harcra bizony nem elég ez;
hasztalanul hordoz nagy hír, hisz inadban a merszed.
Gondold meg most már, hogyan is véded meg a várad
s városodat te magad s egyedül, csak a trójaiakkal:
egy lükiébeli sem megy már verekedni a vészben
váratokért, miután köszönet nem volt soha abban,
hogy vívtunk mi az ellenséggel örök-szakadatlan.
Hogy tudnád a silányabbat megvédeni harc közt,
mondd, nyomorult: aki Szarpédónt odahagytad, a társad
s vendéged, hogy az argosziak zsákmánya maradjon;
őt, ki sokat használt neked és váradnak, amíg élt,
és a kutyákat most nem merted tőle elűzni.
Rám lükiébeliek közül egy is hogyha figyelmez,
hát hazamegy, s Trójának kész meredek veszedelme.
Volna erő csak a trószokban, csak volna merészség,
nemremegő, mely a férfibe száll, ha kiáll a hazáért
ellenség ellen, s türelemmel fárad a harcban,
Patrokloszt akkor tüstént Trójába ragadnók.
És ha a holttest már bent volna a trójai várban,
hogyha ki tudtuk volna ragadni a harc gomolyából,
akkor Szarpédón szép fegyvereit ki is adnák
nyomban az argosziak, s őt is Trójába vihetnők;
mert olyan embernek követője e holt, ki az argív
gályák közt első, s fegyvernöke mind tusavívó.
Csakhogy a büszkeszivű Aiászt nem merted a harcban
szemben várni be, és a szemébe tekinteni vész közt,
sem vele megverekedni, mivel nálad derekabb ő."

Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Glaukosz, bölcs létedre miért szólsz ekkora gőggel?
Kedvesem, azt hittem, mindjüknél jobbeszü vagy te,
kik Lükién, a rögös földön tartják a lakásuk:
most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért,
azt mondod, hogy nem vártam be a termetes Aiászt.
Nem szoktam soha félni a harctól, lódobogástól:
csakhogy mindig a pajzsos Zeusz akaratja erősebb,
bátrat is elrémít, s diadalmát elveszi könnyen,
míg máskor maga küldi előre, megint verekedni.
Rajta; barátom, most állj mellém, s nézd meg e munkát:
vajjon, amint mondod, hitvány leszek-é az egész nap,
vagy pedig egy danaoszt, noha vágyik erősen a harcra,
holt Patroklosz védelmétől visszaszorítok."

Szólt és ráriadott rivalogva a trójaiakra:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjetek el tusakodni:
míg a vitéz Akhileusz vértjét testemre kerítem,
mit Patroklosz hőserejét leterítve szereztem."

Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult
vészteli harcukból, s rohanó léptekkel elérte
még a közelben társait, oly gyors lábbal iramlott:
vitték Trója felé Akhileusz híres hadivértjét.
S ő vértet váltott; távol könnyes viadaltól,
mert szent Trója felé a magáét küldte a harcos
trójaiakkal, s ő fölvette magára Akhilleusz
elnemenyésző fegyvereit mind, melyeket egykor
istenek adtak a kedves apának, s ő a fiának
vénen; azonban nem vénült meg bennük Akhilleusz.

Látta a távolból őt fellegtorlaszoló Zeusz,
isteni hős Akhileusz vértjét hogyan ölti magára,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:

"Jaj, te szegény, a halált igazán nem sejti a lelked,
bár közeledben van: de te most öltöd fel a vértjét
annak a legderekabbnak, akit mind retteg a többi;
és akinek gyengéd s bátor társát te megölted;
és a fejéről s vállairól leraboltad a fegyvert
nem rendjén: de azért néked nagy erőt adok én most,
kárpótlásul, amért haza már sose térsz e csatából
s Andromakhé Akhileusz vértjét le nem oldja terólad."

Szólt Kronión,és bólintott rá barna szemölddel,
s Hektórhoz simitotta a vértet: a szörnyü dühöngő
Árész szállt bele: tagjait eltöltötte belülről
hévvel, erővel; s ő a neves segitőkhöz elindult
szörnyü rivalgással: s úgy tűnt már mindegyiküknek,
hogy ragyogó vértjében olyan, mint bajnok Akhilleusz.
Körbenjárt köztük, mindet serkentve szavával,
Meszthlészt, véle Medónt és Glaukoszt, Therszilokhoszt is,
Aszteropaioszt és Deiszénórt, Hippothooszt is,
Phorküszt és Khromioszt s velük Ennomosz égimadárjóst;
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

"Körbelakó segitők sok törzse, figyeljetek énrám:
nem sokaságot akarva, mivel nem is arra szorultam,
hívtam mindegyikőtöket én ide városotokból:
ám hogy a trósz feleségeket és csöpp gyermekeket mind
kész örömest védjétek a harcos akháj sereg ellen;
népemből adományt, eleséget ezért csikarok ki,
hogy vele mindegyikőtöknek felüdítsem a lelkét.
Éppen ezért rontson csak elő mind s vesszen akár el
vagy meneküljön meg: hiszen így csevegünk mi a harcban.
S Patrokloszt aki holtan bár idehúzza a trószok
lóbetörő seregéhez, s Aiászt tőle elűzi,
avval megfelezem zsákmányom: az egyik övé lesz,
másik rész az enyém, s mint hírem, a híre olyan lesz."

Szólt, s buzgón egyenest rátörtek mind az akhájra,
lándzsájuk fölemelve: s a lelkük hitte erősen,
hogy Telamóniadésztól elhúzzák a halottat:
balgák: hisz lelkét még soknak vette el ottan;
s Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:

"Kedvesem, isteni sarj, Meneláosz, nem hiszem én már,
hogy mi magunk is akár hazatérünk innen a harcból.
S már nem is annyira Patroklosznak féltem a testét,
mely Trójában lesz tüstént madarak s ebek étke,
mint amiként fejemet féltem, hogy szörnyü baj éri,
és a tiédet: mert a hadaknak fellege, Hektór,
már mindent beborít: feltűnt meredek veszedelmünk.
Hát csak hívd a legelsőket, tán lesz, ki figyel ránk."

Szólt; s nem volt rest harcban-erőshangú Meneláosz:
messzeható hangon harsant danaosz seregére:

"Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
mind, akik Átreidész Agamemnón és Meneláosz
mellett közmegadott bort isztok, s népeitekkel
rendelkeztek; s Zeusz ad hozzá tiszteletet s hírt.
Szörnyü nehéz nekem itt minden vezető fejedelmet
szemmel tartani: mert nagy a lángja a harci viszálynak.
Hát ki-ki törjön előre magától, lelke ne tűrje,
hogy Patroklosz a trósz ebeket táplálja, vidítsa."

Szólt; s jól meghallotta a gyors Oileusz-fia Aiász:
elsőnek száguldva rohant csatavészben előre.
Majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő.
És ki sorolhatná föl névről mindazokat, kik
nyomban utánuk akháj részről verték föl a harcot?
Csakhogy a trósz támadt szaporán, vezetett deli Hektór.
Mint ahogyan Zeusztól-eredő folyamárban a roppant
hullám torkolatánál bőg, körülötte a szirtes
part visszhangzik, amint ki-kicsap tetejébe a tenger:
így zsivajogtak a trójaiak; s ezalatt az akhájok
Patroklosz körül ott álltak mind, lelkük is egy volt,
védték őket az ércpajzsok; ragyogó sisakukra
sűrü ködöt hintett Kronidész, hiszen annak előtte
sem volt néki Menoitiadész gyűlölt, soha, míg itt
élt még, és fegyvernöke volt a nagy Aiakidésznak:
azt gyűlölte, hogy őt megkapják Trója kutyái
zsákmányul: hát küldte barátait érte kiállni.
Fényespillantásu akhájt trósz vert el a holttól
kezdetben: menekültek félve, de egyiküket sem
dárdázták meg a dölyfös trószok, akárhogy akarták;
elvitték a halottat ezek, de hamar közeledtek
újra felé az akhájok, mert már visszaterelte
Aiász őket, a termettel, tettel kimagasló
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.
Tört egyenest az elősoron át, valamint az erős kan,
mely a hegyen könnyen szór szét ebeket s viruló szép
ifjakat is, folyton fordulva a hegyszakadékban:
így a derék Telamón fia, fénylő harcias Aiász
könnyen szertezilálta a trósz hadirendjeit ekkor,
Patroklosz köribé tömörülve kik annyira hitték,
hogy várukba viszik, s a dicsőséget learatják.
Őt a pelaszg Léthosz ragyogó fia, Hippothoosz hős
lábainál fogvást vonszolta a szörnyü csatán át,
mert szíjat fűzött már át ina közt a bokáján,
trósznak, Hektórnak kedvezve; de veszte hamar jött,
s attól senki se védte meg őt, noha vágyakozott rá.
Mert Aiász, Telamón fia, ráugrott a tömegben,
és szemből sujtotta meg őt ércarcu sisakján:
szertehasadt az a lóforgós sisak érce hegyétől,
mert az erős kelevéz meg az izmos kéz belesujtott,
és a velő is előbuggyant vérrel keveredve
nyílásán; erejét veszitette ez, és a kezéből
nagyszivü Patroklosz lábát leeresztve a földre,
ő maga is lebukott arcával a holt teteméhez,
Lárisszé mezejétől távol, meg se fizetve
táplálásáért a szülőknek, mert hisz az élte
kurta maradt: a vitéz Aiász kelevéze leverte.
Hektór meg ragyogó kelevézt Aiászra hajított:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát
éppen hogy; s Szkhedioszt, aki Íphítosz fia volt és
legderekabb Phókisz daliái között, s Panopeusznak
lakta dicső mezejét, sokakon gyakorolva uralmát,
őt sujtotta a vállperecén, őt fúrta a dárda
érchegye át, és fönt vállán át újra előtört:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Aiász meg Phorküszt, Phainopsz daliás fiusarját.
Hippothooszt aki védte, gyomortájon megütötte:
szétszakitotta a páncélját, omlott ki a béle
át a rezen, s ő porba zuhant, markolta a földet.
Minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes,
míg az akháj rivalogva továbbvonszolta a holtat:
Phorküszt s Hippothooszt, s vállukról vonta le vértjük.

Ekkor a trósz az Arész-kedvelte akhájok elől már
Ílionába, honába fut, enged gyáva szivének,
Argosz népe pedig diadalt Zeusz végzete ellen
szerzett volna vitézségével: csakhogy Apollón
Aineiászt maga küldte, hasonlítván Periphászhoz,
Épütidészhez, a hírnökhöz, ki a vén apa mellett
vénült meg, a mint hírnök, adott sok drága tanácsot:
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:
"Aineiász, hogyan is tudnátok az istenek ellen
Trója magas várát megvédeni majd? Pedig én már
láttam férfiakat, kik pusztán jó erejükben
és seregükben bíztak, a népük nem remegett meg:
most az akhájnál inkább szán minekünk diadalmat
Zeusz: de ti csak reszkettek szörnyen, nem verekedtek."

Szólt, mire Aineiász ránézett s látta, hogy ő a
Messzelövő; nagyot ordított Hektór fele nyomban:

"Hektór s trószoknak, segitőknek más vezetői,
szégyen Arész-kedvelte akhájok elől seregünknek
gyáván és leigázottan Trójába tolulni.
Hisz most is; közelembe kerülve, egy isten ekép szólt,
hogy segitőnk a csatában a harc legfőbb ura, nagy Zeusz:
rontsunk hát az akhájoknak; legalább ne nyugodtan
hurcolják haza Patroklosz tetemét a hajókhoz."

Szólt, s az előcsapatoknak elébe szökellve megállott;
megfordultak mind, s az akhájjal szembeszegültek.
Aineiász kelevézétől Leiókritosz elhullt,
sarja Ariszbásznak, Lükomédész nagyszerü társa.
Szánta az elzuhanót az Arész-kedvelt Lükomédész;
ment közelébe, megállt s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Hippaszidész Apiszáónt verte, a nép terelőjét
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét:
Paionié mezejéről jött volt trójai tájra,
s Aszteropaiosz után ő volt a csatákban a legjobb.
Most elesett; megszánta a harcias Aszteropaiosz,
ő is előreszaladt, verekedni akart az akhájjal:
hasztalanul, mert Patrokloszt ők mind körülállták
pajzsosan és dárdásan, előre meresztve a dárdát:
Aiász körbenjárt, buzdítva erősen a többit;
és senkit se hagyott hátrálni a holt közeléből,
sem kirohanni csatára a többi akháj csapatából,
csak szorosan közelébe maradva tusázni a holtért.
Így rendelte a roppant Aiász: vér pirosában
ázott már a mező: s ők sűrűn hulltak a földre,
trójai holttestek s az erőslelkű segitők is
és az akhájok: nem vér nélkül folytak a harcok:
mégis akháj kevesebb hullott, mert mindig ügyeltek
arra, hogy egymástól a nehéz viadalt tovaűzzék.

Így tusakodtak ezek tűzlángként; mondhatod akkor
tán, hogy a nap meg a hold sincs már épségben az égen:
mert a csatában köd boritott minden deli harcost,
míg holt Patroklosz mellett verekedtek e hősök.
Közben a többi remeklábvértes akháj meg a trószok
mind szabadon vívtak tündöklő légben: a napnak
éles fénye futott, felhő sem tűnt föl a síkság
és a hegyek táján; s olykor szüneteltek a harcban,
s egymás kínokozó kelevézeit is kikerülték
messzebb állva; de ők tűrték a középen a sok kínt
ködben, küzdés közt, gyötrődtek a sok gonosz érctől
ott a legelsők mind; csak még két nagynevü harcos
férfiu nem hallott, Thraszümédész s Antilokhosz hős,
arról, hogy meghalt Patroklosz, a tiszta, de hitték,
hogy legelől küzd még a tömegben a trójaiakkal.
Ők látván az ölést meg a társak megriadását,
távolban tusakodtak, mert így adta ki Nesztór
nékik a rendeletet, buzdítva a barna hajóknál.

Ott az egész napon át a keserves harci viszálynak
kélt roppant küzdelme: a fáradság, a verejték
folyton a térdét és lábszárát, lábait is lent,
és a kezét, a szemét mocskolta a sok daliának,
gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett.
Mint ha cselédeinek roppant bikabőrt ad a gazda,
húzni-feszíteni szét, ha a bőr már részeg a zsírtól:
átveszik és körben szétoszlanak és kifeszítik,
s tűnik a nedvesség, de a zsír mélyebbre ivódik,
mert húzzák sokan, és az egész kereken kifeszül már:
így ezek erre meg arra, kicsiny térségen a testet
húzták két részről, mert hitte erősen a lelkük,
hogy megszerzik: a trójaiak föl a várhoz akarták
vinni, ezek meg a görbe hajókhoz; kélt körülötte
vad viadal: népkeltő Árész, vagy maga Pallasz
sem kicsinyelhetné, bármekkora volna haragja:
férfiak és lovak íly keserű harcát feszitette
Patroklosz teteménél eznap Zeusz. De Akhilleusz
Patroklosznak még ekkor sem tudta halálát:
mert nagyon is távol tusakodtak a fürge hajóktól,
trójai bástya alatt: nem hitte a lelke, hogy otthal
Patroklosz, hanem azt, hogy visszajön élve, ha egyszer
már a kapukhoz elért: mert hogy földúlja a várost
nélküle, azt nem hitte, de azt sem, hogy vele együtt.
Mert anyjától ezt sokszor hallotta titokban,
roppant Zeusz tervéről mindig tőle kapott hírt.
Csakhogy e szörnyü csapást még anyja se mondta el ekkor,
hogy már elpusztult bajtársa, a legszeretettebb.

S ők a tetem körül ott, hegyes ércet tartva kezükben,
összefonódtak folytonosan, s egymást kaszabolták;
s volt, aki így szólalt meg a vértes akháj daliák közt:

"Kedveseim, jó hírt sose hozna, ha visszavonulnánk
görbe hajóinkhoz; jobb lenne, ha most a sötét föld
nyelne be mindnyájunkat: sokkal több haszon érne,
mint ha a lónevelő trószoknak hagyjuk a testet,
hogy várukba vigyék, s a dicsőséget learassák."

S volt, ki a büszkeszivű trószok közt hangoztatta:
"Kedveseim, ha a végzet az is, hogy e holt közelében
mind elpusztuljunk, ne vonuljon el egy sem a harctól."
Volt, aki így szólott, serkentve a társa haragját.

Így verekedtek ezek, s a csatának vad riadása
kélve az érc égboltig elért, rezgő levegőn át.
Messzebb állt Akhileusznak két paripája a harctól,
ott sírtak, megtudva, hogy elhullt, porba hanyatlott
férfiölő Hektór keze által hű vezetőjük;
és, noha Automedón, a Diórész bátor utóda,
gyors ostorral a két paripát hajtotta, ütötte,
s szólt sok lágy szóval hozzájuk, szólt fenyegetve:
csak nem akartak menni, se tágterü Hellészpontosz
görbe hajói felé, sem a harcos akháj csapatokhoz:
mint kőoszlop, amely nem mozdul a sír tetejében,
elhalt férfiu vagy nő sírján áll szakadatlan:
így álltak gyönyörű szekerüknek előtte szünetlen,
és fejüket földnek horgasztva: csorogtak a forró
könnyek a szempilláik alól, míg sírtak, a földre,
gyászolták kocsisuk; szennyes lett sűrü sörényük,
mely mindkét oldalt kibomolt az igák gyürüjéből.
Látta a két zokogó paripát és szánakozott Zeusz,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:

"Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó
Péleusznak? Ti sosem vénültök s el sem enyésztek.
Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak?
Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb
mindama lény közt, mely lélegzik s mászik a földön.
Mégsem fog veletek meg a díszesmívü szekérrel
Hektór Príamidész száguldani: nem hagyom én azt.
Vagy nem elég, hogy a fegyvereket hordozva dicsekszik?
Nektek erőt vetek én szivetekbe s a térdeitekbe,
hogy még Automedónt is megmentsétek a harcból
vissza a gályákhoz; de a trósznak adok diadalmat:
öljön, amíg el nem jut a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."

Így szólt, és nagy erőt fújt most a derék paripákba;
s ők a sörényükről rázták le a port, s tovavonták
gyorsan a gyors szekeret görögök közt, trójaiak közt.
Rajta meg Automedón küzdött, noha búsan a társért,
mint keselyű, ha ludak közibé csap, szállt a lovakkal.
Könnyen szökkent ő ki a trójaiak tömegéből,
könnyeden is kergette meg őket a sűrü gomolyban.
Ámde le nem teritett egyet sem, míg nekiugrott:
mert hisz nem lehetett neki, szent szekeren maga állván,
lándzsát vetnie, gyors lovakat fékeznie egyben.
Későn vette csak észre szemével az egyik erős társ,
Alkimedón, Láerkész Aimonidész fiusarja:
és a szekér mögül ekkor ekép szólt Automedónhoz:

"Automedón, melyik isten volt, ki szivedbe vetette
kárra-vivő tervét, s megfosztott józan eszedtől?
Hát így küzdesz a trószokkal, legelől a tömegben,
egymagad: elhullott társad; Hektór dicsekedve
hordja a vállán már hadivértjét Aiakidésznak."

Néki meg Automedón, a Diórész sarja, felelte:
"Alkimedón, az akhájok közt van-e más, ki hasonlón
hozzád hajthatná e sosemmúló paripákat?
Tán csak Patroklosz maga, isten mása csatákban,
míg élt: csakhogy most a halál meg a Moira elérte.
Most te ragadd meg a fényes gyeplőt, fogd meg az ostort
s én a lovakról, hogy küzdjek, már földre szökellek."

Szólt; mire Alkimedón felszökkent gyors szekerére,
nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort;
s Automedón leszökellt; meglátta a nagyszerü Hektór,
és a közelbelevő Aineiászt hívta szavával:

"Aineiász, te tanácsosa ércmezü trójaiaknak,
látom a gyorslábú Akhileusznak két paripáját,
föltűntek, hitvány kocsisokkal a harcba vegyültek;
úgy hiszem, elfogjuk, ha a lelked eképen akarja
néked is: úgysem tudják ők, ha mi rajtukütünk most,
állni Arész harcát szívósan, szembe mivélünk."

Szólt; s Ankhíszész hős fia nem volt szófogadatlan.
Hát nekiindultak, válluk befedezte a pajzsnak
száraz, erős bikabőre, fölötte a rengeteg érccel.
Vélük ment Khromiosz s Árétosz, az isteni bajnok,
mindkettő, lelkük bizakodva remélte, a kettőt
hogy megölik, s a magasnyaku két paripát tovahajtják.
Balgák: seb nélkül hiszen úgyse jöhettek el újra
Automedóntól: ő az atyához, Zeuszhoz esengett,
s íme, homályboritott szive megtelt harcierővel:
Alkimedónhoz, a hű társhoz hát nyomban ekép szólt:

"Alkimedón, te a két paripát már vissza ne fogjad
tőlem távol: a hátamnál, közelembe lihegjen:
nem hiszem én ugyanis, hogy Hektór szűnteti harcát,
míg nem hág föl Akhilleusz két szépfürtü lovára,
s bennünket le nem öl, sorainkat megfutamítva,
vagy pedig őt legelől a csatán fogságba nem ejtjük."

Így szólt, s hívta a két Aiászt oda és Meneláoszt:
"Aiászok, ti akháj fejedelmek s hős Meneláosz,
bízzátok csak a holtat a legderekabb daliákra,
álljanak ők köribé, s űzzék el a rárohanókat:
s űzzétek tőlünk el a vész napját, akik élünk,
mert hiszen erre nyomulnak a könnyfacsaró viadalban
Hektór s Aineiász, két legjobb trójai harcos.
Csakhogy minden az isteneink térdén feküszik még:
mert én is dobok ám: és Zeusz intézze a többit."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
Árétoszt hajitotta meg avval a domboru pajzsán:
föl nem fogta a pajzs a dzsidát, behatolt oda érce,
és átverte övét, s behatolt odalent a hasába.
Mint mikor éles bárddal hátulról üt az ifjú
férfi a réti ökörnek szarva mögé, s az inát mind
elszeli ott a nyakán, az meg fölugorva lehuppan:
így szökkent fel az és lezuhant hátára, s a dárda,
mely a belébe rezegve hatolt be, a tagjait oldta.
Hektór Automedónra dobott ragyogóhegyü dárdát:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
nyomban előrebukott: és háta mögött beverődött
földbe a nagy kelevéz, rezgett még vége a nyélnek,
végre hatalmas Arész az erőt tovaküldte belőle.
Egymást kézitusán most már karddal sebesítik,
hogyha a két Aiász szét nem választja e kettőt,
társuk hívására a harci tömegbe hatolva.
Tőlük megrémülve megint csak hátravonultak
Hektór, Aineiász, s Khromiosz velük, isteni férfi:
Árétoszt pedig ott hagyták szive-szerteszakítva,
ott feküdött: míg Automedón, valamint sebes Árész,
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

"Lám, a megölt Patroklosz után kínját a szivemnek
egy kicsit enyhítettem, bár ez nála silányabb."

Mondta, s a vérboritott zsákmányt szekerére emelte,
ő maga is fölszállt, vér lepte kezét meg a lábát,
mint az oroszlánét, miután barmot lakomázott.
S újra feszült a kemény csata Patroklosz teteméért,
szörnyű, könnyfacsaró: a viszályt szította Athéné,
égi magasból jött; Zeusz küldte, a messziredörgő,
hogy buzdítson akhájt, mert már szive szándoka fordult.
Mintha szivárványt von, bíbor-ragyogásut, az égen
Zeusz a halandóknak, hogy megjósolja a harcot,
vagy megdermesztő zivatart, mely az emberi munkát
meggátolja a földeken, és szomorítja a nyájat:
Pallasz ilyen bíbor felhőbe takarva hatolt le
népe közé az akhájnak, s mindet bátoritotta.
És Átreusz sarjához szólt buzdítva először,
hős Meneláoszhoz, mivel ő volt legközelében;
s Phoinixéhoz volt érc-hangja s alakja hasonló:

"Rád hárul, Meneláosz, a szégyen, rád a gyalázat,
hogyha a hős Akhileusz hű társát Trója tövében
fürge kutyák marcangolják majd szét a falaknál.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed."

Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
"Kedves apó, régenlett Phoinix, bárcsak Athéné
adna erőt nekem, és ő védene dárdarohamtól:
Patroklosz mellett így vágynám küzdeni és őt
védeni, mert nagyon is szívembe hatolt a halála:
csakhogy a tűz iszonyú erejével dúl szakadatlan
Hektór, érce dühöng, mert Zeusz ad néki dicső hírt."

Szólt; megörült a nagy istennő, a bagolyszemü Pallasz,
hogy valamennyi nagy isten előtt őt kérte imával:
vállait és térdét tüstént ellátta erővel,
s légy bátorságát küldötte a hős kebelébe,
mely ha tovább űzik bár sokszor az emberi testtől,
támad csípni megint, mivel úgy sóvárog a vérre:
íly bátorsággal töltötte meg éjszinü keblét.
Patroklosz közelébe került, s kivetette a dárdát.
Trószok közt élt büszke Podész, fia Éetiónnak,
dús, daliás harcos, kit Hektór sokra becsült, mint
senkit a népből mást, lakomázó drága barátját:
ezt az övén sujtotta a szőkehajú Meneláosz,
épp amikor menekülni szökellt, s átverte az érccel:
döngve zuhant le a test; mire Átreidész Meneláosz
népe közé vonszolta a holtat a trójaiaktól.
Hektórt meg közelébe megállva tüzelte Apollón
Ásziadész Phainopsz képében: a legszeretettebb
vendég volt Phainopsz, aki lakta abűdoszi házát;
ennek alakjában szólt messzeható nagy Apollón:

"Hektór, lesz-e akháj, aki még tőled megijedhet?
Hát már így menekülsz Meneláosz elől, ki idáig
nem volt harcra kemény, de bizony most egymaga vonja
messze a holttestet tőlünk: az elősereg élén
ölte meg Éetión sarját, hív és deli társat."

Szólt; Hektórt meg a kín gyászfellege elboritotta:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan.
És ekkor Kronidész fölemelte a bojtos, a fényes
aigiszt, s Ída hegyét végig felhőbe takarta;
villámlott, dörgött iszonyúan, rázta az aigiszt:
trójaiaknak adott győzelmet, akhájt futamított.

Boiót Péneleósz kezdett legelőbb a futásba:
mert vállán sebesült, könnyen, míg egyre előre
tört, de utána a csontjáig behatolt kelevéze
Púlüdamásznak, mert az mellé lépve vetette.
Léitosz ellen tört Hektór, s csuklón sebesítve
bajnok Alektrűón sarját, szűntette a harcát:
szétnézett s menekült, mert már nem hitte szivében,
hogy keze dárdásan tusakodhat a trójaiakkal.
Ídomeneusz Hektórt, mikor ez szállt Léitosz ellen,
megdárdázta a páncélján mellbimbaja mellett:
hosszu dzsidájának nyaka tört; rivalogtak a trószok;
Hektór Ídomeneuszra dobott dárdát, mikor ez még
állt szekerén, de bizony kissé arrább hajitotta;
ott volt Mérionész fegyvernöke és szekerésze;
Koiranosz, ő, aki Lüktoszból jött erre utána
(mert gyalog ért ide a legelőbb evezős gályáktól,
és nagy győzelmet nyujt ekkor a trójaiaknak,
hogyha sebes paripákkal nem hajt Koiranosz arra:
jött fényként, s a halál napját tovaűzte amattól,
míg maga Hektór által a lelkét elveszitette):
ezt fül alatt állkapcson verte a dárda hegyével,
és kiütötte fogát, elvágta középen a nyelvét:
ő a szekérről hullt le, s a földre omoltak a gyeplők:
csakhogy Mérionész azokat fölemelte kezével,
földre hajolva le értük, s így szólt Ídomeneuszhoz:
"Ostorodat használd, igyekezz csak a fürge hajókhoz:
meglátod magad is, nincs már az erő az akhájnál."

Szólt: mire Ídomeneusz a sörényes szép paripákat
űzte a gályákhoz, mert már félsz hullt a szivébe.
Nagyszivü Aiász és Meneláosz előtt se maradt már
rejtve a váltakozó diadal, mit a trósznak adott Zeusz:
köztük a szót így kezdte a nagy Telamóniosz Aiász:
"Jaj, bizony itt most már a nagyon buta is kitalálja,
hogy maga Zeusz atya az, ki segíti a trószt e csatában.
Mindegyikük kelevéze talál már, bárki hajítja,
jó, vagy rossz harcos; Zeusz mindet célba vezérli:
míg a miénk mind hasztalanul csak a földre hanyatlik.
Rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a kedves
sok haditárs örömére hogy érünk vissza közéjük;
mert ők erre tekintve busulnak, s már sose vélik,
hogy mi ölő Hektór erejét és bajnoki karját
föltarthatjuk még, s nem esünk el a barna hajóknál.
Volna csak egy társunk, aki gyorsan futna a hírrel
Péleidészhez: mert úgy gondolom, eddig a gyászhírt
nem hallotta, hogy elpusztult itt drága barátja.
Csakhogy ilyent egyet sem láthatok oly sok akháj közt:
mert őket magukat s lovukat köd fellege rejti.
Zeusz atya, mentsd meg a ködtől hát az akháj daliákat:
adj tündöklő fényt, hadd lássunk már a szemünkkel:
napfényben pedig ölj meg akár, ha a kedved akarja."

Így szólt; s Zeusz atya most megszánta a könnyeket ontót;
szétoszlatta a ködfelhőt, el is űzte azonnal:
fölragyogott a nap, és az egész hadirend kiviláglott.
S Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:

"Nézz körül itt, Zeusz-sarj Meneláosz, látod-e élve
nagylelkű Nesztór fiusarját, Antilokhosz hőst:
buzdítsd őt, hogy a hős Akhileuszhoz fusson a hírrel,
hogy harcban hullt el bajtársa, a legszeretettebb."

Mondta; s a hadriadó Meneláosz nemvonakodva
útnak eredt, valamint a karám mellől az oroszlán,
mely elfárad a férfiakat s ebeket dühösítve,
kik nem eresztik a hízott marha husán lakomázni,
mert az egész éjjel virrasztanak: ő meg a húsra
vágyva, előre rohan, de nem ér el semmit: a sűrű
dárda-eső hull rá szemből, a goromba kezekből,
és lobogó fáklyák, s noha elszánt, megfut ezektől
s hajnalban haragos lélekkel kullog el onnét:
így ment el Patroklosztól harsány Meneláosz,
kelletlen nagyon is: mert félt, hogy amazt az akhájok
zsákmányul hagyják iszonyú féltükben a trósznak:
Mérionészt meg a két Aiászt sarkallta erősen:

"Mérionész, s ti is, Aiászok, seregek vezetői,
gondoljon ki-ki most a szegény jó Patroklosznak
nagy kedvességére: milyen volt mindegyikünkhöz,
míg élt: és most őt a halál meg a végzet elérte."

Hát így szólt, mikor elment, szőkehajú Meneláosz,
mindenüvé pillantva szemével, mint sas, amelyről
mondják, legtisztábban lát valamennyi madár közt,
s bár magasan szállong, sose téveszt fürge nyulacskát,
mely fürtös ligetek sürüjében búvik: azonban
rácsap a sas, megfogja hamar, s elorozza a lelkét.
Így forgattad két ragyogó szemedet, Meneláosz,
Zeusz-sarj, mindenüvé, haditársak nagy seregében,
hogy tán élve leled valahol Nesztór fiusarját.
És meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra;
hát közelébe megállt, s szólt szőkehajú Meneláosz:

"Antilokhosz, jer idébb, hallgass meg, Zeusz nevelése,
gyászos hírt, aminek sose kellett volna megesni.
Azt hiszem én, te magad szintén jól látva tudod már,
hogy danaosz seregünkre csapást, bajt görget az isten,
győznek a trójaiak, s elesett legjobb dáliánk is,
Patroklosz, kit akháj seregünk most gyászol erősen.
Rajta, siess Akhileuszhoz, inalj az akháji hajókhoz,
mondd, hogy a holttetemet gályához mentse sietve,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór maga hordja."

Szólt; mire Antilokhosz megborzadt hallva e szókat:
és hosszan nem lelt szavakat, de a két szeme könnyel
telt meg teljesen, és elakadt zengőszavu hangja.
Ám így is gondolt Meneláosz rendeletére:
futva futott, odaadta dicsőnevü Láodokosznak
fegyvereit, ki patás lovait mellette vezette.
Könnyeket ontva futott, a csatából lábai hordták,
vitte a gyászos hírt Akhileusznak, a Péleidésznek.

Néked sem kívánt, Zeusz-sarj Meneláosz, a lelked
küzdő társakat oltalmazni, akik közül elment
Antilokhosz, s a püloszbeliek vágyódtak utána:
hozzájuk Thraszümédészt küldte, az isteni harcost,
ő maga Patroklosz hőshöz ment vissza sietve,
és odafutva a két Aiászhoz, azonnal ekép szólt:

"Őt már elküldöttem a fürge hajókhoz a hírrel,
gyors Akhileuszhoz: azonban nem hiszem azt, hogy Akhilleusz
most idejön, Hektór ellen noha szörnyü haragja:
mert hisz fegyvere sincs, hogy küzdjön a trójaiakkal,
rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a trószok
harci zajában mint fussunk el a csúnya haláltól."

Válaszul így szólt erre a nagy Telamóniosz Aiász:
"Jól mondtad mindezt, te dicsőnevü nagy Meneláosz:
Mérionésszel hát gyorsan kushadj le a fördre,
s vállra emelve a holt tetemét, igyekezz ki a harcból:
s hátvédként ketten küzdünk Hektórral, a trósszal,
mert lelkünk s a nevünk ugyanúgy egy, mint ahogy eddig
mindig is álltunk a vad harcot, vállvetve, kitartva."

