Majd mikor Ókeanosz sebes áradatát odahagyta
bárkánk, szélesutú tenger vizein tovasiklott
Aiaié szigetéhez; a házát tartja a Hajnal
ott, meg a tánctereit, s a Nap onnan lép föl az égre.
Majd, odaérve, hajónkat a parti fövenyre kivontuk,
és mi magunk léptünk ki a tenger torlata mellett.
Elszunnyadtunk, s így vártuk be az isteni Hajnalt.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a társakat én Kirké házához eresztve
elküldöttem az elhúnyt Elpénór teteméért.
S fákat vágva a legmagasabb partrészen azonnal,
sírva temettük el őt, a kövér könny hullt a szemünkből.
És miután a halott is elégett, s fegyvere véle,
halmot emeltünk, oszlopot is tettünk a halomra,
s jólfaragott evezőt szúrtunk be a legtetejébe.
Mindezt sorban elintéztük; Kirké maga látta,
hogy hazaértünk Hádésztól, hát ékeit öltve
jött kifelé tüstént; vele jöttek a szolgaleányok,
hoztak húst, kenyeret, pirosan ragyogó boritallal.
Majd odaállt közibénk s ezt mondta az isteni asszony:
»Jaj, ti merészek, akik Hádészhoz szálltatok élve,
kétszer haltok, amíg egyszer csak a többi halandók.
Rajta tehát, most csak lakomázzatok és igyatok bort
itt az egész napon át: de ha megjön a Hajnal, a fényes,
szálltok a fürge hajón; az utat pedig én jelölöm meg
s mindent elmondok, fájdalmas cselszövevények
folytán tengeren és földön hogy a vész le ne sujtson.«

Így szólt, és a mi hős lelkünk hajlott a szavára.
Így az egész napon át ott ültünk napnyugovásig
és lakomáztuk a sok-sok húst meg a mézizü színbort;
végre, mikor lebukott a nap és eljött a sötétség,
ők már, tatkötelek mellett, nyugovóra ledőltek,
s engem az embereimtől kézenfogva az úrnő
elvitt és lefeküdt mellém, sorjába kikérdett;
s én neki ott mindent szép rendjén sorra soroltam.
Végezetül hozzám nagy Kirké íly szavakat szólt:
»Hát ezek így mind megtörténtek; most idehallgass,
mit mondok neked én; noha majd maga isten is int rá.

Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi;
ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok
nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg
mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kivánod.
Kössék ők a kezed meg a lábad a fürge hajónak
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék,
hogy, gyönyörödre, a két Szírén hangjára figyelhess.
És ha esengesz a társakhoz, ha parancsot is adsz, hogy
oldjanak el - csak kössenek ők oda több kötelékkel.

Hogyha pedig szigetük mellett tovahúztak a társak,
azt az utat már végesvégig, amelyre utána
lépsz, nem mondhatom én meg, mert arról te magad fogsz
dönteni lelkedben: de kimondom, hogy mi a két út.
Errefelé meredek sziklák peremére csapódik
kékszemü Amphitríté nagy hulláma zubogva;
tudd: ezeket Bolygó Szikláknak hívja a boldog
isten mind. S a madár sem szállhat el arra nyugodtan,
még a galambok sem, ha röpülnek az ambrosziával
Zeuszhoz, mert őket sima szikla ragadja magához
folyton, s Zeusz atya küld újat, pótolni a számuk.
Onnan még sohasem szabadult meg bárka, ha arra
tévedt, ám a hajó fáit s tetemét a hajósnak
mind tovahordja a vészteli láng viharával a hullám.
Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül:
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.
És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.

Másik irányban két nagy szirt van: a tágterü égbe
ér föl az egyik csúcsa, körötte a kékszinü felhő
terjeng egyre, sosem megy odébb, sose jár ama csúcson
fényes tiszta idő, sem a nyár, sem az ősz közeledtén.
Rá soha nem hághat, le se szállhat a földi halandó
róla, ha húsz keze volna akár, húsz lába is egynek:
mert oly síma, mikéntha csiszolták volna, a szikla.
És közepén barlang tátong sürü ködbe takartan,
szája nyugat felé nyílik, a mélye leér Ereboszba.
Menjetek arra a bárkátokkal, fényes Odüsszeusz.
Öblös bárka felől kitünő nyilazó ha kilőné
messze nyilát, az üreg szájáig a nyíl sosem érne.
Benne a szörnyen ugatva üvöltő Szkülla tanyázik.
Éles a hangja, akárcsak a mostszületett kutyakölykök
hangja, de ő maga roppant szörny; nem örülne, ki látná
őt, még isten sem, közelébe ha érne az útján.
Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi,
hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas
fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít,
sűrü, tömött agyarak, tele éjszinü szörnyü halállal.
Teste pedig bent áll, derekáig, az öblös üregben,
csakhogy a rémes nyílásból a fejek kihajolnak.
S ő ott, szikláját körültapogatva halászgat
delphint, tenger ebét, de nagyobb viziszörnyet is olykor,
melyből rengeteget táplál zajos Amphitríté.
És nem tud dicsekedni hajós soha, hogy tovasiklott
sértetlen mellette: de hat feje húz ki hat embert
mindig hirtelenűl a sötétkékorru hajóból.

Látsz ott egy másik, nem olyan nagy szirtet, Odüsszeusz.
Nem nagy a távolság köztük, nyilad is beröpülné.
Rajta magas fügefát láthatsz, sürülombut; alatta
szívja magába a szörnyü Kharübdisz az éjszinü tengert.
Háromszor kiereszti naponta, de újra beszívja
rémesen; arra, mikor szürcsöl, te nehogy közeledjél:
mert sohse tudna a Földrázó se kihúzni a bajból.
Inkább Szkülla felé igyekezz a hajóddal, evezz el
gyorsan a szirtje alatt, mert többhasznú, ha a bárkán
hat társat gyászolsz majd, mint együtt valamennyit.«

Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Rajta, nagy istennő, áruld el igaz szavaiddal:
hogy tudnék menekülni a szörnyü Kharübdisz elől is,
s győzni a Szkülla fölött, ha reátör az embereimre.«

Így szóltam; s ezt mondta azonnal az isteni asszony:
»Jaj, te merész, neked itt is a harcra s a fáradalomra
van gondod: sose térsz ki haláltalan isten elől sem?
Hisz nem enyésző ő, de sosemmúló veszedelmed,
szörnyü, dühös, kínzó, aki ellen védekezés nincs;
ellene törni se jó; menekülni előle a legjobb.
Hogyha te fegyverkezve a szirtje alatt elidőzöl,
rettenetes fejeit, félek, majd újra kidugja,
és ugyanannyi barátodat újra magához orozza.
Csak sebesen húzz el mellette, kiáltva Kratáiszt,
anyja nevét, aki szülte, bajára a földilakóknak.
Az megfékezi majd, nehogy újra terád támadjon.

Thrínakié szigetére kerülsz most: Éeliosznak
nagy csordája legel földjén és nagyszerü nyája;
hét a tehéncsorda s hét nyája van ott a juhoknak;
ötven az állat mindegyikben. Nincs születésük,
nincs elmúlásuk, s istennők őrizik őket:
Lampetié s Phaethúsza, a két gyönyörűhaju nimfa,
Éeliosz Hüperíónnak kit a nimfa, Neaira
szült. S hogy fölnevelé e leányokat anyjuk, az úrnő,
távoli Thrínaikéra vezette, vigyázni az apjuk
csámpás csordáját, lépdelni a nyája nyomában.
Nem bántván ezeket ha vigyázol visszautadra,
akkor igen, hazaértek, bár keseregve, bajok közt.
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
embereidnek s bárkádnak; te magad ha megélsz is,
társaid elvesztvén, haza későn, kínok után érsz.«

Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
S most a sziget mezején indult el az isteni asszony;
én meg a bárka felé mentem s adtam ki parancsom,
társaim oldják el bárkánkon a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Sorba leülve, az ősz tengert evezőkkel ütötték.
És a sötétkékorru hajó mögül útrakisérő
jó szelet is küldött számunkra, vitorladagasztót,
széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten.
Elrendeztük egészen a bárkánk fölszerelését,
s ültünk: szél meg a kormányos vitték csak a bárkát.
Ekkor a társakhoz szomorúan szóltam eképen:
»Kedveseim, nem kell csakis egynek tudni a jósszót,
vagy kettőnek, amit mondott nekem isteni Kirké:
én bizony elmondom, hogy tudván vesszük el éltünk,
vagy, kikerülve a vészt meg a romlást, megmeneküljünk.
Isteni Szírének hangjától int legelőször
óvakodásra az istennő, s viruló mezejüktől.
Én egyedül halljam csak a dalt, de kemény kötelékkel
kössetek engem a bárkához, moccanni se tudjak;
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék.
És ha könyörgök hozzátok, ha parancsot adok, hogy
oldjatok el - csak kössetek akkor mégszorosabbra.«

Míg nekik ezt mind elmondtam, sorjába haladva,
jólácsolt bárkánk ezalatt el is érte suhanva
Szírének szigetét: mivel űzte előre a jó szél.
Ekkor a szél el is állt tüstént, szélcsöndben a tenger
szép sima lett: hullámait elfektette a daimón.
Társaim álltak föl, vonták be a vásznat a bárkán
és a hajó üregébe helyezték, majd evezőkhöz
ülve, a tengert fodrozták a fenyőfalapáttal.
S én a viasz nagysúlyu korongját szeltem az éles
érccel kis darabokra s utána erős tenyeremmel
nyomkodtam: meglágyult nyomban, mert nagy erőmet
s Éeliosz Hüperíonidész sugarát befogadta;
és fülüket betapasztottam vele sorban azonnal.
Ők meg az árbochoz fűzték a kezem meg a lábam,
ott álltam, s a kötél végét törzsére tekerték;
sorba leülve az ősz tengert evezőkkel ütötték.
Majd, mikor ott jártunk, ahová még ér a kiáltás,
gyorsan hajtva hajónk, meglátták, hogy közelükbe
fürge hajó ért, hát éles dalukat fölemelték:
»Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagynevü dísze,
állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.
Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
és mindent, mi az élet adó földön megesik még.«

Így szóltak, gyönyörűszép hangon zengve, s a szívem
vágyott hallani: kértem a társakat, oldjanak el már,
intve szemöldömmel, de azok nekidőlve eveztek.
És föl is állt nyomban Perimédész Eurülokhosszal,
és mégtöbb kötelékkel fűzött mégszorosabbra.
És eleveztek a földjük mellett, majd miután már
nem hallottuk a két Szírén szavait, dalolását,
kedves társaim ott a viaszt szedték ki fülükből,
mit beletömtem előbb, s kötelékeim is kibogozták.

És miután elhagytuk e földet, láttam azonnal
füstöt s nagy hullámot, zúgás ért a fülembe.
Megrémültek mind, kiesett a lapát a kezükből,
és zajt vert a hajó sodrában; s az meg is állott,
mert a laposvégű evező nem vitte előre.
Én a hajón átsétáltam, buzdítva eképen,
melléállva, külön mindet, mézes szavaimmal:
»Kedveseim, köztünk bajban járatlan amúgy sincs:
és ez a baj se nagyobb, mint az volt, melyben a Küklópsz
zárta rajunkat az öblös üregbe goromba erővel;
abból is csak erőm: elmém s tervem segitett ki;
azt hiszem én, bizony erre is emlékezni fogunk még.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk.
Verjétek ti lapátaitokkal a mélyvizü tenger
habtaraját, padotokról nem mozdulva; talán Zeusz
engedi még, hogy a szörnyü veszélyből szökve szaladjunk.
S kormányos, neked annyit mondok, vesd a szivedbe
jól, míg mélyüregű gályánk rúdját igazítod:
ott ama hullámtól meg a füsttől tartsd a hajónkat
távol; a szikla felé igyekezz, valahogy ne szaladjon
vissza, ha rá nem ügyelsz, ne taszíts bennünket a bajba.«

Így szóltam; s ők hallgattak tüstént a szavamra.
Szkülla nevét nem is említettem, hisz kikerülni
nem lehetett, nehogy abbanhagyják rémületükben
az evezést, s lent bujjanak el bárkánk üregében.
Kirké fájó intelmére bizony nem ügyeltem:
ő ugyanis nem akarta, hogy ott felövezzem a fegyvert;
mégis a híres fegyvereket fölvéve s a hosszú
két kelevézt markolva, hajóm orrára kiálltam:
mert onnan vártam, hogy először tűnik elébem
sziklalakó Szküllé, ki a jó társakra veszélyt hoz.
Meg nem láthattam, pedig elfáradt szemem is már,
míg ama ködbevesző szirtet mindenfele néztem.

Sóhajtozva hajóztunk ekkor szűk szorosába:
innen a Szkülla lesett, de amonnan a szörnyü Kharübdisz
szívta magába a tenger sós habját iszonyúan.
És valahányszor okádta ki, mint nagy lángokon, üstben
fölkavarodva, a víz fölzajdult, és a magasba
szökve a tajték mindkét szirt tetejére csapódott;
és valahányszor a sós tengervizet újra benyelte,
látszott megkavarodva egész örvénye; a szikla
bömbölt rettentőn, s odalent feketén a fövenytől
tűnt föl a föld; elfogta a sápadt félelem őket.
Arrafelé néztünk mindnyájan, félve a vésztől:
és ezalatt Szküllé kiragadta a görbe hajóból
hat társam, ki a legderekabb-erejű evezős volt.
Visszatekintve a fürge hajóra s a társak után, már
csak kezüket meg a lábaikat láttam meg, amint fönt
lengtek a légi magasba; s hívtak, néven a társak
engem amonnan, fájó szívvel, s akkor utolszor.
Mint amidőn a halász földnyelven, a vesszeje végén
messzire vet ki csalétket az apró tengeri halnak,
és az örökszarvat lebocsátja a tengeri árba,
s fel-felrántja a vergődő halat avval a vízből,
így vonagoltak azok, hogy a szirt tetejére kerültek;
ő meg a nyílásnál fölfalta az orditozókat,
kik kezüket tárták ki felém a nehéz viadalban:
ez volt legszörnyűbb mind közt, amit én a szememmel
láttam, míg küszködve kutattam a tengeri ösvényt.
Végre a szikláktól menekülve, s a szörnyü Kharübdisz
s Szkülla elől, tüstént isten gyönyörű szigetére
értünk: ott legelésztek a széleshomloku marhák,
és a kövér juhok is, gazdájuk Héliosz isten.
Akkor még a vizen hallottam, az éjszinü bárkán,
bőgését ama csordának, mikor épp a karámba
tért, s a juh-bégést is: szava nyomban eszembe vetődött
annak a vak jósnak, Thébai-beli Teiresziásznak,
s Aiaié-beli Kirkének, ki szivemre kötötte,
hogy szigetét kikerüljem az áldó Éeliosznak.
Ekkor a társakhoz szóltam, szomorodva szivemben:
»Bármint gyötrődtök, társak, hallgassatok énrám,
jóslatait hadd mondjam el immár Teiresziásznak,
s Aiaié-beli Kirkének, ki szivemre kötötte,
hogy szigetét kikerüljük az áldó Éeliosznak,
mert azt mondta, hogy ott vár minket a legkeserűbb baj.
Hát a sziget mellett húzzunk el a barna hajóval.«

Így szóltam; s elakadt kedves szívük dobogása.
Eurülokhosz meg azonnal gyűlölködve felelte:
»Rettentő vagy, erőd iszonyú, soha tested, Odüsszeusz,
el nem fárad: egészen vasból vagy bizonyára;
társaidat, kik a munkában sosem-alva törődnek,
szárazföldre sem engednéd, hol a vízkoszorúzta
szép szigeten készíthetnénk üditő vacsorát is,
és ehelyett sebes éjben akarsz rohanásra kiűzni,
ködbevesző vizen át, a szigettől messzeszakadva.
Jönnek az éjből csúf szelek is, vesztére sietnek
bárkánknak; ki kerülheti el meredek veszedelmét,
váratlan ha a szélvihar erre fut, és a Notosz, vagy
fergeteges Zephürosz dühe tombol, amelyek a bárkát
összetörik mindig, ha nem is kívánja az isten?
Hallgassuk meg hát a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát, odaülve a fürge hajóhoz;
reggel majd fölszállva, a tágterü vízre hajózunk.«

Így szólt Eurülokhosz, s a szavát helyeselte a többi.
Akkor láttam már, hogy a daimón rosszat akar csak,
s Eurülokhoszhoz ekép szóltam szárnyas szavaimmal:
»Én egyedül vagyok, Eurülokhosz, könnyen leigáztok.
Rajta azonban, erős esküt tegyetek nekem itt mind:
hogyha tehéncsordára lelünk, vagy tán a juhoknak
nagy nyájára, ki sem fog balgatag, ostoba fővel
ölni le marhát vagy juhot, ámde egyétek az étket
nyugton, amit nyujtott a haláltalan isteni Kirké.«

Szóltam; s ők esküdtek, amint kívántam, azonnal.
És hogy az esküt már megtették és befejezték,
jólácsolt bárkánk öblös kikötőbe vezettük,
édesvíz közelébe; kiléptek azonnal a társak
s hozzértően vacsorát készíteni kezdtek.
És miután elverték végül az éhet, a szomjat,
emlékezve siratták meg hat drága barátunk,
mindet, akit fölfalt Szküllé, kiragadva hajónkból;
sírás közben szállta meg őket a mézizü álom.
Harmada várt csak az éjnek, a csillagok is nyugovóra
hajlottak, s szelet adva a fellegtorlaszoló Zeusz
vészes szörnyü viharral, a felhőkkel betakarta
együtt a földeket és vizeket; s éj szállt le az égből.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
mélyüregű barlangba erősítettük a bárkát,
hol nimfák gyönyörű gyűléshelye, tánctere állott;
gyűlést rendeztem, majd szóltam köztük eképen:
»Kedveseim, van a fürge hajón ital és eleség is;
hát sose bántsuk a barmokat itt, hogy bajba ne jussunk,
mert ez a csorda s e gazdag nyáj félelmetes úré,
Hélioszé, aki mindent lát és hall a világon.«

Szóltam ekép, és hős lelkük hajlott a szavamra.
Teljes hónapon át a Notosz szele fújt szakadatlan,
és sose támadt más szél, mint a Notosz meg az Eurosz.
Míg a vörösbor tartott s volt eleség elegendő,
tartózkodtak a marháktól, hiszen élni akartak.
Csakhogy amint kifogyott a hajóról útravalójuk,
s kényszerüségből eljártak vadat űzni bolyongva,
halra, madárra vadásztak, amint a kezükbe esett épp,
s kampós horgokkal, s hasukat kínozta az éhség;
ekkor félrevonultam a szép szigeten könyörögni
isteneinkhez, hátha utat mutat egy, hazatérni.
Félrelopóztam a társak elől egy távoli térre,
megmostam kezemet, s hol a szél sose fújt a ligetben,
minden olümposzi istenhez könyörögtem imával;
ők pedig édes szendert hintettek szemeimre.
Eurülokhosz közben gonoszul szólt embereimhez:
»Bármint gyötrődtök, társak, hallgassatok énrám.
Mindenfajta halál iszonyú a szegény embernek,
mégis a legcsúfosabb éhezve betölteni sorsunk.
Hajtsuk el Éeliosz legszebb marháit a rétről,
s áldozzunk a nagy égbe lakó örök isteni népnek.
Hogyha elér csapatunk Ithakába, az otthoni földre,
dús szentélyt emelünk ott tüstént Éeliosznak,
és sok drága ajándékkal díszítjük a szentélyt.
És ha a szépszavú marhákért megharagudva
elsűllyesztene, és vele van valamennyi nagy isten,
jobb szeretem hullámot nyelve kiadni a lelkem,
rögtön, mint e sivár szigeten senyvedni sokáig.«

Így szólt Eurülokhosz, s a szavát helyeselte a többi.
Nyomban a legszebb marhákat vitték el a társak
most a közelből, mert nem messze legeltek a barna
bárkától a kövér, szép, széleshomloku marhák;
majd ezeket körülállták mind, könyörögtek az éghez,
hajkoronás nagy tölgyről tépve a gyönge levélkét:
mert hisz a barna hajón nem akadt már árpadarájuk.
Végre levágták, megnyúzták, miután könyörögtek,
szeltek a combokból, betakarták hájjal egészen,
kétréthajtva előbb, és nyershúst rakva fölébe.
Bor sem akadt loccsantani égő áldozatukra,
áldoztak hát vízzel, a belsőrészt kisütötték.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait és húzták föl a nyársra.

Szemhéjamról most surrant el a mézizü álom,
mentem a fürge hajóhoz, a tengerpart fele tüstént.
Ám, hogy a kettősívü hajó közelébe kerültem,
akkor az égő zsír meleg illata érte az orrom.
Följajdulva, ekép kiabáltam az égilakókhoz:

»Zeusz atya, és boldog, sosemúló égilakók mind,
lám, vesztemre bocsátottátok az álmot, az átkost
és ezalatt csúf dolgot vittek végbe a társak.«

Gyors hírnöknő vitte a hírt hamar Éeliosznak,
leples Lampetié, hogy a marháit mi megöltük.
Hát haragos szívvel harsant a haláltalanokra:
»Zeusz atya és boldog, sosemúló égilakók mind,
büntesd embereit Láertiadész Odüszeusznak,
kik marháimat ölték meg nagyon elbizakodva,
melyeknek megörültem, ahányszor a csillagos égre
léptem, ahányszor az égről újra a földre siettem.
Hogyha a csordámért illőn nem bünteted őket,
Hádészhoz megyek és holtaknak adom csak a fényem.«
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
»Éeliosz, te a fényedet add csak az égilakóknak
és a halandóknak, kik a termő földeken élnek;
én ragyogó villámmal sujtom majd a hajójuk
és darabokra töröm, közepében a borszinü árnak.«

Én szépfürtü Kalüpszótól hallottam eképen:
s ő azt mondta, hogy őneki Hermész mondta e szókat.

És hogy a bárka elé meg a tengerpartra elértem,
társaimat korholtam mind, külön, ámde menekvést
nem lehetett lelnünk, hisz a marhák már odavesztek.
Adtak az istenek ám tüstént csodajelt, nem is egyet:
megmozdultak a bőrök, a nyárson bőgtek a húsok,
sült és nyers darabok, mint élő barmok izegtek.

Hat napon át lakomáztak a kedves társak a parton,
legszebb marháit választva ki Éeliosznak;
csakhogy amint a hetednapot adta utána Kroníón,
akkor a szél is elállt; mely zúgott vad viharokkal,
s föllépvén a hajóra, a tágterü vízre kiszálltunk.
Árbocot állítván, fölvontuk a hószinü vásznat.
Csakhogy amint a szigéttől újból messzekerültünk,
s föld már nem látszott körülünk, csak az ég meg a tenger,
Zeusz felhőt küldött ki hajónk fölibé, hogy az égbolt
fönt kékesfeketébe borult, s a vizekre homály hullt.
Száguldott a hajó, de bizony nem hosszan: azonnal
jött a zajos Zephürosz, kavarogva goromba viharral,
és a nagy árboc két kötelét szele szétszakitotta;
dűlt is hátra az árboc azonnal, a fölszerelés mind
hullt a hajó fenekébe. Az árboc a tatra zuhanva
fejbeütötte a kormányost: szétzúzta a csontját
végig egész koponyájának: lebukott az a tatról
búvárként, és csontjaiból hős lelke kiröppent.
Zeusz iszonyút dörgött s villámot ütött a hajóba:
megrendült a hajó, amikor Zeusz mennyköve érte,
megtelt kénfüsttel, kizuhantak a társak a vízbe.
Barna hajónk körül úszkáltak, mint tengeri varjak
habtarajon; hazatértüket így elorozta az isten.

Én a hajón jártam fel-alá, de letépte a hullám
oldaldeszkáit s úgy űzte a csonka gerincet,
és a gerincre sodorta az árbocot. Íme lecsüngött
róla a tatkötelék, az ökörbőr jó fonadéka;
összekötöttem a csonka gerincet, az árbocot ezzel,
s arra leültem; a szörnyü szelek kényükre sodortak.

Egyszer csak Zephürosz megszűnt iszonyú viharával,
csakhogy jött a Notosz sebesen, szivemet szomorítva,
mert újból meg kellett látnom a szörnyü Kharübdiszt.

Így sodródtam egész éjjel, s azután korareggel
Szküllé szirtjét értem el újra s a szörnyü Kharübdiszt.
Ez meg a sós tengervizet épp szürcsölte magába;
én meg, amint a magas fügefáig emelt föl a hullám,
rácsimpaszkodtam s denevérként csüngtem a törzsén.
Följebbhágni se tudtam; sem megvetni a lábam:
mélyben a jó gyökerek s a magasban voltak az ágak,
hosszu-nagyok, s a Kharübdiszt árnyuk rejtve takarta.
Szívósan csüngtem, s vártam, hogy köpje ki újra
árbocomat s a gerendát: jöttek elő, örömömre;
jó későn: a piacról hogy hazamegy vacsorázni
az, ki a cívakodók közt döntött sok peres ügyben,
ekkor csillantak ki az örvényből a gerendák.
Én meg elengedtem kezem és lábam, lezuhantam,
éppen a szálfák mellett hulltam a víz közepébe,
rájukszálltam hát, s a kezemmel előre eveztem.
Szküllának nem hagyta az emberek, istenek atyja,
hogy megpillantson: hisz a vészből úgy ki nem érek.

Hosszu kilenc napon át hányódtam, végre az éjjel
Ógügié szigetére vetettek az istenek: ott él
félelmes, zengő isten, szépfürtü Kalüpszó.
Ő szivesen fogadott s ápolt. De regélni minek már?
Elmondtam hiszen ezt, múlt este, a házad ölében
néked s jó feleségednek már: gyűlölöm azt, hogy
mit már elmondtam mind pontosan, újraregéljem."

Így szólt, és amazok mind hosszan csöndbe merültek,
mind megigézve maradtak az árnyas termek ölében.
Végül is Alkinoosz szólt, választ adva szavával:
"Ó, Odüszeusz, magas ércküszöbű házamba jutottál;
s visszamenet, hiszem én, sose fogsz tévelyegni többé,
míg a hazádba kerülsz, bármíly bajlódva bolyongtál.
Nektek - meg mindnek külön - ezt mondom, valahányan
csak palotámban a vének szikrázó bora mellett
ülve vigadtok örökkön, az énekesünkre figyelve:
vár már vendégünkre csiszolt ládában a sok szép
köntös is, és a remekmívű arany és sok ajándék,
mit csak a phaiák gyűléstartók mind idehoztak:
rajta, fejenként adjunk még neki üstöt is és egy
drága tripúszt; azután majd újra begyűjtjük a néptől:
mert terhes, ha ajándékot fölösen csakis egy ad."

Így szólt Alkinoosz, s mindnek tetszett a beszéde.
S ekkor mind hazaindult már lepihenni lakába.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
már a hajóra siettek, a férfiu-dísszel, az érccel.
Alkinoosz rendezte el ezt mind szent erejével:
átsétált a hajón, s pad alá fektette a kincset:
még akadálya az ifjaknak ne legyen, ha eveznek;
majd lakomát készíteni mentek el Alkinooszhoz.
Alkinoosz vágott ott ökröt szent erejével
sűrü-sötétfelhős Zeusznak, mindenki urának.
Combokat égetvén, a dicső lakomát lakomázták
s élvezték; zengett közepettük az isteni dalnok,
Démodokosz, kit a nép tisztel. De aközben Odüsszeusz
fordította fejét a világló nap fele folyton:
hulltát várva nagyon, mert vágyott már hazatérni.
Mint ahogy áhitozott vacsorázni, ki egyre, egésznap
borszinü két ökrével a földet szántja ekével,
s szívbeli szép örömére bukik le a tündökölő nap,
mert vacsorázni mehet, s meginog mentében a térde:
úgy megörült Odüszeusz, hogy a fénylő nap lehanyatlott.
Hát evezőt-szerető phaiák főbbekhez ekép szólt,
s Alkinoosznak szánva leginkább, mondta beszédét:
"Alkinoosz, nagyuram, népednek legjelesebbje,
küldjetek, áldozván, épen haza, s áldjon az isten.
Mindaz teljesedett, amiért csak a lelkem esengett,
itt a kiséret, a drága ajándék; égilakóink
fordítsák a javamra: találjam tisztanevűnek
otthon az asszonyomat s épségben kedveseimmel.
És ti meg éljetek itt örömére a hitveseteknek
s gyermeketeknek mind; s istentől szálljon a gazdag
áldás rátok, a községtekre a baj sose sujtson."

Szólt; dícsérték mind, s mondták: el kell a honába
vinni a vendéget, mivel úgy szólt ő, ahogy illik.
Ekkor a hírnökhöz szólt szent szava Alkinoosznak:
"Pontonoosz, te keverd a vödörben s osszad a színbort
termünkben, hogy most, miután Zeuszhoz könyörögtünk,
vendégünket már honi földje felé eleresszük."

Szólt; mire Pontonoosz vegyitette a méz-szivü színbort
s osztott, oldalukon, mindnek; s áldoztak a boldog,
tágterü égbe lakó, örökéletü isteni népnek,
helyben, a székükön ülve. Fölállt most fényes Odüsszeusz
Árétének a kettős serleget adta kezébe,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Légy boldog, te királyasszony, valamíg az öregség
el nem jön s a halál, két társa az emberi nemnek;
én hazatérek most: te találj palotádban örömre
gyermekeidben, a népedben, s fejedelmi uradban."

Szólt, s hágván a küszöbre, kilépett fényes Odüsszeusz.
Alkinoosz hiradót küldött vele szent erejével,
hogy levezesse a fürge hajóhoz, a part peremére.
Árété meg a szolgálókat küldte le véle,
vitte az egyik a tiszta palástot, az inget utána,
másiknak meg a záros ládát adta az úrnő,
harmadikuk hordozta az étkeket és a vörösbort.
És miután odaértek a gályához meg a vízhez,
átvették a derék kísérők nyomban az ételt
és az italt, s mindent a hajó üregébe helyeztek;
szőnyeget és lepedőt teritettek szét Odüszeusznak
görbe hajó tatján, hogy aludja nyugodtan az álmát,
fönt a fedélzeten. Ő fölszállt, lefeküdt oda tüstént
csöndben; azok meg a padra leültek, rendben, evezni,
és a kifúrt kőből a hajó kötelét kibogozták.
Dőltek hátra, a hullámot borzolva lapáttal.
Szemhéjára pedig mély álom hullt neki ekkor,
mézizü, nemriadó, a halálhoz igen közelálló.
És a hajó - valamint ha a síkon négy kitünő mén
együtt kezd rohanást, mikor éri az ostor ütése,
ágaskodva magasra, befutja sietve a pályát -
orral fölmagasodva suhant; habos útja nyomába
hömpölyödött bíbor hulláma a sokzaju árnak;
ingadozás nélkül siklott: sosem ér a nyomába
még az a legsebesebb sólyom sem, a fennkarikázó:
így siklott a hajó, hasogatva habokban az útját,
vitte az isteni bölcsességű férfit előre,
őt, aki oly sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
hősök háboruit próbálva, vizek veszedelmét,
s most nyugalomban aludt, s mindazt, ami érte, feledte.

Hát hogy a legragyogóbb csillag föltűnt, mely az éjből
jő ködbőlszülető Hajnal hírével az égre,
már közelébe került a szigetnek a tengeri bárka.
Phorküsznak van amott kikötője, a tengeri vénnek,
Ithaka községében, két meredekfalu szirtje
nyúlik a vízbe előre, s az öblöt is ez veszi körbe,
védi hatalmas habjaitól a goromba szeleknek
kívülről: s odabent a hajóknak nincs kötelékre
szükségük, ha elértek már kikötési helyükhöz.
Hosszúkáslevelű vadolajfa van ott az öbölnek
végében, s egy bájos barlang, árnyas ölével,
Néiaszoknak hívott nimfák szent pihenője.
Nagy vegyitővödrök vannak benn, kétfülü kancsók
terméskőből, mikbe nekik hord mézet a sok méh.
S hosszu szövőszékek kőből, ezeken meg a nimfák
tengeri bíbor szép szövetet szőnek, csoda látni;
s vannak örök források benne; bejárata kettő:
egyiken, északról, szállhat le a földi halandó,
másik, dél fele, isteneké, s ezen át sose járhat
ember, mert ez az út a haláltalan égilakóké.

Hát ideértek; rég tudták, hol e hely. S a hajójuk
féltestével a szárazföldre szaladt ki egészen,
úgy sietett, evezősei kézzel eként röpitették.
Ők meg a jópadu bárkából kisiettek a partra,
s görbe hajójukból legelőbb kiemelve Odüsszeuszt,
úgy, ahogy ott szunnyadt, szép szőnyegeken, lepedőben,
még álombaigázottan tették a fövenyre,
és kiemelték kincseit is, miket adtak a büszke
phaiákok, nagylelkü Athéné rendeletére.
Mindezeket fölhalmozták az olajfa tövébe,
távol az úttól, hogy valamely utas ember előbb, mint
ébred Odüsszeusz, kárt ne tegyen még abban a kincsben;
ők pedig indultak haza. Csakhogy a Földrázó sem
volt feledője szavának, amellyel rég fenyegette
isteni hős Odüszeuszt; s Zeusz szándékát tudakolta:
"Zeusz atya, nem leszek én a haláltalan égilakók közt
tisztelt, mert a halandó nép sem tisztel, a phaiák
törzsek sem, pedig ők mégiscsak tőlem erednek.
Hát nem megmondtam, hogy Odüsszeusz sok sanyarú bajt
tűrve kerüljön csak haza? Bár sose vágtam az útját
teljesen el, mert hogy hazaér, bólintva igérted.
Ők meg a fürge hajón átvitték, alva, az áron,
és Ithaké peremére kitették, kincseket adtak
néki, sok ércet arannyal, szép szőtt drága ruhát is,
dúsan, amennyit Trója alól sem hozna Odüsszeusz,
sértetlen ha a zsákmányból vinné haza részét."

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:
"Jaj, széltében-erős Földrázó, míly szavakat szólsz!
Nem vetnek meg az égilakók, de hiszen veszedelmes
volna bizony megvetni, ki legderekabb, legidősebb.
S földi halandók közt ha akadna, ki elbizakodva
nem tisztel, tudod őt ezután is sujtani folyton.
Tedd, amit óhajtasz; cselekedd, ami vágya szivednek."

Erre a föld rázója Poszeidón adta a választ:
"Megtenném tüstént, te sötétfelhős, ahogyan szólsz;
csakhogy az indulatod mindig tisztelve kimélem.
Azt akarom, hogy a phaiákok szépmívü hajóját,
míg a kiséretről hazasiklik a ködszinü áron,
szétzúzhassam, hogy haza már sose hordjanak eztán
embert; s városukat hegylánccal körbekerítsem."

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:
"Kedvesem, úgy látom lelkemben a leghelyesebbnek,
hogy mikor azt a hajót mind nézik a városi népek,
éppen amint közeleg, változtasd part közelében
sziklává, de alakját hagyd meg; a földilakók mind
bámulják; hegylánccal ekép zárd körbe a várost."

Hát mikor ezt hallotta a föld rázója, Poszeidón,
útnakeredt Szkheriába, a phaiák nép szigetére.
Ott várt; és befutott nem sokkal utána a bárka,
gyorsan hajtották. De a Földrázó odalépett,
s kővé változtatta: tenyérrel ütött a hajóra,
ott az a mély vízben gyökeret vert; ő pedig eltűnt.

Szóltanak egymáshoz szárnyas szavaikkal a néző
phaiákok, hosszú-evezős, nagyhírü hajósnép.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:
"Ó, jaj, a fürge hajót ki kötötte meg így a vizekben,
míg hazatartott? Hisz már látszott éppen egészen."

Így szóltak, de bizony nem tudták, hogy mi esett meg,
Alkinoosz pedig így szólt köztük szónoki szóval:
"Jaj, nagyonis régen kijelentett jósszava vált be
édesapámnak; mondta: Poszeidón megdühödik ránk,
mert mindenkit olyan bizton hordunk haza gályán.
Mondta, hogy egykor a phaiákok szépmívü hajóját,
míg a kiséretről hazatart az a ködszinü áron,
széttöri, és elzárja magas hegylánccal a várost.
Így jósolt az öreg, s ez megy most teljesedésbe.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk.
Szűnjetek embereket hazahordani, bárki keresné
városotok föl; a Földrázónak, rajta, tizenkét
válogatott bika áldozatát bemutatni siessünk,
tán könyörül s nem zárja körül hegylánccal a várost."
Szólt; megijedtek, s oltárhoz vitték a bikákat.

Így ezek oltárnál könyörögtek büszke Poszeidón
úrhoz, a pahiák nép fejedelmei és vezetői,
ott álltak; s ébredt ugyanakkor a bajnok Odüsszeusz
álmából, hona földjén már, de a földre nem ismert,
hisz rég távol volt, s ködöt öntött körbe az isten,
Pallasz Athénaié, Zeusz lánya, hogy őt ki se lássa
és neki elmondhasson mindent sorra egyenként:
ráismerni ne tudjon az asszonya, népe, barátja,
csak ha a kérők dölyféért mind megfizetett már.
Éppenezért idegennek tűntek most a királynak
mind a tekergő ösvények s a remek kikötők is,
és a magas sziklák s a virágzó fák is a parton.
Talpra szökött tüstént, meglátta az otthoni földet;
följajdult azután s kifeszített két tenyerével
két combjára csapott, keseregve ilyen szavakat szólt:
"Jaj nekem, újra milyen népek földjére jutottam?
dölyfösek-é, vadak-é, törvénnyel mitse törődők,
vagy vendégszeretők s elméjük féli az istent?
Hát hova hordjam a kincseimet? hova-merre bolyongjak
én magam is? Bár vártam volna a phaiákoknál:
s mentem volna talán egy más nagy büszke királyhoz,
az szivesen látott s hazaküldött volna utána.
Most pedig azt se tudom, hova rakjam e kincset: a parton
nem hagyom én, mert másoknak zsákmánya lehet még.
Jaj, hát mégsem voltak olyan méltányosak és oly
bölcsek a phaiák nép fejedelmei és vezetői,
mert idegen tájékra vezettek, bárha igérték
messzirelátszó szép Ithakát, s lám, csak hitegettek.
Őket a vendégvédő Zeusz büntesse meg: az, ki
látja az embereket s megbünteti mind, aki vétkes.
Rajta azonban, a kincseket is hadd számolom össze,
hogy valamit nem vittek-e vissza a mélyölü bárkán."

Szólt, s a nagyonszép háromlábasokat s a sok üstöt
és aranyat számlálta s a szép szőtt drága ruhákat;
egy csöpp híja se volt; de siratta bizony honi földjét,
földön csúszva a sokzsivajú tenger vize mellett,
s szűntelenül zokogott. Jött most közelébe Athéné,
ifju alakjában, ki a nyájakat őrzi, s egészen
gyöngéd-szép, amilyen szép mindig a büszke királyfi.
Kétrétű gyönyörű köpenyeg volt válla fölött és
tündöklő lábán saru díszlett, dárda kezében.
Hős Odüszeusz megörült neki és odament közelébe,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Kedvesem, íme tehozzád érek először e földön;
üdvözlégy, s ne gonosz szándékkal lépj ide hozzám;
mentsd meg e kincseket, engem ments meg; aképen esengek
hozzád, mint istenhez, a kedves térded ölelve.
S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
míly föld, mely nép ez? milyen emberek élnek e földön?
Messzirelátszó szép sziget-é, vagy tán csak előfok,
mely a rögös szárazföldről fut előre a vízbe?"

Így szólt erre az istennő; a bagolyszemü Pallasz:
"Balga vagy, ó, idegen, vagy messziröl érkezhettél,
hogyha e tájról így kérdesz; hiszen ennyire épp nem
névtelen ez: sokan ismerik és egyképen a népek,
kik, hol a hajnal kél, ott élnek, a nap közelében,
és hátrább, kik a ködben laknak, a sűrü homályban.
Dombos-völgyes e föld és nem jó lónevelésre,
mégsem egész koldus, noha épp nem téres a tája.
Van gabonája tömérdek, bőven termi a bort is:
záporeső áztatja örökké s dúsan a harmat.
Kecskének, teheneknek jó legelője van; erdő
mindenfajta van itt, sok a mindig jó itatóhely.
Tudd, idegen: Trójáig elért neve már Ithakának,
mely pedig, azt mondják, távol van akháji mezőktől."

Így szólt; és megörült a sokattűrt isteni férfi:
örvendett honi földjének, mit megnevezett így
Pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt,
ámde nem őszintén, az igaz szót visszaszorítva,
keble sosem volt híjával sokhasznu cseleknek:
"Hallottam hírét Ithakának, a tágterü Kréta
messze vidékén, tengeren is túl; most idejöttem,
mindeme kincsekkel. S ugyanannyit a gyermekeimnek
otthonhagyva, futok, mivel Ídomeneusz fiusarját
öltem meg, sebes Orszilokhoszt, ki a tágterü Krétán
minden búzaevőt lehagyott gyorslábu futásban,
mert el akarta orozni az összes trójai zsákmányt
tőlem, amelyért szenvedtem szívemben a sok bajt,
hősök háboruit próbálva, vizek veszedelmét,
mert nem akartam Trója alatt szolgálni az apját
hízelkedve; vezére maradtam az embereimnek.
Érchegyü dárdával dobtam meg, amint hazatartott
földje felől, egy társsal az útnál lesve reája.
Sűrü homály boritotta az éjjel egünket, a földön
senkise látott meg, mikoron lelkét eloroztam.
Érchegyü dárdával miután őt végre megöltem,
fényes phoinixok bárkája felé igyekeztem,
és dús zsákmányt adva nekik, hozzájuk esengtem,
hogy vigyenek tova bárkán és tegyenek ki Püloszban,
vagy pedig isteni Élisz alatt, hol epeioszi nép él.
Őket azonban a szél onnan nagy erővel elűzte,
bár nem akarták, nem kívántak félrevezetni;
és vergődve kerültünk végre e földre ma éjjel.
Itt az öbölbe eveztünk nagynehezen; vacsorára
egy sem gondolt, bár nagyonis kínozta az éhség,
mégis amint léptünk ki hajónkból, mind lefeküdtünk.
Énrám mézizü álom szállt, mivel úgy kimerültem;
ők meg a kincseimet hordták ki a görbe hajóból
és idetették, hol már én a fövenybe feküdtem.
Majd meg a népes Szídoniába hajóztak utána,
fölszálltak; s itthagytak; a szívem a bánat emészti."

Szólt; mire elmosolyodva bagolyszemü Pallasz Athéné,
megsimogatta kezével: olyan volt már, valamint egy
szép, nagytermetü nő, aki érti a nagyszerü munkát.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Furfangos legyen az, s agyafúrt, ki fölötted a cselben
győzni akar, legyen égilakó bár az, ki eléd ér.
Jaj, te gonosz, te cseles, leleményes, tarkaeszű, még
itt, a hazád földjén sem akarsz fölhagyni a csalfa
szóval, tettel, amit mind kedvelsz csöpp korod óta.
Mégse beszéljünk erről már, hiszen értjük a cselt mi
mindketten: te halandók legkitünőbbje tanácsban,
szónoklásban vagy, s én híres az égilakók közt
fortélyról, ravasz észről. S nem láttad te se meg, hogy
Pallasz Athénaié vagyok én, Zeusz lánya, ki minden
munkádban teveled maradok s őrizlek örökké,
és phaiákok közt aki tettelek oly szeretetté.
Most is azért jöttem, hogy véled szőjjem a tervet,
és iderejtsem a kincseidet, miket adtak a phaiák
főnemesek, mikor indultál, ahogyan kieszeltem;
s hogy neked elmondjam, míly sok bajt kell gyönyörűszép
házad ölén eltűrnöd még; de te tűrj csak erővel:
férfinak el ne beszéld, nőnek sem, hogy hazajöttél
hosszu bolyongásból, de viseld el csöndben a csúfos
sértést mind, s tűrd el dölyfét az erőszakosaknak."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Istennő, nehezen tud rádismerni halandó,
bármilyen értelmes: hiszen oly sok alakba jelensz meg.
Jól tudom én, hogy kedves voltál egykor irántam,
míg mi, akhájok sarjai, Trója alatt hadakoztunk;
ám hogy földúltuk Priamosz meredekfalu várát,
s bárkákon szétszórta akháj seregünket az isten,
már nem láttalak egyszer sem, Zeusz lánya, hajómra
lépni se láttalak én, hogy a kínt tőlem tovakergesd.
Bútól marcangolt szivemet hordozva bolyongtam
folyton, mígnem az égilakók kiemeltek a vészből;
végre a phaiák nép dús községébe vezettél
már te magad, miután szavaiddal bátoritottál.
S kérlek az édesapádra - mivel most sem hiszem én, hogy
végre a messzirelátszó szép Ithakába kerültem:
más földön bolygok, s félek, hogy csak csufolódol,
és ezeket csak azért mondod, hogy a lelkem elámítsd -:
mondd meg hát, igazán ideértem-e drága hazámba."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Ejnye, a gondolatod mindig csak ilyen kebeledben,
éppenezért sose tudlak már elhagyni a bajban,
mert így győzöd a szót, íly jóeszü, óvakodó vagy.
Más ember, ki bolyongásból hazaér, nagy örömmel
vágyik látni a háza ölén fiait, feleségét:
ám te nem óhajtasz kérdezni se, tudni se semmit,
hitvesedet míg nem tetted próbára, a házban
egyre csak otthon ülőt, akinek keserű siralomban
hervad az éjjele, nappala, hullnak a könnyei folyton.
Abban nem kételkedtem soha, mert a szivemben
tudtam, hogy csak a társak nélkül jutsz haza egykor:
mégis, a bátyámmal nem akartam harcbakerülni,
büszke Poszeidónnal, ki szivében megdühödött rád
szörnyen, amért szeretett fiusarját megvakitottad.
Rajta azonban, megmutatom, hogy higgy, Ithakádat.
Ez Phorküsz kikötője, ahol vagy, a tengeri véné,
itt, végében, a hosszúkáslevelű vadolajfa;
itt közelében a bájos barlang, árnyas ölével,
Néiaszoknak hívott nimfák szent pihenője,
lám, ez a boltozatos barlang, hol a nimfa-seregnek
annyi tökéletes áldozatot szoktál bemutatni;
ott meg a Nériton erdővel boritott hegye látszik."

Szólt, szétoszlatván a ködöt; föltűnt az egész föld:
s örvendett ezután a sokattűrt isteni férfi,
megcsókolta örömmel az életadó honi földet.
Nyomban a nimfákat kérlelte, kezét fölemelve:
"Néiaszok, nimfák, Zeusz lányai, már sose hittem,
hogy megláthatlak: de ma buzgó, drága imáim
hangja köszönt; s valamint hajdan, meglesz az ajándék,
hogyha megengedi nagykegyesen Zeusz lánya, a zsákmány
osztogatója, hogy éljek, s fölnövekedjen a sarjam."

S mondta az istennő ismét, a bagolyszemü Pallasz:
"Bátorság, ilyenekre szivednek gondja ne légyen.
Kincseidet tegyük el csak azonnal az isteni barlang
mély zugolyába: reád épségben várjanak itt mind;
és mi magunk fontoljuk meg, mit kell cselekednünk."

Szólt, s indult be az árnyas üreg mélyére az isten,
hogy kikutassa a barlang rejtekeit; mig Odüsszeusz
hozta idébb aranyát, meg az érc kincsét, a szilárdat,
s jólszőtt köntösöket, phaiák vezetők adományát.
Elrejtette egészen; a nyílást fedte be kővel
Pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya.
S most az olajfa alatt ültek le, a szent fa tövében,
és tanakodtak a dölyfös kérők végveszedelmén.
Köztük a szót így kezdte bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
jól gondold meg, mint csaphatsz le a szemtelenekre,
kik palotádban uraskodnak már harmadik éve,
s isteni hitvesedet kérik, sok kincset igérve:
csakhogy az asszonyod egyre utánad sír a szivében,
mindenkit hiteget, s ígérget, mindegyikükhöz
küldöncöt küldöz, de a szándék más a szivében."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Jaj nekem, én csakugyan csak az Átreidész Agamemnón
csúf sorsára jutottam volna a házam ölében,
hogyha te, istennő, sorban nem mondod el ezt mind.
Rajta azonban, szőjj tervet, hogyan állom a bosszút,
s állj mellém, adj bátor erőt, ahogy egykoron adtál,
míg fényes fátylát bontottuk a trójai várnak.
Hogyha ilyen buzgón állsz mellém, fényszemü úrnő,
háromszázzal akár megvívom a harcot örömmel,
hogyha, erős úrnő, te segítesz szívesen engem."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Melletted leszek én igazán, soha el se feledlek,
hogyha e munkát megkezdjük; s hiszem is, hogy a kérők
egyike-másika még, aki most vagyonod fölemészti,
vérével-velejével a padlatot öntözi végig.
Most pedig elváltoztatlak, rád senkisem ismer.
Hajló tagjaidon szép bőröd megzsugorítom,
szőke hajad se hagyom fejeden, rossz rongyot adok rád,
melynek gazdáját mindenki utálja, ha ránéz,
megtöröm eddig olyan gyönyörű szemeid ragyogását,
hogy nyomorúságosnak lássanak otthon a kérők
s hitvesed és akit otthon hagytál volt, fiusarjad.
Most te magad legelőször a kondásodhoz eredj el,
ő disznóidat őrzi, neked meg híved egészen,
s kedveli gyermekedet, s a szilárdszivü Pénelopeiát.
Disznóid mellett leled őt, melyek itt legelésznek
folyton, a Holló-szikla alatt, Arethúsza vizénél,
és az erős makkot falják, a sötét vizet isszák,
mely sertéseknek háját hízlalja kövérre.
Nála maradj, és ülj mellé, kérdj tőle ki mindent,
míg szépasszonyu Spárta felé megyek én, hazahívom
Télemakhoszt onnan, szeretett fiusarjad, Odüsszeusz;
mert Meneláosznál van, a szélestáncterü Spárta
földjén ő, hiredet tudakolni, vagy-é valahol még."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hát te, ki mindent tudsz, mért nem mondtál neki semmit?
Tán biz azért, hogy a bajt ő is szenvedje a meddő
tengeren át hányódva, s a házát mások egyék föl?"

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Csak sose aggódjál a szivedben olyan nagyon érte.
Én kísértem el őt oda, hogy nyerjen ragyogó hírt
ott; és nincs neki tennivalója, de nagy nyugalomban
Átreidész házában ül, és ott mindene megvan.
Bárha az ifjak most lesnek rá barna hajóval,
és meg akarják ölni előbb, mintsem hazaérne;
csakhogy nem hiszem én, hogy ez így lesz: mert közülük fog
fedni a föd néhányat előbb, ki a házad emészti."

Szólt és hozzáért ezután pálcával Athéné.
Szép bőrét hajlékony tagjain összeaszalta,
szőke haját elorozta fejéről, teste köré meg
élemedett öregember bőrét húzta egészen,
és megtörte, mely oly gyönyörű volt, két szeme fényét;
más rossz rongyot adott rá ekkor s összeszakadt csúf
inget, foszladozó, rút füst-befutotta ruhákat;
s arra szökő szarvas kopasz irháját boritotta.
És a kezébe adott botot is, vállára tarisznyát,
foltos-foszladozót, madzag volt rajta a kantár.
Végre, tanácsuk után, szétváltak; s ment el Athéné
isteni Spárta felé, hazahívni fiát Odüszeusznak.

Ő meg a sziklás ösvényen sietett az öbölből
erdős dombok alatt kifelé, oda, merre Athéné
küldte, az isteni kondáshoz, ki a legkitünőbben
óvta a szerzett szolgák közt Odüszeusz jószágát.
Ülve találta a pitvarban, körülötte kerítés
épült föl magasan, mely körben messzire látszott,
szép, nagy, körbefutó; egykor maga hordta a kondás
össze, a messzekerült Odüszeusz disznóinak; ebben
nem segitette az agg Láertész sem, sem az úrnő;
rakta kövekből, vadkörtével szegte a szélét.
Kívül meg végig cölöpöt vert körben a földbe,
sűrü sokat, hántott tölgyfának a legközepéből.
Közte tizenkét ólat is állított föl a kondás,
jó sürü sorban a disznóknak: bent mindegyikükben
ötven erős földönheverő sertése tanyázott;
mind ellős koca: mert a kanok kint háltak, a számuk
sokkal kisebb volt, hisz ezekből ettek a büszke
kérők folytonosan; számukra naponta a kondás
indította a házhoz a legszebb nagyhasu hízót;
éppenezért háromszázhatvan volt csak a számuk.
És közelükben négy fenevadformáju kutyát is
tartott őrül az emberek elseje, isteni kondás.
Ő maga éppen készített lábára sarúkat;
és szépszínü ökörbőrt vagdalt. Társai jártak,
mindjük másfele, falkáikkal a földeken addig,
hárman; s volt még egy, kit a városi házba menesztett
dölyfös kérőkhöz, disznóval, kényszerüségből,
hogy majd, áldozván, jóllakjék hússal a lelkük.

Meglátták Odüszeuszt az erőshangú ebek ekkor,
nyomban bősz ugatással törtek rá, de Odüsszeusz
földrelapult ravaszul, botját kivetette kezéből.
S ott a saját telepén szenved csúf kínokat akkor,
hogyha a kondás gyors lábbal nem ront oda rögtön;
pitvaron át kiesett a kezéböl a bőr is.
És a kutyákra rivallt, kavicsokkal meghajigálta,
szétkergette; utána meg így szólt nyomban urához:
"Ejnye, öreg, majdnem széttéptek most a kutyáim,
s rám te gyalázatot is zuditottál volna. Pedig hát
kaptam amúgyis az égilakóktól bánatot és bajt:
itt ülök isteni jó uramért örökös siralomban,
búban, s így nevelem másoknak ebédül a hízott
disznóit, míg ő valahol, vágyón eledelre,
jár más községben, más népek városa földjén,
hogyha ugyan valahol még él és látja a napfényt.
Csakhogy jer, lépjünk kunyhómba, öreg, hogy a lelked
vágya szerint jóllakj étellel, bort is igyál rá,
és azután megmondd, honnan jössz, míly bajok értek."
Szólt és kunyhójába bevitte az isteni kondás;
bent ültette le, lombos gallyat hintve le, s arra
ráteritette derékalját, vadkecske bozontos-
szőrü nagy irháját. Megörült leleményes Odüsszeusz
ennek a szép fogadásnak, szólt is szóval eképen:
"Gazdám, adja neked meg Zeusz, meg a többi nagy isten
azt, mire legjobban vágyol, mivel így befogadtál."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Jó idegen, megvetni a vendéget sose szoktam,
még ha silányabb is nálad: Zeusztól jön a koldus
és vendég. Az ajándék meg kedves, ha kevés is,
szívvel adom: de bizony csakis ezt adhatja a szolga,
mert mindig retteg, mikor új urak élnek a házban.
Mert hiszen isteneink nem eresztik már haza többé
azt, aki engem erősen, birtokot adva, szeretne,
telket is adna nekem, házat, takaros feleséget,
mint amilyent ad a hű szolgának a jószivü gazda,
hogyha a munkáját isten meg is áldja, miképen
íme, megáldja az én munkámat, amellyel igyekszem.
Kaptam volna jutalmat tőle, ha itthon öregszik;
s lám, odalett; Helenének pusztult volna ki törzse
csúnyán, hisz térdét oldotta meg annyi deréknek:
mert uram is tovaszállt Agamemnón tiszteletére
jócsikajú Trójába, a trószokkal verekedni."
Így szólt, s összébbhúzta övével gyorsan az ingét,
ment el az ólhoz, amelybe rekesztve hevert a malacnép.
Onnan két malacot kihozott és nyomba levágott,
megperzselte, föl is darabolta s húzta a nyársra.
Megsütvén, odatette a húst Odüszeusznak elébe,
még nyárson, melegen, s a fehér liszttel telehintve.
Öblös kancsóban vegyitett neki mézizü bort is,
ő maga szembe leült vele, és kínálta e szókkal:
"Láss hozzá, vendég; mi a szolgától telik, itt van:
csak malac ez: hisz a hízókat fölemésztik a kérők,
isteni bosszút nem félnek, nincs szánakozásuk.
Égbeli boldogokat sosem örvendeztet a rossztett,
ők az igazságot becsülik, meg a jószivü tettet.
Mert hisz a rosszakaró gonoszok, kik a más mezejére
törve, a zsákmányt Zeusztól kapják, és a hajójuk
megtöltvén, térnek haza - még azok is nagyon érzik,
hogy megszállja a félelem őket az égi haragtól;
csakhogy ezek tudnak valamit, tán isteni jósszót
hallottak gyászos vesztéről, hogy nem akarnak
sem kérőkként lépni fel illőn, sem hazatérni,
csak vagyonunk nyelik el, nagy dölyffel, mitse kimélnek.
Mert hisz ahány éjt és napot ad Zeusz, ők bizony egyre
állatot áldoznak, de nem egyet a házba, se kettőt;
s pusztítják a borunk, nagydölyfösen elpazarolják.
Volt az uramnak sok jószága: bizony nem akadt hős
íly gazdag, sem a szárazföldön, a barna mezőkön,
s itt, Ithakában sem: s együtt húsz férfiunak sincs
íly sokmindene: hadd számlálom elő neked ezt mind.
Van csordája tizenkettő a mezőn; ugyanennyi
disznófalkát, kecske-, juhnyájat is épp ugyanennyit
pásztorok és fizetett szolgák őriznek a földjén.
S tudd meg: a kecskéknek tizenegy nagy nyája legelget
itt a sziget szélén; és értő emberek őrzik.
Innen mindegyikük, kérők számára, naponta
legkitünőbb hízott kecskéjét hajtja a házhoz.
S én itt őrzöm e disznókat, gondozva a falkát,
itt szemelem ki a legszebbet, s küldöm be azoknak."

Szólt; Odüszeusz pedig ette a húst és itta a jó bort,
szótlanul, egyre, mohón, s vesztét tervelte azoknak.
Majd, hogy evett s lelkét eleséggel fölviditotta,
azt a kupát, melyből maga itta a bort, teletöltve
adta a kondás át. Ő fogta, s örült a szivében,
majd meg a kondáshoz szólt szárnyas szókkal eképen:
"Mondd meg hát, ki a gazda, ki téged dús vagyonából
vásárolt, aki íly tehetős, aki ennyire gazdag?
Mondtad imént, Agamemnónért pusztult el a gazdád;
mondd a nevét, háthogyha fölismerem őt az után is.
Mert Zeusz tudja talán, meg a többi haláltalan isten:
tán hírét is adom, hisz sok földet bebolyongtam."

Erre a kondás, emberek elseje, mondta a választ:
"Jó öregem, sose győzheti már meg az erre vetődő
vándor drága fiát hírével, sem feleségét;
mert hisz a kóborlók kegyelemfalatokra szorulnak,
hát hazudoznak, s nem kívánnak szólni igaz szót.
Mert aki csak hozzánk, Ithakába kerül csavarogva,
úrnőmhöz megy el, ámító szavakat locsog egyre;
ő szivesen befogadja, kikérdi, de közben a könnyét
pergeti csak szemehéja alól, mint illik a nőhöz,
hitveshez, miután meghalt idegenben a férje.
Hát, öregem, szivesen kitalálnál tán te is ezt-azt,
hogyha köpenyt adnának a szóért, inget is, öltönyt;
néki azonban már ebek és gyorsröptü madárraj
tépi a húst a csontjáról, rég elhagyta a lélek;
vagy halak ették meg, tenger mélyében, a csontja
fekszik a part peremén; a fövenytől elboritottan.
Ő bizony ottpusztult, s a barátai bajba maradtak
mind, de leginkább én busulok, hisz nem lelek úgysem
ennyire jóakaró gazdára, akárhová térjek;
még ha apám, meg az édesanyám házába is érnék,
hol születésem esett, s ahol ők táplálva neveltek;
nem bizony, ennyire őket sem siratom, noha vágyom
mégegyszer meglátni szememmel az otthoni földön:
csakhogy Odüsszeuszért, aki elment, elfog a nagy vágy.
Számra nevét csak restelkedve veszem, noha nincs itt,
jó idegen: hiszen úgy szeretett, oly gondos uram volt.
S kedves gazdámnak nevezem, noha messze van innen."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Kedvesem, ím, tagadod, hogy visszajöhet; sohasem jön
többé meg, mondtad, mert lelked ilyen hitevesztett;
hát én nemcsak amúgy mondom, hanem esküszöm is rá,
hogy hazatér Odüszeusz. S a jutalmat kapjam e hírért
rögtön, amint ideérve saját házába betoppan:
adjatok akkor drága köpenyt nekem, inget is, öltönyt.
Csakhogy előbb bármennyire kell nekem, el se fogadnám:
gyűlöletes nékem, Hádész kapujával egyenlőn,
kit, noha ínség is, rábír a hazug locsogásra.
Tudja tehát meg Zeusz legelőbb, meg a vendégasztal,
a tűzhelye hős Odüszeusznak, amelyhez járulok itten,
minden aképen lesz, ahogyan megmondom előre.
Még ugyanebben az esztendőben megjön Odüsszeusz.
Majd mikor elfogy a hold, és kezd növekedni az újhold,
akkoron ér haza és bosszút áll mindazokon, kik
sértegetik feleségét és fényes fiusarját."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Meg nem adom neked én, öregem, soha azt a jutalmat,
és Odüszeusz se kerül haza már; no de rajta, igyál csak
szép nyugalomban, szóljunk másról, már ne is említsd
énnekem ezt, hisz a keblem mélyén szívem örökké
gyötrődik, valahányszor e jó urat emlegetik csak.
Hagyjuk az esküdözést; bárcsak hazatérne Odüsszeusz,
úgy, ahogy én akarom, hogy jőjjön, s Pénelopeia,
agg Láertésszal, meg az isteni Télemakhosszal.
Most a fiút siratom csak, a jó Odüszeusz ivadékát;
Télemakhoszt. Kit az istenek oly szép nagyra növeltek,
mint valamely szép fát, s hittem, hogy a kedves apánál
nem lesz hitványabb, hisz alakja s a termete pompás,
most pedig ép elméjét ím elorozta egy isten,
vagy valamely ember: s tovaszállt szentföldü Püloszba
apja felől hireket tudakolni; s a nagynevü kérők
cselt vetnek neki, míg hazatér, hogy a törzse kivesszen
névtelenűl Ithakábol az isteni Arkesziosznak.
Róla ne szóljunk már, hogy kézrekerítik-e vajjon,
vagy még megmenekül, ha Kroníón óvja kezével;
inkább, rajta, öreg, te beszéld el most, ami baj bánt,
s mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?
míly bárkán jöttél ide, és Ithakába hajósok
hogy hoztak? s magukat kiknek vallják dicsekedve?
mert hisz, hogy gyalog érkeztél ide, vélve se vélném."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Mindezeket neked én megmondom igaz szavaimmal.
Hisz csak volna időnk rá, volna elég eleségünk
mézizü színborral, míg itt, a tanyádon időznénk
és lakomáznánk csendben, s más látná el a munkát:
akkor egész esztendőn át tudnék szakadatlan
arról szólni neked, mi a lelkem bántja, s amit csak
végigszenvedtem, mivel így rendelte az isten.
Tudd meg: a nemzetségem földje a tágterü Kréta;
dús ember fia volnék én; sok gyermeke nőtt fel
termeiben, miután született: de nemes valamennyi,
mert feleségétől született, míg engem egy ágyas
vásárolt lány szült; de akár velük, énvelem úgy bánt
Kasztór Hűlakidész, akitől sarjadni dicsekszem,
és kit a krétai nép, mint istent, annyira tisztelt,
mert tehetős volt és boldog, s fia mind daliás volt.
Érte azonban jöttek a Kérek, hogy levigyék őt
Hádésznak házába; javát ezután meg a dölyfös
gyermekek osztották föl, sorsot vetve utána;
és nekem egy kis viskón kívül nem sokat adtak.
Én jómódú szülők lányát vettem feleségül,
érdemeim folytán, mert nem voltam se bolond, sem
harcok elől szaladó; hanem ez már mind csak a múlté.
Mégis: tán a kalászt is sejted, hogyha a pelyvát
nézed; elég ínségben volt már részem azóta.
Bátorságot adott nekem Árész, Pallasz Athéné
s győztes harcierőt; amikor kiszemeltem a lesre
legderekabbjaimat, nekirontva a rosszakaróknak,
akkor az én bátor lelkem sose várta a véget,
első sorba kiugrottam s kelevézzel ütöttem
által az ellenség közül azt, akit éppen elértem.
Harcban ilyen voltam; de sosem kedveltem a munkát,
s házias életet én, mely táplál drága utódot,
folytonosan csak a jóevezőjü hajóknak örültem,
harcnak, jólhegyezett gerelyeknek, fürge nyilaknak;
gyászos dolgok ezek másoknak, szörnyü ijesztők;
nékem tetszettek; tán isten tette szivembe:
más-más dolgokban lel más-más ember örömre.
S még mielőtt Trójába vonultak a harcos akhájok,
törve kilencízben seregemmel, fürge hajókkal,
más népekre, szerencsés voltam, szedtem a zsákmányt.
Legszebbjét kiszemeltem, s nyertem sorskivetésből
még sokat; így gyorsan nőtt házam, sokra becsültek,
féltek tőlem a krétaiak s irigyeltek is engem.
Csakhogy a messziredörgő Zeusz kitalálta a gyűlölt
útrakelést, mely olyan sok férfinak oldta a térdét;
akkor a nagynevü Ídomeneusszal kényszeritettek
szállni hajóval Trója alá; nem akadt lehetőség,
hogy kikerüljük: a nép szava súlyosan ért bennünket.
Hosszu kilenc évig verekedtünk ott mi, akhájok;
földúltuk Priamosz várát azután s hazatértünk
bárkákkal, de az isten szétszórt minket az áron.
Én nyomorult! gonoszat tervelt számomra a bölcs Zeusz:
mert egy hónapig ültem csak fiaimnak örülve
s törvényes feleségemnek s vagyonomnak; utána
lelkem Egyiptom földje felé küldött ki hajózni,
isteni társakkal, jó-fölszerelésü hajókkal.
Gálya kilenc készült, s a legénység gyűlt bele gyorsan.
Hat napon át ezután szeretett jó társaim egyre
csak lakomáztak; s állatokat, hogy az égilakóknak
áldozzák, sokat adtam nékik s bő eleséget;
majd, hetedik napon elhagytuk mi a tágterü Krétát,
északi tiszta-erős jó széllel szállva hajóztunk
könnyen előre, akár a folyóban. Baj nem is érte
egy bárkámat sem: sértetlenül ülve pihentünk,
kormányos meg a szél igazították csak a bárkát.
Bővizü Aigüptosz folyamát ötödik nap elértük,
s kettősívü hajóim az Aigüptosz folyamában
állítottam meg, szeretett jó társaim intve:
őrizzék bárkáikat és ne bolyongjanak arrébb,
s csak figyelőket küldtem szerte a sziklatetőkre.
Ők engedtek a gőgjüknek, s bízván erejükben
földúlták az egyiptomiak gyönyörű legelőit,
hajtották el a nőket, a gyermekeket, s aki ott volt
férfi, megölték. Városukig hamar ért el a lárma.
Erre a városiak korahajnalidőn kirohantak,
hallva a zajt; megtelt lovasokkal a sík, gyalogokkal,
és ércnek ragyogásával. S villámszerető Zeusz
rémületet küldött minden társamra, ki sem mert
szembe megállni az ellenséggel: s az bekerített.
Ott azután sokat öltek meg közülünk hegyes érccel,
másokat elvittek sanyarú munkára erővel.
Zeusz maga keltett gondolatot bennem; de bizony bár
haltam volna meg ott, töltöttem volna be sorsom
mégis Egyiptomban: csak a baj várt rám ezután is.
Jólkalapált sisakom sebesen lecsatolva fejemről,
pajzsomat is vállamról, elhajitottam a dárdám:
és a király paripái elé odabuktam; a térdét
megfogtam s megcsókoltam; könyörülve emelt föl.
Könnyeim omlottak; hazavitt szekerén maga mellett.
Kőrisdárdával rontottak rám seregéből
rengetegen, le akartak szúrni goromba haraggal;
ő nem hagyta, mivel tisztelte a vendéglátó
Zeusz mérgét, ki a csúf tettet megbünteti mindig.
Hét esztendeig ott éltem, s az egyiptomi népek
földjén nagy vagyonom gyűlt már, mert mind sokat adtak.
Ám hogy az esztendők fordultak, a nyolcadik eljött,
jött oda egy phoinix ember, ki cselekbe tudós volt,
tolvaj, sok gonoszat mívelt, kárára sokaknak;
ez rávett engem ravasz ésszel, hogy vele menjek
Phoinikiába, ahol neki állott birtoka, háza.
Ott azután őnála maradtam egész kerek évig.
És miután elmúltak a hónapok és a napok mind,
s fordult újra az év, perdült évszakra az évszak,
akkor tengeri bárkán vitt Libüába magával,
álnok ürüggyel: hogy neki ott berakodni segítsek,
ám igazában azért, hogy eladjon szörnyü nagy áron.
Én, noha sejtettem, vele mentem kényszerüségből.
Északi tiszta-erős jó széllel szállt tova gályánk
Kréta fölött szépen; de a nagy Zeusz vesztünk akarta.
Mert amikor Krétától újból messzekerültünk,
s föld már nem látszott körülünk, csak az ég meg a tenger,
Zeusz felhőt küldött ki hajónk fölibé, hogy az égbolt
fönt kékesfeketébe borult, s a vizekre homály hullt.
Sűrűn dörgött Zeusz, s villámot ütött a hajóba:
megrendült a hajó, amikor Zeusz mennyköve érte,
megtelt kénfüsttel, kizuhantak a társak a vízbe.
Barna hajónk körül úszkáltak, mint tengeri varjak
habtarajon; hazatértüket így elorozta az isten.
Nékem azonban Zeusz, bármint búsult is a lelkem,
hosszu nagy árbocfát a sötétkékorru hajóról
ott maga tett a kezembe, hogy elmeneküljek a vészből.
Rácsimpaszkodtam, s a dühös szelek űztek előre.
Hosszú kilenc napon át hányódtam; utána, vak éjben,
hömpölyödő nagy hullám theszprót földre taszított.
Ott meg a theszprótok fejedelme, a hősszivü Pheidón
vendégül fogadott; szeretett fia lelt meg a parton,
dér és fáradtság-kínzottan, s vitt haza nyomban,
kézzel fölsegitett, így vitt el az apja lakába;
s köntössel látott el amott, inggel, köpenyeggel.

Ott hallottam Odüsszeuszról: mert mondta, hogy őt is
vendégként tartotta, mikor honi földje felé ment;
kincseket is mutatott, melyeket gyűjtött nagy Odüsszeusz,
réz meg arany volt ott, s nagy gonddal megkalapált vas.
Még tizedik nemzetségének is éppen elég lesz,
oly sok kincse hevert a király palotája ölében.
S mondta, hogy ő Dódóna felé ment, hajkoronás nagy
tölgy susogásából meghallani Zeusz akaratját,
hogy hogyan érhet az útján már haza, dús Ithakába,
nyíltan-e, vagy titkon, mivel oly rég távol időzik.
Esküt tett nekem ő, boritalt loccsantva a házban:
vár már a hajó s a legénység, készen az útra,
és hazakísérik szeretett földjére honának.
Engem azonban előbb küldött el: mert hiszen éppen
indult egy bárkájuk a termő Dúlikhionba.
Avval Akasztoszhoz küldött, a királyhoz; akarta,
hogy gonddal vigyenek; de azok bősz tervnek örültek
ellenem akkor mind; hogy egészen a bajba merüljek.
Hát hogy a tengeri bárka a földtől messzire járt már,
ott kiderült, hogy rabszolgának akartak eladni.
Tépték is le a leplet rólam, az inget, a köntöst,
más rossz rongyokat adtak rám, és foszladozó csúf
inget is, ezt, melyet magad is látsz most a szemeddel.
Estefelé érkeztek a megművelt Ithakához:
jóevezőpadu bárkának fenekére kötöztek
jólsodrott kötelekkel, utána a partra kiléptek
s nyomban a parti fokon sietősen megvacsoráztak.
Közben az égilakók könnyen vették le kezükkel
durva bilincseimet: fejemet rossz rongyba takartam,
s hátul, a jólfaragott kormánynál csúsztam a vízbe:
mellel rádőltem s úsztam, kezeimmel eveztem,
s gyorsan messzekerültem az ő kikötési helyüktől.
Ott léptem ki, hol erdő állt, dús, sűrüvirágú,
ott vártam kuporogva. S azok rivalogva kutattak
mindenhol; de mikor látták, hogy a nagy keresésből
nincs többé hasznuk, fölszálltak a görbe hajóra
újból; míg maguk isteneink rejtettek előlük
könnyeden el, s egy bölcs ember kunyhója ölébe
hoztak: mert az a sorsom, hogy még élve maradjak."

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Jaj, te szegény idegen, be megindítottad a lelkem,
míg mind elmondtad, míly hosszan tűrve bolyongtál.
Egyet nem mondtál csak rendben: nem hiszem én, hogy
elhiteted, mit Odüsszeuszról szóltál; minek is kell
épp teneked hazudoznod hasztalanul? Tudom én is,
mint tartott haza gazdám, mint gyűlölte az összes
égilakó őt, hogy nem esett el a trójai harcban,
és a szerettei karjai közt sem halt meg utána:
mert neki halmot emeltek volna az összes akhájok,
s ő nagy szerzett hírt hagyhatna fiának örökbe;
ámde a Szélviharok tovahordták dicstelen innen.
Én itt őrzöm a disznóit; városba se nézek,
csak ha okosszivü Pénelopé óhajtja, hogy innen
elmenjek hozzá, mert hallott hírt valahonnan.
Mindenről faggatják ők, körülülve, a vándort,
az, ki busul, mivel oly rég messze időzik a gazda,
és ki örül, mert büntetlen fölemészti a házát;
én biz nem szeretek semmit kérdezni-kutatni,
egyszer már becsapott a szavával egy aitól ember:
embert ölt s menekült az a téres földeken által,
szállásomra került, s én őt szivesen befogadtam.
Hát ez mondta, hogy Ídomeneusznál, krétai parton
látta, mikor gondozta hajóit, mert a viharban
megrongálódtak; hazajön majd, mondta, vagy ősszel,
vagy még a nyáron, a sok kinccsel, sok nagyszerü társsal.
Hát te, te sokbaju vén, ha az ég házamba hozott már,
itt hazudozva ne hízelkedj, ne akarj megigézni:
mert nem ezért foglak téged tisztelni tanyámon,
vendéglátó Zeuszt félem, s rajtad könyörűlök."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Látom, hogy kebeledben a lelked szörnyü hitetlen;
hisz meg is esküdtem, de te mégsem hitted a szómat.
Kössünk hát fogadást: legyenek tanuink az Olümposzt
birtokoló magas istenek, ők hallják a szavunkat.
Hogyha urad hazatér és ebbe a házba betoppan,
köntöst, inget is adsz köpenyeggel s Dúlikhionba
küldesz el engem, amerre a lelkem vágya kerülni;
s hogyha urad nem tér haza úgy, ahogy én kijelentem,
szolgahadat küldj rám, az vessen a mélybe e szirtről,
s így tartózkodjék más koldus a csalfa beszédtől."

Néki a választ most így adta az isteni kondás:
"Jó idegen, no bizony szép hírem lenne s erényes
hírem a népek közt, most rögtön is és ezután is,
hogy kunyhómba vezettelek, adtam ajándokot, aztán
meggyilkoltalak és eloroztam a kedves lelked;
hát könyöröghetnék azután majd Zeusz Kroniónhoz!
Most pedig itt az idő vacsoráznunk: jönnek a társak
tüstént, hogy készítsük benn viditó vacsoránkat."

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek;
közben a disznók és disznóterelők hazatértek.
Elzárták nyugovóra, hová szokták, a kocákat;
rettenetes zajt csaptak azok, mikor ólba nyomultak;
társaihoz pedig így szólt ekkor az isteni kondás:
"Áldozzuk fel a legszebb disznót, rajta, a vándor
vendég kedvéért; minekünk is jó ez: akik rég
mind e fehérfogu disznókkal kínlódva vesződünk,
míg a munkánkat mások boszulatlan eszik föl."

Szólt, és fát hasított szét éles fejsze vasával;
hájas, ötesztendős disznót hoztak be a társak.
Tűzhelye mellé vitték; s ő el nem hanyagolta
most az örökkéélőket, hisz a lelke derék volt;
hát legelőbb a fehérfogu sertésnek fejeszőrét
dobta a tűzre, könyörgött mindegyik égilakóhoz,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen.
Majd leütötte egy ottheverő fahasábbal a disznót;
azt elhagyta az élet. A társak most beleszúrtak,
megperzselve, föl is szeletelték, tálra kirakták;
minden rész húsát dús hájba takarta a kondás.
Majd lisztet hintett tetejébe, a tűzre vetette;
fölszelték maradékait és fölhúzva a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták
és tálakra kirakták. Majd odaállva a kondás
osztani kezdett: mert értette nagyon, mi az illő.
Fölszeletelte a húst, s hét részt osztott ki belőle:
egyet a nimfáknak s Hermésznek, Maia fiának
tett, könyörögvén, félre; a többit a társai kapták;
és a fehérfogu disznó háthúsát Odüszeusznak,
megtisztelve urát, átadta; örült szive annak.
S kondásához eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Eumaiosz, bár téged ekép kedvelne a nagy Zeusz,
mint én, kit jókkal tisztelsz meg, ilyen nyomorultat."

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Csak lakomázz, te csodás vendég, és lelj örömödre
abban, amit látsz itt. Hiszen ezt ad, amazt pedig elvon,
mit csak a lelkében kíván: mindent tud az isten."

Szólt, s áldozta előbb a haláltalanoknak a zsengét,
majd loccsantva, a lángszinü bort odaadta kezébe
várdúló Odüszeusznak; utána a része elé ült.
Majd osztott kenyeret ki Meszauliosz; őt az urának
távollétében maga vásárolta a kondás,
nem segitette az agg Láertész sem, sem az úrnő;
mert a Taphosz-beliektől vette, saját vagyonából.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
vitte az ételt vissza Meszauliosz; ők a kenyérrel
s hússal is eltelten, mentek lepihenni sietve.

Jött fenyegetve a holdtalan éj, szakadott szakadatlan
Zeusz zivatarja, s a párahozó Zephürosz dühe tombolt.
S köztük szólt Odüszeusz és megpróbálta a kondást,
hogy köpenyét átadja-e néki, levetve, vagy egy más
társat buzdit-e erre, hiszen volt gondja reá, nagy.
"Eumaiosz, de ti is, társak, hallgassatok énrám.
Kérve beszélek most, mert rávesz az elmeveszítő
bor, mely a bölcseszü embert is dalolásra deríti
és gügyögő nevetésre, bizony buzdítja a táncra,
és hogy olyan szót mondjon, amit ki nem ejteni bölcsebb.
Mégsem hallgatom el, miután már szólani kezdtem.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is,
mint amidőn cselt szőve csatáztunk Ílion alján.
Mert Odüszeusz vezetett s vele Átreidész Meneláosz,
s harmadikul velük én: ők kértek rá maguk engem.
Hát amidőn a magas vár bástyafalához elértünk,
körben a vár körül ott, a sürű cserjésben, a sás közt,
fegyvereinknek alatta feküdtünk mind a mocsáros
földön, míg gonosz és fagyos éjszaka jött, Boreász fújt;
és a magasból mint dermesztő zúzmara, hullott
folyton a hó, pajzsunkra a jég kristálya rakódott.
Volt köpeny akkor mindegyiken, volt ingük is akkor;
mind nyugalomba feküdtek, a válluk pajzs boritotta:
én pedig otthagytam köpenyem, mikor útnakeredtem,
embereimnél, balgán, nem gondoltam a fagyra,
s úgy mentem velük el; csak a pajzzsal s fényes övemmel.
Harmada várt csak az éjnek, a csillagok is nyugovóra
hajlottak, s Odüszeuszhoz ekép szóltam, ki közel volt,
meglökvén könyökömmel, s ő hallgatta azonnal:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
nem leszek én immár eleven, megöl itt a kegyetlen
fagy, mert nincs köpenyem sem. Lám, becsapott ma a daimón,
s egy-ingben szálltam ki: de innen semmi menekvés.«
Szóltam ekép; s lelkében ilyen jó gondolat ébredt,
mert a tanácsban is oly kitünő volt, mint a csatában;
fojtott hangon szólt, ezeket suttogta fülembe:
»Hallgass most, a beszéded a többi akháj sose hallja.«
Szólt, s fölemelve fejét könyökéről, mondta azonnal:
»Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg.
Messze szakadtunk bárkáinktól; menjen egy ember
s mondja meg Átreidész Agamemnónnak, ki a népek
pásztora, hogy küldjön hozzánk új társakat onnan.«
Mondta; szavára Thoász, Andraimón gyermeke tüstént
fölpattant, bíbor köpenyét lehajítva megindult
futva a bárkákhoz. S köpenyében fekve, bevártam
én az aranytrónú Hajnal sugarát nagy örömmel.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is.
Tán valamely kondás ellátna köpennyel az ólnál
akkor, mert a derék férfit tisztelve szeretné:
most csak becsmérelnek, amért rút rongy takar engem."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Jó öreg, ím igazán gyönyörű az, amit ma meséltél,
illetlen nem volt a szavad, de hiába se mondtad:
hát nem léssz szűkébe ruhának, semmi olyannak,
mit sokateltűrt esdeklőnek nyujtani illik,
itt most: ám reggel vedd újra a rongyaidat fel.
Mert váltó-köpenyeg nincs itt sok, nincs bizony ing sem
váltani, mindegyik embernek csakis egy van ezekből.
S majd miután hazaér Odüszeusz szeretett fiusarja,
ő maga ad neked inget is, öltönyt, jó köpenyeggel,
és oda küld, ahová a szived meg a lelked akarja."

Szólt; fölkelt; s heverőt helyezett közelébe a tűznek,
s rá juhok és kecskék irháját dobta azonnal.
Arra feküdt Odüszeusz: Eumaiosz ráboritotta
roppant, sűrü subáját, mely ott volt, hogy a kondás
húzza magára, ha faggyal a rettenetes vihar ébred.

Így hát ott szunnyadt Odüszeusz; körülötte a többi
ifjú férfi aludt; de a kondásnak sose tetszett,
disznóktól távol, maga is hogy köztük aludjék.
Ment s fölövezte a fegyvereit; megörült nagy Odüsszeusz,
hogy távollétében is így ügyel az vagyonára.
Az meg az éles kardot erős vállára kötötte,
szélelhárító sürüszőrü subát kanyarított
válla köré, s rá irháját hízott gödölyének,
fogta hegyes gerelyét a kutyák meg az emberek ellen.
S ment lepihenni az ólhoz, ahol Boreász dühe ellen
mind a fehérfogu disznót öblös szikla takarta.

S most tágtáncterü Spárta felé sietett el Athéné,
hőslelkű Odüszeusz ragyogó sarjának idézni
már az eszébe, hogy induljon haza, otthona várja.
Télemakhoszt s Nesztór ragyogó sarját a hatalmas
nagy Meneláosz tornácán szunnyadva találta.
Nesztoridészt úgy lelte, amint puha álom igázta,
Télemakhosz nem aludt mélyen, mert felriogatták
gondjai apja felől, rátörve az isteni éjben.
Most közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:
"Télemakhosz, nem szép már messze bolyongnod a háztól,
otthonhagyva a kincseidet s palotádban a szörnyen
dölyfös férfiakat: nehogy ők mindent fölemésztve
szétosszák vagyonod, s utadat meg hasztalanul járd.
Sürgesd gyorsan a harcban-erőshangú Meneláoszt,
küldjön már haza, hogy tisztán leld még az anyádat.
Mert testvérei már, meg az apja is, arra akarják
venni, hogy Eurümakhoszhoz menjen: mert ez az összes
kérőknél többet kínál, több kincset ad érte.
Szembeszegülve veled, még kincset is elvisz a házból.
Hisz tudod azt, hogy az asszony lelke milyen kebelében:
mert gyarapítani azt óhajtja, ki elveszi, mindig,
gyermekeit feledi, s törvényes régi urára
már nem is emlékszik, ha halott, soha nem jut eszébe.
Éppenezért, miután hazatérsz, bízd rá csak a házad
arra a szolgálóra, kiről sejted, hogy a legjobb,
míg te magad nem kapsz méltó feleséget az égtől.
Mondok még mást is, te pedig rejtsd jól a szivedbe.
Várnak a legderakabb kérők rád, főzik a tervet,
leskelnek kövecses Szamosz és Ithaké szorosában;
és el akarnak emészteni, még mielőtt hazaérnél.
Csakhogy nem hiszem én, hogy ez így lesz: mert közülük fog
fedni a föld néhányat előbb, ki a házad emészti.
Jólácsolt bárkád szigetektől messze irányítsd,
éjszaka menj csak előre; szelet majd küld az utadra
az, ki az égilakók közül óv és őriz örökké.
Vízbefutó földnyelvéhez ha elérsz Ithakának,
küldd város fele társaidat mind, vélük a bárkát,
és te magad legelőször a kondásodhoz eredj el;
ő disznóidat őrzi, neked meg híved egészen.
Éjedet ott töltsed; s őt küldd be a városi házba,
ő vigye meg hírét az okosszivü Pénelopénak,
hogy te egészségben jöttél haza végre Püloszból."

Így szólt, és ezután tovaszállt az olümposzi csúcsra;
az meg Nesztoridészt fölverte, az édesen alvót,
sarkával megbillentette, s utána ekép szólt:

"Ébredj, Nesztoridész Peiszisztratosz, és a szekérbe
fogd be patás lovaink, hadd vágjunk már az utunknak."

Nesztoridész Peiszisztratosz erre felelte azonnal:
"Télemakhosz, bármennyire vágyunk útra sietni,
nem mehetünk a sötét éjben; de hamar jön a hajnal.
Várj hát, míg az ajándékot szekerünkre kihordja
harcias Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz,
és szíves szavakat szólván, elereszt az utunkra;
mert hiszen így emlékszik a vendég minden időben
arra, ki őt megvendégelte baráti szivével."

Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
S jött közelükbe a harcban-erőshangú Meneláosz,
szépfürtű Helené mellől fölkelve az ágyból.
Őt meglátta Odüsszeusz kedves gyermeke, s ekkor
tündöklő ingét fölvette magára azonnal
s izmos válla fölé széles köpenyét borította
nyomban a hős, kifelé sietett, s odaállva, ekép szólt
Télemakhosz, kedves fia isteni hős Odüszeusznak:
"Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
engedj már, kérlek, szeretett földjére hazámnak,
mert már vágyakozik bennem hazatérni a lélek."

Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
"Télemakhosz, nem tartalak én itt hosszu időre,
hogyha kivánsz hazatérni; bizony magam is haragudnék
más vendéglátóra, ki túlsággal szives és ki
túlsággal rideg: ám legjobb mindenben a mérték.
Egykép rosszat tesz, ki a vendéget, ha nem óhajt,
sürgeti útra, meg az ki a vágyakozót nem ereszti.
Lásd jól, míg itt van, s engedd el a menni kivánót.
Ám várj, míg az ajándékot szekeredre kihordom,
szépet: lásd a szemeddel; s én megmondom a nőknek,
hogy lakomát készítsenek ottbent bő eleségből.
Mindkettő: ragyogó szép hír és kellemes érzés,
lakni előbb lakomát, s azután indulni nagy útra.
És ha talán Hellász fele fordulnál s a középső
Argoszig is, veled indulok el, befogom paripáim,
s végig a városokon hajtom szekered; soha senki
el nem ereszthet üres kézzel, lesz mindig ajándék:
vagy jóércü tripúsz kerül onnan, vagy pedig egy tál,
vagy két jó öszvér, vagy ivókupa drága aranyból."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
már a mi háztájunkra szeretnék menni: hisz otthon
eljövet őrt sem hagytam, hogy vagyonomra vigyázzon;
isteni édesapám keresem - s még elveszek én is,
vagy valamely kitünő kincs tűnik még el a házból."

Meghallgatta a harcban-erőshangú Meneláosz;
s rögtön szólt feleségének meg a szolgálóknak,
hogy lakomát készítsenek ottbent bő eleségből.
Jött hozzájuk utána Boéthoidész Eteóneusz,
ágyból-kelve, mivelhogy nem volt messze lakása;
néki parancsot adott Meneláosz: gyujtsa a lángot,
süsse a húst: hallotta, nem is volt szófogadatlan.
Ő maga illatozó hálótermébe vonult el,
nem maga lépdelt csak, vele ment Helené s Megapenthész.
És miután odaértek, ahol sok kincse magaslott,
Átreidész akkor kettős szép kelyhet emelt föl,
s drága ezüst vegyitő-vödröt bízott a fiára,
hozza ki azt. S Helené odaállt ládái elébe:
bennük a tarka ruhák voltak, miket ő maga hímzett.
Egyet ezekből vitt Helené ki, az isteni asszony,
azt, amelyik leghosszabb volt, legszebb diszitésű,
s csillagként ragyogott, legalul, minden ruha alján.
Mentek utána a termeken át, míg újra nem értek
Télemakhoszhoz, s szólt most szőkehajú Meneláosz:
"Télemakhosz, hazatérted, ahogy kívánja a szíved,
úgy vigye véghez Zeusz, Héré dörgőszavu férje.
És ama sok kincsből, ami csak hever itt palotámban,
legbecsesebbet s legszebbet fogom én neked adni:
szépmívű vegyitővödröt fogok adni: ezüstből
készült teljesen és az arany beborítja szegélyét;
Héphaisztosz kezemunkáját. Hős Phaidimosz adta,
szídoniak fejedelme, mikor palotája fedett be,
még hazatértemkor nekem, ezt szánom neked, íme."

Így szólván, kettős kelyhét odaadta kezébe
Átreidész hős; és ama fényes ezüst vegyitőt is
Télemakhosznak elébe letette a hős Megapenthész,
majd meg a széparcú Helené állt oldala mellé,
fogta kezében a drága ruhát, szót szólva kimondta:
"Kedves gyermekem, ím éntőlem is itt az ajándék,
emlékül, Helené kezeműve, hogy egykor a nászod
óhajtott idején feleséged hordja, de addig
édesanyád termébe legyen. Te meg érj el örömmel
jólépült palotádnak ölébe, az otthoni földre."

Szólt, s odaadta kezébe; s az ifju fogadta örömmel.
Hős Peiszisztratosz ott belerakta azonnal a kasba,
átvévén mindent, és megbámulta egyenként;
s őket a szőkehajú Meneláosz a házba vezette.
Bent helyet is foglaltak a székeken és heverőkön.
Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,
szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,
hogy kezüket mossák; s a gyalult asztalt odatolta.
Majd meg a tisztes gazdasszony közibük kenyeret vitt,
és sok jó eledelt, s ami volt, osztotta örömmel.
Közbe Boéthoidész szeletelt húst, részeket osztott;
bort a dicsőséges Meneláosz gyermeke töltött.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor Télemakhosz s Nesztór ragyogó fiusarja
béfogván lovaik, hágtak föl a cifra szekérre,
s visszhangos tornáca alatt kirobogtak a házból.
Indult még a nyomukba a szőkehajú Meneláosz,
méz-szivü bort szinarany serlegben jobbkeze nyujtott,
hadd áldozzanak avval még, mielőtt kirobognak.
Állt lovaiknak elébe, köszöntött rájuk eképen:
"Ég veletek, fiaim, s szívből üdvözlöm a népek
pásztora Nesztórt, mint szelid édesapám ki olyan volt,
míg mi, akhájok sarjai, Trója alatt hadakoztunk."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Zeusz-táplálta király, neki ezt a beszédet örömmel
visszük hírül, el is mondunk mindent; hazatérve
bár Ithakában lelném én is a házban Odüsszeuszt:
megtudná tőlem, hogy nálad minden örömben
részem volt, oly sok gyönyörű kincset viszek innen."

Hát mikor ezt mondotta, madár szállt jobbra fölötte:
sas volt, körme között hízott nagy hószinü lúddal,
melyet az udvarból ragadott el; a férfiak és nők
kergették rivalogva; de az közelükbe kerülve,
jobbfele szállt paripáik előtt el. Látva e látványt
mind megörültek, a keblükben lelkük melegebb lett.
Ekkor a szót Peiszisztratosz így kezdette közöttük:
"Mondd meg hát, Zeusz-sarj, Meneláosz, nép fejedelme,
ezt a csodát isten minekünk, vagy néked idézte."

Szólt; mire töprengett az Arész-kedvelt Meneláosz,
fontolgatta, mikép mondjon neki bölcsszavu választ.
Ámde a hosszuuszályú szép Helené megelőzte:
"Rám hallgassatok, és én jóslok, amint a szivembe
isteneink vetik azt, s ahogyan hiszem is hogy igaz lesz.
Mint ahogy ezt a ludat, mely az udvar ölén nevelődött,
elhurcolta a sas, honi bérceiből ideszállva,
úgy fog Odüsszeusz sok bajnok-bolygásnak utána
érni haza s bosszúját állja; de nem lehetetlen:
otthon van s minden kérőnek a vészt veti el már."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Adja nekünk ezt Zeusz, Héré dörgőszavu férje:
s hozzád ott is, akár istenhez, aként könyörögnék."

Szólt, s a lovakra ütött ostorral; szálltak a mének
végig a városon át, s robogóan törtek a síkra.
És az igát az egész napon át rázták paripáik.
S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,
hogy Phéraiba, Dioklésznek házához elértek;
Orszilokhosz fia ő, s Alpheiosz volt a nagyapja.
Éjszaka ott háltak, s megajándékozta ez őket.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
béfogván lovaik, fölhágtak a tarka szekérre,
s visszhangos tornáca alatt kirobogtak a házból.
Ostoruk indított, a lovak nem késve röpültek;
ősi Pülosz meredek várához gyorsan elértek.
Ekkor Télemakhosz Nesztór sarjához ekép szólt:
"Nesztoridész, tán megteszed azt, mire kérlek e szóval?
Mert hiszen egymásnak vendégi barátai volnánk
rég, s az apáink is, te pedig velem egykoru is vagy:
s lám, utazásunk is méginkább egybeköt eztán.
Isteni sarj, ne vigyél a hajómon túl, hanem itt hagyj,
háza ölén az öreg hogy erővel vissza ne tartson,
dédelgetni akarva; hamar kell hogy hazaérjek."

Szólt; mire töprengett a szivében Nesztoridész hős,
mint ígérje meg ezt s illőn hogyan is vigye végbe.
Töprengett, s azután ezt látta a leghelyesebbnek:
part fele fordította, a bárka felé paripáit,
és a hajó tatjára kirakta a nagyszerü kincset,
drága ruhát s aranyat, mit adott neki hős Meneláosz;
buzdította is őt ezután, szárnyas szavakat szólt:
"Szállj szaporán a hajóra, s a társaidat noszogassad,
míg haza nem jutok én, s hírt nem viszek édesapámnak:
mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
mennyire zsarnoki benne a kedvesség s nem ereszt el,
még maga jő érted; s hiszem is, hogy vissza sem indul
nélküled, és még akkor is énrám fog haragudni."

Szólt és megcsapkodta sörényes szép paripáit,
vissza, Pülosz fele, szállt, és palotáját gyorsan elérte.
Télemakhosz meg a társaihoz buzdítva kiáltott:
"Társak, a fölszerelést rakjátok a barna hajóra,
szálljunk föl mi magunk is, hogy már útnakeredjünk."

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát,
fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Ő ezeket végezve könyörgött, s áldozatával
járult Pallasz elé a taton; s közelébe egy ember
messze vidékről jött, Argoszból futva, hol embert
ölt: egy jós, ki Melampúsz törzséből született volt:
az Pülosz alján élt hajdan, hol a birka tenyészik,
és a Pülosz-beliek közt dús volt nagy palotája;
onnan más községbe futott, menekülve hazája
földjéről; az erős nagy Néleusz űzte el onnan
és azután vagyonát bitorolta egész kerek évig
durva erővel, s ő ezalatt Phülakosz házában
fájdalmas kötelékek közt nagy kínokat állt ki
Néleusz lánya miatt és súlyos vétke miatt is,
melyre az istennő rávette, a szörnyü Erínüsz.
Megmenekült végül s Phülakéból űzte a bőgő
csordát messze Püloszba, s utána az isteni Néleusz
rettenetes bűnéért bosszút állt, hazahozta
fivérének a lányt; maga ment más földre, a híres
lónevelő Argoszba, ahol most laknia kellett.
S Argosz nagyszámú népén gyakorolta uralmát.
Vett feleséget, nagytetejű palotát is emelvén,
két daliás fia is született ott: Antiphatész és
Mantiosz. Antiphatész nemzette a hősszivü Oikleuszt,
és Oikleusz meg a népösztönző Amphiaráoszt,
kit szívből szeretett pajzstartó Zeusz meg Apollón:
sok jele volt ennek; de nem ért aggkor küszöbére,
mert asszonynak adott kincsért Thébában esett el.
Két fia is született: Alkmáón Amphilokhosszal.
Testvérének Kleitosz volt fia és Polüpheidész;
csakhogy aranytrónú Éósz azt messzeragadta
nagy szépsége miatt: éljen csak az égilakók közt;
s nagylelkű Polüpheidészt jóssá tette Apollón,
legjobbá, miután már meghalt Amphiaráosz.
Ő Hüperészíába vonult, apjára haragvón,
jóslatot onnan kaptak tőle a földi halandók.

Ennek a sarja, Theoklümenosz jött most közelükbe
s Télemakhoszhoz járult: őt ott lelte a fürge
barna hajónál, épp amidőn áldozva könyörgött;
Télemakhoszt szólítva tehát, szárnyas szavakat szólt:
"Kedvesem, ím, miután áldozva talállak e földön,
áldozatodra könyörgök, a daimónodra, s utána
drága fejedre, s akik követőid, a társaidéra:
mondd nekem őszintén el, amit kérdek, sose titkold:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?"

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Ezt, neked én, idegen, megmondom igaz szavaimmal.
Halld, Ithakába való vagyok én, az apám meg Odüsszeusz,
hogyha ugyan volt: mert már meghalt szörnyü halállal.
Érte hivattam a társakat és velük éjszinü bárkát,
s eltűnt édesapámról jöttem a hírt tudakolni."

Erre Theoklümenosz szólt rögtön, az isteni férfi:
"Tudd: a hazámból jöttem el én is; törzsbeli embert
öltem: sok testvére van és sok sógora lakja
lónevelő Argoszt, az akhájok közt a hatalmuk
nagy: szaladok, hogy az éjszinü vészt s a halált kikerüljem,
folyton előlük; a sorsom: bolygani földilakók közt.
Engedj hát a hajódra, hiszen hozzád menekültem,
el ne emésszenek ők: mert félek, jönnek utánam."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Én az arányos bárkáról le nem űzlek erővel;
jer velem: otthon, ahogy tőlünk telik, úgy fogadunk be."

Szólt; és érchegyü dárdáját kiemelte kezéből,
és az arányos bárka fedéldeszkáira tette;
majd, maga is fellépve a tengeri fürge hajóra,
és tatjára leülve, Theoklümenoszt maga mellé
ültette, s köteléket eloldtak a társak a bárkán.
Télemakhosz meg társaihoz buzdítva kiáltott,
hogy rakják föl a fölszerelést; rakták is azonnal.
Megfogták a fenyő-rudat és a közép üregébe
állítván, feszesen lekötözték tatkötelékkel,
s jólsodrott szíjjal vonták föl a hószinü vásznat.
Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz.
Féktelenül fújt át az a légen, hogy hamar érjen
célhoz a bárkájuk, száguldva a sós vizen által.
Krúnoi s szépvizü Khalkisz mellett szálltak el ekkor.

S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,
s íme, Pheraiba vetette rohanván Zeusz szele őket,
s onnan az isteni Élisz alá, hol epeioszi nép él.
Onnan előre haladt a hajó szirtes szigetek közt,
s Télemakhosz töprengett: megmenekűl-e vagy elvész.

S kunyhó mélyén ők, Odüszeusz meg az isteni kondás
ettek; s mellettük vacsoráztak a többi kanászok.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
megszólalt Odüszeusz, hogy megpróbálja a kondást,
vajjon kedveli-é őt és ott tartja magánál
még a tanyán, vagy küldi-e már városba sietve:
"Eumaiosz, de ti is, társak, hallgassatok énrám.
Áhitozom hajnalban a városotokba sietni,
s koldulnék, nehogy itt rajtad meg a társakon éljek.
Csak te tanáccsal láss el, s adj jó társat az útra,
jó vezetőt; kényszerből járom utána a várost
már magam is; hisz italt, kenyeret tán vetnek elébem.
Fölkeresem majd isteni hős Odüszeusz palotáját,
hogy mondhassak hírt az okosszivü Pénelopénak;
és a nagyondölyfös kérők seregébe vegyülnék,
adnak tán eledelt, hisz bőven fekszik előttük.
Dolgozhatnék is számukra, amit csak akarnak.
Én bizony elmondom, s te figyelj rám, halld meg a szómat
hírhordó Hermész kegye folytán - mert hisz az ember
munkájának hírt és kellemet ő ad a földön -
földi halandó nem vetekedhetik énvelem úgysem
tűzélesztésben, s jobban tudok én hasogatni
száraz fát, húst szelni, kisütni, kitölteni bort is,
és mindent, jelesebbnek mit megtesz, ki silányabb."

Erre te, Eumaiosz kondás, sóhajtva felelted:
"Ó, te szegény idegen, hogyan is jut eszedbe ilyesmi?
Tán bizony oly nagyon áhitozol pusztulni közöttük?
Hát te a kérőknek tömegébe kivánsz keveredni,
kiknek szörnyű dölyfe az érc égboltig is elhat?
Tudd meg: a szolgahaduk hozzád csöppet se hasonló:
ifjak azok, jó ingben járnak, szép köpenyegben,
és a fejük ragyogó és fésült, arcuk is ápolt,
kik szolgálják őket; az asztalok ott legyalultan
roskadnak bortól, kenyerektől és pecsenyéktől.
Rajta, maradj köztünk, sose vagy terhünkre, ha itt élsz,
sem nékem, sem a társaknak, kik az ól körül élnek.
S majd miután hazaér Odüszeusz szeretett fiusarja,
ő maga ad neked inget is, öltönyt, jó köpenyeggel,
és odaküld, ahová a szived meg a lelked akarja."

Válaszul így szólt most a sokattűrt isteni férfi:
"Eumaiosz, bár téged ekép kedvelne a nagy Zeusz,
mint én, kit te a csúf bolygástól megszabadítasz.
Mert hisz a földön nincs is rosszabb, mint a bolyongás;
ám a veszett gyomorért tűr mindig sok nyomorú kínt
az, kit elér útján a bolyongás, fájdalom és baj;
most, miután itt tartasz, amíg haza nem jön a gazdád,
rajta, beszélj anyjárol az isteni hős Odüszeusznak
s apjáról is, akit vénkor küszöbén hagya itthon,
és mondd el nekem, élnek-e még sugarában a napnak,
vagy tán már holtak, s Hádész házába hatoltak."

Erre a kondás, emberek elseje, adta a választ:
"Elmondom neked ezt, vendég, őszinte beszéddel.
Láertész még él, de bizony Zeuszt kéri örökké,
hogy termében a tagjaiból pusztítsa ki lelkét,
mert szörnyen zokog ő a fiáért, érte, ki eltűnt,
s jóeszü törvényes feleségéért, ki hogy elhúnyt,
legszomorúbbá és koraaggá tette azonnal.
Mert az a gyásza miatt pusztult, nagyhírü fiáért,
szörnyü halállal, ahogy bárcsak sose halna, ki nékem
kedves az itt élők közt, és ki velem csupa jót tesz.
Míg ez az úrnő élt, bármennyire gyászba borult is,
róla a hírt szakadatlanul és szivesen tudakoltam,
mert hiszen egykor a hosszuuszályu derék Ktimenével,
legkisebb lányával táplált engem a házban;
így nevelődtem, s vélem is úgy bánt, mint vele, majdnem.
És miután sóvárgott ifjukorunkba elértünk,
adta Szaméba a lányt, sok kincset kapva Szaméból;
nékem meg köpenyeggel az úrnő jó ruhafélét
és szép inget adott, sarut is lábamra; tanyára
küldött így; ám mégjobban szeretett a szivében.
Most bizony abban mind szűkölködöm: ámde a munkám,
melyet végzek, a boldog olümposzi istenek áldják:
így eszem és iszom én, tisztes vendégnek is adva.
Mert hisz az úrnőmtől sose hallom többet a jó szót,
jó tettét sosem érzem, a romlás tört palotánkra:
dölyfös férfisereg; de a szolgák arra szorulnak,
hogy szólhassanak úrnőjükkel, hírt tudakolva,
és egyenek s igyanak, s azután vigyenek haza ezt-azt
még a tanyára is; ennek örülnek mindig a szolgák."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Jaj hát, Eumaiosz kondás, te olyan kicsi korban
messzeszakadtál már szüleidtől és a hazádtól?
Most hát áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
földúlták-e a szélesutú várost, hol a nép közt
élt házában apád s vele édesanyád is, az úrnő,
vagy téged hurcoltak csak bárkára a rablók
ott a juhok vagy az ökrök mellől, s tengeren által
ennek az embernek házába kerülve, eladtak?"

Erre a kondás, emberek elseje, adta a választ:
"Jó idegen, mivel ezt kérdezted s tudni kivánod,
ülve gyönyörködj itt, hallgass rám, csöndben igyál csak.
Épp most nyúlnak az éjek a leghosszabbra: aludni
és, örömünkre, figyelni a történetre, idő van;
terhes a hosszú álom, időnek előtte ne dőlj le.
Más, kit sürget a szíve s a lelke aludni, feküdjék
kint álomra, s amint újból fölfénylik a hajnal,
reggelizik, s az urunk disznóit a rétre kihajtja.
Közben a kunyhóban ketten lakomázva, borozva,
egymás fájdalmas bajait hallgatva, örüljünk,
emlékezzünk: mert örül ám a bajok tovatűntén
az, ki sokat tűrt már, aki sok földet bebolyongott.
Ezt mondom teneked, mert kérdezel és tudakolgatsz.

Egy sziget áll, Szürié, hisz tán hallottad a hírét,
Ortügián túl, ott, hol a nap megfordul az útján,
nem sürü-népességü, de termő, gazdag a földje,
jóboru, -búzájú, -legelőjű, jó a juhoknak.
Népéhez sosem ér a nyomor, soha semmi betegség,
mely félelmetesen tör a gyarló földilakókra;
csak ha elérik a város népe között az öregkort,
jő az ezüstíjú Phoibosz s vele Artemisz úrnő,
s gyöngéd nyílvesszőkkel sujtja le őket az égből.
Két város van azon, békén osztoznak a földjén;
mindkettőnek az édesapám volt jó fejedelme,
Ktésziosz Ormenidész, ki hasonlatos isteneinkhez.
Jöttek a phoinixok hozzánk, nagyhírü hajósnép,
csalfa csavargók, sok játékkal az éjszinü bárkán.
Élt az apám házában egy asszony Phoinikiából,
szép nagytermetü nő, értette a nagyszerü munkát:
ezt fonták be a phoinixok fortélyosan akkor.
Mosni eredt le a partra, s az egyik véle heverve,
ott szerelembe vegyült, mi befonja az asszonyi népet,
még az olyan nőt is mindég, ki dolgos egyébként.
Megkérdezte utána, ki ő és merre hazája;
s ő nyomban megmondta, hol apja magas palotája:
»Ércbengazdag Szídónból származni dicsekszem,
és Arübásznak a lánya vagyok, kinek oly sok a kincse;
ámde Taphoszból rablók jöttek, messzeragadtak,
míg hazamentem a földekről, s idehoztak az áron,
ennek a házához, ki megadta, mit értem akartak.«

Néki felelte a férfi, az ő titkos szeretője:
»Mondd hát, nem térnél mivelünk haza most a hazádba,
látni apád meg anyád meredektetejű palotáját,
és magukat? Hiszen élnek, s mondják, gazdagok is még.«
Válaszul erre a szóra az asszony azonnal ekép szólt:
»Így legyen ez, te hajós, de tegyétek nékem az esküt,
hogy bárkátokon engem sértetlen hazavisztek.«

Szólt; s amazok mind esküt tettek, amint ez akarta.
És hogy az esküt már megtették és befejezték,
újra az asszony szólalt meg, s ezt mondta szavával:
»Most hát csend! És társaitok közül egy se beszéljen
énhozzám ezután, ha az utcán jönne elémbe,
vagy forrásnál lát, mert elmegy egy ember az agghoz,
szól neki, az megsejt valamit s kínzó kötelékkel
engem megkötöz és elpusztít benneteket még.
Tartsátok magatokban a szót, adjátok az árút
gyorsan el. És ha hajótok már tele lesz rakománnyal,
küldjetek el hozzám valakit gyors hírrel a házba:
mert aranyat hozok, annyit, amennyi kezembe kerül csak.
S van még más is, amit szívből adok én utibérül,
mert gazdám apró gyerekét dajkálom a házban,
jóeszü kisfiu ez, ki velem tipeg egyre az utcán:
ezt hoznám a hajóra, tinektek hasznotok ebből
nagy lesz, hogyha eladjátok más nép piacán őt.«

Így szólt; és azután hazatért gyönyörű palotánkba;
ők meg a partunkon teljes kerek évig időztek,
és sok holmit halmoztak föl a görbe hajóban.
Majd miután üreges bárkájuk, rakva teherrel,
kész volt útra, az asszonyhoz hírt küldtek a házba.
Egy fortélyos férfi kereste föl édesapámnak
házát, hozva arany láncot s volt benne borostyán.
Ezt a teremben a szolgálók meg anyám is, az úrnő,
kézzel megtapogatták, szemmel nézve csodálták,
s árat igértek; eközben az intett csöndbe fejével.
És miután intett, ment vissza a görbe hajóhoz;
erre az asszony fogta kezem s már vitt is a házból.
És az előcsarnokban látott kelyheket, asztalt,
többet is: ott lakomáztak a férfiak édesapámnál.
Ők maguk elmentek már népgyűlésbe, tanácsba:
onnan azonnal három kelyhet tett kebelébe
s ment ki a nő; én meg buta fejjel mentem utána.
S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,
hogy kitünőhírű kikötőnkbe sietve leértünk,
és ott várt ama phoinix népség fürge hajója.
Aztán fölszálltak s kihajóztak a nedves utakra,
fölraktak bennünket is. És Zeusz jó szele támadt.
Hat napon, éjjelen át azután szakadatlan eveztek:
csakhogy amint a hetednapot adta utána Kroníón,
Artemisz akkor, a nyílszerető, lenyilazta az asszonyt,
s ő a hajó-pocsolyába zuhant, mint tengeri sólyom.
Fókáknak falatul s a halaknak vízbevetették
őt a hajósok; fájó szívvel hátramaradtam;
majd a hajót Ithakába sodorta a szél meg a hullám;
s itt engem Láertész vett meg dús vagyonából.
Így láttam hát meg szemeimmel először e földet."

Néki az isteni sarj, Odüszeusz, így adta a választ:
"Eumaiosz, be megindítottad bennem a lelket,
míg elmondtad mind, amiket tűrtél a szivedben.
Csakhogy jót is adott teneked, lásd, rosszhoz a nagy Zeusz,
mert hiszen oly sok hányódásnak utána szelíd úr
háza ölébe kerültél, jut neked élelem attól
és bor folytonosan, s jól élhetsz; míg magam oly sok
emberi városon át csavarogva jutottam idáig."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
és amidőn elaludtak, nem volt már sok idő sem:
nyomban a széptrónú Hajnal jött. Közben a partnál
Télemakhosz jó társai vonták már be a vásznat,
árbocot oldtak azonnal, utána a révbe eveztek.
És nehezéket dobva, a tatkötelet lekötözték:
és maguk is szálltak ki a tenger torlata mellett,
s készítvén lakomát, ragyogó bort is vegyitettek.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a jóeszü Télemakhosz szólt köztük először:
"Csak ti vigyétek a városig innen az éjszinü bárkát,
én legelőim látogatom, meg pásztori népem;
estefelé, miután mindent láttam, hazatérek.
És korareggel adok nektek majd úti jutalmul
dús lakomát pecsenyékkel, és édes jó boritallal."

Erre Theoklümenosz szólalt meg, az isteni férfi:
"Hát, kedves fiam, én hova menjek? Mondd, kik a sziklás
szép Ithakában uralkodnak, közülük ki fogad be?
Vagy tán nyomban anyád s a magad házába siessek?"

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Máskor a házunkhoz hívnálak, mert hisz a vendég
benne hiányt sosem érez; csakhogy most teneked sem
jó odajönnöd: nem vagyok ott, és édesanyám sem
lát majd; mert hisz a házban a kérők közt nemigen jár,
inkább fönt szövi leplét folyton az asszonyi házban.
Mondok azonban más embert, akihez folyamodjál:
Eurümakhosz, ragyogó fia éleseszű Polübosznak
ez, kire mint istenre tekintenek itt Ithakában,
mert kitünő ember, s ő kéri a leghevesebben
édesanyámat, s vágyik apám örökébe kerülni.
Csakhogy olümposzi, légbe lakó nagy Zeusz maga tudja,
rájuk a nászuk előtt nem vár-é rettenetes nap."

Hát mikor ezt mondotta, madár szállt jobbra fölötte:
sólyom, Apollónak gyors hírnöke: karma galambot
tépett, azt hurcolta; galambtoll hullt le a földre
éppen a görbültívü hajó és Télemakhosz közt.
Erre Theoklümenosz társaktól messzire hívta,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:
"Télemakhosz, nem az isten nélkül jött ez a szárnyas
jobbról: nyomba megismertem, hogy jó jel az égtől.
Nincsen nemzetség, mi királyibb, mint a tiétek,
mert ti erősek lesztek örökkön, egész Ithakában."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Jó idegen, bár menne e szózat teljesedésbe:
tüstént megtudnád, mint kedvellek: sok ajándék
jutna neked, s boldognak mondana mind, aki meglát."
Mondta, s Peiraioszhoz, a kedves társhoz, ekép szólt:
"Peiraiosz Klütidész, a barátok közt te vagy úgyis
leghívebb követőm, kik az ősi Püloszba kisértek:
vendégünket vidd haza most a te házad ölébe,
szívesen és becsüléssel tartsd, míg nem jövök érte."

Válaszul erre dicsődárdás Peiraiosz ekép szólt:
"Télemakhosz, ha akármíly hosszan távol időzöl,
rá gondot viselek, szükséget semmibe nem lát."

Így szólt, s ment a hajóhoz, azonnal mondta parancsát:
szálljanak ők is föl, s oldják el a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Télemakhosz gyönyörű saruját talpára csatolta,
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet
már a fedélzetről; kötelékeket oldtak a társak.
Szállt a hajójuk a város iránt, ahogy adta parancsát
Télemakhosz, kedves fia isteni hős Odüszeusznak.
Őt meg vitte a lába sietve előre, s az ólhoz
ért, hol a sok-sok disznó élt, s hol hált az a kedves
jóravaló és jóakaró hű szolga: a kondás.

Kunyhó mélyén ők, Odüszeusz meg az isteni kondás
reggelijük készítették, hajnalban, a lángon,
és minden bojtárt elküldtek a falka nyomában.
Ekkor jött haza Télemakhosz; hizelegve fogadták
és nem ugattak a hangos ebek. Meglátta Odüsszeusz
farkcsóválásuk, s két láb zaja ért a füléhez.
Eumaioszhoz azonnal szárnyas szókkal ekép szólt:
"Eumaiosz, bizonyára az egyik társ jön a házba,
vagy más ismert ember, mert a kutyák nem ugatnak,
farkuk csóválják, és hallom lábdobogását."

Még ki se mondta egészen a szót, s kedves fia ott állt
máris a tornácon. Bámulva szökött fel a kondás,
és a kezéből mind kiesett az edény is, amelyben
lángszinü bort vegyitett. Odalépett nyomban urához,
megcsókolta fejét és mindkét szép szeme fényét,
megcsókolta kezét: a szeméből hullt a kövér könny.
Mint ahogyan szeretett gyereket karol apja örömmel,
hogy tíz év multán hazatér az a távoli földről,
egyetlen, késői fiút, akiért nagyonis sok
kínt tűrt: isteni Télemakhoszt ez az isteni kondás
így csókolta-karolta, miként vészből szabadultat.
És zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Itt vagy, Télemakhosz, szemem édes fénye! Bizony nem
hittem, hogy látlak, miután te Püloszba hajóztál.
Hát lépj már be, te drága fiú, hogy benned a lelkem
látva gyönyörködjék, aki bentállsz visszakerülvén.
Úgyis ritkán jársz mezeidre, a pásztoraidhoz,
bent vagy a városban: hisz a lelked is annyira boldog,
hogyha a kérők vészokozó csapatára tekintesz."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Jól van, apó, legyen így; temiattad jöttem amúgyis,
hogy szemeimmel lássalak és hírt halljak a szádból:
házunkban van-e még az anyám, vagy már valamely más
férfiu vette talán nőül, s Odüszeusz nyoszolyája
rút pókhálókkal teleszőtten fekszik-e árván."

Néki a kondás, emberek elseje, adta a választ:
"Ottmaradott nagyonis tűrő lélekkel, a házban,
őrzi a termeidet most is: keserű siralomban
hervad az éjjele, nappala, hullnak a könnyei folyton."

Szólt, és érchegyü dárdáját kiemelte kezéből;
az meg, a kőküszöbön hágván át, ment be a házba.
Átengedte helyét neki nyomban az apja, Odüsszeusz;
csakhogy Télemakhosz nem hagyta, ilyen szavakat szólt:
"Csak te maradj, vendég; mi lelünk másutt is ülésre
szállásunkon: s itt van az ember, majd idehozza."

Szólt; s Odüszeusz ment vissza, leült. A fiúnak a kondás
zöld leveles galyakon bundát boritott le a földre:
ott azután le is ült Odüszeusz kedves fiusarja.
Erre fatálon készített ki elébük a kondás
sülthusokat, miket ők az imént hagytak lakomázván,
és hordott hozzá kenyeret, sebesen, kosarakban,
kancsóban vegyitett mézédes bort is utána,
s ő maga szemközt ült le az isteni hős Odüszeusszal.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor Télemakhosz kérdezte az isteni kondást:
"Honnan, apó, ez a vendég, mondd; Ithakába hajósok
hogy hozták, s magukat kiknek vallják dicsekedve?
Mert hisz, hogy gyalog ért hozzánk ide, vélve se vélném."

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Ezt, fiam, én elmondom néked igaz szavaimmal.
Tágterü Krétát vallja szülőföldjének a vendég,
és azt mondja, sokat bolygott, sok földi halandó
városa földjén megfordult: így szőtte a daimón.
Most theszprót bárkáról szökve szaladt ide hozzám,
szállásomra került, s neked őt én átadom, íme,
tedd, amit óhajtsz, esdekelődnek lenni dicsekszik."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Eumaiosz, te derék, szavaid szivemet szomorítják.
Hogy fogadom be a vendéget most házam ölébe?
Én magam oly fiatal vagyok és nem bízom erőmben,
hogy megvédhessem, ha viszályt kezd véle akárki;
édesanyámnak a lelke pedig már kétfele hajlik,
várjon-e itt velem és őrizze, vezesse a házat,
hitvesi ágyához híven, s kikerülve a rossz hírt,
vagy válassza-e már az akhájok legderekabbját,
oly kérőt, aki legtöbbet nyujt érte, a házban.
Hát, miután a te házadhoz jött most ez a vendég,
inget adok neki én, köpenyeggel, drága ruhákkal,
és vele kétélű kardot, talpára sarúkat,
és oda küldöm el őt, hova vágyik a szíve, a lelke.
Vagy ha kivánod tán: gondozd te csak itt, a tanyádon;
küldök néki ruhát, eledelt is, mind, ami csak kell,
hogy ki ne éljen még téged meg a társaidat mind.
Csakhogy a kérőkhöz sohasem merném odahívni
hozzánk, mert iszonyú dölyfös mind s esztelen ember:
még szóval szurkálják s bennem a fájdalom ébred;
szörnyü keserves a nagy sokasággal szembeszegülni,
még ha erős is az ember, mert az sokkal erősebb."

Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Kedvesem, itt ha talán nekem is szabad ejtenem egy szót,
míg szavatok figyelem, szivemet szaggatja a bánat;
úgy bizony, azt mondjátok: a kérők dúlnak a házban,
s véled, ilyen kitünő emberrel szembeszegülnek.
Mondd, önként hagyod ezt, vagy tán haragusznak a népek
rád, a hazád földjén, s ezt isten jósszava tette,
vagy testvéreidet vádlod vele, kikben az ember
legjobban bízik pedig éppen, hogyha viszály kél?
Bárcsak olyan fiatal volnék, most indulatommal,
mint a dicső Odüszeusz fia, vagy mint ő maga, hogyha,
bolygásból hazatér; a reményre hiszen van okunk még;
akkor ugyan fejem egy más ember messe le nyomban,
hogyha az összesnek nem lennék rögtön a veszte,
hogy Láertiadész Odüszeusz házába belépek.
S egymagamat ha talán leigázná nagy sokaságuk,
jobban akarnám, hogy megöletvén itt palotámban
meghaljak, mint szemléljem szakadatlan a szégyent,
hogy vendégeimet bántják, s gyönyörű palotámban
minden szolgaleányt rútul rángatnak a kérők,
s hogy boromat kimerik mind és kenyerem fölemésztik,
így pazarolva haszontalanul, nincs vége, se hossza."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Ezt neked én, idegen, megmondom igaz szavaimmal.
Nem gyűlölt meg a nép engem, haragot nem is érez,
s nem testvéreimet vádlom vele, kikben az ember
legjobban bízik pedig éppen, hogyha viszály kél.
Zeusz hiszen egy-sarjúvá tett bennünket a földön:
mert Arkeiszosz egyetlen fia volt Láertész,
s egyetlen fia volt Odüszeusz neki; s engem Odüsszeusz,
egyetlent hagya itt, nem lelhetvén örömére.
Őneki most iszonyú sok a rosszakarója a házban.
Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,
Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,
és sziklás Ithakának ahány fejedelme akad még,
mind az anyámnak kéri kezét, s fölemészti a házam.
Ő meg a gyűlöletes nászt nem veti el, de nem is tud
dönteni végképen; s ezalatt palotámat a kérők
mind föleszik; s engem magam is még szerteszakítnak.
Csakhogy mindez az isteneink térdén feküszik még;
indulj útnak, apó, sebesen, szólj Pénelopénak,
hogy nincs semmi bajom, s hazaértem végre Püloszból.
Én pedig itt maradok; jer vissza utána tanyádra;
csak neki mondd egyedül; sose kell, hogy más az akhájok
közt meghallja: hisz oly sok tör közülük gonoszul rám."

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Hallom is, értem is én: magam is tudom azt, mire intesz.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
menjek-e egyben Láertészhoz is ezzel a hírrel;
míg Odüszeuszt gyászolta csak ő keserű siralomban,
addig a munka után még nézett otthon a szolgák
közt, meg evett, meg ivott, amikor csak a lelke akarta:
ám most már, amióta Püloszba hajón tovaszálltál,
azt mondják: nem eszik, nem iszik, nem ügyel fel azóta
munkájára cselédeinek, de nyögő siralomban
ül jajgatva, s a csontjairól sorvad le a húsa."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Fájdalmas, hanem őt hagyjuk, noha szaggat a bánat;
hisz ha mi dönthetnénk el bármit, földi halandók,
édesapám hazatérését kérnők legelőbb is.
Hát ha a hírt megvitted, jer csak vissza, s a földön
át érette ne kószálgass: hanem édesanyámnak
mondd, hogy szolgaleányt küldjön, sebesen, ki titokban
menjen el őhozzá, s így hírt az öregnek az adjon."

Szólt, és küldte a kondást: az meg fogta sarúját,
és lábára csatolva, elindult; csakhogy Athéné
látta, hogy Eumaiosz kondás odahagyja tanyáját,
jött is hát közelebb: viruló szép asszonyalakban,
mint nagytermetü nő, aki érti a nagyszerü munkát.
És Odüszeusznak tűnt föl a kunyhó ajtaja mellett;
Télemakhosz nem látta azonban s észre se vette:
nem mindenki előtt jelenik meg nyíltan az isten.
Ám Odüszeusz s a kutyák látták; a kutyák nem ugatták,
iszkoltak nyöszörögve, az udvar mély zugolyába.
Intett ő a szemöldjével; fölfogta Odüsszeusz,
ment ki a házból és a nagy udvari fal közelében
állt meg előtte: s Athéné hozzá íly szavakat szólt:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
mondd ki fiadnak a szót most már, sose rejtsed előle,
hogy kérők csapatának a vészt készítve s a véget,
menjetek el híresnevü városotokba. De én sem
hagylak el immár hosszan, mert már vágyom a harcra."

Szólt, és hozzáért aranyos pálcával Athéné.
És legelőször tiszta palástot adott s vele inget
melle köré, s fiatallá tette megint, daliássá.
Arca megint megtelt, megbarnult újra a bőre,
álla körül kékesfeketén csillant a szakálla.
Ezt mívelve, megint elment; de a bajnok Odüsszeusz
kunyhójába került. Megdöbbent jó fia tüstént,
másfele vetve szemét, félt: hátha egy isten a vendég.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Másnak látszol most, idegen, mint még az imént is,
más a ruhád, még bőröd színe is annyira más lett.
Jaj, bizonyára egy isten vagy te a tágterü égből;
hát könyörülj rajtunk, hogy vedd szép áldozatunkat
s drága ajándékot szinaranyból; kímélj minket."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Nem vagyok én isten, minek is vetnél velük egybe?
Édesapád vagyok én, akiért keserű siralomban
tűröd a sok-sok kínt, dölyfét az erőszakosaknak."

Szólt és megcsókolta fiát, és hulltak a földre
könnyei arcáról, melyeket rég visszaszorított.
Télemakhosz még el nem hitte, hogy apja, ki ott áll,
újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:
"Jaj, nem vagy te Odüsszeusz, nem vagy apám, de a daimón
bűvöl el engem, hogy mégtöbb siralomba zokogjak.
Mert hiszen ezt sohasem mívelheti földi halandó,
bármilyen éleseszű, ha az isten nem maga jön, hogy
kedve szerint könnyen tegye vénné vagy fiatallá.
Mert hisz még az előbb vén voltál, csúnya ruhában:
most pedig isteneinkre, az égbeliekre hasonlítsz."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Télemakhosz, mikor itt van apád bent, már nem is illik
ennyire bámulnod s őt meghökkenve csodálnod;
mert sosem ér ide többé hozzád másik Odüsszeusz,
én vagyok az, ki a sok baj után, sok hosszu bolyongás
multán érkeztem, húsz évnek utána, hazámba.
Tudd meg: a zsákmányosztó Pallasz műve, amit látsz;
könnyen, a kedve szerint ő tett ezzé meg amazzá,
egyszer olyanná, mint egy koldus, másszor azonban
ismét ifjúvá, rajtam szép drága ruhákkal.
Könnyü hisz isteneinknek, a tágterü égbe lakóknak,
földi halandókat széppé, vagy váltani rúttá."

Így szólván le is ült; ráomlott Télemakhosz most,
hős apjára borult, zokogott és könnyei hulltak.
Mindkettőjükben vágy ébredt s kélt zokogásra,
sírtak a nagykörmű keselyűknél is keserűbben
és a sasoknál is, melyeknek gyermekeit még
szárnyrakelésük előtt földmívesek el-kirabolták:
így pergettek a pillájukról könnyeket ők is.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
Télemakhosz ha az apjától nem kérdi azonnal:
"Min hoztak, mondd, édesapám, Ithakába hajósok,
míly bárkán? s magukat kiknek vallják dicsekedve?
Mert hisz, hogy gyalog érkeztél ide, vélve se vélném."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Kedves gyermekem, elmondom neked azt, ami történt.
Phaiákok hoztak haza, roppanthírü hajósok,
mindenkit hazahordanak ők, aki partjukat éri;
fürge hajójukon alva kerültem a tengeren által,
s ők Ithakába kitettek, igenszép kincseket adtak,
ércet arannyal bőven, szép szőtt drága ruhát is.
Istenek óhajtása szerint barlangba beraktuk;
s most idejöttem, amint intelmeit adta Athéné,
hogy gonoszak megölése felől teveled tanakodjam.
Rajta, a kérőket számláld csak sorban elő mind,
hogy kicsodák s hogy hányan vannak, hadd tudom én is;
s majd gáncsnélküli szívemben megfontolom én azt
s megmondom, hogy szembeszegülni tudunk-e mi vélük,
ketten, más nélkül, vagy nézzünk mások után is."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Édesapám, mindig hallottam, míly nagy a híred,
lándzsavető kezed, és elméd kitünő a tanácsban;
mégis szörnyü nagyot mondtál, és félek: a harcban
kettő nem tud megmérkőzni olyan sok erőssel.
Mert nem tíz, de nem is kétszer tíz nékik a számuk,
sokkal többen vannak, azonnal megtudod ezt is.
Válogatott fiatalság jött ide Dúlikhionból,
ötvenkét ember, hat szolga követte csapatjuk;
és Számé szigetéről jött ide férfi huszonnégy,
véle Zakünthoszból idejött húsz ifju akháji,
végre tizenkét legderekabb lakik itt Ithakában,
vélük a hír hordója, Medón, meg az isteni dalnok,
és két szolgalegény, ki az étkeket osztani szokta.
Mindezek ellen bent ha kiállni csupán mi akarnánk,
még valahogy keserű ne legyen mimagunknak a bosszúd.
Inkább töprengjél, ki lehetne, ki megsegit ebben,
s szólj, ki jöhet készséggel a kettőnk oldala mellé."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Én bizony elmondom, s te figyelj rám, halld meg a szómat,
s mondd meg, elég-é Pallasz Athéné, apjaurával,
Zeusszal, vagy még más segitőt is kellene néznem."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Nagyszerü két segitő bizony az, kit a szózatod említ,
fönt a hatalmas felhőkben székel, s a halandó
embereken meg az isteneken gyakorolja hatalmát."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Hát biz ezek ketten nem lesznek távol a harci
lármától hosszan, ha a kérők és mi közöttünk
termem ölében Arész erejével a küzdelem indul.
Most csak eredj haza, rögtön amint fölfénylik a hajnal,
s otthon a dölyfös kérőknek csapatába vegyülj be.
Engem a kondás fog városba vezetni utánad;
élemedett, nyomorult koldusként járom az ösvényt.
S hogyha a házban megcsúfolnak, tűrje a kedves
szíved a kebledben, bármíly csúf dolgok is érnek,
még ha a lábamnál húznának is ők kifelé, vagy
megdobnának is, és látnád, a türelmedet őrizd.
Ám arról, hogy szűntessék meg az ostobaságuk,
mézédes szókkal szólhatsz: de hisz úgysem ügyelnek
rád: hisz már közel áll hozzájuk végveszedelmük.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Majd amikor javasolja a bölcseszü Pallasz Athéné,
jelt adok én a fejemmel néked, s észre ha vetted,
akkor ahány gyilkos fegyvert csak látsz palotánkban,
vedd föl s hordd be magas hálótermünk zugolyába,
mindet, a kérőkhöz meg szólj lágyhangu beszéddel,
hogyha a fegyvereket kívánják s kérdeni fognak:
»Eltettem, hogy a füst be ne fussa, hisz egy sem olyan már,
mint Trójába menet mikor itthonhagyta Odüsszeusz,
megfeketült már mindje, ahol csak a láng lehe érte.
S még mást is bevetett, komolyabbat, eszembe Kroníón:
még valahogy, beborozva, ne kezdjetek itt veszekedni,
egymást megsebesítve, s a nőkérést, lakománkat
elrútítva: a vas maga vonja magához az embert.«
Csak mimagunknak hagyj két kardot bent, vele dárdát
kettőt, s két bikabőr-pajzsot, hogy kézberagadjuk,
majd ha reájuk rontunk hirtelen; őket a bölcs Zeusz
bűvöli akkor bénává s vele Pallasz Athéné.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Hogyha valóban a véremből született gyerekem vagy,
senki se tudja meg azt, hogy a házában van Odüsszeusz:
még Láertész sem, se a kondás, senki a házban
élő szolgákból, maga Pénelopeia se tudja,
csak te meg én vizsgáljuk az asszonyok indulatát most.
S tán még szolgáink közül is próbára tehetjük
ezt vagy amazt: ki becsül, tisztel közülük bennünket,
és ki közömbös, téged, az íly nemeset, ki becsül le."

Néki felelve eképen szólt ragyogó fiusarja:
"Édesapám, te az én lelkem, hiszem én, ezután is
meg fogod ismerhetni: nem is vagyok én hebehurgya.
Csakhogy nem hiszem azt, hogy most kettőnknek e terved
hasznos lesz; kérlek, gondold meg a dolgokat újból.
Hosszan hasztalanul kell vizsgálgatnod egyenként
őket a földeken; addig azok nyugalomban a házban
csak kincsünk nyelik el nagy dölyffel, mitse kimélnek.
Kérlek hát, fürkészd ki az asszonyokat, valahányat:
kik nem tisztelnek téged, s kik a bűntelenek, tudd.
Szállásról-szállásra a férfiakat nem akarnám
hogy próbára tegyük, hanem ezt későbbre halasztjuk,
pajzstartó Zeusz hogyha valóban adott teneked jelt."

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek,
és ezalatt Ithakába futott az a jófalu bárka,
társaival mely Télemakhoszt hazahozta Püloszból.
Ott azután, hogy a mélyöblű kikötőbe kerültek,
barna hajójukat akkor a parti homokra kihúzták,
fölszerelését is hordták ki a hősszivü szolgák,
és az ajándékot Klütiosz házába bevitték.
Hírnököt is küldtek palotája felé Odüszeusznak,
hadd mondhasson hírt az okosszivü Pénelopénak,
hogy mezejére vonult el Télemakhosz, de a bárkát
város iránt küldötte, nehogy szívében a büszke
úrnő aggódjék és gyöngéd könnyet is ejtsen.
Szembekerült az a hírhordó meg az isteni kondás,
és a királynőnek ketten hozták meg az egy hírt.
Hát hogy az isteni úr, a király házába kerültek,
állt a középre s a szolgák közt ezt mondta a hírnök:
"Drága fiad, te királyasszony, megjött ma Püloszból."
S Pénelopéhoz egész közelállt, s elmondta a kondás
mindazt, mit csak a kedves gyermek üzent haza véle.
És miután mit rábíztak, mindent kijelentett,
ment el a disznaihoz, s odahagyta a kertet, a termet.

Bosszankodtak a kérők, csüggedt nyomban a lelkük,
mentek a termekből ki, az udvar nagy fala mellett
lépdeltek, majd szemben a nagykapuval gyülekeztek.
Eurümakhosz, Polübosz fia kezdett szólani köztük:
"Kedveseim, dölyffel véghezvitt ekkora dolgot,
útját, Télemakhosz, noha azt hittük, sose fogja.
Most föl! a legjobb barna hajót vontassuk a vízre,
s gyűjtsünk tengerjárt evezősöket abba, hogy erről
hírt vigyenek hamarost s hazahívják embereinket."

Még ki se mondta egészen a szót, s meglátta a bárkát
Amphinomosz, mert megfordult - már bent az öbölben;
még evezőt markoltak s már vonták be a vásznat.
Fölnevetett édes hangon, szólt nyomban eképen:
"Nem kell küldeni hírt, hazaértek már a barátok.
Vagy megmondta egy isten nékik, vagy pedig ők is
látták, hogy jön a gálya, de nem tudták utolérni."

Szólt; amazok fölkeltek, azonnal mentek a partra.
Barna hajójukat akkor a szárazföldre kihúzták,
fölszerelését is hordták ki a hősszivü szolgák.
S ők a piacra siettek mind; és sem fiatalnak,
sem vénnek nem hagyták, hogy közibük telepedjék.
S Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
"Jaj, bizony ezt a fiút kiragadta az isten a bajból.
Mert hisz egésznap váltották egymást figyelőink
fönn a szeles sziklán; és még napszállta után sem
töltöttük mi az éjt föld hátán: fürge hajóval
járva habok hegyiben vártuk be az isteni Hajnalt;
Télemakhoszt vártuk lesben, hogy kézrekerítve
elpusztítsuk: eközbe meg őt hazahozta a daimón.
Télemakhosz gyászos végét kieszelni siessünk
már most: el ne kerülje kezünket; mert sose hinném,
hogy míg él, a mi fáradozásunk célhoz is érhet.
Mert nagyeszű a fiú immár, jól ért a tanácshoz,
és minekünk többé nem jár kedvünkben a nép sem.
Rajta tehát, mielőtt még gyűlést hív a piacra,
mert sose hinném, hogy minekünk ő bármit elenged,
őrzi haragját, és szólásra fölállva kimondja,
hogy meredek veszedelmét szőttük, csak tovasiklott.
Hallva e csúfságot, sose fog dícsérni a népünk;
még valahogy gonoszat ne szerezzen, messze ne űzzön
itthoni földünkről, s idegen községbe ne jussunk.
Öljük hát meg a várostól jó messze, a szántón,
vagy pedig útja során: s a miénk lesz birtoka, kincse;
szétosztjuk rendben; palotáját Pénelopénak
adjuk, s annak majd, aki elveszi őt feleségül.
Hogyha pedig nem tetszik e szó, és vágyatok az, hogy
ő maga éljen s bírja, amit csak az apja hagyott rá,
akkor ugyan ne együk többé kitünő eleségét,
itt gyülekezve, hanem közülünk kiki terme öléből
kérje az anyja kezét: s menjen feleségül az ahhoz,
kit neki sorsa jelölt, s ki a legtöbb kincset igéri."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek.
Végülis Amphinomosz szólt köztük szónoki szóval,
Níszosz Arétiadész bajnok ragyogó fiusarja,
ő, ki a jófüvü, jógabonájú Dúlikhionból
hozta a kérőket, s kit Pénelopé a leginkább
megszeretett, mert józan volt a beszéde, a szíve.
Jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
"Kedveseim, bizony elpusztítani én nem akarnám
Télemakhoszt: iszonyú dolog ám a király ivadékát
meggyilkolni; előbb kérdjük meg az égilakókat.
Hogyha a nagy Zeusz jósszava ezt dícséri, helyesli,
én döföm őt le magam, s buzdítlak benneteket rá;
ám ha az istenek eltiltják, magam is lebeszéllek."

Így szólt Amphinomosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Hát fölemelkedtek, s Odüszeusz házába vonultak,
s bent a simára gyalult gyönyörű székekre leültek.

Ekkor mást gondolt az okosszivü Pénelopeia,
azt, hogy megjelenik dölyfös kérői körében;
mert megtudta, hogy ők a fiát elemészteni vágynak;
hírnök szólt neki róla, Medón, aki tudta a tervet.
Indult hát a terembe, s a szolgálói követték.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével.
Antinooszt korholta; nevén szólítva, kimondta:
"Antinoosz, dölyfös, gonosz ember, egész Ithakának
ifjai közt, mondják rólad, hogy a legderekabb vagy,
bölcs és jó szónok: de bizony te ilyen sose voltál.
Őrült! Télemakhosz számára a vészt, veszedelmet
hogy készítheted? És, mire Zeusz a tanú, a könyörgést
elfeleded? Szentségtelen egymást bajbasodorni.
Nem tudod-é, hogy apád menekülve futott ide hozzánk,
népe haragja elől, mivel az nagyon ellene gerjedt,
mert a Taphosz-beli tengeri rablók népe közé állt
theszprót nép ellen, mely nékünk régi barátunk?
Hát meg akarták ölni apád, kiszakítani szívét,
és föl akarták enni virágzó nagy vagyonát is:
ám Odüszeusz féken tartotta a sok dühös embert.
S most te csak úgy falod itt vagyonát, kéred feleségét,
és a fiát megölöd, szivemet szörnyen szomorítod.
Azt mondom: ne tovább! és tiltsd el a többit is ettől."

Erre meg Eurümakhosz, Polübosz fia, mondta a választ:
"Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
bátorság, ne legyen szívednek gondja ezekre.
Mert olyan ember nincs, de nem is lesz, nem születik meg,
Télemakhoszra, fiadra, kezét fölemelni ki merné,
míg magam itt élek, s a szememmel látok a földön.
Mert kijelentem a szót, s bizony így megy teljesedésbe:
nyomban előfröccsen dárdám körül éjszinü vére;
mert hiszen engem a városdúló bajnok Odüsszeusz
oly sokszor tartott térdén, sülthúst a kezembe
úgy nyujtott, s a vörösbort ő töltötte a számba.
Éppenezért jobban szeretem mindenki fiánál
Télemakhoszt, s nem kell a haláltól félnie kérők
részéről; noha isten elől menekülni ki tudna?"
Bátoritón szólt, ám vesztét maga is szövögette.

Fölment hát ragyogó termébe az isteni asszony,
s drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.
Este Odüsszeuszhoz s a fiához az isteni kondás
megjött: ők éppen vacsorát készíteni kezdtek:
esztendős disznót áldoztak. Csakhogy Athéné
most odaállt Láertiadész Odüszeusz közelébe
s pálcával megcsapva, öreggé tette megújra,
csúnya ruhákat adott testére, nehogy, ha a kondás
látja, fölismerje, s vigye jóeszü Pénélopénak
nyomban a hírt, nem tudva titokban tartani úgysem.
Ekkor a kondáshoz legelőször Télemakhosz szólt:
"Itt vagy, jó Eumaiosz? A városban mik a hírek?
Leshelyeikről tán hazatértek már ama bátor
kérők, vagy pedig ott lesik-é még jöttömet egyre?"

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Erre bizony nem volt gondom, kérdezni-kutatni,
járva a várost: mert sürgetve kivánta a lelkem,
hogy megmondjam a hírt s hozzád ide visszasiessek.
Egy gyors hírnök csatlakozott hozzám amaz úton,
társaidé, ki anyádhoz először vitte a híred.
Más valamit tudok én, tudd, mert láttam szemeimmel:
városon is túl, fönt, hol a Hermész halma magaslik,
jártam már, amikor megláttam öbölbe suhanni
egy gyorsröptü hajót: volt rajta sok ember, egészen
megtöltötték végig a pajzsok, a kéthegyü dárdák.
Úgy véltem, hogy azok lesznek: de hogy ők-e, ki tudja?"

Télemakhosz pedig elmosolyodván szent erejével,
apja felé nézett, de kerülte szemével a kondást.

Most hogy a munkát szűntették s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.

És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a szép sarukat ragyogó talpára csatolta
Télemakhosz, kedves fia isteni hős Odüszeusznak;
fogta erős kelevézét, mely markába való volt,
város iránt törekedve, s a kondásához ekép szólt:
"Elmegyek én városba, apó, hogy az édesanyám már
láthasson, mert nem hiszem én, hogy szűnteti addig
gyűlöletes-kínzó jajait, könnyes zokogását,
míg meg nem pillant; tereád pedig ezt bizom, íme:
ezt a szegény jövevényt te vezesd oda: járja a várost,
ételt kolduljon: majd ad neki az, ki akarja,
ad kenyeret s kupa bort: nem tarthatom én el az összes
embereket, mikor úgyis elég baj emészti a lelkem.
És ha haragszik is érte a vendég, csak neki lesz majd
rosszabb: én a valót szeretem megmondani mindig."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Kedvesem, én sem akarnék itt egyhelybe maradni.
Jobb koldusnak a városban, mint kinn a mezőkön,
koldulgatni ebédet: hisz majd ad, ki akarja.
Mert a korom sem olyan, hogy a gazda szavára szaladva
erre meg arra, tanyán éljek, munkába sürögjek.
Menj csak; ez elvezet engem majd oda, rendeletedre,
már ha a tűznél megmelegedtem, a nap heve is nő:
mert a ruháim igen gyatrák, s félek, leigázhat
engem a hajnali fagy; s mondtátok: messze a város."

Szólt; s a tanyán át Télemakhosz sietett ki az útra,
lábát szedte, a kérők rossz végét szövögette.
És miután jólépült szép palotája elé ért,
mennyezetig meredő oszlophoz tette a dárdát,
s ő maga ment és kőküszöbét átlépte a háznak.

És odabent legelőször is Eurükleia, a dajka,
látta meg; éppen szőnyegeket teritett faragott szép
székekre, s könnyezve szaladt hozzá. De körébe
gyűltek a bölcs Odüszeusz szolgálólányai éppígy,
és szeretettel csókolták a fejét meg a vállát.
S hálóterme felől jött jóeszü Pénelopeia,
s mint arany Aphrodité, mint Artemisz, éppenolyan volt;
könnyeket ejtve karolta körül szeretett fiusarját,
megcsókolta fejét és mindkét szép szeme fényét,
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Itt vagy, Télemakhosz, szemem édes fénye! Bizony nem
hittem, hogy látlak, miután te Püloszba hajóztál
ellenem és titkon, hogy hírt hallj édesapádról.
Most azután mindent mint láttál, sorra sorold el."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Csak sose indítsál zokogásra, anyám, s kebelemben
meg ne busítsd a szivem, hisz megmenekültem a bajból;
inkább végy fürdőt, ölts ünnepi tiszta ruhákat,
s szolgálóiddal fölső házadba vonulva,
ígérj mindegyik istennek gyönyörű hekatombát,
hogyha segít bosszúnkat véghezvinni a nagy Zeusz.
Én a piacra megyek, vendéget hívni mihozzánk,
azt, aki onnan jött velem együtt, végig az úton.
Mert a derék társakkal előre eresztve hajómon,
Peiraioszt kértem, hogy a háza ölébe fogadja
szívesen és becsüléssel, amígcsak nem megyek érte."

Így szólt; s Pénelopé szava szárnyatlan maradott már.
Fürdőt vett azután, és öltvén tiszta ruhákat,
ígért mindegyik istennek gyönyörű hekatombát.
hogyha segíti a bosszút véghezvinni a nagy Zeusz.

S Télemakhosz kifelé lépdelt már, végig a termen,
vitte a dárdáját; két fürge kutyája követte.
Isteni bájt hintett rá ekkor Pallasz Athéné,
és az egész nép, míg közibük sietett, bámulta.
Ekkor a dölyfös kérők mind köribé seregeltek,
s szóltak szép hangon, de szivükben rejtve a rosszat.
Télemakhosz meg messze kitért népes tömegüktől
s ott, hol Mentór ült s vele Antiphosz és Halitherszész,
kik már apjának hűséges társai voltak,
megtelepült maga is: s ők mindent sorra kikérdtek.
S most a dicsődárdás Peiraiosz jött közelükbe,
hozta a városon át vendégét. Hosszan ugyan már
Télemakhosz sem várt távol, tüstént odalépett.
És legelőször Peiraiosz szólt Télemakhoszhoz:
"Télemakhosz, házamba menessz el nőket azonnal,
hadd küldjem neked el Meneláosz dús adományát."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Peiraiosz, még nem tudjuk, hogyan üt ki a dolgunk.
Hogyha a dölyfös kérők engem a termem ölében
titkon emésztenek el, vagyonom szétosztva maguk közt,
élvezd kincseimet te magad, ne ezek közül egyik;
hogyha meg én leszek az, ki ölök s végzek velük, akkor
nékem, a kedvrederültnek, hozd haza; kedvrederülten."

Szólt, s a sokatpróbált idegent bevezette lakába.
És miután odaértek a jólépült palotához,
bent köpenyük székekre s a karszékekre vetették,
széprecsiszolt kádakba beléptek, megmosakodtak.
Szolgálók mosták őket s kenték meg olajjal,
gyapjuköpenyt és inget is adtak rájuk utána,
s ők léptek ki a kádbol, a trónszékekre leültek.
Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,
szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,
hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.
Majd meg a tisztes gazdasszony közibük kenyeret vitt,
és sok jó eledelt, s ami volt, osztotta örömmel.
S Pénelopé odaült most szembe, az oszlop elébe,
s széktámlának dőlve, az orsón szép fonalat font.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor okosszivü Pénelopeia fogott a beszédbe:
"Télemakhosz, bizony én fölső termembe vonulva
újra lefekszem az ágyra, melyet siralomra faragtak
s ázik folyton a könnyemtől, amióta Odüsszeusz
Átreidákkal Trója alá ment: mert mielőtt még
jönnek a dölyfös kérők, nem mersz szólni se nékem
nyíltan, hallottál-e apádról: még hazatér-e?"

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Elmondom neked, édesanyám, mi a tiszta igazság.
Népek pásztora Nesztórhoz mentünk mi Püloszba;
nagytetejű palotája ölén szíves szeretettel,
mint apa szokta fogadni fiát, ha betoppan a házba,
drága fiút, aki már sok időt töltött idegenben,
így fogadott Nesztór s vele sok daliás fia engem.
Ámde a tűrőlelkü Odüsszeuszról: vajon él-e
vagy meghalt, soha nem hallott még senkifiától;
s így a dicsődárdás Meneláoszhoz paripákkal
s jólácsolt szekeren küldött el, az Átreidészhoz.
S láttam az argoszi szép Helenét, akiért verekedtek
isteni szóra, sokáig a trójai s argoszi küzdők.
Megkérdezte a harcban-erőshangú Meneláosz
rögtön, mért igyekeztem az isteni spártai földre;
s én neki őszintén mindent elmondtam egészen.
Ő pedig akkor nékem a választ adva ekép szólt:
»Jaj, bizony így igazán bátorszivü férfiu ágyát
óhajtják heverőhelyül ők, akik annyira gyávák.
Mint amidőn az erős nagy oroszlán bérci tanyáján
hagyja szopós kicsi borjait és tovaszökken a szarvas,
erdős hegyhátakra, füves völgyekbe legelni,
az pedig egyszercsak hazatér, meglátja az ágyát
s mindkettőnek a csúfos véget hozza magával,
nékik a csúf véget majd éppígy hozza Odüsszeusz.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
lenne olyan, mint volt jólépült Leszboszon egykor,
hogy Philoméleidésszel kélt vetekedni, birokra,
s földrevetette keményen: örültek az összes akhájok;
hát kérők közibé ha ekép keveredne Odüsszeusz,
mind gyorsvégzetü lenne, keservesnászu azonnal.
Most, amit éntőlem kérdesz könyörögve, a kérdést
nem kerülöm ki, nem is kívánlak félrevezetni:
mit nekem elmondott a vizeknek igazszavu véne,
abból szót sem hallgatok el, sose rejtem előled.
Mondta, hogy egy szigeten s iszonyú kínokba merülten
látta Kalüpszó nimfa lakában; a nimfa erővel
ott-tartja, s nem tud hazaérni az otthoni földre:
mert hisz nincs neki jóevezős bárkája, se társa,
hogy hazajuttatnák a vizeknek tágterü hátán.«
Így szólt Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz.
Ezt elvégezvén hazatértem, az istenek adtak
jó szelet, és szeretett földemre hamar röpítettek."

Így szólt; s anyja szivét kebelében fölzaklatta.
S isteni-képü Theoklümenosz kezdett a beszédbe:
"Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
ezt Meneláosz nem jól tudja; figyelj a szavamra;
mert hisz a színigazat jóslom, sose rejtem előled.
Tudja tehát meg Zeusz legelőbb, meg a vendégasztal,
s tűzhelye hős Odüszeusznak, amelyhez most ideértem,
hogy bizony itt van már Odüszeusz ma az otthona földjén,
ül vagy oson, s tudakolja e sok rossz tettet a házban,
és minden kérő számára a vészt veti el már:
íly madarat láttam, mikor ültem a jópadu gályán,
s Télemakhosznak már akkor felzengtem a jósszót."

Erre eképen szólt az okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, bár menne e szózat teljesedésbe:
tüstént megtudnád, mint kedvellek: sok ajándék
jutna neked, s boldognak mondana mind, aki meglát."

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek.
És ezalatt Odüszeusz termének előtte a kérők
dobva korongokat és kelevézt hajigálva mulattak,
jóldöngölt talajon, nagy dölyffel, akár ezidáig.
Jött vacsorázni idő, s ekkor hazatértek a nyájak
mindenhonnan a földekről, hajtotta előre
pásztora mindegyiket; s asztalhoz hívta az összes
kérőt erre Medón, legjobbszeretett hiradójuk:
"Ifjak, a verseny a szíveteket már fölviditotta;
jertek a házba, hogy elkészítsük a jó lakomát is:
nem hitvány dolog ám idejében venni az étket."

Így szólt; fölpattantak azok, hajlottak a szóra.
És miután odaértek a jólépült palotához,
ott köpenyük székekre s a karszékekre vetették,
áldoztak hájas juhokat, hízott gödölyéket,
áldoztak hízott disznót, marhát a mezőről,
és lakomát készítettek. Közben meg a kondás
és Odüszeusz a tanyán készült városba vonulni.
Köztük a szóba a kondás, emberek elseje, kezdett:
"Jó idegen, te amúgyis a várost vágyod elérni
még ma, ahogy megmondta uram: hiszen én a tanyámon
hagynálak szivesebben, hogy légy őre az ólnak;
csakhogy tisztelem őt és félek, még valahogy majd
össze ne szídjon ezért: mert súlyos a gazda szidalma.
Rajta tehát, menjünk, hisz a nap java már eliramlott,
és ha az este köszönt be, utunk tüstént hidegebb lesz."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hallom is, értem is én: magam is tudom azt, mire intesz.
Hát csak eredjünk el, s te vezess szakadatlan az úton.
Hogyha pedig valamely fáról lenyesett botod is van,
add nekem azt, kérlek, hisz az úton könnyü elesni."

Mondta, s azonnal vállravetette a csúnya tarisznyát;
foltos-foszladozót, madzag volt rajta a kantár;
Eumaiosz meg a furkót adta kezébe, amit kért.
Mentek: ebekre maradt meg a bojtárokra a szállás;
s vitte urát városba a kondás, az meg utána
élemedett, nyomorult koldusként járta az ösvényt,
botra hajolt, s testét szánalmas rongy boritotta.
És hogy a sziklás ösvényt rótták, már közelében
járva a városnak, szép tisztavizű, bekerített
forrást értek el - abból mertek a városiak mind;
építője Polüktór volt, Ithakosz s Nérítosz;
vízzeltáplált nyárfaliget magasult körülötte,
körformáju liget, s üde hűs víz folyt le a szálas
szikláról, odafent meg a nimfák tiszteletére
oltár állt: ezen áldozgattak az úton-igyekvők;
itt Doliosz fia jött és ért közelükbe, Melantheusz,
legszebb kecskéit hajtotta be éppen a nyájból,
kérőknek lakomául; két bojtára követte.
Meglátván őket, gúnyolta goromba szavával,
rettenetes rútul s vele fölzaklatta Odüsszeuszt:
"Most azután igazán hitványt vezet erre a hitvány;
hát csak a fajtájához küld mindenkit az isten.
Ezt a falánk koldust, nyomorult kondás, hova hívod,
ezt a tökéletlent, ki beszennyezi szép lakománkat?
Folyton az ajtófélfákhoz dörzsölgeti vállát,
s morzsákat kér majd, sose kardokat és nem is üstöt.
Adnád csak nekem őt, a tanyám őréül: az aklot
rendben tarthatná, gödölyéknek hordana lombot,
és inná a savót, meghízna a combja kövérre.
Csakhogy mást se tanult ez, mint ami rút; nem is óhajt
nézni a munka után, inkább koldulni szeretne
s községben könyörögve mohó gyomrát teletömni.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha belép házába az isteni hős Odüszeusznak,
száll a fejéhez a férfikezekből nyomban a termen
végig a sok zsámoly s bordáját jól legyalulja."

Szólt, s amikor közelért, nekiugrott, sarka hegyével
csípőnrúgta Odüsszeuszt; mégsem tudta az útról
félretaszítani: állt büszkén s töprengve Odüsszeusz,
rontson-e furkójával rá és elvegye lelkét,
vagy lábnál fölemelje, fejét ütögesse a földhöz.
Végül tűrt és megfékezte magát. De a kondás
szídta a másikat; és a kezét fölemelve esengett:
"Forrásnimfák, Zeusz lánysarjai, hogyha Odüsszeusz
nektek már juhok és gödölyék combját sütögette
hájba takarva, vigyétek e vágyam teljesedésbe:
jőjjön már haza ő, ide vissza vezesse a daimón;
ezt a gonosz dölyföt szétszórná ő, de azonnal,
mit hetykén hordasz, folyton csak járva a várost,
s lám, a mezőn sok rossz pásztor teszi tönkre a nyájat."

Néki a kecskék pásztora így szólt erre, Melantheusz:
"Jaj, mit nem fecseg itt a ravasz kutya, ő, kit amúgyis
jóevezőpadu barna hajón én még Ithakából
messzeviszek s eladok, hogy jól élhessek az árán.
Bárcsak Télemakhoszt az ezüstíjú nagy Apollón
még ma nyilazná úgy le, vagy úgy ölnék meg a kérők,
mint ahogyan sose fog többé hazatérni Odüsszeusz."

Így szólt, és otthagyta a lassan bandukolókat,
útnakeredt, el is ért sebesen gazdája lakába.
Nyomban beljebb ment, kérők közt ült le a házban,
Eurümakhosszal szemben: emezt kedvelte leginkább.
Tettek a felszolgálók részt oda néki a húsból,
majd meg a tisztes gazdasszony neki is kenyeret vitt,
hogy lakomázzék. És Odüszeusz meg az isteni kondás
később ért oda és a közelbe megállt: a fülükbe
ért a kivájt lant hangja: mivel már húrba kapott volt
Phémiosz. Ő meg szólt, míg kézenfogta a kondást:
"Eumaiosz, bizonyos, hogy Odüsszeusz szép palotája
itt ez a ház, hisz a sok közt is könnyű kitalálni.
Terme teremből tárul, az udvara körbekerítve
párkánnyal, fallal; remekül-záró kapujának
kettős szárnya van: egykönnyen sose szólja le senki.
És azt is veszem észre: sokan falatoznak a házban
épp most, mert pecsenyék szaga száll, és hallom, a lant is
pendül, mit lakomához társul az istenek adtak."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Könnyen rájöttél, hisz amúgyse vagy oktalan ember.
Rajta azonban, gondoljuk meg, mit cselekedjünk.
Vagy te magad menj most be a kényelmes palotába,
lépj kérők közibé, míg én magam ittmaradok kint,
vagy ha kivánod, várj, s magam én lépek be előtted;
csak ne időzz idekint hosszan, mert még aki meglát,
megdob, vagy meg is üt. Kérlek, gondold meg e dolgot."

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Hallom is, értem is én: magam is tudom azt, mire intesz.
Menj csak előre a házba, magam pedig ittmaradok kint:
hisz számomra nem újság már a dobás meg az ütleg:
mert edzett a szivem, hiszen oly sok bajba bolyongtam
tengeren és harcban: hát jőjjön ez is tetejébe.
Sóvár gyomrunkat sose tudjuk rejteni úgysem,
azt a veszettet, mely sok bajba sodorja az embert,
mert őérte szerelnek föl sok erőspadu gályát
s törnek a meddő tengeren át ellenfeleikre."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s fölpillantva hegyezte fülét az amott heverő eb,
Argosz, amely Odüszeuszé volt, gazdája nevelte
egykoron, ám nem örült neki ő maga: mert hamarabb ment
szent Trójába. S az ifjak szokták vinni magukkal
űzni a vadkecskét, a nyulat, meg az őzet az erdőn;
most pedig ott nyúlt el - ki se gondolt rá, hisz a gazda
elment - kertajtó mellett, öszvérnek, ökörnek
bő trágyájában, mit mind odahordtak Odüsszeusz
szolgalegényei, hogy téres mezejét trágyázzák:
Argosz, az eb, hát tetvekkel tele nyúlt el a földön.
S most, meglátva, hogy ott van az ő közelében Odüsszeusz,
farkcsóválva tekintett rá s a fülét lekonyítva;
arra azonban, hogy közelebb csúszhasson urához,
nem volt benne erő. Könnyét morzsolta Odüsszeusz
könnyen játszva ki Eumaioszt, s kérdezte szavával:
"Eumaiosz, különös, hogy ez eb hever itten a trágyán.
Szép az alakja hiszen, noha azt még nem tudom: éppíly
gyorsan futni tudott-e, amíly gyönyörű az alakja,
vagy pedig úgy tartották csak, mint szoktak az asztal
mellett tartani némely ebet, dicsekedni, a gazdák."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Jaj, nagyonis távol pusztult ura, látszik, az ebnek.
Volna olyan csak most is még mozgása, alakja,
mint Trójába menet mikor itthonhagyta Odüsszeusz,
megbámulhatnád erejét és fürge futását;
erdei vad soha nem menekült meg a sűrü bozótban
tőle, ha űzte: nyomát értőn szimatolta ki mindig.
Most meg gyötri a kór; gazdája a távoli földön
elpusztult, s vele nem gondolnak a lomha cselédek.
Mert hisz a szolgák, hogyha uruk ki nem adja parancsát,
már nem akarnak semmit rendesen elvégezni:
mert derekasságát félig már elveszi úgyis
Zeusz annak nyomban, kire rácsap szolgai napja."

Szólt, s már lépett is be a kényelmes palotába,
ment a nemes kérők seregéhez a termeken által.
Míg Argoszra halál éjszínű sorsa csapott le,
rögtön amint húsz év multán meglátta Odüsszeuszt.

Isteni Télemakhosz legelőször látta belépni
Eumaioszt, intett neki rögtön, hívta magához.
Az félénken szétnézett, fölemelte a zsámolyt,
melyen a húsosztó ült mindig, hogyha tömérdek
húst szeletelt a terem mélyén mulató daliáknak;
ezt fölemelte s az asztal mellé, Télemakhosszal
szembe letette, leült rá. Ekkor elébe a hírnök
húsdarabot s a kosárkából kiemelt kenyeret tett.

Rögtön utána a hős Odüszeusz lépett be a házba,
mint valamely nyomorult vén koldus, botrahajolva
lépegetett, s testét szánalmas rongy boritotta.
Ült le az ajtónál tüstént, kőrisfa-küszöbre,
s ajtófélfának dűlt, melyet a jóravaló ács
ciprus törzséből faragott, csaptatva zsinórral.
Télemakhosz meg szólt, miután odahívta a kondást,
és kiemelt egy egész kenyeret gyönyörű kosarából,
s húst is, amennyit csak markolni tudott a kezébe:
"Vidd oda ezt vendégünknek, s mondd meg neki egyben,
kérje a kérőket rendben, koldulva körükben:
nincstelen embernek sose hasznos társa a szégyen."

Szólt; s miután hallotta a szót, már ment is a kondás,
és Odüszeusz közelébe megállt, szárnyas szavakat szólt:
"Gazdám küldi e húst, idegen, s azt rendeli néked:
kérjed a kérőket rendben, koldulva körükben,
mert biz a koldusnak, sose hasznos társa a szégyen."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Zeusz atya, Télemakhoszt áldjad meg a földilakók közt,
s tedd neki meg mindazt, mire csak vágyódik a szíve."

Szólt; s két kézzel az étkeket átvévén, odatette
csúnya tarisznyájára, a lába elé, le a földre;
s míg a teremben a dalnok zengett, ő lakomázott;
s hogy kész lett, befejezte a dalt is az isteni dalnok.
És zsivalyogtak a házban a kérők; csakhogy Athéné
most közelébe megállt Láertiadész Odüszeusznak,
s küldte: a kérők közt könyörögjön sorba kenyérért,
hogy megtudja, ki jóravaló közülük s ki a durva;
- s így sem védte meg egyiküket sem a csúnya haláltól.
S ment Odüszeusz, minden kérőhöz jobbrahaladva,
s mint aki már rég koldus, aként nyujtotta a karját.
Megszánták, s adtak neki enni, de közbe csodálták,
s egymást kérdezték, ki ez itt, honnan jön a házba.
Erre Melanthiosz így szólt, kecskék pásztora, nyomban:
"Büszke királynő sok kérője, figyelj a szavamra,
én bizony ezt a silány idegent már láttam előbb is.
Mert hisz a kondás volt, aki erre vezette az úton;
s nem tudom, ő maga honnan ered, mit vall dicsekedve."

Szólt; mire Antinoosz gúnyolta szavával a kondást:
"Hej, híres kondás, minek is hoztad közibénk ezt?
Tán biz a városban nem akad csúfképü csavargó
éppen elég, s ocsmány koldus, lakomák csufitója?
Folytonosan zsémbelsz, hogy urad vagyonát fölemésztik,
mert idegyűlnek a vendégek; s most ezt idehívod?"

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Antinoosz, te derék vagy s mégsem szép a beszéded;
mert idegent vendégül hívna-e bárki a házhoz,
hogyha olyat nem lelhet föl, ki a közre hoz áldást:
mert a jövendőt mondja, a kórt gyógyítja, vagy épít,
vagy pedig isteni dalnok, a dalt gyönyörünkre ki zengi?
Lám, ezeket hívják meg széles e földön a népek:
koldust senkise hív: hogy tönkreegyék, nem akarja.
Ám te Odüsszeusz háznépével a legdurvább vagy
minden kérő közt, s a leginkább énvelem. Ám én
nem bánom, míg él a szilárdszivü Pénelopeia
itt palotánkban az isteni-képű Télemakhosszal."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Hallgass már, vele oly hosszan ne kivánj feleselni.
Antinoosz szeret ingerkedni goromba szavakkal
s másokat is mindig szivesen buzdítgat ilyenre."

Antinooszhoz meg szintén szárnyas szavakat szólt:
"Lám, igazán gondoskodsz rólam, mint a fiakról
gondos apák, bíztatsz, hogy a vendégem kizavarjam
kényszeritő szóval, de biz ettől mentsen az isten.
Inkább fogd és adj; nem irígylem; kérlek is erre.
Édesanyám, vagy tán valamely szolgája előtt ezt
isteni hős Odüszeusz házában csak sose resteld.
Ámde neked soha nincs íly gondolatod kebeledben:
inkább fölfalnál mindent, mint másnak is adnál."

Erre meg Antinoosz szólt így, fölemelve a hangját:
"Féktelen és gőgösszavu Télemakhosz, mi beszéd ez?
Hogyha az összes kérők adnának neki ennyit,
három hónapig is kikerülné ő palotádat."

Szólt, s fölemelte, magasba mutatta az asztali zsámolyt,
melyen fényes lába pihent, mialatt lakomázott.
Mégis, a többi adott kenyeret, húst, és az iszákját
megtöltötték. S már készült a küszöbhöz Odüsszeusz
ott ízlelni ajándékát az akháj daliáknak,
csakhogy előbb odalépett, s így szólt Antinooszhoz:
"Kedvesem, adj. Hiszen úgy nézem, nem vagy te utolsó
itt, de a legderekabb: fejedelmi személyre hasonlítsz;
éppenezért másnál több ételt illik is adnod;
én meg jóhíred hordom majd szerte a földön.
Volt egykor nekem is dús házam a földilakók közt,
gazdag voltam, a vándorlónak mindig is adtam,
bárki került hozzám, szükséget akármibe látott;
száma se volt szolgáimnak, volt mindenem akkor,
hogy jól élhessek s gazdag hírébe kerüljek.
Ámde lesujtott Zeusz Kronidész - oka volt bizonyára:
kósza kalózokkal küldött el hosszu nagy útra,
szállnom Egyiptom földje felé, hogy majd odavesszek.
Kettősívü hajóim az Aigüptosz folyamában
állítottam meg, szeretett jó társaim intve:
őrizzék bárkáikat és ne bolyongjanak arrébb,
s csak figyelőket küldtem szerte a sziklatetőkre.
Ők engedtek a gőgjüknek, s bízván erejükben,
földúlták az egyiptomiak gyönyörű legelőit,
hajtották el a nőket, a gyermekeket, s aki ott volt
férfi, megölték. Városukig hamar ért el a lárma.
Erre a városiak korahajnalidőn kirohantak,
hallva a zajt; megtelt lovasokkal a sík, gyalogokkal,
és ércnek ragyogásával. S villámszerető Zeusz
rémületet küldött minden társamra, ki sem mert
szembe megállni az ellenséggel: s az bekerített.
Ott azután sokat öltek meg közülünk hegyes érccel,
másokat elvittek sanyarú munkára erővel.
Engem egy épp ottjárt vendégnek ajándékoztak:
Dmétór Íaszidésznek, a küproszi büszke királynak.
S onnan jöttem most ide én, bajlódva bolyongván."

Erre meg Antinoosz szólt és így adta a választ:
"Míly rossz szellem hozta el ezt, lakománk busitóját?
Állj a középre, az asztalomat jó messzire hagyd el,
mert keserű Küproszt kaphatsz meg Egyiptomot itten,
éntőlem, te pimasz, te szemérem nélküli koldus:
így sorban mindenki elé odaállsz, s azok adnak,
meg sem gondolják; mérték sincs, mitse kimélnek:
hogyha a máséból lehet adni, s elég van a tálon."

Tőle odébbhúzódva felelt leleményes Odüsszeusz:
"Jaj, te bizony szép vagy, de a szépségedhez eszed nincs.
Házadból te nem adnál sót sem a kéregetőnek;
mert hisz a más házában eszel, de nekem nem akarnál
nyujtani még egy kis kenyeret sem, bár van a tálon."

Szólt; mire Antinoosz, szive mélyén, mégdühösebb lett,
s görbén fölfele nézve reá, szárnyas szavakat szólt:

"Most már azt hiszem én, sosem indulsz innen a házból
vissza te épségben, hogy szídni-gyalázni se restelsz."

Szólt, és háta fölött, jobbvállán meghajitotta
egy zsámollyal Odüsszeuszt. Az, mint szikla, aként állt:
Antinoosz megdobta, de ő nem tántorodott meg.
Némán rázta fejét, szive mélyén rejtve a rosszat.
Ment a küszöbhöz vissza, leült, levetette a megtelt
foltos iszákot, a kérőkhöz pedig íly szavakat szólt:
"Büszke királynő sok kérője, figyelj a szavamra,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Nincsen az ember szívében gyász, nincs keserűség,
hogyha meg is sujtják, míg harcban védi a kincsét,
s küzd a fehér juhokért, vagy az ökreiért. Hanem engem
Antinoosz csak a gyűlöletes gyomorért hajitott meg;
átkos gyomrunk, míly sok bajba sodorja az embert.
Ám ha a koldusnak van Erínüsze, istene, akkor
Antinooszt a halál még násza előtt utoléri."

Eupeithész fia, Antinoosz neki válaszul így szólt:
"Ülj, idegen, csak csendben, egyél, vagy hordd el az irhád,
mert ha ekép szólsz, végighúznak a házon az ifjak,
lábadnál s a kezednél s szétmorzsolnak egészen."

Szólt; de bizony megbotránkoztak a többiek erre.
S egyik a fennhéjázó ifjak közt imigyen szólt:
"Antinoosz, nem volt szép, hogy megdobtad a koldust;
mit tettél? Háthogyha egy égbeli isten a vándor.
Mert hisz az istenek is járják sokféle alakban
messze vidékről jött vándorként városainkat,
s vizsgálják, kik a dölyfösek és kik a jóraigyekvők."

Hát így szóltak a kérők; ő nem ügyelt a szavukra.
Télemakhosz szive mélyén kínzó fájdalom ébredt,
hogy megdobták apját, mégsem hullt ki a könnye,
némán rázta fejét, szive mélyén rejtve a rosszat.

Meghallotta a jóeszü Pénelopé, hogy a vándort
megdobták odalenn, s szólt szolgálói körében:
"Téged dobna meg így híres nyilazó nagy Apollón!"
Néki meg Eurünomé gazdasszony mondta e szókat:
"Bárcsak az átkunk teljesedésbe mehetne, hisz akkor
már közülük ki se láthatná meg holnap a Hajnalt."
Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Drága anyó, mind ellenség, mind csak gonoszat főz;
Antinoosz meg olyan, mint éjszinü vég, a leginkább.
Egy nyomorult idegen gyönyörű palotánkba vetődött;
koldul a kérőktől: mert sürgeti erre az ínség;
ekkor a többi rakott az iszákba, adott valamennyi,
ez meg a jobbvállához a zsámolyt így odavágta."

Szolgaleányai közt így szólt hát Pénelopeia,
ülve a termében; nagy Odüsszeusz meg lakomázott.
Csakhogy Pénelopé odahívta az isteni kondást:
"Menj, te derék Eumaiosz, a vándort hívd ide hozzám,
mert üdvözlöm majd, s azután kérdezni kivánom,
tűrőlelkü Odüsszeuszról hallott-e az útján,
s látta-e őt: úgy nézem, sok földet bebolyongott."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Vajha, királynőm, hallgatnának már az akhájok!
Tudna regélni bizony, kedves szivedet lenyügözné!
Én három napon, éjjelen át odakünn a tanyámon
tartottam: hozzám menekült legelőbb a hajóról,
s végigmondani így sem tudta a bajt, ami érte.
Mint ahogyan figyelünk a dalosra, ki isteni kegytől
áldva, tud embereket vágykeltő dallal igézni,
s bármikor énekel is, folyton hallgatni kivánjuk,
így bűvölt el ez engem, amíg a tanyámon időzött.
Azt állítja, hogy ő Odüszeusznak régi barátja,
s hol Mínósz neme él, Krétában lakja lakását.
Most pedig onnan jött földünkre, bolyongva bajok közt,
s hányódván a vizen; s állítja, hogy ő Odüszeuszról
hallott: azt, hogy a theszprótok dús városa földjén
itt közel él; sok kincset hoz haza háza ölébe."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Menj oda, hívd ide őt: maga mondja ki nékem, amit tud.
És amazok csak hadd mulatozzanak ott a kapuknál,
s szerte a házban akár, miután örvendhet a lelkük.
Mert hisz az ő vagyonuk sértetlen az otthonaikban,
búza meg édes bor: s ezt élvezik otthon a szolgák,
s ők a mi házunkban ki-be járnak minden időben,
ökröket áldoznak, juhokat, hízott gödölyéket;
s itt lakomáznak, a lángszinü bort isszák, pazarolják;
pusztul a sok jószág. Mert már oly férfiu nincs itt,
mint Odüszeusz volt, hogy tőlünk tovaűzze a romlást.
Hogyha Odüsszeusz megjönne s hazaérne honába,
rajtuk, erőszakukért, a fiával bosszut is állna."

Erre nagyot tüsszentett Télemakhosz, s az egész ház
szörnyen visszhangzott. Nevetett rá Pénelopeia,
s Eumaioszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Menj oda hát, s a szegény idegent hívd már ide hozzám.
Nem látod, hogy tüsszentett a fiam szavaimra?
Kérőim romlása se lesz hát teljesületlen,
egy sem tudja a vészt s a halált közülük kikerülni.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Majd ha igaznak látom mindazt, mit nekem elmond,
néki köpenyt adok én s vele inget, drága ruhákat."

Szólt; s miután hallotta a szót, már ment is a kondás,
és Odüszeusz közelébe megállt, szárnyas szavakat szólt:
"Vándor apám, hív téged okosszivü Pénelopeia,
Télemakhosz jó anyja: mivel kívánja a lelke,
hogy valamit tudakoljon uráról, bár szive szenved.
És ha beszédedet őszintének fogja találni,
ad neked inget jó köpenyeggel, amikre leginkább
van szükséged: az ennivalót körben könyörögve
másoktól is megkapod és teletöltöd a gyomrod."

Így szólt most hozzá a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Eumaiosz, neki színigazat szólnék szavaimmal,
Íkariosz lányának, okosszivü Pénelopénak;
ismerem én férjét, hiszen együtt hordtuk a bút-bajt;
csakhogy félek a sok kérő haragos seregétől,
kiknek szörnyű dölyfe az érc égboltig is elhat.
Hisz most is, mikor engem, amint idejöttem a házba,
megbántott ez a férfi, pedig gonoszat sose tettem,
Télemakhosz sem védett meg, sem más a teremben.
Pénelopénak azért mondd meg, hogy várjon, akárhogy
sürgeti szíve, a termében még napnyugovásig:
akkor kérdezgessen urának jötte felől majd,
tűz közelébe leültetvén, mert hát a ruháim
hitványak; te tudod, hisz hozzád jöttem először."

Szólt; s miután hallotta a szót, indult is a kondás.
S még a küszöbre került csak, s már szólt Pénelopeia:
"Nem hozod őt, Eumaiosz? Hát mit gondol a vándor?
Tán valamely méltatlanságtól fél, vagy a házban
szégyel időzni? Pedig nem jó, ha szemérmes a koldus."

Erre te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
"Úgy szólt ő, ahogyan kellett, más is csak eképen
gondolkozna, a dölyfösöket kikerülve a házban.
Téged azonban kér, hogy várj rá napnyugovásig.
És, úrnőm, neked is sokkal jobb így, ha a vendég
csak maga hallja szavad, s egyedül figyeled szavait te."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Úgy látszik, hogy a vándorló nem is oktalan ember;
mert a halandók közt nem akadnak mások a földön,
kik nagy gőgjükben még íly gonoszat cselekesznek."

Így szólt Pénelopé; s ment vissza az isteni kondás
és kérők seregébe vegyült, megtette a tisztét.
Télemakhoszhoz meg tüstént szárnyas szavakat szólt,
hozzá hajtva fejét, hogy a többi ne értse, amit mond:
"Kedvesem, elmegyek én, disznókra, tanyára vigyázni,
ebből élsz te is és én is; te vigyázd, ami itt van.
Óvd magadat legelőbb, gondolj rá, hogy sose érjen
bántalom itt: sok akháj tervel gonoszat közeledben;
Zeusz pusztítsa el őket előbb, mint érne csapásuk."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Jól van, apó, így lesz; csak eredj, de előbb vacsorázz meg:
s hozz szép áldozat-állatokat hajnalba magaddal;
másra nekem lesz itt gondom meg az égilakóknak."

Szólt; mire szépregyalult székére leülve a kondás,
eltelitette szivét-lelkét eledellel-itallal,
s ment el a disznókhoz, s odahagyta a kertet, a termet
telten a kérőkkel, kik a táncnak, a dalnak örültek,
s míg lakomázva gyönyörködtek, szállt rájuk az este.

Koldus jött közibük, ki a nép közt járt Ithakában
koldulgatva a városon át, és kapzsi hasával
tűnt ki: csak enni meg inni akart örökös-szakadatlan;
nem volt izmos-erős, de a termete szemre magas volt.
Arnaiosz - legalább így hívta az anyja, az úrnő,
már születésétől: de az ifjak mind csak eképen:
Írosz, mert hordozta a hírt, ha ki küldte közűlük.
Jött s el akarta saját házából űzni Odüsszeuszt,
és vele csúfolkodva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Menj ki, öreg, mert még lábadnál fogva kihúzunk.
Nem veszed észre: az ifjak mind hunyorítanak énrám,
hogy vonszoljalak innét el. Csak fékez a szégyen.
Hát takarodj, mielőtt a kezünk is kezd civakodni."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Rettentő ember, nem bánt tettem se, szavam se,
s még ha sokat kapsz is mástól, bizony én nem irígylem.
Mert e küszöb megbír kettőnket is; így irigyelned
tőlem a másét kár; hisz kóbor kéregető vagy,
látom, mint magam is; jót tán a nagy istenek adnak.
S bírkózásra ne buzdíts ennyire, föl ne dühítsél,
mert noha vén vagyok én, véredbe megáztatom ajkad
és kebeled; s azután legalább majd több nyugalom vár
holnap rám: mert úgy hiszem én, te se lépsz ezután már
terme ölébe megint Láertiadész Odüszeusznak."

Fölfortyanva, eképen szólt most Írosz, a koldus:
"Jaj, ez a morzsaleső szónok hogy pergeti nyelvét,
mint egy anyó a kemence előtt; két kézzel ütöm meg,
s akkor rosszuljár: valamennyi fogát kiverem még,
mint egy disznónak, ha a földön dúl a vetésben.
Gyürkőzz hát, hadd lássák itt ezek is viadalmát
kettőnknek; de az ifjabbal hogy is állsz ki csatára?"

Ők a simára csiszolt küszöbön, magas ajtószárnyak
alján ketten egész mérgükkel ekép fenekedtek.
Antinoosz meg uszítva is őket szent erejével,
fölnevetett édes hangon s a legények közt szólt:
"Kedveseim, soha meg nem esett a teremben ilyesmi,
mint amilyen gyönyörű látványt most rendez az isten.
Mert ez a hím-Írisz meg a vendég kézitusára
hívja ki egymást; hát ugrassuk is össze azonnal."

Mondta; föl is pattant nevetéssel mind a helyéről,
és ama két toprongyos koldust mind körülállták.
Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
"Hős kérők, mondok valamit, hallgassatok énrám.
Ott a tüzön kecskék bendője rotyog, vacsoránkhoz
tettük föl, vérrel, hájjal duzzasztva dagadtra.
Hát amelyik most győz s derekabb leszen ebben a harcban,
lépjen a bendőkhöz, s vigye azt, amelyik neki tetszik;
és ezután köztünk lakomázzék mindig: e házba
kívüle kéregető koldus közibénk ne kerüljön."

Így szólt Antinoosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Cselt szövögetve felelte nekik leleményes Odüsszeusz:
"Kedveseim, sose jó, ha az ifjabbal viadalra
száll az öreg, kit az ínség megtört. Mégis, a gyomrom
késztet rá, a gonosz, hogy tűrjem az ütlegelést is.
Rajta azonban, erős esküt tegyetek nekem itt mind:
senki se kedvez majd Írosznak, rám a kezével
egyiktek sem sujt, hogy ilyennek alája igázzon."

Szólt, s azok esküdtek mind úgy, ahogy ő követelte.
És hogy az esküt már megtették és befejezték,
ismét Télemakhosz szólt köztük szent erejével:
"Jó idegen, ha szived s hős lelked is ösztönöz arra,
hogy vele megmérkőzz, sose félj te a többi akhájtól,
mert többekkel kell majd annak vívni, ki rádcsap.
Én vagyok itt vendéglátó, s velem értsenek egyet
Antinoosz s vele Eurümakhosz, két bölcseszü bajnok."

Így szólt; és a szavát helyeselték mind. De Odüsszeusz
rossz rongyát lágyékig gyűrte, mutatta a combját;
szép, nagy volt, és széles válla is ekkor előtűnt,
s melle meg izmos jó két karja; s eközben Athéné
jó közel állt mellé s nagy erőt öntött a királyba.
Ekkor a kérők mind bámultak erősen a dolgon.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
"Lám, maga hívta baját, sose lesz hím-Írisz az Írosz:
rongyai közt nézzétek csak combját az öregnek."

Így szóltak; s remegett Írosznak rútul a lelke.
Csakhogy a szolgák őt felövezték mégis, erővel,
bárhogy félt: minden tagján remegett is az izma.
Antinoosz korholta, nevén szólítva kimondta:
"Jobb lett volna neked, szájhős, sose jönni világra,
hogyha remegsz s ha ilyen rettentőn félsz az öregtől,
kit pedig inség is megtört már vénkora mellett.
Én mondom neked, és így megy majd teljesedésbe:
hogyha ez itt most győz s derekabb leszen ebben a harcban,
barna hajóba dobatlak, a szárazföldre vitetlek
majd, Ekhetoszhoz, az emberkínzó szörnyü királyhoz;
ő füled és orrod gonosz érccel vágja le tüstént,
s tépi szemérmedet is ki, ebeknek nyersen ebédül."

Szólt; mire mégjobban remegett az minden izében.
Vitték végre középre; kezét kivetette a kettő.
Ekkor töprengett a sokattűrt bajnok Odüsszeusz:
sujtson-e rá, hogy amint elesik, kiszaladjon a lelke,
vagy szelidebben csak, hogy végignyúljon a földön.
Töprengett s azután ezt látta a leghelyesebbnek:
csak szeliden csap rá, nehogy egy is sejtse: ki harcol.
Karjuk emelték, s őt Írosz jobbvállon ütötte,
ő meg a fül mellett sujtott a nyakára: bezúzta
csontjait: és Írosz száján kiszökött a vörös vér;
hullt le a porba, fölordított, s a fogát csikorítva,
lábaival rugdalt: de a kérők kart fölemelve
majd meghaltak a nagy nevetéstől. Közben Odüsszeusz
lábainál vonszolta ki őt a kapun, ki a tornác
hosszában, s odaültetvén udvar keritése
mellé, jól odatámasztotta, kezébe botot tett,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Itt ülj, disznókat s ebeket tarts messze magadtól,
és sose vágyj ura lenni a koldusnak s idegennek,
íly nyomorult létedre; nehogy több bajba harapj még."

Mondta, s azonnal vállravetette a csúnya tarisznyát,
foltos-foszladozót, madzag volt rajta a kantár;
s visszakerült a küszöbre, leült. Odabenn meg a kérők
édes nagy nevetéssel, eképen szólva, fogadták:
"Jó idegen, Zeusz adja neked, meg a többi nagy isten
azt, mire legjobban vágyol, mi betölti a lelked;
megszűntetted a szemtelen ember kéregetését
községünkben; a szárazföldre vitetjük azonnal
őt, Ekhetoszhoz, az emberkínzó szörnyü királyhoz."

Így szóltak; megörült az igének a bajnok Odüsszeusz.
Antinoosz maga nyujtott át neki jó teli bendőt,
mely vértől, hájtól duzzadt volt: Amphinomosz meg
két kenyeret kiemelt a kosárból, tette elébe,
és aranyos serleggel rájaköszöntve, ekép szólt:
"Üdvözlégy, vendég atyus, és legalább a jövőben
légy boldog, mert most, látom, sok bajba merültél."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Amphinomosz, nekem úgy tűnik, hogy egészen eszes vagy:
édesapád is olyan, hallottam nagyszerü hírét,
míly nemes és tehetős is Níszosz Dúlikhionban;
mondják, ő nemzett; s úgy látom, jóakaró vagy.
Éppenezért mondom, s te figyelve jegyezd meg a szómat:
nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön:
nem hiszi, hogy valamely baj is érheti még a jövőben,
míg a nagy istenek áldják s míg mozgatja a térdét:
ám ha a boldog olümposziak már bajba borítják,
bár nemakarva, de tűrő szívvel hordja a sorsát.
Mert aszerint fordul lelkében a földi halandó,
hogy neki míly napot ad Zeusz, emberek, istenek apja.
Úgy látszott egykor: boldog leszek én is a földön;
sok gonoszat cselekedtem, mert engedtem erőmnek,
s bíztam védelmében a bátyáimnak, apámnak.
Éppenezért ember soha meg ne gyalázza a törvényt,
és békén élvezze, amit csak az istenek adnak;
látom, a kérők mennyi gonosz dolgot cselekesznek,
pusztítják vagyonát, s feleségét is megalázzák
annak a férfiunak, ki sokáig a drága hazától,
azt mondom, nem időzik messze; közel van. Az isten
küldjön hát haza téged, hogy vele itt ne találkozz
majd, ha hazájának szeretett földjére jut újra:
mert bizony azt hiszem én, nem esik vér nélkül a döntés
közte s a kérők közt, mikor ő a terembe betoppan."

Így szólt, és áldozva, kiitta az édesizű bort,
s vissza a serleget adta kezébe a népek urának.
S az ment végig a termen, megszeppenve szivében,
meg-megrázva fejét, mert már sejtette a romlást.
És még így se kerülte el ő a halált: lenyügözte
őt is Athéné, s Télemakhosz kelevéze leverte.
S honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre.

S most az eszébe vetette bagolyszemü Pallasz Athéné,
Íkariosz lányának, okosszivü Pénelopénak,
lépjen elébe a kérőknek, hogy azok szive jobban
táruljon, s hogy a férje előtt s szeretett fiusarja
szíve előtt maga váljék tüstént mégbecsesebbé.
Könnyü futó nevetéssel szólt, szót szólva kimondta:
"Eurünomé, vágyik rá lelkem, mint soha eddig,
hogy lépjek ki a kérőkhöz, noha gyűlölöm őket,
szólnék szót a fiammal is ott, ami őneki hasznos,
hogy ne vegyüljön olyan hosszan dölyfös seregükbe,
mert szépen szólnak, de titokban rosszat akarnak."

Eurünomé gazdasszony eképen mondta a választ:
"Így van, gyermekem, ezt úgy mondtad mind, ahogy illik.
Menj a fiadhoz, szólj, sose titkolj semmit előle;
tested mosd meg előbb és kend be kenettel az arcod,
könnybemerült mindkét orcád, közibük nehogy így lépj.
Hisz rossz mérték-nélkül örökké csak keseregni:
már fiad is felnőtt, akiért annyit könyörögtél
isteneinkhez, hogy pelyhedzeni lásd a szakállát."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Eurünomé, noha gondos vagy, ne akard, hogy a testem
most lefürösszem s megkenekedjem fényes olajjal:
mert hiszen elvették az olümposzi istenek immár
szépségem, miután amaz elment görbe hajókkal.
Inkább küldd ide Autonoét s vele Hippodameiát,
hogy kísérjenek el, ha belépek a férfiterembe,
mert hiszen én egyedül szégyelnék lépni közéjük."

Így szólt; és az anyó indult, ment végig a termen,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket.
Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
Íkariosz lányára lehintett mézizü álmot.
Szunnyadt hátrahajolva, elernyedt minden izében,
támlás karszékén; s neki közben az isteni asszony
szent adományt nyujtott, hadd bámulják az akhájok.
Isteni szépséggel szép arcát mosta először,
azzal, amit kenetül használ koszorús Küthereia,
míg Khariszok vágyköltögető körtáncaihoz kél;
szemre sudárabbá s teltebbé tette azonnal,
és testét faragott elefántcsontnál ragyogóbbá.
Majd művét befejezve, el is ment onnan Athéné.
S jöttek a hókaru szolgaleányok a férfiteremből
lármásan, s eleresztvén ekkor a mézizü álom
Pénelopét, szólt ő, dörzsölve kezével az arcát:
"Ó, míly lágy szender boritott be, szegény nyomorultat.
Bár a halált adná ilyen enyhén Artemisz úrnő,
most rögtön, hogy az életemet ne fogyasszam a lelkem
sírásával, olyan sok erénye után epedezve
drága uramnak, akhájok közt aki legderekabb volt."

Szólt, s ragyogó fölső terméből szállt le a lépcsőn;
nem maga ment egyedül, két szolgaleánya követte.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott,
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével;
szorgos szolgaleány állt mindkét oldala mellé.
Térdük is oldódott, vágy vonta varázsba a lelkük,
mindből kélt a fohász, hogy mellé ágybafeküdjék.
Ő meg ekép szólt Télemakhoszhoz, drága fiához:
"Télemakhosz, sem eszed, sem a szíved nincs a helyén már;
míg kicsi voltál, többleleményű volt a te elméd;
most, amikor fölserdültél és termeted is nagy,
és tehetős ember sarjának mondana bárki,
hogyha reádnéz, s látja, milyen daliás alakú vagy,
most mégsem teszi azt, ami kell, sem eszed, sem a szíved.
Mert az imént is, lám, mi esett meg a termed ölében:
hagytad a vendéget megcsúfoltatni eképen.
Hát mi leszen, ha a vendég, míg itt ül palotánkban,
bántalmat szenved, mert így kínozva cibálják?
Téged fognak az emberek ócsárolni, gyalázni."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Édesanyám, nem bánt, hogy ezért most megharagudtál;
felfogom én, tudd meg, s értem lelkemben, amit kell,
s hogy mi a jó, mi a rossz: hisz gyermek voltam idáig.
Bár, lehet, így se tudok mindent okosan megitélni,
mert ez a sok körülöttem ülő mind megzavar engem,
mind gonoszat gondol s nem akad soha senki segítőm.
Lám, Írosz meg az ő viadalma amúgysem a kérők
óhajtása szerint fordult: ő lett az erősebb.
Bárcsak Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón
adná, hogy horgadna le így palotánkban a kérők
vert feje, s egyik az udvarban, más bent a teremben
tengene, minden tagjában törten valamennyi,
mint ez az Írosz most, aki ott ül az udvari ajtó
mellett, és a fejét ingatja, akárcsak a részeg,
és fölkelni se tud, se megállani, sem hazamenni
arra, hol otthona van; mert megroskadt keze-lába."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
Eurümakhosz pedig így szólt ekkor Pénelopéhoz:
"Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
hogyha iászoszi Argosz ölében az összes akháji
látna, bizony mégtöbb kérőd lakomázna a házban
már korahajnaltól, mert szebb vagy, mint valamennyi
asszony: szép delitermetü és elmédben okos vagy."

Válaszul így szólt erre okosszivü Pénelopeia:
"Eurümakhosz, deli termetem és alakom s nemes elmém
elvették a haláltalan istenek, Ílion ellen
hogy kivonultak az argosziak, s Odüszeusz is, a férjem.
Hogyha megérkeznék s ő óvná életem újra,
akkor a hírem szebb is lenne, nagyobb is ezentúl.
Így csak gyötrődöm, mivel isten bajbaborított.
Emlékszem, mikor ő tovaszállt s elhagyta hazáját,
jobbkezemet csuklónál fogva, ilyen szavakat szólt:
»Nem hiszem én, feleségem, hogy hazatér valamennyi
jólábvértes akháj sértetlen a trójai síkról:
mert mondják, hogy a trójai férfiak értik a harcot
szintén, és remek íjfeszitők, deli dárdahajítók,
jól hágnak föl a száguldó szekerekre, amelyek
gyorsan döntik el ütközetét a közös viadalnak.
S nem tudom így, hazajuttat-e isten, vagy pedig ottan
Trója alatt esem el: de te itt mindenre vigyázz majd.
Gondolj édesapámra, anyámra a házam ölében
úgy, mint most, vagy mégjobban, míg távolidőzöm.
És mikor azt látod, hogy pelyhesedik fiad álla,
menj, akihez kívánsz, feleségül, hagyd el a házad.«
Így szólt ő, s most már ez megy mind teljesedésbe.
Eljön az éj, s hozzám nyomorulthoz a gyűlöletes nász
jön vele, és boldogságomtól foszt meg a nagy Zeusz.
S még az a szörnyű kín is eléri a szívem, a lelkem:
egykor a kérőknek más volt a szokásuk egészen.
Kik kitünő asszonyt, kik gazdag férfiu lányát
kívántak megkérni, kik egymással vetekedtek,
hoztak azok barmot maguk és sok nagyszerü birkát,
hogy lakomát készítsen, s fényes ajándokot adtak,
és nem a más vagyonát ették boszulatlan örökké."

Így szólt; és megörült a sokattűrt isteni férfi,
hogy kincset szerez asszonya tőlük, bűvöli mézes
szóval a lelkük mind, de a szándék más a szivében.

Eupeithész fia, Antinoosz szólt Pénelopéhoz:
"Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
mit neked adni akarna akármely akháj, ama kincset
vedd át mind: az ajándékot megvetni nem illik;
ámde mi nem sietünk dolgunkra, se máshova innen,
míg nem jössz feleségül a legderekabbik akhájhoz."

Így szólt Antinoosz, s a szavát helyeselte a többi,
és az ajándékért hiradót küldött valamennyi.
Antinooszhoz a hírnök szép nagy tarka palásttal
tért meg: csattja tizenkettő volt, mind szinaranyból,
s jól illettek a jólhajtott kampókba a csattok;
Eurümakhoszhoz drága aranyból mesteri lánccal,
benne borostyánnal, ragyogott napként az az ékszer.
S fülbevalót hoztak be a szolgák Eurüdamászhoz,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
Büszke Polüktoridész Peiszandrosz szolgalegénye
nyakra való gyönyörű ékszerrel tért meg urához.
S más-más szép kincset hozatott oda minden akháj hős.

És ezután termébe vonult föl az isteni asszony,
gazdag ajándékokkal eredtek utána a lányok.
Ők pedig ekkor a tánchoz, a vágykeltő daloláshoz
fordulván vigadoztak, ekép várták be az estét.
És a sötét est őket még mulatozva találta.
Három lángtartót állítva a férfiterembe,
hogy nagy fénye legyen, körül is rakták fahasábbal,
mely mind száraz volt s frissen hasogatta a fejsze,
s közbe fenyőfáklyát szúrtak, felváltva tüzeltek
tűrőlelkü Odüsszeusz szolgaleányai. Nékik
ő maga szólt, Zeusztól-sarjadt leleményes Odüsszeusz:
"Szolgaleányai rég tovatűnt Odüszeusz uratoknak,
menjetek, ottbenn már vár rátok a büszke királynő,
orsótok pergetve vidítsátok föl az úrnőt,
üljetek ott köribé, kezetek gyapjut gyaratoljon;
én fogok itt számukra a tűz fényére figyelni.
S várják bár be a széptrónszékű isteni Hajnalt,
akkor sem fárasztanak el, győzöm türelemmel."

Szólt; hanem ők egymásra kacsintva nevettek a szóra.
S rútul ráripakodva felelt széparcu Melanthó;
ez Doliosznak volt a leánya, de Pénelopeia
mint a saját lányát, dajkálta, s adott örömére
sok játékot; a lány sose búsult Pénelopéért,
Eurümakhosz karjában esett gyakran szerelembe.
Hát ez volt, aki most Odüszeuszt korholta keményen:
"Ej, nyomorult idegen, mit akarsz, bizonyára bolond vagy;
kedved nincs a kovácsműhelybe kerülni aludni,
vagy fogadóba, de inkább itt szájalsz szakadatlan,
bátran a sok-sok férfi között, s nem retteg a lelked.
Lám, az eszed megszállta a bor, vagy mindig ilyen volt,
mint most, s ez késztet butaságokat összelocsogni.
Vagy tán őrjöngsz, mert Íroszt leütötted, a koldust?
Gyorsan akadhat olyan, ki erősebb, mint ez az Írosz,
izmos két kézzel koppant koponyádra, bezúzza,
és a saját véredbe keverve kiver palotánkból."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Várj, szuka, elmegyek és elmondom Télemakhosznak,
mit mondasz, hogy szétvágjon darabokra azonnal."

Ezt mondván Odüszeusz szétrebbentette a nőket.
Szertefutottak a házban, minden tagjuk elernyedt,
úgy riadoztak, mert hitték, hogy igaz szavakat mond.
Ő pedig ott ragyogott lobogó lángok közelében,
állt és nézte a többieket, míg szíve egyében
töprengett, mi nem is lett később teljesületlen.

Most sem hagyta Athéné, hogy szűnjék meg a kérők
lélekemésztő ócsárlása: hatoljon a bántás
még mélyebbre szivébe az isteni hős Odüszeusznak.
Eurümakhosz, Polübosz fia kezdett szólani köztük,
szurkálván Odüszeuszt, nevetést ébresztve körükben:
"Büszke királynő sok kérője, figyelj a szavamra,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Íme, nem isten nélkül jött ez az ember Odüsszeusz
házához, mert hisz feje fénylik, akárcsak a fáklyák,
- mert nincs már egy szál haja sem letarolt koponyáján."

Mondta, s a várdúló Odüszeuszhoz azonnal ekép szólt:
"Hát idegen, tán fölvennélek; mondd, beszegődnél
szolgámnak szántóm végébe? A béred elég lesz,
szedhetnéd a tövist, ültetnél fákat a földbe.
Esztendőre elég eledelt adnék neked akkor,
és tested köribé köntöst, lábadra sarút is.
Csakhogy mást se tanultál, mint ami rút, nem is óhajtsz
nézni a munka után, inkább koldulni szeretnél,
községben könyörögve, mohó hasadat teletömni."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Eurümakhosz, bárcsak vetekednénk ketten a fűben,
szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal:
és kitünő-hajlású sarló volna kezemben
és a tiédben is, így kisérelnők meg a munkát
étlen, egész estig, s körülöttünk volna elég fű.
Vagy két jó ökröt ha követnünk kéne ekével,
szép nagyokat, selymes füveken hízott ragyogókat,
egykoru, egyerejű kettőt, sose lankadozókat,
négyholdas kerten, hol ekének a föld röge enged:
meglátnád, mint vágnám végig a hosszu barázdát.
Hogyha pedig Kronión hadakat támasztana még ma,
és jó pajzzsal a két kelevéz kezeimbe kerülne,
és a sisak tömör érce halántékomra simulna:
látnál akkor az elsők közt csatazajba vegyülni,
és csúfondáros hangon hasamat se csepülnéd.
Jaj, be nagyon dölyfös vagy, az elméd mennyire ádáz;
míly nagynak, be hatalmasnak véled magadat már,
mert kicsinyekkel akad dolgod, sohasem derekakkal.
Hogyha Odüsszeusz megjönne s hazaérne honába,
széles az ajtó itt, de neked szűk lenne azonnal,
míg nyílásán át sebesen kifelé igyekeznél."

Szólt; mire Eurümakhosz, szive mélyén, mégdühösebb lett,
s görbén fölfele nézve reá, szárnyas szavakat szólt:
"Ellátom bajodat, nyomorult, ha szavalsz szakadatlan
bátran a sok-sok férfi között, s nem retteg a lelked.
Lám, az eszed megszállta a bor, vagy mindig ilyen volt,
mint most, s ez késztet butaságokat összelocsogni.
Vagy tán őrjöngsz, mert Íroszt leütötted, a koldust?"

Így szólt és zsámolyt hajitott oda; csakhogy Odüsszeusz
Dúlikhion-beli Amphinomosznak térde elé ült
hirtelen, Eurümakhosztól félve. S a töltögetőnek
jobbját dobta meg így: bongott, lezuhanva, a kelyhe,
ő maga följajdulva hanyatlott hátra, a porba.
Erre az árnyas termek ölén zsivajogtak a kérők,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:
"Jaj, csak pusztult volna előbb el, máshol a vándor,
még mielőtt ideért: nem okozna ilyen csatazajt most.
Koldusokon civakodva vitázunk, és lakománknak
édessége is elvész így, mert győz a silányság."

Télemakhosz meg ekép szólt nékik szent erejével:
"Őrjöngtök, ti veszettek, a sok borozás-lakomázás
látszik lelketeken: valamely isten dühösít fel.
Ettetek, ittatok, indulhattok már lefeküdni,
hogyha akarjátok; nem hajtok senkit el innen."

Így szólt; erre a kérők mind ajkukba haraptak,
bámulták a fiút, hogy mennyire bátor a hangja.
S Amphinomosz szólalt meg köztük szónoki szóval,
Níszosz Arétiadész bajnok ragyogó fiusarja:
"Kedveseim, közülünk ha igazságos szavakat hall,
senki ne sértődjék meg, zokszót senkise ejtsen:
hát sose lökdössétek a vándort, mást se a szolgák
közt, kik az isteni hős Odüszeusz házába sürögnek.
Rajta, a töltögető járjon már körben a borral,
hadd loccsantsunk és menjünk haza már lefeküdni;
s ezt Odüszeusz termében bízzuk Télemakhoszra,
mert hisz a vándor az ő kedves házába vetődött."

Így szólt; és mindjüknek tetsző volt a beszéde.
Jött hős Múliosz és a vödörben a bort vegyitette,
Amphinomosz szolgája, a Dúlikhion-beli hírnök:
s töltött mindegyiküknek sorban: az égilakóknak
áldozatot loccsantva, a mézizü bort meg is itták.
Majd miután áldoztak s ittak, amennyit akartak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába.

Ő pedig ottmaradott a teremben, a fényes Odüsszeusz,
kérők veszte felől nagy Athénával töprengve.
S Télemakhoszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Télemakhosz, hadifegyvereinket rakd be a házba,
mindet, a kérőkhöz meg szólj lágyhangu beszéddel,
hogyha a fegyvereket kívánják s kérdeni fognak:
»Eltettem, hogy a füst be ne fussa, hisz egy sem olyan már,
mint Trójába menet mikor itthonhagyta Odüsszeusz,
megfeketült már mindje, ahol csak a láng lehe érte.
S még mást is bevetett, komolyabbat, eszembe a daimón:
még valahogy, beborozva, ne kezdjetek itt veszekedni,
egymást megsebesítve, s a nőkérést, lakománkat
elrútítva: a vas maga vonja magához az embert.«"

Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
és odahívta, e szókkal, a dajkát, Eurükleiát:
"Kedves anyó, tartsd vissza a termek ölében a nőket,
hogy hálótermünkbe vihessem az édesapám szép
fegyvereit, mert fényükfosztva a füst befutotta
mindet, míg az apám odavolt; s én még kicsi voltam;
most el akarnám tenni: ne érje a láng lehe többé."

Eurükleia, a kedves dajka, felelte szavára:
"Drága fiam, bárcsak már bölcsen jutna eszedbe,
hogy házadra magad gondolj, vagyonodra vigyázzál.
Csak mondd meg: hordozni ki fogja előtted a fáklyát,
hogyha előtted szolgaleány nem járhat a fénnyel?"

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Itt ez a vándor: mert henyemód nem eszik kenyeremből
senkise, bármíly távolról is jött ide hozzánk."

Így szólt; és az anyó szava szárnyatlan maradott már;
mind elzárta a kényelmes termekben az ajtót.
S fölszökkentenek ők, Odüszeusz s ragyogó fiusarja,
pajzsot, köldököset, sisakot, sok jóhegyü dárdát
mind hordtak kifelé: s lépdelve előttük Athéné
vitt aranyos mécset, gyönyörűvé tette a fényét.
Télemakhosz meg az apjához most hirtelen így szólt:
"Kedves apám, míly szörnyü csodát látok szemeimmel.
Lám, a teremfalak itt körülünk, s valamennyi gerenda,
és a fenyődeszkák, fülkék, minden magas oszlop,
mintha kigyulladt volna a házunk, oly ragyogásban
tündököl itt: hiszem, égbőljött isten van a házban."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Csönd! hallgasd el, amit gondolsz, és hagyd el a kérdést.
Így szokták ezt isteneink, az Olümposzon élők.
Hát csak eredj lefeküdni, de én helyben maradok még,
hogy fürkésszem a szolgálókat s édesanyádat;
ő pedig engem majd mindenről sírva kikérdez."

Szólt; mire Télemakhosz kifelé ment, végig a termen,
fáklyák fénye között, hálója felé, lefeküdni,
hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom;
s ott most is lepihenve, bevárva az isteni Hajnalt.
Ő pedig ott maradott a teremben, a fényes Odüsszeusz,
kérők veszte felől nagy Athénával töprengve.

S hálóterméből jött jóeszü Pénelopeia;
mint arany Aphrodité, mint Artemisz, éppenolyan volt.
Széket tettek a tűz mellé neki: mindig e széken
ült, mit körben ezüst ékített és elefántcsont;
Ikmaliosz volt készítője, ki lába elé egy
zsámolyt illesztett, mire nagy gyapjútakaró hullt.
Erre leült ezután az okosszivü Pénelopeia.
S jöttek a hókaru szolgálók is a termek öléből:
és vitték ki a sok kenyeret, meg az asztalokat mind,
s mind a kupát, melyből ott ittak a hetyke legények;
lángtartóikból szórták ki a földre az üszköt,
s fényért és melegért fát raktak bőven a tűzre.
Ekkor Odüsszeuszt másodszor megszídta Melanthó:
"Ej, idegen, terhünkre, te még most éjjel is itt vagy,
sürgődsz és forgódsz, sandítva a nőkre leselkedsz?
Kotródj csak, nyomorult, érd már be a dús lakomával:
vagy tüzes üszköt dobnak rád, és úgy takarodsz ki."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Mondd, te gonosz, minek is rontsz rám, dühös indulatoddal?
Tán mert nem ragyogok, mert rongyos, rút a ruhám is,
s kérem a községet koldulva? A kényszerüség hajt:
ezt teszi mindég és mindenhol a koldus, a vándor.
Volt egykor nekem is dús házam a földilakók közt,
gazdag voltam, a vándorlónak mindig is adtam,
bárki került hozzám, szükséget akármibe látott;
száma se volt szolgáimnak, volt mindenem akkor,
hogy jól élhessek s gazdag hírébe kerüljek.
Ámde lesujtott Zeusz Kronidész - oka volt bizonyára.
Hát te is arra vigyázz, te leány, még el ne veszítsed
tündöklésed, amellyel e lányok közt kimagaslasz,
hogyha az úrnőd rád majd megharagudva neheztel,
vagy hazatér Odüszeusz: a reményre hiszen van okunk még.
Hogyha meg elpusztult és nem tér már haza többé,
itt van már fia, Télemakhosz, kit Phoibosz Apollón
nagyranövelt, s most termeiben meglátja akármely
nőnek gazságát, mert már nem olyan kicsi gyermek."

Így szólt; meghallotta okosszivü Pénelopeia,
s szolgaleányát szídta ezért, szót szólva kimondta:
"Szemtelen és pimasz eb, nem titkolhattad előlem,
mit míveltél: majd fejeden száradhat a véred;
hisz tudnod kellett neked is, hallottad a számból,
hogy kérdezni kivánom e vándort itt a teremben
férjemről, miután súlyos gond terhe szakadt rám."

S Eurünoméhoz, a gazdasszonyhoz, azonnal ekép szólt:
"Eurünomé, hozz széket idébb és tégy tetejébe
lágy gyapjút, s üljön le a vándor, hallja a szómat,
s mert sokmindenről kívánom kérdeni, szóljon."

Erre meg Eurünomé odahozta sietve a széket,
szép faragottat, s gyapjas bundát tett tetejébe;
arra leült azután a sokattűrt isteni férfi.
Köztük a szót így kezdte okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, legelőbb én foglak kérdeni téged:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Úrnőm, ember nincs, aki téged széles e földön
megszólhat, hisz a híred a tágterü égig is elhat,
mint valamely istenfélő, jóhírü királyé,
törvényt védve ki kormányozza erős birodalmát,
nagy népét: s neki ott ad bőven a barnarögű föld
búzát és árpát, roskadnak a fák a gyümölcstől,
ellik időben a nyáj, halat ad bőséggel a tenger,
jó vezetése alatt, és népe virágzik erőben.
Éppenezért másról kérdezgess csak palotádban,
és ne kutasd, kik az én szüleim s hol az én honi földem,
mert nő bennem a gyász, ha az emléket felidézed:
úgyis igen soksóhajtásu vagyok; nem is illik
ülnöm a más házában ekép nyöszörögve, zokogva,
hisz rossz mérték-nélkül örökké csak keseregni:
mert egy szolgaleány még azt hiszi, vagy magad, úrnőm:
könnyben azért úszom, mert bor nehezült az agyamra."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, deli termetem és alakom s nemes elmém
elvették a haláltalan istenek, Ílion ellen
hogy kivonultak az argosziak, s Odüszeusz is, a férjem.
Hogyha megérkeznék s ő óvná életem újra,
akkor a hírem szebb is lenne, nagyobb is ezentúl.
Így csak gyötrődöm, mivel isten bajbaborított.
Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,
Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,
és ki csak itt él, messzirelátszó szép Ithakában,
mind megkér, noha nem kívánom s házam emészti.
S nincs gondom vendégre, sem arra, ki oltalomért jön
hozzám, sem hírnökre, ki nép dolgában igyekszik:
mert Odüszeuszra kivánkozom, édes szívem emésztve.
Nászom sürgetik ők, hanem én csak a cselt bonyolítom.
Mert legelőször leplet szőnöm súgta az isten:
hosszu szövőszéken termemben könnyü, hatalmas
vásznat szőnöm; a kérőkhöz meg a szózatom ez volt:
»Kérőim, nemes ifjak, a hős Odüszeusz odavan már,
mégse siettessétek a nászom, amígcsak e leplet
nem fejezem be, szövött vásznam hogy kárba ne vesszen,
szemfödeléül Láertész hősnek, mikor őt majd
hosszuranyujtó vég veszedelmes sorsa eléri:
megbotránkozván az akháj nők azt ne beszéljék,
hogy ki sokat szerzett, most nem jut leple a sírban.«
Így szóltam nekik én, s hős lelkük hitt a szavamnak.
És napközben a nagy leplet szövögettem is eztán,
éjszaka szétfejtettem azonban a fáklyavilágnál.
Így hitegettem a bajnokokat három kerek évig;
ámde midőn évszak jött, évszak ment negyedízben,
sok hónap sorvadt, s a napok mind sorba beteltek,
ekkor a szolgálók, a szukák, mindent kifecsegtek,
s rajtamütöttek a kérők s szóval megfenyegettek.
Így hát kénytelenül befejeztem, bár nem akartam.
S most már nem tudom én a menyegzőmet kikerülni,
és más cselt se tudok. Sürgetnek már a szülőim,
és fiam is bosszús, amiért vagyonát fölemésztik;
látja, mi történik; hisz felnőtt férfi, a házra
már tud ügyelni: dicsőséget nyújt néki a nagy Zeusz.
Szólj hát nemzetségedről, s hogy hol van a földed:
hisz nem az egyszeri tölgy, vagy a szikla hozott a világra."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
nem hagyod abba a kérdést mégsem, honnan eredtem;
jól van, megmondom: noha bánatomat növeled csak,
mely már megvan amúgyis: örökkön szenved az ember,
hosszu időre ki messze hazájától, ahogy én most,
bút szenvedve bolyong idegen nép városa földjén.
S még így is megmondom, amit kérdesz-tudakolgatsz.
Van bizonyos Krété, sziget ez, közepében a borszín
tengernek, szép dús partját a habok körülöntik;
rajta kilencven város, azokban számtalan ember.
Nyelve kevert: mindnek más és más: ott az akhájok,
ott a vitéz ős-krétaiak, s ott él a küdón nép,
s három dór törzs, isten-szülte pelaszgoszok is mind.
És Knószosz nagy vára, kilenc évig hol a legfőbb
Zeusszal társalgó Mínósz gyakorolta uralmát,
apja apámnak, a nagylelkű deli Deukaliónnak.
Deukalión pedig engem nemzett s Ídomeneusz hőst:
Ílion ellen eredt az a görbültívü hajókkal,
Átreidák seregével; az én híres nevem Aithón,
én vagyok ifjabb: ő az idősebb és az erősebb.
Hát ott láttam Odüsszeuszt én, s neki kincseket adtam.
Mert őt krétai földre is elhajtotta a szélvész,
míg tört Trója felé, lesodorta Maleia fokáról;
Amníszoszba, nehéz kikötőbe, hol Eileithűia
szép barlangja van; és nehezen menekült a viharból.
Ídomeneuszt tudakolta, amint várunkba belépett,
mondta, hogy ő régtől tisztelt vendégi barátja.
Csakhogy tíz-tizenegy nap is eltelt már, hogy az onnan
Ílion ellen eredt el a görbültívü hajókkal.
Hát palotánkba vezettem s jól megvendégeltem,
és szivesen láttam: volt minden bőven a házban;
s adtam a társainak, kik véle hajóztak a gályán,
sok néptől-beszedett lisztet, ragyogó boritalt is,
s ökröt is áldozatul, hogy a lelkük vágya beteljék.
Tíz és két napot ott töltöttek a fényes akhájok:
mert az erős Boreász ottfogta csapatjuk: a földön
állni alig tudtunk, valamely daimón dühe tombolt;
majd váratlan elállt az a szél, s ők útnakeredtek."

Sok hazugot mondott, mi olyan volt, mint az igazság:
s Pénelopé zokogott és olvadozott a szavára.
Mint mikor olvad a hó a magasbadöfő hegyek ormán,
mit Zephürosz hullat, de megolvaszt kélve az Eurosz:
és míg olvad a hó, a folyók duzzadva rohannak:
így olvadt neki szép orcája a könny özönében,
így sírt férje után, aki ott ült. Csakhogy Odüsszeusz
bárha szivében szánta nyögő, zokogó feleségét,
meg nem rebbentette szemét, s az mint szaru vagy vas
állt szeme-héja között: ravaszul rejtette a könnyét.
Asszonya meg, jóllakva a sokkönnyű zokogással,
újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:
"Azt hiszem, itt az idő, idegen, hogy megvizsgáljam,
vajjon a férjemet, isteni társaival te valóban
láttad-e vendégül palotádban, ahogy kijelented;
mondd meg hát: az uram testén a ruhája milyen volt,
és milyen ő maga is, meg a társai, kik vele voltak."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Úrnőm, szörnyü nehéz az ilyen nagy idő tovatűntén
emlékeznem: mert már húsz év telt el azóta,
hogy fölkélt útjára, hazám földjét odahagyta;
elmondom mégis, mint szívem festi elémbe.
Bíbor gyapjuköpenyt hordott fényes nagy Odüsszeusz,
kétrétűt: aranyos csat volt a köpenybe akasztva
kettős kapcsokkal, gyönyörű diszitéssel a lapján:
mellső lábaival foltos szarvast kutya tartott,
s marta a vergődőt; mindenki csodálta: aranyból
van noha mindkettő, ez fojtogat és harap egyre,
az pedig elszabadulni akar, vergődik a lába.
Láttam erősen csillámló ingét is a testén:
éppenolyan volt, mint száraz hagymának a héja.
Oly puha volt, és mint a nap, úgy ragyogott az a szép ing:
ó, be sok asszony is állta körül, bámulva csodálta.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Nem tudom, ezt hordotta-e testén itthon Odüsszeusz,
vagy pedig egy társ adta-e néki, mikor kihajózott,
vagy vendéglátója, hisz oly sok volt a barátja
néki: akhájok közt mását sose könnyü találni.
Lám, adtam magam is kardot kettős köpenyeggel
néki, amely bíborszinü volt, és hosszu nagy inget,
s tisztesen indítottam el aztán, jópadu bárkán.
Ment vele egy hiradója; kevéssel volt csak idősebb:
erről is megmondom néked, hogy milyen is volt.
Válla kerek, haja göndörfürtös, barna a bőre,
Eurübatésznak hívták: őt kedvelte leginkább
minden társa között Odüszeusz, mert lelkük is egy volt."

Szólt; s abban vágy ébredt még hevesebb zokogásra,
mert mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
S hogy gyönyörére betelt már sokkönnyű zokogással,
válaszul így fordult hozzá, szólalva szavával:
"Jó idegen, hiszen eddig is úgy szánt téged a szívem,
légy most házamban tisztelt és drága barát is;
mert hisz amelyről szólsz, a ruhát neki én magam adtam,
össze a termemben hajtottam, kapcsot is adtam
díszül rá. Hanem őt soha többé nem fogadom már
itthon, amint hazatér szeretett mezejére honának.
Mert rossz végzete űzte Odüsszeuszt görbe hajóján,
hogy meglássa az Átok-Tróját, vesszen e név is!"

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
arcod szép bőrét ne gyötörd, lelked se epesszed
sírva a férjed után. Noha nem rosszallom e dolgot:
mert hisz még egy más férjért is sírna az asszony,
hogyha az elpusztul, kinek ő szerelembe fiút szült;
hát még érte, ki, úgy mondják, istenre hasonlít.
Mégis: szűntesd már zokogásod, a szómra figyelj csak:
mert igazat mondok neked én, sose rejtem előled,
hogy hallottam, már hazatérőben van Odüsszeusz,
s itt a közelben, a theszprótok dús városa földjén
él: sok szép ragyogó kincset hoz majd haza onnan;
gyűjti a nép közt. Elvesztette azonban a kedves
társakat és üreges bárkáját borszinü áron;
Thrínakiét elhagyva, mivel rá megharagudtak
Zeusz és Éeliosz, mert ennek a barmait ették
társai meg, s most mind odavesztek a sokzaju árban;
őt szárazra vetette a hullám, gálya-gerincen,
phaiákok földjére, kik istenhez közel állnak,
s őt valamint istent tisztelték ott a szivükben,
és megajándékozták dúsan, s már hazaküldték
volna bajok nélkül, s már itthon volna Odüsszeusz
régen; a lelke azonban jobbnak látta e tervet,
hogy kincset gyűjtsön, sok földet járva be közben.
Mert nagyon ért a vagyonszerzéshez a földi halandók
közt Odüszeusz, vele más ember vetekedni se tudna.
Pheidón mondta nekem, ki a theszprótok fejedelme,
esküt tett nekem ő, boritalt loccsantva a házban:
vár már rá a hajó s a legénység, készen az útra,
és hazakísérik szeretett földjére honának.
Engem azonban előbb küldött el: mert hiszen éppen
indult egy bárkájuk a termő Dúlikhionba.
Kincseket is mutatott, melyeket gyűjtött nagy Odüsszeusz:
még tizedik nemzetségének is éppen elég lesz,
oly sok kincse hevert a király palotája ölében.
S mondta, hogy ő Dódóna felé ment, hajkoronás nagy
tölgy susogásából meghallani Zeusz akaratját,
hogy hogyan érhet már szeretett földjére honának,
nyíltan-e, vagy titkon, mivel oly rég távol időzik.
Így hát épségben van urad, s hazajön hamar onnan,
nem lesz már a szeretteitől meg az itthoni földtől
messze soká: de bizony neked én meg is esküszöm erre.
Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először,
s tűzhelye hős Odüszeusznak, amelyhez most ideértem,
minden aképen lesz, ahogyan megmondom előre.
Még ugyanebben az esztendőben megjön Odüsszeusz,
majd mikor elfogy a hold és kezd növekedni az új hold."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, bár menne e szózat teljesedőbe:
tüstént megtudnád, mint kedvellek: sok ajándék
jutna neked, s boldognak mondana mind, aki meglát.
Csakhogy a lelkem mást sejt ám, s ez teljesedik be:
nem tér már Odüszeusz haza, és nem akad hazaküldőd
néked sem, mert nincs palotánkban olyan fejedelmünk,
mint Odüszeusz volt egykor a népe között, ha ugyan volt:
vendéget szivesen fogadott s gondozta az útját.
Hát fürdessétek meg, lányok, s vessetek ágyat,
párnákkal, köpenyekkel, igenszép szőnyegeinkkel,
míg az aranytrónú Hajnal jön, hadd melegedjék.
Megmosván korahajnalidőn, kenjétek olajjal,
s Télemakhosz mellett lakomázzék majd a teremben
ülve; s azok közt hogyha akadna, ki sérteni merné
lelkeveszítően vendégünk, csak neki lesz rossz,
célt sosem érhet, akármíly szörnyü a szíve haragja.
Mert honnan látnád, vendégem, hogy valamennyi
nő közül én legbölcsebb és legjobb eszü volnék,
hogyha te rongyosan és szurtos testtel lakomáznál
termemben? Hisz az emberi élet olyan rövid úgyis,
és aki szívtelen és a ridegség tölti el, annak
csak gonoszat kívánnak mindig a földi halandók,
míg él, s holta után is csak szidalom szava éri:
ám ki nemeslelkű s eltölti egészen a jóság,
annak jó hírét viszik el vendégei széles
földön, a népek közt, s mindenki csak áldja, dicséri."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
nem szeretek ragyogó takarókat, jó derekaljat,
attól kezdve, hogy elhagytam Krété havas ormát,
és hosszú-evezőjü hajón a vizekre kiszálltam;
hadd fekszem hát, mint ezelőtt, álmatlan az éjben:
sokszor töltöttem már éjt hitvány heverőkön,
s úgy vártam be a széptrónszékű isteni Hajnalt.
Lábfürdőt se nagyon kívánok már a szivemben,
és szolgáló nő ne is érinthesse a lábam,
egy se közűlük, akik rendben tartják palotádat;
csak ha van éltes anyó, aki gondos, tudja a dolgát,
és aki szívében, mint én, már oly sokat eltűrt:
néki megengedném, hogy megfürdesse a lábam."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, sose járt íly elmés távoli vendég
nálam még, akit íly szivesen befogadtam a házba;
mindenről oly jóeszüen szólsz, annyira bölcsen;
van nekem itt egy anyóm, akiben bölcs mindig az elme,
s azt a szerencsétlent aki dédelgetve nevelte,
karjai közt dajkálta, mihelyt megszülte az anyja:
lábadat ő megmossa, a lábán bár alig áll már.
Állj föl, okosszivü Eurükleia, s mosd le a gazdád
évtársát tüstént: mert hisz bizonyára Odüsszeusz
lába is éppenilyen most már, meg a két keze szintén:
mert hisz a sok baj közt a halandó gyorsan öregszik."

Így szólt; és az anyó, arcát tenyerébe temetve,
forró könnyeket ejtett és panaszos szavakat szólt:
"Jaj, gyerekem, hogy nem tehetek semmitse teérted!
Zeusz mindenki fölött gyűlöl, noha jámbor a lelked.
Hisz villámszerető Zeusznak nem akadt aki annyit
áldozzon, mint épp te, kivánt, kitünő hekatombát,
combokat égetvén, könyörögve, hogy érj nyugodalmas
vénkort, és te nevelhesd föl ragyogó fiusarjad;
s most egyedül téged nem ereszt többé a hazádba.
Tán bizony őt éppígy gúnyolja az asszonyi népség
távoli népek közt, ha belép valamely palotába,
mint ahogy itt e szukák csúfoltak téged a házban,
kiknek most gúnyját s kikerülni kivánva szidalmát,
nem mosatod lábad; de bizony nem kényszerüségből
végzem el én, mit a jóeszü Pénelopeia parancsolt.
Pénelopé kedvéért is lefürösztöm a lábad,
és magamért is, mert sajnállak tiszta szivemből
sok bajodért. S valamit még mondok, halld meg a szómat.
Eddig is oly sok vándor jött vendégül e házba,
s ennyire mása a gazdámnak nem akadt közülük még:
termeted és hangod, meg a lábad, akár Odüszeuszé."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Kedves anyó, bizony ezt mondják, akik engem is, őt is
láttak már, hogy erősen ütünk egymásra uraddal,
mint ahogyan magad is mondod, bölcsen kijelented."

Szólt; az anyó meg a fényes edényt odavitte azonnal,
melyben a lábát mosni akarta; hideg vizet öntött
jó sokat, és meleget vegyitett bele. Ámde Odüsszeusz
oldalt ült le a tűz mellé, s a homály fele fordult:
mert az eszébe jutott, hogy az agg asszony kitapintva
lába sebét, majd ráismer, s minden kiderülhet.
Gazdájához ment az anyó és mosta: azonnal
ráismert a sebére, melyet vadkan foga vágott,
míg Odüszeusz Parnasszoszon át járt Autolükosznál;
apja ez anyjának, ki felülmúlt bárkit a földön
tolvajlásban is és hamis eskütevésben: az isten,
Hermész adta e képességet, mert neki kecskék
s bárányok combját égette, s az őt segitette.
Autolükosz hajdan maga jött el a dús Ithakába,
és akkor született lányának kisfia éppen:
Eurükleia a kis csecsemőt térdére helyezte
néki, ebédjük után, s a nevén szólítva kimondta:
"Autolükosz, magad adj te nevet lányod gyerekének,
ennek a kedvesnek, kire régen vágyakozol már."
Erre meg Autolükosz szólalt és adta a választ:
"Vőm s lányom, neki íly nevet adjatok: erre-utamban
oly sok szívből vette körül lobogó düh személyem,
férfiak- és nőktől, kik a termő földeken élnek:
éppenezért Odüszeusz légyen neve. Én pedig akkor,
hogyha legény lesz és ellátogat anyja lakába,
Parnasszoszra, ahol sok kincsem fekszik a házban,
abbol adok neki, és hazaküldöm a kedvrederültet."

Elment hát Odüszeusz, átvenni a nagyszerü kincset.
Ekkoron Autolükosz s fiusarjai Autolükosznak
kéz-érintve fogadták és puha mézizü szókkal;
Amphitheé pedig, anyjának jó anyja, ölelte,
megcsókolta fejét és mindkét szép szeme fényét.
Autolükosz meg nagyhírű fiait noszogatta,
hogy lakomát készítsenek: ők hallgattak a szóra.
És elibé egy ötéves tulkot hoztak azonnal,
megnyúzták, körülállták és darabokra metélték,
mesterien darabolták föl s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, s mindenkinek adtak.
Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
s lelkük nem maradott híjával a dús lakomának;
végre mikor lebukotta nap és eljött a sötétség,
akkor az álom ajándékát átvenni ledőltek.
Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
elmentek vadat űzni, kutyáik is, ők maguk is már,
Autolükosz fiai: s velük indult fényes Odüsszeusz.
És felvágtak az erdővelboritott hegyoromra,
Parnasszoszra; hamar széljárt szurdokba jutottak.
S már a nap is fölkelt, sugarát a mezőkre nyilazva,
csendes habjaiból kélt mélyvizü Ókeanosznak,
s egy szakadékba került a vadásznép: mentek előre
mind az ebek, nyomokat szaglászva, s utánuk az ifjak,
Autolükosz fiai: s velük indult fényes Odüsszeusz,
ment ebeikkel, rázva nagyárnyékú kelevézét.
Ott egy nagy vadkan sürü cserjésben heverészett,
melyen a fúvó szél nedves dühe át sohasem járt,
nem nyilazott sugarával a fénylő nap se közéje,
rajta a záporeső sem járt át: oly sürü cserjés
volt az, s közte avar gyűlt föl hullott levelekből.
Hát a kutyák topogása, vadászok lábdobogása
vette a kant körül, ám kirohant az a sűrü berekből,
fölmeredett sörtéje, szeméből szikra szökött ki,
és közelükbe megállt. Legelőször a fürge Odüsszeusz
fogta a hosszu gerelyt jóizmú kézzel a kanra,
megsebesíteni vágyva: s a kan megelőzte, reátört
s térde fölött meritette ki vérét, tépte ki húsát,
rézsút rontva reá, de a csontig mégse csapott be.
Most Odüszeusz, dárdával a kant jobb marba sebezte,
túlnan jött ki sugárzó vége az érckelevéznek;
porbarogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
Autolükosz fia mind sürgött Odüszeusz körül ekkor.
És a sebét bekötözték szépen az isteni hősnek,
és meg is állították éjszinü vére folyását
ráénekléssel, s hazavitték házuk ölébe.
Aztán Autolükosz s fiusarjai Autolükosznak
meggyógyították s ragyogó szép kincseket adtak,
s küldték kedvvel a kedvrederültet már Ithakába
nagysebesen. Hazaért, ahol apja meg anyja, az úrnő,
örvendtek neki, és kérdezték, sorra, mi történt,
és mint kapta sebét: elmondta a dolgot Odüsszeusz,
hogy megmarta fehér agyarával a vadkan az erdőn,
míg a fiúkkal a Parnasszosz tetején vadat űzött.

És az anyó, amikor tenyerével megtapogatta,
ráismert, s Odüszeusz lábát ejtette le nyomban:
visszaesett az edénybe a láb, kongott a nagy érc-üst:
félreborult megdőlve, s a víz zúdult ki a földre.
És az anyó szívét az öröm s kín elszoritotta,
két szeme könnyel telt, elakadt torkában a hangja.
Majd, Odüszeusz állát kitapintva kezével, ekép szólt:
"Lám, hisz Odüsszeusz vagy, kedves fiam. Én meg a gazdám
meg sem is ismertem, míg végig nem tapogattam."

Szólt; és Pénelopeia felé fordulva szemével
szólni akart neki már, hogy jó ura itt van a házban.
Csakhogy nem láthatta az úrnő s észre se vette;
mert elfordította eszét Pallasz. De Odüsszeusz
jobbkézzel kitapintva, a torkát megszoritotta
dajkájának, a ballal húzta magához; ekép szólt:
"Dajka, miért kívánsz elveszteni? Hisz te neveltél,
kebleden is tápláltál engem. Sok baj után most,
húsz év elmúltán érkeztem az itthoni földre.
S már ha fölismertél, s lelkedbe vetette az isten,
hallgass, más a teremben még ezt meg ne neszelje,
mert kijelentem a szót, és így megy teljesedésbe:
isten a gőgös kérőket ha megadja levernem,
meg nem kíméllek, noha dajkám vagy, ha a többi
szolgáló-asszonyt megölöm palotámnak ölében."

Válaszul így szólt most az okosszivü Eurükleia:
"Én gyerekem, míly szó szökkent ki fogad keritésén.
Jól tudod azt, hogy erős lelkem van, hajlani nem tud,
s őrzöm a titkot, akárcsak a vas, vagy mint a kemény kő.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
isten a gőgös kérőket ha megadja leverned,
fölsorolom majd én, hogy a nők közül itt, palotádban,
kik nem tisztelnek téged, s kik a bűntelenek, halld."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Dajka, miért tennéd? Nincs szükség itt a szavadra.
Megfigyelem s ki is ismerem én magam is valamennyit;
tartsd csak vissza a szót és bízd ezt isteneinkre."

Így szólt ő; s az anyó indult, ment végig a termen
újból lábvízért: mert földre borult ki az első.
S hogy megmosta, bekente a lábát síkos olajjal,
székét újra a tűz közeléhez vonta Odüsszeusz,
mert melegedni akart, de sebét ronggyal betakarta.
Köztük a szót így kezdte okosszivü Pénelopeia:
"Vendég, csak röviden kívánlak kérdeni immár;
mert hisz az édesizű pihenés órája közelget,
ahhoz, kit, noha gondjai gyötrik, elérhet az álom.
Ám végnélküli bánatot osztott nékem a daimón:
nappal még örömöt lelek én a nyögő zokogásban,
s dolgom után nézek, meg a szolgálókra vigyázok:
ámde ha eljön az éj, s megszáll mindenkit az álom,
csak heverek nyoszolyámon, s kedves szívem a sűrű,
éles-erős gondok zaklatják, szaggat a bánat.
Mint a fakó csalogány zeng szépen, Pandareosznak
lánya, ha jő a tavasz szele újra, s a sűrü levél közt
ott ül a fák ágán s csodaszépen csattog az égre,
sűrűn változtatva ereszti ki sokdalu hangját,
sírva siratja fiát, Itüloszt, akit egykoron érccel
ölt meg, tévedvén, Zéthosz fejedelmi utódát,
lelkem is így hányódik örökké erre meg arra:
várjak-e itt a fiamnál és vele óvjam az összes
birtokot és háznépet s nagytetejű palotánkat,
hitvesem ágyához híven s kikerülve a rossz hírt,
vagy válasszam-e már az akhájok legderekabbját
kérőim közül itt, aki roppant nászadományt ad.
Míg a fiam csecsemő volt csak s nem volt esze sem még,
addig férjhez uram házából ő nem eresztett;
most hogy fölserdült immár és termete is nagy,
ő maga kér már rá, hogy menjek vissza e házból,
bosszankodva, amért vagyonát fölemésztik a kérők.
Rajta azonban, az álmom fejtsd meg, ügyelj a szavamra.
Húsz ludam él házamban, a búzát itt eszik egyre,
vízbekeverten; örül, ha tekintek rájuk, a szívem;
horgascsőrü hatalmas sas jött most a hegyekből,
és megfogta nyakát mindnek s meg is ölte: hevertek
itt a teremben, a sas meg az isteni légbe röpült fel.
Én meg fölsírtam s jajgattam az álom ölében,
és az akhájai széphaju nők köribém seregeltek,
míg sírtam hevesen, hogy a sas lecsapott ludaimra.
Csakhogy visszaröpült a sas és odaült a tetőre,
s emberi hangon szólva vigasztalt; íly szavakat szólt:
»Bátorság, lánysarja a hírneves Íkariosznak;
mind igaz ez, nem is álom, mert így teljesedik be.
Itt e ludak kérők, magam én sas voltam idáig,
most meg urad vagyok, így értem haza, vissza tehozzád,
hogy minden kérődnek hozzam csúnya halálát.«
Szólt; mire már eleresztett engem a mézizü álom;
szétnézvén, ludaim bent láttam a termem ölében,
teknőből búzát csipegettek, mint azelőtt is."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Úrnőm, nem lehet álmod máskép fejteni úgysem,
másfele elfordítva, csak úgy, ahogy ő maga mondta,
hogy meglesz, Odüszeusz. Ez a kérők végveszedelmét
jelzi; haláltól, vesztétől egy sem menekül meg."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Vendégem, hidd el, vannak hiu, balgatag álmok,
s nem mind teljesedik be az ember előtt. Hisz a gyönge
álomképek két kapun át jönnek közelünkbe:
egy szaruból készült, elefántcsontból van a másik.
És amely álomkép kicsiszolt csonton csuszik által,
az mind csal, hiteget s mutogat csupa teljesületlent;
és amely álomkép simitott szarun át szalad útra,
színigazat mutat az, ha az ember látja szemével.
Úgy vélem: nem ezen jött át ez az én riadalmas
álmom: mely pedig oly jó volna nekem s a fiamnak.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Már jön az átkos hajnal, amely majd elszakit engem
házától Odüszeusznak: mert versenyre kitűzöm
fejszéit, melyeket termében sorba kirakva
állított fel, akár a hajóbordákat: eléállt,
s mind a tizenkettőn a nyilát általröpitette.
Most hát ezt akarom versenyre kitűzni elébük:
mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját,
s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával,
majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat,
mely pedig oly gyönyörű, telides-tele dús vagyonával;
jól tudom én: álmomban is emlékezni fogok rá."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
csak ne akard házadba tovább halogatni a versenyt:
mert hisz előbb ér még hozzád haza bajnok Odüsszeusz,
még mielőtt ezek itt megfognák szép sima íját,
felhúznák idegét, s lőnék vason által a vesszőt."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Jó idegen, ha mulattatnál te a termem ölében
egyre, a szemhéjamra bizony sosem omlana álom.
Ám folyvást álom nélkül nem is élhet az ember:
megszabták a haláltalanok mindennek a rendjét
múlandók számára a termő földön amúgyis.
Így hát én immár fölső termembe vonulva
újra lefekszem az ágyra, melyet siralomra faragtak
s ázik folyton a könnyemtől, amióta Odüsszeusz
ment meglátni az Átok-Tróját, vesszen e név is!
Ott fogok én lefeküdni, feküdj le te itt csak a házban:
földre terítve ruhát, vagy hozzanak ágyat a lányok."

Szólt; s indult ragyogó fölső termébe azonnal,
nem maga ment egyedül, vele mentek a szolgaleányok.
Szolgaleányaival fölső házába vonulva,
drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.

Kinn lefeküdt az előcsarnokban a fényes Odüsszeusz:
földre vetett cserzetlen ökörbőrt, és tetejébe
áldozatul hullt birkák gyapját dobta halomba;
s hogy lefeküdt már, Eurünomé betakarta köpennyel.
Ott feküdött s töprengve a kérők végveszedelmén,
virrasztott Odüszeusz. És jöttek a nők a teremből,
kik szerelemben a kérőkkel gyakran keveredtek;
jókedvük fennen ragyogott, s egymásra nevettek.
Lelke fölindult most kedves kebelében a hősnek;
hosszan hányta-vetette a lelkében s a szivében,
rontson-e már rájuk s a halált így ossza ki mindnek,
vagy még hagyja a dölyfös kérőkkel lefeküdni
egyszer s legvégül; s ugatott mellében a szíve.
Mint sok kölyke körül járó eb, hogyha először
lát embert, megugatja, dühvel nekiugrani készül:
benseje így ugatott, dühösen rosszalva a rosszat.
Majd mellére csapott s a szivét korholta szavával:
"Tűrj, szív, tűrtél már hajdan te kutyábbat is ennél,
aznap, hogy fölfalta a vad, féknélküli Küklópsz
nagyszerü társaimat, de te tűrtél, mígcsak az elme
nem vezetett ki a barlangból, noha hitted a véged."

Szólt, szeretett szívét így fékezvén kebelében;
és szive meggyőzetve a szótól, tűrve csitult el,
várt makacsul; hanem ő hánykódott erre meg arra.
Mint ahogyan lobogó tűz lángján forgat egy ember
vérrel meg zsírral teli bendőt erre meg arra
s várja nagy-áhitozón, hogy már megsüljön egészen,
így forgott töprengve Odüsszeusz erre meg arra,
egymaga mint csap majd le kezével a szemtelenekre,
kik többen vannak; s most jött közelébe Athéné,
égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját
és odaállt a fejéhez s hozzá íly szavakat szólt:
"Mondd, mindenki fölött gyászsorsu, miért virrasztasz?
Hisz palotádban vagy, feleséged is itt van a házban,
és fiad, oly kitünő, amilyent mindenki kivánna."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Istennő, bizony ezt úgy mondtad mind, ahogy illik;
csakhogy azon hányódik a szívem most kebelemben,
mint is csaphatnék kezeimmel a szemtelenekre
és egyedül, míg nékik olyan nagy a számuk a házban.
S hozzá még komolyabb dolog is jár egyre fejemben:
hogyha veled meg Zeusszal már megölöm valamennyit,
merre-hová menekülhetnék? Ezt, kérlek, eszeld ki."

Mondta az istennő ismét, a bagolyszemü Pallasz:
"Szörnyü, te, más a silányabb társban tud bizakodni,
bár nem öröklétű az s nem bölcs annyira, mint én;
én pedig istennő vagyok és őrizlek örökké,
minden fáradalom közben. S kereken kijelentem:
hogyha a földi halandók ötven tábora állna
kettőnket körül, Árésszal törekedve megölni,
nékik is elhajthatnád csordájuk meg a nyájuk.
Most szálljon meg az álom; terhes végig az éjben
virrasztgatnod, mert kiemelkedsz már a bajokból."

Így szólt, és szemehéja fölé hintette az álmot,
majd az olümposzi csúcsra röpült el az isteni úrnő.

Megmarkolta az álom, a gondot eloldta szivétől,
tagjait oldva; de ébredt fönn szerető felesége
és puha ágyában föl is ült, fölsírt keseregve.
Majd miután eltelt panaszos zokogással a lelke,
Artemisz úrnőt kérte először az isteni asszony:
"Artemisz istennő, Zeusz lánya, szivembe nyiladdal
lőve, a lelkem mért is nem veszed el te azonnal?
Vagy bár tépne a szélvihar engem a légi magasba,
s ködboritotta uton hurcolva röpítene messze
s vetne be torkolatába kanyargó Ókeanosznak.
Mint ama szélviharok felkapták Pandareosznak
lányait: égilakók ölték meg előbb a szülőket,
s Aphrodité ellátta az árva leányokat otthon
sajttal is, édes mézzel is, és jó mézizü borral;
Héra adott gyönyörű alakot nekik és kitünő észt,
karcsú termetüket meg a fennkölt Artemisz adta,
és remekül szövögetni Athénaié tanitotta.
Hát mikor Aphrodité fölment az olümposzi csúcsra,
hogy viruló nászuk készítse elő a magasban,
villámló Zeuszhoz, mivel ő jól tud vala mindent,
sorsát s balsorsát a halandó földilakóknak,
közben a lányokat elragadó Viharok hurcolták
messze, a szörnyü Erínüszeket szolgálni azontúl.
Bár eltűntetnének eként az Olümposzon élők,
vagy lenyilazna a széphaju Artemisz; akkor Odüsszeuszt
meglátnám, noha gyűlölt föld mélyébe leszállva:
és bennem sose lelne silányabb férfi örömre.
Mert el tudja viselni baját, aki ébren egésznap
hosszan sír s a szivét sorvasztja a sok keserűség,
éjjel azonban az álom fogja: feledteti minden
búját és örömét, ha körülveszi két szemehéját.
Csakhogy az isten rám még gyötrő álmokat is küld.
Most is az ő képmása feküdt mellettem az éjjel;
éppenolyan volt, mint mikor elment harcba; s a szívem
örvendett, mivel azt hittem már, hogy nem is álom."

Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
Síró hangját meghallotta a fényes Odüsszeusz:
töprengett ezután, s úgy tűnt neki, hogy felesége
már meg is ismeri őt és ott áll már feje mellett.
Fölkelt, fogta nyalábra a bundát és takaróját,
és egy székre bevitte a házba; a durva ökörbőrt
vitte ki; és fölemelve kezét nagy Zeuszhoz esengett:
"Zeusz atya, hogyha a szárazon és vizen át akarattal
hoztatok oly sok bajnak utána megint a hazámba,
akkor tedd: hallassa szavát bentről, aki éber,
és nekem egy másik csodajelt te mutass odakintről."

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:
mennydörgött is azonnal a fényes olümposzi csúcson,
fennen a felhőkből; megörült neki bajnok Odüsszeusz.
És bentről meg egy őrlőasszony küldte a hangját,
nem távol, hol a népek pásztora malmai álltak,
s egyre tizenkét asszony sürgött malmai mellett,
búzát és árpát őröltek, a férfiak étkét.
Mind lefeküdtek már, miután kifogyott gabonájuk,
ez leggyöngébb volt s még nem volt kész a dologgal;
most meg is állította a malmát, s - jó jelül - így szólt:
"Zeusz atya, ó, ki uralkodol isteni s emberi népen,
jaj be nagyot dördült a te hangod a csillagos égből,
bár felhő sincs fönt; bizonyára csodás jelül adtad.
Hát amit én nyomorult mondok, tedd azt is igazzá:
legvégső s legutolsó szép lakomájuk egyék már
itt Odüszeusz palotájában mai nappal a kérők,
lélekevő fáradság közt kik a tagjaimat már
szétnyűtték őrléssel, most egyenek legutolszor."

Így szólt ez; megörült az igének a bajnok Odüsszeusz
s Zeusz dörgésének: mert tudta, hogy ittvan a bosszú.

Gyűltek Odüsszeusz szép házában a többi leányok
s nempihenő lángot gyujtottak a tűzhelyen immár.
Télemakhosz meg kelt föl az ágyból, isteni férfi,
öltönyt öltve, hegyes kardját vállára kötötte,
majd gyönyörű saruit ragyogó talpára csatolta,
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet.
És a küszöbre került, s Eurükleiához ekép szólt:
"Kedves anyó, megtiszteltétek-e végül a vándort
ággyal s étellel, vagy: mint fekszik, ki se bánja?
Mert hisz az édesanyám is olyan, bármíly okos asszony,
megteszi azt, hogy a földi halandók közt a silányat
vaktában jóllátja, s a jót üresen tovaküldi."

Válaszul így szólt most az okosszivü Eurükleia:
"Gyermekem, ebben anyád nem vétett, hát sose vádold.
Mert hiszen itt ült s bort ivott az, amennyire vágyott,
enni nem óhajtott többet; hisz anyád tudakolta.
És amikor pihenés, alvás járt már az eszében,
akkor anyád a leányoknak szólt, vessenek ágyat;
csakhogy a vendég, mint amolyan sorsverte busongó,
nem kívánt puha ágyon, lágy derekaljon aludni;
nyers bőrén az ökörnek hált inkább, meg a birkák
irháján odakint; s mi terítettünk takarót rá."

Szólt; mire Télemakhosz kifelé ment, végig a termen,
vitte a dárdáját; két fürge kutyája követte.
Jólábvértes akhájokhoz sietett ki a térre.
S most a cselédlányoknak mondta az isteni asszony,
Eurükleia, leánya a Peiszénór fia Ópsznak:
"Rajta, ti öntözzétek föl, kisöpörve a házat,
nagysebesen, s a remek székekre borítsatok ékes
bíbor szőnyegeket; ti pedig lukacsos szivacsokkal
mossátok le az asztalokat; ti a borkeverőket
tisztítsátok, a kettős serlegeket; ti a kútra
menjetek el vízért, szaporán hozzátok a házba.
Mert a kevély kérők nem lesznek messze sokáig,
hajnalban jönnek, hiszen ünnepet ül valamennyi."

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát.
És a sötétvizü kútfőhöz húsz ment el azonnal,
míg ügyesen sürgött-forgott a teremben a többi.

Majd az akhájok szolgalegényei jöttek; ezek meg
jól és értően hasogattak fát; a leányok
jöttek a forrástól. És jött be közéjük a kondás,
három legszebb hízóját hajtotta magával,
s mindet az udvari szép keritésnél hagyta legelni.
Ő maga mézédes szókkal szólt hős Odüszeuszhoz:
"Jó idegen, jobb szemmel néznek-e már az akhájok,
vagy megvetnek a házban téged, mint ezidáig?"

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Eumaiosz, bár büntetnék meg az istenek őket
csúnya, kevély és átkos tetteikért, melyeket más
házában tesznek, s nincs bennük semmi szemérem."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s ekkor a kecskék pásztora jött közelükbe, Melantheusz:
legszebb kecskéit hajtotta be éppen a nyájból,
kérőknek lakomául; két bojtára követte.
Visszhangos tornácba a kecskéket bekötötte,
s ő maga szúró szókkal szólt Odüszeuszhoz azonnal:
"Ej, idegen, terhünkre te még itt jársz a teremben,
és koldulsz a vitézektől? Hát nem takarodsz ki?
Azt hiszem, egymástól mi előbb már nem köszönünk el,
mint egymás öklét ízlelve: a kéregetésed
nincs rendjén: az akhájok másutt is lakomáznak."

Ezt mondotta; de mitse felelt leleményes Odüsszeusz,
némán rázta fejét, szive mélyén rejtve a rosszat.

Arra, Philoitiosz, emberek elseje, harmadikul jött,
kérőknek meddő tehenet s hízott gödölyéket
hajtva: a révészek hozták ezeket, kik az embert
áthordják a vizen, ha az ő tájukra vetődik.
Visszhangos tornácba az állatait bekötötte,
ő maga Eumaioszhoz lépett s kérdeni kezdte:
"Mondd csak meg, kondás, ki az új vendég, aki most jött
szép palotánkba? S az apja, az anyja ki? Ő maga mit mond,
honnan ered? Hol a nemzetsége s az otthona földje?
Ó, a szegény: hisz alakja olyan, mint büszke királyé:
csakhogy az istenek így meritik le a messzebolyongót,
s néki ilyen rossz sorsot szőnek, még ha király is."

Szólt, és jobbjával megfogta kezét Odüszeusznak,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Üdvözlégy, vendég atyus, és legalább a jövőben
légy boldog, mert most, látom, sok bajba merültél.
Zeusz atya, nincs nálad pusztítóbb isten az égben:
nemzed a férfiakat, de utána hagyod lemerülni
őket a bajba könyörtelen és a dühös nyavalyákba.
Lásd, a verejték vert ki, amint rádnéztem, a könnyem
csordult, mert az eszembe jutott Odüszeusz: bizonyára
ő is ilyen rongyokban jár-kel a földilakók közt,
hogyha ugyan valahol még él és látja a napfényt.
Hogyha pedig meghalt s Hádész házába került már,
jaj nekem akkor a jó Odüszeuszért, jaj, hiszen engem
még gyereket, csordássá ő tett lenn a kephallén
földön. S most, hogy száma se már a baromnak, s másnál
ennyire nem szaporodnak a széleshomloku marhák:
most mástól kapom én a parancsot, hogy betereljem
nékik a marhákat lakomázni; fiával a házban
nem gondolnak, az istentől sem félnek; a távol
járó úr vagyonát fel akarják osztani végül.
Hát hisz az én lelkem kedves kebelemben elégszer
hánykódik hevesen: mert rossz ám, míg fia itt él,
marháimmal a más mezejére vonulnom el innen,
és idegen néphez; de bizony gonoszabb, ha maradva
őrzöm az állatokat, mások számára, bajok közt.
Már elszöktem volna talán más büszke királyhoz
régen, mert ami itt van, tűrni tovább lehetetlen;
azt a szerencsétlent várom mégis, valahonnan
tán hazatérve, a kérőket szétszórja a házban."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Csordás, hisz nem vagy hitvány te, sem esztelen ember;
jól látom magam is, hogy okosság fér a szivedhez;
hát neked elmondom, szent esküvel is kijelentem:
tudja tehát meg Zeusz legelőbb, meg a vendégasztal,
s tűzhelye hős Odüszeusznak, amelyhez járulok itten,
hogy megjő Odüszeusz ide, míg te is itt vagy a házban,
és megláthatod őt a szemeddel, hogyha kivánod,
mint öli majd le a kérőket, kik a házban urak most."

Erre a marhát őrző csordás válaszul így szólt:
"Jó idegen, Zeusz vinné teljesedésbe a szódat:
meglátnád, hogy erőm míly nagy s kezeim se silányak."
S Eumaiosz velük együtt kérte az égilakókat,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen.

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s közben a kérők Télemakhosz számára a romlást
és a halált tervezték; s jött balról a madárjel:
fennsuhanó hegyi sas, karmában gyönge galambbal.
Amphinomosz szólalt meg köztük szónoki szóval:
"Kedveseim, látom, sose fut már célba e tervünk:
Télemakhosz megölése; siessünk hát lakománkhoz."

Így szólt Amphinomosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Majd, hogy az isteni hős Odüszeusz házához elértek,
bent köpenyük székekre s a karszékekre vetették,
áldoztak hájas juhokat, hízott gödölyéket,
áldoztak hízott disznót, marhát a mezőről;
s belsőrészt sütvén, szétosztván, egybekeverték
vízzel a bort és osztott már poharat ki a kondás.
Emberek elseje járt a kenyér gyönyörű kosarával
körbe, Philoitiosz, és borukat töltötte Melantheusz.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Bent ültette le Télemakhosz, cselt szőve, Odüsszeuszt,
nem távol jólépült otthona kőküszöbétől,
egy faragatlan széket tett oda és kicsi asztalt;
s tett oda belsőrészből húst, töltött neki bort is
szép szinarany serlegben, s hozzá íly szavakat szólt:
"Itt ülj most szépen, daliák közt bort iszogatva.
Én szúró szavukat, kezüket majd visszariasztom
innen a kérőknek, mert nem vendégfogadó ez,
ám Odüszeusz palotája, ki ezt számomra szerezte.
És, kérők, fékezzétek szivetekben a gáncsot
és kezetek, nehogy itt civakodjunk és veszekedjünk."

Így szólt; erre a kérők mind ajkukba haraptak,
bámulták a fiút, hogy mennyire bátor a hangja.
S Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
"Télemakhosz szava bárha kemény is, tűrjük, akhájok,
hallgassunk rá, bár szörnyen fenyegetve parancsol;
bántani most őt Zeusz Kronión nem hagyja: különben
elhallgattatnók, bármíly élesszavu szónok."

Így szólt Antinoosz, hanem ő nem ügyelt a szavára.
Közben a városon át szent áldozat-állataikkal
mentek a hírnökök; és gyülekeztek a fürtös akhájok
messzelövő nagy Apollón árnyas szent ligetében.

S ők, hogy a háthús megsült és húzták le a nyársról,
már szétosztva, dicsőséges lakomát lakomáztak.
Tettek a felszolgálók részt Odüszeusznak elébe,
annyit, amennyit a többi kapott; így adta parancsát
Télemakhosz, kedves fia isteni hős Odüszeusznak.

Most sem hagyta Athéné, hogy szűnjék meg a kérők
lélekemésztő ócsárlása: hatoljon a bántás
még mélyebbre szivébe az isteni hős Odüszeusznak.
Volt ott egy gonosz ember a kérők nagy seregében,
Ktészipposznak hívták, és a hazája Szamé volt:
ez feleségül, igen nagy kincseiben bizakodva,
kérte a régen messzeszakadt Odüszeusz feleségét.
Hát a kevély kérők közül ez szólt most legelőször:
"Hős kérők, mondok valamit, hallgassatok énrám.
Részét már megkapta a vendég, úgy, ahogy illik;
mert nem igazságos, sose szép, hogy Télemakhosznak
vendégét, ha akárki jön is, még megrövidítsük:
íme tehát adok én is ajándékot neki, hogy majd
adja a fürdős-szolgának, vagy bárki egyébnek,
isteni hős Odüszeusz palotája ölén aki szolgál."

Szólt, s izmos markával ökörlábat hajitott rá,
melyet előbb a kosárból vett ki; de bajnok Odüsszeusz
könnyeden elrántotta fejét, s közben szive mélyén
csak keserűn nevetett: a szilárd falat érte a lábcsont.
Ktészipposzt meg Télemakhosz korholta szavával:
"Ktészipposz, bizony így jobban járt sokkal a lelked:
elvétetted a vendéget, mert félrehajolt ő.
Mert hiszen érte hegyes dárdám derekadba beverném,
és temetésed rendezhetné itt az apád, nem
nászod. Hát gonoszat házamban senkise merjen,
mert már felfogom én s értem lelkemben, amit kell,
s hogy mi a jó, mi a rossz: hisz gyermek voltam idáig.
Azt még csak tűröm, szemeim láttára miképen
öldösitek juhaim, borom isszátok, gabonámat
faljátok ti: nehéz egynek harcolni sokakkal.
Csakhogy a rosszat már nekem itt gonoszul ne tegyétek;
vagy ha megölni akarnátok még engem is érccel,
ezt magam is kívánnám már, több lenne a haszna,
hogyha halok, mint szemlélnem szakadatlan a szégyent,
hogy vendégeimet bántják s gyönyörű palotámban
minden szolgaleányt rútul rángatnak a kérők."

Így szólt; és amazok mind hosszan csöndbe merültek.
Csak nagykésőn mondta Damasztoridész Ageláosz:
"Kedveseim, közülünk ha igazságos szavakat hall,
senki ne sértődjék meg, zokszót senkise ejtsen;
hát sose lökdössétek a vándort, mást se a szolgák
közt, kik az isteni hős Odüszeusz házába sürögnek.
Télemakhoszhoz s anyjához meg van nekem egy szóm;
gyöngéd szó, mely tán mindkettő szíve szerint lesz.
Kettőtök kebelében amíg még hitte a lélek,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérhet, elérhet,
addig ugyan nem volt vétek, hogy vártatok és itt
fékeztétek a kérőket, hisz a hasznotok is több
úgy lett volna, ha ő megtérvén megjön a házba.
Csakhogy most bizonyos, hogy már sose jön haza többé:
ülj hát édesanyád mellé s mondd el neki mindezt,
menjen a legderekabbhoz, a legtöbb kincset adóhoz,
hogy te is élvezd már, ami rádmaradott az apádtól,
idd borod, edd kenyered, s ő más házát igazítsa."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Halld, Ageláosz - Zeuszra s apám sok szörnyü bajára,
messze hazájától aki jár, vagy tán odalett már
én nem kívánom halogatni anyám lakodalmát,
sőt kérem, hogy eredjen a kedve szerint, adományt is
bőven adok; csak restellem, hogy anyám palotánkból
durva szavakkal elűzzem; ilyentől mentsen az isten."

Így szólt Télemakhosz; de a kérők közt nagy Athéné
nemlohadó nevetést keltett, s eszüket kicsavarta.
S már idegen lett állcsontjuk s még egyre nevettek,
véres húsokat ettek, mindnek a két szeme könnyel
telt meg egészen, a lelkük már sejtette a sírást.
S isteni-képü Theoklümenosz kezdett a beszédbe:
"Jaj, nyomorultak, míly átok sujt? Éjbe borult már
teljesen arcotok és fejetek, meg a térdetek is lenn,
úszik a könnyben az orcátok, fölhangzik a jajszó,
ázik a síkos vérben a fal meg a szépmivü fülkék,
árnyakkal telt már meg a csarnok, telt meg az udvar,
szállnak a mély Ereboszba, homályba; a nap kialudt már,
nincs odafönt, s a sötétségnek vészes köde terjeng."

Szólt; mire mind édes nevetésre fakadtak a kérők.
S Eurümakhosz, Polübosz fia kezdett köztük a szóba:
"Lám elment esze ennek a most idejött idegennek.
Rajta, vezessétek ki, legények, azonnal az ajtón:
menjen már a piacra, ha itt neki éj van a házban."

Isteni-képü Theoklümenosz pedig újra ekép szólt:
"Eurümakhosz, sose kértelek én téged vezetőért:
megvan még a szemem s a fülem, két lábam is itt van,
és kebelemben jó eszem is, nem akad hiba benne:
majd kivezetnek ezek, mert látom már, hogy a vész jön,
s attól nem tud messzekerülni vagy elmenekülni
egy kérő sem: mind, akik isteni hős Odüszeusznak
háza ölén most sértve kevélyen rosszat okoztok."

Szólt, és már ment is ki a kényelmes palotából,
Peiraiosz házához; az őt szivesen befogadta.
Hát egymásra kacsintva a kérők most valahányan
Télemakhoszt bosszantották, kinevetve az ő két
vendégét. És egyik a hetyke fiúk közül így szólt:
"Télemakhosz, nincs vendéglátó gazda, ki nálad
rosszabbul járhat. Hisz ez itt csak csúnya csavargó,
enni meg inni mohó, de a munkát nem nagyon érti,
semmi nehéz dolgot, csak lézeng, terhe a földnek;
és az a másik meg nekiáll jósolni jövendőt.
Jobb, ha tanácsom megfogadod, hisz a hasznod is így több:
két vendéged a jóevezőjü hajóba bedobjuk,
és szikelosz néphez küldjük; remek áron eladjuk."

Hát így szóltak a kérők; ő nem ügyelt a szavukra,
szótalanul csak az apját nézte, vigyázta szünetlen,
hogy mikor is csap végre kezével a szemtelenekre.

Szembe velük gyönyörű széket vitetett be a közbe
Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
s így hallgatta beszédét mindnek a férfiteremből.
S ők készítgették mulatozva, nevetve, az édes
dús lakomát, miután áldozták bőven a barmot;
mégsem lett lakomájuknál iszonyúbb a világon,
melyet az istennő meg a bátor férfiu főzött
ekkor a kérőknek, kik előbb csufosat cselekedtek.

S most az eszébe vetette bagolyszemü Pallasz Athéné
Íkariosz lányának, okosszivü Pénelopénak,
íjat tennie s szürke vasat kérői elébe
versenyül, és az ölést megkezdeni férje lakában.
S ő a magas lépcsőn fölső házába, elindult;
izmos kézbe ragadta a kampós kulcsot, a szépet,
mely rézből készült, s elefántcsont volt a fogója.
Belső terme felé sietett; vele mentek a lányok.
Fölhalmozva feküdt ott kincse királyi urának,
réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas,
ott függött az a visszacsapó íj, és a nyilaknak
tegze, amelyben sóhaj-ütő sok vesszeje várt már.
Ezt Lakedaimónban neki egykor ajándokul adta
Íphitosz Eurütidész, a haláltalanokra hasonló.
Összekerültenek ők egymással Messzénében,
bölcseszü Orszilokhosz házában, melybe Odüsszeusz
kárpótlásért jött: ez járt neki ettöl a néptől:
Messzénébe ragadtak a jóevezőjü hajósok
háromszáz birkát Ithakából, pásztoraikkal.
Értük szállt követül ki Odüsszeusz ekkora útra
még sihederként, mert küldötte az apja s a vének.
Ott járt Íphitosz is, ki keresve kutatta tizenkét
eltűnt kancáját, szívós öszvéreit akkor;
és a lovak hozták a fejére a vészt meg a véget,
mert miután az erőslelkű Zeusz-sarjhoz, a harcos
Héraklészhoz elért, aki híres a nagy munkákról,
az vendég létére megölte a háza ölében
őt gonoszul, nem tisztelt istent, s mit maga nyujtott
néki, a vendégasztalt sem; de megölte a férfit
és a patás lovakat mind megtartotta magának.
Még azokért járt ő, mikor összekerült Odüszeusszal,
s íjat adott neki, Eurütoszét, aki ezt a fiára
hagyta örökbe, midőn elhúnyt a magas palotában.
Éles kardot adott, jó dárdát néki Odüsszeusz,
mint első vendégadományt, de nem ültek az egymás
asztala mellé, mert Zeusz sarja előbb leütötte
Íphitosz Eurütidészt, a haláltalanokra hasonlót.
Attól kapta az íjat Odüsszeusz, és sose vitte
hadba magával, hogyha elindult barna hajókkal,
mint szeretett társ emlékét őrizte örökkön
termeiben, s másutt nem hordta, csak otthona földjén.

És hogy elért belső terméhez az isteni asszony,
tölgyküszöbére fölállt ott, melyet hajdan a jó ács
mesterien legyalult, azután csaptatta zsinórral,
oldalfát tett rá, ragyogó ajtókat ezekre;
Pénelopeia a szíjat eloldta a zár-karikákról,
és beleillesztvén kulcsát, széttolta a závárt
és a reteszt. Úgy bődült az föl, mintha a réten
nagy bika bődül föl, szép ajtaja ekkora zajjal
zörrent kulcsa ütése alatt, szétnyíltak a szárnyak.
Bent nagy emelvény állt; föllépett rá: azon álltak
illatozó szép drága ruhákkal rakva a ládák.
Ágaskodva emelte le végül az íjat a szögről,
együtt fényes tokjával, mely jól boritotta.
Ott azután le is ült, kedves térdére letette,
éles hangon sírt, így húzta elő ura íját.
S hogy gyönyörére betelt már sokkönnyű zokogással,
visszaeredt a nemes kérőkhöz a férfiterembe,
vitte kezében a visszacsapó íjat, meg a tegzet,
mely sírást okozó nyílvesszőkkel tele volt már.
Szolgálói vasalt kast hoztak utána, amelyben
hős ura sok versenyszerszáma hevert, a vas és érc.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott,
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével;
szorgos szolgaleány állt mindkét oldala mellé.
Nyomban a kérőkhöz fordult, így mondta beszédét:
"Hallgassátok a szóm, ti nemes kérők, kik e háznak
úgy nekiestetek, esztek is, isztok is itten örökké,
mert rég távolidőzik a gazda; de mondani mást már
nem tudtok, sem egyéb ürügyet kitalálni, csak azt, hogy
engem akartok mind elvenni hites feleségül.
Rajta tehát, kérők, ha ilyen díj tűnik elétek.
Isteni hős Odüszeusz íját versenyre bocsátom:
mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját,
s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával,
majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat,
mely pedig oly gyönyörű, telides-tele dús vagyonával;
jól tudom én: álmomban is emlékezni fogok rá."

Szólt, és Eumaioszt odahívta, az isteni kondást,
íját tennie s szürke vasat kérői elébe.
Könnyrefakadt, átvette, letette elébük a kondás;
s látva az úr íját, a gulyás is sírt a sarokban.
Antinoosz rájukförmedt, szót szólva kimondta:
"Bamba parasztok, nem láttok messzebb ti a mánál,
két nyomorult, minek is pityeregtek, az asszonyotoknak
lelkét keblében bolygatva? Hisz úgyis elég sok
kín bénítja a lelkét, mert jó hitvese meghalt.
Hát idebent némán egyetek, vagy sírjatok ottkinn,
eltakarodva a házból, és hagyjátok az íjat
áldatlan versenyre a kérőknek: mivel én azt
nem hinném, hogy akadna, ki egykönnyen felidegzi.
Mert hisz ezek közt nincs olyan egy sem, mint amilyen volt
bajnok Odüsszeusz, kit magam is láttam szemeimmel,
s emlékszem még rá, pedig akkor kisfiu voltam."

Így szólt, ám közben kebelében a lelke remélte:
ő lesz majd, aki fölhúrozza s a sok vason átlő.
És bizony ő lett az, ki megízlelhette először
nyílvesszőjét hős Odüszeusznak, akit lakomázva
sértegetett a teremben s ráuszitotta a többit.

Télemakhosz meg ekép szólt nékik szent erejével:
"Jaj, eszemet Kronidész Zeusz már elvette egészen.
Édesanyám azt mondja, pedighát annyira józan,
hogy feleségül megy máshoz s elhagyja a házat:
és én még nevetek, buta szívvel örülni tudok még.
Rajta tehát, kérők, ha ilyen díj tűnik elétek,
mint aminő asszonyt nem hordoz mást az akháj föld,
Argoszban, se Mükénében s szentföldü Püloszban,
itt Ithakában sem, sem a szárazföld televényén;
tudjátok ti is azt, minek is dícsérem anyámat?
El ne odázzátok ti a versenyt, hosszan az íjnak
ajzását ne halasszátok, hadd lássuk a dolgot.
Sőt magam is megpróbálkoznám evvel az íjjal.
Tán fölhúrozom én s a vason tán átfut a vesszőm;
akkor anyám, a királyné nem megy el innen a házból
mással, hogy szomorodjam, tán majd nem hagy el engem,
édesapám szép fegyvereit ha emelni tudom már."

Mondta, s a válláról bíbor köpenyét levetette,
fölpattanva, hegyes kardját is vette le véle.
Sorban a fejszéket föl is állította, egy árkot
ásva az összesnek, hosszút, csaptatta zsinórral,
s feltöltötte körül. S elfogta a bámulat őket,
míly gyönyörűen rakta ki, bár azelőtt sose látta.
Majd a küszöbre került és megpróbálta az íjat.
Háromszor megrázta, magához húzni igyekvőn,
háromszor kifogyott az erőből, bárha remélte
lelkében, hogy még fölidegzi s a sok vason átlő.
S nékifeszülve negyedszer, tán még megteszi végre,
csakhogy Odüsszeusz intett s megfékezte a vágyót.
Télemakhosz pedig így szólt újból szent erejével:
"Jaj, hát már hitvány leszek én és gyönge ezentúl,
vagy nagyon ifju vagyok s még nincs mit bízni karomban,
hogy megvédhessen, ha viszályt kezd vélem akárki.
Rajta tehát ti, akiknek nálam több az erőtök,
próbáljátok ez íjat, döntsük már el a versenyt."

Szólt, és lába elébe, a földre letette az íjat,
támasztotta eresztékes, sima ajtófához:
és odatette a gyors vesszőt is a szép karikához,
s honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre.
S Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
"Rajta tehát, jobbkéz fele sorbahaladva, ti társak,
ott kezdjétek a sort, hol a bort a kupákba betöltik."
Így szólt Antinoosz, s mindnek tetszett a beszéde.
És legelőször Leiódész, Oinopsz fia kelt föl:
oltárnézőjük volt ez, s hol a drága vegyítő
állt, legbeljebb ült mindig; s neki volt csak a vétek
gyűlöletes, korholta miatta elégszer a többit.
Hát ő fogta először a gyors vesszőt meg az íjat,
és odaállt a küszöbre, s az íjat megpróbálta,
s föl nem húrozhatta, mivel hamarabb belefáradt
gyöngéd, lágy keze. Így szólt ekkor a várakozókhoz:
"Én már nem feszitem ki, fiúk, vegye más a kezébe;
sok derekat fog még ez az íj megfosztani bátor
lelkétől s a szivétől: csakhogy jobb odaveszni,
mint noha élni tovább, de örökre lemondani arról,
mind amiért vágyón és nap nap után idegyűlünk.
Most csak akad köztünk néhány, ki reméli szivében,
hogy nőül veszi Pénelopét, Odüszeusz feleségét:
ám ha az íjjal próbát tesz s maga látja a dolgot,
akkor csak kérjen meg más széplelkü akháj nőt,
sok jegyajándékkal; s menjen feleségül az ahhoz,
kit neki sorsa jelölt, s ki a legtöbb kincset igéri."

Így szólt hát, s a kezéből újra letette az íjat,
s támasztotta eresztékes, sima ajtófához,
és odatette a gyors vesszőt is a szép karikához,
s honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre.
Antinoosz meg ráförmedt, szót szólva kimondta:
"Leiódész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
rettenetes, kínzó: hallom, s már elfut a méreg;
azt mondod, hogy sok derekat megfoszt ez a fegyver
lelkétől, csak mert te magad nem győzöd erővel.
Mert nem olyannak szült a világra anyád, a királyné,
hogy kifeszítsed az íjat s jól tudj bánni a nyíllal.
Majd a nemes kérők közül egy sebesen kifeszíti."

Szólt, s kecskék őrzőjét hívta közelbe, Melantheuszt:
"Rajta, Melanthiosz, indulj, rakj tüzet itt a teremben,
tégy közelébe hatalmas széket s gyapjat a székre;
hozz azután bentről egy jókora faggyukorongot,
hogyha fölolvasztjuk, megkenjük véle az íjat,
ifjak, s majd nekivágunk és befejezzük a versenyt."

Szólt; lobogó lángot gyujtott bent erre Melantheusz,
tett közelébe hatalmas széket s gyapjat a székre;
hozta a házból is ki a jókora faggyukorongot.
Ekkor az ifjak fölmelegítették, de az íjat
nem tudták kifeszíteni, mert erejük kevesebb volt.
S Antinoosz volt hátra csak isteni Eurümakhosszal,
kérők két vezetője, közöttük a legderekabbak.

Együtt mentek most ketten kifelé a teremből,
csordás és kondás, szolgái a hős Odüszeusznak;
és a nyomukba eredt a sokattűrt isteni férfi.
És amikor kívül jártak már udvaron, ajtón,
akkor hozzájuk mézédes szókkal ekép szólt:
"Csordás és te kanász, megmondjam-e nektek a szómat,
vagy pedig elrejtsem? De a lelkem szólani késztet.
Harcolnátok-e érte, ha most valahonnan Odüsszeusz
hirtelen így megjönne, egy istenség hazahozná?
Kit védelmeznétek, a kérőket vagy Odüsszeuszt?
Lelketek és szivetek, mondjátok meg, hogyan érez."

Erre a marhát őrző csordás válaszul így szólt:
"Zeusz atya, bárcsak e vágyam teljesedésbe mehetne;
bár hazaérne urunk, bár hozná vissza a daimón;
meglátnád, hogy erőm míly nagy s kezeim se silányak."
S Eumaiosz vele együtt kérte az égilakókat,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen.
Ő meg a kettőnek látván őszinte szivébe,
újra ekép fordult hozzájuk, szólva szavával:
"Itt van már, hiszen én vagyok az: sok bajnak utána
értem, húsz év elteltével, az itthoni földre.
S már látom, hogy a házam ölén egyedül ti örültök
szolgáim közt jöttömnek: nem is ért a fülembe,
hogy hazatérésem más így kérné könyörögve.
Hát, ami lesz, kijelentem nektek, igaz szavaimmal,
isten a gőgös kérőket ha megadja levernem,
mindkettőtöknek feleséget, birtokot adva,
házat emeltetek itt, közelemben, s Télemakhosszal
társak, testvérek lesztek ti előttem ezentúl.
Lássátok, mutatok szemeteknek más bizonyos jelt,
hogy rámismervén, bizalom keljen szivetekben,
sebhelyemet, mit a hófogu kan mart, Autolükosznak
sarjaival régen hogy a Parnasszoszra siettem."

Mondta, s odébbtartotta a rongyait ekkor a sebről.
S ők, hogy meglátták s föl is ismerték az egészet,
sírtak, a bölcs Odüszeusz köribé vetvén ki a karjuk,
és szeretettel csókolták a fejét meg a vállát.
És nekik is fejüket, kezüket csókolta Odüsszeusz.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
hogyha Odüsszeusz így nem szól s vele nem veti végét:
"Szűntessétek a sírást és a nyögést, nehogy egy is
meglásson, ha kijön, s odabent elmondja a dolgot.
Menjetek inkább egyenként a terembe, ne együtt.
Én legelőbb, azután ti; a jel pedig ez legyen, íme:
majd a kevély kérők közül egy sem lesz, aki hagyja,
hogy nekem átadják a kezembe a tegzet, az íjat:
ámde te, isteni Eumaiosz, hozd végig a házon
íjamat és a kezembe te add és mondd meg a nőknek,
termük jólácsolt kapuit zárják el erősen,
és ha közűlük jajt vagy zajt hall bárki a házból,
férfiakét, zárt termünkből, kapuhoz ne szaladjon,
csak végezze a munkáját némán, nyugalomban.
És te, Philoitiosz, isteni férfi, figyeld a parancsom:
zárd el az udvari ajtót gyorsan, jól reteszeld el."

Szólt, s már lépett is be a kényelmes palotába;
s honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre.
S két szolgája a hős Odüszeusznak ment be utána.

Eurümakhosz meg már fel-alá forgatta az íjat,
láng lobogása fölött melegítve, de hátra biz így sem
tudta feszíteni; és följajdult hősi szivében.
Bosszankodva beszélt azután, szót szólva kimondta:
"Jaj nekem, értetek is, magamért is mardos a méreg.
S annyira már nem a nászt siratom, noha bánt az is engem:
hisz van még sok akháj nő, itt is, a vízkoszorúzta
szép Ithakában, egyéb városban is épp elegendő;
ámde ha ennyire elmaradunk az erőnkkel Odüsszeusz
karja mögött, hogy még felhúzni se tudjuk az íját,
rajtunk akkor a szégyen a messzi utódok előtt is."
Eupeithész fia, Antinoosz szólt válaszul erre:
"Eurümakhosz, sose lesz így: meglátod magad is majd.
Hisz ma a nép közt épp emez istennek van a szentelt
ünnepe: íjat most ki feszítene? csak nyugalomban
üljetek itt: de a fejszéket tán hagyjuk a földben
állni: hiszen nem fog hozzájuk nyúlni amúgysem,
szép termébe ki lép Láertiadész Odüszeusznak.
Rajta, a töltögető járjon már körben a borral,
hadd áldozzunk, s hagyjuk az ívelt íjat e napra;
hajnalban meg a kecskék pásztora hozza, Melantheusz,
hozzánk legszebben hízott gödölyéit a nyájból,
hogy híres nyilazó Phoibosznak combokat adva,
megpróbáljuk az íjat, a versenyt végbevihessük."

Így szólt Antinoosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Hírnökök öblítő vizet öntöttek kezeikre,
s minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És miután áldoztak s ittak, amennyit akartak,
cselt szövögetve eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Büszke királynő sok kérője, figyelj a szavamra:
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
Eurümakhoszt meg az isteni Antimakhoszt a leginkább
kérem, mert úgy mondta a szót az imént, ahogy illik,
hogy hagyjátok az íjat, bízva az égilakókban:
majd ad az isten reggel erőt, akinek csak akarja.
Hagyjátok nekem is megfognom e szép sima íjat,
hogy veletek próbáljam erőm s a kezem, van-e bennem
még oly erő, mint hajlékony testemben a múltban,
vagy már elsorvadt a bolyongásban s a nyomorban."

Szólt; de bizony megbotránkoztak a többiek erre,
mert féltek, hogy a jó íjat fölidegzi a vándor.
Antinoosz meg ráförmedt, szót szólva kimondta:
"Jaj, nyomorult idegen, nincs már egy csöpp kis eszed sem.
Hát nem örülsz, hogy büszke körünkben ilyen nyugalomban
itt lakomázhatsz, nem koplalsz, és hallod a hangunk
és a beszédünket? Nincs koldus, más idegen sincs,
társalgásunkat kinek így hallgatni lehetne.
Téged a mézizü bor sebzett meg; másokat éppígy
megront, hogyha mohón nyelik és mértéktelen isszák.
Hírneves Eurütión kentaurosz is egykor a bortól
bódult el, házában a hősszivü Peirithoosznak,
hogy lapithákhoz látogatott. Bor szállt a fejébe,
s őrjöngvén, gonoszat mívelt házában a hősnek.
Megharagudtak a bajnokok és nekiestek: az ajtón
vonszolták kifelé, bősz érccel előbb lemetélve
orrát és fülét; s ő bomlott ésszel utána
bódult lelke miatt átkot hordozva bolyongott.
Kentaurok s lapithák így kezdtek háboruságot;
ámde magának okozta a legtöbb bajt az a részeg.
Éppenilyen nagy bajt jóslok neked is, ha az íjat
megfeszited: sose számíthatsz azután kegyelemre
itt, a mi községünkben, mert mi a barna hajóban
majd Ekhetoszhoz, az emberkínzó szörnyü királyhoz
küldünk el, s onnan sohasem menekülsz. Csak igyál hát
csöndben, az ifjabbakkal már ne akarj vetekedni."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Antinoosz, nem igazságos, sose szép, hogy a kedvét
szegd a fiam vendégének, ki betért palotánkba.
Tán ha Odüsszeusz roppant íját jól fölidegzi,
bízva a karjában s erejében most ez a koldus,
azt hiszed, elvisz majd engem s elvesz feleségül?
Ezt a reményt ugyan ő maga sem táplálja szivében.
Hát ne akadjon olyan kérő, ki ezért a szivében
bosszúsan lakomáznék itt; sose volna ez illő."

Néki meg Eurümakhosz, Polübosz fia adta a választ:
"Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
nem hisszük, hogy a férjed lesz, hiszen ez nem is illő;
csakhogy szégyeljük, ha kicsúfol a férfi, az asszony,
mert még így szólhat rólunk egy akháj, ki silányabb:
»Ó, be erőtlenek óhajtják feleségül a bajnok
nőjét, szép kicsiszolt íját fölajozni se tudják:
egy jövevény koldus pedig eljött erre bolyongva,
s könnyen fölhúrozta az íjat, a sok vason átlőtt.«
Így szólhatnának, s mireánk zúdulna a szégyen."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Eurümakhosz, hisz a községben jó híre amúgysem
kelhet azoknak, akik fölemésztik a nagyszerü férfi
házát. És azután ez mért is lenne gyalázat?
Mert hisz tagbaszakadt és jó nagy termetü férfi
és nemes ember gyermeke ő, azt vallja magáról.
Adjátok neki hát a nagy íjat, lássuk a dolgot.
Íme, kimondom a szót, és így megy teljesedésbe:
hogyha segíti Apollón és fölidegzi az íjat,
inget adok neki én, köpenyeggel, drága ruhákkal,
jóhegyü hosszu gerelyt a kutyák meg az emberek ellen,
és vele kétélű kardot, talpára sarúkat,
és oda küldöm el őt, hova vágyik a szíve, a lelke."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Nálam, anyám, joga több nincs senkinek ehhez az íjhoz:
annak adom, kinek óhajtom, s attól tagadom meg;
és aki csak sziklás Ithakán gyakorolja uralmát,
vagy bármely szigeten; szemben lovas éliszi tájjal:
egy sem tarthat erővel vissza. Ha úgy akarom, hát
néki örökbe adom, hogy hordja magával az íjat.
Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot. Az íj meg a férfiaké lesz
és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban."

Megdöbbenve vonult termébe az isteni asszony,
mert a fiú okos intelmét befogadta szivébe.
Szolgaleányaival fölső házába vonulva,
drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.

Közben a hajlott íjat vitte az isteni kondás;
s rárivalogtak a kérők ekkor mind a teremben.
Egyik a fennhéjázó ifjak közt imigyen szólt:
"Hej, te szerencsétlen kondás, hova mégy te az íjjal,
mondd, te csavargó. Hisz disznók közt fürge kutyáid
gyorsan fölfalnak, jó távol, hogyha Apollón
nékünk kedvez majd, meg a többi haláltalan isten."
Így szóltak; mire ő ott helybe letette az íjat,
mert megijedt, amiért oly sok dühös ifju rivallt rá.
Csakhogy másoldalt meg Télemakhosz fenyegette:
"Vidd csak az íjat, apó; sose jó mindenki szavára
hallgatnod: mert bár ifjabb vagyok, innen a rétre
űzlek, meghajigálva kövekkel, mert van erőm rá.
Bárcsak erősebb volnék nemcsak nálad: az összes
kérőknél is, akik palotámnak ölén vigadoznak:
néhányat hamar elkergetnék csúfosan innen
házunkból haza, mert mind csak gonoszat szövögetnek."

Szólt; mire mind édes nevetésre fakadtak a kérők,
s immár Télemakhoszra nem is haragudtak erősen.
És Eumaiosz az íjat vitte tovább a teremben,
s hős Odüszeusznak tette kezébe, megállva előtte.
Majd odahívta, e szókkal, a dajkát, Eurükleiát:
"Télemakhosz kívánja, okosszivü Eurükleia,
jólácsolt kapuit hogy zárjad el itt a teremnek,
és ha a nők közül egy hall jajt vagy zajt idebentről,
férfiakét, zárt termünkből, kapuhoz ne szaladjon,
csak végezze a munkáját némán, nyugalomban."

Így szólt; és az anyó szava szárnyatlan maradott már;
mind elzárta a kényelmes termekben az ajtót.

Erre Philoitiosz is kiosont szép csöndben a házból,
jól elzárta kerítésvégen az udvari ajtót.
Kettősívü hajónak sás-köteléke hevert ott
oszlopok aljában, vele jól bekötözte az ajtót,
s ment be. Ahonnan előbb fölkelt, le is ült ama székre,
s nézte Odüsszeuszt. Ez meg már forgatta az íjat,
és föl-alá forgatva figyelte, körültapogatta,
szú nem rágta-e még szaruját, míg távolidőzött.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
"Ejnye, be érthet az íjhoz, míly ravaszul tapogatja.
Tán bizony otthon ilyen van néki a háza ölében,
vagy készíteni kíván éppilyet, és a kezében
erre meg arra ezért forgatja a csúnya csavargó."

Másik a fennhéjázó ifjak közt meg ekép szólt:
"Bár a szerencséjét is akép lelné föl az útján,
mint ahogyan föl tudja az íjat majd idegezni."
Hát így szóltak a kérők; ám leleményes Odüsszeusz
nyomban, amint fölemelte az íjat, megtapogatta.
S mint aki nagyszerü énekmondó s ért is a lanthoz,
és könnyen kifeszíti a húrt, új szegre csavarva,
és a juh-bélt mindkétoldalt megerősiti szépen,
úgy idegezte föl azt, nem erőlködvén, nagy Odüsszeusz.
Próbát tett azután, jobbkézzel nyúlva a húrhoz:
fölzendült, s mint fecskéé, szép hangja olyan volt.
Bosszankodtak a kérők szörnyen, mindnek a színe
megsápadt. Zeusz jelt mutatott, dörgött a magasból.
Örvendett ezután a sokattűrt isteni férfi,
hogy csodajelt küldött a ravasz Kronosz égbeli sarja.
Fogta a gyors nyílvesszőt, mely mellette kihúzva
asztalon ott feküdött: öblös tegezében a többi
várt, de hamar meg kellett még ízlelniök azt is.
Húrra helyezve, rovátkáit most vonta magához,
s még ugyanonnan, a székéből célozva szilárdul,
lőtte ki azt a nyilat, s egyetlen fejsze fokát sem
tévesztette el ő, hanem átsuhogott valamennyin
rézterhes nyila. Ő pedig így szólt Télemakhoszhoz:
"Télemakhosz, nem hoz vendéged rád a teremben
szégyent: nem vétettem a célt el, az íj idegével
sem bajlódtam hosszan: erőm sértetlen, egész még,
épp nem olyan, mint becsmérelve gyaláztak a kérők.
Most pedig itt az idő vacsorát készíteni nékik
napfényben, s azután még máshogyan is mulatozni
tánccal, lantszóval, mely a víg lakomák koronája."

Így szólt: intve szemölddel; s jó kardját felövezte
Télemakhosz, kedves fia isteni hős Odüszeusznak,
s drága kezét kelevéze köré kulcsolva, közelben
állt meg, a trónszéknél, ragyogó ércmezbe takartan.

Rongyait elhajitotta a sokleleményü Odüsszeusz,
s nagy küszöbére szökellt, markolva az íjat, a tegzet,
mely nyíllal teli volt, gyors vesszőit meg a földre
szórta a lába elé, s kérők közepette ekép szólt:
"Ennek az áldatlan versenynek végeszakadt már;
most más célt keresek, mire ember még sose célzott:
hátha sikerre jutok s diadalt ad nékem Apollón."

Szólt, s keserű nyíllal célzott hamar Antinooszra.
Az pedig éppen a drága kupát készült fölemelni,
kétfülü szép szinarany kelyhet, forgatta kezében,
hogy bort ízleljen, nem járt a halál a fejében;
hisz gondolni ki tudna olyat, hogy a sok lakomázó
közt egyetlen férfi, akármíly szörnyü erős is,
ráküldhesse a csúnya halált meg az éjszinü véget?
S lám Odüsszeusz átlőtte a vesszőt mégis a torkán,
gyenge nyakán másoldalt jött ki az érchegyü vessző.
Félrehanyatlott és a pohár kiesett a kezéből,
nyomban, s dőlt ki az élete vére azonnal az orrán
vastag bő sugarában. Az asztalt fölboritotta,
lábával fellökve, az ennivaló legurult mind:
mocskos lett a kenyér meg a hús. Zsivalyogtak a kérők
végig a termeken át, hogy látták társuk elestét,
fölpattantak a székükből, szaladoztak a házban,
fürkészték a szilárd falakat, mindenfele nézve,
s nem leltek pajzsot, jó dárdát kézberagadni.
Hát Odüszeuszt haragos szavaikkal ekép fenyegették:
"Hé, idegen, vesztedre nyilaztál férfiseregbe.
Nem vár több verseny: kész már meredek veszedelmed:
lám, lenyilaztad a legderakabb fiatal daliánkat
itt Ithakában; ezért léssz most keselyűk lakomája."

Így szólt mindegyikük, hiszen azt vélték: akaratlan
ölte meg azt a vitézt: nem vették észre a balgák,
hogy veszedelmük hurka fonódott már a nyakukra.
Görbén fölfele nézve beszélt leleményes Odüsszeusz:
"Hej, ti kutyák, azt hittétek, hogy már sose térek
Trója alól haza én, hát így nyírtátok a házam,
együtt háltatok itt szolgálóimmal erővel,
még éltem s feleségül akartátok feleségem,
nem féltétek az isteneket, kik az égbe lakoznak,
s nem rettegve, hogy egyszer elérhet az emberi gáncs is.
Most a halál hálóját hurkolom én nyakatokra."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
Körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.
S csak maga Eurümakhosz volt az, ki felelt a szavára:
"Hát ha te vagy, ki megérkeztél, Ithaké Odüszeusza,
akkor igazsággal mondod, hogy a bajnok akhájok
házadban s mezeidben sok gonoszat cselekedtek.
Csakhogy már itt fekszik az összes kár okozója,
Antinoosz: hisz mindezeket csakis ő cselekedte,
és nem is annyira házasságot akart a szivében,
mást inkább, mit néki Kroníón úgysem adott meg:
jólépült Ithaké fejedelme hogy ő maga légyen;
és fiadat, neki cselt vetvén, meg akarta öletni.
Íme, elérte a végzete már; kíméld a te néped.
És mi a községben gyűjtünk majd kincseket össze,
és mit elettünk-ittunk itt a te termed ölében,
kárpótlunk érette, fejenként húszökör-érő
jó rezet és aranyat hordván ide, mígcsak a szíved
nem melegül föl. S addig nem vétek, ha haragszol."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Eurümakhosz, ha ti mindazt, mit csak apátok örökbe
nektek adott, nekem adnátok, s még többet is annál,
még akkor se pihenne kezem meg az öldökölésben,
csak ha a kérők dölyféért mind megfizetek már.
Most választhattok, mit akartok: küzdeni vélem,
vagy menekülni, ha lesz, ki a vészt el tudja kerülni:
ám meredek veszedelme elől, hiszem, egy se menekszik."

Szólt; mire mindnek a térde s a kedves szíve elernyedt.
S Eurümakhosz kezdett most újra beszélni közöttük:
"Kedveseim, győző kezeit sose fékezi már ez,
most, hogy a széprecsiszolt íjat fölemelte s a tegzet,
síma küszöbről addig lő majd, mígcsak e házban
mindünket le nem öl: szánjuk hát harcra magunkat.
Rántsátok ki a kardotokat, s tartsátok az asztalt
pajzsul a gyorsanölő nyilak ellen; sűrü sereggel
törjünk rá, a küszöbről tán még visszaszorítjuk,
s akkor tán kijutunk, zajt verve a városi nép közt:
úgy eshet, hogy utolszor lőtte nyilát ez az ember."

Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot,
kétélűt, ércbőlkalapáltat, s már nekirontott
szörnyü kiáltással. De Odüsszeusz lőtt ugyanekkor
s Eurümakhosz mellét csecse mellett verte keresztül
és májába hatolt be a gyors nyíl. Kardja kezéből
hullt le a földre, s az asztalon át maga is lehanyatlott,
meggörbedve bukott le: gurultak a földre az étkek
és kettős kelyhek. Homlokkal verte a földet,
míg ott kínlódott, s közben két lábbal a széket
rúgva, vonaglott; majd a szemére omolt a sötétség.

Amphinomosz meg akarta rohanni a bajnok Odüsszeuszt,
szembeszaladt vele, éles kardját rántva ki, hátha
visszaszorítja az ajtótól. Csakhogy megelőzte
Télemakhosz, hátulról dobva ki érchegyü dárdát
válla közé, s átfúrta a dárda egészen a mellét;
döngve zuhant le azonnal, a homloka verte a földet.
Télemakhosz meg elugrott és otthagyta a dárdát
Amphinomoszban, mert félt, hogy, ha kihúzni akarná
hosszúárnyékú kelevézét, még egy akháj hős
nékiszökell karddal, vagy míg lehajol, neki is sujt.
Indult futva, elért szeretett apjához azonnal,
oldala mellé állt s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Édesapám, hozok én két dárdát, pajzsot azonnal,
és sisakot, tömör-ércü halántékodra-simúlót,
s mentemben felövezkedem én, s a gulyást meg a kondást
fölszerelem: mert jobb fölfegyverkezve csatázni."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hozd, de szaladj, míg védelmemre nyilam van elég még:
mert ha magam maradok, leszorítanak ők a küszöbről."

Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
s ment a szobába, ahol sok híres fegyvere függött.
Négy pajzsot leemelt onnan, nyolc jóhegyü dárdát
s négy lószőrtarajos sisakot, mind nagyszerü ércből;
indult s vitte, elért szeretett apjához azonnal;
és legelőször is ő maga kapta magára az ércet,
két szolgája is így bújt szép fegyverbe utána,
s bölcsszivü, tarkaeszű Odüszeusz köribé odaálltak.
Az meg, amíg volt nála elég nyíl védekezéshez,
folyton egy-egy kérőt vett célba a háza ölében,
s egyik a másik után fordult föl, hullva halomba.
Majd amikor kifogyott a király nyila már a csatában,
íját akkor a jólépült terem oszlopa mellé
támasztotta, a tündöklő falnak nekidöntve,
s négyrétű pajzsot boritott vállára azonnal,
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
s fogta a két bátor kelevézt, érccel diszitettet.

Volt az erős falon egy mellékajtó a magasban,
messzebb már, végső párkányánál a teremnek,
ott elzárta a szűk folyosó útját ez az ajtó.
Ezt szemmel tartotta Odüsszeusz rendeletére
Eumaiosz: mert egy följáró vitt csak odáig.
S most Ageláosz szólt amazok közt, mindhez, e szókkal:
"Kedveseim, nem akadna, ki ott fönn tudna kijutni,
és szólhatna a népnek, lármát verne azonnal?
Úgy eshet, hogy utolszor lőtte nyilát ez az ember."

Néki a kecskék pásztora így szólt erre, Melantheusz:
"Isteni sarj, Ageláosz, nem lehet: ott van az udvar
szörnyü közel, s a kijárata keskeny a szűk folyosónak:
ott egy erős ember mindünket visszaszoríthat.
Rajta viszont, hozok én nektek fegyvert a szobából;
vértet is ölthettek: hisz akad bent; nem hiszem én, hogy
máshova rakták volna Odüsszeusz és deli sarja."

Szólt, s már lépdelt föl kecskék őrzője, Melantheusz,
át a terem résén, kamarái felé Odüszeusznak.
Vitt onnan ki tizenkét pajzsot, jó kelevézt is,
és érces sisakot, lószőrtarajút, ugyanannyit;
indult vissza, s a kérőknek tüstént odaadta.
Ekkor Odüsszeusz térde s a kedves szíve elernyedt,
látva, miként bújnak fegyverbe, kezükkel a hosszú
dárdát mint rázzák; most látta nehéznek a harcot.
Télemakhoszhoz fordult hát, szárnyas szavakat szólt:
"Télemakhosz, valamely szolgáló itt a teremben
csúnya csatát készít minekünk, vagy a szolga, Melantheusz."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Édesapám, bizony én vagyok itt, nem más, aki vétett,
mert hisz a tárház-ajtót el nem zártam, a szépen
záródót: s egy ügyes kém ezt közülük kitalálta.
Menj, jó Eumaiosz, zárd jól el az ottani ajtót,
és tudd meg, melyik asszony vitte sikerre a dolguk,
vagy tán, mint sejtem, Doliosz fiusarja, Melantheusz."

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek;
közben a kecskék pásztora indult újra, Melantheusz,
hogy szép fegyvereket hozzon. Meglátta a kondás,
és Odüszeuszhoz, a szomszédjához azonnal ekép szólt:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
ott megy a bajkeverő ember, kire mind gyanakodtunk,
újra a tárházhoz. Mondd hát meg igaz szavaiddal,
öljem-e meg, ha fölébe tudok kerekedni, azonnal,
vagy hozzam hozzád, hogy megbüntessed a dölyfért
és a gonoszságért, mit a házadban követett el."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Én és Télemakhosz majd fékentartjuk a büszke
kérőket termünkben, akárhogy törnek előre;
míg ketten ti kezét és lábát hátracsavarva,
dobjátok be a tárházba, s bekötözve az ajtót,
húzzátok föl jól a magasba, fonott kötelekkel,
oszlopon át a gerendáig vonjátok egészen,
éljen csak hosszan, szenvedje a rettenetes kínt."

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát;
mentek a tárházig, s ott elrejtőztek előle.
Fegyvereket kutatott az a tárház mély zugolyában,
ők meg a két ajtófélfánál lesbe fölálltak.
És mikor épp a küszöbre került igyekezve Melantheusz,
egy kézben gyönyörű tarajos sisakot kicipelve,
másikban meg öreg pajzsot, mit a rozsda borított,
- ezt hős Láertész hordozta, mikor fiatal volt,
most elhagyva hevert, szíján foszlott ki a varrás -,
akkor ezek nekiestek s hurcolták a hajánál
fogva megint be, s a megkínzottat a földre vetették,
és a kezét-lábát kínzó kötelékbe kötözték,
hátracsavarva erősen, ahogy meghagyta parancsát
Láertész fiusarja, sokattűrt fényes Odüsszeusz;
s jólsodrott kötelekkel húzták őt a magasba,
oszlopon át a gerendáig vonták föl egészen.
Majd pedig, Eumaiosz kondás, szurkáltad e szókkal:
"Most azután itt őrködhetsz már végig az éjben,
jó puha fekhelyeden, te Melanthiosz, úgy, ahogy illet;
és ködbőlszülető Hajnalt; ha az Ókeanoszból
kél, az aranytrónút, nem véted el: úgyis olyankor
hajtasz a kérőknek kecskéket a házba ebédre."

Így ez kínokozó gúzsban kifeszítve maradt ott,
s ők elzárva a fénylő ajtót s újra a vértbe
bújva, siettek vissza a tarkaeszű Odüszeuszhoz.
Bent haragot-lihegőn álltak mind: ott a küszöbnél
ők négyen, s mélyén a teremnek a sok nemes ember.
S jött közelükbe egészen Zeusz lánysarja, Athéné,
Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.
És Odüszeusz megörült, mikor őt meglátta, s ekép szólt:
"Mentór, védelmezz, ne feledd el a drága barátot,
hisz sok jót tettem veled én, s együtt növekedtünk."

Szólt, megsejtve, hogy ő népkeltő Pallasz Athéné.
Más részén a teremnek meg zsivajogtak a kérők.
S szólt legelőbb fenyegetve Damasztoridész Ageláosz:
"Mentór, rá ne vegyen valahogy még téged Odüsszeusz,
hogy te a kérők ellen küzdj s őt védd e csatában.
Mert ez a szándékunk s hiszem, így megy teljesedésbe:
majd ha megöltük e kettőt itt, az apát a fiával,
köztük pusztulsz el magad is, ha ilyesmi a terved,
s ezt akarod mívelni: fejeddel megfizeted majd.
És ha erőtöket elvesszük már fegyvereinkkel,
minden birtokodat palotádban s kinn a mezőkön
egybekeverjük Odüsszeuszéval; s házad ölében
élni a lányaid és fiaid sem fognak ezentúl,
s hű feleséged sem jár-kél majd itt Ithakában."

Szólt; s a szivében Athéné jobban megharagudva,
szólt haragos szóval, korholta keményen Odüsszeuszt:
"Nincs meg a teljes erőd, Odüszeusz, a szived sem olyan már,
mint mikor isteni sarjért, hókaru szép Helenéért
hosszu kilenc évig verekedtél folyton a trósszal,
sok férfit döftél le a rémületes viadalban,
és Priamosz várát a te terved vette be végül.
S most mikor itthon vagy, palotádban, a birtokaid közt,
nincs meg erőd, nyöszörögsz s emezekkel szembe se szállasz?
Rajta, barátom, most állj mellém s nézd meg e munkát,
hogy meglásd, mit is ér, ha reátör a rosszakarókra
Mentór Alkimidész, hálásan az egykori jókért."

Szólt, de bizony döntő győzelmet még nem adott ő,
csak bátorságát s erejét próbálta ki ekkor
bajnok Odüsszeusznak s Odüszeusz fejedelmi fiának.
Ő maga fölröppent a terem kormos tetejére,
s fecskemadárként ült le a füstbefutotta gerendán.

Buzdította a kérőket most hős Ageláosz,
Eurünomosz s vele Amphimedón, Démoptolemosszal,
s Peiszandrosz, ki Polüktór sarja, vitéz Polübosszal:
minden kérő közt ők voltak a legkitünőbbek,
mindvalamennyi között, akik életükért verekedtek:
mert hisz a többit az íj meg a sűrü nyilak leigázták.
S most Ageláosz szólt amazok közt, mindhez, e szókkal:
"Kedveseim, győző kezeit csak fékezi már ez,
lám, Mentór is odébbállt már, csak üres szavakat szólt,
és azok ott a küszöb közelébe magukra maradtak.
Hát ne is együtt vessétek most rájuk a dárdát,
csak ti hatan legelől, háthogyha megadja a nagy Zeusz,
hogy leterítjük Odüsszeuszt és a miénk a dicsőség.
Mert hisz a többivel úgyse marad már gond, ha az elhull."

Szólt; mire mind kelevézt hajitottak, hajtva szavára;
csakhogy a dárdákat mind félreütötte Athéné.
Egyik az ajtófélfát verte keresztül az érccel,
másiknak dárdája a jó ajtóba csapódott;
s volt, ki a falba ütötte csupán kőris-kelevézét.
És hogy a kérők sok gerelyét már így kikerülték,
köztük eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
"Kedveseim, rajtunk van a sor már, hogy kihajítsuk
dárdáinkat ezekre, akik minket le akarnak
mészárolni, sok eddigi gaztettük tetejébe."

Szólt; mire mind céloztak jól, s azután kivetették
jóhegyü fegyverüket. S Démoptolemoszt nagy Odüsszeusz;
Eurüadészt hős Télemakhosz, s Elatoszt meg a kondás,
Peiszandroszt meg az ökrök pásztora küldte halálba,
és ezek ott mindnyájan a roppant földbe haraptak,
míg hátrálva futott a terem sarkába a többi.
Ők odaszökkentek, húzták ki belőlük a dárdát.

Jóhegyü sok kelevézt dobtak most újra a kérők;
csakhogy a legtöbb lándzsát félreütötte Athéné.
Egyik az ajtófélfát verte keresztül az érccel,
másiknak dárdája a jó ajtóba csapódott;
s volt, ki a falba ütötte csupán kőris-kelevézét.
Télemakhosz csuklóján Amphimedón keze ejtett
könnyü sebet: bőrét horzsolta az érchegyü dárda.
Eumaioszt hosszú kelevézzel vállonütötte
pajzsa fölött Ktészipposz: a földre esett le a dárda.
Ők meg a bölcsszivü, tarkaeszű Odüszeusz közeléből
dobták újra a kérő-rajra a jóhegyü dárdát.
Eurüdamászt megdobta a várdúló nagy Odüsszeusz,
Amphimedónt hős Télemakhosz, Polüboszt meg a kondás;
Ktészipposzt meg a csordás verte keresztül utána,
mellén sujtva meg őt, azután dicsekedve ekép szólt:
"Ó, Polütherszész sarja, te híres nagy csufolódó,
hagyd el a nagy szavakat máskor, bízz isteneinkre
mindent, és ne az őrületedre, hisz ők derekabbak.
Íme viszonzást kapsz az ökörlábért, amit adtál
isteni hőst Odüszeusznak, amint koldult a teremben."

Míg ezt mondta az ökrök pásztora, addig Odüsszeusz
nagynyelü lándzsával megszúrta Damasztoridészt is.
Télemakhosz Leiókritosz, Euénór fia ellen
dobta az érckelevézt, s lágyékát verte keresztül:
az pedig arcrazuhant és homloka verte a földet.
Emberölő pajzsát végül fölemelte Athéné
fönt, a terem tetején; mind megrettentek a kérők.
Föl-leszaladtak a házban, akár tehenek, ha a bőgöly
száll hátukra, csapongva, s a csordát kergeti körbe,
szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal.
Ők meg akár kampóscsőrű, karmos keselyűk, ha
jönnek a bércekből s rácsapnak a kismadarakra,
melyek a felhőkből menekülve a síkra suhantak,
csakhogy azok rájukcsapnak, s mind védtelen elvész,
nem szabadul; s aki látja, örül, mert szép e vadászat:
így estek neki ők is a kérőknek, s a teremben
öldöstek mindenfele; hangzott csúnya nyögésük,
míg a fejük beszakadt, s párolgott vérrel a föld is.

Leiódész Odüszeuszhoz inalt, átfogta a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Térded ölelve könyörgök, Odüsszeusz, légy kegyelemmel.
Én soha nem míveltem a házad ölében a nőkkel
rosszat, sem szóval, sem tettel, sőt lebeszéltem
mindig a többieket, ha ki így kívánt cselekedni.
Nem hallgattak rám, sose tartózkodtak a rossztól:
ostoba vétkeikért a gonosz sors őket elérte.
Én oltárnéző vagyok és elesem velük együtt,
ártatlan: ha a jótettnek nincs semmi jutalma."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Hogyha a látójuk voltál, amivel dicsekedsz most,
sokszor imádkoztál bizonyára e férfiteremben,
hogy hazatérésemnek az édes napja ne jőjjön,
s hogy hozzád menjen s teneked szüljön feleségem.
Hát a goromba haláltól most te se fogsz menekülni."

Így szólt, és izmos kézzel fölemelte a kardot,
melyet imént ejtett le a haldokló Ageláosz,
lába elé; s a nyakát megcsapta középen a karddal.
Még szava hangzott és feje már gördült a homokban.

Terpiadész dalnok kikerülte az éjszinü véget,
Phémiosz, az, ki dalolt a körükben kényszerüségből.
Ő odaállt, élesszavu lantját tartva kezében
ahhoz a hátsó ajtóhoz; szive kétfele oszlott:
vajjon osonjon-e nagy Zeusz oltárához a házból,
s üljön-e arra a kőre az udvarban, min Odüsszeusz
s Láertész sok ökör combját égette az égnek,
vagy térdét kulcsolja-e át, odafutva a hőshöz.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
térdét fogja ölelni az isteni hős Odüszeusznak.
Ekkor az öblös lantot a földre letette, a borral
telt vegyitővödör és az ezüstszögü szék közelébe,
ő meg Odüsszeuszhoz pattant, megölelte a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Térded ölelve könyörgök, Odüsszeusz, légy kegyelemmel.
Mert magad is megbánod majd, ha megölted a lantost,
engem, az istenek és a halandók ének-adóját.
Én a magam tanitója vagyok, lelkemben az isten
mindenféle dal ösvényét ültette: hiszem, hogy
téged mint istent zenglek: ne akarj lenyakazni.
Télemakhosz, kedves fiad is megmondja, hogy így volt:
nem haszonért jártam palotádnak ölébe, nem önként,
hogy kérők lakomái után kedvükre daloljak;
többen voltak, erősebbek, s idehoztak erővel."

Télemakhosz hallotta e szókat szent erejével,
s oldala mellett álló hős apjához ekép szólt:
"Állj meg, az ártatlant hegyes érccel meg ne sebezzed.
S mentsük véle Medónt is, a hírnököt, őt, aki engem,
míg kicsi gyermek voltam e házban, mindig is ápolt,
hogyha ugyan le nem ölte Philoitiosz őt, vagy a kondás,
vagy tebeléd nem botlott, míg föl-alá viharoztál."

Szólt; s ezt meghallotta Medón is, a bölcseszü hírnök:
mert ő széke alatt bújt meg, s a fejére ökörbőrt,
frissennyúzottat boritott, hogy a vészt kikerülje.
Nyomban előugrott, levetette azonnal a bőrt is,
Télemakhoszhoz pattant és megölelte a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Itt vagyok, édesem, én: könyörülj és mondd meg apádnak,
kárt ne tegyen bennem hegyes érccel, hős erejével,
felbőszülve a kérők ellen, kik palotáját
és vagyonát nyírták, és balgán semmibevettek."

Elmosolyodva felelte a nagylelelményü Odüsszeusz:
"Bátorság, a fiam megmentett, megszabadított,
lásd meg a lelkedben s majd mondd el másnak is aztán,
hogy sokkal jobb ám jót, mint gonoszat cselekedni.
Menjetek innen az öldöklésből, s kívül az ajtón
ülj le az udvarban, te is és az a sokdalu lantos,
míg idebent el nem végzem mindazt, ami rám vár."

Szólt; mire mentek is ők ketten kifelé a teremből.
És a hatalmas Zeusz oltára elé telepedtek,
vizsgán néztek szét, várták a halálukat egyre.
Vizsgán nézett szét Odüszeusz is bent: lel-e férfit
még, aki, éltét lopva, kerülgeti éjszinü végét.
S látta, hogy ott fekszik már mindjük a vérben, a porban,
együtt szörnyü sokan, valamint a halak sokasága,
melyet az ősz tengerből mind kifogott a halásznép
sokszemü hálóval, s az öböl partjára vetett ki:
mind a fövenyben hányódnak, s vágyódnak a vízbe,
életüket míg el nem orozza a tündökölő nap:
így omlottak a kérők ott egymás tetejébe.
Télemakhoszhoz ekép szólt most leleményes Odüsszeusz:
"Télemakhosz, szólítsd be a dajkát, Eurükleiát,
hadd mondok neki már egy szót, ami nyomja a lelkem."

Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
megzörgette az ajtót és odahívta a dajkát:
"Jer be, te régszületett dajkánk, ki a szolgaleányok
munkájára ügyelsz mindig palotánknak ölében.
Jőjj ide: hív az apám, valamit most mondani kíván."

Így szólt; és az anyó szava szárnyatlan maradott már;
és kinyitotta a kényelmes terem ajtaja szárnyát,
és indult be; s az apja elé bevezette az ifjú.
És a megölt tetemek mellett ottlelte Odüsszeuszt,
véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt,
mely marhát falt föl, s most lép ki a marha-akolból;
és az egész szügye és mindkétoldalt a pofája
vértől elboritott, ránézni is oly riadalmas:
így boritotta a vér Odüszeusz lábát s a kezét is.
Hát mikor ez meglátta a holtakat és a kifolyt vért,
már készült rivalogni, hiszen nagy volt ez a hőstett;
csakhogy az ujjongását megfékezte Odüsszeusz,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Csak lelkedben örülj, te anyó, fékezd a rivalgást;
mert elhullt daliákon az ujjongás kegyeletlen.
Isteni sors és sok gaztettük igázta le őket;
mert hisz a földi halandók közt senkit se becsültek,
sem nemeset, se silányt, ha körükbe akárki vetődött:
ostoba vétkeiért a gonosz sors őket elérte.
Rajta, sorold föl a nőket most nekem itt, palotámban,
engem kik nem tisztelnek s kik a bűntelenek, mondd."

Eurükleia, a kedves dajka, felelt neki erre:
"Kedves gyermekem, elmondom, mi a tiszta igazság.
Ötven szolgáló nő él a te házad ölében:
mindezeket munkán munkálni mi megtanitottuk,
és gyapjat gyaratolni, viselni a szolgai sorsot;
szégyenteljes tettre tizenketten vetemedtek,
engem sem tisztelve, de még őt, Pénelopét sem.
Télemakhosz nemrég nőtt fel, s nem hagyta az anyja,
hogy rendelkezzék a leányokkal palotádban.
S most hadd menjek föl ragyogó termünkbe, s a nődnek
hadd szóljak, kire álmot küldött íme egy isten."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Még ne riasszad fel; csak hívd a terembe a nőket
mindazokat, kik idáig olyan csufosat cselekedtek."

Így szólt; és az anyó indult, ment végig a termen,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket.
És Odüszeusz a fiát, az ökörpásztort, meg a kondást
szólította magához, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Hordjátok ki a hullákat, noszogatva a nőket,
hogy vegyenek részt ebben, s tisztítsák meg az ékes
székeket, asztalokat vízzel, lukacsos szivacsokkal.
És ha a házat már elrendeztétek egészen,
hajtsátok ki a szolgálókat a drága teremből,
udvari szép kerités meg a félszer közti darabra,
hosszuhegyű karddal kaszaboljátok valamennyit,
míg lelkük kiröpül, s Aphrodítét elfeledik már,
kit bírtak, hogy a kérőkkel titkon közösültek."

Szólt; és jöttek a nők mindnyájan, sűrü csoportban,
szörnyü jajongással, bőséges könnyeket ontva.
És legelőször az elhulltak tetemét hordták ki,
s elkeritett udvar szép tornácán letették,
egymásnak tetejébe, ahogy kijelölte Odüsszeusz
ő maga, sürgetvén, hordták hát kényszerüségből.
És azután a nagyonszép székeket és a sok asztalt
sorban megmosták vízzel, lukacsos szivacsokkal.
S Télemakhosz meg a csordás és a kanász kaparókkal
szép díszes palotájuk földjét elsimitották;
és minden szemetet pitvarba leraktak a lányok.
És miután már mindent elrendeztek a házban,
hajtották ki a szolgálókat a drága teremből,
udvari szép kerités meg a félszer közti darabra,
egy szegletbe, ahonnan nem volt semmi menekvés.
Köztük a jóeszü Télemakhosz kezdett a beszédbe:
"Hát tisztességes véggel vegyem én el a lelkük?
nékik, kik szégyent zuditottak mind a fejemre
s édesanyámra is, és kérőkkel háltak a házban?"

Szólt; s kékorru hajó tartókötelét odakötve
egy magas oszlophoz, jól meghurkolta a kamrán,
jó magasan kifeszítve: a lábuk földre ne érjen.
Mint ha a szélesszárnyu rigók vagy a gyenge galambok
hullnak a tőrbe, amely bokrok közt van kifeszítve,
mert fészkük keresik, de gonosz nyoszolyára találnak,
így, egymás mellett a fejükkel, függtek a lányok,
hurkokkal nyakukon, hogy vesszenek el nyomorultul.
Lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.
S íme, Melantheuszt ajtón át pitvarba vezették:
s ott gonosz érccel az orrát és füleit lemetélték
és tépték ki szemérmét, nyersen ebeknek ebédül,
s szétzúzták a kezét-lábát, haragudva szivükben.

Lábukat és kezüket megmosták ennekutána,
és besiettek Odüsszeuszhoz, befejezve a dolguk;
ő pedig így szólt kedves dajkájához azonnal:
"Hozz be, anyó, baj-elűző kénkövet és tüzet is hozz,
hadd füstölhessem ki a termet. S Pénelopeiát
hívd ide már te magad, szolgáló-nőivel együtt,
s minden szolgaleányt küldj hozzám már e terembe."

Eurükleia, a kedves dajka, azonnal ekép szólt:
"Kedves gyermekem, úgy mondtál mindent, ahogy illik.
Csak hadd hozzam előbb a ruhát, a köpenyt meg az inget,
hogy ne maradj így rongyokkal beborítva hatalmas
vállad a termedben: megszólhatnának ezért még."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Tűz lobbanjon csak legelőbb nekem itt a teremben."

Mondta; s a kedves dajka nem is volt szófogadatlan;
hozta a kénkövet és parazsat: s leleményes Odüsszeusz
kénnel megfüstölte a termet, a házat, az udvart.

Majd indult az anyó Odüszeusz szép termein által,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket;
jöttek a nők a teremből, fáklyát hordva kezükben.
Ellepték Odüszeuszt, gyöngéd szeretettel ölelték,
és szeretettel csókolták a fejét meg a vállát,
és a kezét, ahol érték; s őt elfogta az édes
sírás vágya, mikor ráismert mindegyikükre.

Lelkendezve szaladt az anyó föl a fönti terembe,
úrnőjének szólni, hogy itt van a férje a házban;
térde rohanvást mozgott, lába viszont botlódott.
Ott feje mellé állt, és hozzá nyomban ekép szólt:
"Ébredj, Pénelopeia, leányom, lásd a szemeddel
azt, mire nap-nap után úgy vágyódtál a szivedben.
Megjött már Odüszeusz, s házába, ha késve is, eljött,
és meg is ölte a gőgös kérőket, kik a házát
feldúlták, vagyonát falták, a fiát megalázták."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Kedves anyó, eszedet vették el az istenek immár;
bármíly bölcsnek eszét megbontják ők, ha akarják,
és aki megbomlott, tudják téríteni észhez:
ők tettek benned kárt: eddig józan eszed volt.
Mit gúnyolsz engem, mikor úgyis szenved a lelkem?
ennyire félrebeszélsz s elkergeted álmom, az édest,
mely lekötött s kedves szemhéjamat elboritotta?
Íly mélyen nem aludtam azóta, mióta Odüsszeusz
ment meglátni az Átok-Tróját, vesszen e név is!
Rajta tehát, csak eredj és menj le megint a terembe.
Hogyha a szolgálónőim közül erre talán más
jön nekem íly hírrel, s így ver föl az álmom öléből,
csúnyán kergetem azt ismét le, a lenti terembe
egy-kettőre; de téged most megment az öregség."

Eurükleia, a kedves dajka, felelte azonnal:
"Nem gúnyollak, kislányom, de a tiszta igazság,
hogy hazajött Odüszeusz és itt van, ahogy kijelentem,
ő a szegény idegen, kit olyan sok bántalom ért lenn.
Télemakhosz rég tudta, hogy itt van; csakhogy az apja
szándékát el tudta szivében rejteni bölcsen,
míg az a kérők csúf dölyféért nem fizetett meg."

Szólt; és Pénelopé megörült, szökkent le az ágyról,
és a nyakába borult az anyónak, a könnyei hulltak,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Jaj, kedves dajkám, hát mondd meg igaz szavaiddal,
hogy ha valóban már hazajött, mint mondod, a férjem,
hogy lehetett rácsapnia néki a szemtelenekre,
hisz maga volt, míg ők mindig sokan ültek a házban."

Eurükleia, a kedves dajka, felelte azonnal:
"Nem tudom én, nem láttam, csak hallottam a jajszót,
míg pusztultak; a jólépült háló zugolyában
ültünk félve, s a jó ajtók mind zárva maradtak,
míg a fiad nem hívott vissza megint a terembe,
Télemakhosz: mert őt küldötte utánam az apja.
És a megölt tetemek mellett ottleltem Odüsszeuszt;
ott állt: és a kemény talajon körülötte hevertek
egymáson: lelked melegebb lett volna, ha látod
véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt.
Mind szorosan fekszik már kívül az udvari ajtón,
ő meg a szép házat most füstöli kénnel, igen nagy
lángot gyujtatván, s engem küld érted előre.
Jer be tehát, hogy mindkettőtök tudjon örülni
drága szivében, hisz sok rosszat tűrtetek eddig.
Teljesedett a ti régtáplált nagy vágyatok immár:
élve került haza tűzhelye mellé, téged is ittlelt,
és a fiát is a termeiben: s akik ővele rosszat
míveltek, mind megfizetett házában azoknak."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Kedves anyó, ne örülj még ennyire fékeveszetten.
Hisz tudod azt, hogy örülnénk mind, ha a házba belépne
és a leginkább én s a fiam, ki az ő fia éppúgy:
csakhogy amit mondtál, nem igaz, bizony így nem esett az,
ám a nemes kérőket egy isten küldte halálba,
megharagudva az ostoba dölyfért, s bűneikért is,
mert hisz a földi halandók közt senkit se becsültek,
sem nemeset, se silányt, ha körükbe akárki vetődött:
s ostoba vétkeikért megbűnhődtek. De Odüsszeusz
már sose jön haza, mert elpusztult távoli földön."

Eurükleia, a kedves dajka, azonnal ekép szólt:
"Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Férjedről, ki a tűzhely mellett bent van a házban,
azt mondod, sose tér meg: a lelked ilyen hitevesztett.
Rajta tehát, mondok neked egy másik bizonyos jelt,
azt a sebet, mit lábán mart a fehérfogu vadkan.
Ráismertem, amint mostam, neked is meg akartam
mondani: csakhogy a torkomat elszoritotta kezével;
óvatos elmével nem hagyta, hogy ott kifecsegjem.
Rajta, kövess: a kezedbe adom neked életem önként:
s hogyha becsapnálak, te veszíts el csúnya halállal."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Kedves anyó, az örökkéélő égilakóknak
szándékát nehezen lesed el, bármennyire bölcs vagy.
Mindazonáltal menjünk már a fiamhoz, az elhullt
kérőket hadd lássam, s azt, aki végüket adta."

Szólt, és ment le; erősen hányódott szive közben:
vajjon távolról kérdezze ki kedves urát csak
vagy fusson hozzá, csókolja kezét meg az arcát.
Majd hogy kőküszöbén áthágott már a teremnek,
ült le Odüsszeusszal szemben, tűzhely sugarában,
szembelevő falnál. Magas oszlop alatt nagy Odüsszeusz
ült csak, a földre szegezve szemét és várta, mit is mond
felséges felesége, ha őt meglátja szemével.
Az pedig ült hosszú csöndben, szive kábulatában:
olykor már-már ráismert, ha szemébe tekintett,
olykor azonban nem, mert oly rút volt a ruhája.

Télemakhosz korholta ekép, szót szólva kimondta:
"Gyász-anya, édesanyám, kinek ennyire zordon a lelke,
mondd, íly távol apámtól mért ülsz, hogy teheted meg,
hogy közelébe nem ülsz, s nem kérdezed őt szavaiddal?
Más asszony bizony íly makacsul vonakodva nem ülne
távol a férjétől, aki oly sok bajnak utána
ér haza, húsz év elteltével, az itthoni földre;
csakhogy ilyen mindíg a te szíved, a kő se keményebb."
Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Gyermekem, elkábult kebelemben egészen a lelkem,
szólani sem tudok én hozzá, kérdezni se bírom,
és a szemébe tekinteni sem tudok. Ám ha valóban
ő Odüszeusz, aki most hazajött, egymásra mi akkor
ráismerni tudunk még jobban: olyan jeleinkből,
melyeket ember más nem tud, mint én meg a férjem."

Szólt; de mosolyra fakadt a sokattűrt isteni férfi,
s Télemakhoszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Télemakhosz, hagyd édesanyád, hogy a termem ölében
még próbára tegyen: rámismer jobban azonnal.
Most, amikor szurtos vagyok és rút rongy fedi testem,
megvet ezért s azt, hogy magam én vagyok én, sose vélné.
Gondoljuk hát meg, hogyan érjük el azt, ami legjobb.
Hisz ki csak egyetlen férfit pusztít el a község
földjén, bárha olyant, akinek nincs sok boszulója,
még az is elmenekül, rokonát odahagyja s a földjét:
és mi megöltük a város gyámolait, kik e földön
legderekabb ifjak: töprengj hát, mit cselekedjünk."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Kedves apám, ez után te magad nézz: mert hisz a földön
azt mondják, hogy a legkitünőbb elméd teneked van,
és a halandók közt ki se tud versengeni véled.
Majd mi követni fogunk buzgón, és híja nem is lesz
bátorságunknak: mi erőnkből telni fog, adjuk."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Hát majd elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Mosdjatok itt meg először is, aztán váltsatok inget,
és öltözzenek ünneplőbe a szolgaleányok;
majd élesszavu lantját fogja az isteni dalnok,
és játékos táncdalokat pengetve, vezessen;
higyje csak azt, lakodalmat ülünk mi a termek ölében,
az, ki e zajt meghallja a szomszédban vagy az úton.
Szerte a városban ne szaladjon híre a kérők
elpusztításának, amíg mi tanyánkra nem érünk,
messze, a sok fával díszlő jószágra, ahol majd
meglátjuk, hasznunkra mit ád az olümposzi nagy Zeusz."

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát.
Megfürdöttek előbb és vettek tiszta ruhákat,
ünneplőt öltöttek a nők; majd vájtbelü lantját
fogta az isteni dalnok s fölkeltette a vágyat
édes szép dalolásra, hibátlan nagyszerü táncra.
Zajjal telt meg a roppant ház, dobogott szakadatlan
lába a táncban igyekvőknek, meg a szépövü nőknek.
S volt, aki meghallotta a zajt, s ezt mondta az úton:
"Lám, hát férjhezment a sokatkért büszke királynő,
ó, a gonosz! törvényes urának nagy palotáját
őrzeni végig nem volt nyugta, kivárnia jöttét."
Így szóltak, de bizony nem tudták, hogy mi esett meg.
Most meg a nagyszivü bajnok Odüsszeuszt háza ölében
megfürdette a gazdasszony, megkente olajjal,
Eurünomé, szép inget adott rá, drága palástot;
és nagy szépséget hintett a fejére Athéné,
szemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Mint amidőn aranyat körülönt az ezüstre egy ember,
művész, kit tanitott Héphaisztosz s Pallasz Athéné
minden mesterségre, s ezért kezeműve nagyon szép,
így öntötte a bájt vállára, fejére az úrnő.
S ő lépett ki a kádból, mint valamely magas isten.
S honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre,
épp szemben feleségével, s neki íly szavakat szólt:
"Ó, te csodás asszony, be keményfalu kőszivet adtak
néked, az összes nőnél inkább, égilakóink:
más asszony bizony íly makacsul vonakodva nem ülne
távol a férjétől, aki oly sok bajnak utána
ér haza, húsz év elteltével, az itthoni földre.
Rajta azonban, anyó, vess ágyat, hogy lefeküdjem
egymagam is; feleségemnek vasból van a szíve."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Ó, te csodás, nincs bennem sem dölyf, sem lekicsinylés,
s nem bámullak: jól tudom én, míly külsejü voltál,
hogy hosszúevezőjü hajón innen tovaszálltál.
Most hát, Eurükleia, eredj, és vesd meg az ágyát,
kívül a jólépült hálón, melyet ő maga ácsolt:
vessétek meg az ágyát ottkinn, és tegyetek rá
drága köpenyt s vele bundákat, ragyogó takarókat."

Így szólt s tette urát próbára; de bajnok Odüsszeusz
fölsóhajtott, megszólítva a hű feleséget:
"Asszony, olyat mondtál, amivel csak gyötröd a lelkem.
Máshova, mondd, ki is állította az ágyam? Az értők
sem tudnák azt tenni, hacsak nem jön be egy isten,
s könnyen a kedve szerint nem hordja ki máshova onnan:
ember olyan nem akad, de nagyon fiatal se; ki könnyen
elmozdítja, mivel nagy titkot rejt az az értőn
készített ágy, mit nem más, de az én kezem ácsolt.
Mert keritésünkön belül egy nagy olajfa virágzott,
dúslombú, magas is, vastag, mint oszlop, a törzse.
Én eköré kívántam a hálótermem emelni,
sok kőből föl is építettem, jól betetőztem,
és jólzáródó, faragott ajtót remekeltem.
Majd az olajfának lombját vágtam le utána,
és törzsét gyökerétől kezdve simára faragtam
érccel jól s értőn, hosszát csaptatva zsinórral,
s ágylábbá kifaragtam, a fúróval kilyukasztva.
Innen kezdtem az ágyat emelni, amíg befejeztem,
díszítvén elefántcsonttal, meg arannyal-ezüsttel;
s bíbortól ragyogó szíjat feszitettem az ágyra.
Lám, elmondtam a titkos jelt: ám nem tudom én azt,
asszony, hogy vajon ott van-e még épségben az ágyam,
vagy pedig elvitték, elfűrészelve a törzset."

Szólt; mire Pénelopé kedves szive, térde elernyedt;
mert, mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
Könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette
két karját, s csókolta fejét, ezt mondta urának:
"Ó, ne neheztelj rám, Odüszeusz, ki a földilakók közt
úgyis a legbölcsebb vagy: ránkmérték a siralmat
isteneink: irigyelték, hogy mi az ifjukorunknak
együtt örvendjünk s aggkor küszöbére igy érjünk.
Most legalább ne neheztelj érte, ne is haragudj rám;
hogy nem öleltelek így meg, amint megláttam az arcod,
mert hisz az én lelkem kedves kebelemben örökké
attól borzadozott, hogy majd még eljön egy ember
és szóval rászed: sok a csúf nyereségre törekvő.
Mert sose tér az az argoszi szép Helené sem, a Zeusz-lány,
más ágyába, a vendéggel szerelembe vegyülve,
hogyha a bajnok akháj sarjakról tudja előre,
hogy majd visszaviszik szeretett földjére honának.
Őt bizonyára egy isten vitte a csúnya dologra,
mert ilyen átkos terv lelkében még sosem ébredt
addig, s akkor kezdődött a mi szörnyü bajunk is.
Most, miután elmondtad igaz szavaiddal az ágyunk
titkát, mit soha nem látott más földi halandó,
csak te meg én, és egy szolgáló-lány, az egyetlen:
Aktór lánya, kit édesapám jöttömkor adott még,
és ki szilárd hálótermünkre azóta vigyázott,
most, noha kétkedtem nagyonis, meggyőzted a lelkem."

Szólt; s Odüszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra,
lelkének-kedves feleségét sírva karolta.
Mint ahogy úszóknak nagy örömre tünik föl a szép föld,
kiknek jófalu bárkáját széttörte Poszeidón,
míg a viharban szállt dagadó hullámon, az árban:
s úszva a szárazföldre csupán kevesen szabadulnak,
míg beborítja a sós víz szennye egészen a testük,
s boldogan érnek a partra, a vészből megmenekülve:
Pénelopé is ilyen nagy örömmel nézte a férjét,
drága fehér karját a nyakáról vissza se vonta.
S tán zokogók elibé jön a rózsásujjú Hajnal,
hogyha ki nem gondol valamit nagy Pallasz Athéné:
föltartotta a hosszú éjt pályája határán,
s Ókeanoszban aranytrónú Hajnalt: paripáit
fogni szekérbe se hagyta, a fényt hordó rohanókat,
Lamposzt és Phaethónt, Éósz gyorslábu csikóit.
S most így szólt feleségéhez leleményes Odüsszeusz:
"Asszony; a próbáknak, tudd meg, végére nem értünk,
mert megmérni se tudjuk a munkát még, mi előttem
van, sok, szörnyü nehéz, s nekem azt el kell végeznem.
Teiresziász lelkétől így hallottam a jósszót
aznap, amint Hádész palotája ölébe leszálltam,
társaim és a magam hazatérte felől tudakozva.
Rajta tehát, asszony, menjünk lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Ott van az ágy, meglesz, amikor csak a lelked akarja,
most, miután a nagy istenek azt tették, hogy elértél
jólépült palotádnak ölébe, az itthoni földre.
S már ha ilyet gondolsz s lelkedbe vetette az isten,
mond meg egészen, e munka mi lesz, hiszen azt hiszem, úgyis
megtudom ezt később, s nem rosszabb tudni akár most."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Ó, te csodás asszony, minek is noszogatsz, hogy e dolgot
elmondjam? Jó, megteszem én, sose rejtem előled,
csakhogy a lelked majd nem örül; mert hisz magam én sem
örvendek: sok földi halandó városait kell
megjárnom, faragott evezőt hordozva kezemben,
míg oda nem jutok el, hol tengert még sose láttak
s ételüket sem eszik megsózva a tengeri sóval:
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.
S ím, e világos jelről szólt, sose rejtem előled:
szembe ha vándor jön velem és azt mondja nekem majd,
magszóró a lapát, mit fényes vállamon őrzök,
szúrjam a jó evezőt, így mondta, a földbe, Poszeidón
istennek pedig áldozzak szép áldozatokkal,
vágva bikát és kost, és kant, mely hágja az emsét,
majd térjek haza s ott áldozzak szent hekatombát
tágterü égbe lakó örökéletü isteneinknek,
sorban az összesnek. S tengerről jő a halálom,
gyöngéden közelít hozzám, és könnyü öregség
végén sujt csak rám, amidőn körülöttem a népem
boldogan él. Azt mondta, hogy ez megy teljesedésbe."

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
"Hogyha az istenek aggkorodat váltják szelidebbé,
akkor erős a remény, hogy a sok bajból kimenekszel."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s Eurünomé ezalatt, meg a kedves dajka, az ágyat
fáklyavilágnál rendezték el, lágy takarókkal.
És a dagadt ágyat miután vetekedve vetették,
visszavonult az anyó lefeküdni a női terembe,
Eurünomé meg, a háló őre, vezette be őket
ágyukhoz, ragyogó fáklyát hordozva kezében,
és azután újból ment vissza. Azok meg örömmel
tértek meg rendjéhez a hajdani hitvesi ágynak.
Télemakhosz pedig és a gulyás meg az isteni kondás
táncot szűntettek, de a nőkkel is abbahagyatták,
és maguk is lefeküdtek az árnyas termek ölében.

S ők ketten, miután szerelem gyönyörének örültek,
egymással váltott szavakon kedvükre derültek.
S ő elmondta, amit tűrt otthon, az isteni asszony,
hogyha a kérők vészokozó csapatára tekintett,
kik versengvén érte, levágták annyi juhát és
marháját, sok edényéből a borát kimerítve;
isteni hős Odüszeusz pedig azt, míly sok veszedelmet
szerzett másoknak, s maga mit tűrt, mennyi siralmat,
mind elmondta: gyönyörrel meghallgatta az asszony,
s míg végére nem ért, álom nem hullt a szemére.

Azzal kezdte, hogyan győzött a kikónokon, aztán
lótuszevőknek mint ért el viruló mezejére,
és hogy a Küklópsz mit mívelt, s hogyan állta a bosszút
nagyszerü társaiért, akiket megevett a kegyetlen;
s Aioloszig hogyan ért, aki őt szivesen befogadta
és hazaküldte, de végzete volt, hogy a drága hazába
még ne kerüljön, ezért ismét fölkapta a szélvész
és a halas tengerre sodorta a nyögve kesergőt;
s Télepüloszba, a laisztrügonok földjére hogy ért el,
kik mind elpusztították a hajóit, a vértes
társakat, és egyedül menekült csak el éjszinü gályán.
És Kirké cseleit s leleményét mondta el aztán,
s hogy mint ért Hádész nyirkos palotája ölébe,
thébai Teiresziász lelkétől kérdeni jósszót,
sokpadu bárkáján, s mint látta a társait akkor,
és anyját, aki szülte, nevelte, amíg kicsi volt még;
s mint hallgatta a Szírének zengő dalolását,
Bolygó-szirteket is hogyan ért el s szörnyü Kharübdiszt,
és Szküllát, akitől sértetlen senki se ment el;
s Éeliosz marháit mint ölték meg a társak,
s füstös mennykővel mint verte le fürge hajóját
fennendörgő Zeusz, s hogy vesztek el akkor a drága
társak mind, s maga mint menekült meg a csúnya haláltól;
s Ógügié szigetére, Kalüpszóhoz hogyan ért el,
s tartóztatta ez őt, mivel áhította urául,
barlang öblös ölén, s gondozta: igérte, hogy őt majd
még örökéletüvé teszi és örökös fiatallá,
csakhogy az ő lelkét kebelében meg nem igézte;
majd meg a phaiákokhoz a sok baj után hogyan ért el,
kik valamint istent tisztelték őt a szivükben
s bárkával küldték szeretett földjére honának,
és adtak neki ércet arannyal, drága ruhát is.
Ez végső szava volt, s ráugrott ekkor az édes
testlazitó álom s gondját szétoldta szivének.

Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné.
Mert amidőn lelkében végre remélte, hogy eltelt
már felesége szerelmével s álommal Odüsszeusz,
küldte aranytrónú Hajnalt, hogy keljen a ködből
s Ókeanoszból már, fényt vinni a fölre. Odüsszeusz
fölkelt lágy heverőjéről, s szólt Pénelopéhoz:
"Asszony, olyan sok próbában volt része idáig
mindkettőnknek: a házban vártad sírva siralmas
jöttömet, engem azonban Zeusz meg a többi nagy isten
kínokkal lekötöttek, akárhogy vágytam e földre.
Végre ma mindketten kívánt nyoszolyánkra kerültünk;
hát te viseld gondját vagyonomnak a házam ölében.
Sok juhomért, melyet dölyfükbe leöltek a kérők,
szerzek majd sokat én, s az akhájok is adnak azokhoz
újakat, addig, míg mind meg nem telnek az aklok.
Most pedig elmegyek én innen sokfáju tanyámra,
drága apámat látni, ki értem búsul örökké.
S most, feleségem, hallgass rám, noha bölcs vagy amúgyis:
mert hisz amint fölkél a nap, elfut a híre azonnal,
hogy kérőidet elpusztítottam palotánkban:
szolgálóiddal fölső házadba vonulj hát,
ülj veszteg, s ne akarj meglátni, se kérdeni senkit."

Szólt, azután szép fegyvereit vállára csatolta,
fölkeltette fiát, a gulyást, és vélük a kondást,
elrendelte, ragadjanak ők is erős hadifegyvert.
Nem tettek másként, magukat mind érccel övezték;
és a kaput nyitván, léptek ki: elől nagy Odüsszeusz.
Már az egész földön fény járt, hanem őket Athéné
éjbe takarva a városból sebesen kivezette.

Ekkor a kérők lelkét Külléné-hegyi Hermész
szólította elő; a kezében fogta a pálcát,
szép szinarany botját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát.
Ezzel irányított, mire ők surrogva követték.
Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek
röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból
egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak,
így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő,
míg ők összefogództak, a nyirkos utat mutogatta.
Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében
mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok
népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek,
mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt.
Föllelték lelkét Péléiadész Akhileusznak
és Patroklosznak, meg a gáncstalan Antilokhosznak
s Aiásznak, ki a legjobb termetü és alakú volt
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.

Ők akörül gyülekeztek mind; s közelükbe kerülve
jött Agamemnón Átreidésznak lelke is arra
bánatosan, s köribé gyűlt mind, aki ővele együtt
Aigiszthosz bázában halt s töltötte be sorsát.
Őhozzá legelőbb Péleión beszélt most:
"Átreidész, hittük, hogy a nagy villámszerető Zeusz
téged kedvel a legjobban valamennyi vitéz közt
mindig, mert sok erős hősnek voltál fejedelme
Trója tövében, ahol sok bajt tűrtünk mi, akhájok;
s lám, kellett, hogy időnek előtte lecsapjon a vésszel
rád is a sors, melytől soha ember nem menekülhet.
Bárcsak amíg még élvezted fejedelmi hatalmad,
tágterü Trója alatt ért volna a vég, csata közben,
halmot emeltek volna tenéked, az összes akhájok,
és nagy szerzett hírt hagyhattál volna fiadra,
s most nyomorult és csúnya halál ragadott zsákmányul."

Erre meg Átreidész Agamemnón lelke felelte:
"Boldog Péleusz-sarj, istennek mása, Akhilleusz,
Trója alatt ki elestél, távol az argoszi földtől:
s legderekabb trószok meg akháj fiak estek el, érted
küzdve, s te ott elnyúltál örvényében a pornak
hosszan, a harciszekér hajtását fekve feledted.
És mi egész napon át verekedtünk: s tán a csatának
vége se lesz, ha viharral a nagy Zeusz meg nem akasztja.
Majd miután a hajókhoz vittünk már a csatából,
lágy nyoszolyára helyeztünk, mostuk szép sima bőröd
langyos vízzel, olajjal, s hullatták az akhájok
forró könnyeiket, sűrűn, nyírták le a fürtjük.
S édesanyád s örökéletü népe kikélt a habokból,
hogy hallotta a hírt: és harsant isteni jajszó
végig a tengeren át; az akhájok mind megijedtek.
S tán fölugornak mind s elinalnak a görbe hajókhoz,
vissza ha nem szólítja a régről nagytudományú
Nesztór mindet; az ő szava volt azelőtt is a legjobb;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
»Várjatok, argosziak, sose fussatok, ifju akhájok.
Tengeri nimfák nemmúló csapatával az anyja
jő a habokból, hogy láthassa fiát, a halottat.«
Szólt; s már nem riadoztak a bátorlelkü akhájok.
És körülötted a tengeri agg szép lányai álltak,
sírva sirattak, s rád nemenyésző lepleket adtak.
S Múzsa dalolta a gyászdalt, mind a kilenc: gyönyörűszép
hangjuk váltakozott. És nem maradott szeme száraz
senkinek, úgy zokogott élesszavu dallal a Múzsa.
Tíz és hét napon át, éjt nappá téve, sirattunk,
elnemenyésző istenek és bús földi halandók:
és azután átadtunk téged a tűznek; a nyájból
sok hízott juhot áldoztunk, sok barmot a lángon.
Égtél isteni lepledben, dús drága kenetben
és édes mézben; kavarogtak a harcos akhájok
rengetegen, lobogó máglyádnál, fegyvereikben,
mind a gyalog s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott.
És miután Héphaisztosz szent tüze már elemésztett,
hószinü csontod, Akhilleusz, reggel fölszedegettük
mind vegyitetlen borba, olajba. Anyád meg adott egy
drága arany korsót: Dionűszosz szép adományát,
mint mondotta, s a nagyhirü Héphaisztosz kezeművét.
Ott feküszik te fehér csontod most, fényes Akhilleusz,
benne, Menoitiadész Patroklosz csontjai közt mind;
és külön Antilokhosz, kit az összes akháj haditárs közt
Patroklosznak eleste után legtöbbre becsültél.
S csontjaitokra magas, hiba-nélküli halmot emeltünk
argoszi dárdavető szent harcisereg daliái,
ott, hol a part belenyúlik a sík Hellészpontoszba,
távoli vízről is hadd lássák már a hajósok:
mind, aki most ott jár, s aki még ezután születik csak.
Édesanyád gyönyörűszép versenydíjakat esdve
isteneinktől, tűzte elénk azokat, viadalra.
Már te nagyon sok hős temetését láttad idáig,
mert ha király hal meg, nekivetkőződnek az ifjak
és egymással a versenydíjért küzdeni készek:
mégis e látványon bámultál volna leginkább:
tiszteletedre ezüstlábú Thetisz istennő míly
díszes díjat adott: kedveltek erősen az égben.
Holtod után sem enyészett el neved így, de örökké
él minden nép közt a te nagyszerü híred, Akhilleusz.
Ámde nekem mi öröm, hogy a hosszu csatát befejeztem?
Hisz hazatértemkor Zeusz gyászos végemet adta,
elvetemült feleségem s Aigiszthosz keze által."
Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s ekkor jött közelükbe az Argoszölő, a vezérlő,
s hozta azok lelkét, akiket fönt ölt meg Odüsszeusz.
Mindketten tüstént bámulva siettek elébük.
Átreidész Agamemnón lelke a nagy Melaneusznak
ráismert sarjára, a hírneves Amphimedónra:
mert őt ez vendégül látta a szép Ithakában.
Átreidésznak lelke beszélt hozzá legelőször:
"Amphimedón, mi baj ért titeket, hogy a föld vak ölébe
együtt szálltok, válogatott évtársak? A várost
átvizsgálva se gyűjthetnénk kitünőbb daliákat.
Tán a hajóitokon sujtott le a mélybe Poszeidón,
vészteli fúvását fölverve a vad viharoknak?
Vagy pedig ellenséges nép teritett le a földön,
ökrük s szép juhukat mikor el vágytátok orozni
s ők tán városuk és nőik védvén verekedtek?
Adj választ; hisz a vendégednek lenni dicsekszem.
Vagy nem is emlékszel, hogy jártam az otthonotokban,
isteni hős Meneláosszal buzdítva Odüsszeuszt,
hogy jőjjön mivelünk Trójába a jópadu gályán?
S teljes hónap után szeltük csak a tág vizet által,
nagynehezen meggyőzve a várdúló nagy Odüsszeuszt."

Amphimedónnak lelke felelt, így adta a választ:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
emlékszem mindarra, te Zeusz-táplálta, amit mondsz.
S elmondok neked őszintén mindent, ami történt,
elmondom, hogyan ért el minket csúnya halálunk.
Rég tovaszállt Odüszeusz feleségéért vetekedtünk;
ő sem igent, se nemet nem szólt, borzadva a násztól,
mert a halált meg az éjszinü véget szánta minékünk,
és még más íly cselt is eszelt ki az elméjében:
terme ölébe szövőszékét állítva, e roppant
széken hosszu finom vásznat szőtt, s mondta minékünk:
»Kérőim, nemes ifjak, a hős Odüszeusz odavan már,
mégse siettessétek a nászom, amígcsak e leplet
nem fejezem be, szövött vásznam hogy kárba ne vesszen,
szemfödeléül Láertész hősnek, mikor őt majd
hosszuranyujtó vég veszedelmes sorsa eléri;
megbotránkozván az akháj nők azt ne beszéljék,
hogy ki sokat szerzett, most nem jut leple a sírban.«
Így szólt ő hozzánk, hős lelkünk hitt a szavának.
És napközben a nagy leplet szövögette is aztán,
éjszaka szétfejtette azonban, a fáklyavilágnál.
Így hitegette a bajnokokat három kerek évig;
ámde midőn évszak jött, évszak ment negyedízben,
elsorvadtak a hónapok és a napok tovatűntek,
akkor az egyik nő, ki tudott erről, kifecsegte.
S megleptük, mikor épp fejtette a szép szövedéket.
Kénytelenül befejezte tehát most, bár nem akarta.
És a köpenyt miután, vásznát megszőve, kihozta
és megmosta, s az úgy ragyogott, valamint a nap és hold,
akkor egy ártó szellem már valahonnan Odüsszeuszt
hozta határunkhoz, hol házát lakja a kondás.
És odament szeretett fia isteni hős Odüszeusznak,
barna hajójával hazatérve Pülosz fövenyéről;
ketten a kérők csúnya halálát tervezgetve
jöttek a nagyhirü várost látni, azazhogy Odüsszeusz
később jött, mert Télemakhosz hamarabb nekiindult.
S őt kondása vezette az úton, csúnya ruhában,
mint valameny nyomorult vén koldust: botrahajolva
ment Odüszeusz, s testét nyomorult rút rongy boritotta.
Senkise volt közülünk képes főlfedni, hogy ő az,
még az idősebbek sem, amint váratlan előtűnt;
csúnya szidalmakkal csúfoltuk, meghajigáltuk.
Egy darabig csak tűrte saját palotája ölében,
tűrő lélekkel, hogy sértjük s meghajigáljuk:
ámde mikor pajzsos Zeusz már fölverte a mérgét,
akkor Télemakhosszal a szép hadifegyvereket mind
kamrájába behordta, s a zárakat elreteszelte;
és rávette utána igen ravaszul feleségét:
íjat tennie s szürke vasat kérői elé, hogy
balsorsunkban e verseny a vesztünk kezdete légyen.
Egy sem akadt közülünk, aki képes volt a hatalmas
íj idegét felvonni: erőnk sokkal kevesebb volt.
És amidőn a nagy íj Odüszeusz markába került már,
mind rivalogtunk és megtiltottuk fenyegetve,
hogy neki átadják, noha hosszan kéri, az íjat;
pusztán csak maga Télemakhosz bíztatta paranccsal.
Megmarkolta tehát a sokattűrt fényes Odüsszeusz,
s könnyen fölhúrozta az íjat, a sok vason átlőtt;
majd odaállt a küszöbre, kiszórta a gyors nyilakat mind,
zordul nézve körül, s hős Antinooszt lenyilazta.
És azután nyögető nyilait másokra röpítve
célzott, lőtt; szaporán hullottak előtte a kérők.
Már kiderült: valamely isten volt megsegitőjük:
mert akkor tüstént, erejükben bízva, a házban
öldöstek mindenfele: hangzott csúnya nyögésünk,
míg a fejünk beszakadt, s párolgott vérrel a föld is.
Így vesztünk mi el, Átreidész, és tudd meg: a testünk
most is fönt fekszik csúnyán Odüszeusz palotáján:
mert még kedveseink sem tudják otthon a sorsunk,
hogy sebeinket az alvadt vértől már lefürösszék
és kiterítve sirassanak el, mint holtakat illet."

Erre meg Átreidész Agamemnón lelke felelte:
"Láertész boldog fia, nagyleleményü Odüsszeusz,
míly nagyerényű asszonyt vettél is feleségül.
Mennyire jólelkű a hibátlan Pénelopeia,
Íkariosz lánysarja: urát, Odüszeuszt, az eszében
jól őrizte: ezért soha el nem enyészik a híre
ékes erényének, s a szilárdszivü Pénelopéből
bájos dalt készít a halandó népnek az isten:
mert nem tett gonoszat, mint Tündareosznak a lánya,
törvényes férjét ki megölte: belőle riasztó
ének lesz odafönt: ő minden nőre gonosz hírt
szerzett, még aki tisztességes is, arra is éppúgy."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek
Hádész háza ölén, rejtett mélyében a földnek;
s közben a városból Odüszeuszék már lejutottak
Láertész szépenkészült házához, a földre;
ezt egykor maga Láertész hadakozva szerezte.
Ott volt háza, a ház körül álltak az épületek mind,
rabszolgái tanyáztak, háltak s ettek ezekben,
kik végezték mind, mit nékik a gazda parancsolt.
Volt Szikelíából egy öreg nő köztük: az aggot
messze a várostól híven gondozta tanyáján.
Ott Odüszeusz így szólt szolgáihoz és a fiához:
"Menjetek itt be a jólépült szép háznak ölébe,
s készítsétek a legszebb sertésből lakománkat;
én megyek és próbára teszem most édesapámat,
rám tud-e még ismerni szemével, hogyha reámnéz,
vagy nem is ismer meg, hiszen oly sok időt oda voltam."

Szólt, s hadifegyvereit szolgáinak adta kezébe.
Ők sebesen besiettek a házba; azonban Odüsszeusz
dús szőlője felé közelített, próbát tenni.
Sem Dolioszt nem lelte a nagy kertben, levonulva,
sem Doliosz fiait, sem más szolgát; ezek együtt
mind tüskét szedegettek a kert számára sövénynek,
és az öreg maga ment legelől, az utat mutogatta.
Így egyedül csak az apját lelte remek ligetében,
s íme kapált az öreg; szurtos rongy fedte a testét,
dísztelen és foltos, lábát fűzős saru védte;
szabva ökörbőrből, tövisek szúrásai ellen,
és a kezén keztyű, hogy a tüske ne sértse, s a kecske
bőréből kiszabott süveg is csak emelte a gyászát.
Hát mikor őt meglátta az isteni bajnok Odüsszeusz,
mint kínozza a vénkor, a gyász mint nyomja a lelkét,
könnyeket ejtve megállt a sokágú körtefa alján.
Hányta-vetette utána a lelkében s a szivében,
megcsókolja-e, általölelje-e, sorra mesélve
apjának, hogyan is jött meg, hogyan ért a honába,
vagy hamarabb kérdezze ki és tegye őt próbára.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
szurkáló szókkal teszi még legelőbb próbára.
Íly szándékkal eredt egyenest oda fényes Odüsszeusz.
Apja kapálta lehajtott fővel amott veteményét,
s oldala mellé állva beszélt fényes fia hozzá:
"Jó öregem, te a kertész munkájában ügyetlen
nem vagy, ugyan gondját viseled mindennek: a kertben
semmi sem elhanyagolt, látom, sem olaj, füge, szőlő,
semmi növény, veteményágy, körtefa: mind nagyon ápolt.
Mást mondok neked én, de szivedben meg ne neheztelj:
tenmagadat nem gondozod ennyire: terhes öregség
nyomja a vállad, igen szurtos vagy, rút a ruhád is.
Mégse lehet, hogy restségért gazdád hagy ilyennek,
mert nem szolgai semmise rajtad, hogyha tekintem
termeted és alakod; fejedelmi vitézre hasonlítsz:
mint aki fürdőnek, lakomának utána szelíden
elszunnyadhat: mert meg is illeti ám ez az aggot.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
kit szolgálsz, ki a gazda, kinek kertjére vigyázol?
S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
szép Ithakába kerültem-e én igazán, ahogy erre
jöttömben mondotta az úton nékem egy ember,
nem túlszíves, igaz: nem akart megmondani mindent,
sem végighallgatni, mikor kérdeztem a sorsát
egy vendégemnek; hogy megvan-e még, vajon él-e,
vagy pedig elhúnyt és Hádész házába került már.
Megmondom, te jegyezd meg, hallgass jól a szavamra:
férfiu jött egykor hozzám, s én drága hazámban
vendégül láttam, s nem akadt más messzi barátom,
senkise még, akit íly szivesen befogadtam a házba;
azt mondotta, hogy ő Ithaké-beli törzse szerint és
Láertész Arkeisziadészról mondta, hogy apja.
Hát palotámba vezettem s jól megvendégeltem,
és szivesen láttam: volt minden bőven a házban,
és megajándékoztam, amint vendégeket illik.
Míves aranyból néki talentumot én hetet adtam,
véle virágdíszes vegyitővödröt szinezüstből,
adtam még egyrétü tizenkét drága köpenyt is
és ugyanannyi palástot, szőnyeget, inget is annyit,
és még négy asszonyt, aki érti a nagyszerü munkát,
szemrevalót, akit ő maga választott ki magának."

Válaszul erre az apja ekép szólt, könnyeket ejtve:
"Arra a földre kerültél, jó idegen, melyet említsz,
csakhogy gőgösek és gonoszak tartják a kezükben:
oly sok drága ajándékod hát hasztalan adtad.
Őt Ithaké községében ha te élve találod,
jól megajándékozva bocsátott volna utadra,
drága viszonzással, mint illeti azt, aki kezdte.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
hányadik éve, hogy őt befogadtad a házad ölébe,
balsorsú vendéged, az én fiamat, ha ugyan volt,
azt a szegényt? Kit messze szeretteitől s a hazától
vagy halak ettek meg tenger fenekén, vagy a földön
lett a vadak s madarak zsákmánya, s az anyja se tudta
szemfödelét rávetve siratni, sem apja, mi ketten;
és sokajándékú, bölcs hitvese, Pénelopeia
sem tudhatta urát kiterítve siratni, ahogy kell,
s nem foghatta szemét se le: bár ez jár a halottnak.
S azt is mondd meg igaz szavaiddal, hadd tudom én is:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?
és hova állt be a fürge hajó, mely e földre hozott el
téged s isteni társaidat? Vagy utasként jöttél
mások bárkáján, akik itt kitevén, tovaszálltak?"

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Megmondom neked én mindezt, őszinte beszéddel.
Én Alübász-beli volnék, ott van nagyhirü házam,
és az apám Polüpémón gyermeke, büszke Apheidász;
s úgy hívnak, hogy Epéritosz: engem Szíkaniából
földetekig daimón keze űzött, bár nem akartam.
És a hajóm kint áll, várostól messze, a parton.
Annak meg, hogy Odüsszeusz nálam járt, van öt éve,
akkor eredt útnak s a hazám földjét odahagyta;
ó, a szegény! noha jobbról szálltak a jósmadarak föl,
épp mikor indult, s így nagy örömmel küldtem az útra;
ő is örült, s mindkettőnk lelke remélte, hogy egymást
vendégeljük még, ragyogó szép kincseket adva."

Így szólt; s azt a sötét kín fellege elboritotta;
mindkét kézzel a kormos port markolta a földről
és úgy szórta fejére, az őszre, heves zokogással.
S néki a lelke megindult és orrában a szúró
érzés nőtt, mikor így szeretett apjára tekintett.
Hát odaugrott, megcsókolta, nyakába borult s szólt:
"Édesapám, hiszen én vagyok az, ki után tudakolgatsz:
megjöttem, húsz esztendőnek utána, hazámba.
Hagyd el a sírást már, hagyd el könnyes zokogásod.
Megmondok mindent, de nagyon kell véle sietnem:
otthon a kérőket palotánk mélyén lenyilaztam,
megbosszultam a sok gaztettet, a lélekevő gúnyt."

Erre pedig Láertész szólt, így adta a választ:
"Hogyha valóban Odüsszeusz vagy te, az én fiam, így jössz,
említs hát biztos jeleket, hogy higyjek a szódnak."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Nézd meg először is ezt a sebet szemeiddel, amelyet
rajtam a Parnasszosz tetején mart hófogu vadkan,
mert oda küldtél el s veled édesanyám is, az úrnő,
Autolükoszhoz, az ő szeretett apjához, azért, hogy
hozzak ajándékot, melyet itt bólintva igért ő.
S hadd sorolom fel még kitünő kertedben a fákat,
egykor amelyeket énnekem adtál: kértem a kertben
tőled e fákat, még sihederként, mentem utánad,
köztük sétáltunk, nevüket megmondtad egyenként.
Körte tizenhárom volt köztük, az almafa tíz volt,
s még negyven fügefát adtál, és sorranevezve
ígértél ötven szőlő-sort, nap-nap után más
tőkén értek a fürtök, igen sokfajta gerezddel
áldották meg Zeusz Hórái a messze magasból."

Szólt; mire annak a térde s a kedves szíve elernyedt,
mert, mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
Átkulcsolta fiát karjával, s vonta magához
már elalélt apját a sokattűrt isteni férfi;
s hogy lelkét szedegetve magáhoztért az öreg hős,
újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:

"Zeusz atya, éltek még az Olümposzon, isteneink, ti,
hogyha elérte a hetyke kevély kérőket a bosszú.
Mégis, a szívem fél rettentőn: meg ne rohanjon
itt bennünket egész Ithaké, míg hírnökeikkel
mind a kephallén városokat mireánk haragítják."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Bátorság, ilyenekre szivednek gondja ne légyen.
Induljunk be a házba, mely itt van a kert közelében:
mert oda küldtem Télemakhoszt, a gulyást meg a kondást,
még az előbb, hogy készítsék lakománkat azonnal."

Így szóltak ketten, s indultak a szép kicsi házba.
És hogy a kényelmes háznak küszöbére kerültek,
ott lelték már Télemakhoszt, a gulyást meg a kondást,
éppen húst szeleteltek, a fényes bort vegyitették.
Közben a nagyszivü Láertészt megmosta lakában
a szikelíai szolgáló, megkente olajjal,
s drága palástot adott rá; jött közelébe Athéné,
és megerősítette a népek pásztora minden
tagját: izmossá, magasabbá tette azonnal.
Így lépett ki a kádbóĺ, és szeretett fia bámult,
meglátván, hogy akár a haláltalan istenek, oly szép;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Drága apám, úgy látom, hogy valamely örök isten
termeted és alakod magasabbá tette, delibbé."

Erre a jóeszü Láertész neki válaszul így szólt:
"Volnék - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
most is olyan, mint voltam erősfalu Nérikosz ellen
rontva a parton s győzve kephallén emberek élén:
lettem volna olyan tegnap, palotánknak ölében,
s álltam volna az oldaladon, hadivérttel a vállon,
kérők ellen erős harcban: tudd, soknak a térdét
oldtam volna meg ott, melegítve a szívedet evvel."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s addig azok már elkészítették lakomájuk,
széken, karszéken sorban mind megtelepedtek.
S nyúltak volna az ételhez; s most jött közelükbe
vén Doliosz s Doliosz fia mind, kimerülten a földön
végzett munkától, már hívta be őket az anyjuk,
a szikelíai vén szolgáló, az, ki nevelte
őket, s jól gondozta az aggot, kit kora megtört.
Meglátván Odüszeuszt, ráismert lelkük azonnal:
álltak a házukban döbbenten; azonban Odüsszeusz
mézédes szókkal fordult hozzájuk eképen:
"Jó öreg, ülj az ebédhez, s már ne csodáljatok engem:
rég akarunk már hozzányúlni a jó lakomához,
s vesztegelünk idebenn, csak rátok várva szünetlen."

Szólt; mire vén Doliosz tárt karral ment oda hozzá,
és elkapta kezét, csuklón csókolta azonnal,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Kedvesem, eljöttél hát végre a vágyakozókhoz,
hozzánk, már nem hittük, s isteneink hazahoztak;
sokszor is üdvözlégy, boldogság érjen az égből.
S áruld el nekem őszintén, hadd tudjam egészen,
biztos hírt tud-e rólad a jóeszü Pénelopeia,
hogy hazaérkeztél, vagy küldjünk hírnököt arra."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Tudja bizony, jó agg; minek ébred benned ilyen gond?"

Így szólt ő; s az öreg le is ült oda, szép sima székre.
És Doliosz fia mind ugyanígy Odüszeusz köribé gyűlt,
üdvözlő szavakat szólván, a kezét szoritotta,
majd odaült mind rendben az apjához, Dolioszhoz.

Hát így foglalatoskodtak lakomával a házban;
s addig a kósza beszéd végigjárt fürge követként
városukon, hirüladva a kérők csúnya halálát.
Erre az emberek összeszaladtak minden irányból,
sóhajjal, siralommal Odüsszeusz háza elébe.
És hordták ki halottaikat, s kiki vitte temetni.
És aki más városból jött volt, azt hazaküldték
mind a halászokkal, föltéve a fürge hajókra;
ők maguk elkeserült szívvel gyűlésbe tolongtak.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
Eupeithész állt föl legelőször szólani köztük;
mert makacsul fájó kín szállt a szivére fiáért,
Antinoosz volt ez, kit először lőtt le Odüsszeusz.
Érte zokogva beszélt most köztük szónoki szóval:
"Kedvesek, ím az akhájoknak vétett ez az ember
szörnyen: először sok jó harcost vitt el a bárkán
s elveszitette a görbe hajókat, az embereket mind,
s másokat, íme, megölt, a kephallén nép kitünőit.
Rajta tehát, menjünk, mielőtt ez elérne Püloszba,
vagy pedig isteni Élisz alá, hol epeioszi nép él;
mert hisz ránktapad ám ezután a gyalázat örökre:
még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy fiaink és sok jó testvérünk megölőjét
nem büntettük meg: számomra nem édes az élet,
és szivesebben a holtakhoz térnék, ha ez így lesz.
Menjünk, meg ne előzzenek ők, kihajózva a vízre."

Könnyeket ontva beszélt, megszánták mind az akhájok.
Ekkor jött közelükbe Medón meg az isteni dalnok
házából Odüszeusznak, az álomtól szabadultan;
és közibük lépett, s elfogta a bámulat őket.
S most nekik ezt mondotta Medón, az okosszavu hírnök:
"Hallgassátok a szóm, Ithaké-beliek: hisz Odüsszeusz
ezt nem az isteni óhajtás ellen cselekedte:
én magam is láttam, mint állt a haláltalan isten
Mentór képében közelében a hős Odüszeusznak;
és hol az isteni férfi előtt bukkant föl az isten
őt buzdítván, hol meg a kérők kerge csapatját
űzte a termen végig, s ők hulltak seregestül."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
S köztük ilyen szóval szólalt meg az agg Halitherszész
Masztoridész: egyedül látott ez a múltba, jövőbe;
jóakarón fordult hozzájuk, ilyen szavakat szólt:
"Hallgass rám, Ithaké-beli nép, hallgass a szavamra.
Rosszak voltatok, édeseim, mindez csak azért lett:
nem tévén, amit én meg a népek pásztora Mentór
mondtunk, hogy tiltsátok meg fiusarjaitoknak
sok nagy rossztettét és szűntelen ostoba vétkét,
kik vagyonát nyírták, feleségét is megalázták
annak a legjobb hősnek; s hitték, hogy haza nem tér.
S most legyen így, hallgassatok arra, amit kijelentek:
senkise induljon, ki se vonja a bajt a fejére."

Így szólt; ám a nagyobb felük ekkor szörnyü zsivajjal
fölpattant, míg helybemaradtak a többiek együtt;
nem tetszett szívüknek a szó, hanem Eupeithészre
hallgattak: s aztán hadifegyverekért szaladoztak.
Teste köré miután kiki szép ragyogó rezet öltött,
tágastáncterü város előtt gyűltek, seregeltek.
És Eupeithész volt a vezérük: hitte a balga,
hogy bosszút ő áll, s bizony úgy volt, hogy haza többé
nem jön már, hanem ott kell néki betölteni sorsát.

S Zeusz Kroniónhoz ekép szólt ekkor Pallasz Athéné:
"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
mondd meg a kérdésemre: mit is rejt bévül az elméd?
Folytatod-é a goromba csatát iszonyú hadizajjal,
vagy mindkettő közt a szövetséget kötöd-é most?"

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:
"Lányom, ilyet tőlem minek is kérdesz-tudakolgatsz?
Nem te magad tervelted el ennek a gondolatát, hogy
rajtuk majd Odüszeusz hazatérve megállja a bosszút?
Tégy, amiként akarod, de kimondom, hogy mi az illő:
most, miután bosszút állt már ez az isteni férfi,
kössön mind békét, s legyen ő a király ezután is,
és mi örök feledést boritunk a fiak s a fivérek
elpusztítására: szerethessék ezután is
egymást, mint ezelőtt, bőség és béke viruljon."

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét,
s útnakeredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.

Ők meg a méz-szívű lakomával az éhük elűzték,
majd így kezdte a szót a sokattűrt bajnok Odüsszeusz:
"Egy menjen ki, tekintse, nem értek-e már közelünkbe."
Szólt; és egy fia vén Doliosznak ment ki a szóra:
állt meg a kőküszöbön, s már mind ott látta közelben.
Rögtön Odüsszeuszhoz fordult, szárnyas szavakat szólt:
"Itt vannak közelünkben, azonnal kapjuk a fegyvert!"

Szólt; fölpattantak, fölvértezkedtek azonnal,
négyen Odüsszeuszék és hat fia vén Doliosznak:
s fegyvert öltöttek Láertész és Doliosz vén,
őszhajuak bár, kényszerüségből harci vitézek;
s teste köré miután kiki szép ragyogó rezet öltött,
már a kaput nyitván, ment is ki; előttük Odüsszeusz.
S jött közelükbe egészen a nagy Zeusz lánya, Athéné,
s Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.
Őt látván, megörült a sokattűrt isteni férfi,
s Télemakhoszhoz ekép szólt nyomban, drága fiához:
"Télemakhosz, most megtanulod, mert már oda mégy, hol
férfitusában megválik, kik a legderekabbak,
hogy ne gyalázd meg az őseidet, kik idáig a földön
harcierőben a bátrak közt is messze kitűntünk."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Látni fogod, ha kivánod, apám, hogy ez indulatommal
nem hozok én rátok szégyent, emiatt ne is aggódj."

Szólt; mire Láertész megörült, ezt mondta azonnal:
"Míly nap ez, áldó isteneim! míly szép örömöm van:
gyermekem és unokám a vitézségben vetekednek."

Oldala mellé állt s így szólt a bagolyszemü Pallasz:
"Ó, Arkeisziadész, legjobbik drága barátom,
most könyörögj a bagolyszemü lányhoz, most az atyához,
s nyúltárnyú gerelyed tüstént csóválva hajítsd el."

Szólt, s kebelébe hatalmas erőt fújt Pallasz Athéné:
ő meg a nagy Zeusz lányához küldötte fohászát,
s nyúltárnyú gerelyét tüstént csóválva vetette,
s Eupeithész ércarcu sisakját érte a dárda.
És a sisak nem fogta föl azt, átverte az érchegy:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Estek elősoraiknak Odüsszeusz és deli sarja,
s őket kéthegyü dárdával, karddal kaszabolták.
S tán valamennyien elhullnak s haza nem kerül egy sem,
hogyha Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
meg nem szólal ekép és vissza nem inti a népet:
"Jó Ithaké-beliek, hagyjátok a háboruságot,
ezt a gonosz viadalt; vér nélkül jőjjön a döntés."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
Megrémültek azok, s kiröpült a kezükböl a fegyver,
minden a földre esett, hogy az istennő szava zendült:
s vágyva az élet után, város fele futva futottak.
Rettentőt rikkantva sokattűrt bajnok Odüsszeusz,
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas.
Ekkor azonban Zeusz füstös villámmal ütött le
éppen erős-apjú nagy Pallasz elé a mezőre.
S most Odüszeuszhoz szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
már ne tovább! szűntesd mérgét a közös viadalnak,
meg ne nehezteljen rád Zeusz, az a messziredörgő."

Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel.
És ezután szent békekötést szerzett a hadak közt
Pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
s Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.

Aiász - 1. Telamón fia, a szalamisziak vezére. A Tróját ostromló görögök egyik legkiválóbb hőse. Amikor az Akhilleusz fegyvereiért folytatott vetélkedésben Odüsszeusz legyőzte, Aiász megőrült és öngyilkos lett. Tragikus történetét Szophoklész dolgozta fel. 2. Oileusz fia, a lokrisziak vezére

Aiétész - kolkhiszi király, Héliosznak, a Napnak fia, Kirké testvére

Aigüptosz - a Nílus, amely az ország névadó hősének nevét viseli

Aiolosz - a szelek királya

Akherón - alvilági folyó

Akróneusz - phaiák férfi; neve - akárcsak a többi phaiáké - a hajóval és a hajózással áll összefüggésben

Alkméné - Héraklész halandó anyja

Amphitríté - tengeristennő

Amphitrüón - Tirünsz királya, Héraklész anyjának, Alkménénak halandó férje

Antilokhosz - Nesztór fia, Trója alatt elesett

Antiopé - Zeusz halandó kedvese, Théba építőinek, Amphiónnak és Zéthosznak anyja

Arész - a hadisten

Argó - mitikus hajó, melyen Iászón és társai Kolk-hiszba hajóztak az aranygyapjúért

Argosz megölője - Hermész "Argeiphontész" jelzőjének népetimológiás értelmezése

Ariadné - Mínósz leánya, Thészeusz elhagyott kedvese, akit később a monda ismertebb változata szerint Dionűszosz szerelme vigasztal meg. Homérosz egy olyan változatra utal, amely szerint Artemisz a lányt Dionűszosz vádjára büntette halállal

Arkeisziadész - Arkeisziosz fia, Láertész, Odüsszeusz apja

Artemisz - Apollón húga; vadászó szűz istennő

Atlasz - titán; a földet és eget elválasztó oszlopok őre

Átreidák - Átreusz fiai: Agamemnón, Mükéné királya, a Tróját ostromló görög sereg fővezére, és Meneláosz, spártai király, akinek elcsábított feleségéért, Helenéért folyt a háború Trója alatt

Boótész - Ökörhajcsár, csillagkép

Boreász - az északi szél

Danaoszok - a görögök neve, mitikus ősük, Danaosz király után

Déiphobosz - Hektórnak és Parisznak, Helené elcsábítójának testvére; Parisz halála után Helené férje

Délosz - Apollón szent szigete, zarándokhely; az isten születési helye

Démétér - a föld anyai természetű istennője, a gabona ajándékozója

Dódóna - Zeusz szent jóshelye

Éeliosz (Héliosz) - az isteni Nap

Eileithüia - a szülést megkönnyítő istennő. Artemisszal azonosították

Ekhetosz - mesebeli kegyetlen szörnyeteg király

Epeiosz - a trójai faló készítője

Epikaszté - a thébai Oidipusz király anyja és felesége; a tragikusoknál Iokaszté

Erekhtheusz - isteni tiszteletben részesülő athéni hős; szentélye az Erekhtheion

Erínüszek - bosszúistennők: a Furiák

Eriphülé - Amphiaráosznak, a jósnak felesége, aki férjét egy nyakláncért elárulta

Eurosz - a délkeleti szél

Eurüpülosz - Priamosz király húgának, Asztüokhénak arany szőlővesszőt adott, hogy a fiát - Eurüpülosz kéteiosz királyt - Trója védelmére küldje

Eurütión - kentaurosz, félig emberi, félig állati lény

Eurütosz - Oikhalia királya; Héraklész ölte meg

Földrázó - Ennoszigaiosz, Poszeidón mellékneve

Gorgó-fej - a félelmetes démonnak, Medúszának Perszeusz által levágott feje, melynek látásától a halandók kővé merednek

Hádész - Zeusz testvére, az alvilág ura

Hébé - Zeusz és Héra leánya, az ifjúság istennője

Héphaisztosz - a tűz és a kovácsmesterség istene

Iaszión - Démétér halandó kedvese

Iászosz - a Peloponnészosz egykori királya

Ínó - Kadmosz leánya, Athamász felesége; Leukotheé néven vált tengeri istennővé

Íphimedeia - Poszeidónnak szülte a két óriás fiút, Ótoszt és Ephialtészt, akik azután az istenek ellen támadtak

Írosz - a név játékos utalás Írisz istennőre, az istenek követére

Kadmosz - Théba mitikus királya

Kasszandré - Priamosz király mindig igazat jósló, de soha meg nem hallgatott leánya

Kérek - halálos végzet-istennők

Khariszok - a kedvesség, a hála, az ajándékozó kedv istennői, a Gráciák

Khlórisz - Nesztór anyja

Klümené - Minüász leánya

Kókütosz - alvilági folyó

Kronidész vagy Kroníon - Kronosz fia: Zeusz

Ktimené - Odüsszeusz nővére

Kükeón - szent ital, mely Démétér misztériumaiban az embert isteni szférába emeli, itt állattá bűvöli

Külléné - szent hegy Arkadiában, barlangjában született Hermész

Küthereia - Aphrodité mellékneve, Kütheré szigetéről

Láertész - Odüsszeusz apja

Laisztrügonok - óriások, nevükben is utalással a kősziklára

Lámosz - a laisztrügonok ősi királya

Lamposz és Phaethón - a Nap lovai, mindkettejük neve "fénylő"-t jelent

Lampetié és Phaethúsza - a Nap leányai. Mindkettőnek neve annyi mint "fénylő"

Léda - Zeusz halandó kedvese, Tündareusz spártai király felesége. Kasztór és Polüdeukész, Helené és Klüteimnésztré anyja

Létó - Apollón és Artemisz anyja

Maia - Atlasz leánya, Hermész anyja

Maira - Artemisz társnője, aki Zeusszal szerelembe esett, és ezért bűnhődött

Megaré - Kreón leánya, Héraklész felesége

Melampúsz - jóstehetségű törzs őse; meseszerű körülmények között megszerezte Íphiklosz marháit, öccse, Biász számára, mert ez volt feltétele annak, hogy Biász elnyerje Néleusz leányának, Pérónak kezét

Memnón - a Hajnalnak Trója alatt elesett fia

Mínósz - krétai király; halála után az alvilág bírája

Mükéné - Ínakhosz leánya, Mükéné városának névadó hősnője

Néiaszok - tengeri nimfák, a "naiádok"

Neküia - a görög neküsz: holttest szóból; annyi mint alvilágjárás (az Odüsszeia XI. éneke). Ezt a részt szerették önálló és az Odüsszeiá-ba később betoldott elbeszélő költeménynek tekinteni. Az a föltételezés, amely szerint a hős elbeszélését átírták volt harmadik személyből első személyre, hogy Odüsszeusz ajkára adhassák, megdőlt. De hogy az első személyes elbeszélésnek eredetileg milyen kerete lehetett, azt illetően a kutatók még föltételezésekbe sem bocsátkoztak. Elképzelhető azonban, hogy a mese-Odüsszeiá-t s legfőképpen az alvilágjárást maga az egykori költő mesélte első személyben, mint - talán - Hérodotosz Ariszteásza, és mint később olyan magától értetődően Dante. Talán a későbbi költő már csak a hős ajkára merte adni azt, amit elődje még mint a maga élményét beszélt el

Neoptolemosz - vagy Pürrhosz, Akhilleusz fia

Notosz - az esőt hozó déli szél

Odüsszeusz - a nevet népetimológiás magyarázat a hasonló hangzású "gyűlölni", "haragudni" jelentésű igével hozta kapcsolatba

Ógügié - Kalüpszó szigete

Ókeanosz - a földet körülölelő ősvíz

Olümposz - hegy; az istenek lakóhelye

Órión - mitológiai vadász, a Hajnal szeretője, aki csillagként az égre került

Paiéon - az istenek orvosa. Utóbb Apollónnal azonosították

Pandareosz leánya - Aédón, a thébai Zétosz felesége, aki tévedésből megölte fiát, Itüloszt, s utána csalogánnyá változott. Testvérei Kleothera és Meropé

Patroklosz - Akhilleusz legkedvesebb barátja, akit Trója alatt Hektór trójai királyfi ölt meg

Peirithoosz - a lapithák királya, Thészeusz barátja

Perszephoné - Démétér leánya, az alvilág királynője

Phaidra - Mínósz leánya, Thészeusz felesége; mostohafia, Hippolütosz iránt érzett szerelméről Euripidész írt tragédiát

Philoktétész - thesszaliai fejedelem; tragikus történetét Szophoklész dolgozta föl

Philoméleidész - Lémnosz királya, ki az idegeneket párviadalra hívta ki

Phoibosz - Apollón isten mellékneve

Phorküsz - tengeri isten, Pontosz és Gaia fia

Pléiászok - a Fiastyúk csillagképe

Polüpémón - a név játékosan utal arra a sok bajra, küzdelemre, amelyben a hősnek része volt

Poszeidón - a tenger istene

Priamosz - a földúlt Trója agg királya

Prokrisz - Erekhtheusz leánya, Kephalosz felesége

Próteusz - alakját folyton változtató tengeristen, a vizeknek igaz szavú véne

Püriphlegetón - alvilági folyó

Pűthó - Apollón jóshelyének, Delphoinak ősi neve; így hívták azt a sárkányt, amelyet itt ölt meg az ifjú Apollón. Itt jósolta meg az isten Agamemnónnak, hogy a trójai ostrom akkor ér sikeres véget, mikor majd a görögök két vezető fejedelme civakodni fog

Rhadamanthüsz - Mínósz testvére s vele együtt az alvilág bírája

Senkise - görögül Útisz, talán szójátékszerű utalással Odüsszeusz nevére

Szíszüphosz - Aiolosz fia

Sztüx - alvilági folyó

Tantalosz - Szipülosz királya, az istenek asztaltársa és titkaik kifecsegője; Pelopsz apja, Átreusz nagyapja

Teiresziász - thébai vak jós, jelentős szereppel az Oidipusz-mondakörben

Télepülosz - városnév; annyi mint "széleskapujú"

Themisz - istennő; az isteni törvény

Thészeusz - Aigeusz athéni király fia. Megszabadította városát a Mínótaurosznak járó véradótól

Thetisz - tengeri istennő, Akhilleusz anyja

Thrínakié - mesés sziget; később Szicíliával azonosították

Titüosz - Gaiának, a Földnek óriás termetű, féktelen fia. Létó megtámadásáért bűnhődik az alvilágban

Trítogeneia - Pallasz Athéné egyik mellékneve

Tűdeusz gyermeke - Diomédész, argoszi király, a trójai háború egyik legharciasabb görög fejedelme

Tűró - Poszeidón két fiának, Peliásznak és Néleusznak halandó anyja

Zephürosz - a nyugati szél

Zeusz fia, Létó gyermeke - Apollón

Zsákmányosztó Pallasz - Ageleié, Athéné egyik mellékneve