A vadkacsa

SZEMÉLYEK

WERLE, nagykereskedő
GREGERS WERLE, a fia
AZ ÖREG EKDAL
HJALMAR EKDAL, az öreg fia, fényképész
GINA EKDAL, Hjalmar felesége
HEDVIG, tizennégy éves lányuk
SÖRBYNÉ, a nagykereskedő házvezetőnője
RELLING, orvos
MOLVIK, volt teológus
GRABERG, könyvelő
PETTERSEN, a nagykereskedő komornyikja
JENSEN, pincér
KÖVÉR VENDÉG
KOPASZ VENDÉG
RÖVIDLÁTÓ VENDÉG
HAT MÁSIK VENDÉG
PINCÉREK

Az első felvonás cselekménye Werle nagykereskedő házában, a többi négy felvonás Ekdal fényképész lakásán játszódik

ELSŐ FELVONÁS

Werle nagykereskedő házában. Fényűző kényelemmel berendezett dolgozószoba; könyvszekrények, kárpitozott bútorok; a szoba közepén iratokkal, üzleti könyvekkel rakott íróasztal; zöld selyemernyős lámpák vonják tompa fénybe a szobát. A háttérben tágra nyitott, több szárnyú ajtó, függönyei is félrevonva; mögötte csillárokkal, falikarokkal fényesen kivilágított, tágas, elegáns szoba látszik. A színpad jobb oldalán, elöl, kis tapétaajtó nyílik, amely az irodákba vezet. Bal felől parázsló tüzű kandalló; kissé hátrább kétszárnyú ajtó, amely az ebédlőbe vezet

Pettersen, a komornyik libériában, és Jensen, a kisegítő pincér frakkban; tesznek-vesznek, rendezkednek. A benti, nagy szobákban még két-három másik pincér járkál fel-alá rakosgatva, gyertyákat gyújtogatva. Az ebédlőből beszélgetés zsivaja, kacagás hallatszik; valaki késével megkocogtatja a pohara peremét; csend támad, valaki pohárköszöntőt mond; aztán éljenzés és újra zsivaj, beszélgetés

PETTERSEN
(meggyújt egy lámpát a kandallón, ráhelyezi az ernyőt) Hallja, Jensen? Ez most az öreg Werle. A Sörbynére mond felköszöntőt. Jó hosszan beszél, mi?

JENSEN
(előbbre tol egy karosszéket) Mondja, maga szerint igaz, amit pletykálnak - hogy van köztük valami?

PETTERSEN
Az ördög tudja.

JENSEN
Mert hogy valamikor nagy kakas volt az öregúr!

PETTERSEN
Meglehet.

JENSEN
Ez a vacsora most, ugye, a fia tiszteletére van?

PETTERSEN
Bizony. Megjött tegnap a fiatalúr.

JENSEN
Nem is tudtam, hogy van egy fia.

PETTERSEN
Pedig van neki. Csak felköltözött a höydali telepre, és le se jön a hegyekből évszámra. Amióta én a háznál vagyok, most jött haza először.

KISEGÍTŐ PINCÉR
(a másik szoba ajtajából) Pettersen úr, valami vénember van itt...

PETTERSEN
(dörmögve) A nyavalya törje ki! Ilyenkor... ki lehet az?

Az öreg Ekdal lép be a szalon felől; ósdi, kopottas nagykabátban van, kötött kesztyűben, kezében sétabot és kucsma; hóna alatt csomagolópapírba burkolt paksaméta. Elpiszkolódott vörösesbarna parókát visel, orra alatt kicsi, hegyesre pödrött ősz bajusz

(Elébe megy) Az ég szerelmére! Mit keres maga itt ilyenkor?

EKDAL
(az ajtóban állva) Be kell mennem az irodába, de feltétlenül. Van egy kis elintéznivalóm.

PETTERSEN
Már egy órája bezártak, és...

EKDAL
Tudom, már az ajtóban mondták, de a Graberg még bent van. Legyen magában lélek, Pettersen, engedje meg, hogy ott besurranjak. (A tapétaajtóra mutat) Tudom az utat.

PETTERSEN
Na, jól van, menjen. (Kitárja neki az ajtót) De aztán visszafelé ne erre, hanem a rendes úton, mert ma vendégség van.

EKDAL
Tudom, tudom. Köszönöm, Pettersen, drága öreg barátom. Köszönöm a szívességét. (Az orra alatt dörmögve) Vén hülye! (Bemegy az irodába. Pettersen beteszi mögötte az ajtót)

JENSEN
Ez is itt dolgozik az irodában?

PETTERSEN
Nem, csak kisegít, ha sok a dolog, kap egy kis másolnivalót, aztán hazaviszi, és otthon megcsinálja. Pedig, ha tudná, micsoda talpig úriember volt valamikor az öreg Ekdal!

JENSEN
Azért én mindjárt gondoltam. Valahogy meglátszik rajta.

PETTERSEN
Hát persze. Aki azelőtt nem ismerte, tán el se hiszi, hogy hadnagy volt az öreg, katonatiszt.

JENSEN
Ne mondja! Ez, katonatiszt?

PETTERSEN
Bizony ám! Csak aztán otthagyta a hadsereget, és fakereskedő lett, vagy mi. És állítólag egyszer nagyon rászedte a nagykereskedő urat, legalábbis azt mondják. Mert hogy akkoriban még a kettejüké volt a höydali telep, közösben. Ha maga azt tudná, Jensen, jól ismerem én az öreg Ekdalt! Hogy mennyi sört meg pálinkát megiszunk mi együtt Eriksen mamánál!

JENSEN
Hát, ahogy elnéztem, nem lehet valami bőkezű cimbora az öreg.

PETTERSEN
Persze, mindig én fizetek neki. Hát mit képzel! Mégiscsak úgy illik, nem, hogy megadja neki az ember a tiszteletet, egy ilyen jobb napokat látott úriembernek.

JENSEN
Csődbe ment?

PETTERSEN
Mi az, hogy csődbe ment! Kényszermunkára ítélték!

JENSEN
Kényszermunkára!

PETTERSEN
Vagy talán csak fegyházra... (Fülel) Pszt! Hallja, most kelnek fel az asztaltól.

Két pincér belülről feltárja az ebédlő ajtaját. Sörbyné lép ki rajta elsőnek, két vendéggel beszélgetve. Lassan szállingózva követi őket az egész társaság, megjelenik Werle nagykereskedő is. Utolsónak Hjalmar Ekdal és Gregers Werle lép be a dolgozószobába

SÖRBYNÉ
(elhaladtában a komornyikhoz) A kávét a zeneteremben szervíroztassa.

PETTERSEN
Igenis, asszonyom.

Sörbyné és a két vendég átsétál a hátsó szobába, majd az ajtón túl elfordulnak jobbra. Pettersen és Jensen szintén

KÖVÉR VENDÉG
(a kopaszhoz) Fű! Barátom, micsoda lakoma! Megdolgoztatják az embert, mi?

KOPASZ VENDÉG
Fantasztikus, nem, hogy egy kis akarattal meg jóindulattal mire képes az ember, mindössze három óra leforgása alatt!

KÖVÉR VENDÉG
No igen, de aztán! Aztán mi van, drága kamarás uram, arra is gondoljon!

HARMADIK ÚR
Hallom, a kávét és a likőröket a zeneteremben szolgálják fel.

KÖVÉR VENDÉG
Pompás! Akkor lehet, hogy Sörbyné még játszik is nekünk valamit!

KOPASZ VENDÉG
(halkan) Aztán nehogy a végén kijátsszon bennünket!

KÖVÉR VENDÉG
Ugyan! Csak nem tesz ilyet Bertha a régi barátaival!

Nevetnek és átmennek a szomszéd szobába

WERLE
(halkan, aggódva) Ugye, Gregers, senki nem vette észre?

GREGERS
(csodálkozva pillant rá) Mit?

WERLE
Te se vetted észre?

GREGERS
Mit kellett volna észrevennem?

WERLE
Hogy tizenhárman ültünk az asztalnál.

GREGERS
Tényleg? Épp tizenhárman?

WERLE
(Hjalmar Ekdal felé sandítva) Máskor mindig tizenketten szoktunk lenni. (A többiekhez) Tessék, uraim, tessék, fáradjanak át a szalonba. (Werle és a vendégek, Hjalmar és Gregers kivételével, átmennek a másik szobába, aztán jobbra el)

HJALMAR
(aki kihallgatta a beszélgetést) Nem kellett volna engem is meghívnod, Gregers.

GREGERS
Mi az, hogy nem kellett volna meghívnom téged! Tudtommal az én tiszteletemre rendezte apám ezt az ebédet, már hogyne hívtam volna meg épp a legjobb barátomat...

HJALMAR
De azt hiszem, apád nem nagyon örült neki. Mert hogy egyébként, ugye, én nem vagyok bejáratos ide hozzátok.

GREGERS
Nem, azt látom. No de én mindenképpen találkozni akartam veled, hogy egy kicsit elbeszélgessünk, mert amint ez véget ér, én mindjárt utazom is vissza. Drága barátom, osztálytársak voltunk, jó barátok, és istenemre, de messzire sodródtunk egymástól! Mióta is, hogy nem találkoztunk? Tizenhat, tizenhét éve?

HJALMAR
Olyan rég volna már?

GREGERS
Bizony, öregem. Na mesélj, mi van, hogy megy a sorod? Jól nézel ki. Kicsit meghíztál, szinte már pocakot eresztettél.

HJALMAR
Na, hát az talán túlzás; de hát megemberesedtem, az biztos.

GREGERS
Bizony meg. Külsőleg mindenképpen előnyödre változtál.

HJALMAR
(elkomorodva) De belsőleg, Gregers! Lelkileg már korántsem vagyok olyan jó színben, sejtheted. Te is tudod, ugye, hogy micsoda szörnyű katasztrófa szakadt ránk azóta, hogy mi utoljára találkoztunk.

GREGERS
(halkan) És most mi van apáddal? Hogy van?

HJALMAR
Á, barátom, ne is beszéljünk róla. Szegény, boldogtalan öreg nálunk lakik, persze. Nincs e világon senkije rajtam kívül, akire támaszkodhatna. Tudod, Gregers, a szívem szakad meg, ha erről kell beszélnem. Mesélj inkább te, milyen az életed ott fenn a telepen?

GREGERS
Magányos - csodálatos, nagyszerű magányban élek. Volt bőven ráérő időm, hogy elgondolkozzam - egyről s másról. De gyere már, helyezzük magunkat kényelembe. (Letelepszik a kandallónál egy karosszékbe, és Hjalmart is odahúzza maga mellé a szomszédos fotelba)

HJALMAR
(ellágyulva) De azért nagyon hálás vagyok neked, Gregers, hogy meghívattál erre a vacsorára. Mert ebből most már legalább tudom, hogy már nem neheztelsz rám.

GREGERS
(meglepetten) Miből gondoltad, hogy valaha is nehezteltem rád?

HJALMAR
Hát az első években, ugye, akkor tudom, hogy haragudtál rám.

GREGERS
Hogyhogy az első években?

HJALMAR
Amikor az a szerencsétlenség ránk szakadt. De ezen én nem is csodálkoztam, hiszen tulajdonképpen természetes volt. Végtére egy hajszálon múlott csak, ugye, hogy a te apád is bele nem keveredett ebbe a - ebbe a szörnyűségbe!

GREGERS
És ezért kellett volna nekem neheztelnem rád? Ki beszélte ezt be neked?

HJALMAR
Tudom én azt, hogy haragudtál rám, Gregers. Meg apád is mondta.

GREGERS
(meghökkenve) Szóval az apám! Értem. Hát... akkor ezért nem hallattál magadról! Ezért nem írtál egy sort se...

HJALMAR
Ezért, Gregers.

GREGERS
Még azt se, hogy fényképész lettél!

HJALMAR
Apád azt mondta, nincs értelme, hogy írogassak neked - ezekről a dolgokról.

GREGERS
(maga elé néz elgondolkozva) Hát, ki tudja... talán neki volt igaza. No de mondd, Hjalmar, most már rendbe jöttek a dolgok, úgy nagyjából?

HJALMAR
(kis sóhajjal) Hát persze, úgy nagyjából. Őszintén szólva, nem panaszkodhatom. Eleinte persze nagyon nehéz volt. Tudod, az új viszonyok, amik közé kerültem. Meg egyébként is minden megváltozott körülöttem. Ez a szörnyű katasztrófa, ami apámra zúdult - a botrány, ugye, a családi szégyen, gondolhatod...

GREGERS
(együttérzőn) Persze, igen, értem.

HJALMAR
Arról természetesen nem is álmodhattam, hogy befejezzem az egyetemet; hiszen nem maradt semmink, csak az adósságok. Főleg apádnak tartoztunk sokkal...

GREGERS
Értem...

HJALMAR
Szóval úgy gondoltam, hogy legjobb lesz, ha gyökeresen szakítok a régi életemmel, a régi társaságommal. Apád is ezt tanácsolta. És mivel olyan bőkezűen támogatott, a hónom alá nyúlt...

GREGERS
Az apám?

HJALMAR
Nem tudtad? Honnan is lett volna pénzem nekem, magamnak, kitanulni a fényképészetet, műtermet nyitni, önállósítani magam? Mennyi rengeteg pénz az! Sejtheted!

GREGERS
És mindent az apám fizetett?

HJALMAR
Bizony, Gregers. Te nem is tudtad? Pedig mintha azt mondta volna, hogy ő megírta neked.

GREGERS
Egy szóval se említette. Nyilván elfelejtette megírni. Meg persze nem is igen leveleztünk, csak üzletileg. Szóval mindent az apám fizetett!

HJALMAR
Mindent, Gregers, mindent. A világért se akarta, hogy kitudódjék, de ő adta a pénzt. Sőt, azt is neki köszönhetem, hogy végül is családot alapíthattam. Vagy te erről se tudsz semmit?

GREGERS
Nem, semmit a világon. (Megindultan karon ragadja Hjalmart, és lelkesen megrázza) Drága barátom, el sem tudom mondani, mennyire örülök ennek - és mennyire fáj is. Mert úgy látszik, igazságtalan voltam apámhoz - legalábbis bizonyos dolgokban. Hiszen ebből, amit elmondtál, az látszik, hogy mégiscsak van benne valami emberség, valami jóérzés, nem? Hogy megszólalt a lelkiismerete...

HJALMAR
A lelkiismerete?

GREGERS
Nevezd, ahogy akarod. De őszintén mondom, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ilyeneket hallok apámról. - Szóval, meg is nősültél, Hjalmar, családot alapítottál! Hát látod, én sose fogom ennyire vinni. És remélem, jól sikerült a házasságod, boldogan éltek, ugye?

HJALMAR
Persze, Gregers, nagy boldogság az. A feleségem derék, ügyes asszony, jobbat nem is kívánhatnék. És tudod, azt sem mondhatom, hogy műveletlen volna.

GREGERS
(kissé meghökkenve) Ugyan; hát persze.

HJALMAR
Nem is műveletlen. Mert az élet, ugye - nagy iskola ám! Az is teszi persze, hogy állandóan együtt vagyunk... meg a társaság, mert hogy jobb emberek is eljárnak hozzánk, van egy-két barátunk, aki komoly iskolákat végzett. Mondhatom, Gregers, rá se ismernél a régi Ginára...

GREGERS
Ginára?

HJALMAR
Persze, Ginára. Ginának hívják, már nem emlékszel?

GREGERS
Hogy kit hívnak Ginának? Ne haragudj, de nem...

HJALMAR
De hát nálatok szolgált, már nem emlékszel?

GREGERS
(elképedve néz rá) Csak nem Gina Hansen?

HJALMAR
Dehogynem, persze hogy Gina Hansen.

GREGERS
Aki nálunk volt házvezetőnő anyám betegségének utolsó évében?

HJALMAR
Igen, igen. No de, Gregers, én határozottan tudom, hogy a házasságomat, azt tényleg megírta apád neked is.

GREGERS
(fölkel) Hogyne, persze. (Föl-alá járkál) De azt nem, hogy... Vagy, várj csak. Most, hogy mondod... tudod, apám mindig olyan rövid leveleket ír. (Letelepszik a fotel karfájára) Te, mondd csak, Hjalmar - micsoda véletlen -, tulajdonképpen hogy ismerkedtél meg Ginával... szóval a kedves feleségeddel?

HJALMAR
Ó, nem volt semmi különös. Gina, ugye, nem maradt sokáig nálatok. Akkor olyan kicsit rendezetlenül mentek nálatok a dolgok, meg anyád betegsége is... szóval Gina nem nagyon bírta már, és végül is felmondott. Ez még az édesanyád halála előtti évben volt... vagy az is lehet, hogy ugyanabban az évben.

GREGERS
Igen, ugyanabban az évben. Én akkor már fenn dolgoztam a telepen. És aztán?

HJALMAR
Nos, Gina hazaköltözött az édesanyjához, aki igen derék, szorgos, törekvő asszony. Volt egy kis kifőzdéje, abból éltek, meg egy bútorozott szobája, amit kiadott; nagyon szép kis kényelmes szoba volt.

GREGERS
És mit tesz isten, épp te voltál az a szerencsés, aki kivetted, mi?

HJALMAR
Igen. Bár igazság szerint, apád ajánlotta. Hát így történt, hogy összekerültünk Ginával.

GREGERS
Aztán eljegyzés lett a dologból.

HJALMAR
Tudod, hogy van. Fiatalon, ugye, könnyen jön a szerelem... Szóval...

GREGERS
(felkel és fel-alá járkál) Mondd csak, Hjalmar! Amikor eljegyezted Ginát, akkor kaptad az apámtól... szóval, úgy értem... akkor jutott eszedbe, hogy kitanulod a fényképészetet?

HJALMAR
Igen, persze. Tudod, úgy volt, hogy én már nagyon szerettem volna talpra állni, családot alapítani, kicsit megvetni a lábamat. És akkor arra gondoltam, és apád is azt tanácsolta, hogy a legjobb lesz, ha fényképészettel foglalkozom. Meg Ginának is tetszett az ötlet. Meg volt még egy oka, hogy éppen fényképész lettem: kiderült, hogy Gina tud retusálni.

GREGERS
Szóval minden remekül egybevágott.

HJALMAR
(elégedetten feláll) Ugye? A szerencsés véletlenek összejátszása.

GREGERS
Hát igen, szemlátomást. Apám, szinte mint a Gondviselés keze nyúlt bele az életedbe.

HJALMAR
(elérzékenyülve) Nem hagyta cserben öreg barátja fiát a szükség idején. Mert mondjon, ki mit akar, csupa szív ember a te édesapád.

SÖRBYNÉ
(Werle nagykereskedő karján lép be a szobába) Nem, kérem, ne is ellenkezzék, kedves Werle úr. Most már igazán ne üljön ott tovább abban az erős világításban. Az ön szemének az árt.

WERLE
(elereszti Sörbyné karját, megdörzsöli a szemét) Hát igen, azt hiszem, igaza van.

Pettersen és Jensen, a pincér lép be tálcákkal

SÖRBYNÉ
(a másik szobában tartózkodó vendégekhez) Uraim, méltóztassanak; aki puncsot kíván, fáradjon át ide!

KÖVÉR VENDÉG
(Sörbynéhez lép) Drága asszonyom, valóban igaz volna: kegyed eltörölte régi kiváltságunkat, hogy ott dohányozzunk, ahol kedvünk tartja?

SÖRBYNÉ
Való igaz, kedves kamarás úr; idebenn, a nagykereskedő úr lakosztályában ezentúl szigorúan tilos rágyújtani.

KOPASZ VENDÉG
És ha szabad kérdeznem, mikor adta ki dekrétumát?

SÖRBYNÉ
A legutóbbi diner után, Balle úr; ugyanis bizonyos urak már igazán minden határon túlmentek.

KOPASZ VENDÉG
Vagyis ez azt jelenti, kedves Bertha asszony, hogy nekünk már nem szabad minden határon túlmenni? Egy icipicikét se?

SÖRBYNÉ
Nem bizony, kedves Balle úr; egy icike-picikét se.

A vendégek zöme átszállingózott Werle szobájába; a pincérek puncsot hordanak körül

WERLE
(Hjalmarhoz, aki egyedül ül az asztalnál) Mibe merült el annyira, Ekdal?

HJALMAR
Ó, csak egy albumot nézegetek.

KOPASZ VENDÉG
(fel-alá sétálgatva a szobában) Á, fotográfiák! Ja persze, hiszen magának ez a mestersége.

KÖVÉR VENDÉG
(a karosszékben ülve) Nincs magánál egypár a maga felvételei közül?

HJALMAR
Nem, sajnos nincs.

KÖVÉR VENDÉG
Mért nem hord magánál egy-két képet? Jót tesz az emésztésnek, ha vacsora után elüldögél az ember egy kicsit, és közben képeket nézeget.

KOPASZ VENDÉG
Meg legalább maga is hozzájárult volna valamivel a vendégek szórakoztatásához.

RÖVIDLÁTÓ VENDÉG
Márpedig minden hozzájárulás köszönettel fogadtatik.

SÖRBYNÉ
Tudja, kedves Ekdal, az urak arra céloznak, hogy ha vendégségbe hívják az embert, illik valamivel megszolgálni a vacsorát.

KÖVÉR VENDÉG
Kivált olyan háznál, ahol ilyen pompásan főznek!

KOPASZ VENDÉG
Istenem! Ha arra gondolok, hogy a létért való küzdelemben...

SÖRBYNÉ
Önnek teljesen igaza van! (Kacagva, tréfálkozva folyik tovább a társalgás)

GREGERS
(halkan) Szólj már te is valamit, Hjalmar!

HJALMAR
(kelletlenül) Mit mondjak?

KÖVÉR VENDÉG
Nem gondolja, kedves Werle úr, hogy a tokaji bor, mindent egybevetve, valóságos orvosság?

WERLE
(a kandallónál) Biztosíthatom, hogy legalábbis az a tokaji, amit ma ittunk, minden kétséget kizárólag az; ez az egyik legjobb évjárat. Amint nyilván ön is észrevette.

KÖVÉR VENDÉG
Igen, pompás bukéja van.

HJALMAR
(tétován) Van valami különbség az egyes évjáratok között?

KÖVÉR VENDÉG
(nevetve) Jaj, hát ez remek!

WERLE
(mosolyogva) Ekdal, Ekdal, magát aztán tényleg nem érdemes ilyen nemes nedűvel kínálni.

KOPASZ VENDÉG
Tudja, Ekdal úr, a tokaji is olyan, mint a fényképezés. Napsütés kell hozzá. Így van?

HJALMAR
Hogyne, a fény nagyon fontos.

SÖRBYNÉ
Akárcsak a kamarás uraknak, nemdebár? Azt mondják, az urak is szeretnek a fényben sütkérezni, vagy tévedés?

KOPASZ VENDÉG
No de, asszonyom! Ilyen régi viccet!

RÖVIDLÁTÓ VENDÉG
A nagyságos asszony szellemeskedik...

KOPASZ VENDÉG
Méghozzá a mi rovásunkra! (Tréfásan megfenyegeti) Vigyázzon, Bertha asszony, vigyázzon!

SÖRBYNÉ
No de, az mindenesetre kétségtelen, hogy néha óriási különbség van az egyes évjáratok között. Egyébként minél régibb egy bor, annál jobb.

RÖVIDLÁTÓ VENDÉG
És engem vajon az óborok közé sorol?

SÖRBYNÉ
Korántsem!

KOPASZ VENDÉG
Na, ezt megkapta. Hát engem, tisztelt asszonyom?

KÖVÉR VENDÉG
Na és engem? Minket milyen évjáratnak tart?

SÖRBYNÉ
Az urak valamennyien legföljebb édes mustnak valók. (Beleszürcsöl puncsos poharába; a vendégek nevetnek, folytatódik a tréfálkozás)

WERLE
Sörbyné asszony mindig kivágja magát - mindig az övé az utolsó szó. Uraim, de hiszen üresek a poharak! Pettersen, töltsön! Gyere, Gregers, igyál meg velem egy pohárral! (Gregers nem mozdul) Jöjjön, Ekdal, tartson velünk maga is. Ebéd közben úgysem jutottam hozzá, hogy magával koccintsak.

Graberg a könyvelő kukkant be a tapétaajtón

GRABERG
Elnézést, uram, de nem tudok kijutni.

WERLE
No, csak nem megint bezárták?

GRABERG
De igenis, uram, és Flakstad hazavitte magával a kulcsokat.

WERLE
Na jó, hát akkor csak menjen ki erre.

GRABERG
Igen, de másodmagammal vagyok...

WERLE
Annyi baj legyen. Jöjjenek mind a ketten. Jöjjenek csak...

Graberg és az öreg Ekdal kijön az irodából

(Önkéntelenül) A fene!

A nevetés, tréfálkozás elnémul. Hjalmar összerezzen apja láttára, leteszi a poharát, és a kandalló felé fordul

EKDAL
(tekintetét a földre sütve, darabosan, ügyetlenül hajbókolva jobbra-balra, átvág a szobán, és közben motyog) Elnézést. Bocsánat, hogy nem a rendes kijáraton. De be van zárva. Be van zárva. Bocsánat. Elnézést. (Graberggel együtt a háttérben jobbra el)

WERLE
(sziszegve) Az istenit ennek a Grabergnek!

GREGERS
(elképedve Hjalmarra mered) Csak nem a te...!

KÖVÉR VENDÉG
Mi az? Ki volt ez?

GREGERS
Á, senki. Senki. Csak a könyvelő meg még valaki.

RÖVIDLÁTÓ VENDÉG
(Hjalmarhoz) Maga ismeri ezt az embert?

HJALMAR
Nem is tudom... Nem figyeltem...

KÖVÉR VENDÉG
(fölkel) Kérem! Mi történik itt? (Az egyik halkan beszélgető csoporthoz lép)

SÖRBYNÉ
(suttogva az inashoz) Menjen utána, és kínálja meg valamivel. De valami nagyon finommal.

PETTERSEN
(bólint) Igenis. (Kimegy)

GREGERS
(Hjalmarhoz, halkan és megrendülten) Ugye ő volt az?

HJALMAR
Igen.

GREGERS
Te meg csak álltál itt és letagadtad, hogy ismered!

HJALMAR
(ingerülten, suttogva) De hát hogy nézett volna az ki...?

GREGERS
...ha megismered az édesapádat?

HJALMAR
(fájdalmasan) Jaj, Gregers, ha a helyemben volnál...!

Az eddigi halk és fojtott beszélgetés most hirtelen kényszeredetten harsánnyá válik

KOPASZ VENDÉG
(barátságosan odalép Gregershez és Hjalmarhoz) Á! Á! Felelevenítjük a régi szép diákéveket? Nem gyújt rá, Ekdal úr? Parancsoljon, adok tüzet. Jaj, bocsánat, el is felejtettem, hogy itt nem szabad...

HJALMAR
Nem, köszönöm, nem kérek.

KÖVÉR VENDÉG
Ekdal úr, nem szavalna el nekünk valami szép költeményt? Emlékszem, maga valamikor nagyon jó szavaló volt.

HJALMAR
Sajnos, azt hiszem, már mindent elfelejtettem.

KÖVÉR VENDÉG
Jaj, milyen kár. No, Balle, mondja már, akkor most mi legyen? (Átmennek a szomszédos szobába)

HJALMAR
(rosszkedvűen) Gregers, én azt hiszem, elmegyek. Megérted, ugye? Látod, akit egyszer a sors kegyetlen csapása... Kérlek, ments ki édesapádnál.

GREGERS
Persze, persze. Egyenesen hazamész?

HJALMAR
Igen, hogyne. Miért kérded?

GREGERS
Mert akkor lehet, hogy később átmegyek hozzád.

HJALMAR
Ne, Gregers. Kérlek, inkább ne gyere. Hozzánk ne. Szomorú hely az én házam, drága barátom. Kivált ilyen fényes lakoma után. De találkozzunk valahol a városban.

SÖRBYNÉ
(odalép hozzájuk, halkan) Ekdal úr, máris menni akar?

EKDAL
Igen, asszonyom.

SÖRBYNÉ
Üdvözlöm Ginát.

HJALMAR
Köszönöm szépen, át fogom adni.

SÖRBYNÉ
És mondja meg neki, hogy valamelyik nap benézek hozzá.

HJALMAR
Ó, kérem. Nagyon fogunk örülni a szerencsének. (Gregershez) Te csak maradj. Nem akarok feltűnést kelteni. (Lassan átsétál a helyiségen, bemegy a másik szobába, majd jobbra el)

SÖRBYNÉ
(halkan az inashoz, aki most jött vissza) Na, adott valamit az öregnek?

PETTERSEN
Egy üveg konyakot.

SÖRBYNÉ
Valami jobbat is kitalálhatott volna.

PETTERSEN
De asszonyom; nem ismer az a konyaknál jobbat a világon!

KÖVÉR VENDÉG
(a szoba ajtajában állva, kezében kotta) Bertha asszony! Nem játszhatnánk valamit?

SÖRBYNÉ
Ó, hát persze, játsszunk!

VENDÉGEK
Éljen! Éljen!

Sörbyné és a vendégek valamennyien jobbra el. Gregers a kandalló mellett marad. Werle az íróasztalán keresgél valamit, szemlátomást arra várva, hogy Gregers is távozzék; mivel azonban Gregers nem mozdul, Werle indul végül is az ajtó felé

GREGERS
Apám! Nem maradnál még egy pillanatra?

WERLE
(megáll) Tessék.

GREGERS
Szeretnék beszélni veled.

WERLE
Nem ér rá addig, amíg magunkban maradunk?

GREGERS
Nem; mert talán ez az utolsó alkalom, hogy magunkban vagyunk.

WERLE
(közelebb jön) Ezt meg hogy értsem?

A most következő párbeszéd alatt mindvégig halk zongoraszó hallatszik a zeneteremből

GREGERS
Apám, hogy tűrhetted, hogy ide jussanak ezek a szerencsétlenek?

WERLE
Mármint Ekdalék, ugye?

GREGERS
Igen, igen, Ekdalék. Hiszen Ekdal hadnagy neked valamikor közeli jó barátod volt!

WERLE
Az; túlságosan is közeli! Meg is bűnhődtem érte. Évekig ittam a levét. Neki köszönhetem, hogy még a jó híremen is folt esett.

GREGERS
(csöndesen) És tényleg, egyedül ő volt a felelős mindenért?

WERLE
Miért, szerinted még ki lett volna?

GREGERS
Végtére is ti társak voltatok, együtt vettétek meg azokat az erdőket!

WERLE
Csakhogy a felmérést Ekdal egyedül készítette el - a hibás felmérést! Ő vágatta ki a kincstári erdőt, nem én! Különben is mindent ő intézett! Én egész idő alatt itt voltam, azt se tudtam, mit csinál Ekdal, mit nem!

GREGERS
Úgy látszik, ő maga se igen tudta.

WERLE
Az könnyen lehet. De mit sem változtat azon, hogy őt elítélték, engem meg felmentettek.

GREGERS
Persze; bizonyítékok híján.

WERLE
Az már mindegy, hogy miért. De mondd, minek bolygatod most ezt a kínos régi históriát - amibe beleőszültem, időnek előtte? Csak nem ezen rágódtál mostanáig, amióta felköltöztél a telepre? Hidd el nekem, Gregers, itt a városban már réges-rég mindenki elfelejtette ezeket a dolgokat - legalábbis azt, ami rám vonatkozik belőle. Szerencsére.

GREGERS
Na és Ekdalék?

WERLE
Tulajdonképpen mit kérsz számon rajtam, szerinted még mit kellett volna tennem értük? Ekdal, mire kijött a börtönből, megtört, öreg ember volt, rajta már nem lehetett segíteni. Vannak emberek, akik már egy-két szem söréttől úgy zuhannak le, mint a kő, és soha többet nem képesek szárnyra kapni. Hidd el nekem, Gregers, én megtettem minden tőlem telhetőt; többet már igazán nem tehettem, hacsak nem akartam szóbeszédre okot adni, magamat is kiszolgáltatni a gyanakvásnak.

GREGERS
A gyanakvásnak? Vagy úgy, persze.

WERLE
Gondoskodom róla, hogy Ekdal mindig kapjon valami irodai másolnivalót, és mondhatom neked, jócskán túlfizetem a munkáját...

GREGERS
(nem néz apjára) Ebben nem is kételkedem.

WERLE
Gúnyolódsz? Nem hiszed, amit mondok? Persze az üzleti könyveimben valóban nincs is ennek semmi nyoma, bizonyítani nem tudom; de az ilyen jellegű költségeket nem szoktam elkönyvelni.

GREGERS
(hűvösen mosolyog) Hát persze hogy nem. Bizonyos kiadásoknak jobb is, ha nincs nyomuk a könyvekben.

WERLE
(meghökkenve) Ezt meg hogyan értsem?

GREGERS
(elszántan) Azt például elkönyvelted, apám, hogy mennyi pénzedbe került Hjalmar Ekdal taníttatása?

WERLE
Ugyan! Miért könyveltem volna el?

GREGERS
Tudom, hogy te fizetted Hjalmar taníttatását. Sőt azt is, hogy te segítetted hozzá, hogy önállósítsa magát.

WERLE
És te még a szememre veted, hogy nem törődtem Ekdalékkal! Biztosíthatlak, édes fiam, hogy nagyon is sokba vannak nekem Ekdalék.

GREGERS
És a sok kiadásból semmit sem könyveltél el?

WERLE
Miért érdekel ez téged?

GREGERS
Ó, több okból is. Például kíváncsi volnék, hogy amikor apámban egyszerre olyan meleg érdeklődés támadt régi barátjának fia iránt - szóval, nem véletlenül ugyanakkor történt-e ez, amikor Hjalmar elhatározta, hogy megnősül?

WERLE
Az ördögbe is!... Annyi év után... ki emlékszik arra?

GREGERS
Írtál nekem akkoriban egy levelet - üzleti levelet természetesen -, de volt hozzá egy kis utóirat, amelyben néhány szóval tudattad, hogy Hjalmar Ekdal megnősült, és hogy bizonyos Hansen kisasszonyt vett feleségül.

WERLE
Mi mást írtam volna; ez volt a felesége lánykori neve.

GREGERS
Csakhogy azt egy szóval sem említetted, hogy ez a bizonyos Hansen kisasszony azonos Gina Hansennel, aki valamikor minálunk szolgált.

WERLE
(gúnyos, mindazonáltal kényszeredett mosollyal) Nocsak, fiam, nem is tudtam, hogy ilyen behatóan érdeklődtél hajdani házvezetőnőnk iránt!

GREGERS
Nem is rólam van szó, Hanem (halkabban) - volt ebben a házban más, aki viszont valóban nagyon behatóan érdeklődött Hansen kisasszony iránt.

WERLE
Ezzel meg mit akarsz mondani, fiam? (Dühösen rámordul) Csak nem rám célzol?

GREGERS
De igen, apám, terád.

WERLE
Hogy merészelsz...! Hát mit képzelsz te...! És mit képzel ez a hálátlan gazember - ez a fényképész - ez a senkiházi, hogy engem ilyesmivel gyanúsítgasson!

GREGERS
Hjalmar egyetlen szóval sem érintette ezt a dolgot. És szerintem neki álmában se jutna eszébe ilyesmi.

WERLE
Hát akkor te meg honnan veszed? Kitől hallottad ezt a képtelenséget?

GREGERS
Szegény, boldogtalan anyám mondta - amikor utoljára láttam.

WERLE
Az anyád! Persze; kitalálhattam volna! Mindig egy húron pendültél vele. Ő nevelt téged ellenem, a kezdettől fogva!

GREGERS
Nem, apám, nem ő, hanem az, hogy láttam, mit szenvedett miattad, mit kellett tűrnie szegénynek, amíg végül bele nem roppant nyomorultul ebbe az egész gyötrelmes életébe!

WERLE
Mit kellett szenvednie, mit kellett tűrnie? Semmit! Semmivel se többet, mint akárki másnak. Csakhogy beteg lelkű, hisztérikus emberekkel senki se tud kijönni, ezt az egyet jól megtanultam! És akkor jössz te, rám támadsz, gyanúsítgatsz, könyékig vájkálsz régi, rosszindulatú pletykákban, megrágalmazod a tulajdon apádat! Hát, Gregers, mondhatom, hasznosabb dolgokkal is foglalkozhatnál - a te korodban.

GREGERS
Igen - ideje volna.

WERLE
És akkor nem is volnál ilyen búvalbélelt. Hát mire vezet az, mit gondolsz, hogy évről évre ott gubbasztasz, fönn a hegyekben? Belesavanyodsz a robotba - hiszen olyan munkát végzel, mint akármelyik közönséges irodista - és a havi béreden kívül egy fityinget se fogadsz el! Hát mire jó ez? Őrültség!

GREGERS
Tudod, apám, ha én is olyan biztos volnék ebben!

WERLE
Hát megértelek én téged, fiam. Önálló akarsz lenni, független ember, hogy ne tartozz nekem semmiért köszönettel. Rendben van. Hát akkor most itt az alkalom - önállósíthatod magad, a magad ura lehetsz minden tekintetben.

GREGERS
Ugyan? És mi módon?

WERLE
Amikor levelet írtam neked, hogy azonnal gyere... nos...

GREGERS
Igen, tulajdonképpen miért kellett lejönnöm? Már egész nap várom, hogy megtudjam végre.

WERLE
Szeretném, ha betársulnál hozzám a cégbe.

GREGERS
Én? A te cégedbe? Társnak?

WERLE
Igen. Nézd, ebből nem következik feltétlenül, hogy ezentúl sülve-főve együtt kellene lennünk. Te átvennéd a városi irodát, én meg felköltöznék a telepre.

GREGERS
Apám a telepre?

WERLE
Igen, én. Tudod, fiam, már én se bírom úgy a munkát, mint valamikor. A szememet is kímélnem kell, mert az utóbbi időben nagyon meggyöngült a látásom.

GREGERS
Hisz mindig is gyenge volt.

WERLE
De nem ennyire. És különben is... bizonyos egyéb körülmények folytán szintén kívánatos volna, hogy felköltözzem... legalábbis egy időre.

GREGERS
Ez igazán meglep.

WERLE
Nézd, Gregers, én tudom, hogy minket nagyon sok minden elválaszt egymástól, de végtére mégiscsak a fiam vagy! És úgy illenék azt hiszem, hogy végül mégiscsak meg tudjunk egyezni egymással.

GREGERS
Úgy gondolod, ugye, hogy legalábbis színleg.

WERLE
Hát, az is több lenne a semminél. Gondold meg, Gregers, aludj rá egyet. Én azt hiszem, menni fog a dolog, nem gondolod?

GREGERS
(hűvösen fürkészi apját) Emögött van valami.

WERLE
Hogyhogy van valami?

GREGERS
Úgy, hogy nyilván szükséged van rám, fel akarsz használni valamire.

WERLE
Édes fiam, ha két ember ilyen közel áll egymáshoz, mint te meg én, akkor alighanem mindig szükségünk van egymásra.

GREGERS
Állítólag.

WERLE
Szeretném, Gregers, ha most egy darabig itthon maradnál velem. Magányos ember vagyok; mindig is az voltam... egész életemben. De soha ennyire, mint most, hogy már érzem a koromat. Jólesnék, tudod, ha volna valaki körülöttem...

GREGERS
Hát Bertha asszony?

WERLE
Igen, igen. Bertha. Az igazat megvallva, annyira megszoktam a társaságát, hogy nehezen tudnám nélkülözni. Okos asszony, kiegyensúlyozott lélek; életet hoz ebbe a házba - márpedig az aztán igazán elkél nálunk.

GREGERS
El. De hát akkor ezek szerint megvan mindened.

WERLE
Meg, meg. Csak éppen attól félek, hogy ez a helyzet lassan tarthatatlanná válik. Tudod, hogy van, egy asszony ha ilyen... tisztázatlan helyzetben él, könnyen úgy járhat, hogy a szájára veszi a világ. És bizony ettől a férfiember sincs soha biztonságban.

GREGERS
Ugyan, apám, akinek a vacsoráira ilyen vendégsereg jár, az bízvást megengedhet magának egyet s mást.

WERLE
No de, Bertha? Rá is gondolj! Azt hiszem, már nem sokáig bírja. De még ha meg is teszi, hogy irántam való odaadásból továbbra is fittyet hány a pletykáknak, a rágalmaknak... Hát nem látod, Gregers, épp te, aki olyan szigorú és kifinomult igazságérzettel...

GREGERS
(közbevág) Ne kertelj, apám, mondd meg egyenesen: el akarod venni feleségül?

WERLE
És ha csakugyan ilyesmit forgatnék a fejemben? Akkor mi van?

GREGERS
Én is azt kérdezem; akkor mi van?

WERLE
Volna ellene valami kifogásod?

GREGERS
Dehogy. Semmi a világon!

WERLE
Én, ugye, nem tudhattam, hogy esetleg halott anyád emléke iránti tiszteletből...

GREGERS
Ugyan, apám. Nem vagyok olyan érzékeny.

WERLE
Hát, akármilyen vagy is, fiam, nagy kő esett le a szívemről. Végtelenül örülök, hogy számíthatok a támogatásodra ebben a dologban.

GREGERS
(rezzenéstelen tekintettel fürkészi apját) És most már azt is értem, hogyan akarsz felhasználni.

WERLE
Felhasználni! Micsoda megfogalmazás!

GREGERS
Ugyan, apám, ne finomkodjunk - legalább ha négyszemközt vagyunk! (Kurtán felnevet) Szóval erről van szó. Most már legalább értem, miért kellett nekem mindenáron személyesen megjelennem az apai házban! Családi idillt akarsz rendezni Sörbyné kedvéért. Milyen megható tabló: apa és fia kéz a kézben! Ilyen még úgyse volt, mi?

WERLE
Micsoda hang ez?

GREGERS
Apám, hát mikor éltünk mi családi életet? Soha, amióta az eszemet tudom. Most viszont persze jól jönne egy kis családi idill. Mert milyen szép is lenne, és mindenkinek elmesélhetnéd, amint a fiú boldogan repesve, a gyermeki szeretet szárnyán siet haza korosodó édesapja esküvőjére. És kinek is jutna eszébe még ezek után felemlegetni a szegény, megboldogult feleség keserves sorsát? Egy hang se lesz róla, soha többé! Hiszen a fiú maga cáfolja meg a rossznyelveket!

WERLE
Gregers - ennyire gyűlölsz?

GREGERS
(halkan) Túlságosan közelről látlak.

WERLE
Csakhogy mindig az anyád szemével nézel. (Hangja elhalkul) Márpedig ne feledd, hogy az a szem... nos nem mindig látott tisztán.

GREGERS
(remegve) Tudom, mire célzol. De ki volt az oka, hogy szegény anyám engedett a kísértésnek? Te meg azok a...! Az utolsó az a némber volt, akit Hjalmar Ekdal nyakába varrtál, amikor ráuntál... Fúj!

WERLE
(a vállát vonva) Szóról szóra... mintha csak az anyádat hallgatnám.

GREGERS
(nem figyel rá) És ez a tiszta, hiszékeny, gyermeki lélek most csalástól, szemfényvesztéstől körülvéve él -... egy fedél alatt egy ilyen nővel, és nem is sejti, hogy otthona - amit ő otthonának hisz - hazugságra épül! (Közelebb lép) Ha visszanézek arra, amit életedben elkövettél, mintha megcsonkított tetemekkel borított csatateret látnék.

WERLE
Azt kell hinnem, fiam, már túlságosan mély közöttünk a szakadék.

GREGERS
(mereven meghajtva magát) Magam is erre a következtetésre jutottam. Ezért veszem is a kalapom, és ezennel távozom.

WERLE
Elmész? És örökre?

GREGERS
Igen, mert végre olyan célt látok magam előtt, amelyért érdemes élnem.

WERLE
És mi légyen az?

GREGERS
Te úgyis csak kinevetnél érte.

WERLE
A magányos ember, Gregers, nem nevet könnyen.

GREGERS
(a színpad hátterébe mutat) Nézd csak, a kamarás urak szembekötősdit játszanak Sörbynével. Jó éjszakát, apám, és Isten veled.

Hátul jobbra el. Nevetés, tréfálkozás lármája a szomszédból majd a kitárt ajtó mögött feltűnik a vendégsereg

WERLE
(gúnyosan dörmögi Gregers után) Szerencsétlen! És még azt mondja, nem érzékeny. Fantaszta!

MÁSODIK FELVONÁS

Hjalmar Ekdal műterme. A meglehetősen nagy helyiség nyilvánvalóan padlásszoba. Jobb oldali fala meredeken lejtő, beüvegezett tető; az óriás ablaktáblákat félig elhúzott sötétkék függöny takarja. A bejárat a jobb hátsó sarokban; a lakásba vezető ajtó ugyanezen az oldalon de a színpad előterében van. A bal oldali falon át két ajtó nyílik, közöttük vaskályha. A hátsó falon széles, kétszárnyú, mindkét irányba eltolható tolóajtó. A műterem berendezése egyszerű, de ízléses. Jobb oldalt, a két ajtó között, a fal mentén, kanapé, asztal és néhány szék; az asztalon ernyős lámpa ég; a kályha mellett nyűtt, öreg karosszék. A helyiségben szanaszét különféle fényképészeti felszerelések, egy fényképezőgép alkatrészei, állvány stb. A hátsó falnál, a tolóajtótól balra könyvespolc, rajta néhány könyv, dobozok, vegyszeresüvegek, különféle műszerek, szerszámok és egyéb holmik. Az asztalon néhány fotográfia és különféle apróbb tárgyak, ecsetek, papírok stb.

Az asztalnál Gina Ekdal ül; varrogat. Hedvig a kanapén ülve olvas; kezével szemét árnyékolja, hüvelykujját a fülébe dugja

GINA
(aki mintegy titkolt aggodalommal már eddig is többször tekingetett a kislány felé) Hedvig!

(Hedvig meg sem hallja)

(Hangosabban) Hedvig!

HEDVIG
(leereszti a kezét és felpillant) Tessék, mama.

GINA
Már eleget olvastál, kislányom!

HEDVIG
Jaj, anyukám, csak még egy kicsit! Még egy egészen kicsit hadd olvassak!

GINA
Nem és nem. Most már tedd el szépen azt a könyvet. Tudod, hogy apád nem szereti; este ő se olvas soha.

HEDVIG
(behajtja a könyvet) Nem, de a papa nem is nagyon szeret olvasni.

GINA
(leteszi a varrását, és ceruzát meg egy kis jegyzetfüzetet vesz fel az asztalról) Nem emlékszel, mennyit fizettünk ma a vajért?

HEDVIG
Egy korona hatvanöt őrét.

GINA
Helyes. (Beírja a füzetbe) Szörnyű, hogy mennyi vaj fogy ebben a házban. Aztán vettünk még füstölt kolbászt és sajtot... na, lássuk csak... (leírja) ... meg sonkát... tessék... (összeadja) ... már csak ez összesen annyi mint...

HEDVIG
És még sört is vettünk.

GINA
Persze, el is felejtettem. (Felírja) Hogy megy a pénz! De hát még sör se legyen?

HEDVIG
Pedig ma még nem is kellett főzni, mert a papa nem ebédelt itthon.

GINA
Igen, jól jött az a meghívás. És ma bevétel is volt, nyolc korona ötven az elkészült képekért.

HEDVIG
Ilyen sok?!

GINA
Bizony, pontosan nyolc korona ötven!

Csönd. Gina folytatja a varrást. Hedvig ceruzát fog, és rajzolgatni kezd egy darab papírra; baljával a szemét árnyékolja

HEDVIG
Úgy örülök, hogy a papa ilyen előkelő társaságba ment, hogy a gazdag Werle úrnál van vendégségben!

GINA
Igazság szerint persze nem az öreg Werle hívta meg. Hanem a fia; az küldött érte. (Rövid szünet után) Az öreg Werléhez nekünk semmi közünk.

HEDVIG
Jaj, én már úgy várom, hogy hazajöjjön. Mert megígérte, hogy megkéri Sörbynét, küldjön nekem is valami finomságot.

GINA
Hát az egyszer biztos, hogy Werlééknél sok finom dolog akad.

HEDVIG
(folytatja a rajzolást) És azt hiszem, egy kicsit éhes is vagyok már.

Az öreg Ekdal lép be a bejárati ajtón, a hóna alatt aktaköteg, kabátja zsebéből csomag áll ki

GINA
Milyen későn jött ma haza a nagypapa!

EKDAL
Rám zárták az irodát. Graberg szobájában rostokoltam. Aztán a végén úgy tudtam eljönni, hogy keresztül kellett mennem a...

HEDVIG
És kaptál megint másolnivalót?

EKDAL
Ezt mind, ni!

GINA
Na, ennek örülök.

HEDVIG
És a kabátzsebedben is van valami!

EKDAL
Ja? Az semmi. (Botját a sarokba támasztja) Most megint van munkám, Gina, jó ideig! (Kissé elhúzza a tolóajtó egyik szárnyát) Psszt! (Bekukkant, majd óvatosan behúzza az ajtót) Hehe! Már alszanak mind, egy rakáson, én gyönyörűségeim. Az meg szépen befészkelte magát a kosárba. Haha!

HEDVIG
És nem fog fázni a kosárban?

EKDAL
Fázni! Abban a szalmakazalban? (A bal oldali hátsó ajtófelé indul) Van itthon gyufa, ugye?

GINA
A komódban van.

(Ekdal bemegy a szobájába)

HEDVIG
Jaj, úgy örülök, hogy a nagypapának megint ennyi sok munkája van!

GINA
Hát igen; legalább megint lesz egy kis zsebpénze szegény öregnek.

HEDVIG
És legalább nem lesz ráérő ideje, hogy egész délelőtt abban a szörnyű kocsmában üldögéljen.

GINA
Igazad van, kislányom. Annak is örülni kell.

(Rövid csend)

HEDVIG
Mit gondolsz, mama, még most is az asztalnál ülnek?

GINA
Tudj' isten. De könnyen meglehet.

HEDVIG
Képzeld csak el, mennyi finomságot eszik most a papa! Biztos nagyon jókedvű lesz, amikor hazajön, nem?

GINA
Hát persze. De ha még azzal is megörvendeztethetnénk, hogy sikerült kiadnunk a szobát!

HEDVIG
Ó, ma anélkül is jó esténk lesz!

GINA
Pedig, tudod, nagyon jól jönne, ha végre akadna lakónk. Mi úgyse használjuk, csak áll üresen.

HEDVIG
Persze, de én csak azt akartam mondani, hogy ma nem érdekes a szoba, mert a papának ma anélkül is jókedve lesz. És még jobb is, hogy ez az örömhír megmarad máskorra.

GINA
(Hedvigre pillant) Hát te minden este valami jó hírrel várnád apádat?

HEDVIG
Igen, mert attól olyan vidám lesz mindenki.

GINA
(eltűnődik) Tényleg, mondasz valamit.

(Az öreg Ekdal jön be, átmegy a szobán, majd a hátsó bal oldali ajtón kimegy)

(Székében ülve feléje fordul) A konyhából kell valami a nagypapának?

EKDAL
Igen, igen. De te csak maradjál. (Kimegy)

GINA
Csak nem megint a parazsat turkálja? (Kis szünet után) Szaladj már ki, Hedvig, nézd meg, mit csinál.

(Ekdal jön be kis korsó forrón gőzölgő vízzel)

HEDVIG
Meleg vízért voltál, nagypapa?

EKDAL
Azért, kislányom. Írnom kell, a tintám meg úgy megsűrűsödött, hogy olyan, akár a kása. Khm!

GINA
De nem akarna előbb megvacsorázni? Már mindent bekészítettem az asztalára.

EKDAL
Eh, kell is nekem most a vacsora. Sok a dolgom! És ne is zavarjatok - senki se zavarjon! Khm! (Bemegy a szobájába; Gina és Hedvig összenéz)

GINA
(halkan) Mit gondolsz, honnan szerzett pénzt?

HEDVIG
Biztosan Grabergtől.

GINA
Az lehetetlen. Graberg mindig nekem küldi el a járandóságát.

HEDVIG
Akkor meg hitelbe kapott valahol egy üveggel.

GINA
Ugyan már, ki hitelezne szegény öregnek?

(Hjalmar Ekdal jön be jobbról; felöltőben van és szürke nemezkalapban)

(Az asztalra dobja a varrást, és feláll) Már itt is vagy?

HEDVIG
(anyjával egyszerre felugrik) Megjöttél, papa? Ilyen hamar!

HJALMAR
(leveszi a kalapját) Igen, már majdnem mindenki eljött.

HEDVIG
Ilyen hamar!

HJALMAR
Tudod, kislányom, ez vacsorameghívás volt. (Le akarja venni a felöltőjét)

GINA
Várj, majd segítek.

HEDVIG
Én is.

(Lesegítik Ekdalról a kabátot; Gina a hátsó falra szerelt fogasra akasztja)

És sokan voltak?

HJALMAR
Nem, egyáltalán nem. Talán tizenketten, tizennégyen lehettünk az asztalnál.

GINA
Mondd, és tudtál beszélgetni mindenkivel?

HJALMAR
Igen, egy-két szót mindenkivel váltottam. De tudod, Gregers többé-kevésbé kisajátított magának.

GINA
És Gregers még mindig olyan csúnya?

HJALMAR
Hát nem épp férfiszépség. Az öreg itthon van már?

HEDVIG
Igen, a nagypapa benn van a szobájában és ír.

HJALMAR
És nem mondott semmit?

GINA
Nem. Miről?

HJALMAR
Nem mondta el, hogy...? Mert valaki említette, hogy ott járt Grabergnél. Mindjárt jövök, csak benézek hozzá.

GINA
Ne, hagyd most.

HJALMAR
Miért? Mondta, hogy ne menjek be?

GINA
Azt mondta, hogy ma este ne zavarja senki.

HEDVIG
(jeleket ad anyjának) Hm... Hm!

GINA
(nem veszi észre) Az előbb kijött forró vízért, aztán bezárkózott.

HJALMAR
Á, már értem, szóval...?

GINA
Igen.

HJALMAR
Hát, Istenem! Szegény ősz, öreg apám! Hadd csinálja... legyen meg az öröme!

(Az öreg Ekdal házikabátban, pipázva kijön a szobájából)

EKDAL
Megjöttél? Hallottam a hangodat.

HJALMAR
Ebben a percben érkeztem.

EKDAL
Mondd, nem vettél észre, mi?

HJALMAR
Nem, apám, de mondták, hogy átmentél a szobán, hát gondoltam, utánad jövök.

EKDAL
Hm. Ez szép tőled, fiam. Na, és ki volt az a sok ember?

HJALMAR
Mindenfélék. Ott volt a Flor kamarás úr, a Balle kamarás úr, a Kaspersen kamarás úr meg a mit tudom én, kicsoda - szóval sokan...

EKDAL
(bólint) Hallod ezt, Gina? Kamarásokkal kvaterkázott!

GINA
Hát igen, Werléék mostanában nagy házat visznek.

HEDVIG
És éneklés is volt, papa, vagy felolvasás?

HJALMAR
Dehogy, csak csupa üres fecsegés. Bár rá akartak venni, hogy én szavaljak nekik valamit, de persze nem voltam rá kapható.

EKDAL
Nem voltál rá kapható?

GINA
Pedig igazán megtehetted volna.

HJALMAR
Ugyan, hát kell hogy legyen az emberben tartás; még csak az kéne, egyet füttyentenek, én meg ugorjak. (Peckesen járkál a szobában) Na, én aztán nem.

EKDAL
De nem ám; Hjalmar nem az a fajta. Ő aztán nem.

HJALMAR
Nem látom be, miért épp nekem kellene szórakoztatnom őket, amikor úgyis olyan ritkán járok vendégségbe. Csak hadd erőltessék meg magukat egy kicsit. Végigeszik-végigisszák az egész várost, átvendégeskedik az életüket. Hát legyen bennük annyi becsület, hogy megszolgálják valamivel a jó falatokat.

GINA
De remélem, ezt nekik nem mondtad meg így?

HJALMAR
(dudorászik) Ho - ho - ho! Na, azért volt mit hallgatniuk...

EKDAL
Hiába kamarások, te megmondtad nekik a magadét!

HJALMAR
Az nekem mindegy. (Közönyösen) Aztán volt egy kis nézeteltérésünk a tokaji körül.

EKDAL
A tokaji körül! Hű, az aztán a jó bor!

HJALMAR
(kis szünetet tartva) Ha jó. Minden az évjárattól függ; merthogy egyáltalán nem egyformák; az dönti el, mennyi napfényt kapott a szőlő.

GINA
Hjalmar, te mindent tudsz.

EKDAL
Na, és ekörül volt a vita?

HJALMAR
Igen, megpróbáltak okoskodni, de aztán jól megkapták, mert megmondtam nekik, hogy tessék tudomásul venni, a borral sincs másképp, mint a kamarásokkal, akik között szintén van jó évjárat is meg csapnivaló is.

GINA
Nahát, hogy neked mik jutnak eszedbe!

EKDAL
Haha! Na, ezt aztán nem tűzik a kalapjuk mellé!

HJALMAR
Megmondtam nekik, egyenest a szemükbe.

EKDAL
Hallod ezt, Gina? Csak úgy, egyenest a szemükbe, a híres kamarás uraknak.

GINA
Nahát Hjalmar! Hogy egyenest a szemükbe!

HJALMAR
Igen, de azért nem akarom, hogy híre menjen a dolognak. Nem kell az ilyesmit nagydobra verni. Meg persze az egész nagyon udvarias formák között zajlott. Igazán mindnyájan nagyon kedves, kellemes emberek voltak - hát miért bántsam én őket? Ugyan!

EKDAL
De hogy egyenest a szemükbe...

HEDVIG
(kedveskedve) Úgy örülök, papa hogy egyszer te is frakkban vagy! Olyan jól áll neked!

HJALMAR
Ugye? Kifogástalanul áll. Mintha rám szabták volna. Talán csak itt a hónom alatt vág egy kicsit. Tedd el, kislányom. (Kibújik a kabátból) Inkább házikabátot veszek. Gina, hová tetted a kabátomat?

GINA
Tessék, itt van. (Hozza a házikabátot, és fölsegíti Hjalmarra)

HJALMAR
Na, mindjárt más! Első dolgod legyen holnap visszavinni a frakkot Molviknak.

GINA
(elteszi a frakkot) Jó, nem fogom elfelejteni.

HJALMAR
(nyújtózkodva) Hát azért ebben mégiscsak jobban érzem magam. Meg azt hiszem, az ilyen bő, kényelmes házikabát jobban is illik az egyéniségemhez. Nem igaz, Hedvig?

HEDVIG
De igen, papa!

HJALMAR
Különösen, ha ilyen laza csokorra kötöm a nyakkendőmet - na, mit szólsz hozzá?

HEDVIG
Igen, nagyon jól megy a bajuszodhoz meg a szép, hosszú, göndör hajadhoz.

HJALMAR
Hát göndörnek épp nem mondanám; talán inkább hullámos, nem?

HEDVIG
De igen, olyan szépen göndörödik.

HJALMAR
Szerintem inkább hullámos.

HEDVIG
(kis szünet után; meghúzza apja kabátját) Papa!

HJALMAR
Na, mi az?

HEDVIG
Tudod!

HJALMAR
Nem én.

HEDVIG
(nyafogva, nevetve) Dehogyisnem, papa! Ne kínozzál most már!

HJALMAR
De mi az, kislányom?

HEDVIG
(belecsimpaszkodik) Na, papa! Most már add oda, tényleg! Tudod! A finomságokat, amiket megígértél!

HJALMAR
Na, nézd csak! Hát nem elfelejtettem!

HEDVIG
Ne, papa, ugye csak tréfálsz! Jaj, olyan rémes vagy! Hova dugtad?

HJALMAR
De ha mondom, hogy megfeledkeztem róla! Na, azért ne búsulj, hoztam helyette mást.

Odamegy a felakasztott frakkhoz, és benyúl a zsebébe

HEDVIG
(tapsikolva táncol) Jaj, mama, mama!

GINA
Na ugye, ha nem lennél mindig olyan türelmetlen...

HJALMAR
(kezében darab papír) Tessék.

HEDVIG
Ezt hoztad? Hát ez csak egy darab papír!

HJALMAR
Nem úgy van az, kislányom! Ez az étlap, rajta van a teljes étrend. Látod, ide van írva, hogy "Menu". Ez franciául van, és azt jelenti, hogy "étlap".

HEDVIG
És mást nem is hoztál?

HJALMAR
Hát mondom, hogy megfeledkeztem róla. De hidd el nekem, kislányom, úgyis csak elrontottad volna vele a gyomrodat. Most pedig ülj oda szépen az asztalhoz, olvasd fel az étrendet, én pedig majd minden egyes fogásról elmondom, hogy milyen íze volt. Na, fogjad, kislányom, itt van.

HEDVIG
(a könnyeit nyelve) Köszönöm szépen.

Hedvig letelepszik az asztalhoz, de nem olvas. Gina jeleket ad a kislánynak, ami nem kerüli el Hjalmar figyelmét

HJALMAR
(föl-alá járkál) Tessék, hihetetlen, hogy mi mindenre kell egy családapának gondolnia! A legképtelenebb dolgokra! És ha akár csak a legkisebb apróságról is megfeledkezik - mindjárt ferdén néznek rá. Na, mindegy, ezt is megszokja az ember. (A kályhánál, az öreg Ekdal mellett megáll) Benéztél már hozzá az este, hogy mi van vele?

EKDAL
Hát persze. Képzeld, befészkelte magát a kosárba!

HJALMAR
Tényleg? A kosárba? Szóval kezdi megszokni, mi?

EKDAL
Úgy bizony, fiam. De hát mondtam én neked előre, nem? Hanem tudod, azért van még egy-két apróság, amit...

HJALMAR
...rendbe kellene tenni. Hát persze, persze.

EKDAL
Méghozzá sürgősen, érted?

HJALMAR
Hát akkor gyere, beszéljük is meg mindjárt, hogy miről van szó. Gyere, apám, leülünk ide a kanapéra, és szépen megbeszéljük.

EKDAL
Jó, beszéljük meg. Khm... De várj csak, előbb megtömöm a pipámat. Meg még ki is kell pucolnom előbb. (Bemegy a szobájába)

GINA
(mosolyogva Hjalmarhoz) Hogy a pipáját pucolja!

HJALMAR
Ó, hagyd el, Gina. Szegény, hajótörött öregember. No, az a pár apróság is. A legjobb lesz, ha mindjárt holnap letesszük a gondját.

GINA
Hjalmar, holnap nem fogsz erre ráérni.

HEDVIG
(közbevág) Dehogyisnem, mama.

GINA
És az a retusálás? Már annyiszor jöttek a képekért.

HJALMAR
Te jóságos Isten! Már megint azok a képek! Meglesz az is, rendben. Valami új rendelésünk nincs?

GINA
Semmi a világon. Holnap is csak azok ketten jönnek felvételre, tudod.

HJALMAR
Semmi egyéb? Hát persze, ha az ember nem iparkodik...

GINA
De hát mit kellene még csinálnom? Adjak föl még egypár hirdetést?

HJALMAR
Hirdetések! Látod, mire megyünk vele. És a szobát se jött megnézni senki, mi?

GINA
Nem, egyelőre még senki.

HJALMAR
Mi másra számítottál? Aki csak várja a sült galambot... Értsd meg, Gina, tenni is kell valamit, ha előbbre akarunk jutni!

HEDVIG
(odamegy Hjalmarhoz) Papa, ne hozzam be a furulyádat?

HJALMAR
Nem, kislányom, köszönöm szépen, épp az hiányzik most nekem. A szórakozás! (Föl-alá járkál) Rendben van, holnap reggel nekilátok a munkának; rajtam nem fog múlni. Dolgozni fogok, amíg bele nem szakadok a robotba...

GINA
De Hjalmar, igazán, én nem így értettem...

HEDVIG
Papa, ne hozzak be egy üveg sört?

HJALMAR
Ugyan! Nem kell nekem semmi. (Megtorpan) Hogy sört? Sört mondtál?

HEDVIG
(élénken) Igen, apukám; sört, van itthon finom, hideg sör.

HJALMAR
Na, jól van, ha mindenáron erőlteted, nem bánom. Hozz be egy üveggel.

GINA
Hozd be, kislányom. Legalább egy kicsit jobb kedvünk lesz.

Hedvig a konyhaajtó felé szalad

HJALMAR
(aki a kályhánál áll, megállítja a kislányt, ránéz, kezét a fejére teszi, és magához vonja) Hedvig, Hedvig!

HEDVIG
(örömkönnyek között) Apukám, drága apukám!

HJALMAR
Ó, kislányom, ne mondj nekem ilyeneket. Ott ültem a gazdag ember asztalánál, lakmároztam a minden földi jóval roskadásig megrakott asztalnál... És még annyit se...

GINA
(leül az asztalhoz) Ugyan, Hjalmar, butaságokat beszélsz.

HJALMAR
Nem, Gina, ez az igazság. De ne legyetek hozzám nagyon szigorúak. Hiszen tudjátok, hogy én azért nagyon szeretlek benneteket.

HEDVIG
(átöleli) És mi is nagyon-nagyon szeretünk téged!

HJALMAR
És néhanapján kijövök a béketűrésből - hát gondoljatok arra, mennyi gonddal viaskodom. Na, jól van. (A szemét törülgeti) Ne, nem iszom sört, nem illik a perchez. Hanem, kislányom, hozd ide a furulyámat.

Hedvig a könyvespolchoz fut, és hozza a furulyát

Köszönöm. Így ni. Kezemben a furulya, oldalamon ti ketten... ó, Istenem!

Hedvig leül az asztalhoz Gina mellé, Hjalmar fel-alá járkál, majd nagy lélegzettel belekap egy cseh néptáncba; lassúdad tempóban, elégikusan, érzelmesen fújja

(Félbehagyja a játékot, és balját Gina felé nyújtva, ellágyulva mondja) Meglehet, szűk és szegényes ez a hajlék, mégis otthon, drága Ginám, a mi otthonunk. És én azt mondom neked: jó nekem itt lennem.

Folytatja a játékot; nem sokkal utóbb kopogtatnak a külső ajtón

GINA
(feláll) Hallgass csak, Hjalmar. Azt hiszem, jött valaki.

HJALMAR
(furulyáját visszateszi a könyvespolcra) Épp ilyenkor!

(Gina ajtót nyit)

GREGERS WERLE
(az előszobából) Bocsánatot kérek...

GINA
(kissé visszahőköl) Ó!

GREGERS
Jó helyen járok? Itt lakik Ekdal úr, a fényképész?

GINA
Igen, itt.

HJALMAR
(az ajtóhoz megy) Gregers! Te vagy az? Hát mégis eljöttél? Drága barátom, kerülj beljebb!

GREGERS
(belép a szobába) Mondtam, hogy meglátogatlak.

HJALMAR
De már ma este...? Otthagytad a vendégeket?

GREGERS
Igen, ott. A vendégeket és az apai házat is, mindenestül. Jó estét kívánok, Ekdal asszony. Nem tudom, megismer-e?

GINA
Persze! Hát hogyne ismerném meg a fiatal Werle urat!

GREGERS
Gondoltam, hiszen anyámra hasonlítok. Őrá pedig nyilván nagyon is jól emlékszik még.

HJALMAR
Komolyan mondod, hogy otthagytad apádat?

GREGERS
Igen, igen. Szállodába költöztem.

HJALMAR
Értem... Hát, Gregers, ne állj itt kabátban, ha már eljöttél hozzánk, tessék, foglalj helyet.

GREGERS
Köszönöm. (Leveszi a felöltőjét. Egyszerű, falusias szabású szürke tweedöltönyben van)

HJALMAR
Tessék, ide a kanapéra. Érezd magad otthon nálunk.

Gregers helyet foglal a kanapén, Hjalmar egy székre telepszik az asztal mellett

GREGERS
(körülpillant) Szóval itt húztad meg magad, vagyis szóval itt laksz!

HJALMAR
Mint látod, ez itt a műterem...

GINA
Igen, tudja, jobb szeretünk itt lenni, mivelhogy itt mégiscsak tágasabb.

HJALMAR
Azelőtt sokkal szebb lakásunk volt. Ennek is van azonban egy nagy előnye; a mellékhelyiségek igazán eszményiek.

GINA
És van még egy kis szobánk is, ami az előszobából nyílik, szóval teljesen külön bejáratú, úgyhogy ki lehet adni.

GREGERS
(Hjalmarhoz) Á, hát lakótok is van?

HJALMAR
Nem, nem, egyelőre még nincs. Tudod, az ilyesmi sosem megy csak úgy, egykettőre. Idő kell hozzá, meg foglalkozni kell vele. (Hedvighez) Na, kislányom, hát mi lesz azzal a sörrel? (Hedvig bólint, és kimegy a konyhába)

GREGERS
Szóval ő a kislányod?

HJALMAR
Igen; Hedvignek hívják.

GREGERS
Testvére nincs?

HJALMAR
Nincs, egyetlen gyerek. Ő a mi életünk legnagyobb boldogsága és (hangját lehalkítva) bizony, Gregers, a legnagyobb szomorúságunk is.

GREGERS
Ezt hogy érted?

HJALMAR
Tudod, nagyon is félő, hogy szegényke elveszti a szeme világát.

GREGERS
Hogy megvakul?

HJALMAR
Sajnos, igen. Egyelőre még csak a kezdeti tünetek mutatkoznak; és talán még jó ideig nem lesz semmi komolyabb baj. De az orvos figyelmeztetett bennünket, készüljünk fel rá, mert nincs mit tenni, menthetetlen.

GREGERS
Úristen, micsoda tragédia! És lehet tudni, hogy mi az oka?

HJALMAR
(sóhajtva) Minden valószínűség szerint örökletes kór.

GREGERS
(meghökken) Örökletes?

GINA
A férjem édesanyjának is igen gyenge volt a látása.

HJALMAR
Igen, legalábbis apám szerint. Magam, tudod, már nem emlékszem anyámra.

GREGERS
Szegény gyermek. És hogy viseli ezt a tudatot?

HJALMAR
Ó, hát gondolhatod, hogy nem mondtuk meg neki. Ő nem is sejt semmit. Vidám és gondtalan gyermek, akár egy kis énekesmadárka, boldogan repesve, csicseregve repül be öntudatlanul az örök éjszakába, ami reá vár. (Elcsuklik a hangja) Ó, Gregers, de nehéz ez, ha tudnád!

(Hedvig jön be tálcával a kezében, rajta sör és poharak. A tálcát az asztalra helyezi)

(A kislány fejét simogatva) Köszönöm, kislányom, köszönjük szépen.

(Hedvig átkarolja Hjalmar nyakát, és a fülébe súg valamit)

Nem, kislányom, nem kérünk vajas kenyeret. (Gregersre pillant) Hacsak te nem, Gregers.

GREGERS
(elutasító kézmozdulattal) Nem, nem; köszönöm szépen, én sem kérek.

HJALMAR
(hangjában még mindig szomorúság) Na, jól van, kislányom, azért csak hozz be egy szeletet. Sarkát, ha van. És jó vastagon kend a vajat.

(Hedvig boldogan bólint, és kimegy a konyhába)

GREGERS
(tekintetével követi a kislányt) Különben igazán szép, erős, egészséges kislány.

GINA
Igen, hála az égnek, máskülönben ép és egészséges.

GREGERS
Úgy nézem, magára fog hasonlítani, asszonyom. Most hány éves a kislány?

GINA
Épp tizennégy; holnapután lesz a születésnapja.

GREGERS
Szép, fejlett gyerek a korához képest.

GINA
Igen, nagyon megnyúlt tavaly óta.

GREGERS
Hát bizony, a gyerekeken látja az ember, hogy öregszik, hogy repül az idő. Hány éve is házasok?

GINA
Mióta is?... Igen... Már lassan tizenöt éve.

GREGERS
Nahát! Hogy megy az idő!

GINA
(fölfigyel a szóra; fürkésző tekintettel néz Gregersre) Hát igen; már tizenöt éve.

HJALMAR
Bizony; néhány hónap híján. (Fordít a beszélgetés menetén) Neked, ott fönn a telepen, biztosan lassabban teltek az évek.

GREGERS
Igen, akkor nekem is úgy tűnt. De most, így visszagondolva, bizony úgy elszálltak azok az évek, hogy azt se tudom, mire ment el az a rengeteg idő.

Az öreg Ekdal jön ki a szobájából, pipa nélkül, viszont a fejébe nyomta régi tiszti sapkáját; kissé bizonytalan a járása

EKDAL
Na, fiam, akkor most leülhetünk, és megbeszélhetjük a dolgot - khm. Miről is akartunk diskurálni?

HJALMAR
(apja elé megy) Apám, vendég érkezett. Gregers Werle van itt - nem tudom, emlékszel-e rá?

EKDAL
(Gregersre pillant, aki felállt, hogy üdvözölje) Werle? A fia? Na és, mit akar tőlem?

HJALMAR
Semmit, apám. Hozzám jött látogatóba.

EKDAL
Igen? Szóval akkor nincs semmi baj?

HJALMAR
Dehogy, apám. Semmi, semmi a világon.

EKDAL
(széles karmozdulattal) Nem azért mondom, mert nem félek én... csak...

GREGERS
(odamegy Ekdalhoz) Üdvözletet hoztam a régi vadászterületéről, csak azt szeretném átadni a hadnagy úrnak.

EKDAL
A vadászterületről?

GREGERS
Igen, a Höydal környéki erdőkből.

EKDAL
Szóval a telepről? Hát igen, valamikor jól ismertek engem arrafelé.

GREGERS
Híres vadász volt a hadnagy úr.

EKDAL
Az. Híres vadász. Voltam. Az uniformist nézi? Idehaza akkor veszem fel, amikor nekem tetszik. Itt nekem nem parancsol senki. Az utcára meg úgyse megyek ki benne.

Hedvig jön be egy tálca vajas kenyérrel és leteszi az asztalra

HJALMAR
Ülj le, apám, és igyál egy pohár sört. Tessék, Gregers, tölts magadnak.

Ekdal az orra alatt dörmögve átbotorkál a kanapéhoz. Gregers a legközelebbi székre telepszik vissza Hjalmar Gregers másik oldalán foglal helyet. Gina az asztaltól kissé távolabb húzódva ül és folytatja a varrogatást. Hedvig az apja mögött áll

GREGERS
Emlékszik, hadnagy úr, valamikor minden nyáron meg karácsonykor is feljártunk Hjalmarral vakációzni?

EKDAL
Azt mondja? Nem emlékszem. Nem emlékszem én már semmire. De arról biztosíthatom, fiatal barátom, hogy kiváló vadász voltam! Medvét is lőttem. Összesen kilencet.

GREGERS
(együttérzően pillant az öregre) És ma már nem szokott vadászni?

EKDAL
No, azt azért nem mondanám! Azért még eljárogatok néhanapján. Csak hát persze errefelé nem olyan a vidék, mint odafönn. Mert hát tudja, az erdő... az erdő! (Iszik) Aztán, mondja csak, milyen manapság az erdő? Szép?

GREGERS
Hát már nem olyan, mint a hadnagy úr idejében. Nagyon irtják, sok fát kivágtak.

EKDAL
Irtják, pusztítják? (Hangja elhalkul, szinte riadtan) Az veszélyes dolog, nagyon veszedelmes. Azért mindig fizetni kell valakinek. Az erdő bosszút áll.

HJALMAR
(telitölti a poharát) Itt van, apám, igyál még egy kicsit.

GREGERS
Hadnagy úr, az olyan ember, mint ön - aki ennyire szereti a szabad levegőt -, hogy képes itt élni a zsúfolt városban, bezárva négy fal közé?

EKDAL
(kuncog és Hjalmarra sandít) Ó, nem olyan rossz itt az élet. Ki lehet bírni.

GREGERS
De hát a hűs szellő, a szabad élet, az erdő meg a vadak, a madarak! - ami az élete volt, hát nem hiányzik?

EKDAL
(elmosolyodik) Na, Hjalmar, megmutassuk neki?

HJALMAR
(gyorsan és kissé zavartan) Ugyan, apám, dehogy. Majd egyszer máskor.

GREGERS
Mit akar édesapád megmutatni nekem?

HJALMAR
Ó, semmi, csak egy olyan... Majd egyszer máskor inkább.

GREGERS
(ismét az öreghez) Arra gondoltam, hadnagy úr, hogy mi lenne, ha ön is feljönne velem, vissza a telepre? Én egy-két nap múlva utazom vissza. Ott is akadna másolnivalója, egészen biztosan. Gondolom, unja már úgyis nagyon ezt a városi életet. Mert mi van itt, aminek örüljön a szíve, ami felvidítsa?

EKDAL
(meghökkenve nézi) Hogy mi? Nekem, akinek...

GREGERS
Hát persze, itt van Hjalmar. De hát neki már saját családja van. És az olyan ember, mint ön, akit mindig vonzott a szabad élet...

EKDAL
(öklével az asztalra csap) Hjalmar! Megmutatjuk neki!

HJALMAR
De apám, gondolod, hogy érdemes? Most? Hiszen már beesteledett, sötét van...

EKDAL
Eh, ostobaság! Világít a hold. (Föláll) Megmutatjuk neki; hadd lássa! Vigyázz az utamból. Gyere, Hjalmar, segíts.

HEDVIG
Jaj de jó lesz! Menj, papa, menj!

HJALMAR
(Föláll) Na, jól van, nem bánom.

GREGERS
(Ginához) Miről van szó?

GINA
Ó, ne várjon semmi különöset.

Ekdal és Hjalmar a hátsó falhoz megy; félrehúzzák a tolóajtó egy-egy szárnyát. Hedvig segít az öregnek. Gregers ott marad állva a kanapé mellett; Gina föl sem kel, zavartalanul folytatja a varrást. A nyitott ajtó mögött hatalmas, tágas, de szeszélyes alakú, zegzugos padlástér látszik, benne néhány szabadon álló, vakolatlan kémény. Ahová besüt a hold a tetőablakon, ott éles, fehér fény világítja meg a padlást, ahová nem, ott mély és fekete a homály

EKDAL
(Gregershez) Na, jöjjön!

GREGERS
(odamegy) De mi az, amit látnom kell?

EKDAL
Na, meregesse csak a szemét! Khm.

HJALMAR
(kissé zavartan) Tudod, ami itt van, az mind apámé.

GREGERS
(az ajtóban állva benéz a padlásra) Nocsak, tyúkokat tart, hadnagy úr?

EKDAL
Bizony ám, tyúkokat! Már elültek, de látná csak őket napvilágnál!

HEDVIG
És van...

EKDAL
Csitt! Még ne szólj egy szót se!

GREGERS
És látom, galambjai is vannak.

EKDAL
Hajjaj, de még mennyire, hogy vannak! Ott vannak a dúcok, fönn, merthogy tudja, a galambok magasan szeretnek.

HJALMAR
Nehogy azt hidd, hogy mind olyan közönséges fajta.

EKDAL
Közönséges! Hogy volnának ezek közönséges galambok! Bukógalamb, egy egész csomó, meg két golyvás galamb, egy hím meg egy tojó. De jöjjön csak ide hozzám! Látja ezt a rekeszt ott a fal mellett?

GREGERS
Látom. Abban mit tart?

EKDAL
Ott alszanak a nyulaim, kedves fiatal barátom, a nyulaim.

GREGERS
Ezt nevezem; szóval nyulakat is tart!?

EKDAL
Hogy tartunk-e nyulakat? Mi az, hogy tartunk! Hallod, Hjalmar, azt kérdi a barátod, hogy tartunk-e nyulakat! Hm! No de, most jön a java! Mindjárt meglátja! Vigyázz az útból, Hedvig. Ide álljon! Tessék. Ide nézzen, ide le. Látja ezt a szalmával bélelt kosarat?

GREGERS
Igen, igen. Valami madár van benne.

EKDAL
Khm. "Valami" madár...!

GREGERS
Úgy nézem, kacsa, nem?

EKDAL
(sértődötten) Azt a vak is látja, hogy kacsa.

HJALMAR
No de, milyen kacsa?

HEDVIG
Mert nem közönséges kacsa.

EKDAL
Pszt! Ne szólj!

GREGERS
De nem is valami különleges fajta...

EKDAL
Nem, Werle úr... Nem valami különleges fajta, ez egy vadkacsa.

GREGERS
Nahát, vadkacsa?!

EKDAL
Az bizony, kedves fiatal barátom. Ez a "madár", ahogy ön nevezte, ez egy vadkacsa. A mi vadkacsánk, kedves barátom.

HEDVIG
Az én vadkacsám. Merthogy az enyém.

GREGERS
De hát hogy él meg a vadkacsa itt a padláson? Nem pusztul el?

EKDAL
Hát mit gondol; beállítottunk ám neki egy teknőt, amiben lubickolhat!

HJALMAR
És másnaponként friss vizet kap.

GINA
(Hjalmar felé fordulva) Hjalmar, itt úgy jön be a hideg, hogy mindjárt megfagyok.

EKDAL
Khm. Hát akkor csukjuk be az ajtót. Jobb is, ha nem zavarjuk őket, mikor már elültek éjszakára. Gyere, kicsi Hedvig, segítsél!

(Hjalmar és Hedvig betolja az ajtót)

Na, majd legközelebb jobban megnézheti magának. (Leül a kályha melletti karosszékbe) Csodálatos madár ám a vadkacsa, mondhatom magának, csodálatos.

GREGERS
Na és hogy sikerült megfognia a hadnagy úrnak?

EKDAL
Nem magam fogtam. Egy bizonyos helybéli úriembernek tartozunk érte köszönettel.

GREGERS
(kissé eltűnődik) Ez a bizonyos úriember... csak nem az apám?

EKDAL
De bizony, ő az. Ez az illető úriember az ön édesapja. Khm.

HJALMAR
Érdekes, Gregers, hogy rögtön ráhibáztál.

GREGERS
Említetted, hogy mennyi mindent köszönhetsz apámnak, hát gondoltam, talán...

GINA
Persze nem személyesen Werle úrtól kaptuk...

EKDAL
Mindegy, Gina, mi Håkon Werlének tartozunk érte köszönettel. (Gregershez) Tudja, úgy történt, hogy az édesapja vadászni volt a ladikjával és meglőtte. De már nem olyan a szeme, mint régen, úgyhogy csak megsebesítette.

GREGERS
Értem; szóval csak megszárnyazta.

HJALMAR
Igen, két-három szem sörétet kapott.

HEDVIG
De épp a szárnyába, úgyhogy nem tudott elrepülni.

GREGERS
Értem szóval belezuhant a vízbe és lemerült.

EKDAL
(álmosan; már nehezen forog a nyelve) Mi az, hogy lezuhant! A vadkacsa mindig lemerül, lebukik a fenékre. Lebukik, kedves barátom, lebukik, amilyen mélyre csak tud. Aztán a csőrével megkapaszkodik a hínárban meg moszatban, meg hát ami a víz fenekén van, mindenféle gazban. Aztán soha többé nem jön föl.

GREGERS
Az ön vadkacsája azonban, hadnagy úr, mégiscsak följött.

EKDAL
Mert olyan pompás vadászkutyája van az édesapjának, barátom. Ez a remek állat bebukott a víz alá, és felhozta a zsákmányt.

GREGERS
(Hjalmarhoz fordulva) Így aztán végül is ti kaptátok meg?

HJALMAR
Igen, de nem mindjárt. Mert előbb még apád hazavitte magához. De ott nem érezte jól magát, csak sínylődött, úgyhogy apád utasította Pettersent, hogy vágja le...

EKDAL
(már félálomban) Khm. A Pettersen. A vén marha!

HJALMAR
(lehalkítja a hangját) Hát így került végül is hozzánk, apám jóban van Pettersennel, és amikor meghallotta, hogy mi van a vadkacsával, addig mesterkedett, amíg meg nem szerezte tőle magának.

GREGERS
És itt nálatok a padláson most remekül érzi magát.

HJALMAR
Igen, bámulatosan jól megvan. Egészen meghízott. Tudod, most már olyan régóta itt van, hogy már el is felejtette a régi szabad életét. És hát tudod, ez a lényeg.

GREGERS
Nagyon igazad van, Hjalmar. Amíg egyszer újra meg nem pillantja az eget meg a tengert... De most már mennem kell; édesapádat, azt hiszem, elnyomta az álom.

HJALMAR
Ó, nem kell vele törődni.

GREGERS
Igaz is, említetted, hogy volna egy kiadó szobátok...

HJALMAR
Van, igen. Miért? Tudsz valakit, aki...?

GREGERS
Én nem kaphatnám meg?

HJALMAR
Te?

GINA
De Werle úr! Maga?

GREGERS
Szóval megkaphatnám? Ha igen, holnap reggel be is költözöm.

HJALMAR
Hát persze, Gregers, a legnagyobb örömmel...

GINA
De Werle úr, kérem, az a szoba igazán nem magának való.

HJALMAR
Na de, Gina, hogy mondhatsz ilyeneket?

GINA
Mert nem elég nagy, meg nem is elég világos, meg...

GREGERS
Nem baj, Ekdal asszony, nem számít.

HJALMAR
Szerintem nagyon kellemes, szép kis szoba. És a bútorok is egész rendesek még.

GINA
És a két alsó lakó?

GREGERS
Ki a két alsó lakó?

GINA
Az egyik valamikor házitanítóskodott...

HJALMAR
Bizonyos Molvik nevű papnövendék.

GINA
...a másik meg egy Relling nevű doktor.

GREGERS
Relling? Azt ismerem, futólag; egy időben fönn volt nálunk Höydalban.

GINA
Nagyhangú, lármás fráter mind a kettő. Esténként lumpolni járnak, késő éjjel vetődnek haza, és bizony nem mindig...

GREGERS
Ó, az ember hamar megszokja az ilyesmit. Remélem, én is úgy leszek vele, mint a vadkacsátok és...

GINA
Azért talán mégis jobb lesz, ha előbb alszik még rá egyet.

GREGERS
Látom, nem szívesen fogad be a házába.

GINA
Ugyan, Werle úr! Miből gondolja?

HJALMAR
Tényleg, Gina, nagyon furcsán viselkedsz, nem is értem. (Gregershez) Hát akkor ezek szerint egyelőre maradsz itt a városban?

GREGERS
(bebújik a felöltőjébe) Igen. Az a szándékom, hogy egyelőre maradok.

HJALMAR
Csak épp nem apád házában? És mi az elképzelésed, mihez fogsz itt kezdeni?

GREGERS
Ha én azt tudnám! Akkor már eddig is azt csináltam volna. De hiába, ha egyszer ilyen névvel veri meg az embert a sorsa, hogy Gregers - "Gregers" - és ráadásul még "Werle" is! Hjalmar, hát hallottál már életedben ehhez foghatóan undorító nevet?

HJALMAR
Ugyan, Gregers, nem tudom, miért...

GREGERS
Pfuj! Az embernek csak leköpni volna kedve azt, aki ilyen nevet visel. De aki maga van megverve azzal, hogy Gregers Werleként kell élnie a földön, mint nekem...

HJALMAR
(nevetve) Haha! Mondd csak, ha nem volnál Gregers Werle, mi szeretnél lenni helyette?

GREGERS
Tudod, ha választhatnék, én a légszívesebben kutya lennék, egy okos kutya.

GINA
Kutya!

HEDVIG
(önkéntelenül) Jaj, ne!

GREGERS
Igen, kutya, egy páratlanul okos, ügyes kutya. Olyan, amelyik lebukik a víz fenekére a vadkacsa után, és kiszabadítja a hínárból meg az iszapból.

HJALMAR
Hát, Gregers... azt hiszem, én ebből egy szót sem értek.

GREGERS
Nincs is ezen mit megérteni. Akkor tehát én holnap reggel elfoglalom a szobát. (Ginához) Nem lesz velem sok gondja, mindenről magam gondoskodom majd. (Hjalmarhoz) A többit majd holnap megbeszéljük. Jó éjszakát, Ekdal asszony. (Hedvig felé biccent) Jó éjszakát.

GINA
Jó éjszakát, Werle úr.

HEDVIG
Jó éjszakát.

HJALMAR
(gyertyát gyújt) Várj csak, világítok neked, már biztosan vaksötét van a lépcsőházban.

Gregers és Hjalmar kimegy az előszobaajtón

GINA
(maga elé néz; varrása az ölében) Milyen furcsa, nem?... hogy legszívesebben kutya lenne.

HEDVIG
Te, én azt hiszem, hogy valami mást értett rajta.

GINA
Ugyan, mi mást?

HEDVIG
Én nem is tudom, de egész idő alatt az volt az érzésem, hogy igazából másra gondol, mint amit mond.

GINA
Gondolod? Hát, mindenesetre nagyon furcsa dolgokat mondott.

HJALMAR
(visszatér) Még égett a lámpa. (Elfújja a lámpát és leteszi) Na, csakhogy végre haraphatok valamit. (Nekilát a vajas kenyérnek) Látod, Gina? Ha az ember egy kicsit ügyeskedik...

GINA
Mit akarsz azzal mondani, hogy "ha az ember ügyeskedik"?

HJALMAR
Ezzel igazán szerencsénk volt, nem? Hát végre sikerült kiadnunk a szobát! És gondold csak meg, micsoda lakónk lesz, nem akárki, hanem olyan ember, mint Gregers! Aki ráadásul nekem régi jó barátom.

GINA
Én nem is tudom, mit szóljak hozzá.

HEDVIG
Jaj, anyukám, majd meglátod, milyen jó lesz!

HJALMAR
Én nem értelek téged, Gina. Mostanáig folyton azért sopánkodtál, hogy ki kellene adni a szobát, most meg, hogy végre van lakónk, nem is örülsz neki.

GINA
Jaj, Hjalmar, hát persze... és ha valaki más vette volna ki, örülnék is neki. De mit fog hozzá szólni az öreg Werle úr?

HJALMAR
Az öreg Werle? Hát mi köze hozzá?

GINA
De gondolhatod, hogy megint összevesztek, másképp nem költözne el hazulról. Te is tudod, hogy vannak egymással.

HJALMAR
Igen, biztos, de hát...

GINA
És ha az öreg Werle most majd azt fogja gondolni, hogy te vagy az egész mögött...

HJALMAR
Csak hadd higgye! Én tényleg nagyon sokat köszönhetek az öreg Werlének. Isten látja a lelkem, nagyon is tudatában vagyok. De hát most azért legyek örökké tekintettel rá?

GINA
Igen, drágám, de lehet, hogy a végén majd a nagypapa fogja meginni a levét. Majd azt a kis keresetet is elveszti, amit Graberg juttat neki.

HJALMAR
Majd' azt mondtam, "hadd veszítse"! Mit gondolsz, nem megalázó az olyan embernek, mint nekem, azt látni, hogy ősz, öreg apám csip-csup munkákat koldul, hogy megkeressen egypár fityinget?! No de most már ez se tart sokáig, meglátod! (Újabb vajas kenyérbe harap) Mert én tudom, hogy rám nagy feladat vár az életben, és én azt el is fogom végezni.

HEDVIG
Jaj, papa, úgy örülök neki! Papa!

GINA
Pszt! Még felébresztitek!

HJALMAR
(halkabban) El fogom végezni, ezt én mondom. Eljön még a napja... És látod, Gina, ezért nagyon jó dolog, hogy végre sikerült kiadnunk a szobát; mert így sokkal függetlenebb leszek anyagilag. És akire feladatok várnak az életben, annak mindenekelőtt függetlenné kell tennie magát. (A karosszék féle indul; hangja reszket a feltoluló érzelmektől) Szegény ősz öreg apám! Bízzál a te fiadban! Támaszkodj az én széles vállamra... vagy ha nem is széles, de azért erős, megbírja a terheket. Meglátod, egy szép napon majd arra ébredsz, hogy... (Ginához) Talán nem hiszed?

GINA
(fölkel) Jaj, dehogyisnem hiszem; csak előbb vigyük be az ágyába, hadd aludja ki magát.

HJALMAR
Jó, vigyük.

(Óvatosan felemelik az öregembert)

HARMADIK FELVONÁS

Hjalmar Ekdal műterme. Reggel van. A magas, ferde tető ablakán nappali világosság árad a szobába. A függöny félrehúzva. Hjalmar az asztalnál ül, s egy fotográfiát retusál; az asztalon még jó néhány felvétel hever. Gina lép be az előszobaajtón kalapban, kabátban; karján födeles kosár

HJALMAR
Már meg is jöttél?

GINA
Meg. Én nem vesztegetem az időmet! (Kosarát egy székre teszi; leveti kabátját, kalapját)

HJALMAR
Gregershez benéztél?

GINA
Be! Érdemes volt, mondhatom! Szépen berendezkedett a barátod, egykettőre.

HJALMAR
Hogyhogy?

GINA
Úgy, hogy azt mondta, ne legyen rá gondunk, majd ő ellátja magát! Na, be is gyújtotta magának a kályhát, csak épp annyira elcsavarta a szelelőlyukat, hogy tele lett neki a szoba füsttel. Fuj! Olyan bűz van nála, hogy...

HJALMAR
Tényleg?

GINA
Várj csak, ez még nem minden. Mert erre aztán persze el akarta oltani a tüzet, hát fogta magát, és beöntötte a mosdóvizét a kályhába, de persze mellé is ment meg folyt kifele, úgyhogy most olyan az a szoba, akár a disznóól.

HJALMAR
Hát ez tényleg nagy méreg!

GINA
Már szóltam a házmesternének, hogy takarítsa ki utána a vackát! Dél lesz, mire végez vele, de addig be nem teheti oda nekem a lábát.

HJALMAR
És akkor addig mit csináljon?

GINA
Azt mondta, hogy elmegy, sétál egy kicsit.

HJALMAR
Egyébként én is benéztem hozzá. Azután, hogy te elmentél.

GINA
Mondta. Meg hogy reggelire is meghívtad.

HJALMAR
Hát csak egy kis tízóraira, mert hogy ma van itt első nap - tudod, ez úgy illik, nemigen lehet kibújni alóla. Nálad meg mindig akad valami a kamrában.

GINA
Jó, majd megnézem, mi van itthon.

HJALMAR
De ne legyél nagyon szűkmarkú, drágám, mert azt hiszem, majd később Relling és Molvik is följön egy kicsit. Tudod, az történt, hogy összefutottam Rellinggel a lépcsőházban, és kénytelen voltam őket is...

GINA
Hjalmar, az ég szerelmére! Még ezek is!

HJALMAR
Istenem, Gina - egy kicsivel több vagy kevesebb, az csak igazán nem számít már!

EKDAL
(kinyitja szobája ajtaját és kinéz) Te, Hjalmar, fiacskám, figyelj csak... (észreveszi Ginát) Ja, semmi-semmi.

GINA
Tessék, nagypapa?

EKDAL
Semmi-semmi. Nem számít. Khm. (Visszahúzódik a szobájába)

GINA
(fogja a kosarát) Tartsd rajta a szemed az öregen... nehogy megint kiszökjön a kocsmába.

HJALMAR
Persze, Gina, persze, bízd csak rám; hanem tudod, azt hiszem, jó volna, ha csinálnál egy kis heringsalátát, merthogy ezek megint lumpolni voltak az éjjel, és biztos másnaposak.

GINA
Én nem bánom, csak nehogy nekem most mindjárt beállítsanak, mert...

HJALMAR
Ne félj, Ginácska, nem fognak. Te csak nyugodtan láss neki.

GINA
Na, jól van, legalább te is dolgozhatsz még addig egy kicsit.

HJALMAR
Drágám, én dolgozom, nem látod? Majd belegebedek!

GINA
És akkor legalább túl leszel rajta, minél előbb, annál jobb. (Fogja a kosarat, és kimegy a konyhába)

Hjalmar kis ideig némán dolgozik a képen ecsetjével; unott és kelletlen

EKDAL
(bedugja fejét az ajtón, körülkémlel a műteremben, aztán suttogva kérdezi) Hjalmar, fiacskám! El vagy foglalva?

HJALMAR
El, apám, el. Ezekkel a nyamvadt képekkel kínlódom.

EKDAL
Na, mindegy... ha egyszer olyan sok a dolgod - akkor majd máskor.

Visszabújik a szobájába, de az ajtó tárva marad. Hjalmar egy darabig még szótlanul folytatja a retusálást, aztán leteszi az ecsetet, és az öreg ajtajához megy

HJALMAR
És te, apám? Dolgozol?

EKDAL
(a szobájában, dörmögve) Ha te el vagy foglalva, akkor én is.

HJALMAR
Na, mindegy. (Visszamegy a munkájához)

EKDAL
(kisvártatva ismét megjelenik az ajtóban) Khm. Hjalmar, csak azt akarom mondani, hogy olyan nagyon sok dolgom tulajdonképpen nincs.

HJALMAR
Azt hittem, másolsz.

EKDAL
Másoljon az ördög! Majd legföljebb vár a Graberg egy-két napot a munkára! Ráér az!

HJALMAR
Persze hogy ráér; meg egyáltalán, a rabszolgája vagy te neki?

EKDAL
Meg különben is, van az a kis munka a padláson, tudod, azt mondtuk, hogy...

HJALMAR
Hát persze, tudom! Na, akkor megcsináljuk? Kinyissam?

EKDAL
Nem bánnám.

HJALMAR
(fölkel) Jól van, akkor erre legalább nem lesz gond.

EKDAL
Ahogy mondod, fiam. Merthogy ennek holnap reggelre meg kell lennie. Holnap lesz, ugye?

HJALMAR
Bizony, apám, már holnap.

Hjalmar és Ekdal félrehúzza a tolóajtó egy-egy szárnyát. A szellőzőablakokon reggeli napfény süt be a padlástérbe. Néhány galamb röpköd ide-oda a tető alatt, a többi a gerendákon ülve turbékol. A padlás végéből néha tyúkok kotkodácsolása hallatszik

Tessék, apám, nekiláthatsz.

EKDAL
(bemegy) Te nem jössz?

HJALMAR
Hát tudod... az jár a fejemben... (Megpillantja a konyhaajtón belépő Ginát) Hogy én? Á, apám, nem érek én rá; dolgoznom kell. Csak még leeresztem neked a függönyt.

Meghúz egy zsinórt; odabenn függöny gördül le; alján ócska vitorlavászon csík, amely eltakarja a padlót, fölső része régi halászhálóból készült

(Visszamegy az asztalhoz) Ez is megvan. Most legalább egy darabig nyugtom lesz.

GINA
Már megint mit turkászik a padláson?

HJALMAR
Miért, menne inkább a kocsmába? Az jobb lenne? (Leül) Akarsz valamit? Úgy nézel rám, mint aki...

GINA
Csak azt akartam kérdeni, hogy itt benn terítsek-e?

HJALMAR
Persze. Ilyen korán úgyse jön még kuncsaft, nem?

GINA
Nem; de nincs is mára más előjegyzés, csak az a jegyespár. Akik együtt akarják levetetni magukat.

HJALMAR
A mindenségit, hogy ezek se tudtak valami más napot kinézni maguknak!

GINA
Jaj, Hjalmar, hát csak ebéd utánra hívtam őket, amikor te úgyis szundikálsz.

HJALMAR
Az más. Hát akkor együnk itt.

GINA
Jó. De nem olyan sürgős még ez a terítés. Még dolgozhatsz egy kicsit az asztalon.

HJALMAR
Jól van, na, dolgozom, ég a kezem alatt a munka, csak úgy füstöl az asztal, nem látod?

GINA
Jaj, legalább végre megleszel vele, és aztán csinálsz, amit akarsz. (Visszamegy a konyhába)

(Rövid szünet)

EKDAL
(a padlásajtóban áll, a háló mögött) Hjalmar!

HJALMAR
Tessék!

EKDAL
Azt hiszem, mégis arrébb kellene tolni a teknőt.

HJALMAR
Na, ugye? Már mióta mondogatom neked!

EKDAL
Khm. Khm. Khm. (Elmegy az ajtótól, vissza a padlás mélyére)

Hjalmar kis ideig a munkájára figyel, de aztán a padlásajtó felé sandít, kissé fel is emelkedik székéről; már indulna, amikor Hedvig jön be a konyhaajtón, mire apja gyorsan visszaül

HJALMAR
Mi van?

HEDVIG
Csak szeretnék egy kicsit veled lenni.

HJALMAR
(kis hallgatás után) Nem anyád küldött? Engem strázsálni?

HEDVIG
De apukám, hogy gondolod?

HJALMAR
Anyád mit csinál?

HEDVIG
A heringsalátát. Már nemsokára kész lesz vele. (Odamegy az asztalhoz) Hadd segítsek neked egy kicsit, papa.

HJALMAR
Nem, kislányom, ne segíts te nekem. Jobb szeretek én mindent magam csinálni - amíg győzöm erővel, nem kell segítség. Tudod, Hedvig, ha apád egészsége kitart, akkor...

HEDVIG
Jaj, papa, ilyeneket ne is mondjál!

Föl-alá járkál a szobában, nézelődik; a széthúzott padlásajtónál megáll és beles

HJALMAR
Nagyapád? Miben mesterkedik az öreg?

HEDVIG
Azt hiszem az új feljárót csinálja a teknőhöz.

HJALMAR
Na, szegény, egyedül! Nélkülem sose lesz kész vele. De hát, hiába, ha egyszer nekem az a sorsom, hogy itt üljek és...

HEDVIG
(apjához lép) Add ide az ecsetet, papa; hadd próbáljam meg. Már olyan jól megy.

HJALMAR
Hogyisne! Csak a szemed rongálnád!

HEDVIG
Dehogy rongálom! Hadd csinálom, papa!

HJALMAR
(fölkel) Na, nem bánom; úgyis csak egy-két perc az egész.

HEDVIG
Hát mit árthat az? (Fölveszi az ecsetet) Jaj de jó lesz. (Leül) Ó, hát van itt egy kész kép is már, majd erről lenézem, mit kell csinálni.

HJALMAR
De vigyázz a szemedre; biztos nem fog megártani? Hallod, mit mondok? Mert én nem vállalom a felelősséget; magadra vess! Megértetted?

HEDVIG
(retusál) Jó, jó, papa, megértettem.

HJALMAR
Ügyes kislány! Na, jól van, Hedvig, csináld csak. Mindjárt jövök.

A függönyt kissé félrehúzva bebújik a padlástérbe. Hedvig ül és dolgozik. A padlásról beszédfoszlányok hallatszanak; Hjalmar és Ekdal vitatkozik

(Megjelenik a háló mögött) Hedvig! Hozd csak ide nekem azt a fogót a polcról. Ja, meg még a vésőt is, légy szíves. (A padlástér felé fordulva) Mindjárt meglátod, apám. Csak előbb hadd mutatom meg, hogyan képzelem.

Hedvig elhozza a polcról a kért szerszámokat, és átnyújtja őket Hjalmarnak

Ez az, köszönöm, kislányom. Látod, milyen jó, hogy bejöttem?

Visszamegy a padlástér belsejébe. Bentről kopácsolás lármája és derűs, tréfálkozó beszélgetés hallatszik. Hedvig a függöny előtt áll és nézi őket. Kisvártatva kopogtatnak az előszobaajtón; Hedvig nem hallja meg. Gregers Werle lép be hajadonfőtt, kabát nélkül; megáll az ajtóban, nem jön beljebb

GREGERS
Khm.

HEDVIG
(megfordul és elébe megy) Jó reggelt, Werle úr. Tessék bejönni.

GREGERS
Köszönöm. (A padlás felé pillant) Mesteremberek?

HEDVIG
Á, dehogy, csak a papa meg a nagypapa. Mindjárt szólok nekik.

GREGERS
Nem, ne szóljon; inkább várok egy kicsit. (Leül a pamlagra)

HEDVIG
Jaj, milyen rendetlenség van még itt... (El akarja rakni a fényképeket)

GREGERS
Dehogyis, kérem, hagyja csak. Az édesapja felvételei ugye; és már csak az utolsó simításra várnak.

HEDVIG
Igen, és én is segítek neki egy kicsit.

GREGERS
Akkor csak ne zavartassa magát a kisasszony.

HEDVIG
Ó, engem nem zavar.

Maga elé veszi a képeket, és munkához lát; Gregers szótlan nézi

GREGERS
Hát a vadkacsája? Jól aludt az éjjel?

HEDVIG
Köszönöm szépen, azt hiszem, jól.

GREGERS
(a padlásajtó felé fordul) Milyen más így nappal, mint holdvilágnál.

HEDVIG
Ó, nagyon más tud lenni. Reggel is egészen más, mint délután, meg más, ha esik, meg akkor is, ha süt a nap. Mindig más.

GREGERS
Megfigyelte?

HEDVIG
Á, hát ki ne venné észre?

GREGERS
Na és mondja, sokat van a vadkacsájával?

HEDVIG
Ó, amikor csak tehetem.

GREGERS
De hát nem nagyon ér rá ilyesmire, ugye? A kisasszony még biztosan iskolába jár, nem?

HEDVIG
Nem, kimaradtam. Mert a papa szerint azzal is csak a szememet rongálom.

GREGERS
Értem, szóval ő maga tanítgatja.

HEDVIG
Hát, megígérte, hogy tanul majd velem, de eddig még sose ért rá.

GREGERS
És akkor nem is segít senki a tanulásban?

HEDVIG
Dehogynem; a Molvik úr - csak hát ő meg szóval nem mindig...

GREGERS
Nem mindig józan?

HEDVIG
Hát igen.

GREGERS
Ó, hát akkor a kisasszonynak rengeteg ráérő ideje lehet. Az a padlás meg, gondolom, egész kis külön világ, nem?

HEDVIG
De, persze. Annyi mindenféle érdekes dolog van ott!

GREGERS
Na, hát mifélék?

HEDVIG
Hát olyan óriási nagy szekrények, tele könyvvel; és sok érdekes kép van bennük.

GREGERS
Értem.

HEDVIG
Meg van egy régi-régi, öreg szekreter, aminek titkos fiókjai is vannak, meg egy réges-régi, nagy ingaóra, amiből mindenféle kis alakok bújnak elő, amikor üt. Csak hát most már nem jár.

GREGERS
Értem, szóval az idő is megállt a vadkacsa tanyáján.

HEDVIG
Hát, igen; meg van egy régi festékesdoboz is, amilyen a festőművészeknek van. Meg rengeteg könyv.

GREGERS
És olvasgatni is szokta őket?

HEDVIG
Hát persze, ha hozzájutok. De a legtöbb angolul van, és én nem tudok angolul. Úgyhogy azokban csak a képeket szoktam nézegetni. Van köztük egy óriási nagy könyv, az a címe, hogy "London története", az is angolul van; de nagyon régi, legalább százéves lehet. Abban rengeteg kép van. A címlapon a Halál van egy homokórával, mellette meg fiatal lány áll. Olyan félelmetes! De a többi képen templomok vannak, meg paloták, meg utcák, meg nagytengerjáró hajók.

GREGERS
Szabad-e megkérdeznem, kisasszony, hogyan került a házhoz ez a sok mindenféle holmi?

HEDVIG
Azelőtt egy öreg tengerészkapitány lakott itt, minden az övé volt. "Bolygó hollandinak" hívták az utcában, de nem tudom, miért, mert nem is hollandi volt.

GREGERS
Nahát!

HEDVIG
Én se értem; aztán egyszer nem jött vissza, a holmija meg itt maradt miránk.

GREGERS
Mondja csak, Hedvig kisasszony - amikor ott benn üldögél a padláson, és a képeket nézegeti, sose szokott arra gondolni, hogy de jó is lenne fölkerekedni és körülnézni a nagyvilágban, látni, a saját szemével is, hogy a valóságban milyén lehet?

HEDVIG
Nem, én soha. Én szeretnék örökké itt maradni és segíteni a papának és a mamának.

GREGERS
Retusálni?

HEDVIG
Igen, de nemcsak úgy. A legszívesebben rézmetszést tanulnék, és akkor olyan rajzokat tudnék, mint az angol könyvekben való képek.

GREGERS
Na és az édesapja mit szól az elképzeléseihez?

HEDVIG
Azt hiszem, nem nagyon tetszik neki, amit én szeretnék. Olyan furcsa ezekben a dolgokban. Tessék elképzelni, azt mondja, tanuljak kosárfonást! Pedig szerintem az olyan semmi.

GREGERS
Hát, szerintem is.

HEDVIG
De egy dologban azért igaza van. Ha megtanultam volna a kosárfonást, akkor most én magam csinálhattam volna a vadkacsa új kosarát.

GREGERS
Bizony, és ez tényleg elsősorban a kisasszony dolga lenne.

HEDVIG
Persze, hiszen az enyém a vadkacsa.

GREGERS
Hát persze.

HEDVIG
Igen, az enyém. Csak mindig kölcsönadom a papának meg a nagypapának; amikor csak kérik.

GREGERS
Értem. És minek nekik az a vadkacsa?

HEDVIG
Ó, hát arra, hogy gondozzák meg fészket építsenek neki, meg mindenféle mást is.

GREGERS
Hát, azt el is tudom képzelni, hogy szívesen gondozzák; mégiscsak ez a vadkacsa lehet a legelőkelőbb lakó a padláson, nem?

HEDVIG
Persze, mert igazi vadmadár. És sajnáljuk is, mert szegénynek olyan szomorú a sorsa. Egyes-egyedül van, nincs neki senki hozzátartozója.

GREGERS
Nincs családja; nem úgy, mint a nyulaknak...

HEDVIG
Igen; és a tyúkok is sokan vannak, és kiscsibe koruktól ismerik egymást, de a vadkacsánk, szegény, nagyon távol él itt az övéitől. Meg kicsit olyan titokzatos is a sorsa. Nem ismeri senki, nem tudni, honnan jött, hová való.

GREGERS
Meg aztán a tenger mélyén is járt.

HEDVIG
(lopva Gregersre pillant, kis mosoly fut át az arcán) Miért mondja úgy, hogy a "tenger mélyén"?

GREGERS
Miért, hát hogy kellene mondanom?

HEDVIG
Hát például úgy, hogy a "tengerfenéken".

GREGERS
És nem mindegy; ha azt mondom, hogy a "tenger mélyén"?

HEDVIG
Igen, csak nekem olyan furcsán hangzik.

GREGERS
És ugyan miért? Megtudhatnám?

HEDVIG
Nem, nem mondom meg. Biztos nagy butaság.

GREGERS
Ugyan már. Na, mondja már, min mosolygott?

HEDVIG
Hát csak azon, hogy amikor eszembe jutnak ezek a dolgok... szóval a padlás, meg minden - nekem mindig az az érzésem, hogy olyan ez az egész, mint a "tenger mélye". De hát ez persze csak butaság.

GREGERS
Miért volna butaság?

HEDVIG
Hát csak azért, mert nem az, hanem egy padlás.

GREGERS
(figyelmesen néz a kislányra) Olyan nagyon biztos benne?

HEDVIG
(álmélkodva) Hogy ez padlás?

GREGERS
Igen. Tényleg olyan biztos benne?

Hedvig tátott szájjal bámulja Gregerst; hallgat. Gina jön be a konyhából, kezében abrosz

(Felkel) Ne haragudjon az alkalmatlankodásért; tudom, hogy még nagyon korán van.

GINA
Á, hát valahol csak el kell töltenie az időt. Meg már kész is leszek mindjárt. Kislányom, takarítsd le az asztalt!

Hedvig elrakodik az asztalról. A következő párbeszéd alatt Hedvig és Gina az asztal megterítésével foglalatoskodik. Gregers a fotelban ül, és egy albumban lapozgat

GREGERS
Nem is tudtam, hogy a retusáláshoz is ért.

GINA
(lopva Gregersre pillant) Hát... igen.

GREGERS
Milyen szerencsés véletlen, nem?

GINA
Hogyhogy "szerencsés véletlen"?

GREGERS
Mármint hogy Hjalmar meg épp fényképész lett.

HEDVIG
A mama is tud fényképezni.

GINA
Hát, muszáj volt beletanulnom.

GREGERS
Ha jól sejtem, ön vezeti az üzletet, ugye?

GINA
Hát, amikor a férjem nem ér rá...

GREGERS
Hát igen, el is tudom képzelni, sok ideje elmehet arra, hogy öreg édesapjával törődik, nem?

GINA
Igen, az is; de meg nem is való az Hjalmarnak, hogy maga fotografáljon minden jöttment futó kuncsaftot.

GREGERS
Na persze, de hát ha egyszer fényképész lett, akkor ugye...

GINA
Igen, igen, de azt a Werle úr is gondolhatja, hogy az én férjem nem olyan közönséges fényképész, mint a többi.

GREGERS
Hát persze, természetesen, de azért...

(A padláson lövés dördül)

(Összerezzen) Hát ez mi volt?

GINA
Á, már megint lövöldöznek!

GREGERS
Lövöldöznek?

HEDVIG
Vadászni vannak.

GREGERS
Hogy mit csinálnak? (A padlásajtóhoz megy) Mi ez, Hjalmar, vadászol?

HJALMAR
(a háló mögött) Te már itt vagy? Nem is tudtam, annyi volt a dolgom, hogy... (Hedvighez) Te meg miért nem tudtál szólni? (Bejön a műterembe)

GREGERS
Hát te a padlásra jársz vadászni?

HJALMAR
(kétcsövű pisztolyt mutat fel) Csak ezzel a játékszerrel.

GINA
Aztán majd egyszer az lesz a vége ennek a puskázásnak, hogy kárt tesztek magatokban.

HJALMAR
(ingerülten) Ha jól emlékszem, már megmondtam neked nemegyszer, hogy az ilyen lőfegyvert pisztolynak hívják.

GINA
Mindegy az nekem.

GREGERS
Nohát, Hjalmar; te is fölcsaptál vadásznak?

HJALMAR
Á, nem komoly, csak nyulászunk kicsit, néha-néha; azt is inkább csak az apám kedvéért.

GINA
Én nem értem a férfiakat; mindig kell nekik valami pasziánsz!

HJALMAR
(mérgesen) Igen, igen. Tessék tudomásul venni a férfiembernek mindig kell, hogy legyen valami passzió az életében.

GINA
Most mi van? Én is azt mondtam, nem?

HJALMAR
De, persze! Na, mindegy. (Gregershez) Szóval, látod, olyan szerencsés fekvésű a padlásunk, hogy senki se hallja a lövéseket. (Fölteszi a pisztolyt a legfölső polcra) Hedvig, kislányom; nehogy nekem hozzányúlj a pisztolyhoz. Az egyik cső még töltve van!

GREGERS
(beles a hálón) Látom, van vadászpuskátok is.

HJALMAR
Á, az az apám öreg flintája. Már nem lehet vele lőni; elromlott a závárzata. De azért jól elszórakozunk vele; szétszedjük, pucolgatjuk, olajozzuk, aztán újra összerakjuk. Persze leginkább az öreg szokott vele eljátszogatni.

HEDVIG
(Gregershez lép) Most jól látni a vadkacsát.

GREGERS
Igen, éppen azt nézem. Mintha kicsit lógatná az egyik szárnyát.

HJALMAR
Az aztán nem meglepő; oda kapta a sörétet.

GREGERS
Meg egy kicsit sántít is, nem?

HJALMAR
Igen, talán; de csak éppen hogy.

HEDVIG
Mert azt a lábát kapta el a kutya, amikor kihúzta a vízből.

HJALMAR
De ezen kívül teljesen sértetlen, ami valóságos csoda, mert gondold csak meg; meglőtték, kutya szájából szedték ki...

GREGERS
(Hedvigre pillantva) ... és megjárta a tenger mélyét.

HEDVIG
(mosolyogva) Tényleg.

GINA
(terít) Mindig csak az a drágalátos vadkacsa! Csak azon jár az eszük!

HJALMAR
Khm - kész vagy végre? Mikor lehet már asztalhoz ülni?

GINA
Mindjárt! Még egy pillanat. Gyere, Hedvig, segíts egy kicsit!

(Gina és Hedvig kimegy a konyhába)

HJALMAR
(halkan) Gyere, Gregers, arrébb egy kicsit, apám nem szereti, ha nézik.

(Gregers elhúzódik a padlásajtóból)

És azt hiszem, jobb lesz, ha be is csukom, mielőtt még megjönnek a többiek. (Elhessegeti a madarakat) Hess! Hess! Befele! (Közben felhúzza a függönyt, és összehúzza az ajtó két szárnyát) Különben ez a függöny az én találmányom. Az élet is mindjárt más, ha van az embernek egy-két ilyen kis játékszere, amit karbantarthat meg javítgathat, ha néha elromlik! És persze, amellett még nélkülözhetetlen is; Ginát nagyon zavarja, ha a nyulak meg a tyúkok kiszökdösnek a műterembe.

GREGERS
Ez igazán érthető. Gondolom, kettőtök közül inkább ő az, aki az üzlettel foglalkozik.

HJALMAR
Igen, a futó, mindennapi ügyeket általában Ginára hagyom. Én meg fogom magam, átmegyek a nappaliba, és fontosabb dolgokkal foglalkozom.

GREGERS
És mik azok a fontosabb dolgok?

HJALMAR
Már vártam, hogy rákérdezel. Vagy talán neked még nem is mondták a találmányomat?

GREGERS
Találmányod van? Nem is tudtam.

HJALMAR
Tényleg? Még nem hallottál róla? Hát persze, fönn a hegyek közt, az isten háta mögött...

GREGERS
Hjalmar! Szóval feltaláltál valamit?

HJALMAR
Hát föl még nem találtam, de már a legjobb úton vagyok hozzá. Gondolhatod, hogy amikor fényképész lettem, igazán nem az a cél lebegett előttem, hogy majd a sok senkiházi családi képeit gyártom sorozatban.

GREGERS
Hát persze, a feleséged is ugyanezt mondta épp az elébb.

HJALMAR
Én akkor megfogadtam, hogy ha már egyszer ennek a mesterségnek szentelem magam, olyan szintre fogom emelni, hogy művészet legyen belőle, sőt egyszersmind tudomány is. Így érett meg bennem az elhatározás, hogy kidolgozom ezt a találmányt.

GREGERS
És tulajdonképpen miből áll ez a találmány? Mi a lényege?

HJALMAR
Hát, kedves barátom, ilyen részletkérdésekre egyelőre még nem tudok neked felelni. Idő, Gregers, idő kell még ahhoz! De persze, nehogy azt hidd, hogy hiúság vagy személyes becsvágy hajt. Gondolhatod, hogy nem magamért teszem. Hanem az életem egyetlen célja, csak az lebeg előttem, éjjel-nappal.

GREGERS
És mondd, mi az a cél?

HJALMAR
Ez az ősz, öreg ember; Gregers, gondold csak meg!

GREGERS
Szegény édesapádat mondod? No de, hogy segítesz rajta ezzel?

HJALMAR
Visszaadom vele az önbecsülését, ha újra becsülete lesz az Ekdal névnek!

GREGERS
Értem; ezt tűzted magad elé életcélul.

HJALMAR
Igen, Gregers, ezt. Hogy kimentem balsorsából a hajótöröttet. Mert hajótörött lett, már amikor kitört a vihar, s a vizsgálat szörnyű napjaiban szinte már nem is volt önmaga. Ez a pisztoly, barátom, amivel most nyulakra lövöldözünk -, egyszer már nagy szerepet játszott az Ekdal család tragédiájában.

GREGERS
A pisztoly? Hogyhogy?

HJALMAR
Amikor kihirdették az ítéletet, hogy börtönbe zárják, ez a pisztoly ott volt nála...

GREGERS
Azért, hogy...

HJALMAR
Igen, azért. De visszariadt a tettől. Gyáva volt. Annyira megtört már addigra; összeomlott lelkileg. El tudod te ezt képzelni, Gregers? Ő, a katonaember, aki kilenc medvét ejtett el, két alezredes sarja - mármint két egymás utáni generációban. Mondd, Gregers, érted te ez?

GREGERS
Igen, én megértem.

HJALMAR
Én nem; nekem nem megy a fejembe. Aztán még egyszer felbukkant a pisztoly családunk történetében. Apám akkor már rabruhában volt, lakat alatt - úristen, gondolhatod, milyen szörnyű időszak volt ez az én számomra. Lehúztam a rolókat mind a két ablakomon. Aztán, amikor egyszer kinéztem az utcára, láttam, hogy a nap ugyanúgy süt, mint ezelőtt. Nem értettem. Emberek jártak az utcán, nevetgéltek, beszélgettek semmiségekről. Egyszerűen felfoghatatlan volt. Én addig azt hittem, hogy most már vége a világnak, hogy a nap se kel föl többé.

GREGERS
Igen, én is azt hittem, amikor anyám meghalt.

HJALMAR
És ebben a lelkiállapotban Hjalmar Ekdal a maga szíve felé fordította a pisztoly csövét.

GREGERS
Te is...

HJALMAR
Igen, én is.

GREGERS
De nem sütötted el.

HJALMAR
Nem. A döntő pillanatban végül is sikerült legyőznöm magam. Vállaltam az életet. Mert hidd el, Gregers, bátorság kell ahhoz, hogy ilyen helyzetben az életet válassza az ember.

GREGERS
Hát igen; de persze attól függ, honnan nézzük.

HJALMAR
Nem, Gregers, mindenképpen. De persze jobb, hogy így történt, mert most már nemsokára elkészülök a találmányommal, és akkor Relling doktor véleménye szerint is sikerülni fog megszereznem apámnak az egyenruha-viselési engedélyt. Én más jutalmat nem is fogok kérni.

GREGERS
Szóval annyira fontos neki az egyenruha, hogy...

HJALMAR
Igen, az egyenruha a legnagyobb vágya. Gregers, te nem is hiszed, milyen szívszaggató érzés ez nekem. Ahányszor csak valami kis családi ünnepséget tartunk - mondjuk, megünnepeljük a házassági évfordulónkat, de lehet akármiféle alkalom -, az öreg uniformisban jelenik meg köztünk. De ha csak kopogtatnak is az ajtón, már iszkol is vissza a szobájába, ahogy csak a vén lábai bírják, nehogy valaki idegen meglássa rajta, mert hogy nyilvánosan nem mutatkozhat egyenruhában. Hát, barátom, szívszaggató látvány egy szerető fiúnak, elhiheted.

GREGERS
Mondd, és körülbelül mikor készülsz el a találmányoddal?

HJALMAR
Uramisten, Gregers, ne faggass engem, kérlek, ilyen részletekről, hogy mikor. Egy találmány, ugye, az sosem olyasmi, aminek parancsolni lehet, még feltalálója sem teljesen úr fölötte! Nagyon sok múlik az inspiráción is - egy ihletett pillanaton -, de hogy mikor jön el, azt szinte lehetetlen előre kiszámítani.

GREGERS
De azért haladsz vele, nem?

HJALMAR
Hogyne, haladok. Minden áldott nap foglalkozom vele, töprengek rajta. Tele van vele a fejem. Délutánonként, ebéd után, bezárkózom a nappaliba, ahol zavartalanul elmélkedhetek. De sürgetni egyszerűen nem lehet a dolgot; az csak árt. Egyébként Rellingnek is ez a véleménye.

GREGERS
Mondd, és nem gondolod, hogy ez a padlás nagyon elvon a munkádtól, eltereli a gondolataidat?

HJALMAR
Ugyan, dehogy! Csöppet sem! Nem is lehet megállás nélkül folyton ezekkel a gondolatokkal foglalkozni. Kell valami, amivel kitöltöm a várakozás idejét. Az ihletnek, tudod, nem lehet parancsolni, akkor jön, amikor neki tetszik - ha pedig jönni akar, úgyis megjön.

GREGERS
Tudod, Hjalmar, szinte azt hinné az ember, hogy benned is van valami a vadkacsából.

HJALMAR
A vadkacsából? Ezt hogy érted?

GREGERS
Te is lebuktál a tenger fenekére, belekapaszkodtál a hínárba, és nem engeded.

HJALMAR
Arra a kis híján halálos lövésre célzol, amely apámnak a szárnyát szegte, s megsebzett engem is?

GREGERS
Nem egészen. Azt nem mondanám, hogy megsebesültél. De mocsárba zuhantál, dögletes fertőbe. Hjalmar. Alattomos kór lappang benned, alámerültél a mélybe, hogy ott pusztulj a félhomályban.

HJALMAR
Hogy én? A félhomályban? De Gregers, kérlek szépen, ne hordj nekem itt össze mindenféle ostobaságot!

GREGERS
De ne félj! Én kimentelek, felhozlak a mélyből. Mert most már nekem is van életcélom; tegnap óta.

HJALMAR,
Nagyon örülök neki; de engem, légy szíves, hagyj ki belőle! Biztosíthatlak, hogy - eltekintve egy kis mélabútól, ami néha rám telepszik, de azt hiszem, ez igazán érthető - nekem az égvilágon semmi bajom, jobban már nem is lehetnék.

GREGERS
Ez is a fertő mérgező hatása.

HJALMAR
Gregers, szépen kérlek, ne beszélj itt nekem kórságról, fertőről meg mérgezésről! Ne is haragudj, de igazán nem vagyok efféle társalgáshoz szokva. Az én házamban nem szokás kellemetlen dolgokat mondani.

GREGERS
Látod, ezt készséggel elhiszem neked.

HJALMAR
Mert tudod, nem tesz jót nekem. És itt nincs se fertő, se dögletes mocsári levegő, ahogy neked méltóztatott kifejezni magad. Ó, tudom én, a szegény fotográfus hajléka egyszerű és igénytelen. Körülményeim szerények. De ne feledd, hogy feltaláló vagyok és a családom kenyérkeresője. Ez pedig igenis fölébe emel helyzetem alacsonyságának. - Á! Megjött a villásreggeli!

Gina és Hedvig jön be sörösüvegekkel, pálinkával, poharakkal és más egyebekkel. Ugyanekkor lép be az előszobaajtón Relling és Molvik is; mind a ketten kalap és kabát nélkül; Molvik talpig feketében van

GINA
(lerakodik az asztalra) De jól eltalálták, hogy mikor kell jönni!

RELLING
Molvik barátom a fejébe vette, hogy heringsaláta illata száll a légben, s attól kezdve erőszakkal se lehetett visszatartani. - Üdvözlöm, Ekdal; jó reggelt, másodszor is.

HJALMAR
Gregers, ha megengeded, bemutatom neked Molvik teológus urat. Ez pedig doktor... de hiszen ti ismeritek egymást Rellinggel, nem?

GREGERS
Igen, futólag.

RELLING
Á, az ifjabb Werle úr! Persze, összeakadt a bajuszunk egyszer-kétszer fönn a bányatelepen. Ön az új lakó, ugyebár?

GREGERS
Igen, ma reggel költöztem be.

RELLING
Mi Molvikkal itt lakunk a földszinten; szóval ha papra vagy orvosra lesz szüksége, nem kell messzire mennie.

GREGERS
Köszönöm; könnyen lehet, hogy még szükségem lesz a szolgálataikra. Tegnap tizenhárman ültünk az asztalnál.

HJALMAR
Gregers, Gregers, kérlek, ne kezdd megint ezt a kínos históriát.

GREGERS
Téged ez ne aggasszon, Hjalmar. Te oltalom alatt állsz.

HJALMAR
Hát remélem is, a családom érdekében. De mire várunk? Üljünk asztalhoz! Együnk-igyunk, érezzük jól magunkat.

GREGERS
És apád?

HJALMAR
Ő majd később eszik, benn a maga kis kuckójában. Nos, barátaim!

Helyet foglalnak az asztalnál; megkezdődik az evés-ivás. Gina és Hedvig ki-be járkál a konyhából; felszolgálnak

RELLING
Mit szól hozzá, kedves Ekdal asszony, ez a Molvik tegnap este megint alig állt a lábán.

GINA
Már megint?

RELLING
Hát nem is hallotta az éjjel, amikor hazahoztam?

GINA
Nem hallottam én semmit.

RELLING
Na, még szerencse! Mert mi tagadás, nem épp úriember módjára viselkedett a barátunk.

GINA
Molvik úr, igaz ez?

MOLVIK
Drága asszonyom, borítsunk fátylat a tegnapra! Azóta megint győzedelmeskedett a jobbik énem.

RELLING
(Gregershez) Néha mintha az ördög szállná meg szegény barátunkat; én meg persze kénytelen vagyok elkísérni tévelygő útjain. A teológus úr ugyanis démoni férfiú!

GREGERS
Úgy érti, megszállott?

RELLING
Bizony, egy démon tartja megszállva.

GREGERS
Hm.

RELLING
Márpedig az ilyen démoni karakter általában vargabetűkkel járja az élet útját; ellenállhatatlan kényszertől űzve le-letérnek az erény szűk ösvényéről. No és, ön, Werle úr, kitart-e még ott fönn, azon a komor telepen?

GREGERS
Egyelőre igen.

RELLING
Hát a követelését sikerült-e behajtania?

GREGERS
A követelésemet? (Most érti meg a célzást) Vagy úgy!

HJALMAR
Gregers, te követeléseket hajtottál be?

GREGERS
Eh, ostobaság!

RELLING
Bizony ám, de még mennyire; sorra bekopogtatott a napszámosokhoz, és benyújtotta nekik a követéléseit, hogy "mit kíván tőlük az eszmény".

GREGERS
Nagyon fiatal voltam még.

RELLING
Hát ebben igaza van! Borzasztó, hogy milyen fiatal volt. De nem is tudta behajtani rajtuk az "eszményét" - legalábbis, azalatt, amíg én ott voltam.

GREGERS
És később sem.

RELLING
Gondolom, azóta maga is bölcsebb lett, engedett az eszményeiből, és kicsit alább adta; mérsékelte némileg a summát.

GREGERS
Nem én, ha valóban igaz emberre találok, soha.

HJALMAR
Szerintem ez így nagyon józanul hangzik. - Gina! Egy kis vajat, légy szíves!

RELLING
Meg egy kis szalonnát, Molvik úrnak!

MOLVIK
Az ég szerelmére! Csak azt ne!

(Kopogtatnak a padlás ajtaján)

HJALMAR
Hedvig, kislányom, nyisd ki az ajtót! A nagypapa ki szeretne jönni.

Hedvig odamegy az ajtóhoz, és résnyire elhúzza. Az öreg Ekdal kijön a padlásról, kezében frissen nyúzott nyúlbőr. Hedvig behúzza utána az ajtót

EKDAL
Szép jó reggelt, uraim! Jó kis vadászat volt! Gyönyörű példányt lőttem!

HJALMAR
És nélkülem nyúztad meg!

EKDAL
De még be is sóztam! Finom, porhanyós nyuszihús. És édes - mint a cukor! Uraim, jó étvágyat a villásreggelihez! (Bemegy a szobájába)

MOLVIK
(feláll az asztaltól) Megbocsássanak... mindjárt itt vagyok... de muszáj... le kell szaladnom egy percre...

RELLING
Egy kis szódavizet igyál!

MOLVIK
(kimenet) Ug!... Ug!... (Kimegy az előszobaajtón)

RELLING
(Hjalmarhoz) Hát akkor koccintsunk az öreg vadászra!

HJALMAR
(koccint Rellinggel) Igyunk. A vén vadászra, aki már fél lábbal a sírban áll.

RELLING
Az ősz vadászra... (iszik) ... Tényleg, hogy őszült meg az öreg? Szürke lett a haja vagy fehér?

HJALMAR
Hát, úgy a kettő között van. De az az igazság, hogy a feje tetején már inkább csak kopasz.

RELLING
Annyi baj legyen; nem szégyen a paróka. De, tudod, Hjalmar, te tulajdonképpen nagyon szerencsés ember vagy; célja van az életednek, és milyen nemes, miért küzdhetsz, dolgozhatsz...

HJALMAR
Bizony, dolgozom is, ahogy csak erőmtől telik.

RELLING
És van szorgos kis feleséged, aki ringó csípővel sürög-forog a házban nesztelen posztópapucsában, és csak téged dédelget.

HJALMAR
Hát igen, Gina... (feléje fordul) Te, drágám, hű társam vagy az élet rögös útján.

GINA
Jaj ne szekírozzatok már!

RELLING
Meg itt van neked a kis Hedvig is.

HJALMAR
(elérzékenyülve) Drága gyermekem! Nála nincsen nekem fontosabb. Hedvig, kislányom, gyere ide hozzám. (A kislány fejét simogatva) Na, milyen nap lesz holnap?

HEDVIG
(apja kabátja ujját cibálva) Jaj, papa, el ne áruld!

HJALMAR
Elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, milyen szánalmasan szegényes lesz minden; szerény kis összejövetel csupán, pedig mit ünneplünk...

HEDVIG
Jaj de jó lesz!

RELLING
Na, majd ha elkészül a nagy találmány!

HJALMAR
Úgy ám! Majd akkor meglátjátok! Hedvig, kislányom, én elhatároztam, hogy gondoskodom a jövődről. Jólétben fogsz élni egész életedben. Még nem tudom mit, de azt fogom kérni, hogy te kapjál valamit. Legyen ez a szegény feltaláló egyetlen jutalma.

HEDVIG
(apja nyakát átkarolva suttog) Édes, drága apukám!

RELLING
(Gregershez) Ugye, jólesik, már csak a változatosság kedvéért is, néha dúsan terített asztalnál, boldog családi körben üldögélni?

HJALMAR
Hát igen, nekem is sokat jelentenek ezek az órácskák.

GREGERS
Én viszont nem bírom ezt a poshadt mocsári levegőt.

RELLING
Mocsári levegőt?

HJALMAR
Gregers, kérlek, ne kezdd elölről!

GINA
Én nem tudom, miért mondja Werle úr, hogy itt poshadt a levegő, mikor naponta szellőztetek.

GREGERS
(feláll az asztaltól) Ezt a bűzt ugyan ki nem szellőzteti innen, asszonyom.

HJALMAR
Bűzt!

GINA
Na, mit szólsz, Hjalmar?

RELLING
Megbocsásson, fiatalember, de nem magából árad ez a bűz, nem véletlenül a bányából hozta magával?

GREGERS
Önre vall, hogy bűznek nevezi, amit én hozok ebbe a házba.

RELLING
(odamegy Gregershez) Hallja-e, fiatalúr, nekem az az érzésem, hogy az a behajthatatlan követelés most is ott lapul a zsebében.

GREGERS
Nem, doktor úr, a szívemben hordom.

RELLING
Felőlem, fiatalúr, ott tartja, ahol akarja, de figyelmeztetem, ebben a házban meg ne próbálja behajtani, legalábbis, amíg én itt vagyok.

GREGERS
És ha mégis megpróbálom?

RELLING
Akkor úgy hajítom ki innen, hogy a lába se éri a földet, érti?

HJALMAR
(felkel) No de, Relling!

GREGERS
Rajta, doktor, dobjon ki...

GINA
(közéjük áll) Ugyan már, Relling. De mondok én magának valamit, Werle úr - maga, aki olyan disznóólat csinált a szobájából, nem merészeljen nekem itt bűzről beszélni.

(Kopogtatnak az előszobaajtón)

HEDVIG
Mama, kopognak.

HJALMAR
Na, tessék, már csak épp ez hiányzott, kuncsaft!

GINA
Hagyd csak, majd én. (Az előszobaajtóhoz megy és kitárja; döbbenten visszahőköl, megborzong és félreáll az útból) Jaj, ne!

(Werle nagykereskedő áll az ajtóban, bundában. Egy lépést tesz előre, aztán megáll)

WERLE
Bocsánatot kérek a zavarásért, de úgy tudom, itt lakik a fiam.

GINA
(riadtan) Igen, itt.

HJALMAR
(közelebb lép) Szíveskedjék, Werle úr, ha szabadna kérnem...

WERLE
Nem, köszönöm, csak a fiammal szeretnék beszélni.

GREGERS
Tessék, apám, mit óhajtasz? Itt vagyok.

WERLE
Beszélni szeretnék veled. A szobádban.

GREGERS
A szobámban, rendben van. (Sarkon fordul, és már indulna is)

GINA
Jaj, az ég szerelmére, ne! Még nincs kitakarítva!

WERLE
Hát akkor kinn, az előszobában; kérem, nekem mindegy, de négyszemközt akarok beszélni veled.

HJALMAR
Hát akkor, tessék itt, Werle úr. Jöjjön, Relling, átmegyünk a nappaliba.

(Hjalmar és Relling jobbra ki. Gina Hedviggel kimegy a konyhába)

GREGERS
(rövid hallgatás után) Tessék, most négyszemközt vagyunk.

WERLE
Tettél tegnap este néhány furcsa kijelentést... És mivel Ekdaléknál vettél ki szobát, én arra a következtetésre jutottam, ellenem forralsz valamit.

GREGERS
Elhatároztam, hogy felnyitom Hjalmar Ekdal szemét. Hadd lássa a helyzetét tisztán, világosan. Ennyi az egész.

WERLE
Ez lenne az az életcél, amit tegnap emlegettél?

GREGERS
Persze. Te hagytad rám örökül.

WERLE
Engem okolsz a beteg lelkedért?

GREGERS
Az egész beteg életemért, apám. És most nem is anyám sorsát mondom. De egyes-egyedül neked köszönhetem, apám, hogy soha, egyetlen pillanatra sem nyugodhatom a bűntudattól, hogy szüntelen gyötör a lelkiismeret-furdalás.

WERLE
Á, szóval a lelkiismeret bánt!

GREGERS
Igen, mert már akkor szembe kellett volna fordulnom veled, amikor csapdát állítottál Ekdal hadnagynak. Figyelmeztetnem kellett volna. Mert én nagyon jól tudtam, sejtettem, mi lesz a vége.

WERLE
Hát akkor kötelességed is lett volna, hogy szólj.

GREGERS
De nem mertem. Gyáva voltam. Féltem tőled, rettegtem - és nemcsak akkor, még utána is nagyon sokáig.

WERLE
Úgy látom, azt a félelmet azóta már sikerült legyőznöd.

GREGERS
Igen, hála Istennek. De most már azt a gyalázatot, amit az öreg Ekdal ellen elkövettem - másokkal együtt - jóvátenni nem lehet. Hjalmart azonban még megmenthetem, kiszabadíthatom ebből a fertelmes hazugságból, amiben él, és amely egyre lejjebb húzza.

WERLE
És azt hiszed, jót teszel vele?

GREGERS
Meggyőződésem.

WERLE
Úgy gondolod tehát, hogy ez a fényképész olyan ember, aki majd hálás lesz neked ezért a baráti szolgálatért?

GREGERS
Igen - olyan ember.

WERLE
Hm. Majd meglátjuk.

GREGERS
De különben is - én nem tudok így tovább élni, kell valami gyógyírt találnom a beteg lelkemre.

WERLE
Arra nincs orvosság, Gregers. Beteg a te lelked gyerekkorod óta. Anyai örökség. Az egyetlen anyai örökséged.

GREGERS
(megvető félmosollyal) Sose fogod már megemészteni a csalódást, hogy nem kaptad meg a várt hozományt?

WERLE
Ez most nem ide tartozik. Kitartasz tehát az elhatározásod mellett, hogy visszavezeted Hjalmar Ekdalt a szerinted helyes útra?

GREGERS
Tűzön-vízen át.

WERLE
Akkor az ördögnek tartoztam ezzel az úttal. Mert akkor nyilván nincs is értelme, hogy megkérdezzem, nem szándékozol-e visszaköltözni énhozzám.

GREGERS
Nincs.

WERLE
És a cégbe sem kívánsz betársulni?

GREGERS
Nem.

WERLE
Rendben van. Mivel azonban szándékom szerint a közeli jövőben megnősülök, fel kell osztanunk a vagyont.

GREGERS
(gyorsan) Nekem nem kell a részem.

WERLE
Nem kell?

GREGERS
Nem; nem engedi a lelkiismeretem.

WERLE
(rövid hallgatás után) Visszamész a telepre?

GREGERS
Nem. Nem tekintem magam többé az alkalmazottadnak.

WERLE
És mihez fogsz kezdeni?

GREGERS
Az életcélomnak szentelem magam; semmi mással nem akarok foglalkozni.

WERLE
No de aztán? Miből fogsz megélni?

GREGERS
Van egy kis megtakarított pénzem.

WERLE
Meddig tart az?

GREGERS
Arra a kis időre, ami még hátravan, elég lesz.

WERLE
Ezt meg hogy értsem?

GREGERS
Nincs több mondanivalóm.

WERLE
Akkor Isten veled, Gregers.

GREGERS
Isten veled, apám.

(Werle nagykereskedő távozik)

HJALMAR
(beles az ajtón) Elment?

GREGERS
El.

(Hjalmar és Relling bejön a szobába. Gina és Hedvig is visszajön a konyhából)

RELLING
Fuccs a villásreggelinek.

GREGERS
Öltözz fel, Hjalmar. Elmegyünk, sétálunk egy jó nagyot.

HJALMAR
Jó, mindjárt. Mit akart édesapád? Velem kapcsolatban valamit?

GREGERS
Gyere csak. Meg kell beszélnünk egypár dolgot. Megyek, felveszem a nagykabátomat. (Kimegy az előszobaajtón)

GINA
A helyedben én nem mennék el vele, Hjalmar.

RELLING
Szerintem is, öregem; jobban teszed, ha itthon maradsz.

HJALMAR
(kabátba bújik, felteszi a kalapját) Hogyhogy! Amikor egy régi jó barát úgy érzi, hogy ki kell öntenie a lelkét...

RELLING
De a fene ott egye meg, Hjalmar! Hát nem látod, hogy ez az ember elmebeteg? Hát ez bolond!

GINA
Persze; hát magad is hallhattad, hogy miket mond! Már az anyjával is előfordult, hogy rájött valami roham.

HJALMAR
Annál inkább rászorul, hogy egy jó barát rajta tartsa a szemét. (Ginához) Arra legyen inkább gondod, hogy időben elkészülj az ebéddel. Hát, akkor a viszontlátásra. (Kimegy az előszobaajtón)

RELLING
Nagy kár, én mondom, hogy épp ezt az embert nem tudta elvinni az ördög. Jobb lett volna, ha rászakad valamelyik höydali bánya.

GINA
Szent isten! Miket beszél!

RELLING
(dörmög) Hát, csak úgy eszébe jut az embernek mindenféle.

GINA
Maga tényleg azt gondolja, hogy a fiatal Werle megháborodott?

RELLING
Dehogy, sokkal rosszabb annál! Nem bolondabb ez, mint a többi ember. De benne van a kór, és emészti.

GINA
Mi baja van?

RELLING
Megmondom én magának, Ekdalné. Heveny világboldogítástól szenved.

GINA
Világboldogítástól?

HEDVIG
Van ilyen betegség?

RELLING
Hajjaj! Mifelénk nemzeti nyavalya; de szerencsére csak szórványosan lép fel. (Meghajol Gina előtt) Asszonyom, köszönöm a villásreggelit. (Kimegy az előszobaajtón)

GINA
(nyugtalanul járkál föl és alá) Uh, ez a Gregers Werle! Mindig ilyen kerge volt világéletében!

HEDVIG
(az asztalnál áll; fürkészve nézi anyját) Olyan furcsa ez az egész.

NEGYEDIK FELVONÁS

Hjalmar Ekdal műterme, közvetlenül felvétel után. A szoba közepén állványon fekete kendővel letakart fényképezőgép; továbbá néhány szék, egy konzol és egyéb dekorációs kellékek. A nap már lebukóban; a szobában alkonyi fények; rövidesen besötétedik

Gina a nyitott ajtóban áll, kezében kazetta és egy nedves üveglemez; a távozó ügyfélhez beszél

GINA
Hogyne, kérem. Ha valamit megígérek, azt én meg is tartom. Hétfőre meglesz az első tucat. A viszontlátásra!

Lépcsőn lefelé haladó léptek hallatszanak. Gina becsukja az ajtót; a lemezt beteszi a kazettába, s a kazettát behelyezi a letakart fényképezőgépbe. Hedvig jön be a konyhából

HEDVIG
Elmentek?

GINA
(rendet rak) El, hál Istennek. Végre megszabadultam tőlük.

HEDVIG
De mondd, hogyhogy a papa még nincs itthon?

GINA
Nincs lenn Rellingnél?

HEDVIG
Nincs. Az előbb leszaladtam a hátsó lépcsőn, és megkérdeztem.

GINA
Az étel meg ott áll kiszedve; egészen ki fog hűlni.

HEDVIG
Pedig ebédre olyan pontos szokott lenni mindig!

GINA
Itt lesz mindjárt, ne félj.

HEDVIG
De azért már itt lehetne! Ma valahogy semmi sem olyan, mint máskor.

GINA
(felkiált) Na, már itt is van!

(Hjalmar Ekdal jön be az előszobaajtón)

HEDVIG
(elébe megy) Végre, papa! Már olyan régóta várunk!

GINA
(kérdő pillantással) Tényleg jó sokáig elmaradtál!

HJALMAR
(nem néz Ginára) Igen; sokáig. (Leveszi a kabátját. Gina és Hedvig segítene neki, de a férfi elhárítja a segítséget)

GINA
Elmentetek Werlével ebédelni?

HJALMAR
(felakasztja kabátját a fogasra) Nem.

GINA
(a konyhaajtó felé indul) Akkor hozom az ételt.

HJALMAR
Hagyd csak. Nem kell az ebéd. Nem vagyok éhes.

HEDVIG
(odamegy apjához) Papa, nem érzed jól magad?

HJALMAR
Hogy én? Dehogynem. Csak kicsit kifárasztott a séta.

GINA
Látod, Hjalmar, nem kellett volna. Nem vagy te szokva az ilyesmihez.

HJALMAR
Hajajj, sok mindenhez hozzá kell szoknia az embernek a mai világban. (Föl-alá sétál a szobában) Nem jött senki, amíg elvoltam?

GINA
Nem, senki, csak az a jegyespár.

HJALMAR
Új megrendelés?

GINA
Semmi.

HEDVIG
Majd meglátod, papa, holnap biztosan jön rendelés.

HJALMAR
Reméljük. Mert elhatároztam, hogy holnap belevetem magam a munkába, minden erőmmel.

HEDVIG
Épp holnap, papa! Hát elfelejtetted, milyen nap van holnap?

HJALMAR
Nem, dehogy; igazad van, kislányom, Na, jó, hát akkor holnapután. Ezentúl mindent magam csinálok; mindennel, az összes üzleti ügyekkel magam foglalkozom.

GINA
Hjalmar, hát mire jó az? Minek keserítenéd vele az életedet? Elboldogulok én a fényképezéssel; te meg csak foglalkozz a találmányoddal.

HEDVIG
Meg a vadkacsával, papa - meg a tyúkokkal, meg a nyuszikkal, meg...

HJALMAR
Egy szót se nekem többet ezekről az ostobaságokról holnaptól. Én többet a lábamat se teszem be arra a padlásra.

HEDVIG
De papa, megígérted, hogy holnap ott ünnepeljük a...

HJALMAR
Igen, ez igaz. Na jó, hát akkor holnaputántól. Az a nyomorult vadkacsa is... a legszívesebben kitekerném a nyakát!

HEDVIG
(sikoltva) A vadkacsának!

GINA
Nahát, Hjalmar!

HEDVIG
(megrázza Hjalmart) Papa, az az én vadkacsám!

HJALMAR
Azért nem teszem meg. Nem visz rá a lélek; miattad, Hedvig. Pedig tudom, itt legbelül, tudom, hogy meg kellene tennem. Nem volna szabad megtűrnöm a házamban senki olyan élőlényt, akit egyszer az az ember a kezébe kaparintott!

GINA
Istenem, Hjalmar! Csak azért, mert a nagypapa Pettersentől kapta...

HJALMAR
(föl-alá járkál) Vannak dolgok, Gina... hogy is mondjam... bizonyos, hogy úgy mondjam, eszmények... amelyekről a férfiember nem mondhat le a lelki épsége sérelme nélkül.

HEDVIG
(Hjalmar sarkában lépked) De papa... kérlek szépen... a vadkacsát... a szegény vadkacsát!

HJALMAR
(megáll) Mondtam már, hogy nem bántom - a te kedvedért. Egy haja szála se fog meggörbülni; hozzá se nyúlok - megmondtam, nem? Van az embernek fontosabb dolga is, amivel megbirkózzon! De most már menj, kislányom, sétálni, mindennap ki kell menni a friss levegőre; és most már eléggé besötétedett, hogy ne bántsa a szemedet.

HEDVIG
Nem akarok sétálni menni.

HJALMAR
Menj csak el szépen. Folyton hunyorogsz már; párolog ez a sok vegyszer itt a műteremben, nem tesz jót neked. Fertelmes, hogy milyen poshadt a levegő ebben a házban!

HEDVIG
Jól van, papa: leszaladok a hátsó lépcsőn, és kimegyek egy kicsit sétálni. Hol a kabátom meg a kalapom? Ja, persze benn a szobámban. De papa, ígérd meg, hogy nem bántod a vadkacsát!

HJALMAR
Egyetlen tollpihéje sem fog meggörbülni. (Magához öleli Hedviget) Kislányom! Te meg én... mi ketten! Na, eredj szépen.

Hedvig egy biccentéssel elköszön a szüleitől, és a konyhaajtón távozik

(Fejét leszegve fel-alá járkál) Gina.

GINA
Tessék?

HJALMAR
Holnaptól fogva - vagy mondjuk, inkább holnaputántól magam kívánom vezetni a háztartási könyvet.

GINA
A háztartási könyvet is magad akarod vezetni?

HJALMAR
Igen, én magam. De legalábbis tudni akarok minden bevételről.

GINA
Na, Hjalmar, annak hamar a végére járhatsz.

HJALMAR
Majd elválik. Mindenesetre szeretném tudni, hogy tudod olyan jól beosztani a pénzt? (Megtorpan és Ginára pillant) Hogy mindig mindenre futja?

GINA
Úgy, hogy Hedvigre és magamra alig költök.

HJALMAR
És mondd csak, Werle tényleg olyan bőkezűen megfizeti az apámnak azt a kis másolást?

GINA
Hogy bőkezű, lenne? Nem tudom, hogy szokás fizetni az ilyesmit.

HJALMAR
Na, hát akkor azt mondd meg, hogy mennyit keres az öreg? Úgy körülbelül.

GINA
Az nagyon változik. Általában véve körülbelül annyit, amennyit megeszik, meg amit ráköltünk; és azon fölül még egy kis zsebpénzre valót.

HJALMAR
Amennyit megeszik! Ezt te még sosem mondtad nekem!

GINA
Nem volt szívem megmondani. Olyan büszke voltál, hogy te tartod el az apádat.

HJALMAR
És lám, nem én, hanem Werle nagykereskedő úr tartja el!

GINA
Van neki miből.

HJALMAR
Meggyújtanád a lámpát?

GINA
(meggyújtja a lámpát) Meg lehet, hogy az öreg Werle nem is tud a dologról, és Graberg intézi az egészet.

HJALMAR
Most miért próbálsz nekem egyszerre Graberggel takarózni?

GINA
Hát csak úgy eszembe jutott, hogy talán...

HJALMAR
Csak úgy!

GINA
Miért, hát nem én szereztem apádnak a másolást! Hanem Bertha, akkor mindjárt, amikor odakerült Werléékhez.

HJALMAR
Mintha reszketne a hangod.

GINA
(felteszi a lámpára az ernyőt) Igen?

HJALMAR
És a kezed is - nem?

GINA
(eltökélten) Ne kerülgesd már, Hjalmar, mondd ki egyenesen! Miket mondott rólam a kis Werle a séta közben?

HJALMAR
Akkor felelj, igaz-e - lehetséges-e - hogy volt valami... közted és az öreg Werle között, mikor náluk szolgáltál?

GINA
Nem igaz. Akkor nem volt semmi. De folyton a sarkamban volt, az igaz. És a felesége gyanakodott is, hogy van köztünk valami. Pokollá tette az életemet, csak szidott reggeltől estig, még meg is ütött. Erre aztán otthagytam őket.

HJALMAR
Szóval aztán!

GINA
Aztán megint otthon laktam anyámnál. De anyám - szóval nem volt olyan szolid asszony, mint amilyennek te gondoltad, Hjalmar. Telebeszélte a fejemet mindenfélével, mert hogy addigra Werle már özvegy volt.

HJALMAR
És aztán?

GINA
Hát... jobb, ha mindent megtudsz. Werle nem nyugodott, amíg meg nem kapta, amit akart.

HJALMAR
(összecsapja a kezét) És ez a nő a gyermekem anyja! Hogy tehetted, hogy voltál képes ezt elhallgatni előlem?

GINA
Tudom, Hjalmar, rosszul tettem; már régen meg kellett volna mondanom.

HJALMAR
Mindjárt az elején meg kellett volna mondanod, hogy tudjam, miféle vagy!

GINA
És akkor is elvettél volna feleségül?

HJALMAR
Hogy képzeled!

GINA
Ugye, nem... Ezért nem mertem megmondani akkor mindjárt. Mert nagyon megkedveltelek; de hát ezt tudod. És akkor magam lettem volna oka a boldogtalanságomnak...

HJALMAR
(fel-alá járkál) És ez a nő aztán Hedvigem anyja! Elgondolom, hogy mindent, amit itt magam előtt látok - (felrúg egy széket) - egész otthonomat - annak az embernek köszönhetem, aki az elődöm volt nálad! Ó, Werle - az a csábító!

GINA
Hjalmar, most egyszerre megbántad, hogy tizennégy - tizenöt! - éve velem élsz?

HJALMAR
(elébe áll) Mondd, Gina, felelj nekem. Te nem éreztél lelkiismeret-furdalást - minden órában, mindennap -, hogy a színlelés és a képmutatás hálóját fontad körém, mint a pók? Felelj! Hogy tudtál élni itt mellettem, hát nem kínzott a bűntudat?

GINA
Ó, drága uram, nekem annyi volt a dolgom a háztartással meg az üzlettel is...

HJALMAR
Szóval soha eszedbe se jutott, hogy mérlegre tedd a múltadat?

GINA
Nem, Hjalmar, soha - én már egészen el is felejtettem ezeket a régi dolgokat.

HJALMAR
Áh, ez a tunya, érzéketlen közöny! Ez hoz ki a sodromból igazán! Elgondolni is, hogy még csak bűntudata se volt, soha!

GINA
Arra gondolj, Hjalmar, hogy mi lett volna belőled, ha nem egy magamfajta asszonyt kapsz feleségnek!

HJALMAR
Magadfajta asszonyt!

GINA
Igen, igen, mert a finánciákhoz nekem mindig több érzékem volt, mint neked. Ami persze nem csoda, végtére is én vagyok az idősebb.

HJALMAR
Hogy mi lett volna belőlem!

GINA
Hát nem majdnem elzüllöttél már, amikor megismerkedtünk? Ezt csak nem akarod letagadni?

HJALMAR
Szóval neked ez a züllés? Gina! Hát tudod te, mi az egy férfinak, ha beveszi magát a lelkébe a bánat és a kétségbeesés? Hát még az olyan embernek; aki csupa tűz meg lobogás!

GINA
Hát persze, Hjalmar, megértelek én téged. Nem is akarom én ezt neked felhánytorgatni; mert végül is, amint meglett a magad kis otthona, rendes, jó családapa lett belőled. Elvagyunk itt szépen hármasban, eléldegélünk csendesen, megvan mindenünk, ami kell. Mostanában már Hedvig meg én is kicsit többet költhetünk magunkra; megengedhetünk magunknak egy-két jobb falatot meg egy-egy új ruhát is.

HJALMAR
A hazugság és képmutatás mocsarában!

GINA
Istenem, miért kellett ennek a szörnyű embernek betennie ide a lábát?

HJALMAR
Én is azt hittem, hogy szép, nyugodt otthonom van. De káprázat volt csupán! Honnan vegyem most már az erőt, hogy találmányomat eszméből valósággá tegyem? Most talán már magammal viszem a sírba. De akkor, Gina, te leszel az oka, a te múltad lesz a gyilkosa.

GINA
(könnyekkel küszködik) Jaj, drága Hjalmar, ne mondj, kérlek, ilyeneket. Én, aki egész életemben mindig csak a legjobbat akartam neked?

HJALMAR
Kérdezlek téged, mi maradt ezek után a családapa álmából? Valahányszor benn feküdtem a díványon, és a találmányon töprengtem, mindig úgy éreztem, hogy ez a nagy eszme minden életerőmet felemészti. Világosan tudtam, hogy az a nap, amelyen majd a kezemben tartom a szabadalmat - az a nap számomra... a végső búcsú napja lesz. És az volt az álmom, hogy téged, mint a megboldogult feltaláló jómódú özvegyét hagylak itt a földön.

GINA
(a könnyeit törülgeti) Ne, Hjalmar, kérlek szépen, ne beszélj így. Isten őrizzen engem attól, hogy megérjem az özvegységet.

HJALMAR
Most már úgyis mindegy. Vége, Gina, mindennek vége!

Gregers Werle nyit be a szobába óvatosan; körülnéz

GREGERS
Szabad?

HJALMAR
Tessék; gyere be.

GREGERS
(belép a szobába; arca sugárzik az elégedettségtől; kezet akar nyújtani nekik) Drága barátaim! (Egyikről a másikra pillant; súgva kérdi Hjalmart) Még nem volt meg?

HJALMAR
(hangosan) De; megvolt.

GREGERS
Igen?

HJALMAR
Életem legkeservesebb órája volt.

GREGERS
De felemelő is, ugye?

HJALMAR
Hát, mindenesetre túl vagyunk rajta, egyelőre.

GINA
Az Úristen bocsássa meg magának, Werle úr.

GREGERS
(meghökkenten) Nem értem...

HJALMAR
Mit nem értesz?

GREGERS
Hogy ilyen létfontosságú elhatározás után - most, hogy őszintén feltártátok a múltat, aminek alapján egész új életet fogtok felépíteni magatoknak - tiszta szívvel, közös erővel, amiben nem lesz helye képmutatásnak...

HJALMAR
Persze, persze, tudom én.

GREGERS
Én azt hittem, hogy amikor majd belépek az ajtón, a megtisztultság boldog s derűs fénye fogad mindkettőtök arcán. De ti ehelyett leverten, szomorúan...

GINA
Ha csak fény kell... (Leveszi a lámpa ernyőjét)

GREGERS
Maga nem akar engem megérteni, Ekdalné. Rendben van; majd idővel. No de te, Hjalmar? Remélem, számodra tényleg magasztosabb régiók kapuit nyitotta meg ez a nagy megtisztulás?

HJALMAR
Hogyne, persze. Mármint bizonyos értelemben.

GREGERS
Hát van ahhoz fogható élmény az életben, mint megbocsátani a bűnösnek és magunkhoz emelni a szeretet erejével?

HJALMAR
Nagyon keserű volt a pohár, Gregers. Azt hiszed, ilyen könnyű az embernek elfelejteni az ízét?

GREGERS
Nem; egy közönséges embernek biztos nem könnyű. De neked, Hjalmar!

HJALMAR
Jaj, Gregers, tudom, tudom én! Csak ne hajszolj, kérlek. Lásd be, hogy ehhez nekem is idő kell.

GREGERS
Hjalmar, te tényleg olyan vagy, mint a vadkacsa.

(Közben Relling jött be az előszobaajtón)

RELLING
Nocsak, nocsak. Már megint a vadkacsáról folyik a szó?

HJALMAR
Igen. Werle nagykereskedő úr égi vadászzsákmányáról.

RELLING
Á! Szóval Werléről beszélgettek?

HJALMAR
Róla - meg magunkról.

RELLING
(Gregershez, fojtott hangon) Az ördög vinné el magát!

HJALMAR
Mit mondtál?

RELLING
Csak kifejezést adtam őszinte óhajomnak, hogy ez a kuruzsló szedje a cókmókját, és menjen innen a pokolba. Mert ha még sokáig rontja itt a levegőt, képes és tönkretesz mindkettőtöket.

GREGERS
Nem, kedves Relling doktor, nem ilyen egyszerű a kérdés. Hjalmarról most nem beszélek. Őt jól ismerjük mindannyian. De én tudom, hogy a feleségében is kell lennie valami értékes magnak, hogy lénye legmélyén ott szunnyad az a valami, ami érdemesíti a bizalomra, valami őszinte és igaz...

GINA
(könnyekkel küszködik) Akkor meg minek kötözködik velem! Hagyott volna meg békén annak, aki voltam.

RELLING
(Gregershez) Szabad érdeklődnöm - remélem, nem veszi arcátlanságnak -, hogy tulajdonképpen mit akar maga ezektől az emberektől?

GREGERS
Szeretném, ha tiszta és boldog házasságban élnének.

RELLING
Vagyis az a véleménye, hogy Ekdalék házassága a jelen állapotában nem elég jó?

GREGERS
Valószínűleg se jobb, se rosszabb, mint sajnos, a házasságok többsége. Az eszménytől azonban távol esik.

HJALMAR
Neked, Relling, sosem volt érzéked az eszményhez.

RELLING
Locsogás, fiacskám; üres locsogás! Ha szabad kérdeznem, tisztelt Werle úr, ön körülbelül hány eszményi házasságot látott életében?

GREGERS
Azt hiszem, egyet sem.

RELLING
Hát én se.

GREGERS
De láttam megszámlálhatatlan sokat az ellenkezőből. És volt alkalmam közelről tanulmányozni, micsoda pusztítást végez az ilyen házasság mindkét házastársban.

HJALMAR
Még az ember erkölcsi alapjait is kikezdheti; ez benne a legszörnyűbb.

RELLING
No persze, magam igazából sose voltam nős; úgyhogy tulajdonképpen nem tudom megítélni a dolgot. De egyet tudok: a gyerek éppúgy részese a házasságnak, mint a felnőttek. A gyereket pedig tessék békén hagyni!

HJALMAR
Hedvig! Drága kicsi lányom!

RELLING
Hedviget szíveskedjetek kihagyni ebből a játékból. Ti ketten felnőtt emberek vagytok; ha ahhoz van kedvetek, hát csak tegyétek tönkre az életeteket, kísérletezzetek vele, bánom is én. De figyelmeztetlek benneteket, Hedviggel óvatosak legyetek, mert könnyen kárt tesztek benne.

HJALMAR
Kárt?

RELLING
Vagy ő tesz kárt magában - meg talán másokban is.

GINA
De miből gondolja, doktor úr?

HJALMAR
Csak nem azt akarja mondani, hogy veszélyben a szeme világa?

RELLING
Ennek most semmi köze a szeméhez... De, Hedvig most igen érzékeny korban van. Amikor a gyereknek mindenféle furcsa gondolatai támadnak.

GINA
De még mennyire! Mostanában folyton ott ül a konyhai tűzhely előtt, és a parazsat piszkálja. Azt mondja, "tűzvészt" játszik. Már rettegek, hogy egyszer felgyújtja a házat.

RELLING
Na tessék. Tudom én!

GREGERS
(Rellinghez) És ön mivel magyarázza ezt?

RELLING
(kurtán) Ez serdülőkor, uram.

HJALMAR
Amíg én mellette állok ennek a gyereknek, amíg engem a föld alá nem tesznek...!

(Kopogtatnak az ajtón)

GINA
Csönd, Hjalmar! Valaki van az előszobában! (Kiáltva) Tessék!

(Sörbyné lép be utcai ruhában)

SÖRBYNÉ
Jó estét kívánok!

GINA
(elébe megy) Nahát! Te vagy az, Bertha!

SÖRBYNÉ
Hát ki más? De nem rosszkor jöttem?

HJALMAR
Ugyan, kedves Sörbyné asszony, dehogy! A Werle-ház követe...

SÖRBYNÉ
(Ginához) Az igazat megvallva, azt reméltem, hogy a férfiak nem lesznek itthon; azért ugrottam fel most, hogy egy kicsit eltereferéljünk meg elbúcsúzzam tőled.

GINA
Búcsúzni? Hát elutazol?

SÖRBYNÉ
Igen, holnap kora reggel - föl Höydalba. Werle úr már ma elment, délután. (Gregershez, mintegy mellékesen) Magát sokszor üdvözli.

GINA
Nahát!

HJALMAR
Szóval Werle úr elutazott? És kegyed megy utána?

SÖRBYNÉ
Igen. Hát mit szól hozzá, Ekdal úr?

HJALMAR
Én csak annyit, hogy vigyázzon magára.

GREGERS
Majd én megmagyarázom a dolgot. Apám feleségül veszi Sörbynét.

HJALMAR
Feleségül veszi!

GINA
Ó, Bertha! Tényleg? Végre-valahára!

RELLING
(hangja reszket) De erről, ugye, szó sincs?

SÖRBYNÉ
De igen, drága Relling doktor, összeházasodunk.

RELLING
Szóval újra férjhez megy?

SÖRBYNÉ
Hát igen. Ez lett a vége. Werle úr már meg is szerezte a házassági engedélyt, és fönn, a bányatelepen csendben egybekelünk.

GREGERS
Akkor nekem most, mint jó mostohafiához illik, sok boldogságot kell kívánnom önnek.

SÖRBYNÉ
Köszönöm, Gregers; ha őszintén gondolja. Mindenesetre remélem, hogy nekem is és az édesapjának is valóban sok boldogságot fog hozni ez a lépés.

RELLING
Minden oka megvan, hogy ezt remélje. Végtére is, amennyire én tudom, Werle nem szokott berúgni, és azt se hiszem, hogy verné a feleségét, amint az a szomorú emlékezetű, megboldogult lódoktornak szokása volt.

SÖRBYNÉ
Maga csak ne bolygassa szegény Sörbyt a haló porában! Neki is voltak jó oldalai.

RELLING
A nagykereskedő úrnak azonban nyilván még több jó oldala van.

SÖRBYNÉ
Az mindenesetre kétségtelen, azt hiszem, hogy ő legalább nem dorbézolta el a vele született erényeit, mint egyesek. Aki pedig nem tud uralkodni a rossz tulajdonságain, az csak magára vessen.

RELLING
Ma este megint mulatni megyek Molvikkal.

SÖRBYNÉ
Ne tegye, drága Relling, kérem szépen, ne tegye! A kedvemért!

RELLING
Eh, minek már erre szót vesztegetni? (Hjalmarhoz) Gyere te is; nincs kedved?

GINA
Nincs neki; köszönjük a meghívást. Az én férjem nem szokott iszákolni!

HJALMAR
(fojtott hangon, mérgesen) Fogd már be a szád!

RELLING
Hát akkor, a viszontlátásra - Werléné asszony. (Az előszobaajtón távozik)

GREGERS
(Sörbynének) Úgy veszem észre, hogy közeli ismerősök Relling doktorral.

SÖRBYNÉ
Ó, évek óta ismerjük egymást. Sőt egy időben úgy festett a dolog, hogy házasság lesz belőle.

GREGERS
Szerencséje, hogy másképp alakult.

SÖRBYNÉ
Bizony, én is azt hiszem. De én persze mindig vigyáztam, nehogy elragadjanak a hangulataim. Egy nő legyen óvatos.

GREGERS
Mondja, és nem fél, hogy elárulom apámnak ezt a régi ismeretséget?

SÖRBYNÉ
Gondolhatja, hogy már régen elmondtam neki, én magam.

GREGERS
Valóban?

SÖRBYNÉ
Az ön édesapja a legjelentéktelenebb kis apróságot is tudja rólam, amit rosszindulatú emberek elpletykálhatnak rólam - mármint, ha csak szemernyi igazság is volt a dologban. Én minden effélét őszintén elmondtam neki: ez volt az első dolgom, amint tudatta velem, hogy komolyak a szándékai.

GREGERS
Akkor maga szokatlanul őszinte ember.

SÖRBYNÉ
Mindig is az voltam. Szerintem mi nők mindig ezzel jutunk a legmesszebb.

HJALMAR
Gina, te mit szólsz ehhez?

GINA
Olyan sokfélék vagyunk mi nők is. Az egyik így csinálja, a másik amúgy.

SÖRBYNÉ
Tudod, Gina, nekem az a véleményem, hogy a legokosabb úgy tenni, ahogy én csináltam. És Werle úr sem titkolt el előlem semmit a múltjából. És tulajdonképpen ez is hozott minket össze. Most aztán olyan nyíltan és őszintén beszélgethet velem, akár egy gyermek. És neki ebben még soha nem volt része. Ennek a nagy, egészséges és életerős embernek egész ifjúkorában és férfikora java részében folyton csak erkölcsprédikációkat kellett hallgatnia, a bűnei ostorozását. Amelyek ráadásul még - amennyire én tudom - többnyire csak képzeletbeliek voltak.

GINA
Igen, ez úgy van, ahogy mondod.

GREGERS
Ha a hölgyek erre a tárgyra akarnak áttérni, akkor jobb lesz, ha én máris megyek.

SÖRBYNÉ
Emiatt csak maradjon nyugodtan. Egy szót se szólok többet erről. Csak azt akartam, hogy maga is tudja, hogy én nem titkoltam el semmit, nem volt a részemről semmi fondorlat. Mert hogy talán van, aki úgy látja, hogy remek partit csinálok, és micsoda szerencsém van nekem; és persze bizonyos értelemben tényleg szerencsés is vagyok. Én azonban úgy gondolom, hogy ebben a házasságban én semmivel sem kapok többet, mint amennyit magam beleadok. Hűséges leszek hozzá, és soha el nem hagyom. De ami ennél is több, én leszek az, aki a gondját fogja viselni, aki ápolni fogja, mint senki, amikor most már nemsokára magatehetetlen lesz.

HJALMAR
Magatehetetlen?

GREGERS
(Sörbynéhez) Kérem, ne folytassuk most ezt a témát.

SÖRBYNÉ
Nincs már értelme tovább titkolni, bármennyire szeretné is. Werle meg fog vakulni.

HJALMAR
(elképedve) Meg fog vakulni? Hát nem furcsa? ő is?

GINA
És még nagyon sokan mások is.

SÖRBYNÉ
Képzelhetik, mit jelent ez egy üzletembernek. De hát majd megpróbálok látni is helyette, amennyire tőlem telik. De most már mennem kell; jaj, annyi dolgom van még. Ja, és majd elfelejtettem, Ekdal úr, Werle azt üzeni, hogy ha úgy gondolja, hogy segítségére lehet valamiben, csak szóljon nyugodtan Grabergnek.

GREGERS
Mely ajánlatot Hjalmar Ekdal bizonyára köszönettel visszautasít majd.

SÖRBYNÉ
Ugyan miért; hiszen mostanáig is...

GINA
Nem, Bertha, köszönjük szépen, de Hjalmar ezentúl nem lesz rászorulva Werle úr segítségére.

HJALMAR
(lassan és súlyosan ejtve a szavakat) Kérem, adja át jövendőbelijének a legjobb kívánságaimat, és közölje vele, hogy már a legközelebbi jövőben fel fogom keresni a könyvelőjét, Graberg urat és...

GREGERS
Hjalmar! Képes lennél?

HJALMAR
Ismétlem, tehát fel fogom keresni könyvelőjét, Graberg urat, és számlakivonatot fogok kérni tőle azokról az összegekről, amelyekkel adósa vagyok a főnökének. Megfizetem ezt a becsületbeli tartozást. Hahaha! "Becsületbeli tartozás" - milyen találó! De ne is beszéljünk róla többet. Mindent vissza fogok fizetni Werlének - ötszázalékos kamattal.

GINA
De Hjalmar, drágám! Honnan vesszük hozzá a pénzt?

HJALMAR
Mondja meg, kérem, a jövendő férjének, hogy fáradhatatlanul dolgozom a találmányomon. Továbbá azt is, hogy emberfeletti munkámhoz egyedül az a vágy adja az erőt, hogy megszabaduljak a megalázó adósság terhétől. Ez találmányom egyetlen célja. Minden belőle származó anyagi hasznomat az ön jövendő férje költségeinek megtérítésére kívánom fordítani.

SÖRBYNÉ
Úgy látom, történt valami ebben a házban.

HJALMAR
Igen, asszonyom, történt.

SÖRBYNÉ
Hát akkor a viszontlátásra. Még szerettem volna megbeszélni veled, Gina, egy-két dolgot; de hát majd inkább legközelebb. A viszontlátásra!

(Hjalmar és Gregers némán meghajol. Gina az ajtóhoz kíséri Sörbynét)

HJALMAR
Csak a küszöbig, Gina!

(Sörbyné távozik; Gina beteszi utána az ajtót)

Hát, - Gregers; ez is megvolna. Most végre leráztam ezt a nyomasztó adósságot.

GREGERS
Hamarosan, Hjalmar; hamarosan lerázod.

HJALMAR
Mondd, korrektül viselkedtem, nem?

GREGERS
Az az ember vagy, Hjalmar, akinek mindig is hittelek.

HJALMAR
Tudod, vannak esetek, amikor az ember semmiképp sem teheti túl magát az eszményein. Nekem, aki a családom kenyérkeresője vagyok, ez persze szörnyű teher és nagy áldozat. Gondolhatod, hogy a magamfajta vagyontalan embernek nem tréfadolog visszafizetni egy esztendők hosszú során át felhalmozódott adósságot, különösen, hogy úgy mondjam, ha már a feledés pora is belepte. És mégis, Gregers; ez most mind nem számít. Igaz emberségem követeli a jogait!

GREGERS
(Hjalmar vállára teszi a kezét) Drága barátom! Mondd, nem jól tettem-e végül is, hogy eljöttem hozzád?

HJALMAR
De igen.

GREGERS
Most, hogy végre tisztán látod a helyzetedet hát nem nagyszerű érzés?

HJALMAR
(kissé ingerülten) De, persze. Csak van valami, ami kicsit bántja az igazságérzetemet.

GREGERS
Micsoda, Hjalmar?

HJALMAR
Ez a... de hát nem is tudom, szabad-e előtted ilyen nyíltan beszélnem apádról?

GREGERS
Miattam ne aggályoskodj.

HJALMAR
Nos hát... Tudod, engem nagyon bánt, hogy mindezek után mégse én fogok tökéletes házasságban élni, hanem ő.

GREGERS
Ugyan, Hjalmar, hogy mondhatsz ilyet?

HJALMAR
De, de, Gregers; ez a valóság! Apád és Sörbyné házassága a teljes és kölcsönös bizalmon alapul, mindkét fél teljes és feltétel nélküli őszinteségén; semmit el nem titkolnak egymás elől; sehol semmi színlelés, semmi képmutatás; megállapodtak, és hogy úgy mondjam, kölcsönös bűnbocsánatot adtak egymás bűneire.

GREGERS
Na és?

HJALMAR
No de, Gregers, hát ez azt jelenti, hogy ezeknél minden mintaszerű. Mert aszerint, amit te mondtál, apád és Sörbyné mindent megtett, ami ahhoz kell, hogy igaz és boldog házasságra lépjenek egymással.

GREGERS
De Hjalmar, az ő házasságuk egészen más dolog. Csak nem akarod ezekhez hasonlítani magatokat? Érted, hogy mit akarok mondani, nem?

HJALMAR
De mégiscsak van itt valami, ami nem megy ki a fejemből, és ami sérti az igazságérzetemet. Mert úgy néz ki a dolog, mintha nem lenne igazság a világban.

GINA
Jaj. Hjalmar, hát hogy szabad ilyeneket mondani?

GREGERS
Hm. Most ne menjünk bele ebbe, jó?

HJALMAR
Másrészt viszont abban mégiscsak a sors kezét vélem látni, hogy apád meg fog vakulni.

GINA
Az még nem biztos.

HJALMAR
De igen, biztos. Nekünk pedig nem is szabad kételkednünk benne; hiszen épp ebben nyilvánul meg a magasabb igazságtevés. Mert nem az volt-e Werle vétke, hogy elvakította egy embertársát, aki bízott benne...

GREGERS
Sajnos, nemcsak egyet.

HJALMAR
És most, íme, itt van a kérlelhetetlen és kifürkészhetetlen sors bosszúja; a szeme világától fosztja meg Werlét.

GINA
Hjalmar, szörnyűségeket beszélsz! A hideg futkos a hátamon.

HJALMAR
Nem árt, Gina, ha olykor az emberi lét sötét és rejtelmes dolgaiba is belepillantunk.

Jókedvűen és kifulladva a sétától Hedvig lép be az előszobaajtón; kalapját, kabátját a kezében hozza

GINA
Megjöttél, kislányom?

HEDVIG
Igen, anyukám; nem volt kedvem messze menni. És jó is, hogy hamarabb visszafordultam, mert így összetalálkoztam valakivel a kapuban.

HJALMAR
Sörbynével, ugye?

HEDVIG
Vele.

HJALMAR
(föl s alá járkál) Remélem, utoljára.

Csönd. Hedvig félénken hol egyikükre, hol másikukra pillant, mintegy a hangulatukat próbája kitalálni

HEDVIG
(odamegy Hjalmarhoz, hízelkedve mondja) Papa.

HJALMAR
Mi van, kislányom?

HEDVIG
Ajándékot kaptam tőle.

HJALMAR
(megtorpan) Ajándékot?

HEDVIG
Igen; a születésnapomra.

GINA
Máskor is mindig kaptál tőle valami apróságot.

HJALMAR
Na és, mi az?

HEDVIG
Még nem szabad tudni senkinek. Mert majd a mamától fogom megkapni, holnap reggel, amikor felébredek.

HJALMAR
Már megint ez a titkolózás! És nekem persze semmi közöm hozzá, mi?

HEDVIG
(sietve) Dehogynem, papa, megnézheted, ha akarod. Egy nagy levél. (Kiveszi a kabátja zsebéből)

HJALMAR
Levelet is írt hozzá?

HEDVIG
Igen, de most még csak a levél van itt. A többi majd biztos később jön. De képzeld csak, papa, levelet kaptam! Én még sose kaptam levelet! És úgy van címezve, hogy "kisasszonynak". (Felolvassa) "Hedvig Ekdal kisasszonynak." Képzeld papa, ez én vagyok!

HJALMAR
Na, mutasd azt a levelet.

HEDVIG
(átnyújtja a levelet apjának) Tessék, oda van írva.

HJALMAR
Ez az öreg Werle kézírása.

GINA
Biztos vagy benne, Hjalmar?

HJALMAR
Tessék, nézd meg magad.

GINA
Ó, hát mit értek én az ilyesmihez?

HJALMAR
Hedvig, megengeded, hogy kibontsam és elolvassam?

HEDVIG
Persze, papa, csak olvasd, ha akarod.

GINA
De ne ma este, Hjalmar; a születésnapjára kapta.

HEDVIG
(gyengéden) De mama, csak hadd olvassa! Biztos valami jó hír. És akkor a papa örülni fog, és megint jókedvünk lesz mindannyiunknak!

HJALMAR
Szóval, felbonthatom?

HEDVIG
Persze, papa, bontsd csak! Már olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lehet benne!

HJALMAR
Akkor jó. (Felbontja a borítékot, s egy papírlapot vesz ki belőle; látható megdöbbenéssel olvassa) Hát ez meg mit jelentsen?

GINA
Mi van benne?

HEDVIG
Jaj, papa, mondd már!

HJALMAR
Maradj csöndben. (Újra elolvassa. Falfehér, de uralkodik magán) Ez egy ajándékozási okirat, Hedvig.

HEDVIG
Jaj de jó! És mit kapok?

HJALMAR
Tessék, olvasd el.

(Hedvig a lámpához megy, és elolvassa az írást)

(Halkan, fogcsikorgatva, kezét ökölbe szorítva) A szeme! A szeme! Most meg ez a levél!

HEDVIG
(felpillant a levélből) De itt az áll, hogy a nagypapa kapja.

HJALMAR
(elveszi a levelet Hedvigtől) Gina, érted te ezt?

GINA
Én még azt se tudom, miről van szó. Megmondanád végre?

HJALMAR
Azt írja Werle Hedvignek, hogy öreg nagyapjának többé nem kell a másolással gyötörnie magát, mert ezentúl az iroda havonta száz koronát folyósít a számára...

GREGERS
Hah!

HEDVIG
Száz koronát, mama; én is elolvastam.

GINA
Na, fog neki örülni az öreg.

HJALMAR
...amíg szükségét látja. Ami természetesen azt jelenti, hogy a holta napjáig.

GINA
Legalább szegény öregnek nem lesz több gondja az életben.

HJALMAR
De ez még nem minden. Van tovább is, csak odáig még nem jutottál az olvasásban, Hedvig. Nagyapáról ugyanis terád száll az adomány.

HEDVIG
Énrám? Az egész?

HJALMAR
Azt írja, hogy életed végéig jogosult vagy ugyanerre az összegre. - Hallod ezt, Gina?

GINA
Hallom, hát!

HEDVIG
Nahát! Hogy az enyém lesz az a rengeteg pénz! (Megrázza apját) Papa, papa! Hát nem is örülsz?

HJALMAR
(kiszabadítja magát) Még örüljek is. (Föl-alá járkál a szobában) Micsoda jövő, micsoda távlatok tárulnak fel előttem. És persze Hedvig kapja - róla gondoskodik ilyen bőkezűen.

GINA
Persze, hát neki van születésnapja, nem?

HEDVIG
De hát úgyis a tiéd lesz, papa, az egész! Tudod, hogy én neked adom meg a mamának az egész pénzt!

HJALMAR
Az anyádnak! Hát persze!

GREGERS
Vigyázz, Hjalmar! Ez csapda.

HJALMAR
Gondolod?

GREGERS
Mikor a délelőtt itt járt, azt mondta nekem, hogy "Hjalmar Ekdal nem az az ember, akinek gondolod".

HJALMAR
Szóval, nem az az ember!

GREGERS
És hogy "Majd meglátod".

HJALMAR
Mármint azt, ezek szerint, hogy hagyom magam megvásárolni!

HEDVIG
De mama, mi ez?

GINA
Menj ki, kislányom, tedd le a ruhádat.

Hedvig könnyekkel küszködve kimegy a konyhaajtón át

GREGERS
Igen, Hjalmar. Most majd meglátjuk, hogy melyikünknek van igaza, neki-e vagy nekem.

HJALMAR
(lassú mozdulatokkal kettétépi az okmányt, és mindkét darabját az asztalra helyezi) Tessék, ez a válaszom.

GREGERS
Nem is vártam mást.

HJALMAR
(odamegy Ginához, aki a kályha mellett áll, és halkan megszólítja) És most végre legyen vége a képmutatásnak és hazudozásnak egyszer s mindenkorra. Felelj nekem; ha egyszer a viszonyotok már megszűnt, amikor te engem "megkedveltél", mint mondtad, akkor mi oka volt rá, hogy pénzzel is segítse a mi házasságunkat?

GINA
Biztos azt gondolta, hogy majd szívesen látott vendég lesz nálunk.

HJALMAR
Csak ezért tette volna? Nem lehetséges, hogy tartott egy bizonyos eshetőségtől?

GINA
Nem értem, mire célzol?

HJALMAR
Tudni akarom, hogy joga van-e a gyerekednek az én házamban élni?

GINA
(kihúzza magát, szeme villog) És ezt te kérded?

HJALMAR
Felelj a kérdésemre. Az enyém-e Hedvig, vagy... Nos?

GINA
(jeges tekintettel, dacosan néz farkasszemet Hjalmarral) Nem tudom.

HJALMAR
(reszketve) Nem tudod?

GINA
Honnan tudnám? Az ilyen magamfajta...

HJALMAR
(csöndesen, miközben elfordul tőle) Akkor nekem nincs többé keresnivalóm ebben a házban.

GREGERS
Hjalmar, gondold meg, mit csinálsz.

HJALMAR
(belebújik a felöltőjébe) Nincs mit meggondolnom; az olyan embernek, mint én vagyok, nincs.

GREGERS
Ellenkezőleg, Hjalmar! Együtt kell maradnotok, mindhármótoknak, másképp nem lehet részed a megbocsátás nagy szentségében!

HJALMAR
De én nem akarok megbocsátani. Nem! Soha! Hol a kalapom? (Fogja a kalapját) Az otthonom romokban hever körülöttem. (Sírva fakad) Gregers! És nincs többé gyermekem!

HEDVIG
(az imént lépett be a konyhából) Papa, mit mondasz? (Odarohan hozzá) Papa! Papa!

GINA
Látod, Hjalmar?

HJALMAR
Ne közeledj hozzám, Hedvig! Menj tőlem! Látni se bírlak. Ah, a szeme! Isten veletek! (Az ajtó felé indul)

HEDVIG
(belekapaszkodik apjába, sikoltozva) Ne! Ne! Papa! Ne menj el!

GINA
(kiáltva) Hjalmar, a gyerek! Nézd! A gyerekre legyél tekintettel!

HJALMAR
Nem! Nem akarom látni! Nem bírom! Elmegyek - itt hagyom ezt az egészet!

Kitépi magát Hedvig karjaiból, és az előszobaajtón távozik

HEDVIG
(kétségbeesetten) Mama! Elmegy! Itt hagy minket! És sose fog visszajönni!

GINA
Ne sírj, kislányom. Vissza fog jönni a papa.

HEDVIG
(zokogva a pamlagra veti magát) Nem, én tudom, soha többet nem fog visszajönni.

GREGERS
Kérem, Ekdalné asszony - elhiszi nekem, hogy én csak a legjobbat akartam?

GINA
Lehet, de az Úristen bocsássa meg magának, amit tett.

HEDVIG
(a pamlagon heverve) Mama, én meghalok. Hát mit csináltam én, anyukám? Mama, mama, hozd vissza!

GINA
Jól van, kislányom, csak nyugodj meg szépen. Mindjárt megyek és megkeresem a papát. (Kabátot ölt) Talán csak itt lesz lenn Rellingnél. De most már igazán elég volt a sírásból. Hagyd abba, kislányom, megígéred?

HEDVIG
(görcsösen zokog) Igen, meg. Csak a papa jöjjön vissza.

GREGERS
(a távozó Ginához) Nem gondolja, asszonyom, hogy helyesebb volna, ha hagyná, hogy előbb megvívja magában a harcot a rászakadt szörnyű fájdalommal?

GINA
Arra ráér aztán is. Most ezt a szegény gyereket kell megnyugtatni. Az fontosabb. (Kimegy az előszobaajtón)

HEDVIG
(felül és könnyeit szárogatja) Most pedig tessék nekem megmondani, hogy mi a baj? Miért van, hogy papa látni se akar többé?

GREGERS
Kislány még maga ahhoz, hogy ezt megtudja; majd ha felnőtt lesz.

HEDVIG
(szipog) És most akkor én addig szomorkodjam, amíg fel nem növök? De úgyis tudom, hogy mi a baj. Biztos azért van az egész, mert nem is vagyok igazából a papa gyereke.

GREGERS
(feszengve) És az meg hogy volna lehetséges?

HEDVIG
Úgy, hogy a mama csak úgy talált engem. A papa meg most megtudta. Már olvastam ilyesmiről.

GREGERS
Na és ha úgy is volna...

HEDVIG
Igen, szerintem is attól még szerethetne. De még jobban is. A vadkacsát is úgy kaptuk, ajándékba; de én azért borzasztóan szeretem.

GREGERS
(megpróbálja elterelni a kislány figyelmét) Persze, a vadkacsa! Erre nem is gondoltam; beszélgessünk egy kicsit a vadkacsáról, jó?

HEDVIG
Szegény vadkacsa. Többé őt se akarja látni a papa. Tessék elképzelni, ki akarta tekerni a nyakát!

GREGERS
Ugyan! Csak nem gondolja, hogy megteszi?

HEDVIG
Nem, de mondta. És szerintem borzasztó, hogy a papa ilyeneket mondjon. Mert én meg minden este imádkozom a vadkacsáért, hogy meg ne haljon, és ne is essen semmi baja.

GREGERS
(a kislányra pillant) Esténként szokott imádkozni?

HEDVIG
Igen.

GREGERS
És ki tanította rá?

HEDVIG
Senki, csak így magamtól jöttem rá. Amikor egyszer a papa olyan nagyon beteg volt, hogy piócákat raktak a nyakára, és azt mondta, hogy ő már fél lábbal a sírban van.

GREGERS
És aztán?

HEDVIG
Esténként lefekvés után imádkoztam érte. És azóta is minden este imádkozom.

GREGERS
Csak most már a vadkacsáért is imádkozik, igaz?

HEDVIG
Arra gondoltam, hogy talán segít, ha őt is beleveszem az imádságba, mert kezdetben olyan kis elesett volt szegény.

GREGERS
És reggelenként nem imádkozik?

HEDVIG
Nem, dehogy.

GREGERS
És akkor már miért nem reggel is?

HEDVIG
Hát mert reggel világos van, és akkor már nincs mitől félni.

GREGERS
És ennek a vadkacsának, akit maga annyira szeret, a papája ki akarja tekerni a nyakát.

HEDVIG
Nem, csak azt mondta, hogy a legszívesebben megtenné, de a kedvemért nem bántja. Szerintem ez nagyon szép volt a papától.

GREGERS
(közelebb húzódik) Hedvig, mi lenne, ha most a papája kedvéért önként feláldozná a vadkacsáját?

HEDVIG
(felpattan) A vadkacsámat!

GREGERS
Ha azt, ami magának a legdrágább a világon, most odaadná a papájáért, de önként és szívesen!

HEDVIG
Gondolja, hogy az segít?

GREGERS
Meg kell próbálni, Hedvig.

HEDVIG
(csöndesen, könnyektől csillogó szemmel) Jó, akkor megpróbálom.

GREGERS
Gondolja, hogy lesz hozzá elég lelkiereje?

HEDVIG
Majd megkérem a nagypapát, hogy lője le nekem.

GREGERS
Az jó lesz. De a mamának egy szót se erről a dologról!

HEDVIG
Miért?

GREGERS
Mert ő úgyse értene meg minket.

HEDVIG
A vadkacsát...? Jó, akkor holnap reggel megpróbálom.

(Gina jön be az előszobaajtón)

(Elébe szalad) Megtaláltad, mama?

GINA
Nem, de mondták, hogy bement Rellinghez, aztán együtt elmentek valahová.

GREGERS
Biztos ez?

GINA
A házmesterné mondta. Azt mondja, Molvik is velük ment.

GREGERS
És épp most, amikor magányra volna szüksége, hogy megvívja lelkében a harcát.

GINA
(leveszi a kabátját) Hát igen, a férfiakkal sose tudja az ember, hányadán áll. A jó ég tudja csak, miféle lebujba vitte ez a Relling. Eriksennéhez átszaladtam, de ott nem voltak.

HEDVIG
(a könnyeivel küszködik) És mi lesz, ha soha többé nem jön haza?

GREGERS
Visszajön. Holnap fölkeresem és beszélek vele; majd meglátja, futva fog hazajönni! Úgyhogy egészen nyugodtan lefekhet aludni, Hedvig. Jó éjszakát.

(Az előszobaajtón távozik)

HEDVIG
(zokogva veti magát az anyja nyakába) Mama! Mama!

GINA
(Hedvig hátát simogatja és felsóhajt) Tudtam én mindjárt, Rellingnek volt igaza. Jön egy ilyen féleszű az eszményeivel, aztán ez a vége.

ÖTÖDIK FELVONÁS

Hjalmar Ekdal műterme; hideg és szürke fények. A tetőablakok nagy üvegtábláin lucskos hó. Gina jön be a konyhából, kötényben van, kezében tollseprű és porrongy; a nappali felé indul. Ugyanebben a pillanatban Hedvig szalad be az előszobából

GINA
(megtorpan) Na?

HEDVIG
Mama, én azt hiszem, hogy itt van Rellingnél...

GINA
Na, látod!

HEDVIG
...mert a házmesterné azt mondja, hogy úgy hallotta az éjjel, Relling harmadmagával jött haza.

GINA
Szinte gondoltam.

HEDVIG
De hát hiába van itt a házban, ha egyszer hozzánk nem akar feljönni!

GINA
De legalább én lemehetek hozzá; majd beszélek a fejével.

Az öreg Ekdal lép ki a szobája ajtaján; papucsban, köntösben van, kezében égő pipa

EKDAL
Hjalmar! Mi az, Hjalmar nincs itthon?

GINA
Nincs. Elment hazulról.

EKDAL
Nocsak, ilyen korán? És ebben a hóviharban? Na, mindegy. Mehetek én egyedül is sétálni!

Félrehúzza a padlásajtót; Hedvig segít neki. A öreg Ekdal bemegy, a kislány pedig behúzza utána az ajtót

HEDVIG
(halkan) Mama, mi lesz, ha a szegény nagypapa megtudja, hogy a papa itt akar hagyni minket!

GINA
Semmi! A nagypapának nem muszáj megtudni. Isteni szerencse, hogy tegnap abban a hajcihőben nem volt itthon.

HEDVIG
Jó, de...

(Gregers lép be az előszobából)

GREGERS
Nos? Van valami hír róla?

GINA
Állítólag itt van Rellingnél.

GREGERS
Szóval Rellingnél! Hát tényleg elment ezzel a két fráterrel?

GINA
Úgy látszik.

GREGERS
No de, mikor annyira kellett volna neki a magány, hogy magába szálljon...

GINA
Hát igen.

(Relling jön be az előszobaajtón)

HEDVIG
(odaszalad hozzá) Relling úr, magánál van a papa?

GINA
(egyszerre) Magánál van?

RELLING
Nálam hát.

HEDVIG
És nekünk miért nem tetszett szólni?

RELLING
Mert én egy állat vagyok. És mert először is azt a másik barmot kellett megfékeznem. Mármint démoni barátomat, természetesen. Aztán meg úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak...

GINA
És mit mond Hjalmar?

RELLING
Semmit.

HEDVIG
Semmit?

RELLING
Egy árva szót sem.

GREGERS
Persze. Ez magától értetődik.

GINA
De akkor mit csinál?

RELLING
Fekszik a díványon és horkol.

GINA
Horkol? Na, horkolni, azt rettenetesen tud.

HEDVIG
Alszik? Hát tud aludni?

RELLING
Úgy látszik.

GREGERS
Érthető. Azután a súlyos lelki tusa után...

GINA
Meg nincs ő ahhoz szokva, hogy éjszaka kódorogjon az utcán.

HEDVIG
Mama, talán még jó is, hogy egy kicsit alszik.

GINA
Persze, kislányom; szerintem is. De akkor viszont ne is keltsük fel, hadd aludja ki magát. Köszönöm magának, Relling úr. Hát akkor én most gyorsan kitakarítok, rendbe szedem egy kicsit a házat, aztán... Gyere, kislányom, segíteni,

Gina és Hedvig átmegy a nappaliba

GREGERS
(Rellinghez) Ön mivel magyarázná azt a lelki átalakulást, ami most Hjalmarban lejátszódik?

RELLING
Na, lelki átalakulásnak én aztán nyomát se láttam rajta.

GREGERS
Hogyhogy? Amikor ilyen fordulóponthoz érkezett, amikor az élete új értelmet kap? Hogyan képzeli, doktor, hogy egy olyan egyéniség, mint Hjalmar...

RELLING
Egyéniség? Ez? Én mondom magának, hogy ha volt is benne valamikor hajlam az efféle elferdülésre, amit maga egyéniségnek nevez, hát azt gyökerestül kiirtották belőle, még gyerekkorában. Nekem elhiheti.

GREGERS
Nagyon furcsállanám - tekintve, hogy milyen gondos és szeretetteljes nevelést kapott.

RELLING
Mi? Attól a kelekótya, hisztérikus vénkisasszonytól? A tántikáitól?

GREGERS
Biztosíthatom, hogy Hjalmar mindkét nagynénje olyan asszony volt, aki sohasem tévesztette szem elől az eszményeit. Ön persze most gúnyolódni fog rajtam.

RELLING
Épp ahhoz van most kedvem! Nézze, én nagyon jól tudom, mit beszélek; épp eleget szavalt nekem a maga barátja a két "lelkianyjáról". Csakhogy szerintem sok köszönnivalója nincs nekik. Ekdalnak az a legnagyobb szerencsétlensége, hogy a környezete mindig valami tündöklő, nagy szellemnek tartotta...

GREGERS
És maga szerint nem az? Mármint hogy kibontakozhatna.

RELLING
Hát én ebből nem sokat vettem észre. Hogy az apja lángésznek tartotta a fiát - az nem sokat számít. Az öreg Ekdal nagy szamár volt világéletében.

GREGERS
Ekdal hadnagy gyermeki lelkületű ember volt egész életében, de az olyasmi, amit ön sosem fog megérteni.

RELLING
Valószínűleg. Csakhogy, amikor a drágalátos kis Hjalmar nagy üggyel-bajjal végre egyetemre került, a diáktársai is mindjárt elhitték róla, hogy ő a jövő nagy szelleme. Persze, jóképű gyerek volt - szőke, pirospozsgás - amilyennek a buta kis csitrik az eszményi férfit elképzelik; meg mivel könnyen elérzékenyült, megnyerő hangja volt, és szépen tudta felmondani a mások verseit meg gondolatait...

GREGERS
(ingerülten) Ön valóban Hjalmar Ekdalról beszél?

RELLING
Róla, szíves engedelmével. Mert közelről nézve ilyen a maga bálványa, aki előtt a földön csúszik.

GREGERS
De hát azt nem gondolhatom, hogy teljesen vak vagyok...

RELLING
Hát, nem sok híja. Persze maga is beteg ember, azt tudja, ugye?

GREGERS
Tudom.

RELLING
Igen; csak maga bonyolultabb eset, többféle nyavalyája van. Mindenekelőtt ugyebár a heveny világboldogítás, aztán ezenfelül - és ez súlyosabb az előbbinél - kóros bálványimádásban szenved, magának mindig kell valami, amiért rajonghat. Maga sose éri be önmagával.

GREGERS
Persze, az természetes, hogy csak a magam személyén kívül találhatom meg...

RELLING
Csakhogy aztán folyton csalódik ezekben a fantasztikus csodalényekben, akiket maga körül látni vél. Tessék, most újra kolduson akarta behajtani a követelését; értse meg, ebben a házban mindenki fizetésképtelen.

GREGERS
Mondja, ha maga ilyen rossz véleménnyel van Hjalmar Ekdalról, akkor mi öröme telik abban, hogy reggeltől estig vele tölti az idejét?

RELLING
Az istenért, hát végtére is orvos volnék - bár szégyenemre válik; azért mégiscsak úgy való, hogy törődjem a szegény betegekkel, legalább azokkal, akikkel egy házban lakom!

GREGERS
Ne mondja! Szóval Hjalmar is beteg?

RELLING
Mondja, ki nem beteg ezen a világon?

GREGERS
És Hjalmar milyen kúrát kap?

RELLING
A szokásos Relling-féle gyógymód; igyekszem tápot adni az önámításának.

GREGERS
Jól értettem? Tápot adni?

RELLING
Igen, azt mondtam, "tápot adni az önámításának". Mert tudja, ez a hazugság az élete mozgató rugója.

GREGERS
És szabad kérdeznem, mi légyen ez a hazugság?

RELLING
Nem; az ilyen orvosi titkokat nem kötöm kuruzslók orrára. Maga képes lenne és félrekezelné a betegemet. Kipróbált, hatásos gyógymód. Molvikot is ezzel kezeltem. Belőle, ugyebár, "démoni férfiút" csináltam. Neki ezt a bogarat kellett a fülébe tennem.

GREGERS
Miért, hát nem az?

RELLING
Hát ki az ördög tudja, hogy mi az a "démoni férfiú"? Sületlen ostobaság; én találtam ki, hogy megmentsem vele az életét. Szegény, részeges barátom, máskülönben már rég beadta volna a kulcsot, merő undorból meg kétségbeesésből. No meg az öreg hadnagy is. De ő magától is rájött, hogyan gyógyítsa magát.

GREGERS
A hadnagy úr is? Hogyhogy?

RELLING
Hát mit gondol, miért hajkurászik a nagy medvevadász nyulakat a padláson? Nincs az öregnél boldogabb vadász a föld kerekén, amikor a limlomok között bóklászhat. Az a négy-öt elszáradt karácsonyfa, amit a padláson felállított magának, az ő szemében éppolyan, mint a höydali szálerdő; a kakas meg a tyúkok vadmadarak a fenyők csúcsain; a padlón ugrabugráló nyuszik meg medvék, mint amilyenekkel valamikor fiatal korában ölre ment a vadonban.

GREGERS
Szegény, boldogtalan Ekdal hadnagy; hát igen, neki aztán tényleg le kellett mondania ifjúkori eszményeiről.

RELLING
Mielőtt elfelejteném, Werle úr - kérem, ne használja ezt a finomkodó kifejezést, hogy "eszmény". Van erre nekünk egyszerűbb, kifejezőbb szavunk is, a "hazugság".

GREGERS
Úgy érti, hogy ön szerint ez a két dolog összefügg egymással?

RELLING
Igen. Körülbelül úgy, mint a malária meg a váltóláz.

GREGERS
Relling doktor; én addig nem nyugszom, amíg ki nem mentem Hjalmart az ön karmai közül.

RELLING
Nagy rosszat tenne vele. Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle! (A nappaliból belépő Hedvighez) No, kis vadkacsaanyó, akkor én most szépen lemegyek és megnézem, vajon még mindig azon a csodálatos találmányán töpreng-e apád. (Kimegy az előszobaajtón)

GREGERS
(Hedvighez lép) Látom magán, hogy még nem történt meg a dolog.

HEDVIG
Hogy? Ja, a vadkacsa. Nem, még nem.

GREGERS
Persze, nem vitte rá a lélek, ugye, amikor tettre kellett volna váltania az elhatározását?

HEDVIG
Igazából nem. De amikor ma reggel felébredtem, és eszembe jutott, hogy mit beszéltünk az este, olyan furcsának tűnt az egész.

GREGERS
Furcsának?!

HEDVIG
Nem is tudom... Akkor tegnap este én is úgy láttam, hogy olyan szép gondolat. De aztán aludtam rá, és amikor felébredtem, már nem is tetszett olyan nagyon.

GREGERS
Hát persze, hogy is lehetne ép és egészséges, aki ebben a házban nőtt fel!

HEDVIG
Mindegy az nekem, csak a papa jönne már haza!

GREGERS
De ha csak egyszer is megpillanthatta volna az élet igazi értékeit, ha volna magában igazi, derűs és örömteli áldozatkészség, higgye el, valósággal repülne haza az édesapja. Én azért még bízom magában, Hedvig. (Kimegy az előszobaajtón)

Hedvig fél-alá járkál a szobában. Éppen indulna a konyha felé, amikor kopogtatnak a padlásajtón. Odamegy, és résnyire elhúzza. Az öreg Ekdal kijön, és Hedvig visszatolja az ajtót

EKDAL
Hm. Egyedül sétálni fele öröm.

HEDVIG
Vadászni nem volt kedved, nagypapa?

EKDAL
Nincs ma arra való idő. Olyan sötét van ott benn, hogy az orráig se lát az ember.

HEDVIG
Mondd, és sose támad kedved néha valami másra is vadászni, mindig csak nyúlra?

EKDAL
Miért, a nyúl nem elég jó?

HEDVIG
Hát a vadkacsa?

EKDAL
Haha? Attól félsz, kisunokám, hogy lepuffantom a vadkacsádat? Nem én, semmi kincsért! Soha!

HEDVIG
Nem, nagypapa, tudom én azt, hogy nem is lennél rá képes. Azt mondják, vadkacsát nem mindenki tud lőni.

EKDAL
De én igen! Én ne tudnék?

HEDVIG
És hogy kell, nagypapa? De persze nem az én vadkacsámat, hanem úgy általában.

EKDAL
Hát a mellére kell célozni; az a legbiztosabb. És arra is vigyázni kell, hogy toll ellenében kapja, érted, ne pedig a tolla iránt.

HEDVIG
És mondd, nagypapa, akkor meghalnak?

EKDAL
De meg ám! Mármint ha jól céloz az ember. Na, megyek, rendbe szedem magam. Hm... na... érted, ugye?... Hm. (Bemegy a szobájába)

Hedvig egy percig vár, az ajtó felé les, aztán odamegy a polchoz, felágaskodik, és leveszi a kétcsövű pisztolyt; nézegeti. Gina jön be a nappaliból, kezében porrongy és tollseprű. Hedvig gyorsan visszateszi a pisztolyt a helyére; Gina nem veszi észre

GINA
Hedvig, mondtam már, hogy ne turkálj apád holmijai között.

HEDVIG
(elmegy a polctól) Csak egy kis rendet akartam rakni.

GINA
Inkább eredj a konyhába, és nézd meg, nem hűlt-e ki a kávé; mindjárt megyek, és viszek apádnak egy kis reggelit.

Hedvig kimegy; Gina nekifog, hogy kitakarítson a műteremben is. Egy perc múlva nyílik az előszobaajtó, lassan, tétován, és Hjalmar Ekdal les be a résen. Télikabátban van, de kalap nélkül. Szemlátomást mosdatlan, haja csapzott. Tekintete zavaros, szeme vörös a kialvatlanságtól

(Megáll a söprű a kezében, felegyenesedik, és Hjalmart nézi) Nocsak. Hát mégis visszajöttél?

HJALMAR
(belép a szobába, síri hangon válaszol) Vissza... de csak, hogy újra el is menjek.

GINA
Gondoltam. Te jó ég! Hjalmar! Hát hogy nézel ki?

HJALMAR
Hogyhogy hogy nézek ki?

GINA
Ez a szép télikabát is! Hát ezt jól elintézted.

HEDVIG
(a konyhaajtóból) Mama, ne tegyem...? (Megpillantja Hjalmart; örömében felsikolt, és futva indul feléje) Papa! Papa!

HJALMAR
(elfordul és ellöki magától Hedviget) Menj innen! Menj innen! (Ginához) Vidd már ki innen ezt a gyereket!

GINA
(halkan) Menj át kislányom a nappaliba. (Hedvig némán engedelmeskedik)

HJALMAR
(szaporán tevékenykedni kezd; kihúzza az asztalfiókot) A könyveimért jöttem. Hol vannak a könyveim?

GINA
Miféle könyvek?

HJALMAR
A tudományos könyveim, természetesen; a tudományos folyóiratok... amik a találmányomhoz kellenek.

GINA
(a könyvespolcon keresgél) Nem ezek a papírkötésű könyvek?

HJALMAR
De, persze.

GINA
(letesz egy köteg folyóiratot az asztalra) Ne szóljak Hedvignek, hogy vágja fel a lapokat?

HJALMAR
Nem kell segítség.

(Rövid szünet)

GINA
Szóval végleg elhatároztad, hogy itt hagysz minket, Hjalmar?

HJALMAR
(a könyveket rakosgatja) Azt hiszem, ez magától értetődik.

GINA
Hát igen.

HJALMAR
(dühösen) Hát miért maradnék, hagyjam, hogy nap mint nap újra belém döfjed a kést?

GINA
Az Úristen bocsássa meg neked, Hjalmar, hogy ezt gondolod rólam.

HJALMAR
Hát akkor bizonyítsd be, hogy...

GINA
Bizonyítani neked kell!

HJALMAR
Azután, hogy neked milyen múltad van? Vannak bizonyos dolgok... úgy is mondhatnám, hogy eszmények...

GINA
És nagypapa? Szegény öreggel mi lesz?

HJALMAR
Én tudom a kötelességemet; szegény, gyámoltalan aggastyán velem jön. Most mindjárt bemegyek a városba és intézkedem. Hm. (Tétován) Mondd, nem találta meg valaki a kalapomat a lépcsőházban?

GINA
Miért? Elhagytad?

HJALMAR
Tegnap este, amikor hazajöttem, még a fejemen volt; világosan emlékszem. De ma sehol sem találom.

GINA
Istenem, Hjalmar! Hát hol jártál ezzel a két semmirekellővel?

HJALMAR
Eh, hagyj békén ezekkel a semmiségekkel. Gondolod, hogy olyan állapotban vagyok, hogy emlékezzem minden kis apróságra?

GINA
Hjalmar, ha most nem fáztál meg! (Kimegy a konyhába)

HJALMAR
(magában beszél, dühösen motyogva, s közben kiborítja az asztalfiókot) Relling, te gazember! Aljas féreg! Te gyalázatos, álnok gazember! Hej, ha tudnék valakit, aki kitekeri a nyakadat!

(Félrerak néhány levelet, megtalálja az előző este széttépett okiratot, felveszi az asztalról, és hosszan nézegeti darabjait. Amikor Gina belép a szobába, gyorsan félreteszi a papírdarabokat)

GINA
(kávéval és étellel rakott tálcát tesz az asztalra) Tessék, hoztam egy kis meleg kávét, ha kell. Még hozzá vajas kenyeret és egy kis füstölt húst.

HJALMAR
(a tálcára pillant) Füstölt hús! Nem! Soha többé ebben a házban! Pedig jóformán huszonnégy órája nem volt számban étel; de mit számít az most! A jegyzeteim! A megkezdett önéletrajzom. És hol van a naplóm meg a feljegyzéseim? (Benyit a nappaliba, de az ajtóból visszahőköl) Már megint itt van!

GINA
Hjalmar, az ég szerelmére, hát valahol csak kell lennie annak a gyereknek.

HJALMAR
Gyere ki onnan. (Félreáll az ajtóból. A rémült Hedvig kijön a műterembe)

HJALMAR
(keze a kilincsen, Ginához) Szeretném, ha az utolsó percekben, amelyeket hajdani házamban töltök, megkímélnél idegenek jelenlététől. (Bemegy a szobába)

HEDVIG
(anyjához rohan; halk, reszkető hangon) Rólam beszél a papa?

GINA
Maradj a konyhában, kislányom. Vagy, várj csak... jobb lesz, ha bemész a szobádba. (Hjalmarhoz, miközben utánamegy a nappaliba) Várj egy percig, Hjalmar. Ne túrd fel nekem az egész szekrényt; én mindenről tudom, hogy hol van.

HEDVIG
(megrettenve, értetlenül álldogál a szoba közepén; ajkát harapdálja, hogy sírva ne fakadjon. Aztán görcsösen ökölbe szorítja a kezét, és csöndesen így szól) A vadkacsa! (A könyvespolchoz settenkedik, leveszi róla a pisztolyt, résnyire félrehúzza a padlásajtót, besurran, aztán behúzza maga mögött az ajtót. Hjalmar és Gina veszekedése hallatszik a nappaliból)

HJALMAR
(jegyzetfüzetekkel és egy kazal gyűrött papirossal megrakodva jön be a műterembe; az egész halmot az asztalra dobja) Mi fér ebbe a kis útitáskába? Ezer és ezer dolgot kell magammal vinnem!

GINA
(kijön utána, kezében az útitáska) Hát akkor most csak egy inget meg egy gatyát vigyél magaddal, a többit meg majd máskor.

HJALMAR
Fű! Kimerít ez a csomagolás! (Leveszi a télikabátját és a pamlagra dobja)

GINA
És közben a kávé is kihűl.

HJALMAR
Hm. (Önkéntelenül is belekortyol a kávéba, majd újra iszik belőle)

GINA
(a székek támláját törülgetve) Nem lesz könnyű ilyen nagy padlást találni, ahol a nyulak is elférnek.

HJALMAR
Mi, hát még a nyulakat is magammal vigyem?

GINA
Persze. Ahogy én ismerem az öreget, a nagypapa nem tud meglenni a nyulai nélkül.

HJALMAR
Majd csak meglesz valahogy nélkülük. Nekem fontosabb dolgokról is le kell mondanom.

GINA
(a könyvespolcról törülgeti a port) A furulyádat is betegyem?

HJALMAR
A furulyát? Nem, a furulya nem kell. De a pisztolyt, azt add ide.

GINA
A pisztolyt is magaddal viszed?

HJALMAR
Igen, a töltött pisztolyomat is.

GINA
(keresi) Nincs itt. Úgy látszik, bevitte magával.

HJALMAR
Benn van az öreg a padláson?

GINA
Hát hol lenne?

HJALMAR
Hm. Szegény, magányos aggastyán. (Felvesz a tálcáról egy vajas kenyeret, megeszi, aztán kiissza a maradék kávét is)

GINA
Ha nem adtuk volna ki a szobát, akkor most oda beköltözhetnél.

HJALMAR
Hogy én egy födél alatt lakjam azzal, aki... Soha! Soha!

GINA
De mondd, nem tudnál, mondjuk egy-két napra, itt a nappaliban berendezkedni? Ott nem zavarna senki.

HJALMAR
Ezek között a falak között? Soha!

GINA
És Rellingéknél?

HJALMAR
Ki se ejtsd előttem ennek a gazembernek a nevét. Az étvágyam is elmegy, ha csak rágondolok. Nem, Gina; megyek ki a hóviharba, és házról házra járok majd, hogy hajlékot keressek ősz atyámnak s jómagamnak.

GINA
De Hjalmar! Hát kalapod sincs! Elvesztetted!

HJALMAR
Ó, ez a két gazember! Emberiség mocska! Majd útközben veszek egy kalapot. (Még egy vajas kenyeret elvesz a tálcáról) Első dolgom lesz. Az életemet azért nincs kedvem kockára tenni. (Tekintete keres valamit a tálcán)

GINA
Mit keresel?

HJALMAR
A vajat.

GINA
Mindjárt hozok. (Kimegy a konyhába)

HJALMAR
(utána kiált) Nem érdekes, hagyd csak. Jó lesz nekem a száraz kenyér is.

GINA
(vajtartóval jön vissza) Tessék; frissen köpülték.

Gina teletölti a kávéscsészét; Hjalmar letelepszik a díványra, vajat ken a kenyerére, és egy darabig csendben eszik és kávézik

HJALMAR
Szóval elképzelhető, hogy senki se zavarjon... de tényleg, senki a világon; mert akkor beköltöznék egy-két napra ide a nappaliba.

GINA
Hát persze; csak szólj.

HJALMAR
Mert azt hiszem, teljesen lehetetlen, hogy apám holmijait is egyszerre elszállíttassam.

GINA
És persze még az is hátravan, ugye... hogy megmondd neki, hogy többé nem akarsz velünk lakni.

HJALMAR
(eltolja maga elől a kávéscsészét) Még az is, persze. Újra felkavarni ezeket a sötét és zavaros dolgokat. Végig kell gondolnom ezt az egészet; hát eddig még lélegzetvételnyi időm sem volt. De hát arra még én se vagyok képes, hogy ezeket a terheket most mind egyszerre magamra vegyem!

GINA
Hát persze, Hjalmar; és különösen ilyen szörnyű időben.

HJALMAR
(Werle levelét forgatja a kezében) Látom, még mindig itt hányódik ez a fecni.

GINA
Én aztán hozzá nem nyúltam.

HJALMAR
Nekem persze semmi közöm hozzá...

GINA
Nekem meg aztán igazán nem kell!

HJALMAR
De hát azért azt se kellene hagyni, hogy elkallódjon. A felfordulásban, ami a költözködéssel jár, ugye könnyen...

GINA
Majd gondom lesz rá, Hjalmar.

HJALMAR
Végtére is elsősorban és mindenekelőtt az apámé; az ő dolga eldönteni, hogy elfogadja-e vagy sem.

GINA
(felsóhajt) Szegény öreg!

HJALMAR
Na, hát akkor a biztonság kedvéért... hol van egy kis ragasztó?

GINA
(a könyvespolchoz megy) Tessék, itt az üveg.

HJALMAR
Ecset?

GINA
Már hozom. (Odahozza)

HJALMAR
(ollót vesz elő) Ragasztok egy kis papírcsíkot ide a hátára. (Levágja a papírcsíkot, bekeni ragasztóval) Távol álljon tőlem, hogy a más tulajdonához nyúljak, főleg egy ilyen nyomorgó aggastyánéhoz. Meg persze a... másik illetőéhez se. Hagyd megszáradni, aztán tedd el. De nem akarom, hogy még egyszer a szemem elé kerüljön. Soha többé!

(Gregers Werle jön be az előszobaajtón)

GREGERS
(kissé meghökkenve) Mi az, Hjalmar, te ilyen otthonosan üldögélsz itt?

HJALMAR
(felpattan) Csak a fáradtságtól roskadtam le.

GREGERS
Látom, azért közben meg is reggeliztél.

HJALMAR
A testnek is megvannak a maga jogai.

GREGERS
Tehát, hogy határoztál?

HJALMAR
Az olyan embernek, mint én, csak egy választása van. Épp azon vagyok, hogy összecsomagoljam a legnélkülözhetetlenebb holmijaimat. De hát ehhez is idő kell, gondolhatod.

GINA
(türelmetlenül) Akkor most mi legyen; csináljam meg a szobádat vagy csomagoljak be neked a táskába?

HJALMAR
(bosszúsan Gregers felé sandít) Csomagolj... és csináld meg a szobát.

GINA
(fölveszi a táskát) Jól van; akkor összerakom az ingedet meg ami kell. (Átmegy a nappaliba és behúzza maga mögött az ajtót)

GREGERS
(rövid hallgatás után) Sose hittem volna, hogy így fog végződni. Tényleg nincs más választásod, mint hogy itt hagyd a házat, az otthonodat?

HJALMAR
(nyugtalanul járkál fel és alá) Miért, hát szerinted mit kellene tennem? Gregers, nekem nem való a boldogtalanság. Én csak úgy tudok élni, hogy béke és harmónia van körülöttem, ha minden rendben van!

GREGERS
És ezt itt nem kaphatod meg? Meg kell próbálnod! Meg vagyok győződve róla, hogy itt szilárd talajt találsz, amelyen újra felépítheted az életedet. Vágj bele, Hjalmar! És a találmányod; arról se feledkezz meg. Amiért érdemes élned.

HJALMAR
Hagyjál békén azzal a találmánnyal, Gregers. Hol van az még!

GREGERS
Ezt hogy érted?

HJALMAR
Istenem! Egyáltalán mi legyen az, amit feltaláljak? Már majdnem mindent feltaláltak előttem mások. Napról napra nehezebb lesz...

GREGERS
De most, hogy már annyi munkád fekszik benne...!

HJALMAR
Relling ugratott be, az a zavaros fejű hülye.

GREGERS
Relling?

HJALMAR
Igen, ő mondta, hogy tehetségem van hozzá, és hogy biztosan jelentős találmányaim lehetnének a fotográfia terén.

GREGERS
Szóval Relling!

HJALMAR
Eleinte boldoggá tett. Nem is annyira maga a találmány, hanem az, hogy Hedvig hitt benne - gyermeki lelke minden erejével. Azazhogy amilyen bolond voltam, elhittem neki, hogy hisz benne.

GREGERS
Te komolyan azt hiszed, hogy Hedvig csak áltatott?

HJALMAR
Én most már a világon akármit elhiszek. Csak Hedvig ne lenne. Ő fogja elrabolni a napfényt az én életemből.

GREGERS
Hedvig? Hogy érted ezt?

HJALMAR
(nem felel) Milyen elmondhatatlanul szerettem én ezt a gyermeket! Milyen elmondhatatlanul boldogság volt, amikor beléptem szerény kis hajlékomba, s ő repült felém, és milyen drága volt, ahogy mindig kicsit hunyorgott. Micsoda hiszékeny bolond voltam! Milyen végtelenül szerettem! És ettől elandalodva beképzeltem magamnak, hogy ő is ugyanúgy ragaszkodik énhozzám.

GREGERS
Azt akarod mondani, hogy ez csak képzelgés volt?

HJALMAR
Gregers, hát honnan tudhatnám? Ginából egy szót se tudok kiszedni. És különben is, hogy az eszményeimet milyen csapás érte, az iránt teljesen érzéketlen. De neked, Gregers, úgy érzem, kiönthetem a szívemet. Számomra ez a kétely, az a legszörnyűbb; hogy Hedvig talán soha nem szeretett.

GREGERS
Nos, barátom, lehet, hogy erre vonatkozóan bizonyítékot kapsz a kezedbe. (Fülel) Mi volt ez? Nem a vadkacsa?

HJALMAR
Az, a vadkacsa hápog. Apám benn van a padláson.

GREGERS
Apád benn van? (Arca felderül) Mondom, lehet, hogy hamarosan bizonyítékot is kapsz a szegény kis félreértett Hedvig szeretetéről!

HJALMAR
Ugyan, miféle bizonyítékot! Nem hiszek én már semmi fogadkozásnak.

GREGERS
Hjalmar, Hedvignek nincsenek hátsó gondolatai.

HJALMAR
Gregers, hát éppen ez az! Hol erre a bizonyság? Ki tudja, hogy miről sugdolózott itt Gina meg Sörbyné, mikor összedugták a fejüket? Hedvignek pedig éles füle van! Talán nem is volt olyan váratlan az az adomány. Nekem mintha fel is tűnt volna valami.

GREGERS
Hjalmar, hát mi van teveled?

HJALMAR
Kinyílt a szemem, barátom! Várj csak, majd meglátod, hogy ez az adomány még csak kezdet volt. Ez a Sörbyné mindig nagyon szerette Hedviget, most pedig módjában is van, hogy elhalmozza mindenfélével. Akkor veszik el tőlem a gyereket, amikor akarják.

GREGERS
Hedvig soha nem hagyna el téged, a világért se!

HJALMAR
Ne legyél te csak abban olyan biztos. És ha majd teli kézzel csalogatják? Istenem, milyen elmondhatatlanul szerettem! Gregers, nekem az volt a legnagyobb boldogságom, hogy kézen fogva vezettem, gyengéden, mint a gyermeket, aki fél a sötéttől, át a nagy üres szobán. De most már látom a keserves valót, hogy a padlásszobában tengődő szegény fényképész az ő számára soha nem jelentett semmit. Csak épp női ravaszsággal vigyázott, hogy jó viszonyban maradjon velem, amíg szüksége van rám!

GREGERS
Hjalmar, te magad se hiszed, amit mondasz.

HJALMAR
Ez a legszörnyűbb az egészben; nem tudom, hogy mit higgyek - és hogy soha nem fogom megtudni. De te valóban kételkedsz benne, hogy csakugyan úgy van minden, mint mondom? Haha! Te túlságosan bízol az eszményben, barátom! De ha egyszer jönnek majd, és teli zsákkal hívják, hogy "Hagyd ott azt az embert! Itt vár az élet!..."

GREGERS
(közbevág) Szerinted mi történne?

HJALMAR
Ha én akkor azt kérdezném tőle, hogy "Hedvig, feláldozod-e értem azt az életet?" (Gúnyosan felkacag) Na, képzelem! Micsoda választ kapnék!

(A padlásról lövés hallatszik)

GREGERS
(boldogan felkiált) Hjalmar!

HJALMAR
Tessék! Már megint vadászik!

GINA
(bejön a szobába) Hallod, Hjalmar? A nagypapa egyedül van és lövöldözik.

HJALMAR
Mindjárt megnézem.

GREGERS
(hadarva, megindultan) Várj! Tudod, mi volt ez?

HJALMAR
Persze, hogy tudom.

GREGERS
Nem, Hjalmar, nem tudod. De én igen. Ez a bizonyíték.

HJALMAR
Hogyhogy bizonyíték?

GREGERS
A gyermek meghozta áldozatát. Megkérte apádat, hogy lője le a vadkacsát...

HJALMAR
A vadkacsát!

GINA
Nahát...!

HJALMAR
És minek?

GREGERS
Fel akarta áldozni neked, ami számára legdrágább az életben, mert azt gondolta, hogy akkor majd újra szeretni fogod.

HJALMAR
(megindultan) Ó, ez a gyermek!

GINA
Mik jutnak az eszébe!

GREGERS
Csak azt akarta, hogy újra szeressed, Hjalmar; mert úgy érezte, hogy anélkül nem tud élni.

GINA
(könnyeivel küszködik) Látod, Hjalmar?

HJALMAR
Gina, hol a gyerek?

GINA
(szipogva) Szegény kislány; kinn ül a konyhában - azt hiszem.

HJALMAR
(átmegy a szobán, és felrántja a konyhaajtót) Hedvig! Gyere be! Gyere ide, hozzám, kislányom! (Körülnéz) Nincs itt.

GINA
Akkor bement a szobájába.

HJALMAR
(kintről) Itt sincs! (Bejön) Úgy látszik, elment.

GINA
Mert nem akartad megtűrni a házban.

HJALMAR
Jaj, istenem; csak jönne már haza... hogy megmondhassam neki... Most már minden jó lesz, Gregers; most már én is azt hiszem, hogy új életet kezdhetünk.

GREGERS
(csöndesen) Én mindig tudtam; a gyermek hozza majd meg a nagy fordulatot.

Az öreg Ekdal lép ki a szobájából; egyenruhában van, és épp a kardját csatolja

HJALMAR
(meghökken) Apám! Te itt vagy!

GINA
A szobájában lövöldözött a nagypapa?

EKDAL
(méltatlankodva közelebb jön) Mi az fiam, te nélkülem jársz vadászni?

HJALMAR
(aggódva, izgatottan) Szóval nem te lőttél az előbb a padláson?

EKDAL
Hogy én?

GREGERS
(Hjalmarhoz, kiáltva) Nem érted? Hedvig maga lőtte le a vadkacsát!

HJALMAR
Mi ez? (Odarohan a padlásajtóhoz, elhúzza, benéz a padlásra és felüvölt) Hedvig!

GINA
(az ajtóhoz rohan) Istenem! Mi az?

HJALMAR
(bemegy a padlásra) A földön fekszik.

GREGERS
Hedvig? Mi az...? (Bemegy Hjalmar után)

GINA
(Gregersszel egyidejűleg) Hedvig! (A padlásról) Nem! Nem! Nem!

EKDAL
Nocsak! Már ennek a kislánynak is kedve szottyant a vadászathoz?

Hjalmar, Gina és Gregers kihozza Hedviget a padlásról; jobb keze lecsüng; pisztolyt szorongat

HJALMAR
(kétségbeesve) Véletlenül elsült a pisztoly! Őt találta a golyó! Hívjatok segítséget! Segítség!

GINA
(kirohan az előszobába, és lekiált a földszintre) Relling! Doktor úr! Jöjjön, amilyen gyorsan tud!

Hjalmar és Gregers a díványra fektetik Hedviget

EKDAL
(csöndesen) Az erdő bosszút állt.

HJALMAR
(Hedvig mellett térdepel) De ugye jobban lesz? Mindjárt magához tér. Igen. Biztos.

GINA
(visszajött a szobába) Hol érte a lövés? Nem látok rajta semmit.

Relling jön sietve; sarkában Molvik, mellény, gallér nélkül, zakója kigombolva

RELLING
Mi történt?

GINA
Azt hiszem, Hedvig meglőtte magát.

HJALMAR
Jöjjön már, segítsen!

RELLING
Meglőtte magát?! (Félretolja az asztalt, és vizsgálni kezdi Hedviget)

HJALMAR
(a dívány mellett térdepel, és szorongva néz fel Rellingre) Mondja, súlyos? Relling, mondja már? Alig vérzik. Nem lehet olyan nagyon súlyos, ugye?

RELLING
Hogy történt?

HJALMAR
Hát mit tudom én...

GINA
Le akarta lőni a vadkacsát.

RELLING
A vadkacsát?

HJALMAR
És úgy látszik, elsült a pisztoly.

RELLING
Értem.

EKDAL
Az erdő bosszút áll. De én nem félek. (Bemegy a padlásra, és behúzza maga mögött az ajtót)

HJALMAR
Relling! - Hát miért nem mond már valamit?

RELLING
A golyó a mellkast érte.

HJALMAR
Igen, de ugye meggyógyul?

RELLING
Nem látja, hogy már nem él?

GINA
(könnyekben tör ki) Ó, a gyerek! A gyerek!

GREGERS
(suttogva) A tenger mélyén.

HJALMAR
(felugrik) Nem! Neki élni kell! Az ég szerelmére, Relling... csak egy percig még... csak amíg megmondom neki, mindig milyen elmondhatatlanul szerettem!

RELLING
Szívlövés! Belső vérzés. Azonnal beállt a halál.

HJALMAR
És én úgy kergettem el magamtól, mint egy kóbor kutyát. És ő reszketve bebújt a padlásra, és meghalt értem, mert szeretett engem! (Zokog) Ezt soha nem teszem jóvá! Soha többé nem mondhatom meg neki! (Kezét ökölbe szorítja, és az égre kiált) Te, ott fönn! Ha vagy! Miért tetted ezt velem?

GINA
Hjalmar! Hallgass! Ez vétek! Biztosan nem érdemeltük meg szegényt.

MOLVIK
A gyermek nem halott, csak aluszik.

RELLING
Ostobaság.

HJALMAR
(elcsendesedik, odamegy a díványhoz, és karját mellén összefonva, a gyermeket nézi) És most itt fekszik némán, mereven.

RELLING
(megpróbálja kivenni a gyermek kezéből a pisztolyt) Olyan erősen szorítja, hogy...

GINA
Ne, doktor úr, ne tessék. Még eltöri az ujját. Hagyja azt a pisztolyt.

HJALMAR
Vigye magával a sírba.

GINA
Persze, hagyja csak. De ne hagyjuk itt feküdni, ahol mindenki látja. Vigyük be a kis szobájába. Gyere, Hjalmar, segíts.

Hjalmar és Gina felemeli a díványról Hedviget

HJALMAR
(miközben kiviszik a szobából a holttestet) Gina, Gina! Hogy bírod te ezt?

GINA
Majd csak ketten elboldogulunk valahogy, segítünk egyik a másikának. Mert most már legalább mind a kettőnknek ugyanannyi közünk van hozzá, nem igaz?

MOLVIK
(kinyújtott karral, motyogva) Áldott legyen az Úr neve. Ismét porrá leszel. Ismét porrá leszel.

RELLING
(suttogva) Hallgass, te hülye; részeg vagy!

Hjalmar és Gina a konyhaajtón át távozik a holttesttel. Relling beteszi utánuk az ajtót. Molvik az előszobaajtón át észrevétlenül el

(Gregershez lép) Velem senki el nem hiteti, hogy ez baleset volt.

GREGERS
(mostanáig döbbenettől dermedten állt, csak arcizmai rángatóztak) Senki nem tudhatja biztosan, hogy történt ez a szörnyűség.

RELLING
A lövés megpörkölte a ruháját. Azaz a mellének szegezte a csövét, úgy sütötte el.

GREGERS
Hedvig nemhiába halt meg. Megfigyelte, hogy a gyász micsoda magasságokba emelte Hjalmart?

RELLING
Ó, kedves barátom, holttest mellett, gyászban az emberek általában nagyon fennkölten viselkednek. De mit gondol, meddig fog ez tartani Hjalmarnál?

GREGERS
Hát amíg él, s mindinkább áthatja majd egész lelkületét.

RELLING
Egy év se telik bele, és meglátja, a kis Hedvig emléke már csak arra lesz jó neki, hogy szép, megható szavalatokat mondjon róla.

GREGERS
Ezt merészeli mondani Hjalmar Ekdalról?

RELLING
Majd ha elszáradt a síron az első fű, újra beszélünk róla. Hallgathatja majd, hogy "az ártatlan gyermek, kit a kegyetlen sors oly időnek előtte elszakított a szerető apai szívtől", tetszeleg a gyászoló apa szerepében, miközben térdig gázol a meghatóbbnál meghatóbb érzelmekben s az önsajnálatban. Majd figyelje meg.

GREGERS
Ha magának lesz igaza, és én tévedek, akkor azt hiszem, nem is érdemes élni.

RELLING
Ó, azért egész kellemes volna az élet, csak a sok féleszű világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akarnák behajtani az eszményeiket.

GREGERS
(maga elé mered) Ez esetben elégedett vagyok a végzetemmel.

RELLING
Engedelmével... mi légyen az ön végzete?

GREGERS
(indulóban) Tizenharmadiknak lenni az asztalnál.

RELLING
Ó, istenem...