Szólt; s a halottat azok karjukra emelve a földről,
jó magasan vitték: hátul rivalogtak a trószok
rögtön, amint látták, hogy akhájok mennek a testtel:
és nekirontottak, valamint az ebek, ha a vadkant
ifju vadászok előtt űzik, mikor az sebesült már:
egy darabig futnak, mert szétszaggatni kivánják:
csakhogy amint az megperdül, bízván erejében,
meghőkölnek mind, szanaszét rebbennek azonnal:
így mentek nyomukon kissé, csapatostul a trószok
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszabolva:
ám hogy a két Aiász megfordult és odaállott
szembe velük, színük változván, már bizony egy sem
mert odaugrani és a halottért harcba vegyülni.

S ők igyekezve a holttetemet vitték a csatából
görbe hajóikhoz: kifeszült a nyomukban a vad harc,
mint tűz, mely rohan és pusztítja az emberi várost,
váratlan támadva dühöng, düledeznek a házak
roppant lángok közt: süvitő szél hajtja előre:
lándzsás férfiak és paripák iszonyú dobogással
így űzték szakadatlanul őket, amíg menekültek.
Ők, mint öszvérek, terhet hordozni erősek,
hogyha a bércről vonszolnak, meredek hegyi úton
szárfát, vagy magas árbocfát, és szenved a lelkük,
míg törekedve, verejtékezve sietnek előre:
ketten a holtat eként vitték fáradva: mögöttük
védte a két Aiász őket, mint hogyha folyónak
áradatát föltartja az erdős gát, mely a síkon
hosszan nyúlik el, és megakasztja erős folyamoknak
dúló sodrát, mert síkság fele folyni szorítja
mindet, s nem tudják a folyók széttörni erővel:
vissza ekép szoritotta a két Aiász szakadatlan
Trója hadát: de a trósz csak jött, s kettő a leginkább,
Aineiász Ankhísziadész meg a nagyszerű Hektór.
S mint seregélyeknek s csókáknak fellege rebben,
szörnyü visongással, mikoron meglátja az ölyvet
szállani, mely a kicsiny madarak számára halált hoz:
Aineiász és Hektor elől az akháj fiusarjak
szörnyü visongással szöktek; viadal-feledően.
Sok szép fegyvere hullt a futó danaóknak az árok
mellé és közepébe: s a harc még így se pihent el.

Így harcoltak azok, mint égő tűz lobogása;
s Antilokhosz gyors hírnökként sietett Akhileuszhoz.
S azt meredőfalu bárkák mellett lelte: szivében
még töprengett ő afölött, ami teljesedett már,
fölsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Jaj nekem, újra miért gomolyognak a fürtös akhájok
hátra a gályákhoz, rémülten vissza a síkról?
Isteneink lelkem bús gondját csak be ne váltsák,
melyről nékem anyám szólt egykor, mondva, hogy én még
élni fogok, mikor ez, legjobbja a mürmidonoknak
trójaiak keze által majd elhagyja a napfényt.
Jaj, bizonyára halott az erős Patroklosz, a balga,
bár neki én azt rendeltem: ha elűzte a lángot,
térjen vissza hajóinkhoz, Hektórt ki ne hívja."

Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
addig a nagy Nesztór fia már odaért közelébe,
s forró könnyeket ontva kimondta a kínokozó hírt:

"Jaj nékem, daliás Péleusz fia, mennyire gyászos
hírt hallasz, melynek sose kellett volna megesni.
Fekszik Patroklosz, s a mezítlen holttetemért már
harc dúl: fegyvereit sisakos Hektór maga hordja."

Így szólt; s őt a sötét kín fellege elboritotta;
mindkét kézzel a kormos port markolta a földről,
szórta fejére vadul, szép arcát elcsufitotta:
illatos inge fölé a sötét hamu permete hullott.
Ő meg nagy testével egész hosszában a porban
nyúlt el, s két kézzel, tombolva, haját csufitotta.
Péleidész- s Patroklosz-zsákmányolta leányok
szívbenyilalló bánatban felsírtak, az ajtón
harcos Akhileuszhoz kifutottak, kézzel a keblük
verdesték, s mindnyájuk minden tagja elernyedt.
Másoldalt pedig Antilokhosz sírt, könnyei hulltak,
fogta kezét Akhileusznak, amíg zokogott az erős szív,
attól félt, hogy a torkát még elmetszi vasával.
Följajdult szörnyen: hallotta az anyja, az úrnő,
tenger mélységes mélyén, öreg apja lakában,
s fölzokogott ekkor; körülötte seregbe verődtek
Néreusz lányai mind, istennők lent a vizekben.
Ott volt Kűmodoké, Glauké, de Thaleia, Thoé is,
Nészaié, Szpeió, s a tehénszemü szép Halié is,
Kűmothoé és Aktaié s vele Limnóreia,
és Melité meg Iaira meg Amphithoé meg Agaué,
Dótó és Prótó, de Pherúsza s Dűnamené is,
Dexamené és Amphinomé s vele Kallianeira,
Dórisz meg Panopé, s a dicsőnevü szép Galateia.
Némertész s vele Apszeudész és Kallianassza;
ott volt még Ianeirával Klümené s Ianassza,
Maira meg Óreithüia s a szépfonatú Amatheia,
s minden Néreusz-lány, aki csak lent élt a vizekben.
Megtöltvén az ezüst barlangot, verte a mellét
mindegyikük, s a panaszt Thetisz úrnő kezdte közöttük:

"Testvér Néreiszek, halljátok a szóm, hogy utána
mind jól tudjátok, míly sok gond él a szivemben.
Jaj, nyomorult, átokra ki szültem a legderekabbat,
megszültem fiamat ragyogónak, büszke erősnek,
legderekabb hősnek, s fölserdült, mint fiatal fa,
és ápoltam, akár dús kertben a drága palántát,
majd pedig elküldtem Trójába a görbe hajókon,
hogy harcoljon a trójaiakkal: s már soha többé
nem fogadom Péleusz házában mint hazatérőt.
S most is, amíg fiam él, és látja a nap sugarát még,
csak búsul, s ha föl is keresem, se segíthetem én sem;
drága fiam mégis megyek én meglátni s a hangját
hallani: míly gyász érte, hiszen nem szállt ki a harcra."

Szólt, s elhagyta a barlangot; vele mentek a lányok
könnyeiket hullatva; köröttük a tengeri hullám
kétfele vált; és ők a rögös Trójába elérve,
sorban a partra kapaszkodtak, hol a mürmidonoknak
görbe hajói pihentek a gyors Akhileusz közelében.
Ott nehezen zokogó fia mellett állt meg az úrnő,
éles jajjal sírt, megölelte fejét a fiának,
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Drága fiam, mért sírsz? Míly bánat fért a szivedhez?
Mondd ki, ne titkold el! Hisz, lám, megtette a nagy Zeusz
néked, ami kértél, kezedet hozzá fölemelve:
visszafutott a hajókhoz már valamennyi akháj sarj,
és már mind gonoszat szenvednek, mert te hiányzol."

Erre nehéz sóhajjal szólt gyorslábu Akhilleusz:
"Édesanyám, az Olümposzi ezt megtette valóban;
mégis, mit használ, hisz a drága barát oda van már,
Patroklosz, kit a többi fölött legtöbbre becsültem,
s mint magamat; s most elvesztettem, a fegyvereket meg
Hektór vette le róla, a roppant, drága csodákat
ékes ajándékul Péleusznak az istenek adták
aznap, amint odadobtak téged a földi halandó
nászágyára. De bárcsak a tengeri istennőkkel
laktál volna tovább, s Péleusz vett volna halandó
nőt feleségül. Míg így néked is oly sok a kínod,
elvesztett fiadért, akit otthon már nem ölelsz meg
mint hazatérőt; mert hisz amúgy sem buzdit a lelkem
élni tovább, sem férficsapatba vegyülni, ha Hektór
elsőként nem veszti dzsidámtól sujtva a lelkét,
s meg nem bűnhődik, mert Patrokloszt kirabolta."

Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Jaj, rövidéletü léssz nékem, fiam, oly hevesen szólsz:
nyomban Hektor után készen vár rád is a végzet."

Erre nagyot sóhajtva felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Haljak meg tüstént, ha legyilkolt drága barátom
nem védhettem meg, s nagymessze az otthoni földtől
pusztult, míg énrám vágyott, hogy védjem a vésztől.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
s Patroklosznak sem hoztam, sem a többi barátnak
üdvöt, a soknak, akit leigázott isteni Hektór:
s hasztalan így ülök itt a hajóknál, terhe a földnek,
bárha olyan vagyok én, mint egy ércinges akháj sem,
harcban mindenkép, ha tanácsban akad kitünőbb is.
Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből
és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja:
édessége a csurgó mézénél is erősebb,
míg kebelünkben elárad, füstként felgomolyogva:
bennem is íly haragot keltett a király Agamemnón.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Most pedig indulok én, hogy a drága fej elveszitőjét,
Hektórt fölleljem: s a halált akkor fogadom majd,
hogyha reám Zeusz méri s a többi haláltalan isten.
Mert attól az erős Héraklész sem szabadult meg,
bár őt legjobban kedvelte a büszke Kroníón;
mégis, a Moira leverte s Héré szörnyü haragja.
Így én is, ha hasonló végzet a részem a földön,
meghalok és nyugszom: de előbb nyerek itt ragyogó hírt,
s néhány dardán nőt, mélykeblű trójai asszonyt,
míg gyöngéd orcájáról mindkét keze törli
könnyeit, én akarok késztetni sürű zokogásra:
tudják meg, míly rég nem jártam az ütközetekben.
Vissza ne tarts, ha szeretsz is, a szívem nem veheted rá."

Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Gyermekem, így igaz ez; sose rossz, ha a bajba szorongó
társaktól tovahárítod meredek veszedelmük;
csakhogy a trójaiaknál van szép, messzesugárzó
ércfegyverzeted: azt sisakos Hektór maga hordja
vállán, és büszkélkedik is vele; bárha - kimondom -
már nem hordja soká, közelít már csúnya halála.
Mégis, Arész harcába te addig még ne ereszkedj,
míg szemeiddel nem látod, hogy eléd jövök újra.
Mert hajnalban elindulok én, tüstént, hogy a nap kél,
Héphaisztosztól hozni neked gyönyörű hadifegyvert."

Így szólt, és azután elfordult újra fiától:
tengeri húgaihoz fordulva ilyen szavakat szólt:

"Szálljátok, itt az idő, le a tenger széles ölébe,
hogy lássátok a tengeri vént, s az apánk palotáját,
s mondjatok el mindent neki: én az olümposzi ormon
híres-ügyes Héphaisztoszt látogatom, ki fiamnak
tán ad majd szivesen híres ragyogó hadifegyvert."

Szólt; mire ők tüstént lemerültek a tengeri mélybe.
S ment az ezüstlábú Thetisz istennő az Olümposz
orma felé, fegyvert hogy hozzon drága fiának.

Őt vitték oda lábai; és ezalatt az akhájok
férfiölő Hektórtól futva riadt sivitással
végül a gályákig meg a Hellészpontoszig értek.
S tán sose tudják már a remek-lábvértes akhájok
Patroklosz tetemét kiragadni a nyíl özönéből:
mert utolérte megint gyalog és szekerekkel a trósz nép
s Hektór Príamidész, erejével a tűzre hasonló.
Háromszor megfogta a lábánál deli Hektór,
vissza akarta ragadni, rikoltva a trójaiaknak;
háromszor meg a két Aiász, övezetten erővel,
visszavetette a holttól; ám bízott erejében
és hol a harc tömegébe szökellt, hol szörnyü kiáltást
hallatván, állt ott makacsul, hátrább sose lépett.
Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni
pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől:
úgy nem tudta a két vértes hősi isteni Aiász
visszariasztani Príamidész Hektórt a tetemtől.
S elvonszolja talán, s nyer is evvel fényes örök hírt,
hogyha nem illan a széllábú sebes Írisz, a hírnök,
futva Olümposzról Akhileuszt fegyverre tüzelni,
istenek és Zeusz háta mögött, csak Héra szavára;
oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Pattanj, Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön:
védd meg Patrokloszt, akiért iszonyú csatavész dúl
már a hajók mellett, s egymást pusztítja a sok hős:
míg az akhájok a holttestet védelmezik egyre;
addig a trójaiak szeles Ílionukba akarják
elhurcolni rohammal: a leghevesebben a fényes
Hektór vágyik rá, mert készteti lelke: karóra
tűzni a drága fejet, lemetélvén gyenge nyakáról.
Föl hát, már ne heverj; iszonyodjon a lelked, amért most
Patrokloszt játékul kapják Trója kutyái:
mert a te szégyened az, ha a holt csúfítva kerül meg."

Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:
"Istennő, Írisz, melyik isten hírnöke vagy te?"

Erre a széllábú sebes Írisz válaszul így szólt:
"Héré küldött el, Zeusz híres hitvese, hozzád;
még maga ormonülő Kronidész sem tudja, de egy más
isten sem, ki a hóboritotta Olümposzon él fönt."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hát hogy eredjek a harcba, ha fegyverem ott van azoknál,
kedves anyám pedig engem páncélt ölteni nem hagy,
míg őt nem látom közeledni megint szemeimmel:
Héphaisztosztól hoz szép fegyvereket, megigérte.
Mást nemigen tudnék, akinek vértjét vehetem föl,
tán még csak Telamóniadész Aiásznak a pajzsát:
csakhogy most maga is legelől verekedve, remélem,
holt Patroklosz teste körül pusztít gerelyével."

Erre a széllábú sebes Írisz válaszul így szólt:
"Jól tudjuk mi is azt, hogy híres fegyvered ott van:
ám legalább így menj el a sáncig, a trójaiaknak
láttassad magad, ők úgy tán el is állnak a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban."

Így szólt hát hozzá, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S indult Zeusz-kedvelte Akhilleusz: Pallasz Athéné
tette hatalmas-erős vállára a pajzsot, a rojtost;
s felhővel koszorúzta fejét is az isteni asszony,
és az aranyfelhőből láng lobogott a magasba.
Mint amikor füstfelleg száll föl a légbe a várból,
messze sziget földjén, mit az ellenség bekerített,
s ők az egész nap a gyűlölt Árésszal civakodnak,
várukból ki-ki törve; de végül napnyugováskor
fáklyatüzek gyúlnak ki sürűn, s felszökken a fényük
messze magasba, hogy észrevegyék, kik körbe lakoznak,
hátha segíteni jönnek, a vészt tovaűzni hajókkal:
így lobogott Akhileuszról is magas égbe a tűzláng.
Ment a falontuli árokhoz s ott állt, de a harcba
nem szállt, mert anyjának okos szavait tisztelte.
Ott állt s felharsant; mellette pedig nagy Athéné
hangja rivallt, riadalmat keltve a trójaiak közt.
Mint amilyen harsány hangon zendül föl a kürtszó;
hogyha vad ostromlók gomolyognak a vár közelében:
éppenilyen harsány hang tört ki nagy Aiakidészból.
Érchangját amidőn hallották Aiakidésznak,
lelke riadt mindnek: s a sörényes szép paripák is
visszaszökelltek, mert érezte a lelkük a romlást.
Megdöbbent minden szekerész, meglátva a lángot
lengeni rettentőn a magasba a hős Akhileusznak
büszke fejéröl, amit gyujtott a bagolyszemü Pallasz.
Háromszor zendült Akhileusz szava szörnyet a sáncnál:
háromszor kavarult meg a trósz s a derék segitők is.
S íme, tizenkét hős a saját szekerének alatta
és a saját gerelyén pusztult el; míg az akhájok
Patrokloszt a nyilak közül elhúzták nagy örömmel,
s lágy nyoszolyára helyezték; majd odaálltak a társak
körben s gyászolták; s nyomukon gyorslábu Akhilleusz,
forró könnyeket ontva, mikor meglátta az ágyon
fekvő hű társat hegyes-érc-szakitotta sebekkel:
kit, lám, elküldött paripáival és szekerével
küzdeni, ám mint megtérőt nem tudta fogadni.

Éelioszt, a sosempihenőt, a tehénszemü Héra
Ókeanoszhoz küldte, pedig nem akart lenyugodni:
mégis alásűllyedt, s fölhagytak a fényes akhájok
már az erős hadizajjal, egyenlő-vad viadallal.
Másoldalt meg a trószok, amint a kemény viadalból
visszavonultak, a gyors paripákat sorra kifogták,
s még vacsorájuk előtt gyűlést tartottak a téren.
Állva maradtak mind, mert nem mert egy se leülni,
annyira reszkettek, hogy föltűnt bajnok Akhilleusz,
ő, ki olyan hosszan volt távol a szörnyü csatákból.
Köztük a jóeszü Púlüdamász szólalt föl először,
Panthoidész; egyedül látott ez a multba, jövőbe;
Hektór társa, ki egy-éjjel jött véle világra:
s míg ez a szóban volt kitünő, az a dárdavetésben:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Kedveseim, gondoljuk meg; magam azt javasolnám,
hogy menjünk be a várba, ne várjuk az isteni hajnalt
gályáknál, a mezőn: mert messze vagyunk a falaktól.
Míg ama férfiu ott a nagy Átreidészra neheztelt,
addig könnyebb volt verekedni a bajnok akhájjal.
Örvendeztem már, otthálva a fürge hajóknál,
s hogy gályáikat elfoglaljuk, hittem erősen,
csakhogy most szörnyen félek gyors Péleidésztől,
mert amilyen dühödöttlelkű, nem vesztegel úgysem
itt a mezőn, hol idáig a trójaiak s az akhájok
Árész harcidühét osztották meg soraik közt,
ámde a várért fog hadakozni s az asszonyainkért.
Higgyetek, és menjünk föl a várba, hisz így leszen ez már:
még ez az ambrosziás éj föltartotta Akhilleusz
szándékát: de ha fegyveresen rohan újra ki holnap,
s ittlel bennünket, be megismeri majd közülünk őt
egynéhány! örömest menekülne a trójai várba,
az, ki szaladhat; azonban sok trósz lesz keselyűknek
étke s ebeknek; bár a fülem sose hallana íly hírt!
Hogyha tehát a tanácsom tesszük, bár szomorúan,
éjjel erőt gyűjtünk, s várunkat a tornyok, a bástyák
és a magas kapuk és a gerendák, melyek erősen
s jól illesztve-faragva merednek, védeni fogják.
Majd kora hajnalban fölvesszük a vértet, a fegyvert,
bástyáinkra kiállunk; s annak lesz keserűbb, ki
gályákról tör a vár közelébe velünk verekedni:
újra hajóihoz ér, miután már elfárasztja
űzve a vár alján meredeknyaku szép paripáit.
Csakhogy a várba be nem tör, akármíly harcos a lelke,
föl nem dúlja: előbb lesz fürge ebek lakomája."

Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Púlüdamász, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal;
azt akarod, hogy mind húzódjunk vissza a várba.
Hát nem volt-e elég kuporogni a bástyafalak közt?
Mert eddig Priamosz várát a beszélő népek
gazdagnak mondták az aranyban, dúsnak az ércben;
most meg házunkból minden szép kincs odalett már:
sok Phrügiába került, sok meg vásárra kies szép
Maioniába, mivel nagy Zeusz megutálta a népünk.
S most, mikor engedi már a csavartelméjü Kronosznak
gyermeke, hogy győzzek, s azokat tengerre szorítsam,
oktalan íly tervnek ne akard megnyerni a népet:
senki se hallgat rád közülük, de nem engedem úgysem:
rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk!
Lásson csak vacsorához egész seregünk, csapatonként;
álljatok őrt azután, s legyen éber mindegyikőtök:
és ki a trószok közt túlontúl únja a kincsét,
ossza a nép közt szét, mindet közösen had' egyék fel,
jobb ha a nép közül egy veszi hasznát, mint az akhájok.
És kora hajnalban, fölvéve a vértet, a fegyvert,
görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt.
Mert ha valóban harcot kezd a hajók közelében
hős Akhileusz, neki árt csak majd ez a vágya: előle
nem futok én a zajos harcban, de kiállok elébe:
és lehet az, hogy győz, de lehet, hogy győzök erőmmel:
Árész kétfele néz, az ölőt is tudja megölni."

Így szólott Hektór; és rárivalogtak a trószok,
balgatagon: mert mindnek eszét elorozta Athéné:
Hektórral tartottak, bár rossz volt a tanácsa,
s Púlüdamászt, aki bölcsen szólott, egy se követte.
Majd vacsorához láttak mind. Ezalatt az akhájok
Patrokloszt az egész éjjel nyöszörögve siratták.
Köztük Péleidész kezdett panaszos zokogásba,
férfiölő keze ott nyugodott kebelén a barátnak,
s ő sóhajtva nyögött: valamint a sörényes oroszlán,
melynek kölykeit elhurcolta a sűrü bozótból
szarvasölő ember, s ő gyötrődik, hazaérve,
s völgyeken át a vadász nyomait szaladozva kutatja,
hátha reá lelhet, mivel űzi az orrfacsaró düh.
Így, nehezet nyögvén szólt ekkor a mürmidonokhoz:

"Jaj, bizony én aznap hiu szót ejtettem a házban,
hősi Menoitioszéban, amint bíztattam erősen:
mondtam, hogy híres fiusarját visszavezérlem
majd Opoeiszba, ha Trója ledőlt, zsákmányt is igértem.
Csakhogy az ember tervét Zeusz nem mind viszi véghez:
mindkettőnknek sorsa, hogy itt pirosítsuk a földet
Trója alatt: hiszen engem sem fog háza ölébe
már hazatérőként agg Péleusz újra fogadni,
sem Thetisz, édesanyám, hanem itt fog a föld betakarni.
S most, Patroklosz, mert csak utánad térek a földbe,
nem hantollak el addig, amíg nem hoztam elébed
fegyvereit s a fejét Hektórnak, vad megölődnek,
s nem nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád
mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban.
Addig ekép fekszel kiterítve a görbe hajóknál:
mélykeblű dardán és trójai nők keseregnek
éjjel-nappal az oldaladon, sürü könnyeket ontva:
ők, akiket nyertünk az erőnkkel, nagy gerelyünkkel,
hogy sok dús várát földúltuk az emberi fajnak."

Így szólt, s társainak meghagyta a fényes Akhilleusz,
hogy nagy háromlábas edényt tegyenek föl a tűzre
s Patrokloszt mielőbb mossák tisztára a vértől.
Ők fürdőöntő nagy edényt tettek föl a lángra,
és vizet öntöttek bele, fát gyujtottak alatta.
Lángok közt melegült az edény hasa, benne a víz is;
majd hogy a víz immár felforrt ama fényes edényben,
akkor megmosták, megkenték síkos olajjal;
és a sebekbe kilencéves kenetet töltöttek;
majd kerevetre helyezve, befedték szép puha gyolccsal
főtől lábhegyig, és afölött hószínű lepellel.
S akkor egész éjjel, körülötte a gyors Akhileusznak,
sírtak a mürmidonok, Patrokloszt nyögve siratták.
S Zeusz Hérát, a hugát s feleségét hívta eképen:

"Megtetted csakugyan, Héré, te tehénszemü úrnő:
hogy megkezdi megint harcát gyorslábu Akhilleusz:
lám, mégis tőled származnak a fürtös akhájok."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő,
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Ennyit elérhet
még a halandó ember is egy más földilakónál,
bár nem öröklétű és nem bölcs annyira, mint mi;
s én, aki elsőnek vallom magam istennők közt,
kétszeresen: születésem okán és mert a te nődnek
mondanak, és te uralkodol itt minden nemenyészőn:
én ne tehetnék rosszat a trószokkal, ha haragszom?"

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Míg az ezüstlábú Thetisz elment Héphaisztosznak
csillagos és örök ércházába, mely égilakók közt
fénylett, s melyet a Sántító maga épített volt.
Őt a fuvók mellett izzadva találta, amint épp
sürgött: húsz háromlábast készítve a tűznél,
hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban.
Aztán mindje alá aranyos kereket helyezett el,
hogy gyűlésbe gurulhasson valamennyi magától,
és onnan hazafuthasson: bámult, aki látta.
Készen volt már mind, csak a nagyszerü-mívü fülek még
nem voltak rajtuk, s ehhez szögeket kalapált most.
Éppen ezen munkált okos elméjével az isten,
s ekkor ezüstlábú Thetisz istennő odalépett.
Őt meglátta a fényfátylas Kharisz, éppen előjött,
szép felesége a széltében-híres Bicegőnek.
Átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:

"Szélesleplü Thetisz, mi okon jössz most palotánkba,
tisztelt és szeretett? Sose jöttél sűrün idáig.
Lépj beljebb, hogy ajándékom letehessem elébed."

Így szólt, és azután bevezette az isteni úrnő.
Majd le is ültetvén odabent az ezüstszögü székre,
mesteri műre, amelynek lábtól zsámolya is volt,
híres-ügyes Héphaisztoszt hívta, ilyen szavakat szólt:

"Héphaisztosz, gyere; kér tőled valamit Thetisz asszony.
Erre a nagyhírű Bicegő neki válaszul így szólt:

"Lám, félelmetes és tisztelt isten van a házban,
ő, aki megmentett, miután gyötrődve zuhantam
ebszemü édesanyám szándéka szerint, aki engem
rejteni óhajtott, mert sánta vagyok: bizony akkor
szenved az én lelkem, ha Thetisz nem ölel kebelére,
s Eurünomé, lánysarja kanyargó Ókeanosznak.
Hosszu kilenc évig remekeltem náluk az ékszert,
csattokat és hajló perecet, függőkkel a láncot,
barlang öblös ölén: körülöttem az Ókeanosznak
habjai mormogtak végetlen; senki se tudta,
hol vagyok én, se halandó ember, sem pedig isten,
csak megmentőim, Thetisz és vele Eurünomé is.
S most ő jött ide, házam ölébe: bizony, nagyon illik,
hogy szépfürtü Thetisz jóságát visszafizessem.
Vendégeld hát meg gyönyörű vendégadománnyal,
míg a fuvókat félreteszem s szerszámaimat mind."

Szólt, s üllőjétől fölkelt nagysebten az órjás
és bicegett, hitvány lábszárai lent karikáztak.
És elvitte fuvóit a lángtól, majd valamennyi
dolgos szerszámát az ezüst ládába berakta;
majd pedig orcáját s a kezét letörölte szivaccsal,
és mellét, a bozontosat, és jóizmu nyakát is;
vette khitónját, vastag botját fogta kezébe,
és bicegett kifelé: szolgálók gyámolitották;
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égilakók tanitották.
Most mellette serénykedtek; s az előbbre botorkált,
és ragyogó trónjára leült, közelébe Thetisznek,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:

"Szélesleplü Thetisz, mi okon jössz most palotánkba,
tisztelt és szeretett? Sose jöttél sűrün idáig.
Mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem,
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen."

Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Héphaisztosz, van-e istennő az olümposziak közt,
egy is akár, ki szivében ilyen sok gyászokozó kínt
tűr, amilyen sokkal csakis engem vert meg a nagy Zeusz?
Tengeri istennők közül engem adott a halandó
Aiakidész Péleusznak, s kellett tűrnöm az ágyát,
bárhogyan is nem akartam; s most már gyászos öregség
nyűgözi őt palotájában; node más, ami kínoz:
Mert fiugyermekemet megszülni, nevelni megadta
Zeusz, hősök hősét, s fölserdült, mint fiatal fa:
én ápoltam, akár dús kertben a drága palántát,
majd pedig elküldtem Trójába a görbe hajókon,
hogy harcoljon a trójaiakkal; s már soha többé
nem fogadom Péleusz házában mint hazatérőt.
S most is, amíg fiam él, és látja a nap sugarát még,
csak búsul, s ha föl is keresem, se segíthetem én sem.
Mert a leányt, kit a zsákmányból a sereg neki osztott,
visszaragadta kezéből újra erős Agamemnón.
Érte emésztődött szive, búsult; s közben a trószok
visszaszorították a hajókhoz az argoszi népet,
és bekerítették: mire jöttek az argoszi vének,
s kérlelték fiamat, sok nagyszerü kincset igértek.
Mégsem akarta a vészt akkor maga tőlük elűzni,
ám ráadta saját páncélját Patrokloszra,
és így küldte ki nagyszámú csapatával a harcba.
S ők az egész napon át vívtak Szkaiai kapujánál:
s Tróját tán aznap földúlják, hogyha Apollón
harcos Patrokloszt, ki elől osztotta csapását,
nem pusztítja el ott, Hektórt nagy hírre segítve.
Térded ölelve könyörgök hát: kit a végzete kurta
létre jelölt, fiamat, lásd el most harcisisakkal,
s pajzzsal is és gyönyörű lábvérttel, jó bokacsattal,
s páncéllal: hisz a hű társ elvesztette a régit,
trószoktól leterítve; fiam meg gyászol a porban."

Erre a nagyhírű Bicegő neki válaszul így szólt:
"Bátorság, ne legyen szívednek gondja ezekre.
Bárcsak aképen védhetném meg a szörnyü haláltól,
távol rejtve el őt, amikor közelít a gonosz sors,
mint ahogyan gyönyörű fegyverzete lesz neki tüstént,
melyre sok ember néz, s valamennyi csodálja, ki látja."

Így szólván otthagyta Thetiszt, és ment a fuvókhoz:
tűz fele fordítván azokat, sürgette dologra.
És a kemencéknél húsz fúvó fútt szakadatlan,
fürgén árasztották szét sokféle fuvalmuk,
egyszer a gyors munkát segitették, másszor elültek,
úgy, ahogyan Héphaisztosz akarta, s a munka kivánta.
Lángra vetette a nempuhuló rezet is, meg az ónt is,
és a nagyértékű aranyat s az ezüstöt; utána
üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta
jó kalapácsát, míg a fogót másik keze fogta.

És legelőször erős pajzsot kalapált ki az üllőn,
dúsan díszítette, reá hármas karimát tett,
fényeset és ragyogót, s ráfűzte a szíjat ezüstből.
Ötrétű lett végül a pajzs, és jártas eszével
Héphaisztosz sok-sok gyönyörű képet kalapált rá.

Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert
és a sosempihenő napot is meg a szép teleholdat.
S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,
Óríónt s a Fiastyúkot, meg a Hűaszokat mind,
vélük a Medvét is - más néven híva Szekér ez -
mint forog egy helyben, míg Óríónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,
földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,
s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett
végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették.
Örvénylő táncban perdültek az ifjak; a lantok
és fuvolák harsány szava szólt; de az asszonyok álltak,
mind a saját tornáca előtt bámult a menetre.
Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt:
meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak
ketten: az egyikük esküdözött, az mondta a népnek,
mind kifizette; tagadta a másik: mit se kapott még.
Mindketten kívánták, hogy tanu döntsön a perben.
Mindkettőt bíztatta a nép, két pártra szakadtak:
jártak a hírnökök, és intették csöndre a népet;
ültek a síma, csiszolt köveken szent körben a vének:
botját tartották harsányszavu hírnökeiknek,
föl-fölemelkedtek, s fölváltva itéltek a bottal.
Köztük a kör közepén két tiszta talentum arany volt,
annak díjául, ki a leghelyesebben itél majd.

Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik
város előtt körben: szándékuk kétfele oszlott:
vagy földúlni egészen, vagy két részre szakítva
osztani föl, mit a hőnszeretett város fala őriz.
Várbeli nem hajlik, vértjét veszi, lesre törekszik.
Sok szeretett feleség, kicsi gyermek védte a bástyát,
és az elaggottak velük álltak föl hadi rendbe:
ők pedig indultak: vezetőjük Arész meg Athéné:
fényes aranyból mindkettő, arany öltözetében,
fegyveresen: mindkettő szép magas és ragyogó volt,
mint csak az égilakók; s apróbb volt mind a halandó.
Majd, mikor ott jártak, hol a leshelyüket kiszemelték,
lenn a folyó mellett, hol a nyájnak ivóhelye állott,
ott telepedtek meg, vöröses rézzel betakartan.
Két figyelő kém ült azután messzebb a seregtől,
leste, mikor jön a nyáj vagy a csámpás csorda közelbe.
Jött is a nyáj hamar, és két pásztor járt a nyomában,
sípjaikat fujták vidoran, cselt nem gyanitottak.
Látva a pásztorokat, kirohantak leshelyeikről,
elfogták a baromcsordát meg a hószinű nyájnak
szép juhait, s mellettük a pásztornépet elölték.
Ámde azok, hallván, hogy a csorda körül nagy a lárma,
otthagyták hadigyűlésük, gyorslábu lovakra
pattantak, s nekiindultak; tüstént odaértek.
És a folyóparton hadirendben megverekedtek,
egymást érchegyü lándzsákkal hajigálva csatáztak.
Köztük járt a Viszály meg a Zaj meg a rettenetes Vész,
elragadott egyként sértetlent és sebesültet,
és a halottat a harcból lábnál fogva kihúzta.
Válla fölött embervértől pirosult köpönyeg volt.
Mintha csak éltek volna, aként harcoltak a pajzson,
s úgy húzták el az elhulltak tetemét egymástól.

