MÁSODIK RÉSZ
A két dicső ellenfél

A Karamazov testvérek sürgönye

Egy idő óta a földalatti milliomos úgy érezte, hogy valaki lankadatlan figyelemmel szemmel tartja. Eleinte nem volt semmi határozott gyanúja. Csak éppen eltűnt magányának megszokott, nyugalmas érzése. Később ijesztő jelenségek tűntek fel.

Egyszer, amikor Korejko szokott, kimért lépteivel irodába ment, egy szemtelen koldus, akinek egy aranyfoga volt, megszólította éppen a Herkules előtt. A koldus rálépett Alekszandr Ivanovics maga után vont alsónadrág-madzagjára, megfogta a karját, és gyorsan mormolni kezdte:

- Adj egy milliót, adj egy milliót, adj egy milliót!

Utána pedig kiöltötte vastag, piszkos nyelvét, majd valami őrült zagyvalékot hadart. Megszokott látvány az ilyen féleszű koldus, a déli városokban gyakran találkozik velük az ember. Felzaklatott lélekkel ment fel Korejko az irodájába, a számlaosztályra.

És ezzel a találkozással megkezdődött a boszorkányszombat. Éjjel háromkor felkeltették Alekszandr Ivanovicsot. Sürgönye érkezett. A hajnali hidegben fogvacogva tépte fel a sürgönyt: néhány szót tartalmazott.

"Grófnő eltorzult arccal szaladt a tóhoz."

- Miféle grófnő? - suttogta kővé meredve Korejko, mialatt mezítláb állt a folyosón. De senki se felelt. A postás már elment. A kertben szenvedélyesen turbékoltak a galambok. A ház lakói aludtak. Alekszandr Ivanovics ide-oda forgatta a szürke űrlapot. A címzés helyes. A neve szintén.

"Malaja Kaszatyelnaja 16 Alekszandr Korejko.
Grófnő eltorzult arccal szaladt a tóhoz."

Alekszandr Ivanovics egy mukkot sem értett az egészből, de annyira felizgult, hogy a sürgönyt elégette a gyertyalángnál. Ugyanaznap 17 óra 35-kor jött a második sürgöny:

"Az ülést folytatjuk vessző millió csók."

Alekszandr Ivanovics elfehéredett dühében, és apró darabokra tépte a sürgönyt. De aznap éjjel még két sürgönyt kapott. Az első így szólt:

"Narancsokat kérjük hordóban szállítani Karamazov testvérek."

És a második:

"Jég megtörve stop és a parádét én vezénylem."

Ezután igen bosszantó valami történt Alekszandr Ivanoviccsal a hivatalban. Csevazsevszkaja kérésére fejben megszorozta 985-öt 13-mal, de tévedett, és hibás eredményt mondott, ami soha életében nem történt meg vele. De most gondolatai másutt időztek, nem pedig számtani műveleteken. Az eszeveszett sürgönyök nem mentek ki a fejéből.

- Hordóban - suttogta, pillantását az öreg Kukuskindre szegezve. - Disznóság!

Avval próbálta megnyugtatni magát, hogy ezek csupán kedves baráti tréfák, de ezt a feltételezést tüstént ad acta tette. Hiszen nem voltak barátai. Ami pedig a kollégáit illeti, azok mind komoly emberek, és csak egyszer egy évben tréfálkoznak: április elsején. De a vidám tréfák és jókedvű csalafintaságok napján is csak egyetlen szomorú vicc telt tőlük: az írógépen hamis rendelkezést gyártottak, melynek értelmében Kukuskindet elbocsátották állásából, és a levelet az asztalára tették. És hét esztendő alatt az öreg mindannyiszor a szívéhez kapott, ami mindnyájukat szerfölött mulattatta. Azonkívül egyik se engedhette meg magának, hogy a pénzét sürgönyökre fecsérelje.

A sürgöny után, amelyben az ismeretlen polgártárs értesítette Korejkót, hogy éppen ő fogja a párádét vezényelni, nem pedig másvalaki, nyugalmi korszak következett. Három napon át semmi nem kísértette Alekszandr Ivanovicsot. Már lassan elhitette magával, hogy a történtek semmiképp nem őt illették, amikor vastag ajánlott nyomtatványküldemény érkezett részére, amelyben egy könyv volt. Címe: Kapitalista cápák és alcíme: Amerikai milliomosok életrajza.

Más időkben még maga is megvett volna egy ilyen érdekes könyvet, de most egyenesen vonaglani kezdett az arca rémületében. Az első mondatot kék irónnal aláhúzták. Így hangzott:

"A jelenkor minden nagy vagyonát az elképzelhető legbecstelenebb módon szerezték."

Alekszandr Ivanovics elhatározta, hogy egyelőre semmiképpen nem megy ki az áhított bőröndhöz a pályaudvarra. Rendkívül nyugtalan kedélyállapotban volt.


- A fő dolog - mondta Osztap, mialatt fel és alá sétált a Karlsbad szálló tágas szobájában -, hogy zavart idézzünk elő az ellenség táborában. Az ellenségnek el kell veszítenie lelki egyensúlyát. Ezt nem is olyan nehéz előidézni. Végül is az emberek legjobban attól ijednek meg, amit nem értenek. Egykor én magam is afféle különcködő misztikus voltam, és olyan állapotba kerültem, hogy egy egyszerű vadászkéssel már megijeszthettek. Úgy ám! Mennél több érthetetlen dolgot zúdítani rá! Meg vagyok győződve, hogy az utolsó sürgönyöm: "Lélekben egyesülve", megrázó hatást gyakorolt a felünkre. Mindez szuperfoszfát, talajtrágya. Csak reszkessen a térde, ez a fő. Bele kell verni ügyfelünk fejébe azt a gondolatot, hogy a pénzt ide kell adnia. Morálisan le kell fegyvereznünk, el kell fojtanunk benne reakciós birtoklási ösztöneit.

Beszéde alatt Bender szigorú tekintettel nézte alárendeltjeit. Balaganov, Panyikovszkij és Kozlevics illedelmesen és módfelett feszélyezetten ültek a rojtozott, bojtozott, piros plüss karosszékekben. Zavarta őket a parancsnok nagyvonalú életmódja, az aranyhímzésű függönyök, az élénk színekben ragyogó szőnyegek és a metszet: Krisztus megmutatkozik a népnek. Az Antiloppal együtt egy vendégfogadóban helyezkedtek el, és csak utasításokért jöttek ide a szállodába.

- Panyikovszkij - mondta Osztap -, a maga mai feladata az volt, hogy védencünk elé álljon az utcán, ismét kérjen tőle egy milliót, és kérését hülye nevetéssel adja elő.

- Amint meglátott, rögtön átszaladt a túlsó oldalra - felelte önelégülten Panyikovszkij.

- Úgy. Tehát szigorú rendben folynak a dolgok. Ügyfelünk kezd idegeskedni. Álmélkodásából nagyon hamar át fog csapni fejvesztett rémületbe. Semmi kétségem, hogy éjjel ki fog ugrani az ágyból, és panaszosan gügyög: mamám, mamám! Már csak nagyon kevés hiányzik, némi utolsó ecsetvonás, és barátunk végképp megérlelődik. Zokogva kinyitja majd a pohárszéket, és kivesz onnan egy kék szélű kistányért...

Osztap Balaganovra kacsintott. Balaganov Panyikovszkijra kacsintott. Panyikovszkij Kozlevicsre kacsintott. És bár a derék Kozlevics egy kukkot sem értett az egészből, ő is kacsingatni kezdett mind a két szemével.

És még soká folyt a Karlsbad szálloda szobájában a barátságos kacsingatás, melyet nevetés és nyelvcsettintgetés kísért, sőt egyik-másik úr olykor fel is ugrott a piros plüss karosszékből.

- Jókedvet szüntess! - vezényelte Osztap. - A tányérka a pénzzel egyelőre Korejko kezében van, feltéve, hogy egyáltalán létezik ez a varázstányérka. - Majd Bender elküldte Panyikovszkijt és Kozlevicset a vendégfogadóba avval az utasítással, hogy tartsák készen az Antilopot.

- Nos, Sura - mondta, amikor kettesben maradtak Balaganovval -, több sürgönyre nincs szükségünk. Az előkészítő munkálatokat befejezettnek tekinthetjük. Kezdődik a tényleges harc. Most pedig gyerünk, hogy értékes borjacskánkat megszemléljük hivatali kötelességének teljesítése közben.

A tejtestvérek az akácfák áttetsző árnyékában keresztülvágtak a városi parkon, ahol a szökőkút vastag sugarától úgy potyogtak a cseppek, mint a gyertyáról, elhaladtak néhány tükrös sörcsarnok mellett, és megálltak a Mehring utca sarkán. Cserzett matrózképű virágárusnők üde árujukat zománcozott tálakban fürdették. A naptól átmelegedett aszfalt cuppogott a lábuk alatt. Egy kék csempés tejivócsarnokból polgártársak jöttek ki, és menet közben törölgették a kefirt ajkukról.

Az aranyozott fából készült vastag makarónibetűk, melyek a Herkules szót alkották, csábítóan fénylettek. A nap ide-oda ugrált a forgóajtó két méter magas üvegtábláján. Osztap és Balaganov beléptek az előcsarnokba, és elvegyültek az elfoglalt ügyfelek tömegében.

 

A Herkules emberei

Bármennyire igyekeztek is az egymást követő főnökök, hogy kiirtsák a Herkulesból a szállodaszellemet, nem sikerült céljukat elérniük. Bármily gyakran átfestette a gondnok a régi feliratokat, mégis mindenütt újra előbukkantak. Hol az áruosztályon ütötte meg az ember szemét a felirat: "Chambres séparées", hol a gépírószoba tejüvegén kiabálták a vízjelek: "Ügyeletes szobalány", hol a falakra festett arany mutatóujj árulta el, merre van a "Pour les dames". Mindenünnen előbukkant a szálloda.

A kisebb alkalmazottfajzatok a negyedik emelet egyrubeles szobáiban dolgoztak, ahol annak idején az egyházközségi gyűlésekre érkező vidéki pópák vagy lengyel bajuszt viselő kereskedelmi utazócskák szálltak meg. Itt még mindig hónaljszag terjengett, és a szobákban még ott álltak a rózsaszínű vas mosdóállványok. A jobb szobákban, amelyek egykor vidéki biliárdkirályoknak és színművészeknek adtak szállást, most osztályvezetők és helyetteseik tanyáztak. Ezek a szobák már jobban festettek, tükrös ruhaszekrények álltak bennük, és a padló pirosas színű linóleummal volt bevonva. A vezetőség a fürdőszobával és fülkékkel ellátott fényűző lakosztályokban fészkelt. A fehér kádakban akták tornyosultak, és a félhomályos fülkékben grafikonok és vázlatok lógtak, melyek igen szemléltetően tárták fel a Herkules szervezeti felépítését és a vidékkel való kapcsolatait. Itt megmaradtak a hülyén aranyozott kis díványok, szőnyegek és márványlapos éjjeliszekrények. Néhány hálófülkében még nikkelezett rézágyak is álltak, lábukon nagy golyókkal. Az ágyakon is akták és mindenféle levelezés hevert; hallatlan kényelmet jelentett, hogy a papirosok mindig az ember keze ügyében voltak.

Az egyik szobában, az ötös számúban, 1911-ben Leonyid Andrejev, a neves író lakott. A Herkules minden embere tudta ezt, és az ötös számú szobának az intézetben igen rossz híre volt.

Minden felelős tisztviselőt, aki tanyáját itt ütötte fel, elkerülhetetlenül valamilyen szerencsétlenség ért. Az ötös számú szoba lakója még odáig se jutott, hogy rendesen átmelegedjék, máris leváltották, és más munkára osztották be. És még jó volt, ha nem részesült megrovásban. Hisz előfordultak olyan esetek is, amikor alapos fejmosást kapott, olyan esetek is, melyeket a sajtó szellőztetett, sőt még rosszabb dolgok is történtek, amikre még emlékezni is felettébb kellemetlen.

- Démoni szoba ez - állították egyhangúan a kárvallottak. - Ki sejthetett volna ilyesmit?

És az író fejére, A hét akasztott ember története című borzalmas hatású regény szerzőjére a legszörnyűbb vádak hullottak; mintha ő tehetett volna arról, hogy Lapsin elvtárs hat édesöccsét elhelyezte a hivatalban, hogy Szpravcsenko elvtárs úgy vélte, hogy a fakéregkitermelés valahogy magától spontán megtörténik, és a végén semmit sem termeltek, és hogy Indokitajszkij elvtárs huszonegyesen 7384 rub. 03 kop. hivatalos pénzt eljátszott. Akárhogy csűrte-csavarta a dolgot Indokitajszkij, akárhogy igyekezett bebizonyítani az illetékes fórumok előtt, hogy a 03 kopejkát az állam javára adta ki, és abban a helyzetben van, hogy a nevezett összeg felhasználása tekintetében bizonylatokkal tud szolgálni, mindez nem segített rajta. A boldogult író árnya kérlelhetetlen volt, és egy őszi este Indokitajszkij lakat alá került. Gonosz egy história ez az ötös számú szobával.

A Herkules feje, Polihajev elvtárs, az egykori télikertben rendezkedett be, és titkárnője, Szerna Mihajlovna, olykor átsuhant a még épen maradt pálmák és szikomorfák között. Ugyanitt nyúlt el, akár egy vasúti peron, egy vörös terítővel fedett asztal, amelynél az igazgatóság gyakori és hosszan tartó ülései folytak le. És egy idő óta a 262. számú szoba, amely egykor a kis étkező volt, szolgált a nyolc szürke szemű, látszólag jelentéktelen elvtárs alakjában megtestesült tisztogatási bizottság ülésező helyéül. Minden áldott nap megjelentek az elvtársak, és mindig valamilyen hivatalos iratot tanulmányoztak.

Amikor Osztap és Balaganov felmentek a lépcsőn, izgatott csöngetés hallatszott, mire minden szobából kirohantak az alkalmazottak. Az egész manőver próbariadóra emlékeztette az embert egy hajó fedélzetén.

Természetesen nem próbariadó volt, hanem tízórai szünet. Néhányan a büfébe siettek, hogy idejében érkezzenek, és még kapjanak szendvicset vörös kaviárral. Mások fel s alá sétálva eszegettek.

A tervosztályról kijött egy rendkívül előkelő megjelenésű hivatalnok. Fiatalos körszakáll keretezte halvány, barátságos arcát. Kezében vagdalthús-pogácsát tartott, melyet időnként szájához vitt, és ez alkalommal figyelmesen megnézte.

E foglalatoskodásában majdnem megzavarta volna Balaganov, aki tőle szerette volna megtudni, hol található a számlaosztály.

- Nem látja, elvtárs, hogy eszem? - felelte a tisztviselő, és méltatlankodva elfordult Balaganovtól.

És anélkül, hogy további figyelemre méltatta volna a tejtestvéreket, elmerült tízóraija utolsó falatának vizsgálatába. Miután az elképzelhető legnagyobb gonddal minden oldalról megtekintette, sőt búcsúzásul meg is szagolgatta, belehelyezte a szájába, kidüllesztette mellét, leseperte kabátjáról a morzsákat, és lassan egyik társához lépett, aki osztálya ajtajához támaszkodott.

- No, mi újság? - kérdezte, és közben körülnézett: - Hogy van, hogy van?

- Inkább ne is kérdezze, Bomze elvtárs - felelte a másik, szintén körültekintett és hozzátette: - Hát élet ez? Nincs itt tere az egyéniségnek. Mindig egy és ugyanaz a nóta: az ötéves terv négy év alatt, az ötéves terv három év alatt.

- Persze, persze - súgta Bomze. - Olyan ez éppen, mint a lidércnyomás. Tökéletesen egyetértek önnel. Pontosan úgy van, ahogy mondja: nincs itt semmiféle tere az egyéniségnek, semmiféle ösztönzés, semmiféle egyéni kibontakozás nincs sehol. A feleségem, elképzelheti, egyszerű háziasszony, és még ő is azt mondja, hogy semmi nem ösztönzi az embert, semmiféle egyéni kibontakozásra nincs lehetőség.

Bomze nehéz sóhajjal egy másik tisztviselőhöz lépett.

- No, mi újság? - kérdezte, és már előre szomorúan mosolygott. - Hogy van, hogy van?

- Köszönöm - felelte a másik. - Ma reggel jöttem meg, kiszálláson voltam. Alkalmam volt látni egy szovhozt. Óriási! Gabonagyár! Nem tudja elképzelni, tisztelt barátom, hogy mit jelent ez: ötéves terv! Hogy mit jelent az együttes akarat!

- Szóról szóra ezt mondtam éppen az imént! - kiáltotta lelkesen Bomze. - Erről van szó: együttes akarat! Az ötéves tervet teljesíteni négy, sőt három év alatt... Ezt nevezem én ösztönző erőnek, ami... Vegye csak például a feleségemet. Egyszerű háziasszony csupán, és még ő is megteszi a magáét az iparosítást illetően... A kutyafáját, itt a szemünk láttára sarjad az új élet!

Örvendezve bólintott és továbbment. Egy perc múlva már karonfogva ment a szelíd Boriszohlebszkijjel, és így szólt:

- Igaza van, éppen így gondolkodom. Minek Magnyitogorszkot felépíteni, meg szovhozokat, mindenféle aratógépeket csinálni, ha nincs többé egyéni élet, ha az egyéniséget kiirtják az emberből?

És újabb néhány perc múlva így szónokolt a lépcsőn:

- Hajszálra ezt mondtam éppen az imént Boriszohlebszkij elvtársnak. Minek a sírás-rívás az egyéniségért, az egyéni életért, ha a szemünk előtt gabonagyárak nőnek ki a földből, meg Magnyitogorszk, mindenféle aratógépek, betonkeverő gépek, ha az együttes akarat...

A tízórai szünet alatt Bomzénak, aki szerette az eszmék cseréjét, sikerült egy egész tucat kollégával beszélnie. Minden egyes beszélgetésnél le lehetett olvasni arcáról, miről volt szó, minthogy arckifejezése az egyéniségnek lábbal tiprása fölött érzett elkeseredéséből egy csapásra lelkes, ragyogó mosolyra változott. De bármiféle érzések dúltak kebelében, arca egy pillanatra sem vesztette el vele született előkelő kifejezését. És mindnyájan, a politikailag kipróbált üb-tag elvtársaktól a politikailag fejletlen Kukuskindig, mind talpig becsületes és mindenekelőtt elvhű embernek tartották Bomzét. Egyébként neki magának is ez volt a véleménye.

Az újabb csöngetés, amely a riadó végét jelentette, a tisztviselőket visszakergette a szállodaszobákba. A munka ismét megkezdődött.

Tulajdonképpen e szavak: "a munka ismét megkezdődött", semmiképp nem vonatkozik immár a Herkules eredeti tevékenységére, amely az alapszabályok értelmében a fa- és fűrészáruval végzett kereskedelmi műveletekből állt volna. A legutóbbi évben a Herkules emberei minden érdeklődésüket elvesztették az unalmas gömbfák, deszkák, kivitelre szánt cédrusok és hasonló érdektelen holmik iránt, és ehelyett sokkal vonzóbb foglalatoskodásnak szentelték magukat: hivatali helyiségükért, szeretett szállodájukért harcoltak.

Egy kis cédulával kezdődött, amit egy lusta küldönc viaszosvászon kézbesítési könyvében hozott a városgazdálkodási hivatalból.

"Elrendeltetik - így szólt a cédula -, hogy jelen kézirat kézhezvétele után egy héten belül az egykori Kairó szálloda helyiségei kiüríttessenek, és azok az egykori szállodai leltárral a Szállodatröszt vezetőségének átadassanak. Önnek rendelkezésére bocsáttatik az egykori Bádog és Angolszalonna Rt. épülete. Indokolás: A városi szovjet 12/1929. sz. határozata."

Ezt a cédulát tették este az asztalra Polihajev elvtárs elé, aki villanyfényben ült a pálmák és szikomorfák árnyékában.

- Mi? - kiáltott fel idegesen a Herkules igazgatója. - Azt írják, hogy "elrendeltetik"? Nekem, aki közvetlenül a központi hatóságoknak vagyok alárendelve? Megőrültek ezek? Mi?

- Még jó, hogy azt nem írták: "Megparancsoltatik" - piszkálta fel még jobban Szerna Mihajlovna. - Neveletlen banda!

- Sületlen tréfa! - mondta sötét mosollyal Polihajev.

És nyomban tollba mondta a választ, amelyben a leghatározottabban kijelentette, hogy a Herkules igazgatója megtagadja az épület kiürítését.

- Majd más alkalommal tudni fogják, hogy engem nem lehet úgy kezelni, mint valami éjjeliőrt. Hogy nekem nem lehet azt írni, "elrendeltetik" - méltatlankodott Polihajev elvtárs. Elővette zsebéből aláírásának gumibélyegzőjét, és izgatottságában fordítva nyomta a válaszra.

És egy lusta küldönc, ezúttal a Herkules embere, ismét végigténfergett a napfényes utcákon, megállt a kvaszkioszkoknál, beavatkozott minden utcai botrányba, és elszántan hadonászott a kézbesítőkönyvvel.

Az eset után egész héten át az új helyzetről beszéltek a Herkules emberei. A tisztviselők mind megegyeztek abban, hogy tekintélyének ilyetén aláásását Polihajev nem fogja tűrni.

- Ti még nem ismeritek a mi Polihajevünket - mondták a fiúk a számlaosztályon. - Minden hájjal megkent, ravasz fickó. Azt nem lehet elintézni egy csip-csup határozattal.

Nemsokára ezután Bomze elvtárs kijött a főnök dolgozószobájából. Kezében tartotta a kiválasztott munkatársak jegyzékét. Egyik osztályról a másikra ment, odahajolt a jegyzéken szereplőkhöz, és titokzatosan súgta:

- Egy kis mulatság. Három rubel fejenként. Búcsú Polihajevtól.

- Micsoda? - rémüldöztek a kiválasztott munkatársak. - Polihajev megy? Őt is leváltották?

- Ugyan, dehogy. Csak egy hétre a fővárosba utazik, hogy elintézze a hivatali helyiségünk dolgát. Aztán nehogy elkéssen. Pont nyolckor nálam!

A búcsúünnepség igen vidám volt. A munkatársak alázatos tisztelettel tekintettek Polihajevre; az igazgató folyvást kezében tartotta poharát. Ritmikusan tapsoltak, és ezt énekelték:

- Idd ki gyorsan, idd ki gyorsan, iddkigyorsan, idd ki gyorsan, idd ki gyorsan, iddkigyorsan.

Addig énekeltek, míg szeretett főnökük ki nem ürített kellő mennyiségű poharat és szevasztopoli serleget, mire ő maga is rázendített bizonytalan hangon a nótára: "A régi kalugai úton, a negyvenkilences mérföldkőnél." De senki sem tudta meg, mi történt ennél a mérföldkőnél, mert Polihajev általános megütközésre egy másik dalocskába fogott:

A tízes villamoson történt,
Egy ember fejét összetörték.
Eggyel több a hulla ma,

Ulla, ulla, ullala.

Polihajev elutazása után kissé csökkent a munka termelékenysége a Herkulesben. Nevetséges is lett volna, hogy megerőltessék magukat, és teljes erővel dolgozzanak, hiszen azt se tudták, hogy itt maradnak-e, vagy minden irodai cókmókkal együtt át kell hurcolkodniok a Bádog és Angolszalonna Rt. házába. De még nevetségesebb lett volna, ha Polihajev hazatérése után teljes erővel dolgoznak. "Épségben visszahozta a lobogót", mint ahogy Bomze megjegyezte. A Herkules megtartotta az épületet, és munkatársai hivatalos óráikat arra használták fel, hogy maró gúnnyal illessék a városgazdálkodási hivatalt.

A legyőzött vállalat azt kérte, hogy legalább a mosdóállványokat és a rézágyakat szolgáltassák ki neki, de a győzelmétől vérszemet kapott Polihajev nem is felelt a levelükre. Erre újult erővel megindult a mérkőzés. A panaszok röpködtek a fővárosba. Polihajev minden alkalommal személyesen utazott fel az ellenérvek megdöntésére. Egyre gyakrabban csendült fel Bomze lakásában a győzedelmes "iddkigyorsan", és a munkatársak egyre szélesebb rétegét vonták bele a hivatal-szállodáért vívott küzdelembe. A fa- és fűrészárukra nemsokára a teljes feledés fátyla borult. Ha Polihajev észrevett az asztalán egy iratot, amely az exportcédrusról vagy furnérlemezről szólt, annyira elképedt, hogy egy ideig meg se értette, mit akarnak tőle. Ekkortájt rendkívül fontos feladat vette igénybe minden erejét: a városgazdálkodási hivataltól át akart csalni két különösen veszedelmes embert saját hivatalába magasabb fizetéssel.


- Magának szerencséje van - mondta Osztap a társának. - Tanúja lehet egy kivételes eseménynek. Osztap Bender követi a friss nyomot. De jól teszi, ha megtanul uralkodni magán. Holmi kisebb bűnöző, afféle Panyikovszkij-fajtájú már írt volna Korejkónak: "Tegyen az udvarban a szemétláda alá hatszáz rubelt, különben igen rosszul jár", és alárajzolt volna egy keresztet, egy halálfejet és egy gyertyát. Aranykezű Szonya, akinek erényeit egyáltalán nem akarom kisebbíteni, végül is a szokásos fogáshoz nyúlt volna, ami körülbelül másfél ezrest hozott volna neki. A női munka! Vegyük végül Szavin tengerész zászlóst. Elsőrangú kalandor. Ez aztán hétpróbás fickó volt, mint mondják. No, mit gondol, mit csinálna az én helyemben? Megjelenne mint bolgár cár Korejko lakásán, botrányt csapna a házkezelőségen, és elrontaná az egészet. De én nem sietek, mint látja. Már egy hete ülünk Csernomorszkban, és csak ma megyek az első találkára... Ahá, hisz itt a számlaosztály! No, rajta, mutassa meg a pácienst. Hiszen maga a Korejko-ügy szakértője.

Bementek a zúgó, zsibongó terembe, amely zsúfolva volt felekkel. Balaganov Bendert a sarokba vezette, ahol a sárga korlát mögött Csevazsevszkaja, Korejko, Kukuskind és Dreifusz ültek. Balaganov már felemelte a kezét, hogy rámutasson a milliomosra, amikor Osztap dühösen a fülébe súgta:

- Maga még képes lenne rögtön teli torokból ordítani: "Itt van, ez az a pénzeszsák! Fogják meg" Nyugalom! Majd magam is rájövök, hogy melyik lehet a négy közül.

Osztap ráült az ablak hűvös márványpárkányzatára, és gyermek módra lógázva lábát, elmélkedésbe bocsátkozott:

- A lány nem számít. Marad három. Az a vörös képű és savószemű sunyi pofa, a vénember a vaskeretű szemüvegével és az a mulatságosan komoly képű, vastag mopszlikutya. A vénembert felháborodva kikapcsolom. A vattán kívül, amit bedugott a bozontos fülébe, nincs nála semmiféle értéktárgy. Maradnak hát ketten: a vastag mopszli és a savószemű, sunyi alak. Melyik lehet közülük Korejko? Ezen még gondolkoznom kell.

Osztap előrenyújtva a nyakát, összehasonlítgatta a jelölteket. Olyan gyorsan forgatta fejét, mintha teniszmérkőzést nézne és a labdát követné tekintetével.

- Tudja, mit mondok? - szólt végül. - Hogy az a vastag mopszli alkalmasabb a földalatti milliomos szerepére, mint a savószemű. Figyelje csak meg azt a nyugtalan lobogást annak a haspóknak a szemében. Nem tud nyugodtan ülni a helyén, alig bírja már, szeretne hazaszaladni, amilyen gyorsan csak lehet, hogy a mancsát bedugja a cservonyec-csomagjába. Persze hogy ez a drágakő- és dollárgyújtó! Hát nem látja, hogy ez a kövér pofa nem más, mint afféle demokratikus keveréke Shylock, a Fösvény Lovag és Harpagon arcának? Az a savószemű, az nulla, közönséges szovjet patkány. Persze, van vagyona: tizenkét rubelje a takarékban. Álmainak netovábbja, hogy vehessen egy bolyhos felöltőt borjúbőr gallérral. Ez nem Korejko. Ez egy patkány, aki...

Ekkor a nagy kombinátor ragyogó szónoklatát a számlaosztály mélyéből előtörő hősi ordítás szakította meg, és kétségtelenül olyan tisztviselőtől származott, akinek jogában állt ordítozni.

- Korejko elvtárs! Hol vannak a számszerű adatok a városgazdálkodási hivatallal szemben fennálló követeléseinkről? Polihajev elvtárs kívánja azonnal.

Osztap megbökte a lábával Balaganovot. De a haspók a legnagyobb lelki nyugalommal tovább karcolta tollával a papirost. Arca, amely egyesítette magában Shylock, Harpagon és a Fösvény Lovag annyira jellegzetes vonásait, semmit sem változott. Annál fürgébben ugrott fel helyéről a vörös képű, savószemű szőke férfi, ez a nulla, ez a szovjet patkány, akinek minden vágya, álma a borjúbőr gallérú kabát. Gyorsan becsapta íróasztala fedelét, felkapott valami papirost, és buzgón futott az ordítás irányába.

A nagy kombinátor krákogott, és fürkészve pillantott Balaganovra. Sura még nem tanulta meg, hogy uralkodjék magán, és elnevette magát.

- No igen - mondta Osztap rövid hallgatás után. - Ez nem fogja tányérkán hozni a pénzt. Talán csak ha nagyon kérem. Fura és tiszteletre méltó alak. De most levegőre, amilyen gyorsan csak lehet. Mulatságos kombináció született agyamban. Ma este, Isten segítségével, először ráncigáljuk meg Korejko úr üstökét. Éspedig maga fogja ráncigálni, Sura.

 

Homérosz, Milton és Panyikovszkij

Az utasítás a lehető legegyszerűbb volt:

1. Korejko polgártárssal véletlenül találkozni az utcán

2. semmiképpen sem megverni; fizikai módszereket általában kerülni,

3. mindent elszedni, ami fent nevezett polgár zsebében található,

4. a végrehajtásról jelentést tenni.

A nagy kombinátor által kiadott kivételesen egyszerű és világos utasítás ellenére Balaganov és Panyikovszkij heves veszekedésbe fogott. A hadnagy fiai a városi park egyik zöld padján ültek, és jelentős pillantásokat vetettek a Herkules cégtáblájára. Veszekedés közben még azt se vették észre, hogy a szél, amely meghajlította a szökőkút tűzoltósugarát, finoman permetező vizet hullajtott rájuk. Éppen csak elkapdosták a fejüket, felpillantottak a tiszta égboltra, anélkül, hogy bármire gondoltak volna, és folytatták veszekedésüket.

Panyikovszkij, aki a hőség miatt vastag tűzoltózubbonyát kihajtott gallérú kartoningre cserélte fel, gőgösen viselkedett. Módfelett büszke volt a rábízott feladatra.

- Csak lopás - mondta.

- Csak rablás - ellenkezett Balaganov, akit éppoly büszkeséggel töltött el a parancsnok bizalma.

- Maga szánalmas, se nem osztó, se nem: szorzó egyén - jelentette ki Panyikovszkij, és mérhetetlen undorral pillantott társára.

- Maga pedig nyomorék - jegyezte meg Balaganov. - És a fölöttese most én vagyok.

- Ki itt a fölöttes?

- Én. Rám bízták a dolgot.

- Magára?

- Rám.

- Rád?

- Kire másra? Talán csak nem rád?

A beszélgetés olyan területre csapott át, aminek a kiosztott utasításhoz nem volt semmi köze. A csirkefogók annyira nekihevültek, hogy már taszigálták egymást, és versenyt ordítoztak: "Hát ki vagy te?" Efféle cselekedetek rendszerint nagyobbfajta verekedés előfutárai, mely alkalommal az ellenfelek sapkájukat a földhöz csapják, a járókelőket tanúknak hívják, és gyermeki könnyeket törölnek szét borostás pofájukon.

De nem került sor összecsapásra. Amikor az első pofonra elérkezett az alkalmas pillanat, Panyikovszkij hirtelen visszahúzta a kezét, és kijelentette, hogy hajlandó elismeri Balaganovot közvetlen felettes hatóságának.

Nyilván eszébe ötlött, hogy magánszemélyek és egész kollektívák gyakran megtépázták, és az ilyen esetek igen fájdalmas emlékeket hagytak maguk után. Miután Balaganov magához ragadta a hatalmat, rögtön gyengédebb húrokat pengetett.

- Miért ne legyen rablás? - mondta kevésbé önfejűen. - Olyan nehéz dolog az? Korejko megy este az utcán. Sötét van. Én jövök bal oldalról, maga jön jobbról. Én meglököm a bal oldalát, maga meglöki a jobb oldalát. Erre az a hülye megáll, és azt mondja: "Garázda csirkefogó!" Nekem! "Ki a garázda csirkefogó?" - kérdem. És maga is megkérdezi, hogy ki a garázda csirkefogó, és jobbról nyomja. Erre adok egyet a pofá... Nem, ütni nem szabad!

- Hisz éppen ez az, hogy ütnünk nem szabad - sóhajtott képmutatóan Panyikovszkij. - Bender nem engedte meg.

- Igen, ezt én is tudom... Akkor én megfogom a két karját, és maga megnézi, nincs-e valami fölösleges dolog a zsebében. Erre ő, kialakult szokás szerint kiabálni kezd: "Rendőr!" Mire adok egyet... Eh, az ördög vinné el, hisz ütni nem szabad! Aztán hazamegyünk. Nos, mi a véleménye erről a tervről?

De Panyikovszkij kitért az egyenes válasz elől. Kivette Balaganov kezéből a sétapálcául szolgáló levágott faágat, melyen egy görbület szolgált fogantyú gyanánt, egyenes vonalat húzott vele a homokba, és így szólt:

- Nézzen ide! Először is: várjunk estig. Másodszor...

És Panyikovszkij az egyenes jobb végétől hullámos függőleges vonalat rajzolt felfelé.

- Másodszor lehetséges, hogy Korejko ma este nem is megy ki az utcára. De ha kimegy is, akkor...

Panyikovszkij a két vonalat összekötötte egy harmadikkal, hogy a homokban megjelent egy háromszöghöz hasonlító ábra. Majd így fejezte be:

- Ki tudja, hogy mit csinál Korejko? Talán valami nagy társasággal sétálni megy. Nos, mit szól ehhez?

Balaganov nagy tisztelettel nézte a háromszöget. Panyikovszkij végső következtetései nem hatottak rá különösebb meggyőző erővel, de a háromszög oly lenyűgöző reménytelenséget sugárzott, hogy Balaganov ingadozni kezdett. Amikor ezt Panyikovszkij észrevette, nem habozott tovább.

- Utazzék Kijevbe - mondta váratlanul. - És akkor belátja, hogy igazam van. Utazzék okvetlenül Kijevbe...

- Mi köze ehhez Kijevnek? Miért utazzam Kijevbe?

- Menjen Kijevbe, és kérdezze meg, mit csinált ott Panyikovszkij a forradalom előtt. Okvetlenül kérdezze meg!

- Mit akar már megint? - mondta Balaganov ridegen.

- Csak kérdezze meg - követelte Panyikovszkij. - Utazzék oda, és kérdezze meg. És ott majd megmondják magának, hogy Panyikovszkij a forradalom előtt vak volt. Azt hiszi maga, ha nem lett volna forradalom, dolgoztam volna mint Schmidt hadnagy fia? Hisz én gazdag ember voltam. Családom volt, és az asztalomon nikkelezett szamovár. És mi tartott el engem? Egy kék szemüveg és egy bot.

Elővett a zsebéből egy fekete papírral és ezüstcsillagocskákkal bevont kartontokot, és megmutatta kék szemüvegét.

- Ennek a szemüvegnek a segítségével éldegéltem hosszú éveken át - sóhajtotta. - A szemüveggel és a bottal mentem a Krescsatyikon, és megkértem egy-egy jobb külsejű urat; segítse át az utcán a szegény vakot. Az úr karon fogott és átvezetett. Az utca túlsó felén már nem volt többé órája, ha egyáltalán volt azelőtt, vagy nem volt meg a tárcája. Némelyek ugyanis tárcát is hordanak magukkal.

- És miért hagyta abba ezt az üzletet? - kérdezte Balaganov felélénkülve.

- A forradalom az oka - felelte az egykori világtalan. - Azelőtt a Krescsatyik és a Proreznaja utca sarkán álló rendőrnek havi öt rubelt adtam, és szabadon folytathattam a mesterségem. Sőt a rendőr még arra is ügyelt, hogy senki se bántson. Jó ember volt. Úgy hívták: Nyebaba Szemjon Vasziljevics. Nemrég találkoztam vele. Most zenekritikus. De ma? Lehet bármit is elkezdeni a rendőrséggel? Ennél gonoszabb népséget még sohase láttam; valami eszmeiség lengi be őket, mind afféle "kultúrahordozók". Így hát, Balaganov, öreg napjaimra szélhámos lett belőlem. De ilyen kivételes alkalmakkor megint üzembe helyezhetem az én régi szemüvegemet. Sokkalta biztosabb dolog, mint a rablás.

Öt perccel később egy dohány- és fodormentacserje között levő nyilvános illemhelyről egy kék szemüveget viselő vak botorkált ki. Égnek emelt fővel, vékony sétapálcájával aprókat ütögetve a földre, a park kijárata felé ment. Mögötte haladt Balaganov. Lehetetlen volt Panyikovszkijt felismerni. Vállát hátravetette, óvatosan helyezte lábát a járdára, szorosan a házak mellett haladt, megkopogtatta botjával a kirakatok korlátait, összeütközött a járókelőkkel, és keresztülnézve rajtuk, továbbment. Oly lelkiismeretesen dolgozott, hogy szétszórt egy hosszú sort alkotó tömeget egy oszlop mellett, amelyen ez a felirat állt: "Autóbuszmegálló." Balaganov elképedve nézte az ügyes vakot.

Panyikovszkij addig garázdálkodott, amíg Korejko ki nem lépett a Herkules kapuján. Balaganov nyugtalankodni kezdett. Először túl közel jött a tett színhelyéhez, aztán túl messzire távolodott tőle. És csak e sok tévelygés után foglalt el megfigyeléshez alkalmas helyet egy gyümölcsös kioszk mellett. Ismeretlen okból szájában valami kellemetlen ízt érzett, mintha félórán át egy sárgaréz ajtókilincset szopogatott volna. De ahogy elnézte Panyikovszkij tevékenységét, megnyugodott.

Látta, amint a vak a milliomos felé fordult, megkopogtatta lábát a botjával, és meglökte a vállával. Aztán néhány szót váltottak. Majd Korejko elmosolyodott, karon fogta a vakot, és átsegítette a kocsiúton. A nagyobb hatás kedvéért Panyikovszkij teljes erővel beledöfött botjával a kövezetbe, és elfordította a fejét, mintha kötőfék volna a szájában. További működését olyan rendszeretettel és ügyességgel bonyolította le, hogy Balaganovot valósággal irigység fogta el. Panyikovszkij átölelte áldozatát a derekán. Keze lesiklott Korejko bal oldalán, és egy másodperc tört részéig a hivatalnok-milliomos vitorlavászon zsebénél időzött.

- Rajta! - súgta Balaganov. - Rajta, öreg!

De e pillanatban üvegtáblák villantak, egy duda tülkölt izgatottan, és egy nagy fehér autóbusz hirtelen lefékezett a kocsiút közepén. Egyidejűleg két kiáltás hangzott el:

- Ez a hülye! Nem lát meg egy autóbuszt! - üvöltötte Panyikovszkij, miután kiugrott a kerekek alól. Szemüvegével, melyet lerántott orráról, megfenyegette kísérőjét.

- De hiszen ez nem vak! - kiáltotta Korejko elképedve. - Ez tolvaj.

Mindent füst borított el. Az autóbusz továbbrobogott, és amikor a benzinfüggöny szétszakadt, Balaganov észrevette, hogy Panyikovszkijt nagy tömeg veszi körül. Az állítólagos vak körül hatalmas megmozdulás támadt. Balaganov is odaszaladt. Panyikovszkij arcán torz mosoly bujkált. Sajátságos közönnyel nézte, mi megy itt végbe, annak ellenére, hogy az egyik füle olyan rubinvörösen izzott, hogy minden valószínűség szerint sötétben is világított, és fényénél negatívokat lehetett volna előhívni.

Balaganov keresztülfurakodott a minden irányból odasereglő polgárokon, és egyenesen a Karlsbad szállodába rohant.

A nagy kombinátor egy bambuszasztalka előtt ült, és éppen írt.

- Panyikovszkijt páholják! - kiáltotta Balaganov pátosszal az ajtónyílásban.

- Máris? - kérdezte Bender közömbösen. - Tulajdonképpen nagyon gyorsan történt.

- Panyikovszkijt páholják! - ismételte elkeseredve a vörös hajú Sura. - Istenemre mondom.

- Miért ordít, mint hőségben a jegesmedve? - kérdezte Osztap szigorúan. - Régóta verik?

- Öt perce.

- Ezt rögtön mondhatta volna. Ezt nevezem pipogya öregnek! Na, egy-kettő, nézzük meg azt a ramazurit! Az úton majd elmeséli, mi történt.

Amikor a nagy kombinátor a történtek színhelyére érkezett, Korejko már nem volt ott, de Panyikovszkij körül nagy tömeg hullámzott, és elzárta az utcát. A feltartóztatott autók türelmetlenül dudáltak. A kórház ablakából fehérbe öltözött ápolónők bámultak ki. Kutyák rohangáltak az utcán, farkukat csóválva. A városi park szökőkútja felfüggesztette működését. Bender megadó sóhajjal fúrta magát a tömegbe.

- Bocsánat - mondta -, még egyszer bocsánat. Engedelmet kérek, asszonyom, de nem ön vesztette el a sarkon a szilvalekvárjegyét? Szaladjon gyorsan oda, még ott hever. Hé, emberek, engedjétek keresztül a szakértőket! Azt mondom neked, engedj keresztül, te polgári jogaitól megfosztott kölyök!

Ily módon felváltva alkalmazta Osztap a korbács és a mézesmadzag politikáját, miközben a központig furakodott, ahol Panyikovszkij gubbasztott. Ebben az időpontban az egyezmény megsértőjének másik füle is ugyancsak izzott, úgyhogy annak a fényénél is lehetett volna végezni különböző fényképészeti munkákat. Amidőn Panyikovszkij megpillantotta a nagy kombinátort, savanyú képet vágott.

- Ez az? - kérdezte Osztap szárazon, és a hátába vágott Panyikovszkijnak.

- Igen, ez az - állapította meg örömmel az igazság számos barátja. - Saját szemünkkel láttuk.

Osztap csendre intette a polgárokat, noteszt húzott ki zsebéből, Panyikovszkijra nézett, és méltósággal mondta:

- Kérem a tanúkat, hogy mondják be a nevüket és lakóhelyüket. Kérem, jelentkezzenek a tanúk!

Azt hihetné az ember, hogy a polgártársak, akik Panyikovszkij elfogatásánál rendkívül nagy mozgékonyságot fejtettek ki, vonakodás nélkül terhelően vallanak, hogy a gazember bűnösségét bebizonyítsák. De a valóságban az igazság barátai a "tanú" szóra fancsali képet vágtak, úgy tettek, mintha szörnyen el volnának foglalva, és hátrálni kezdtek. A tömegben zátonyok és örvények keletkeztek.

- Hol vannak hát a tanúk? - ismételte Osztap.

Pánik támadt. A tanúk könyökkel lökdösve vágtak utat maguknak, és abban a pillanatban az utca ismét megszokott képét vette fel. A gépkocsik továbbgördültek, a kórház ablakai becsukódtak, a kutyák eliramodtak, majd figyelmesen vizsgálgatták a sarokköveket, és a városi parkban a szökőkút sugara ismét magasba szökkent.

Miután a nagy kombinátor meggyőződött felőle, hogy az utca kitisztult, és Panyikovszkijt semmiféle veszély nem fenyegeti, azt mormogta:

- Tehetségtelen, vén csont! Még egy vak nagyságot fedeztünk fel, Panyikovszkijt! Homérosz, Milton és - Panyikovszkij! Csinos társaság! És Balaganov olyan, akár egy szétvert hajó matróza! Panyikovszkijt páholják, páholják Panyikovszkijt! Ő pedig... Gyerünk a városi parkba! A szökőkútnál majd elhúzom a nótátokat!

A szökőkútnál Balaganov mindenért Panyikovszkijt okolta. A pórul járt vak arra hivatkozott, hogy a hányatott élet tönkretette idegeit, és azt magyarázta, hogy mindenről Balaganov tehet, aki közismerten szánalmas, semmirekellő figura. A két tejtestvér lökdösni kezdte egymást. Már hallatszott az egyhangú kihívás: "Hát ki vagy te?" - és Panyikovszkij szemében nagy könnycsepp jelentkezett, előfutárja egy hatalmas verekedésnek, amikor a nagy kombinátor "Szét!" felkiáltással szétválasztotta az ellenfeleket, mint a bíró az ökölvívókat.

- Majd a kimenőnapotokon bokszoljatok - jelentette ki. - Pompás egy pár! A kakassúlyú Balaganov és a csirkesúlyú Panyikovszkij. Különben pedig, bajnok uraim, egyikőtök sem ért a munkához, éppen úgy, mint ahogyan a kutya farka sem ért a zongorához! Brr! Ennek rossz vége lesz. Elbocsátlak benneteket, annál is inkább, mert szociális szempontból semmi érdekeset nem produkáltok.

Panyikovszkij és Balaganov azonnal elfelejtették összecsapásukat, és Istent hívták tanúnak: esküdöztek, hogy még aznap este - történjen akármi - Korejkót motozásnak vetik alá. Bender csak vigyorgott.

- Majd meglátja - mondta Balaganov. - Az utcán támadunk rá. Az éj sötétjének védelme alatt. Igaz, Mihail Szamuelevics?

- Becsületszentségemre - erősítette Panyikovszkij. - Én és Sura... ne fájjon a feje, hiszen Panyikovszkijjal van dolga!

- Éppen ez az, ami aggaszt - válaszolta Bender. - Ha csak... talán... Hogy is mondta? Az éj sötétjének leple alatt? Nos, hát csinálják eme lepel alatt. Az ötlet egy kissé gyatra... És a megvalósítás is bizonyára éppoly gyatra lesz...

Néhány órai utcai figyelőszolgálat után mindkét szükséges kellék megvolt: az éj sötétjének leple és maga a páciens, aki egy lánnyal lépett ki a házból, amelyben az öreg rejtvényköltő lakott. A lány nem illett bele a tervbe. Egyelőre követték a sétálókat, akik a tenger felé vették útjukat.

Fényes holdkaréj függött alacsonyan a hűvösödő part felett. A sziklákon örökké ölelkező fekete bazaltpárok ültek. A tenger mormolva mesélt sírig tartó szerelemről, vissza nem térő boldogságról, a szív gyötrelmeiről és hasonló időszerűtlen apróságokról. A csillagok morzejeleket váltottak egymással, fellobbantak és kihunytak. Egy fényszóró csóvája összekötötte az öböl két partját. Amikor kihunyt, még sokáig fekete sáv maradt utána.

- Fáradt vagyok - zsémbeskedett Panyikovszkij, aki Alekszandr Ivanovics és ennek hölgye mögött botorkált felfelé a lejtőn. - Öreg vagyok én már. Nehezemre esik az ilyesmi.

Megbotlott egy ürgelyukban, és elesett, száraz tehénlepényt markolászva. Visszakívánkozott a szállodába a kedves Kozlevicshez, akivel olyan kellemesen elteázgatott, és mindenféléről elcseveghetett.

De abban a pillanatban, amikor Panyikovszkij már szilárdan el volt tökélve a hazamenésre, és fel akarta ajánlani Balaganovnak, hogy a megkezdett vállalkozást egyedül hajtsa végre, hangok ütötték meg a fülét.

- Milyen meleg van! Nem szokott éjjel fürdeni, Alekszandr Ivanovics? Akkor várjon itt meg. Megmártom magam, és mindjárt visszajövök.

Guruló kavicsok zaját hallották, a fehér ruha eltűnt, és Korejko egyedül maradt.

- Gyorsan - suttogta Balaganov, és Panyikovszkij karját ráncigálta. - Én jövök tehát bal oldalról, maga pedig jobbról. Csak gyorsan!

- Én akarok... balról - mondta gyáván az egyezmény megszegője.

- Jó, jó, maga jön balról. Én ütök a bal oldalába, maga a jobba, és maga balról környékezi meg.

- Miért balról?

- Mit fecseg annyit? Legyen jobbról. Ő azt mondja: "Csirkefogó!" És maga azt feleli: "Ki a csirkefogó?"

- Inkább maga válaszoljon először.

- Rendben. Majd Bendernek mindent elmondok. Gyerünk! Tehát maga jön bal oldalról.

És a hadnagy hős fiai eltökélten közeledtek Alekszandr Ivanovicshoz.

A terv rögtön az elején dugába dőlt. Ahelyett, hogy a megbeszélés értelmében jobbról jött volna, hogy a milliomosnak a jobb oldalába üssön, Balaganov egy helyben topogott, és váratlanul ezt motyogta:

- Szabad tüzet kérnem?

- Nem dohányzom - felelte Korejko hidegen.

- Úgy - jegyezte meg Sura hülyén, és Panyikovszkij felé sandított. - És nem tudná megmondani, hogy hány óra van?

- Tizenkettő körül lehet.

- Tizenkettő... - ismételte Balaganov. - Hm... Fogalmam sem volt...

- Milyen meleg az este - mondta behízelgő modorban Panyikovszkij.

Szünet támadt, mely alatt a tücskök részegülten ciripeltek. A hold ezüstös fényében kibontakoztak Alekszandr Ivanovics jól fejlett vállai. Panyikovszkij nem bírta tovább a feszültséget. Korejko mögé lépett, és vinnyogó hangon kiáltotta:

- Kezeket fel!

- Micsoda? - kérdezte csodálkozva Korejko.

- Kezeket fel! - ismételte halkan Panyikovszkij.

Abban a pillanatban rövid, fájdalmas csapást érzett a vállán, és a földre esett. Amikor felkelt, Korejko Balaganovval összekapaszkodva hempergett. Mindketten szuszogtak, mintha zongorát cipeltek volna az emeletre. Alulról hableánynevetés és csobogás hallatszott.

- Miért üt engem? - kiáltozott Balaganov. - Hiszen csak azt kérdeztem, hogy hány óra van.

- Majd én megmutatom neked, hogy hány az óra! - förmedt rá Korejko, és ütéseibe minden ősi gyűlöletet beleadott, melyet a gazdagok éreznek a betörők iránt.

Panyikovszkij négykézláb a küzdőtérre csúszott, és hátulról mindkét kezét a herkulesi ember zsebébe dugta. Korejko feléje rúgott, de már késő volt. A Kavkaz cigaretta bádogdobozkája bal zsebéből Panyikovszkij kezébe vándorolt. Másik zsebéből papírdarabkák és tagsági könyvek repültek a földre.

- Szaladjunk! - kiáltotta Panyikovszkij valahonnan a sötétből. Az utolsó ütéseket Balaganov a hátába kapta.

Néhány perccel később az izgatott és felháborodott Alekszandr Ivanovics két alakot látott magasan a feje felett: a hold kék fénnyel világította meg őket. A hegygerincen szaladtak, a város felé igyekeztek.

Zoszja frissen és jószagúan közeledett, és Alekszandr Ivanovicsot különös foglalatosság közben találta. A térdein csúszkált, reszkető ujjakkal gyújtotta meg egyik gyufát a másik után, és papírokat szedegetett fel a fűből. De mielőtt Zoszja megkérdezhette volna, hogy mi történt, máris megtalálta a nyugtát a bőröndjéről, amely egy gyékénykosár cseresznye és egy olcsó útitakaró között nyugodott, a vasúti megőrző raktárában.

- Véletlenül kiesett a zsebemből - dadogta, és feszélyezetten nevetgélt, miközben a nyugtát óvatosan a zsebébe csúsztatta.

Csak a városban eszmélt rá, hogy eltűnt a Kavkaz cigarettásdoboz a tízezer rubellel, amit még nem tudott beletenni a bőröndjébe.

Amíg a tengerparton lezajlott a titáni küzdelem, Osztap Bender arra a meggyőződésre jutott, hogy a szállodában való tartózkodás az egész város szeme láttára meghaladja a tervezett üzleti keretet, és túlságosan is hivatalosnak látszik. Amikor a csernomorszki esti lapban egy hirdetést olvasott: "Kiad. egy pomp. kény. szo. kil. a teng. egy. int. aggl.", rögtön rájött, hogy ez a szöveg a következőket jelenti: "Kiadó egy pompás, kényelmes szoba, kilátás a tengerre, egyedülálló intelligens agglegény számára."

Osztap így gondolkozott: "Úgy rémlik, agglegény vagyok. A sztargorodi anyakönyvi hivatal nemrégiben értesített, hogy házasságom Gricacujeva polgártársnővel az ő kérésére felbontatott, és így újra Osztap Benderként, legénynevemen szerepelek. Tehát agglegényéletet fogok élni. Agglegény vagyok, egyedülálló és intelligens. Kétségkívül meg fog felelni a szoba."

És a nagy kombinátor hűvös, fehér nadrágot húzott, és a hirdetésben megadott lakás felé vette útját.

 

Vasziszualij Lohankin és szerepe az orosz forradalomban

16 óra 40 perckor Vasziszualij Lohankin éhségsztrájkba lépett. A viaszosvászon díványon feküdt, elfordulva az egész világtól, arcát a boltozatos díványtámla felé fordítva.

Miután Lohankin már húsz perce ebben a helyzetben éhezett, felsóhajtott, másik oldalára fordult, és a feleségére pillantott. Eközben zoknijával kis ívet írt le a levegőbe. A felesége éppen ingóságait csomagolta egy színes utazózsákba: metszett illatszeres üvegcséket, egy punktrollert, két öves ruhát, egy régi ruhát öv nélkül, egy filckalapot üveg félholddal díszítve, acélhüvelyeket ajakpirosítóval és trikóbugyikat.

- Varvara - dünnyögte Lohankin.

A feleség nagyot sóhajtott.

- Varvara - ismételte a férfi. - Tehát valóban elhagysz, hogy Ptyiburdukovhoz költözz?

- Elhagylak - felelte a feleség. - Ennek így kell lennie.

- De legalább mondd meg, hogy miért? Miért? - kérdezte Lohankin egy tehén szenvedélyességével.

Amúgy is hatalmas orrlyukai gondterhesen kitágultak. Fáraószakálla reszketni kezdett.

- Mert szeretem őt.

- És engem?

- Vasziszualij, tegnap nyilatkoztam erről. Téged már nem szeretlek.

- De én, én szeretlek téged, Varvara!

- Ez a te magánügyed, Vasziszualij. Én most Ptyiburdukovhoz megyek. Ennek így kell lennie.

- Ennek nem szabad így lennie! - kiáltott fel Lohankin. - Egy ember nem mehet el, ha a másik szereti!

- Dehogyisnem - mondta Varvara ingerülten, és megnézte magát a zsebtükrében. - Különben hagyd abba a bolondozást!

- Ebben az esetben folytatom az éhségsztrájkot! - kiáltotta a szerencsétlen férj. - Addig éhezem, amíg vissza nem jössz. Egy napig. Egy hétig. Egy álló esztendeig.

Lohankin visszafordult, és húsos orrát a síkos, hideg viaszosvászonra nyomta.

- Ahogy most látsz, úgy fogok itt feküdni nadrágtartóban, amíg meg nem halok - hallatszott a dívány felől. - És mindennek te leszel az oka, te és Ptyiburdukov mérnök.

Varvara töprengésbe merült, kombinéja lecsúszott pántjait visszaigazította habfehér vállára, és hirtelen kitört belőle:

- Ne merészelj így beszélni Ptyiburdukovról! Ő mindenben feletted áll!

Ezt már nem tudta elviselni Lohankin. Összerázkódott, mintha a nadrágtartótól le egészen a zöld zoknijáig villanyáram érte volna.

- Nőstény vagy, Varvara - mondta elnyújtva. - Olyan vagy, mint egy utcalány.

- Hülye vagy, Vasziszualij - mondta Varvara.

- Te rossz szuka! - folytatta Lohankin ugyanazon az elnyújtott, siralmas hangon. - A férjed hagytad el Ptyiburdukov miatt. Csak menj, szeresd e férget. Ó, jaj, ilyennel csalsz meg engemet! Hitvány gyönyörre szomjazol, tudom. Te vén szuka, te rút, gyalázatos.

Lohankin teljesen átadta magát a bánatának, észre sem vette, hogy jambusokban beszél, holott sohasem írt verseket, sőt el sem olvasta őket.

- Vasziszualij, hagyd már abba a bohóckodást - mondta a nőstény farkas, és begombolta utazótáskáját. - Ha látnád magad, hogy festesz! Igazán megmosakodhattál volna. Hát én megyek. Isten veled. A kenyérjegyeid az asztalon vannak.

Varvara vette az utazótáskát, és az ajtóhoz lépett. Amikor Lohankin látta, hogy fenyegetőzéseinek semmi eredménye, felpattant a díványról, az asztalhoz ugrott, és "Segítség!" kiáltással darabokra tépte a kenyérjegyeket. Varvara megrökönyödve bámult rá. Felködlött előtte férje éhségtől aszottan, pulzusa alig ver, végtagjai kihűlőfélben.

- Mit tettél, te szerencsétlen! - kiáltott fel az asszony. - Nehogy éhezni merészelj!

- Pedig azt teszem! - szólt eltökélten Lohankin.

- Hát ez ostobaság. Ez nem más, mint individuális lázadás.

- És büszke mégis épp ezért vagyok - mondta Lohankin, gyanúsan jambusokra emlékeztető ütemben. - Te nem méltányolod eléggé az individualizmus jelentőségét és általában az intelligenciát.

- De a közvélemény el fog ítélni téged.

- Csak ítéljen - mondta Vasziszualij makacsul, és ismét a díványra huppant.

Varvara szó nélkül földre dobta utazótáskáját, hevesen lekapta fejéről szalmakalapját, és azt mormogta:

- Megveszekedett hím... Zsarnok. Rabszolgatartó! - Eközben szendvicseket készített. - Egyél - mondta, és férje szájához vitte az ételt. - Hallod, Lohankin, azonnal egyél, na, egy-kettő, mi lesz!

- Hagyjál - mondta a férfi, és eltolta magától felesége kezét. Varvara felhasználta az alkalmat, hogy az éhező szája egy pillanatra kinyílt, és ügyesen becsúsztatta a szendvicset a kicsiny szakáll és a stuccolt moszkvai bajuszka között képződött résbe. De az éhező erélyesen kilökte a falatot nyelvével.

- Egyél, te semmirekellő! - kiáltott fel kétségbeesetten Varvara. És új támadásba kezdett a szendviccsel. - Egyél, te fő-fő intelligens!

De Lohankin félrefordult, és elutasítóan krákogott. A padlizsánpástétomtól maszatos, verejtékező Varvara még néhány percig próbálkozott, majd leült az utazótáskájára, és krokodilkönnyeket potyogtatott.

Lohankin kirázta a szakállába tévedt morzsákat, óvatos oldalpillantást vetett a feleségére, és elnémult a díványon. Csepp kedve sem volt Varvarától elszakadni. Varvara számos hibája mellett két lényeges előnnyel rendelkezett: szép nagy fehér kebellel és egy állással. Maga Vasziszualij soha, sehol sem dolgozott, az állás csak akadályozta volna abban, hogy az orosz értelmiség jelentőségéről gondolkozzék, arról a rétegről, amelyhez önmagát is odasorolta. És így Lohankin hosszan tartó töprengései a következő kellemes és kézenfekvő témákban csúcsosodtak ki: "Vasziszualij Lohankin és jelentősége." "Lohankin és az orosz liberalizmus tragédiája." Lohankin és szerepe az orosz forradalomban." Könnyű és békés dolog volt mindezen gondolkozni, ha a Varvara pénzén vásárolt posztócsizmában keresztülsétált az ember a szobán, és szeretett könyvszekrényét nézegette, melynek polcain a Brockhaus-lexikonok aranybetűs kötései fénylettek. Sokáig álldogált Vasziszualij a szekrény előtt, és tekintete egyik kötetről a másikra röppent. A könyvkötészet mesterpéldányai álltak ott glédában: egy nagy orvosi szakszótár, Brehm állatvilága, a negyedmázsát nyomó Férfi és nő, továbbá Az ember és a föld című kötet Reclus-tól.

"A gondolatok eme kincsesháza mellett az ember megtisztul, szellemileg szinte szárnyakat kap" - gondolta Vasziszualij.

Amikor erre a véghatározatra jutott, örömmel felsóhajtott, s kihúzta a szekrény alól a Rogyina című folyóirat 1899-i évfolyamát, mely a tenger kékjébe volt kötve, a tajtékzó és hullámzó tenger színébe. Megnézegette a búr háború képeit, majd egy ismeretlen hölgy szemlélésébe merült; a kép alatt a következő szöveg díszelgett: Így növeltem kebelbőségemet tizenhárom centiméterrel." És még sok más érdekes apróság kötötte le figyelmét.

Varvara távozásával eltűnt volna az anyagi bázis is, melyen a gondolkodó emberiség eme érdemdús képviselőjének jóléte nyugodott.

Este megérkezett Ptyiburdukov. Sokáig habozott, amíg rászánta magát, hogy Lohankin szobájába lépjen, és a konyhában ácsorgott, a nagy lánggal égő főzőmasinák és a keresztül-kasul huzigált szárítókötelek között, melyeken gipszmerevre száradt fehérnemű lógott. A kékítő halvány foltokban ütközött ki rajtuk. A lakás egyszerre megélénkült. Ajtók csapódtak, árnyékok suhantak el az ablak alatt, a lakók szeme felragyogott, és valahol szenvedélyesen felsóhajtott valaki: "Egy férfi érkezett!" Ptyiburdukov levette sapkáját, végigsimított mérnökbajuszán, és végre elszánta magát, hogy megszólaljon:

- Varja - mondta könyörögve, amikor a szobába lépett -, de hiszen mi úgy beszéltük meg...

- Gyönyörködj benne, Szaskám! - kiáltott fel Varvara, megragadta karját, és a dívány felé húzta. - Ebben, itt ni! Itt fekszik a tulajdonjog fanatikusa! A hím! Tudod, mit tett ez a rabszolgatartó? Éhségsztrájkba lépett, amiért el akarom hagyni.

Amikor az éhező megpillantotta Ptyiburdukovot, rögtön jambusokba kezdett.

- Ptyiburdukov, megvetlek! - nyöszörögte. - A hitvesemhez nyúlni, ó, ne merj! Te szemtelen, te gaz Ptyiburdukov, a nőm hová csalod te tőlem el?

- Lohankin elvtárs - szólalt meg elképedve Ptyiburdukov, és a bajuszát babrálta.

- El innen, el innen; gyűlöllek! - kiáltott Vasziszualij, és közben ide-oda ingott, mint egy öreg zsidó, mikor imádkozik. - Undok féreg! Nem is vagy mérnök, csak pimasz, alávaló gazfickó! Giliszta, csúszó-mászó féreg! És mindenekfölött: strici!

- Nem szégyelli magát, Vasziszualij? - kérdezte ridegen Ptyiburdukov. - Esztelenség, amit művel. Gondolja meg... Az ötéves terv második esztendejében!

- Azt merészeli mondani, hogy esztelenség! És éppen ő, aki ellopja a hitvesemet. Pusztulj innen, Ptyiburdukov, különben megkapod a magadét. Ott ütlek, ahol érlek! A szádon, a füleden!

- Beteg ember - jegyezte meg Ptyiburdukov; igyekezett az illem határain belül maradni.

De Varvara számára ez a keret felettébb szűk volt. Felvette az asztalról az időközben kiszáradt szendvicset, és az éhezőhöz lépett. Lohankin olyan kétségbeesetten védekezett, mintha attól tartana, hogy kiherélik. Ptyiburdukov elfordult, és kibámult az ablakon; egy fehér gyertyákkal nyiladozó vadgesztenyefát nézegetett. Hallotta maga mögött Lohankin undok krákogását és Varvara kiáltásait:

- Egyél már, te gyalázatos! Egyél, te rabszolgatartó!

Másnapra a nem várt akadályok annyira lehangolták Varvarát, hogy nem ment be a hivatalába. Az éhező állapota rosszabbra fordult.

- Már nyilalló fájdalmaim vannak a gyomromban - jelentette elégedetten. - Rövidesen skorbutot kapok a rosszultápláltság következtében, aztán kihullnak a fogaim, a hajam...

Ptyiburdukov elhozta az öccsét, aki katonaorvos volt. A második számú Ptyiburdukov sokáig illesztgette fülét Lohankin törzsének egyes pontjaira, és a szervek működését olyan figyelemmel hallgatta, mint ahogyan a macska a cukrosdobozba került egér mozdulatait figyeli. A vizsgálat alatt Vasziszualij könnyes szemmel bámulta a mellét, amely bolyhos volt, mint egy átmeneti kabát. Rettenetesen sajnálta magát. A második számú Ptyiburdukov az elsőszámú Ptyiburdukovra pillantott, és kijelentette, hogy a betegnek nem kell diétáznia. Mindent ehet. Így például levest, kotlettet, befőttet. Nincs az ellen sem kifogása, ha kenyeret, főzeléket és gyümölcsöt adnak neki. Halat is kaphat. Dohányozhat is, de csak mértékkel. A szeszes ital fogyasztása nem tanácsos, de hogy a szervezetét étvágyra ingereljék, egy pohár finom portói bort nyugodtan ihat. Általában az orvos nehezen értette meg Lohankin lelki drámáját. Távoztában előkelően szuszogott, és csizmájával csoszogott, majd búcsúzóul kijelentette, hogy a betegnek nincs megtiltva a tengeri fürdőzés sem, és a kerékpározás sportját is űzheti.

De a páciens nem gondolt rá, hogy a szervezetét akár befőttel, hallal, kotlettel vagy egyéb ízes falattal táplálja. Nem fürdőzött a tengerben, tovább feküdt a díványon, és szitkozódó jambusokat zúdított a jelenlevőkre. Varvara mély részvétet érzett iránta. "Miattam éhezik - gondolta büszkén. - Micsoda szenvedély! Vajon Ptyiburdukov is képes lenne-e ilyen lángoló érzelemre?" Nyugtalan pillantásokat vetett a jól táplált Ptyiburdukovra, akinek külseje arról tanúskodott, hogy szerelmi élményei nem akadályozzák meg abban, hogy szervezetét ebédekkel és vacsorákkal szabályosan táplálja. És egy ízben, amikor Ptyiburdukov kiment a szobából, Vasziszualijhoz fordult, és azt mondta neki: - Szegény fiam! - Ezeknél a szavaknál az éhező szája előtt újra megjelent egy vajas kenyér, amely ismét visszautasíttatott. "Még egy kis kitartás - gondolta Lohankin -, és Ptyiburdukov akkor látja majd Varvarát, amikor a háta közepét."

Elégedetten hallgatta a szomszéd szobából átszűrődő hangokat:

- Nélkülem elpusztul - mondta Varvara. - Még várnunk kell. Hisz láthatod, hogy most nem mehetek el innen.

Éjszaka Varvarának rettenetes álma volt. A lángoló érzelemtől elhamvadt Vasziszualij az ezredorvos sarkantyúját rágta. Borzalmas volt. Az orvos arca olyan megadó kifejezést öltött, mint a tehéné, melyet egy falusi tolvaj megfej... A sarkantyúk pengtek, a fogak koccantak. Varvara a félelemtől meggémberedve ébredt.

Japánsárga nap sütött a szobába, és minden erejét arra pazarolta, hogy egy olyan nevetséges apróságot megvilágítson, mint a Turandot kölnivizes üveg csiszolt üvegdugója. A viaszosvászon dívány üres volt. Varvara tekintete továbbröppent, és egyszercsak megpillantotta Vasziszualijt, háttal az ágynak, a pohárszék előtt, amelynek ajtaja nyitva volt. Férje hangosan csámcsogott. Türelmetlenül és mohón előrehajolt, zöld zoknis lábával dobogott, és orrán keresztül fütyülő, szörcsögő hangokat hallatott. Miután egy magas konzervdobozt már kiürített, óvatosan levette az egyik fazék fedőjét, ujjait bemártotta a hideg lébe, és egy darab húst halászott ki onnan. Házaséletük legszebb szakában is megjárta volna Vasziszualij, ha Varvara ilyen foglalatosság közben csípi nyakon. Most eldőlt a sorsa.

- Lohankin - szólt vérfagyasztó hangon.

Az éhező úgy megijedt, hogy elejtette a húsdarabkát; a jókora falat visszaloccsant a fazékba, nyomában kis szökőkút támadt a magasba szökkenő káposztából és krumplidarabkákból. Vasziszualij panaszosan üvöltve végigdőlt a díványon. Varvara csendesen és buzgón öltözködni kezdett.

- Varvara - dünnyögte Lohankin. - Valóban el akarsz hagyni Ptyiburdukov kedvéért?

Nem kapott választ.

- Te rossz szuka - jelentette ki Lohankin bizonytalanul. - Gyalázatos! Elhagysz, hogy Ptyiburdukovhoz menj.

De már késő volt. Hasztalanul nyivákolt Vasziszualij szerelemről és éhhalálról. Varvara örökre elment, és utazótáskájában magával vitte a pasztellszínű trikóbugyikat, a filckalapot, a metszett illatszeres üvegcséket és minden egyéb apróságot, amelyek egy női ruhatár elengedhetetlen kellékei.

És Vasziszualij életébe beköszöntött a kínzó gondolatok és morális szenvedések korszaka. Vannak emberek, akik nem értenek a szenvedéshez: valahogyan rosszul sikerül nekik. És ha már szenvednek, azon fáradoznak, hogy gyorsan és lehetőleg észrevétlenül szenvedjenek, hogy embertársaik ne tudjanak róla. De Lohankin nyilvánosan szenvedett, magasztosan szenvedett, akószámra öntötte magába bánatát, és megmámorosodott tőle. A nagy bánat alkalmat adott neki, hogy újólag tépelődjön az orosz értelmiség jelentőségén, továbbá az orosz liberalizmus tragédiáján.

"Talán így kell ennek lennie - gondolta. - Talán ez a vezeklés, és megtisztulva kerülök majd ki belőle. Nem ez a sorsa mindazoknak, akik magasan szárnyalnak a tömeg felett, akik lelkileg finomabb összetételűek? Nem ilyen volt Galilei, Miljukov, Konyi? Varvarának igaza van, így kell ennek lennie."

A lelki depresszió természetesen nem akadályozta meg abban, hogy a másik szoba kiadása ügyében fel ne adjon egy újsághirdetést.

"Az első időkben ez mégiscsak segítségemre lesz anyagilag" - gondolta. És újra visszasüllyedt a hús szenvedéseiről és a lélek jelentőségéről alkotott ködös elképzeléseibe, ami minden szépségnek a forrása.

Ez a foglalkozás annyira igénybe vette, hogy hiába is figyelmeztette több ízben a szomszédja, hogy a félreeső helyiségben használat után oltsa el a villanyt. Lohankin az értelemnek eme zűrzavarában következetesen elfeledkezett erről, ami a takarékos lakókat felháborította.

A hármas számú hatalmas társbérleti lakásban, amelyben Lohankin lakott, a lakók igen különös emberek voltak, és az egész ház pletykált gyakori botrányaikról és veszett civódásaikról. A hármas számú lakást "Varjúfészek" gúnynévvel illették. A tartós együttélés megkeményítette az egymásra utalt embereket, semmiféle félelmet nem ismertek. A lakás egyensúlyát csak úgy tudták fenntartani, hogy csoportokba tömörültek. Néha azonban a Varjúfészek valamennyi lakója egyetlen bérlő ellen fordult, és akkor ez bizony rosszul járt! A pereskedési kórság centripetális ereje üstökön ragadta, ügyvédi irodákba ráncigálta, mint a szélvész sodorta törvényszéki folyosók homályába, és végül is a társadalmi és népbíróságok tárgyalótermeibe vezette. És a lázadó bérlő még sokáig vándorolt, hogy megkeresse az igazságot, és különböző hivatalokon keresztül fúrta át magát, amíg eljutott az ország atyjához, Kalinyin elvtárshoz. Az ilyen bérlő ezután halála órájáig hivatali helyiségekben felcsípett jogi szavakkal dobálózik. És nem azt fogja mondani, hogy "megbüntetni", hanem, "megtorolni", nem azt hogy "bűn", hanem "delictum". Saját magát "sértett fél"-nek nevezi, nem pedig Ivanov elvtársnak, ahogy születése óta dukál neki. De leggyakrabban és bizonyos elégtétellel használja a "keresetet benyújtani" kifejezést. És élete, amely azelőtt sem volt valami parádés, ezután egy hajítófát sem ér.

Még jóval Lohankin családi drámája előtt Szevrjugov repülő, aki szerencsétlenségére a hármas számú lakásban lakott, az Oszoaviahim[5] sürgős utasítására az Északi-sarkvidékre repült. Az egész világ izgatottan figyelte Szevrjugov repülését. Egy külföldi északi-sarki expedíció nyomtalanul eltűnt, és most Szevrjugovnak kellett volna felkutatni őket. Az egész világ benne reménykedett. Távoli földrészek rádióállomásai tudósították egymást, a meteorológusok a magnetikus viharoktól óvták a bátor Szevrjugovot, a rövidhullámú adók sípolással töltötték meg az étert, és a Kurier Poranny nevű lengyel újság, mely közel áll a külügyminisztériumhoz, máris Lengyelország 1772. évi határainak visszaállítását követelte. A hármas számú lakás bérlője egy teljes hónapig repdesett a jégsivatag fölött, és motorjának zúgását az egész világ hallotta.

Végül is olyat tett Szevrjugov, amitől a lengyel külügyminisztériumhoz közel álló újság teljesen megzavarodott. Megtalálta a jéghegyek közt elveszett expedíciót, közölte pontos tartózkodási helyét, azután ő maga is eltűnt. Erre a hírre a földgolyó megtelt kiáltásokkal. Szevrjugov nevét háromszázhúsz nyelven és tájszólásban hirdették, beleértve az indiánokét is. Minden újságban, minden papírdarabkán Szevrjugov állatbőrbe burkolt képe jelent meg. Gabriele d'Annunzio kijelentette a sajtó képviselői előtt, hogy éppen most fejezett be egy regényt, és azonnal gépre száll, hogy megkeresse a bátor oroszt. Széltében énekelték az új charlestont: "Egy szép babával a karomon, melegem van az Északi-sarokon." A kivénhedt moszkvai zugújságírók, Uszliskin-Werther, Leonyid Trepetovszkij és Borisz Ammiakov, akik az irodalmi dömpingtől hajtva, termésüket potom áron dobták piacra, már írták is cikkeiket ezen a címen: "Nem lúdbőröztök még?" Egy szó, mint száz, földünk nagy csodát élt meg.

De még nagyobb feltűnést keltett ez a hír a Limonnij út nyolcas számú házának hármas számú lakásában, amelyet Varjúfészek néven ismertek.

- Szomszédunk elveszett - mondta örömmel Nyikita Prjahin nyugalmazott portás, miközben a kandallónál csizmáját szárítgatta. - Elveszett a kedves fickó. Ne röpültél volna, csak ne röpültél volna! Az ember járjon, és ne röpüljön. Járjon bizony!

És megforgatta a posztócsizmát a pislákoló tűz fölött.

- Kiröpült ez a sárgaszemű - mormogta az öreg nagymamácska, akinek vezeték- és keresztnevét senki sem ismerte. A konyha mellett lakott egy kis kamrácskában. Habár a villanyvilágítás be volt vezetve az egész lakásba, az öregasszony petróleumlámpát használt. Nem bízott a villamosságban. - Hiszen most felszabadult a repülő szobája, a lakrésze!

A nagymamácska mondta ki először a szót, amely már régen nyomta a Varjúfészek lakóinak szívét. Mindegyik a hiányzó pilóta lakásáról beszélt: a hajdani hegyvidéki herceg, Hygienisvili, jelenleg a Vosztok dolgozó polgára, és Dunya, Pása néni szobájának ágyrajárója egyaránt. Erről beszélt Pása néni is, aki kereskedő volt és megrögzött iszákos, valamint Alekszandr Dmitrijevics Szuhovejko, egykor ő cári fenségének kamarása, akit a lakásban egyszerűen Mitricsnek hívtak, és az egész bérlősereg, Lucia Francevna Pferd főbérlővel az élén.

- Nos hát - mondta Mitrics a konyhában gyülekező bérlőknek, megigazítva aranyozott keretű szemüvegét. - Minthogy az elvtárs eltűnt, osztoznunk kell. Nekem például régóta jogom van a lakterületem kiegészítésére.

- Minek férfiszemélynek ez a rész? - avatkozott a dologba az ágyra járó Dunya. - Nőnek kell azt megkapni. Az én életemben talán soha többé nem lesz ilyen alkalom, hogy egy férfiszemély hirtelen eltűnjön...

És még sokáig mormogott az egybegyűlteknek, különböző érveket hozott fel önmaga mellett, és közben sűrűn használta azt a szót, hogy "férfiszemély".

Abban mindenesetre megegyeztek a bérlők, hogy a szobát haladéktalanul meg kell szállni.

Ugyanezen a napon új szenzáció reszkettette meg a világot. Megtalálták a bátor Szevrjugovot. Nyizsnij-Novgorod, Quebec és Reykjavík felfogta Szevrjugov hívását. Összetört géppel csücsül a 84. szélességi fokon. Az étert megremegtették a hírek: "A bátor orosz remekül érzi magát!" "Szevrjugov jelentést tesz az Oszoaviahim elnökségének." "Lindbergh Szevrjugovot tartja a világ legjobb repülőjének." "Hét jégtörő hajó indult útnak, hogy segítséget vigyen Szevrjugovnak és a felfedezett expedíciónak." A jelentések közti szünetekben az újságok kizárólag jéghegyek és jégmezők képeit közölték. Szüntelenül ezeket a szavakat lehetett hallani: "Szevrjugov, Északi-sark, szélességi fok, Szevrjugov, Ferenc József-föld, Spitzbergák, Kings Bay, prémcsizma, üzemanyag, Szevrjugov."

A bánatot, amely a hírek hallatára elöntötte a Varjúfészket, csakhamar szilárd elhatározás váltotta fel. A jégtörők csak lassan vergődtek előre a jégmezők között.

- El kell venni a szobát, és kész! - mondta Nyikita Prjahin. - Örüljön, hogy ott ülhet a jégen. Dunyának például joga van a szobához. Annál is inkább, mert a törvények értelmében egy lakó nem lehet távol két hónapnál tovább.

- De hát nem szégyelli magát, Prjahin polgártárs - avatkozott bele a dologba Varvara, akkor még Lohankina asszony, és meglengette az Izvesztyijá-t. - Szevrjugov hős! Hisz most a nyolcvannegyedik szélességi fokon van!

- Micsoda halandzsa ez már megint a szélességi fokról - vetette közbe Mitrics komoran. - Talán egyáltalán nincs is ilyen szélességi fok. Nem is tudunk róla. A gimnáziumban nem tanultuk.

Mitrics igazat beszélt. A gimnáziumban ezt nem tanulta. Ugyanis katonaiskolába járt.

- De hát értse meg - heveskedett Varvara, és az újságot a kamarás orra alá dugta. - Ez egy cikk. Látja? "Jéghegyek és jégmezők között!"

- Jéghegyek. Eisbergek! - mondta Mitrics gúnyosan. - Ismerjük őket. Tíz éve már, hogy nyomorgatnak minket, Eisbergek, Schwarzbergek, Rosenbergek és Kohnok... Prjahinnak igaza van, el kell venni a lakrészt, és kész. Annál is inkább, mivel Lucia Francevna igazolja e cselekedet törvényességét.

- És a cuccát le kell hajigálni a lépcsőn, ördög vigye! - dörgött rá Hygienisvili, az egykori herceg, jelenleg a Vosztok dolgozó polgára.

Varvarát hamarosan elhallgattatták. Szaladt az urához panaszkodni.

- De hátha így kell ennek lennie - felelte a férje, és fáraószakállát a magasba emelte. - Hátha Mitrics, az egyszerű paraszt szájából a darócgúnyások igazsága szól. Éld bele magad az orosz értelmiség szerepébe és jelentőségébe.

A nagy napon, amikor a jégtörők végre elérték Szevrjugov sátrát, Hygienisvili polgártárs feltörte Szevrjugov ajtaját, s kidobálta a hős ingóságait a folyosóra, többek közt a vörös propellert is, amely a falon lógott. A szobában Dunya telepedett le, és nyomban bérbe is adta hat ágyrajárónak. Az elfoglalt lakrészben éjszakába nyúló estélyt adtak. Nyikita Prjahin harmonikázott, és Mitrics kamarás a részeg Pásával "oroszkát" járt.

Ha Szevrjugov nem szerez magának világhírt a sarkrepüléssel, soha nem látja viszont szobáját; ehelyett a perlekedés centripetális ereje magával ragadja, és nem nevezték volna halála napjáig "bátor Szevrjugov"-nak, a "jégmezők hősé"-nek, hanem a "perlekedő lakó"-nak. Ez egyszer azonban a Varjúfészket alaposan a sarokba szorították. A szobát visszaadták (Szevrjugov hamarosan új házba költözött onnan), a derék Hygienisvili meg négy hónapot ült önhatalmú bíráskodás miatt, és olyan dühösen jött ki a börtönből, mint az ördög.

Éppen ő tett elsőnek megjegyzést az elárvult Lohankinnak arra vonatkozólag, hogy valahányszor valaki elhagyja az árnyékszéket, szabályosan oltsa el a villanyt. Amellett határozottan ördögi szeme volt. A megzavarodott Lohankin nem értékelte kellőképpen Hygienisvili polgártárs lépésének fontosságát, és észre sem vette annak a viszálynak a keletkezését, amely rövid idő alatt a társas együttélés gyakorlatában egyedülálló, rémületes eseményekhez vezetett.

A dolog a következőképpen alakult: Vasziszualij Andrejevics, mint már annyiszor, most is elfelejtette eloltani a villanyt a közös használatra szánt helyiségben. Nos, hogyan is emlékezhetne a mindennapi élet ilyen apróságaira, amikor elhagyta a felesége, itt áll egy garas nélkül, s amikor az orosz értelmiség sokrétű jelentősége nincs még teljesen tisztázva? Hogyan gondolhatta volna, hogy egy tizenötös égő bronzszínű pisla fénye egyik szomszédjában ilyen erős érzelmeket fog előidézni? Kezdetben napjában többször figyelmeztették. Azután Mitrics küldött neki egy levelet. Ezt minden lakó aláírta. És végül nem figyelmeztették, és nem is küldtek már több levelet. Lohankin még mindig nem fogta fel a történtek jelentőségét, de már az a homályos előérzete volt, hogy szorul a kapca! Kedden este Pása néni szolgálója odafutott hozzá, és egy szuszra mondta:

- Utoljára üzenik magának, hogy oltsa el a villanyt!

De Vasziszualij Andrejevics valahogyan megint csak megfeledkezett magáról, és a pókhálók és piszok között a lámpácska továbbra is árasztotta áruló fényét. A lakás felzúdult. Egy perc múlva megjelent Hygienisvili polgártárs. Kék vászoncsizmát és lapos, barna báránybőr sapkát viselt.

- Indulás! - mondta, és intett Lohankinnak.

Karon ragadta, átvezette a sötét folyosón - Vasziszualij itt ismeretlen okból elszomorodott, sőt könnybe lábadt a szeme -, majd hátba vágva, belökte a konyha közepébe. Lohankin a ruhaszárítóba kapaszkodva egyensúlyozta magát, és ijedten körülnézett. Itt gyűlt össze a lakás népe. Lucia Francevna Pferd hallgatásba merülve állt. Lila anilin ráncok húzódtak végig a főbérlő tekintélyes ábrázatán. A részeg Pása néni elszontyolodva ült a kihűlt sparherd platniján. A mezítlábas Nyikita Prjahin vigyorogva nézte a megfélemlített Lohankint. A kuckóból előbukkant a magányos nagymama feje. Dunya jelt adott Mitricsnek. Az egykori udvari kamarás rejtegetett valamit a háta mögött, és mosolygott.

- Általános lakógyűlés van? - kérdezte Vasziszualij Andrejevics cérnahangon.

- Az van, az van - mondta Nyikita Prjahin, és Lohankinhoz közeledett. - Számodra van minden. Van kakaó, és van kávé is! Feküdj le! - kiáltotta hirtelen, és Vasziszualijra lehelt. Lehelete pálinka- és terpentinszagú volt.

- Hogy érted ezt, hogy feküdj le? - kérdezte Vasziszualij Andrejevics, és remegni kezdett.

- Ugyan minek kell tárgyalni vele, egy ilyen mihaszna emberrel? - mondta Hygienisvili polgár. Sarkára kuporodott, és azon ügyeskedett, hogy kigombolja Lohankin nadrágtartóját.

- Segítség... - suttogta Vasziszualij, és hülye pillantást vetett Lucia Francevnára.

- Inkább a villanyt oltotta volna el! - válaszolta kegyetlenül Pferd polgártársnő.

- Nem vagyunk burzsujok, hogy céltalanul tékozoljuk a villamosenergiát - jegyezte meg Mitrics kamarás, és valamit beledugott egy vízzel teli vödörbe.

- Nem tehetek róla... - vinnyogott Lohankin, és kiszabadította magát a volt herceg és jelenleg a Vosztok dolgozó polgárának karjai közül.

- Senki sem tehet róla - mormogta Nyikita Prjahin, és megragadta a reszkető bérlőt.

- De hiszen nem tettem semmi rosszat.

- Senki sem tett semmi rosszat.

- Lelki depresszióban szenvedek.

- Mindenki lelki depresszióban szenved.

- Ne merjen hozzám nyúlni. Vérszegény vagyok.

- Mindnyájan vérszegények vagyunk.

- Elhagyott a feleségem! - zokogta Vasziszualij.

- Mindenkit elhagyott a felesége - válaszolta Nyikita Prjahin.

- Fogjunk hozzá, Nyikitusko! Fogjunk hozzá! - mondotta Mitrics kamarás, és kiszedett a vödörből három virgácsot. - Ha tárgyalásokba bocsátkozunk, hajnalig sem térhetünk a dologra.

Hasmánt a földre fektették Vasziszualij Andrejevicset. Lába tejfehéren ragyogott. Hygienisvili polgártárs nekihuzakodott, és a virgács finoman suhogott a légen át.

- Mamuskám - üvöltötte Vasziszualij.

- Minden embernek van mamuskája! - mondta Nyikita oktató hangon, és térdével lenyomta Lohankint.

Vasziszualij hirtelen elnémult.

"Talán így kell lennie - gondolta, miközben a vesszőcsapások alatt vonaglott, és Nyikita sötét, rézvörös lábujját nézegette. - Talán éppen ebben rejlik a vezeklés, a megtisztulás, a nagy áldozat."

És miközben záporoztak a csapások, és Dunya kacarászott, a nagymama pedig a kuckóból visított: - Ezt megemlegeti a nyomorult, ezt megemlegeti a drága! -, Vasziszualij Andrejevics az orosz értelmiség jelentőségére összpontosította a gondolatait, és azon töprengett, hogy Galileinek is szenvednie kellett az igazságért.

Utoljára Mitrics vette kezébe a virgácsot.

- Hoci csak, majd én, hadd próbáljam meg - mondotta, kezét kinyújtva. - Jó nagyokat sózok a hátuljára...

De Lohankinnak mégsem kellett megízlelnie a kamarás virgácsát. Kopogtattak a hátsó bejárat ajtaján. Dunya sietve ajtót nyitott. A Varjúfészek főbejárata már régóta el volt torlaszolva, mert a társbérlők sehogy sem tudtak megegyezni a lépcsőfelmosás sorrendjében. Éppen emiatt hermetikusan elzárták a fürdőszobát is.

- Vasziszualij Andrejevics, egy ismeretlen férfi kérdezősködik maga után - mondotta Dunya, mintha mi sem történt volna.

Valamennyien egy fehér gentleman-nadrágot viselő férfit pillantottak meg. Az ismeretlen az ajtóban állott. Vasziszualij Andrejevics gyorsan felugrott, rendbe hozta ruháját, és erőltetett mosollyal fordult a belépő Bender felé.

- Ugye, nem zavarom? - kérdezte udvariasan a nagy kombinátor, és ráhunyorgott.

- Dehogy, dehogy - suttogta Lohankin, meghajtva magát. Tudja... hogy is mondjam önnek, kissé el voltam foglalva... De... úgy látszik, már elkészültem...

Fürkészve nézett ide-oda. Ám a konyhában már senki sem volt Pása nénin kívül, aki az ítélet végrehajtása közben elaludt a padlón. A földön néhány virgács és egy fehér cérnagomb hevert.

- Kérem, fáradjon be hozzám - invitálta Vasziszualij.

- De talán mégis megzavartam valamiben? - kérdezte Osztap, amikor már benn volt Lohankin szobájában. - Igazán nem? No, jól van. Tehát önnél valóban "kiad. egy pomp. kény. szo. kil. a teng. egy int. aggl"? És igazán pomp.? És igazán kil. a teng.?

- Mindenképpen úgy van - válaszolta a felélénkülő Vasziszualij. - Pompás, összkomfortos szobáról van szó. És nem számítok érte sokat. Ötven rubelt havonta.

- Nem alkuszom - mondta Osztap udvariasan. - De ezek a szomszédok... Milyen emberek ezek?

- Pompás emberek - válaszolta Vasziszualij. - A lakás pedig összkomfortos. És nagyon olcsó. Igazán ajánlhatom.

- De úgy rémlik, hogy ebben a lakásban életbe léptették a testi fenyítést.

- Á! - énekelte Lohankin meggyőző hangon. - Elvégre ki tudja? Talán így kell ennek lennie. Talán éppen ebben rejlik a darócgúnyások nagy igazsága.

- Daróc? - ismételte Bender elgondolkodva. - Kenderkócból házilag készített durva szőttes? Úgy. Mondja meg őszintén, a gimnázium hányadik osztályából hajították ki magát? A hatodikból?

- Az ötödikből - válaszolta Lohankin.

- Aranyos egy osztály ez. Tehát nem jutott el Krajevics fizikájáig? És azóta merőben intellektuális életet élt? Egyébként ez egészen egyre megy. Éljen úgy, ahogy jólesik magának. Holnap beköltözöm a lakásba.

- És a foglaló? - kérdezte a hajdani gimnazista.

- Ön nincs a templomban, nem fogják becsapni - mondotta nyomatékosan a nagy kombinátor. - Sor kerül majd a foglalóra is. Az idők folyamán.

 

Az első találkozás

Osztap visszatért a Karlsbad szállóba, és miután számtalanszor megnézte képmását az előcsarnokok, lépcsők és folyosók tükreiben, amelyekkel ilyen intézmények annyira szeretik díszíteni magukat, belépett szobájába, és szörnyen elcsodálkozott a helyiségben uralkodó rendetlenségen. Egy vörös plüss karosszék rövid lábai fölfelé meredtek, és a szék kitárta kevéssé vonzó jutabélését. A paszomántos bársonytakaró lecsúszott az asztalról. Még a Krisztus megmutatkozik a népnek című kép is egészen ferdén lógott, ebben a helyzetben sokat veszített abból az áhítatból, amelyet a festője beleadott. Az erkélyről friss szél fújt, mint egy gőzös fedélzetén, és megmozgatta az ágyon széjjelszórt bankjegyeket. Közöttük hevert a bádog cigarettásdoboz. A szőnyegen halálos csöndben egymásba csimpaszkodva rugdalózott Panyikovszkij meg Balaganov.

A nagy kombinátor undorodva átlépett a verekedőkön, és kiment az erkélyre. Lenn a körúton sétálók csevegtek, lábuk alatt csikorgott a kavics, a sötét jávorfák fölött a szimfonikus zenekar sóhaja lebegett. A kikötő sötét mélyében lámpák fénylettek, és az épülőfélben levő hűtőház vasváza kongott. A hullámtörő mögött egy láthatatlan gőzhajó üvöltött, valószínűleg bebocsátást kért a kikötőbe.

Amikor Osztap megint a szobába lépett, a két testvér már szemben ült egymással a padlón. Fáradtan püfölték egymást, és ezt mormogták: - Hát ki vagy te?

- Nem tudtatok megosztozni? - kérdezte Bender, és behúzta a függönyt.

Bataganov és Panyikovszkij gyorsan felugrott, és előadásba fogott. Mindegyikük önmagának tulajdonította az egész sikert, és befeketítette a másik tevékenységét. Mindegyik, anélkül, hogy összebeszélt volna a másikkal, kihagyta a számára kínos részleteket, és helyükbe olyan részleteket toldott, amelyek kedvező világításban tüntették fel hősiességét és derekasságát.

- Most már elég - mondta Osztap. - Ne verdessétek a parkettpadlót kopasz fejetekkel. Én már tisztán látom a harc lefolyását. Szóval azt mondjátok, hogy egy lány is volt vele? Nagyon jó. Tehát egy vacak kis alkalmazott csak úgy a zsebében hord... Ti bizonyára már megszámláltátok? Ugyan mennyi? Ejha! Tízezer! Korejko úr fizetése húszévi kifogástalan szolgálatért. Istennek való látvány, ahogy a legbölcsebb vezércikkezők ezt kifejezik. De csak nem zavartalak meg benneteket? Hisz éppen foglalatoskodtatok valamivel a padlón. Megosztoztatok a pénzen? Folytassátok, folytassátok, majd nézlek benneteket.

- Becsületesen akartam osztozkodni - mondotta Balaganov, és összeszedte a pénzt az ágyról. - Jog szerint és méltányosan. Mindenkinek egyforma rész jutott volna, fejenként két és félezer.

Négy kis halomba rakta a pénzt, szerényen félreállott, és így szólt:

- Önnek, nekem, neki és Kozlevicsnek.

- Nagyon jól van - jegyezte meg Osztap. - Most azonban Panyikovszkij osszon. Úgy látom, neki különvéleménye van.

A különvéleménnyel rendelkező Panyikovszkij nagy buzgón munkához látott. Az ágy fölé hajolt, vastag ajkával megnyálazta ujját, és egyik helyről a másikra tette a bankjegyeket, mintha nagy királypasziánszt rakna ki. Sok vesződség után az ágy takaróján három csomócska alakult ki: az egyik nagy volt, csupa tiszta, csinos, új bankjegy, a második éppen olyan nagy, de csupa piszkosabb bankjegy, a harmadik kicsike, és már ragadt a kosztól.

- Mi ketten négy-négyezret kapunk - mondotta Bendernek. - Balaganov kettőt. De még ezért a kettőért sem dolgozott meg.

- És Kozlevics? - kérdezte Balaganov, és dühében behunyta szemét.

- Miért adjunk Kozlevicsnek? - vinnyogta Panyikovszkij. - Mégiscsak rablást hajtottunk végre. Ugyan ki az a Kozlevics, hogy osztozzunk vele? Én nem ismerek semmiféle Kozlevicset!

- Ez minden? - kérdezte a nagy kombinátor.

- Ez minden - válaszolta Panyikovszkij, és szemét egy pillanatra sem vette le a tiszta bankjegyekből összerakott csomóról. - Ugyan ki törődik egy ilyen pillanatban Kozleviccsel?

- Most pedig én fogok osztani - mondotta Osztap fölényesen. Sietség nélkül egyetlen halommá egyesítette a csomócskákat, a pénzt betette a cigarettásdobozba, a dobozt pedig bedugta fehér nadrágja zsebébe.

- Ezt az egész pénzt - jelentette ki - visszaadjuk a megkárosult Korejko polgártársnak. Hogy tetszik az elosztásnak ez a módja?

- Igen kevéssé tetszik - sóhajtotta Panyikovszkij lelke mélyéből.

- Ne tréfáljon már, Bender! - kiáltotta elégedetlenül Balaganov.

- Annak rendje és módja szerint kell osztozkodnunk.

- Erről szó sem lehet - mondotta Osztap hidegen. - Egyébként semmi kedvem ez éjféli órán tréfálkozni veletek.

Panyikovszkij lila színű aggastyánkezét tördelte. Rémülten nézett a nagy kombinátorra, a sarokba húzódott, és elnémult. Csak néha-néha csillant ki a sarokból az egyezmény megszegőjének aranyfoga.

Balaganov arcán kiütött a veríték, mintha forró napsugár perzselné.

- Hát akkor minek is dolgoztunk? - dünnyögte fintorogva. - Így nem járja... Ezt... magyarázza meg...

- Önnek - mondotta Osztap udvariasan -, a hadnagy kedvenc fiának, csak megismételhetem azt, amit már Arbatovban mondottam. Én tiszteletben tartom a büntető törvénykönyvet. Nem vagyok útonálló, én ideológiai síkon küzdök a bankjegyekért. A pénz megszerzésére négyszázféle tisztességes módszerem van. De a rablás nincs köztük. Ez valahogyan nem illik ide. És azonkívül nem tízezer miatt szálltunk harcba! Az ilyen ezresekből nekem magamnak legalább ötszáz kell.

- Hát aztán minek küldött a portyára minket? - kérdezte Balaganov kedvetlenül. - Mi mindenképpen arra törekedtünk...

- Más szavakkal, ön azt akarja kérdezni: "Tudja-e a mélyen tisztelt parancsnok, hogy mi végből kezdeményezte ezt a legutóbbi műveletet?" Erre azt akarom önnek válaszolni, igenis tudja. A helyzet az...

Ebben a pillanatban megszűnt a sarokban az aranyfog villogása. Panyikovszkij lehajtotta fejét, és éktelen dühvel Osztapnak rontott, ajkán e kiáltással: - Hát ki vagy te? - A nagy kombinátor anélkül, hogy megmozdult volna, sőt anélkül, hogy félrefordította volna a fejét, rugalmas öklének egyetlen csapásával visszalódította helyére az egyezmény megvadult megszegőjét, és így folytatta:

- A helyzet az, Sura, hogy földerítésről volt szó. Kiderült, hogy egy alkalmazott, akinek negyvenhat rubel a fizetése, tízezer rubelt hord a zsebében, ami némiképpen különös dolog, és nagy lehetőségekkel biztat. Remélhetjük, hogy nagy dohányt szakítunk le, miként a szajhácskák és a csirkefogók mondani szokták. Ötszázezer, ez már kétségtelenül nagy dohány. Ezt pedig így fogjuk megszerezni: Korejkónak visszaadjuk a tízezret, és ő majd elfogadja. Látni szeretném azt az embert, aki nem veszi vissza a pénzét. Ez lesz a végzete. A pénzsóvárság majd tönkreteszi. És ha csak egyszer is föltárta a gazdagságát, puszta kézzel megragadom. Mint okos ember, be fogja látni, hogy egy rész kevesebb az egésznél, és attól rettegve, hogy az egészet elveszti, ideadja azt a részt. Most pedig, Sura, a színen megjelenik majd az a bizonyos kék szegélyű tányérka...

- Nagyon helyes! - kiáltotta Balaganov.

Panyikovszkij a sarokban sírdogált.

- Adjátok vissza a pénzemet - nyöszörgött. - Koldusszegény vagyok. Egy éve nem voltam fürdőben. Öreg vagyok. A lányok nem szeretnek.

- Forduljon a Szexuális Reformok Világszervezetéhez - mondotta Bender. - Talán ott segítenek magán.

- Senki sem szeret - folytatta Panyikovszkij reszketve.

- És miért is szeressék magát? A lányok nem szeretnek olyan embereket, mint amilyen maga. Fiatalokat szeretnek, hosszú lábúakat, politikailag fejletteket. Maga úgyis meghal nemsokára. És senki sem írja magáról az újságban: "Ismét egy ember, aki életét adta hivatásáért!" És a maga sírjánál nem zokog majd egy mandulaszemű, nagyszerű özvegy. És sírdogáló gyermekek sem fogják kérdezgetni: "Papa, papa, nem hallasz bennünket?"

- Ne beszéljen így! - kiáltotta megborzadva Panyikovszkij. - Mindnyájukat túlélem. Maga nem ismeri Panyikovszkijt. Panyikovszkij még mindnyájukat jégre viszi. Adjátok vissza a pénzemet!

- Mondja meg inkább, engedelmeskedik-e, vagy sem? Utoljára kérdezem.

- Engedelmeskedem - válaszolta Panyikovszkij, és letörölte súlyos aggastyánkönnyeit.


Éjszaka, éjszaka, éjszaka borult a vidékre.

Csernomorszk kikötőjében kecsesen forogtak a daruk, acélkarmaikat lebocsátották a külföldi gőzösök mély rakodóhelyiségeibe, majd megfordultak, hogy óvatosan kiemeljék a rakpartra a traktorgyár fenyőfaládákba burkolt gépeit. A Szilikátművek magas kéményeiből rózsaszín üstökösfény sugárzott. Lángoltak a Dnyeprosztroj, Magnyitogorszk és Sztálingrád csillagképei. Északon fölragyogott a Vörös Putyilov Művek csillaga és mögötte erőművek, új épületek fényei. Az egész ötéves terv ragyogó fényben égett, és elsötétítette a vén eget, amelyet már az egyiptomiak se becsültek túlságosan.

És a fiatalember gyorsan fölgyújtotta a munkásklubban az ötéves terv villamos térképét, és kedvese fülébe súgta:

- Látod azt a vörös fényecskét? Oda kerül a Szibériai Traktorgyár Odautazunk majd. Akarod?

És a lány csiklandósan kacagva kihúzta kezét az ifjú kezéből. Éjszaka, éjszaka, éjszaka borult a vidékre, mint már mondottuk. Hvorobjev monarchista fel-felnyögött álmában: óriás szakszervezeti könyvet látott. Egy hálókocsi felső ágyában Talmudovszkij mérnök hortyogott; Harkovból Rosztovba utazott, ahová a magasabb fizetés csábította. Az Atlanti-óceán széles hullámain amerikai gentlemanek ringatóztak; remek búzaszamogon-receptet vittek hazájukba. Vasziszualij Lohankin pamlagán hentergett, és fájó testrészeit dörzsölgette, Szinyickij, az öreg rejtvényköltő, ok nélkül fogyasztotta a villanyt: szórejtvényt szerkesztett a Vízvezetékszerelők Lapja számára. "Hol van a szivattyútelep üzemi bizottságának választására egybegyűlt munkások és alkalmazottak nagygyűlésének elnöke?" S közben vigyázott, nehogy zajt üssön, és felköltse Zoszját. Polihajev az ágyban feküdt Szerna Mihajlovnával. A Herkules többi embere nyugtalanul aludt a város különböző pontjain. Alekszandr Ivanovics Korejko álmatlanul forgolódott: a gazdagságán töprengett. Ha szegény ember lett volna, most nyugodtan alszik. Hogy Bender, Balaganov és Panyikovszkij mivel töltötte az éjszakát, arról már értesültünk. Kozlevicsről, az Antilop vezetőjéről és tulajdonosáról most nem mondunk semmit, noha feje fölött már-már összecsaptak egy politikai jellegű szerencsétlenség hullámai.

Másnap reggel Bender kinyitotta szülésznőtáskáját, kivette Kijev városának címerével ékesített rendőrsapkáját, zsebre vágta, és elment Alekszandr Ivanovics Korejkóhoz. Útközben összeütközött számos tejesasszonnyal, mert már elkövetkezett eme élelmes nők órája, viszont az alkalmazottak órája még nem ütött. Osztap egy románcot zümmögött: "Első szerelmem lángolása már nem hevíti fel szívem." A nagy kombinátor eljátszott önmagának egy kis komédiát. Izgatta a hivatalnok-milliomossal való első találkozás. Amikor belépett a Malaja Kaszatyelnaja utca 16. számú házba, fölvette a hivatalos sapkát, összeráncolta homlokát, és kopogott az ajtón. Alekszandr Ivanovics a szoba közepén állott. Atlétatrikóban volt, és már fölhúzta kishivatalnok-nadrágját. A szoba azzal a mintaszerű szegénységgel volt berendezve, amely a forradalom előtti időkben a Maria Fjodorovna anyacsászárné védnöksége alatt álló árvaházak és hasonló intézmények jellemzője volt. Három tárgy állt benne: egy kórházi vaságy, egy konyhaasztal, fareteszekkel ellátott ajtócskák, amilyenek rendesen a nyaralók árnyékszékein vannak, és egy kopott bécsi karosszék. A sarokban súlyzók hevertek, köztük két nagyméretű, a nehézsúlyú atléták öröme.

Amikor meglátta a rendőrt, Alekszandr Ivanovics méltóságosan előrelépett.

- Korejko polgártárs? - kérdezte Osztap sugárzó mosollyal.

- Én vagyok - felelte Alekszandr Ivanovics, és szintén örömet mímelt, hogy találkozhatott a hatóság képviselőjével.

- Alekszandr Ivanovics? - tudakolta Osztap, és még sugárzóbban mosolygott.

- Úgy van, úgy - bizonygatta Korejko, erejéhez mérten a legnagyobb örömmel.

Ezután a nagy kombinátornak csak annyi dolga akadt, hogy a karosszékbe üljön, és folytassa a mézédes mosolygást. Miután mindezt elvégezte, tekintetét Alekszandr Ivanovicsra szegezte. De a hivatalnok-milliomos is kitett magáért, és arcán ördög tudja, mi minden tükröződött: meghatottság és lelkesedés, elragadtatás és néma imádat. Mindezt pedig a hatóság egyik képviselőjével való szerencsés találkozás váltotta ki belőle.

Az érzéseknek ez a fokozása a hírneves Liszt Ferenc egyik kéziratára emlékeztetett, ahol is az első oldalon az állott, hogy "gyorsan", a másodikon "nagyon gyorsan", a harmadikon "sokkal gyorsabban", a negyediken "a lehető leggyorsabban", s ráadásul az ötödiken: "még gyorsabban".

Amikor Osztap látta, hogy Korejko elérkezett az ötödik oldalra, s hogy a versengés tovább nem fokozható, rátért a tárgyra:

- Én ugyanis megbízásból vagyok itt - mondotta és elkomolyodott.

- Kérem, kérem - jegyezte meg Alekszandr Ivanovics, s ugyancsak sötét arcot öltött.

- Örömet akarunk szerezni önnek.

- No, már erre kíváncsi vagyok!

Bender határtalan gyásszal a zsebébe nyúlt. Korejko temetéshez illő ábrázattal követte mozdulatait. Előkerült a Kavkaz bádog cigarettásdoboz. Elmaradt azonban a csodálkozás, amelyre Osztap számított. A földalatti milliomos tökéletes közönnyel szemlélte a skatulyát. Osztap kiszedte a pénzt, gondosan leszámolta, a köteget Alekszandr Ivanovics elé tolta, és kijelentette:

- Pontosan tízezer! Legyen szíves, állítson ki egy nyugtát a pénz átvételéről.

- Tévedés, elvtárs - mondta Korejko igen halkan. - Miféle tízezer? Miféle nyugtát állítsak ki?

- Hogyhogy mifélét? Önt tegnap este kirabolták, nem?

- Engem senki sem rabolt ki.

- Hogyhogy senki sem rabolta ki? - heveskedett Osztap. - Hát tegnap a tengernél. Tízezer rubeljét vették el! A rablókat letartóztatták. Állítsa ki a nyugtát.

- De hát esküszöm, hogy engem senki sem rabolt ki - mondotta Korejko. - Tévedés az egész.

A nagy kombinátor még mindig nem fogta fel vereségének nyomasztó tényét, és úgy viselkedett, amire később mindig a szégyen bizonyos nemével emlékezett vissza. Makacsul kitartott álláspontja mellett, dühösködött, Alekszandr Ivanovics kezébe nyomta a pénzt, teljesen elvesztette a fejét. Korejko vállát vonogatta, nevetett, de a pénzt nem fogadta el.

- Önt tehát nem rabolták ki?

- Engem senki sem rabolt ki.

- Hát nem vettek el öntől tízezer rubelt?

- Természetes, hogy nem vettek el. Nem értem, hogy képzeli ezt. Honnan lett volna nekem annyi pénzem?

- No, jó, jó - felelte Osztap csillapítóan. - Honnan is lehetne egy kisembernek, egy alkalmazottnak ennyi pénze? Önnél tehát minden rendben van?

- Minden - válaszolta a milliomos elragadó mosollyal.

- A gyomra is rendben van? - kérdezte Osztap, és még negédesebben mosolygott.

- A legtökéletesebben rendben. Mert tudja, én nagyon egészséges vagyok.

- Nem gyötrik önt lidérces álmok?

- Dehogy, szó sincs róla.

Ami a mosolygást illeti, továbbra is úgy ment minden, mint Lisztnél, "gyorsan, nagyon gyorsan, sokkal gyorsabban, a lehető leggyorsabban, még gyorsabban". Az új ismerősök úgy váltak el, mintha élni sem tudnának egymás nélkül.

- Ne felejtse itt csinos rendőrsapkáját - mondta Alekszandr Ivanovics -, ott maradt az asztalon.

- Ne egyen este nyers paradicsomot - ajánlotta Osztap -, hacsak nem akarja tönkretenni a gyomrát.

- Minden jót kívánok - mondotta Korejko, és barátságosan meghajolt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra - válaszolta Osztap. - Ön érdekes ember! Önnél minden rendben, csak azt bámulom, hogy ennyi szerencsével még mindig szabadlábon van.

S a nagy kombinátor mosolygó arccal sietett az utcára. Elvágtatott néhány háztömb mellett, s tökéletesen megfeledkezett arról, hogy a Kijev város címerével ellátott hivatalos sapkát viseli, amelynek itt, Csernomorszk városában semmi jelentősége sem volt. Csak akkor eszmélt fel, amikor a Közétkeztető Vállalat 68. számú étkezdéjének zárt verandája elé érkezett, ahol tiszteletre méltó öregemberek serege lármázott. Akkor kezdte csak nyugodtabban mérlegelni az esélyeket. Mialatt céltalanul járkált fel s alá, és gondolataiba mélyedt, az aggok zavartalanul folytatták napi dolgaikat.

Valamennyien különös és manapság már mulatságos emberek voltak. Csaknem valamennyien fehér pikémellényt és szalmakalapot viseltek. Egyesek panamakalappal büszkélkedtek. Hosszú, szőrös nyakuk kinyúlt az elsárgult keménygallérból. Itt, a 68. számú étkezdében, a valaha hírhedt Florida kávéházban gyűltek össze a régi kereskedővilág csökevényei, tőzsdebizományosok, akik elvesztették klienseiket, hervadt gabonaügynökök, elhülyült könyvelők és hasonló népség. Valamikor, a régi világban, itt bonyolították le üzleteiket. Most már csak szokásból jártak ide, s legfeljebb az ösztökélte őket, hogy nyelvüket itt köszörüljék. Naponta olvasták a moszkvai Pravdá-t - a helyi sajtót megvetették -, s akármi történt a világban, a jó aggok annak előjátékaként magyarázták, hogy Csernomorszkot rövidesen szabad kikötőnek fogják nyilvánítani. Valamikor, vagy száz évvel ezelőtt, csakugyan szabad kikötő volt Csernomorszk, s ez olyan jövedelmező dolog lehetett, hogy a "porto franco" legendája máig megőrizte aranyfényét a Café Floridában és környékén.

- Olvasta a cikket a leszerelési konferenciáról? - fordult az egyik pikémellényes a másikhoz. - Bernstorff gróf szerepléséről?

- Bernstorff nagy koponya - válaszolt a másik pikémellényes vénember olyan hangon, mintha legalábbis több éves barátság fűzte volna a grófhoz. - De olvasta azt a beszédet, amelyet Snowden mondott egy választási gyűlésen Birminghamben?

- Szó se róla, Snowden is nagy koponya! Hallja, Valliadisz - fordult egy harmadik, panamakalapos öreghez -, mi a véleménye Snowdenről?

- Őszinte leszek - válaszolta a panamakalapos. - A kisujjam se adnám oda Snowdenért.

S anélkül, hogy huzamosabb ideig töprengett volna azon, hogy Snowden igényt tart-e a kisujjára, folytatta:

- De gondoljon, amit akar, én megmondom őszintén: Chamberlain még mindig nagy koponya.

A pikémellényesek vállukat vonogatták. Nem tagadták, hogy Chamberlain is nagy koponya. De legjobban Briand-ért lelkesedtek.

- Briand! - heveskedtek. - Az aztán a nagy koponya, a Páneurópa-tervével.

- Megmondom magának egészen őszintén, Monsieur Funt - suttogta Valliadisz -, minden a legnagyobb rendben van. Benes máris hozzájárult a Páneurópa-tervhez, de tudja-e, milyen feltétellel?

A pikémellényesek összedugták keszeg fejüket.

- Azzal a feltétellel, hogy Csernomorszkot szabad kikötővé nyilvánítják. Benes nagy koponya. Hisz valakinek csak el kell adniuk mezőgazdasági gépeiket. Nos, mi majd megvesszük...

Ettől a közléstől csak úgy szikrázott az aggok szeme. Valamennyien évek hosszú sora óta sóvárogtak egy kis adásvétel után.

- Briand nagy koponya! - sóhajtoztak.

- Benes is nagy koponya!

Amikor Osztap feleszmélt ábrándozásából, egy ismeretlen öreg - ócska szalmakalapján zsíros szalag feketéllett - megszólította. A hervadt alak nyakkendője félrecsúszott. A nagy kombinátor fülébe rikácsolta:

- Én mondom magának, hogy MacDonald nem kapja be a horgot. Érti?

Osztap félretolta a dühös öreget, és kievickélt a tömegből.

- Hoover, Hindenburg nagy koponya - hallatszott.

Osztap ekkor már szilárd elhatározásra jutott. Meghányta-vetette a pénz megszerzésének mind a négyszáz becsületes módját, nem hagyva ki a legképtelenebb kombinációkat sem. Ezek között szerepeltek olyan ötletek, mint részvénytársaság alakítása a krími háborúban elsüllyedt aranyszállító hajók kiemelésére, tombolával egybekötött nagy farsangi mulatság a kapitalizmus áldozatainak javára, koncesszió az üzleti címtáblák kizárólagos lefotografálására és más képtelen dolgok, de egyik sem felelt meg a jelenlegi helyzetben, és Osztap ekkor kiagyalta a négyszázegyedik módszert.

Váratlan rohammal nem sikerült bevenni az erődöt - morfondírozott. - Annak rendje és módja szerint ostromot kell kezdeni. A tényállás világos. Az alperesnek pénze van, mégpedig sok pénze, erre következtethetünk abból, hogy szemrebbenés nélkül lemondott tízezer rubelről. "Tekintettel arra, hogy a felek között nem jött létre az egyezség, az ülést folytatjuk."

Hazament, de útközben egy zsinórral összeköthető szép sárga iratmappát vásárolt.

- Nos? - kérdezte Balaganov és Panyikovszkij unisono, elepedve a vágytól. Osztap szó nélkül a bambuszasztalhoz lépett, letette maga elé a szép sárga mappát, és nagy betűkkel ráírta:

"Alekszandr Ivanovics Korejko ügye.
Megkezdve 1930. június 25-én. Lezárva 193..."

A két tejtestvér Bender vállán keresztül kíváncsian pislogott a mappára.

- Mi lehet benne? - kíváncsiskodott Panyikovszkij.

- Ó... - sóhajtott Osztap. - Ebben minden benne van! Pálmák, lányok, kék expresszek, azúr tenger, fehér gőzös, alig viselt szmoking, japán lakáj, saját biliárdasztal, platinafogak, vadonatúj zoknik, csakis állati zsiradékból készült ebédek, s mindenekelőtt, barátocskáim, dicsőség és hatalom, amelyet csak a pénz adhat meg.

És az elámult alakok szeme láttára felnyitotta - az üres mappát.

 

Szaruk és paták

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény maszek. Meglehetősen vagyonos ember volt, rövidáruüzlet tulajdonosa a Capitol mozival szemben. Gondtalanul kereskedett fehérneművel, csipkeáruval, nyakkendővel, gombbal és más apró, de jövedelmező cikkel. Az egyik este mégis elborult ábrázattal tért haza. Belenyúlt a pohárszékbe, előszedett egy hideg csirkét, és miközben izgatottan fel és alá járt a szobában, az egészet elfogyasztotta. Ezzel végezvén, újból kinyitotta a pohárszéket, előszedett egy nagy darab, mintegy félkilós krakkóit, leült egy székre, és tömte a száját. Amíg evett, meredt szemmel bámult egy bizonyos pontra a szobában. Így nyelte le mind a fél kiló krakkóit. Mikor aztán az asztalon sorakozó kemény tojásokhoz nyúlt, felesége ijedten megkérdezte:

- No de mi történt veled, Borja?

- Szerencsétlenség - válaszolta, s egy tojást erőszakolt a szájába. - Borzalmas adót vetettek ki rám. El sem tudod képzelni.

- De miért eszel olyan sokat?

- Hogy eltereljem a figyelmem - válaszolta a maszek. - Nyomasztó érzéseim vannak.

S egész éjszaka így járt fel és alá szobájában, amelyben nyolc szekrény állott. S befalt mindent, ami csak a keze ügyébe került. Annyira félt.

Másnap az üzlethelyiség felét kiadta egy papírkereskedőnek. Most az egyik kirakatba nyakkendők és nadrágtartók kerültek, a másikban pedig egy hatalmas sárga ceruza lógott, zsinegre függesztve.

De később még keserűbb idők következtek. Megjelent a boltban a harmadik rezsitárs is. Ez foglalkozására nézve órásmester volt; a ceruzát háttérbe szorítva, a kirakat felét egy hatalmas bronzórával töltötte ki, amely Psyche szobrával volt ékes, percmutatója ellenben nem volt. S a folyvást gúnyosan mosolygó szerencsétlen rövidárukereskedővel szemben, az utálatos ceruzaemberen kívül már ott ült az órásmester is, a szemébe szorított fekete nagyítóval.

A rövidárukereskedőt még kétszer látogatta meg a balsors. Kiegészítésül egy vízvezetékszerelő költözött az üzletbe, és azonnal meggyújtott valami forrasztókészüléket, s végül egy különös kereskedő, akinek az volt a rögeszméje, hogy Csernomorszk lakossága éppen Krisztus születése után 1930 évvel veti magát a keményített gallérokra.

És a rövidárukereskedő egykor büszke cégtáblája most a következő bábeli külsőt mutatta:

Rövidáru-
kereskedés
kivá
ló minőség
B. Kulturtriger

Mindenfajta
órák javítása,
azelőtt
Pavel Bouré
Glasius Schenker

Mindennemű
irodacikkek
festők
és szovjet-
hivatalnokok részére
Lev Szokolovszkij

Csövek, kagylók
és mosdók
javítása
M. Ny. Fanatyuk

Leningrádi
keménygallérok
szaküzlete
Karl Páviajnem

A vevők és megrendelők irtózattal léptek be az egykor jószagú üzletbe. Glasius-Schenker órásmester kerekek, rugók tömegétől és orrcsíptetőktől körülvéve gubbasztott órái között; egy toronyóra is akadt köztük. Az ébresztőórák gyakran és fülrepesztően csörögtek. Az üzlet mélyében iskolás gyermekek tolongtak, és számtanfüzetek után érdeklődtek. Karl Páviajnen, mikor éppen nem volt vevője, saját gallérját nyírogatta ollóval, s az udvarias rövidárukereskedő, B. Kulturtriger, még meg sem kérdezhette a belépő hölgytől, mit parancsol, amikor Fanatyuk, a vízvezetékszerelő, hatalmasat ütött kalapácsával egy rozsdás csőre, s a forrasztólámpa korma ráülepedett a finom divatárukra.

De végül is széthullott ez a különös maszek-kombinát. Karl Páviajnen nekivágott a ködös éjszakának, és magával vitte a korszellemnek immár semmiképpen meg nem felelő keménygallérjait. Mögötte bandukolt a nagy Semmi felé a "Rövidárukereskedés" meg a "Mindennemű irodacikkek festők és szovjethivatalnokok részére", s lovasított adóellenőrök üldözték őket. Fanatyuk bánatában ivásnak adta magát. Glasius-Schenker belépett az "Új idő" nevű órásszövetkezetbe. Mennydörgő robajjal lecsapódott a hullámos vasredőny. Az érdekes címtábla is eltűnt.

Ám csakhamar ismét felhúzták a redőnyt, s a volt maszek-bárka bejárata felett most csinos kis tábla jelent meg:

Az arbatovi
SZARU ÉS PATA
BEGYŰJTÉSI IRODA
csernomorszki
kirendeltsége

Ha egy ráérő csernomorszki bekukucskált az üzletbe, megfigyelhette, hogy a bolti asztalok és könyvespolcok eltűntek, a padlót tisztára mosták, a helyiségbe sárga íróasztalok kerültek, és a falakra szokványos irodai plakátokat függesztettek ki, amelyek a hivatalos idő betartására intettek, és a kézfogás ártalmairól világosították fel a közönséget. Az alakuló miniatűr vállalkozás tehát máris torlaszokat emelt a látogatók elé, mielőtt még jelentkezhettek volna. Az asztalra állított sárga szamovárból gőzfelhők csaptak ki, s az aranyfogú hivatalsegéd a teáscsészékkel babrálva, ingerülten énekelt:

Hej, milyen időket élünk,
Hej, milyen időket élünk,
Már az Istentől sem félünk,
Már az Istentől sem félünk!

A korlát mögött egy vörös hajú fickó járt fel és alá, időnként leült az írógéphez, és vastag, merev ujjaival pötyögtetett a billentyűkön. Az iroda mélyén, az "Osztályvezető" tábla alatt, kis lámpa mellett ült a nagy kombinátor.

A Karlsbad szállót már régen otthagyták. Kozlevics kivételével valamennyi antilopista a Varjúfészekhez címzett társbérletbe tette át székhelyét; emiatt a tulajdonos, Lohankin, rettentő botrányt csapott. Tiltakozni próbált, és arra hivatkozott, hogy a szobát nem három személynek adta ki, hanem egyedülálló intelligens agglegénynek.

- Mon dieu, Vasziszualij Andrejevics - válaszolta Osztap -, sose eméssze magát. Intelligens amúgy is csak magam vagyok a három közül, és így a feltételnek eleget tettünk...

A házigazda további sopánkodásaira Bender meggyőzően így érvelt: - Mein Gott, kedves Vasziszualij! Talán éppen ebben rejlik a darócgúnyások nagy igazsága!

Lohankin erre rögtön megnyugodott, különösen azután, hogy Osztaptól kikunyerált húsz rubelt. Panyikovszkij és Balaganov szépen berendezkedtek a Varjúfészekben, bár Panyikovszkijt azzal gyanúsították, hogy éjszakánként petróleumot lopkod idegen lámpákból. Mitrics nem tudta megállani, hogy csípős megjegyzéseket ne tegyen Osztap előtt, mire a nagy kombinátor kedélyesen mellbe vágta.

A Szaru és Pata Begyűjtési Iroda megnyitását számos érv indokolta.

- A Korejko-ügy nyomozása hosszú időt felemészthet - mondotta Osztap. - Hogy mennyit, azt csak az Isten tudja. S mivel Isten nincs, így senki sem tudja. Borzalmas helyzet. Talán egy évig tart, talán egy hónapig. Mindenesetre valami legális dologra van szükségünk. Nekünk is bele kell vegyülnünk a dolgozók szorgos tömegébe. Az iroda mindezt meg fogja könnyíteni. Én egyébként már hosszabb ideje kedvet érzek valami adminisztratív tevékenységhez. Lelkem legmélyén bürokrata és együgyű ember vagyok. Valami nevetséges dolog, mondjuk teáskanál, ebadó-érme vagy hamis ékszer begyűjtésével fogunk foglalkozni. Vagy szaruval és patával. Pompás! Szarut és patát a fésű- és cigarettaszipka-ipar szükségleteinek kielégítésére. Tán nem jó hivatal? S a bőröndömben megtalálhatók az élet minden eshetőségére alkalmas űrlapok, és ugyanott megbújik egy tekintélyes hivatalos körbélyegző is.

Azt a pénzt, amelyet Korejko visszautasított, és így a lelkiismeretes Osztap bevételként könyvelt el, az új vállalkozás javára bankfolyószámlán helyezték el. Panyikovszkij ismét fellázadt, és osztozkodást követelt, ám azzal büntették meg, hogy hivatalsegédnek alkalmazták rossz fizetéssel; ez az állás amúgy is terhes egy szabadságot szerető természetnek. Balaganov pataügyi előadó lett, tehát felelős állást kapott és huszonkét rubel fizetést. Az ócskáspiacon beszereztek egy régi Adler írógépet, amelyről hiányzott az "e" betű, úgyhogy ezt "ä" betűvel helyettesítették. A legelső hivatali levél, amelyet Osztap a központhoz intézett, így hangzott: "Sziväskädjänäk kiszolgáltatni a lävél kézbäsítőjénäk, Panyikovszkij hivatalsägédnäk a csärnomorszki kirändältség részérä 150 azaz Százötvän rubäl irodafälszärälési anyagot Arbatov városban székälő igazgatóságunk tärhérä és számlájára. Mälléklät: Mälléklät nélkül."

- No, hát az Isten egy idiótát küldött nekem pataügyi előadónak - dühösködött Osztap. - A világon semmit sem lehet rábízni. Olyan gépet vett nekem, amely török tájszólással ír. Ezek szerint én osztályväzätő vagyok? Ütődött fickó maga, Sura.

De a törökül író masina sem tudta megzavarni a nagy kombinátor nyugalmát. Nagyon tetszett neki az új szakma. Minduntalan újabb bevásárlásokat eszközölt. Olyan bonyolult irodai masinákat és szerszámokat szedett össze, hogy a hivatalsegéd és az előadó csak dadogni tudtak a csodálkozástól. Volt ott lyukasztógép, sokszorosítógép, forgatható kisszék és hatalmas bronz írókészlet, amelyen parasztkunyhót ábrázoló tintatartók voltak. A bronz írókészleten "Arccal a falu felé!" felirat ékeskedett, és százötven rubelbe került. Minden irodai berendezések koronája azonban egy kovácsoltvasból készült menetjegy-bélyegzőgép volt, amelyet Osztap a vasúttól igényelt. Utoljára egy szerteágazó szarvasagancsot cipelt be az üzletbe, és a kis fizetése miatt folytonosan káromkodó Panyikovszkij nagy nyögések és sóhajtások közepette felszögezte a főnök asztala fölé. Minden jól, sőt kitűnően ment. A tervszerű munka menetét csak az automobil és pompás vezetője, a jó Kozlevics érthetetlen távolléte zavarta.

Az iroda fennállásának harmadik napján megjelent az első látogató. Általános csodálkozásra ez a látogató nem volt más, mint a levélhordó. Nyolc borítékot hozott, fecsegett a hivatalsegéddel, és továbbállt. A levélküldemények között három meghívó is akadt; a cég képviselőjét sürgős tárgyalásokra és ülésekre hívták. Mind a három meghívó hangsúlyozta, hogy a személyes megjelenés feltétlenül kötelező. A többi leirat ismeretlen, de nyilvánvalóan szorgos kis intézményektől eredt, amelyek különböző jelentések, beszámolók és űrlapok sürgős és feltétlen benyújtását követelték számos példányban.

- Mit jelentsen ez? - kiáltott fel Osztap. - Három nappal ezelőtt még szabadon szárnyaltam, mint a sasmadár, most pedig "személyes megjelenésem feltétlenül kötelező". Úgy látszik, hogy ebben a városban igen sok olyan ember akad, akinek rám, Osztap Benderre életbe vágó szüksége van. S ki fog majd levelezni ezzel a sok idegennel? Nagyobb beruházásokra és státusbővítésre lesz szükség. És egy tapasztalt gépírónőre. Hadd vezesse az adminisztrációt.

Két óra múlva újabb megdöbbentő eset történt. Egy parasztember állított be az irodába, dugig tömött zsákkal.

- Ki veszi át a szarvakat? - és letette terhét a földre.

A nagy kombinátor sandán nézett a látogatóra és holmijára.

Bizony satnya, piszkos kis szarvak voltak, és Osztap utálattal méregette őket.

- Aztán jó ez az áru? - kérdezte az osztályvezető gyanakvóan.

- Csak nézze meg, milyen szép szarvak! - heveskedett a paraszt, és a nagy kombinátor orra alá tartott egy sárga példányt. - Minőségi szarvak! - mondotta. - Minden igényt kielégítenek.

A minden igényt kielégítő árut meg kellett vásárolni. A paraszt az üzlet lebonyolítása után sokáig teázott Panyikovszkijjal, és a falusi életről beszélgetett vele, miközben Osztap annak az embernek az eredendő bosszúságával tekintett rá, aki semmiért kidobott tizenöt rubelt.

- Ha Panyikovszkij még egy ilyen agancsost beenged - jegyezte meg Osztap az ügyfél elvonulása után -, akkor nem lesz hely számára többé az irodában. Minden végkielégítés nélkül elbocsátom. Különben is elegem van már az állami tevékenységből. Ideje, hogy saját ügyeinkkel foglalkozzunk.

Miután az osztályvezető az "Ebédszünet" feliratú táblát kiakasztotta az ajtóra, kiszedte az egyik szekrényből azt a mappát, amely állítólag a kék tengert és a fehér gőzöst tartalmazta, nagyot csapott rá, és kijelentette:

- Ez az ügy képezi irodánk legfőbb tevékenységét. Jelenleg egyetlen papírszelet sincs ebben a mappában, de majd megtaláljuk a szálakat, és ha szükséges, a cél érdekében Panyikovszkijt és Balaganovot kivezényeljük a Kara-Kum homoksivatagba, vagy valahová Kremencsugba a nyomozás anyagáért.

Ebben a pillanatban megzördült az irodaajtó kilincse. Az üvegablak mögött egy aggastyán topogott, fején cérnával agyonstoppolt panamakalap. Nyersselyem zakót viselt, amely alatt pikémellény volt látható. Az aggastyán óvatosan nyújtogatta keszeg fejét, és az üvegajtóhoz nyomta nagy fülét.

- Zárva, zárva! - kiáltott rá Osztap. - Pillanatnyilag szünetel a patabegyűjtés.

Ám az aggastyán tovább hadonászott az üvegajtó mögött.

Ha Osztap nem engedi be a fehér mellényes öreget, akkor regényünk fővonala most más irányba fordulna, és nem történtek volna meg azok a bámulatos események sem, amelyek mind a nagy kombinátornak, mind bájos hivatalsegédének és a pataügyek gondtalan előadójának, valamint még sok más embernek osztályrészül jutottak.

Ezeknek az eseményeknek részvevői között volt egy keleti bölcs is, aztán az agg rejtvényköltő unokája, meg a Herkules igazgatója, volt egy társadalmi munkában kitűnt férfiú, s a szovjet polgárok és külföldiek tömege.

De Osztap kinyitotta az ajtót. Az öreg gyászos mosollyal a korlát mögé ment, és egy székre roskadt. Lecsukta szemét, és hangtalanul ült öt percig a széken. Csupán az orrán keresztül előtörő sípoló szuszogás hallatszott. Amikor az iroda munkatársai már-már arra a meggyőződésre jutottak; hogy az öreg egyáltalán nem fog megszólalni, és tanácskozni kezdtek arról, hogyan lehetne az öreg hulláját a legalkalmasabb módon elszállítani, a látogató váratlanul felemelte sötétbarna szemhéját, és síri hangon megszólalt:

- A nevem Funt.

- S ez ok önnek arra, hogy egy ebédszünetet tartó vállalathoz csak így behatoljon? - kérdezte Bender vidáman.

- Ön nevetni fog: igen! És kilencvenéves vagyok.

- Mivel szolgálhatunk? - kérdezte Osztap. Lassanként elvesztette türelmét.

Ám Funt polgártárs ismét elhallgatott, és jó ideig nem szólt semmit.

- Önnek irodája van - nyögte ki végül.

- Igen, irodám van - segített neki Osztap: - Folytassa csak!

Az öreg térdét csapkodta.

- Látja rajtam ezt a nadrágot? - bökte ki hosszas hallgatás után. - Ez a húsvéti nadrágom. Azelőtt ugyanis csak húsvétra vettem fel. De mostanában már mindennap hordom.

És a vén hálátlan - hiába csapkodta Panyikovszkij a hátát, hogy könnyebben kerüljenek belőle napfényre a szavak - újból hallgatásba merült. Ha beszélt, az egyes szavakat gyorsan bökte ki, a mondatok közé viszont általában háromperces szüneteket iktatott. Azok számára, akik Funt eme tulajdonságát nem ismerték, a vele való társalgás szinte elviselhetetlen volt. Osztap is felkészült már arra, hogy az öreg Funt polgártársat keményített nyakörvénél fogva megragadja, és megmutassa neki, hol helyezte el az építész a nyílászáró szerkezetet, amikor az aggastyán újból szólásra nyitotta ajkát. S a továbbiak folyamán a beszéd olyan érdekesen alakult, hogy Osztapnak nem maradt más hátra, mint hogy megadja magát sorsának, és belenyugodjék Funt különös beszédmodorába.

- Nincsen önnek elnökre szüksége? - kérdezte Funt.

- Miféle elnökre? - kiáltott fel Bender.

- Egy hivatalos elnökre, egyszóval olyan személyre, aki feje a vállalkozásnak!

- Én magam vagyok a vállalkozás feje.

- Micsoda, saját személyében akar ülni? Ezt mindjárt megmondhatta volna! Akkor mi a fenének bolondít már két óra hosszat?

A húsvéti nadrágját viselő öreg dühbe gurult, de a mondatok közötti szünetek nem lettek rövidebbek.

- Nevem Funt - ismételte nyomatékosan. - Kilencvenéves vagyok. Egész életemben másokért ültem. Ez a hivatásom: másokért szenvedni.

- Ah, ön eszerint stróman.

- Igen - mondotta az agg, és méltóságosan bólogatott. - Én vagyok Funt, az ülő-elnök. Én mindig ültem. Ültem II. Sándor cár, a Felszabadító alatt, ültem III. Sándor, a Békecár alatt, végül ültem II. Miklós, a Véreskezű alatt.

Az öreg vézna ujjain számolgatta a cárokat.

- Ültem, továbbá Kerenszkij alatt - folytatta a nála szokásos szünet után. - A hadikommunizmus idején természetesen nem ültem, a kereskedelem megszűnt, nem volt munkám. Annál többet ültem azonban a Nep idején. Ezek voltak életem legszebb napjai. Négy év alatt három hónapot sem voltam szabadon. Férjhez adtam unokámat, Goldonka Jevszejevnát, és hangversenyzongorát kapott tőlem nászajándékul, továbbá egy ezüstmadarat, valamint nyolcvan rubelt tízrubeles aranyakban. De most hiába járom be a várost, nem ismerek rá a mi régi Csernomorszkunkra. Hova tűnt a régi világ? Mi lett a magántőkével? Hova lett az Első Kölcsönös Hitelintézet? Hova lettek a korlátolt felelősségű közkereseti társaságok? Hova lettek a vegyes tőkével alapított részvénytársaságok? Hova lett mindez? Ó, mily visszataszító helyzet!

Ez a rövid beszéd mindössze félórát vett igénybe. Panyikovszkij meghatottan hallgatta. Félrevonta Balaganovot, és jelentős hangsúllyal súgta:

- Mindjárt meglátszik, ki a régi világból való ember. Ilyenek ma már nincsenek, és talán nem is lesznek többé.

És szívélyes mozdulattal átnyújtott az aggnak egy csésze édes teát.

Osztap főnöki íróasztalához vezette az öreg ülő-elnököt, bezáratta a boltot, és hozzálátott az örök rab türelmes kikérdezéséhez. Az elnök örömest beszélt. Ha a mondatok között nem tartott volna szüneteket, azt mondhatnánk, hogy szüntelenül csevegett.

- Nem ismer ön egy bizonyos Alekszandr Ivanovics Korejkót? - kérdezte Osztap, és a mappára pillantott.

- Nem - válaszolta az öreg. - Nem ismerek.

- Volt már valaha dolga a Herkulessel?

A Herkules szóra az elnök megmozdult. Osztap nem vette észre ezt a moccanást, de ha a Café Florida egyik pikémellényese a helyében lett volna, mondjuk Valliadisz, akkor azt gondolja: "Funt borzalmasan izgatott, valósággal magánkívül van."

Hogyne ismerte volna Funt a Herkulest, hiszen legutóbbi négy "ülése" közvetlenül ezzel a vállalattal állott kapcsolatban! A Herkules körül ugyanis néhány magán-részvénytársaság keletkezett. Ott volt mindjárt az Intenzív nevű részvénytársaság, melynek elnökéül Funtot kérték fel. Az Intenzív a Herkulestől nagyobb előleget vett fel bizonyos faáruk beszerzésére.

Az elnök úr nem volt köteles tudni, hogy voltaképpen miről is van szó. Csakhamar bekövetkezett a "krach". Valaki eltüntette a pénzt, és Funt fél évet ült. Az Intenzív Rt. után bizalmi alapon megalakult a Munkacédrus nevezetű közkereseti társulat, természetesen Funt elnökletével. Magától értetődik, hogy a Herkules adta az előleget elsőrendű és megvizsgált cédrusoszlopok szállítására. Természetesen váratlan krach ütött be, valaki ismét meggazdagodott. Funt pedig megkapta elnökségének jutalmát: ült. Azután jött a Fűrészsegély, s a menetrend megint ugyanaz volt: Herkules - előleg - krach - valaki megszedi magát - Funt leül.

- De hát kiért ült? - kérdezte Osztap, körülsétálva az öreget. - Ki volt a valóságos vezető?

Az öreg a teát szürcsölte, és nagy fáradsággal emelgette szemháját.

- Az ördög tudja, kicsoda - mondotta keserűen. - Funt előtt mindent elhallgattak. Nekem ülnöm kellett, ez volt a hivatásom. Ültem II. Sándor alatt, és ültem III. Sándor alatt, és ültem Romanov Miklós és Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij alatt. És ültem a Nep alatt, a Nep fénykora előtt és a fénykora alatt és a fénykora után. Most azonban munkanélküli vagyok, és a húsvéti nadrágomat hordom.

Osztap még sokáig próbálkozott, hogy az öregből kihámozza, amit lehet. Úgy dolgozott, mint az aranyásó, aki az iszap és a homok tonnáit mossa át fáradhatatlanul, hogy végül az iszap fenekén néhány aranyszemecskét találjon. Oldalba bökdöste Funtot, időnként felébresztette, még a hónalja alatt is csiklandozta. Ezekkel a fogásokkal sikerült kivennie Funtból annyit, hogy mindezen megbukott társaságok és szövetkezetek mögött kétségtelenül egy s ugyanazon személy rejtőzött. Ami a Herkulest illeti, több mint százezret fejtek ki belőle.

- Annyi bizonyos - fűzte hozzá a rozoga elnök -, annyi bizonyos, hogy az az ismeretlen férfi nagy koponya.

Osztap a "nagy koponya" hallatára felkacagott, mert eszébe jutott a pikémellényesek gyűlése az egykori Café Florida előtt.

- Mi a véleménye Briand-ról? - kérdezte nevetve.

- Briand nagy koponya - felelte az öreg elismerően.

Funt három percig hangtalanul mozgatta ajkát, azután kinyögte:

- Hoover és Hindenburg is nagy koponya.

Osztap megijedt. A legöregebb pikémellényes beletévedt a magas politika mocsarába. Félő volt, hogy bármely pillanatban rátér a Kellogg-paktumra vagy Primo de Rivera spanyol diktátorra, s akkor nincs az a hatalom, amely őt ettől az érdemes foglalatosságtól elvonja. Szemében már bárgyú fények villantak, ádámcsutkája remegett sárgára keményített gallérja mögött, s ez a természetes jelenség már egy új mondat születését jelezte, amikor Bender kicsavarta a villanykörtét, és földhöz vágta. A körte olyat szólt, mint a puskagolyó. Csupán egy ilyen esemény téríthette el az elnököt a nemzetközi kérdésektől. Osztap tüstént kihasználta a helyzetet.

- De hát valakivel csak találkozott a Herkules emberei közül - mondta. - Például előlegügyekben.

- Én csak a Herkules könyvelőjét, Berlagát ismertem. Ő havi fizetést húzott tőlünk. Én semmit sem tudok. Előttem mindent eltitkoltak. Az embereknek csak azért van szükségük rám, hogy üljek helyettük. Ültem a cárizmus, ültem a szocializmus és ültem a hetman idején, és ültem végül a francia megszállás alatt is. Briand nagy koponya.

Az öregből nem lehetett kipréselni többet. De már az elmondottak révén elkezdhették a nyomozást.

"Itt Korejko mancsait érzem" - gondolta Osztap.

Az arbatovi Szaru és Pata Begyűjtési Iroda csernomorszki kirendeltségének vezetője íróasztalánál ült, és papírra vetette Funt vallomását. Csupán a Briand-ra vonatkozó részléteket hagyta ki...

A földalatti milliomosra vonatkozó földalatti nyomozás első lapját megszámozta, megfelelő helyen kilyukasztotta, és a mappába fűzte.

- Nos, szüksége van elnökre? - kérdezte az aggastyán, és fejére tette megfoltozott panamakalapját. - Látom, ennek a cégnek elnökre van szüksége. Nem számítom drágán. Havi százhúsz rubel, amikor szabadlábon vagyok, és kétszáznegyven az olyan hónapokban, amikor ülök. A százszázalékos fizetésemelés veszélyességi pótlék címén jár.

- Nem bánom, alkalmazzuk - mondotta Osztap. - Adja be kérvényét a pataügyi előadónak.

 

Jahrbuch für Psychoanalitik

A Herkules számlaosztályán reggel kilenc órakor megkezdődött a szokásos munkanap.

Kukuskind már felemelte kabátja szárnyát, hogy pápaszemének üvegét fényesre törölje, s ezzel egy időben éppen közölni akarta a kollégákkal, hogy a Szikomorszkij és Cezarevics Bankházban sokkal békésebb munka folyt, mint ebben a herkulesi szodomában. Tyezoimenyickij már kinyújtotta kezét, hogy letépje a legújabb lapot a naptárról, Lapidusz már szájához emelte a heringes szendvicset, amikor kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent Berlaga könyvelő.

Ez a váratlan jelenet zavart keltett a számlaosztályon. Tyezoimenyickij nem fejezte be mozdulatát, és a naptár lapja talán először három év óta, letépetlen maradt. Lapidusz elfelejtett beleharapni a heringes szendvicsbe, és csupán szórakozottan mozgatta állkapcsát, mintha rágna. A többiek is csodálkoztak. Korejko felemelte, majd lehajtotta fejét. Az öreg Kukuskind gyorsan feltette pápaszemét, teljesen megfeledkezve a törölgetésről, amire harmincéves hivatali múltja során még nem volt példa.

Berlaga, mintha mi sem történt volna, íróasztalához ült, és ügyet sem vetve Lapidusz kacarászására, irataiba merült.

- Hogy érzi magát? - kérdezte Lapidusz. - Mit csinálnak a sarokidegei?

- Minden rendben van - felelte Berlaga. - Már azt sem tudom, hogy ilyen idege is van az embernek.

A déli szünetig az egész számlaosztály kíváncsiságtól égve izgett-mozgott az irodai székeken. Amikor a riadócsengő megszólalt, Berlagát körülvette a könyvelők színe-virága. A szökevény azonban egyetlen kérdésre sem válaszolt. Félrevonta négy bizalmasát, és miután meggyőződött, hogy felesleges személy nincs a közelben, beszámolt a bolondokházában szerzett szokatlan élményeiről. A mozgékony könyvelő fintorok és felkiáltások sorozatával színezte elbeszélését. Ezeket a történet összefüggése kedvéért mellőzzük.


Berlaga könyvelő elbeszélése a bolondokházában szerzett élményeiről. A legszigorúbb titoktartás terhe mellett közölte a következő kollégáival: Boriszohlebszkij, Dreifusz, Szaharkov és ifj. Lapidusz.

Mint már jelentettük, Berlaga könyvelő a bolondokházába menekült, miután neszét vette a tisztogatási eljárásnak. Azt tervezte, hogy ebben a gyógyintézetben eltölti a nyugtalan időket, s a vihar elültével visszatér a Herkuleshez, amikor a nyolc elvtárs továbbvándorol a szomszédos intézményekhez.

Az egész dolgot a sógora agyalta ki. Szerzett egy könyvet, amely az elmebetegek szokásairól és viselkedéséről szólt. Hosszas latolgatás után a szóba kerülő hóbortok közül a nagyzási mániára esett a választásuk.

- Nem is kell erőlködnöd - figyelmeztette a sógora -, csak kiáltsd mindenkinek a fülébe: "Én vagyok Napóleon", "Én vagyok Zola vagy "Én vagyok Mohamed', vagy amit akarsz.

- Lehetek indiai alkirály is? - kérdezte Berlaga bizakodva.

- Persze, persze, egy hülye minden lehet, indiai alkirály is.

A sógor olyan fontoskodva beszélt, mintha legalábbis tanársegéd volna egy ideggyógyintézetben. Ám a valóságban csupán az Állami Könyvkiadó Vállalat szerény ügynöke volt, előfizetőket gyűjtött díszkiadásokra, és a kereskedelmi élet régi fényéből már csak fehér selyembéléses bécsi keménykalapja maradt meg.

A sógor a telefonhoz sietett, hogy a mentőket értesítse, India új alkirálya pedig levette kabátját, megszaggatta ingét, és minden eshetőségre készen, egy üveg kitűnő minőségű antracéntintát öntött a fejére. Aztán hasra feküdt a földön, és ordítozni kezdett:

- Én India alkirálya vagyok! Hol vannak hú maharadzsáim, hű janicsárjaim, puszipajtásaim és elefántjaim?

Amikor a sógor ezt a bolond beszédet hallotta, kétkedően rázta a fejét. Szerinte ugyanis a janicsárok és a puszipajtások nem tartoznak az indiai alkirály hatáskörébe. A mentők azonban nem sokat teketóriáztak, hanem vizes kendővel letörölték a könyvelő kiváló minőségű tintával meglocsolt fejét, összepakolták és betették a kocsiba. A lakkozott ajtó becsapódott, felüvöltött a mentőkocsi szirénája, és az automobil India alkirályát új birodalmába vitte.

A páciens útközben hadonászott, összevissza fecsegett, de közben rémülettel gondolt első találkozására az igazi örültekkel. Attól félt, hogy rosszul bánnak vele, esetleg el is verik.

Az elmegyógyintézet azonban egészen másképp festett, mint ahogy Berlaga elképzelte. Hatalmas, világos teremben kék köpenyes alakok ültek a díványokon, feküdtek az ágyakon, vagy fel és alá sétáltak a teremben. A könyvelő megfigyelte, hogy az őrültek alig beszéltek egymással. Alig van idejük beszélgetni. Gondolkodnak. Folytonosan gondolkodnak. Rengeteg gondolatuk akad, azt kell megragadniuk, azt a legfontosabb dolgot, amitől a boldogságuk függ. A gondolatok azonban összevissza csapkodnak, a szélrózsa minden irányába, s éppen "azt a legfontosabb dolgot" nem tudják elcsípni; csak incselkedik velük, s egyszer csak eltűnik. Akkor aztán megint átgondolnak mindent, mert meg akarják érteni, hogy mi is történt voltaképpen, miért fordult minden rosszra, holott azelőtt nem volt semmi baj.

Berlaga előtt már többször fel és alá sétált egy bolond, egy fésületlen, borzas, szerencsétlen alak. Töprengve fogta állát, és kemény egyenes léptekkel rótta az utat az ajtótól az ablakig és vissza. És eközben annyi gondolat zúgott hóbortos fejében, hogy másik kezét homlokára szorította, és meggyorsította lépteit.

- Én vagyok az indiai alkirály! - ordította Berlaga az ápolóra sandítva.

A bolond még csak pillantásra sem méltatta a könyvelőt. Csupán összeráncolta homlokát, és hozzálátott, hogy összeterelje Berlaga kiáltásától szétszaladt gondolatait. Helyette azonban egy kis termetű hülye közeledett az alkirályhoz, átkarolta, és madárnyelven beszélt hozzá érdekes fintorok kíséretében.

- Hogyan? - kérdezte udvariasan a megszeppent Berlaga.

- Ene, bene, raba, kvinter, finter, zsaba - tagolta az új ismerős. Berlaga "jaj!" felkiáltással egy kuglifejű emberig hátrált. A kuglifejű gyorsan a fal felé fordult, és aggodalmasan pislogott a könyvelő felé.

- Hol vannak a maharadzsám - kérdezte Berlaga, hogy érvényt szerezzen tekintélyének.

A terem mélyén felemelkedett ágyáról egy beteg templomi gyertyára emlékeztető keszeg alak, sárga lábára állott, s szívszaggató üvöltésbe fogott:

- Ki a szabadba! A pampákra! A pampákra!

Mint a könyvelő később megtudta, a pampákra vágyó szikár férfi régebben földrajztanár volt, s maga Berlaga fiatal korában az ő földrajzkönyvéből tanult tűzhányókról, hegységekről és szorosokról. A földrajztudós meghülyülése egy pillanat műve volt: egy alkalommal rápillantott a két félteke térképére, és nem találta rajta a Bering-szorost.

A szerencsétlen földrajztanár egész nap a térképet böngészte. Minden a helyén volt: Új-Fundland, a Szuezi-csatorna, Madagaszkár, a Sandwich-szigetek, még a Popocatepetl tűzhányó is, csak a Bering-szoros hiányzott. Az öreg e térkép előtt vesztette el az eszét.[6] Jóindulatú bolond volt, a világon senkit sem bántott. Berlaga azonban rettenetesen félt tőle. Az idegeit borzolta ez a kiáltozás:

- Ki a szabadba! A pampákra! A pampákra!

A földrajztanár tudta, mindenkinél jobban tudta, hogy mit jelent a szabadság, hiszen ismert olyan távolságokat és tájakat, amelyekről holmi unalmas mesterséget űző embereknek még csak sejtelmük sem lehet. A szabadba vágyódott, tajtékos musztángon akart keresztülvágtatni a buja sűrűségen.

Egy fiatal, kék szemű, szelíd tekintetű orvosnő lépett a terembe, egyenesen Berlagához sietett.

- Nos, hogy érzi magát, kedvesem? - kérdezte, s meleg kezével megfogta a könyvelő pulzusát. - Jobban van már, ugye?

- Én vagyok az indiai alkirály - jelentette ki Berlaga pirulva. - Adják vissza kedvenc elefántomat.

- Maga képzelődik - mondotta az orvosnő barátságosan. - Kórházban van, és mi meg fogjuk magát gyógyítani.

- Ó, ó, az elefántom! - ordította Berlaga kihívóan.

- De értse meg már - mondotta az orvosnő még barátságosabban -, maga nem alkirály, ez csak képzelődés. Értse meg: képzelődés.

- Nem, ez nem képzelődés - vitatkozott Berlaga. Tudta, hogy mindenekelőtt makacsnak kell lennie.

- Képzelődés!

- Nem, nem képzelődés!

- Képzelődés!

- Nem, nem képzelődés!

A könyvelő abbeli meggyőződésében, hogy addig kell a vasat ütni, amíg meleg, félrelökte az orvosnőt, és üvölteni kezdett. Erre valamennyi páciens nyugtalan lett, mindenekelőtt a kis termetű idióta: hirtelen leült a földre, és nyálát csorgatva egy francia versikébe kezdett:

Un, deux, trois, quatre,
Mademoiselle Jourovatre.

És Berlaga elégedetten hallgatta, amint a háta mögött az orvosnő ezt mondta az ápolónak:

- Vigye ezt is ahhoz a háromhoz, mert felingerli az egész termet.

Két türelmes ápoló a kisterembe vezette a dühösködő alkirályt, ama betegek közé, akiknek magatartása javíthatatlannak látszott. A kisteremben három ember feküdt. A könyvelő csak most látta, hogy mit jelent a valódi elmebaj. A vendég megpillantásakor a három páciens szokatlan tevékenységbe kezdett. Egy kövér alak legurult az ágyról, majd négykézlábra állott, mandolinhoz hasonló feszes fenekét a magasba emelte, és ugatásba fogott, miközben a hátsó patáin levő kórházi papucsokat csattogtatta a padlón. A másik a pokróc alá bújt, és ordítani kezdett:

- Te is, fiam, Brutus, te is eladtad magad a bolsevistáknak!

Ez az ember nyilván Caius Julius Caesarnak tartotta magát. Kusza agyában azonban néha mellékapcsolt az egyik emeltyű, ilyenkor ezt ordította:

- Én vagyok Heinrich Julius Zimmermann.

- Azonnal menjen ki, meztelen vagyok! - ordította a harmadik. - Ne nézzen ide, szégyellem magam. Meztelen nő vagyok!

Berlaga a hang irányába nézett, és egy teljesen felöltözött és állig begombolkozott, nagy bajuszos, szakállas férfit pillantott meg.

Az ápolók eltávoztak, és Berlagát otthagyták a három bolonddal. India alkirálya úgy megijedt, hogy zavarában elfelejtette kedvenc elefántjának, maharadzsáinak, titokzatos puszipajtásainak és janicsárjainak visszaszolgáltatását követelni.

"Ezek egykettőre megfojtanak engem" - gondolta halálra rémülten. Nagyon megbánta, hogy abban a szép, csendes, nagy, világos teremben botrányt okozott. Milyen szép volna most a jóságos földrajztanár lábánál ülni, vagy a kis termetű idióta madárcsipogását hallgatni: "Ene, bene, raba, kvinter, finter, zsaba."

Mindazonáltal nem történt semmi borzalmas. A kutyaember még vakkantott egyet-kettőt, aztán ugatva és morogva visszabújt ágyába. A szakállas "akt" pipára gyújtott, és az angolosan pácolt dohány illata megnyugtatta Berlaga háborgó lelkét.

- Én vagyok az indiai alkirály - jelentette ki, amikor kissé magához tért.

- Fogd be a szád, disznó! - válaszolt Julius Caesar durván, s egy római jellem egyenességével tette hozzá: - Megöllek! Kitaposom a beled!

A hódítók és harcosok legnemesebbjének eme kijelentése lehűtötte a fürge könyvelőt. Elbújt takarója alá, és keserű gondolatokba merült szomorú sorsát illetően. Így aludt el.

Reggel még félálomban különös szavakat hallott.

- Ezek most egy valódi elmebeteget hoztak a nyakunkra. Oly szép volt hármasban... és most egyszerre... most még ezzel is vesződjünk. Ez az átkozott alkirály még mind a hármunkat megharap.

Berlaga a takaró alatt kétségkívül megállapította, hogy e szavak Julius Caesartól származnak. Amikor kidugta a fejét, és kinyitotta szemét, látta, hogy a kutyaember feszült érdeklődéssel figyeli.

"Ez már a vég - gondolta az alkirály -, rögtön belém harap." A kutyaember hirtelen összecsapta kezét, és emberi hangon megszólalt:

- Mondja, maga nem Foma Berlaga fia?

- Dehogynem - válaszolta Berlaga, de tüstént észbe kapott, és ordítani kezdett: - Adjátok vissza a szerencsétlen alkirály hű elefántját!

- Nézzen rám - folytatta nyugodtan a kutyaember -, maga csakugyan nem ismer engem?

- Mihail Alekszandrovics! - kiáltott fel a könyvelő. Hirtelen világosság gyúlt agyában. - No, ez aztán a találkozás!

Az alkirály barátságosan összecsókolózott a kutyaemberrel. Közben összeütötték homlokukat, s ez úgy hangzott, mintha két biliárdgolyó ütközött volna össze. Mihail Alekszandrovics szemében könnyek jelentek meg.

- Maga nem hülye - mondta Berlaga. - Miért csinál akkor ilyen mókákat?

- És miért csinál maga ilyen mókákat? "Hol az elefántom?" Legyen erős, Berlaga barátom, ez az alkirály-dolog nagyon rossz ötlet.

- A sógorom azt mondta, jó - nyögte Berlaga kétségbeesetten.

- Vegyen rólam példát - mondotta Mihail Alekszandrovics. Ez a jó játék: a "kutyaember". Mániákus-depressziós pszichózissal súlyosbodott skizofrén őrület, és ehhez még - most figyeljen, Berlaga - elhomályosult lelkiállapot is járul. Azt hiszi, olyan könnyű idáig eljutni? Szorgos kutatómunkát végeztem. Olvasta már Bleuler tanár könyvét, az Autisztikus gondolkodás-t?

- Nem - mondotta Berlaga egy térdszalagrendjétől megfosztott és napszámossá lefokozott alkirály hangján.

- Uraim! - kiáltotta Mihail Alekszandrovics. - Ez nem olvasta Bleulert! Ne féljetek tőle, gyertek csak ide. Ő olyan alkirály, amilyen cézárok önök!

A gyógyíthatatlanok szobájának másik két betege közelebb jött.

- Ön nem olvasta Bleulert? - csodálkozott Caius Julius. - De hát akkor milyen anyagból készült?

- Talán előfizetett a Jahrbuch für Psychoanalitik und Psychopatologik című német évkönyvre - jegyezte meg a szakállas.

Berlaga úgy állt köztük, mintha kísértetek közé került volna. Ezek a szakemberek csak úgy dobálóztak a legtudományosabb kifejezésekkel a pszichoanalitikai elmélet és gyakorlat köréből. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy Berlaga nagyon megjárja majd, mert Tyitanuskin főorvos, akinek szolgálati útjáról való megérkezése mindennap várható, öt perc alatt leleplezi. Arról, hogy Tyitanuskin visszaérkezése nekik is a legsúlyosabb gondokat okozza, nem beszéltek.

- Talán választhatok egy másik rögeszmét - nyögött fel aggódva Berlaga. - Például ha Zola Emil lennék, vagy mondjuk Mohamed.

- Késő - mondotta Caius Julius. - Az ön kórtörténetében már az van, hogy maga alkirály, s egy örült nem változtathatja úgy a rögeszméit, mint a fehérneműjét. Most már egész életében egy alkirály ostoba helyzetében marad. Mi már egy hete vagyunk itt, és ismerjük a házirendet.

Egy óra múlva Berlaga már tudta szobatársai "kórtanának" legapróbb részleteit.

Mihail Alekszandrovics elmegyógyintézeti látogatása igen egyszerű okkal volt magyarázható. Tekintélyes maszek volt a Nep idején, és mellőzte negyvenháromezer rubel jövedelemadójának befizetését. Ez a körülmény azzal fenyegette, hogy kényszerutazásra küldik a távoli északra, pedig az üzlet miatt felettébb kívánatosnak látszott a csernomorszki tartózkodás. Duvanov, a szakállas "akt", kisebb kaliberű kártevő volt, s ugyancsak félnie kellett a letartóztatástól. Egész más fából faragták azonban Caius Julius Caesart, aki személyi igazolványa szerint az egykori I. Ny. Sztarohamszkij ügyvéddel volt azonos. Caius Julius magas eszmei megfontolásból került az őrültekházába.

- Szovjet-Oroszországban - mondotta takarójába burkolózva - az őrültekháza az egyetlen hely, ahol normális ember élhet. Ezenkívül egy pokoli zűrzavar az egész. A bolsevikokkal nem tudok békésen együtt élni. Akkor inkább itt maradok a szabályos bolondok között. Azok legalább nem építik a szocializmust. És itt enni is adnak az embernek. A kinti bolondokházában dolgozni kell. Én pedig nem dolgozom az ő szocializmusukon. Itt legalább személyi szabadságom van. A lelkiismereti szabadság. Szólásszabadság...

Caius Julius Sztarohamszkij megpillantotta a közeledő ápolót, és nyomban nyöszörögni kezdett:

- Éljen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés! Mindenki a Fórumra! Te is fiam, Brutus, te is eladtad magad a pártfunkcionáriusoknak! - Majd Berlagához fordult: - Hallotta? Itt ordíthatok, amit akarok! Próbálja meg ezt az utcán!

A négy gyógyíthatatlan az egész napot és az éjszaka nagy részét snapszlizással töltötte - de "húsz" és "negyven" bemondás nélkül. Ravasz játék ez, önuralmat és tiszta agyat követel, továbbá a lélek hamvasságát és világos logikát...

Reggel megérkezett Tyitanuskin professzor szolgálati útjáról. Gyorsan megvizsgálta mind a négyüket, és utasítást adott, hogy azonnal dobják ki őket az intézetből. Nem segített itt Bleuler professzor könyve a ködös lelkiállapottal súlyosbodott mániás depresszív pszichózisról, és nem segített a Jahrbuch für Psychoanalitik und Psychopatologik sem. Tyitanuskin professzor nem sokat teketóriázott a szimulánsokkal.

A járókelőket félrelökdösve szaladtak az utcára. Elöl rohant Julius Caesar, utána az "akt" és a kutyaember. A végén loholt a trónjafosztott alkirály, átkozta sógorát, és borzadállyal gondolt mindarra, ami most történni fog.


Amikor Berlaga könyvelő befejezte e tanulságos történetet, bánatosan nézett négy kollégájára, akik a folyosó félhomályában hallgatták elbeszélését, és rosszallóan csóválták fejüket.

- Látja, mit ért el a képzelődéseivel - mondotta a keményszívű ifjabb Lapidusz. - Ki akart menekülni az egyik tisztogatási akcióból, és belekerült a másikba. Ennek még megissza a levét. Ha a bolondokházából kidobták, ki fogják dobni a Herkulesből is.

A másik három, Boriszohlebszkij, Dreifusz és Szaharkov, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, tovalibegtek a sötétben.

- Barátaim! - kiáltott utánuk a könyvelő. - Hová mentek? - Barátai azonban nyakukba szedték a lábukat, és kifényesedett nadrágjuk nemsokára elveszett a könyvelő szeme elől.

- Ez nem volt szép magától, Berlaga - jegyezte meg Lapidusz hidegen. - Semmi értelme, hogy engem belerántson szovjetellenes üzelmeibe. Adieu!

India alkirálya egyedül maradt.

"Mit tettél, Berlaga könyvelő? Hová tetted a szemed? Mit szólt volna Foma papa, ha megtudja, hogy fia élete derekán India alkirálya lesz? Látod, Berlaga, hova juttatott a Funttal kötött ismeretséged? Ide juttatott Funt, számos részvénytársaság elnöke. Még gondolni is rossz rá, mit szólt volna Foma papa kedvenc fiának csínyjeihez. De Foma papa már kint nyugszik a második keresztény temetőben, sírján egy törött szárnyú kőangyal díszeleg. A gyerekek néha odajárnak orgonát lopni, és minden érdeklődés nélkül pillantanak a sírfeliratra: »Földi pályád véget ért. Nyugodj békében, szeretve tisztelt F. Berlaga.« De talán nem is szólt volna semmit az öreg. Persze, hiszen ő sem járt mindig egyenes úton. Legfeljebb azt a tanácsot adta volna, hogy bonyolultabb ügyekben óvatosan kell eljárni, és nem kell a sógor beszédére hallgatni... Igen, az ördög tudja, mit műveltél, Berlaga könyvelő."

V. György király volt indiai helytartóját kiáltozás riasztotta fel:

- Berlaga! Hol van? Keresik. Itt van! Jöjjön csak!

A folyosón megjelent Balaganov pataügyi előadó, és karját lengetve közeledett Berlaga felé, majd egy pecsétes iratot adott át neki a következő szöveggel:

"Bärlaga älvtárs. Jälänjän mäg nálam haladéktalanul äzän irat átvétälä után bizonyos körülményäk tisztázása végätt."

Az irat az arbatovi Szaru és Pata Begyűjtési Iroda csernomorszki kirendeltségének hivatalos körbélyegzőjével volt ellátva, amelyet még akkor is nehéz lett volna kibetűzni, ha Berlagának történetesen lett volna ideje rá. A szerencsétlen könyvelő azonban annyira megtört a sorscsapások alatt, hogy csak azt tudta kinyögni:

- Hazatelefonálhatok még?

- Semmi szükség rá - mondta a pataügyi előadó sötéten.

Két órával később a Capitol mozi előtt ácsorgó tömeg, amely az előadást várta, és jobb foglalatosság híján erre-arra nézelődött, láthatta, amint a Szaru és Pata Begyűjtési Iroda ajtaján kilép egy férfi, a szívéhez kap, és lassan továbbhalad. Berlaga főkönyvelő volt. Lába először csak lankadtan mozgott, azután meggyorsultak léptei. Amikor a sarokhoz ért, keresztet vetett, és hanyatt-homlok futásnak eredt. Csakhamar ismét ott ült íróasztala előtt a számlaosztályon, és bárgyú tekintettel bámult könyveibe. A számok táncot lejtettek a szeme előtt.

A nagy kombinátor ezenközben felütötte a Korejko-ügy elnevezésű mappát, és Funtra nézett, aki egy tábla alatt ült. A tábla a következő felírást viselte: "Az igazgató tanács elnöke."

- Amikor fiatal és igen szegény voltam, egy ideig abból éltem, hogy a herszoni nagyvásáron egy kövér szerzetest mutogattam szakállas nő, különös természeti tünemény gyanánt. De még akkor sem süllyedtem erkölcsileg olyan mélyre, mint ez a félkegyelmű Berlaga!

- Szánalmas, hitvány egy ember - tette hozzá, Panyikovszkij a tea felszolgálása közben. Az a tudat, hogy vannak a világon emberek, akik még kevesebbre vitték, mint ő, kellemesen érintette.

- Berlaga nem nagy koponya - jelentette ki Funt elnök, a maga kényelmes modorában. - MacDonald viszont nagy koponya. Az az ötlete, hogy az iparban megteremtse az osztálybékét...

- Elég, elég - mondotta Bender. - Rendkívüli ülést fogunk egybehívni, hogy megbeszéljük az ön nézeteit MacDonaldról és más polgári államférfiakról. Most azonban minderre nincs idő. Berlaga valóban nem nagy koponya, de mindenesetre sok mindent közölt velünk az önmagukat robbantó részvénytársaságok életéből.

A nagy kombinátor nemsokára jókedvre derült. Minden kitűnően ment. Egyetlen vidéki sem szállított bűzlő szarvakat.

A csernomorszki kirendeltség munkája kielégítően haladt, habár a napi postával egész halom új jelentés, körözvény és rendelkezés érkezett, és Panyikovszkij már kétszer is járt a munkaközvetítőben, hogy gépírónőt szerezzen.

- Igen! - kiáltott fel hirtelen Osztap. - Hol van Kozlevics, és hol van az Antilop? Micsoda hivatal ez gépkocsi nélkül? Értekezletre kell mennem. Majd szétszednek, már élni se tudnak nélkülem. Hol van Kozlevics?

Panyikovszkij elfordította fejét és bánatosan sóhajtott:

- Kozleviccsel baj van.

- Hogyhogy baj van? Leitta magát?

- Annál is rosszabb - válaszolt Panyikovszkij. - Féltünk erről beszélni magának. Megmételyezték a katolikus papok.

A hivatalsegéd a pataügyi előadóra nézett; és mindketten bánatosan csóválták fejüket.

 

A tékozló fiú hazatér

A nagy kombinátor nem szerette a katolikus papokat. De éppilyen elutasító magatartást tanúsított a rabbik, dalai lámák, pópák, müezzinek, sámánok meg a vallás egyéb szolgái iránt.

- Jómagam is hajlamos vagyok csalásra és zsarolásra - mondogatta -, például most is azzal foglalkozom, hogy egy makacs polgártárstól kicsaljak egy tekintélyes összeget. Viszont kétes üzelmeimet nem kísérem zsolozsmákkal, sem orgonabúgással, se latin vagy egyházi szláv könyörgéssel. Általában jobban szeretek tömjénfüst és mennyei csengettyűk nélkül dolgozni.

S amíg Balaganov meg Panyikovszkij egymás szavába vágva beszámolt az Antilop vezetőjének balvégzetéről, Osztap nemes szívét felháborodás és bosszúság töltötte el.

A katolikus papok a vendégfogadó udvarán ragadták el Adam Kozlevics lelkét, ahol a kétfogatú német társzekerek és a moldvai gyümölcsöskocsik között parkolt a híg trágyalében az Antilop. Kusakovszkij tisztelendő úr gyakran benézett a vendégfogadóba a katolikus telepes vendégek lelki épülésére. Az egyház szolgája megpillantotta az Antilopot, körbejárta, és megböködte a gumikereket. Beszédbe elegyedett Kozleviccsel, és megtudta, hogy Adam Kazimirovics a katolikus egyház kötelékébe tartozik, de már vagy húsz éve nem gyónt. "Nem jól van ez így, nem jól van, pan Kozlevics" - mormolta Kusakovszkij tisztelendő úr, aztán két kézre fogva fekete szoknyáját, átugrott a sörhabtócsákon, és elment. Másnap, röviddel pitymallat után, amikor a társzekerek már elfuvarozták tizenötösével a háborgó feketézőket a közeli Kosari helység piacára, Kusakovszkij tisztelendő újra megjelent. Ez alkalommal nem egyedül jött, elkísérte Aloizij Morosek tisztelendő is. Amíg Kusakovszkij Adam Kazimirovicsot üdvözölte, Morosek tisztelendő figyelmesen megszemlélte a gépkocsit, és nemcsak a gumikereket böködte meg, hanem a dudát is megnyomta. Ezután a két pap összenézett, közrefogták Kozlevicset, és megkezdődött a mételyezés. Egész nap mételyezték. Alighogy Kusakovszkij elhallgatott, megszólalt Morosek. S ez utóbbi még be se csukta a száját, hogy letörölje izzadságát, Adamot már újra munkába vette Kusakovszkij. Kusakovszkij néha ég felé emelte sárga mutatóujját, ezalatt Morosek a rózsafüzért morzsolta. Olykor meg Kusakovszkij morzsolta az olvasót, s Morosek mutatott az ég felé. A két pap több ízben halkan latin zsolozsmába kezdett, és az első nap estéjén Adam Kazimirovics már velük énekelt. A két páter ezalatt meglehetős üzletszerűen kacsingatott a gépkocsi felé.

Bizonyos idő múltával Panyikovszkij észrevette az Antilop gazdájában végbemenő változásokat. Adam Kazimirovics zavaros kijelentéseket tett a mennyei birodalomról. Ezt Balaganov is megerősítette. Aztán hosszabb-rövidebb időre el-eltünedezett, s végül eltűnt a vendégfogadóból.

- Miért nem jelentették nekem? - háborodott fel a nagy kombinátor.

Akarták jelenteni, csakhogy féltek a parancsnok dühétől. Abban reménykedtek, hogy Kozlevics észbe kap, és magától visszajön. De most már nincs remény. A katolikus papok végérvényesen megmételyezték. Éppen tegnap volt a napja, hogy a hivatalsegéd és a pataügyi előadó véletlenül megpillantották Kozlevicset. Ott ült a gépkocsiban a katolikus templom bejárata előtt, de még mielőtt odaértek volna hozzá, kilépett a templomból Aloizij Morosek tisztelendő, egy csipkegalléros ministránsgyerekkel.

- Tudja, Bender - mesélte Balaganov -, ezek a léhűtők beültek a mi Antilopunkba, szegény Kozlevics levette sapkáját, a ministránsgyerek megrázta a csengettyűt, és elindultak. Szánalmas látványt nyújtott a mi Adamunk. Nem látjuk már többé az Antilopot.

A nagy kombinátor némán fejébe csapta lakkellenzős tengerészkapitány-sapkáját, s megindult kifelé.

- Funt - szólt hátra -, maga itt marad az irodában! Szarut és patát semmilyen formában sem vesz át. Ha megjön a posta, dobja be oda, a kosárba. A gépírónő majd átnézi. Megértette?

Amire az ülő-elnök válaszra nyitotta száját (ez pontosan öt perccel később következett be), az elárvult antilopisták már messze jártak. A menet élén óriási léptekkel a parancsnok ügetett. Olykor hátrafordult, s így mormogott: "Nem tudták megőrizni a szelíd Kozlevicset, ütődöttek! Valamennyiüket dezavuálom! Tyű, de a begyemben van ez a fekete meg fehér csuhás papnépség!" A szerelő szótlanul haladt, úgy tett, mintha ezek a szavak rá nem is vonatkoznának. Panyikovszkij majomlépésekkel ugrándozott, szította magában a bosszú érzését Kozlevics elrablói iránt, bár a lelke helyén egy nagy, hideg béka feküdt. Rettegett a fekete szoknyás katolikus papoktól, nagy varázserőt tulajdonított nekik.

A Szaru és Pata Begyűjtési Iroda kirendeltségének tagjai ebben a sorrendben érkeztek a templom elé. A spirálrudakból és keresztekből font vaskerítés előtt ott álldogált az üres Antilop. Az óriási katolikus templom szúrósan és élesen hasított az égbe, mint valami halcsont. Megakadt az ember torkán. A csiszolt vörös téglák, a cseréptetők, a bádogzászlók, a vakablakok és az eső elől a falmélyedésekbe húzódó bájos kőszentek: a feszes, katonás gótika egy csapásra zúdult az antilopistákra. Törpének érezték magukat. Osztap beszállt a gépkocsiba, körülszimatolt, és undorodva így szólt:

- Pfuj! Ocsmányság! Az Antilopunk már templomi gyertyáktól, perselyektől és papi csizmáktól bűzlik. Természetesen kellemesebb gépkocsin utazni a szentségekkel, semmint valami ócska konflison. Különösen, ha pénzbe sem kerül! De nem, kedves tisztelendő atyák, a mi szentségeink fontosabbak!

Ezekkel a szavakkal Bender belépett a templomudvarra, és elhaladt a gyerekek közt, akik ugrándozva iskolát játszottak az aszfalton. Megindult a bankfeljáróra emlékeztető gránitlépcsőkön a templomajtóhoz. Az abroncspántokkal vasalt vastag ajtó domborművein kifaragott szentek csókot dobáltak egymásnak, vagy a világ különböző tájai felé mutogattak, vagy pedig vastag könyvek böngészésével szórakoztak, amelyekbe a lelkiismeretes szobrász még a latin betűket is bevéste. A nagy kombinátor megrázta az ajtót, de az nem engedett. Belülről harmónium szelíd hangja szűrődött ki.

- Mételyezik! - kiáltott fel Osztap, lejőve a lépcsőn. - Éppen most folyik a mételyezés! A mandolin édeskés gügyögése kíséretében.

- Nem lenne jobb, ha elmennénk? - kérdezte Panyikovszkij, s kezében sapkáját forgatta. - Ez mégiscsak Isten hajléka. Nem illő dolog.

De Osztap rá sem hederített. Odalépett az Antilophoz, és türelmetlenül dudálni kezdett. Addig játszotta a matcsist, amíg a nehéz ajtó zárában meg nem csikordult a kulcs. Az antilopisták felkapták fejüket. Az ajtó két szárnya kitárult, és a tölgyfába faragott vidám szentek lassan befelé hátráltak. A bejárat homályából Adam Kazimirovics lépett ki a templom magas, fényes tornácára. Sápadt volt. Sofőrbajusza egészen átnedvesedett, és siralmasan csüngött az orrlyuka alatt. Kezében imakönyvet tartott. Két oldalról papok támogatták. Balján Kusakovszkij tisztelendő, jobbján pedig Aloizij Morosek tisztelendő. A páterek szemét fátyolba vonta az áhítat.

- Halló, Kozlevics! - kiáltotta Osztap. - Még nincs ebből elege?

- Jó napot, Adam Kazimirovics - szólalt meg kedélyesen Panyikovszkij, de azért a parancsnok háta mögé bújt.

Balaganov üdvözlésre emelte a kezét, aztán fintort vágott, ami bizonyára azt jelentette: "Adam, hagyja már abba ezt a hülyéskedést!"

Az Antilop vezetőjének teste egy lépést tett előre, de lelke, amelyet két oldalról felnyársalt Kusakovszkij és Morosek tekintete, hátrahőkölt. Kozlevics bánatosan tekintett barátaira, és lesütötte szemét. S megindult a nagy harc a sofőr halhatatlan lelkéért.

- Hé maguk, kerubok és szeráfok! - kezdte Osztap, mintegy magára összpontosítva az ellenséget. - Nincs Isten!

- De van! - vetette ellen Aloizij Morosek tisztelendő, s testével takarta Kozlevicset.

- Micsoda pimaszság... - dünnyögte Kusakovszkij tisztelendő.

- Nincs és nincs - folytatta a nagy kombinátor -, és sose volt. Ez orvosilag bebizonyított tény.

- Nem tartom helyénvalónak az ilyen beszélgetést - jelentette ki haragosan Kusakovszkij.

- Hát az helyénvaló, hogy elvitték a gépkocsit? - kiáltott fel a tapintatlan Balaganov. - Adam! Ezek el akarják szajrézni az Antilopot.

Ahogy a sofőr ezt meghallotta, felkapta a fejét, és kérdően nézett a papokra. A zavart tisztelendők fekete selyemreverendájukat suhogtatva igyekeztek hátrahúzni Kozlevicset. De ő ellenállt.

- Hát hogy is leszünk azzal az Istennel? - erősködött tovább a nagy kombinátor.

A két pap kénytelen volt vitába szállni. A gyerekek abbahagyták az egy lábon való ugrándozást, és közelebb jöttek.

- Hogyan állíthatja azt, hogy nincs Isten - kezdte Aloizij Morosek ájtatos hangon -, amikor valamennyi élőlényt ő teremtett!

- Tudom, tudom - mondotta Osztap - magam is régi katolikus vagyok és jó latinos. Puer, socer, vesper, gener, liber, miser, asper, tener.

Ezek a rendhagyó latin szavak, amelyeket Osztap még a magángimnázium harmadik osztályában magolt be, és azóta haszontalanul fészkeltek fejében, mágneses erővel hatottak Kozlevicsre. Lelke újra egyesült testével, és az ilyenképpen egységbe forrott sofőr bátortalanul megindult előre.

- Fiam - szólt Kusakovszkij, és gyűlölködő pillantásokat vetett Osztapra -, eltévelyedtél, fiam. Az Úr csodái arról tanúskodnak...

- Tisztelendő úr! Elég a papolásból! - vágott szavába szigorúan a nagy kombinátor. - Magam is műveltem csodákat. Alig négy éve, hogy egy kisvárosban magam voltam kénytelen Jézus Krisztus szerepét vállalni. S a legnagyobb sikerrel. Öt vekni kenyérrel jóllakattam néhány ezer hivőt. Jóllakni ugyan jóllakattam őket, de micsoda dulakodás volt!

A vita ilyen fura hangnemben folyt tovább. Osztap korántsem meggyőző, de vidám érvei egészen felélénkítették Kozlevicset. A gépkocsivezető orcáján megjelent a pír, bajusza lassacskán felfelé kunkorodott.

- Halljuk, halljuk! - zúgott biztatóan a vaskerítés spiráljai és keresztjei mögül, ahol már egy kisebb tömeg kíváncsi tolongott. - Olvass csak be nekik a római pápáról meg a keresztes hadjáratokról!

Osztap ezután beolvasott a pápát illetően is. Megbélyegezte Alessandro Borgia aljasságát, sőt szót ejtett Szerafim Szárovszkijról is, akinek ebben a vitában semmi keresnivalója sem volt, majd lerántotta a leplet a Galileit üldöző inkvizícióról. Annyira elragadtatta magát, hogy a nagy tudós szerencsétlenségéért közvetlenül Kusakovszkijt és Moroseket vádolta. Ezzel csordultig telt a pohár. Amikor Adam Kazimirovics meghallotta Galilei szörnyű sorsát, az imakönyvet gyorsan a lépcsőre tette, és Balaganov kapuszélesre tárt karjába borult. Panyikovszkij is ott termett, és simogatni kezdte a tékozló fiú borostás arcát. A levegőben heves csókok cuppanása hallatszott.

- Pan Kozlevics! - nyögtek fel a papok. - Hova megy, uram? Térjen észre, uram!

De az autóverseny hősei már helyet foglaltak a gépkocsiban.

- Nos, látják - kiáltotta Osztap parancsnoki helyéről a lesújtott papok felé. - Nem megmondottam maguknak, hogy nincs Isten? Ez tudományos tény. Minden jót, tisztelendő urak! Viszontlátásra páterkáim!

Az Antilop a tömeg üdvrivalgásától kísérve megindult, és a katolikus templom bádogzászlói és cseréptetői hamarosan eltűntek a szem elől. Az antilopisták örömükben betértek egy sörözőbe.

- Hát köszönöm, testvérek - szólalt meg Kozlevics, s megemelte a nehéz söröskorsót. - Már majdnem elpusztultam. Megmételyeztek a papok. Különösen ez a Kusakovszkij. Tyű, de ravasz a nyavalyás! Higgyétek el, rávett a böjtölésre is! Aszonta, enélkül nem juthatok a mennybe.

- A mennyországba! - mondotta Osztap. - A mennyország kihalófélben van. Ez a kor szelleméből következik. Most más időket élünk. Az angyalok a földre kívánkoznak mostanában. A földön jó; a földön van közszolgáltatás, sőt csillagvizsgáló is, ahonnan vallásellenes előadások kíséretében a csillagokat is meg lehet nézni.

A nyolcadik korsó után Kozlevics máris követelte a kilencediket, majd magasra emelte a feje fölé, megszopogatta sofőrbajuszát, és ujjongva kérdezte:

- Hát nincs Isten?

- Nincs - válaszolt Osztap.

- Szóval nincs? Nos, egészségünkre!

Ezek után minden egyes újabb korsó előtt felkiáltott:

- Van Isten? Nincs? Nos, egészségünkre!

Panyikovszkij éppúgy vedelt, akár a többiek, de az Istent illetően nem nyilatkozott. Nem akart belegabalyodni ebbe a vitás dologba.


A tékozló fiú és az Antilop visszatérésével az Arbatovi Szaru és Pata Begyűjtési Iroda csernomorszki kirendeltsége visszanyerte nélkülözött fényét. Az öt maszek volt helyiségének ajtaja előtt most állandóan ott állomásozott a gépkocsi. Természetesen nyomába sem jöhetett az égszínkék Buickoknak, a sudár, hosszú testű Lincolnoknak, sőt még a Ford kocsiktól is messze járt, no de mégiscsak gépkocsi volt, autó, olyan hintó, amelyik Osztap szavai szerint minden fogyatékossága ellenére is képes volt lovak segítsége nélkül végiggördülni az utcákon.

Osztap nagy igyekezettel dolgozott. Ha erejét valóban a szarvak vagy akárcsak a paták begyűjtésére fordította volna, akkor feltételezhető, hogy a szipka- és a fésűipar legalább hetven költségvetési esztendőre el lett volna látva nyersanyaggal. De hát a főnök egészen mással foglalkozott.

Miután lerázta magáról Funtot és Berlagát, akiknek közlései roppant érdekesek voltak, de egyelőre nem vezettek közvetlenül Korejkóhoz, Osztap az ügy érdekében Zoszja Szinyickajával igyekezett megbarátkozni, és az éjszakai akácfák alatt elcsattant két udvarias csók között próbálta szóba hozni Alekszandr Ivanicsot, de nem is annyira őt, mint inkább annak pénzügyeit. A pataügyi előadó hosszas nyomozása kiderítette, hogy Zoszja és Korejko között nincsen szerelem, és hogy ez utóbbi - Balaganov kifejezése szerint - hiába is toporzékol.

- Ahol nincs szerelem - jegyezte meg sóhajtozva Osztap -, ott nem szokás pénzről beszélni, így hát a nőt egyelőre hagyjuk ki.

S amíg Korejko mosolyogva emlékezett a rendőrsapkás csirkefogóra, aki egy harmadrendű zsarolás szánalmas kísérletével próbálkozott, a kirendeltség vezetője sárga autóján száguldozott szerte a városban, és rábukkant azokra a széltolókra, akiket a hivatalnok-milliomos már régen elfelejtett, de akik még jól emlékeztek rá. Osztap többször beszélt Moszkvával is telefonon, felhívta egyik ismerősét: a zugkereskedelem berkeinek egyik nevezetes személyiségét. A kirendeltségre egyre érkeztek a levelek, táviratok, és Osztap buzgón válogatta a napi postát, amelyben most is garmadával voltak ülésekre szóló meghívók, a szaru beszállítását követelő felszólítások és a paták elégtelen begyűjtését felhánytorgató kifogások. A levelek és táviratok közül egynéhány a cipőmadzagos mappába került.

Július végén Osztap hivatalos kiszállásra ment a Kaukázusba. Egy kisebb szőlőtermelő köztársaságban szükség volt a nagy kombinátor személyes jelenlétére.

A főnök elutazásának napján a kirendeltség botrányos esemény színhelye volt. Panyikovszkijt elküldték a kikötőbe harminc rubellel hajójegyért, de félóra múlva jegy és pénz nélkül, tökrészegen állított be. Mentségére semmit sem tudott felhozni, kiforgatta zsebét, amely üres lepkeháló gyanánt fityegett, és szakadatlanul vihogott. Minden röhögésre ingerelte: a parancsnok dühe, Balaganov szemrehányó tekintete, a gondjaira bízott szamovár, az íróasztal mellett alvó Funt, akinek panamakalapja az orrára csúszott. De amikor Panyikovszkij tekintete az iroda büszkeségére és díszére, a szarvasagancsra esett, olyan nevetőroham fogta el, hogy a padlóra huppant, majd víg mosollyal lilára vált ajkán, elszenderedett.

- Most már igazi vállalat vagyunk - jelentette ki Osztap. - Van saját sikkasztónk és iszákos portásunk. Ez a két típus nyújt reális alapot valamennyi vállalkozásunknak.

Osztap távollétében a kirendeltség ablakai előtt több ízben megjelent Aloizij Morosek és Kusakovszkij. A papok láttán Kozlevics az iroda legtávolabbi sarkába húzódott. A papok kinyitották az ajtót, benéztek, és csendben hívogatták:

- Pan Kozlevics! Pan Kozlevics! Nem hallja a mennyek urának hangját? Térjen észre, pan!

Kusakovszkij mutatóujját az ég felé emelte, Aloizij Morosek tisztelendő pedig a rózsafüzért morzsolta. Ilyenkor az egyház e nemes szolgái elé odalépett Balaganov, és némán meglóbálta orruk előtt céklavörös öklét. A két pap erre eltávozott, szomorú pillantást vetve az Antilopra.

Két hét elteltével Osztap visszatért. Az egész kirendeltség elébe ment. A nagy kombinátor barátságos és gyengéd pillantásokat vetett beosztottjaira a kikötőbe sikló gőzös magas fekete fedélzetéről. Zsenge ürühús és kaukázusi bor illata lengte körül.

A csernomorszki kirendeltség helyiségében két csizmás fiatalembert talált a gépírónő mellett, akit Osztap még elutazása előtt vett fel. Az állattenyésztési technikum diákjai voltak, és gyakorlóidejükre idevezényelték őket.

- Nos, jól van - mondta Osztap savanyúan. - Itt az utánpótlás. Csakhogy, fiatal barátaim, nálam bizony dolgozni kell! De tudjátok-e, hogy a szarv, e szőrrel vagy kemény szaruréteggel borított kinövés a koponya tartozéka, és főleg a kérődzőknél található?

- Tudjuk, tudjuk - mondották határozottan a diákok -, mi a gyakorlóidőnket töltjük itt.

Osztapnak elég bonyolult és költséges módon sikerült megszabadulnia a diákoktól. A nagy kombinátor a kalmük sztyeppekre küldte ki őket, az ottani begyűjtési kirendeltségek megszervezésére. Az irodának ez hatszáz rubeljébe került, de más megoldás nem volt: a diákok akadályozták volna a sikerrel kecsegtető dolog befejezését.

Amikor Panyikovszkij megtudta, hogy mibe kerültek a diákok, félrehívta Balaganovot, és így dohogott:

- Engem bezzeg nem küldenek kiszállásra. Szabadságot sem adnak. Pedig gyógykezelésre kellene utaznom Jesszentukiba. Még szabadnapom sincs. És munkaruhát sem kapok. Nem, Sura, ezek a feltételek sehogy se tetszenek nekem. Különben is megtudtam, hogy a Herkulesnél magasabb a fizetés. Odamegyek hivatalsegédnek. Becsületszavamra mondom, odamegyek!

Este Osztap ismét magához hívatta Berlagát. Amikor Osztap megpillantotta a könyvelőt, I. Miklós cár hangján ráordított:

- Térdre!

A beszélgetés ennek ellenére barátságos légkörben folyt, és két óra hosszat tartott. Utána Osztap kiadta a parancsot, hogy az Antilop másnap reggel ott legyen a Herkules bejárata előtt.

 

Szárazföldön és tengeren

Szkumbrijevics elvtárs megjelent a strandon, kezében monogramos aktatáskával. Az aktatáskára egy behajtott sarkú névjegykártyához hasonló ezüstlemez volt erősítve, amely vésett kurzív betűkkel tudatta, hogy Jegor Szkumbrijevics már megünnepelhette a Herkulesben végzett munkája ötéves jubileumát.

Arca tiszta, nyílt, férfias volt, akárcsak a reklámképeken borotválkozó angolé. Szkumbrijevics megállt a tábla előtt, amelyre krétával feljegyzik a víz hőmérsékletét, nagy nehezen kihúzta lábát a forró homokból, és elindult, hogy valami kényelmes helyet keressen magának.

A fürdőzők tábora népes volt. A strandot reggelenként könnyű sátrak és bódék lepték el, de estére eltűntek, és a homokot ilyenkor városi szemét és hulladék borította: fonnyadt dinnyemaradványok, tojáshéj meg újságfoszlányok, amelyek éjnek idején élik a maguk titokzatos életét a kihalt tengerparton, és zizegve repdesnek a sziklák alatt.

Szkumbrijevics tovább botladozott frottírtörülközőkből összerótt sátrak, napernyők és sétabotokra feszített lepedők között, amelyek alatt fürdőruhás lányok bújtak meg. A férfiak szintén fürdőruhában voltak, de nem mind. Egyesek megelégedtek egy fügefalevéllel, csakhogy ez egyáltalán nem a csernomorszki gentlemanek bibliai testrészét takarta, hanem az orrát. Ezzel védték az orruk bőrét a lehámlástól. Imigyen felszerelve, a legfesztelenebb pózban heverésztek a parton. Olykor-olykor felálltak, és bibliai testrészüket tenyerükkel eltakarva, bementek a vízbe, egyszer-kétszer megmártóztak, majd visszaszaladtak a homokba vájt napozógödörbe, nehogy az áldott napfürdő egyetlen köbcentijét is elszalasszák.

Ezeknek a polgártársaknak öltözékbeli fogyatékosságát bőségesen kárpótolta egy egészen más külsejű gentleman. Gombos sevrócipőt, fehér csíkos fekete nadrágot, állig begombolt zakót, keménygallért, nyakkendőt, óraláncot, sőt még puhakalapot is viseli. Vastag bajusz és a fülébe dugott vatta egészítették ki e férfiú képét. Mellette egy üvegfogantyús, merőlegesen homokba szúrt sétapálca ágaskodott.

Elbágyasztotta a rekkenő hőség. Gallérja felhólyagzott az izzadságtól. A gentleman hóna alatt olyan hőség volt, akár egy nagyolvasztóban, ércet lehetett volna ott olvasztani. De csak feküdt mozdulatlanul.

Nincs a világon egyetlen olyan strand sem, ahol ne találnánk egy ilyen embert. Ki ő? Miért jött ide? Miért fekszik itt teljes öltözékben? Senki sem tudja. De minden egyes strandon akad legalább egy ilyen ember. Talán a hülyék valamilyen titkos ligájának tagjai vagy a rózsakeresztes lovagok valaha hatalmas rendjének kései maradványai, de az is lehet, hogy agyalágyult agglegények - ki tudja...

Jegor Szkumbrijevics letelepedett a hülyék ligájának tagja mellett, és gyorsan levetkőzött. A meztelen Szkumbrijevics szinte megdöbbentő ellentéte volt a hiánytalan öltözékű Szkumbrijevicsnek. Az angolos szikár fej csapott vállú, széles medencéjű, nőies, fehér testen nyugodott. Jegor a vízhez lépett, bemártotta lábujja hegyét és felszisszent, ezt követően a másik lábát is vízbe dugta, s újból felszisszent. Aztán néhány lépést tett előre a vízben, hüvelykujját a fülébe dugta, mutatóujjával lezárta szemét, középső ujjaival összeszorította orrlyukait, szívszaggató kiáltást hallatott, és négyszer egymás után megmerült. Csak ezután kezdett tempózni, s minden karcsapásnál oldalra lendítette fejét. Egy apró kis hullám felkapta Jegor Szkumbrijevicset, a Herkules e példaszerű alkalmazottját és kimagasló társadalmi munkást. Öt perc múlva, amikor a kifáradt társadalmi munkás a hátára feküdt, és földgömbszerű pocakja ott himbálózott a tenger felszínén, a strandot övező magaslaton felhangzott az Antilop dudálása.

A gépkocsiból Osztap Bender, Balaganov és Berlaga könyvelő szállt ki; ez utóbbi arcáról lerítt, hogy végképp megadta magát sorsának. Mindhárman leballagtak a strandra, és fesztelenül a fürdőzök fizimiskájába bámultak, látszott, hogy keresnek valakit.

- Ez az ő nadrágja - szólalt meg végre Berlaga, s megállt a mit sem sejtő Szkumbrijevics ruhája mellett. - Bizonyára jó messze kiúszott.

- Elég! - kiáltott fel a nagy kombinátor. - Nem szándékozom tovább várakozni! Nemcsak szárazföldön, de tengeren is cselekednünk kell.

Ledobálta ruháját, levetette ingét, s láthatóvá vált az úszónadrágja; Osztap, karját lóbálva, a vízbe vetette magát. A nagy kombinátor mellét puskaporkék tetoválás ékesítette. Napóleont ábrázolta háromszögletű kalapban, söröskorsóval kurta kezében.

- Balaganov! - kiáltott ki Osztap a vízből. - Vetkőztesse le és tartsa készenlétben Berlagát, lehet, hogy szükségem lesz rá.

S a nagy kombinátor oldalára fordulva úszni kezdett, bronzszínű válla csak úgy hasította a vizet; észak-északkeleti irányba tartott, oda, ahol Szkumbrijevics gyöngyházszínű hasa himbálózott.

Mielőtt a tenger hullámaiba merült volna, Osztapnak jó sok dolga akadt a szárazföldön. A fő nyom a Herkules aranyozott betűs cégtáblájához vezette a nagy kombinátort, és idejének java részét ebben az intézményben töltötte el. A mosdóval felszerelt alkóvos szobák; a szobrok már nem ejtették ámulatba, még az aranycirádával díszített sapkájú portás sem, aki oly nagy előszeretettel csevegett a halotthamvasztásról.

A kétségbeesett Berlaga zavaros közléseiből felbukkant a félig-meddig felelős állású Szkumbrijevics elvtárs alakja. Nagy, kétablakos szobát foglalt el, amelyben annak idején külföldi hajóskapitányok, oroszlánszelídítők vagy gazdag kijevi diákok szálltak meg.

Ebben a szobában gyakran és ingerlően csengett a telefon, néha csak az egyik, néha mindkettő egyszerre. A kagylót azonban senki sem vette fel. Még gyakrabban nyílt ki az ajtó, s egy rövidre nyírt, hivatali fej kukkantott be a szobába, zavartan végighordozta tekintetét, s eltűnt. Hamarosan egy másik, már nem nyírt, hanem kemény tüskékkel benőtt vagy esetleg lilás, hagymaszerű fej következett. De a hagymaszerű koponya sem időzött hosszasan az ajtónyílásban. A szoba üres volt.

Amikor ezen a napon már vagy ötvenedszer nyílott ki az ajtó, Bender is vetett egy pillantást a szobába. Akárcsak a többiek, balról jobbra, majd jobbról balra forgatta fejét, és a többiekhez hasonlóan ő is meggyőződött róla, hogy Szkumbrijevics elvtárs nincs a szobájában. A nagy kombinátor merészen hangot adott rosszallásának, aztán végigbarangolt az osztályokon, az irodákon, csoportokon és dolgozószobákon, érdeklődött, nem látta-e valaki Szkumbrijevics elvtársat. De valamennyi helyen ezt az egyszerű választ kapta: "Szkumbrijevics éppen most volt itt", vagy pedig:" Szkumbrijevics egy perccel ezelőtt ment el".

Ez a félig-meddig felelős állású Jegor a hivatalnokoknak ahhoz a szapora fajtájához tartozott, akik vagy "éppen most voltak itt", vagy pedig "egy perccel ezelőtt mentek el". Ezek közül egyesek a munkanap folyamán képtelenek a saját íróasztalukig eljutni. Az ilyen ember pontosan kilenc órakor megjelenik a hivatal előcsarnokában, és a legjobb szándékkal telve, lábát felteszi a lépcső első fokára. Nagy ügyek várnak rá. Dolgozószobájában nyolc fontos megbeszélést, két szélesebb körű és egy szűkebb körű értekezletet hívott össze. Az íróasztalán egy halom azonnali választ követelő irat fekszik. Az ügyeknek se szeri, se száma, a nap huszonnégy órája is kevés lenne rájuk. Így tehát a félig-meddig felelős állású vagy egészen felelős állást betöltő polgártárs élénken felemeli lábát a márvány lépcsőfokra, de már nem oly könnyű rálépnie. "Paruszinov elvtárs, csak egy percre - hallatszik egy turbékoló hang -, éppen egy apró kis kérdést szerettem volna átbeszélni magával." s Paruszinovot szelíden karon fogják, elvezetik az előcsarnok egyik zugába, s ettől a pillanattól fogva a felelős vagy félig-meddig felelős állású dolgozó elveszett a haza számára: kézről kézre adják. Alighogy átbeszélte az apró kis kérdést, és felszaladt három lépcsőfokot, már újra elkapják, s viszik az ablakmélyedésbe vagy valamelyik sötét folyosóra, néha egy csendes zugba, ahová a hanyag gondnok az üres ládákat szokta dobálni, ott valamit magyaráznak neki, valamit kérdeznek tőle, valamit követelnek, vagy arra akarják rávenni, hogy valamit intézzen el soron kívül. Délután három órára mégiscsak felér az első lépcsőfordulóra. Öt órakor már sikerült az első emeletre is feljutnia. De mivelhogy a második emeleten székel, s a munkanap már véget ért, gyorsan visszaszalad, elhagyja a hivatalt, hogy még idejében odaérjen egy sürgős hivatalközi értekezletre. Ezalatt a dolgozószobájában szinte beleszakad a telefon a sok csengetésbe, füstbe megy a sok előjegyzett megbeszélés, a hivatalos levelek válasz nélkül maradnak, a két szélesebb körű és az egy szűkebb körű értekezlet tagjai egykedvűen isszák egyik teát a másik után, és a villamosközlekedés fogyatékosságairól tereferélnek.

Jegor Szkumbrijevicsnél mindezeket még betetézte az a sokrétű és szenvedéllyel űzött társadalmi munka, amelyet túlbuzgó hevességgel végzett. Ügyesen és előnyösen kihasználta azt a kölcsönös és sokoldalú ámítást, amely befészkelte magát a Herkules falai közé, és ami, ki tudja, miért, a "társadalmi munka" elnevezést viselte.

A Herkules dolgozói három óra hosszat üldögéltek egyfolytában az értekezleteken, és hallgatták Szkumbrijevics lealázó csevegését.

Valamennyien szerették volna megmarkolni Jegort, hogy kövér combjánál fogva tisztes magasságból kirepítsék az ablakon. Időnként úgy rémlett nekik, hogy nincs is semminemű társadalmi munka, és soha nem is volt, bár tudták, hogy a Herkules falain túl van valami másféle, helyes mederben folyó társadalmi élet. "Micsoda barom - gondolták, miközben bánatosan forgatták ceruzájukat vagy teáskanalukat az ujjuk között -, átkozott képmutató!" De hogy Szkumbrijevicset megtámadják és leleplezzék, az már meghaladta erejüket. Jegor igen szép és vonalas beszédeket tartott a szovjet társadalomról, a kultúrmunkáról, a szakszervezeti oktatásról és az öntevékeny kultúrcsoportokról. A lángoló szavak mögött azonban üresség tátongott. Tizenöt politikai kör, zenei és színjátszó csoport immár két éve a távlati munkatervek kidolgozásával foglalatoskodott. A repülés, a vegyi ismeretek, az autósport és az úthálózat fejlesztésére, valamint a nagyhatalmi sovinizmus felszámolására alakult önkéntes társadalmi egyesületek helyi alapszervei csakis az üb tagjainak lángoló képzeletében léteztek. A szakszervezeti oktatást pedig, amelynek megszervezését Szkumbrijevics egyik legkiemelkedőbb teljesítménye gyanánt könyvelt el, állandóan átszervezték, ami köztudomás szerint a lázas semmittevést jelenti. Ha Szkumbrijevicsben lett volna egy szikrányi becsület, valószínűleg maga is megállapítja, hogy ez az egész munka nem egyéb "délibábhajhászásnál". Az üb-ben pedig ezt a délibábot beszámolókba és jelentésekbe öltöztették, úgyhogy a szakszervezetek városi bizottsága egyáltalán nem kételkedett a zenei és színjátszó csoportok létezésében. A szakszervezeti oktatás a jelentésekben egy hatalmas kőépület alakját öltötte fel, amelyben padok voltak, és egy lelkes oktató krétával rajzolta a táblára vagy a falra az Egyesült Államok munkanélküliség-statisztikájának emelkedő görbéjét, és közben a bajuszos növendékek szinte szemlátomást fejlődtek politikailag. A társadalmi munkának abból a vulkángyűrűjéből, amelyet Szkumbrijevics a Herkules köré emelt, mindössze két tűzokádó emelkedett ki: Az elnök hangja című, havonta megjelenő faliújság, amelyet Szkumbrijevics és Bomze munkaidőben szerkesztettek, no meg egy furnérlemezre írt felhívás: "Mi már többet nem iszunk, gyere, te is tarts velünk", amely alatt azonban egyetlenegy névaláírás sem volt.

Bendernek már elege volt abból, hogy Szkumbrijevicset a Herkules emeletein hajkurássza. A nagy kombinátor képtelen volt elcsípni a híres-neves társadalmi munkást. Kicsúszott a keze közül. Itt, az üb irodájában, éppen most beszélt telefonon, a kagyló még meleg volt, s fekete lakkjáról még nem oszlott el leheletének párája. Még itt ül az ablakpárkányon az az ember, akivel épp az imént beszélgetett. Osztapnak egy ízben sikerült megpillantania Szkumbrijevics mását a lépcsőház tükrében, rohant utána, de a tükör már csak az ablak és a távoli felhők képét verte vissza.

- Ó, mennyek királynője, ó, hárombalkezes rendőrség! - hördült fel Osztap, és lélegzet után kapkodott. - Micsoda közönséges, undorító bürokrácia! A mi csernomorszki kirendeltségünknek is megvannak a maga gyengéi, ott is vannak fogyatékosságok az átvételnél, de ilyesmit, ami ebben a Herkulesben van!... Nem igaz, Sura?

A pataügyi előadó mély szivattyúhangon felsóhajtott. Ismét az első emelet hűvös folyosóján találták magukat, ahol aznap már vagy tizenötször megfordultak. S ismét, immár tizenötödször, elmentek a mellett a fapad mellett, amely Polihajev dolgozószobája mellett állt.

Itt ült már reggel óta a drága pénzen Németországból meghívott külföldi szakember, Henrik Maria Sause mérnök. Egyszerű európai szabású ruhát viselt, csak a zaporozsjei hímzésű ukrán ing árulta el, hogy a mérnök immár három hete Oroszországban tartózkodik, és már volt ideje felkeresni egy népművészeti boltot. Mozdulatlanul ült, fejét a pad támlájára hajtotta, szemét lehunyta, mintha éppen borotválnák. Bóbiskolni látszott. A tejtestvérek, akik Szkumbrijevics keresése közben többször elhaladtak előtte, megfigyelhették, hogy a tengeren túli vendég mozdulatlan arca szüntelenül változik. A munkanap kezdetén, amikor a mérnök elfoglalta helyét Polihajev ajtaja előtt, arca mérsékelten piros volt. Ahogy haladtak az órák, arca egyre vörösebb lett, és az ebédszünet idején már a pecsétviasz színét öltötte fel. Polihajev elvtárs ebben az időben érhetett el a második lépcsőfokig. Ebédszünet után a színváltozás tovább folytatódott, de fordított sorrendben. A pecsétviasz szín vörhenyes foltokba ment át. Henrik Maria halványodni kezdett, s a munkanap közepe táján, amikor a Herkules igazgatója nyilván már a második lépcsőfordulónál tartott, a külföldi szakember arca oly fehérre változott, akár a kikeményített fehérnemű.

- Mi van ezzel az emberrel? - súgta Osztap Balaganovnak. - Micsoda skálája ez az élményeknek!

Alighogy e szavakat elsuttogta, Henrik Maria Sause hirtelen felugrott, és dühösen Polihajev ajtaja felé fordult, amely mögött állandóan berregett az elhanyagolt telefon. - Wolokita, huzavona! - üvöltötte vékony hangon, a nagy kombinátorhoz ugrott, és vállánál fogva teljes erővel megrázta.

- Genosse Polihajev! - kiabálta, ugrándozva Osztap előtt.

Előhúzta óráját, Balaganov orra elé tolta, s rángatózó vállal újból Bendernek ugrott.

- Was machen Sie? - kérdezte ámuldozva Osztap, a német nyelv ismerete terén szerzett gyér tudományát fitogtatva. - Was wollen Sie egy szegény ügyféltől?

Henrik Mariát azonban nem volt könnyű lerázni. Bal kezével Bender vállát szorongatta, jobbjával pedig magához húzta Balaganovot, és szenvedélyes beszédet vágott ki előttük, miközben Osztap türelmetlenül nézegetett körül abban a reményben, hátha elcsípheti Szkumbrijevicset. A pataügyi előadó halkan csuklott, de illedelmesen eltakarta kezével a száját, miközben értelmetlenül bámult a külföldi cipőjére.

Henrik Maria Sause mérnök egy évre szóló szerződést írt alá, hogy a Szovjetunióban, vagyis mint a pontosságot szerető Henrik meghatározta, a Herkules konszernnél dolgozzék. "Vigyázzon csak, Herr Sause - intette egyik ismerőse, Bernhard Gerngross, a matematikai tudományok doktora -, a bolsevikok alaposan megdolgoztatják a pénzükért." De Sause megmagyarázta, hogy ő nem fél a munkától, s már régóta keresi a lehetőséget arra, hogy az erdőgazdálkodás gépesítése terén szerzett ismereteit széles körben gyümölcsöztesse.

Mikor Szkumbrijevics bejelentette Polihajevnek a külföldi szakember megérkezését, a Herkules vezetője egészen felélénkült pálmái között.

- Múlhatatlan szükségünk van rá! Hová tette ezt az embert?

- Egyelőre a szállodában van. Hadd pihenje ki magát az utazás után.

- Szó sem lehet pihenésről! - fakadt ki Polihajev. - Hisz tenger pénzt, tömérdek valutát fizettünk érte! Holnap pontosan tíz órakor itt kell lennie!

Tíz óra előtt öt perccel Henrik Maria Sause ragyogó kávébarna nadrágban belépett Polihajev dolgozószobájába, és már előre mosolygott, mikor a hatalmas munkalehetőségekre gondolt. Az igazgató még nem volt a helyén. De nem volt a helyén egy óra, sőt két óra múlva sem. Henrik egyre csüggedtebben várakozott. Csupán Szkumbrijevics öntött bele lelket: időről időre megjelent, és ártatlan mosollyal megkérdezte:

- Hogyan, Genosse Polihajev még nem jött meg? Különös.

Eltelt még két óra, mire Szkumbrijevics megállította a folyosón tízóraizó Bomzét, és így suttogott neki:

- Magam sem tudom, mitevő legyek. Polihajev tíz órára berendelte a németet, jómaga pedig elutazott Moszkvába, hogy a helyiség ügyében intézkedjék. Egy hét is eltelik, mire visszajön. Húzzon ki a bajból, Adolf Nyikolajevics! Túl vagyok terhelve társadalmi munkával, a szakszervezeti oktatást sehogy sem tudjuk átszervezni. Törődjön egy kicsit ezzel a némettel, adjon neki valami munkát, hiszen pénzt adtunk érte, külföldi valutát!

Bomze még egyszer megszimatolta mindennapos vagdalthúsgombócát, lenyelte az utolsó falatot, lesöpörte kabátjáról a morzsákat, és elindult, hogy megismerkedjék a vendéggel.

A szeretetre méltó Adolf Nyikolajevics kíséretében Sause mérnök egy hét alatt meglátogatott három múzeumot, megnézte a Csipkerózsika című balettet, sőt arra is alkalma nyílt, hogy egyfolytában végigüljön tíz órát a tiszteletére rendezett ünnepi gyűlésen. A gyűlés után kezdődött a fogadás nem hivatalos része, mikor is a Herkules kiválasztott munkatársai nagy vidáman emelgették poharaikat, kupicáikat és kupáikat Sauséra, és ezt kiáltották: Fenékig idd ki!"

"Drága Tilykém - írta a mérnök menyasszonyának Aachenbe -, már tíz napja itt vagyok Csernomorszkban, de még hozzá sem fogtam a munkához a Herkules konszernnél. Aggódom, hogy ezeket az elveszett napokat levonják majd a szerződésben kikötött fizetésemből."

Tizenötödikén azonban a pénztáros maradék nélkül kifizette Sause mérnök félhavi járandóságát.

- Nem gondolja - mondta Henrik új barátjának, Bomzénak -, hogy ezt a pénzt ingyen adták nekem? Hiszen semmiféle munkát nem végeztem.

- Hagyjon fel ezekkel a komor gondolatokkal, kedves kolléga! - kiáltotta Adolf Nyikolajevics. - Ha egyéb baja nincs, hát beállíthatunk magának egy íróasztalt a dolgozószobámba.

Ettől fogva Sause a saját külön íróasztalán írta leveleit menyasszonyának:

"Aranyos Pintyőkém! Különös és furcsa életet élek. Az égvilágon semmit sem csinálok, a fizetésem mégis pontosan megkapom a szerződésben kikötött időben. Mindez elképesztő. Mondd el ezt barátunknak, doktor Bernhard Gerngrossnak. Bizonyára érdekelni fogja."

Amikor Polihajev Moszkvából hazaérkezett, nagyon megörült, megtudván, hogy Sausénak már íróasztala is van.

- Nos, hát ez nagyszerű - mondotta. - Szkumbrijevics csak vezesse be a németet a munkába.

Szkumbrijevics azonban, aki egész lelkesedésével a tangóharmonika- és gitárzenekar megszervezésén fáradozott, a németet átadta Adolf Nyikolajevicsnek. Ez ugyan nem nagyon tetszett Bomzénak. Mert hisz a német zavarta étkezés közben, és mindenbe beleütötte az orrát, Bomze tehát továbbadta a termelési osztálynak. De mivel ez az osztály éppen átszervezte önmagát és munkáját, ami egyébként az íróasztaloknak egyik helyről a másikra való tologatásából állott, Henrik Maria Sausét továbbcsúsztatták a számlaosztályra. Ott a németül nem tudó Arnyikov, Dreifusz, Szaharov, Korejko és Boriszohlebszkij arra a meggyőződésre jutottak, hogy Sause nyilván argentínai turista, és ezért a süketnéma ábécé segítségével naphosszat a Herkules könyvviteli rendszerét magyarázgatták neki.

Így telt el egy hónap, mikor a teljesen feldúlt Sause elfogta Szkumbrijevicset a büfében, és ráförmedt:

- Nem óhajtom, hogy semmiért fizessenek! Adjanak munkát! Ha ez így megy tovább, panaszt teszek a főnöküknél!

A külföldi szakember beszédének utolsó része nem nagyon tetszett Szkumbrijevicsnek. Magához hívatta Bomzét.

- Mi van a némettel? - kérdezte. - Mitől veszekedett meg?

- Tudja - mondotta Bomze -, azt hiszem, ez közönséges intrikus. Biz' isten az. Ott ülhet az asztal mellett, hasznos semmittevéssel töltve napjait, ráadásul pénzt is kap, s még panaszkodik.

- Hát bizony összeférhetetlen természete van - jegyezte meg Szkumbrijevics -, nemhiába német. Megtorló intézkedéseket kell alkalmazni. Majd odasúgok valamit Polihajevnek. Ő majd egykettőre bedugja a pácba.

Henrik Maria azonban fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, Polihajev elé kerül. Mivel azonban a Herkules igazgatója azok közé a kimagaslóan felelős állású dolgozók közé tartozott, akik "egy pillanattal előbb mentek ki a szobából, vagy éppen most voltak itt", ez a próbálkozás a fapadon való ücsörgésen túl legfeljebb azokhoz a kitörésekhez vezetett, amelyeknek Schmidt hadnagy ártatlan gyermekei is áldozatul estek.

- Bürokratyizm! - kiáltotta a német, felindulásában áttérve a nehéz orosz nyelvre.

Osztap némán kézen fogta az európai vendéget, és a falon függő panaszládához vezette. Majd, mintha sükethez beszélne, így szólt:

- Ide! Érti? A ládába! Schreiben, schrieb, geschrieben. Írni. Érti? Én írok, te írsz, ő ír, mi írunk, ti írtok. Érti Mi, ti, ők írnak, panaszt írnak, és ebbe a ládába dobják. Bedobni! Dobni, igen. Mi, ti, ők panaszt dobnak be... És senki sem szedi ki. Kiszedni! Én nem szedem ki, te nem szeded ki, ő nem szedi ki...

Ebben a pillanatban a nagy kombinátor megpillantotta Szkumbrijevics széles potrohát a folyosó végén. És a nyelvtani leckét félbehagyva, már rohant is a megfoghatatlan társadalmi munkás után.

- Kitartás, Germánia! - kiáltott bátorítóan a németnek Balaganov, és rohant a parancsnok után.

Osztap nagy bosszúságára Szkumbrijevics ismét eltűnt, mint a kámfor.

- Ez már a misztika világa - nyögte Bender fejét forgatva. - Az imént még itt volt ez az ember.

A két tejtestvér kétségbeesve nyitogatta egyik ajtót a másik után. A harmadik szobából azonban Balaganov úgy ugrott ki, mint akit leforráztak. Arca idegesen rángatózott.

- Va-va - hebegte a pataügyi előadó a falnak támaszkodva. - Va-va-va.

- Mi történt, gyermekem? - kérdezte Bender. - Valaki bántotta tán?

- Ott - suttogta Balaganov, s kinyújtotta reszkető kezét.

Osztap kinyitotta az ajtót, és egy fekete koporsót pillantott meg.

A koporsó ott nyugodott a szoba közepén egy kétajtós íróasztalon. Osztap levette tengerészkapitány-sapkáját, és lábujjhegyen a koporsóhoz lépett. Balaganov félénken követte szemével. Egy pillanat múlva Osztap magához intette Balaganovot, és odamutatott a koporsó oldalára pingált nagy, fehér betűs felírásra.

- Látja, Sura, mi van ideírva? - mondotta. - "Halál a bürokráciára!" Most már megnyugodott?

Csodálatos agitációs koporsó volt. Nagy ünnepek alkalmával a Herkules dolgozói énekszóval hordozták végig a város utcáin. Rendszerint Szkumbrijevics, Bomze, Berlaga és Polihajev vállán nyugodott ez a koporsó, mert Polihajev demokratikus érzelmű ember volt, aki nem szakadt el a tömegektől, és egy cseppet sem szégyellte, hogy a felvonulásokon és politikai ünnepségeken beosztottjai oldalán mutatkozzék. Szkumbrijevics nagy becsben tartotta ezt a koporsót, és óriási nevelő hatást tulajdonított neki. Jegor gyakran kötényt kötött maga elé, és mialatt saját kezűleg átfestette a koporsót, majd felfrissítette a bürokráciaellenes felhívást, a dolgozószobájában berregtek a telefonok, különböző formájú fejek kukkantottak be az ajtónyíláson, bánatos tekintetek járták körül az üres szobát.

Jegornak nyoma se volt. Az aranycirádás sapkájú portás közölte Benderrel, hogy Szkumbrijevics elvtárs egy perccel ezelőtt járt itt, és épp az imént távozott, mégpedig a révkapitány-strandra ment, mert a fürdés, mint mondani szokta, új erőt önt belé.

Az antilopisták mindenesetre magukkal vitték Berlagát, s miután éberré dögönyözték a kormánykeréken bóbiskoló Kozlevicset, elindultak a városba.

Így hát nem meglepő, hogy az események sodrában felhevült Osztap egy pillanatig sem habozott, hogy Szkumbrijevicset kövesse a vízbe, s egyáltalán nem zavarta az, hogy a piszkos részvénytársasági ügyek megbeszélését a Fekete-tengerben kell lebonyolítania.

Balaganov a legpontosabban végrehajtotta a parancsnok utasítását. Az engedelmes Berlagát levetkőztette, odatuszkolta a vízhez, és derekát két kézzel átfogva, türelmesen várakozott. Úgy látszott, hogy a tengerben heves szóváltás folyik. Osztap harsogott, akár a tengerek királya. De szavait nem lehetett megérteni. Csak azt látták, hogy Szkumbrijevics iparkodik a part felé, Osztap azonban elvágja az útját, és kikergeti a nyílt tengene. A hangok egyre erősbödtek, és már egyes szavakat meg lehetett különböztetni: "Az intenzív..." - "Hát ki lopta el, talán a római pápa?" - "Mi közöm hozzá?"

Berlaga már régen ott topogott meztelen sarkán, és a nedves homokba indiáncsapásokat taposott. Végre felhallatszott a kiáltás a tenger felől:

- Elengedheti!

Balaganov a tengerbe engedte a könyvelőt, aki meglepő lendülettel, kézzel-lábbal csapkodva, kutya módjára úszni kezdett. A könyvelő láttán Jegor Szkumbrijevics ijedten dugta fejét a víz alá.

A pataügyi előadó ezalatt leheveredett a homokba, és rágyújtott. Mintegy húsz percig kellett várakoznia. Elsőnek Berlaga tért vissza. Leguggolt, nadrágzsebéből előhúzta a zsebkendőt, megtörölte arcát, és így szólt:

- A mi Szkumbrijevicsünk mindent beismert. A szembesítés megtörte.

- Bemószeroltad, te nyavalyás, mi? - kérdezte Sura kedélyesen. Kivette szájából a cigarettacsutkát, csettintett, majd köpött egyet. Köpete torpedóként röppent át a légen.

Berlaga, egyik lábán ugrándozva, másik lábával nagy nehezen a nadrágszárába bújva, homályos magyarázatba kezdett:

- Nem az igazságszolgáltatás érdekében tettem, amit tettem, hanem az igazság érdekében.

Másodiknak a nagy kombinátor érkezett meg. Hasra vágódott, orcájával odatapadt az átforrósodott homokhoz, s aztán hosszan és sokatmondóan nézett a vízből kikecmergő, kékre vált Szkumbrijevicsre. Majd kivette Balaganov kezéből az aktatáskát, megnyálazta ceruzáját, és nekifogott, hogy a nagy fáradsággal összegyűjtött új adatokat feljegyezze.

Jegor Szkumbrijevics csodálatos változáson ment át. Alig egy félórája a legaktívabb társadalmi munkást vette a hátára a hullám, olyan valakit, akiről maga az üb-elnök, Niderlangyuk elvtárs is azt szokta mondani: "Bárki meginoghat, de Szkumbrijevics soha." Most azonban Szkumbrijevics megingott. Sőt, egyenesen támolygott. A gyengéd nyári hullám már nem a csodálatos asszonytestű, frissen borotvált angolt vetette partra, hanem egy mustárral és tormával megtöltött alaktalan hurkát.

Amíg a nagy kombinátor a tengeren kalózkodott, Henrik Maria Sausénak mégiscsak sikerült elcsípnie Polihajevet, és rendkívül komoly beszélgetést folytatott vele. Utána álmélkodva lépett ki a Herkules épületéből, furán mosolyogva egyenesen a postahivatalba ment, és álló helyzetben, az üveglappal fedett írópolcon levelet írt menyasszonyának Aachen városába.

"Drága Pintyőkém! Sietek közölni veled a jó hírt. Polihajev, a főnököm, végre termelőmunkára fogott. De ami mégis meghökkent, drága Tily, ezt itt a Herkulesnél úgy hívják, hogy »valakit pácba dugni«. Új barátom, Bomze, közölte velem, hogy büntetésből fognak termelőmunkára. El tudsz képzelni ilyesmit? És megértheti ezt valaha a mi jóságos barátunk, a matematika doktora, Bernhard Gerngross?"

 

Az egyetemes bélyegző

Másnap délben tizenkét órakor futótűzként terjedt el a hír a Herkulesben, hogy az igazgató egy ismeretlen látogatóval bezárkózott a pálmaterembe, és már három órája nem felel sem Szetna Mihajlovna kopogására, sem a házi telefon hívására. A Herkules dolgozói nem tudták mire vélni a dolgot. Hozzászoktak, hogy Polihajev egész napon át karonfogva mászkál valakivel a folyosókon, vagy az ablakmélyedésbe telepszik, vagy pedig lecipelik a lépcsőházba, ahol végül is elintéz minden ügyet. Már az a gyanú is felmerült, hogy az igazgató elkülönült a dolgozóknak attól a kategóriájától, amely "éppen most ment ki", és csatlakozott a "remeték" befolyásos csoportjához, akik szokás szerint már kora reggel dolgozószobájukba húzódnak, bezárkóznak, kikapcsolják a telefont, és elszigetelve önmagukat a külvilágtól, jelentéseket fogalmaznak. A munka azonban sürgetett, akták vártak aláírásra, válaszra és elintézésre. Szerna Mihajlovna nyugtalanul odament Polihajev ajtajához és hallgatózott. Nagy fülében himbálózott a könnyű gyöngy fülbevaló.

- Erre még nem volt precedens - jelentette ki sokatmondóan.

- De hát tulajdonképpen ki van bent nála? - kérdezte Bomze, miközben vagdalthús-gombócos szendvics és kölnivíz kevert illata lengte körül. - Talán valaki a felettes hatóságoktól?

- Dehogy, hisz mondottam már, egy közönséges ügyfél.

- És Polihajev már három órája ül bent vele?

- Erre még nem volt precedens - ismételte Szerna Mihajlovna.

- De hol a kivezető út ebből az útvesztőből? - nyugtalankodott Bomze. - Sürgős szükségem van Polihajev határozatára. Itt van egy részletes jelentés arról, hogy az egykori Bádog és Angolszalonna Rt. helyiségei alkalmatlanok a Herkules munkafeltételeinek kielégítésére. Szükségem van az igazgató jóváhagyására.

Szerna Mihajlovnát körülvették a dolgozók. Valamennyien kisebb-nagyobb iratot tartottak a kezükben. Szerna Mihajlovna még várt egy órát, de az ajtó mögött csak nem csillapult a zaj. Erre leült az asztalához, és megadón odaszólt:

- Jól van, elvtársak, akkor hát hozzák csak az aktákat.

A szekrényből elővett egy hosszú faállványt, amelyen harminchat vastag, lakkozott fogantyús bélyegző himbálózott. Fürgén kiemelte a megfelelő bélyegzőket az állványról, és a halasztást nem tűrő iratokat gyors egymásutánban lebélyegezte.

A Herkules igazgatója már réges-rég nem írt alá semmit saját kezűleg. Ha a szükség megkövetelte, mellényzsebéből elővett egy bélyegzőt, gyengéden rálehelt, és a címe mellé odanyomta orgonaszínű aláírását. Nagyon tetszett neki ez az eljárás, és az az ötlete támadt, hogy nem is volna rossz dolog a leggyakrabban előforduló határozatok szövegével gumibélyegzőt készíttetni.

Így születtek meg ezek az előregyártott gumimondatok:

Nincs ellenvetésem. Polihajev.
Jóváhagyom. Polihajev.
Kitűnő ötlet. Polihajev.
Életbe léptetendő. Polihajev.

Miután a Herkules igazgatója újítását gyakorlatban kipróbálta, rájött, hogy munkáját ez jelentékenyen leegyszerűsíti, és jó lenne az ötletet továbbfejleszteni és tökéletesíteni. Hamarosan egy újabb sorozat gumibélyegző lépett üzembe. Ezek a határozatok már bőbeszédűbbek voltak:

A napi értesítőben megfeddni. Polihajev.
Megdorgálni. Polihajev.
Vidéki kirendeltséghez áthelyezni. Polihajev.
Végkielégítés nélkül azonnal elbocsátandó. Polihajev.

A városi hatósággal folytatott harca az üzemi helyiségekért újabb szabványszövegekre ihlette a Herkules igazgatóját:

Nem vagyok a városi hatóság alárendeltje. Polihajev.
Mi az, egészen megbolondultak? Polihajev.
Ne zavarjanak a munkámban. Polihajev.
Nem vagyok a maguk éjjeliőre. Polihajev,
A szálloda a mienk,
slussz. Polihajev.
Ismerem a maguk trükkjeit. Polihajev.
Nem adom sem az ágyakat, sem a mosdókat. Polihajev.

Ezt a sorozatot három példányban rendelte meg. Hiszen hosszadalmasnak ígérkező harc előtt állt, és az előrelátó igazgató nem minden alap nélkül attól félt, hogy egy példánnyal nem ússza meg a dolgot.

Ezután a kebelbeli határozatok sorozata készült el, a Herkules belső használatára:

Kérdezze meg Szerna Mihajlovnát. Polihajev.
Ne járassák velem a bolondját. Polihajev.
Lassan járj, tovább érsz. Polihajev.
Le vagytok mind... Polihajev.

Az igazgató alkotó agya természetesen nem szorítkozott kizárólag a dolgok adminisztratív részére. Mint széles látókörű férfiú, nem maradhatott közömbös a napi politika kérdései iránt sem.

Megrendelt hát egy csodálatos egyetemes bélyegzőt, amelynek szövegén jó néhány napig izzadt. Káprázatos gumigondolat volt ez, s Polihajev az élet bármely helyzetében alkalmazhatta. Ez a bélyegző nemcsak arra nyújtott lehetőséget, hogy azonnal reagáljon az eseményekre, de megszabadította annak a szükségességétől is, hogy minden egyes alkalommal verejtékezve gondolkodjék. A bélyegzőt kényelmesre szerkesztették, elégséges volt kitölteni a szövegben üresen hagyott helyeket, hogy megszülessék az égetően sürgős kérdésre vonatkozó határozat.

Válaszul ................................................................... mi, a Herkules dolgozói, egy emberként válaszoljuk és vállaljuk:

a) Javítjuk a hivatalos levelezés minőségét,

b) növeljük a munka termelékenységét,

c) fokozzuk a harcot a bürokratizmus, az időpazarlás, a protekciózás, a stréberkedés ellen,

d) felszámoljuk az igazolatlan távolmaradást és a névnapok ünneplését,

e) csökkentjük a dekorációra és az arcképekre fordított költségeket,

f) jelentősen fokozzuk a szakszervezeti aktivitást,

g) önszántunkból lemondunk a karácsony, húsvét, pünkösd, szeplőtelen fogantatás, vízkereszt, kurbanbairam, jomkipur, ramazan, purim és egyéb vallásos ünnepek megtartásáról,

h) kíméletlen harcot indítunk a hanyagság, garázdálkodás iszákosság, felelőtlenség, gerinctelenség és felforgató tevékenységek ellen,

i) egy emberként belépünk a "Kiseprűzzük a rutint az operaszínpadról!" nevű társadalmi szervezetbe,

j egy emberként áttérünk a szójatáplálkozásra,

k) egy emberként bevezetjük a latin ábécé szerinti ügyintézést,

és vállalunk minden egyebet, ami még a jövőben szükségesnek mutatkozik.

A kipontozott részt a szükséghez képest a pillanat követelményeinek megfelelően Polihajev személyesen töltötte ki. Fokozatosan megkedvelte a dolog ízét, és mindegyre gyakrabban használta az egyetemes bélyegzőt. Odáig jutott, hogy már saját beosztottjainak támadásaira, intrikáira, kirohanásaira és garázdálkodásaira is ezzel válaszolt.

Például: "Válaszul Kukuskind könyvelő azon pimasz és arcátlan követelésére, hogy a túlórákat kifizessék számára, mi, a Herkules dolgozói, egy emberként válaszoljuk..." Vagy pedig "Válasz Boriszohlebszkij dolgozónknak soron kívüli szabadság kierőszakolására irányuló arcátlan támadásaira és pimasz kirohanásaira, mi, a Herkules dolgozói, egy emberként válaszoljuk..." - és így tovább.

Szóval mindezekre azonnali fokozással, javítással, növeléssel, felszámolással, csökkentéssel, lemondással, kíméletlen harccal egy emberként való belépéssel és a jövőben szükségesnek mutatkozó minden egyébbel kellett válaszolni.

És miután Kukuskindot és Boriszohlebszkijt ilyenképpen lehordta, az igazgató bevetette a rövid gumibélyegzőt: "Megdorgálni. Polihajev." Vagy: "Vidéki kirendeltséghez áthelyezni. Polihajev."

Mikor egy-egy Herkules-tag megismerkedett a gumihatározatokkal, elszomorodott. Megijedt a pontok sokaságától. Különösen a latin ábécé meg a "kiseprűzzük a rutint az operaszínpadról!" nevű társadalmi szervezet nyugtalanította őket, amelybe egy emberként kellett belépni. De a dolog valahogy mégis békés fordulatot vett. Igaz, hogy Szkumbrijevics egyre buzgólkodott, és a fent nevezett társadalmi szervezeten kívül létrehozta még a "Le a szórakoztató irodalommal!" nevű tömegszervezet helyi csoportját is, de ezzel a dolog be is fejeződött.

Mialatt Polihajev ajtaja mögül a ventillátor zúgásához hasonló hangok hallatszottak, Szerna Mihajlovna serényen dolgozott. Az állvány - amelyen nagyság szerinti sorrendben függtek a bélyegzők, a legkisebb "Jóváhagyom. Polihajev"-tól a legnagyobbig, az egyetemes bélyegzőig - egy ravaszul kiagyalt cirkuszi szerkezetre emlékeztetett, amelyen egy fehér ruhás bohóc hímzett napkoronggal a fenekén szerenádot játszik egy sétapálcán. A titkárnő kiválogatta a tartalomnak legjobban megfelelő bélyegzőt, és ráütötte az aktákra. A legtöbbre ezt az óvatos gumit nyomta rá: "Lassan járj, tovább érsz. Polihajev." Jól tudta, hogy ez az igazgató kedvenc határozata.

A munka megszakítás nélkül folyt. A gumi nagyszerűen helyettesítette az embert. A gumi-Polihajev semmiben sem maradt el az élő-Polihajev mögött.

A Herkules elnéptelenedett. Mezítlábas takarítónők vonultak végig a folyosókon piszkos vedrekkel, már elment az utolsó gépírónő is, pedig egy órával tovább maradt, hogy magánhasználatra legépelje Jeszenyin "A versek arany gyékényét szőve, gyengéd szavam röppen feléd..." kezdetű versét. Szerna Mihajlovna megunta a várakozást, felállt. Indulás előtt hideg ujjaival megdörzsölte a halántékát. E percben megnyílt Polihajev szobájának ajtaja, és lusta mozgással Osztap Bender lépett ki rajta. Álmatagon végignézett Szerna Mihajlovnán, s aztán cipőzsinórral átkötött papírmappáját lóbálva, továbbment. Mögötte Polihajev támolygott ki a pálmák és délszaki növények éltető árnyékából. Szerna előkelő barátjára pillantott, és némán visszahuppant a szék keménységének enyhítésére szolgáló négyszögletes párnára. Szerencse, hogy a dolgozók már szétszéledtek, és nem láthatták igazgatójukat ebben a pillanatban! Gyémántos könnycsepp ült a bajuszán, mint kismadár az ágon. Polihajev meglepően gyorsan hunyorgott, és oly erővel dörzsölte össze két kezét, mintha a polinéziai vademberek módjával tüzet akarna csiholni. Kihúzta derekát, és szégyenlős mosollyal szaladt Osztap után.

- Mi lesz most? - motyogta, miközben Osztapnak hol egyik, hol másik oldalához ugrott. - Ugye nem pusztulok bele? Aranyos, drága ember, ugye nem pusztulok bele? Nyugodt lehetek?

Szerette volna hozzátenni, hogy felesége, gyermekei vannak, no meg itt van Szerna meg a Szernától való gyermekei, meg egy rosztovi asszonytól is vannak gyermekei, de torkában valami csipogni kezdett, mire Polihajev elhallgatott.

Siránkozva kísérte Osztapot az előcsarnokig. A kihalt épületben csak két emberrel találkoztak. A folyosó végén ott állt Jegor Szkumbrijevics. A nagy kombinátor láttán állkapcsához kapott, és egy ajtómélyedésbe húzódott. Lent, a lépcső alján, a villamosfáklyát tartó hajadon márványszobra mögül Berlaga könyvelő leskelődött. Alázatosan meghajolt Osztap előtt, sőt jónapottal is köszöntötte. De Osztap rá sem hederített az alkirály köszönésére. A kijáratnál Polihajev megragadta Osztap karját, és így gügyögött:

- Semmit sem titkoltam el. Becsületszavamra! Ugye nyugodt lehetek? Szóljon!

- Az embernek csupán egy biztosítási kötvény adhat teljes nyugalmat! - válaszolt Osztap, anélkül, hogy lelassította volna lépteit. - Ezt minden életbiztosítási ügynök megmondhatja magának. Nekem nincs többé szükségem önre. Ami pedig az államot illeti, bizonyára hamarosan érdeklődni fog maga után!

 

A parancsnok tangót táncol

Balaganov és Panyikovszkij egy kis ásványvizes büfé fehér asztalkája mellett ült. A büfé cégtábláját kék szódásüvegek díszítették. A pataügyi előadó habroládot majszolt, és gondosan ügyelt, nehogy a töltelék kibuggyanjon a cső túlsó végén. Ezt az isteni eledelt hol szódavízzel, hol meg egy "Szénánál frissebb" névre keresztelt zöld sziruppal öntözgette. A hivatalsegéd gyógyerejű kefirt szürcsölt. Már hat üres üveg állt előtte. A hetedikből éppen most töltötte ki a sűrű folyadékot a pohárba. Az új gépírónő éppen ma fizette ki a hivatalban a béreket a Bender által aláírt fizetési lista alapján. A két jó barát élvezte a büfé márványcsempéjéből áradó kellemes hűvösséget, amelyet még fokozott a nedves gomolyával teli tűzálló jégszekrény, a sziszegő szikvízpalack és a márvány söntéspult. Egy jégdarab kicsúszott a jégszekrényből, és lassan olvadozva hevert a földön. Mindez kellemes kép volt a rövid árnyékokkal teli utca, a hőségtől eltikkadt járókelők és a szomjúságtól elkábult kutyák csüggesztő látványa után.

- Kellemes város ez a Csernomorszk! - mondta Panyikovszkij, és megnyalta az ajkát. - A kefir jót tesz a szívnek.

Ez a kijelentés, ki tudja, miért, megnevettette Balaganovot. Vigyázatlanul megnyomta süteményét, mire vastag habkolbász buggyant ki belőle. A pataügyi előadó csak nagy üggyel-bajjal tudta szájával röptében elkapni.

- Tudja, Sura - folytatta Panyikovszkij -, én valahogy nem bízom már Benderben. Úgy látom, sántikál valamiben.

- Na, na - szólt Balaganov fenyegetően. - Ne üsse olyasmibe az orrát, amiben nem illetékes!

- Nem arról van szó! Én nagyon becsülöm Osztap Ibrahimovicsot, hiszen remek ember! Még Funt is - s tudja, mennyire lisztelem Funtot -, még Funt is azt mondta Benderről, hogy nagy koponya. De én megmondom magának, Sura: Funt szamár! Biz' isten, nagy hülye. Szánalmas, jelentéktelen alak. Tulajdonképpen Bender ellen sincs semmi kifogásom, csak egy s más dolog nem tetszik nekem. Magához, Sura, őszinte vagyok, mintha édestestvérem volna.

A bűnügyi nyomozó osztály helyettes vezetőjével folytatott legutóbbi beszélgetése óta Balaganovot senki sem kezelte édestestvéreként, így hát elégedetten hallgatta ezeket a szavakat, és könnyelműen megengedte Panyikovszkijnak, hogy folytassa mondókáját.

- Tudja, Sura - suttogta Panyikovszkij -, én nagyon tisztelem Bendert, de meg kell magának mondanom: Bender nagy szamár! Biz' isten, szánalmas, jelentéktelen alak.

- Na, na! - hangzott újfent a figyelmeztetés.

- Mi az, hogy "na, na"? Gondolja csak meg: mire szórja a pénzünket. Jusson csak eszébe! Mi a fenének kell nekünk ez a hülye iroda? Mennyi költséget jelent! Maga Funt havi százhúsz rubelt húz! Hát még a gépírónő! És ráadásul két új pasast is küldtek a nyakunkba. Láttam ma a bérlistán, hogy már ezek is fizetést kaptak. Utánpótlás! Mi a fenének? Bender azt mondja: "Hogy megőrizzük a törvényesség látszatát." Fütyülök a törvényességre, ha ez ennyi pénzbe kerül! És a hatvanöt rubeles szarvasagancs! És a díszes írókészlet! Meg ezek a lyukasztógépek!

Panyikovszkij kigombolta kabátját, és a félrubeles ingmell, amelyet az egyezmény megszegője ing helyett a nyakában hordott, hirtelen felgöngyölődött, mint egy pergamentekercs. De Panyikovsikij annyira nekihevült, hogy észre sem vette.

- Igen, Sura, Mi ketten nyomorúságos fizetést kapunk, ő meg fényűző életet él. És kérdezem, minek kellett neki a Kaukázusba utaznia? Ő azt mondja, hivatalos küldetés. De én nem hiszek ebben! Panyikovszkij nem köteles mindent elhinni. És még nekem kellett a hajójegyért a kikötőbe rohannom! Jegyezze meg jól: első osztályú hajójegy volt. Mert ennek a fővárosi jampecnek derogál második osztályon utazni! Az ilyesmin elúszik tízezer rubelünk. Interurbán telefonbeszélgetéseket folytat, expressztáviratokat küldözget az egész világba. Tudja maga, hogy mibe kerül egy expressztávirat? Minden szó negyven kopejka! Nekem pedig le kell mondanom egy nyomorult kefirről, pedig az egészségem feltétlenül megkívánja. Én öreg, beteg ember vagyok, és kerek perec kijelentem: Bender nem koponya!

- Azért maga ne nagyon ugráljon - mondta Balaganov tétován. - Mégiscsak Bender faragott magából embert. Emlékezzék csak, hogyan menekült Arbatovban a libával... Most pedig állása van, rendes fizetést kap, a társadalom tagja...

- Én nem akarok a társadalom tagja lenni! - fortyant fel Panyikovszkij, aztán csendesebben hozzátette: - A maga Benderje hülye! Belegabalyodott ebbe a marha nyomozásba, amikor még ma puszta kézzel meg lehetne markolni a pénzt.

A pataügyi előadó erre már nem kelt szeretett főnöke védelmére, hanem közelebb húzódott Panyikovszkijhoz. De ez most azzal volt elfoglalva, hogy kiegyenesítse makacsul felkunkorodó ingmellét, és közben beszámolt Balaganovnak arról a komoly és jelentős tapasztalatáról, amire saját veszélyére és felelősségére tett szert.

Azon a napon, amikor a nagy kombinátor és Balaganov Szkumbrijevicsre vadásztak, ő önkényesen az öreg Funtra hagyta az irodát, és titokban besurrant Korejko szobájába. Felhasználva a házigazda távollétét, alapos terepszemlét tartott. Pénzt persze nem talált, de annál sokkal becsesebbet. Mégpedig két nagy fekete súlyzót, egyenként legalább másfél pud súlyút.

- Sura, magát édestestvéremnek tekintem, magának elárulhatom: felfedeztem ezeknek a súlyzóknak a titkát!

Panyikovszkijnak végre sikerült elkapnia az ármányos ingmell csücskét, rágombolta a nadrágjára, és diadalmasan Balaganovra nézett.

- Ugyan miféle titok lehet az? - kérdezte a pataügyi előadó csalódottan. - Közönséges súlyzók, amilyeneket szobatornához használnak.

- Sura, jól tudja, mennyire becsülöm magát - heveskedett Panyikovszkij -, de mégis meg kell mondanom, hogy nagy szamár! Hisz ezek aranysúlyzók! Érti, színaranyból vannak! Mindegyik súlyzó másfél pudot nyom! A kettő együtt három pud színarany! Én ezt ott nyomban felfedeztem! Mint a villám, úgy csapott belém a felismerés. Csak álltam a súlyzók előtt, és nevettem, mint aki megháborodott. Micsoda kópé ez a Korejko! Aranyból öntött magának súlyzókat, befestette feketére, és azt hiszi, hogy senki sem jön rá! Magának, Sura, elárulom, mint édestestvéremnek... De gondolja, hogy elárulnám akkor is, ha egyedül el tudnám cipelni a súlyzókat? Mi? De sajnos öreg, beteg ember vagyok, és a súlyzók nehezek. Hát mint édestestvéremet, beveszem társnak ebbe az üzletbe. Mert én nem vagyok Bender, én becsületes ember vagyok.

- És ha még sincsenek aranyból? - kérdezte a hadnagy kedvenc fia, aki forrón vágyott arra, hogy Panyikovszkij minél hamarabb eloszlassa kételyeit.

- Hát miből volnának maga szerint? - gúnyolódott az egyezmény megszegője.

- Hát igen - hunyorgott Balaganov rőt szempilláival -, most már előttem is világos. Lám, lám! Ilyen öreg ember, és mindent felfedez. Bender valóban nem azt teszi, amit kellene: pusztítja a papirost, ide-oda utazgat... De azért megadjuk neki is az őt megillető részt?

- Milyen alapon? - horkant fel Panyikovszkij. - Az egész a miénk! Most már nagyszerűen élhetünk, Sura. Aranyfogakat csináltatok magamnak, és megházasodom. Biz' isten megházasodom! Becsületszavamra!

Elhatározták, hogy a becses súlyzókat haladék nélkül megkaparintják.

- Fizesse ki a kefirjeimet, Sura - mondta Panyikovszkij -, majd később elszámolunk.

Az összeesküvők elhagyták a büfét, és a vakító napfényben fürdő városban kódorogtak. Emésztette őket a türelmetlenség. Hosszasan elácsorogtak a hidakon. Hasukat a korlátnak támasztották, és szenvtelenül bámulták a háztetőket, a kikötő felé ereszkedő utcák meredélyeit, amelyeken át a teherautók a lovas kocsik óvatosságával közlekedtek. Kövér kikötői verebek csipkedték az úttest faburkolatát, és a kapualjakból koszos macskák lestek rájuk. A rozsdás háztetők, a padláslámpák és rádióantennák mögül feléjük csillant a tenger kék vize, rajta egy teljes sebességgel kifutó motoros meg egy gőzhajó sárga kéménye, amelyen nagy vörös betűk virítottak.

Panyikovszkij időnként ég felé emelte szemét, és számolt. A pudot átszámította kilókra, a kilókat a régi súlyegységre, a zolotnyikra. És minden alkalommal olyan kápráztató szám kerekedett ki, hogy az egyezmény megszegője boldog örömében csendesen vihogni kezdett.


Este tizenegy óra tájban a két tejtestvér a két nagy súlyzó terhe alatt meggörnyedve igyekezett a Szaru és Pata Begyűjtési Iroda kirendeltsége felé. Panyikovszkij két karjával magához ölelte a maga részét, hasát jól kitolta, és kellemes izgalommal kuncogott. Gyakran megállt, nehéz terhét a járdára helyezte, és félhangosan mormolta: "Megházasodom! Becsületszavamra, megházasodom!" A tagbaszakadt Balaganov vállán cipelte terhét. Panyikovszkij néha képtelen volt befordulni egy sarkon, mert terhének súlya és a tehetetlenség törvénye továbbra is előrelendítette. Ilyen alkalmakkor Balaganov szabadon maradt kezével galléron ragadta, és a helyes irányba lódította.

Az iroda ajtaja előtt megálltak.

- Most lefűrészelünk egy darabkát - mondta Panyikovszkij elgondolkodva -, s holnap reggel eladjuk. Van egy Biberham nevű órás ismerősöm, az megfizeti érte a teljes árat. Nem úgy, mint az állami áruház, ahol az ember sosem kapja meg azt, ami jár.

Az összeesküvők csak most vették észre, hogy az iroda függönyei mögül zöld fény szűrődik ki.

- Ugyan ki lehet itt benn ilyenkor? - csodálkozott Balaganov, és a kulcslyukhoz hajolt.

Az íróasztalnál Osztap Bender ült, és sietősen írt valamit. Az asztali lámpa oldalról ráhulló fénye élesen megvilágította alakját.

- Írogatunk, írogatunk! - pukkadozott a nevetéstől Balaganov, és a kulcslyukhoz engedte Panyikovszkijt.

- Hát persze - jegyezte meg Panyikovszkij, mikor belezsibbadt a szeme -, már megint firkál, biz' isten röhögni való, szánalmas figura. De hát hol fogunk most fűrészelni?

S izgatottan megtárgyalták, hogy a két első darab aranyat még másnap korán reggel okvetlenül el kell adniuk az órásnak. A tejtestvérek ezután felemelték terhüket, és tovatűntek az éjszaka sötétjében.

A nagy kombinátor ezalatt befejezte Alekszandr Ivanovics Korejko életrajzát. Az "Arccal a falu felé!" írókészlet mind az öt parasztkunyhó-tintatartójának fedele fel volt hajtva. Osztap válogatás nélkül hol egyikbe, hol másikba mártotta tollát, abba, amelyikbe a tolla éppen beletalált. Írás közben izgett-mozgott a széken, és lábával kapargálta a padlót.

Arca gyűrött volt, mint a kártyásé, aki egész éjjel veszített, s csak hajnaltájt került kezébe jó lap. Egész éjjel a banknak kedvezett a szerencse, egyetlenegy jó kártya sem jutott másnak. A játékos hiába vált asztalt, hiába próbálja megkörnyékezni a szerencsét, hiába igyekszik babonás "jó helyet" találni. Ne adj isten, hogy jó lapot kapjon. Rákap a "gusztálásra", ami annyit jelent, hogy két egymásra fektetett lap közül csak az egyiket nézi meg, és az alsót csak lassan húzza elő, vagy az asztal szélére fekteti az új kártyát, és alulról vizsgálja, vagy pedig képpel egymásra teszi a két lapot, és kinyitja őket, mint a könyvet. Szóval megtesz mindent, amit csak megtehet az, akinek nincs szerencséje a huszonegyesben. De mindez nem segít. Legnagyobbrészt csupa figurát kap: spárgabajuszos filkókat, papírvirágokat szagoló dámákat, házmesterszakállas királyokat. Gyakoriak a piros és fekete tízesek is. Általában az az undok játék folyt, amelyet hivatalosan "Baccarat"-nak, nem hivatalosan pedig csak "Bak"-nak vagy "Szalonná"-nak neveznek. És amikor a csillárok fénye már elsápad vagy kihuny, és az "Aludni tilos" felírású táblák alatt békésen horkolnak, a játékterem izzadt gallérú szerencsétlen flótásai már csuklanak az izgalomtól, akkor végre megtörténik a csoda. A bank egyre tisztességesebben viselkedik, az undorító figurák és a tízesek eltűnnek. Jönnek a nyolcasok és a kilencesek. A játékos nem imbolyog már kábultan a teremben, nem "gusztál", nem lesi alulról a kártyákat. Anélkül, hogy látná, érzi: nyerő lap van a kezében. A kis nőcskék máris ott sündörögnek a szerencsefiú háta mögött, megbökik a hátát, és szemtelenül a fülébe suttogják: "Apuskám, guberálj le három rubelt..." Ő pedig sápadtan és gőgösen, hetyke bátorsággal csapja fel a lapjait, miközben gúnyolódva kiáltja: "A kilences asztalnál megüresedik egy hely." Vagy pedig: "Kibicek, most nektek játszom, ide egy fél rubelt fejenként!" És megkopasztja partnereit. Ilyenkor a fehér vonalakkal és ívekkel felosztott zöld asztalt oly derűsnek, vidámnak látja, akár egy futballpályát.

Osztapnak már nem voltak kétségei. Fordult a kocka a játékban.

Ami eddig homályos volt, megvilágosodott. A spárgabajuszos és házmesterszakállas alakok sokasága, akikkel eddig hadakozott, akik nyomaikat a cipőzsinórral átkötözött sárga mappában hagyták, egyszeriben elillantak. Mindent és mindenkit elsöpörve egy savószemű, szalmasárga szemöldökű sonkapofa lépett a színre, mély káplárráncokkal az arcán.

Osztap pontot tett az írás végére, és leitatta az ezüstmedve-fogantyús tapperral. A lapokat aztán a mappába fűzte. Szerette rendben tartani az ügyeket. Még egy utolsó kéjes pillantást vetett a kisimított tanúvallomásokra, sürgönyökre és bizonylatokra. Még fényképek, sőt üzleti könyvek kivonatai is akadtak ebben a mappában. Alekszandr Ivanovics Korejko egész élete itt feküdt ebben az irattartóban. De az életén kívül még pálma, kék tenger, szép lányok, fehér gőzhajó, kék expresszvonat, tükrökkel bélelt gépkocsi is látható volt benne. No meg az öböl mélyén fekvő varázslatos város, Rio de Janeiro, ahol azok a derék mulattok laknak, és ahol a polgárok java része fehér nadrágban jár. A nagy kombinátor most végre megtalálta azt az egyént, akiről egész életében álmodozott.

- És senki sincs, aki méltányolhatná az én titáni fáradozásomat! - sóhajtott Osztap szomorúan, felállt és a vastag mappát összekötözte. - Balaganov ugyan kedves fickó, de tökfilkó. Panyikovszkij meg vén bolond. Kozlevics angyal, csak épp szárnya nincsen. Ő még most sem kételkedik abban, hogy mi valóban cigarettaszipkák számára gyűjtjük a szarut. És hol vannak a barátaim? Asszonyaim? Gyermekeim? Nem marad számomra más, mint az a remény, hogy az igen tisztelt Alekszandr Ivanovics majd kellőképpen megbecsüli fáradozásaimat. Remélem, hajlandónak mutatkozik arra, hogy legalább ötszázezer rubellel támogat! Azazhogy nem, most már egymilliónál kevesebbet el sem fogadok, mert különben elveszíteném a derék mulattok megbecsülését.

Osztap előjött az íróasztal mögül, kezébe vette híres mappáját, és elgondolkozva járt fel s alá az üres szobában, megkerülve a törökös kiejtésű írógépet, a vasúti jegybélyegző gépet, és fejét majdnem beleütötte a falon függő szarvasagancsba. Nyakán lassan kipirosodott a fehéres sebhely. Mozdulatai egyre lassúbbodtak, és a görög matróztól kéz alatt vásárolt piros cipőbe bújtatott lába egyre nesztelenebbül érintette a padlót. Észrevétlenül oldalvást kezdett mozogni, jobb karjával oly gyöngéden ölelte magához a mappát, mint egy leányt. Bal karját előrenyújtotta. A város felett tisztán hallatszott Fortuna kerekének gyantás csikorgása. Finom zenei nesz volt ez, s hirtelen hegedűhangokba csapott át. Ez a rég elfeledett, szívhez szóló dallam megzendítette az arbatovi Szaru és Pata Begyűjtési Iroda csernomorszki kirendeltségének helyiségében levő valamennyi tárgyat.

Először a szamovár szólalt meg. Egy izzó faszéndarabka a hamurostélyra esett. És a szamovár dalba fogott:

Argentínában heves a vér,
Forró szívem szerelmet kér...

A nagy kombinátor tangót táncolt. Éremre kívánkozó arca profilból látszott. Féltérdre ereszkedett, majd gyorsan felemelkedett, megfordult, és könnyed léptekkel siklott előre. Láthatatlan frakkszárnyak lebegtek körülötte a hirtelen fordulatoknál.

De a dallamot máris felkapta a törökös kiejtésű írógép:

Argäntínában häväs a vér,
Forró szíväm szärälmät kér,
Forró szíväm csókért äpäd...

S a sok vihart látott suta öntöttvas jegybélyegző sóhajtva emlékezett a soha vissza nem térő múltra:

Boldog, ki tangózhat veled...

Osztap a klasszikus vidéki tangót járta. Azt a tangót, amelyet húsz évvel ezelőtt mutattak be a kis színházakban, amikor még Berlaga könyvelő az első keménykalapját hordta, Szkumbrijevics városházi hivatalnok volt, Polihajev az első államvizsgáján verejtékezett, Funt elnök pedig még hetvenes, deli fiatalember volt, és a többi pikémellényes úrral a Café Floridában üldögélve az olasz-török háború miatt lezárt Dardanellák izgató kérdéséről tárgyalt. És az akkoriban még piros képű, sima arcú pikémellényesek fölényesen mondtak véleményt az akkori idők politikai vezéregyéniségeiről: - Enver pasa nagy koponya! Jüan Si-kaj is nagy koponya! De azért Puriskevics is koponya! - mondogatták, és többek között megállapították, hogy Briand is koponya, mert hiszen már akkor is miniszter volt.

Osztap táncolt. Feje fölött pálmák susogtak, tarka madarak repkedtek. Óceánjárók dörzsölték oldalukat a Rio de Janeiró-i kikötő falához. Körmönfont brazíliai kalmárok mindenki szeme láttára kávédömpinggel foglalkoztak, és a helyi ifjúság az éttermek nyitott teraszain szeszes italokkal szórakozott.

- A parádét pedig én vezénylem! - kiáltotta büszkén a nagy kombinátor.

Eloltotta a villanyt, kilépett az irodából, és a legrövidebb úton a Malaja Kaszatyelnaja utca felé sietett. Fényszórók sápadt pásztái csíkozták az eget. Olykor hirtelen a mélybe csaptak, váratlanul levágták egy-egy ház sarkát, leleplezték egy-egy erkély titkát, vagy bevilágítottak egy veranda mélyébe, ahol egy-egy párocskának az ijedségtől a lélegzete is elakadt. Az egyik utcakereszteződésnél, hernyótalpait csörgetve, két kis gombafejű tank gördült lomhán előre, egyenesen Osztappal szemben. Egy lovastiszt a nyeregből kihajolva megkérdezte egy járókelőtől, hogyan juthatna legrövidebben a piactérre. Az egyik utcakereszteződésnél tüzérség zárta el Osztap útját, de két üteg között szerencsésen átvergődhetett a túlsó oldalra. Egy másik helyen rendőrök kopácsoltak a kapun. Fekete betűs deszkát szegeztek fel, a felírás így szólt: "ÓVÓHELY".

Osztap sietett. Hajtotta az argentin tangó. Ügyet sem vetve a körülötte zajló eseményekre, megállás nélkül befordult Korejko házának kapuján, és bekopogott a jól ismert ajtón.

- Ki az? - hallatszott belülről a földalatti milliomos hangja.

- Sürgöny! - felelte a nagy kombinátor, hunyorogva a sötétben. Az ajtó kinyílt, és Osztap egy pillanatra beakadva mappájával az ajtófélfába, belépett.


A pataügyi előadó és a hivatalsegéd a várostól egy meglehetősen messze eső szakadékban ültek hajnalhasadtakor.

A súlyzókat fűrészelték. Még az orruk is maszatos volt a vasportól. Panyikovszkij mellett ott hevert a fűben az ingmelle. Levetette, mert zavarta a munkában. Az egyezmény megszegője újságpapírt teregetett a súlyzók alá, nehogy a kincset érő fémnek egyetlen porszeme is kárba vesszen.

A tejtestvérek időnként sokatmondó pillantást váltottak, aztán újult erővel folytatták a fűrészelést. A hajnali csendben csak az ürgék füttyögése és az áthevült fűrész csikorgása hallatszott.

- Mit jelentsen ez? - rikkantott Balaganov, és abbahagyta a munkát. - Már több mint három órája fűrészelünk, és az aranynak semmi nyoma!

Panyikovszkij nem felelt. Ő már felfogta a rideg valót, és az utóbbi félórában csak úgy tessék-lássék huzigálta a fűrészt.

- Na, fűrészeljünk csak tovább! - bátorította a vörös hajú Sura.

- Hát persze hogy fűrészeljünk - szólt Panyikovszkij. Azon igyekezett, hogy minél jobban elodázza a leszámolás szörnyű pillanatát. Arcát befedte tenyerével, és ujjai résén keresztül figyelte Balaganov ütemesen mozgó széles hátát.

- Egyáltalán nem értem a dolgot - mondta Sura, miután elkészült a fűrészeléssel, és a súlyzó két félgömbje ott feküdt előtte. Hiszen ez nem arany!

- Csak fűrészelj tovább - suttogta riadtan Panyikovszkij.

De Balaganov mindkét kezében egy fél vasgolyót tartva, lassan, baljóslatúan közelebb lépett az egyezmény megszegőjéhez.

- Ne közeledjék hozzám azokkal a vasakkal! - üvöltött Panyikovszkij, és gyorsan odébb iszkolt. - Megvetem magát.

De Sura nekilendült, és nagyot nyögve a cselszövő felé lódította a súlyzó darabját. Az öreg a lövedék fütyülését hallva, a földre vetette magát.

A pataügyi előadó és a hivatalsegéd összecsapása rövid lélegzetű volt. A feldühödött Balaganov először is kéjjel összetaposta a fűben heverő ingmellet, és csak aztán fordult annak birtokosa felé. Míg zuhogtak az ökölcsapásai, így kiáltozott:

- Kinek az ötlete volt a súlyzó? Ki sikkasztotta el a hivatali pénzt? Ki ócsárolta Bendert?

A hadnagy elsőszülöttje mindezek betetőzéséül felidézte a szuharevi egyezmény megszegését is, és ez a körülmény újabb hátbavágásokat eredményezett Panyikovszkijnak.

- Még megfizet maga nekem az ingmellemért! - ordította magából kikelve Panyikovszkij, és könyökével igyekezett az ütéseket elhárítani. - Vegye tudomásul, hogy soha az életben nem bocsátom meg, amit az ingmellemmel elkövetett. Ilyen ingmellet már egyáltalán nem árulnak.

Balaganov végül elvette ellenfele ócska, kopott pénztárcáját, amelynek mélyén harmincnyolc rubel lapult.

- Ez a fizetés a kefiredért, te vipera! - jegyezte meg.

Lógó orral tértek vissza a városba. Elöl ment a dühöngő Sura, mögötte bicegett hangosan zokogva Panyikovszkij.

- Szegény, szerencsétlen öregember vagyok! - hüppögte. - Maga még felelni fog az ingmellemért! Adja vissza a pénzemet!

- Majd adok én neked! - mordult rá Sura, anélkül, hogy hátrafordult volna. - Mindent elmondok Bendernek! Te kalandor!

 

A Varjúfészek vége

Varvara Ptyiburdukova boldog volt. Ott ült kerek asztala mellett, és tekintete végigjárta otthonát. A szoba annyira tele volt zsúfolva bútorral, hogy szabad tér úgyszólván nem is maradt. De ami maradt, azon a kis helyen is elfért a boldogság. A lámpa fénye megvilágította az ablak előtt himbálózó zöld faágacskát, amely úgy csillogott, mint egy női melltű. Az asztalon teasütemény, cukorka és egy bádog konzervdobozban pácolt hal feküdt. A villamos teafőző domború fémfedőjében visszatükröződött Ptyiburdukovék fészkének minden varázsa. Még az ágy, a fehér függönyök, sőt az éjjeliszekrény is látszott benne. Sőt Ptyiburdukov úr saját személyében, zsinóros kék pizsamájában is ott ragyogott, amint feleségével szemközt ült az asztalnál. A férfi is boldog volt. Cigarettafüstöt eregetett a bajuszán keresztül, és lombfűrésszel dolgozott. Furnérlemezből parányi árnyékszéket szerkesztett, olyan fajtát, amilyet vidéki udvarokon látni. Aprólékos munka volt ez. Külön készültek a falak, majd óvatosan rájuk illesztette a ferde tetőt, aztán a belső berendezést kellett elkészíteni, parányi üveget tenni az ablakocska keretébe, végül egy pirinyó zárral ellátni az ajtót. Ptyiburdukov mérnök szenvedélyesen dolgozott remekművén. A lombfűrészmunkát tekintette a legjobb kikapcsolódásnak.

A munka befejeztével a mérnök boldogan felkacagott, megveregette felesége dundi, meleg hátát, és maga elé húzta a halkonzerves dobozt. Ebben a pillanatban erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, a lámpa hunyorgott, és a teáskanna megcsúszott a fémháló talapzaton.

- Ki a csuda jöhet ilyen későn? - motyogta Ptyiburdukov, s kiment ajtót nyitni.

A lépcsőházban ott állt Vasziszualij Lohankin. Szakálláig fehér paplanba bugyolált alakjából csak alul látszott ki szőrös lába. Vastag, aranyozott könyvet szorított a melléhez, címe: Férfi és nő. Vasziszualij révetegen tekingetett jobbra-balra.

- Legyen szerencsém - bökte ki az elképedt mérnök, és visszahőkölt. - Varvara, mit jelent ez?

- Ma végérvényesen hozzátok költözöm - válaszolt Lohankin síri jambusokban. - Remélem, lesz talán számomra hely.

- Hogyhogy ideköltözik? - hebegte Ptyiburdukov rákvörösen. Tulajdonképpen mit óhajt, Vasziszualij Andrejevics?

Varvara kifutott az előszobába.

- Szasuk! Nézd, hiszen egészen meztelen! - kiáltott fel. - Mi történt, Vasziszualij? Gyere be! Na, gyertek hát.

Lohankin meztelen lába átlépte a küszöböt. - Micsoda szerencsétlenség, jaj, milyen szerencsétlenség - mormogta fel s alá rohangászva a szobában. Paplana csücskével lesodorta Ptyiburdukov finom lombfűrészmunkáját. A mérnök behúzódott a szoba sarkába. Úgy érezte: ezek után semmi jó sem jöhet.

- Miféle szerencsétlenségről beszélsz - faggatta Varvara -, miért nincs rajtad egyéb ennél a paplannál?

- Ma végérvényesen hozzátok költözöm - ismételte tehénbőgésszerű hangon Lohankin.

Érdes bőrű sárga sarka baljóslatú taktust dobolt a viaszosan fénylő parkettán.

- Miféle badarságokat hordasz itt össze? - förmedt Varvara egykori férjére. - Eridj haza, és aludd ki magad! Menj innen! Eridj haza!

- Nincs többé otthonom - skandálta Vasziszualij remegve -, a lángok martaléka lett. A tűz, a tűzvész kergetett ide. Mindössze ez maradt: a paplan és e könyv. De hogyha bennetek nincs csöppnyi irgalom, megyek, de majd az átkom fejetekre hull.

Vasziszualij a kijárat felé támolygott, de Varvara és férje visszatartották. Bocsánatot kértek, amiért nem ismerték fel azonnal a helyzetet, és tüstént ruhanemű után néztek. Fehérnemű, cipő került elő és Ptyiburdukov vadonatúj öltönye. Míg Lohankin öltözködött, a házaspár visszavonult a folyosóra, és haditanácsot tartott.

- Hová tegyük? - suttogta Varvara. - Nem alhat itt, hiszen csak egyetlen szobánk van.

- Csodálkozom rajtad, Varvara - mondta a derék mérnök. - Ezt az embert szörnyű szerencsétlenség érte, te pedig a magad kényelmére gondolsz!

Mikor a házaspár visszatért a szobába, a tűzkárosult már az asztalnál ült, és a konzervdobozból falta a pácolt halat. A könyvespolcról lekerült az Anyagszilárdság című kétkötetes szakkönyv, s ennek helyén a Férfi és nő díszkötése ragyogott.

- Az egész ház leégett? - érdeklődött részvéttel a mérnök. - Hiszen ez rettenetes.

- Úgy vélem, ennek így kellett történnie - mondta Vasziszualij csámcsogva, és eltüntette a házigazda vacsorájának utolsó morzsáját. - Talán megújhodva kerülök ki a lángokból.

De korántsem újhodott meg.

Miután mindent megbeszéltek, Ptyiburdukovék rendezkedni kezdtek az éjszakai nyugovóra. Lohankin számára egy matracot fektettek a padlóra, arra az egyetlen kis szabad térségre, amelyen nem sokkal előbb még elfért a boldogságuk. Becsukták az ablakot, eloltották a lámpát, s az éjszaka ráborult a szobára. Vagy húsz percig mindnyájan mély csendben feküdtek, csak időnként forgolódott vagy sóhajtozott valamelyikük a sötétben. Egyszerre a padló felől felhangzott Lohankin elnyújtott suttogása:

- Varvara! Varvara, hallod, Varvara?

- Mit akarsz? - kérdezte felháborodva a volt feleség.

- Miért hagytál el, Varvara?

De Vasziszualij be sem várta a feleletet erre az elvi kérdésre, hanem tovább nyafogott:

- Te rossz szuka, te rút, gyalázatos, alávaló.

A mérnök mozdulatlanul feküdt az ágyban, de fojtogatta a düh, és keze ökölbe szorult.


A Varjúfészek éjjel tizenkettőkor égett le. Ugyanabban az órában, amikor Osztap Bender a néptelen irodában a tangót járta, és a két tejtestvér, Balaganov meg Panyikovszkij az aranysúlyzók terhe alatt görnyedezve elhagyta a várost.

Az események hosszú láncolatában, amely a leégett ház hármas számú lakásának tüzét megelőzte, a nagymama volt az első láncszem. Mint ismeretes, az öregasszony nem bízott a villanyvilágításban, és társbérleti szobájában petróleumlámpát égetett.

Vasziszualij Andrejevics elnáspángolása óta a hármas számú lakásban semmiféle érdekes esemény nem történt, és Mitrics kamarás nyughatatlan szelleme lankadtan vergődött kényszerű semmittevésben. Aggódva gondolt a nagymama furcsa szokásaira.

- Ez a vénség egyszer még felgyújtja az egész lakást! - mormogta. - Mit számít az neki? De nekem egyedül a zongorám megér vagy kétezer rubelt.

Mikor Mitrics erre a következtetésre jutott, valamennyi ingóságát biztosította tűz ellen. Most már nyugodt lehetett, és közömbösen nézte; amikor a nagymama a nagy, piszkos petróleumosüveget csecsemőként karjában tartva becipelte a szobába. Az első ember, aki Mitrics előrelátó lépéséről tudomást szerzett, Hygienisvili polgártárs volt, aki a maga módján értelmezte az esetet. A folyosón Mitricshez lépett, megragadta, és fenyegetően rámordult:

- Fel akarod gyújtani a lakást, mi? Hogy bezsebeld a biztosítási kártérítést? Azt hiszed, Hygienisvili hülye? Hygienisvili átlát a szitán!

És a szenvedélyes társbérlő még aznap ugyancsak biztosította magát egy nagyobb összeg erejéig. Mikor a Varjúfészekben ennek híre ment, rémület fogta el a lakókat. Lucia Francevna Pferd riadt tekintettel rohant ki a konyhába:

- Ezek a gazemberek még ránk gyújtják a házat! - sikította. - Tehetnek, amit akarnak, polgártársak, de én azonnal biztosítást kötök! Most már bizonyos, hogy leégünk, de legalább a biztosító megfizeti a káromat. Semmi kedvem koldusbotra jutni ezek miatt!

Másnap a Varjúfészek minden lakója tűzbiztosítást kötött, kivéve Lohankint és a nagymamát. Lohankin a Rogyina című folyóirat olvasásába volt elmerülve, és semmit sem vett észre a körülötte zajló eseményekből. A nagymama pedig éppoly bizalmatlan volt a biztosítás, akárcsak a villany iránt. Nyikita Prjahin kék szegélyű biztosítási kötvényét a lámpa felé fordítva, hosszasan nézegette a papiros vízjelét.

- Ez valóban azt jelentené, hogy az állam segíti az állampolgárokat? - mormolta komoran. - A társbérlőkön is segítene? Na, köszönöm szépen. Nos, hát azt tesszük, amit akarunk!

Aztán inge alá dugta a biztosítási kötvényt, és bevonult szobájába. Szavai oly félelmet gerjesztettek a többiekben, hogy ezen az éjszakán senki sem hunyta le a szemét a Varjúfészek lakói közül. Dunya kis batyuba kötözte cókmókját, a többi al- és társbérlő pedig elment, hogy ismerőseinél töltse az éjszakát. Nappal vizsla szemmel figyelték egymást, s apránként elhordták hazulról holmijukat.

Minden világos. A ház pusztulásra volt ítélve, lehetetlen, hogy le ne égjen. És valóban: éjfélkor lángba borult. Mégpedig egyszerre hat helyen.

A sűrű füsttől gomolygó égő házból Lohankin ugrott ki utolsónak, csak annyi ideje maradt, hogy sebtiben maga köré csavarta fehér paplanát. "Tűz van! Tűz van!" - kiáltotta torka szakadtából, habár ezzel a hírrel senkit sem lephetett már meg. A Varjúfészek lakói teljes létszámban ott voltak. A részeg Prjahin megvasalt ládáján üldögélt. Réveteg tekintettel bámult a lángban fénylő ablakokba, és egyre azt motyogta: "Azt tesszük, amit akarunk!" Hygienisvili undorral szagolgatta petróleumtól bűzlő kezét, és minden szaglálás után nadrágjába törölte. A lángnyelvek kígyózva csapódtak ki a szellőzőablakokon, és szikrákat hányva futottak fel a fapárkányzaton. Csörömpölve hullott a földre az első ablaküveg. A nagymama rettenetes hangon felzokogott.

- Negyvenéves ez a ház - magyarázta fontoskodva Mitrics fel és alá járkálva a tömegben. - Szilárdan állt itt minden kormányforma alatt. Jó ház volt, de a szovjeturalom alatt leégett. Ez a szomorú tényállás, polgártársak.

A Varjúfészek nőlakói egy csomóba verődtek, és le nem vették tekintetüket a tűzről. Most már minden ablakból lángnyelvek csaptak ki. A tűz néha eltűnt egy pillanatra, és a sötét ház ilyenkor úgy festett, mint a lövés után visszaugró ágyúcső. Aztán a sárgavörös lángfelhő újra felcsapott, és ünnepélyesen megvilágította a Limonnij utcát. A levegő átforrósodott. A ház közelében már kibírhatatlan lett a hőség, és az egész társaság a szemben levő járdára költözött.

Egyedül Nyikita Prjahin bóbiskolt a bőröndjén az úttest kellős közepén. De hirtelen felugrott, és mezítlábas alakja ijesztően ágaskodott az úttesten.

- Hé, keresztények! - ordította; és leszaggatta melléről az inget. - Polgártársak!

Oldalvást elfutott az égő háztól, a tömeg közé furakodott, és tagolatlan hangon ordítozva mutogatott az üszkösödő házra. A tömegben riadalom támadt.

- Bent felejtettek egy gyereket! - jelentette ki meggyőződéssel egy szalmakalapos asszony.

Körülvették Nyikitát, de hadonászva kiszabadította magát, és az égő ház felé rohant.

- Az ágyon fekszik! - kiabálta, mint egy őrült. - Eresszetek! Eresszetek, ha mondom!

Szeméből forró könnyek omlottak. Fejbe vágta Hygienisvilit, aki útját akarta állni, és berohant az égő ház udvarába. Egy pillanat múlva újra felbukkant, létrát cipelve.

- Fogják meg! - kiabálta a szalmakalapos asszony. - Halálra ég!

- Odább innen, ha mondom! - üvöltött Nyikita, a falhoz támasztotta a létrát, lerázta magáról a lábába kapaszkodó fiatalembereket, akik a tömegből odafutottak. - Nem engedem, hogy ott pusztuljon! Fáj a lelkem érte!

Néhány rúgás után kiszabadult, gyorsan felfutott a létrán az egyik első emeleti füstölgő ablakhoz.

- Fordulj vissza! - ordították feléje a tömegből. - Hova mész! Odaégsz!

- Ott maradt az ágyon! - üvöltött vissza kétségbeesetten Nyikita. - Ott maradt az ágyon egy egész liba! És három liter valódi gabonapálinka! Értitek? Pusztuljon oda? Ezt akarjátok, keresztények, elvtársak?

Prjahin szokatlan fürgeséggel elkapta az ablakkeretet, felkapaszkodott, és a következő pillanatban már el is tűnt az ablak mögött, mintha a léghuzat beszívta volna. Utolsó szavai ezek voltak: "Azt tesszük, amit akarunk".

Az utca hirtelen elnémult, csak a tűzoltóautó harangja és visító kürtje törte meg a csendet. A csáklyás tűzoltók kék öves, merev, vízhatlan öltönyükben befutottak a ház udvarába.

Néhány perccel azután, hogy Nyikita véghezvitte életének egyetlen hőstettét, a ház egyik égő gerendája meglazult, és nagy robajjal lezuhant a földre. Recsegve szétvált a háztető, és az udvarra omlott. Vakító lángoszlop csapott az ég felé, mintha a házból rakétát lőttek volna a hold irányába. Így pusztult el a hármas számú lakás, amelyet mindenki Varjúfészek néven ismert.

Az utcát hirtelen patkócsattogás zaja verte fel. A tűzfényben Talmudovszkij mérnök vágtatott át egy bérkocsin. Térdén szállodacímkékkel tarkított bőrönd feküdt. A mérnök ide-oda rázódott az ülésen, majd előrehajolt, és odaszólt a kocsisnak:

- Ilyen havi fizetésért még a lábam sem teszem be ebbe a városba! Hajts gyorsan!

A lángoktól és a tűzoltófáklyáktól megvilágított kövér háta a következő pillanatban eltűnt az utca kereszteződésénél.

 

A parádét én vezénylem!

- Megöl az unalom! - mondta Osztap. - Alig két órája beszélgetünk, és máris annyira elegem van magából, mintha születésem óta ismerném! Ilyen makacs természettel, mint a magáé, csak amerikai milliomos lehet valaki. Nálunk egy milliomosnak engedékenyebbnek kell lennie.

- Maga őrült - felelte Alekszandr Korejko.

- Ne sértegessen - jegyezte meg szelíden Bender. - Török alattvaló fia vagyok, vagyis a janicsárok leszármazottja. Ha sérteget, nem kímélem. A janicsárok nem ismernek könyörületet sem asszonnyal, sem gyermekkel, még kevésbé földalatti szovjetmilliomosokkal.

- Távozzék, polgártárs - mondta Korejko a Herkules hivatalnokának hangján. - Már hajnali három felé jár az idő, aludni akarok. Holnap korán reggel munkába kell mennem.

- Persze, persze, szinte el is felejtettem. Maga nem késhet el a hivatalból! - kiáltotta Bender. - Még azonnali hatállyal elbocsáthatják! A kétheti felmondási idő pedig huszonhárom rubelt jelent, és amilyen takarékos ember, ebből fél évig megélhet!

- Semmi köze hozzá! Hagyjon békén! Hallja? Takarodjék!

- De ez a nagy takarékosság lesz a veszte. Nem mondom, a maga számára nem veszélytelen a millióit mutogatni. De azért túlzásba viszi az ellenkezőjét is. Gondolkodott-e már azon, hogy mit csinál, ha egyszer abban a helyzetben lesz, hogy nyugodtan elköltheti a pénzét? Az önmegtartóztatás veszélyes dolog. Egy ismerősöm, Ernesztina Joszifovna Poincaré, francia nyelvtanárnő, soha életében nem ivott bort. És mi történt? Egy mulatság alkalmával konyakkal kínálták. Megkóstolta, és annyira ízlett, hogy az egész üveget kiitta, mire a helyszínen megőrült. S a világ szegényebb lett egy francia nyelvtanárnővel. Ilyesmi magával is megeshet.

- Az ördög vigye el, hát mit akar tőlem tulajdonképpen?

- Ugyanazt, amit gyermekkori barátom, Kolja Osten-Baken akart a szép lengyel lánytól, Inge Zajonctól, egyébként ugyancsak gyermekkori barátnőmtől. Szeretetet. Én is csak szeretetet akarok. Azt akarom, Korejko polgártárs, hogy megszeressen, és szeretete jeléül guberáljon le nekem egymillió rubelt.

- Takarodjék - mondta Korejko csendesen.

- Lám, lám, már megint megfeledkezett arról, hogy a janicsárok leszármazottja vagyok.

E szavak után Osztap felállt. Szemben álltak egymással. Korejko arca vihart jósolt. Szemében fehér hullámok tajtékzottak. A nagy kombinátor azonban kedélyesen mosolyogva villogtatta hófehér, zsengekukorica-fogait. A két ellenség közelebb lépett az asztali lámpához, óriási árnyékuk ott imbolygott a falon.

- Már ezerszer megismételtem - jelentette ki Korejko fojtott hangon -, nincsenek millióim, és nem is voltak. Érti? Megértette végre? Nos hát, takarodjék innét! Feljelentem magát.

- Maga sohasem fog feljelenteni - mondta Osztap nyomatékosan. - Elmehetek ugyan, de még ki sem érek az utcára, maga már sírva szalad utánam, hogy megnyalja janicsártalpamat, és könyörögve visszahívjon!

- Márminthogy könyörögnék?

- De még mennyire! Mert ennek így kell lennie. Mint ezt kitűnő barátom, Vasziszualij Lohankin mondani szokta: mert ebben rejlik a darócgúnyások igazsága, Íme, itt van!

A nagy kombinátor az asztalra tette a mappát, és mialatt kibogozta a cipózsinórt, csendesen folytatta:

- Előbb azonban állapodjunk meg: semmiféle túlkapás! Nem szabad engem megfojtania, de ki sem ugorhat az ablakon! Legfőképp pedig tartózkodjék a gutaütéstől! Ha eszébe jutna, hogy itt, szemem előtt, rövid úton jobblétre szenderüljön, igen kínos helyzetbe hozhatna. Kárba veszne egy hosszadalmas, lelkiismeretes, fáradságos munka, ezért jobb, ha megbeszéljük a továbbiakat. Nem titok többé, hogy maga nem szeret engem. Sose fogom elérni magánál azt, amit Kolja Osten-Baken elért gyermekkori barátnőmnél, a szép Inge Zajoncnál. Épp ezért tartózkodom a felesleges sóhajtozástól, s még csak át sem ölelem. A szerenádot tekintse befejezettnek. Elnémultak a balalajkák, a guzlicák és az aranyozott hárfák. Úgy jöttem magához, mint jogi személy a jogi személyhez. Fogja ezt a három-négy kilónyi aktacsomagot. Eladom. Egymillió rubelbe kerül. Éppen abba a millióba, amit maga zsugoriságában megtagadott tőlem. Vegye meg!

Korejko az asztal fölé hajolt, és elolvasta a mappa feliratát.

"Alekszandr Ivanovics Korejko ügye. Megkezdve 1930. június 25-én, lezárva 1930. augusztus 10-én."

- Badarság! - mondta Korejko, széttárva karját - Mi a fene ez itt Hol valami pénzt emleget, hol meg valami "ügy"-re hivatkozik. Igazán nevetséges!

- Nos, áll a vásár? - unszolta a nagy kombinátor. - Olcsón számolom. Bizonyos földalatti titkos üzletekre vonatkozó értékes adatok kilójáért mindössze háromszázezret számítok.

- Miféle adatok ezek? - mordult fel durván Korejko, és a mappa után nyúlt.

- Felettébb érdekesek - felelte Osztap, miközben bocsánatkérően félretolta Kofejko kezét. - Adatok a maga második számú és főbb életére vonatkozólag. Ez megdöbbentően eltér attól az élettől, amelyet mint a Herkules havi negyvenhat rubeles fizetésű alkalmazottja él. Az első számú életét mindenki ismeri. Délelőtt tíztől délután négyig maga a szovjethatalom támasza. De a második számú életéről, amely délután négytől másnap délelőtt tízig zajlik le, egyedül én tudok. Érti most már?

Korejko nem felelt. Árnyék borult arcának kápláros vonásaira.

- Nem - jelentette ki határozottan a nagy kombinátor. - Maga nem a majomtól származik, mint minden más polgártárs, hanem a tehéntől. Oly nehézkesen gondolkodik, mint egy vágott patájú emlős. Ezt én mint szaru- és pataszakértő mondhatom magának. Nos, megismétlem, adataim szerint magának hét-nyolc milliós vagyona van. Ez a mappa egymillióért eladó. Ha nem vásárolja meg, azonnal elviszem máshová. Ott ugyan egy kopejkát sem adnak érte, de magának befellegzett. Ezt úgy mondom magának, mint jogi személy a jogi személynek. Én éppen olyan szegény, többnejű költő maradok, mint voltam, de halálomig vigasztal majd az a felemelő tudat, hogy az emberiséget megszabadítottam egy veszedelmes uzsorástól.

- Mutassa ezt az ügyet - mondta elgondolkodva Korejko.

- Lassan a testtel - szólt Osztap, és felnyitotta a mappát. - A parádét én vezénylem! Annak idején ezt sürgönyileg közölték magával. Nos, elérkezett a parádé pillanata, és amint észrevehette, azt én vezénylem.

Alekszandr Ivanovics rápillantott az aktacsomó első oldalára, s tekintete saját felragasztott fényképére esett. Kelletlenül elvigyorodott.

- Sehogy sem értem, mit akar tőlem tulajdonképpen. Ha megnézem is, csupán a kíváncsiság visz rá.

- Engem is a kíváncsiság vezérelt - jelentette ki a nagy kombinátor. - Nos, induljunk ki tehát ebből az alapjában véve ártalmatlan érzésből, és fogjunk a dologhoz. Esküdt uraim! Alekszandr Ivanovics Korejko, született... de talán átfuthatunk az ártatlan gyermekéveken. Ezekben az azúrkék időkben a kis Szasa még nem foglalkozhatott harácsolással. Ezután következett a rózsaszínű kamaszkor. Lapozzunk csak még egy oldalt és elérkeztünk az élet küszöbéhez: Szasa deli ifjú. Itt már elidőzhetünk egy kicsit. Csak úgy kíváncsiságból. Lássuk csak az aktacsomó hatodik oldalát.

Osztap átlapozta a hatodik oldalt, és szép sorjában felolvasta a hetedik, a nyolcadik oldalt és tovább egészen a tizenkettedik oldalig.

- Az imént, esküdt uraim, elvonultak szemünk előtt védencem első nagyobbszabású üzletei, mint például az állami orvossággal való kufárkodás az éhínség és tífuszjárvány idején, továbbá az élelmezési munka megszervezése, melynek során az éhínségben szenvedő Volga-vidékre irányított élelmiszerszerelvények egyike nyomtalanul eltűnt. Mindezen tények természetesen csak puszta kíváncsiságból érdekelnek bennünket, esküdt uraim.

Osztap a forradalom előtti idők ügyvédjeinek csúnya modorában beszélt, akik megragadtak egy-egy szót, és szünet nélkül dobálóztak vele egy - néha tíz napig is elhúzódó - nagyobb per folyamán.

- Bizonyára nem érdektelen védencem felbukkanása Moszkvában 1922-ben...

Korejko arca közönyös maradt, de keze céltalanul matatott az asztalon, mint a vak emberé.

- Engedjék meg, esküdt uraim, hogy egy kérdést tegyek fel önöknek, természetesen csak kíváncsiságból... Milyen jövedelmet biztosíthat valaki számára két ivóvízzel megtöltött közönséges hordó? Húsz rubelt? Három rubelt? Nyolc kopejkát? Nem, esküdt uraim! Alekszandr Ivanovics számára négyszázezer rubel és nulla kopejka jövedelmet hozott ez a két hordó! Sem többet, sem kevesebbet. Igaz, hogy ezek a hordók igen kifejező nevet viseltek: Reváns vegyipari termelőszövetkezet. Nos, menjünk tovább. A negyvenkettedik oldaltól az ötvenharmadik oldalig. A cselekmény színhelye: egy kis hiszékeny köztársaság. Kék égbolt, tevék, oázisok és aranyhímzésű tatársapkás jampecek. Védencem itt egy villanyerőmű építkezéséhez nyújt segítséget. Hangsúlyozom: segítséget nyújt. Nézzék csak meg az ábrázatát, tisztelt esküdt uraim!

Szónoklatától részegülten Alekszandr Ivanovics felé fordult, és rámutatott. De az ügyvédek közismert lendületes mozdulata félbemaradt, mert a vádlott váratlanul elkapta kezét, és csavarni kezdte. Ugyanakkor a vádlott úr a másik kezével igyekezett elkapni a védő úr torkát. Az indulattól reszkető ellenfelek mintegy fél percig némán dulakodtak. Osztap inge kigombolódott, a hasítékon kivillant tetovált bőre. Napóleon még mindig ugyanúgy tartotta kezében a söröskancsót, de arca olyan vörös volt, mintha alaposan felöntött volna a garatra.

- Ne hozzon ki a sodromból! - mordult Osztap Korejkóra, lerázva támadóját, és lélegzet után kapkodott. - Lehetetlen így dolgozni!

- Gazember! Gazember! - suttogta Alekszandr Ivanovics. - Micsoda gazember!

A padlóra rogyott, meggörnyesztette a fájdalom, amelyet a janicsárok leszármazottjának ökölcsapásai okoztak.

- Az ülést folytatjuk - jelentette ki Osztap, mintha mi sem történt volna. - Mint látják, esküdt uraim, megtört a jég. A vádlott kísérletet tett, hogy megöljön. Természetesen gyerekes kíváncsiságból. Csak azt szerette volna tudni, hogyan fest a belső részem. Sietek ezt a kíváncsiságát kielégíteni. Itt bévül található: egy nemes és szerfelett egészséges szív, kitűnő tüdő, valamint epe, amelyben a legapróbb kavics sem található. Kérem ezeket a tényeket jegyzőkönyvbe venni. Most pedig folytassuk játékunkat, ahogyan az élclap szerkesztője a szerkesztőségi értekezlet kezdetén mondani szokta, miközben szigorúan végignézi munkatársait.

Ez a játék azonban korántsem tetszett Alekszandr Ivanovicsnak. A hivatalos út, amelyről Osztap fiatal ürüpecsenye és idei bor szagát árasztva tért vissza annak idején, jelentékeny nyomokat hagyott az aktacsomóban. Itt feküdt egy ítélet másolata, amely in contumatiam[7] hangzott el, a jótékonysági kombinát fénymásolt tervrajza, a "Nyereség és veszteség" számla kivonata, továbbá a villamosított völgyszakadék és a filmkirályok fényképei.

- És végül, esküdt uraim, verekedős védencem tevékenységének harmadik szakasza következik: a köz javát szolgáló szerény irodai munka a Herkulesnél és egyidejűleg a lelke épülését szolgáló földalatti munka fokozott mértékű folytatása. Pusztán kíváncsiságuk kielégítésére hívom fel figyelmüket a valutával, prémekkel, drágakövekkel és egyéb tömör közszükségleti cikkel való üzérkedésekre. És legvégül időzzünk egy kissé néhány önrobbantó részvénytársaságnál, amelyek vonzó és pimaszul szövetkezeti néven voltak ismeretesek: Intenzív Rt., Munkacédrus, Fűrészsegély. És mindezeket nem Funt úr, a magántőke rabszolgája mozgatta, hanem vádlott barátom.

Ezzel ismét Korejkóra mutatott, és ez alkalommal teljes mértékben sikerült karjával leírnia a nagy hatású lendületes ívet.

Ezek után Osztap fellengős modorban engedélyt kért a képzeletbeli bíróságtól, hogy egynéhány kérdést intézhessen a vádlotthoz. Az illendőség kedvéért várt egy pillanatig, aztán így folytatta:

- Volt-e a vádlottnak valamilyen szolgálaton kívüli viszonya a Herkules Berlaga nevű alkalmazottjával? Nem volt? Helyes! És a Szkumbrijevics nevű alkalmazottal? Ugyancsak nem volt! Pompás. És a Herkules főnökével, Polihajevvel?

A hivatalnok-milliomos hallgatott.

- Több kérdésem nincs. Phű!... Kifáradtam és megéheztem. Mondja csak, Alekszandr Ivanovics, nincs egy darab hideg sültje rejtett tartalékban? Nincs? Csodálatos szegénység. Különösen, ha az ember tudja, milyen roppant összeget szivattyúzott ki Polihajev segítségével a jóságos Herkulesből. Itt láthatja vallomásának saját kezű leírását, ő az egyetlen ember a Herkulesben, aki tudja, hogy ki rejtőzik a havi negyvenhat rubeles, szerény hivatalnok személye mögött. De még ő sem tudta egészen, hogy maga kicsoda. De annál jobban tudom én. Igen, esküdt uraim, a védencem vétkezett. Ez bizonyítást nyert. Mégis számítok jóindulatukra, természetesen csak azzal a feltétellel, ha védencem megvásárolja tőlem ezt a mappát. Uraim, végeztem!

A nagy kombinátor beszédének végén Alekszandr Ivanovics megnyugodott. Könnyű nadrágjának zsebébe dugta kezét, és az ablakhoz lépett. A kezdődő új nap már a villamosok csengőjében csilingelt.

A kerítés mögött az önkéntes lövészegylet tagjai meneteltek. Oly sután hordták a puskát, mintha kapa lett volna. A bádogpárkányon piros, pelyhes lábú galambok tipegtek, és minden pillanatban megcsúsztak. A takarékossághoz szokott Alekszandr Ivanovics eloltotta az asztali lámpát, és így szólt:

- Hát maga küldte nekem azokat az ostoba sürgönyöket?

- Persze - felelte Osztap. - "Narancsokat kérjük hordóban szállítani Karamazov testvérek." Jó, nem?

- Ostoba.

- És a félbolond koldus? - kérdezte Osztap, aki érezte, hogy a parádé sikerült. - Az csak jó móka volt?

- Kamaszos csíny. Akárcsak a milliomosról szóló könyv. És amikor maga a kijevi rendőr álarcában megjelent, mindjárt gondoltam, hogy egy csirkefogóval van dolgom. Sajnos, tévedtem. Másképp már bottal üthetné a nyomom.

- Igen, tévedett. "Még a vénasszony is félrelép néha" - miként a lengyel szépség, Inge Zajonc mondta gyermekkori barátommal, Kolja Osten-Bakennel kötött házassága után egy hónappal.

- A rablás még érthető. De miért épp a súlyzókat vitte el?

- Micsoda súlyzókat? Soha életemben nem loptam súlyzókat!

- Úgy látszik, szégyelli bevallani! S egyáltalán: egy egész csomó ostobaságot követett el.

- Az lehet - jegyezte meg Osztap -, nem vagyok angyal, és nekem is vannak hibáim. De most már alaposan eltrécseltem itt az időt. A mulatt nők már várnak rám. Lesz szíves ideadni a pénzt?

- Ja, a pénzt. - mondta Korejko. - A pénzzel egy kis baj van. A mappa csinos, szó se róla, meg is vásárolnám, de amikor maga számba vette jövedelmemet, teljesen megfeledkezett kiadásaimról és a közvetlen veszteségeimről. Egymillió! Ez elképesztő összeg!

- Viszontlátásra - szólt Osztap hűvösen. - Csak arra kérem, hogy még egy félórácskát maradjon itthon. Csodálatos, rácsos hintó jön majd magáért.

- Így nem kötnek üzletet - mondta Korejko kalmármosollyal.

- Lehet - sóhajtott Osztap -, de hát tudja, én nem vagyok üzletember. Független művész és higgadt filozófus vagyok.

- Tulajdonképpen milyen címen akarja maga ezt a pénzt megkapni? Elvégre én kerestem, maga pedig...

- Én nemcsak fáradtam, de valósággal meg is szenvedtem érte. A Berlagával, Szkumbrijeviccsel és Polihajevvel folytatott beszélgetések után elvesztettem hitemet az emberiségben. Az emberiségbe vetett hit talán nem éri meg az egymillió rubelt?

- Megéri, de még mennyire! - nyugtatta meg Alekszandr Ivanovics.

- Így hát megyünk az éléstárba? - kérdezte Osztap. - Egyébként hol tartja a készpénzét? Nem hinném, hogy a takarékban!

- Gyerünk, majd meglátja - felelte Korejko.

- Nincs messze? Felajánlhatom az autómat! - buzgólkodott Osztap.

A milliomos elutasította a gépkocsit, és kijelentette, hogy nem kell messzire menniük, különben is szükségtelen a fényűzés. Bendert udvariasan előreengedte, és elhagyta lakását, de előzőleg magához vett az asztalról egy újságpapírba göngyölt kis csomagot. A lépcsőről lefelé menet Osztap halkan dúdolta:

Argentínában heves a vér...

 

A sofőr szíve

Az utcára érve Osztap karon fogta Alekszandr Ivanovicsot, és a két kombinátor sietve megindult a pályaudvar felé.

- Tudja, maga sokkal jobb ember, mint gondoltam - mondta barátságosan Bender. - És ez így is van jól. A pénztől könnyedén, jajgatás nélkül kell megválni.

- Jó embertől még egymilliót sem sajnálok - válaszolt a hivatalnok, de közben valamire fülelt.

Amikor a Mehring utcába befordultak, a város felett felharsant egy hajósziréna üvöltése. Elnyújtva, fájdalmasan sivított a levegőben. Az ilyen hangtól ködös éjszakákon szorongás fogja el a matrózokat, s veszélyes szolgálatukra való hivatkozással nyomban fizetésemelést szeretnének kérni. A sziréna tovább üvöltött. Hangjába belevegyült sok más távolabbi szárazföldi sziréna egyre szomorúbb hangja. A járókelők hirtelen futásnak eredtek, mintha záporeső elől menekülnének. Hunyorogva kémlelték az eget. Kövér napraforgós kofák futottak, vitték a pocakjukat, nádfonatú kosarakban táncoltak az üvegpoharak a szóródó áru tetején. A szemközti járdáról Adolf Nyikolajevics Bomze futott át az úttesten. Szerencsésen beugrott a Herkules forgóajtaján. Tarka lovacskákon egy szakasz rendőr ügetett végig az utcán. Vöröskeresztes autó suhant el mellettük. Az utca pillanatok alatt kiürült. Osztap észrevette, hogy távolabbra a pikémellényesek egy kisebb falkája elválik a volt Café Florida épületétől. Az öregurak újságokat, girardi- vagy panamakalapjukat lóbálva siettek át az úttesten. De még el sem érték a sarkot, amikor fülsiketítő ágyúlövés dörrent. A pikémellényesek megálltak, behúzták fejüket, és visszaszaladtak. Lüszterkabátjuk szárnya úgy dagadt, mint szélben a vitorla.

Osztap jót nevetett a pikémellényesek viselkedésén. Míg az öregurak meglepő mozdulatain és bakugrásain szórakozott, Alekszandr Ivanovics gyorsan kibontotta a magával hozott csomagot.

- Ütődött totyakosok! Operettfigurák! - fordult Osztap Korejkóhoz.

De Korejko eltűnt. Helyén egy ijesztő pofa meredt a nagy kombinátorra, búvár üvegszeme volt, alatta hatalmas gumielefánt ormánya, amelynek végén egy terepszínű bádoghenger himbálózott. Osztap elképedésében ugrott egyet.

- Micsoda tréfa ez? - kérdezte fenyegetően, és a gázálarc után kapott. - Vádlott polgártárs, rendreutasítom!

Ebben a pillanatban egy csapat ugyanilyen gázálarcos ember futott oda hozzájuk, és egy tucatnyi gumipofás között lehetetlen volt Korejkót felismerni. Osztap magához szorította a sárga mappát, és a szörnyetegek lábát vizsgálgatta. De alighogy ráismert Korejko kopott nadrágjára, máris karon ragadták, és egy erélyes hang a fülébe ordította:

- Elvtárs, maga meg van mérgezve!

- Ki van megmérgezve? - kiáltott fel Osztap. - Engedjen el!

- Elvtárs, maga gázmérgezést kapott! - ismételte diadalmasan az egészségügyi. - Gázzal fertőzött zónába került. Nézze, gázbomba!

S valóban, az úttest közepén egy kis láda feküdt, amelyből sűrűn gomolygott valami füstszerű anyag. A gyanús nadrág már messze futott. Utoljára felvillant két gázcsík között, aztán végleg eltűnt. Osztap némán, dühösen igyekezett szabadulni, de most már hat gázálarcos tartotta szorosan.

- Azonkívül, elvtárs, egy repesz meg is sebezte a karját. Ne haragudjék, elvtárs, legyen öntudatos! Hisz tudja, most vannak a honvédelmi gyakorlatok. Azonnal bekötözzük, és elszállítjuk az óvóhelyre.

A nagy kombinátor sehogy sem látta be, hogy minden ellenállás hasztalan. Az a játékos, aki hajnalban jó kártyát kapott és csodálatba ejtette az egész asztalt, most hirtelen, alig tíz perc leforgása alatt utolsó garasát is elvesztette egy véletlenül, csak úgy kíváncsiságból odatévedt fiatalember ellenében. Most már nem ül ott sápadtan és diadalmasan, nem tolonganak körülötte a szerencsepénzt kolduló kis nőcskék. Gyalogosan kell hazamennie.

Egy vöröskeresztes kötényű komszomolista lány futott Osztaphoz. Vászontáskájából kötést és vattát vett elő, majd nevetését visszafojtva bepólyálta a nagy kombinátor kabátujját. Gyorsan befejezte irgalmas cselekedetét, felkacagott, és már szaladt is tovább a következő "sebesült"-höz; ez engedelmesen nyújtotta lábát. Osztapot hordágyhoz cipelték. Ott újabb dulakodásra került sor, az ormányok fel-le táncoltak, és az előbbi egészségügyi parancsnok érces, oktató hangon igyekezett öntudatot és más polgári erényt szítani Osztapban.

- Édes egy komáim! - mormogta a nagy kombinátor, míg a hordágyhoz szíjazták. - Vigyétek hírül apámnak, a török alattvalónak, hogy szeretett fia, a volt szaru- és pataszakértő hősi halált halt a becsület mezején.

S a becsület mezején elhulló hősnek ezek voltak utolsó szavai:

- Aludjatok, harci sasok! Pacsirta, pacsirta, pintyőke...[8]

Osztapot elvitték. Tekintetét némán az égre függesztette, ahol most kezdődött a haddelhadd. Tömény, szív alakú füstfelhők száguldoztak az égen. Nagy magasságban tompaszög alakú rajokban szálltak a celluloid repülőgépek. Dübörgő remegést árasztottak, mintha valamennyit fémszálak kötözték volna egymáshoz. Az ágyúdörgések között támadt rövid szünetekben szakadatlanul bőgtek a szirénák.

Osztapnak még egy megaláztatást kellett elszenvednie. A Herkules előtt vitték el. A fakitermelési vállalat négy emeletének ablakain kibámultak az alkalmazottak. Az egész számlaosztály az ablakpárkányon állt. Az ifjabb Lapidusz azzal ijesztgette Kukuskindot, hogy lelöki az ablakból. Berlaga kimeresztette szemét, és meghajolt a hordágy előtt. A második emelet egyik ablakában pálmáktól övezve Polihajev és Szkumbrijevics állt egymást átölelve. Mikor meglátták a hordágyhoz szíjazott Osztapot, összesúgtak, és gyorsan becsukták az ablakot.

A hordágy a "34. óvóhely" feliratú tábla előtt állt meg. Osztapot felsegítették, és mivel újólag szökni akart, az egészségügyi parancsnok ismét figyelmeztette a kötelességtudatra.

Az óvóhely egy klubban volt berendezve. Hosszú, világos alagsori helyiség volt, bordás mennyezettel, amelyről drótokon hadi- és postarepülőgép-makettek lógtak. A klubhelyiség mélyén egy kis színpad emelkedett, ennek hátterében egy barna ajtó és két sötétkék ablak volt felrajzolva, fölötte hold és csillagok. Az egyik falnál, amelyen ez a felírás díszlett: "Nem akarunk háborút, de készen állunk a védelemre!", a pikémellényesek egész elfogott falkája nyüzsgött. A színpadon egy zöld zubbonyos előadó járkált fel és alá, elégedetlen pillantásokat vetett az ajtóra, amelyen újabb csapat mérgezettet szállítottak be nagy lármával, aztán pattogó, katonás hangon beszélni kezdett:

- A harcgázokat élettani hatásuknak megfelelően a következőképpen csoportosítjuk: könnyeztető, ingerlő, fojtó, mérgező és hólyaghúzó harcgázok. A könnyeztető mérgekhez sorolhatjuk a klórpikrint, a brómbenzilcianidot, a brómacetont, a klóracetofenont.

Osztap komor pillantása az előadóról a hallgatókra siklott. A fiatalemberek egy része az előadó száját nézte, mások füzetükbe jegyeztek. Egy kisebb csoport a furnértáblára erősített puskaalkatrészekkel foglalatoskodott. A második sorban egy kisportolt külsejű lány ült magányosan, és elmélázva szemlélte a színpadi holdat.

"Csinos kislány! - vélte Osztap. - Kár, hogy nincs rá időm. Vajon mire gondol? Bizonyára nem a brómbenzilcianidra. Ó, ó, ó! Ma reggel egy ilyen kislánnyal még odébbállhattam volna Kelet-Ázsiába a Fidzsi-szigetekre avagy a Réunion-szigetekre vagy Rio de Janeiróba!

Az elveszett Rio gondolatára Osztap tekintete körülcsapongott az óvóhelyen.

A mintegy negyvenötöt számláló pikémellényesek csoportja már magához tért a megrázkódtatásból, helyreszorították keménygallérjukat, és nagy hévvel tárgyalták Páneurópa, valamint a háromhatalmi tengeri konferencia és a gandhizmus kérdéseit.

- Hallotta? - mondta az egyik mellény a másiknak. - Gandhi Dundeeba érkezett.

- Gandhi nagy koponya! - sóhajtotta a másik. - És Dundee is nagy koponya!

Parázs vita kerekedett. A mellényesek egy része azt állította, hogy Dundee az egy város, és így nem lehet nagy koponya. A többiek makacsul bizonygatták az ellenkezőjét. Egyben azonban mindnyájan megegyeztek: Csernomorszkot már a legközelebbi napokban szabad kikötőnek nyilvánítják.

Az előadó ismét összeráncolta homlokát, mert az ajtó kinyílt, és zajongva új jövevények érkeztek a helyiségbe: Balaganov és Panyikovszkij. A gáztámadás éppen éjszakai kirándulásukról hazajövet érte őket. A súlyzófűrészeléstől oly mocskosak voltak, mint egy pákosztos kandúr. A tejtestvérek lesütötték szemüket, amikor a parancsnokot meglátták.

- Mi az, tán csak nem a püspök neve napjáról jönnek? - kérdezte sötéten Osztap.

Attól félt, hogy a Korejko-ügy állásáról fognak kérdezősködni, s ezért szemöldökét ráncolva támadásba ment át.

- Nos, jómadarak, mit műveltek?

- Biz' isten - esküdözött Balaganov, kezét szívére téve -, Panyikovszkij ötlete volt az egész.

- Panyikovszkij! - szólt a parancsnok szigorúan.

- Becsületszavamra - kiáltotta az egyezmény megszegője -, Balaganov gondolta ki az egészét, hisz tudja, Bender, mennyire tisztelem magát.

- Sura! - kiáltott Osztap még szigorúbban.

- Hogyan hihet neki! - mondta szemrehányóan a pataügyi előadó. - Mit gondol, elvittem volna-e a súlyzókat a maga engedélye nélkül?

- Hát maguk vitték el a súlyzókat? - kiáltotta Osztap. - De miért?

- Panyikovszkij azt állította, hogy aranyból vannak.

Osztap Panyikovszkijra nézett, s csak most vette észre, hogy kabátja alól hiányzik a félrubeles ingmell, és kacéran elővillan meztelen keble. A nagy kombinátornak torkán akadt a szó. Egy székre rogyott, egész teste remegett, levegő után kapkodott. Végül vulkanikus moraj tört fel torkából, szeméből kibuggyant a könny, és az egész óvóhelyet betöltő kacaj robbant ki belőle, amelyben ott volt a tejtestvérek által oly szánalmasan parodizált harc kudarca. A pikémellényesek összerezzentek; az előadó még hangosabban, még meggyőzőbben folytatta előadását a harcgázokról.

Ez a nevetés felért a pezsgőfürdők sok ezer bugyborékának bizsergésével, és utána Osztap ismét oly frissnek és fiatalnak érezte magát, mint mikor az ember végigjárja a fodrászat valamennyi instanciáját: megbarátkozott a borotvával, megismerkedett az ollóval, bepermetezték kölnivízzel, s egy erre való kis kefével szemöldökét is megigazították. Szívében már olajsima tenger hulláma ringatózott, és Balaganov azon kérdésére, hogyan állnak az ügyek, azt felelte, minden kitűnően megy, eltekintve attól, hogy a milliomos ismeretlen helyre távozott.

A tejtestvérek alig figyeltek Bender szavaira, örültek, hogy ily könnyen megúszták a súlyzó-ügyet.

- Nézze csak, Bender - szólt a pataügyi előadó. - Ott ül egy hölgy. Vele sétált akkor Korejko.

- Ő hát Zoszja Szinyickaja? - kérdezte Bender lelkesen. - Nos ez valóban olyan, mint a költő által megénekelt eset: "A zajos bál forgatagában, véletlenül..."

Osztap előrefurakodott a dobogóhoz, s a szónokot udvariasan félbeszakítva megtudta, hogy a gázfogság még vagy másfél-két órát fog tartani. Megköszönte a felvilágosítást, és leült közvetlen Zoszja mellé. Kis idő múlva a leány már nem bámulta a festett színfalat. Illetlenül, hangosan nevetve rántotta ki fésűjét Osztap kezéből. Ami a nagy kombinátort illeti, ajka mozgásáról ítélve, be nem állt a szája.

Ekkor Talmudovszkij mérnököt hurcolták be az óvóhelyre. Két bőrönddel csapkodott maga körül. Izzadt, kipirult homloka fénylett, akár a palacsinta.

- Nem segíthetek magán, elvtárs - mondta az ügyeletes. - Hadgyakorlat van. Gázzal fertőzött zónába került.

- De hisz én bérkocsiban ültem! - tajtékzott a mérnök. - Bérko-csi-ban! Szolgálati ügyben sürgősen a pályaudvarra kell mennem. Az éjszakai vonatot már lekéstem. Most megint késsek el?

- Elvtársam, legyen öntudatos!

- Miért legyek öntudatos, hiszen kocsiban ültem! - méltatlankodott Talmudovszkij.

Ezt a körülményt oly nyomatékosan hangoztatta, mintha a kocsiban ülés megvédené az utast a mérges gázoktól, mintha a klórpikrin, brómaceton és brómbenzilcianid ott elvesztenék mérgező hatásukat. Ki tudja, meddig perelt volna még az önkéntes lövészegylet tagjaival, ha az óvóhelyre be nem szállítanak egy újabb mérgezettet. Bekötözött fejéről ítélve ez a polgártárs még sebsült is volt. Az új jövevény láttára Talmudovszkij elhallgatott, és fürgén besurrant a pikémellényesek csoportjába. De a bekötött fejű rögtön észrevette a mérnök testes alakját, és egyenesen odalépett hozzá.

- Ahá, Talmudovszkij mérnök! Végre elcsíptem! - mondta vészjóslóan. - Milyen jogon hagyta el a gyárat?

Talmudovszkij körbejáratta kis disznószemét, s miután meggyőződött, hogy nem nyerhet egérutat, leült bőröndjére, és cigarettára gyújtott.

- Már a szállodában is kerestem ezt a fickót - dörögte a bekötött fejű. - Ott azt mondják, elutazott. "Mi az, hogy elutazott? - kérdeztem. - Hiszen csak tegnap érkezett, és a szerződés egy évre szól. "Elutazott - mondják -, poggyászostul, Kazanyba." Én már azt hittem, mindennek vége, kereshetünk új szakembert. De most elcsíptem. Nézzék csak: itt ül és pöfékel. Maga széltoló! Talmudovszkij, maga bomlasztja a termelést!

A mérnök felpattant a táskáról.

- Maga bomlasztja a termelést! - üvöltötte, derékon kapta a bekötött fejűt, egy sarokba cipelte, és körüldöngte, mint valami nagy dongó. Nemsokára ilyenféle mondatfoszlányok szálltak a sarok felől: "Ilyen fizetéssel...", "Menjen, keressen mást...", "Hát a napidíjak?" A bekötött fejű bánatosan pillantott a mérnökre.

Az előadó befejezte intelmeit, s miután megmutatta, hogyan kell használni a gázálarcot, az óvóhely ajtajai megnyíltak, és a pikémellényesek egymásba kapaszkodva rohantak a Café Floridába. Talmudovszkij is lerázta magáról üldözőjét, kitört a szabadba és teli torokból kocsi után kiabált. De a nagy kombinátor még mindig ott csevegett Zoszjával.

- Micsoda nő! - mondta irigyen Panyikovszkij, mikor Balaganovval kilépett az utcára. - Ó, ha azok a súlyzók aranyból lettek volna! Becsületszavamra, feleségül venném.

A szerencsétlen súlyzók említésére Balaganov oldalba lökte a hivatalsegédet. Épp jókor. Az óvóhely ajtajában Bender jelent meg, karján a lánnyal. Hosszasan búcsúzkodott tőle, miközben epekedő pillantásokat vetett rá. Zoszja még utoljára rámosolygott és eltávozott.

- Miről beszélgettek? - kérdezte gyanakodva Panyikovszkij.

- Erről is, arról is csacsogtunk - felelte Osztap. - Most pedig, maga ünneplő szájú, munkára fel! Meg kell találnunk a vádlottat.

Panyikovszkijt a Herkulesbe küldték, Balaganovot Alekszandr Ivanovics lakására. Osztap a pályaudvarokat járta be, de a hivatalnok-milliomos eltűnt. A Herkules bélyegzőóra-rekeszéből még nem vette be ellenőrzőlapját, a lakására nem tért vissza, a pályaudvarokról pedig a gáztámadás ideje alatt nyolc távolsági vonat indult el. Osztap nem is várt más eredményt.

- Elvégre - mondta bosszúsan - nem is olyan borzasztó. Kínában például sokkal nehezebb megtalálni valakit. Ott négyszázmillió lakos van, de nálunk mindössze egyszázhatvanmillió, tehát háromszor könnyebb a dolgunk, mint Kínában, csak pénz kell hozzá, az pedig van. - Az igaz, hogy Osztap kezében összesen harmincnégy rubel volt, mikor kijött a bankból.

- Ez az egész, ami a tízezerből megmaradt - sóhajtotta kimondhatatlanul bánatosan. - Én meg azt hittem, hogy még van hat- vagy hétezer rubel a számlánkon... Hogy történt ez? Hisz minden oly remekül ment. Szarut meg patát gyűjtöttünk, az élet mámorítóan szép volt, mintha a föld is csak nekünk forogna, és most egyszeriben máról holnapra... Megvan! Az üzemköltségek! Egész pénzünket a személyzet nyelte el!

Szemrehányóan pillantott a tejtestvérekre. Panyikovszkij a vállát vonogatta, mintha azt mondaná: "Tudja, Bender, mennyire tisztelem magát! Mindig mondtam, hogy nagy szamár!" Balaganov kábultan simogatta göndör fürtjeit, és megkérdezte:

- Most hát mitévők legyünk?

- Hogyhogy mitévők? - kiáltotta Bender. - Hát a Szaru és Pata Begyűjtési Iroda? Hát a berendezés? Csak azért az "Arccal a falu felé!" írókészletért akármelyik vállalattól simán megkapunk száz rubelt. És az írógép! És a vasúti jegylyukasztó, a szarvasagancs, az asztalok, a szamovár! Ezt mind el lehet adni! És végül tartaléknak itt van Panyikovszkij aranyfoga. Persze nem olyan nagy, mint a súlyzó, de mégiscsak egy csipetnyi arany, nemesfém!

A jó barátok megálltak az iroda előtt. A nyitott ajtón át kihallatszott az állattenyésztő technikum hivatalos útról visszaérkezett diákjainak harsogó hangja, Funt álmos dörmögése és több más nyilvánvalóan mezőgazdasági színezetű ismeretlen bariton és basszus.

- Valóságos bűntény bontakozik itt ki! - kiáltottak a gyakornokok. - Mi már akkor is csodálkoztunk. Az egész kampány alatt összesen tizenkét kiló selejtes szarut gyűjtöttek be.

- Bíróság elé állítjuk őket! - fenyegetőztek a basszusok és baritonok. - Hol a kirendeltség vezetője? Hol a pataügyi előadó?

Balaganov összerezzent.

- Az iroda jobblétre szenderült - suttogta Osztap. - Itt többé nincs szükség reánk. Tovaballagunk a napfényben fürdő úton, Funtot pedig elviszik egy vöröstégla épületbe, melynek ablakaira az építés különös szeszélye folytán rácsokat szereltek.

A kirendeltség vezetője nem tévedett. A bukott angyalok alig értek három háztömbnyire az irodától, hátuk mögött kocsizörgést hallottak. A hintóban Funt ült. Úgy festett, mint valami jóságos nagypapa, aki hosszas készülődés után nős unokájához utazik, csupán a kocsi lépcsőjén állt egy rendőrségi közeg, és az öreg vállát markolta.

Az antilopisták még hallották az előttük elhaladó bérkocsiból Funt halk, tompa mormolását: "Funt mindig ült, ült II. Sándor cár, a Felszabadító alatt, ült III. Sándor, a Békecár alatt, ült II. Miklós, a Véreskezű alatt is, végül Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij alatt..."

A cárok és ügyvédek felsorolásánál sorba begörbítette csontos ujjait.

- Hát most mit csináljunk? - kérdezte Balaganov.

- Kérem, ne felejtsék el, maguk Osztap Bender kortársai - mondta búsan a nagy kombinátor. - Kérem, emlékezzenek az ő jeles útitáskájára, amely magában rejti mindazt, ami egy kis zsebpénz megszerzéséhez szükséges. Gyerünk csak haza Lohankinhoz.

A Limonnij utcában újabb csapás fogadta őket.

- De hát hol a ház? - kiáltott fel Osztap. - Tegnap este itt még egy ház állott!

De a ház nem volt ott, a Varjúfészek nem létezett többé. Az üszkös gerendákon a biztosítótársaság ellenőre sétált. Amikor a hátsó udvarban egy petróleumoskannába ütközött, felnézett, megszagolta, és kétkedően csóválta a fejét.

- Nos, mi lesz most? - kérdezte megszeppent mosollyal Balaganov.

A nagy kombinátor nem felelt. Az útitáska elvesztése porig sújtotta. Odaégett a varázstarisznya a hindu turbánnal, a "Megjött a főpap" című plakáttal, az orvosi köpennyel és a sztetoszkóppal... Mi minden is volt abban a táskában!

- Lám - bökte ki végre -, a sors játszik az emberrel, az ember meg játszik a trombitán.

Sápadtan, csalódottan, a csapástól kábultan kódorogtak az utcán. A járókelők beléjük ütköztek, de még csak utánuk sem fordultak. Panyikovszkij még a bankbeli balsiker pillanatában felhúzta a vállát, és azóta sem engedte le. Balaganov vörös fürtjeit morzsolta, és elkeseredetten sóhajtozott. Bender mögöttük ment, és gépiesen zümmögte maga elé: "A víg napoknak vége, vége, kapj hát, zuávom, puskavégre..."

Ilyen állapotban vánszorogtak el a vendégfogadóig. Az udvar mélyén, a fészer alatt sárgállott az Antilop. A söntéshez vezető lépcsőn Kozlevics üldögélt. Kéjesen hörpölte a forró teát egy csészealjból. Arca olyan volt, mint egy vörös cserépfazék. Boldogság sugárzott róla.

- Adam! - szólt a nagy kombinátor, és megállt a sofőr előtt. - Nem maradt semmink. Koldusok vagyunk. Fogadjon be! Elpusztulunk!

Kozlevics felállt. Megalázottan és kifosztottan állt előtte a parancsnok, hajadonfővel. Kazimirovics lengyel savószemében felcsillantak a könnyek. Lejött a lépcsőről, és sorra átölelte az antilopistákat.

- A taxi szabad! - szólt, a szánalom könnyeit nyeldesve. - Tessék beszállni!

- De lehet, hogy messzire kell mennünk, nagyon messzire - jelentette ki Osztap. - Talán a világ végére, talán még messzebb. Gondolja meg!

- Ahova akarja - felelte a hűséges Kozlevics. - A taxi szabad! - Panyikovszkij sírt, apró öklébe temette arcát, és úgy suttogta:

- Micsoda szív! Becsületszavamra! Micsoda szív!

 

Az időjárás kedvez a szerelemnek

Panyikovszkij nagyon elítélően nyilatkozott mindarról, amit a nagy kombinátor a vendégfogadóba költözködést követő napokban cselekedett.

- Bender elvesztette az eszét - mondta Balaganovnak. - Teljesen tönkretesz bennünket.

És valóban, ahelyett, hogy igyekezett volna minél tovább kihúzni utolsó harmincnégy rubeljükkel, vagyis kizárólag élelmiszerek vásárlására szorítkozott volna, Osztap egy virágüzletbe ment, és egy harmincöt rubeles fejedelmi rózsacsokrot vásárolt, akkorát mint egy virágágy. A hiányzó rubelt Balaganovtól szedte el. A virágok közé levélkét dugott: "Érzi nagy szívem dobbanását?" Balaganovnak megparancsolta, hogy vigye a csokrot Zoszja Szinyickajához.

- Mit művel maga? - kérdezte Balaganov a csokrot lóbálva. Mire jó ez a fényűzés?

- Erre szükség van, Sura, okvetlenül kell - felelte Osztap. - Hiába. Nagy a szívem. Akár egy borjúé. S ez már úgysem pénz. Ötletek kellenek.

Aztán beült az Antilopba, és megkérte Kozlevicset, hogy vigye ki valahova a városból.

- Magányra van szükségem. Feltétlenül filozofálgatnom kell a történteken, és prognózist kell csinálnom a jövőt illetően.

A hűséges Kozlevics egész nap kocsikáztatta a nagy kombinátort. A tengerpartot szegélyező fehér utakon gördültek végig, üdülők és szanatóriumok előtt, amelyekben papucsos nyaralók csoszogtak, kriketteztek vagy a röplabdaháló körül ugrándoztak. A sürgönydrótok csellóhangon búgtak. Nyaraló nők virágos táskában padlizsánt és dinnyét cipeltek. Kamasz fiúk, zsebkendővel a fürdéstől vizes hajukon, szemtelenül fixírozták a nőket, és megeresztették mindama kedvességeket, amelyekből minden huszonöt éven aluli csernomorszki lakos teljes gyűjteménnyel rendelkezik. Ha két nyaraló nő jött velük szemben, a csernomorszkiak odaszóltak: "Csinos az a szélső!" Ezen aztán szívből kacagtak. Azon mulattak, hogy a nők sehogy sem tudták megállapítani, melyikükre vonatkozott a bók. Viszont ha egy magányos nő jött, a szellemeskedők megálltak, mintha villám sújtotta volna őket, és szerelmes vágyuk kifejezéséül hosszasan cuppogtatták ajkukat. A fiatal nő erre elpirult, átfutott a kocsiúton, elszórva a padlizsánt, és ezzel homéroszi kacajt váltott ki a vidéki Lovelace-okból.

Osztap hátradőlt az Antilop kemény ülésén, és gondolkodott. Polihajevet meg Szkumbrijevicset nem sikerült megvágnia, a Herkules ezen dolgozói szabadságon voltak. Berlaga, a bamba könyvelő szóba sem jött, nem kecsegtetett valami eredményes fejéssel. Viszont Osztap tervei és nagy szíve megkövetelték, hogy Csernomorszkban tartózkodjék. Hogy mennyi ideig kell itt tartózkodnia, azt ő is nehezen tudta volna megmondani.

Ismerős, síri hang ütötte meg a fülét. Osztap a járdára pillantott. A jegenyesor mögött egy középkorú pár lépegetett karonfogva. A házaspár nyilván a strandra indult. Mögöttük Lohankin ballagott, kezében női napernyőt lóbált, meg egy kosarat, amelyből kilátszott egy termosz, és kilógott a fürdőlepedő.

- Varvara - mondta elnyújtva -, ide hallgass, Varvara!

- Mit akarsz már megint, te életem megrontója! - kérdezte Ptyiburdukovné asszonyság, anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Téged akarlak, Varvara, bírni akarlak.

- Micsoda kitartó gazember! - jegyezte meg Ptyiburdukov, de ő sem fordult hátra.

S a különös család eltűnt az Antilop porfelhőjében.

Mikor a por leülepedett, Bender nagy, üvegezett műtermet pillantott meg, amely mögött hatalmas virágszőnyeg és a tenger látszott.

A műterembe vezető széles lépcső alján mocskos pofájú gipszoroszlánok ültek. Izgató császárkörtelikőr eszenciájának illata áradt a műteremből. Osztap szippantott egyet, megállította a kocsit, kiszállt, és táguló orrcimpával szívta tüdőre az eszencia éltető illatát.

- Hogy is lehetséges, hogy ez nem jutott eszembe? - mormogta tétován a bejárat előtt.

A felírásra nézett: "ELSŐ CSERNOMORSZKI FILMGYÁR" - olvasta. Megsimogatta a lépcső-oroszlán meleg sörényét, és így kiáltott: "Golkonda!" S gyorsan visszatért a vendégfogadóba.

Egész éjjel ott ült az ablakpárkány mellett, és petróleumlámpa fényénél írt. Az ablakon surranó szél magasra röpítette a teleírt lapokat. Nem valami vonzó látkép tárult az író elé. A halvány hold nem kastélyt világított meg. A fogadó nyújtózkodott, szuszogott és horkolt álmában. Valahol a sötétben láthatatlan lovak dobogtak. Kis üzérek szenderegtek szekerükön, nyomorúságos áruikat maguk alá rakták. Egy kifogott ló óvatosan átlépegetve a rudakon, gyeplőjét maga után vonszolva, orrával a szekerekbe turkált, árpát keresett. Majd odakocogott a szerző ablakához, fejét a párkányra hajtotta, és szomorúan Osztapra bámult.

- Eredj innen, te ló - szólt a nagy kombinátor -, ez a mű meghaladja észbeli képességeidet.

Munkáját csak hajnalra fejezte be, mikor már megelevenedett az udvar, és a szekerek közt botorkálva, vizesvödörrel a karján egy kisfiú csipogó hangon kérdezgette: "Kinek itassam meg a lovát?" Osztap a Korejko-mappából kivett egy tiszta papírt, és gyöngybetűkkel ráírta a címet:

A NYAK
Egész estét betöltő film.
A forgatókönyvet írta: O. Bender.


Az Első Csernomorszki Filmgyárban olyan zűrzavar uralkodott, mint a lóvásártéren abban a pillanatban, amikor az egész társaság üldözőbe vesz egy zsebtolvajt.

A bejáratnál trónolt a főportás. Minden érkezőtől belépési engedélyt kért, de ha nem volt, anélkül is beengedte őket. Kék svájcisapkás emberek kezeslábast viselő munkásokba ütköztek, felszáguldoztak a tömérdek lépcsőn, és ugyanazokon a lépcsőkön ismét lerohantak. Az előcsarnokba érve körbefutottak, egy pillanatra megálltak, és kővé meredten bámultak maguk elé. Majd megint felrohantak, olyan buzgalommal, mintha vízben áztatott kötéllel kergetnék őket. Asszisztensek, tanácsadók, szakértők, igazgatók, rendezők, segédrendezők, világosítók, díszlettervezők, éltes forgatókönyvírónők, dramaturgok és vágók, szövegfelelősök és főpecsétőrök rohangásztak összevissza.

Osztap megszokott, nyugodt lépésben indult meg a filmgyárban, de csakhamar észrevette, hogy így lehetetlen bekapcsolódnia ebbe a forgatagba. Kérdésére senki sem felelt, senki sem állt meg.

"Alkalmazkodnom kell az ellenség szokásaihoz" - gondolta Osztap.

Szép lassan futni kezdett, és rögtön megkönnyebbült. Egy segédrendezőnővel sikerült pár szót váltania. Erre a nagy kombinátor inaszakadtából futásnak eredt. Hamarosan észrevette, hogy bekapcsolódott az általános ütembe. Most váll váll mellett futott az irodalmi osztály vezetőjével.

- Forgatókönyv! - kiáltotta Osztap.

- Miféle? - kérdezte az irodalmi vezető, erős iramban ügetve.

- Jó! - felelte Osztap, fél testhosszal megelőzve a másikat.

- Azt kérdem, hogy miféle? Néma avagy hangos?

- Néma.

Az irodalmi vezető vastag harisnyába bújtatott lábát könnyedén emelgetve, az egyik fordulónál elhagyta Osztapot, és visszakiáltotta:

- Nem kell.

- Hogyhogy nem kell? - kérdezte a nagy kombinátor, fokozva az iramot.

- Úgy, ahogy mondom. Némafilm már nincs többé. Alkosson hangosfilmeket.

Egy pillanatig mindketten megálltak, egymásra bámultak, mint két bálvány, és aztán ellenkező irányban szétfutottak. Öt perc múlva a kéziratot lobogtató Bender már ott rohant az illetékes társaságban, két ügető tanácsadó között.

- Forgatókönyv! - közölte Osztap lihegve.

A tanácsadók, ütemesen emelgetve lábukat, Osztap felé fordultak.

- Miféle forgatókönyv?

- Hangosfilm.

- Nem kell - feleltek a tanácsadók, s teljes gázt adtak.

A nagy kombinátor ismét kiesett a lépésből, és szánalmasan ugrándozott mellettük.

- Hogyhogy nem kell?

- Hát úgy, hogy nem kell. A hangosfilm még nem létezik.

Félórás lelkiismeretes vágtatás után Bender már tisztán látta az Első Csernomorszki Filmgyár kényes helyzetét. Az volt éppen a nehézség, hogy a hangosfilm felvirradó korszaka miatt a némafilm már nem dolgozott, viszont a hangosfilm a némafilm korszakának felszámolásával járó szervezési bajok miatt még nem működött.

A munkanap legforróbb hevében, amikor az asszisztensek, tanácsadók, szakértők, igazgatók, rendezők, segédrendezőnők, világosítók, forgatókönyvírók és főpecsétőrök elérték a Krepis, a valaha híres versenyparipa és favorit tempóját, megtudta, hogy valamelyik szobában ül egy ember, aki gyors ütemben hangosfilm-felvevő és -vetítő gépet konstruál. Osztap teljes iramban berontott a nagy dolgozószobába, de az ott uralkodó csendtől meghökkenve megállt. Egy beduinszakállas apró emberke ült oldalvást az asztalnál, zsinóros aranycsíptetővel az orrán. Épp lehajolt, és nagy buzgalommal húzta le cipőjét.

- Jó napot, elvtárs! - szólt a nagy kombinátor hangosan.

De az emberke nem válaszolt. Levetette cipőjét, s kirázta belőle a homokot.

- Jó napot! - ismételte Osztap. - Forgatókönyvet hoztam.

A beduinszakállas ember felhúzta cipőjét, és komótosan; némán befűzte. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, a papírjai fölé hajolt, egyik szemét behunyta, és gyöngyszemű kacskaringókat rajzolt.

- Miért hallgat? - üvöltötte Bender olyan hangosan, hogy a filmközeg asztalán álló telefon csörömpölni kezdett.

Az ember csak most emelte fel fejét, és Osztapra pillantva, megszólalt:

- Kérem, beszéljen hangosabban, nem hallok jól.

- Írjon neki cédulát - ajánlotta egy éppen arra vágtató, tarka mellényes tanácsadó. - Süket.

Osztap az asztalhoz ült, és egy darab papírra ráfirkantotta: "Maga a hangosfilmes?"

- Igen - felelte a süket.

"Hoztam egy hangosfilm-forgatókönyvet. A nyak, hat részben" - írta gyorsan Osztap.

A süket aranycsíptetőjén át elolvasta a cédulát, és azt mondta:

- Nagyszerű! Azonnal bevonjuk magát is a munkába. Új erőkre van szükségünk.

"Nagyon örülök, hogy munkatárs lehetek. Nem lehetne szó egy kis előlegről?" - írta Bender.

- A nyak: éppen ilyesmire van szükségünk - mondta a süket. Üljön csak le egy kicsit, rögtön jövök. Nehogy elmenjen, pontosan egy perc múlva itt leszek.

A süket megragadta A nyak című, egész estét betöltő film forgatókönyvét és kisurrant a szobából.

- Bevonjuk a hangosfilm-csoport munkájába! - kiáltotta, és eltűnt az ajtó mögött. - Egy perc múlva itt vagyok.

Osztap ezután vagy másfél órát ült az irodában, de a süket nem tért vissza. Mikor végül kiment a folyosóra és ismét bekapcsolódott az ütembe, megtudta, hogy a süket rég elment gépkocsiján, és hogy ma már nem is jön vissza, sőt egyáltalán többé vissza sem jön, mert váratlanul áthelyezték Umanyba, ahol kultúrfelelősi beosztást kapott a kordélyosok között. A legrémesebb azonban az volt, hogy a süket magával vitte A nyak című, egész estét betöltő film forgatókönyvét. A nagy kombinátor kivált a szaladók közül, és lesújtva egy padra rogyott. Feje az ott ülő portás vállára hanyatlott.

- Itt vagyok például én - szólalt meg váratlanul a portás, egy gondolatot bogozgatva, amely már nyilván régen kínozta. - Nekem Terentyev segédrendező azt mondta, hogy növesszek szakállt. Te fogod a filmben Nabukodonozort játszani, vagy a Baltazárt, már nem emlékszem. Nahát, én meg is növesztettem a szakállamat. Ide nézzen, micsoda szakáll. Olyan, mint egy pátriárkáé. És most mit kezdjek ezzel a szakállal? A segédrendező aszondja, hogy most már nincs néma film, a hangosfilmen meg nem játszhatom, aszondja, mert kellemetlen a hangom. Most itt állok ezzel a szakállal, mint egy kecskebak. Leborotválni sajnálom, viselni szégyellem. Így tengődöm.

- Itt felvételeket is készítenek? - kérdezte Bender, lassan magához térve.

- Hogy lehetne itt szó felvételekről? - felelte fontoskodva a szakállas portás. - Tavaly egy némafilmet forgattak a római életről. S a bűnügyi eljárásokkal még most sem végeztek.

- Miért rohannak itt valamennyien? - érdeklődött a nagy kombinátor a lépcsőre mutatva.

- Nem mindenki rohan így nálunk - jegyezte meg a portás. - Például Szuprugov elvtárs sose szalad. Kitűnő gazdasági szakember. Az aztán érti a dolgát. Egész idő alatt azon tűnődöm, ne keressem-e fel a szakállam ügyében, meg szeretném tudni, miként fognak a szakállért fizetni: a bérfizetési listán avagy külön kiutalással.

Ahogy Osztap fülében megcsendült a "kiutalás" szó, már rohant is Szuprugovhoz. A portás nem hazudott. Szuprugov nem rohangászott az emeleteken fel és alá, nem viselt svájcisapkát, még csak külföldi golfnadrágot sem. Kellemesen pihent meg rajta az ember szeme.

A nagy kombinátort rendkívül szárazon fogadta.

- El vagyok foglalva - mondta pávahangon. - Csak két percet szentelhetek magának.

- Ez teljesen elegendő - kezdte Osztap. - Forgatókönyv. A nyak...

- Rövidebben - szólt rá Szuprugov.

- A nyak. Forgatókönyv...

- Mondja meg már végre, mit akar!

- A nyak...

- Rövidebben. Mennyi jár magának?

- Egy süket ember...

- Elvtárs, ha azonnal meg nem mondja, mennyi jár, felkérem hogy hagyja el a helyiséget... nincs időm!

- Kilencszáz rubel - rebegte a nagy kombinátor.

- Háromszáz - mondta határozottan Szuprugov. - Fogja a pénzt, és jegyezze meg: másfél értékes percemet rabolta el.

Szuprugov lendületes írásával néhány sort intézett a könyveléshez, a cédulát átadta Osztapnak, és felvette a telefonkagylót.

Mikor Osztap a könyvelést elhagyva zsebre vágta a pénzt, így szólt:

- Nabukodonozornak igaza volt. Egyetlen ember van itt, aki kitűnően érti a dolgát: Szuprugov.

A versenyfutás, kerengés, vinnyogás és gágogás tetőfokára hágott az Első Csernomorszki Filmgyár lépcsőin. A segédrendezőnők fogukat vicsorgatták. A segédrendezők egy fekete bakkecskét sétáltattak, és örvendezve látták, milyen filmszerű. A tanácsadók, szakértők és pecsétőrök taszigálták egymást, és rekedten nevettek. Egy hivatalsegédnő vágtatott el egy söprűvel. A nagy kombinátornak úgy rémlett, mintha az egyik asszisztensjelölt, aki világoskék nadrágot viselt, ott lebegne a tömeg fölött, és nagy ívet írna le a csillár körül, majd a függönyrúdra szállna.

Ebben a pillanatban megszólalt az előcsarnokban az óra: "Bamm!"

Üvöltés, rikácsolás remegtette meg a műterem üvegfalát. Az asszisztensek, tanácsadók, szakértők és vágók lerohantak a lépcsőn. A kijárat körül eszeveszett tolongás támadt.

"Bamm-bamm!" - ütött az óra.

A sarokból előbújt a csend. A főpecsétőrök eltűntek. A szövegfelelősök, az igazgatók és segédrendezőnők szintén. A hivatalsegédnő söprűje utolsót lendült.

"Bamm!" - ütött negyedszer az óra.

A műteremben egy lélek sem maradt, csak a kék nadrágos asszisztensjelölt; kabátja zsebével az ajtó rézkilincsébe akadt, s most szánalmasan vinnyogva csapkodott, és sarkával a márványpadlót súrolta maga körül.

A munkanap véget ért.

A partról, a halászfalu felől, kakaskukorékolás hallatszott.

Mikor az antilopisták pénztárát megduzzasztotta a filmpénz, parancsnokuknak a Korejko szökése után kissé megcsappant tekintélye ismét megnövekedett. Panyikovszkij kapott egy kisebb összeget kefirre és ígéretet egy arany fogsorra. Bender kabátot vásárolt Balaganovnak, no meg egy bőrtárcát, amely úgy recsegett, mint valami nyereg. Bár a tárca üres volt, Balaganov gyakran elővette és belekandikált. Kozlevics ötven rubelt kapott benzin beszerzésére. Az antilopisták tiszta, erkölcsös, szinte falusias életet éltek. Segítettek a fogadósnak a rend fenntartásában, megtanulták az árpa és a tejfel árát. Panyikovszkij néha kiment az udvarra, óvatosan kinyitotta az útjába eső legelső lónak a száját, és fogait nézegetve dünnyögte: "Pompás kis mén", noha éppen egy jófajta kanca állt előtte.

Csak a parancsnok tűnt el mindennap. Mikor aztán újra megjelent a fogadóban, vidám volt és szórakozott. Odaült barátai mellé, akik a piszkos üveges tornácon teáztak, piros cipőbe bújtatott erőteljes lábát térdére fektette, és barátságosan mondta:

- Valóban olyan gyönyörű az élet, Panyikovszkij, vagy csak én látom ilyennek?

- Hol a fenében ténfergett már megint? - kérdezte féltékenyen az egyezmény megszegője.

- Öregem! Ez a lány nem magának való - felelte Osztap.

Balaganov megértően nevetett, és új tárcáját nézegette. Kozlevics kalauzbajuszába mosolygott. Hisz nemegyszer vitte a tengerpartra sétakocsikázni a parancsnokot és Zoszját.

Az időjárás kedvezett a szerelemnek. A pikémellényesek azt állították, hogy amióta a szabad kikötő fennáll, még nem volt ilyen ragyogó augusztus. Az éj óriási csillagokkal szórta tele az eget, a nappal pedig a tenger hús hullámait hömpölygette a város felé. A házmesterek a kolostorok földjeiről való csíkos görögdinnyét árusították a kapuk előtt. A polgártársak leguggoltak, megnyomkodták a dinnyék sarkát, fülüket odatartották, hogy hallják-e a kívánt hangot. Esténként a labdarúgók izzadtan és boldogan tértek haza a sportpályákról. Az utcagyerekek port kavarva szaladtak utánuk. Ujjal mutogattak a híres kapusra, néha vállukra emelve vitték körül diadalmenetben.

Egyik este a parancsnok közölte az Antilop legénységével, hogy másnap ajándékkiosztással egybekötött vidám kirándulásra mennek a környékre.

- Tekintettel arra, hogy gyermekdélelőttünkön egy hölgy is jelen lesz - szólt jelentősen -, arra kérem az önkéntes urakat, szíveskedjenek arcukat megmosni, megtisztálkodni, és lehetőleg tartózkodni a durva kifejezésektől a kirándulás folyamán.

Panyikovszkij nagyon izgatott lett. A parancsnoktól kölcsönkért három rubelt, elszaladt a gőzfürdőbe, majd az egész éjszakát azzal töltötte, hogy kivakarózzék és kiöltözzék, mint egy katona a díszszemle előtt. Jóval korábban kelt, mint a többiek, és egyre hajszolta Kozlevicset. Az antilopisták bámulva nézték Panyikovszkijt: simára borotvált arcát úgy bepúderezte, hogy egészen úgy festett, mint egy nyugalmazott konferanszié. Minden pillanatban rántott egyet kabátján, és nehézkesen forgatta az Oscar Wilde-gallérba préselt nyakát.

A sétakocsizás alatt rendkívül illedelmesen viselkedett. Amikor bemutatták Zoszjának, elegáns mozdulattal meghajolt, de oly zavarba esett, hogy még a púder is elpirult az arcán. A gépkocsiban bal lábát behúzta, igyekezett elrejteni rongyos cipőjét, amelyből kikandikált a nagyujja. Zoszja vörössel hímzett fehér ruhát viselt. Az antilopisták szerfölött megnyerték tetszését. A faragatlan Balaganov, aki egész úton egy Szubinov felírású zsebfésűvel rendezgette haját, ugyancsak megnevettette. Sura néha az orrát piszkálta, de utána mindig gondosan elővette zsebkendőjét, és tikkadtan legyezgette magát. Adam Kazimirovics autóvezetésre tanította Zoszját, és ezzel szintén elnyerte rokonszenvét. Panyikovszkij egy kissé zavarta. Úgy hitte, hogy büszkeségből nem beszél vele. De leginkább mégis a parancsnok éremre kívánkozó arcán pihent meg szeme.

Naplementekor Bender kiosztotta az ígért ajándékokat. Kozlevics egy iránytű alakú óralánc-fityegőt kapott, ami kitűnően illett vastag ezüstórájához. Balaganovnak egy félvászonba kötött könyvet nyújtott át. A mű címe: A szavaló és előadó volt. Panyikovszkij pedig egy kék virágos, rózsaszín nyakkendőt kapott.

- Most pedig, barátaim - jelentette ki Bender, amikor az Antilop beért a városba -, én Zoszja Viktorovnával elmegyek egy kicsit sétálni. Ideje, hogy visszatérjenek a fogadóba, és tente baba, tente.

A fogadó már elszenderült, Balaganov és Kozlevics orrából gyönyörű arpeggiók szálltak fel, de Panyikovszkij új nyakkendőjével még mindig ott bolyongott a szekerek közt, és némán, kétségbeesetten tördelte a kezét. - Micsoda nő! - suttogta. - Szeretem, mintha a leányom lenne!

Ezalatt Osztap az Ókori Múzeum lépcsőjén üldögélt Zoszjával. A kőkockával kirakott téren fiatalemberek sétálgattak, és nevetgélve csapták a szelet. Egy platánsor mögött a nemzetközi tengerészklub ablakai világítottak. Puhakalapos külföldi matrózok lépegettek kettesével, hármasával, és rövid, érthetetlen megjegyzéseket váltottak egymással.

- Miért szeretett maga belém? - kérdezte Zoszja, és megérintette Osztap kezét.

- Maga finom és csodálatos lény - felelte a parancsnok. - A legszebb ezen a világon.

Sokáig némán ültek a múzeumoszlopok fekete árnyékában, és saját kis boldogságukra gondoltak. Meleg volt és sötét, akárcsak két tenyér között.

- Emlékszik? Meséltem magának Korejkóról - mondta hirtelen Zoszja. - Arról, aki megkérte a kezemet.

- Igen - felelte szórakozottan Osztap.

- Nagyon mulatságos ember - folytatta Zoszja. - Emlékszik, azt is elmondtam magának, hogy hirtelen elutazott.

- Igen - felelte Osztap figyelmesen. - Nagyon mulatságos ember.

- Képzelje csak, ma levelet kaptam tőle, az is nagyon mulatságos...

- Micsoda? - kiáltotta a szerelmes, és felpattant.

- Féltékeny? - kérdezte Zoszja kacéran.

- Hm, egy kicsit. Mit ír ez az ütődött fickó?

- Egyáltalán nem ütődött fickó. Csupán szerencsétlen és szegény ember. Üljön le, Osztap. Miért ugrott fel? Őszintén mondom, én tulajdonképpen nem is szeretem őt. Arra kér, hogy utazzam hozzá.

- Hová? Hová kell utaznia? - ordította Osztap. - Hol van az az ember?

- Nem, azt nem árulom el magának, maga féltékeny. Még megöli.

- Ugyan, hova gondol, Zoszja! - mondta óvatosan a parancsnok. - Csak az érdekel, hogy manapság egy ilyenfajta ember hol kaphat állást.

- Ó, nagyon messze van. Azt írja, jó állást talált, itt túl keveset fizettek neki. A Keleti Fővonal építésénél dolgozik...

- Melyik helységben?

- Szavamra, maga túl kíváncsi. Nem szabad ennyire Othellónak lennie!

- Biz' isten, Zoszja, ez nevetséges. Hát hasonlítok én az öreg, ostoba mórra? Csak éppen azt szeretném tudni, a Keleti Fővonal melyik szakaszán van munkafelvétel?

- Hát ha akarja, megmondom. Az Északi Pályaépítő Telepen dolgozik mint bérelszámoló. Ez nem is telep, csak úgy hívják; valójában vonat. Alekszandr Ivanovics nagyon érdekesen írja le a levelében. Ez a vonat fekteti le a vágányokat. Érti? Aztán tovább is megy rajtuk. Délről egy másik telep jön vele szemben. Az is pályaépítő vonat. Nemsokára találkoznak. Ekkor a déli és északi pályarész csatlakozásánál ünnepélyesen felavatják a fővonalat. Azt írja, hogy mindez a sivatagban játszódik le. Tevék is vannak... Ugye, érdekes?

- Rendkívül érdekes - mondta a nagy kombinátor, és közben fel s alá futkosott az oszlopsor alatt. - Tudja, Zoszja, itt az ideje, hogy hazamenjünk, késő van és hideg. Na, gyerünk már!

Felsegítette Zoszját a lépcsőről, kivezette a térre, és zavartan megállt.

- Haza se kísér? - nyugtalankodott a lány.

- Micsoda? - kérdezte Osztap. - Ja igen, haza... tudja, én...

- Rendben van - mondta szárazon Zoszja. - Isten áldja. És látni se akarom többé. Hallja?

De a nagy kombinátor már semmit sem hallott. Futott egy jó háztömbnyit, s ekkor megállt.

- Finom és csodálatos lény! - suttogta.

Megfordult, hogy utolérje szerelmét. Vagy két percig loholt a sötét fák alatt, aztán megállt, lekapta tengerészsapkáját, és egy helyben topogott.

- Nem, ez nem Rio de Janeiro! - mondta végre.

Még tett néhány tétovázó lépést, ismét megállt, majd fejébe csapta sapkáját, és elvetve minden további töprengést, a fogadóba sietett.

Az Antilop sápadt fényszóróival még azon az éjszakán kifutott a fogadó kapuján. Az álmos Kozlevics nehezen forgatta a kormánykereket. Balaganov a hirtelen indulás után elaludt a kocsiban. Panyikovszkij dideregve, szomorúan járatta körül szemét a hűs éjszakában. Arcán még látszottak az ünnepi púder nyomai.

- A karneválnak vége! - kiáltotta a parancsnok, mikor az Antilop hangosan zakatolva áthajtott egy vasúti híd alatt. - Kezdődnek a rideg hétköznapok!

Az öreg rejtvényköltő szobájában pedig, egy hervadt rózsacsokor mellett, ott zokogott a finom és csodálatos lény.

 

Az út háromfelé ágazik

Az antilop gyengélkedett. Már a könnyű kis emelkedéseknél is megakadt, és ernyedten visszagurult. A motorból mellékzörej és rekedt hörgés hallatszott, mintha a sárga motorház alatt fojtogatnának valakit. A jármű túl volt terhelve. A legénységen kívül jelentős súlyú tartalék üzemanyagot kellett cipelnie. A kannákban és üvegekben, amelyek minden szabad zugot betöltöttek, benzin kotyogott. Kozlevics a fejét csóválta, gázt adott, és megtörten nézett Osztapra.

- Kozlevics - mondta a parancsnok -, maga az atyánk, mi vagyunk a gyermekei. Irány: kelet! Remek tájékozódó készüléke van, az ajándékba kapott iránytű-fityegő. El ne tévessze az utat!

Az Antilop utasai már harmadnapja rótták az utat, de Osztapon kívül valójában senki sem tudta, hogy az hova vezet. Panyikovszkij szomorúan bámulta a bozontos kukoricaföldeket. Félénken rebegte:

- Minek utazunk már megint? Mire jó mindez? Olyan szép volt ott Csernomorszkban.

És a csodálatos nő emléke görcsös sóhajra késztette. Azonkívül éhes is volt, de nem volt mit enni: elfogyott a pénzük.

- Előre! - felelte Osztap. - Ne nyafogjon, öreg! Már vár magára az arany állkapocs, a kövérkés özvegy és egy hektoliter kefir. Balaganovnak pedig veszek egy matrózruhát, és beíratom az elemibe. Ott majd megtanul írni, olvasni, ami az ő korában bizony már elengedhetetlen. A hűséges Kozlevics pedig autót kap. Milyet akar, Adam Kazimirovics? Studebakert? Lincolnt? Rolls-Royce-ot? Hispano-Suizát?

- Isotta Fraschinit - szólt Kozlevics elpirulva.

- Jól van. Megkapja. Neve Antilop II. lesz, avagy Antilop leánya, ahogy jobban tetszik. Most pedig elég a csüggedésből. Élelemmel ellátom magukat. Útitáskám, sajnos, odaégett, de megmaradtak tűzálló ötleteim. Ha már nagyon rosszul megy a dolgunk, egy derűs kisvároskában megállunk, és szevillai bikaviadalt rendezünk. Panyikovszkij lesz a pikador. Ez már magában felkelti a közönség perverz érdeklődését, és hatalmas bevételt biztosít.

Az autó széles országúton gördült, amelyen traktorkerekek nyomai látszottak. A sofőr váratlanul fékezett.

- Merre menjünk? - kérdezte. - Az út háromfelé ágazik.

Az utasok kiszálltak, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, s tettek néhány lépést. Az útelágazásnál ferde kőoszlop állt, rajta egy kövér varjú. A bozontos kukoricák mögött lebukott az elhízott nap. Balaganov keskeny árnyéka messze előrevetődött a látóhatár felé. A földet alig észrevehetően meglegyintették a fekete színek, és az első csillag idejében jelezte az éj közeledtét.

Az Antilop utasai előtt három út húzódott: egy aszfaltozott út, egy kocsiút meg egy dűlőút. Az aszfalt még sárgán fénylett a napfénytől, a kocsiút felett kék pára lengett, a dűlőút pedig sötéten beolvadt az oszlop mögött a földekbe. Bender ráripakodott a varjúra. A madár megrémült ugyan, de fel se rebbent. A nagy kombinátor aztán az útkereszteződéshez ment, és így szólt:

- Az orosz daliák konferenciáját megnyitom! Jelen vannak: Ilja Muromec, úgy is mint Osztap Bender, Dobrinya Nyikityics, úgy is mint Balaganov, továbbá Aljosa Popovics,[9] úgy is mint a mélyen tisztelt Mihail Panyikovszkij.

Kozlevics a pihenőt arra használta fel, hogy franciakulccsal az Antilop alá másszon, és így kimaradt a daliák közül.

- Kedves Dobrinya - rendelkezett Osztap -, kérem, álljon ide, jobb felől. Monsieur Popovics, kérem, foglaljon bal felől helyet. Emeljék kezüket a homlokukhoz, és nézzenek figyelmesen előre.

- Hát ez meg már micsoda tréfa megint? - morgott Aljosa Popovics. - Éhes vagyok. Gyerünk akárhová, de minél hamarabb!

- Szégyellje magát, Aljosa! - szólt Bender. - Maradjon csak abban a helyzetben, ahogy egy ősi daliához illik. És gondolkozzék. Nézze csak, milyen nagyszerűen viselkedik Dobrinya, szinte eposzt lehetne róla írni, itt nyomban. Nos, daliák, melyik utat válasszuk? Melyiken hever a pénz, amely napi kiadásainkat fedezi? Tudom, Kozlevics az aszfaltozott utat választaná, a sofőrök a jó utakat szeretik. De Adam becsületes ember, s mint ilyen, rosszul ismeri az életet. A daliáknak nem való az aszfalt. Ez minden bizonnyal egy szovhozhoz visz, ott elkallódnánk a gépek zsivajában. Még agyonnyomna bennünket egy hernyótalpas traktor vagy egy kombájn. Unalmas lehet meghalni egy kombájn alatt. Nem, daliák, nem! Az aszfaltozott út nem a mi utunk. Lássuk csak a kocsiutat. Kozlevicsnek ez ellen sem lenne kifogása, de higgyetek Ilja Muromec szavának, nekünk a kocsiút sem való. Vádoljanak bár maradisággal bennünket, mégsem választjuk ezt az utat. Szimatom azt súgja, hogy errefelé tapintatlan kolhozlakók és más példás polgártársak felbukkanását várhatjuk. Ezeknek nincs is ránk szükségük. Szövetkezeti nagybirtokaikon e pillanatban számos irodalmi és zenei dandár portyázik, gyűjtik az anyagot agrárköltemények és veteményes zsolozsmák számára. Marad tehát a dűlőút, dalia polgártársak! Íme, itt az ősi, mesebeli ösvény, ezen gördül majd tova az Antilop. A haza, az orosz hon illata árad innen. Itt szárnyal az égő tűzmadár, és a mi szakmánkbeli legények számára el-elhullajt egyet aranytollacskáiból. Még most is itt üldögél ládáján a kulák Kascsej, aki halhatatlannak hitte magát, és most iszonyattal eszmél rá, hogy közeledik a vég. Nekünk azonban, ó, daliák, tőle is csöppen valami, különösen ha zarándok szerzetesek képében mutatkozunk be neki. A modern útépítés szempontjából ez a mesebeli ösvény persze pocsék, de számunkra más út nincsen! Adam utazunk!

Kozlevics búsan vezette az autót a dűlőútra, ahol a tragacs nyomban tántorogva dülöngélni kezdett, labdaként dobálva utasait. Az antilopisták egymásba kapaszkodtak, foguk közt káromkodtak. Térdüket felhorzsolták a kemény benzinkannák.

- Enni akarok! - nyögött Panyikovszkij. - Libát akarok! Minek is hagytuk el Csernomorszkot?

A kocsi csikorgott, alighogy kivergődött egy mély kerékvágásból, tüstént egy másikba zökkent.

- Kitartás, Adam! - ordította Bender. - Kitartás, ha a fene fenét eszik is. Hadd vigyen el minket az Antilop a Keleti Fővonalig, s ott megkapja tőlünk az arany gumiabroncsrendet a szalagokkal és kardokkal!

Kozlevics nem hallgatott oda. Az őrült rázkódás kitépte kezéből a kormánykereket. Panyikovszkij tovább kesergett.

- Bender - krákogta váratlanul -, tudja, mennyire tisztelem magát, de maga nem tudja, mi a jó! Azt sem tudja, mi az a liba! Mennyire szeretem ezt a madarat! Becsületszavamra, isteni, zsíros madár! Egy libuska! Bender! A kis szárnya! A nyakincája! A combikája! Tudja, Bender, hogy fogom én meg a libát? Úgy ölöm meg, mint egy torreádor! Egyetlen csapással! Ha én libát fogok, az felér egy operaelőadással! Carmen!

- Tudjuk - szólt a parancsnok -, már láttuk Arbatovban. Másodszor nem tanácsolom.

Panyikovszkij elhallgatott, de alig telt el egy perc, az autó lökése ismét Bender ölébe taszította, s újból hallatszott szenvedélyes suttogása:

- Bender! Ott sétál az úton! A liba! Az isteni madár ott sétafikál, én meg nem mozdulok, és olyan képet vágok, mintha a dologhoz semmi közöm se volna. Közeledik. Rögtön rám sziszeg. Ezek a madarak azt hiszik, mindenki másnál erősebbek, és éppen ebben rejlik gyöngeségük. Bender! Éppen ebben rejlik a gyöngeségük!

Az egyezmény megszegője most már szinte énekelt.

- Felém jön, és sziszeg, mint egy gramofon. De én nem vagyok valami sehonnai hitvány ember, Bender. Más az én helyemben kereket oldana: én azonban állok és várok. Most ideér, előrenyújtja nyakát, fehér libanyakát a sárga csőrrel. Meg akar csípni. Jegyezze meg, Bender, az erkölcsi fölény az én oldalamon van. Nem én vagyok a támadó, ő támad rám. Most pedig jogos önvédelemből megraga...

Panyikovszkij azonban nem fejezhette be a mondatot. Irtózatos, fülsiketítő recsegés hallatszott, és az Antilop utasai egy másodperc múlva a legváltozatosabb testhelyzetben az úton feküdtek. Balaganov lába az árokból meredt elő. A nagy kombinátor hasán egy benzinkanna feküdt. Panyikovszkij az egyik rugó erőszakosságát fájlalva nyögdécselt, Kozlevics felállt, és tántorogva tett néhány lépést.

Az Antilop jobblétre szenderült. Az úton ormótlan romhalmaz hevert. Dugattyúk, üléspárnák, rugók. Rézbelek ragyogtak az Isten szabad ege alatt. A széthullott karosszéria az árokba csúszott, és ott hevert a kábultságból magához térő Balaganov mellett. A lánc hüllő módjára tekergett egy kerékvágásban. A hirtelen csöndben halk zizzenés hallatszott, és valahol a lejtőn az egyik kerék gurigázott lefelé, amelyet a zökkenés valószínűleg messze kilódított. A kerék nagy ívet írt le, majd lágyan megpihent Kozlevics lábánál.

A sofőr csak ekkor eszmélt rá, hogy mindennek vége. Az Antilop kimúlt. Kozlevics leült a földre, és fejéhez kapott. Néhány perc múlva a parancsnok megérintette vállát, és elváltozott hangon így szólt:

- Adam, innen mennünk kell.

Kozlevics felállt, de nyomban visszaroskadt.

- Mennünk kell - ismételte Bender. - Az Antilop hűséges kocsi volt, de még sok kocsi van a világon. Hamarosan bármelyik közül választhat egyet magának. Gyerünk, sietnünk kell. Szállást kell találnunk, ennünk kell, és pénzt kell szereznünk vasúti jegyre. Hosszú út áll még előttünk. Gyerünk, gyerünk, Kozlevics. Az élet gyönyörű, minden viszontagsága ellenére. Hol van Panyikovszkij? Hol ez a libatolvaj? Sura! Vezesse Kozlevicset.

A sofőrt karonfogva vonszolták tovább. Úgy érezte magát, mint egy huszár, akinek saját hibájából kidőlt a lova. Úgy rémlett neki, mintha ettől a pillanattól fogva minden gyalogos rajta mulatna.

Az Antilop pusztulása után egyszerre nehéz lett az élet. Ott kellett meghálniuk a mezőn. Osztap dühösen, de azonnal elaludt, úgyszintén Balaganov és Kozlevics, de Panyikovszkij egész éjszaka ott ült dideregve a tűz mellett.

Alig pitymallott, az antilopisták már talpon voltak, de csak délután négy óra tájban érték el az első falut. Panyikovszkij az egész úton hátul kullogott. Sántított. Szeme szikrázott az éhségtől, és szüntelenül a sorsra meg a parancsnokra panaszkodott.

A faluba érve Bender megparancsolta a legénységnek, hogy a Harmadik utcánál várjanak rá, és onnan el ne mozduljanak. Ő pedig bement az Első utcába, a faluszovjetbe. Elég gyorsan vissza is jött.

- Minden rendben van - mondta örvendezve. - Azonnal kapunk szállást és ebédet. Étkezés után leheveredünk a szénába. Emlékeznek még? Tej és széna. Estére pedig előadást rendezünk. Megegyeztem tizenöt rubel átalányban, a pénz már itt is van a zsebemben. Sura, magának majd elő kell adni valamit A szavaló és előadó című könyvből, én magam vallásellenes kártyatrükköket mutatok be. Panyikovszkij pedig... Ejnye, hova lett Panyikovszkij? Hova a csodába bújt?

- Az előbb még itt volt - szólt Kozlevics.

Ekkor a mellettük húzódó kerítés mögül libagágogás és asszonyi sivítás hallatszott. Fehér tollak röpködtek, és Panyikovszkij menekült ki futva az utcára. A torreádor keze nyilván félresiklott, és Panyikovszkij jogos önvédelemből rosszul irányzott ütést mért a szárnyasra. Nyomában száguldott a gazdasszony, egy dorongot lóbálva.

- Nyomorult, semmirekellő némber! - kiabált Panyikovszkij, kifelé mentve az irháját a faluból.

- Micsoda rongy alak! - kiáltott Osztap, nem is palástolva bosszúságát. - Ez a nyavalyás meghiúsította az előadást. Iszkoljunk innen, mielőtt még visszavennék a tizenöt rubelt!

A liba felbőszült gazdasszonya ezalatt utolérté Panyikovszkijt, s fürge mozdulatokkal jól helybenhagyta a hátgerincét a doronggal. Az egyezmény megszegője lerogyott, de egykettőre ismét talpon volt, és hihetetlen sebességgel tovaszáguldott. A libatulajdonosnő pedig, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszafordult. Az antilopisták előtt elhaladva, őket is megfenyegette a doronggal.

- Művészi pályafutásunk immáron véget ért - szólt Osztap, kifelé sietve a faluból. - Minden füstbe ment: ebéd, pihenő.

Panyikovszkijt csak három kilométerrel odább érték utol. Az útszéli árokban feküdt, és hangosan jajgatott. Fáradtságtól, félelemtől és fájdalomtól sápadtan nyöszörgött, arcáról eltűnt a sok öreges, piros folt. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy a parancsnok lemondott a tervezett megtorlásról.

- Kiporolták Aljosa Popovics hatalmas hátát - szólt oda Osztap, és továbbment.

Mindnyájan megvetően néztek Panyikovszkijra, aki most újra hátul kullogott, jajgatott és könyörgött:

- Várjanak meg, ne siessenek. Öreg vagyok, beteg, rosszul érzem magam... Libuska! A combikája! A nyakincája! És az a bestia! Semmirekellő, nyomorult emberek!...

Az antilopisták azonban már annyira hozzászoktak az öreg siránkozásához, hogy rá sem hederítettek. Az éhség hajszolta őket. Még sohasem érezték magukat ily számkivetettnek és ily nyomorultnak a földön. Az út vég nélkülinek látszott, Panyikovszkij pedig egyre jobban lemaradt. A jó barátok már leereszkedtek egy keskeny, sárga völgybe, de az egyezmény megszegőjének fekete alakja még mindig a dombgerincen rajzolódott ki a zöldes alkonyi égre.

- Az öreg használhatatlanná vált - mondta Bender korgó gyomorral. - El kell bocsátani. Menjen, Sura, hozza ide azt a szimulánst.

Balaganov kelletlenül nekiindult, hogy a megbízást teljesítse. Ahogy kapaszkodott a dombra, Panyikovszkij egyszerre csak eltűnt.

- Valami történt - szólalt meg Kozlevics, a dombra tekintve, ahonnét Balaganov hadonászva szemaforjeleket adott.

A sofőr és a parancsnok felmentek a dombra.

Az egyezmény megszegője ott feküdt az út közepén mozdulatlanul, mint egy bábu. Rózsaszín nyakkendője keresztben feküdt a mellén, egyik karja a háta alatt volt. Szeme hetykén nézte az eget. Panyikovszkij halott volt.

- Szívszélhűdés! - mondta Osztap, épp csak hogy mondjon valamit. - Ezt sztetoszkóp nélkül is megállapíthatom. Szegény öreg.

Elfordult. Balaganov nem tudta levenni szemét a megboldogultról. Arca hirtelen eltorzult, és nagy keservesen kinyögte:

- És én még elvertem a súlyzók miatt. Sőt, azelőtt is verekedtem vele...

Kozlevics visszagondolt elvesztett Antilopjára, iszonyodva nézte Panyikovszkijt, és rázendített egy latin imára.

- Hagyja ezt, Adam - szólt a nagy kombinátor. - Előre tudom, mi a szándéka. A zsoltár után kijelenti: "Isten adta, Isten elvette" majd: "Mindnyájan Isten kezében vagyunk", aztán még olyasmit, aminek semmi értelme sincs, mint például: "Neki már jó, a megboldogultnak..." Mindez teljesen felesleges, Adam Kazimirovics. Számunkra már csak egy feladat maradt: a holttestet át kell adnunk az anyaföldnek.

Már egészen besötétedett, amikor az egyezmény megszegője utolsó otthonára talált. Záporesők kivájta természetes gödröt találtak egy függőleges kőlap mellett. A kőlap nyilván már hosszú ideje állt az út mentén. Talán valaha ez a felirat pompázott rajta: "Georgij Afanaszjevics Volk-Liszickij nyugalmazott őrnagy birtoka." Az is lehetséges, hogy mérföldkő volt Potyomkin idejéből, de mindez nem is volt fontos. Panyikovszkijt befektették a gödörbe, botokkal földet kapartak össze, és betemették a halottat. Az antilopisták ezután az aggkori gyengeségtől roskadozó kőlapnak támasztották vállukat, és felborították. Ezzel elkészült a sír. A nagy kombinátor gyufa fényénél egy tégladarabbal a következő szöveget karcolta a kőre:

Itt nyugszik
MIHAIL SZAMUELEVICS PANYIKOVSZKIJ
akinek sohasem volt bejelentőlapja

Osztap levette kapitányi sapkáját, és megszólalt:

- Gyakran voltam igazságtalan a megboldogulthoz. De vajon erkölcsös ember volt-e a megboldogult? Nem, nem volt erkölcsös ember. Volt ő már minden: vak ember, szélhámos, libatolvaj. Minden erejével arra törekedett, hogy a társadalom terhére élősködjék. De a társadalom nem óhajtotta, hogy a rovására éljen. A nézetek eme ellentmondásait Mihail Szamuelevics ingerlékeny természete nem bírta elviselni. Ebbe halt bele. Ez minden!

Kozlevics és Balaganov elégedetlenek voltak Bender halotti beszédével. Illendőnek tartották volna, ha a nagy kombinátor felsorolja azokat a jótéteményeket, amelyeket az elhunyt a társadalommal gyakorolt, szerették volna, ha megemlékezik a szegényeknek nyújtott segítségéről, az elhunyt nemes lelkéről, gyermekszeretetéről, továbbá mindarról, amit minden valamirevaló megboldogult erényeiként szokás felsorolni. Balaganov a sírhoz lépett, hogy mindezt elmondja, de a parancsnok már fejébe csapta sapkáját, és gyors léptekkel megindult.

Amikor az antilopisták seregének maradványa átvágott a völgyön és egy újabb dombra hágott, kis vasúti állomás tűnt fel előttük.

- Íme, itt a civilizáció - mondotta Osztap -, esetleg büfé és ennivaló is akad. Aludni a padokon fogunk. Reggel továbbutazunk kelet felé. Mit szólnak hozzá?

A gépkocsivezető meg a szerelő hallgatott.

- Miért hallgatnak úgy, mint egy vőlegény?

- Tudja, Bender - szólalt meg végre Balaganov -, én nem utazom. Ne haragudjék, de én elvesztettem a hitemet. Nem is tudom, hogy tulajdonképpen hová utazunk. Mi ott valamennyien elpusztulunk. Én maradok.

- Ugyanezt akartam én is mondani - jelentette ki Kozlevics.

- Ahogy tetszik - jegyezte meg Osztap, szokatlanul hidegen.

Az állomáson nem volt büfé. Egy nagy petróleumlámpa pislogott. A váróteremben két parasztasszony bóbiskolt tömött zsákokon. Az egész vasúti személyzet a deszkázott peronon járt fel s alá, és nyugtalanul tekingetett a szemaforon túlra, a pirkadat előtti sötétségbe.

- Milyen vonatot várnak? - kérdezte Osztap.

- Különvonatot - válaszolta idegesen az állomásfőnök, és megigazította ezüsthímzésű vörös sapkáját. - Különvonatot. Két percre meg kell állítanunk, a kitérőnél még nem szabad a vonal.

Zúgás hallatszott, a drót megremegett, a zúgásból farkasszemek ugrottak elő, és egy rövid, ragyogó vonat repült be zakatolva az állomásra. A párnás vasúti kocsik széles ablakai csillogtak, közvetlenül az antilopisták orra előtt húztak el az étkezőkocsi virágcsokrai és borospalackjai. A kalauzok lámpással a kezükben leugráltak a még mozgó vonatról, és a peron egyszerre megtelt vidám orosz és külföldi beszéddel. A vasúti kocsik oldaláról fenyőfüzérekkel övezett felírások lógtak: "Üdvözlet a hősöknek, a Keleti Fővonal építőinek!"

A vendégekkel tömött különvonat az új fővonal felavatására indult.

A nagy kombinátor eltűnt. Fél perc múlva felbukkant, és így suttogott:

- Utazom! Hogy miképpen, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy utazom! Akarnak velem jönni? Utoljára kérdezem.

- Nem - mondta Balaganov.

- Nem utazom - mondta Kozlevics -, nem bírom tovább.

- Mihez kezdenek?

- Mihez kezdek? - válaszolt Balaganov. - Schmidt hadnagy fia leszek, és kész.

- Én össze akarom szerelni az Antilopot - szólt Kazimirovics panaszosan. - Visszamegyek, megvizsgálom és összerakom.

Osztap akart még valamit mondani, de egy hosszú füttyentés ajkára forrasztotta a szót. Magához húzta Balaganovot, megsimogatta a hátát, összecsókolózott Kozleviccsel, és azután karját lóbálva a vonathoz szaladt, amelynek kocsijai a mozdony első lökésétől egymáshoz ütköztek. De mielőtt a kocsiba ugrott volna, visszaszaladt, Kozlevics kezébe nyomta a színielőadásért előlegezett tizenöt rubelt, aztán a már mozgásban levő vonat lépcsőjére ugrott.

Mire megfordult, a köd orgonakék párnájában két kis alakot látott a vasúti töltésre kapaszkodni. Balaganov visszatért Schmidt hadnagy gyermekeinek nyugtalan seregébe, Kozlevics pedig az Antilop maradványaihoz ballagott.


Jegyzetek

5. 1927-ben alakult önkéntes társadalmi szervezet a Szovjetunióban. Célja a lakosság katonai ismereteinek növelése. [VISSZA]

6. A szerzők értesülései szerint a földrajztanár elmebaját kiváltó térképről valóban hiányzott a Bering-szoros. Ez a hiány a kiadóvállalat bűne volt. A bűnösök elnyerték megérdemelt büntetésüket. A kiadóvállalat főnökét elmozdították állásából, és alacsonyabb beosztásba került, a többiek figyelmeztetésben, illetve megrovásban. részesültek. [VISSZA]

7. Elmarasztaló ítélet, amelyet a bíróság a fél mulasztása (meg nem jelenése) folytán hoz. [VISSZA]

8. Régi orosz katonadalok kezdete. [VISSZA]

9. Népi eposzok hősei. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre