A mi társadalmasított irodalmi gazdálkodásunkkal kapcsolatban gyakran fordulnak hozzánk avval a teljesen jogos, de túlságosan egy kaptafára szabott kérdéssel: "Hogyan írnak maguk kettesben?"

Kezdetben aprólékosan válaszoltunk, részletes tájékoztatót adtunk, sőt elmeséltük azt a nagy vitánkat is, amely a következő kérdésben merült fel: megöljük-e a "Tizenkét szék" hősét, Osztap Bendert, avagy életben hagyjuk? Eközben nem feledkeztünk meg annak megemlítéséről sem, hogy hősünk sorsát sorshúzás döntötte el. Egy cukortartóba két papírszeletet tettünk, egyikre reszkető kézzel egy halálfej és két csirkecsont volt rajzolva. A halálfejet húztuk ki, és félóra múlva a nagy kombinátor nem volt többé. Nyakát borotva metszette át.

Későbbi válaszaink már nem voltak ennyire részletesek, a vitát meg sem említettük, idővel pedig az apróságokra sem tértünk ki többé, míg végül minden lelkesedés nélkül már csak így válaszolgattunk:

- Hogyan írunk kettesben? Hát csak úgy, hogy kettesben írunk. Akár a Goncourt fivérek. Edmond a szerkesztőségeket járja, Jules pedig vigyáz a kéziratra, nehogy az ismerősök ellopják.

Egyszer csak megtört a kérdések egyhangúsága.

- Mondják csak - kérdezte tőlünk egy bizonyos szigorú polgártárs, egyike azoknak, akik a szovjethatalmat Angliánál valamivel később és Görögországnál valamivel előbb ismerték el -, mondják csak, miért írnak maguk nevettető dolgokat? Mi nevetnivaló van az újjáépítési korszakon? Mi az, maguk megbolondultak?

Ezek után hosszasan és haragosan igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy a nevetés most ártalmas.

- Nevetni vétek! - mondotta. - Igen, nevetni nem szabad! Amikor ezt az új életet, ezt a hatalmas fejlődést látom, nem mosolyogni, hanem imádkozni szeretnék!

- De hisz mi nemcsak úgy egyszerűen nevetünk - vetettük ellen.

- Célunk: a szatíra segítségével nevetségessé tenni éppen azokat az embereket, akik nem értik meg az újjáépítési korszakot.

- A szatíra nem szabad hogy nevetséges legyen - jegyezte meg a szigorú polgártárs, s utána karon fogott valamilyen maszek baptistát, akit százszázalékos proletárnak vélt, és magával cipelte a lakására.

Magával cipelte, hogy unalmas frázisokban leírja s beleillessze a hatkötetes "Semmik vagyunk, minden leszünk!" című regénybe.

A fenti történet nem kitalált dolog. Ennél sokkal nevetségesebbet is kitalálhattunk volna.

Adjanak csak szabad kezet egy ilyen hozsannázó polgártársnak, az még a férfiak arcára is szeméremfátyolt húz, és reggeltől estig himnuszokat meg zsoltárokat zeng majd, abban a hiszemben, hogy éppen ilyenképpen kell a szocializmus építését támogatni.

S egész idő alatt, amíg az "Aranyborjú"-t írtuk, ott lebegett előttünk a szigorú polgártárs képe.

- Hátha ez a fejezet mulatságosra sikerül? Mit fog akkor mondani a szigorú polgártárs?

Végül is a következőket határoztuk el:

a) a lehető legvidámabb regényt kell írni,

b) ha a szigorú polgártárs ismételten kijelenti, hogy a szatíra nem szabad hogy nevettessen, felkérjük a köztársaság ügyészét, vonja bűnvádi felelősségre az illető polgártársat a büntető törvénykönyv betöréses ostobaság cikkelye alapján.

I. ILF, J. PETROV

Szeretni kell a gyalogjárókat.

A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. Ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.

És amikor minden készen volt, amikor szeretett bolygónk viszonylagosan jól berendezett képet mutatott, megjelentek a gépkocsizók. Meg kell jegyezni, hogy a gépkocsit szintén a gyalogjárók találták fel, de a gépkocsizók erről valahogy rögtön megfeledkeztek. Sorra gázolták a szelíd, okos gyalogjárókat; az utcák, amelyeket a gyalogjárók teremtettek, a gépkocsizók uralma alá kerültek. A kocsiutak kétszer olyan szélesek lettek, a járdák szalagnyira szűkültek, a gyalogjárók pedig nemegyszer ijedten a házfalakhoz lapultak.

Nagyvárosban a gyalogjárók valóságos mártíréletet élnek. Amolyan közlekedési gettót rendeztek be számukra. Az úttesten való átkelést csak kereszteződéseknél engedik meg, tehát éppen azokon a helyeken, ahol a forgalom a legnagyobb, és ahol az a kis hajszál, amelyen a gyalogjáró élete függ, a legkönnyebben szakad el.

A mi nagy országunkban a közönséges gépkocsi, amely a gyalogjárók elképzelése szerint személyek vagy terhek békés szállítására rendeltetett, egy testvérgyilkos fegyver fenyegető méreteit öltötte, és a szakszervezeti tagok, valamint családtagjaik egész sorát kaszálja le.

Ha a gyalogjárónak néha sikerül is ellebbennie egy autó ezüst orra elől, akkor a rendőr bünteti meg, mivel megszegte az utcai kiskáté szabályait.

A gyalogjárók tekintélye általában erősen megingott. Ők, akik a világnak olyan kiváló embereket ajándékoztak, mint Horatius Boyle, Mariotte, Lobacsevszkij, Gutenberg és Anatole France, most kénytelenek a legnevetségesebb módon ide-oda tekeregni, hogy létezésükről egyáltalán tudomást vegyenek. Ó, Isten, ó, Isten, te, aki tulajdonképpen nem létezel, mit tettél a gyalogjárókkal, te, aki valóban nem is vagy! Egyikük itt megy a Vlagyivosztokból Moszkvába vezető szibériai országúton, egyik kezében zászlót tart, ezzel a felírással: "Átalakítjuk a textilmunkások életét!", vállán pedig botot vetett át, amelynek végén tartalék saruja lóbálózik egy fedő nélküli, bádog teáskanna társaságában. Az illető nem más, mint egy szovjet gyalogjáró bajnok, aki mint ifjonc hagyta el Vlagyivosztokot, és akit most hajlott korára pontosan Moszkva kapuja előtt gázol el egy súlyos tehergépkocsi, amelynek rendszámát sehogy sem lehet megállapítani.

Vagy van itt egy másik, a gyalogjáró közlekedés egyik európai mohikánja; gyalog járja körül a földet, és közben hordót gurít maga előtt. Persze szívesen menne csak úgy hordó nélkül; de akkor senki sem venné észre, hogy valóban ő a távolsági közlekedés gyalogjáró bajnoka, és senki sem írna róla semmit az újságokba. Így kell neki egész életén át ezt az átkozott tárát maga előtt tologatnia, amelyen ráadásul (micsoda szégyen! micsoda szégyen!) még nagy, sárga betűs felírás is olvasható, amely a "Sofőr álma" nevű kenőolaj felülmúlhatatlan tulajdonságait dicséri.

Idáig süllyedt a gyalogjáró.

Már csak a kis orosz városkában tisztelik és szeretik a gyalogjárót. Ott még mint az utcák urát láthatjuk, gondtalanul kószálva a kocsiúton, amelyen a legagyafúrtabb módon, tetszés szerinti irányban halad át.

Ez a polgártárs, akinek fejét fehér fedelű sapka koronázta, amilyet a vidám parkok adminisztrátorainak többsége visel, kétségtelenül az emberiség nagyobb és jobbik feléhez tartozott. Gyalog szelte át Arbatov város utcáit, és leereszkedő kíváncsisággal tekingetett erre-arra. Kezében egy szülésznőtáskát vitt. Ezt a gyalogjárót, művészi sapkájával, nyilvánvalóan nem ejtette csodálatba a város.

Egy tucatnál több kék, rezeda és halvány rózsaszínű harangtornyot láthatott maga előtt: pillantásának feltűnhetett a templomi kupolák vedlett amerikai aranya. Egy hivatali épületen zászló lobogott.

A helyi Kreml fehér toronykapuja előtt két szigorú vénasszony franciául szidta a szovjet kormányt, és szeretett leányaira emlékezett. A templom pincéjéből hideg lehelet áradt, savanyú borszag ütötte meg az ember orrát. Odalenn nyilvánvalóan burgonyát tároltak.

- A Megváltó székesegyháza krumpli felett - mondta halkan a gyalogjáró.

Lassan áthaladt egy fából ácsolt íven, amelyen ez a mésszel frissen mázolt felírás volt olvasható: "Üdvözöljük az asszonyok és lányok járási értekezletét!", majd egy hosszú fasor elején találta magát, amelynek neve Fiatal Tehetségek Körútja volt.

- Nem - mondta most a gyalogjáró elkeseredetten -, ez nem Rio de Janeiro, sokkal rosszabb annál!

A Fiatal Tehetségek Körútjának majdnem minden padján magányos leányok ültek, nyitott könyvvel kezükben. Lyukas árnyékok hulltak a könyvek lapjaira, a meztelen könyökökre, a lányok bájos fürtjeire. Amikor a jövevény a hűvös fasorba lépett, furcsa mozgolódás támadt a padokon. A lányok szemük elé tartották könyvüket, és gyáva pillantásokat vetettek a jövevényre. Ez díszlépésben haladt el az izgatott könyvmolyok előtt, és lassan a városi tanács épülete felé közeledett, amely sétájának célja volt.

Ebben a pillanatban egy bérkocsi fordult be a sarkon. Mellette gyors léptekkel haladt egy férfi, a kocsi poros, vedlett sárhányójába kapaszkodva s egy vastagra dagadt mappát lengetve, amelyre a "Musique" szót nyomtatták. A férfi hosszú Tolsztoj-zubbonyt viselt, és izgatottan szónokolt a kocsi utasának. Az utas, idősebb ember, lelógó banánhoz hasonló hosszú orral, térdei közé szorította bőröndjét, és a másiknak időről időre az öklét mutogatta. A vita hevében oldalt csúszott a fején mérnöki sapkája, melynek zöld teteje úgy fénylett, mint egy plüssdívány. Mindkét ellenfél gyakran és különös nyomatékkal ejtette ki ezt a szót: illetmény.

Nemsokára a többi szó is érthetővé vált.

- Ezért még felelni fog, Talmudovszkij elvtárs! - kiáltozta a hosszúzubbonyos, és eltolta a mérnök öklét az arcától.

- Én pedig újra azt mondom magának, hogy egyetlen rendes szakember sem fog ilyen feltételekkel magukhoz jönni - vetette ellen Talmudovszkij, és azon fáradozott, hogy öklét ismét előbbi helyzetébe tolja vissza.

- Maga megint az illetményről beszél? Ez már harácsolás. Így is vetem fel a kérdést!

- Fütyülök az illetményre. Ingyen fogok dolgozni! - kiabált a mérnök, és fentebb idézett öklével mindenféle szaggatott görbéket rajzolt a levegőbe. - Ha kedvem támad, még nyugdíjba is megyek. Hagyjon fel ezzel a hűbériség korából való jogszokással. Mindenütt kiírják: "Szabadság, egyenlőség, testvériség", azonban kényszeríteni akarnak, hogy ebben a patkányfészekben dolgozzam.

Talmudovszkij most gyorsan kinyitotta öklét, és számolni kezdett az ujjain:

- A lakás: disznóól; színház: nincs; a fizetés pedig... Kocsis, gyorsan a pályaudvarhoz!

- Brrr! - kiáltott a hosszúzubbonyos; buzgón előreszaladt, és megragadta a ló kantárát. - Én mint a technikusi és mérnöki szakosztály titkára... Kondrat Ivanovics! Hiszen a gyár itt marad szakember nélkül... Hát nem fél az Istentől?... A közvélemény ebbe nem fog belenyugodni, Talmudovszkij mérnök! Jegyzőkönyv is van ám az aktatáskámban...

A szakosztály titkára szétvetette a lábát, és élénken bontogatni kezdte a "Musique" zsinórját.

Ez a vigyázatlanság eldöntötte a vitát. Amikor Talmudovszkij látta, hogy szabad az út, felállt, és torkaszakadtából ordította:

- Gyorsan a vasúthoz!

- Hova? Hova? - hebegett a titkár, és a kocsi után rohant. - Ön a munka frontjának szökevénye!

A mappából papírlapok röpültek szét, lila színű jegyzetekkel: "Meghallgattuk és elhatároztuk."

Mikor az előbbi jövevény nagy érdeklődéssel megfigyelte az esetet, egy pillanatig megállt a megüresedett téren, és meggyőződéssel mondta magában:

Nem, ez nem Rio de Janeiro!

Egy pillanat múlva már kopogott is a tanácselnök ajtaján.

- Mit óhajt? - kérdezte a titkár, aki az ajtó mellett ült egy asztalnál. - Miért akar bemenni az elnökhöz? Milyen ügyben?

A látogató nyilvánvalóan finom ismerője volt annak a módszernek, amellyel állami, gazdasági vagy társadalmi szervezetek titkáraival bánni kell. Eszébe sem jutott bizonygatni, hogy sürgős hivatalos ügyben jött.

- Magánügy - mondta szárazon, és rá sem hederített a titkárra. Bedugta fejét az ajtónyíláson.

- Szabad?

És feleletet sem várva, az íróasztal felé közeledett.

- Jó napot. Nem ismer meg?

Az elnök - fekete szemű, nagy fejű ember, kék kabátban és ugyanolyan nadrágban, amelyet magas gumisarkú csizmája szárába dugva viselt - meglehetős zavarban tekintett a látogató arcába, majd kijelentette, hogy nem emlékszik rá.

- Igazán nem ismer meg? Pedig sokan mondják, hogy megdöbbentően hasonlítok apámhoz.

- Én is hasonlítok az apámhoz - mondta türelmetlenül az elnök. - Mit óhajt, elvtárs?

- Az egész dolog magva az, hogy micsoda apáról van szó - jegyezte meg a látogató bánatosan. - Én Schmidt hadnagy fia vagyok.

Az elnök zavartan felemelkedett. Még élénken emlékezett a forradalmár hadnagy jól ismert alakjára, sápadt arcára, bronzveretű szíjakkal díszített fekete körgallérjára. Mialatt igyekezett összeszedni gondolatait, hogy a Fekete-tenger hősének fiához az alkalomhoz illő kérdést intézzen, a látogató egy válogatós vásárló pillantásával mustrálta a dolgozószoba bútorzatát.

Valamikor, a cári időkben, bizonyos meghatározott sablon szerint készült a hivatalos helyiségek bútorzata. Kitenyésztették a hivatalos bútorok egy különleges fajtáját: mennyezetig érő sima szekrényeket, fából készült díványokat három hüvelyk vastagságú fényezett ülőkével, biliárdlábú asztalokat és azokat a tölgyfa korlátokat, amelyek a hivatalt a nyugtalan külvilágtól elválasztották. A forradalom idején majdnem teljesen eltűnt a bútoroknak ez a fajtája, és készítésük titka elveszett. Az emberek elfelejtették, hogyan kell berendezni egy magas hatóság helyiségeit, és az irodákban egyre több olyan tárgy mutatkozott, amely azelőtt magánlakások nélkülözhetetlen kellékének számított. A hivatalokban most már láthatott az ember rugózott ügyvédi díványokat, állítólag szerencsét hozó, hét porcelán elefánt számára elegendő tükörpolccal ellátva, konyhaedénynek való állványokat, apró falipolcokat, kerekes bőr karosszéket reumások számára és kék japáni vázákat. Az arbatovi városi tanács elnökének szobájába - a szokásos íróasztalon kívül - a következő dolgok fészkelték be magukat: két zongoraszék foszladozó rózsaszínű selyemmel bevonva, egy csíkos heverő, egy atlaszselyem kályhaellenző a Fuzsijama látképével, valamint egy virágzó cseresznyefa ábrázolatával, azután egy szláv tükrös szekrény, olcsó vásári munka.

"No, a szekrény is csak olyan »Rajta, szlávok!« típusú - gondolta a látogató. - Innen se vihetsz ki túl sokat. Nem, ez nem Rio de Janeiro!"

- Nagyon szép öntől, hogy meglátogatott - szólalt meg végre az elnök. - Valószínűleg Moszkvából jön.

- Igen, átutazóban vagyok - felelte a látogató, miközben figyelmesen vizsgálta a heverőt, és egyre jobban meggyőződött róla, hogy a helybeli tanács anyagi helyzete eléggé zilált lehet. Jobban szerette azokat a helybeli tanácsokat, amelyeknek helyiségei a Leningrádi Bútorért új svéd bútoraival vannak berendezve.

Az elnök éppen azt akarta megkérdezni, hogy mi célból jött a hadnagy fia Arbatovba, de hirtelen és önmagának is váratlanul, siralmasan elmosolyodott, és így szólt:

- Nevezetes templomaink vannak itt. Már a Tudományos Főosztálytól is eljöttek hozzánk, mert restaurálni akarják őket. Mondja csak: emlékszik ön is az Ocsakov gőzösön történt zendülésre?

- Halványan, halványan - felelte a vendég -, abban a hősies időben még nagyon kicsiny voltam, egészen gyermek.

- Bocsásson meg, hogy hívják önt?

- Nyikolaj... Nyikolaj Schmidt.

- És atyja neve?

"Jaj, ez már baj" - gondolta a látogató, aki maga sem tudta apja nevét.

- I-i-i-igen - mondta aztán vontatottan, kitérve az egyenes válasz elől. - Manapság sokan nem tudják már a hősök nevét. Ez a Nep kábító hatása. Nincs már meg a régebbi lelkesedés. Én csak egész véletlenül tévedtem ide az önök városába. Kis úti kellemetlenség. Egy kopejka nélkül maradtam.

Az elnök nagyon örült a beszédtéma megváltozásának. Szégyenkezett, hogy az Ocsakov hősének keresztnevét elfelejtette.

"Igazán - gondolta, és szeretettel nézett a hős arcába -; itt egészen begyepesedik az ember a munkában. Közben elfelejti a történelem nagy mérföldköveit."

- Mit mond ön? Egy kopejka nélkül? Ez érdekes.

- Természetesen valami privát emberhez is fordulhattam volna folytatta a vendég -, itt mindenki adna nekem; de ön meg fogja érteni, hogy ez nem nagyon illő politikai szempontból, hogy egy forradalmár fia hirtelen előálljon és egy maszektól, egy Nep-embertől pénzt kérjen...

Ezeket az utóbbi szavakat a hadnagy fia szinte lihegve mondta. Az elnök nyugtalanul figyelte a látogatójának hangjában megnyilatkozó újfajta intonációt. "Talán bizony nyavalyatörős? - gondolta. - Hiszen akkor a sok várható kellemetlenségtől a bolondokházába kerülhet az ember."

- Igen jól tette, hogy nem fordult maszekhoz - mondta végül zavartan.

Ezek után a Fekete-tenger hősének fia szelíden, különösebb erőszak nélkül rátért az üzletre. Ötven rubelt kért. Az elnök azonban, akit a helybeli költségvetés szűk keretei korlátoztak, csak nyolc rubelt adhatott neki és három ebédszelvényt "Az Egykori Ínyenchez" címzett szövetkezeti étkezdébe.

A hős fia a pénzt és a szelvényeket bedugta megviselt almazöld zakójának mély zsebébe, és már épp nekikészülődött, hogy a rózsaszínű zongoraszékről felálljon, amikor lármás dobogás hangzott az előszoba felől, és a titkár visszautasító kiáltozása hallatszott. Az ajtót felszakították, és a küszöbön újabb látogató tűnt fel.

- Ki itt a legfőbb személyiség? - kérdezte lihegve és nyugtalanul széttekintve.

- Hát én - mondta az elnök.

- Jó napot, elnök - krákogott az új jövevény, és kinyújtotta lapátszerű kezét. - Kössünk ismeretséget. Én Schmidt hadnagy fia vagyok.

- Kicsoda? - kérdezte a város feje, s tágra nyitotta szemét.

- A nagy, a felejthetetlen hős, Schmidt hadnagy fia - ismételte a jövevény.

- De hiszen ez az elvtárs, aki ott ült, az Schmidt elvtárs fia... Nyikolaj Schmidt.

És az elnök megrökönyödve mutatott első látogatójára, akinek arca hirtelen álmos kifejezést öltött.

A két gazember életében csiklandósan kényes pillanat következett be. A szerény és jóhiszemű tanácselnök kezében minden pillanatban felvillanhatott a nemezis^[1] hosszú, kellemetlen pallosa. A sors csak egy pillanatnyi időt adott mentő ötletre. Schmidt hadnagy második fiának szemében rémület tükröződött.

Alakja, melyet nyári ing, tengerésznadrág és kékes színű vászoncipő fedett, és amely egy pillanattal előbb még merev és szögletes volt, egyszerre mintha felolvadt volna, elvesztette fenyegető körvonalait, és semmiféle tiszteletet nem parancsolt többé. Az elnök arcán csúnya mosoly tűnt fel.

És most, amikor a hadnagy második fia már úgy érezte, hogy minden elveszett, és hogy a borzalmas elnöki harag azonnal kiárad vöröses fejére, a rózsaszínű zongoraszék felől jött a menekülés.

- Vaszja! - kiáltotta Schmidt hadnagy első fia, és felugrott. - Édes öcsém! Nem ismered meg Kolja fivéredet?

A második fiú karjába zárta az elsőt.

- Felismerlek! - kiáltotta Vaszja, akiben hirtelen világosság gyúlt. - Hogyne ismerném meg Kolja testvéremet!

A boldog találkozást olyan viharos gyengédség s annyira rendkívüli erejű ölelkezések jellemezték, hogy a Fekete-tenger hősének második fia fájdalomtól sápadt arccal bontakozott ki belőlük. Kolja fivér örömében alaposan összevissza dögönyözte.

A két ölelkező fivér oda-odasandított az elnökre, akinek arcáról azonban nem akart eltűnni az ecetsavanyú kifejezés. Erre való tekintettel szükségesnek látszott, hogy a mentő ötletet a helyszínen és azonnal elmélyítsék, és a Párttörténet számára teljesen ismeretlen, egészen új részletekkel egészítsék ki az 1905-ben lezajlott tengerészlázadást. A fivérek kéz a kézben helyet foglaltak a kereveten, és anélkül, hogy hízelgő pillantásaikat levették volna az elnök arcáról, elmélyedtek visszaemlékezéseikben.

- Milyen csodálatos találkozás! - kiáltotta az első fiú kissé hamis hangon, és pillantásával buzdította az elnököt, hogy csatlakozzék a családi ünnepséghez.

- Igen - mondta az elnök jéghidegen -, megtörténik...

Amikor az első fiú látta, hogy az elnök még mindig a kétség karmai közt vergődik, megsimogatta fivére fürtjeit, amelyek vörösek voltak, mint egy ír szetter szőre, aztán szeretettel kérdezte:

- Mikor jöttél el Mariupolból, ahol nagyanyánknál laktál?

- Igen, ott laktam nála - mormogott a hadnagy másik fia.

- Miért írtál nekem oly ritkán? Nagyon aggódtam érted.

- El voltam foglalva - felelte a vöröshajú sötéten.

És most abbeli aggodalmában, hogy a telhetetlen fivér rögtön az iránt is érdeklődhet, mivel volt elfoglalva (elfoglalva ugyanis főként azzal volt, hogy különböző autonóm köztársaságok és területek büntetőintézeteiben ült), Schmidt hadnagy második fia magához ragadta a kezdeményezést, és most már ő tette fel a kérdést:

- De miért nem írtál te?

- Én írtam - felelte váratlanul a testvérke, akinek egyszerre egészen rendkívüli jókedve kerekedett -, ajánlott leveleket írtam. Még a feladóvevények is megvannak!

Ezzel oldalzsebébe nyúlt, ahonnan valóban kihúzott egy csomó összegyúrt papírdarabkát. Bizonyos okból azonban mégsem mutatta meg testvérének, csak az elnöknek, de neki is csak messziről.

Akármilyen furcsán hangzik, a papírok megpillantása kissé megnyugtatta az elnököt, és a testvérek visszaemlékezései megélénkültek. A vöröshajú teljesen beleilleszkedett a hangulatba, és meglehetős értelmesen, bár kissé egyhangúan, elmesélte a Lázadás az Ocsakovon című népszerű füzet tartalmát. Fivére részletekkel ékesítette a száraz elbeszélést, és a részletek olyan festőiek voltak, hogy az elnök, aki már-már megnyugodott, ismét hegyezte a fülét.

Mégis, békében elbocsátotta a fivéreket, akik megkönnyebbülve léptek az utcára.

A tanácsépülettől egy saroknyira megálltak.

- Apropó, ami a gyermekkori emlékeket illeti - mondta az első fiú -, gyerekkoromban az olyan embereket, mint maga, a helyszínen agyon szoktam ütni.

- Miért? - kérdezte örömteli hangon a hites atya második fia.

- Ez már az élet szigorú törvényei közé tartozik. Vagy rövidebben kifejezve, az élet könyörtelenül ránk kényszeríti szigorú és meg nem változtatható törvényét. Miért tört be az elnök szobájába? Nem látta, hogy nincs egyedül?

- Azt gondoltam...

- Ó, ön gondolkozik? Néha ez is megtörténik? Ön gondolkodó? Hogy hívják magát, maga gondolkodó? Marcus Aureliusnak?

A vöröshajú hallgatott, lesújtva a jogos vádtól.

- Nos, én megbocsátok magának. Visszaadom az életét. De most kössünk ismeretséget. Akárhogy vesszük is, testvérek vagyunk, és a rokonság kötelez. Az én nevem Osztap Bender. Engedje meg, hogy én is megtudjam az ön eredeti családnevét.

- Balaganov - mutatkozott be a vöröshajú. - Sura Balaganov.

- Hivatása felől nem érdeklődöm - mondta Bender előzékenyen. - De könnyen kitalálhatom. Valószínűleg valami intellektuális. Sokszor elítélték már ebben az évben?

- Kétszer - felelte Balaganov fesztelenül.

- Hát ez bizony nem szép dolog. Miért adja el a halhatatlan lelkét? Az embernek nem szabad törvény elé jutnia. Ez sivár foglalatosság. Lopásokat szimatolok. Arról nem is beszélek, hogy lopni bűn. Kedves mamája nyilván megismertette önt gyermekkorában ezzel a doktrínával, ezenkívül pedig a lopás az erők és energiák haszontalan fecsérlése.

Osztap még sokáig fejtegette volna nézeteit az életről, ha Balaganov félbe nem szakítja.

- Nézze csak - mondta, miközben a Fiatal Tehetségek Körútjának zöld mélységeibe mutatott. - Nézze csak, egy szalmakalapos ember megy ott.

- Látom - válaszolta Osztap gőgösen. - No és? Talán Borneó szigetének a kormányzója az illető?

- Az nem - felelte Sura -, hanem Panyikovszkij, Schmidt hadnagy egyik fia.

A fasoron át, a méltóságos hársak árnyékában, kissé oldalvást hajolva, egy már nem egészen fiatal polgártárs haladt tova. A csipkézett szélű kemény szalmakalap ferdén ült fején. Nadrágja olyan rövid volt, hogy hosszú alsónadrágjának fehér madzagjai kilógtak. A polgártárs bajusza alatt, mint valami cigaretta parazsa, egy aranyfog csillogott.

- Hogyan? Még egy Schmidt fiú? - mondta Osztap. - Ez kezd érdekes lenni.

Panyikovszkij a tanács épületéhez sétált, a bejáratnál elgondolkozva végigjárt egy nyolcas alakú vonalat, két kézzel helyére igazította kalapját, rendbe rángatta kabátját, és nehéz sóhajjal belépett a házba.

- A hadnagynak három fia volt - jegyezte meg Bender. - Két okos és egy harmadik, aki hülye! Figyelmeztetni kellene.

- Minek? - kérdezte Balaganov. - Hadd jegyezze meg a jövőre nézve, mit jelent az egyezményt megsérteni.

- Micsoda egyezmény ez?

- Várjon csak, majd később elmondom. Már benn is van; már benn is van!

- Én irigy ember vagyok - vallotta meg Bender. - De itt semmi ok az irigységre. Látott maga valaha bikaviadalt? Jöjjön, nézzük meg. Schmidt hadnagy immár összebarátkozott két gyermeke kilépett az épület mögül, és a dolgozószoba ablakához állt.

A homályos, mosatlan ablaküveg mögött ült az elnök. Sietve írt valamit. Arca, mint mindenkié, aki ír, gondterhelt volt. Hirtelen felemelte fejét. Az ajtó szélesen kinyílt, és Panyikovszkij behatolt a szobába. Kalapját zsíros kabátjához szorította, és megállt az asztal előtt, és vastag ajkai sokáig mozogtak. Az elnök ekkor felugrott székéről, és kitátotta száját. A két barát elnyújtott ordítást hallott.

- Mindenki vissza! - kiáltotta Osztap, és magával cipelte a vörös hajú Balaganovot. A körútra futottak, és elbújtak egy fa mögött.

- Le a kalappal, várjunk fedetlen fővel - mondta Osztap -, nemsokára kihozzák a holttestet.

Nem is csalódott.

Még alig némult el az elnök dörgő és sistergő hangja, amikor az épület kapujában megjelent vagy két tucat munkatárs, Panyikovszkijt hozták. Ki a karjánál, ki a lábánál fogta.

- Az elhunyt földi maradványait hozzátartozói és barátai vitték végső nyugvóhelyére - magyarázta Osztap.

Az altisztek a lépcsőig cipelték Schmidt hadnagy harmadik és hülye gyermekét, majd különösebb sietség nélkül lóbálni kezdték a levegőben. Panyikovszkij hallgatott, és megadóan tekintett a kék égre.

- Nem túlságosan hosszú polgári gyászszertartás után... - folytatta Osztap.

Ugyanebben a pillanatban épp elegendő lendületet adtak Panyikovszkij testének, hogy az utcára hajítsák.

- ...a holttestet átadták az anyaföldnek... - fejezte be Bender. Panyikovszkij akkorát csattant a földön, mint egy béka. Gyorsan fölemelkedett, és még erősebben oldalvást hajolva, mint az előbb, valószínűtlen sebességgel végigszaladt a Fiatal Tehetségek Körútján.

- És most - szólalt meg Bender - meséljen. Hogyan sértette meg ez a féreg az egyezményt, és micsoda egyezmény ez?

A szorgosan eltöltött reggel elmúlt.

Bender és Balaganov, anélkül, hogy egy szót is vesztegettek volna rá, gyorsan eltávolodtak a tanács épületétől. A főutcán egy parasztszekér két széthúzott tengelyén hosszú kék sínt szállítottak.

Olyan dübörgés és csattogás töltötte be az utcát, mintha a ponyvavászon halászruhába öltözött fuvaros nem is egyetlen sínt szállított volna, hanem valami fülsiketítő óriási hangjegyeket. A napfény megtört egy kirakat üvegén, amely mögött egy tanszerüzlet szemléltető oktatásra hivatott tárgyai voltak láthatók: földgömbök, halálfejek és egy iszákos ember vidám színekben pompázó, keménypapírból készített mája felett két csontváz ölelkezett össze barátságosan. Egy bélyegző- és vésnökműhely szegényes kirakatában a legtöbb helyet kisebb zománctáblák foglalták el ilyen felírásokkal:

"Délben zárva", "Ebédidő 2-től 3-ig", "Ebédidőben zárva", vagy csak egész egyszerűen: "Zárva", "Az üzlet zárva", és végül egy nagy fekete tábla, ezzel az aranyszínű felírással: "Leltár miatt zárva." Arbatov városában nyilván ezek a rövid, de határozott szövegek örvendtek a legnagyobb keresletnek. Az élet minden egyéb megnyilatkozási formájára ez a bélyegző- és vésnökműhely csak egyetlen kis kék táblával reagált: "Ügyeletes nővér".

Azután három bolt következett, amelyben fúvós hangszereket, mandolinokat és balalajkákat árultak. A kirakatok piros vászonnal bevont állványain érctrombiták heverésztek ledéren csillogva. Különösen szép volt egy basszuskürt. Ez olyan hatalmas volt, és összegyűrődzve oly lustán sütkérezett, hogy tulajdonképpen nem is kirakatban kellett volna tartani, hanem valahol egy nagyvárosi állatkertben, az elefánt és az óriáskígyó között. Hogy azután iskolai szünnapokon a szülők odavezethessék hozzá gyermekeiket, mondván: "Látod, gyermekem, ez a basszuskürt pavilonja. A basszuskürt most éppen alszik. De ha fölébred, bizonyosan elkezd majd fújni." És hogy azután a gyermekek nagy, csodálkozó szemmel bámuljanak a csodálatos trombitára.

Más alkalommál Osztap Bender bizonyára figyelmet szentelt volna a frissen készített balalajkának, amely akkora volt, mint valami kis parasztkunyhó, ugyanígy a forró napfénytől elgörbült hanglemezeknek és doboknak, amelyeknek harcias külsejéről rögtön az juthatott eszébe a szemlélőnek, hogy az ostoba golyónál dicsőbb a szurony, Osztap Bendernek azonban e pillanatban nem volt kedve a bámészkodáshoz. Enni óhajtott.

- Maga persze az anyagi örvény szélén áll? - kérdezte Balaganovtól.

- Pénzre gondol? - kérdezte Sura: - Pénzem már egy egész hete nincs.

- Akkor ön szerencsétlenül fogja végezni, fiatalember - oktatta Bender -, mert az anyagi örvény minden örvények legmélyebbike; olyan mély, hogy akár az egész életen át zuhanhat benne az ember. No jó, ne búsuljon, én mindenesetre csőrömbe ragadtam három ebédszelvényt. A tanácselnök az első pillantásra belém szeretett.

A tejtestvéreknek azonban nem sikerült a város fejének jóságát kamatoztatniuk. "Az Egykori Ínyenchez" címzett étkezde ajtaján ugyanis rozsdával vagy hajdinakásával belepett lakat függött.

- Természetes - mondta Osztap keserűen -, sertésszelet-leltározás miatt a konyha örökre zárva. Mi is kénytelenek leszünk szegény testünket a magánvállalkozók kínzásainak kiszolgáltatni.

- A maszekok szeretik a készpénzt - vetette ellene Balaganov fakó hangon.

- Jó, jó, nem kínzom tovább. Az elnök valóságos aranyesővel árasztott el, nyolc egész rubel erejéig. De egyet jegyezzen meg, tisztelt Sura: nem vagyok hajlandó magát ingyenes ellátásban részesíteni. Minden egyes vitaminért, amellyel táplálom, egy csomó kisebb szolgálatot fogok követelni magától.

Kiderült azonban, hogy a városban nem volt semmiféle magánszektor, a fivéreknek tehát egy szövetkezeti kerthelyiségben kellett étkezniük, ahol különleges plakátok tájékoztatták a polgárokat a közétkeztetés terén bevezetett legfrissebb arbatovi újításról:

SÖRT CSAK SZAKSZERVEZETI TAGOKNAK SZOLGÁLUNK KI!

- Elégedjünk meg a kvasszal - javasolta Balaganov.

- Annál is inkább - fűzte hozzá Osztap -, mert az itteni kvaszt olyan magánvállalkozók szövetkezete készíti, amely a szovjeturalommal rokonszenvez. Most azonban meséljen, mit követett el az a gazember Panyikovszkij. Szeretek ilyen apró kis szélhámosságokról hallani.

A jóllakott Balaganov hálásan pillantott megmentőjére, és hozzáfogott jelentéséhez, amely két óra hosszat tartott, és rendkívül érdekes információkat tartalmazott.

Az emberi tevékenység minden területén különleges szervek szabályozzák a munkakeresletet és munkakínálatot.

Egy színész csak abban az esetben fog Omszkba utazni, ha pontosan megállapította, hogy ott semmiféle konkurenciától nem kell félnie, és hogy a hidegvérű szerelmes avagy a "tálalva van"-t bejelentő szerepekre semmiféle más pályázó nincs. A vasutasokról saját szervezeteik gondoskodnak, amelyek pontosan közölni szokták az újságokban, hogy munkanélküli poggyászkirakó munkások nem számíthatnak arra, hogy a szizrany-vjazmai vasútvonalon munkát találjanak, vagy azt, hogy a közép-ázsiai vasútnak négy sorompóőrre van szüksége. Egy áruszakértő hirdetést tesz közzé az újságban, és az egész ország megtudja belőle, hogy van a világon áruszakértő tízévi gyakorlattal, aki családi okból elcserélné moszkvai beosztását vidéki szolgálattal.

Minden szabályozva van, minden a világon tiszta és rendes mederben folyik tova, és pályáját a törvénnyel való teljes összhangban és ennek védelme alatt futja be.

Csak a szélhámosok ama bizonyos kategóriájának munkaterülete, akik magukat Schmidt hadnagy gyermekeinek nevezték, csak ez az egy terület volt teljesen kaotikus állapotban. Anarchia forgácsolta szét a hadnagy gyermekeinek testületét, és így hivatásukból nem húzhatták azt a hasznot, amelyet pedig kétségtelenül húzhattak volna az adminisztrátorokkal, gazdasági és társadalmi vezetőkkel, ezekkel a többnyire jóhiszemű emberekkel kötött futó ismeretség révén.

Zsarolva és koldulva vonultak át az egész országon Karl Marx álunokái, Engels nem létező unokaöccsei, Lunacsarszkij fivérei, Klara Zetkin unokatestvérei, vagy ami a legszörnyűbb, Kropotkin herceg, a híres anarchista leszármazottai.

Minszktól a Bering-szorosig és Nahicsevanytól, amely az Araksz partján fekszik, egész a Ferenc József-földig sorra járják a helybeli tanácsokat, leszállnak a vasútállomások peronján, és gondterhelten tovagurulnak a bérkocsikon honi nagyjainknak az illusztris rokonai. Sietnek. Sok a dolguk.

Egy időben azonban e furcsa piacon a kínálat túlhaladta a keresletet, minek következtében lanyhulás állott be. Érezték, hogy szükség van bizonyos reformokra. Karl Marx unokái, ugyanígy a Kropotkin-nemzetség, az Engels-rokonság és mind a többi lassan bizonyos rendszert alakítottak ki tevékenységükben, csak Schmidt hadnagy gyermekeinek a lengyel országgyűlés mintájára állandó anarchiától szétzilált, szilaj testülete nem gondolt ilyesmire. A nagy atya gyermekeinek ez a gyülekezete meglehetősen goromba és mohó volt, és állandóan akadályozták egymást zsebeik megtöltésében.

Balaganovot - aki magát a hadnagy elsőszülöttjének tekintette - a konjunktúra ilyetén alakulása komolyan nyugtalanította. Egyre gyakrabban került sor összeütközésekre szaktársaival; ezek Ukrajna termékeny talaját és a Kaukázus magaslati üdülőhelyeit, ahol hasznot hajtóan dolgozni szokott, már teljességgel letarolták.

- Szóval maga megijedt a növekvő nehézségektől? - kérdezte Osztap csúfondárosan.

Balaganov azonban nem vette észre a gúnyt. Kortyantott a lila színű kvaszból, és folytatta elbeszélését.

Csak egyetlen kivezető út képzelhető el ebben a feszült helyzetben: a konferencia. Egy egész télen át ennek az összehívásán dolgozott Balaganov. Levelezésbe bocsátkozott azokkal a versenytársaival, akiket személyesen ismert, s az ismeretleneknek Karl Marx ama unokái révén juttatta el a meghívást, akikkel útközben összeakadt. Így történt, hogy 1928 kora tavaszán végre összegyűlt Schmidt hadnagy majdnem valamennyi megállapítható gyermeke egy moszkvai kocsmában, a Szuharev-torony közelében. A gyülekezet tekintélyes volt: kitűnt, hogy Schmidt hadnagynak harminc fia van, tizennyolc évestől ötvenkét éves korig, ezenkívül négy leánya, buta, már nem túlságosan fiatal és nem túlságosan szép nőszemélyek.

Rövid bevezető beszédében Balaganov annak a reményének adott kifejezést, hogy a testvérek meg fogják érteni egymást, és végre hajlandók lesznek kidolgozni olyan egyezményt, amelynek föltétlen szükségességét maga az élet diktálja.

Balaganov terve szerint az egész Szovjetuniót, a megjelentek számát figyelembe véve, fel kell osztani harmincnégy kiaknázási területre. Minden egyes területet hosszú lejáratú kiaknázásra kapja a hadnagy egy-egy gyermeke. A testület egyetlen tagjának sincs joga túllépni a számára kijelölt határt, hogy haszonszerzés céljából idegen körzetbe hatoljon.

Ezen új munkaelvek ellen senki sem emelt kifogást, eltekintve Panyikovszkijtól, aki már akkor kijelentette, hogy egyezmény nélkül is meg fog élni. Ezzel szemben az ország felosztásánál förtelmes jelenetek játszódtak le. A magas szerződő felek már az első pillanatban a legvadabb szidalmakat szórták egymásra, és a továbbiak során már csak lealacsonyító jelzők kíséretében emlékeztek meg egymásról. Az egész veszekedés a vadászterület kisorsolása miatt volt.

Senki sem akarta vállalni az egyetemi központokat. Senkinek sem kellett a minden hájjal megkent Moszkva, Leningrád vagy Harkov.

Rossz hírük volt a távoli, homokfedte keleti vidékeknek is. Azzal vádolták meg őket, hogy arrafelé azt sem tudják, ki az a Schmidt hadnagy.

- Minket nem tesztek bolonddá! - sivította Panyikovszkij. - Adjátok nekem a középorosz lankás vidéket, akkor aláírom az egyezményt.

- Hogyan? Az egészet? - gúnyolódott Balaganov. - Ne adjuk még hozzá ráadásnak Melitopolt is? Vagy Bobrujszkot?

Ennél a szónál: "Bobrujszk", a jelenlevők vágyakozón felnyögtek. Valamennyien kijelentették, hogy ha kell, azonnal hajlandók Bobrujszkba utazni. Bobrujszk remek, magas kultúrájú helynek számított.

- Nos, hát nem éppen az egész középorosz lankás vidéket - mondta a mohó Panyikovszkij -, de legalábbis a felét. Elvégre én családapa vagyok, sőt két családom is van.

De még csak a felét sem adták neki.

Hosszas ordítozás után elhatározták, hogy a területeket sorsolás útján osztják ki. Harmincnégy kis cédulát vagdostak, és mindegyikre ráírtak egy-egy földrajzi megjelölést. A termékeny Kurszk és a kétes értékű Herszon, az alig megdolgozott Minuszinszk és a majdnem reménytelen Ashabad, aztán Kijev, Petrozavodszk és Csita - minden egyes köztársaság, minden egyes terület ott hever egy füles nyúlszőr sapkában, leendő urára várva.

A húzást diadalmas felkiáltások, tompa nyögések, dühös szidalmak kísérték.

Panyikovszkij rossz csillaga erősen érvényesült a sorsolásnál. Neki maradt a Volga-vidék. A dühtől tajtékozva csatlakozott az egyezményhez.

- Odautazom - ordította -, de figyelmeztetlek benneteket, hogy ha rosszul fogadnak, meg fogom sérteni az egyezményt, és átlépem a határt!

Balaganov, akinek Arbatov aranyat érő területe jutott osztályrészül, nyugtalankodni kezdett, és azonnal kijelentette, hogy nem fogja tűrni a kiaknázási alapelvek megsértését. Úgy-ahogy elsimították a dolgot, aztán Schmidt hadnagy harminc fia és négy lánya elszéledt, hogy mindegyik a saját munkaterületén fogjon munkához.

- Nos, Bender, maga is láthatja, hogy ez a féreg miként sértette meg az egyezményt - fejezte be elbeszélését Sura Balaganov. - Már régóta itt mászkál az én területemen, csak mostanáig nem került a karmaim közé.

Az elbeszélő várakozása ellenére, Panyikovszkij gaztette semmiféle undort sem váltott ki Osztapból. Bender hátradőlt székén, és meglehetős unottan bámult maga elé.

A kocsmakert hátsó falára fák voltak festve, sűrű lombúak és olyan egyformák, mint egy képeskönyvben. Igazi fák nem voltak a kertben, de a falak árnyéka frissítő hűvösséget adott, és teljesen kielégítette a polgártársak igényeit. A polgártársak nyilván valamennyien szakszervezeti tagok voltak, mert csak sört ittak, és még csak nem is ettek hozzá semmit.

A kerthelyiség kapuja elé csikorogva és zakatolva egy zöld gépkocsi gördült, amelynek ajtaján a következő, ív alakú fehér felírás volt olvasható: "Halló! Gyerünk kocsikázni!" Alatta a sétakocsizás anyagi feltételei voltak feltüntetve. Egy óra: 3 rubel. Meghatározott úticél: megegyezés szerint. A kocsiban nem ültek utasok.

A kert vendégei aggodalmasan suttogni kezdtek. A sofőr körülbelül öt percig könyörgőn tekintett be a kert rácsán, és amikor nyilván véglegesen feladta a reményt, hogy még utast találjon, kihívóan kiáltotta:

- A taxi szabad! Tessék beszállni!

Ám egyetlen polgár sem mutatott hajlandóságot, hogy a "Halló! Gyerünk kocsikázni!" című autóba üljön. És már a sofőr puszta felhívása is felettébb különösen hatott rájuk. Lehajtották fejüket, és tekintetükkel igyekeztek elkerülni a gépkocsit. A sofőr megrázta fejét, és lassan elhajtott. Az arbatoviak szomorúan néztek utána. A zöld autó öt perccel később mint az őrült elszáguldott a kert mellett, de most már ellenkező irányban. A sofőr föl-alá ugrált ülésén, és valami érthetetlent bekiáltott a kertbe. A kocsi még mindig üres volt.

Osztap utánanézett, és így szólt:

- Úgy, úgy, Balaganov, maga tehát kéregető. Ne sértődjék meg. Ezzel csak pontosan meg akarom jelölni azt a helyet, amelyet maga a nap alatt elfoglal.

- Menjen a fenébe! - válaszolta gorombán Balaganov.

- Hát mégis meg van sértve? Maga szerint nem koldulást jelent az az állás, amelyet mint a hadnagy fia betölt?

- Hiszen maga is csak Schmidt hadnagy egyik fia! - kiáltotta Balaganov.

- Maga kéregető - ismételte Osztap. - És egy kéregető fia. És gyermekei is kéregetők lesznek. Maga naiv ember! Az, ami ma reggel történt, az én számomra még csak epizód sem volt, hanem csak éppen megtörtént, nem volt egyéb, mint puszta véletlen, mondhatnám művész-szeszély. Egy gentleman, hajtóvadászaton egy tízes után. Ilyen nyomorúságos kilátásokra építeni, összeegyeztethetetlen a jellememmel. És hát micsoda hivatás is ez, Isten bocsássa bűnömet! Schmidt hadnagy fiának lenni! Jó, jó, nem bánom, egy évig, nem bánom, két évig... De mi lesz azután? Idővel már mindenütt ismerni fogják a maga szépséges vörös fürtjeit, és se szó, se beszéd, elpáholják.

- Hát mit csináljon az ember? - kérdezte Balaganov nyugtalanul. - Hogy keresse meg a mindennapi kenyerét?

- Gondolkoznia kell - válaszolta Osztap keményen. - Engem például eszmék táplálnak. Én nem nyújtom ki mancsomat a helybeli tanács nyavalyás rubeljei után. Az én céljaim nagyratörőbbek. Mint látom, maga a pénzt önzetlenül szereti. Mondja, mi az az összeg, amit szeretne?

- Ötezer - felelte gyorsan Balaganov.

- Havonként?

- Évenként.

- Akkor elválnak útjaink. Nekem ötszázezerre van szükségem. És lehetőleg egy összegben, nem részletekben.

- De azért talán elfogadja részletekben is? - kérdezte a bosszúvágyó Balaganov.

Osztap figyelmesen megnézte társát, és halálos komolyan válaszolta:

- Részletekben is elfogadnám. De nekem egyszerre kell!

Balaganov erre a mondatra is tréfával akart válaszolni, de azonnal elnémult, amint pillantását Osztapra vetette. Egy atléta ült előtte, arca éles metszésű, szinte éremre kívánkozik. Barna nyakán halvány fehér sebhely látszott. Szemében vészjósló vidámság szikrázott.

Balaganov hirtelen megfoghatatlan vágyat érzett, hogy tenyerét a nadrágja varratára szorítsa. Sőt, mintha köhécselnie is kellett volna, mint ahogy azok a közepes felelősségérzettel rendelkező emberek szokták, akik épp egy magas állású elvtárssal beszélnek. És valóban, köhécselt is. Majd zavarodottan megkérdezte:

- Minek van ennyi pénzre szüksége? És egy összegben?

- Nekem ennél is sokkal több kell - mondta Osztap -, ötszázezer a minimum. Ötszázezer teljes értékű aranyrubel. El akarok utazni, Sura elvtárs, nagyon messze akarok utazni, Rio de Janeiróba.

- Rokonai vannak ott? - kérdezte Balaganov.

- Miért? Úgy festek én, mint akinek rokonai lehetnek?

- Nem, de én...

- Nincsenek rokonaim, Sura elvtárs. Egyedül vagyok széles e világon. Volt egy papám, török alattvaló volt, de már ő is jobblétre szenderült, borzalmas görcsök után. Nem erről van szó. Gyermekkorom óta Rio de Janeiróba vágyódom. Maga persze semmit sem tud arról, hogy ilyen város is van a világon.

Balaganov bánatosan rázta fejét. A nagyvilág központjai közül Moszkván kívül csak Kijevet, Melitopolt és Zsmerinkát ismerte. És különben is meg volt róla győződve, hogy a föld lapos.

Osztap egy könyvből kitépett lapot vetett az asztalra.

- Ezt a Kis Szovjet Enciklopédiából vágtam ki. Hallgasson csak ide, mit ír Rio de Janeiróról: "Egymillió-háromszázhatvanezer lakos"... hm... "ezeknek tekintélyes része mulatt... Az Atlanti-óceán egyik tágas öblénél terül el"... bizony, bizony... "Ez a város, üzleteinek gazdagsága és utcáinak, épületeinek pompája tekintetében nem marad el egyetlen világváros mögött sem." Képzelje csak el, Sura! Nem marad el egyik mögött sem. Öböl, kávéexport, mulattok, hogy úgy mondjam: kávédömping, charleston, amelynek ez a címe: "Az én kisbabámnak picike izéje...", aztán még... de minek beszéljek tovább? Maga is láthatja, mi ott a helyzet. Másfél millió ember, és kivétel nélkül valamennyi fehér nadrágban. Szeretnék elmenni innen. A szovjet kormány között és köztem az utóbbi években igen komoly nézeteltérések támadtak. A szovjet kormány szocializmust akar építeni, én azonban ezt nem akarom. Nekem unalmas szocializmust építeni. Hát mi vagyok én? Kőműves? Most már látja, miért kell nekem ennyi pénz?

- De honnan veszi ezt az ötszázezret? - kérdezte Balaganov halkan.

- Ahol lehet - felelte Osztap. - Mutasson nekem csak egyetlen gazdag embert, és én elveszem tőle ezt a pénzt.

- Hogyan? Gyilkosságra gondol? - kérdezte Balaganov még halkabban, és félénk pillantásokat vetett a szomszéd asztalokra, melyeknél az arbatoviak szorgalmasan emelgették poharukat.

- Tudja - mondta Osztap -, magának mégsem kellett volna aláírnia a szuharevi egyezményt. Ez a szellemi erőfeszítés, úgy látszik, túlságosan kimerítette. Szinte az ember szeme láttára hülyül. Jegyezze meg magának, hogy Osztap Bender még sohasem ölt meg senkit. Őt már majdnem megölték; ez megtörtént. Ő maga azonban tisztán áll a törvény előtt. Hát persze, angyal nem vagyok. Nincsen szárnyam, de respektálom a büntető törvénykönyvet. Ez a gyöngém.

- Hát akkor hogyan gondolja azt, hogy elveszi a pénzt?

- Hogy gondolom? A pénz eltulajdonítása vagy elszállítása a körülmények szerint változó. Ami engem illet, négyszáz, viszonylag tisztességes módszerem van a pénz eltulajdonítására. De most nem a módszerről van szó. Most arról van szó, hogy mostanában nincsenek gazdag emberek. És ebben rejlik helyzetem tragikuma. Nem egy olyan ember akad, aki egy védtelen állami intézményt megrohanna, de ez ellenkezik elveimmel. Tudja, mennyire tisztelem a büntető törvénykönyvet. Rossz üzletet csinál, aki kirabol valamilyen közintézményt. Adjon nekem inkább a kezemre egy jó gazdag egyént. Ez az egyén azonban nem létezik.

- No de miket beszél! - kiáltott fel Balaganov. - Vannak nagyon gazdag emberek.

- És ismer ilyet? - kérdezte Osztap gyorsan. - Közölheti velem akár csak egyetlenegy szovjetmilliomos nevét és pontos címét is? Mert hiszen van ilyen, kell lennie ilyennek! Ha egy országban bankjegyek vannak forgalomban, akkor olyan embereknek is kell lenniük, akiknek sok van belőlük. De hol talál az ember ilyen szenvedélyes gyűjtőt?

Osztap felsóhajtott. Nyilván már régóta izgatta ábrándos képzeletét egy ilyen gazdag egyén.

- Milyen kellemes - folytatta tűnődve -, milyen kellemes lehet legális milliomosokkal dolgozni egy jól szervezett polgári államban, amely még őrzi a régi kapitalista hagyományokat! Ott népszerű alak a milliomos. Címe közismert. Palotában lakik, valahol Rio de Janeiróban. Egyszerűen meglátogatja az ember, és már az előszobában, az első nyájas üdvözlések után, elveszi tőle a pénzét. És mindezt, jól jegyezze meg magának, békésen, udvariasan. "Halló, Sir, csak ne izgassa magát! Kissé háborgatnom kell önt! All right! Kész." És ezzel slussz-passz! Ez aztán kultúra! Mi lehet ennél egyszerűbb? Egy gentleman, más gentlemanek társaságában, lebonyolítja szerény kis bizniszét! Csak persze nem szabad a csillárra lőni, ez már kis túlzás. De nálunk... Istenem, istenem! Micsoda hideg országban élünk! Nálunk minden rejtve van, minden földalatti. A szovjetmilliomost még a pénzügyi népbiztos sem tudja megtalálni, bármily hatalmas is az adógépezete. Ez a milliomos e pillanatban tán éppen itt ül a szomszéd asztalnál és a negyvenkopejkás Tip-Top sört issza. Látja, ez fájdalmas!

- Maga tehát azt hiszi - kérdezte Balaganov rövid szünet után -, hogy az ember, ha ráakadna egy ilyen titkos milliomosra, őt...

- Ne is folytassa. Tudom, mit akar mondani. Nem, egyáltalán nem arról van szó! Nem fogom én őt vánkossal megfojtani, vagy fekete revolveraggyal fejbe verni. És egyáltalán, semmiféle butaságot sem csinálok. Jaj, csak megtalálnám ezt az egyént! Én már úgy intézném a dolgot, hogy ő maga hozná elém a pénzét, kék szegélyű kistányéron.

- Ez nagyon szép - Balaganov bizalmasan vigyorgott -, ötszázezer, kék szegélyű kistányéron.

Felállt, és az asztal körül sétált. Szánalmat keltően csettintgetett a nyelvével, megállt, még a száját is kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt, hanem leült, aztán megint felállt. Osztap közönyösen szemlélte Balaganov fejlődési fokozatait.

- Ő maga hozza elénk a pénzt? - kérdezte hirtelen Balaganov nyikorgó hangon. - Kistányéron? És ha nem hozza? És hol van az a Rio de Janeiro? Messze? Az nem lehet, hogy ott mindenki fehér nadrágban jár! Hagyja csak, Bender. Ötszázezerrel nálunk is jól élhet az ember.

- Kétségtelenül - mondta Osztap vidáman. - Kétségtelenül megélhet az ember. De csak ne csapongjon oktalanul a szárnyával! Magának nincs ötszázezre.

Balaganov gondtalan, ránctalan homlokán hirtelen mély barázda képződött. Bizonytalanul Osztapra pillantott, és ezt mormolta:

- Ismerek egy ilyen milliomost.

Egy szempillantás alatt mintha minden élet eltűnt volna Bender arcából. Ez az arc megkeményedett, és vonalai ismét egy éremarcélre emlékeztettek.

- Ugyan menjen! - mondta. - Én a koldusoknak csak szombatonként adok. Ne lódítson ekkorákat!

- Becsületszavamra, Monsieur Bender!

- Hallja csak, Sura! Ha maga már végérvényesen franciául óhajt beszélni, ne nevezzen engem Monsieur-nek, hanem citoyennek, ami oroszul polgártársat jelent. Apropó! Mi a maga milliomosának a pontos címe?

- Csernomorszkban él.

- No persze! Ezt előre tudhattam volna! Csernomorszk! Ott már a világháború előtt is milliomosnak nevezték azt az embert, akinek vacak tízezer rubelje volt. És pláne most! No, képzelem! Nem, ez hülyeség!

- De hát hagyjon már szóhoz jutni! Ez igazi milliomos. Hát értse meg, Bender, nemrég történt, hogy én ott vizsgálati fogságban...

Tíz perccel később a tejtestvérek elhagyták a szövetkezeti sörkertet. Bender, a nagy kombinátor, úgy érezte magát, mint egy sebész, aki rendkívül nehéz műtétre készül. Minden készen áll. A villamos üstökben kendők és kötözőszerek gőzölögnek, az irgalmas nővér fehér tógájában nesztelenül suhan ide-oda a csempézett padlón. Az orvosi nikkel- és fajanszdolgok csillognak, a beteg az üvegasztalon fekszik, szemét bágyadtan a mennyezetre vetve, a felmelegített levegőben német rágógumi illata szálldos. A sebész szétterjesztett karokkal a műtőasztalhoz lép, az asszisztenstől átveszi a fertőtlenített vadászbökőt, és szárazon odaszól a pácienshez: - Nahát, csak vesse le azt a burnuszt!

- Nálam mindig így van ez - mondta Bender, és szeme szikrázott. - Kénytelen vagyok szorongató bankjegyhiánnyal belemenni egy milliós üzletbe. Az én egész álló-, forgó- és tartaléktőkém összesen öt rubel... Mit mondott az előbb? Hogy hívják ezt a maga földalatti milliomosát?

- Korejko - felelte Balaganov.

- Igen, igen, Korejko. Nagyon szép név. És maga azt állítja, hogy senki sem tud a millióiról?

- Senki, rajtam és Pruzsanszkijon kívül. De Pruzsanszkij, ahogy már mondottam, még jó három évet ülni fog. Csak látta volna milyen vigasztalhatatlanul zokogott, amikor én kiszabadultam. Nyilván érezte, hogy Korejkóról mégsem kellett volna mesélnie nekem.

- Hogy elárulta magának a titkát, az semmiség. Nem azért vergődött és zokogott. Nyilván valami előérzete támadt, hogy maga az egész dolgot elmeséli nekem. És ez kétségtelenül pech a szegény Pruzsanszkijra nézve. Mikor Pruzsanszkij elhagyja a börtönt, Korejko már csak ebben a közismerten hülye közmondásban találja majd minden vigaszát, hogy "A szegénység nem szégyen!"

Osztap levette nyári sapkáját, meglóbálta a levegőben, és ezt kérdezte: - Vannak ősz hajszálaim?

Balaganov behúzta hasát, lábfejét egy puskatus szélességnyire terpesztette, és a jobb szárnytisztes hangján felelte:

- Parancsára, nincsenek!

- Hát majd lesznek. Nagy harcok előtt állunk. Még maga is bele fog őszülni, Halaganov.

Balaganov hirtelen bambán elvigyorodott.

- Hogy mondta? Ő maga fogja elénk hozni a pénzt kék szegélyű kistányéron?

- Nekem kistányéron - felelte Osztap -, de magának tányéron.

- És mi van azzal a Rio de Janeiróval? Én is fehér nadrágban akarok járni.

- Rio de Janeiro gyermekségem leheletkönnyű ábrándja - felelte szigorúan a nagy kombinátor. - Ne illesse otromba mancsával! És most dologra! Csapatok, előre! Az osztagoknak a legrövidebb idő alatt elő kell nyomulniok Csernomorszk városáig! Öltözet: őrfelszerelés! Kürtös, az indulójelet! És a parádét én vezénylem!

Egy évvel azelőtt, hogy Panyikovszkij megsértette a kaukázusi terület egyezményét, jelent meg Arbatov városában az első gépkocsi. Az automobilizmus eme úttörője egy Kozlevics nevű sofőr volt.

A kormánykerékhez az az elhatározás vezette, hogy új életet kezd. Adam Kozlevics régebbi élete ugyanis bűnös élet volt: szüntelenül megszegte az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság büntető törvénykönyvét, különösen pedig a 162. törvénycikket, amely idegen vagyon titkos eltulajdonítását (lopás) tárgyalja.

Ennek a törvénycikknek sok pontja van; a bűnös Adam idegenkedett például az a) ponttól. (Minden technikai segédeszköz felhasználása nélkül végrehajtott lopás.) Ez neki túl kezdetleges volt. A d) pont, amely öt évig terjedhető szabadságvesztéssel fenyeget, szintén nem felelt meg neki. Nem szeretett sokáig dutyiban ülni. Mivel pedig gyermekkora óta vonzódott a technikához, teljes szívvel-lélekkel a c) pont kultuszának adta át magát (idegen vagyon titkos eltulajdonítása technikai segédeszközök felhasználásával, vagy ismételten, vagy más személyekkel történt előzetes megbeszélés alapján végrehajtva, pályaudvarokon, kikötőkben, gőzösökön, vasúti kocsikban és fogadókban).

Kozlevicsnek azonban nem volt szerencséje. Akkor is nyakon csípték, amikor annyira kedvelt segédeszközeit használta, és akkor is, amikor ezek nélkül dolgozott. Nyakon csípték pályaudvarokon, kikötőkben, gőzösökön és fogadókban. Vasúti kocsikban szintén nyakon csípték. Sőt még akkor is nyakon csípték, amikor végső kétségbeesésében, más személyekkel történt előzetes megbeszélés után nyújtotta ki kezét idegen tulajdonért.

Miután Kozlevics ilyenformán összesen körülbelül három évig ült, végre arra a gondolatra jutott, hogy sokkal kényelmesebb, ha nyíltan vagyongyűjtéshez folyamodik, semmint titokban szerez idegen tulajdont. Ez a gondolat felzaklatott lelkének nyugalmat adott. Valóságos mintafegyenc lett belőle, önleleplező verseket írt a Felkel a nap és lenyugszik című börtönújságba, és szorgalmasan dolgozott a zárt intézet lakatosműhelyében. A büntető rendszer jótékony hatással volt rá. A negyvenhat éves, parasztszármazású, nőtlen, rovott múltú Kozlevics Adam Kazimirovics, aki a cze stochowai járásban született, mint becsületes ember hagyta el a börtönt.

Egy moszkvai garázsban végzett kétévi munka után, alkalmi vétel útján egy olyan öreg autót szerzett, amelynek a piacon való megjelenését csak azzal lehetett volna megmagyarázni, hogy valahol feloszlattak egy autómúzeumot. A ritka kiállítási darab százkilencven rubelért került Kozlevics tulajdonába. Valami titokzatos okból az autót együtt bocsátották vásárra egy zöld vödörbe ültetett műpálmával. Így hát a pálmát is meg kellett vennie. Hiszen a pálma még megjárta volna, de az öreg alkalmatossággal sok bosszúsága volt: piacokon a hiányzó alkatrészek után kutatni, tömetni az üléseket, és megújítani a villamos alkatrészeket. A javító munkálatok koronája az volt, amikor a kocsit kígyózöldre mázoltatta. Az autó márkáját nem lehetett pontosan megállapítani, Adam Kozlevics azonban azt állította, hogy Lorraine-Dietrich gyártmányú. Ennek bizonyítására a kocsi hűtőjére réztáblácskát szerelt a Lorraine-Dietrich gyár jegyével. Most már tehát nem volt más dolga, mint hogy hozzáfogjon a magán bérautó-fuvarozáshoz, amiről Kozlevics már régóta álmodott.

Azon a napon, amikor Adam hozzálátott, hogy újszülöttjét napvilágra hozza és kivezesse a gépkocsiállomásra, olyan dolog történt, amely az összes maszek taxisofőr számára rendkívül lehangoló volt. Browning-revolverekhez hasonló, százhúsz Renault márkájú vadonatúj kis fekete taxi érkezett Moszkvába. Kozlevics még csak kísérletet sem tett, hogy felvegye velük a versenyt. A pálmát letétbe helyezte a Versailles-hoz címzett kocsis-csapszékben, és vidékre utazott dolgozni.

Arbatov, amely teljesen nélkülözte a gépkocsiközlekedést, megnyerte a sofőr tetszését; elhatározta, hogy végleg itt marad.

A jó Kozlevics előtt édes álmok lebegtek, hogy milyen szorgalmasan, vidáman és mindenekelőtt mennyire becsületesen fogja itt megmunkálni a gépkocsifuvarozás szűz talaját. Látta magát, amint a kora hajnalok sarki hidegében már ott áll a pályaudvaron, a moszkvai vonatra várva. Vöröses tehénbőr bundába burkolva, repülős szemüveggel a homlokán, nyájasan kínálgatja majd cigarettával a hordárokat. Valahol hátrább majd alázatosan meghúzódnak a fagyoskodó konfliskocsisok. Sírni fognak a hidegtől, és kék kabátjukban vacogva dideregnek. De már hallani is a vasúti állomás jelzőharangjának vibráló zengését. Itt a vonat. Az utasok kilépnek a peronra, és elégedett arccal állnak meg az autónál. Bizonyára nem is várták, hogy a bérautó vívmánya már az arbatovi pusztaságig is elhatolt. Buzgón dudálva száguld Kozlevics utasaival a Parasztok Háza felé.

Egész nap akad dolga, mindenki örül, hogy igénybe veheti a motoros hintót. Kozlevics és hűséges kocsija elmaradhatatlan résztvevője minden esküvőnek, kirándulásnak, ünnepségnek a városban. De legtöbb munkája mégis nyáron van. Vasárnaponként Kozlevics kocsijával egész családok utaznak ki a szabadba. A gyerekek kacarásznak, a szél belekap a sálakba és szalagokba, az asszonyok vidáman fecsegnek, a családapák nagyrabecsüléssel tekintenek a sofőr bőrbe burkolt hátára, és az Amerikai Egyesült Államok automobilizmusának jelenlegi állása felől érdeklődnek nála (legfőképpen pedig arról, igaz-e, hogy Ford naponta új autót vásárol magának).

Így festegette maga elé Kozlevics csodálatos új életét Arbatovban. Ám a valóság a legrövidebb idő alatt lerombolta Adam Kozlevics képzeletének ezt a légvárát, minden tornyával, hídjával, bástyájával és zászlójával egyetemben.

Először a vasúti menetrend csalta meg. A gyorsvonatok és az expresszvonatok megállás nélkül haladtak át Arbatov állomásán, és menet közben adták le a menetlevelet, és dobták le a sürgős postát. Vegyesvonatok csak kétszer egy héten érkeztek. Kérvényezőket és vásáros csizmadiákat, kaptafás, hátizsákos, bugyros utasokat - szóval ilyen népséget hoztak. A vegyesvonatok utasai általában nem utaznak autón. Kirándulások és ünnepségek sem nagyon akadtak, az esküvőkre pedig nem hívták meg Kozlevicset. Arbatovban megszokták az emberek, hogy az esküvői menetekhez konfliskocsikat fogadjanak; a kocsisok ilyen alkalmakkor papírrózsákat és krizantémokat fontak a lovak sörényébe, ami rendkívül tetszett a násznagyoknak.

Kirándulások persze bőven akadtak. De ezek is mások voltak, mint ahogy Adam elképzelte. Nem voltak gyerekek, lobogó sálak, vidám trécselések.

A homályos petróleumlámpa-világítású első estén négy férfi lépett Kozlevics elé, aki egész nap hiába állt kocsijával a standján. Sokáig és némán bámulták az autót. Végül az egyik, egy púpos ember, bizonytalanul megkérdezte:

- Bárkit elvisz?

- Persze hogy bárkit - felelte Kozlevics, csodálkozva az arbatovi polgárok félénkségén. - Öt rubel egy óra.

A négy férfi összehajolt, és suttogni kezdett. A sofőr szenvedélyes sóhajtásokat hallott, majd a következő szavak hangzottak el:

- Kocsizzunk egyet a gyűlés után, elvtársak? De hát illik ez? Egy rubel huszonöt fejenként igazán nem drága. Már miért ne illenék?

És a tágas alkalmatosság most először fogadott posztóval bevont ölébe arbatoviakat. Néhány percig hallgattak az utasok, szinte elkábulva a sebességtől, a benzin szagától és a szél sivításától. Azután, valami bizonytalan sejtelemtől gyötörve, halkan rázendítettek a "Mint a hullámok, oly gyorsak napjaink" kezdetű dalra. Kozlevics a harmadik sebességre kapcsolt. Egy élelmiszerárus sátrának bizonytalan körvonalai suhantak el a félhomályban, és a gép nekiugrott a holdfényes országútnak.

"És minden hónappal közelebb a sír" - zengett az utasok dala. Most mintha sajnálták volna magukat, nagyon bántotta őket, hogy sohasem lehettek diákok. A refrént már hangosan énekelték:

"Igyunk, igyunk még egy pohárral, trallalalla, trallalalla."

- Állj! - kiáltotta hirtelen a púpos. - Forduljunk vissza! Még a lelkem is kiszáradt!

A városban a polgártársak számos fehér palackot vettek magukhoz, ezeken kívül egy termetes asszonyságot. A mezőn tábort ütöttek, megvacsoráztak, vodkát ittak, aztán zene nélkül kacér polkába kezdtek.

Az éjszakai eseményektől kimerülve Kozlevics másnap estig ott szunyókált a kormánykerék mellett a téren. Estefelé azonban megjelent az előző napi társaság, már kissé becsípetten, beült az autóba, és egész éjszaka körös-körül kocsizott a városban. Harmadnap ugyanez a játék ismétlődött. A vidám társaság éjszakai korhelykedései, a púpos vezetésével, megszakítás nélkül két hétig tartottak. A helybeli közlekedés gépesítésének öröme Adam Kozlevics ügyfeleire furcsa hatással volt: arcuk megduzzadt, és a sötétben úgy fehérlett, mint a párna. A púpos, a szájából kilógó kolbásszal, vámpírhoz hasonlított.

Egyre izgágábbak lettek, és néha, amikor a vidámság tetőfokára hágott, sírtak. A szemfüles púpos egyszer konflison egy zsák rizst hozott az autóba. Szürkületkor a rizst egy közeli faluba vitték, hogy ott azonnal becseréljék különlegesen erős kisüstire, és ezen a napon a társaság már nem is tért vissza a városba. Szénaboglyákon ülve pertut ittak a parasztokkal, éjszaka pedig tüzet gyújtottak, és különösen keservesen zokogtak.

A rákövetkező szürke reggelen, leltárfelvétel címén, bezárták a vasutasok ellátási szövetkezetét, amelynek a púpos vezetője, vidám cimborái pedig vezetőségi és intéző bizottsági tagjai voltak. Minő keserves volt a revizorok csodálkozása, amikor a boltban sem lisztet nem találtak, sem borsot, sem mosószappant, sem teknőket, sem textilárut, sem rizst. Polcok, pultok, fiókok és hordók, egytől egyig üresek voltak. Csak negyvenkilences számú, sárga pappendekli talpú óriási vadászcsizmák magasodtak a mennyezetig az üzlet közepén, és az üvegszekrényben búbánatosan szikrázott a National pénztárautomata: egy nikkelezett női kebel, tarka gombokkal telehintve. Kozlevics lakására pedig idézést küldtek a vizsgálóbíró elé: a sofőrt mint tanút hallgatták ki a szövetkezetben történt dolgokkal kapcsolatban. A púpos és barátai elmaradtak, és a zöld masina három napig tétlenül vesztegelt a helyén.

Aztán a sötétség védelme alatt az előbbiekhez hasonló utasok jöttek. Ők is ártatlan kirándulással kezdték, de alig tette meg a kocsi az első néhány száz métert, már feltámadt bennük a vodka gondolata. Az arbatoviak, úgy látszik, el sem tudták képzelni, hogy józan állapotban is lehet autózni; Kozlevics tragacsát a bűn melegágyának tartották, amelyben csak kicsapongó módon lehet viselkedni, illetlenül kurjongatni, és általában élvezni az életet.

Csak most értette meg Kozlevics, hogy a férfiak, akik nappal elhaladtak váróhelye mellett, miért kacsingattak egymásra galád mosollyal.

Minden egészen másképp történt, mint ahogy elképzelte. Éjszakánként messze világító fényszórókkal a környék kis erdői körül kószált, háta mögött az utasok részeg handabandázását és üvöltözését hallva, napközben azonban, az álmatlanságtól tisztára meghülyülve, a vizsgálóbírónál ült, és tanúvallomásokat tett. Az arbatoviak furcsa módon hajhászták az élet élvezeteit az állam, a társadalom vagy a szövetkezet pénzén. Kozlevics pedig, akarata ellenére, megint csak belemerült a büntető törvénykönyv feneketlen mélységeibe, a harmadik fejezet világába, amely épületes dolgokat taglal a hivatali hatalom leple alatt elkövetett bűnökről.

Büntetőperek kezdődtek. És mindegyikükben ott szerepelt Adam Kozlevics mint koronatanú. Az igazságnak megfelelő vallomásaitól megrendült a talaj a vádlottak lába alatt, tehát mindent megvallottak könnyek és heves szipogás közben. Kozlevics egész sereg intézményt tönkretett. Utolsó áldozata a területi filmgyár helybeli fiókja volt, amely Arbatovban a Sztyenka Razin és a hercegnő című történelmi filmet forgatta. Az egész fiókvállalatot hat évre dutyiba zárták, és a filmet, amely szigorúan jogászi érdekeltségű volt, a bűnjelek múzeumának adták át, ahol már híven őrizték a vasutasszövetkezeti bolt említett vadászcsizmáit.

Ekkor ütött be a válság. A zöld autótól úgy óvakodtak az arbatoviak, mint a pestistől. A polgárok messze ívben elkerülték a teret, amelyen Kozlevics csíkozott jelzőoszlopot állított fel ezzel s táblával: "Taxiállomás". Néhány hónapja Adam már egyetlen kopejkát sem keresett, és abból a megtakarított pénzecskéjéből élt, amelyeket a hírhedt éjszakai utak idején gyűjtött össze.

Ekkor már bizonyos áldozatokra is hajlandó volt. Az autó ajtajára fehér betűs és szerinte rendkívül csábító feliratot festett: "Halló! Gyerünk kocsikázni!" És az óránkénti díjat öt rubelról háromra szállította le. De a polgárok most sem változtatták meg taktikájukat. A sofőr lassan átgurult a városon, megállt a különböző vállalatoknál, és bekiáltozott az ablakokon:

- Micsoda nagyszerű levegő van! Nem kocsikáznánk egyet?

A hivatalnokok kidugták fejüket az ablakon, és az írógépek kopogása közben visszakiáltották:

- Csak eredj egyedül kocsikázni, te hóhér!

- Miért volnék én hóhér? - kérdezte Kozlevics majdnem sírva.

- Mert hóhér vagy - felelték a hivatalnokok -, a kocsiddal mindenkit törvény elé viszel.

- Hát kocsikázzatok a saját pénzeteken! - ordította kihívóan a sofőr. - A saját pénzeteken!

E szavakra a hivatalnokok gúnyos pillantásokat váltottak, és becsukták az ablakokat. Saját pénzükön kocsizni buta dolognak tartották.

A "Halló! Gyerünk kocsikázni!" tulajdonosa az egész várossal összeveszett. Már senkinek sem köszönt, ideges lett és dühös. Ha egy szovjethivatalnokot megpillantott, orvul megközelítette kocsijával, és keserű kacagással kiáltotta:

- Csaló! Most azonnal a vádlottak padjára viszem! Százkilencedik paragrafus!

A szovjethivatalnok összerezzent, rántott egyet a nadrágján, úgy tett, mintha nem is őrá kiabáltak volna, s meggyorsította lépteit. A bosszúálló Kozlevics azonban nem tágított, követte kocsijával, és egyhangúan recitálta a büntető törvénykönyvből:

"Ama hivatalos személyekre, akik olyan pénzösszeget, értékeket vagy más tárgyakat, aminők e hivatalos személyek szolgálati beosztása következtében őrizetükre vannak bízva, elsajátítanak, a következő büntetés vár..."

A szovjethivatalnok ilyenkor gyáván megfutamodott, az irodaszéken való hosszadalmas üléstől már ráncos fenekét magasra emelve.

- ...szabadságvesztés - kiabálta utána Kozlevics - három évig terjedhető időtartammal!

Ám ha mindez ki is elégítette a sofőrt, ez mindössze erkölcsi kielégülés volt. Anyagilag annál rosszabbul állt. Megtakarított pénze fogytán volt. Határoznia kellett. Ez tovább így nem mehetett. Ilyen izgatott kedélyállapotban ült egyszer gépkocsiján, és undorral tekintett az ostoba, csíkos jelzőoszlopra, ezzel a felírással: "Taxiállomás". Homályosan tudatára ébredt annak, hogy a becsületes életből semmi sem lett, hogy ő, mint autómessiás, idő előtt érkezett, és hogy a polgárok nem hisznek benne. Kozlevics annyira elmerült bánatos tépelődésében, hogy észre sem vette azt a két fiatalembert, aki már elég régóta figyelte érdeklődve kocsiját.

- Eredeti egy szerkezet - szólalt meg végül az egyik. - Az automobilizmus hajnalhasadása. Nézze csak, Balaganov, mi mindent lehet csinálni egy egyszerű varrógépből. Néhány csekély változtatás, és ez a tragacs remek kévekötőgéppé válna egy kolhoz számára.

- Eredj a fenébe! - mordult rá Kozlevics.

- Mi az, hogy eredj a fenébe? Hát miért áll ezen a maga gőzhengerén ez a reklámfelírás: "Halló! Gyerünk kocsikázni!"? Barátom és én talán üzleti útra akarunk indulni. Talán valóban hallókocsikázni szeretnénk!

Az automobilizmus e mártírjának arcán először tűnt fel életének arbatovi korszaka óta halvány mosoly. Kiugrott a kocsiból, és gyorsan felkurblizta a dübörgő motort.

- Tessék parancsolni - mondta. - Hova vigyem el önöket?

- Ezúttal sehova - jegyezte meg Balaganov -, nincs pénzünk. Ez ellen nem tehetünk semmit, sofőr elvtárs, bizony már csak ilyen a szegénység.

- Mindegy, ülj be! - ordította Kozlevics kétségbeesve. - Ingyen is elviszlek benneteket. Inni nem fogtok? A holdfénynél meztelenül táncolni nem fogtok? Halló, gyerünk kocsikázni!

- Nohát, akkor éljünk a kedves vendégszeretettel - mondta Osztap, és beült a sofőr mellé. - Maga nemes jellem, mint látom. De miért gondolja, hogy mi meztelenül akarnánk táncolni?

- Mert errefelé akadnak ilyenek - felelte a sofőr, és az autót a főutca felé irányította. - Hivatali bűnözők!

Gyötörte a vágy, hogy valakivel megossza bánatát. Legjobb persze az lett volna, ha gyöngéd, ráncos arcú mamájának mesélhetne szenvedéseiről. Ő sajnálta volna. De Madame Kozlevics már régóta jobblétre szenderült bánatában, amikor meghallotta, hogy fia, Adam, mint megrögzött tolvaj szerez hírnevet. És a sofőr elmesélte új utasainak Arbatov város bűnbeesésének egész történetét, amaz Arbatovét, amelynek erkölcsi romjai között most íme tovahaladt zöld kocsiján.

- Hát hova menjünk? - kérdezte végül is Kozlevics gyászosan. - Hova parancsolják?

Osztap habozott, jelentősen pillantott vörös hajú pajtására, és így szólt:

- A maga minden szerencsétlensége onnan ered, hogy igazságkereső. Maga szegény kis bárányka, maga félresikerült baptista. Szomorú dolog, ha a sofőrök társadalmában is ilyen borúlátó hangulat tapasztalható. Autója van, és azt sem tudja, hova menjen vele. Mi még rosszabbul állunk, nekünk nincs autónk. És mégis tudjuk, hova kell mennünk. Ha akarja, együtt mehetünk.

- Hova? - kérdezte a sofőr.

- Csernomorszkba - felelte Osztap. - Valami diszkrét kis üzletet kell ott elintéznünk. És a maga számára is akad majd munka. Csernomorszkban értékelik a régi időkből származó tárgyakat, és az ilyeneken szívesen kocsikáznak. Hát megyünk?

Kozlevics előbb csak mosolygott, mint valami özvegyasszony, akinek már semmi sem kedves az életben. De Bender nem fukarkodott a színekkel. A megzavarodott sofőr előtt bámulatos messzeségeket tárt fel, és azonnal ki is színezte őket csupa égszínkékkel és rózsaszínnel.

- Hiszen magának Arbatovban nincs más vesztenivalója, legfeljebb a tartalék láncai. Útközben nem fog éhezni, ezt magamra vállalom. Maga adja a benzint, mi az ötleteket.

Kozlevics megállította a kocsit, és borongón, még mindig ellenkezve szólt:

- Kevés a benzinem.

- Elég lesz ötven kilométerre?

- Nyolcvanra is futja.

- Akkor minden rendben van. Hiszen már közöltem magával, hogy nem szűkölködöm ötletekben és gondolatokban. Pontosan hatvan kilométernyire az út mentén nagy vashordó fog magára várni, tele repülőbenzinnel. Szereti a repülőbenzint?

- Szeretem - felelte félénken Kozlevics.

Az élet hirtelen könnyűnek és vidámnak tűnt fel előtte. Kedve támadt tüstént Csernomorszkba utazni.

- És azt a hordót - folytatta Osztap - teljesen díjtalanul fogja megkapni. Sőt többet mondok, direkt kérni fogják magát, hogy fogadja el a benzint.

- Micsoda benzint? - súgta Balaganov. - Miket lódít itt?

Osztap súlyos pillantást vetett a narancsszínű szeplőkre, amelyekkel tejtestvérének arca sűrűn tele volt hintve, és éppoly halkan felelte:

- Az olyan embereket, akik nem olvasnak újságot, haladéktalanul erkölcsi kivégzésnek kellene alávetni. Csak azért adom magának vissza az életét, mert remélem, hogy átnevelhetem.

Osztap azonban elmulasztotta, hogy az újságolvasás és az állítólag az út mentén várakozó nagy benzineshordó között fennálló összefüggésre bővebben is kitérjen.

- Ünnepélyesen megnyitom az arbatov-csernomorszki nagy autóversenyt - mondta szertartásosan. - A verseny parancsnokává magamat nevezem ki. A kocsi vezetője... hogy is hívják magát? Adam Kozlevics. Balaganov polgártárs fedélzeti szerelői minőségben fog működni, egyúttal átveszi a mindeneslány szerepkörét is. Még csak egyet, Kozlevics! A "Halló! Gyerünk kocsikázni!" felírást azonnal el kell tüntetni. Semmi szükségünk különösebb ismertetőjelre.

Két óra múlva a gépkocsi, friss sötétzöld folttal az oldalán, lassan kigördült a garázsból, és utoljára gurult végig Arbatov város utcáin. Kozlevics szemében reménység tündökölt. Mellette ült Balaganov. Szorgalmasan dörzsölgette kis törlőronggyal a réz alkatrészeket, buzgón teljesítve a számára új szerelői kötelességeket. A verseny parancsnoka elterült a vöröses ülésen, és elégedetten pillantott új alárendeltjeire.

- Adam - ordította Osztap, túlharsogva a motor dübörgését -, hogy hívják ezt a maga tragacsát?!

- Lorraine-Dietrichnek - felelte Kozlevics.

- Micsoda név ez? Egy autónak legyen saját neve, mint a hadihajóknak. Ez a maga kocsija különösen gyorsaságával és vonalainak nemes szépségével tűnik ki. Ezért indítványozom, hogy a kocsinak adjuk az Antilop nevet. Ki van ellene? Szóval egyhangúlag...

A zöld Antilop, minden eresztékében zörögve, végigrohant a Fiatal Tehetségek Körútján, és berobogott a piactérre.

Az Antilop legénységének különös zsánerkép tárult itt a szeme elé. A térről előrehajolva rohant egy férfi a fasor irányában, hóna alatt fehér libával. Bal kezével kemény szalmakalapját szorította a fejébe. Nagy embertömeg rohant utána ordítozva. A szökevény vissza-visszafordult, és jó formájú színészarcán a megdöbbenés kifejezése látszott.

Panyikovszkij valószínűleg megsejtette, hogy már közeledik a harmadik stádium, mert teljes erejéből futott. Félelmében nem eresztette el a libát, ami üldözői köréből heves elkeseredést váltott ki.

- Száztizenhatodik paragrafus - idézte Kozlevics könyv nélkül. - "Nagyobb háziállat titkos vagy akár nyilvános eltulajdonítása a mezőgazdasággal vagy állattenyésztéssel foglalkozó lakosság kárára."

Balaganov felkacagott: valósággal édelgett a gondolaton, hogy az egyezmény megszegője kénytelen lesz a megérdemelt büntetést megkóstolni.

Az autó előtt két részre szakadt a dühöngő tömeg, azután a kocsi kijutott az országútra.

- Mentsetek meg! - kiáltotta Panyikovszkij, amikor az Antilop utolérte.

- Majd az Isten! - felelte Balaganov, a kocsiból kihajolva.

Az autó vörös porfellegbe burkolta Panyikovszkijt.

- Vegyetek fel! - bőgte a menekülő végső erejéből, és igyekezett lépést tartani a kocsival. - Jó ember vagyok.

Az üldözők hangja általános vészjósló üvöltésben olvadt össze.

- Felvegyük ezt a férget? - kérdezte Osztap.

- Nem kell! - felelte Balaganov könyörtelenül. - Legalább megtudja, mit jelent, ha megszegik az egyezményt.

De Osztap már határozott.

- Dobd el azt a madarat! - ordította Panyikovszkij felé. Majd a sofőrhöz fordult: - Hajts lassabban!

Panyikovszkij azonnal engedelmeskedett. A liba sértődötten emelkedett fel a földről. Megtisztogatta magát, és visszatotyogott a városba, mintha mi sem történt volna.

- Szálljon fel! - szólt Osztap. - Ördög bújjék magába! De nehogy még egyszer vétkezzen, mert kitekerem a nyakát!

Panyikovszkij szaporábban kapkodta a lábát, elkapta a kocsi hátulját, felhúzódzkodott, hasra feküdt a kocsi peremén, majd nagy nehezen bemászott, mint az úszó a csónakba - kemény kézelői csak úgy zörögtek -, és végül a padlóra huppant.

- Teljes gáz! - vezényelte Osztap. - Az ülést folytatjuk.

Balaganov megnyomta a gumikörtét, és a rézdudából kedves, régimódi hangok törtek elő:

A matcsis a legszebb tánc, tra-ra-ra.
A matcsis a legszebb tánc, tra-ra-ra.

Aztán az Antilop nekiugrott a vad természetnek a repülőbenzines hordó irányában.

A tizenhatos számú ház kapujából lehajtott fejjel kilépett egy férfi. Kalap nélkül volt, szürke vitorlavászon nadrágban, csupasz lábán szerzetesi bőrsaruval és fehér, gallértalan ingben. Mikor a kékes kövekkel kirakott járdára lépett, megállt és halkan azt mondta:

- Ma péntek van. Hát megint a pályaudvarra kell mennem. - Mialatt a sarus férfi ezeket a szavakat mondta, gyorsan megfordult. Úgy tűnt fel neki, mintha valaki figyelné. De a Malaja Kaszatyelnaja utca teljesen üres volt.

A júniusi reggel még csak éppen születőben volt. Az akácok borzongtak, és hideg, csillogó harmatot hintettek a kövezetre. Az utca madarai valami vidám zagyvaságot csiviteltek. Lenn, az utca végén, a háztető mögött, mint olvasztott fém izzott az álmos tenger. A házmesterek órája már lejárt, a tejesasszonyok órája még nem jött el.

Az a bizonyos időpont volt ez öt és hat óra között, amikor a házmesterek, miután szúrós seprűjükkel már eleget hadonásztak, elégedetten visszatérnek lakásukba, és amikor a városban olyan világos van, olyan tisztaság és csend, mint az állami bankban. Az ilyen pillanatokban az ember sírni szeretne, és örömest elhinné, hogy az aludttej valóban hasznosabb és ízletesebb, mint a gabonapálinka. De már távoli mennydörgés hallatszik: a tejesasszonyok rakják ki kannáikat a helyiérdekű vasútból. A tejesasszonyok hamarosan berobognak a városba, és a hátsó lépcsőkön elkezdik megszokott veszekedésüket a háziasszonyokkal. Egy pillanatra feltűnnek a munkások, kezükben élelmiszeres csomagokkal, és rögtön el is tűnnek a gyári kapuk mögött. Az üzemek kéményeiből felgomolyog a füst. Aztán megszólalnak az éjjeliszekrényeken, a dühtől szinte ugrálva, az ébresztőórák miriádjai (a Pavel Bouré cég gyártmányai szelídebben, az Állami Óragyáréi hangosabban), úgy csengenek, mint a trojkacsengők, a szovjethivatalnokok felnyögnek félálmukban, és kiesnek a magas leányágyból. A tejesasszonyok órája lejárt, a hivatalnokemberek órája elérkezett.

De most korán volt, a hivatalnokok még aludtak a szobanövények árnyékában. A sarus férfi végigment az egész városon, és útközben senkivel sem találkozott. Elhaladt az akácok alatt, amelyek Csernomorszkban bizonyos hivatalos szolgálatot teljesítenek: az egyiken kék postaládák függnek, a másikon kis bádogedények, vízzel megtöltve a kutyák számára.

A sarus férfi abban a pillanatban érkezett a parti pályaudvarra, amikor a tejesasszonyok kitódultak. Miután néhányszor fájdalmasan nekiütődött vassal felszerelt válluknak, a poggyászmegőrzőbe ment, és felmutatott egy nyugtát. A poggyászkezelő azzal a természetellenes szigorúsággal, amely csak a vasutasok sajátja, rápillantott, és azonnal odadobta a bőröndöt a nyugta átnyújtójának. Maga az átnyújtó kis bőrzacskóból sóhajtva kivett egy tízkopejkás pénzdarabot, és a poggyászmegőrző asztalára tette, amely hat darab, megszámlálhatatlan könyöktől fényesre csiszolt ócska sínből állott.

Amikor a sarus férfi megint a pályaudvar előtti téren állt, a bőröndöt letette a földre, minden oldaláról aggodalmasan megvizsgálta, sőt meg is tapogatta a zárat. Fából összetákolt közönséges kis bőrönd volt ez. Műbőrrel bevonva.

A fiatalabb utasok ilyesfajta kézipoggyászban Sketch gyártmányú cérnazoknikat, két váltás fehérneműt, egy hajhálót, fürdőnadrágot, A Komszomol feladata falun című brosúrát és három összenyomott kemény tojást tartanak. Ezenkívül a poggyász sarkában feltétlenül ott szorong a Gazdasági Élet című újságba csomagolt szennyes fehérnemű. Az idősebb utasok az ilyen kézipoggyászba egy öltönyt és hozzá a "Százéves Odessza" néven ismeretes kockás szövetből készült külön nadrágot csomagolnak, nadrágtartót, nyelves házicipőt, egy üveg közönséges kölnivizet és fehér marseille-i takarót. Megjegyzendő, hogy ebben az esetben is van valami a Gazdasági Élet-be csomagolva a poggyász sarkában, de ez már nem piszkos fehérnemű, hanem egy sápadt főtt csirke.

Miután a sarus férfit ez a rövid vizsgálat kellőleg megnyugtatta, felvette a bőröndöt, és egy fehérre festett trópusi villamosra szállt, amely elvitte a város másik végére, a keleti pályaudvarhoz. Ott azután pontosan az ellenkezőjét csinálta mindannak, amit csak az imént tett a parti pályaudvaron. Letétbe helyezte bőröndjét, és a fenséges poggyászkezelőtől nyugtát kapott.

Miután a bőrönd gazdája mindeme furcsa dolgokat végigcsinálta, épp abban az időpontban hagyta el a pályaudvart, amikor az utcákon már feltűnt néhány példás hivatalnok. Elvegyült rendetlen soraikban, miáltal öltözékének mindennemű eredetisége eltűnt. A sarus férfi szintén hivatalnok volt, és a csernomorszki hivatalnokok majdnem kivétel nélkül ugyanazon íratlan divatkódex szerint öltöztek: könyökig feltúrt ujjú hálóing, könnyű rövid nadrág és egyforma szandál vagy vitorlavászon félcipő, ez volt az egész. Kalapot vagy sapkát senki sem viselt. Csak hellyel-közzel látott az ember valami sapkafélét; legtöbbnyire kócos fekete sörényeket láthatott, de még gyakrabban ragyogtak fel pillantása előtt dinnyékre emlékeztető, napbarnított, kopasz fejek, amelyekre az ember úgy szeretne írni valamit tintaceruzával.

A vállalat neve, amelynél a sarus férfi dolgozott, Herkules volt, és egy hajdani szállodában működött. Hajókon látható rézfogantyús, üveges forgóajtó lökte be egy rózsaszínű márvánnyal borított nagy előcsarnokba. A lift már csak a földön működött, mert benne helyezték el az eligazítót. Egy nevető női arc kandikált ki belőle. A sarus ember, a tehetetlenségi törvény hatására, még tett néhány lépést, majd megállt az öreg portás előtt, akinek sapkáját aranyhímzés szegélyezte, és hetykén így szólt hozzá:

- Na, öreg, nem volna még itt az ideje a krematóriumnak?

- Bizony, már itt volna, kedves uram - felelte a portás vidám mosollyal -, van még hely a mi szovjet urnakertünkben.

Még a karjait is kitárta. Jóságos arcán szinte tündökölt a készség, hogy ha kell, azonnal hajlandó magát a halottégetőknek kiszolgáltatni.

Csernomorszkban ugyanis épp most tervezték a krematórium és a hozzá való urnahelyiség, tehát az urnakert felépítését, és a temető kezelőségének ez az újítása a polgárokat felettébb mulattatta. Talán az olyan újmódi szavak, mint krematórium és urnakert, nevettették meg őket, talán azon találtak mulatnivalót, hogy az embert se szó, se beszéd, el lehet égetni, akár egy hasáb fát - bizonyos csak az, hogy az összes öregembernek és öregasszonynak buzgón kiáltották oda az utcákon és a villamoson: "Hová sietsz, öreg? Csak tán nem a krematóriumba?" Avagy: "Engedjétek előre az öreget, ideje már, hogy a krematóriumba érjen."

A csodálatos csak az volt, hogy a halotthamvasztás gondolata nagyon tetszett az öregeknek, mert az ilyen vidám tréfákat szívesen fogadták. És általában a halálról szóló beszélgetések, amelyek ez ideig illetleneknek és udvariatlanoknak számítottak, Csernomorszkban most ugyanolyan sikereket arattak, mint az európai és kaukázusi életről szóló viccek: mindenki szívesen hallgatta az ilyeneket.

A hivatalnok kikerülte a lépcső aljában álló meztelen márványleányzót, aki felemelt kezében villamosfáklyát tartott, és haragosan tekintett a falon függő plakátra:

Majd felhaladt az első emeletre. A számlaosztályon dolgozott. Még tizenöt perc hiányzott a munkaidő kezdetéig, de Szaharkov, Dreifusz, Tyezoimenyickij, Muzikant, Csevazsevszkaja, Kukuskind, Boriszohlebszkij és ifjabb Lapidusz már ott ültek asztaluknál. A tisztogatási eljárástól nem féltek, ahogy erről egymást százszor is biztosították, de az utóbbi időben, rejtélyes okból, egyre korábban jártak be a hivatalba. Most felhasználták a néhány percnyi szabad időt, és zajosan beszélgettek. Hangjuk valósággal dörgött a hatalmas helyiségben, amely valamikor, a régi időkben, a szálloda étterme volt. Erre emlékeztetett a mennyezet is, faragott tölgyfa berakásaival, és a festett falak, amelyeken borzalmat keltően mosolygó menádok, najádok és driádok bukfenceztek.

- Hallotta már az újságot, Korejko? - kérdezte ifjabb Lapidusz a belépőtől. - Hát igazán nem hallott semmit? Nahát, akkor csodálkozni fog!

- Micsoda újságról van szó? Jó napot, elvtársak - mondta Korejko. - Jó napot, Anna Vasziljevna!

- El sem képzelheti, mi történt - folytatta ifjabb Lapidusz elégedetten. - Berlaga könyvelőt a tébolydába szállították.

- Lehetetlen. Csak nem mondja komolyan? Berlagát? Hiszen ő a lehető legnormálisabb ember!

- A tegnapi napig a lehető legnormálisabb ember volt, de mától kezdve ő a lehető legabnormálisabb - vegyült bele Boriszohlebszkij a beszélgetésbe. - Valóban így van. A barátja hívott fel. Berlagának egészen súlyos lelki betegsége van, valami sarokidegzavara.

- Szinte csodálatos, hogy nekünk mindnyájunknak nincs ilyen idegzavarunk - jegyezte meg vészjóslón az öreg Kukuskind, szemüvegén keresztül végigmustrálva kollégáit.

- Ne károgjon - szólt rá Csevazsevszkaja asszony -, örökké csak kedvét szegi az embernek.

- Mégiscsak kár Berlagáért - nyilatkozott Dreifusz, és forgószékén a társaság felé fordult.

A társaság némán igazat adott Dreifusznak. Csupán ifjabb Lapidusz vigyorgott rejtélyesen. A beszélgetés a lelki betegek viselkedésére terelődött; a rögeszmésekről társalogtak, mindenki tudott valamit egy-egy híres őrült életéből.

- Nekem például - kiáltott Szaharkov - volt egy őrült nagybátyám, aki azt képzelte magáról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob egy személyben. Képzelhetitek, micsoda lármát csapott.

- Csak az a csodálatos - mondta az öreg Kukuskind bádoghangon, mialatt lassan törölgette szemüvegét kabátja szárnyával -; csak az a csodálatos, hogy még mi mindnyájan nem képzeljük magunkról, hogy Ábrahám... - az öregember szuszogott - Izsák...

- ...és Jákob vagyunk egy személyben? - kérdezte Szaharkov csúfondárosan.

- Úgy van! - üvöltött fel hirtelen Kukuskind. - Igenis Jákob és éppen Jákob! Hiszen oly zaklatott korban élünk! Bizony, amikor még a Szkomorszkij és Ceszarevics bankházban dolgoztam, nem volt tisztogatási akció.

A "tisztogatási akció" szónál ifjabb Lapidusz megremegett, karon fogta Korejkót, és a hatalmas ablakhoz vezette, melyen tarka üvegdarabokból összerakva, két gótikus lovag pompázott.

- A legérdekesebbet azonban még nem tudja Berlagáról - suttogta. - Berlaga olyan egészséges, mint a makk.

- Hogyan? Hát nincs tébolydában?

- Dehogyisnem. Ott van.

Lapidusz finoman mosolygott.

- Ebben van az egész trükk. Megrémült a tisztogatási akciótól, és elhatározta, hogy így vészeli át ezt a nyugtalan időszakot. Őrültnek tetteti magát. Most valószínűleg üvölt és röhög. Micsoda ravasz róka! Szinte irigylésre méltó.

- Hát mi van vele tulajdonképpen? Valami nincs rendben a szüleivel? Kereskedőemberek voltak? Osztályidegen elemek?

- Úgy van, valami nincs rendben a szüleivel, neki magának pedig - köztünk szólva - patikája volt. De hát ki tudhatta akkor, hogy jön a forradalom? Az emberek, ahogy épp tehették, berendezkedtek az életre, az egyiknek patikája volt, a másiknak meg éppenséggel gyára. Ami engem illet, én semmi rosszat nem látok ebben. Hiszen ki tudhatta ezt előre?

- Tudni kellett volna - felelte Korejko hidegen.

- Hiszen ezt mondtam magam is - sietett Lapidusz a válasszal. - Az ilyen emberek számára nincs hely egy szovjet vállalatnál. - És Korejkóra meredve, az asztalhoz sietett.

A terem ekkor már megtelt hivatalnokokkal, a fiókokból előkerültek az ezüstösen csillogó, hajlékony fémvonalzók, a fagolyó számvetők, piros és kék vonalakkal rovátkált vaskos üzleti könyvek és sok egyéb, apróbb-nagyobb irodai kellék. Tyezoimenyickij leszakított egy lapot a naptárról, megkezdődött az új munkanap, olyannyira, hogy a hivatalnokok egyike már bele is harapott egy karéj ürüpástétomos vajas kenyérbe.

Korejko is a helyére ült. Napbarnította könyökével az íróasztalra támaszkodott, és a folyószámlakönyvbe jegyezgetett.

Korejko Alekszandr Ivanovics, a Herkules egyik legjelentéktelenebb hivatalnoka, ifjúságának alkonyatát élte. Harmincnyolc éves volt. Arcában, mely vörös volt, mint a pecsétviasz, búzasárga szemöldök alatt savószínű szem világított. Kis angol bajuszkájának színe szintén az érett gabonára emlékeztetett. Arca még egész fiatalosnak látszott volna, ha nem árkolják durva káplárráncok. Szolgálatban Alekszandr Ivanovics úgy viselkedett, mint egy továbbszolgáló altiszt. Nem okoskodott, pontos, szorgalmas, törekvő és bárgyú volt.

- Olyan félénk - mondta róla a számlaosztály főnöke -, oly rendkívül alázatos, oly rendkívül tisztelettudó. Abban a pillanatban, amint az állami kölcsön jegyzése megindul, már siet is felajánlani egyhavi fizetését, és elsőnek írja alá. És amellett egész fizetése mindössze negyvenhat rubel. Csak azt szeretném tudni, hogyan él meg ebből a pénzből.

Alekszandr Ivanovicsnak volt egy bámulatos képessége. Nagy, három- és négyjegyű számokat pillanatok alatt szorzott és osztott fejből. De még ez a képessége sem tudta megszabadítani az ostoba fráter hírétől.

- Hallja, Alekszandr Ivanovics - kérdezte tőle szomszédja -, mennyi nyolcszázharminchatszor négyszázhuszonhárom?

- Háromszázötvenháromezer-hatszázhuszonnyolc - felelte Korejko; alig gondolkodott tovább egy pillanatnál.

És a szomszéd a szorzás eredményét nem is vizsgálta felül, tudván, hogy a bárgyú Korejko sohase téved.

- Más az ő helyében karriert csinálna - mondta az összes kolléga, beleértve a tébolydába menekült Berlagát. - De hát ez már csak ilyen barom! Egész életében meg fog maradni a havi negyvenhat rubeljénél.

És a kollégák, de még a számlaosztály főnöke, Arnyikov elvtárs is, és nemcsak ő, hanem Szerna Mihajlovna, az egész Herkules vezetőjének, Polihajev elvtársnak személyi titkárnője, egyszóval mind, egytől egyig, rettenetesen csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Alekszandr Ivanovics Korejko, valamennyi hivatalnok legjelentéktelenebbike, csak alig egy órával ezelőtt cipelt ismeretlen okból egy bőröndöt az egyik pályaudvarról a másikra, egy bőröndöt, amelyben sem a "Százéves Odessza" cégtől való sportnadrág, sem kopasztott tyúk, sem A Komszomol feladata falun című brosúra nem volt, hanem tízmillió rubel külföldi valutákban és szovjet bankjegyekben.

1915-ben Szasa Korejko huszonhárom éves léhűtő volt, azoknak egyike, akik joggal nevezhetők nyugalomba vonult gimnazistáknak. A reálgimnáziumot nem végezte el, semmivel sem foglalkozott, csak ténfergett a körutakon, és szülei nyakán élt. A katonai szolgálattól megszabadította nagybátyja, aki a katonai parancsnok egyik írnoka volt, és épp ezért Korejko különösebb rettegés nélkül hallgatta a félőrült rikkancsok ordítozását:

- A legfrissebb hírek! Csapataink előrenyomultak! Hála istennek! Sok sebesült és halott! Hála istennek!

Abban az időben Szasa Korejko a következőképpen képzelte el jövőjét. Egy nap majd megy az utcán, és az egyik ereszcsatorna mellett, egész szorosan a falnál, cseresznyepiros, finoman ropogó bőrtárcát fog találni. A tárcában sok pénz lesz, legalább kétezerötszáz rubel... Aztán már gyönyörű lesz minden. Annyiszor elképzelte, miként találja meg majd a pénzt, hogy már a helyet is pontosan tudta, ahol ez történni fog. A Poltavszkaja Pobeda útján, egy előreugró ház sarkánál, a csillagos ég alatt sötétlő csatorna mentén. Ott fekszik a bőrből készült jótevő, kissé beszórva elszáradt akácvirággal, szomszédságában pedig néhány laposra taposott cigarettacsutka. Szasa mindennap elment a Poltavszkaja Pobeda útjára, de legnagyobb csodálkozására sohasem volt ott semmiféle pénztárca. Meg-megpiszkálta a hulladékot sétapálcájával, és értetlenül nézegette a kapu fölött lógó kis táblát: J. M. Szolovejszkij adófelügyelő. Szasa méltatlankodva hazatért, forgolódott a vörös plüssdíványon, és a gazdagságról álmodott hevesen dobogó szívvel. Érverése ilyenkor rövid, dühös és türelmetlen volt.

Az 1917-es forradalom elkergette Korejkót a plüssdíványról. Ráeszmélt, hogy most ismeretlen gazdag emberek boldog örököse lehet. Érezte, hogy most az egész országban egész csomó gazdátlan arany hever, mérhetetlen sok drágaság, pazar bútor, kép, szőnyeg, prém és evőkészlet. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember el ne mulassza a kedvező pillanatot, és olyan hirtelen, ahogy csak lehet, megkaparintsa a kincseket.

Ám akkor még ostoba és fiatal volt. Birtokába vett egy nagy lakást, amelynek tulajdonosa okos módon egy francia gőzösön Konstantinápolyba szökött, és egész nyíltan befészkelte magát a házba. Egy teljes hétig élvezte az eltűnt kereskedő gazdag életkörülményeit, megitta a pohárszékben talált muskotályt, ehhez az élelmiszer-fejadagként kiutalt heringet ette, eladott mindenféle házifelszerelést a bazárban, és felettébb csodálkozott, amikor letartóztatták.

Öt nap múlva kijött a börtönből. Nem mondott le a meggazdagodás gondolatáról, de rájött, hogy ennek csak titokban szabad megtörténnie, sötétben és lassú fokozatokkal. Ehhez a mimikri bizonyos fajtája kell, és Alekszandr Ivanovics meg is találta ezt a mimikrit, magas, narancsszínű csizma, zsákszerű kék bricsesznadrág és egy hosszú zubbony formájában.

Abban a nyugtalan időben minden, amit emberi kéz teremtett, fogyatékosabban felelt meg céljának, mint annak előtte: a házak nem védtek meg a hidegtől, az ételtől nem lehet jóllakni, a villanyvilágítást csak szökevények és banditák ellen megtartott razziák alkalmával helyezték üzembe, a vízvezeték csak a földszinten szolgáltatott vizet, a villamoskocsik pedig egyáltalán nem jártak. De az elemek is gonoszabbak és veszedelmesebbek lettek. A telek hidegebbek voltak, mint azelőtt, a szél hevesebben fújt, és holmi kis meghűlés, amely máskor legfeljebb három napra kötötte volna ágyhoz az embert, most három nap alatt végzett is vele. Az utcákon kétes foglalkozású fiatalemberek ácsorogtak, szabadon énekelve az értékét vesztett pénzről szóló dalocskát:

Alekszandr Ivanovics aggódva figyelte, hogyan válik semmivé az a pénz, amit a legbonyolultabb csalásokkal szerzett. A tífusz ezerszámra pusztította az embereket. Szasa a raktárból ellopott orvosságokkal üzérkedett. A tífuszon ötszázmilliót keresett, de a pénz árfolyama egy hónap alatt ötmillióra zsugorította az összeget. Cukron egymilliárdot keresett. Ez az összeg egy marék homokká változott.

Ebben a korszakban legsikeresebb üzlete egy tehervonat ellopása volt, amely élelmiszerekkel a Volgához indult. Korejko volt a szerelvény parancsnoka. A vonat Poltavából indult el, úticélja Szamara volt, de sohasem érkezett meg Szamarába, viszont Poltavába sem tért vissza. Útközben nyomtalanul eltűnt. Vele együtt eltűnt Alekszandr Ivanovics is.

A két narancsszínű csizma 1922 vége felé Moszkvában bukkant fel. A csizma fölött zöldes bekecs pompázott, aranysárga rókaprémmel díszítve. Alekszandr Ivanovics fején pompás, bolyhos prémsüveg volt.

Moszkva utcáin ezekben az időkben már modern gépkocsik szaladgáltak, kristályüveg lámpásokkal. Drága prémekbe öltözött újgazdagok hemzsegtek az utcákon. Gótikus, hegyes orrú csizmácskák és bőröndszíjas aktatáskák divatoztak. A "polgártárs" szó lassacskán kitúrta helyéből a megszokott "elvtárs" szót, és néhány fiatalember, aki hamar rájött, hol keresse az élet örömeit, szorgalmasan ropta az éttermekben a one-stepet és foxtrottot. A város felett luxusfogatok kocsisainak kiáltásai cikáztak, és a külügyi népbiztosság nagy épületében Zsurkevics szabómester éjjel-nappal frakkokat varrt a külföldre utazó szovjet diplomatáknak.

Korejko csodálkozva látta, hogy öltözéke, amely vidéken mint a férfiasság és gazdagság jelképe szerepelt, itt Moszkvában régmúlt idők elavult maradványait testesíti meg, és viselőjére nem vet túlságosan kedvező fényt.

Két hónap múlva az egyik körúton új üzem nyílt, amelynek cégtábláján a következő volt olvasható: Reváns Vegyészeti Cikkek Kisipari Termelő Szövetkezete. Az üzemnek két szobája volt. Az elsőben a szocializmus megalapítójának, Friedrich Engelsnek képe függött, amely alatt ártatlanul mosolyogva maga Korejko ült, vörös selyemszálakkal kockázott szürke angol öltönyben. Eltűnt a narancsszínű csizma és a durva oldalszakáll. Alekszandr Ivanovics arca szép simára volt borotválva. A hátsó szobában folyt a termelés. Két tölgyfahordó állt ott, manométerrel és vízállásmutató üvegekkel felszerelve; az egyik hordó a földön állt, a másik magasabban. A hordókat vékony klistércső kötötte össze, amelyben buzgó mormogással valamiféle folyadék csordogált. Amikor a felső hordóból az egész folyadék lefutott az alsóba, a műhelyben megjelent egy nemezcsizmás fiú. Megadó sóhajtással vödörbe merte az első hordó tartalmát, felmászott vele a másik hordóhoz, és visszaöntötte. Mikor végzett ezzel a bonyolult termelő folyamattal, a fiú az irodába ment melegedni, a klistércsőben pedig újból felhangzott a buzgó mormogás, A folyadék folytatta megszokott útját a felső tartályból az alsóba.

Maga Alekszandr Ivanovics sem tudta pontosan, mifajta vegyszert termel a fent említett kisipari szövetkezet. De mit is törődött ő a vegyszerekkel? Munkanapja enélkül is bőségesen ki volt töltve. Bankról bankra száguldott, és kölcsönt szerzett üzemének kibővítésére. A trösztökkel szerződéseket kötött vegyi termékek szállítására, és hivatalos áron kapta a nyersanyagokat. A kölcsönöket is megkapta. Rengeteg időt kellett áldoznia, hogy a kiutalt nyersanyagot tízszeres áron eladja az állami gyáraknak, de sok energiáját fogyasztották a zugtőzsdén bonyolított valutaügyletei is, amely intézmény a Plevnai Hősök^[2] szobrának lábánál működött.

Egy év lefolytával a bankok és trösztök kebelében feltámadt ama szerény óhajtás, hogy megtudják, támogatásuk mennyire bizonyult hasznot hajtónak a Reváns kisipari szövetkezet szempontjából, és hogy vajon ez a szolid magánvállalkozó nem szorul-e rá némi újabb segítségre. Egy napon néhány szakállas szakértőből álló bizottság érkezett három bérkocsin az üzem elé. Az üres irodában a bizottság elnöke huzamosan bámult Engels közönyös szemébe, és meglehetősen sokáig kopogott botjával az íróasztal lapján, hogy a szövetkezet vezetőjét és tagjait jelenlétéről értesítse. Végre kinyílt a műhely ajtaja, és a bizottság szeme előtt ott állott egy vörösre bőgött arcú fiú, vödörrel kezében.

Az üzem ezen ifjú képviselőjével folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a gyártás ugyan teljes gőzzel halad, de a főnök már egy hete nem mutatkozott az irodában. A műhelyben nem sokáig időzött a bizottság. A folyadék, amely oly szorgalmasan csobogott a klistércsövön át, ízében, színében és vegyi összetételében feltűnően emlékeztetett a közönséges vízre, amíg ki nem derült, hogy valóban nem is egyéb. Miután a bizottság elnöke ezt a valószínűtlen tényt megállapította, azt mondta: "Hm", és a bizottsági tagokra nézett, akik szintén azt mondták: "Hm. Az elnök azután ijesztő mosollyal a fiúra nézett és megkérdezte:

- Hány éves vagy?

- Tizenkettő múltam - felelte a gyerek.

Ezzel olyan bőgésben tört ki, hogy a bizottság tagjai egymást taszigálva szaladtak az utcára, a bérkocsikba vetették magukat, és teljesen feldúlt lelkiállapotban robogtak tova. Ami pedig a Reváns kisipari szövetkezetet illeti, ennek minden pénzügyi műveletét elkönyvelték a bankok és trösztök könyveinek "Nyereség és veszteség számlá"-jára, éspedig e számlának sajátlagosan arra a részére, amely még csak véletlenül sem emlékezik meg nyereségről, hanem egyedül és kizárólagosan a veszteségnek van szentelve.

Azon a napon, amikor a bizottság a fent említett ipari üzem irodájában ama jelentős megbeszélést folytatta a jelen volt fiúcskával, Alekszandr Ivanovics háromezer kilométernyire Moszkvától egy kis szőlőművelő köztársaságban kiszállt a gyorsvonat hálókocsijából.

A szállodaszobában ablakot nyitott, és valóságos oázisvároskát látott maga előtt, bambuszcső vízvezetékkel, agyagból épült szutykos fellegvárral, egy városkát, amelyet nyárfák választottak el a környező homoksivatagtól, és amely tele volt ázsiai zsivajjal.

Már másnap megtudta, hogy a köztársaság villamosművek építésébe fogott. Azt is megtudta, hogy állandóan pénzhiányban szenvednek, és hogy az építkezést, amelytől a köztársaság jövője függ, a félbemaradás veszélye fenyegeti. A gondos magánvállalkozó elhatározta, hogy segít a köztársaságon. Megint felvette régi narancssárga csizmáját, kaukázusi süveget tett fejére, felkapott egy hasas aktatáskát, és elindult az építkezés felé.

Nem fogadták túlságosan barátságosan, de ő igen tiszteletreméltóan viselkedett, semmit sem kért saját magának, és legfőként azt hangoztatta, hogy a fejletlen határterületek villamosításának eszméje nagyon a szívén fekszik.

- Az önök építkezéséhez - mondotta - hiányzik a pénz. Én majd előteremtem.

Egyúttal azt javasolta, hogy a villamosművek mellett jövedelmezőbb mellékvállalkozásokat is létesítsenek.

- Mi sem egyszerűbb! Képes levelezőlapokat fogunk árusítani az építkezés fényképeivel, és ez majd előteremti azokat az anyagi eszközöket, amelyekre az üzemnek most oly sürgős szüksége van. Figyeljen jól: ön semmit sem fog adni. Ön csak kapni fog.

Alekszandr Ivanovics erélyesen legyintett, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, de ezek nélkül is eléggé meggyőzőeknek látszottak, a terv pedig okosnak és jövedelmezőnek tűnt fel. Miután Korejko szerződésileg biztosította magának, hogy a levelezőlapokból befolyó összeg negyedrésze ráesik, munkához látott.

Először is forgótőkére volt szükség. Ezt persze abból a pénzből kellett elvenni, amelyet a villamosművek építkezésére irányoztak elő. Más pénz nem is volt a köztársaságban.

- Nem baj - vigasztalta az építkezés vezetőit. - Jegyezzék meg jól, hogy e pillanattól kezdve már csak bevételeik lesznek.

Alekszandr Ivanovics fölényesen megvizsgálta a völgyszakadékot, amelyben a jövendőbeli erőművek betonból készült paralel-epipedonja készen állott, és egyetlen pillantással felbecsülte a porfírsziklák festői hatását. Utána bérkocsikon jöttek a fényképészek. Körülállták az építkezést fényképezőállványukkal, elbújtak fekete kendőjük mögött, és huzamosan csattogtatták gépük zárját. Miután minden felvehetőt felvettek, az egyik fényképész a vállára boruló fekete kendő alól kritikusan megszólalt:

- Hát persze, jobb lett volna a villamosműveket kissé balra építeni, oda, a kolostorromok alá, ott sokkal festőibben hatottak volna.

Elhatározták, hogy a képes levelezőlapok előállítása céljából olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges, saját nyomdát állítanak fel. Ehhez megint csak a villamosművek építkezésének tőkéjéből vettek el pénzt. Ehhez mérten az építkezésen bizonyos munkálatokat korlátozni kellett. Mindnyájan azzal vigasztalódtak azonban, hogy az új vállalkozás jövedelmei lehetővé teszik majd az elmulasztott idő pótlását.

A nyomdát ugyanabban a völgyszakadékban építették fel, a leendő villamosművekkel szemben. Nemsokára tehát a villamosművek betonból épült paralel-epipedonjával szemben megjelentek az épülő nyomda betonból épült paralel-epipedonjai. A szakadék egyik végéből lassan átvándoroltak a másik végébe a cementhordók, vasdorongok, a tégla és a sóder. Aztán lassan-lassan a munkások is átvonultak a szakadékon - az új építkezésnél többet fizettek.

Fél év múlva minden vasútállomáson csíkos nadrágos ügynökök jelentek meg. Levelezőlapokat árusítottak: a lapok a szőlőtermelők fent nevezett köztársaságának festői szikláit ábrázolták, amelyek között grandiózus építkezések folynak. Nyári kerthelyiségekben, színházakban, mozikban, gőzhajókon és fürdőhelyeken bárányszelídségű fiatal hölgyek forgatták egy jótékony célú sorsjáték szerencsekerekét. A szerencsekerék nem volt lepecsételve, minden kihúzott sorsjegyről kiderült végül, hogy a villamosított völgyszakadék képével ékesített levelezőlapot nyert.

Korejko szavai valóra váltak: mindenfelől ömlöttek a bevételek. De Alekszandr Ivanovics nem engedte ki őket a kezéből. A szerződésben kikötött negyedrészt mindenesetre visszatartotta magának, ugyanannyit kisajátított, arra hivatkozva, hogy az elszámolás még nem érkezett be az összes ügynöktől, a fennmaradó összeget pedig a jótékony vállalkozás kiszélesítésére használta fel.

- Csak jól kell gazdálkodni - mondta halkan -; először talpra kell állítani az üzletet, ahogy szokás, az igazi bevételek csak azután jönnek.

Abban az időben a villamosművektől elvett kotrógép mély gödröt ásott az új nyomdaüzem számára. A villamosművek építkezési munkálatait megszüntették. Az építkezés helyén nyoma sem volt embernek. Csak éppen fényképészek cikáztak fel-alá, és fekete kendőjük lobogott.

Az üzlet felvirágzott, és Alekszandr Ivanovics, akinek arcáról egy pillanatra sem tűnt el a becsületes szovjet mosoly, hozzáfogott népszerű filmcsillagokat ábrázoló képes levelezőlapok nyomásához.

Mint ahogy az már történni szokott, egyik este zakatoló gépkocsiján megjelent egy vizsgáló bizottság. Korejko egy pillanatot sem vesztegetett, búcsúpillantást vetett a villamosművek immár több helyen megrepedt alapzatára, a fiókvállalkozás fényárban úszó hatalmas épületére, és útilaput kötött a talpára.

- Hm - mondta a vizsgáló bizottság elnöke, botjával az alapzat repedéseiben turkálva -, hol vannak itt a villamosművek?

A bizottság tagjaira pillantott, akik a maguk részéről szintén azt mondták: "Hm." Villamosművek azonban sehol sem voltak.

Ezzel szemben a nyomdaépületben a bizottság teljes gőzzel láthatta folyni a munkát. Lila színű lámpák izzottak, és a nyomdagépek aggodalmasan csattogtatták szárnyaikat. Közülük három egy színben adta ki a völgyszoros képét, de a negyedikből, mint a hamiskártyás kabátujjából a játékkártyák, színesen röppentek elő a képeslapok, amelyek a legnépszerűbb amerikai filmszínészeket ábrázolták. Douglas Fairbankset, teáskannaszerű vaskos képén fekete álarccal, az elbűvölő Putty Liát és a Monty Banks néven ismert kedves fickót.

Ez emlékezetes este után a völgyszorosban szabad ég alatt még sokáig folytak a tanúkihallgatások. Alekszandr Ivanovics azonban kerek félmillió rubellel gyarapította vagyonát.

Érverése éppoly rövid, dühös és türelmetlen volt, mint valaha. Érezte, hogy éppen most, amikor a régi gazdasági rendszer eltűnt, de az új még csak éppen születőben van, nagy gazdagságra lehet szert tenni. De azt már tudta, hogy a gazdagságért nyílt harcot folytatni elképzelhetetlen a szovjet birodalmában. Felsőbbrendű mosollyal fitymálta le a magányos maszekokat, akik lassan senyvedtek cégtábláik árnyékában:

V. LEBEGYEV FÉSŰSGYAPJÚ-KERESKEDÉSE
TEMPLOMI ÉS KLUB-BERENDEZÉSEK

H. ROBINSON ÉS M. PÉNTEK
FŰSZER ÉS GYARMATÁRU

Az állami sajtó nyomására már recseg és ropog a Lebegyevek, Péntekek és az álszövetkezetek gazdáinak pénzügyi talaja.

Korejko belátta, hogy most csak földalatti kereskedelem lehetséges, a legszigorúbb titoktartásra építve. Minden válság, amely megrázkódtatta a fiatal gazdasági rendszert, az ő malmára hajtotta a vizet; mindenen, amin az állam vesztett, ő csak keresett. Befurakodott minden áruhiány okozta résen, és kihúzta belőle a maga százezer rubelét. Gabonatermékekkel, szövettel, cukorral, textilárukkal és minden elképzelhetővel kereskedett. Millióival egyedül volt, egészen egyedül. Az ország legkülönbözőbb részeiben nagyobb vagy kisebb zugügynökök dolgoztak neki, akik azonban nem tudták, hogy kinek dolgoznak. Korejko csak strómanokkal tárgyalt, és csak ő maga ismerte a lánc hosszát, amellyel a pénzt magához vonzotta.

Alekszandr Ivanovics pontosan tizenkét órakor félretolta a folyószámlakönyvet, és hozzálátott villásreggelijéhez. Először is előhúzott fiókjából egy szál letisztogatott nyers sárgarépát, és illedelmesen maga elé tekintve megette. Majd lenyelt egy hideg lágy tojást. A hideg lágy tojás vajmi kevéssé ízletes étel, és egy rendes, vidám ember sohasem enné meg. De Alekszandr Ivanovics nem evett, ő csak táplálkozott. Nem villásreggelizett, hanem lebonyolította azt a fiziológiai folyamatot, hogy szervezetébe megfelelő mennyiségű zsiradékot, szénhidrátot és vitamint juttasson.

Valamennyi kartársa teával koronázta meg villásreggelijét, ő csak egy pohár forró vizet ivott, és elrágott hozzá egy darab cukrot. A tea túlfokozza a szív működését. Korejko azonban úgy vigyázott egészségére, mint a szeme világára.

A tízmillió rubel tulajdonosa ökölvívóhoz volt hasonlatos, aki hideg számítással készíti elő győzelmét. Különleges diétának rendeli alá magát, nem iszik, nem dohányzik, kerüli az izgalmakat, edzéseket tart, és korán fekszik, mindezt azért, hogy egy bizonyos napon mint boldog győző állhasson a fényben úszó ringben. Alekszandr Ivanovics fiatal és friss akart lenni azon a napon, amikor majd minden úgy lesz megint, mint régen, és ő előjöhet a föld alól, hogy félelem nélkül nyithassa ki közönséges kis bőröndjét. Abban, hogy a régi idők visszatérnek, Korejko egy pillanatig sem kételkedett. Tartogatta magát a kapitalizmus számára.

Nehogy azonban valaki is rájöjjön erre a második és fontosabb életére, kolduséletet élt, azon fáradozva, hogy semmi esetre se lépje túl azokat a határokat, amelyeket a najádokkal, menádokkal és driádokkal díszített számlaosztályon végzett unalmas és gyötrő munkáért járó negyvenhat rubel havi jövedelme vont meg számára.

A zöld tragacs ugrálva száguldott a poros országúton a négy gazfickóval.

A gépkocsit úgy dobálták az elemek, mint a viharos tengeren úszó embert. Hol egy kátyú zökkentette arrább, bele egy gödörbe, hol ide-oda hánykolódva zötyögött, belepve az alkony vörhenyes porától.

- Hallja csak, diák! - fordult Osztap az új utashoz, aki már magához tért lelki megrázkódtatásából, és gondtalanul ült a parancsnok mellett. - Hogy merészelte maga megsérteni a szuharevi egyezményt, ezt a népköztársaság által is elismert fenséges szerződést?

Panyikovszkij úgy tett, mintha nem hallaná, és még az arcát is elfordította.

- És általában - folytatta Osztap -, a maga módszerei meglehetősen becstelenek. Épp az imént voltunk tanúi egy igen visszataszító jelenetnek. Egész Arbatov maga után rohant, mert egy libát vett el tőlük.

- Szánalmas, vacak kis emberkék - mormolta Panyikovszkij dühösen.

- Hja úgy! - mondta Osztap. - Maga azonban valószínűleg holmi köztiszteletben álló orvosnak tartja magát. Gentlemannek. Hát akkor hallgasson ide. Ha magának mint vérbeli gentlemannek eszébe jutna, hogy jegyzeteket írjon a kézelőjére, akkor nyilván krétával kell majd ezeket felírnia.

- Miért? - kérdezte az új utas bosszúsan.

- Mert a kézelője egészen fekete. Tán csak nem a piszoktól?

- Ön egy szánalmas senkiházi - jelentette ki Panyikovszkij haladéktalanul.

- És ezt nekem mondja, a megmentőjének? - kérdezte Osztap szelíden. - Adam Kazimirovics, álljon meg egy pillanatra. Köszönöm. Sura drágám, állítsa vissza, kérem, a status quót.

Balaganov nem tudta, mi az a status quo, de teljes bizonyossággal tájékozódni tudott abból a hanglejtésből, amely e szavakat kísérte. Pimasz mosollyal hóna alá nyúlt Panyikovszkijnak, kiemelte a kocsiból, és az útra ültette.

- Diák, menjen vissza Arbatovba - mondta Osztap szárazon -, a liba gazdái türelmetlenül várnak ott önre. Nekünk viszont nincs szükségünk goromba fráterekre. Mi magunk is goromba fráterek vagyunk. Gyerünk tovább!

- Sohasem teszem többé - könyörgött Panyikovszkij -, ideges ember vagyok!

- Térdeljen le! - parancsolta Osztap.

Panyikovszkij úgy roskadt térdre, mintha csak levágták volna a lábát.

- Úgy - mondta Osztap -, ez a póz tetszik nekem. Feltételesen visszaveszem, éspedig az első fegyelemsértésig. Egyidejűleg kiosztom önnek a mindenes cseléd munkakörét.

Az Antilop visszafogadta magába a meghunyászkodott gorombáskodót, és továbbgurult ingadozva, mint egy halottaskocsi.

Félóra múlva az autó a nagy novozajcevi országútra ért, és befutott egy faluba. Valami fogadóbizottságféle állt a falu bejáratánál.

A gerendaház előtt, amelynek tetején egy görcsös, girbegurba rádióantenna póznája ágaskodott, összegyűlt a nép. A tömegből egy borotvált arcú férfi indult el határozott léptekkel. Kezében papírlapot tartott.

- Elvtársak - kiáltotta haragosan -, az ünnepi ülést megnyitottnak nyilvánítom! Elvtársak, engedjék meg, hogy ezeket a tapsokat úgy tekintsem...

Nyilvánvalóan beszédre készült, s már rápillantott a kezében levő papírlapra, de amikor észrevette, hogy a gépkocsi nem áll meg, nem folytatta.

- Valamennyien lépjetek be az Autodorba!^[3] - fejezte be sietve, amint a hozzá közeledő Osztapra nézett. - Megszervezzük a szovjet gépkocsik sorozatgyártását. Az acélparipa felváltja a paraszti lovacskát.

S túlharsogva a tömeg üdvözlő morgását, a távozó gépkocsi után kiabálta az utolsó jelszót:

- A gépkocsi nem fényűzés, hanem közlekedési eszköz!

Osztapot kivéve, valamennyi antilopistát nyugtalanította egy kissé az ünnepélyes fogadtatás. Értelmetlenül meglapultak a gépkocsiban, akárcsak a verébfiókák a fészekben. Panyikovszkij, aki egyébként sem nagyon szerette a becsületes emberek nagy tömegét egy csomóban látni, félénken leguggolt, úgy, hogy a falusiak csupán piszkos szalmakalapjának tetejét láthatták. Osztap bezzeg egyáltalán nem esett zavarba, levette fehér tetejű sapkáját, és az üdvözlésekre hol balra, hol jobbra billegette büszkén a fejét.

- Javítsátok meg az utakat! - kiáltotta búcsúzásul. - Köszönjük a fogadtatást!

S a gépkocsi újból a tágas, csendes mezőt átszelő fehér országúton találta magát.

- Nem fognak üldözni bennünket? - kérdezte gondterhelten Panyikovszkij. - Mit keresett itt ez a tömeg? Mi történt?

- Csak az, hogy ezek az emberek sose láttak gépkocsit - mondotta Balaganov.

- A benyomások kicserélését folytatjuk - jegyezte meg Bender.

- A gépkocsivezetőt illeti meg a szó. Mi a maga véleménye, Adam Kazimirovics?

A sofőr elgondolkodott. A matcsis ütemét dudálva megugratott egy kutyát, amelyik ostobán kiszaladt az útra. Majd annak a feltételezésnek adott hangot, hogy a tömeg a helyi védőszent ünnepe alkalmával gyűlt össze.

- Ilyenfajta ünnepek gyakran vannak falun - magyarázta az Antilop vezetője.

- Igen, igen - mondta Osztap. - Most már világosan látom, hogy műveletlen emberek, azaz egyetemi végzettség nélküli linkócik társaságába kerültem. Hej, gyermekeim, hej, Schmidt hadnagy kedves gyermekei, miért nem olvastok ti újságot? Olvasni kell az újságokat. Elég gyakran előfordul az is, hogy okos, jó és örökkévaló dolgokat hintenek.

Az autó utasai kérdőn Osztapra pillantottak, aki egykedvűen előhúzta zsebéből az Izvesztyija egyik legutóbbi számát, és felolvasta belőle a Moszkva-Harkov-Moszkva gépkocsiversenyről szóló hírt.

- Mi most - fűzte hozzá önelégülten - a verseny útvonalán haladunk, körülbelül másfélszáz kilométerrel a vezető autó előtt. Remélem, értitek, mit jelent ez. - Az Antilop legénysége hallgatott, és a kocsi továbbgurult.

Az Antilop alacsony rangú utasai hallgattak. Panyikovszkij kigombolta kabátját, és vakarni kezdte mellét a selyem nyakkendő alatt.

- Így hát nem értettétek meg? Úgy látszik, vannak esetek, amikor az újságolvasás sem használ. Nos, jól van, hát kifejtem részletesebben, bár ez ellenkezik elveimmel. Először is: a parasztok az Antilopot az autóverseny vezérkocsijának hitték. Másodszor: mi nem tiltakoztunk ez ellen a hiedelmük ellen, sőt azzal a kéréssel fordulunk majd valamennyi hivatalhoz és személyhez, hogy adjanak megfelelő támogatást, és éppen arra fogunk hivatkozni, hogy mi vagyunk a vezérgépkocsi. Harmadszor... Egyébként elég nektek ez a két pont is. Kétségtelen, hogy egy bizonyos ideig jóval az autóverseny előtt fogunk haladni, és leszedjük a habot és az ehhez hasonló tejszínt és a tejfölt erről a magas kultúrájú kezdeményezésről.

A nagy kombinátor beszéde mély benyomást keltett. Kozlevics kutyahű tekintettel szemlélte a parancsnokot. Balaganov, vörös üstökét dörzsölgetve hatalmas tenyerével, hangosan kacagott. Panyikovszkij már előre élvezte a veszélytelen haszonhúzást, és hangos hurrázásba fogott.

- No, elég az izgalmakból - mondotta Osztap. - A sötétség beálltára való tekintettel az estet megnyitottnak nyilvánítom. Állj! - kiáltotta később.

A kocsi megállt, és a fáradt antilopisták, kiszálltak belőle. Az érő gabonaföldeken kis boldogságukról cirpeltek a tücskök. Az utasok már leültek körben az út szélére, de az öreg Antilop még mindig tüzes volt: néha magától pattogott egyet a karosszéria, néha rövid morgást hallatott a motor.

A tapasztalatlan Panyikovszkij akkora tüzet gyújtott, hogy azt hihette volna az ember, egy egész falu ég. A lángok sziszegve csapkodtak százfelé. Mialatt az utasok a tűzoszloppal harcoltak, Panyikovszkij meggörnyedve a mezőre szaladt, és egy naptól átmelegedett görbe uborkával tért vissza. Osztap gyorsan kitépte Panyikovszkij kezéből, és így szólt:

- Ne csináljon kultuszt az evésből.

Aztán ő maga ette meg az uborkát. Megették a kolbászt is, amelyet a házias Kozlevics hazulról hozott, majd elszunnyadtak a csillagok alatt.

- No mármost - szólt Osztap szürkületkor Kozlevicshez -, készüljön fel jól. Olyan napot, amilyen előttünk áll, még sohasem látott a maga gépesített mosóteknője, és nem is fog látni többé.

Balaganov fölkapta az "Arbatovi Szülőotthon" felírású vödröt és vízért ment a folyóhoz. Adam Kazimirovics felemelte a motorfedelet, fütyörészett, benyúlt a motorba, és élvezettel vájkált acélbeleiben. Panyikovszkij a kocsi egyik kerekéhez támaszkodott, és bánatosan meredt arra a vérvörös napkorongszeletre, amely fellángolt a látóhatár felett. Panyikovszkij arcán most világosan megmutatkozott az öregkor összes jele: ráncok, püffedt, táskás szemhéj és véreres, petyhüdt bőr. Ilyen arca általában olyan embernek van, aki hosszú és józan életet élt, akinek felnőtt gyermekei vannak, aki minden reggel megissza a malátakávéját, és a hivatali faliújságban "Antikrisztus" álnéven ír cikkeket.

- Elmondjam magának, Panyikovszkij, hogyan fog meghalni? - kérdezte hirtelen Osztap.

Az öregember összerázkódott és hátrafordult.

- Maga a következőképpen fog meghalni: egyszer, ha majd visszatér a Marseille nevű szálloda sivár, hideg szobájába, egy kis vidéki városba, ahová hivatása elveti, egy nap rosszul érzi majd magát, lába felmondja a szolgálatot, éhesen és borotválatlanul fekszik majd a fapriccsen, és senki sem jön magához, Panyikovszkij, senki sem könyörül meg magán. Gyermekeket takarékosságból nem nemzett, és a feleségeit mind otthagyta. Egy egész hétig fog kínlódni. Haldoklása iszonyú lesz. Haláltusája sokáig fog tartani, és mindenkinek terhére lesz vele. Még meg sem halt egészen, amikor a szállodát vezető tisztviselő már jelentést ír a község gazdasági hivatalához ingyenkoporsó kiutalása céljából... Mi a keresztneve és atyai neve?

- Mihail Szamuelevics - felelte Panyikovszkij szíven találva.

...ingyenkoporsó kiutalása céljából M. Sz. Panyikovszkij polgártárs számára. Különben miért e könnyek? Két rövid esztendőt még csak kihúz valahogy. De most lássunk munkához! Törődnünk kell expedíciónk kulturális és agitációs részével is.

Osztap egy szülésznőtáskát vett ki a kocsiból, és a fűre fektette.

- Ez az én jobb kezem - mondta, és megkopogtatta a táskát -, minden benne van, amire egy korombeli elegáns és lendületes polgárnak szüksége lehet.

Bender leguggolt a táska mellé, mint egy vándorló kínai bűvész a varázszsákja fölé, és egymás után kiszedett belőle mindenféle dolgot. Először is kiemelt egy vörös karszalagot, amelyre aranybetűkkel ez a szó volt hímezve: "Rendező." Majd a fűre tett egy rendőrsapkát Kijev város címerével, négy egyforma pakli kártyát és egy paksaméta, lila színű körbélyegzővel ellátott okmányt. A gnú-antilop egész személyzete tisztelettel nézett a táskára, amelyből azonban még mindig újabb és újabb tárgyak kerültek napvilágra.

- Ti, angyalkáim - mondta Osztap -, bizonyára sohasem fogjátok megérteni, hogy egy becsületes szovjet zarándok, mint amilyen én vagyok, mért nem lehet meg orvosi köpeny nélkül.

A köpenyen kívül a táskából még egy sztetoszkóp is előbukkant.

- Én nem sebész vagyok - jegyezte meg Osztap -, én ideggyógyász vagyok, lélekbúvár. Betegeimnek én a lelkét tanulmányozom. Én nem tudom, miért, mindig igen buta lelkek kerülnek a kezem alá.

Ezek után napvilágra került egy süketnémáknak való ábécé, jótékonysági képeslapok, zománcozott jelvények és plakátok, amelyeken Bender képe volt látható, bő keleti nadrágban és turbánnal. A plakátok a következőket hirdették:

A világhírű bombayi brahmin (jógi),
a Vasgyúró ivadéka,
Rabindranath Tagore kedvence:

IOKANAAN MARUSZIDZE
a Szovjet Köztársaságok érdemes művésze

Sherlock Holmes gyakorlatából vett világhírű számai:

Belépőjegyek 50 kopejkától 2 rubelig

A plakát után szutykos turbán került elő a táskából.

- Ezt a tréfát csak igen ritkán engedem meg magamnak - mondta Osztap. - Képzeljétek csak el, hogy ennek a főpapnak még olyan haladó szellemű embereket is sikerült lépre csalnia, amilyenek például a vasutasklubok vezetői. A munka könnyű, de undok. Engem határozottan undorít, hogy Rabindranath Tagore kedvence legyek. És Sámuel prófétának is mindig csak ugyanazokat a kérdéseket adják fel: "Miért nem lehet zsírt kapni a boltokban?" Vagy pedig: "Zsidó maga?"

Végül megtalálta Osztap, amit keresett: egy lakkozott bádogskatulyát festékestégelyekkel és két ecsettel.

- A verseny élén haladó gépet legalább egy jelszóval kell ékesíteni - mondta Osztap.

És egy hosszú, sárgás zsákvászon-csíkra, amelyet ugyanabból a táskából húzott elő, nyomtatott betűkkel a következő barna felírást festette:

Ezt a plakátot két rúdra kifeszítette az autó fölé. Mikor a gépkocsi megindult, a plakát a szél nyomására megfeszült, és oly hetykén lebegett, hogy senki sem kételkedhetett abban, hogy az autóverseny véget vet a rossz utaknak, a nemtörődömségnek, és talán egy csapásra a bürokráciának is. Az Antilop utasai méltóságos magatartást öltöttek. Balaganov felcsapta vörös üstökére a sapkát, amelyet állandóan zsebében hordozott. Panyikovszkij fonákjára fordította kézelőjét, és két centiméternyire kibújtatta kabátja ujja alól. Kozlevicsnek inkább a gépkocsira, mint saját magára volt gondja. Indulás előtt lemosta, s most az Antilop horpadozott oldalán csillogva játszott a napsugár. A parancsnok vidáman hunyorgott, és ugratta útitársait.

- Falu a láthatáron! - kiáltotta Balaganov, tenyerét szeme fölé tartva. - Megálljunk?

- Mögöttünk öt elsőrangú kocsi jön - mondta Osztap. - Nem illik terveinkbe, hogy találkozzunk velük. Amilyen gyorsan csak lehet, le kell szednünk a tejfölt. Ezért tartózkodási helyünkül Udojev városát jelölöm meg. Ott kell egyébként a benzineshordónak várakoznia ránk. Előre, Kazimirovics!

- Válaszoljunk a várható üdvözlésekre? - kérdezte aggodalmasan Balaganov.

- Csak meghajlással és mosollyal. Ki ne nyissátok a szátokat, mert tudja az ördög, mi mindent fecsegnétek összevissza.

A falu szívesen fogadta a vezető kocsit. A megszokott vendégszeretet azonban kissé különös volt itt. A falu, úgy látszik, már értesült róla, hogy valaki erre kocsizik, de hogy ki lesz az és miért, azt senki sem tudta. Ezért mindenesetre előszedtek mindenféle idézetet és jelmondatot, amit az utóbbi években készítettek. Az utca során iskolás gyermekek álltak, régimódi plakátokkal, idejétmúlt feliratokkal. "Üdv az Idő Ligának és alapítójának, szeretett Kerzsencev elvtársunknak!" - "Nem félünk a burzsoázia handabandázásától, Curzon ultimátumára megadjuk a méltó választ!" - "Szervezzetek bölcsődéket, hadd viruljanak gyermekeink!" Azonkívül rengeteg plakát volt látható ódon betűkkel és csupán ezzel az egy szóval: "Üdvözlégy!" Mindez gyorsan elsiklott a kocsi utasai mellett, az utazók sapkájukat lengették.

Panyikovszkij a tilalom ellenére kiugrott, és politikailag ostoba, érthetetlen üdvözlő szavakat kiáltott. Szerencsére a motor és a tömeg zaja közepette senki sem értette, mit mond.

- Hipp, hipp, hurrá! - kiáltotta Osztap.

Kozlevics kikapcsolta a hangtompítót, és a kocsi sűrű kék füstöt lövellt ki magából, amelytől az utánarohanó kutyák prüszkölni kezdtek.

- Hogy állunk a benzinnel? - kérdezte Osztap. - Kitart Udojevig? Már csak harminc kilométer van hátra. Ott pedig mindent megkapunk.

- Ki kell tartania - felelte Kozlevics kissé kétkedőn.

- Jól jegyezzétek meg magatoknak - szólalt meg Osztap, szigorú pillantást vetve társaságára -, nem tűröm a fegyelemsértést, és a parádét én vezényelem.

Panyikovszkij és Balaganov zavartan néztek.

- Mindazt, amire szükségünk van, maguktól is ideadják majd az udojeviek. Hamarosan meglátjátok. Csináljatok helyet az ajándékoknak.

Az Antilop másfél óra alatt tette meg a harminc kilométert. Az utolsó kilométer során Kozlevics idegesen kapkodott, ismételten gázt adott, és sértődötten rázta fejét. De minden erőfeszítése hiábavaló volt, még Balaganov buzdító kilátásai sem segítettek. A káprázatos finis, amelyet Adam Kazimirovics oly szépen elképzelt, kudarccal végződött a benzinhiány miatt. A kocsi szégyenszemre megállt az út közepén, és képtelen volt a száz métert megtenni a tribünig, amely a nagy autósok tiszteletére fényűző fenyőfüzérekkel volt díszítve.

Az egybegyűltek hangos kiáltozással siettek a századok ködéből felmerült Lorraine-Dietrich elébe. A dicsőség tövisei azonnal belefúródtak vándorainak homlokába. Vadul kiráncigálták őket a kocsiból, és olyan hevesen rázták vállukat, mintha az imént mentették volna meg a vízbefúlástól, és most mindenáron életre akarnák cibálni őket.

Kozlevics a kocsinál maradt, a többieket azonban a tribünhöz vezették, ahol - terv szerint - háromórás röpgyűlés következett. Egy sofőr formájú fiatalember Osztaphoz fordult, és megkérdezte:

- Hol van a többi kocsi?

- Hátramaradtak - felelte Osztap közönyösen. - Gumisérülés, törés, a lakosság lelkesedése. Mindez föltartóztatja az embert.

- Maga vezeti a parancsnoki autót? - kérdezte okvetetlenkedve a sofőrformájú. - Kleptunov nincs maguk között?

- Őt kizártam a versenyből - mondta kedvetlenül Osztap.

- És Peszocsnyikov professzor? Ő a Packardon van.

- Igen, a Packardon.

- És Vera Cruz, az írónő? - kérdezte a sofőrformájú kíváncsian. - Őt is látnunk kellene. Őt és Nyezsinszkij elvtársat. Ő is maguk közt van?

- Tudja - mondta Osztap -, fáradt vagyok a versenytől.

- Az ön kocsija Studebaker?

- Annak is nézhetik - felelt mérgesen Osztap -, de a mai napig Lorraine-Dietrich volt a neve. Meg van elégedve?

A sofőrformájú azonban nem volt megelégedve.

- Bocsásson meg - kiáltotta fiatalos tolakodással -, a versenyen nem is vesz részt Lorraine-Dietrich! Az újságban olvastam, hogy két Packard, két Fiat és egy Studebaker fut.

- Menjen a fenébe a Studebakerjével! - ordított rá Osztap. - Mondja már: ki az a Studebaker? Rokona magának az a Studebaker? A papája az a Studebaker? Nem hagy békében? Világosan és érthetően megmagyarázza neki az ember, hogy a Studebakert az utolsó pillanatban egy Lorraine-Dietrichhel helyettesítették, és ő telezokogja az ember fejét ezzel a Studebakerrel!

Az ifjoncot már régen elcipelték a rendezők, Osztap azonban még mindig dühösen hadonászott és morgott.

- Szakértő! Agyon kellene ütni az ilyen szakértőket! Mindenáron Studebaker kell neki!

Mindezt azért tette, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a veszedelmes kérdezősködésektől.

A versenyt üdvözlő bizottság elnöke beszéd közben annyira belebonyolódott a mellékmondatokba, hogy jó félóráig nem tudott kievickélni belőlük. Ezt az időt a verseny parancsnoka nagy aggodalomban töltötte. A tribün magasából aggódó szemmel kísérte Balaganov és Panyikovszkij gyanús mozdulatait, akik szerfelett élénken mozgolódtak a tömegben. Bender borzalmas pillantásokat vetett feléjük, és végül sikerült is Schmidt hadnagy gyermekeit egyetlen pontra szögeznie.

- Örvendek, elvtársak - szólt Osztap válaszbeszédében -, hogy autótülökkel felverhettem Udojev városának patriarchális csendjét. Az autó nem fényűzés, elvtársak, hanem közlekedési eszköz. A benzinparipa nemsokára felváltja a paraszti lovacskákat. A gépkocsival csapást mérünk a rossz utakra és a nemtörődömségre. Megteremtjük a szovjet autók szériagyártását. Végeztem, elvtársak. A villásreggeli után folytatjuk hosszú utunkat.

Mialatt a tribün körül csoportosuló mozdulatlan tömeg a parancsnok szavára figyelt, Kozlevics nagyszabású tevékenységet fejtett ki. Betöltötte a benzint, amelyről már Osztap is megmondta, hogy kiváló minőségű, tartaléknak minden gátlás nélkül felrakott három nagy kanna olajat, kicserélte mind a négy kerék gumiját, és elemelt egy pumpát, sőt még egy autóórát is.

Ezzel az autó- és úthálózat fejlesztésére alakult önkéntes egyesület udojevi szervezetének mind anyag-, mind üzemanyagraktárát ki is merítette.

Ami az anyagellátást illeti, útjuk Csernomorszkig biztosítva volt. Pénzük, az persze nem volt, de ez nem nyugtalanította a parancsnokot. Udojevben nagyszerűen megebédeltek.

- A zsebpénzre ne legyen gondotok - mondta Osztap -, itt hever az úton, s ha kell, felvesszük.

A 794-ben alapított ősrégi Udojev és az 1794-ben alapított Csernomorszk között időben ezer esztendő, távolságban ezer kilométer döngölt országút húzódott.

Hányfajta ember vonult el ezer esztendő alatt ezen az úton Udojevtól a Fekete-tengerig!

Utazó kereskedők bizánci árukkal. A zúgó erdőből egyszer csak elébük toppant egy asztrakánsapkás marcona alak, Szolovej, a rabló: elvette az árut, a kereskedőkkel kurtán végzett. Hódítók jártak ezen az úton martalóchadakkal, éneklő parasztok és alig vánszorgó zarándokok...

Az élet képe százévenként egyre változott. Változtak a ruhák, a fegyverek tökéletesebbek lettek. Éhséglázadások támadtak, le is verték őket. Az emberek megtanultak borotválkozni. A levegőben megjelent az első léghajó. Feltűnik a két vasiker: a gőzhajó és a mozdony. És megszólal az autóduda...

Minden megváltozott, csak az út maradt meg olyannak, mint Szolovej, a rabló idejében.

Vulkanikus eredetű iszappal borítva vagy porral belepve, amely mérgesebb, mint egy poloskairtószer, púposan húzódik a honi út falvak, városok, gyárak, kolhozok mellett, s elnyúlik ezer versztányira nyugat felé. Kétoldalt, a kiszáradt, megtiport fűben szekerek és elkínzott, döglött gépkocsik váza hever...

Lehetséges, hogy egy emigráns, aki belebutult az újságárulásba a párizsi aszfaltmezőkön, ezt az utat is szépnek látja a maga elé varázsolt meghitt hazai táj képében: a pocsolyában ül a hold, tücskök danáznak, s a parasztszekér saroglyájára kötött üres vödör vígan csörömpöl.

A hold fényének azonban lehetne más rendeltetése is. Ugyanez a hold betonozott műúton is nagyszerűen ragyogna, a vödör szimfonikus csörömpölését pedig autótülkök és szirénák is pótolhatnák. Ami pedig a tücsköket illeti, ezeket külön e célra kijelölt parkokban is hallgathatná a polgártárs. A hallgatóságot akár tribünökön is elhelyezhetnék, és egy őszülő tücsökszakértő bevezető előadása után kedvére élvezhetné kedvelt rovarának cirpelését.

A verseny parancsnoka, az autóvezető, a szerelő és a mindenes remekül érezték magukat.

Hűvös reggel volt. A halovány nap tányérja beleveszett a gyöngyszürke égbe. A fű közt apró madárnép lármázott. A gépkocsi kereke előtt is madárkák tipegtek át lassú léptekkel az úttesten. A sztyepp olyan mámorító illatot lehelt, hogy az Acéltőgy folyóirat köré csoportosuló népies írók egyike Osztap helyében meg nem állhatta volna, hogy ki ne szálljon a kocsiból, le ne heveredjen a fűbe, és kihúzva zsebéből a jegyzetfüzetet, ott nyomban bele ne kezdjen novellájába, mely talán így kezdődött volna: "Az őszi vetés kibújt a zúzmarából, és kalászba szökkent. A nap megrázkódott, és sugarait szétlövellte a földkerekség felett. Az öreg Romualdics táguló mellkassal tüdőre szívta kapcája illatát, mire a világ elsötétült körülötte..."

Osztap és társai azonban most nem voltak hajlamosak költői elragadtatásra. Érthető, hiszen huszonnégy órája, hogy az autóverseny részvevői előtt járnak. Zenével és szónoklatokkal várták őket mindenütt. Gyerekek verték a dobot, a felnőttek pedig ebédekkel vacsorákkal traktálták és előkészített autóalkatrészekkel várták őket. Egyik mezővárosban faragott tölgyfa tálon, kereszthímzéses terítőn kenyérrel és sóval tisztelték meg őket. Ez az ajándék Panyikovszkij lábai között hevert az autóban. Panyikovszkij bele-belefúrt ujjával a kenyérbe, jókora egérlyukat vájt belé. A kényes bélű Osztap erre az egész ajándékot kidobta az útra. Az éjszakát egy faluban töltötték; a helyi szervezetek gondoskodtak róluk. Mikor elmentek, nagy korsó tejet vittek magukkal és a fekvőhelyül szolgáló illatos széna édes illatát.

- Tej és széna... - szólt Osztap, mikor az Antilop a hajnali szürkületben elhagyta a falut. - Van-e jobb ennél? Az ember sokszor gondolja: "Erre még ráérek. Tej és széna, hohó, ebből kijut még nekem ebben az életben." Pedig soha többé nem lesz így: soha többé. Tudjátok meg, hogy ez az éjszaka volt életetek legszebb éjszakája, szegény barátaim. És ti ezt észre sem vettétek.

Társai tisztelettel néztek Benderre. A rájuk váró kényelmes élet képzete elandalította őket.

- Szép az élet - szólt Balaganov. - Utazunk, és jól vagyunk lakva. Ki tudja, talán valahol a szerencse leselkedik ránk.

- Bizonyos ebben - kérdezte Osztap -, hogy a szerencse epedve vár ránk az úton? S hogy ebbéli várakozásában türelmetlenül csapkodja szárnyát? "Hol van Balaganov szerelő úr, miért nem jön már?" - kérdezgeti... Ön pszichopata, Balaganov: a szerencse nem vár senkire. A szerencse hosszú fehér pendelyében vándorol az országban, és ezt a gyermekdalt énekli: "Ó Amerika, Amerika, semmi nem fogható hozzád - Ott iszik és mulat az ember, és semmit nem eszik hozzá." Csakhogy ezt a bájos gyermeket el kell tudni csípni, meg kell hódítani, udvarolni kell neki. Maga azonban, Balaganov, nem fog regényes viszonyba kerülni evvel a gyermekkel. Maga le van rongyolódva. Ha látná, hogy fest! Ilyen külsővel nem csípi el az ember a szerencsét. Egyáltalán, az Antilop egész személyzetét gyalázatosan szerelték fel. Csodálom, hogy akad még valaki, aki elhiszi rólunk, hogy az autóverseny részvevői vagyunk!

Osztap részvéttel nézegette társait, és folytatta:

- Panyikovszkij tökfödője határozottan elképesztő. Ez a kihívó luxus! Ez a drága fog, ez a gatyamadzag, ez a szőrös kebel a nyakkendő alatt... Több egyszerűséget, kedves Panyikovszkij! Ön tiszteletre méltó aggastyán. Önnek egy fekete ünneplőre és nemezkalapra volna szüksége. Balaganov viszont jól festene egy kockás cowboy-ingben, bőr lábszárvédővel. Sportoló egyetemi hallgatónak tartaná az ember. Így, ahogy van, úgy fest, mint egy matróz, akit részegeskedése miatt kirúgtak a kereskedelmi flotta kötelékéből. A mi nagyon tisztelt gépkocsivezetőnkről nem is szólok. A sors megpróbáltatásainak súlya alatt nyögve nem volt módjában, hogy rendesen ruházkodjék. Képzeljétek el, milyen jól hatna olajjal bemázolt átszellemült képe egy bőrkabát és lakksapka keretében. Gyerekek, jó lesz, ha mielőbb hozzáláttok gardróbotok kibővítéséhez.

- Nincs pénzünk - fordult feléje Kozlevics.

- A sofőrnek igaza van - jegyezte meg Osztap barátságosabban. - Pénzünk csakugyan nincs. Nincsenek olyan kis érméink, pedig én nagyon szeretem őket.

Az Antilop épp lefelé gurult egy dombról. A kétoldalt feltáruló mezők a kocsival együtt tették meg a fordulatot. Egy vöröses szárnyú bagoly ült az út közepén, a fejét oldalt hajtotta, és vaksin meresztette sárga szemét. A kocsi felzavarta, egy pillanatig az autó felett lebegett, aztán elrepült, nyilván hogy unalmas bagolyügyeit elintézze. Több figyelemre méltó dolog nem is történt velük az úton.

- Nézzétek! - kiáltott fel egyszerre Balaganov. - Egy autó!

Osztap mindenesetre kiadta a parancsot, hogy vegyék le a kocsiról a rossz utak és a nemtörődömség ellen harcra buzdító plakátot. Mialatt Panyikovszkij Osztap parancsát végrehajtotta, az Antilop már meg is közelítette az autót.

A szürke, zárt Cadillac, enyhén oldalt hajolva, az út szélén állt. Vastag tükrében a közép-oroszországi táj tisztábbnak és szebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt. Sofőrje térdelt, és az első kerék köpenyével volt elfoglalva. Három porköpenyes alak hajolt fölé sóvárgó várakozással.

- Egy kis baleset? - kérdezte Osztap, és udvariasan megemelte sapkáját.

A sofőr feléje fordította képét, amelyre kirajzolódtak az erőlködés nyomai, de nem felelt; tovább dolgozott.

Az Antilop utasai kimásztak zöld tragacsukból. Kozlevics néhányszor megkerülte a csodálatos kocsit, irigyen sóhajtott, aztán leguggolt a sofőr mellé, és szakmai beszélgetésbe elegyedett vele. Panyikovszkij és Balaganov gyermekded kíváncsisággal bámulták az utasokat, akik közül kettő szemtelen mód idegen külsejű volt. A harmadik, a gumikabátjából áradó penetráns kalocsniillat után ítélve, földi.

- Egy kis baleset, mi? - ismételte Osztap, és gyöngéden megérintette a földi gumivállát, miközben elgondolkozva járatta tekintetét az idegeneken.

A földi végre ingerülten mormogott valamit szétpukkadt gumitömlőjéről, de Osztap nem is figyelt rá. A végtelen országúton, százharminc kilométerre a legközelebb eső várostól, két kövér külföldi topogott az autója körül. Ez a jelenség valósággal izgalomba ejtette a nagy kombinátort.

- Mondja csak - szakította félbe hirtelen a kérdezettet -, ez a kettő itt nem Rio de Janeiróból való?

- Nem - felelt a földi. - Chicagóból jöttek, és én az Intourist tolmácsa vagyok.

- Mondja, mi a csudát keresnek maguk itt, ezen a vad vidéken, távol Moszkvától, a Vörös pipacs balettől, a régiségkereskedésektől és Repin híres festményétől, melynek az a címe: Rettenetes Iván megöli fiát? Nem értem, mi a csudának cipelte ide ezeket?

- Az ördög vinné őket - felelte a tolmács leverten. - Harmadik napja vágtatunk már faluról falura, mint az őrültek, halálra kínoznak. Sokszor volt már dolgom külföldiekkel, de ilyenekkel még nem - és a pirospozsgás utasok felé intett. - A turisták, ahogyan turistáknál szokás, Moszkvában csavarognak, és fából faragott játékszereket vásárolnak a népművészeti boltokban. De ezeken az ördög nyargal. Ezeknek az a rögeszméjük, hogy a falukat járják.

- No, ez kedves - mondta Osztap. - A milliárdosok széles tömegei meg akarnak ismerkedni a szovjetorosz falvak életével.

Chicago polgárai komoly képpel nézték a javító munkát. A kalapjuk ezüstszürke, keményre vasalt gallérjuk csillog, mint a jég, félcipőjük piros és tompa fényű.

A tolmács fölháborodva pillantott Osztapra, és hangosan szólt:

- Ugyan, hová gondol! Törődnek is ezek az új orosz faluval! Ezeknek csak a falusi kisüsti, a szamogon kell, nem a falu!

A szamogon szó hallatára - amit a tolmács jól megnyomott - a gentlemanek nyugtalanul összenéztek, és közelebb jöttek a beszélgetőkhöz.

- Látja - szólt a tolmács -, mihelyt ezt a szót hallják, idegeskedni kezdenek.

- Itt valami titoknak kell rejteznie - válaszolt Osztap. - Ha pedig nem titok, akkor ízlésbeli eltévelyedésről van szó. Nem értem, hogy lehet szeretni a szamogont, hiszen annyi más, nemes, erős italunk van.

- A dolog sokkal egyszerűbb, mint ön gondolja - felelte a tolmács. - Keresnek egy jó szamogon-receptet.

- Ahá! - kapott észbe Osztap. - Náluk szesztilalom van. Most már világos az ügy... És van már receptjük? Még nincsen? No persze... Mért nem jöttek mindjárt három autóval? Mindenki valamiféle magas hatósági személynek gondolja magukat. Hja, barátom, így soha nem fognak recepthez jutni, azt mondhatom.

A tolmácsból áradt a panasz.

- Akár hiszi, akár nem, rám támadtak, hogy ne titkoljam előttük a szamogon készítési módját. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok pálinkaégető, hogy én az Oktatásügyi Dolgozók Szakszervezetének tagja vagyok, hogy nekem agg anyukám van Moszkvában.

- És maga persze már otthon szeretne lenni Moszkvában a mamánál?

A tolmács fájdalmasan felsóhajtott.

- Nos, bocsátkozzunk tárgyalásba - jelentette ki Bender. - Mennyit szánnak a gazdái a receptre? Másfélszázat adnának?

- Adnának kétszázat is - suttogta a tolmács. - De csakugyan van jó receptjük?

- Rögtön lediktálom, azazhogy mihelyt a pénzt megkapom. Kaphat annyi receptet, amennyit akar. Burgonyapálinka-, búza-, barack-, árpapálinka-receptet; szederből vagy hajdinakásából készített snapsz receptjét. Mindenből lehet szamogont égetni, még közönséges konyhaszékből is. Van, aki ezt szereti. De lehet egyszerűen mazsola- vagy szilvapálinkát is csinálni; szóval megkaphatja nálam százötven fajta kisüsti receptjét, amilyent csak akar.

Osztapot bemutatták az amerikaiaknak. A kalapok felbillentek a levegőbe, és egy ideig ott lebegtek. Ezek után rátértek az üzletre.

Az amerikaiak búzaszamogon mellett döntöttek, mert annak elkészítését találták a legegyszerűbbnek. Nagy körülményességgel jegyezték be noteszükbe az elkészítési módot. Mint ingyen ráadást, Osztap leírta az amerikai vándoroknak egy házi szamogonégető gép szerkezetét, amit játszva elbújtathatnak egy íróasztal redőnye mögé. Az utasok biztosították Osztapot arról, hogy az amerikai technika mai fejlettsége révén gyerekjáték lesz ilyen gép előállítása. Osztap viszont a maga részéről arról kezeskedett, hogy ez az őáltala megszerkesztett gép naponta egy vödör mennyei aromájú pervacsot állít elő!

- Aoh! - kiáltották az amerikaiak.

Ezt a szót már hallották Chicagóban egy tekintélyes háznál. Sok szépet hallottak a "pervatsh"-ról, ahogy ők emlegették. A házigazda ugyanis az amerikai megszálló hadtestben szolgált Arhangelszkben. Akkor ismerkedett meg a "pervatsh"-csal. Azóta sem tudta elfelejteni ezt az elbűvölő itókát.

Gyengéden és csiklandóan hangzott ez a durva szó a megilletődött idegenek szájából.

Az amerikánusok boldogan adták oda a kétszáz rubelt, és hosszan rázogatták Bender kezét. Még Balaganovnak és Panyikovszkijnak is sikerült kézfogással búcsúzniuk a szesztilalommal sújtott tengerentúli köztársaság polgáraitól. A tolmács boldogságában csókot nyomott Osztap orcájára, és kérte, keresse fel mielőbb Moszkvában és minél gyakrabban. Agg anyukája is nagyon fog örülni. Persze a címet valahogy elfelejtette megadni.

Az összebarátkozás után az utasok helyet foglaltak, ki-ki a maga kocsijában. Kozlevics búcsúzóul eldudálta a matcsist, s ennek vidám hangjai mellett a két autó ellenkező irányban továbbindult.

- Látjátok - szólt Osztap, mikor az amerikaiak autóját már eltakarta a por -, minden úgy lett, ahogy mondtam. Kocsiztunk, az úton pénz hevert, és én felvettem. Még poros se lett.

És a pénzcsomót zizegtette.

- Tulajdonképpen semmi okom, hogy hivalkodjak vele, egész egyszerű kombináció volt. De tiszta, becsületes üzlet, és ez megbecsülhetetlen. Kétszáz rubel öt perc alatt. És nemcsak hogy a törvény ellen nem vétettem, de még jót is műveltem: pénzzel láttam el az Antilop személyzetét, az öreg anyókának visszaadtam tolmács fiát, és végül segítettem egy külország polgárainak lelki szomját oltani. Márpedig ezzel az országgal nekünk kereskedelmi kapcsolataink vannak.

Eljött az ebéd ideje. Osztap az autóverseny térképének tanulmányozásába mélyedt - a térképet egy autószaklapból tépte ki -, és jelezte, hogy Lucsanszk városához közelednek.

- Nagyon kis város - szólt Bender. - Ez baj. Mentől kisebb a város, annál hosszabbak az üdvözlő beszédek. Ennélfogva a város szeretetre méltó atyáitól először is ebédet kérünk, s csak aztán beszédeket. Felvonás közben majd ellátom magát, Panyikovszkij, egyenruhával. Egyébként kezdi elfelejteni teendőit. Akassza csak újra ki a plakátot!

A diadalmas finisre pályázó Kozlevics nagy lendülettel pontosan a tribün előtt állította meg a kocsit. Bender ez alkalommal csak rövidke üdvözlésre szorítkozott. Nyomban megállapodtak abban, hogy a gyűlést két óra múlva tartják meg. Az ingyenebéddel megerősödve, a legjobb hangulatban elindultak egy készruhaüzletbe. Kíváncsiak sereglettek köréjük. Az Antilop utasai illő méltósággal viselték a dicsőség édes terhét. Az út közepén mentek, kart karba öltve, és dülöngéltek, mint matrózok egy messzi, idegen kikötőben. A vörös hajú Balaganov csakugyan úgy festett, mint egy fiatal fedélzetmester, és hozzá még tengerészdalt is énekelt.

Egy képtelenül nagy címtábla alatt, amely az egyemeletes ház egész homlokzatát elfedte, bújt meg a férfi-, női- és gyermekruhaüzlet. A címtáblára vagy egy tucat figura volt festve. Sárga képű, hegyes bajuszú férfipofák kifelé fordított görényprém bundában, hölgyek karmantyúba dugott kézzel, kurta lábú gyerekek matrózruhában, komszomolista lányok piros nyakkendővel és komor parasztok, csípőig süllyedve nemezcsizmájukba.

Mindezt a pompát egyetlen kis cédula tönkresilányította. A cédula a bejáratra volt akasztva, és így szólt:

LÁBRAVALÓ NINCS!

- Pfuj, milyen gorombák - szólt Osztap, mialatt beléptek. - Látni, hogy vidéken vagyunk. Moszkvában legalább így adnák tudtunkra: "A nadrágáru kifogyott." Ez legalább jó modorú felirat volna, s a szovjet polgár elégedetten távoznék.

Nem sokáig maradtak az üzletben. Balaganov talált magának nagy sárga kockás cowboy-inget és egy szellőzőlyukas, széles peremű kalapot. Kozlevicsnek be kellett érnie egy lakksapkával és viaszosvászon blúzzal, amely úgy fénylett, mint a kaviár. Panyikovszkij már nehezebb dió volt. A hosszú szárú lelkészkabátot és a puhakalapot, mely Bender véleménye szerint egyezményszegő külsejét lett volna hivatva kellemesebbé tenni, elejtették. A ruhatárban csak egy tűzoltó kosztüm látszott használhatónak: egy zubbony, aranyszivattyúval a hajtókáján, bolyhos gyapotnadrág és egy kék szegélyű sapka. Panyikovszkij sokat ugrált előre-hátra a hullámos tükör előtt.

- Nem értem - szólt Osztap -, miért nem tetszik magának a tűzoltó-egyenruha? Mégiscsak jobb, mint egy száműzött király öltözéke, amit most visel! Na, nézzük, fordulj csak meg, kisfiam! Kitűnő! Szavamra mondom, hogy az! Jobb, mint a fekete ünneplő és kalap, amit eredetileg szántam magának.

Kicsinosodva léptek ki az utcára.

- Nekem szmokingra volna szükségem - szólt Osztap -, de ezeknek nincs. Na, várjunk jobb időkre.

Emelkedett hangulatban nyitotta meg Osztap a gyűlést, sejtelme sem volt arról, mi fenyegeti az Antilop utasait. Tréfálkozott, vidám útikalandokat mesélt, és zsidó viccekkel főzte hallgatóságát. Beszéde végén az ország létérdekét érintő gépkocsikérdésre tért át.

- Az autó - kiáltotta harsonahangon - nem fényűzés, hanem... - Ebben a pillanatban látja, hogy a fogadó bizottság elnökének táviratot nyújt át egy gyerek.

És amint a mondatát befejezte: "...nem fényűzés, hanem közlekedési eszköz", bal felé fordította fejét, és az elnök válla fölött belenézett a táviratba. Amit azon olvasott, megdöbbentette. Azt hitte, huszonnégy óra előnye van. Gondolatban végigfutott azon falvak, városok során, ahol az Antilop idegen anyagot és meg nem engedett eszközöket vett igénybe.

Az elnök ajkai szótlanul mozogtak, látszott, hogy fáradságába kerül a távirat értelmébe behatolni, de Osztap a mondat közepén leugrott a tribünről, és keresztülfúrta magát a tömegen. Az Antilop zölden csillogott az útkereszteződésnél. Utasai, szerencséjére, már elfoglalták helyüket, és unatkozva várták a pillanatot, hogy Osztap kiadja a parancsot a város ajándékainak elraktározására. Ez rendesen a gyűlés után szokott megtörténni.

Az elnök végre megértette a táviratot, és felpillantott, és észrevette a menekülő parancsnokot.

- Ezek szélhámosok! - kiáltott fel a mártírok hangján. Egész éjszaka az üdvözlő beszédén dolgozott, és szerzői önérzetét érezte megsebezve. - Fogjátok meg, fiúk!

Az elnök parancsát az Antilop utasai is meghallották. Ideges kapkodás következett. Kozlevics megindította a motort, és merész ugrással ülésébe pattant. A gép ugrott egyet, mielőtt Osztap odaért volna. Sietségükben észre sem vették, hogy parancsnokukat cserbenhagyták.

- Megállj! - kiáltott Osztap, és hatalmas ugrásokkal a kocsi után vetette magát. - Ha elcsíplek benneteket, valamennyiőtöket elcsaplak!

- Megállj! - kiáltott az elnök.

- Megállj, te hülye! - ordított Balaganov Kozlevicsre. - Nem látod, hogy a főnök lemaradt?

Kazimirovics a fékre taposott. Az Antilop csikorgott és megállt. A parancsnok "Teljes gázt!" kiáltással a kocsiba vetette magát. Noha a természettől fogva hidegvérű és mindenre elszánt volt, a lincseléstől idegenkedett. Kozlevics, szinte önkívületi állapotban, harmadik sebességre kapcsolt, a gép felhorkant, és a nyitott ajtón át Balaganov kirepült.

Mindez egyetlen pillanat alatt történt. Mialatt Kozlevics újra fékezett, a közeledő tömeg már fenyegette Balaganovot. Mikor az Antilop hátrálva közeledett a szerelőhöz, már erőteljes karok nyúltak feléje. A parancsnok acélkarja szerencsére elkapta a cowboyinget.

- Teljes gázt! - bömbölte újra Osztap.

És életükben most értették meg először a városka lakói, mi az előnye a géperejű közlekedési eszközöknek az igavonóval szemben. Az autó minden ízében reszketett, de futott, és megszöktette a négy törvényszegőt az igazságos megtorlás elől.

Még a kocsiban is lihegtek az első kilométerek alatt. A szépségét aggodalmasan ápoló Balaganov zsebtükrében nézegette a sötétvörös csíkokat, amelyeket a kieséskor szerzett. Panyikovszkijon reszketett a tűzoltó-egyenruha; félt a parancsnok bosszújától. És ez nem is váratott magára.

- Maga indított, mielőtt beszálltam volna? - kérdezte a parancsnok fenyegető hangon.

- Úgy éljek, hogy... - kezdte Panyikovszkij.

- Na, csak ne tagadjon! Ez magára vall. Ráadásul gyáva is. Szóval én egy tolvaj és egy gyáva fráter társaságába kerültem! Gyönyörű! Ezennel lefokozom. Eddig maga a szememben tűzmester volt. Mostantól fogva már csak közönséges tűzoltó.

Ezzel Osztap letépte Panyikovszkij uniformisáról az aranyszivattyúkat.

E művelet után elmondta útitársainak, mi volt a sürgönyben.

- Rosszul állunk. A táviratban azt olvastam, hogy a versenyzőket előző zöld autót fel kell tartóztatni. Nekünk tehát valamerre el kell fordulnunk. Elég legyen a győzelmekből, a pálmaágakból és az étolajjal készült ingyenebédekből. Az ötletet kimerítettük. Letérni csak a grjazi útra térhetünk. De odáig háromórai utunk van. Meg vagyok győződve, hogy minden útba eső községben meleg fogadtatás vár ránk. Ennek az átkozott távírónak mindenhová elültették a póznáit.

A parancsnoknak igaza volt.

Útjuk további szakaszán volt egy város, amelynek nagyon szerették volna megtudni a nevét, hogy tudniillik alkalmi átkaikba belefoglalhassák. De soha nem tudták meg. A város határában nehéz gerenda állta útjukat. Az Antilop, mint egy vaksi kiskutyus, a gerenda oldalán keresett egérutat. Hiába.

- Vissza! - szólt Osztap, és közben igen elkomolyodott.

Messziről motorok dongását hallották a betyárok. Nyilván a verseny igazi résztvevői. Visszafordulásról most már szó sem lehetett: az Antilop tehát folytatta útját előre.

Kozlevics összeráncolta homlokát, és a kocsit szorosan a gerendához vitte. A bámész népség - katasztrófától való félelmében - ijedten szétrebbent. Kozlevics azonban hirtelen lelassított, és szépen átkúszott az akadályon. A városon keresztülhaladtukban a szitkok özöne repült feléjük, de Osztap nem is hederített rájuk.

A grjazi út közelében már hallották az egyelőre még láthatatlan autók zúgását. Alighogy elhagyták az átkozott országutat, alighogy elrejtették a kocsit a szürkületben, egy emelkedés mögül már hallatszott az előrerohanó kocsik motorpufogása, és felvillant az első kocsik fényszórója. Az út menti fűben bújtak el. Megszokott szemtelenségük nyomtalanul elillant, és szótlanul bámultak az elcikázó autósor után.

Óriási fénysávok pásztázták az utat. Gépkocsik szelíd berregéssel haladtak el a megbújó Antilop mellett. Porfelhő kavargott, a szirénák hosszan bőgtek, szél kerekedett a nyomukban. Egy perc, és minden eltűnt; csak az utolsó autó rubinvörös fénye ugrált, imbolygott még sokáig a sötétben.

Az élet, az igazi, robogott el mellettük vidáman dudálva, a lakkozott sárhányók csillogó fényében.

Csak a benzinfelhő csücske maradt utánuk. Jó darabig még a fűben rostokoltak, tüszkölve, fázva.

- No igen - szólt Osztap -, most már én is belátom, hogy az autó nem fényűzés, hanem közlekedési eszköz. Nem irigykedik rájuk, Balaganov? Én igen!

Éjjel három óra után az üldözött Antilop megállt egy szakadék előtt. Lent, a mélyben, mintha tányérra helyezték volna, egy ismeretlen városka terült el. Olyan volt, mint egy szabályosan felvágott torta. Hajnali színes ködök lebegtek fölötte. Alig hallható füttyszó és mormogás hatolt el hozzájuk. Nyilván a polgártársak horkolása. Cikcakkos szélű erdő szegélyezte a várost. Az út kanyargó szalagja a mélybe vezetett.

- Paradicsomi völgy - szólt Osztap. - Ilyen városokat éjszaka a legjobb kifosztani, amikor még nem éget a nap. Ilyenkor nem olyan fárasztó.

- Éppen kora reggel van - jegyezte meg Panyikovszkij, és hízelegve nézett a parancsnok szemébe.

- Hallgasson, maga ünneplő szájú! - dörögte Osztap. - Nyughatatlan vénség. A tréfát sem érti!

- Mit csináljunk az Antiloppal? - kérdezte Kozlevics.

- No persze - válaszolt Osztap. - A városba csakugyan nem mehetünk evvel a zöld dézsával. Letartóztatnának. Úgy kell tennünk, ahogyan ilyen esetben előrehaladottabb országokban cselekedni szokás. Rio de Janeiróban például átfesti az ember más színre. Teszi pedig ezt tisztán emberbaráti érzésekből: hogy ne gyötörje a kocsi igazi tulajdonosát, aki netán észrevenné, hogy a kocsijában idegen ember ül. Az Antilop szomorú hírhedettségét jobb lesz elfedni valami új színnel.

Elhatározták, hogy gyalog lemennek a városba, festéket hoznak, de előbb a város közelében biztos menedéket keresnek a kocsi számára.

Osztap fürgén elindult lefelé, és csakhamar meg is pillantott egy ferdére sikerült erdei házat kéken csillogó ablakokkal. A házikó mögött szérű volt; nagyon alkalmasnak látszott arra, hogy a kocsi megbújhasson benne.

Még el sem készült töprengésével: hogyan, milyen elfogadható ürüggyel nyomuljon be a házba, s miként barátkozzék meg a háziakkal, már nyílt is az ajtó, és a lépcsőn megjelent egy jól megtermett férfi. Katonanadrág volt rajta, pléhgombokkal. Az arca halovány volt, mintha viaszból lett volna; kis szürke pofaszakáll borította. Ilyen arcok divatosak voltak a múlt század végén. Abban az időben viseltek a férfiak ilyen alattvalói hűségtől csöpögő, állami hajzattoldalékot. Így, ebben a keretben, kék díszruha, moarészalagon lógó rendjel, aranycsillagos titkostanácsosi öv nélkül szinte természetellenesen hatott ez a szakállviselet.

- Istenem! - motyogta az ember, és két karját a kelő nap felé tárta. - Istenem, mindig ezek az álmok! Mindig ugyanazok az álmok!

Panaszos sírásba kezdett, és a keskeny ösvényen körülcammogta a házat. Egy kakas, amely már harmadszor akart belekezdeni kukorékolásába az udvar közepén, most ijedten eloldalgott, egy-két hirtelen, meggondolatlan mozdulatot téve, s tollazatából is vesztve egynéhány szálat. De hirtelen észbe kapott, felszállt a kerítésre, és erről a biztos pontról közölte most már a világgal, hogy itt a reggel. A hangjában természetszerűleg benne remegett a ház urának különös viselkedéséből származó izgalom.

"Róluk álmodom, ezekről az átkozottakról - ennyit értett Osztap az öreg motyogásából.

Bender csodálkozva vizsgálgatta a pofaszakállas, különös embert, mert ilyen miniszterszerű arcot manapság csak zeneakadémiai portások között talál az ember.

Eközben a különös szerzet befejezte körútját, és újra a tornácnál tűnt fel. Itt megtorpant egy pillanatra, és e szavakkal, hogy: "No, megpróbálom még egyszer" - bement a házba.

- Imádom az öregeket - suttogta Osztap. - Mellettük soha nem, unatkozik az ember. De titokzatos próbálkozásának eredményére mindenesetre várnom kell.

Nem kellett sokáig várnia. Vinnyogó sírást hallott a házból, és az öreg, hátrafelé tántorodva, mint Borisz Godunov Muszorgszkij operájának utolsó felvonásában, újra megjelent a tornácon.

- Én szerencsétlen, én szerencsétlen! - kiáltott Saljapinra emlékeztető hangszínezettel. - Mindig ugyanaz az álom. Ó, ó!

Megfordult, és saját lábában botladozva egyenesen Osztap felé tartott. A nagy kombinátor úgy vélte, hogy ütött a cselekvés pillanata, előlépett a fa mögül, és hatalmasan megölelte a pofaszakállas jelenséget.

- Micsoda?... Ki az, mi ez? - kiabált az öreg.

Osztap nagy óvatosan elengedte a férfiút, megfogta a kezét, és barátságosan megrázta.

- Milyen kedves maga - mondta.

- Kedves, én? - kérdezte az ember, és Bender vállára támaszkodott.

- Persze hogy az - felelte Osztap. - Én is gyakran álmodom.

- És miket?

- Mindenfélét.

- Mégis mit? - akaratoskodott az öreg.

- Vegyes dolgokat. Olyasmiket, amiket az újságok a "Mindenféle" és "Tarkabarka" rovatukban tálalnak fel. Tegnapelőtt például a mikádó temetéséről álmodtam, tegnap meg a szuscsevi tűzoltóosztag jubileumáról.

- Istenem - szólt az öreg. - Istenem, milyen szerencsés ember maga, de még milyen szerencsés ember! Mondja, soha nem álmodott még főkormányzóról vagy miniszterről?

Bender nem volt makacs ember.

- Hogy álmodtam-e? - mondta boldogan. - Persze hogy álmodtam! Megálljon csak, főkormányzóról? Éppen a múlt pénteken. Egész éjjel róla álmodtam. És élénken emlékszem rá, hogy egy rendőrkapitány állt mellette, hímzett bő nadrágban.

- Gyönyörű lehetett - szólt az öreg. - És még nem álmodott soha arról, hogy a cár őfelsége megérkezett Kosztroma városába?

- Kosztromába? Hogyne álmodtam volna! Volt már ilyen álmom is. Várjon csak, mikor is volt csak... Igen, igen, február harmadikán, ebben az esztendőben. Őfelsége a cár mellett, pontosan emlékszem, Frederiksz gróf, a személye körüli miniszter állt.

- Úristen - izgult az öreg. - De hát miért ácsorgunk itt kint? Parancsoljon, fáradjon be. Legyen szerencsém. Megbocsásson, ugyebár nem szocialista, nem párttag?

- Ugyan, hová gondol? - nyugtatta meg Osztap. - Hogy lennék párttag! Pártonkívüli monarchista vagyok. A cárnak, a katonák atyjának alattvalója. És egyáltalán: "Sólymok, fel, szálljatok, elég a szenvedésből!"

- Parancsol egy csésze teát? Egy csészécskét? - motyogta az öreg, és Bendert az ajtó felé húzta.

Kiderült, hogy a házacskában nem volt több helyiség egy szobánál és a folyosónál. A falakon díszegyenruhás férfiak képei függtek. A hajtókájukról ítélve ezek az urak valamikor az Oktatásügyi Minisztériumban teljesítettek szolgálatot. Az ágy rendetlen volt, és arról tanúskodott, hogy a gazdája álmatlan órákat tölt rajta.

- És régen él már így, ebben a remeteségben? - kérdezte Osztap.

- Tavasz óta - felelte az öreg. - Nevem Hvorobjev. Itt akartam új életet kezdeni. És mi lett belőle? Gondolhatja...

Fjodor Nyikityics Hvorobjev monarchista volt, és gyűlölte a szovjetet. Gyűlölte és undorodott tőle. Őneki, a hajdani járási tanfelügyelőnek, a helyi Proletkult^[4] módszertani és pedagógiai szektorát kellett vezetnie. Ettől eredt az undora.

Szolgálata végéig azt se tudta, mit jelentsen ez a szó: "Proletkult", ennélfogva még jobban megvetette. A kollégáknak, az üzemi bizottság tagjainak puszta jelenléte elég ahhoz, hogy a benne támadó utálkozás ideges reszketést idézzen elő. Utálni kezdte az olyan szavakat, mint például: szektor. Szektor! Gondolta volna valaha Fjodor Nyikityics, aki mindent szeretett, ami elegáns, tehát a geometriát is, hogy ezt a nagyszerű matematikai fogalmat, amely egy körív és a kör középpontjától ezen ív végpontjaihoz húzott sugarak által bezárt síkrészt jelenti, hogy ezt is be fogják sározni?

Sok minden dühítette Hvorobjevet a szolgálatban. Az ülések, a faliújság, az államkölcsön. Még otthon sem volt nyugalma. Otthon is volt faliújságja, kölcsöne, gyűlése. Ismerősei, vendégei mindig olyan dolgokról beszéltek, amelyek Hvorobjev nézete szerint proletárszagúak voltak: a fizetésükről, a gyermekek megsegítésére felajánlott havi összegről és a Páncélvonat című színdarab szociális jelentőségéről.

A szovjet életforma elől nem volt menekvés. Amikor mindent otthagyva, elkeseredve, magános sétájára indult, még az utcán, a beszélgető tömegből is néhány megutált, sablonos mondat ütötte meg a fülét:

- ...erre aztán megszavaztuk, hogy kizárjuk a vezetőség tagjai közül.

- ...úgy van, ahogy megmondtam: a Munkás-Paraszt Ellenőrző Bizottság mellett Egyeztető Bizottság is működik. Egyeztető Bizottság!

És rápillantva a plakátra, amely a szovjet polgárokat felhívja, fejezzék be az ötéves tervet négy év alatt, indulatosan ismételgette:

- Kizárni! Vezetőség! Egyeztető Bizottság! Négy év! A pimaszok uralma!

Mikor a módszertani szektor is áttért az osztatlan munkahétre, és a vasárnapi pihenőnap helyett egy violaszínű ötödik napot iktatott be munkaszüneti napnak, Hvorobjev undortól eltelve nyugdíjazását kérte, és elköltözött a városából. Tette pedig azért, hogy az új rendszertől, amely egész életét magának követeli és nyugalmától megfosztja, minél távolabb legyen.

Felköltözött a hegyoldalra, s onnan a városra lenézve, megpróbálta, hogy üdítőbb gondolatokkal foglalkozzék. Gondolt gimnáziumi vizsgáira, a templomi ájtatosságokra, melyeket a cári család tagjainak névünnepe alkalmából tartottak, gondolt a Közoktatásügyi Minisztériumban vele szolgált rokonaira. De kínos meglepetésére gondolatai mindig kellemetlen területekre tévedtek, rendesen szovjet dolgokra. "Mit csinálhatnak most ott, abban az átkozott Proletkultban?" - gondolta.

Erre aztán a lázító epizódok egész sora rajzott fel benne: a májusi és októberi felvonulások, a klub családias estéi előadásokkal és sörözésekkel, a módszertani szektor félévi költségvetése...

- Mindenemtől a szovjethatalom fosztott meg - gondolkozott hangosan a hajdani tanfelügyelő. - Rangomtól, rendjelemtől, tekintélyemtől. És elvették a pénzemet a bankból. Még a gondolataimat is kicserélték. De maradt még egy szféra - ebbe nem tudtak még betörni a bolsevikok: ez az álmok országa, az álmoké, amiket Isten ad nekünk. Az áhított nyugalmat meghozza az éjszaka. Álmaimban csak azt látom, ami kellemes.

És az Úr mindjárt az első éjszakán rettenetes álmot küldött szegény Fjodor Nyikityicsre. Azt álmodta, hogy egy hivatal petróleumvilágította folyosóján ül. Ült, és tudta, hogy minden pillanatban kidobhatják az intézményből. Hirtelen nyílik a vasajtó, hivatalnokok jönnek ki, és azt kiáltják: "Hvorobjevet társadalmi munkára kell befogni!" Ő el akar futni, de nem bír.

Fjodor Nyikityics tehát felébredt az éj közepén. Istenhez fohászkodott, és megmagyarázta, hogy itt nyilvánvalóan valami tragikus tévedésről van szó, mert ez az álom nyilvánvalóan egy felelős, sőt bizonyára kommunista elvtársnak volt szánva, és helytelen címzés folytán ő álmodta végig. Ő, Hvorobjev, kezdetnek mindenesetre azt szeretné álmodni, amint a cár kivonul az Uszpenszkij székesegyházból.

A fohász után megnyugodva újra elaludt, de most megint az történt, hogy az imádott cár képe helyett az üzemi bizottság elnökének, Szurzsikov elvtársnak arcát látta.

És ettől fogva éjről éjre megfoghatatlan következetességgel mindig ugyanazok a szovjet álmok háborgatták. Éspedig a Tagsági díj, a Faliújság, a Gigant állami gazdaság, az Első Népkonyha ünnepélyes megnyitása, a Halotthamvasztók Baráti Körének elnöke és a Szovjet Repülőrekordok.

A monarchista vinnyogott álmában. Nem akarta látni a Halotthamvasztók Baráti Körének elnökét. Ő a régi Duma szélsőjobboldali képviselőjét, Puriskevicset, Tyihon pátriárkát, Dumbadzét, Jalta kerületi főnökét, vagy legalább egy egyszerű iskolafelügyelőt szeretett volna álmában látni. De ebből nem ehetett. A szovjet rendszer benyomakodott a szegény monarchista álmaiba.

- Mindig ugyanazok az álmok! - fejezte be mondókáját könnytől fuldokló hangon. - Átkozott álmok!

- Cudar egy eset - mondta Osztap részvevőén. - Ám ahogy mondani szokás: a lét határozza meg tudatunkat. Ha már itt él a szovjet államban, az álmai se lehetnek mások, mint szovjet álmok.

- Nincs egy percnyi pihenőm - panaszolta tovább Hvorobjev. - Legalább valaki másról álmodnék. Már mindenkivel beérném. Jó, hát ne legyen Puriskevics. Bánom is én, legyen Miljukov. Ő legalább főiskolát végzett ember volt, és lelke mélyén monarchista. De mindig csak szovjet antikrisztusokat álmodom helyettük!

- Hát majd én segítek magán - biztatta Osztap. - Én már gyógyítottam barátaimat és ismerőseimet Freud módszere szerint. Álom. Mi az az álom? Nagy semmi. A fő feladat az álom előidézőjét eltávolítani. A maga esetében az álmot előidéző ok a szovjethatalom. Ezt az okot ebben a pillanatban nem tudom eltávolítani. Most erre nem érek rá. Tudja, én sportember és turista vagyok. Abban fő a fejem, hogyan javítom meg az autómat. Ehhez pedig a maga engedélye kell, hogy az autómat beállíthassam a pajtájába. Ami pedig az álmait illeti, ne legyen rá többé gondja. Az álmainak előidézőjével majd végzek az úton hazafelé. Egyelőre engedje meg, hogy az autóversenyt befejezhessem.

A gyötrő álmaiba belebutult monarchista készséggel megengedte a kedves, részvevő fiatalembernek a szérű használatát. A hálóingre felkapta nagykabátját, meztelen lábára sárcipőt húzott, és Bender nyomában kiment az udvarra.

- Szóval remélhetek? - kérdezte korai látogatója nyomában totyogva.

- Biztos lehet benne - felelte könnyedén a parancsnok. - Mihelyt megszűnik a szovjethatalom, mindjárt könnyebben fogja magát érezni, meglátja.

Félóra múlva az Antilop el volt rejtve. A felügyeletet Kozlevicsnek és Panyikovszkijnak kellett ellátnia. Bender és Balaganov a városba indult festéket venni.

A két tejtestvér tehát lépdelt, szembe a nappal, a város felé. Szürke galambok sétálgattak a házak ereszén. A fellocsolt fajárdák tiszták és hűvösek voltak.

Annak, akinek rendben van a szénája, milyen élvezet reggel kilépni a háza kapuján, egy pillanatra megállni a kapuban, zsebbe nyúlni, kivenni egy skatulya gyufát, amelyen egy repülőgép látható, propellerje helyén fügét mutogató kézzel, ezzel a felírással: "Felelet Curzonnak", gyönyörködni a csomag cigarettában, rágyújtani és a gomolygó füsttel megijeszteni a hasán aranypaszományt viselő méhecskét.

A reggel hangulata, a tiszta utcák, az ezüstszürke galambok látványa érthetően nagy hatással volt Bender és Balaganov lelkére. Úgy tetszett nekik, mintha az ő lelkiismeretük is teljesen tiszta volna, mintha őket is mindenki kedvelné, és úgy érezték magukat, mint két vőlegény, akik menyasszonyuk látogatására mennek.

Útjukat hirtelen elállta egy úr. Összerakható festőállvány és fényezett festékesláda volt a kezében. Ez az ember olyan zavarodottnak látszott, mintha most ugrott volna ki egy égő házból, és nem tudott volna a lángokból megmenteni egyebet a festőállványnál és festékesládájánál.

- Nem szégyelli magát?

- Miért?

- Pénzt, drága pénzt adni festékért?

- No igen, egy kissé bánt a dolog. Buta egy helyzet, az igaz. De hát mit tehetnénk? Csak nem mehetünk festékért instanciázni a tanácshoz, "A csalogány himnusza című remekmű elkészítéséhez? Megadnák, de ezzel egy napot elvesztünk.

A bádogdobozokban, üveghengerekben, hordókban, szakadt papírcsomagokban tárolt száraz festékek ünnepi külsőt adtak a festékesboltnak.

A parancsnok és a szerelő válogatni kezdtek.

- Fekete, az gyászos - szólt Osztap. - Zöld nem kell, ez a meghiúsult remények színe. Lila? Nem. Lilára festett autóban menjen a bűnügyi nyomozóosztály főnöke sétakocsizásra. A rózsaszín parlagi, a kék köznapi; a vörös nagyon is lojális, alázatos. Sárgára fogjuk az Antilopot festeni. Egy kissé rikító lesz, de mindenképpen szép.

- Hát maguk micsodák? Festők? - kérdezte tőlük a cinóberrel összekent állú boltos.

- Festők vagyunk - felelte Bender. - Csata- és tengeriképeket alkotunk.

- Hát akkor rossz helyen járnak itt - szólt a boltos, és kezdte lerakni a pultról a dobozokat és a csomagokat.

- Hogyhogy rossz helyen? Hát hova menjünk?

- Szembe!

A boltos az ajtóhoz vezette a két barátot, és rámutatott egy cégtáblára az utca túlsó oldalán. Egy lófej volt ráfestve, és kék alapon fekete betűkkel ez a felírás: "Zab és széna."

- Hát ez nagyon szép és jó - felelte Osztap -, száraz és zöld takarmány háziállatoknak. De hát mihez kezdjünk vele mi, festők? Nem látom az összefüggést.

Természetesen volt összefüggés a dolgok között, éspedig lényeges. Osztap rá is jött, mihelyt a boltos magyarázni kezdte.

A város régóta kedveli a festészetet, és az idetelepedett négy festő itt alapította meg a "Dialektikus festőművészek" nevű csoportot. Felelős szovjet vezetők arcképeit festették, és eladták a múzeumnak. Idővel azonban jóformán valamennyi helyi nagyságot lefestették, és a "Dialektikus festőművészek jövedelme lényegesen megcsappant. Ez még hagyján. A megpróbáltatás napjai akkor nehezedtek rájuk, mikor Feofan Muhin festő is letelepedett a városban.

Első munkája nagy feltűnést keltett. A vendéglátó tröszt vezetőjének arcképe volt. Feofan Muhin messze maga mögött hagyta a dialektikusokat. A vendéglátó tröszt vezetőjét nem olajban, nem temperában, nem vízfestményben, nem szénben, nem gouache-ban, nem ceruzarajzban készítette el, hanem zabszemekből rakta össze. Mikor a festő a képet szekéren a múzeumba vitte, a ló nyugtalanul forgatta fejét, és nyerített.

Idők folyamán Muhin más gabonafélék technikáját is alkalmazta. Kirobbanó sikere volt köles-, mák-, búzaportréival, merész kukoricavázlataival, rizsből készült tájképeivel és rozsból teremtett csendéleteivel. Erre egy csoportkép megalkotásába fogott. A hatalmas vászon a járási tervbizottság ülését ábrázolta. Ezt a képet Feofan borsóból és babból készítette. Lelke mélyén azonban mégis a zabhoz vonzódott, hiszen ennek köszönhette karrierjét, ezzel vetette ki a dialektikusokat a nyeregből.

- Természetesen zabbal a legkönnyebb - jegyezte meg Osztap. - Rubens és Raffaello, amilyen hülyék voltak, olajjal kínlódtak. Mi, akárcsak Leonardo da Vinci, ugyancsak félkegyelműek vagyunk. Adjon csak sárga zománcfestéket.

Mikor fizetésre került a sor, Osztap még megkérdezte a beszédes boltost:

- Igaz, ki is az a Plotszkij-Pocelujev? Mi ugyanis nem vagyunk idevalósiak...

- Plotszkij-Pocelujev ismert főfunkcionárius Moszkvában, városunk szülötte. Most itt tölti szabadságát.

- Persze, persze - szólt Osztap. - Köszönjük a felvilágosítást. Viszontlátásra!

Az utcán újra találkoztak a dialektikusokkal. Sóvárgó pofával álltak az út közepén, mint kárvallott cigányok a keresztúton. Mellettük, fegyverpiramis gyanánt, festőállványaik tornyosultak.

- No, veteránok, mi a baj? - kérdezte Osztap. - Elvétettétek Plotszkij-Pocelujevet?

- El - nyafogták. - Kicsúszott a körmeink közül.

- Talán Feofan kaparintotta el? - kérdezősködött tovább, hogy jólértesültségét fitogtassa.

- Már festi is az a kontár - felelte a Navarrai. - Zabba. Azt mondja, visszatér régi technikájához. A gazember a műfaj válságát panaszolja.

- És hol van a műterme ennek az élelmes fickónak? - tudakolta Osztap. - Kedvem volna megnézni.

A festők - hiszen ráértek - elkísérték Osztapot és Balaganovot Feofanhoz. Feofan a kertjében, szabadban dolgozott. Kis asztalkán ült, előtte Plotszkij-Pocelujev; szemre igen félénk ember volt. Lélegzet-visszafojtva figyelte a festőt, aki a háromcservonyeces bankjegyen látható magvetőhöz hasonlóan, egy zsákocskából tele kézzel szórta a zabot a vászonra. Muhin arca komor volt. Zavarták a verebek. Szemtelenül rárepültek a képre, és egy-egy festői részlettel tovarepültek.

- Hogy állunk a tavaszi vetéssel? - kérdezte Osztap, fejét a kerítés rácsain bedugva. - A vetési kampány, mint látom, szép eredményeket ígér. Százpercentes hozamot! Különben hát ez is valami? Mi ez ahhoz képest, amit Moszkvában láttam? Ott valaki hajból készített festményt. Óriási vásznat sok figurával, de ide figyeljen, ideológiai szempontból kifogástalan festményt, noha a festő pártonkívüli egyének haját is felhasználta; márpedig ezt mindenképpen eltévelyedésnek kell minősítenem. Ismétlem azonban, ideológiai szempontból tökéletesen kifogástalan munka volt. A festmény ezt a címet viselte: Pahom apó és a traktor. A kép annyira különös volt, hogy nem tudtuk, mit tartsunk felőle. Az is előfordult, hogy a képen égnek meredtek a hajszálak. Egy szép napon a hajak megőszültek, és Pahom nagyapó, valamint a traktor eltűnt. A művész azért mégis bezsebelt az ötletért másfélezer rubelt. Azért mondom, Muhin elvtárs, ne legyen úgy eltelve a remekével. A zabja egy szép napon kikel, kalászba szökken, de maga nem fogja learatni.

A festők nevettek. De Feofan nem jött ki a sodrából.

- Abban, amit mond, ellentmondást látok - jegyezte meg, és tovább folytatta a magvetést.

- Nos jó - nyilatkoztatta ki Osztap elbúcsúzva. - Csak vesse a jót, a szépet, az örökkévalót, majd meglátjuk, mi lesz belőle a végén. És ég veletek, veteránok. Dobjátok el olajfestékeiteket! Térjetek át mozaikfestészetre. Csináljatok festményeket anyacsavarokból, kampósszögekből, srófokból. Portré anyacsavarokból! Gondoljátok meg, milyen remek ötlet!

A nap további folyamán az antilopisták autójukat festették. A kocsi estefelé szinte felismerhetetlenné vált; a tojássárga minden árnyalatában tündökölt.

Másnap, szürkületkor az újjávarázsolt Antilop elhagyta a vendéglátó pajtát, és délnek fordult.

- Sajnálom, hogy nem búcsúzhattam el a házigazdától - mondotta Osztap -, de oly édesen aludt az öreg, hogy nem volt szívem felkelteni. Hátha éppen egy szép álmát zavartam volna meg. Mondjuk, éppen azt, hogy Dvulogij metropolita megáldja az Oktatásügyi Minisztérium főtisztviselőit a Romanov-ház háromszázéves jubileumán.

Ebben a pillanatban felhangzott mögöttük az erdei házból a már jól ismert vinnyogás.

- Mindig ugyanaz az álom... - nyögte az öreg Hvorobjev. Ó, istenem, istenem!

- Úgy látszik, csalódtam - jegyezte meg Osztap. - Mégsem Dvulogij metropolitáról álmodott, hanem a "Pöröly és udvarház" nevű irodalmi csoport közgyűléséről. Eh, ördög vigye az egészet! Minket hív a magunk dolga Csernomorszkba.

Mi mindennel foglalkoznak az emberek!

Mert két világ van. A nagy világ mellett, amelyben nagy emberek, nagy dolgok vannak, létezik egy másik világ kis emberekkel és kicsiny dolgokkal. A nagy világban találták fel a Diesel-motort, írták a Holt lelkek-et, építették a dnyeperi vízierőművet, és ott repülték körül a földet. A kis világban találták fel a nyivákoló vásári léggömböt, írták a Juppaj-déja, juppaj-do című dalt, és itt kreálták az "attasé" szabású nadrágot. A nagy világban az emberiség boldogítására való törekvés hajtja az embereket. A kicsi az ilyen fennkölt céloktól idegen. E világ lakóinak csak egy a céljuk: megélni, egyik napról a másikra, lehetőleg éhezés nélkül.

A kis emberek a nagyok mögött topognak. Belátják, hogy összhangban kell élniük a korral, másképp nem találhatnak vevőt nyomorúságos portékáikra. A szovjetkorszakban is hasonló a helyzet: ha a nagy világban eszmei erőműveket létesítenek, a kis világ is mozogni kezd. Az emberhangyák világában minden elért eredmény alá odatolják a kommunista ideológia gránittömbjét. A vásári léggömbön például Chamberlain éppúgy van ábrázolva, mint volt az Izvesztyijá-ban. A népszerű sláger lakatoslegénye, hogy elnyerje a szép komszomollány szerelmét, három refrén folyamán nemcsak hogy teljesíti, de túl is teljesíti valamennyi normát. És mialatt a nagy világban nagy és heves viták dúlnak az új életforma kialakításáról, a kis világ már fel is készült rá: van már "Az élmunkás álma" nyakkendő, a Tolsztoj-zubbony mellett megjelenik a Gladkov-kabát, van gipszszobrocska A fürdő kolhozlány címmel, és hirdetik "A dolgozó méh szerelme" nevezetű női izzlapot.

Új áramlatok jelentkeznek a rejtvények, szórejtvények, képtalányok terén is. Az ódivatú rejtvényeknek befellegzett. A napilapok és folyóiratok "Szellemes időtöltés" vagy "Az agytekervények tornája" című rovatának szerkesztői határozottan elutasítják az ideológiát nélkülöző árut. És mialatt a nagy világ dübörgött megújhodásában, és traktorgyárak, hatalmas gabonagyárak egész sorát hozta létre, azalatt az öreg Szinyickij, a rejtvényköltő, üveges szemmel meredt szobája mennyezetére, és betűrejtvényt ihlett az "iparosítás" szóra.

Szinyickij egy gnómra emlékeztetett. Címfestők festenek hozzá hasonló, piros sapkás gnómfigurákat esernyőüzletek cégtábláira, amint kedélyesen rákacsintanak az arra menőre: sürgősen vegyen selyemernyőt vagy ezüst kutyafejes sétabotot! Szinyickij hosszú, sárguló szakálla az asztal mellett épp a papírkosárba lógott.

"Iparosítás", suttogta mind keservesebben, és szótlanul mozgó ajka olyan színű volt, mint a nyers darált hús.

Szokása szerint a rejtvénycsinálásra ítélt szavakat szótagokra darabolta.

- I-pa-ro-sí-tás.

Így már jó volt. Szinyickij előtt egy jó kövér szótagrejtvény lebegett. Olyan, amelynek eszmei tartalma van, olvasáskor könnyűnek tetsző, megfejtéskor nehéznek bizonyuló lenne. Csak a szó végétől idegenkedett.

- Mi az, hogy "sítás"? - erőlködött az öreg. - Még ha "csipás" volna.

Félórai töprengés után, habár még mindig nem tudta, mit fog majd kezdeni az utolsó szeszélyes szótaggal, úgy döntött, hogy a vége majd magától is kialakul, és nekilátott munkájának. Rejtvénykölteményét egy régi főkönyv kitépett "Tartozik" oldalán kezdte el.

Az erkély fehér üvegablakán át virágzó akácok, foltozott háztetők látszottak, s a távolban egy éles, kék vonal, a tenger és a látóhatár találkozásánál. Csernomorszkban a déli nap kábító hőséggel árasztja el a várost.

Az öreg elgondolkodott, és papírra vetette a kezdő sorokat:

- Feleségem révén... - ismételte az aggastyán elégedetten, hogy rímet találjon a "révén" szóra. A rejtvényszerző szakállát fogva végigment a szobán. Hirtelen világosság gyúlt az agyában:

A hátralevő résszel, bár nem könnyen, de mégis megbirkózott:

Szinyickij kimerülten lehanyatlott egy székbe, és lehunyta szemét. Hetvenéves volt, és ötven éve szerzett talányokat, szójátékokat, kép- és szótagrejtvényeket. De a tiszteletre méltó rejtvényszerzőnek sose esett ily nehezére a munka, mint most. Teljesen elmaradt az élettől, politikailag analfabéta volt, és ifjú vetélytársai könnyedén legyőzték. Olyan remek ideológiai feltálalásban hozták feladványaikat a szerkesztőségekbe, hogy az öreg sírt az irigykedéstől. Hogy is mérkőzhetett volna meg például a következő fejtörővel:

SZÁMTANI FELADVÁNY

Az öreg kitépte magát keserű gondolatai közül, és ismét nekilátott a "Tartozik" felírású ívnek. Ekkor rövidre vágott, nedves hajú leány jött be a háta mögött a szobába, vállán fekete fürdőruhával.

Némán kilépett az erkélyre, a nedves fürdőruhát ráakasztotta a korhadt fakorlátra, és letekintett. Nyomorúságos udvart látott maga alatt, mint oly sok éven át, koldusszegény udvart, melyben szétvert ládák hevertek, szénportól piszkos macskák szaladgáltak, és egy bádogos kalapálva javított egy vedret. Az első emeleten háziasszonyok beszélgettek nehéz életükről.

Ezeket a beszélgetéseket se először hallotta a leány, a macskákat név szerint ismerte, és úgy tűnt fel neki, mintha a bádogos ugyanazt a vedret foltozná már hosszú évek óta. Zoszja Szinyickaja visszajött a szobába.

- Az ideológia felfalt engem - hallotta nagyapja mormogását. - De mi köze az ideológiának a rejtvényhez? A rejtvényekkel való munka...

Zoszja az öreges ákombákomra pillantott, és nyombán felkiáltott:

- Mit firkáltál itt össze? Hát ez megint micsoda? "Az utolsó, isten úgy'se, Folt, de franciául." Magad mondtad, hogy a szerkesztőségben nem vesznek át olyan rejtvényeket, amelyekben klerikális meg kozmopolita kifejezések fordulnak elő.

Szinyickij felhördült:

- Hol van benne Isten? Hol? Bizony nincs - mondta, remegő kézzel levette orráról a fehér foglalatú szemüveget, és az ív után nyúlt.

- Van Isten - mondta szomorúan. - Kiderült, hogy van. Ismét hibát követtem el. Ó, milyen kár! És kárba vész a szép rím.

- Akkor írj "Isten" helyett "sorsot" - mondta Zoszja.

De a megrémült Szinyickij elutasította a sorsot.

- Ez is misztikum. Már tudom. Ó, hogy megint hibát csináltam! Mi lesz ebből, Zoszenyka?

Zoszja közönyös tekintettel nézett nagyapjára, és azt tanácsolta, költsön új rejtvényt.

- Egyre megy - mondta. - Egy "ás"-ra végződő szóval úgyse tudsz megbirkózni. Emlékszel még, mennyit kínlódtál a villamosítás"-sal?

- Ohó - felelte élénken az öreg -, akkor első résznek a "villa" szót vettem, és azt írtam: "Az elsőmmel szénát hány az, kinek van szénája". Erre jó rím lett volna a "ruhája". De nem fogadták el, azt mondták, gyenge. Hiába, melléfogtam.

Aztán az öreg asztalhoz ült, és nekilátott, hogy kidolgozzon egy ideológiailag megtámadhatatlan nagy rejtvényt. Először lerajzolt egy libát, mely egy L betűt tart a csőrében. A betű nagy volt és súlyos, mint egy akasztófa. A munka jól ment.

Zoszja hozzáfogott, hogy terítsen ebédre. A tükrös pohárszékből az asztalra tette az evőeszközöket. Az asztalon megjelentek a kővetkező tárgyak: egy porcelán levesestál, melynek fülei letörtek, tányérok virágocskákkal és virágocskák nélkül, megsárgult villák, sőt egy befőttestál is, jóllehet ebédre semmiféle kompótra nem számíthattak.

Szinyickijéknek általában rossz soruk volt. A rejtvények több izgalmat hoztak a házba, mint pénzt. A házikoszttal, amelyet az öreg rejtvényszerző néhány ismerős polgárnak adott, és ami a család fő bevételi forrását alkotta, szintén rosszul állt a dolog. Podviszockij és Bomze szabadságra utazott. Sztuljan elvett egy görög nőt, és most otthon étkezett. Pobiruhin pedig, akit a tisztogatási eljárás folyamán a megbízhatatlanok listájára helyeztek, felindulásában minden étvágyát elvesztette, és lemondott az ebédekről. A városban kószált, megszólította az ismerőseit, és mindig ugyanazt a gúnnyal teli mondatot hangoztatta: - Hallotta az újságot? A tisztogatási eljárás után a megbízhatatlanok listájára helyeztek. Mire olykor egyik-másik ismerőse részvéttel így felelt: - Szép kis dolgokat műveltek ezek a rablóvezérek, Marx és Engels! - Némelyek azonban nem feleltek semmit, izzó pillantással Pobiruhinra sandítottak, és aktatáskájukat lóbálva továbbmentek. Valamennyi kosztos közül mindössze egy maradt, ez is már egy hete tartozott a kosztpénzzel, arra hivatkozva, hogy a hivatalában késedelmeskednek a fizetések folyósításával.

Zoszja, elégedetlenül megrándítva vállát, kiment a konyhába. Amikor visszajött, már az asztalnál ült az utolsó kosztos, Alekszandr Ivanovics Korejko.

Szolgálaton kívül Alekszandr Ivanovics nem volt oly félénk, elnyomott ember. Mindamellett gyanakvó, óvatos tekintete egy pillanatra se változott meg. Most figyelmesen nézte Szinyickij új rejtvényét. A szép libás képen egy zsák is látható, amelyből a következő holmik kandikáltak ki: T betű, fenyőfa, amely mögött felkel a nap, és egy kottasoron ülő veréb. A rejtvény felfelé fordított vesszővel végződött.

- Ezt bizony nem gyerekjáték megfejteni - mondta Szinyickij, és nagy körben sétálni kezdett kosztosa körül. - Ezen jócskán kell majd kotlania!

- Ugyan, ugyan - felelte mosolyogva Korejko. - Csak ez a liba zavar. Mi a csudának van itt ez a liba? Ahá! Megvan! Kész! Harcban küzdöd ki a jogodat!

- Igen - mondta az öreg csalódva, elnyújtott hangon. - Hogy jött rá ilyen gyorsan? Maga hallatlanul tehetséges ember. Rögtön látni, hogy elsőosztályú könyvelő.

- Másodosztályú - javította ki Korejko. - De kinek csinálta ezt a rejtvényt? A sajtó számára?

- A sajtó számára.

- Teljesen céltalan munka volt - mondta Korejko, és kíváncsian nézte a borscs-levest, melyen kis arany zsírkarikák úszkáltak. A borscsban volt valami kincstári jelleg, valami altisztszerű. - Harcban küzdöd ki a jogodat: az eszerek jelszava. Nem alkalmas kinyomtatásra.

- Édes jó Istenem - sóhajtott fel az öreg. - Ó, Mária a mennyekben! Megint bakot lőttem. Hallod, Zoszenyka? Már megint melléfogtam. Most mitévő legyek?

Megnyugtatták az öreget. Valahogy elkészült az evéssel, aztán nyomban felállt, összegyűjtötte rejtvényeit, melyeken egy héten át dolgozott, felvett egy szalmakalapot, és így szólt:

- Most pedig, Zoszenyka, elmegyek az Ifjúsági Hírek-hez. Kicsit aggódom az algebrai feladvány miatt, de azért azt hiszem kapok tőlük pénzt.

Az Ifjúsági Hírek című Komszomol-újságnál gyakran elutasították az öreget, szemrehányást tettek neki elmaradottsága miatt, de azért egész jól bántak vele, és végeredményben ez a lap volt az egyetlen hely, ahonnan vékonyka pénzpatakocska csörgedezett az öreg felé. Szinyickij elvitte az egyik szórejtvényt (evvel a mondattal kezdődött: "Első szótagom a tenger fenekén búvik"), két kolhoz-betűrejtvényt és egy algebrai feladványt, amelyből igen bonyolult szorzások és osztások után az derült ki, mennyivel nagyszerűbb a szovjet kormányzat minden más kormányformánál!

Amikor a rejtvényszerző elment, Alekszandr Ivanovics komoran vizsgálgatni kezdte Zoszját. Alekszandr Ivanovics főképpen ezért járt étkezni Szinyickijékhez, mert itt jó és olcsó volt, amit adtak. Azonfelül alapelvként tűzte maga elé, hogy mivoltát egy pillanatra sem felejti el. Szeretett arról beszélni, milyen nehéz ilyen siralmas fizetéssel megélni a nagyvárosban. Egy idő óta azonban ezek az étkezések elvesztették azt az elvont és meghatározó jelentőségüket, amelyet azelőtt minőségüknek és áruknak tulajdonított. Ha kívánták volna tőle, és ő nyíltan megtehette volna, akkor egy ebédért nem hatvan kopejkát fizet, mint most, hanem szívesen megad érte három-, sőt ötezer rubelt.

Alekszandr Ivanovics, az aszkéta, aki tudatosan csörgette pénzügyi láncait, aki lemondott arról, hogy még csak rá is nézzen olyasmire, ami többe kerül fél rubelnél, de közben dühöngött, hogy milliói elvesztésétől tartva nem adhat ki nyíltan száz rubelt - oly elszánt szerelemre gyulladt, amelyre csak az erős, kemény és végtelen várakozástól elkeseredett ember képes.

Ma végre elhatározta, megvallja Zoszjának érzéseit, és felajánlja kezét, melyben aprókat lüktetett a gonosz kis érverés, valamint a szívét, melyre a meséből ismeretes abroncs volt rákovácsolva.

- Igen - mondta -, így van ez, Zoszja Viktorovna.

Miután Korejko polgártárs ezt közölte a leánnyal, fogott az asztalról egy hamutartót, melyen a forradalom előtti jelszó díszlett: "Ember, ne bosszantsd a feleséged!", és figyelmesen nézegette. Itt azonban meg kell állapítanunk, hogy nincs olyan leány a földkerekségen, aki legalább egy héttel előre ne tudná, hogy szerelmi vallomásban lesz része. Ezért hát Zoszja Viktorovna megállt a tükör előtt, és bánatosan felsóhajtott. Megvolt az a sportos jelleg rajta, amelyet az utóbbi években minden csinos lány megszerzett. Miután ellenőrizte ezt a körülményt, leült Alekszandr Ivanoviccsal szemben, és felkészült arra, amit hallani fog. De Alekszandr Ivanovics nem szólt semmit. Csak kétféle szerepet ismert: az alkalmazottét és a földalatti milliomosét. Harmadikat már nem.

- Hallotta az újságot? - kérdezte Zoszja. - Pobiruhint kiseprűzték a tisztogatásnál.

- Már nálunk is megkezdődött az akció - felelte Korejko. - Sokan fognak röpülni. Például az ifjabb Lapidusz. Igen, és az idősebb Lapidusz is megéri a pénzét...

Itt észrevette Korejko, hogy a szegény alkalmazottak ösvényét tapossa. Ismét ólmos gondolatok fészkelték magukat agyába.

- Így van ez - mondta. - Így él az ember magányosan, anélkül, hogy ismerne bármily örömöt.

- Anélkül, hogy ismerne mit? - kérdezte kissé felélénkülve Zoszja.

- Anélkül, hogy ismerné egy nő szerelmét - mondta Korejko fojtott hangon.

És bár Zoszja egyetlen szóval sem sietett a segítségére, kifejtette gondolatait.

Ő már öreg, mondta. Illetve, nem is öreg, csak éppen már nem fiatal. Tulajdonképpen nem is volt fiatal, de az idő múlik, az évek egyre szaporodnak. És az évek múlnak. És éppen az, hogy így eljár az idő, mindenféle gondolatot juttat az ember eszébe. Például a házasság gondolatát. De ne gondolja senki, hogy ő ilyen vagy olyan ember. Ő általában jó ember. Teljesen ártalmatlan, jámbor lélek. Kell, hogy részvéttel viseltessenek iránta. Sőt, az az érzése, hogy őt szeretni is lehet. Ő nem holmi kamasz, és nem szeret a levegőbe beszélni. Miért ne menne hozzá egy leány feleségül?

Miután Alekszandr Ivanovics ily félénk formában megvallotta érzéseit, mérgesen nézett Zoszjára.

- Igazán kidobhatják az ifjabb Lapiduszt? - kérdezte a rejtvényszerző unokája.

Aztán anélkül, hogy feleletet várt volna, rátért a dologra.

Ő mindent nagyon megért. Az idő csakugyan szörnyű gyorsan múlik, hisz még egész rövid ideje csak tizenkilenc éves volt és ma már húsz. És további egy esztendő múlva huszonegy lesz. És hogy ő sosem gondolta, hogy Alekszandr Ivanics afféle jöttment. Ellenkezőleg, mindig meg volt róla győződve, hogy jó ember. Jobb, mint sokan mások. És természetesen rászolgált minden jóra. De most ő maga is éppen a keresés állapotában van, azaz... még maga se tudja, minek az állapotában. S különben is e pillanatban nem tudna férjhez menni. És milyen élet is várna rájuk? Alekszandr Ivanovicsnak, mondjuk ki kereken, mindössze negyvenhat rubel fizetése van havonta. És ő még nem is szereti Alekszandr Ivanovicsot, ami, hogy általánosságban beszéljünk, nagyon fontos dolog.

- Hogyhogy negyvenhat rubel? - mondta hirtelen Alekszandr Ivanovics rémisztő hangon, és teljes nagyságában felemelkedett. - Nekem... én...

Többet nem mondott, úgy megijedt. Beleesett a milliomos szerepébe, ami csak a pusztulásával végződhet.

Úgy megijedt, hogy valamit mormogni kezdett, ami olyasformán hangzott: "A pénz nem boldogít." De e pillanatban szuszogást hallottak az ajtó mögül. Zoszja kiszaladt a folyosóra.

A nagyapa állt ott kristályosan csillogó óriási szalmakalapjában.

Nem tudta rászánni magát, hogy belépjen. Bánatában a szakálla szétterült, mint a legyező.

- Ilyen hamar? - kiáltotta Zoszja. - Mi történt?

Az aggastyán rávetette könnyes, súlyos pillantását.

A megrémült Zoszja megfogta az öreget szúrós, hegyes vállánál fogva, és behúzta a szobába. Szinyickij félórán át a díványon feküdt és remegett.

Hosszú rábeszélés után végre hozzáfogott, hogy előadja a történteket.

Minden pompásan ment. Az Ifjúsági Hírek szerkesztőségéig minden zavaró mozzanat nélkül elverekedte magát. Az Agysport rovat vezetője rendkívül udvariasan fogadta.

- Kezet nyújtott, Zoszenyka - sóhajtott az öreg. - Üljön le, Szinyickij elvtárs, mondta. Aztán rögtön iszonyúan megrémített. Tudja, kérem, mondta, hogy ez az osztály feloszlik? Új szerkesztőnk van, és az kijelentette, hogy az olvasóinknak semmi szükségük agysportra, hanem... Képzeld el, Zoszenyka... Dámajátékrovat kell nekik. És most mi lesz, kérdeztem. Semmi, mondta a rovatvezető. Az ön anyagát többé nem használhatjuk, punktum. De a szórejtvényeket nagyon megdicsérte. Valósággal puskini sorok, mondta, kivált ezek: "Első szótagom a tenger fenekén búvik, a tenger fenekén pedig a második."

Az öreg rejtvényköltő még sokáig reszketett a díványon, és panaszkodott, mennyire elharapódzik mindenfelé a szovjet ideológia.

- Újabb tragédia! - kiáltott fel Zoszja.

Fejére kapta kalapját, és az ajtóhoz ment. Alekszandr Ivanovics követte, jóllehet tudta, hogy nem illő dolog elkísérni.

Az utcán Zoszja belékarolt Korejkóba.

- De azért jó barátok maradunk, ugye?

- Jobb lenne, ha feleségül jönne hozzám - morogta őszintén Korejko.

A tágas, nyitott műásványvíz-büfékben fiatalemberek tolongtak kalap nélkül, fehér ingben, könyökig felgyúrt ujjal. A polcokon fémcsőrű, kék szódavizes üvegek álltak. Forgatható állványon hosszú üvegcilinderek sorakoztak különféle csillogó szörpfajtákkal, mint a gyógyszertárakban. Fájdalmas képű perzsák szénserpenyőben diót pirítottak, melynek égett szaga odacsalogatta a járókelőket.

- Kedvem volna moziba menni - mondta szeszélyeskedve Zoszja. - És szeretnék diót és egy jó szörpöt.

Zoszjáért Korejko mindenre kész volt. Már elhatározta, hogy fogadalmát kissé megszegve, öt rubelt áldoz egy lakomára, azonban zsebében a Kavkaz cigaretta lapos pléhdobozában kétszázötvenes címletekben tízezer rubel szorongott. Ha elmebajos lett volna, és elhatározza, hogy legalább egyetlen bankjegyet napvilágra hoz, akkor se tudták volna semmilyen moziban felváltani.

- Mindig visszatartják a fizetésünket - mondta kétségbeesve. - Nagyon pontatlanul fizetnek bennünket.

Ebben a pillanatban a sétálók tömegéből kivált egy fiatalember, pompás szandált viselt meztelen lábán. A kezét felemelve üdvözölte Zoszját.

- Hódolat és üdv! - mondta. - Van két mozijegyem. Nem volna kedved jönni? De akkor máris indulnunk kell.

És a fiatalember, aki oly figyelemre méltó szandált viselt, a Hová mész?" (azelőtt "Quo vadis") nevű mozi elmosódott cégtáblája felé vonta Zoszját.

Ezen az éjszakán a hivatalnok-milliomos nem aludt otthon. Reggelig csavargott a városban, tompán rámeredt a fényképészek kirakataiban látható anyaszült meztelen csecsemőkre, lábával feltúrta a homokot a körúton, és lebámult a kikötő mélyébe, ahol szem elől rejtőző gőzösök tárgyaltak egymással, a rendőrség füttyei harsantak, és a világítótorony vörös fénye forgott.

- Átkozott egy ország! - morogta Korejko. - Ahol egy milliomos nem viheti moziba a menyasszonyát.

Mert Zoszjában már a menyasszonyát látta.

Reggel felé az álmatlanságtól megsápadt Alekszandr Ivanovics a külvárosba ért. Amikor a Besszarabszkaja utcán ment, fáradtan lóbálva kezét és a házasságán töprengve, egyszerre csak megállt.

Egy sárga gépkocsi jött vele szemben, a hegyről lefelé. A kormány fölé viaszosvászon zubbonyt viselő fáradt sofőr hajolt. Mellette egy széles vállú legény bóbiskolt, oldalt lógatva szellőzőlyukas stetson-kalappal födött fejét. A hátsó ülésen még két utas terpeszkedett: egy tűzoltó teljes kimenőruhában és egy rendkívül erőteljes férfiú fehér tetejű tengerészsapkában.

- Légy üdvöz, első csernomorszki! - kiáltotta Osztap, amikor a kocsi traktor gyanánt dübörögve elzakatolt Alekszandr Ivanovics mellett. - Működnek még a meleg tengervíz-kádfürdők? A városi színház üzemben van? Szabadkikötőnek nyilvánították már Csernomorszkot?

De Osztap nem kapott választ. Kozlevics kikapcsolta a hangtompítót, és az Antilop kék füstfelhőjével majdnem megfojtotta az első csernomorszkit.

- Nos - mondta Osztap az ébredező Balaganovnak -, az ülést folytatjuk. Ide azzal a maga földalatti Rockefellerjével! Rögtön megkopasztom egy kicsit. Mit nekem az igazi hercegek és koldusok!...

1. A görög mitológiában a bosszúálló igazság istennője ^[VISSZA]

2. Az 1877-78-as orosz-török háború egyik jelentős ütközete zajlott le Plevna bolgár város mellett. Az ütközet az oroszok fényes győzelmével végződött. ^[VISSZA]

4. Művészeti irányzat volt a Szovjetunióban. Antimarxista jellegét Lenin és a párt keményen bírálta. ^[VISSZA]

---