Szép puha szántót is remekelt, televény laza földet,
széleset és hármas-szántásút: rajta a barmot
hajtották a vetők, jártak velük erre meg arra,
és valahányszor fordulván pereméhez elértek,
mézédes borral teli korsót tett a kezükbe
egy társuk, s megfordultak, ki-ki ment a barázdán,
mind vágyott a hatalmas ugar pereméhez elérni.
Az feketéllt hátul, valamint a valódi puhult föld,
bárha aranyból volt bámulnivalón remekelve.
Rengő búzamezőt is formált: rajta a béres
nép aratott, éles sarlót lendítve kezében:
egyoldalt a csomók hullottak rendben a földre,
ott meg a kévekötők fűzték kévékbe kötéllel.
Három kévekötő kötözött, hátrább meg a markot
kisgyerekek szedték, tele öllel hordva szünetlen
nyujtották a nyalábot; csöndben tartva a pálcát
állt a király a barázda fölött, örvendve szivében.
Távol a tölgyfa alatt hiradók lakomát keritettek:
áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek;
étket főztek a nők, belehintve a hószinü lisztet.

Majd szőlőskertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből.
Körbe zománcból árkot vont, a sövényt pedig ónból
készítette: csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.
Víg csapatuk közepén fiu állt, csengőszavu lanton
játszott édesen: és a Linosz gyönyörű dala zendült
vékony kis hangján: amazok meg ütemben emelték
lábukat, és ahogyan dala szólt, kurjantva szökelltek.

Majd egyenesszarvú marhák csapatát remekelte:
szép tehenek készültek, mind ónból meg aranyból,
istállójukból a mező fele bőgve siettek
csörgedező víz mellett, nádas part közelében.
Sorban négy pásztor lépdelt a nyomukban aranyból,
és gyorslábu kilenc kutya is jött futva utánuk.
Ám a legelső sorban két iszonyú vad oroszlán
ugrott rá a bikára: az állat bőgve üvöltött,
míg húzták: a fiúk s a kutyák mind arra rohantak.
És az oroszlánok feltépve a nagy bika bőrét,
már beleit falták, szürcsölték éjszinü vérét,
kergették, de hiába, a pásztorok és uszitották
fürge kutyáikat, ám az ebek belemarni azokba
nem mertek, közelükben ugattak csak s kikerülték.

Majd legelőt remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta,
szép mély völgy közepén, hószínü juhok seregével,
aklokat és kunyhókat is és zsupfedte karámot.

Táncteret is remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta,
éppenolyant, amilyent készített Daidalosz egykor
szépfürtű Ariadnénak nagy Knósszosz ölében.
Szép eladó lányok viruló ifjakkal a téren
táncaikat járták körben, kezük egybefonódott:
könnyüszövésű gyolcsot hordtak a lányok, az ifjak
jólszőtt drága khitónt, csillámlott mind az olajtól;
szép koszorút hordottak a táncban mind a leányok,
míg a legények aranykardot, s kardszíjuk ezüst volt.
Meg-megperdültek, jól értve a táncot, a lábuk
könnyen emelték, mint ha korongját, mely tenyerébe
jól illik, fazekas próbálja ki, perdül-e vajjon;
máskor meg sorokat képeztek, s szembe szökelltek.
Nagy tömeg állta körül vágykeltő táncukat, és mind
ott mulatoztak, míg közepettük az isteni dalnok
lantszava szólt; és két bukfences táncos a körben
lejtett örvénylő forgással a lant ütemére.

Majd a nagy Ókeanosz bő áradatát remekelte
legszélső peremére a szép és nagyszerü pajzsnak.

És miután a hatalmas, erős pajzsot befejezte,
készített tűznél ragyogóbb páncélt is a hősnek;
készített súlyos sisakot, mely jól a fejére
illett, és aranyos szép forgó ékesitette;
készített végül lábvértet is, ezt puha ónból.

Majd, mikor elkészült mindezzel a nagynevü Sánta,
fogta, s a bajnok Akhilleusz anyja elé odatette.
Hóboritotta Olümposzról ölyvként lecsapott az,
s Héphaisztosz ragyogó munkáját vitte magával.

Ókeanosz habjábol a sáfrányköntösü Hajnal
fölserkent, fényt hozni az égi- s a földilakóknak.
Ő meg, az isten ajándékával elért a hajókhoz;
s drága fiát hős Patrokloszra borulva találta:
hangosan ott zokogott, sok társa körötte kesergett;
most közibük lépett, s ott állt meg az isteni úrnő,
átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:
"Drága fiam, hagyjuk most őt, noha kínoz a bánat,
itt kiterítve, ha már leigázta az isteni szándék;
lásd: Héphaisztosztól elhoztam a nagyhirü fegyvert;
vedd át, íly gyönyörűt vállán soha senki se hordott."

Mondta az istennő, s Akhileusznak elébe letette
díszes fegyvereit: megcsörrent mindegyik ekkor.
Megrettentek a mürmidonok, felnézni reájuk
egy sem mert, és mind remegett; Akhileusz odanézett,
és dühe mindinkább gerjedt, fenyegetve sugárzott
két szemhéja alól a tekintete, mint lobogó láng:
s kedvvel fogta kezébe az isten szép adományát.
Majd, miután eltelt az örömmel a szép csoda láttán,
nyomban az anyjához fordult, szárnyas szavakat szólt:
"Istentől van e fegyver, anyám, s látszik, hogy egy isten
készítette, ilyent a halandó nem remekelhet;
most hát fölfegyverkezem én; de nagyon remegek, hogy
közben még nekem itt hős Patroklosz tetemébe
bujnak majd a legyek, s ércfegyver-ütötte sebekben
féregrajt keltnek, holttestét szennyezik evvel:
élete már odavan - s most majd megrothad a húsa."

Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Gyermekem, erre a szívedben ne legyen soha gondod:
én kísérlem meg, hogy a vad legyeket tovaűzzem
róla, amelyek fölfalják a leölt daliákat.
És ha akár kerek esztendőn át fekszik is itten,
bőre egészen sértetlen lesz, vagy gyönyörűbb még.
Most csak hívd gyűlésbe az összes akháj daliákat,
és Agamemnón nép-pásztorról vond haragod már
vissza, s a harcra hamar vértezkedj, öltsd föl erődet."

Így szólt, s nagy bátorsággal töltötte el anyja.
S vérszinü nektárt csöppentett orrába a holtnak
s ambrosziát, hogy a teste egész és tiszta maradjon.

Ő meg a part mentén ment végig, a bajnok Akhilleusz,
s rettentőt riadott, fölverte a harcosokat mind:
s még azok is, kik előbb a hajóknál szoktak időzni,
még aki kormányos volt is, kezelője lapátnak,
vagy pedig étek-elosztó gazda a fürge hajókon,
még azok is gyűlésbe siettek, mert nagy Akhilleusz
föltűnt, ő, ki a bús harcot már rég odahagyta.
Árész két derekas követője bicegve közelgett,
harcbanerős Diomédész hős meg a bajnok Odüsszeusz,
dárdájukra nehezkedtek, gyötrött-sebesülten:
és hogy elértek az első sorba, leültek azonnal.
S jött legutolsónak daliák feje, hős Agamemnón,
hordva sebét: mivel őt is a rettenetes viadalban
megsértette Koón Anténoridész hegyes érccel.
Majd miután az akháj dáliák mind egybekerültek,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:

"Átreidész, mindkettőnknek jobb ez bizonyára,
néked is és nekem is; mi haszon volt lélekemésztő
méreggel haragudnunk úgy egymásra a lányért?
Bárcsak a bárkáknál őt nyíllal lőtte le volna
Artemisz, aznap, hogy Lürnésszoszt dúlva bevettem;
akkor olyan sok akháj nem marja fogával a földet,
ellenség által leterítve, amíg haragudtam.
Hektór s Trója örült: de a kettőnk összeveszését,
azt hiszem én, az akhájok hosszan nem feledik majd.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Én haragomról már leteszek: nem kell, hogy örökké
és makacsul folyton haragudjam: rajta, sietve
serkentsd harcra a fésültfürtü akháj daliákat,
próbatevésre megint hadd rontsak a trószok elébe,
vágynak-e hálni hajóinknál még: s azt hiszem én, hogy
némelyikük szivesen hajlítja pihenni a térdét,
hogyha a dárdámtól megfuthat a vad viadalban."

Szólt; s megörültek mind a remeklábvértes akhájok,
hogy hőslelkü Akhilleusz így szűntette haragját.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón,
onnan a székéből, nem lépve a kör közepére:
"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szép hallgatni a szólni-kelőt; de hiszen nem is illik
félbeszakítani, mert nehezen szól úgy, ha tudós is.
Nagy zúgás közepette ki tud hallgatni a szóra?
Vagy ki beszélhet? A harsányhangu sem érhet a célhoz.
Péleidészhez szólok most: de ti értsetek éppúgy,
többi akhájok, a szóból, mind igyekezve figyeljen.
Gyakran mondtak már az akhájok nékem ilyesmit,
ócsároltak elégszer, bár oka nem vagyok ennek,
mert Zeusz tette, s a Moira, s Erínüsz, a ködbebolyongó:
gyűlésen szívembe ezek dobták a vad Ártást,
aznap, amint Akhileusz zsákmányrészét eloroztam.
Mit tehetek mégis? Mindent maga végez az isten:
Zeusznak lánya az Ártás, ő árt mindegyikünknek,
tisztelt, ám vészes; puha lábon jár, nem a földön
lép ugyanis, de fején a halandó földilakóknak,
s árt nékik: mindig van, akit beleránt a gonoszba.
Egykor még Zeuszt is megcsalta, pedig valamennyi
isten s ember közt őt mondják legmagasabbnak;
s Héra, pedig csak nő, mégis rászedte cselével
aznap, amint Héraklész hőserejét Alkméné
falkoszorús Thébában készült szülni világra.
Zeusz akkor dicsekedve beszélte az égilakók közt:
»Istenek és istennők, mind, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
még ma fiút fog a fényre segíteni Eileithüia,
és ura ez lesz majd minden körülötte lakónak,
minden törzsbelinek, kinek éntőlem van a vére.«

Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
»Csak hazudod, soha véghez nem viszed ezt a beszéded.
Rajta, csak esküdj meg, te Olümposzi, nékem erősen,
hogy csakugyan minden körülötte lakó ura lesz majd
az, ki egy asszony lába közül ma kerül ki a földre,
oly törzsbéli fiak közt, kiknek tőled a vérük.«
Így szólt Héra; szavában a cselt Zeusz észre se vette,
tett nagyerős esküt, s iszonyú kár érte miatta.
Héra Olümposz csúcsáról fölugorva suhant el,
és az akháj Argoszba rohant, ismerte a földön
Perszeusztól született Szthenelosz derekas feleségét:
ez hordotta a magzatját, héthónaposat még:
Héré most e fiút segitette korán a világra,
Eileithüiákat s a szülést így visszaszorítva
Alkménétól; míg maga Zeusznak eképen adott hírt:
»Zeusz atya, fényvillámu, szivedbe vetek valamely szót:
megszületett a nemes fiusarj, aki Argoszon úr lesz,
Eurüsztheusz, Szthenelosz Perszéiadész fiusarja,
törzsedből: méltó uralomra az argoszi népen.«
Szólt; s mélyen belevágott Zeusz szívébe az éles
kín: s ragyogó hajfürtjeinél megfogta az Ártást
erre, haraggal a szívében, s tett szörnyü nagy esküt,
hogy soha már az olümposzi csúcsra, a csillagos égre
újra nem engedi Ártást, mert árt mindegyiküknek.
Így szólt, s messze ledobta azonnal a csillagos égről
kézen megpörgetve, s a munkált földre zuhant ő.
Rá gondolva nyögött Zeusz mindig, látva a sarját,
mint fárad rútul, s Eurüsztheusz oszt neki munkát.
Így magam is, valamíg a sisakrázó deli Hektór
argoszi hősöket ölt bárkáink tatja tövében,
emlékeztem az elvakitó ártásra szünetlen.
S merthogy vétettem, s Zeusz megfosztott az eszemtől,
végtelenül sok ajándékkal békíteni vágylak.
Kelj föl a harcra tehát, buzdítsad a népet is erre:
és én minden ajándékot megadok, mit a sátrad
mélyén tegnap igért meg néked a bajnok Odüsszeusz.
S hogyha kivánod, várj, bármint sürgődsz is a harcra:
és az ajándékot követőim mind idehozzák
gályámról, hogy lásd, míly nagyszerű, dús az ajándék."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
adsz-e ajándékot, készséggel, mint ahogy illik,
vagy megtartod-e, tőled függ; de mi most a csatára
gondoljunk gyorsan: ne veszítsük puszta szavakkal
itt az időt: hisz még végzetlen a nagyszerü munka.
Hadd lássák Akhileuszt ismét az előcsapatokban,
érckelevézzel amint pusztítja a trójai hadsort.
S törjetek elszántan viadalra a férfiak ellen."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Isteni hős Akhileusz, ne akard, bármekkora hős vagy,
hogy kirohanjanak így, még étlenül, Ílion ellen
harcosaink: mert nem kis időbe telik viadalmunk,
hogyha a küzdőknek már összeakadt a csapatja
s minden akháj és trósz harcosba az isten erőt fú:
küldd jóllakni a gyors gályákhoz akháj daliáink
étekkel, borral, mi erőt ad s merszet a harcra.
Nincs ember, ki egész napon által, napnyugovásig
étlen vívhatná daliákkal szemben a harcot.
Mert, bármennyire vágyakozik tusakodni a lelke,
tagjai elnehezülnek titkon, a szomj meg az éhség
mégis eléri azért, meginog menetében a térde.
Míg aki borral s étellel jóllakva vonul ki
s harcol a rosszakarók seregével utána napestig,
annak a keblében szive bátor, tagja se fárad,
míg haza nem térnek mindnyájan az ütközetekből.
Rajta, a népet oszoltasd, adj lakomára parancsot;
s közben ajándékát sereget-vezető Agamemnón
mind hordassa a gyűlésünkbe, hogy itt az akhájok
láthassák a szemükkel, s szíved fölmelegüljön.
S ő tegyen esküt az argosziak közt állva, tenéked,
hogy sohasem lépett ágyára, sosem közösült még
avval a lánnyal, amint az a nő meg a férfi szokása.
És neked is szelidüljön meg kebeledben a lelked.
Dús lakomával a sátrában békítsen utána,
hogy csöpp híjával se maradj most már a jogodnak.
S, Átreidész, te igazságos légy mással is eztán
inkább, mint most: nem szégyen, ha a nép fejedelme
békít oly harcost, akit ő bántott meg először."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Láertész fia, én szivesen hallgattam a szódat:
mert mindent helyesen, rendjén mondtál e beszédben.
Készörömest meg is esküszöm arra, a lelkem is indít,
és - istenre! - az eskü hamis nem lesz: de Akhilleusz
itt legalább addig várjon, noha vágyik a harcra,
és ti is együtt várjatok itt, míg minden ajándék
sátramból nem jő: szerződjünk akkor erősen.
S néked, Odüsszeusz, azt mondom s azt rendelem el már:
minden-akhájok legderekabb fiatal daliáit
válasszad ki: s a gályámról, mit tegnap igértünk
Péleidésznek, a sok kincset s hozzák el a nőket.
Talthübiosz meg a téres akháj táborban azonnal
áldozatul vadkant hozzon Zeusznak meg a Napnak."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
mindezeket máskor kell inkább megcselekedned:
majd amidőn a csaták közben pihenés szaka áll be,
és kebelemben a harcierő már ennyire nem dúl:
most ott fekszenek ők átdöfve, kiket leigázott
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt;
és ti evésre akarnátok buzdítani: én meg
harcra kivánnám már az akháj fiakat riogatni
étlen-szomjan előbb; s később, ha a nap lehanyatlik,
kapjunk nagy vacsorát, miután letöröltük a szégyent.
Csakhogy az én kedves gégémen előbb le ne csússzék
semmi ital s étel, mert holtan fekszik a társam
sátramban, hegyes érctől szétszabdaltan, a lába
tornácnak fordult, körülötte zokognak a társak:
éppenezért nem ilyesmit tart most gondnak az elmém,
csak vért, mészárlást, fájdalmas férfiu-hörgést."

Válaszul érre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
nem kicsivel vágy több nálam, sőt sokkal erősebb
dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert
nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;
éppenezért szelidüljön a szíved az én szavaimtól,
Könnyen jóllakik ám a zajos viadallal az ember,
hol legtöbb szárat zúdít le a földre a sarló,
ám aratása silány mégis, ha a mérlege billen
Zeusznak, a háboru sáfárának a földilakók közt.
Gyomrukkal sose gyászolják az akhájok a holtat!
Mert hisz mindennap sokan esnek el oly sürüséggel,
mint a szövésnek szála; mikor tudnánk fölüdülni?
Azt, aki elhullott, el kell földelni, keserves
lélekkel gyászolva, egész nap könnyeket ontva:
ám kik a gyűlöletes harcokból hátramaradnak,
már az evésre legyen gondjuk s az ivásra, hogy annál
inkább vívhassunk a reánk rontókkal egész nap,
fölvévén az erős ércpáncélt: senki se késsék
várva, hogy új buzdítással serkentsük a népet.
Ím ez a buzdítás; és meglakol az, ki lapulgat
argoszi gályáinknál: szálljunk sűrü sereggel,
s lóbetörő trószokra riasszuk a vadszivü Árészt."

Szólt, s a dicső Nesztór fiait rendelte magához,
s Phűleusz sarja Megészt, vele Mérionészt, Melanipposzt,
és Kreiontiadész Lükomédészt, véle Thoászt is:
s Átreidész Agamemnónnak sátrába siettek.
Elhangzott a beszéd, és meglett nyomban a tett is:
háromlábas edényt hoztak hetet és ragyogó szép
húsz tálat s a tizenkét jó lovat is, melyet ígért:
s hozták sátrából ama hét szép nőt is, a munkát
értőt, nyolcadikul vélük széparcu Briszéiszt.
Jött Odüszeusz, megmért tíz tiszta talentum arannyal,
többi ajándékát az akháj ifjak vele hozták.
Gyűlésük közepére helyezték: majd Agamemnón
fölkelt, s Talthübiosz, zengőszavu, mint csak egy isten,
most odaállt, vadkannal, a népek pásztora mellé.
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és sertést metszvén, kezeit Zeuszhoz fölemelte,
így esdett; míg szótlanul ott ültek körülötte
rendben az argosziak, s a királyra figyeltek, amint kell.
Esdekelőn így szólt, fölnézve a tágterü égre:

"Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először,
és Gé és Éeliosz s az Erínüszek, ők, kik a földnek
mélyén büntetik azt, ki csalárdul tette az esküt:
én sosem illettem Bríszéiszt még a kezemmel,
sem másért, sem azért, hogy nászkerevetre vezessem:
érintetlenül élt mindvégig a sátram ölében.
És ha az eskü hamis, mindazzal sujtson az isten,
mellyel az eskütevőt, ha csalárdszivü, sujtani szokta."

Szólt, s elvágta a vadkannak torkát a vad érccel;
Talthübiosz meg az ősz tenger mélyébe vetette
megcsóválva, halaknak ebédül; s ekkor Akhilleusz
fölkelt s harcszerető Argosz seregéhez ekép szólt:

"Zeusz atya, lám, iszonyú átokkal sujtod az embert:
meglehet, Átreidész sohasem haragítja a lelkem
ennyire keblemben, soha nem hurcolja a lányt el
éntőlem, gonoszul, s tiltó szavam ellen: azonban
Zeusz kívánta, hogy oly sok akháj vesszen, bizonyára.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot."

Ez volt szózata, szétoszlatta azonnal a gyűlést.
Szétszéledtek: mind a saját bárkája felé ment.
Míg az ajándékok körül ott sürgődtek a bátor
mürmidonok: vitték Akhileusz bárkája felé mind:
sátra ölén hagyták, s ott ültették le a nőket,
míg lovait jó fegyveresek legelőre kicsapták.

S Bríszéisz, ki hasonló volt arany Aphroditéhoz,
látván Patrokloszt hegyes érctől szétkaszaboltan,
ráomlott nyomban, sírt élesen, és a kezével
tépte a két keblét, szép arcát, gyönge nyakát is:
végül is, istennők szép mása, zokogva ekép szólt:

"Patroklosz, te szegény szívemnek legszeretettebb,
életben voltál, mikor én elhagytam e sátrat,
most pedig, ím holtan lellek, népek vezetője,
visszajövet: baj után így sujt a baj engem örökké.
Hitvesemet, kihez adtak, apám meg anyám is, az úrnő,
láttam, a város előtt hegyes érc mint szúrja halálra.
Volt három szeretett, velem egy-anya szülte fivérem,
és vesztük napját ők is mindhárman elérték.
És te nem engedted, mikoron gyorslábu Akhilleusz
isteni Műnész várát dúlva, megölte a férjem,
hogy sírjak, hanem azt mondtad, hogy a bajnok Akhilleusz
törvényes feleségévé téssz, messzehajózunk
és lakodalmat ülünk Phthíában a mürmidonok közt.
Mindig-nyájas, ezért siratom szakadatlan a veszted."

Így szólt és zokogott, vele nyögtek az asszonyok is mind,
s mintha a hősért sírnának, magukért keseregtek.
Majd az akháj vének gyűltek köribé Akhileusznak,
kérlelték, hogy egyék; hanem ő felnyögve csak így szólt:
"Drága barátaim, azt kérem, ha szavamra ügyeltek,
egyiktek se kivánja, hogy én az evéssel, ivással
laktassam kedves szivemet, mivel éles a kínom:
itt maradok, s étlen tűrök már napnyugovásig."

Így szólt, és valamennyi királyt elküldte magától;
Átreusz két fia csak s Odüszeusz maradott közelében,
s Nesztór s Idomeneusz meg a vén lovag egymaga: Phoinix,
s vígasztalgatták a nyögőt; de a lelke nem enyhült,
míg nem szállt torkába a vérontó viadalnak.
Minden eszébe jutott, és mély zokogással ekép szólt:
"Lám, ezelőtt, te szegény, legdrágább társam, a sátor
mélyében gyönyörű lakomát te magad teritettél
szorgosan és gyorsan, valahányszor a harcos akhájok
könnyes Arészt a lovas trószokra riasztani szálltak.
Most átdöfve heversz sátramban: s nékem a szívem
nem fogadt étket, italt, pedig itt, lám, éppen elég van,
érted epedve: mivel gonoszabb baj már sosem érhet:
akkor sem, ha apám vesztéről érne fülembe
hír, aki most Phthíében tán hullatja a könnyét
íly fiuért, értem, míg én más nemzetü nép közt
borzasztó Helenéért küzdök a trójaiakkal;
vagy ha Neoptolemosznak, drága fiamnak a vesztét
hozná hír, ki ha él, Szkűrosz szigetén nevelődik.
Eddig még kebelemben hitte-remélte a lelkem,
hogy csakis én esem el távol lovas argoszi földtől,
Trójában, de te visszakerülsz Phthíának ölébe,
hogy majdan fiamat hazavidd Szkűrosz szigetéről
éjszinü fürge hajón, és megmutogass neki mindent,
birtokot és szolgát s meredektetejű palotámat.
Mert hiszen azt hiszem én, hogy Péleusz vagy nem is él már,
vagy szomorúan tengődik s alig élve, a gyűlölt
vénkorban, s folyton csak várja a gyászokozó hírt
énrólam, melyből tudtára jut az, hogy elestem."

Sírva eképen szólt; vele együtt nyögtek a vének,
mindnek eszébe jutottak az otthon hátrahagyottak.
Látta a bánkódókat most s megszánta Kroníón,
Pallasz Athénéhoz sebten szárnyas szavakat szólt:
"Gyermekem, elhagyod ezt a derék daliát te egészen;
vagy soha nem gondol többé Akhileuszra a szíved?
Lám, ott ül most ő magasorru hajóknak előtte,
drága barátja miatt kesereg, sír; míg lakomázni
térnek a többiek: ő egyedül nem eszik, nem iszik csak.
Indulj hát hozzá, s nektárt, üde ambrosziát is
csöppents már kebelébe, hogy el ne gyötörje az éhség."

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét;
s ez szárnyterjesztő és éleshangu madárként
át a legen lecsapott a nagy égből. Míg az akhájok
fegyverkeztek már az egész táborban; Athéné
nektárt csöppentett s üde ambrosziát kebelébe
hős Akhileusznak, a szörny éhség térdébe ne szálljon.
Ő maga szenterejű apjának háza ölébe
tért ismét; s azok elszéledtek a fürge hajóktól.
Mint amidőn Zeusztól sürü hópelyhek raja röppen,
nagyfagyosan, légbőlszületett Boreász lehe hajtja:
így gomolyogtak amott a sürű sisakok, sugaras fényt
verve, a bárkákról s köldökkel-domboru pajzsok
és kőriskelevézek, erőslemezű hadivértek.
Fényük az égig elért, körben nevetett az egész föld
ércragyogásuktól; lábak dobogása dübörgött:
és a középen bujt vértjébe a bajnok Akhilleusz.
Fogcsikorítva eként készült, és két szeme égett,
mint tűzláng mélyen szívébe hatolt a nehéz kín,
míg dühödötten a trószra, magára emelte az isten
drága ajándékát, Héphaisztosz szép kezeművét.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére,
messzire szétáradt ragyogása, akárcsak a holdé.
Mint amidőn a hajós a vizen meglátja a fényét
fennlobogó tűznek, mely a hegy tetején a magányos
pásztori szálláson lángol, s a hajóst tovaűzik
messze halas tengerre a szélviharok, noha küzd is:
így ragyogott Akhileusz gyönyörű, remekelt paizsának
fénye a légbe; sisakját tette utána fejére,
azt az erős sisakot: mint csillag fénye, sugárzott
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Próbát tett most már fegyverben a fényes Akhilleusz,
illik-e rá, szép tagjai tudnak-e benne mozogni:
s lám, valamint szárny, úgy fölemelte a nép vezetőjét.
Apjától örökölt gerelyét kiemelte a tokból,
súlyos, erős, nagy volt az, megcsóválni se tudta
más az akhájok közt, egyedül csak a bajnok Akhilleusz.
Még szeretett apjának Kheirón adta e kőrist
Pélion ormáról, hogy majd vele hősöket öljön.
Alkimosz, Automedón, lovait fogták szekerébe
szorgosan ott, gyönyörű szép szíjjal, igával; a zablát
szájukon áthúzták, feszitették hátra a gyeplőt
jólácsolt állásához: fölemelte a fényes
kézbevaló ostort, s a szekérre szökellt vele nyomban
Automedón; Akhileusz meg a háta mögé, csupa vértben,
fénylő fegyveresen, valamint ragyogó nap az égen.
Apjának lovait dörgő hangon riogatta:
"Hej, Xanthosz, Baliosz, ti Podargé nagynevü vére,
máskép szánjátok megmenteni most vezetőtök,
újra akháj néphez, mikor elteltünk a csatával:
ott ne maradjon, mint Patroklosz, holtan a síkon."

Erre a járom alól így szólt neki gyors paripája,
Xanthosz, a földnek eresztve fejét, hogy hosszu sörénye
mind kibomolva a járom mellett ért le a földig
- mert szólóvá tette fehérkaru Héra, az úrnő -:
"Tudod meg, erős Akhileusz, megmentünk még ma a harcból:
csakhogy, a veszted napja közel van, s nem mi okozzuk,
mert a nagy isten lesz oka és az erőskezü Moira.
S nem mi okoztuk lassúsággal vagy tunyasággal,
hogy megfosztották Patrokloszt fegyvereidtől:
legjelesebb isten, kinek anyja a széphaju Létó
ölte meg őt az elősorban, s Hektórnak adott hírt.
Mert sebesen száguldunk, mint Zephürosz szele száguld,
melyet a leggyorsabbnak mondanak: ám neked is csak
sorsod, hogy leigázzon egy isten s ember erővel."

Szólt, s az Erínüszek itt megakasztották a beszédét.
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
"Mit jósolsz te halált, Xanthosz? Hozzád nem is illik.
Jól tudom azt magam is, hogy a végzetem itten elesni,
messze nagyonszeretett szüleimtől: ámde a harcot
mégse hagyom, míg torkig nem laktatnak a trószok."

Szólt, s a legelsők közt rikkantva rohant a lovakkal.

Így fegyverkeztek körülötted, a görbe hajóknál,
Péleusz folyton harcra-mohó fia, mind az akhájok.
Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon.
Zeusz pedig elrendelte Themisznek, hogy gyülekezni
hívja az isteneket sokvölgyü olümposzi bércen:
körbehaladt Themisz és Zeuszhoz küldötte el őket.
És eljött minden folyam is, csak az Ókeanosz nem;
jöttek a nimfák is, kik a szép ligetekben időznek
és a folyók forrásainál s a füves legelőkön.
És hogy a Fellegtorlaszoló házához elértek,
szép sima termek ölén le is ültek mind, miket egykor
Héphaisztosz remekelt Zeusznak, leleményes eszével.
Így gyülekeztek ezek Zeusznál; hallotta a hívást,
és a vizek mélyéről jött soraikba Poszeidón.
És a közepére leült, Zeusz szándékát tudakolva:

"Mennykövező, gyűlésbe miért hívtál ide minket?
Tán valamit tervelsz az akháj meg a trójai néppel?
Mert nagyon is közel ég hozzájuk a harc viadalma."

Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Földrázó, hisz a szándékom tudod és hogy a gyűlést
értük tartom, akikre szivem gondol, noha vesznek.
Én magam itt maradok, s az olümposzi bérc meredekjén
ülve gyönyörködöm, így nézek le; de menjetek el mind,
többiek, innen, a trójai és az akháj seregekhez:
És akihez ki-ki húz, azt védje-segítse a harcban.
Mert Akhileusz ha akár maga küzd csak a trójaiakkal,
még úgy sem tudják föltartani, bár kis időre.
Már azelőtt is reszkettek hisz tőle, ha látták:
s most, hogy társa miatt íly szörnyü a lelke haragja:
félek: a várfalat is szétrontja a végzete ellen."

Szólt Kronidész, s nemcsillapodó csata kélt a szavára,
s indult hadba az isten mind, szive kétfele oszlott.
Ment a hajók seregéhez Héré, Pallasz Athéné,
véle a föld övezője Poszeidón és a segítő
Hermeiász, ki kitűnt köztük leleményes eszével.
Héphaisztosz velük együtt ment, büszkén erejére
ott bicegett: hitvány lábszárai lent karikáztak.
És a sisakrázó Árész meg a trójaiakhoz
ment s vele nyíratlan Phoibosz s nyilas Artemisz úrnő,
Létó és Xanthosz s a mosolyszerető Aphrodíté.

Míg nem avatkoztak be a harcba az elnemenyészők,
addig örült az akháj nép szörnyen, mert hisz Akhilleusz
feltűnt már, ki a vad harctól rég távolidőzött:
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
félve, amint megpillantották fürge Akhilleuszt,
fénylő fegyvere közt, az ölő Árésszal egyenlőt.
Ámde amint az Olümposziak tömegükbe vegyültek,
akkor a bujtogató Erisz éledt; Pallasz Athéné
nagy szava szólt; hol az ároknál állt, kívül a bástyán,
hol meg a visszhangzó parton harsogva rikoltott;
másoldalt meg Arész, a sötét viharokkal egyenlő,
várfokról sivitott, serkentve a trójai népet,
majd meg a Szép Dombnál szökdelt Szimoeisz vize mentén.

Így kergették össze a két hadinépet a boldog
istenek, egymás közt is ekép gyúlt szörnyü viszályuk:
mennydörgött iszonyúan az emberek, istenek apja
fönt; s odalent megrázta Poszeidáón a hatalmas
végetlen földet s a magas, meredek hegyek ormát.
Sokforrású Ída egész töve megremegett már,
csúcsai is, meg a trójai vár, az akháji hajók is.
És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant föl a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa fölötte a földet a szörnyü Poszeidón,
isten s ember előtt mert föltárulnak a nyirkos
rettenetes termek, miket isteneink is utálnak;
íly nagy zajjal tört egymásra a sok dühös isten.
S ekkor a büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
állt szemben, szárnyas nyilakat hordozva kezében:
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemü Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzehatónak;
hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörvényü folyó dühe rontott,
égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven.

Isten eként rontott istenre; s eközben Akhilleusz
Hektór ellen epedt a tömegbe hatolni leginkább,
lelke leginkább Príamidész vérével akarta
jóllaktatni Arészt, a szilárd pajzsos csatavívót.
Aineiászt meg a népösztönző Phoibosz Akhilleusz
ellen hajtotta, s nagy erőt küldött a szivébe.
Hangra olyan volt, mint Priamosz fiusarja Lükáón,
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:

"Trója tanácsosa, Aineiász, szavaid hova tűntek:
bor mellett, fejedelmek közt fenyegetve igérted,
hogy viadalra kiállsz te a Péleidész Akhileusszal."

Néki meg Aineiász így adta szavára a választ:
"Príamidész, minek is küldesz? Mi se hajtja a lelkem,
Péleusz büszkeszivű fia ellen szállani harcba.
Hisz nem most állnék ki először a fürge Akhilleusz
ellen, mert kelevézével már megfutamított
egyszer: az Ídáról, amikor csordánkra csapott rá
s Pédaszosz- és Lürnésszoszt dúlta fel; engem a nagy Zeusz
megmentett, ébresztve erőm, gyorsítva a térdem.
Majdnem elestem Akhilleusz és Pallasz keze által,
mert ő járt, fényt adva, előtte, s adott neki intést,
hogy trószok s lelegek fiait gerelyezze halálra.
Péleidész ellen most küzdhet a földi halandó:
mindig, egy isten van vele, hogy megvédje a vésztől.
És ha az ő kelevéze röpül, sose fárad el addig,
míg hegye emberi húst nem döf; ha az isten a harcot
egyformán mérné, akkor nem győzne le könnyen,
bárha magát ércből lévőnek vallja egészen."

Válaszul erre eképen szólt Zeusz sarja, Apollón:
"Bajnok, hát te is éppúgy kérd örök isteneinket:
hisz mondják, hogy anyád Zeusz lánya, a szép Aphrodíté,
míg neki hitványabb istennő volt a szülője:
mert Zeusztól született a tiéd, s az a tengeri véntől.
Ronts neki hát a szilárd érccel, ne riasszon a harctól,
bénító szókkal ha reád támad fenyegetve."

Így szólt, és nagy erőt fújt ekkor a népterelőbe;
s ő az elősoron át, ragyogó ércmezben, előtört.
Ankhíszész sarját meglátta fehérkaru Héré,
mint tör a harci tömegben Akhilleusz ellen előre;
szólította az isteneket, s ezt mondta közöttük:

"Gondoljátok meg, te Poszeidáón meg Athéné,
elmétek mélyén, hogyan üt ki e harcban a dolgunk.
Lám, ez az Aineiász ragyogó ércmezbe takartan
Péleidész ellen tört, Phoibosz küldte előre.
Jertek azonban, kergessük most hátra a harcból;
s egy közülük Akhileusznak is álljon az oldala mellé
és adjon nagy erőt neki, hogy ne lohadjon a kedve;
tudja, hogy őt kedvelve segítik az elnemenyészők
legderekabbjai; és hitványak azok, kik idáig
pusztítást, veszedelmet elűztek a trójaiaktól.
Lám, az Olümposzról lesiettünk ebbe a harcba
mind, nehogy őt ma a trójaiak közt bántalom érje:
később majd úgyis megesik vele az, mit a végzet
szőtt fonalán számára, mihelyt megszülte az anyja.
Ám ha Akhilleusz ezt nem hallja meg isteni hangból,
megrémül, ha a harcban egy isten száll vele szembe:
mert amikor nyíltan jelenik meg, szörnyü az isten."

Néki a föld rázója Poszeidón adta a választ:
"Héré, esztelenül ne dühöngj, hozzád nem is illik.
Cívódást nem akarnék én más égilakókkal
kezdeni most, hisz nékünk sokkal több a hatalmunk.
Húzódjunk csak odébb, üljünk le figyelni, az úttól
messzebb, és ez a harc a halandók gondja legyen csak.
Majd ha Arész belekezd a csatába, vagy indul Apollón,
és Akhileuszt akadályozzák, vagy visszaszorítják,
akkor a harci viszály miközöttünk újra feléled
nyomban; s azt hiszem én, gyorsan dől majd el a harcunk:
s ők az olümposzi csúcsra szaladnak az égilakókhoz,
mert a karunk erejével mindkettőt leigázzuk."

Így szólt, és legelől indult el a kékhaju isten
isteni Héraklész kör-bástyafalához, amelyet
trójai férfiak építettek néki s Athéné,
jó magasan, hogy a tengeri szörnytől megmeneküljön,
mert az a partról őt a mezők fele szokta követni.
Ott ült most le Poszeidáón meg a többi nagy isten,
válla köré megnemhasadó felhőt kanyarítva.
Másrészről amazok meg a Szép Dombon lehevertek,
íjas Apollón, véled, s várdúló vad Arésszal.
Mindkét részen eként tartották ülve tanácsuk;
csakhogy a szörnyü csatát megkezdeni mind vonakodtak
hosszan: azonban a csúcson ülő Zeusz adta parancsát.
Megtelt vélük a síkság, és ragyogott a vitézek
és lovak ércétől; remegett a sok összefutónak
talpa alatt a mező. S köztük két legderekabb hős
összeakadt ama két had közt, mert küzdeni vágyott:
Aineiász Ankhísziadész meg a fényes Akhilleusz.
Aineiász lépett ki előbb, lengette sisakja
forgóját fenyegetve, s a harcban-nagyszerü pajzsot
melle elé feszitette, s rázta az érchegyü dárdát.
Péleidész meg szemből kélt, mint vészes oroszlán,
melyet az egybefutott sok férfi, egész falu népe
vágy leteríteni, s ő csak sétál, megveti őket;
csakhogy amint egyik heves ifjú dárdahegyével
megdöfi, összehuzódik, torkot tát, foga mellett
tajték forr, s nagyerős mellében felnyög a szíve;
farkával mindkét csipőjét, bordaszegélyét
korbácsolja; magát viadalra hevíti dühében:
s tűzbe borult kék szemmel száguld: hátha lesujthat
ott valakit, vagy elől a tömeg közt ő maga hull el:
így küldötte erős és bátor lelke Akhilleuszt
nagyszivü Aineiász ellen viadalra rohanni.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:

"Aineiász, minek is törtél íly szörnyen előre
népedből? Vagy azért küld lelked elém viadalra,
mert hiszed azt, hogy a lóbetörő trósz népen uralkodsz
majd, Priamosz méltóságában? Hát ha megölsz is,
akkor sem teszi még Priamosz kezeidbe hatalmát:
sok fia van, s ő is szívós, nem is esztelen ember.
Vagy valamely gyönyörű telket hasitott ki tenéked
trósz néped, hogy majd míveld, tudj szántani-vetni,
hogyha megölsz engem? De hiszem, hogy e munka nehéz lesz.
Mert úgy vélekedem, gerelyem már messzeriasztott.
Vagy nem is emlékszel, mikor ott őrizted a csordát
Ída hegyén egyedül, hogyan űztelek akkor a völgybe
gyors lábbal sebesen? Te futottál, vissza se néztél.
Onnan Lürnésszoszba szaladtál, csakhogy e várost
feldúltam, segitettek Zeusz atya, Pallasz Athéné;
és a szabadság napját ott elvettem a nőktől,
zsákmányom lett mind; téged maga Zeusz meg a többi
isten megmentett: de hiszem, hogy nem teszi most meg,
bárha szivedbe veted; húzódj csak vissza, ha mondom,
újra a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már."

Erre meg Aineiász szólt, és így adta a választ:
"Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
Tudjuk az egymást nemzetségét s hogy szüleink kik,
hisz hallottuk a földi halandók régi regéit:
ámde enyéim nem láthattad s én se tiéid.
Mondják, hogy te a tisztanevű Péleusz fia volnál,
és Thetisz édesanyád, az a széphaju tengeri nimfa;
nékem azonban apám Ankhíszész, büszkeszivű hős,
evvel kérkedem, és hogy anyám, aki szült, Aphrodíté.
Drága fiát közülük kettő meg fogja siratni
még e napon: mert azt mondom, gyerekes fecsegéssel
nem lehet így szétválni nekünk, hazatérni a harcból.
S hogyha talán kívánsz törzsünkről kérdeni - halljad,
elmondom, hogy tudd; sokan ismerik úgyis a törzsünk:
Dardanosz ősünket nemzette először a nagy Zeusz,
Dardanié alapítóját, mert még a mezőn lent,
szent Troié, a beszédes népek városa; nem volt;
régen a forrásdús Ídé töve volt a közös hon.
Néki Erikhthoniosz fejedelmünk lett az utóda,
ő, aki dúsabb volt, mint bármely földi halandó:
háromezer kancája legelt vizenyős legelőkön,
és virgonc csikajának örült valamennyi szökellve.
Néhányért közülük Boreász gyulladt szerelemre,
s ménnek alakjában meghágta a sűrüsörényűt;
és ellettek a vemhes kancák néki tizenkét
fürge csikót: ezek ugrándoztak a búzamezőkön
és a kalász tetején, s a kalász nem tört meg alattuk;
és amikor szökdeltek a tenger tágterü hátán,
ősz hullám tarajos tetejét érintve futottak.
Trószt nemzette Erikhthoniosz, trószok fejedelmét:
és azután Trósznak három kitünő fia sarjadt,
Ílosz s Asszarakosz, meg az isteni szép Ganümédész,
ő, ki olyan szép volt, mint egy sem földilakók közt:
éppenezért elorozták isteneink: legyen ottfönn
nagy szépsége miatt köztük Zeusz töltögetője.
Ílosz Láomedónt nemzette, a tisztanevű hőst:
Láomedón azután Títhónoszt és Priamoszt is,
Lamposzt és Klütioszt meg az Árész-ág Hiketáónt;
Asszarakosz Kapüsz apja, Kapüsz fia Ankhíszész lett,
Ankhíszész fia én, s Priamosz fia isteni Hektór.
Lásd, dicsekedve e törzset, e vért vallom magaménak;
Zeusz a csatázók hős erejét szaporítja, lohasztja,
úgy, ahogyan kívánja: hisz ő mind közt legerősebb.
Ej, de mit is fecsegünk, mint gyermekek íly sokat erről,
míg a csaták mezején állunk, közepében a harcnak.
Hisz tudnánk mindketten szólni gyalázó szókat
hosszan: százevezőjü hajó sem hordja el, annyit.
Mert a halandók nyelve forog, sok rajta a szózat,
mindenféle beszéd: nyílik tere itt is, amott is.
És amilyen szót mondasz, olyant fogsz hallani is rá.
Ámde mi szükség itt civakodnunk és veszekednünk
egymással szemben, mint asszonyok, oly szidalommal,
mint ha azok dühösen, lélekharapó szavaikkal
mardossák egymást kiszaladva az út közepére,
szólva valót s hazugot, mivel erre is indit a méreg.
Most a kivánt harctól szókkal nem ijesztesz el engem,
míg érccel meg nem küzdünk: nosza rajta, siessünk,
ízleljük meg már egymást érces kelevézzel."

Mondta, s a rémes pajzsba ütötte nehéz kelevézét;
dárdahegyétől fölbődült az a rettenetes pajzs.
Péleidész meg a pajzsot erős markával egészen
eltartotta magától, mert megijedt, hogy azonnal
áttör azon kelevéze a nagyszivü Aineiásznak:
balgatagon, nem tudta a lelkében s a szivében,
hogy nem olyan könnyű leigázni az istenek ékes,
híres ajándékát: a halandó nem töri azt meg.
Aineiász súlyos kelevéze se fúrta keresztül
akkor, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
két rétegbe hatolt be, de három rétege volt még
pajzsának, mert öt lapból kalapálta a Sánta,
két réteg volt érc, kettő belül ón, s ez az egy volt
köztük arany, s ez föltartotta az érchegyü dárdát.
Most azután Akhileusz röpitette nagyárnyu dzsidáját,
s Aineiászt hajitotta meg avval, domboru pajzsán,
legszélső peremén, hol keskeny réz keretezte;
s ott az ökörbőr is vékony volt, rajta Akhilleusz
kőrisdárdáját átverte, s a pajzs belerendült.
Aineiász lebukott, kifeszítve erősen a pajzsot
rémülten: míg háta fölött suhogott el a dárda,
s vágyva a földbe szaladt, átverte a férfiborító
pajzs mindkét peremét; ő meg kikerülve a hosszú
lándzsát, állt (a szemére borult az iszony riadalma),
kábán, mert közel állt meg a fegyver; azonban Akhilleusz
rárontott hevesen, fölemelte a jóhegyü kardot,
s rettentőt riadott: de követ ragadott a kezébe
Aineiász, amilyent két férfi se tudna emelni,
mái halandó, s ő könnyen csóválta magában.
Ekkor a rárohanó Aineiász sziklakövével
sujtja sisakján, vagy paizsán, mely védi a vésztől,
Péleidész meg karddal tán elorozza a lelkét,
hogyha a föld rázója Poszeidón nem veszi észre.
Nyomban eképen szólt a haláltalan égilakók közt:

"Ó, jaj, a nagyszivü Aineiász szomorít, ki Akhilleusz
által sujtva hamar Hádész házába hanyatlik,
hogyha tovább hallgat hangjára a Messzehatónak,
balgatagon: hiszen az sose védi meg őt a haláltól.
Ámde miért szenvedjen most ez a bűntelen ember,
mások vétke miatt méltatlanul, ő, aki oly sok
kedves ajándékot küld mindig az égilakóknak?
Rajta tehát, a haláltól őt szabadítani szálljunk,
meg ne nehezteljen Kronidész, ha e hőst nagy Akhilleusz
elpusztítja: mivel neki sorsa, hogy élve maradjon,
hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán
Dardanosz ága, hiszen Zeusz őt kedvelte leginkább,
minden gyermeke közt, kit néki halandó nő szült.
Mert Priamosz fiait már meggyűlölte Kroníón:
s Aineiász erejét teszi végül a trószok urává
s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Földrázó, te magad gondold meg jól a szivedben,
mentsd-e meg Aineiászt, vagy hagyd odaveszni a Péleusz
gyermeke, hős Akhileusz keze által, akármi derék is.
Hisz meg is esküdtünk már arra, nem egyszer, az összes
égilakók gyűlése előtt, én s Pallasz Athéné,
Trója gonosz napját hogy többé vissza nem űzzük;
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják."

Hát mikor ezt hallotta a föld rázója Poszeidón,
útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében
és odaért, ahol Aineiász meg a hős Akhileusz állt.
Ott azután nyomban ködöt árasztott a szemére
Péleidész Akhileusznak: s ő maga húzta ki érces
dárdáját is a nagyszivü Aineiász paizsából
és Akhileusz lábához tette azonnal a földre -
Aineiászt tovavitte, magasba emelve a földről:
harcosok és paripák csatarendje fölött a magasban
messzesuhant Aineiász, mert isten keze vitte;
végül a sokrohamú csatatér peremére került el:
ott épp kaukónok vették föl a vértet a harcra.
S most közelébe megállt föld rendítője Poszeidón,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Aineiász, vak vagy, melyik isten küld oda téged,
hogy viadalra kihívd Akhileuszt, vele küzdeni kívánj:
nálad erősebb ő s inkább kedveltje az égnek.
Hátrálj csak mindig, valahányszor elébe vetődöl,
hogy sorson felül is Hádész házába ne hulljál.
Ám ha a hős Akhileusz meghalt, ha betölti a sorsát,
akkor bátran eredj a legelsők közt tusakodni,
mert hisz kívüle más téged le nem ölhet a harcban."

Szólt, s otthagyta, mikor már elmondott neki mindent.
Majd meg Akhilleusz arca elől oszlatta a bűvös
ködfelhőt: Akhileusz tisztán látott a szemével,
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
mert itt fekszik az én gerelyem, s nem látom a férfit,
azt, kire dobtam előbb, akit elpusztítani vágytam.
Így hát ennyire kedves volt a nagy égilakóknak
Aineiász, pedig azt hittem, szava puszta dicsekvés.
Hát menjen: hisz amúgy sem lesz már mersze kikötni
vélem, most, hogy örömmel megmenekült a haláltól.
Rajta, a harcszerető danaosz csapatot tüzelem most,
és más trószok elé száguldok próbatevésre."

Szólt, soraikba szökellt, buzdítva külön-külön őket:
"Távol a trószoktól ne maradjatok, isteni hősök,
férfi a férfi felé forduljon, törjön a harcba.
Bárha erős vagyok is, nem könnyű puszta magamnak
íly sokakat kergetni magamnak küzdeni minddel:
hisz sem Arész, örök isten, sem maga Pallasz Athéné
ennyi veszély torkát nem tudná győzni erővel;
ám mit a két kezem és lábam, meg a harcierőm bír,
most kijelentem, hogy semmit se mulasztok el abból:
áttörök én soraik rendjén s egy trójai sem fog,
azt hiszem, örvendezni, ha lándzsám megközelíti."

Szólt buzdítva; a trószt meg Hektór bátoritotta:
ő maga fog kirohanni Akhilleusz ellen a harcba:

"Büszkeszivű trószok, Péleusz fia meg ne riasszon.
Szókkal az istenek ellen akár magam is tusakodnám,
dárdával nehezebb, hisz sokkal több a hatalmuk.
Hát a szavát Akhileusz sem fogja beváltani mindet,
lesz, amit elvégez, s lesz majd, amit abbahagy ő is.
Én meg elébe megyek most, bár láng légyen a karja,
bár keze láng légyen, s izzó vas bajnoki lelke."

Szólt buzdítva: s a trójaiak lándzsákat emeltek:
összerohantak a harcos erők, zaja kélt a csatának.
Most odaállt Hektór mellé s így szólt nagy Apollón:

"Hektór, rá ne rohanj Akhileuszra a hadsorok élén,
csak kémleld a tömegből és csapatod sürüjéből,
még valahogy le ne dárdázzon, karddal le ne sujtson."

Szólt; s Hektór tüstént bevegyült népes csapatába
rémülten, hogy az isten hangja hatolt a fülébe.
Ekkor a trószra rohant Akhileusz szívében erővel,
szörnyü rivalgással: s átdöfte nagy Íphitión hőst,
Otrünteusz fejedelmi fiát, seregek vezetőjét,
várdúló Otrünteusznak, kit Néisz, a nimfa
szült, a havas Tmólosz hegy alatt, Hűdé buja földjén:
ezt, amikor rátört, dárdázta le fényes Akhilleusz,
épp feje legközepén, s kettéhasadott koponyája;
döngve zuhant le, s Akhilleusz most dicsekedve kiáltott:

"Rettenetes fia Otrünteusznak, fekszel a földön,
itt a halálod: míg honi földed a messze Gügaié
tó partján vár rád, hol apád rád hagyta a telkét,
örvényes Hermosz s a halas Hüllosz közelében."

Szólt dicsekedve, s amannak már éj hullt a szemére,
s harcszekerek darabolták szét az akháji sorok közt
ott legelől: Akhileusz meg utána a nagyszerü védőt,
Démoleónt, Anténór sarját verte keresztül,
épp a halántékán, ércarcu sisak közepében.
Nem tartott ki az ércsisak, áttört rajta a dárda
és koponyát roncsolt vágyó hegye, s egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.
Hippodamászt ezután, ki lováról földre szökött le
és menekült, kelevézzel megsértette a hátán:
és kilehelve a lelkét bődült, mint bika bömböl,
míg a legények vonszolják, Heliké nagy urának
áldozatául körbe, s a Földrázó örül ennek:
így bömbölt, míg csontjaiból hős lelke kiröppent.
S ment Akhileusz kelevézzel az isteni szép Polüdórosz
Príamidész ellen, kit a harcba bocsátani apja
még nem akart, mert minden gyermeke közt a legifjabb
s legszeretettebb volt és legkitünőbb a futásban.
És most balgatagon, mutogatni a lába erényét,
tört az elsősoron át, mígnem kilehelte a lelkét.
Hátközepén kelevézzel az isteni fürge Akhilleusz
általütötte az elrohanót, épp ott, hol a kettős
páncél egybeszalad, s arany övkapcsok csatolódnak;
köldöke tájékán tört testéből ki a dárda:
térdre rogyott nyöszörögve, sötét felhő köde hullt rá.
meggörnyedve, belét a kezével fogta magához.
Hektór megpillantva, hogy öccse, a szép Polüdórosz
kézben tartja belét, és így görnyed le a földre,
ködbe borult szeme, és már el nem tudta viselni,
hogy távol verekedjék, szemberohant Akhileusszal,
rázta hegyes gerelyét, mint tűzláng; ekkor Akhilleusz
rögtön amint meglátta, fölugrott s szólt dicsekedve:

"Itt van a férfi; ki lelkemben legfőbb sebet ejtett,
legdrágább társam ki megölte: a harc utain már
nem fogjuk többé egymást riadozva kerülni."

S görbén fölfele nézve beszélt Hektórhoz eképen:
"Lépj közelébb, hogy a vég küszöbét gyorsabban elérjed."

Erre sisakrázó Hektór nem félve felelte:
"Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt,
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
S jól tudom azt, hogy hitványabb az erőm a tiédnél.
Ám isten térdén fekszik, hogy dárdadobással
én, noha hitványabb, nem orozhatom-é el a lelked,
mert hisz van nekem is dárdám, és éles a vége."

Szólt, kelevézt csóvált s röpitette, de Pallasz Athéné
nagynevü hős Akhileusztól visszavetette a dárdát
könnyü lehellettel: s odahullt az az isteni Hektór
lába elé ismét; ezután Akhileusz nekiugrott
készen a kézitusára, hogy őt leterítse a harcban,
szörnyü rivalgással; de a hőst kiragadta Apollón
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét.
Háromszor nekirontva az isteni fürge Akhilleusz
érckelevézével, háromszor a mély ködöt érte:
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Megmenekültél most, kutya. Jó közeledbe került bár
csúf véged: de kimentett ismét Phoibosz Apollón,
ő, akihez könyörögsz, ha kirontasz a dárdazörejbe.
Majd csak rád akadok később, s végzek veled akkor,
hogyha nagy isteneink közt van nekem is, ki segítsen.
Most megyek és mást üldözök én, akit éppen elérek."

Szólt, s kelevézével nyaka szirtjén verte Drüopszot:
lába elé hullt ez, s Akhileusz otthagyta a földön,
S Démúkhoszt, a Philétoridészt, magas és deli harcost
térden ütötte a dárdájával, utána hatalmas
kardjával sebesítve meg őt, elorozta a lelkét.
Láogonosz jött s Dardanosz is, két sarja Biásznak,
harcikocsin, s Akhileusz mindkettőt földre vetette,
azt kelevézével s ezt karddal szúrta le szemből.
S Trószt, az Alasztoridészt: ez hozzálépve s a térdét
fogva könyörgött, tán megszánja s elengedi élve,
ifjan az ifjukoron könyörül, s nem küldi halálra:
balga, ki nem sejtette, hogy úgysem győzheti őt meg.
Mert nem volt Akhileusz édesszivü, sem puhalelkű,
küzdeni vágyott csak: s míg az megfogta a térdét,
s irgalomért esdett, ő máján szúrta a karddal:
mája kifordult hát, a sötét vér folyt ki belőle
s elboritotta ölét, és éjszaka hullt a szemére,
lelke kiszállt; s Akhileusz most Múliosz oldala mellé
állva, fülén sujtotta a dárdájával: a másik
fülből tört ki a dárdahegy; aztán bajnok Ekhekloszt
verte le, markolatos karddal koppantva fejére:
vérétől melegült fel a kard, míg két szeme fényét
bíborszínü halál s a kemény végzet betakarta.
Aztán Deukaliónt, ahol összefonódnak az izmok,
karján és könyökén sujtotta az érchegyü dárda:
ott állt Deukalión, nehezült kézzel, sebesülten
s várva a véget: Akhilleusz meg lenyakazta a karddal,
s elhajitotta fejét sisakostul messze: kiszökkent
csontjából a velő, s ő elnyúlt hosszan a földön.
S most Akhileusz nekirontott Peirúsz tiszta fiának,
Rhigmosznak, ki erősrögü Thrákia földje felől jött:
ezt gerelyezte meg, és a hasába hatolt be a fegyver,
földre zuhant a szekérből; Aréithooszt, szekerészét
hogy fordult a lovakkal, Akhileusz háton ütötte
dárdával: kizuhant ő is; riadoztak a mének.
Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,
szikkadt bércek alatt, s föllángol a rengeteg erdő,
s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:
íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,
s ölni akart Akhileusz: vértől ázott a sötét föld.
Mint ha befognak széleshomloku tulkokat együtt,
nyomtassák a fehér árpát kerekudvaru szérűn,
s bőgő tulkok alatt könnyen perdül ki az árpa:
így lépdeltek a büszkeszivü Akhileusz paripái
holtakon és pajzsok hegyiben, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről. Így tört diadalra Akhilleusz,
míg győztes kezeit szennyezte a harci mocsokkal.

S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
kettévágta csapatjaikat, s egy részt a mezőre
Trója felé űzött, hol tegnap félve futottak
még az akhájok, mert ragyogó Hektór dühe tombolt:
erre özönlöttek menekülve; de Héra elébük
sűrü ködöt feszitett akadályul: s más felük ekkor
mind az ezüstörvényű mély folyamárba zuhant be
nagy zajjal s tovasodródott; zúgott a magas víz,
és körben harsogtak a partok is: ők kiabálva
úsztak imitt meg amott, hányódva a forgatagokban.
Mint amikor tűzláng pattan, surrannak a sáskák,
és a folyót keresik, de a hirtelenül kitörő tűz
nem fárad soha el, s riadozva zuhannak a vízbe:
így Akhileusz keze által a forgatagos folyam árja
megtelt zúgással, meg férfival és paripával.
Ő meg, az isteni hős, kelevézét parti bokornál
megtámasztva, a vízbe szökellt, csak a kardot emelte,
mint valamely daimón, s tervelte eszében a rosszat:
erre meg arra ütött: csúf hörgés kélt a nyomában
gyilkos kardjának, s vértől pirosult a folyóvíz.
Mint amikor nagy delphin elől szétfutnak a vízben
mind a halak, s megtöltik a partüregek menedékét
félve, mivel ha elér egyet, felfalja egészben:
így bujtak meg a szörnyü folyam sodrában a trószok
partszakadékok közt; s Akhileusz, miután az ölésben
elfáradt, kiemelt a folyóból élve tizenkét
ifjút áldozatul Patroklosz holtteteméhez:
s mint kábult őzborjakat, úgy hajtotta a partra,
és kezüket jólmetszett szíjjal hátrakötötte
- ők hordták maguk eddig, sodrott ingen, a szíjat -
s adta a társainak, hajtsák el a görbe hajókhoz.
Ő maga vízbe szökellt ismét, vágyott az ölésre.
S Dardanidész Priamosz sarjával szállt a folyóban
szembe, Lükáónnal, mikor az ki akart menekülni.
Őt Akhileusz kertjükben már elfogta előbb is,
éjszaka törve reá, amikor viruló fügefának
ágát nyeste le késével, peremül szekeréhez:
s váratlan veszedelmül esett neki fényes Akhilleusz;
vitte hajóval a jóalapú Lémnoszba azonnal,
és ott Íészón sarjának eladta a foglyát.
Onnan sok kincsen váltotta ki régi barátja,
Imbroszi Éetión, s tovaküldte ariszbai földre:
onnan meg hazatért apjához, szökve, titokban.
És tizenegy napon át vigadott a családja körében,
hogy hazatért, s azutáni napon már újra Akhilleusz
karja közé hajitotta az isten, hogy tovaküldje
őt, ki utazni pedig nem akart, Hádészhoz Akhilleusz.
Hát amikor meglátta az isteni fürge Akhilleusz,
meztelenül, sisak és pajzs nélkül, dárdahagyottan,
- mert mindezt lehajítva, nagy-izzadtan menekült már
part fele, megroskadt két térde a fáradalomban -
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
lám, hisz a nagyszivü trójaiak, kiket én a csatákban
küzdve megöltem már, fölkélnek az éji homályból;
már ez is erre siet, megfutva a vészteli naptól,
bárha eladtam Lémnoszban, s a fehérhabu tenger,
mely sokakat kényszerrel zár, nem fogta magában.
Rajta tehát, ízlelje meg itt dárdám hegye élét,
hogy láthassam a lelkemben s tudhassam: amonnan
éppígy visszajön-é, vagy mégiscsak betakarja
végleg a termő föld, mely a bátrakat is leszorítja."

Így állt s töprengett; az meg kábulva közelgett,
hogy térdét érintse: nagyon vágyott a szivében
megmenekülni sötét vésztől és csúnya haláltól.
Hosszunyelű gerelyét fölemelte a fényes Akhilleusz,
megsebesíteni vágyva, de ő térdéhez inalt most,
s földrehajolt: s az a dárda a háta fölött tovaröppent
s földbe furódott, bár vágyott nagyon emberi húsra.
S ő Akhileusz térdét fél kézzel fogva könyörgött,
fél kézzel meg a jólhegyezett kelevézt szoritotta;
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

"Térded ölelve könyörgök, Akhilleusz, légy kegyelemmel.
Esdekelőd vagyok én, tisztelj hát, Zeusz nevelése!
Démétér kenyerét hisz tőled kaptam először
aznap, amint gyönyörű ligetünkben foglyodul estem,
s elvittél az apámtól messze s a kedveseimtől,
és el is adtál Lémnoszban: száz ökröd a díjam;
most háromszorosát adnám: nem telt le tizenkét
nap, hajnal volt csak, hogy elértem a trójai honba,
sok baj után, és most betaszít ismét a kezedbe
vészokozó sorsom, de hiszen tán Zeusz atya gyűlöl,
hogy neked ád ismét: az anyám rövidéletünek szült
engem, Láothoé, kinek apja az aggkoru Altész,
Altész, az, ki a harcszerető lelegek fejedelme,
s Pédaszosz ormán él, közelében a Szatnioeisznak:
Príamoszé lett lánya, de sok más lány vele együtt:
kettőnket szült ő, de te mindkettőt lenyakaznád.
Mert a legelsők közt leigáztad a szép Polüdóroszt,
istennek mását, nekidobtad az érchegyü dárdát:
most pedig énnékem lesz végem: nem hiszem úgysem,
hogy kezed elkerülöm, ha az isten már bele űzött.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
el ne eméssz engem, mert hisz nem is egy-anyaméh szült
Hektórral, ki megölte szelíd és hősszivü társad."

Így fordult hozzá Priamosz ragyogó fiusarja,
szólt könyörögve; de nem szelidült szó volt a viszonzás:

"Ostoba, váltságról ne beszélj, fecsegésedet elhagyd:
mert mielőtt Patroklosz elérte a végzete napját,
addig volt a szivemben kedv könyörülni a trószon,
és sok volt, akit élve ragadtam el és el is adtam:
most már egy sem akad, ki halála elől menekülhet,
hogyha az isten Trója alatt kezeimbe hajítja,
trójai nem menekül, s főként Priamosz fia pusztul.
S így te, barátom, halj meg szintén; kár nyöszörögnöd.
Meghalt Patroklosz, ki pedig nálad derekabb volt.
És nem látod-e, hogy magam is míly szép vagyok és nagy,
édesapám nemes és istennő szült a világra:
s mégis vár a halál rám is meg a kényszerü végzet,
meglesz hajnalban, vagy délbe, vagy alkonyodáskor,
hogyha az én lelkem szintén elorozza csatában
egy harcos, kelevézzel akár, vagy nyíllal idegről."

Szólt; mire annak a kedves szíve s a térde elernyedt:
és eleresztve a dárdát, ült, mindkét keze tárva:
míg Akhileusz éles kardját a magasba emelte,
s vállperecén sujtotta a nyak mellett: belemélyedt
végig a kétélű kard, az meg a földre hanyatlott
s elnyúlt: vére omolt feketén, áztatta a földet.
S most Akhileusz, lábánál fogva, bedobta a vízbe,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Így, ni, feküdj a halak közt, melyek nagy nyugalommal
nyalják majd le a vért a sebedről: édesanyád sem
tud kiterítve siratni, de hurcol majd a Szkamandrosz
forgatagos vizein le a tenger széles ölébe.
S majd a sötét hullám tetején felszínre szökik fel
egy fürgébb hal, falni Lükáón hószinü háját.
Itt vesztek, míg szent Tróját meg nem veszi harcunk,
futtok előlem s én űzlek, kaszabollak örökké:
és az ezüstös forgatagú, szépsodru folyó sem
ment meg, akármíly sok bika omlott áldozatául,
s örvényébe patás paripákat dobtok is élve.
Még így is gonoszul hulltok ti, amíg Patroklosz
hulltáért nem lesz lakolástok s annyi akhájért,
kit, míg távol voltam, elöltetek itt a hajóknál."

Így szólt; és a folyó jobban dühödött a szivében:
s lelkében forgatta, hogyan szűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzve a trósztól.
Közben a Péleidész, fölemelve nagyárnyu dzsidáját;
Aszteropaiosznak nekiugrott, vágya megölni,
Pélegon ifju fiát, kinek apja az Axioszé volt:
annak szült Periboia, Akesszamenosz legidősebb
lánya, mivel vele hált örvénylő Axiosz egykor.
Erre rohant Akhileusz: hanem ez kiszökellt a folyóból,
és vele szembe megállt, két dárdával: kebelébe
Xanthosz erőt öntött, haragudva sok ifju vitézért,
szánakozás nélkül kit Akhilleusz ölt le vizében.
Hát mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:
"Honnan jössz te, ki vagy, hogy elém mersz állni a harcban?
Szánandó a szülő, akinek fia ellenem áll ki."

Válaszul erre ekép szólt fénylő Aszteropaiosz:
"Hősszivü Péleidész, minek is kutatod születésem?
Távoli Paionié röge küldött engem e földre,
nagygerelyes paión fiakat vezetek: s ez a hajnal
már tizenegyedik épp, hogy elértem a trójai várba:
szélesmedrü folyó, a nagy Axiosz őse nememnek,
Axiosz, ő ki a leggyönyörűbb vizet ontj a a földön,
és a dicsődárdájú Pélegon apja, ki engem
nemzett, azt mondják; node küzdjünk, fényes Akhilleusz!"

Szólt fenyegetve; de isteni hős Akhileusz fölemelte
kőrisdárdáját; s kettőt hajitott el a bajnok
Aszteropaiosz, mert mindkét keze dárdavető volt:
s egyik a pajzsba szaladt, hanem át nem verte egészen
mégsem, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
másik a jobb könyökét horzsolta a hős Akhileusznak,
s mint a sötét felhő, vér folyt, de a dárda fölülszállt,
s földbe szaladt, bármint epedett jóllakni husával.
Most azután Akhileusz hajitott egyenesröpülésű
dárdát Aszteropaiosznak, vágyódva megölni:
elvétette, s a part magasába ütötte a dárdát
s ez közepéig fúródott be a parti fövenybe.
Oldala mellől hát Akhileusz felrántva a kardját,
nékirohant hevesen; nem tudta kihúzni Akhilleusz
dárdáját izmos markával a bajnok a földből:
háromszor nekilódult, hogy megrázza, kirántsa,
háromszor kifogyott az erőből, végre negyedszer
már el akarta a hajlott dárdát törni a lelke,
csakhogy előbb elorozta Akhilleusz karddal a lelkét:
mert a hasába csapott kardjával a köldöke mellett:
és bele mind kibomolt, s a szemét a homály betakarta,
míg hörgött; Akhileusz, sarkkal mellére tapodva
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:
"Így, ni, feküdj: nem könnyü neked vetekedni a nagy Zeusz
sarjaival, méghogyha folyó nemzett is a földre.
Azt mondtad, hogy az ősöd a szélesmedrü folyóvíz:
én meg a nagy Zeuszról vallom dicsekedve, hogy ősöm:
s ember az édesapám, fejedelme a mürmidonoknak,
Péleusz Aiakidész: Aiakosz meg Zeusz ivadéka:
s mint tengerbefutó folyamoknál Zeusz az erősebb,
úgy ivadéka erősebb, mint a folyó ivadéka.
Lám, melletted is itt e folyó tán védene téged:
csakhogy Zeusz Kroniónnal nem lehet állni a harcot;
még a király Akhelóiosz, ő sem olyan hatalomban,
sem mélyáradatú nagy sodra az Ókeanosznak,
mely pedig apja a föld minden folyamának, a teljes
tengernek, minden forrásnak, mélyvizü kútnak:
s mégis a nagy Kronidész villámát rettegi ő is
és a riasztó mennydörgést, ha ledördül az égből."

Szólt, és ércgerelyét kicsavarta a parti szegélyből.
S őt, miután kedves szívét elorozta, heverni
hagyta a part fövenyén, tetemén át folyt a sötét víz.
És a halak meg az angolnák körülötte sürögtek,
és a veséje körül háját marakodva harapták.
Ő meg elindult, és a lovas paiónok után ment,
örvénylő víznél kik még szanaszét szaladoztak,
mert látták, hogy a vad viadalban a legderekabbat
Péleidész Akhileusz keze, kardja a földre igázta.
Ott leütötte Müdónt és Mnészoszt, Asztüpüloszt is,
Ainiosz- és Thraszioszt, vele Therszilokhoszt, Ophelesztészt:
s még több paiónt is megöl ekkor a fürge Akhilleusz,
hogyha a mélyörvényü folyó nem szól haragos szót,
férfi alakjában, sebes örvény forgatagából:
"Ó, Akhileusz, az erőd győztes, de a tetteid immár
rettentők: hisz az istenek óvnak örökkön a harcban.
Hogyha a trószt lekaszálni Kronosz fia mind neked adta,
űzd ki vizemből és végezd csoda-tetted a síkon:
mert kedves vizeim megteltek holttetemekkel,
és nem is onthatom őket az isteni tenger ölébe,
mert elzárnak a hullák; míg te csak ölsz dühödötten.
Szűntesd már az ölést; bámullak, nép fejedelme."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
Zeusz nevelése, Szkamandrosz, meglesz mind, amit óhajtsz:
trójai esküszegők leölését nem hagyom abba
mégsem, amíg várukba nem űzöm, s szembe nem állok
Hektórral, hogy az öljön majd meg, vagy pedig én őt."

Szólt, s dühös istenként tört újra a trójaiakra.
S ekkor Apollónhoz szólt mélyörvényü Szkamandrosz:
"Jaj, te Ezüstíjas, Zeusz gyermeke, nem hallgattál
édesapádra, pedig nagyon is lelkedre kötötte:
Trója vitézét védd, vele légy, míg eljön az alkony,
sűllyed a nap, s beborítja rögös mezeinket az árnyék."

Szólt; mire dárdavető Akhileusz a habok közepébe
ugrott partja felől; s a folyó nekitört dühödötten;
áradatát fölverte, a sok tetemet taszigálta,
úszott rengeteg ott, kit Akhilleusz ölt meg a vízben:
hát ezeket kivetette magából, mint bika, bőgve,
partja felé, de az élőket mentette vizével,
mély örvényei közt gyönyörű habbal betakarta.
Rettenetes tarajos hullám tört most Akhileuszra,
és pajzsának ütötte vizét, s ő állni szilárdan
már nem volt képes, de kezével megragadott egy
szépsudarú szilfát: hanem az kiszakadt gyökerestül,
szétroncsolta a part peremét, sürü ágaival meg
föltartotta a szép vizeket, s mint híd magasult ott,
mert a folyóba zuhant; s Akhileusz kiugorva a vízből
szökkent már szaladó lábbal tovaszállni a síkra,
mert megijedt. A folyó-isten nem hagyta a hajszát,
fölmagasult feketén, hogy megszűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzze a trósztól.
S Péleidész oly messze szökellt, ahogy illan a dárda,
mint a sötét sas támad, amint ragadozva vadászik,
minden szárnyas közt mely a legsebesebb, legerősebb.
Így szökkent Akhileusz: mellén ércfegyvere csörrent
rémületes zajjal; rézsút szaladott a folyótól,
az meg, háta mögött, iszonyúan zúgva, követte.
Mint valamely kertész ha sötétvizü dús patakokból
áradatot vezet át kertjén, viruló veteményén,
kézbe kapát tart, és az iszapgátat kidobálja:
s míg az előrerohan, valamennyi kavics vele gördül,
csörgedez át a mezőn, kanyarogva csobog le a lejtőn,
és a patakterelőt is folyton meg-megelőzi:
épp így érte be most Akhileuszt szakadatlan a hullám,
bármíly gyors volt is: hisz az isten mindig erősebb.
És valahányszor csak vágyott gyorslábu Akhilleusz
szembe megállani és megtudni, hogy űzik-e még őt
mind a haláltalanok, kik a tágterü égbe lakoznak,
annyiszor érte el őt ama Zeusztól lett zuhatagnak
sodra a válla fölött: ő meg, szomorodva szivében,
(lábaival szökdelt, de a víz megtörte a térdét,
rézsút foly sebesen, s a fövenyt elmosta alóla:
s följajdult Akhileusz, fölnézve a tágterü égre:
"Zeusz atya, egy isten sem akad már engem a vízből
megkönyörülve kimenteni? Aztán bármi baj érhet.
Ellenem annyit nem vétett egy égilakó sem,
mint jó édesanyám, aki elbűvölt hazugul, mert
azt mondotta, hogy én páncélos trójaiaknak
bástyatövén Phoibosz nyila által pusztulok el majd.
Bár ölt volna meg itt Hektór, legjobb daliájuk:
hős hullt volna el, és hős hordana bajnoki zsákmányt:
most nyomorult és csúnya halál zsákmánya leszek csak,
mert a folyóba veszek, mint kondás kisfiu, hogyha
égszakadás idején patakon szalad át, s az elönti."

Így szólt; s erre Poszeidáón és Pallasz Athéné
férfi alakjában sebesen közelébe kerültek,
megfogták a kezét, és bíztatták szavaikkal:
köztük először ekép szólt föld rázója Poszeidón:
"Péleidész, sose reszkess így, sose is riadozzál:
mert oly két segitő állt melléd, isten az égből,
Zeusz akaratja szerint: magam én és Pallasz Athéné,
hogy nem sorsod már leveretni a víz dühe által;
majd elcsendesedik, magad is meglátod azonnal;
intünk hát okosan téged, ha hajolsz a szavunkra:
addig meg ne pihenj az egyenlő ütközetekben,
Trója dicső bástyái közé míg nem szoritottad
mind be a megszaladót; s Hektór lelkét elorozva
térj csak a gályákhoz: neked adjuk a harc diadalmát."

Így szóltak, s a haláltalanokhoz mentek el onnan;
s ő ment - mert nagyon is biztatta az isteni szózat -
vissza a rétre, amely megtelt kiomolt zuhataggal:
rajta leszúrt ifjak sok díszes fegyvere úszott
és tetemük köztük; térdét a magasba emelve
ment Akhileusz a folyó sodrával szembe: s a vízár
nem tarthatta föl, oly nagy erőt küldött neki Pallasz.
Ám a Szkamandrosz sem szűnt meg haragudni a hősre,
még dühösebben duzzasztotta magasba a habját,
és Szimoeisz folyamához ekép szólt átkiabálva:
"Drága fivérem, jőjj, fékezzük e férfi futását
mink ketten legalább: hiszen ez feldúlja azonnal
nagy Priamosz várát, menekülnek a trószok a harcból.
Hát te segíts szaporán, vizet onts valamennyi mederbe
forrásodból, és minden patakod nekikergesd,
támassz nagy hullámokat, és harsogva recsegtess
szálfákat, köveket, fékezni e vadszivü férfit,
mert most folyton győz, az isteni tettre törekszik.
Azt mondom, hogy erő, szépség meg nem szabadítják,
szép fegyverzete sem, mely majd a mocsár fenekén fog
eltemetődni iszapba takartan, s még tetemét is
eltakarom fövenyemmel, sok kavicsot boritok rá,
hogy szétszórt csontját se találják majd az akhájok,
oly sok iszap halmát hordom, takarom tetemére.
Az lesz sírja is ott, sose kell neki hordani hantot
eztán már, amidőn temetését társai tartják."

Szólt, s Akhileuszra rohant, zavaros habbal magasodva,
morgott tajtékkal; vérrel, holtak tetemével.
S bíborszín hulláma a Zeusz-küldötte folyónak
tornyosodott magasan s Akhileuszt elvitte, -sodorta.
Héra nagyot harsant, féltette erősen Akhilleuszt,
el ne ragadja a mélyörvényü folyam zuhogása:
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
"Sánta fiam, kelj föl: mert csak te magad vagy egyenlő,
úgy látom, mélyörvényű Xanthosszal a harcban;
hát te segíts szaporán, mutogasd tüzeid lobogását;
s én a fehér-felleghajó Notosz- és Zephürosznak
hívom elő súlyos viharát a vizek közepéből,
mely majd tűzbe borít trósz főket, trójai fegyvert,
dúló lángot hoz; te meg égess parti szegélyén
Xanthosznak fákat, s bele is vess lángokat: el ne
térítsen valahogy hízelgőn vagy fenyegetve:
és ne pihenjen erőd addig, míg én nem adok jelt
hangos szóval: a nemlohadó láng húnyjon el akkor."

Szólt; mire Héphaisztosz kilövellte az isteni lángot.
Az legelőbb a mezőn lobogott, s égette a holtak
testét, azt a sokat, kit mind Akhileusz keze ölt meg.
Elszáradt a mező, elapadt a vizek ragyogása.
Mint ma-locsolt kert földje kiszárad, hirtelen, ősszel,
mert ráfú Boreász, s megörül szívében a gazda:
így száradt ki a rét, hamuvá hamvadtak a holtak,
s ő fennenragyogó lángját a folyóba vetette.
Égtek a szilfák és a füzek s a sürű tamariszkok,
égtek a lótuszok is, meg a szittyók, sások, a káka,
mely a folyó szép medre körül sűrűn nevelődik;
kínlódtak halak és angolnák, úszva az örvény
mélyében, vagy a szép víz sodrán erre meg arra,
mert leleményes Héphaisztosz kínozta meg őket.
És égett az erős folyam is, szót szólva kimondta:
"Héphaisztosz, veled egy-erejű isten nem akad már,
én se fogok teveled, míg így lángolsz, tusakodni:
hagyd a viszályt: hadd űzze akár most rögtön Akhileusz
várából ki a trószt: mit nékem a harc, a segítés?"

Szólt, míg ette a tűz s gyönyörű hullámai forrtak.
Mint forr bévül az üst, ha hatalmas láng van alatta,
mert hízlalt sertés zsírját olvasztja a lángon,
s forr, fröcsköl körben, száraz fahasáb tetejében:
úgy lángolt a folyó gyönyörű vize, habjai forrtak;
s már tovafolyni se bírt, meg is állt: kínozta a gőzzel
furfangos Héphaisztosz kényszere; s ő nyöszörögve
Héra felé fordult, hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Héra, fiad mért tört őrjöngve az áradatomra
mások előtt? Hisz nincs nekem ellened akkora vétkem,
mint amazoknak mind, kik a trójaiak segitői.
Én ugyan abbahagyom, ha parancsod aképen akarja:
ám tegye ő ugyanazt: s én még meg is esküszöm arra,
hogy soha Trója gonosz napját nem háritom el már,
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják."

Meghallotta az istennő, a fehérkaru Héra,
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
"Hagyd, nagyhírü fiam, Héphaisztosz: hisz nem is illik
nem múló istent így gyötreni földilakókért."

Szólt; oltotta is el Héphaisztosz az isteni lángot:
s ím, gyönyörű medrébe simult mind vissza a hullám.

És miután megtört Xanthosz dühe, ők is elálltak;
mindkettőt Héré fékezte, pedig haragos volt.
Most a viszály meg a többi nagy égilakó közibé hullt
súlyosan és szörnyen: két szándék kélt a szivükben:
összefutottak erős zajjal, recsegett a teres föld;
s körben a roppant ég zengett; hallotta a nagy Zeusz,
ült az Olümposzon, és nevetett örömében a szíve,
míg szemlélte az összecsapó dühös égilakókat.
S már azok egymástól nem is álltak távol: először
pajzsbeverő Árész rontott neki érckelevézzel
Pallasz Athénának, szidalomszavakat kiabálva:
"Mondd, kutyadongó, mért űzöd te az égilakókat
harcba dühös-bátran? nagy lelked hajt a csatába?
Emlékszel? te tüzelted a Tűdeidész Diomédészt,
hogy sebesítsen meg. S magad is ragyogó kelevézzel
törtél rám s gyönyörű testem megmartad a harcban:
úgy hiszem én, hogy e tetteidért most fogsz te lakolni."

Szólt s megütötte az aigiszon őt, bojtos hadivértjén,
félelemébresztőn, mit Zeusz villáma se ver le:
itt sujtotta a véres Arész őt dárdahegyével:
ő meg hátraszökellt, sziklát ragadott fel a földről
izmos markával, feketét, nagyot és egyenetlent,
melyet az emberek otthagytak, hogy lenne határkő:
ezzel ütötte nyakon dühös Árészt: tagja elernyedt,
s elnyúlt hét holdon, porral mocskolta be fürtjét,
felcsörrent körülötte a vért; nevetett nagy Athéné,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Ostoba, nem tudtad, hogy sokkal hadravalóbbnak
vallhatom én magamat nálad, rám rontasz erővel?
Látod anyád átkát? amiatt lett most lakolásod,
mert dühös és károd kívánja, amért az akhájt te
elhagytad, s a nagyon dölyfös trószt véded a harcban."

Így szólt és ragyogó szemmel már másfele nézett;
azt pedig Aphrodité, Zeusz lánya, vezette kezénél
fogva tovább; nyögdelt, nehezen szedegette a lelkét.
S Aphroditét amikor meglátta fehérkaru Héré,
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
már ismét az az ebdongó viszi messze a harcból
emberölő Árészt a tömegben; rajta, utána!"

Szólt; mire ment sebesen Pallasz, lelkében örülve;
és nekivetve magát, izmos markával a mellén
verte meg Aphroditét, s annak szive, térde elernyedt.
S míg a sokat-tápláló földre rogyott az a kettő,
Pallasz már dicsekedve beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Lenne ilyen mindaz, ki segíti a trójai harcost,
hogyha a vértes akháj csapatokkal vívni merészel,
lenne ilyen bátor s tűrő, mint most Aphrodíté
míg segitette Arészt, az erőmmel szembeszegülve:
akkor már régen fölhagytunk volna a harccal,
elpusztítva egészen a jófalu trójai várat."

Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő.
S most az erős Földrázó szólt Phoiboszhoz eképen:
"Phoibosz, mért állunk így oldalt? Hisz nem is illik,
hogyha a többi verekszik már: szégyen csata nélkül
megtérnünk Zeusz ércküszöbű palotája ölébe.
Kezdd: hiszen ifjabb vagy; nem lenne helyes, hogy a harcot
kezdjem, mert öregebb vagyok, és többet tudok immár.
Ostoba vagy, s a szived megszédült; nem jut eszedbe,
mennyi keservet szenvedtünk mi az isteni népből
ketten Trója körül, mikor elküldött a királyhoz,
Láomedónhoz Zeusz, s szolgáltunk egy kerek évig
ott, kiszabott bérért, s ő rendelkezve parancsolt?
Én magasítottam falat akkor a trójaiaknak
széleset és szépet, hogy a vár soha meg ne inogjon;
és, Phoibosz, te kaszáslábú barmokra vigyáztál
Ída hegyormának szakadékos rengetegében.
Ám hogy a bér idejét hozták az örömteli Hórák,
akkor erőszakkal megcsalt bérünkkel egészen
Láomedón, a gonosz, s fenyegetve utunkra bocsátott.
Két kezed és lábad meg akarta kötözni erősen,
ezt mondotta, meg azt, hogy elad távol szigetekre;
s hogy rézkéssel mindkettőnk füleit lemetéli.
S mink haragos lélekkel eredtünk visszautunkra,
bérünkért dühösen, mit igért volt és nem adott meg.
Ennek a népéhez vagy kedves? Meg se kisérled
vélünk, hogy minden gőgös trósz vesszen egészen
és csúnyán s vele gyermeke és tisztes felesége?"

Válaszul erre ekép szólt messzeható nagy Apollón:
"Földrázó, csakugyan józanszivünek te se tarthatsz,
hogyha halandókért szállok ki veled viadalra,
kik nyomorult lények, s olyanok csak, mint a fa lombja:
egyszer fölnövekednek, a föld terményein élnek,
másszor hervadnak, s elenyész lelkük; de siessünk,
hagyjuk a küzdelmet: verekedjenek ők maguk ott lenn."

Szólt és visszafelé fordult: szégyelte erősen,
hogy nagybátyjával verekedjék kézitusában.
Ám huga őt, úrnője vadaknak, szídta erősen,
vadra vadászó Artemisz, és gúnyos szavakat szólt:
"Megfutsz, Messzeható? Átadtad a harc diadalmát
néki egészen? S engeded őt ingyen dicsekedni?
Ostoba, hasztalanul minek is viseled te az íjat?
Már sose halljalak én dicsekedni apánk teremében,
mint ezelőtt szoktál, tömegében az égilakóknak,
hogy viadalra Poszeidáónnal szállani kész vagy."

Mondta; de mit se felelt neki messzeható nagy Apollón:
ám Kronidész felesége, a tisztes Héra, haragra
gyúltan a Nyílszeretőnek esett, és szídta-gyalázta:
"Hogy mersz énelibém ideállni, te szemtelen eb, te?
nem lesz könnyü, bizony, megvívni erőmmel erődnek,
bár nyilakat hordasz: hisz oroszlán vagy te a nőkhöz,
Zeusz váltott azzá: ő adta, hogy öld le, kit óhajtsz.
Jobb is a bérci tetőn vadakat lenyilazni s az erdők
szarvasait, mint itt derekabbal vívni a harcot.
Ámde ha mégis akarsz küzdelmet kezdeni, tudd meg,
mennyire több vagyok én, hogy erőmhöz mérd az erődet."

Szólt; s két csuklóját bal kézzel fogta meg ekkor,
jobbjával meg a válláról szakitotta le tegzét:
és mosolyogva ütötte meg őt ezzel füle mellett,
míg vergődött, gyors nyila mind kiesett a tegezből.
Sírva suhant el az istennő most, mint a galamb, ha
ölyv rohamától fél, s tovasurran a sziklaüregbe
elrejtőzni, mivel nem végzete vesznie attól:
sírva ekép surrant tova ő, otthagyta a tegzét.

Létóhoz meg az Argoszölő szólt így, a vezérlő:
"Én teveled, Létó, sose szállnék harcba: keserves
felleggyűjtő Zeusz feleségeivel tusakodni:
csak dicsekedj tüstént a haláltalan égilakók közt,
hogy győztél iszonyú nagy erőddel rajtam a harcban."

Szólt; Létó meg a görbe nyilat szedegette a földről,
mert szanaszét szállt mind röpülő por forgatagában;
és miután fölszedte, megindult lánya nyomában:
az pedig ércküszöbű palotáját Zeusznak elérte;
apjának térdére leült, s zokogott: körülötte
rezgett ambrosziás szép köntöse; apja magához
húzta a lányt, s édes nevetéssel kérdeni kezdte:
"Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?"
Erre a szépkoszorús, a Vadűző válaszul így szólt:
"Hitvesed, édesapám, a fehérkaru Héra ütött meg,
ő, ki az égilakókra viszályt és cívakodást hoz."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Phoibosz Apollón meg szent Trója ölébe suhant le:
mert volt gondja a jólépült vár bástyafalára,
végzetük ellen hogy le ne rontsák most az akhájok;
s ment el a többi öröklétű az olümposzi csúcsra:
volt, ki haraggal ment, és volt, aki nagy-dicsekedve;
mind a sötétfelhős atya mellé ült. Akhileusz meg
ölte a trójai harcosokat s a patás paripákat.
Mint amikor füst száll a magasba a tágterü égig,
égő városból, s isten dühe szítja a lángot:
munkát ad mindenkinek és soknak keserű bajt:
így nyujtott Akhileusz munkát és bajt is a trósznak.

Állt az öreg Priamosz szentelt tornyán a magasban,
és meglátta hatalmas Akhilleuszt: tőle tolongva
szöktek a trójaiak riadottan futva, nem is volt
már erejük: jajjal sietett le a bástya fokáról,
s buzdította a nagynevü őröket ott a falaknál:
"Kézben a tárt kapukat tartsátok, míg az egész nép
nem fut a várba riadtan: tombol már közelünkben,
itt száguld Akhileusz: hiszem én, most jön veszedelmünk.
Majd amikor levegőhöz jutnak, mert ideértek,
zárjátok be megint a remek kapuszárnyat a zárral:
mert félek, hogy e vészes férfi betör falainkon."

Szólt; s amazok kapukat tártak, závárt megemeltek;
tárt kapuk adtak most menedéket; Phoibosz Apollón
ott kirohant, hogy a vészt tovaűzze a trójaiaktól.
Ők meg a város irányában menekültek a tornyos
bástya felé, porosan, tikkadtan, a harci mezőről:
és Akhileusz hevesen kelevézzel utánuk: a szíve
őrjöngött folyton, dühösen vágyott diadalra.
Nagykapujú Tróját az akháj fiak így beveszik tán,
hogyha Agénór hőst Phoibosz föl nem tüzesíti,
Anténór sarját, ki erős és tisztanevű volt.
Bátorságot adott szívének, az oldala mellé
állt, a halál súlyos kezeit hogy tőle elűzze,
bükkfától betakartan, a ködtől elboritottan.
S ez, mikor ott meglátta a várdúló nagy Akhilleuszt,
megtorpant, s háborgott közben a szíve erősen;
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:
"Jaj nékem, ha tovább szaladok nagyerős Akhileusztól,
arra, amerre a többi szökik zavarodva riadtan,
így is elér engem, s mint gyávát fog lenyakazni:
míg ha hagyom, hogy ezek csapatostul fussanak arrébb
Péleidész Akhileusztól, s én gyors lábbal a faltól
másik irányba szököm, ki a trójai síkra, s elérem
Ídé berkeit, ott rejtőzöm a sűrü bozótban,
s estefelé azután a folyóban megmosakodva,
izzadságomtól szabadulva jövök haza ismét.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Még meglát Akhileusz, mikor arra igyekszem a vártól,
ugrik utánam gyors lábbal, megfog, be is ér már:
s így a halált meg a véget nem tudnom én kikerülni.
Mert iszonyúbb erejű Akhileusz, mint bármelyik ember.
S hátha a város előtt mégiscsak elébe kerülnék:
hisz hegyes érctől tán még ő is megsebesülhet,
lelke csak egy neki is, s mondják, hogy földi halandó:
bárha Kronosz fia Zeusz neki adja a harc diadalmát."

Szólt, meg is állt és várt Akhileuszra: s a szíve erősen
vágyakozott viadalra kiszállani és tusakodni.
És valamint párduc ha kiront a berek sürüjéből,
és a vadásszal szembekerül, sose fél a szivében
s bár a kutyák csaholását hallja, szaladni nem indul;
s hogyha meg is szúrják, vagy megdobják kelevézzel,
még lándzsától átjártan sem hagy föl a harccal,
míg nem ront a vadászra, vagy az nem sujtja le végkép:
úgy a dicsőnevü Anténór fia, bajnok Agénór,
nem kívánt hátrálni, amíg ki nem állt Akhileusszal.
Teste elé feszitette előre a domboru pajzsot,
s dárdával célzott Akhileuszra, kiáltva ekép szólt:
"Már bizonyára remélte a szíved, fényes Akhilleusz,
hogy ma fogod várát feldúlni a trójaiaknak;
ostoba, hisz nagyon is sok baj lesz még körülötte:
mert sok erős harcos van a várban, mink, akik abban
drága szülőinkért, feleségünkért, gyerekünkért
küzdünk és védjük: te meg itt töltöd be a sorsod,
bármíly rettenetes, nagybátorságu vitéz vagy."

Szólt, s a hegyes kelevézt súlyos keze elhajitotta;
s célba talált, mert térde alatt megütötte a lábát;
szörnyü nagyot zendült körülötte az újonan ónból
készített lábvért: az az érc meg visszaverődött,
át nem fúrta, mivel megvédte az isten-ajándék.
Péleidész támadt most isteni bajnok Agénór
ellen: csakhogy győzelmet nem adott neki Phoibosz,
mert kiragadta Agénórt, és sürü ködbe takarta,
s háboritatlanul elküldötte a harc mezejéről.
S Péleiónt csellel csalogatta tovább a csapattól:
bajnok Agénórnak képét öltötte magára
s lába elé odaállt; Akhileusz pedig űzte rohanva.
S míg ez a búzaadó síkon kergette Apollónt,
mélyörvényü Szkamandroszhoz kanyarodva, s az isten
mindig előtte szaladt kicsivel, bűvölte cselével,
hogy szakadatlanul azt gondolta, beéri azonnal:
addig a trójaiak riadottan futva beértek
boldog örömmel a várba; s a vár megtelt a szökőkkel.
Nem mertek kívül maradozni a váron, a bástyán,
hogy várják egymást, s megtudják, kik menekültek,
kik pusztultak előbb: de omolt befelé valamennyi,
boldog örömmel, akit megmentett térde s a lába.

Félve szaladtak a várban szerte, akárcsak az őzek;
ittak, a szomjukat oltották, testük veritékét
hűtve, a szép párkánynak dőltek; míg az akhájok
vállrafeszült pajzzsal közelebb törtettek a falhoz.
Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet
trójai bástya előtt a mezőn, Szkaiai kapujánál.
Ekkor a Péleidészhez ekép szólt Phoibosz Apollón:
"Fürge, futó lábbal, Péleusz fia, mondd, minek űzöl?
Földilakó létedre miért kergetsz örök istent?
Nem látod, ki vagyok, csak dúlsz-fúlsz nagy haragodban.
Lám, nincs gondod a trójaiak riadott seregére,
mely teelőled a várba szökött, te meg erre kitértél:
engem ugyan le nem ölsz, hisz rajtam nem fog a végzet."

Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
"Rászedtél, Nyilazó, leg-ölőbb isten, te: a faltól
erre lecsaltál; bár sok trószt mart volna fogával
földbe előbb, semmint Trójába kerül menekülve.
Nagy hírtől fosztottál meg, s kiemelted a bajból
könnyen a trósz sereget, nem féltél nagy haragomtól:
megbosszulnám ezt rajtad, csak volna erőm rá!"

Szólt, és Trója felé tovaszökkent büszke haraggal,
gyorsan, akárcsak a díjszerző ló száll szekerével,
könnyeden, úgy, ahogy az rohan át kifeszülve a síkon,
lábát és térdét Akhileusz oly gyorsan emelte.

Őt legelőbb az öreg Priamosz szeme látta meg ekkor,
hogy robogott a mezőn s ragyogott, mint csillag az égen,
mely kora ősszel kél: s tündöklő szép sugarakkal
süt le a sok csillag seregéből éji fejéskor,
s Órión ebe néven hívják őt a halandók:
legragyogóbb csillag, de nagyon rossz jel, mivel oly nagy
forrólázzal emészti a gyarló földilakókat:
így ragyogott Akhileusz mellén futtában a vértje.
Följajdult az öreg, s verdeste fejét a kezével;
majd a magasba emelte kezét, keseregve kiáltott,
úgy kérlelte szerette fiát: de az állt a kapuknál,
és dühösen vágyott Akhileusszal megverekedni.
Szólt az öreg hozzá, könnyek közt tárta ki karját:

"Drága fiam, Hektór, egyedül be ne várd ama férfit,
távol a társaktól, hogy a végzetedet be ne töltsed
nyomban, mert Akhileusz leterít: hisz sokkal erősebb.
Jaj, a gonosz, csak aként kedvelnék isteneink is,
mint én: akkor azonnal ebek s keselyűk lakomáznák
holttetemét: s ez a gyötrő kín tovaszállna szivemből.
Sok daliás fiusarjamtól fosztott meg Akhilleusz,
ezt átdöfte, amazt távol szigetekre eladta.
S most is két fiamat, Polüdórószt s véle Lükáónt
nem fedezem föl a trójai várba szorult daliák közt,
kit szép Láothoé, a királynő, szült nekem egykor.
Ám ha a táborban még él két gyermekem, akkor
érccel, arannyal megváltom: van bőven a házban,
mert sok kincset adott lányával a nagynevü Altész.
Hogyha pedig holtak, s Hádész házába hatoltak,
lelkemet és az anyát, a szülőket fájdalom éri.
Mégis, a nép számára a fájdalom úgy rövidebb lesz,
hogyha te meg nem halsz ugyanúgy Akhileusz keze által.
Jer be a várba, fiam, hogy megmentsd bévül a bástyán
Trója fiát s lányát; nagy hírt ne szerezz Akhileusznak,
és kedves szép életedet te magad ne veszítsd el.
Engem, a szánandót is szánj, aki még nyomorultan
bírom eszem, s akit aggságom küszöbén siralomnak
sorsával sorvaszt Kronidész atya, látom előre,
hogy megölik fiam, s eltépik lányaim innen,
s hálótermeimet dúlják, s a kicsiny csecsemőket
földhöz csapkodják a dühöngő harci zsivajban,
s hurcolják menyeim gyilkos kezeikkel a dúlók.
S végül nyers husomon marakodnak tán a kapuknál
kinn a kutyák, miután testemből kard hegyes érce,
vagy kiröpített dárda ragadta magával a lelkem:
s melyeket asztalnál házunk-őrizni neveltem
én magam; itt isznak véremből, s tébolyodottan
nyúlnak el ajtómnál. Hiszen illik az ifjuhoz ez mind,
harcban elesve heverni kemény érc vágta sebekkel,
mert még holttetemén is minden szép, ami látszik:
ámde ha már ősz fürtjeit és őszfürtü szakállát
és a szemérmét mocskolják a kutyák a legyilkolt
vénnek - földilakót ennél keserűbb sosem érhet."

Szólt az öreg, s ősz hajfürtjét szaggatta fejéről,
tépte vadul, de fiának meg nem győzte a lelkét.
Másrészről pedig anyja nyögött, sürü könnyeket ontva,
fölfedvén kebelét, s emlőjét tartva kezével,
könnyeket ontva beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

"Hektór, drága fiam, tiszteld ezt, s szánd meg anyádat,
hogyha e gond-csititó emlőt adtam neked egykor,
jusson eszedbe, fiam; s bentről tartsd távol a szörnyű
férfit, jőjj be közénk, ki ne állj tusakodni elébe;
jaj, nyomorult: hisz hogyha megöl, kiterítve az ágyon
én se sirathatlak, te virágom, drága szülöttem,
sem sokajándékú feleséged: messze mitőlünk,
fürge kutyák falnak föl majd az akháji hajóknál."

Nagy zokogás közt ők így szóltak drága fiukhoz.
így könyörögtek; azonban Hektór lelke szilárd volt:
állt és várt roppant Akhileuszra, ki egyre közelgett.
Mint ahogyan hegyi sárkány vár a közelbejövőre,
ártalmas füveken lakomázott, s mérge elönti,
rettentően néz, tekeregve a sziklaüregnél:
úgy Hektór sose-csillapodó, heves indulatában
nem hátrált, ragyogó paizsát támasztva a falnak;
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Jaj nekem, íme, ha visszamegyek várunkba kapunkon,
Púlüdamász fog először szídni-gyalázni, ki kért rá,
hogy seregünket a várba vezessem még ama vészes
éjjel, amelyen a hős Akhileusz fölkelt a csatára.
Nem hallgattam rá, noha jobb lett volna valóban!
Most hogy olyan sokakat veszitettem el őrületemben,
tartok a trószoktól s nagyuszályú trójai nőktől,
még valamely nálam hitványabb íly szavakat szól:
»Hektór, bízva magában, a népét elveszitette!«
Ezt mondják; de hiszen sokkal jobb lesz nekem akkor
megverekednem Akhilleusszal, s haza győztesen érnem,
vagy pedig ottvesznem, ha dicsően küzdök a várért.
S hátha letenném itt köldökkel-domboru pajzsom
és az erős sisakot, s falhoz támasztva a dárdám,
úgy mennék a dicsőnevü hős Akhileusznak elébe,
és odaígérném Helenét s vele mindama kincset,
mit csak Alexandrosz hordott el a görbe hajókon
Trója felé, hisz a cívódásnak kezdete ez volt;
Átreidáknak adom, hordják el, s minden akhájnak
más-más kincset adok, valamit csak rejt ez a város:
és meg is esketnék rá minden trójai vént, hogy
nem rejt el semmit, de elosztunk kétfele minden
kincset, amit csak e hőnszeretett város fala őriz.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Úgy ne legyen, hogy elébe megyek, s ő nem könyörül meg,
nem becsül, ámde megöl, ha mezítelen állok elébe,
könnyen, akárcsak egy asszonyt, mert levetettem a fegyvert.
Véle bizony lehetetlen a szikláról vagy a tölgyről
szólni csevegve, miként a leány meg az ifju szokása,
mint ahogyan hajadonlány szól csevegőn a legénnyel.
Sokkal jobb mennél hamarabb nekivágni a harcnak:
lássuk: olümposzi Zeusz melyikünknek nyujt diadalmat."

Így töprengett s várt; Akhileusz meg jött közelébe,
mint maga Árész jő, a sisakrázó, a csatázó;
Pélion ormán nőtt iszonyú kőris-kelevézét
rázta a válla fölött, s körülötte az érc ragyogott, mint
fennlobogó tűzláng, vagy mint hajnalba kelő nap.
Megremegett Hektór, amikor meglátta, bevárni
már nem merte, a várkapu mellől félve futott el.
És Akhileusz, gyors lábában bizakodva, rohant rá.
Mint hegyek ölyve, a legsebesebb valamennyi madár közt,
félénkszívü galambra vadászik, könnyü rohammal:
s ez ki-kitör remegőn, hanem az víjjogva közelget,
sűrűn csapva le rá, mivel űzi utána a lelke:
így támadt Akhileusz egyenest neki: Trója falánál
félve futott Hektór; és térdét gyorsan emelte.
Ekkor az őrhely előtt, meg a szellős vadfügefánál
végig a fal mellett, a szekérúton száguldtak:
és odaértek a kettős szépvizü kúthoz, ahonnan
mélyörvényü Szkamandrosz két forrása előtör.
Egy forrás langyos vízzel bugyog, és körülötte
száll a magasba a gőz, mint füst, ha lobognak a lángok;
másiknak vize nyáron hűvös, akárcsak a jégnek
zápora, vagy mint hó, vagy mint kristályba fagyott víz.
Ott vannak közelükben a szépkövezésü medencék,
jó széles gödrök, melyekben a drága ruhákat
trójaiak feleségei és szép lányai mosták
régen, békében, mielőtt az akháj sereg eljött.
Erre rohantak el ők, menekülve ez, űzve a másik;
nem hitvány a futó, de az űző még derekabb volt
és gyors; mert nem is áldozat-állatot és nem ökörbőrt
kívántak, mely a gyors versenyző férfiu díja,
ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak.
Mint ha patás versenyparipák vágtatnak a jelző
cél-oszlop körül: és nagy díj vár ott a nyerőre,
drága triposz, vagy nő, ha halottat tisztel a verseny:
éppígy örvénylettek ezek sebesen Priamosznak
vára körül háromszor: az isten mind odanézett.
S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször.

"Jaj, be nagyon szeretett férfit látok szemeimmel,
mint űzik bástyák körül őt: sír bennem a lélek
Hektórért, ki ökörcombot sokat égete nékem,
sokvölgyű Ídé tetején, máskor meg a várnak
legmagasán: és most ott űzi a fényes Akhilleusz
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén.
Istenek, ezt fontoljátok meg, döntsetek ebben,
mentsük-e őt ki a végromlásból, vagy pedig immár
hagyjuk, hogy, noha hős, végleg letiporja Akhilleusz?"

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Mit mondtál, te sötétfelhős, ragyogó-villámú
édesapánk? A halandót, régen sorsnak-adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük."

Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Bátran, Trítogeneia, derék lányom: hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok:
tedd csak, amit jónak tart elméd, és ne habozzál."

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét.
Útnak eredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.

Hektórt gyors Akhileusz ezalatt folyton nyomon űzte.
Mint amikor szarvasborjat ver az eb föl az erdőn
fektéből, s azután völgyön-szakadékokon űzi;
és ha az elrejtőzik a sűrübe búva riadtan,
addig inal szimatolva, amíg föl nem leli újra:
így Hektór se tudott elbujni a gyors Akhileusztól,
mert valahányszor a dardanidák kapujának iramlott,
hogy nekifutva a jólépült tornyokhoz elérjen,
honnan a társak tán föntről óvnák nyilaikkal -
mindig elébe csapott Akhileusz, s nekiűzte a síknak
újra: pedig sebesen surrant a torony fele folyton.
Mint aki álmában kerget valakit, de hiába:
mert nem tud menekülni amaz, de nem éri be ez sem:
így nem tudta elérni az őt, s ő sem tovaszökni.
Mégis, a végzettől Hektór most hogy szabadul meg,
hogyha nem áll oda még egyszer, legutolszor Apollón,
oldala mellé, hogy térdét, erejét tüzesítse?
Népe felé tiltón intett Akhileusz a fejével,
hogy keserű nyilait Hektórra ne lőjje ki senki:
el ne rabolja a hírt, és második ő ne maradjon.
Végül amint negyedízbe kerültek már a kutakhoz,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt, s a magasba emelte
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba:
Hektórét meg Akhilleuszét, s tartotta közepén
ő maga: és Hektór végzet-teli napja lesűllyedt
Hádész háza felé; elhagyta azonnal Apollón.
S most Akhileuszhoz ment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Most bízzunk, Zeusznak kedves, ragyogó nagy Akhilleusz,
abban, hogy nagy hírt hordunk az akháji hajókhoz,
Hektórt elpusztítva, akármíly éhes a harcra.
Ő most már többé mielőlünk nem menekülhet,
bárhogyan is kínlódik a messzeható nagy Apollón,
pajzsos Zeusz atya lába előtt fetrengve a földön.
Állj meg most, és fujd ki magad: hanem én odalépek
Hektórhoz, s majd ráveszem őt, hogy a harcra kiálljon."

Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel:
érchegyü dárdájának dőlt, egyhelybe megállott.
Pallasz meg tovaszállt, s utolérte az isteni Hektórt,
s Déiphoboszhoz volt érc-hangra s alakra hasonló.
Oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Testvérem, be nagyon rég üldöz a fényes Akhilleusz,
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén;
most már álljunk meg, s kergessük vissza mi ketten."

Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Déiphobosz, téged szeretett legjobban a szívem
mind közt, kit Priamosz s Hekabé testvéremül adtak:
most azután érzem: még jobban tisztel a lelkem,
mert amikor megláttál, mertél messze kijönni
értem a bástya mögül; míg, lám, odabent ül a többi."

Másodszor szólt most a bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Testvérem, hisz apánk meg anyánk kérlelve karolta
hosszan a térdemet, és körben könyörögtek a társak,
hogy ki ne jőjjek (mert mind ennyire félnek a várban):
csakhogy az én lelkem gyötrő gyász marta belülről.
Hát csak harcoljunk hevesen, csöppet se kiméljük
dárdáinkat; hadd lássuk: tud-e minket Akhilleusz
elpusztítani és véres zsákmánnyal eredni
görbe hajóikhoz, vagy dárdád dönti halálba."

Így szólt, és ravaszul vezetett a bagolyszemü Pallasz.
Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
szólt a sisakrázó Hektór Akhileuszhoz először:

"Nem futok én, Péleusz fia, már, ahogy eddig, előled:
háromszor menekültem a vár körül, és rohamodra
féltem várni, de most már lelkem küld, hogy elébed
álljak a harcban, akár leigázlak, akár lehanyatlok.
Rajta, az isteneket hívjuk tanukul, kik a legjobb
őrzők és tanuk is lesznek, ha kimondjuk az esküt:
nem csonkítlak meg csúnyán, ha a harc diadalmát
Zeusz nekem adja, s a lelkedet én veszem el viadalban:
ám miután leveszem rólad szép fegyveredet mind,
holttetemed kiadom: te is így tégy vélem, Akhilleusz."

Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
"Gyűlöletes Hektór, ne beszélj nekem eskükötésről.
Mert nincs szerződés az oroszlán s emberi faj közt,
és sosem ért egyet lelkében a farkas, a bárány,
mert egymás ellen gonoszat terveznek örökké:
így köztünk se lehet se barátság, sem pedig eskü,
szerződés, míg egy közülünk nem hull el a harcban,
vérrel elégítvén ki Arészt, a szilárd csatavívót.
Minden erődet idézd hát föl: most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben.
Nem menekülhetsz már, gyorsan fog Pallasz Athéné
dárdámmal leigázni: bizony, most lesz lakolásod
mindama társaimért, akiket dárdád dühe ölt meg."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette:
ám ragyogó Hektór, jól látva, hamar kikerülte:
mert lebukott, és fönt röppent el az érchegyü dárda,
s földbe csapott, de kihúzta Athéné és Akhileusznak
adta megint; Hektór, nép pásztora, észre se vette.
Hektór ekkor a tisztanevű Akhileuszhoz ekép szólt:

"Elvétetted, Akhilleusz, isteni hős, ki a sorsom
Zeusztól meg nem tudhattad, pedig így dicsekedtél;
hát csak ügyes fecsegő voltál, szavak elcsavarója,
hogy megijedve feledjem a harcot s harcierőmet.
Csakhogy nem szaladok, nem ütöd hátamba a dárdát,
rád rohanok csatavággyal, s döfd mellembe, ha isten
részedül adta; de most te kerüld ki az én kelevézem
ércét; bár befogadnád azt testedbe egészen:
könnyebb lenne a háboru rögtön a trójaiaknak,
hogyha te pusztulnál: te vagy itt legfőbb veszedelmünk."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Péleidész pajzsát nem vétve találta középen:
messze lepattant onnan az érc: Hektór dühre lobbant,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt:
állt lesütött szemmel, kifogyott kőris-kelevéze:
hát a fehérpajzsos deli Déiphoboszra kiáltott,
hogy kelevézt adjon: hanem ez nem volt közelében.
Ekkor a szívében sorsát meglátva kiáltott:

"Jaj; hát isteneink elhívtak már a halálba.
Azt hittem, hogy az oldalamon van Déiphobosz hős,
csakhogy a bástya mögött áll ő; így csalt meg Athéné.
Íme, a csúnya halál közelít, nincs messze valóban;
nem menekülhetek el: mert már rég kedves a vesztem
Zeusznak s messzelövő sarjának, akik segitettek,
szívből védtek előbb; de a sorsom mégis elér most.
Csak legalább gyáván s hír nélkül hullni ne kelljen:
végső nagy tettem tudják meg a megszületendők!"

Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot,
széles erős kardját, mely csüngött oldala mellett;
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas,
mely a viharterhes felhőkből surran a síkra
s gyönge kicsiny bárányt, lapuló nyulat elragad onnan:
így támadt Hektór, forgatta a jóhegyü kardot.
Rárontott Akhileusz is: erővel telt meg a lelke:
mesterien remekelt gyönyörű pajzsát feszitette
melle elé; lengett ragyogó, négyormu sisakja,
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Mint ha a többi közül kiemelkedik éji fejéskor
Esthajnal szép csillaga, mely legszebb a nagy égen:
így ragyogott a sugár nagy Akhilleusz dárdahegyéről;
jobbjával csóválta, a hős Hektórra dühödve,
s nézte a szép testet, hol sérthetné a leginkább.
Annak a testét meg végig betakarta a szép vért,
mit Patroklosz hőserejét leteperve, elorzott.
Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól,
torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek:
ebbe ütötte a lándzsáját a heves nagy Akhilleusz;
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra:
gégéjét a nehéz érc mégsem vágta keresztül,
hogy nagy Akhilleuszhoz tudjon még szólni szavával.
Porba rogyott; s dicsekedve beszélt mellette Akhilleusz:

"Hektór, azt hitted, míg Patrokloszt kiraboltad,
hogy te magad menekülsz, és engem semmibe vettél,
mert távol voltam: te bolond, hisz sokkal erősebb
bosszúlóul a görbe hajóknál hátramaradtam,
s térdedet, íme, megoldtam; ebek s keselyűk hada tép szét
téged rútul, s őt elhamvasztják az akhájok."

Néki sisakrázó Hektór bágyadva ekép szólt:
"Kérlek a lelkedre, s térdedre is és szüleidre,
rajtam akháj ebeket lakomázni ne hagyj a hajóknál:
vedd inkább az aranykincset meg a sok rezet értem,
mit neked édesapám és úrnő édesanyám ad:
s add ki nekik tetemem, hogy a trójai férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik."

Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
"Sem térdemre ne kérj engem, kutya, sem szüleimre.
Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél.
Most a kutyákat már nem akad, ki elűzze fejedtől,
még ha akár tízszer, hússzor mérnék ki a díjad
és idehordoznák elibém, még többet igérve:
meg ha saját tested súlyát hozná el aranyban
Dardanidész Priamosz, még úgy sem tesz kerevetre
édesanyád, aki szült, hogy majd keseregve sirasson,
mert a kutyák s keselyűk fognak fölfalni egészen."
Erre sisakrázó Hektór szólt néki halódva:
"Jól ismertelek én; nem hittem, hogy szavaimmal
meghatlak: hisz vasból van kebeledben a szíved.
Gondold meg: ne legyek néked majd isteni átok
aznap, hogy Parisz és vele együtt Phoibosz Apollón,
bármi vitéz vagy is, elpusztít Szkaiai kapujánál."

És amidőn így szólt, a halálnak vége borult rá:
lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészba lesurrant,
sorsán sírva, s az ifjúságot, erőt odahagyva.
S még a halotthoz is így szólt ekkor a bajnok Akhilleusz:

"Halj meg: s én a halált akkor fogadom, mikor énrám
Zeusz atya küldi el azt, meg a többi haláltalan isten."

Mondta, s az érckelevézt kiragadta a holt teteméből;
arrébb tette le, majd válláról húzta le véres
fegyvereit. Köribé tódultak a többi akhájok,
bámulták, hogy míly szép termete és az alakja
Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

"Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,
mint amikor lobogó tüzeket hajigált a hajókra."

Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.
Megfosztotta a vértjétől őt fürge Akhilleusz,
majd az akhájok elé állt, és szárnyas szavakat szólt:

"Kedvesek, argoszi nép fejedelmei és vezetői,
most, hogy az istenek ezt a vitézt leigázni megadták,
őt, ki nekünk több bajt okozott, mint együtt a többi:
rajta, tegyünk próbát fegyverrel a városuk alján,
hadd tudjuk meg, most mi a tervük a trójaiaknak;
elhagyják-e magas váruk, miután elesett ő,
vagy, noha nincs már Hektór, benne maradni akarnak.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Fekszik a gályáknál siratatlan s eltemetetlen
Patroklosz: pedig őt el nem feledem soha, mígcsak
élek az élők közt s jó térdem emelni tudom még;
s Hádész házában ha felejtés hull is a holtra,
én ott is fogok emlékezni a drága barátra.
Rajta, akháj ifjak, paiéónt zengve siessünk
vissza a görbe hajókhoz, s ezt vigyük arra magunkkal:
nagy viadalt vívtunk ki: megöltük az isteni Hektórt,
őt, akihez mint istenhez könyörögtek a trószok."

Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
mert inait mindkét lábán átfúrta egészen,
sarkától a bokáig, ökörbőrt vont azon által,
s fejjel a porban hogy hurcolja, szekérre kötözte:
fölhágott maga is, fölrakta a nagyszerü fegyvert,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
por gomolyult a továbbhurcolt tetem útja nyomában,
éjszinü fürtje elomlott, egykor szép feje mélyen
porba merült: mert Zeusz odaadta a rosszakaróknak
immár, hogy megcsúfolják őt otthona földjén.
Így azután feje porral lett tele: most pedig anyja
tépte haját, ragyogó fátylát pedig elhajitotta
messzire, és szörnyen följajdult, látva szülöttét.
Apja, a kedves is így zokogott, körülötte a népet
rázta a nagy sírás, fölverte nyögésük a várost:
éppenolyan volt ez, minthogyha a trójai büszke
fellegvár hamuvá lett volna egészen a tűztől.
Csak nehezen tudták fékezni az agg fejedelmet,
hogy haragos nagy gyászában ki ne rontson a várból:
esdekelőn szólt mindjükhöz, fetrengve a trágyán,
néven szólongatva külön-külön is valamennyit:

"Hagyjatok, édeseim, bármint aggódtok is értem,
hadd megyek én el a városból az akháji hajókhoz:
hogy kérleljem a rémületeskezü szörnyeteg embert,
agg koromat tán még ő is tisztelve tekinti
és könyörül: hiszen őneki éppen ilyenkoru apja
van, Péleusz, ki a trójaiak vesztére nevelte
sarját, ámde a legtöbb kínt rám mérte közöttünk:
mert oly sok viruló fiamat sujtotta halállal.
Annyira mindet sem siratom, noha búsulok értük,
mint emez egy Hektórt, akiért Hádészba taszít majd
engem az éles kín; halt volna meg itt a karomban:
eltelhettünk volna a sírással, zokogással,
anyja, a balsorsú nyomorult, aki szülte, meg én is."

Így szólt jajszóval; körülötte nyögött az egész nép;
s trósz nők közt Hekabé kezdett panaszos zokogásba:

"Gyermekem! én nyomorult, minek éljek, tűrni keservet,
hogyha te meghaltál? te, ki éjjel s nappal a várban
büszke dicsőségem voltál, mert védted a nőket,
védted a férfiakat Trójában, s mintha csak isten
volnál, tiszteltek: hisz nékik drága dicsőség
voltál, míg éltél, de elért a halál meg a végzet."

Sírva eképen szólt. Hektór felesége pedig még
mit se tudott: mert még nem vitte igazszavu hírnök
néki a hírt, hogy férje kapun kívül maradott lent:
most szövetet szőtt épp, zugolyában a nagy palotának,
csillámló kétrétü ruhát, sok tarka virággal:
széphaju szolgaleányainak pedig adta parancsát,
hogy nagy edényt tegyenek föl a tűzre: az isteni Hektórt
várja meleg fürdő, amikor hazatér a csatából;
balga, ki nem sejtette, hogy őt Akhileusz keze által,
távol a fürdőtől, leigázta a fényes Athéné.
Csakhogy a bástya felől meghallva a jajt meg a sírást,
megremegett, és földre esett le a cséve kezéből:
széphaju szolgaleányaihoz pedig íly szavakat szólt:

"Kettőtök jőjjön, lássam, mi esett a kapuknál:
mert hallottam anyósom hangját: s íme, a szívem
már torkom fele ver kebelemben, lent meg a térdem
megdermed: Priamosz fiait közel éri a baj tán.
Bárcsak a hír sose érne fülembe; de rettegek attól,
hogy bátor Hektórt elvágta a fényes Akhilleusz
várunktól, egyedül s most üldözi messze a síkon;
s vészokozó bátorságát megszűnteti immár,
mely őt űzte, hiszen sohasem maradott a sereg közt,
messze előrerohant, sose hátrált senki elől sem."

Szólt, s a teremből mainászként kirohant a szabadba,
míg szive vert hevesen; vele mentek a szolgaleányok.
És miután odaért a tömegbe, a bástya fokához,
állva maradt a falon s szétnézett: s látta, amint őt
vonszolják a mezőn: a sebes paripák kegyeletlen
hurcolják az akháj öblös gályák közelébe.
Andromakhé szemeit sűrű éj lepte be nyomban:
hátrahanyatlott bágyadtan, s elhagyta a lélek.
És ragyogó ékét mind messzire szórta fejéről:
csattokat és homlok-szalagot meg a haj szoritóját,
és fátylát, mely ajándék volt arany Aphroditétól
aznap, hogy ragyogósisakú Hektór hazavitte
Éeitón házából őt nagy nászadományért.
Sógornők, ángyok sűrű sora állt körülötte,
és fölfogták őt, aki vágyakozott a halálra.
S hogy föllélegzett, s megtért kebelébe a lélek,
tört hangon zokogott, ezt mondta a trójai nők közt:

"Hektór! én nyomorult! így hát egy sorsra születtünk
mindketten: Priamosz házában, Trója ölén te,
én meg Thébában, sürüerdős nagy Plakosz alján,
Éetiónnál: ő táplált, amikor kicsi voltam,
sorsvertet balsorsu; minek nemzett a világra?
Most te leszállsz Hádész házába, a földnek ölébe,
és itt hagysz engem, keserű bánatba merülten
házad ölén, özvegységben; s a fiunk csecsemő még,
kit szültünk, nyomorultak: mert nem lesz neki, Hektór,
gyámolitója, hisz elvesztél; sem néked e gyermek.
S könnyes akháj viadalmakból ha meg is menekül majd,
mégis csak robot és siralom lesz része ezentúl
néki, mivel mezejét mások szántják el erővel.
Mert hisz a sors megfosztja barátaitól is az árvát:
mindig földresütött szemmel jár, könnyes az arca.
Apja barátaihoz jár el nyomorában a gyermek,
és ennek köpenyét, meghúzza amannak az ingét:
és aki megkönyörül, poharát kissé odanyujtja,
s éri a nedv a fiú ajakát, de nem éri az ínyét.
S tán kinek apja is él, elkergeti őt az ebédtől,
megveri öklével, támadja goromba beszéddel:
»Eltakarodj, az apád miközöttünk nem lakomázik!«
S majd könnyes szemmel fut a gyermek az özvegy anyához,
Asztüanax, ki előbb apjának térdein ülve
mást nem evett, csak birkavelőt s a juhok java húsát:
és ha elálmosodott s odahagyta a gyermeki játszást:
akkor az ágyában szunnyadt, vagy a dajka ölében,
jó puha párnákon, s szive eltelt édes örömmel.
Most majd csak szenved, megfosztva a drága apától
Asztüanax, kit a trójaiak tiszteltek e névvel:
mert egyedül védted váruk kapuját meg a bástyát.
Téged a görbe hajók mellett, távol szüleidtől
majd nyüzsgő férgek falnak, miután a kutyák már
meztelenül téptek: pedig itthon fekszenek ékes
könnyü ruháid, szép hímzései női kezeknek.
Én ezeket most mind lobogó lángokba hajítom,
nincs rájuk szükség, hisz bennük már sose fekszel,
ámde dicsőségedre a trószok, a trójai nők közt."

Szólt és felzokogott; vele sírtak a trójai nők is.

Így jajgattak azok várukban; míg az akhájok,
hogy lejutottak a Hellészpontoszhoz s a hajókhoz,
szétszéledtek: mind a saját bárkája felé ment;
csakhogy a mürmidonok seregét nem hagyta Akhilleusz
oszlani, harc-szerető társakhoz ilyen szavakat szólt:

"Gyorslovu mürmidonok, szeretett sok jó haditársam,
még a patás lovakat ki ne fogjátok szekerünkből,
járuljunk kocsival, lóval közelébe, siratni
Patrokloszt: hiszen íly tisztesség jár a halottnak.
Majd miután örömünket leltük a bús zokogásban,
akkor majd kifogunk s mindannyian itt lakomázunk."

Szólt; mind felzokogott; s Akhileusz kezdette a sírást.
Hosszusörényü lovát háromszor a holt körül űzte
mind, és sírt: Thetisz ébresztett vágyat zokogásra.
Ázott ott a föveny könnyektől, fegyverük ázott,
oly riadalmas harcos volt, kit vágyva sirattak.
Köztük Péleidész kezdett panaszos zokogásba,
s férfiölő keze ott nyugodott kebelén a barátnak:

"Örvendj, Patroklosz, még Hádész háza ölén is:
most mindent megadok néked, mit előbb megigértem,
nyersen adom Hektórt, idevonszolván, az ebeknek,
s itt nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád
mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban."

Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
Patroklosz kerevetje előtt teritette a porba
arccal; míg minden fegyvert levetettek a társak,
érceset és ragyogót; nyeritő lovukat meg eloldták.
És odaültek a gyors Akhileusz bárkája elé mind
rengetegen: s Akhileusz osztotta a nagyszerü bő tort.
Sok hószínü barom hörgött, mert vassal a torkát
elvágták, mekegő kecskék, juhok is seregestül;
sorra fehérfogu sertés is hájban-virulóan
pörköltetni feszült Héphaisztosz lángja fölébe;
és a tetem mellett körben vér folyt ki vederszám.

Közben a büszke királyt, gyorslábú Péleidészt már
hős Agamemnónhoz vitték az akháj fejedelmek,
nagy nehezen vették csak rá, szive oly szomorú volt.
És amidőn Agamemnón sátra elébe elértek,
ő csengőszavu hírnökeit küldte paranccsal,
hogy nagy edényt tegyenek föl a tűzre: talán Akhileuszt már
rávehetik, hogy a szennyes vért lefürödje magáról.
Ám ő állhatatos maradott, s esküdve ekép szólt:
"Zeuszra, ki isteneink legjobbja s a legmagasabbja,
fürdő nem közelítheti meg fejemet, nem is illik,
míg Patroklosz a máglyán nincs, halmot nem emeltem,
s nem nyírom le hajam: hiszen úgysem lesz a szivemnek
ekkora bánata már, míg élők közt vagyok én még.
Éppenezért lássunk neki most gyászos lakománknak;
reggel azonban küldd, Agamemnón, nép fejedelme,
embereid fáért; hordják ide mind, ami illik,
holtunknak, hogy az éji homályba vihesse magával:
hogy gyorsan hamvassza el őt az a nempihenő láng
itt a szemünk láttára, s a nép dolgára mehessen."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a parancsát.
Nagy sebesen vacsorát készítvén, ettek a társak:
s lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor mind hazaindult már sátrába, aludni.
S Péleidész morajos tenger partján lepihenve,
mélyen nyögve hevert, tömegében a mürmidonoknak,
tiszta helyen, hol a part peremét mosogatta a hullám.
Megmarkolta az álom, a gondot eloldta szivéből,
édesen omlott rá: hisz fénylő teste kifáradt,
míg Hektórt üldözte a sokszelü Ílion alján.
S most a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett,
éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja
és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte;
és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:

"Alszol, s már énrám gondolni felejtesz, Akhilleusz?
Éltemben sose tettél így, csak most, hogy elestem.
Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl.
Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek,
s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem;
nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok.
Add a kezed, kérlek szomorúan: hisz soha onnan
nem jövök el hozzád, ha a máglya tüzét megadod már.
Már mi az életben sose fogjuk távol a kedves
társaktól szövögetni a terveket; engem a gyűlölt
végzet nyelt el, amit kaptam, mikor élni születtem;
és ugyanígy a te sorsod is, isteni képü Akhilleusz,
hogy deli trójaiak fala alján leld a halálod.
Mást mondok neked és kérlek, hallgass a szavamra,
távol a csontjaimat ne temesd, Akhileusz, a tiédtől.
Ámde miként palotátok ölén együtt nevelődtünk,
akkortól, hogy apám Opoeiszból csöppnyi koromban
hozzátok vezetett; mert gyászos ölésnek az átka
sujtott: Amphidamász gyerekét öltem meg azon nap,
balgatag és nemakarva, dühödten a kockadobás közt:
ekkor a lónevelő Péleusz házába fogadva
gondosan ápolt és melléd fegyvernökül osztott:
így csontunkat is együtt fedje be kétfülü korsó,
drága arany, mit anyád nyujtott át néked, az úrnő."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:

"Mondd, édes szeretett fő, mért jöttél ide hozzám
mindezeket megmondani sorra? Hisz én az egészet
teljesitem buzgón, s véghezviszem azt, amit óhajtsz.
Ámde kerülj közelébb: hadd tudjunk, bár kis időre,
egymást átkarolón jóllakni a bús zokogással."

Szólt, s kedves kezeit vágyón nyujtotta feléje,
s meg nem fogta: a lélek a föld mélyébe sziszegve
füstként szállt tova és ámulva ijedt föl Akhilleusz,
összeütötte a két tenyerét, panaszos szavakat szólt:

"Ó, jaj, hát csakugyan van Hádész háza ölében
lélek is, árnykép is, hanem élete csöpp sem az árnynak:
mert a szegény Patroklosz lelke került közelembe,
és itt állt az egész éjjel nyöszörögve, jajongva;
mindent elrendelt: s csoda! mint maga, éppenolyan volt."

Szólt, zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben:
s mígcsak a rózsásujjú Hajnal nem közelített,
sírtak a szánandó holttestnél. Majd Agamemnón
férfiakat s öszvéreket indított el a fáért
minden sátorból; vezetőjük volt a vitézlő
Mérionész; haditársa a bajnoki Ídomeneusznak.
Mentek azok, fakidöntő fejszét hordva kezükben
s jólsodrott kötelet; legelől lépdelt a sok öszvér:
hágva föl-útra, le-útra, ki-útra kanyarba is egyre.
Majd hogy a forrásdús Ídé völgyébe elértek,
bárdjaik élével vágtak ki sietve hatalmas
lombhaju sok tölgyet: riadalmas nagy recsegéssel
dőltek a fák: mindet szétvágták most az akhájok,
öszvérekhez erősítették, s verve a földet
vágytak ezek ki a síkra kerülni a sűrü cserésből.
S mind a favágó tuskót vitt: így adta parancsát
Mérionész, haditársa a bajnoki Ídomeneusznak:
s végig a parton a földre vetették, ott, hol Akhilleusz
Patroklosz s a saját nagy sírhalmát kijelölte.

És miután a tömérdek fát már mind odadobták,
ott le is ültek mind sürü sorban; a bajnok Akhilleusz
elrendelte azonnal a harcos mürmidonoknak,
érccel övezkedjék mindjük, s szekerükbe befogják
ménjeiket; keltek s fölvértezkedtek azonnal;
harcosok és szekerészek most szekerükre szökelltek:
mind a lovas legelől, gyalogok felhője utánuk
ment: s Patrokloszt ott vitték a középen a társak.
Elfedték tetemét a lenyírt fürtökkel egészen,
és a fejét támasztva Akhilleusz fogta mögötte
búsan, mert kitünő társat küldött Aidészhoz.

És hogy elértek a helyhez, amit kijelölt nagy Akhilleusz,
ott tették le; s a sok fát rakták néki halomba.
Mást gondolt most köztük az isteni fürge Akhilleusz:
szőke haját, máglyától messzebb állva, lenyírta,
melyet Szperkheiosz folyamának nagyranövesztett;
felsóhajtva beszélt, míg nézte a borszinü tengert:

"Szperkheiosz! Péleusz, az apám, be hiába fogadta,
hogy majd hogyha megérkezem újra a drága hazába,
néked adom hajamat, szent áldozatot mutatok be;
száz ökröt s ötven kost vágva le forrásodnál,
ott, ahol illatozó oltárod, szent ligeted van.
Így ígérte az agg, de te nem tetted meg, amit kért.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
Patroklosznak adom hajamat, vigye sírba magával."

Szólt, s a haját szeretett bajtársa kezébe helyezte,
és zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
hogyha Akhilleusz most nem kéri ekép Agamemnónt:

"Átreidész (hisz az argoszi nép a te szódra leginkább
hallgat), a bús zokogással jól is lakhat az ember.
Oszlasd őket a máglyától, és adj vacsorára
rendeletet; s mi fogunk itt munkálkodni, akiknek
legfőbb gond e halott: de maradjon mind a vezér itt."

Meghallgatta a szót sereget-vezető Agamemnón,
szétoszlatta egyenlő gályáikhoz a népet;
már csak a máglyarakók rakták egymásra a fákat.
És százláb magasan s ugyanoly szélesre emelték:
majd szomorú szívvel tették tetemét tetejébe.
Csámpáslábu barom, hízott kos hullt tömegestől
ekkor a máglya előtt; megnyúzták, majd kiemelte
hájukat és betakarta a holtat a büszke Akhilleusz
véle egészen, az állatokat köribé magasítva.
Mézzel, olajjal telt korsókat tett kerevetje
mellé még, és négy meredeknyaku szép paripát is
nagy sebesen máglyára rakott, sóhajtva erősen.
Hív ebe számra kilenc volt Patroklosznak, ezekből
most kettőt nyakazott le Akhilleusz és odadobta;
majd a nemes trószok seregéből ölt le tizenkét
ifju vitézt érccel, tervelte eszében a rosszat;
s küldte a tűz lángját, vas-erővel hadd legelésszen.
Följajdult azután, néven szólítva barátját:

"Örvendj, Patroklosz, még Hádész háza ölén is:
most mindent megadok néked, mit előbb megigértem.
Íme tizenkét büszkeszivű hős trójai ifjút
esz meg a tűz veled együtt: Hektór holttetemét én
nem tűz lángjának, csak ebeknek adom lakomául."

Szólt fenyegetve; de egy kutya sem tépett a tetembe:
Aphrodité, Zeusz lánya vigyázott éj s napon által,
hogy ne egyék meg ebek: megkente az ambrosziás jó
rózsaolajjal, hogy testét ne sebezze a vágta:
Phoibosz Apollón meg kék felhőt küldve a síkra
égi magasságból, betakarta egészen a földet,
melyen a test feküdött, nehogy elsorvassza a napnak
vad tüze izmát és idegét idejének előtte.

Patroklosz máglyája pedig nem gyúlt lobogásra;
mást gondolt most köztük az isteni fürge Akhilleusz,
félrevonult attól s két szélhez küldte fohászát,
ígért áldozatot Zephürosznak meg Boreásznak:
és aranyos csészéből öntött áldozatot, hogy
jőjjenek el, mielőbb éghessen a lángon a holttest,
gyulladjon meg már az a máglya: s a szélsebes Írisz
hallva imáit, ment követül tüstént a szelekhez.
Ők hevesenfúvó Zephürosznál épp lakomáztak
együtt mind: száguldva futott oda Írisz, a háznak
kőküszöbén állt meg: mikor ők látták a szemükkel,
mind fölpattantak, s Íriszt ki-ki hívta magához:
ő nem akart odaülni azonban, s íly szavakat szólt:

"Én nem ülök le, megyek már vissza az Ókeanoszhoz,
aithiopok mezejére, kik épp áldoznak az égi
elnemenyészőknek, hogy megkaphassam a részem;
csakhogy most Akhileusz Boreászt s a zajos Zephüroszt is
kéri, hogy elmenjen hozzá, fogadalmakat is tesz,
hogy gyujtsátok a máglyát, mert ott van tetejében
Patroklosz, kit az összes akhájok jajszava gyászol."

Ő ezeket mondván, elment; mire fölkerekedve
nagy sivitással szállt s felhőt gomolyítva a két szél,
fúva a tengert érték el: hulláma magaslott
zengésük mentén: s a rögös Trójához elérve,
dőltek a máglyának: recsegőn lángolt föl a nagy tűz;
és az egész éjjel lengettek lángot a máglyán,
fúva erősen; egész éjjel meg a fürge Akhilleusz
kétfülü kancsóval meregette arany keverőből
folyton a bort, és öntözvén áztatta a földet,
és a szegény Patroklosznak lelkét hivogatta.
Mint apa sír, fia csontjait égetvén, aki csak most
nősült és meghal s nyomorult szüleit szomorítja:
így sírt, míg a barát csontját égette, Akhilleusz,
földön csúszva a máglya körül, szaporán nyöszörögve.
És hogy a Hajnalcsillag kélt, hírt hozva a fényről,
majd sáfrány-leplét teritette a vízre a Hajnal,
akkor a máglya leroskadt, és megszűnt lobogása.
És a szelek megfordultak, hazatérni siettek,
thrák vizen át: mely emelt hullámmal nyögve viharzott.
Péleidész meg a máglyától messzebbre vonultan
fáradtan nyúlt el, ráugrott mézizü álom.
Ők pedig Átreión körül ott sűrűn gyülekeztek,
és fölverte a lármájuk, dobogásuk Akhilleuszt:
erre fölült egyenes testtel, s hozzájuk ekép szólt:

"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
oltsátok legelőbb el a máglyát lángszinü borral,
végig, ahol csak a tűzláng pusztította: s utána
szedjük Patroklosz csontját, a Menoitiadészét,
össze igaz gonddal: könnyű lesz rája akadni:
mert hisz a máglyának közepén feküdött, de a többi
legszélén hamvadt, paripák és emberek együtt.
És kettős hájrétegben szinarany csészébe
rejtsük, míg magam is Hádész házába hanyatlok;
s azt akarom, hogy sírhalmot ne nagyot magasítsunk,
csak közepest: de utána, akhájok, e halmot is újra
rakjátok magasan, szélesre, ti mind, akik engem
sokpadu gályáknál túléltek hátramaradva."

Szólt; s azok úgy is tettek, amint kívánta Akhilleusz:
lángszinü borral eloltották legelőbb is a máglyát,
hol csak a tűz égett, s az mély hamvába leroskadt;
majd a szelíd társnak hószín csontját zokogás közt
szedték össze arany csészébe, s a hájba takarták;
majd sátrukba helyezve, befedték szép puha gyolccsal;
sírhelyet is kerekítettek, megvetve alapját
körben a máglya körül, s oda hordták össze a földet;
majd, miután a halom már állt, elmentek. Akhilleusz
ott tartotta, leültetvén nagy körbe, a népet:
s háromlábas edényt, üstöt hozatott a hajókról
díjul, meg paripát, öszvért, sok erősfejü barmot,
szépövü asszonyokat szintén, meg szürke vasércet.
És legelőször a gyors lovasoknak szánt adományul
nőket, akik széptermetüek s jól értik a munkát,
s háromlábas edényt, füleset, tartalma huszonkét
mérték volt: a legelsőnek; míg másodikuknak
öszvérrel vemhes kancát, fiatalt, betöretlent;
harmadikuknak meg szép tálat, mely soha nem volt
lángon még, négymértékűt, szép tiszta fehéret;
míg két tiszta talentum arany maradott negyedik díj,
és ötödik szép kettős csésze, tüzön sose perzselt.
S most fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Átreidész s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
mindez a versenydíj itt vár a futó lovasokra.
Hogyha mi most másnak versengnénk tiszteletére,
díjat először is én nyernék, sátramba vihetném.
Hisz tudjátok, az én paripáim a legkitünőbbek:
mert hiszen elnemenyészők, és maga adta Poszeidón
édesapámnak, Féleusznak, s ő énnekem aztán.
Csakhogy most maradok, s nem futnak jó paripáim:
mert hisz oly kitünő szekerészt veszitettek a harcban,
gyengédet, ki olyan gyakran megkente olajjal
hosszu sörényüket és ragyogó vízzel mosogatta.
Őt gyászolják most itt állva, sörényük a földre
omlik egészen, s búsul a szíve a két paripának;
ámde ti, többi akháj, nosza, mind versenyre, ki bízik
jó paripáiban és jól-ácsolt hadszekerében!"

Így szólt Péleidész; s gyülekeztek a gyors lovasok mind.
Jött legelőször is Eumélosz, daliák fejedelme,
Admétosz kedves fia, lóversenyben igen jó;
majd meg a Tűdeidész kelt föl, nagyerős Diomédész,
és befogott két trójai mént, melyet Aineiásztól
elragadott, míg azt Phoibosz mentette meg akkor;
szőkehajú Meneláosz pattant nyomban utána,
isteni sarj, és gyors lovakat vezetett az igába.
Aithét, bátyja lovát, s a magáét, fürge Podargoszt;
azt Ankhísziadész Ekhepólosz küldte a bátynak,
hogy széljárt Trójába ne kelljen mennie: otthon
lelje tovább örömét vagyonában, mert neki roppant
gazdagságot adott Zeusz tágterü szép Sziküónban;
most ezt fogta be, mely vágyódott már a futásra.
Antilokhosz negyediknek fogta be jó paripáit,
ő Néléiadész Nesztór nagylelkü királynak
szép fia volt; s a Pülosz mezején született paripák mind
gyors lábbal vonták szekerét; odaállva az apja
jóakarón oktatta amúgy is jóeszü sarját:
"Antilokhosz, kicsi voltál még, és már szeretett Zeusz
s véle Poszeidáón, oktattak a lóvezetésre
mindenkép; s így nincs szükséged sok tanitásra:
tudsz te a céloszlopnál jól fordulni a lóval;
csakhogy igen lomhák lovaid, s ez bajt is okozhat:
nékik meg lovaik fürgébbek, nálad azonban
ők maguk úgysem tudhatnak kieszelni különbet.
Rajta tehát, kedves fiam, indulj, vess a szivedre
sok tervet, hogy a versenydíjakat el ne szalasszad.
Ésszel még a favágó is több, mint csak erővel;
ésszel kormányozza a gyors bárkát is a borszín
tengeri áron a kormányos, ha szelek dühe tombol;
ésszel ver kocsihajtót is le a jó kocsihajtó.
Míg aki túlontúl bízik kocsiban, paripában,
s vélük vaktában száguldozik erre meg arra,
annak a pályán kóvályog lova, féktelenül fut:
ám aki ért hozzá, hajtson bár rossz paripákat,
mindig a célra tekint, közelebb fordul, sose téved,
tudja, ökörbőr-kantárját mint kell huzogatni,
tartja szilárd kézzel, s az előtte futóra figyel jól.
Íme, világos jelt mondok, nem véted el úgysem:
lásd, ott karmagasan száraz cölöp áll ki a földből,
tölgy vagy bérci fenyő, mely a záportól sose korhad:
tiszta fehér kőszál áll mindkét oldala mellett,
útkanyaron, körülötte pedig sík pálya futásra:
ott ez tán valamely rég-holtnak jelzi a sírját,
vagy mint pályafutás jele állt már régi időn is,
és most újra kitűzte az isteni fürge Akhilleusz;
jó szorosan mellette suhanj szekeren, paripákkal:
s dőlj oldalt kissé a remek-fonadéku ülésben,
balra a két lótól, s azalatt ama jobbfele szállót
ostorral, rivalogva riaszd, s engedd meg a gyeplőt.
És a baloldali ló a cövek közelébe suhanjon,
hogy már-már súrolja a cél szélét a kerékagy;
arra vigyázz csak, hogy ne akadj bele mégse a kőbe,
mert kocsid összetörik, paripáid megsebesülnek:
ennek a többi örül, téged pedig elfog a szégyen;
hát, kedves fiam, óvatosan s okosan cselekedjél.
Mert miután a cölöpnél fürgén elkanyarodtál,
senki se vághat elébed a pályán, senki nem ér el:
hajtsa akár Adrasztosz gyorslábú paripáját,
azt az Areiónt, mely istentől lett, vagy akár nagy
Láomedón lovait, melyek itt gyönyörűn növekedtek."

Így szólott Néleusz fia Nesztór, s újra helyére
ült, miután a fiát fortélyra eként okitotta.
Mérionész ötödikként fogta be hosszusörényű
szép lovait. Fölszálltak, a sors-jelt rázta Akhilleusz,
s íme előszökkent Nesztór-fia Antilokhosznak
sorsa; sorát ezután Eumélosz kapta, a harcos,
majd pedig Átreidész a dicsődárdás Meneláosz;
aztán Mérionészt küldötte a sorsa futásra;
végül a legjobbat, Diomédészt, méneit űzni.
Rendbe fölálltak; Akhilleusz meg kijelölte a széles
síkon a távoli célt, s oda küldte ki megfigyelőnek
isteni Phoinixot, ki csatákba kisérte az apját,
hogy szemlélje futásukat, és mondhasson igaz hírt.

Ekkor mindegyikük fölemelte magasra az ostort,
szíjjal csapdosták lovukat, szavaikkal is űzték
nagy sebesen: s a lovak száguldva szaladtak a síkon,
távol a bárkáktól; port vert föl nagy rohanásuk,
s az szügyükig szállt föl, valamint a vihar meg a felhő;
szél suhogásában lebegett levegőbe sörényük.
És a futó szekerek lelapultak gyakran a földre,
másszor meg fölszöktek a légbe; s a versenyező állt
mind az ülése fölött, vágyó szive mindegyiküknek
győzelemért dobogott, buzdítva riadt a lovára
mindegyikük, s a lovak szálltak port verve a síkon.

És a futás végén, amikor már vissza rohantak
újra az ősz tenger fele, látszott, hogy melyikük mit
tud, s ugyanakkor egész elnyúlva repültek. Eközben
Eumélosz kancái a többi elébe szökelltek;
nyomban utánuk meg Diomédész trósz paripái
száguldtak, sose távol tőlük, egész közelükben:
mindig is úgy látszott, hogy már a szekérre szökellnek.
Átmelegült Eumélosz széles válla s a háta
fúvásuktól: mert a fejük már válla fölött szállt.
S már megelőzték, vagy szoritották volna a győzőt,
Tűdeidészt ha Apollónnak nem sujtja haragja:
ez kiütötte a fénylő ostort most a kezéből.
Könnyei csordultak mérgében a versenyezőnek,
látta, hogyan futnak még sokkal jobban a kancák,
míg, ostor nélkül, lassultak az ő paripái.
Látta Athénaié, mint bántja cselével Apollón
Tűdeidészt, s odasurrant rögtön a népek urához:
ostort visszaadott, nagy erőt küldött a lovakba.
Ő maga Admétosz fia mellé tört haragudva,
és az igát szétzúzta az istennő: a lovak meg
kétfele szöktek az úton, rángatván a rudat lenn.
S Eumélosz kigurult a kerék mellé a szekérből,
és könyökét, száját, orrát föltépte bukása.
Homloka megsebesült a szemöldje fölött, szeme megtelt
könnyekkel, s elakadt nyomban zengőszavu hangja.
Tűdeidész pedig űzte előbbre patás paripáit,
messze a többi elé pattanva, mivel neki Pallasz
győzelmet szánt, és nagy erőt küldött a lovakba.
Átreidész Meneláosz, a szőke, röpült a nyomában.
Antilokhosz pedig apjának lovait riogatta:
"Csak neki! megfeszitett testtel, mennél sebesebben!
Azt nem is óhajtom, hogy a harc-szerető Diomédész
ménjeivel vetekedjetek itt, mert nékik Athéné
nagyszerü röptöt adott, s diadalmat a Tűdeidésznek:
csak Meneláoszt érjétek be, csak ő le ne hagyjon;
gyorsan, hogy szégyent ne zudítson rátok a kanca:
Aithé; mért maradoztok hátra, ti legkitünőbbek?
Íme, kimondom a szót, és így megy teljesedésbe:
nem gondoz szeretettel a népek pásztora Nesztór
már ezután titeket, de megöl tüstént hegyes érccel,
hogyha silány díjat szerzünk, mert elmaradoztok:
rajta, robogjatok űzve, tovább, mennél sebesebben:
én magam intézek mindent, elvégzem a tervem,
majd csak elébe török, sose resten, az út szorosánál."
Szólt; s a lovak, megijedve uruk nagyhangu szavától,
egy darabig sebesebben szálltak: s nyomban utána
már meglátta az út szorosát heves Antilokhosz hős.
Földhasadék volt ott, mélyében a tél vize meggyűlt,
és út-részt tört fel, s az egészet mélyre kimosta;
arra haladt Meneláosz, az összecsapást kikerülve,
Antilokhosz pedig elfordítva patás paripáit
útjukból, kissé oldalt kanyarodva követte.
Átreidész megijedt, és rászólt Antilokhoszra:
"Antilokhosz, be vakon hajtasz, fékezd paripáid:
itt épp szűk a szoros, tüstént tág úton előzhetsz:
szétzúzódunk így, szekered szekerembe szaladhat."

Szólt; hanem Antilokhosz még inkább űzte előre
ostorral paripáit: olyan volt, mint aki nem hall.
Messze miként a korong szökken suhanással a válltól,
hogyha egy ifju legény, erejét próbálva, hajítja,
éppoly messze rohantak a mének; s hátramaradtak
Átreidész kancái, hisz ő maga hagyta előzni,
hogy ne rohanjanak össze patás paripáik az úton,
és mindkét jólfont szekeret hogy föl ne borítsák,
s küzdve a győzelemért ki ne hulljanak ők is a porba.
Szőkehajú Meneláosz a hőst így szídta szavával:
"Antilokhosz, nálad nincs szörnyebb földi halandó;
menj! rosszul hittünk mi akhájok idáig okosnak:
eskütevés nélkül mégsem viszed el te a díjat."

Így szólt, és azután lovait serkentve kiáltott:
"Meg ne akadjatok itt, le ne álljatok elszomorodva:
mert hisz előbb roskad meg azoknak a lába s a térde,
mint nektek: mivel ifjúságuk már tovaszállott."

Szólt; s a lovak megijedtek uruk nagyhangu szavától,
jobban száguldván, amazok közelébe kerültek.

Ültek az argosziak körben, szemlélve a szálló
gyors lovakat, mint száguld mind port verve a síkon.
Krétai Ídomeneusz látott legelőbb a lovakra:
mert hisz a kör szélén ült, és helye jól kimagaslott:
s bármíly messzire volt, aki most a lovakra rivalgott,
ráismert: meglátta a szép lovat is, hogy előtör,
barna-vörös volt az mindenhol, homloka hordott
hószinü foltot csak, kereket, mint hold ragyogása;
fölkelt Ídomeneusz, s ezt mondta az argosziak közt:
"Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
csak magam ismerném föl a száguldó paripákat,
vagy ti is? Én most más lovakat fedezek föl az élen,
és a kocsis másnak tűnik: tán megsebesültek
ott a mezőn, melyek legjobbak voltak, a kancák:
őket láttam az oszlopnál legelőbb kanyarodni,
s íme sehol sem látom most, pedig erre meg arra
néz a szemem, vizsgálva-kutatva a trójai síkot.
Tán a kocsis szoritásából kiszaladtak a gyeplők,
s nem lehetett fékeznie, míg kanyarult a cöveknél:
azt hiszem, ott kiesett, szekerét szétzúzta egészen;
s akkor ijedt lélekkel inaltak szerte a kancák.
Hát fölemelkedvén nézzétek meg ti is: én ezt
nem jól látom: azonban aként vélem, hogy a férfi
aitól származatú, fejedelme az argosziaknak,
lóbetörő Tűdeusz fia ő, az erős Diomédész."

Őt Oileusz fia, Aiász csúnyán szídta szavával:
"Ídomeneusz, ne fecsegj folyton: hisz a nagyszerü kancák
lábuk emelve tovább szaladoznak a messze mezőben:
nem vagy az argosziak közt annyira épp a legifjabb,
és a szemed sem lát ki fejedböl oly élesen immár:
és mégis folyton karatyolsz; ámbár nem is illik,
hogy locsogó légy, mert vannak még itt derekabbak.
Most is azok futnak legelől, mint eddig, a síkon:
Eumélosz kancái, s a kantárt ő maga tartja."

Megharagudva felelte a krétaiak vezetője:
"Aiász, cívakodásban ügyes, rossznyelvü, egyébben
argosziak közepette silány: csökönyös, vak az elméd.
Rajta, fogadjunk, üstben akár, vagy lábas edényben;
s Átreidész Agamemnón döntsön: hogy legelől most
mely kancák futnak: hogy majd ha veszítesz, okuljál."

Szólt; s fölkelt Oileusz fia, gyors Aiász a helyéről
mérgesen és már-már súlyos szavakat feleselve.
Most azután még inkább megnő cívakodásuk,
hogyha Akhilleusz föl nem kél s nem fékezi őket:

"Egymásnak gonoszul súlyos szavakat feleselni
szűnjetek, Ídomeneusz és Aiász: hisz nem is illik.
Másra ti is haragudnátok, ki ilyent cselekednék.
Üljetek itt a körünkben veszteg, a gyors paripákat
nézzétek: s azok úgyis a győzelemért vetekedve
erre rohannak majd: akkor látjátok azonnal,
hogy melyik argoszi ló van hátrább és melyik első."

Mondta; s a Tűdeidész nagyon is közelükbe iramlott,
marjukon ütve az ostorral lovait szakadatlan:
ágaskodtak azok, s úgy száguldottak a pályán:
és a kocsist a fövenyszemcsék szakadatlan ütötték.
Míg az a harciszekér ónnal s kirakottan arannyal
gyors paripák nyomain szökkent, és mély nyoma nem lett
száguldó kerekének utána a könnyü homokban:
annyira gyorsan szállt Diomédész két paripája.
Végül a kör közepébe megállt, szakadott a veríték
ménjeiről, a sörényükről, le a földre szügyükről.
Ő maga földre szökellt tündöklő szép szekeréről,
járomhoz támasztva az ostort; nem maradott rest
most az erős Szthenelosz, sietett átvenni a díjat:
és hazaküldte a hőslelkű társakkal az asszonyt
és a füles kancsót; maga meg kifogott a szekérből.

S most Néleusz-sarj Antilokhosz hajtott be lovakkal,
nem rohanással előzte meg, ám csellel Meneláoszt;
és az még így is közelében szállt a lovakkal.
Mint amilyen távol van a ló a szekér kerekétől,
míg feszülő testtel hordozza urát a mezőben,
és a kerék peremét súrolja a farka hegyével,
és a kerék nagyon is közelében perdül, a térség
nem nagy a kettő közt, míg messze rohannak a síkon:
ennyire volt csak a tisztanevű hőstől Meneláosz
hátrább; bárha koronghajitásnyira már lemaradt volt,
ám a nyomába került rögtön, mert nőtt erejében
bátyja sörényes szép kancája, a nagyszerü Aithé:
és ez a pályafutás kettőjük közt ha tovább tart,
újra elébe kerül s nem lesz kétes diadalma.
Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak,
dárdavetésnyire szállt a dicső Meneláosz után csak.
Mert neki volt mind közt leglomhább lengesörényű
két lova, s ő maga is szekerész-versenyre ügyetlen.
Admétosz fia meg mindenki mögött lemaradva
jött: szekerét vonszolta, lovát noszogatta előre.
Szánva tekintett rá gyorslábú fényes Akhilleusz:
szárnyas szókkal szólt, fölkelve, az argosziakhoz:
"Íme, a legderekabb legvégül hajt paripákat:
rajta tehát, neki adjuk a díjat, mint ahogy illik,
adjuk a másodikat: Tűdeusz fia kapja az elsőt."

Szólt; és mindnyájan dícsérték ezt a parancsát.
S már a lovat neki adja (hiszen helyeselte a nép is),
hogyha a nagylelkű Nesztór fia, Antilokhosz hős,
így nem szól perelőn, fölemelkedvén, Akhileuszhoz:
"Ó, Akhileusz, ha te megteszed ezt, haragudni fogok rád
szörnyen: az én díjam vennéd el, mert hited az, hogy
véletlen sérült a szekér és gyors paripái,
s ő maga mégis ügyes: de könyörgött volna az éghez:
akkor tán nem utolsóként jött volna szekérrel.
Hogyha pedig szánod, s lelkednek olyannyira kedves,
van sok arany sátrad mélyén, van réz elegendő,
és juhok is, szolgálók is, körmös paripák is:
végy csak azok közül, és adj díjat néki nagyobbat,
még most, hadd dícsérjenek érte az összes akhájok.
Én ezt át nem adom: csak vívjon meg velem érte
az, ki a hősök közt ki akarja ragadni kezemből."

Szólt; mire elmosolyodva az isteni fürge Akhilleusz
Antilokhosznak örült, kedves volt néki e társa:
és neki választ adva ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Antilokhosz, ha te azt akarod, hogy a sátram öléből
Eumélosznak most mást adjak, megteszem azt is:
Aszteropaiosztól zsákmányolt nagyszerü páncélt
kap tőlem: csupa réz az, csík fut messzirefénylő
ónból széle körül: sose fogja kevésre becsülni."

Szólt, és Automedónt, szeretett társát hazaküldte:
hozza a sátorból; az hozzá hozta, s Akhilleusz
Eumélosz karjára helyezte: örült ez a vértnek.

Fölkelt most Meneláosz is ott, gyötrődve szivében,
s Antilokhoszra nagyon haragudva; kezébe a hírnök
pálcát tett, majd elrendelte az argosziaknak,
hogy hallgassanak. Így szólalt meg az isteni férfi:
"Antilokhosz, ki okos voltál, most mit cselekedtél?
Hírnevemet rontottad, s ártottál lovaimnak,
míg a te hitványabb paripáidat űzted elébük.
Hát most, argosziak fejedelmei és vezetői,
kettőnk közt ti itéljetek és nem részrehajolva:
senki se mondja az ércinget viselő daliák közt:
Antilokhoszt elnyomta hazugsággal Meneláosz,
és elvitte lovát, noha ő rosszabb lovakat tart,
csak mert ő maga több annál hatalomban, erőben.
Én magam ítélek, s azt mondom: senki se fogja
szídni az én ítéletemet mást, mert egyenes lesz:
Antilokhosz, jer idébb, s ahogy illik, Zeusz nevelése,
állj a szekér s a lovaknak elébe, s a lengeteg ostort,
mellyel előbb hajtottál, fogd, s érintve kezeddel
két lovad, esküdj meg földrázó Földemelőre,
hogy nem akart csellel tartottad az én szekerem föl."

Erre a jóeszü Antilokhosz neki válaszul így szólt:
"Tűrtőztesd magadat, fejedelmi vitéz Meneláosz,
mert ifjabb vagyok én, te idősebb és kitünőbb vagy.
Hisz tudod azt, hogy az ifjabbak mértéktelenebbek:
gondolatuk sebesebb, de belátásuk kevesebb már:
tűrjön hát a szived: s a lovat magam átadom íme,
melyet előbb kaptam: s ha nagyobb adományt is akarsz még
éntőlem, bizony azt is vágynám hozni azonnal,
inkább, mint hogy, Zeusz nevelése, kiessem örökre
szívedből, s vétkesnek tartsanak isteneink is."

Mondta a büszkeszivű Nesztór fia, vitte a kancát
és Meneláosznak nyujtotta: s a lelke eláradt
annak örömmel, amint a kalász harmattal elárad,
míg a vetés sarjad, s körben meredeznek a földek:
így áradt neked el, Meneláosz, a lelked örömmel;
és őt megszólítva beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Antilokhosz, most már szivesen leteszek haragomról
véled szemben, mert sose voltál esztelen eddig,
sem buta: ifjúságod igázta csak így igaz elméd.
Jobb, ha ezentúl őrizkedsz rászedni a jobbat.
Bármely akháj ki nem engesztelne ilyen hamar engem.
Csakhogy már te sokat tűrtél fáradva idáig
énértem, magad is, bátyád is, az édesapád is:
s így, ha te megkérlelsz, rád hallgatok: íme, e kancát
néked adom, noha már az enyém: hadd lássa a többi,
itt, hogy az én lelkem soha nem dölyfös, soha nem zord."

Szólt, s odaadta a kancát, hogy vigye Antilokhosznak
társa Noémón; s ő ragyogó üstöt fogadott el.
Dupla talentum arany volt az, mit most negyedikként
Mérionész átvett; s ötödik díj volt az a kettős
csésze, amelyet most Nesztórnak adott nagy Akhilleusz,
vitte az argosziak közt hozzá, s íly szavakat szólt:
"Íme, fogadd, öreg, és legyen ez már birtokod eztán,
Patroklosz temetéséről emlékedül: őt már
nem látod többé miközöttünk: én e jutalmat
néked adom csak amúgy: hisz nem vívsz karral, ököllel,
dárdavetésbe se szállsz versenyre, futásra sem indulsz
lábaddal, mert már nyom téged a súlyos öregkor."

Szólt, s odaadta kezébe; s az agg átvette örömmel,
és Akhileuszhoz szólva beszélt, szárnyas szavakat szólt:

"Mindezeket, fiam, úgy mondtad, rendjén, ahogy illik.
Testem már nem erős, lábam sem, a két kezem immár
vállam alatt fürgén nem fordul, drága barátom.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is;
mint amidőn elföldelték a királyt, Amarünkeuszt
Búpraszionban epívek, s díjat a sarjai adtak:
senki se volt olyan ott, mint én, az epeiosziak közt,
pülosziak közt, s büszkeszivű aitól daliák közt.
Ott az ökölharcban leterítettem Klütomédészt,
Pleurónból-jött Ankaioszt meg a bírkózásban;
Íphikloszt, bármily kitűnő volt, fürge futásban
győztem le, s Phűleuszt, Polüdóroszt dárdavetésben.
Csak két Aktorión győzött le sebes paripákkal,
mert ketten voltak s irigyelték célrajutásom,
és a legislegszebb díjak mind erre maradtak;
ikrek voltak ezek: s egyik feszitette a kantárt,
csak kantárt feszitett, másik meg rázta az ostort.
Egykor ilyen voltam, most már az ilyesmit az ifjak
űzzék csak: s én kénytelenül meghajlok a gyászos
vénkor előtt, ki a hősök közt akkor kiragyogtam.
Hát csak eredj, s tiszteld versennyel a társ temetését.
Ezt pedig én szivesen fogadom, s örül annak a szívem,
hogy mindig gondolsz énrám is, a jóakaródra,
s nem feleded, hogy akhájok közt míly tisztelet illet.
Érte neked gazdag kegyet osszanak égilakóink."

Így szólt; s ment tova Péleidész a sereg sürüjén át,
dícsérő szavait befogadván Néleidésznek.
És a goromba ökölvívásra kitűzte a díjat:
munkabiró öszvért kötözött meg a kör közepében,
fürge, hatesztendős, betöretlen, szép szilaj öszvért;
míg a legyőzöttnek kettősfülü szép poharat szánt;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Átreidész, s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
azt akarom, hogy ezért két férfi, a két legerősebb,
küzdve magasraemelt öklével vívjon: akit majd
Phoibosz győzni segít, s mind úgy látják az akhájok,
menjen, a munkabiró öszvért vigye sátra ölébe;
és a legyőzött szép kettős poharat visz el innen."

Szólt; mire fölpattant egy szép nagytermetü férfi,
jártas ökölvívó, Panopeusz fia, bajnok Epeiosz:
és az erős öszvért érintve ilyen szavakat szólt:

"Jőjjön hát közelebb, aki kettős szép poharat visz,
úgy vélem, hogy az öszvért más el nem viszi innen,
győzve ököllel; mert ebben bizony én vagyok első.
Vagy nem elég, hogy a harcban nem? Hisz nem lehet ember
minden munkában jártas, mindenben az első.
Hadd mondom ki a szót, s így is megy teljesedésbe,
testét szétzúzom, csontját darabokra lapítom,
s várjanak itt temetés-intézők sűrü sereggel,
hogy kivigyék innen, miután leigázta az öklöm."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
Eurüalosz maga kélt csak föl, szép isteni férfi,
Mékiszteusz Talaíonidésznak volt ez a sarja,
az rég Oidipúsz temetésén thébai földön
szállt versenyre, legyőzött minden thébai embert.
Dárdavető Diomédész sürgött most körülötte,
buzdította, s a győzelmét kívánta erősen.
És legelőször övet hajitott oda néki, utána
jólszelt szíjat adott bőréből réti ökörnek.
Így felövezkedtek s kikerültek a kör közepére;
izmos két kezüket tüstént egymásra emelték,
estek is egymásnak, súlyos kezük összevegyült ott;
rettentőn recsegett állcsontjuk, ömölt a veríték
minden tagjukról: támadva rohant nagy Epeiosz,
arcon-ütötte a körbe-lesőt, s az nem maradott ám
állva soká: megroskadt mind sugaras deli tagja.
Mint Boreász rohamában a hal felszökken a sásos
part fele, majd a sötét hullám újból beborítja:
így szökkent fel a már leütött: de a büszke Epeiosz
megfogván a kezét, fölemelte: s a drága barátok
kik körben vártak, kivezették: ment rogyadozva,
bőven köpte a vért, feje féloldalra hanyatlott;
majd meg a kábultat távolra vezetve letették,
s ők indultak el aztán kettős szép poharáért.

Péleidész harmadszor tűzött most ki jutalmat,
és a keserves birkózás díját bemutatta:
háromlábas edényt, tűzállót, drága tizenkét
ökröt is érőt szánt annak, ki felülkerül ebben:
s asszonyt állított a legyőzöttnek be a körbe,
négyökör-értékű, számos munkában ügyes nőt;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is."
Szólt; mire fölpattant az erős Telamóniosz Aiász,
és fölkelt ravaszelméjű leleményes Odüsszeusz:
majd fölövezkedtek s odaléptek a kör közepére,
s megfogták egymást ölelőn izmos kezeikkel:
mint ahogy érintkeznek a nagy háznak szarufái,
melyeket egybe a jó ács rak viharok dühe ellen.
Hátuk megropogott izmos kezeik csavarintó
nagy szoritásától, patakokban folyt veritékük.
Vállukon, oldalukon vértől pirosult kelevények
sorjában, sűrűn keltek: s igyekeztek a díjért,
szépmívű triposzért mindketten győzni, szünetlen.
S lám Odüszeusz sem tudta a földre ledönteni Aiászt,
sem pedig Aiász őt, hisz Odüsszeusz győzte erővel.
Végre, mikor már ezt unták is a vértes akhájok,
nagy Telamóniosz Aiász így kezdett a beszédbe:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
vagy te emelj, vagy tégedet én; Zeusz gondja a többi."

Szólt, s fölemelte; de volt Odüszeusznak gondja a cselre:
hátul a térdhajláson ütötte, s a tagjait oldta;
hátraesett rögtön, mellére pedig nagy Odüsszeusz
hullt: körülöttük a nézők mind bámulva csodálták.
Majd pedig őt megemelte sokattűrt bajnok Odüsszeusz
nem magasan, csak kissé távol tartva a földtől,
s térdét hajlította be, mindketten lezuhantak
egymásnak közelébe, s a por mocskolta be testük.
S fölpattanva talán harmadszor is összeakadnak,
hogyha Akhilleusz föl nem kél, s nem fékezi őket:
"Már ne tusázzatok itt, őrölve erőtök a baj közt:
győztes mindkettő: egyformán véve a díjat
menjetek el, más is hadd tudjon küzdeni köztünk."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát:
testükről a fövenyt leporolva, bebujtak az ingbe.
Péleidész pedig új díjat tűzött ki futásra,
drága ezüst nagy borkeverőt, mely hatmeszelyes volt,
és sokkal gyönyörűbb, mint bármely edény a világon,
mert a szidónok ezermester keze készítette,
Phoinikié-beliek hordták a ködös vizen által
ezt kikötőbe; Thoásznak végül ajándokul adták;
s adta Lükáónért, Priamosz fejedelmi fiáért,
Euénosz váltságul Patroklosznak, a hősnek.
Most Akhileusz ezt tűzte ki a társáért jutalomként,
annak, akit gyors lába segít diadalra futásban.
Másodikul meg tulkot adott, nagytestü kövéret;
és az utolsó díj egy féltálentum arany volt.
Majd, fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is."
Szólt; mire fölpattant Oileusz fia, szélsebes Aiász,
és leleményes Odüsszeusz és Nesztór fia véle,
Antilokhosz, ki az ifjak közt legjobb a futásban;
rendbe fölálltak ezek, s a határt kijelölte Akhilleusz.
Korláttól indult a futásuk: gyorsan előre
tört Oileusz fia, s isteni hős Odüszeusz a nyomában
szállt szorosan, mint jólövezett asszony kebelének
fut szorosan közelében a cséve, ha fürge kezével
jól huzogatja az orsószálat irányba; s a melle
mellé vonja: Odüsszeusz ennyire szállt közelében:
nyomba taposta nyomát, mielőtt por fellege füstölt.
És a fejére lehelt neki folyton a fényes Odüsszeusz
száguldás közben: kiabáltak az összes akhájok,
buzdítván Odüszeuszt, a futót, diadalra igyekvőt.
S hogy legutolszor fordultak be, a bajnok Odüsszeusz
Pallaszhoz lelkében azonnal eképen esengett:
"Úrnőm, hallgass meg, légy most lábam segitője."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné:
lábát s fönt a kezét, könnyűvé tette a testét.
És amikor már-már végsőt szökkentek a díjért,
Aiász megbotlott, mert így ártott neki Pallasz,
ott, hol a föld tele volt bőgő tulkok ganajával,
melyeket ölt Patroklosz tiszteletére Akhilleusz:
és tele lett trágyával a szája s az orra azonnal.
Így nyert borkeverőt a sokattűrt bajnok Odüsszeusz,
mert hamarabb befutott; s hős Aiász kapta az ökröt.
Állt, a kezében szarvát tartva a réti ökörnek,
s míg köpködte a trágyát, mondta az argosziaknak:
"Ó, jaj, megsértette a lábam Pallasz Athéné,
mert Odüszeuszt mindig mint anyja vigyázza, segíti."

Szólt; mire mind édes nevetésre fakadtak a nézők.
Antilokhosz meg a végső díjat vitte magával,
és mosolyogva beszélt, ezt mondta az argosziak közt:
"Jól tudjátok ugyan, társak, de megint kijelentem,
isteneink az idősebbet becsülik szivesebben:
mert Aiász öregebb nálam, noha egy kicsivel csak,
ámde ez itt egy egész öltővel előbb született már,
s fürge-öreg, mondják: nem könnyű véle futásra
szállni egyetlen akhájnak sem, csak a gyors Akhileusznak."
Így szólt ő, Akhileuszt dícsérve, a fürgefutásút.
S Péleidész Akhileusz így mondta szavával a választ:
"Antilokhosz, dícséretedet sose add te hiába:
újabb féltálentum arany jut tőlem a díjhoz."

Szólt, odaadta kezébe; s a hős átvette örömmel.
Most meg hosszunyelű lándzsát helyezett a középre
Péleidész Akhileusz, s vele pajzsot harci-sisakkal,
mit lehuzott Szarpédónról Patroklosz, a győztes;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Azt akarom, hogy ezért két férfi, a két legerősebb,
öltsön föl páncélt, fogjon kaszabolni vad ércet,
s itt a tömegnek színe előtt keljen viadalra;
és ki először a másik szép testébe sebet vág,
s belsőrészt érint, túl fegyveren, éjszinü véren,
annak e drága ezüstszögü kardot adom jutalomként,
Aszteropaioszról ragadott szép thrák hadifegyvert;
míg eme fegyvereket mindkettő kapja megosztva,
és kitünő lakomát is adok majd sátram ölében."

Szólt; mire fölpattant az erős Telamóniosz Aiász
és mellette a Tűdeidész, az erős Diomédész.
Majd miután kétoldalt így fölfegyverkeztek,
összeakadtak a két had közt, mert küzdeni vágytak,
szörnyü tekintettel: bámultak az összes akhájok.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
háromszor törtek, háromszor vágtak a harcba:
ott Aiász átdöfte a másik domboru pajzsát,
testig mégse jutott, mert föltartotta a páncél.
Aztán Tűdeidész a hatalmas pajzs tetején túl
folyton a nyak fele szúrt tündöklő lándzsahegyével.
Ekkor már Aiászt féltették mind az akhájok,
azt mondták, hogy elég; s egyenlő díjakat adtak.
Ám Akhileusz Diomédésznek nyujtotta a kardot,
és a hüvelyt s szépmetszésű szíját vele adta.

Péleidész most öntöttvasból tett ki korongot,
Éetión hajitott vele egykor szörnyü erővel:
csakhogy amazt átdöfte az isteni fürge Akhilleusz,
és a korongot egyéb zsákmány közt vitte hajóján.
Most fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is;
még ha kövér szántója nagyon távol van is egynek,
öt kerek évig is eltart ez neki, lesz vasa bőven,
gazdának sose kell városba szaladnia érte,
sem pásztornak, mert ebből mindenre telik majd."

Szólt; mire fölpattant a csatában-erős Polüpoitész
s rettentő-erejű hős isteni férfi, Leonteusz
és Telamóniadész Aiász meg a bajnok Epeiosz;
rendbe fölálltak mind, s a korongot a bajnok Epeiosz
megcsóválta, dobott: de nevettek az összes akhájok.
Másodikul nagy Arésztól sarjadt hősi Leonteusz,
s harmadikul hajitotta a hős Telamóniosz Aiász
izmos kézzel, s ő jelükön mind túlröpitette.
Majd, hogy a harcban-erős Polüpoitész fogta kezébe,
mint görbült botját ha a pásztor messzehajítja,
s az perdülve röpül csordája fölött a magasban:
úgy szállt át a korong az egész gyűlésen, a nézők
mind felüvöltöttek. Fölkeltek az ő daliái
és a király díját vitték el a görbe hajókhoz.

Nyílversenyre vasat, kékesfeketét, kitüzött most,
tíz fejszét kirakott, vele tíz kétélü szekercét:
majd kékorru hajó árbocfáját a homokba
állította azoktól messzire: gyönge galambot
könnyü fonállal a lábánál kötözött oda, és azt
tűzte ki célukul: az, ki nyilával a gyönge galambot
átlövi, kétélű tíz bárdot visz haza díjul;
az, ki hibásan lő nyíllal, s a fonálba talál csak,
az veszitett, az a fejszéket viszi sátra ölébe.

Szólt; mire fölpattant Teukrosznak bajnok-erője,
s Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak:
sorsukat ők rázták ércmívű harcisisakban.
És Teukroszra esett az a sors: röpitette erővel
ő a nyilat rögtön, de bizony nem tett fogadalmat,
hogy híres hekatombát áldoz zsenge juhokból.
S így madarat vétett, mert ezt irigyelte Apollón,
ámde a lábánál a kötő fonalat lenyilazta:
és keserű nyílvesszeje azt átszelte egészen.
Nyílegyenest égnek röppent a madár, s a fonál már
föld fele csüngött; rettentő zajt vertek a nézők.
Mérionész kiragadta kezéből gyorsan az íjat:
nyílvesszőt már rég készen tartott a lövésre.
És rögtön fogadalmat tett, hogy a Messzelövőnek
áldoz majd híres hekatombát zsenge juhokból:
fellegek alján fönt meglátta a gyönge galambot,
és mialatt körözött, meglőtte a szárnya tövében:
általverte a nyíl, majd újra a földbe ütődött
Mérionésznek lába elé: s a madár lehanyatlott,
rá a sötétkékorru hajó árboctetejére,
s ott csüngette nyakát, szédelgett szárnyaszegetten:
majd gyors lelke kiszállt testéből, s ő a tetőről
messze lehullt, körülötte a nép bámulva csodálta.
Vitte a tíz kétélű bárdot Mérionész hős,
Teukrosz a fejszéket hordatta a görbe hajókhoz.

Végül Péleidész kirakott hosszúnyelü lándzsát
s egy-ökör értékű még tűztől tiszta, virágos
tálat a körbe; s a dárdavetők pattantak elő most;
Átreidész Agamemnón kelt föl, a széles-uralmú,
s Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak.
Köztük ekép szólalt meg az isteni fürge Akhilleusz:
"Átreidész, tudjuk, mint jársz mindenki előtte,
és hogy a legderekabb vagy erőben, dárdavetésben:
vedd hát át eme versenydíjat, s vidd a hajódhoz,
Mérionész hősnek pedig általnyujtjuk a lándzsát,
hogyha a lelked is úgy óhajtja; magam javasolnám."

Szólt; s ráhagyta a szót sereget-vezető Agamemnón.
Mérionésznek a lándzsát adta, s a nagyszerü díjat
Talthübiosz hírnöknek bízta kezére a bajnok.

Szétoszlott gyűlésük; a fürge hajókhoz eredtek
mind szanaszét; s vacsorájához tért ekkor a többi
és örvendeni mézizü álomnak; de Akhilleusz
sírt, emlékezvén szeretett társára, s a mindent
elboritó álom nem igázta le: erre meg arra
hánykódott, vágyott Patroklosz hőserejére.
És mindarra, amit megvívott s tűrt vele együtt,
hősök háboruit próbálva, vizek veszedelmét;
emlékezve ezekre, kövér könnycseppeket ejtett;
oldalt is feküdött olykor, s olykor meg a hátán,
olykor az orcáján: végül fölkelve, a tenger
partján bánatosan föl-alá járt; s látva; hogyan kél,
mint tűnik fel a víz meg a part tetejében a Hajnal,
már, miután szekerébe befogta sebes paripáit,
Hektórt, hogy meghurcolhassa, mögéje kötözte;
Patroklosz sírhalma körül hurcolta meg aztán
háromszor, s lepihent sátrában; a holtat a porban
hagyta, az arcán fekve hevert; ám Phoibosz a bőrét
óvta a megcsúfítástól, mert szánta a férfit
még holtában is, és arany aigisszal betakarta
végig egész testét: föltépni ne tudja a vágta.

Indulatában ekép csúfolta meg isteni Hektórt;
látták ezt s szánták az olümposzi boldogok ekkor,
s bíztatták Hermészt, hogy lopja el onnan a testet.
Mindnek tetszett ez, csak Héré nem helyeselte
s véle Poszeidáón s a bagolyszemü lány nem akarta:
őrizték haraguk, mert nékik gyűlöletes volt
Trója s a nép s Priamosz már rég, Pariszért, aki vétett
sértve az istennőket, amint a karámhoz elértek,
s azt dícsérte, ki őt átkos gyönyörökre vezette.
Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,
akkor az égilakók közt így szólt Phoibosz Apollón:
"Istenek, ártók és gonoszak! Hektór sose gyujtott
áldozatot nektek, combját kecskének, ökörnek?
S most nem hagyjátok megmenteni még tetemét sem,
hogy láthassa az asszonya s anyja, kicsiny fiusarja,
s apja, az agg Priamosz, meg a nép; kik máglya tüzében
égetnék meg azonnal, igen dús áldozatokkal.
Ám ti a vészes Akhilleusznak kedvére kivántok
tenni, kinek szive nem jámbor, s kebelében az elme
nem tud hajlani, s ért vadsághoz, akár az oroszlán,
mely miután roppant erejének, hősi szivének
enged, zsákmányért a halandók nyája közé ront:
nincs könyörűlet Akhilleuszban, nincs benne szemérem,
mely a halandókat pusztítani s áldani tudja.
Még szeretettebbet veszitett tán más is a földön,
egy-méhből született testvérét vagy fiusarját:
gyászától megvált mégis, miután zokogott már:
mert tűrővé tette az emberi lelket a végzet.
Ő meg a nagy Hektórt, miután elvette a szívét,
lóhoz erősítvén hurcolja a hőn szeretett társ
sírja körül: s ez nem válik díszére, nem is jó
néki; nehogy, bár hős, haragunkkal sujtsuk ezért őt,
mert hisz az érzéketlen földet sérti dühével.

Megharagudva felelt neki most a fehérkaru Héra:
"Helytállhatna szavad, te Ezüstíjas, ha Akhilleuszt
és Hektórt egyként tisztelnétek meg. Azonban
Hektór földi halandó, asszony etette a mellén,
míg Akhileusz istennő sarja, kit én tápláltam,
én dajkáltam is, és feleségül is én magam adtam
Péleuszhoz, kit a nemmúlók szerető szive kedvelt:
és lakodalmán mind ott voltatok, ott lakomáztál
lantoddal magad is, te csalárd, te barátja a bajnak."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héra, ne légy mindenkép mérges az égilakókra.
Tiszteletük nem lesz egy. Ám Hektórt is erősen
kedvelték idefönt minden trósz földilakó közt;
én magam is: mert tőle ajándék nem maradott el:
oltárom sose volt híján illő lakomának,
és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk.
Ám ellopni a bátor Hektórt mégse akarjuk;
nem lehet úgysem Akhilleusz háta mögött, hisz az anyja
éjjel-nappal örökké ott jár-kél közelében;
ám ha Thetiszt idehívná hozzám gyorsan egy isten,
néki okos szót mondok: hadd kaphasson Akhilleusz
szép váltságot az agg Priamosztól, s adja ki Hektórt."

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel.
És Szamosz és sziklás Imbrosz közt rontva az éjszín
tengernek, benyomult; körülötte nyögött az egész víz.
Ő meg akár ólomnehezék siklott le a mélybe,
mint mely a földi ökör szarujához kötve suhan le,
hogy nyershúsharapó sok halnak hordja halálát.
Mélyölü barlangban föllelte Thetiszt, körülötte
sok más tengeri istennő ült: ő a középen
sírt fennkölt fia sorsa miatt, ki a dúsrögü Trója
síkján, messze hazájától már veszte előtt állt.
Hát közelébe került, s ezt mondta a szélsebes Írisz:
"Rajta, Thetisz, hív Zeusz, kiben el nem enyészik az elme."
Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Mért szólít a nagy isten? Szégyelek elkeveredni
elnemenyészőkkel, mikor oly sok kín eszi lelkem.
Menni fogok mégis, nem hangzik a hangja hiába."

Így szólván fátylát fölvette az isteni asszony,
azt a sötétet, amelynél már feketébb viselet nincs.
Útnak eredt, de előtte a széllábú sebes Írisz
száguldott; szétvált körülöttük a tengeri hullám.
S hogy fölléptek a partra, azonnal az égbe suhantak;
messziredörgő Zeuszt föllelték, körben az összes
istenek ott ültek, csupa boldog s el nem enyésző.
Zeusz atya mellé ült; Pallasz helyet adva odébbment.
Héré drága aranykelyhet nyujtott a kezéhez,
s nyájas szókkal szólt; Thetisz itta ki, vissza is adta.
S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször:

"Feljöttél, Thetisz istennő, noha szaggat a bánat
szívedben sosemúló gyásszal, jól tudom én is;
megmondom mégis, mért hívtalak én ide téged:
íme, kilencednap civakodnak az elnemenyészők
Hektór teste fölött meg a várdúló Akhileuszról;
s biztatták a lopásra a jószemü Argoszölőt már.
Csakhogy Akhilleusznak szántam már ezt a dicső hírt,
tisztelvén téged s őrizve baráti frigyünket.
Szállj le azonnal a táborba, s szólj rá a fiadra:
mondd, hogy az égilakók bosszúsak, s én a leginkább
megharagudtam rá, amiért őrjöngve szivében
görbe hajók mellett ottfogta, nem adta ki Hektórt;
hogyha tehát engem tisztel még, adja ki Hektórt.
Én meg a nagyszívű Priamoszhoz küldöm el Íriszt,
hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz
menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak."
Szólt; s az ezüstlábú Thetisz úrnő nem vonakodva
útnak eredt, az olümposzi csúcsrol alászökkenve.
És el is ért fia sátrához, bent lelte Akhilleuszt
sűrü nyögések közt; körülötte sürögtek a kedves
társak, nagy buzgón bajlódva a reggelijével.
Gyapjas nagy juhot áldoztak föl a sátor ölében.
Anyja, az úrnő most odaült szorosan közelébe,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:
"Drága fiam, meddig fogod itt keseregve-jajongva
szíved emészteni, nem gondolva evésre-ivásra,
sem kerevetre? Pedig jó lesz szerelembe vegyülni
nővel, mert nem is élsz te soká már nékem ezentúl,
hisz közeledbe került a halál meg a kényszerü végzet.
Hallgass rám tüstént: tudd meg, Zeusztól hozok én hírt:
bosszusak isteneink, így szól, és ő a leginkább
mérges rád közülük, mivel így őrjöngve szivedben,
Hektórt görbe hajók mellett tartod s ki nem adtad.
Add ki tehát tetemét tüstént váltsága fejében."

Ekkor a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Jőjjön hát, aki váltságot hoz, s elviszi testét,
hogyha olümposzi Zeusz maga sürgeti jóakarattal."

Így anya és fiu ott a hajók gyűléstere síkján
egymáshoz hosszan szóltak szárnyas szavaikkal.
Íriszt meg Kronidész elküldte a trójai várba:
"Menj, sebes Írisz azonnal, hagyd el olümposzi székünk,
vidd el a hírt Trójába a nagyszívű Priamosznak,
hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz
menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak.
Egymaga induljon, ne legyen vele trójai harcos:
egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon
s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba
újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.
És a halálra ne gondoljon, sose féljen a szíve,
mert mi erős kísérőül küldjük neki Hermészt,
s míg Akhileuszhoz nem jut el, ő viszi végig az úton.
Majd miután a királyt Akhileusz sátrába vezette,
őt az meg nem öli, s megfékezi többi barátját,
mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem hebehurgya:
nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel,
szállt Priamosz palotája felé: siralomra talált ott
s gyászra. Az udvar ölén apjuk körül ültek az ifjak,
könnyeik áztatták a ruháikat; és a középen
ült az öreg, köpenyébe takartan, míg a fejét is
és a nyakát is az aggnak bőven fedte a trágya,
melyet fetrengvén maga szórt a fejére kezével.
És a menyek s lányok jaja hangzott végig a házban:
emlékeztek a sok daliára, ki argoszi kéztől
sujtva le, lelkét elvesztvén kiterült a csatában.
Hát Priamosz mellé odaállt Zeusz hírnöke, s így szólt
halk hangon, hanem azt elfogta a félelem ekkor:

"Bátran, Dardanidész Priamosz, sose féljen a szíved,
hisz nem azért jöttem, hogy rossz hírt hozzak a házba,
jóakaró vagyok én, tudd meg, Zeusztól hozok én hírt,
tőle, ki távolból is ügyel rád, szán is erősen:
és azt rendeli el, hogy váltsd ki az isteni Hektórt,
menj oly ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak;
egymagad indulj, és ne kisérjen trójai harcos:
egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon
s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba
újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.
És a halálra ne is gondolj, sose féljen a szíved,
mert hisz az Argoszölő Hermész kísér el az úton,
s míg Akhileuszhoz nem jutsz el, végig vezetőd lesz.
És ha utad végén Akhileusz sátrába bejuttat,
téged meg nem öl az, megfékezi többi barátját,
mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem heberhurgya:
nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."

Így szólt hát hozzá, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S ő fiait felhívta: szereljék ők fel az útra
jókerekű öszvérszekerét, kast is tegyenek rá;
ő maga illatozó hálótermébe vonult el:
cédrusból volt az, magas, és szép kincseket őrzött;
és feleségét is, Hekabét, odahívta be, s így szólt:
"Ó, te szegény, az olümposzi Zeusztól jött ide hírnök,
drága fiunkat hogy váltsam ki akháji hajóknál,
és vigyek oly kincset, mely üdíti szivét Akhileusznak.
Rajta azonban, mit tart erről, mondd meg, a szíved.
Engem erőm és lelkem erősen késztet az útra,
széles akháj táborba s a görbe hajókhoz erednem."

Szólt; mire följajdult felesége, felelte szavára:
"Jaj nékem, hova lett az eszed, mely híredet adta
más idegen nép közt s néped közt, melyen uralkodsz?
Hát egyedül hogy kívánhatsz az akháji hajókhoz
menni, a férfi elé, aki oly sok nagyszerü sarjad
ölte le már eddig? Tán bíz vasból van a szíved?
Hisz ha kezébe kerít, és megpillant a szemével
ő, a csalárd, a kegyetlen, nem fog majd könyörülni
és tisztelni se fog kicsikét se. Sirassuk ezért őt
itthon, a termünkben: neki ezt így szőtte a Moira
élete szálához, kezdetben, rögtön amint én
megszültem: hogy a gyors ebeket táplálja, szülőktől
messze, az ádáznál, akinek bárcsak kiharapva
falhatnám fel a máját, mert ez lenne viszonzás
gyermekemért, aki nem hullt általa gyáva halállal:
trójai férfiakért, mélykeblű trójai nőkért
küzdött állva szilárdan, nem gondolt kibuvóra."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Vissza ne tarts, amikor kívánok menni, s a házban
vészmadaram te ne légy, hisz meg nem győzöl amúgy sem.
Mert ha földilakók közül egy bíztatna az útra,
bármely jós, oltárfigyelő, vagy más papi ember,
úgy vélném, hazudik, s még inkább visszariadnék;
most, miután magam én hallottam s láttam az istent,
elmegyek, és nem vész el a hangja hiába. Ha sorsom
elpusztulni az ércinget viselő daliák közt,
kívánom: s öljön meg akár ott nyomban Akhilleusz,
hogyha fiam karolón jóllaktam már zokogással."

Szólt, s ládáinak ékes szép fedelét kinyitotta:
vett tüstént ki tizenkét szép és nagyszerü köntöst,
és egyrétü köpenyt ugyanannyit, véle tizenkét
szőnyeget is, meg drága palástot s inget is annyit.
És tíz drága talentum arany volt még, mit elővett,
két ragyogófényű triposz is, négy üst, s egy igenszép
serleg, drága ajándék: azt, amikor követül járt
náluk, kapta a thrákoktól: de a terme ölében
vissza a vén ezt sem tartotta: kivánta erősen
drága fiát megváltani. Minden trójai férfit
elhajtott tornácáról, s így szídta szavával:
"El, ti gyalázatosak, hitványak! Az otthonotokban
tán nem akad siralom, hogy mind keseríteni jöttök?
Semmi talán, hogy Zeusz így sujt, és elveszitettem
legderekabb fiamat? No hiszen majd érzitek úgyis:
mert az akhájoktól könnyebben hulltok el eztán,
most miután ő már elesett. Én, bár mielőtt még
meglátnám a szememmel, hogy mint pusztul e város,
mint dúlják fel azok, Hádész házába kerülnék."

Szólt s botjával a népet megkergette, kimentek
mind, ahogyan hajtotta az agg; majd sok fia ellen
fordult, szídta Pariszt, Helenoszt, a derék Agathónt is,
Pammónt; Antiphonoszt s az erős-csatahangu Polítészt,
Déiphoboszt és Hippothooszt meg az isteni Díónt.
Ezt a kilencet az agg így küldte dologra keményen:
"Rajta, silány gyerekek, szégyenszerzők: valahányan
jobb lett volna, ha elpusztultok a fürge hajóknál,
inkább, mint Hektór. Nyomorult én, annyi remek hőst
nemzettem tág Trójában, s bizony egy se maradt meg:
isteni hős Mésztórt szekerész hős Tróiloszunkkal,
Hektórt is, ki akár isten járt harcosaink közt
s isteninek látszott inkább, nem is emberi sarjnak;
őket Arész elorozta, de mind itt él ez a hitvány,
táncosok és hazugok, remekül veri lábuk a földet,
mind a juhok s gödölyék községbeli elrablói.
Nem takarodtok azonnal, hogy szekerembe befogva,
mindezeket belerakjátok; hadd menjek utamra."

Szólt; s apjuk szigorú szavait félvén, kisiettek,
jókerekű öszvérszekerét hozták ki azonnal,
új volt az s gyönyörű, kast is tettek tetejébe;
és öszvérei jármát is vették le a szögről,
puszpángból faragott szép köldököset, karikásat.
És a kilencrőfös szíjat hozták az igával,
azt a csiszolt rudon áthurkolták, jól lekötözték
külső részén, majd karikát feszitettek a szegre;
kétoldalt háromszorosan köldökre kötözték,
majd megerősítvén, a hegyéről visszatekerték;
s hálóházából hordták ki a síma szekérbe
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jókörmű, munkás öszvéreit íme; befogták,
melyeket egykor ajándékul műsz férfiak adtak.
És Priamosz paripáit, amelyeket ő maga táplált.
széprecsiszolt jászol mellett, vitték kocsijához.

Így ezeket Priamosz meg a hírnök fogta be akkor
bent a magas ház tornácán, két bölcseszü bajnok.
Gyötrött lélekkel jött most Hekabé közelükbe,
mézizü bort szinarany serlegben jobb keze nyujtott,
hadd áldozzanak avval még, mielőtt kirobognak;
és paripáik előtt állt meg, szót szólva kimondta:
"Vedd, áldozz Zeusznak, s könyörögj, hogy visszakerülhess
újra az ellenségtől; hogyha a lelked ekép űz
innen a gályákhoz, pedig én nem eresztlek örömmel.
Hát csak esengj a sötétfelhős Kroniónhoz, az Ída
csúcsáról ki egész Tróját betekinti szemével:
kérj gyors jósmadarat, mely néki a legszeretettebb
minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,
jobbról, hogy te magad lásd, s abban bízva mehess el
gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen.
S hogyha nem ad neked íly hírt Zeusz, az a messziredörgő,
akkor már igazán nem bíztatnálak az útra
argoszi bárkákhoz, bármennyire vágyakozol rá."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Asszony, nem vonakodva teszem meg, amit te tanácsolsz:
mert jó Zeuszhoz emelni kezünket, hogy könyörüljön."

Szólt, ezután meg a gazdasszonyt sürgette az agg hős,
tiszta vizet csurgatni kezére: az oldala mellé
állva a szolgáló, tartotta a tálat, a korsót.
Megmosdott s feleségétől átvette a kelyhet:
udvara mélyén állva; s a bort loccsantva könyörgött,
égre tekintett közben, s így hallatta a hangját:
"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
add, hogy Akhilleusz kedvesen és könyörülve fogadjon;
küldj gyors jósmadarat, mely néked a legszeretettebb
minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,
jobbról, hogy lássam s abban bizakodva mehessek
gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen."

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:
sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,
mely ragadozva röpül, neve "éjszinü", "foltos" is éppúgy.
S mint a magas hálókamráknak az ajtaja, gazdag
ember házában, józáru, remekbe megácsolt:
akkora volt neki kétoldalt két szárnya; fölöttük
jobbról látszott, mint száguld el a városon által;
mind megörültek, a keblükben lelkük melegebb lett.
Most az öreg sietősen szállt föl a síma szekérre,
s visszhangos tornácuk alatt kirobogtak a házból.
Négykerekű szekerét legelől öszvérei húzták,
mindet a jóeszü Ídaiosz hajtotta; mögöttük
jó paripák: ezeket meg az agg noszogatta, az ostort
rázva, a városon át a szerettei mind a nyomában
mentek, akárha halálba sietne, sürű siralommal.
És miután a magas várból lejutottak a síkra,
Trója felé fordulva siettek a gyermekek és vők
vissza megint: hanem őket látta a messziredörgő
Zeusz feltűnni a síkságon, megszánta az aggot;
s drága fiát, Hermészt így szólította meg ekkor:
"Hermeiász, te amúgy is örömmel szállsz ki a földi
ember társául, s meghallgatod, azt, akit óhajtsz;
rajta, siess, Priamoszt a nagyöblü akháji hajókhoz
úgy juttasd el, hogy ki se lássa, ne is vegye észre
egy danaosz sem, amíg Akhileusz sátrába nem ér el."

Szólt; s Argosz megölője, a hírnök, nem maradott rest.
Mert gyönyörű saruját sebesen talpára csatolta,
ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton
és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;
fogta a pálcáját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát,
ezt markolva röpült tova Argosz erős megölője.
Trójához hamar ért, meg a hellészpontoszi parthoz,
s útnak eredt; mint egy fejedelmi legényke, olyan volt,
pelyhedző állú, kinek ifjúsága a legszebb.

Ők miután Ílosz nagy sírhalmát odahagyták,
álltak meg lovaikkal s öszvérekkel a partnál,
hadd igyanak, mert jött a homály, s betakarta a földet.
Ekkor Hermeiászt immár közelükben s hírnök
megpillantva, eképen szólt az örég Priamoszhoz:
"Töprengj, Dardanidész, szükség van józan eszünkre:
férfit látok, s azt hiszem én, hamar itt van a végünk;
rajta tehát, lovakon meneküljünk; vagy könyörögjünk
térde előtt, háthogyha szivében a szánalom ébred."

Szólt; s az öreg szörnyen megijedt, zavarodva eszében,
hajlékony testén borzadt minden hajaszála,
állt bénán; de a Hasznotadó maga jött közelébe
és megfogta kezét az öregnek, kérdve ekép szólt:
"Merre, apó, öszvérekkel, paripákkal az úton,
ambrosziás éjben, mikor alszik a többi halandó?
Hát nem félsz az erőt lehelő argív daliáktól,
kik neked ellenségeid, és a közelbe tanyáznak?
Hogyha azok közül egy meglátna sötét, sebes éjben,
míg íly sok kincset viszel, akkor mit cselekednél?
Hisz te magad sem vagy fiatal, s követőd is öreg már,
hogy megvédhessen, ha viszályt kezd véled akárki.
Ám én nem bántlak sehogyan sem, sőt, aki rád tör,
visszaverem: hisz olyannak látlak, mint az apámat."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Kedves gyermekem, így igaz ez, mint mondod e szókat:
csakhogy idáig egy isten védett tán a kezével,
s az küldött egy ilyen kitünő utitársat elébem,
mint amilyen te vagy, íly szépet termetre s alakra;
boldog az édesapád meg anyád, bölcs benned az elme."

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Kedves öreg, végig helyesen szóltál, ahogy illik;
most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
másokhoz küldöd valamerre e nagyszerü kincset,
hogy legalább ez várjon biztonságban azoknál?
Vagy pedig elhagyjátok mind szent Trója vidékét,
félve, mivel már elpusztult, ki a legderekabb volt:
gyermeked; ő eleget harcolt az akháj daliákkal."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Mondd, ki vagy, édesem, édesapád és édesanyád ki?
Annyira szépen szólsz vesztéről drága fiamnak!"

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Vizsgálsz, jó öreg, és Hektórról kérdesz, a hősről:
őt bizony én a szememmel a hírmegadó viadalban
láttam elégszer, amint a hajókhoz visszaszorítva
ölte az argoszi harcosokat, dúlván hegyes érccel.
És mi csak álltunk s bámultunk, mert minket Akhilleusz,
Átreidészra dühödten, a harctól visszaparancsolt.
Én fegyverhordója vagyok, vele jöttem a gályán,
mürmidonok közt, édesapám neve íme Polüktór;
gazdag az édesapám otthon, de, akár te, öreg már;
kívülem is van hat fia, én hetedik fia volnék:
sorsot ráztunk, és én jöttem a hőssel a harcba.
Most a mezőre a gályáktól kerülök: kora reggel
váratokat vívják ragyogószemü harcosaink már.
Mert nehezen viselik tunyaságukat, és a csatától
vissza a vágyakozókat nem tarthatja király sem."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Hogyha te harcosa vagy Péléiadész Akhileusznak,
rajta, a tiszta igazságot mondd meg nekem: ott van
még a hajók mellett a fiam, vagy már odadobta
földarabolva tagonként őt a kutyáknak Akhilleusz?"

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Jó agg, nem falták még föl madarak sem, ebek sem:
fekszik Akhilleusz bárkájánál, úgy, ahogy eddig,
sátrában s ha azóta tizenkét hajnal is eltelt,
szét nem rothasztotta a húsát, és nem is ették
őt meg a férgek, mint a csatán elesett daliákat.
Az bizonyos, hogy sírja körül szeretett társának
meghurcolja vadul, mikor eljön az isteni hajnal;
ám el nem csúfítja; te is bámulni fogod majd,
mennyire harmatosan fekszik, vértől lemosottan,
nem csatakos testtel, s behegedt már sebhelye, mindaz,
melyet ütöttek rajta, hiszen sokak érce is érte.
Hősi fiadra az égbeli boldogok ígyen ügyelnek,
bár már csak holttest: mivel ennyire kedveli szívük."

Szólt; megörült az öreg, s így adta szavára a választ:
"Lám, fiam, adni ajándékot, mi megilleti őket,
jó a haláltalanoknak: mert a fiam, ha ugyan volt,
nem hanyagolta el otthon olümposzi isteneinket:
s ők a halál sorsában is emlékeznek ezért rá.
Rajta azonban, vedd át tőlem e szépmivü kelyhet;
és engem kísérj és óvj - kedvezzen az ég is -,
míg Péléiadész Akhileusz sátrába nem érek."

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Engem, az ifjabbat, kísértesz, öreg, de hiába:
azt akarod, hogy Akhilleusz háta mögött vegyem ezt át:
tartok a gazdámtól, és szégyeli félve a szívem,
hogy megfosszam - s majd azután rossz ér a jövőben.
Téged azonban akár a dicső Argoszba vezetlek,
fürge hajón szivesen, vagy kísérvén gyalogúton:
senki se törhet rád vezetődet semmibe véve."

Mondta a Hasznotadó, s már fölpattant a szekérre,
nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort,
és a lovakba meg öszvérekbe hatalmas erőt fújt.
Majd, hogy az árokig és a hajók bástyáihoz értek,
ott éppen vacsorát készítve sürögtek az őrök;
álmot hintett rájuk az Argoszölő, a vezérlő,
mindre; utána kaput tárt, arrébb húzta a závárt,
és Priamoszt szekerén bevezette a nagyszerü kinccsel.
Ámde midőn Péléiadész sátrához elértek,
melyet a mürmidonok magasan feszitettek uruknak,
vágva fenyőfákat, s tetejét végig betakarták
lágy réten lekaszált sürü sással; s körben a sátor
oldala mellett tág udvart keritettek uruknak
sűrü cölöppel: egyetlen hosszu fenyőfa-gerenda
tartott közte kaput, s ezt mindig három akháj hős
zárta be, nagy reteszét is három szokta kinyitni
mindig a többi közül: de Akhilleusz egymaga tudta.
Most kinyitotta a hasznotadó Hermész az öregnek,
s gyorslábú Akhileusz fele vitte a nagyszerü kincset;
majd a szekérről földre szökellt le, s ekép szólalt meg:

"Kedves öreg, tudd meg: hozzád nem földi halandó
jött, hanem én, Hermész, kit apám küldött vezetődül;
visszamegyek most már, nem lépek véled Akhilleusz
színe elé: haragébresztő is lenne, ha múló
embert íly nyíltan kedvelne az égbeli isten.
Lépj te magad hozzá, kulcsoljad a térdeit által,
s kérleld őt apjára, sürűhaju anyja nevére,
és a fiára, hogy így indítsd meg benne a lelket."

Így szólván, tovaszállt a hatalmas olümposzi csúcsra
Hermeiász; s Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

"Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve."

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még."
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen."

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
"Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik."

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
"Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra."