Moszkvában, a Rjazanyi pályaudvar aszfaltozott indulási oldalán rövid különvonat vesztegelt. Mindössze hat kocsiból állott: a poggyászkocsi, amelyben a szokástól eltérően nem bőröndöket, hanem jégen tárolt élelmiszereket helyeztek el, az étkezőkocsi, amelyből egy fehérbe öltözött szakács nézegetett ki, és az állami szalonkocsi. A másik három vagon személykocsi volt. Durva csíkos huzatú párnákon kellett elhelyezni az élmunkásokat, valamint a szovjet és külföldi laptudósítókat.

A vonat a Keleti Fővonal két vonalszakaszának találkozási helyére indult.

Hosszú utazás állt előttük. Az élmunkások a vasúti kocsikat összekötő folyosókat telezsúfolták vasrúdon himbálózó apró lakatokkal lezárt útikosarakkal. A szovjet sajtó tagjai lakkozott vulkánfíber útitáskát lóbálva cikáztak ide-oda a peronon.

A külföldiek a hordárok után baktattak, akik az utazási irodák és hajózási vállalatok tarka címkéivel borított bőröndöket, kézitáskákat és kalapskatulyákat cipeltek.

Az utasok már ellátták magukat a Keleti Fővonal című brosúrával, amelynek fedőlapja egy síneket szaglászó tevét ábrázolt. A könyvecskét egy poggyásztaligáról árulták a pályaudvaron. A brosúra szerzője, Palamidov újságíró, már többször ellejtett a taliga mellett, és szorongva vizsgálgatta a vásárlókat. A fővonal szakértőjének tekintették, és már harmadszor utazott oda.

Közeledett az indulás ideje, de a búcsújelenet egy csöppet sem emlékeztetett a szokásos vonatindulásra. A peronon nem voltak vénasszonyok, senki sem tartott csecsemőt a vonatablakban, hogy még egy utolsó pillantást vessen a nagypapára. Természetesen nagypapák sem voltak, akiknek rémült pillantása a pályaudvar léghuzatától való rettegést árult el. Magától értetődik, hogy csókolózási jelenetek sem voltak. Az élmunkások küldöttségét szakszervezeti funkcionáriusok kísérték a pályaudvarra, és ezek még eddig nem értek rá, hogy a búcsúcsókok kérdését napirendre tűzzék és megvitassák. A moszkvai tudósítókat a szerkesztőségek tagjai búcsúztatták, akik szokás szerint az ilyesmit elintézték egy kézszorítással. A harminc külföldi laptudósító teljes létszámban, feleségestül, zenegépestül utazott a fővonal felavatására, úgyhogy nem volt, aki kikísérje őket.

Az utazás részvevői az alkalomhoz illően hangosabban beszéltek, mint rendesen, minden ok nélkül elővették jegyzetfüzetüket, és megrótták a kikísérő közönséget, hogy nem vesz részt egy ilyen érdekes utazásban. Különösen egy Lavuazjan nevű újságíró hangoskodott. Fiatalos kedélyű volt, de fürtjei mögül már úgy fénylett kopaszsága, akár a hold az őserdőben.

- Undor rátok nézni! - förmedt a visszamaradókra. - Hát fel tudjátok ti fogni, mit jelent a Keleti Fővonal?

Ha a heves vérű Lavuazjan keze nem lett volna éppen elfoglalva a viaszosvászon tokban őrzött írógépével, talán el is veri valamelyik barátját, oly szenvedéllyel csüggött az újságtudósítás ügyén. Legjobban szeretett volna tüstént feladni egy sürgős táviratot a szerkesztőségének, csak sajnos nem volt még hozzá anyaga.

Uhudsanszkij, a szakszervezeti napilap munkatársa érkezett elsőnek a pályaudvarra, és kényelmes léptekkel sétálgatott a szerelvény mellett. Kezében szorongatta a következő feliratú könyvet: "Hazánk teljes földrajzi leírása, kézi- és útikönyv oroszok számára. A turkesztáni határvidék. Írta: Tien-sani Szemjonov, 1903. Szentpétervár." Uhudsanszkij meg-megállt az utasok és kísérők egy-egy csoportjánál, és gúnyosan árnyalt hangon megszólalt:

- Utaznak? No, lám csak!

Vagy:

- Maradnak? No, lám csak!

Így ért el a vonat elejéhez. Hátraszegett fejjel hosszasan nézegette a mozdonyt, és végül a vonatvezetőhöz fordult:

- Dolgoznak? No, lám csak!

Uhudsanszkij újságíró ezután bevonult fülkéjébe, kinyitotta a szakszervezeti napilap legújabb számát, és elmerült saját cikkének olvasásába: "Javítsunk a boltbizottságok munkáján", a következő alcímmel: "A bizottságok átszervezése nem tökéletes." A cikk beszámolt egy ülésről, és a szerzőnek a leírt eseményekről alkotott véleményét egyetlen mondattal ki lehetett volna fejezni: "Üléseztek? No, lám csak!" Uhudsanszkij az indulás pillanatáig olvasott.

Az egyik kísérő, egy rózsaszín bársonyos orrú és bársony halántékú ember a következő látnoki kijelentést tette, amely valamennyiüket megijesztette:

- Jól ismerem az efféle utazásokat - mondotta -, magam is eleget utaztam. A jövőtöket már eleve ismerem. Vagytok vagy százan. Mindent összevéve egy jó hónapig fogtok utazni. Ketten közületek lemaradnak egy elhagyott kis falusi állomáson pénz és okmányok nélkül, s csak egy hét múlva érik utol a többieket, éhesen és lerongyolódva. Egyikőtöknek okvetlenül ellopják a bőröndjét. Lehet, hogy Palamidovét, lehet, hogy Lavuazjanét, de esetleg Navrockijét. A károsult egész úton nyafogni fog, és a szomszédjától kunyerálja el a borotvaecsetet, amit szappanosan ad vissza, sőt a borotvatálat el is veszti. Természetesen az egyik utas meghal, s a megboldogult barátai, ahelyett, hogy az avatási ünnepélyre mennének, kénytelenek a holttetemet visszakísérni Moszkvába. Rendkívül unalmas és visszataszító dolog földi maradványokat szállítani. Azonkívül utazás alatt rengeteg intrika szövődik, higgyetek nekem! Egyikőtök, lehet, hogy Palamidov, vagy talán Uhudsanszkij, megsérti a közösségi együttélés szabályait. Ti pedig hosszasan és körülményesen ítélkeztek fölötte, az illető pedig bőgve és, vacogó fogakkal igyekszik igazolni magát. Mindezt jól ismerem. Most kalapban vagy útisapkában indultok, de mindnyájan tatár sapkában fogtok visszatérni. A legbambább közületek megvásárolja egy bokharai zsidó teljes öltözetét: egy sakálprémmel szegett bársonysipkát és egy kaftánszabású vastag vattatakarót. Természetesen esténként a kocsiban a Sztyenyka Razin-t daloljátok, és hülyén üvöltitek: "A sajkából kihajítja a lányt a Volga hullámaiba." De ez még mind semmi, a külföldiek is énekelni fognak: "Lefelé Volga anyácskánkon, sur notre mère Volga, a mi Volga anyácskánkon. "

Lavuazjan dühbe gurult, és fenyegetve lóbálta az írógépet a próféta felé.

- Az irigység beszél magából - mondotta. - Nem fogunk dalolni.

- De még hogy daloltok, szívecskéim! Ez elkerülhetetlen, jól tudom.

- Nem fogunk dalolni.

- Fogtok. S ha van bennetek becsület, akkor ezt azonnal megírjátok nekem egy levelezőlapon.

Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott: Menysov, a fotóriporter lezuhant a poggyászkocsi tetejéről. Azért mászott fel, hogy pillanatfelvételeket készítsen az indulásról. Menysov néhány másodpercig a peronon feküdt, gépét feje fölé tartva, aztán feltápászkodott, aggódva ellenőrizte a zárat, végül újra felmászott a kocsitetőre.

- Leesett? - kérdezte Uhudsanszkij, újsággal a kezében kihajolva a vonatablakból.

- Ez semmi - jelentette ki a fotóriporter lenézően. - Hátha még azt látta volna, amikor a Kultúrparkban a hullámvasút csigatornyából zuhantam le.

- No, lám csak! - jegyezte meg a szakszervezeti újság képviselője, és visszahúzódott a kocsi belsejébe.

Menysov már újra ott volt a kocsi tetején, és fél térdre ereszkedett. Így folytatta munkáját. Egy norvég író, aki holmiját már elhelyezte a fülkében, fel és alá járkált a peronon, s a legteljesebb megelégedéssel figyelte. Az írónak szalmasárga gyerekhaja és nagy viking orra volt. A norvéget úgy fellelkesítette Menysov fényképész hősiessége, hogy szükségét érezte valakivel megosztani érzelmeit. Gyors léptekkel odament a Trjohgorka textilgyár egyik idősebb élmunkásához, mutatóujjával megérintette a mellényét, és harsányan felkiáltott:

- Maga!! - Majd a saját mellére bökött, és ugyanilyen fülsiketítően üvöltötte: - Én!

A norvég író ezzel kimerítette teljes orosz szókincsét, barátságosan elmosolyodott, a kocsijához szaladt, mert közben elhangzott a második csengetés. Az élmunkás is visszatért a helyére. Menysov leereszkedett a földre. Fejek bólogattak, felcsillantak az utolsó mosolyok, fekete bársonygallérú kabátban egy tárcaíró suhant el. Amikor a vonat végre elhagyta a pályaudvar külső váltóját, a büféből két ikertudósító, Lev Rubaskin és Jan Szkamejkin ugrott ki. Szkamejkin fogai közül egy bécsiszelet lógott. Szökdelve, mint a fiatal kutyák, végigrohantak a peronon, s végül a kőolajtól átitatott földön, a talpfák között döbbentek rá, hogy a vonatot már nem érik utol.

A vonat futva elhagyta az épülő Moszkvát, és rázendített fülsiketítő dalára. Kerekei csattogtak, a szerelvény pokolian kacagott a hidak alatt, csak a nyaralóhelyek erdei között csillapult egy kissé, és villámgyors száguldásba fogott. Jókora görbét kellett leírnia a földgömbön, több éghajlati övön áthatolnia, a hűvös Közép-Oroszországból a forró sivatagba érnie, sok nagy és kis város mellett elhaladnia, és a moszkvai időszámítást négy órával meg kellett előznie.

Estefelé a szovjet hírlapírók kocsijában megjelent a kapitalista világ két kiküldött hírnöke: Herr Heinrich, a szabadelvű osztrák sajtó képviselője, és egy amerikai, Hiram Boorman. Ismerkedni jöttek. Herr Heinrich apró termetű ember volt. Mister Hiram felhajtott karimájú puhakalapot viselt. Mindketten elég jól beszéltek oroszul. Egy ideig valamennyien némán ácsorogtak a folyosón, és kíváncsian figyelték egymást. Hogy megtörjék a jeget, a Művész Színházról kezdtek beszélni. Heinrich dicsérte a színházat, de mister Boorman kitérően megjegyezte, hogy őt, cionista lévén, kizárólag a zsidókérdés érdekli a Szovjetunióban.

- Ilyen kérdés nálunk nincs többé - mondotta Palamidov.

- Hogyan lehetséges, hogy nincs zsidókérdés? - csodálkozott Hiram.

- Nincs. Nem létezik.

Mister Boorman nagy szemeket meresztett. Egész életében a zsidókérdésről cikkezett lapjában, és fájdalmas volt elszakadnia ettől a témától.

- Vajon Oroszországban nincsenek már zsidók? - kérdezte óvatosan.

- Vannak - válaszolt Palamidov.

- Akkor zsidókérdés is van, ugyebár?

- Zsidók vannak, de zsidókérdés nincs.

A kocsi folyosóján felgyülemlett villamos feszültség Uhudsanszkij megjelenésével bizonyos mértékben felengedett. Törülközővel a kezében a mosdóhelyiség felé tartott.

- Társalognak? - kérdezte a vonat száguldásától ingadozva. - No, lám csak!

Amikor tisztán és üdén, vízcseppektől nedves halántékkal visszatért, a vita már magával ragadta az egész folyosót. A szovjet újságírók kitódultak a fülkékből, a szomszédos kocsiból átjött egynéhány élmunkás, felbukkant még két külföldi is: egy olasz laptudósító fasiszta jelvénnyel: vesszőnyaláb és bárd, és egy német orientalista professzor, aki a Szovjet Kultúrkapcsolatok Intézetének vendégeként utazott az ünnepségre. A vita arcvonala egyre szélesebb lett: a Szovjetunióban folyó szocialista építéstől a nyugaton divatba jött baszk sapkáig húzódott. Bármiről volt is szó, kipattantak a véleménykülönbségek.

- Vitatkoznak? No, lám csak! - mondotta Uhudsanszkij, s visszavonult fülkéjébe.

Az általános zajban csak egyes kiáltások hallatszottak.

- Hát ha így állunk - mondotta Herr Heinrich, és megragadta a Putyilov-gyár Szuvorov nevű élmunkásának zubbonyát -, mire jó az a tizenhárom év óta tartó fecsegés? Miért nem csinálják meg azt a világforradalmat, amiről annyit hangoskodnak? Mert nem tudják! Akkor hát ne fecsegjenek többé!

- Mi nem is fogunk maguknál forradalmat csinálni! Azt maguk majd egyedül megcsinálják.

- Én? Azt már nem. Én nem fogok forradalmat csinálni.

- Hát akkor megcsinálják maga nélkül, nem fogják magát megkérdezni.

Mister Hiram Boorman odatámaszkodott a préselt bőrrel bevont falhoz, és egykedvűen nézte a vitatkozókat. A zsidókérdés mindjárt a beszélgetés legelején kihullt a vita egyik résén, egyéb téma pedig semmiféle érzelmet sem gerjesztett lelkében. Abból a csoportból, amelyben a német professzor helyeslően nyilatkozott a szovjet házassági rendszer előnyéről az egyházi házassággal szemben, kivált egy verses tárcaíró, aki a Gargantua írói álnevet használta. Odalépett a magába mélyedt Hiramhoz, és tüzetes magyarázatba fogott valamiről. Hiram igyekezett figyelni, de hamarosan meggyőződött, hogy az egészből nem ért semmit. Gargantua ezalatt minden pillanatban igazított valamit Hiram öltözetén, húzott egyet a nyakkendőjén, lesöpört egy pelyhet a kabátjáról, begombolt egy gombot, ám nyomban utána kigombolta. Elég hangosan beszélt, azonban valami megfoghatatlan beszédhibája volt, amely mondanivalóját szózagyvalékká tette. A bajt tetőzte az, hogy Gargantua imádott beszélni, és minden mondata után elvárta, hogy áldozata helyeseljen neki.

- Ugye igaz? - mondotta nagyokat bólogatva, mintha tekintélyes méretű orrával valamiféle elemózsiát akarna felkapni. - Hát nincs igazam?

Gargantua beszédében ez volt az egyetlen érthető mondat. Minden egyéb fura és meggyőző búgásban olvadt össze. Mister Boorman udvariasságból mindent helyeselt, és sietve elpárolgott. Gargantuának mindenki helyeselt, és ezért olyan embernek tartotta magát, aki mindenkit mindenről meg tud győzni.

- Látja - szólt Palamidovhoz -, maga nem érti, hogyan kell az emberekkel beszélni. Ezt az amerikait már meggyőztem. Éppen most bizonyítottam be neki, hogy nálunk nincs többé zsidókérdés. Ugye igaz? Hát nincs igazam?

Palamidov egy szavát sem értette, mégis bólintott, s figyelt a német orientalista és a kalauz közt kezdődő beszélgetésre. A kalauz többször igyekezett bekapcsolódni a vitába, de csak most talált végre hozzá illő, szabad hallgatót. Miután megtudakolta társának foglalkozását, kereszt- és vezetéknevét, lerakta seprűjét, és simán beszélni kezdett:

- Professzor polgártárs, maga bizonyára még sosem hallott arról, hogy Közép-Ázsiában él egy teve nevű állat. Két púp van a hátán. Volt egy vasutas ismerősöm - valószínű, már hallott róla -, Dolzsnosztyuk elvtárs, személypoggyász-kezelő. Ez az ismerősöm felült egy ilyen teve két púpja közé, és vesszőzni kezdte az állatot. Csakhogy a teve dühös természetű volt, s púpjával addig préselte az ismerősömet, amíg majdnem palacsintává lapította. Szerencsére Dolzsnosztyuk idejében leugrott. Kemény egy legény, bizonyára hallott róla. Ekkor a teve összeköpdöste zubbonyát, amit éppen előtte való napon hozott ki a tisztítóból...

Az esti beszélgetés elcsitult. A két világ összecsapása szerencsésen befejeződött. Nem került sor heves verekedésre. A különvonaton a két rendszer, a kapitalista és a szocialista világ együttélése, akarva, nem akarva, eltart egy jó hónapig. Herr Heinrich, a világforradalom ellensége, egy szakállas utazási anekdotát mesélt el, s ezután mindnyájan vacsorázni mentek az étkezőkocsiba. Az átjárók táncoló vaslapjain ugrándoztak az egyik kocsiból a másikba, szemüket heves ellenszél csipkedte. Az étkezőben a vonat lakói csoportokba verődtek. Vacsora közben nézték meg egymást úgy igazában először. A külföld, melyet a világ legnagyobb újságjainak és távirati irodáinak munkatársai képviseltek, alaposan nekilátott a gabonapálinkának, s fegyelmezett udvariassággal nézték a csizmás élmunkásokat meg a szovjet hírlapírókat, akik otthonosan, papucsban és nyakkendő helyett inggombbal a gallérjukban jelentek meg.

Sokféle ember foglalt helyet ebben az étkezőkocsiban: a vidéki mister Boorman New Yorkból, egy kanadai lány, aki a vonat indulása előtt egy órával érkezett az óceán másik partjáról, s ezért még révetegen forgatta fejét a fémtálon gőzölgő vagdalthús-pogácsák felett. Továbbá egy japán diplomata és még egy fiatalabb japán, aztán Herr Heinrich, akinek sárga szeme valahogy gúnyosan villogott, és egy fiatal, karcsú, teniszderekú diplomata, a német orientalista, aki olyan türelmesen hallgatta végig a kalauz elbeszélését a csodálatos kétpúpú állatról, egy amerikai közgazdász, egy csehszlovák, egy lengyel és négy amerikai tudósító, köztük egy lelkész, aki a Keresztény Ifjak Szövetségének folyóiratába írt, és egy holland nevű, régi úttörőcsaládból származó százszázalékos amerikai hölgy, aki azzal tette magát híressé az előző évben, hogy Minyeralnije Vodi állomáson lemaradt a vonatról, és reklám céljából elbújt az állomás büféjében (ez az esemény hatalmas szenzáció volt az amerikai sajtóban. Három napon keresztül csábító címekben cikkeztek róla: "Patríciuscsaládból származó lány a vad kaukázusi hegyilakók karmai között", "Halál vagy váltságdíj"), és sok más utas. Egyesek ellenségesen viselkedtek mindennel szemben, ami szovjet, mások a legrövidebb idő alatt be akartak hatolni az ázsiaiak titokzatos lelkivilágába, akadtak viszont olyanok is, akik jóindulatúan azon fáradoztak, hogy megtudják, végül is mi történik a Szovjetunióban.

A kocsi szovjet része zajongott az asztaloknál. Az élmunkások elővették papírzacskóban magukkal hozott elemózsiájukat, és egyre-másra itták a rozsdamentes fémből készült csészékben a gőzölgő teát. A valamivel tehetősebb újságírók rántott szeletet rendeltek. Lavuazjan pedig, akiből hirtelen kitört a szláv öntudat, elhatározta, hogy nem marad szégyenben a külföldiek előtt, és pirított vesét rendelt. A vesét nem ette meg, mert gyermekkora óta utálta, de azért melle dagadt a büszkeségtől, és kihívó pillantásokat vetett az idegenekre. A szovjet részen is sokféle ember akadt. Volt itt egy munkás Szormovóból, akit a gyár kollektívája választott meg erre az utazásra, a sztálingrádi traktorművek egyik építőmunkása, aki tíz esztendővel ezelőtt, azon a helyen, ahol ma a traktoróriás áll, a Wrangel-csapatok ellen harcolva a lövészárokban feküdt, egy szerpuhovi szövőmunkás, akit a Keleti Fővonal azért érdekelt, mert ez volt hivatva meggyorsítani a gyapotszállítást a textilvidékre.

Voltak itt még leningrádi fémmunkások, donyeci bányászok, egy gépész Ukrajnából, no meg a delegáció vezetője fehér orosz ingben, mellén a nagy bokharai rendjellel, amelyet az emír elleni harcokban érdemelt ki. Mennyire csodálkozott volna a teniszderekú diplomata, ha megtudja, hogy a kis udvarias versfaragó, Gargantua, nyolcszor volt a hajdamakok meg a tamanok fogságában, sőt Mahno legényei egyszer sortűz elé is állították, erről azonban nemigen szeretett beszélni, mert rendkívül kellemetlen emlékeket őrzött arról, hogy miképpen mászott ki szétroncsolt vállal a tömegsírból.

Talán a Keresztény Ifjak Szövetségének képviselője is szívéhez kapott volna, ha megtudja, hogy a vidám Palamidov egy katonai törvényszék elnöke volt, hogy Lavuazjan a sajtótudósítás érdekében asszonynak öltözve lopakodott be a baptisták titkos gyülekezetére, amelyről aztán hatalmas vallásellenes tudósítást közölt; szívéhez kap továbbá, ha megtudja, hogy a jelenlevő szovjet polgárok közül egyetlenegy sem kereszteltette meg gyermekét, és hogy négy író is akad e pokolfajzatok között.

Különféle emberek foglaltak helyet az étkezőkocsiban.

A második napon beteljesedett a bársonyos orrú próféta jóslata. Amikor a vonat zakatolva és pöfögve átszelte a Volga felett a szizranyi hidat, a különvonat utasai hamis, városi hangon rágyújtottak a Volga hősének nótájára. Igaz, hogy dalolás közben igyekeztek kerülni egymás tekintetét.

A szomszédos kocsiban utazó külföldiek nem tudták pontosan, hogy hol és mit kell énekelni, így hát belekezdtek a Korobocska című dalba, s refrénként az Ej uhnyem-et, a volgai vontatók dalát énekelték. A bársonyos orrú embernek azért mégsem küldött senki levelezőlapot, túlságosan szégyellték magukat. Csak Uhudsanszkij nem ingott meg. Nem énekelt együtt a többiekkel. Amikor már az egész vonatot elkapta a dalolás szenvedélye, ő egyes-egyedül hallgatott; összeszorította fogát, és úgy tett, mintha a Hazánk teljes földrajzi leírásá-t olvasná. De megbűnhődött ezért. Jóval Szamara után, éjnek idején tört ki rajta a zenei paroxizmus. Éjféltájban, amikor a különvonat már elszunnyadt, reszkető hang csendült fel Uhudsanszkij fülkéjéből: "Szikla áll a Volga partján, sűrű moha lepte be..." Az utazás megkövetelte a jussát.

Jóval később, amikor már Uhudsanszkij is álomba merült, kinyílt a kocsiátjáró ajtaja, egy pillanatig hallani lehetett a kerekek hangos csattogását, és óvatosan kémlelődve lépett Osztap Bender a fényben úszó, kihalt folyosóra. Egy pillanatig tétovázott, aztán fáradt kézmozdulattal kinyitotta az első fülkébe vezető ajtót. A kék éjszakai lámpa fényénél Gargantua, Uhudsanszkij és Menysov fényképész aludt. A negyedik hely, az egyik felső fekvőhely üres volt. A nagy kombinátor nem sokat töprengett. A hosszas vándorlás, a pótolhatatlan veszteségek és a kétórás álldogálás a kocsi lépcsőjén kissé megroskasztotta a lábát, de azért gyorsan felmászott. Fentről csodálatos látvány tárult szeme elé. Az ablak melletti asztalkán égnek meredő lábbal, fehéren ragyogva egy főtt csirke feküdt.

- Panyikovszkij igaztalan útjára lépek - suttogta Osztap.

E szavaknál elemelte a csirkét, s kenyér és só nélkül elfogyasztotta. A csontokat a kemény szövetpárna alá dugta, majd boldogan elszunnyadt a csikorgó kocsifalak között, magába szíva a vasúti kocsi lakkjának páratlan illatát.

Osztap éjjel Zoszja bánatos, elmosódott arcát látta álmában, majd Panyikovszkij jelent meg előtte. Az egyezmény megszegője tollas kocsiskalapot viselt, és kezét tördelve így szólt: "Bender, Bender! Maga nem tudja, hogy mi az a csirke! Az egy isteni, zsíros madár, a csirke!" Osztap nem értette, mit akar, és dühbe gurult: "Miféle csirke? Hisz a maga szakmája a liba!" De Panyikovszkij csak fújta a magáét: "Csirke, csirke, csirke!"

A japán diplomata kétlépésnyire állt egy kazahtól. Mind a ketten némán nézegették egymást. Teljesen egyforma, kissé lapított arcuk volt, érdes bajuszuk, egyformán fényes sárga bőrük és dagadt, keskeny szemük. Ikreknek is beillettek volna, ha a kazah nem hord öv helyett vászonkendővel összeszorított báránybőr bundát, a japán pedig szürke londoni öltönyt, ha a kazah nem az előző évben kezdett volna írni-olvasni tanulni, a japán pedig már húsz esztendővel ezelőtt elvégzett két egyetemet, a tokióit és a párizsit. A diplomata egy lépést tett hátra, fényképezőgépe keresőjéhez hajolt, és elkattintotta a zárat. A kazah felnevetett, bozontos kis lovára pattant, és elvágtatott a pusztaságba.

A következő állomásnál a romantikus történet újabb elemekkel gazdagodott. Az állomás épülete mögött henger alakú vörös hordók - üzemanyagtartályok - sorakoztak, egy új faépület sárgállott, és előtte traktoroszlop húzott el. A traktorok hernyótalpukat mélyen a földbe vájták. Egy talpfarakáson traktoroslány állt, fekete munkaruhában és halinacsizmában. A szovjet újságírók most visszaadták a kölcsönt. Szemükhöz emelték fényképezőgépüket, és célba vették a lányt. Menysov egészen előrelopakodott.

Fogai között egy alumínium kazettát tartott, s mozdulatai egy rohamozó katonára emlékeztettek, aki előreugrik a csatárláncból A teve, úgy látszik, tudatában volt annak, hogy joga van a világhírhez, de a traktorosnő szerényebbnek mutatkozott. Elviselt nyugodtan vagy öt felvételt, aztán pirulva elmenekült. Így tehát a fényképészek érdeklődése a traktorok felé fordult. Ekkor, szinte végszóra, egy hosszú tevesor tűnt fel a gépek mögött. Mindez - traktor és teve - nagyszerűen illett ebbe a keretbe: "Új és régi világ".

Alkonyat előtt Osztap felébredt. A vonat még mindig a sivatagban szaladt. A folyosón Lavuazjan járt-kelt, és igyekezett rábeszélni kollégáit, hogy adjanak ki külön vonatújságot. Már talált alkalmas címet is: "Teljes gőzzel!"

- Miféle cím ez? - jegyezte meg Osztap. - Én egyszer láttam egy tűzoltókaszárnya faliújságját, annak a címe így hangzott: "Tűzből lángba." Ez legalább stílszerű volt.

- Látszik, hogy maga hivatásos tollforgató! - jegyezte meg Lavuazjan. - Vallja be, lusta ahhoz, hogy az utazóközönség szócsövébe írjon.

A nagy kombinátor nem tiltakozott az ellen, hogy ő hivatásos tollforgató, hisz ha kellett, kertelés nélkül megmondhatta volna, melyik lapot képviseli. A Csernomorszki Újság-ot. De erre nem került sor, mert a különvonaton nem cikáztak nikkel-lyukasztós kalauzok és ellenőrök. Lavuazjan azonban már az írógépe mellett ült az élmunkások kocsijában, ahol terve viharos lelkesedést keltett. A Trjohgorka öreg szövőmunkása tintaceruzával cikket írt arról, hogy a vonaton szükség lenne irodalmi- és tapasztalatcsere-est rendezésére. Már találtak karikaturistát is, s mozgósították Navrockijt, intézzen körkérdést arról, hogy a delegáció tagjai által képviselt üzemek közül melyik teljesítette legjobban ipari és pénzügyi tervét.

Este Gargantua, Menysov, Uhudsanszkij és Bender fülkéjében összeverődött egy csomó újságíró. Hatan szorongtak egy padon. A felső fekvőhelyekről fejek és lábak lógtak le. A hűvös éjszaka felfrissítette az újságírókat, akik egész napon át kínlódtak a hőségtől; a kerekek három nap óta szakadatlanul tartó ritmikus rázása barátkozásra hangolta őket. Elbeszélgettek a Keleti Fővonalról, megemlékeztek a szerkesztőkről és a szerkesztőségi titkárokról, felidéztek sok mulatságos sajtóhibát, és közösen ugratták Uhudsanszkijt, hogy híján van minden újságírói vénának. Uhudsanszkij felkapta fejét, és méltósággal válaszolt:

- Célba vettek? No, lám csak!

A vidámság tetőpontján Herr Heinrich lépett be a fülkébe.

- Engedjék meg, hogy a nagytőke bérence belépjen - mondotta pattogva. Heinrich a kövér filozófus térdére telepedett, aki sóhajtott, és megadóan gondolta: "Ha már létezik a térdem, valakinek rá kell ülnie, s ím, rá is ültek."

- Na, épülget a szocializmus? - kérdezte pimaszul a szabadelvű sajtó képviselője.

Valahogy úgy alakult, hogy mindegyik külföldi útitárssal rendkívül udvariasan viselkedtek, nevük elé biggyesztették a mister, Herr, signor megszólítást, a szabadelvű sajtó képviselőjét pedig egyszerűen csak Heinrichnek nevezték, fecsegőnek tartották, és senki sem vette komolyan. Ezért Palamidov így válaszolt a kérdésre:

- Ne erőltesse magát, Heinrich! Tudom, megint szidni fogja a szovjetet, ez pedig unalmas és érdektelen, eleget hallhatjuk az élelmiszerüzletek előtt sorban álló vénasszonyoktól.

- Egészen másról van szó! - válaszolta Heinrich. - Ádám és Éva bibliai történetét akarom elmondani, megengedik?

- Hallja, Heinrich, hol tanult meg ilyen jól oroszul? - kérdezte Szapegin.

- Odesszában, 1918-ban, amikor ezt a gyönyörű várost von Boeltz tábornok elfoglalta csapataival. Akkor hadnagy voltam az osztrák hadseregben. Bizonyosan hallották von Boeltz nevét.

- Nemcsak hallottunk róla - válaszolt Palamidov -, hanem láttuk is. A maga von Boeltza átlőtt fejjel feküdt aranyozott dolgozószobájában az odesszai körzet katonai parancsnokának palotájában. Amikor megtudta, hogy hazájában kitört a forradalom, öngyilkos lett.

A "forradalom" szóra Heinrich arcán hivatalos mosoly jelent meg, és így szólt:

- A tábornok hű maradt esküjéhez.

- És maga, Heinrich, miért nem lett öngyilkos? - kérdezte valaki a felső padról. - Maga hogy állt az esküvel?

- Akarják hallani a bibliai történetet, vagy sem? - kérdezte ingerülten a szabadelvű sajtó képviselője.

Egy ideig még ugratták a katonai esküre vonatkozó kérdésekkel, s csak akkor jelentették ki, hogy hajlandók végighallgatni a történetet, amikor már mélységesen megsértődve menni készült.

HERR HEINRICH ELBESZÉLÉSE ÁDÁMRÓL ÉS ÉVÁRÓL

Hol volt, hol nem volt, uraim, volt egyszer Moszkvában egy ifjú komszomolista. Ádámnak hívták. Élt ugyanebben a városban egy ifjú komszomolista lány, Éva. A két fiatal teremtés egy ízben szórakozni ment a moszkvai paradicsomba, a Kultúrparkba. Fogalmam sincs róla, hogy miről beszélgettek. Nálunk a fiatalok rendszerint szerelemről beszélnek. De az önök Ádámja és Évája marxista volt, és bizonyára a világforradalomról csevegtek. Mindenesetre az történt, hogy miután jól kisétálták magukat a hajdani Vidám Parkban, letelepedtek a fűbe egy fa alá. Nem tudom, miféle fa volt az, talán a jó és a gonosz tudásának a fája. De mint tudjuk, a marxisták nem szeretik a misztikumot, ezért minden valószínűség szerint úgy hitték, hogy közönséges berkenyefa. Beszélgetés közben Éva letört egy ágat a fáról, és Ádámnak ajándékozta. Ekkor azonban megjelent egy ember, akit a képzelőerőtől megfosztott ifjú marxisták csősznek tartottak. Holott az minden valószínűség szerint a lángpallosú angyal volt. Az angyal szitkozódva és morogva az irodába vezette Ádámot és Évát, hogy jegyzőkönyvbe foglalja a kertben okozott károk tényállását. Ez a jelentéktelen esemény a fiatalokat elvonta a magas politikától. Ádám észrevette, hogy előtte a gyengéd Éva áll, Éva pedig meglátta társában Ádámot, a férfit. A fiatalok egymásba szerettek. Három év múlva már két fiúgyermekük volt.

Amikor Herr Heinrich idáig jutott, váratlanul elhallgatott, és puha, csíkos kézelőjét kabátja ujja alá tolta.

- Hova akar kilyukadni? - kérdezte Lavuazjan.

- Oda - vágta ki Heinrich büszkén -, hogy az egyik fiút Káinnak, a másik fiút Ábelnek hívják, és bizonyos idő múlva Káin megöli Ábelt, Ábrahám nemzeni fogja Izsákot, Izsák Jákobot, és semmiféle marxizmus sem vethet gátat annak, hogy a bibliai történet meg ne ismétlődjék. Új vízözön lesz. Noé is előjön három fiával. Ham meg fogja sérteni Noét, uraim, és újra látjuk a babiloni tornyot, amelynek építését sohasem fogják befejezni. És így tovább. Nincs új a nap alatt, uraim! Úgyhogy hasztalanul heveskednek az új világot illetően!

Heinrich megelégedetten hátradőlt, és keskeny heringhátával majdnem összenyomta a kövér, jóindulatú filozófust.

- Mindez nagyon szép lenne - mondta Palamidov -, ha meg lehetné erősíteni bizonyítékokkal. De maga semmit sem tud bizonyítani, maga csak szeretné, hogy ez így történjék. Hiába is tiltanák meg magának, hogy higgyen a csodában. Higgyen. Imádkozzék!

- Talán magának vannak bizonyítékai, hogy ez másképpen lesz? - kiáltott fel a szabadelvű sajtó képviselője.

- Vannak - válaszolta Palamidov. - Az egyiket meglátja holnapután, a Keleti Fővonal két szakaszának egyesítésénél.

- No, már kezdődik! - zsémbeskedett Heinrich. - Építés! Gyárak! Ötéves terv! Mit dörzsölik a vasukat az orrom alá! A szellem a fontos! Minden megismétlődik! Újra kitör a harmincéves háború meg a százéves háború. Újra máglyára vonszolják majd azokat, akik hirdetni merik, hogy a föld gömbölyű. Újra be fogják csapni a szegény Jákobot, hét esztendeig hiába dolgoztatják, aztán a csúnya, rövidlátó Leát csempészik melléje a telt keblű Ráchel helyett. Minden, de minden újra ismétlődik. És a bolygó zsidó is elkezdi föld körüli vándorlását...

- A bolygó zsidó nem fog még egyszer vándorolni! - szólalt meg hirtelen a nagy kombinátor, s vidám tekintetét végighordozta a jelenlevőkön.

- Erre talán tudna bizonyítékot szolgáltatni két napon belül? - süvítette Heinrich.

- Akár azonnal is - válaszolta Osztap szívélyesen. - Ha a társaság megengedi, azonnal elmesélem, hogy mi történt az úgynevezett bolygó zsidóval.

A társaság szívesen hozzájárult. Mindannyian nekikészülődtek, hogy meghallgassák az új útitárs elbeszélését, sőt Uhudsanszkij meg is szólalt: "Mesél? No, lám csak!"

És a nagy kombinátor elkezdte:

OSZTAP BENDER ELBESZÉLÉSE A BOLYGÓ ZSIDÓRÓL

Nem fogom hosszasan taglalni a bolygó zsidó hosszú és unalmas történetét, csak annyit említek meg, hogy ez a parlagi aggastyán idestova kétezer évig kóborolt a világban, anélkül, hogy a szállodákban bejelentette volna magát, és a polgártársait halálra untatta siránkozásaival a magas vasúti díjszabás miatt, mert emiatt kellett gyalogszerrel járnia a világot. Számtalanszor látták. Jelen volt azon a történelmi ülésen, amelyen Kolumbusznak nem sikerült elszámolnia az Amerika felfedezéséért felvett előlegről. Még mint fiatal ember látta Róma égését. Másfél évszázadot élt Indiában, ahol a jógikat elképesztette életerejével és veszekedő természetével. Egyszóval az öreg sok érdekeset mesélhetett volna, ha minden századfordulón megírja emlékiratait. De a bolygó zsidó írástudatlan maradt, s betetőzésül az emlékezőtehetsége is lyukacsos volt.

Nemrégiben még az aggastyán a csodálatos Rio de Janeiróban lakott, hűsítő italokat ivott, az óceánjáró hajókat nézegette, és fehér nadrágban sétált a pálmák alatt. A nadrágot nyolcszáz esztendővel ezelőtt vette kéz alatt Palesztinában egy lovagtól, aki éppen a Szent Sírt készült visszafoglalni. Olyan volt a nadrág, mintha vadonatúj volna. Az öreget hirtelen nyugtalanság fogta el. Oroszországba vágyott, a Dnyeper mellé. Már mindenhol járt: a Rajnánál, a Gangesznél, a Mississippinél, a Jangce-kiangnál, a Nigernél és a Volgánál. Csak épp a Dnyepernél nem volt még soha. És képzeljék el, hírtelen kedve kerekedett, hogy pillantást vessen erre a széles folyóra.

Éppen 1919-et írtak, amikor a lovaglónadrágos bolygó zsidó illegálisan átlépte a román határt. Mint apróságot megemlíthetjük, hogy a hasára kötve nyolc pár selyemharisnyát és egy üveg párizsi parfümöt vitt, amelyet egy kisinyovi hölgy bízott rá, hogy juttassa el kijevi rokonának. Ezekben a viharos időkben a testen viselt csempészárut "vándorborogatás"-nak nevezték. Kisinyovban igen gyorsan kioktatták az öreget a csempészmesterségre. Amikor a bolygó zsidó teljesítette a megbízatást, megállott a Dnyeper partjánál, és lógatta mocskos, zöld szakállát. Ekkor egy ember lépett hozzá, kék-sárga oldalsávos nadrágban, a Petljura-csapatok vállpántjával, és ráförmedt: - Zsidó?

- Zsidó! - válaszolta az öreg.

- Na, gyerünk! - intette a sávos ember. És az atamánhoz vezette.

- Zsidót fogtam - jelentette, és térdével odább lökte az aggastyánt.

- Zsidó? - kérdezte az atamán, kellemes meglepetéssel.

- Zsidó vagyok - válaszolt a vándor.

- Na, állítsátok a falhoz - mondta gyengéden a parancsnok.

- De én bolygó zsidó vagyok! - kiabálta az öreg.

Kétezer év óta türelmetlenül sóvárgott a halál után, de most hirtelen élni akarózott.

- Pofa be! Büdös zsidó! - kiabálta vidáman a vastag ajkú atamán. - Nosza, derék legények, végezzetek vele!

S a bolygó zsidó megszűnt élni. - Ez minden - fejezte be Osztap.

- Herr Heinrich, azt hiszem, ön mint az osztrák hadsereg volt tisztje ismeri az önökkel baráti viszonyban levő Petljura-csapatok szokásait - mondotta Palamidov.

Heinrich nem válaszolt, és azonnal eltávozott. Először azt hitték, hogy megsértődött, de másnap kiderült, hogy az osztrák szabadelvű sajtó képviselője a szovjet vasúti kocsiból egyenesen mister Hiram Boormanhoz ment, és negyven dollárért eladta neki a bolygó zsidó történetét. Hiram a következő állomásról megsürgönyözte lapjának Bender elbeszélését.

Az utazás negyedik napjának reggelén a vonat kelet felé fordult. A különvonat hófödte hegylánc aljában: a Himalája nyúlványai mellett suhant tova, átdübörgött a különféle mesterséges létesítményeken (hidakon, a tavaszi áradás levezetésére épített csatornákon és a többin), remegő árnyéka rávetődött a hegyi patakokra, vágtatva maga mögött hagyott egy nyárfasoros kisvárost, sokáig kígyózott a hóborított, magas hegy lábánál. A különvonat nem volt elég erős ahhoz, hogy a szorost egy szuszra legyőzze, így hát egyszer jobbról, másszor balról vágott neki a hegynek, majd visszakozott, lihegett, szuszogott, újra megfordult, poros, zöld oldalát a hegyhez dörgölte, mindenféle furfangot és fogást kipróbált, végül is kiugrott a szabadba, és jócskán megdolgoztatván a kerekeit, bátran megállt az utolsó állomásnál, ott, ahol a Keleti Fővonal kezdődött.

Egy fűzöld színű mozdony ragyogott a napfény csodálatos sugárkévéjében, az alumíniumszínű hegyek háttere előtt. A mozdonyt az állomás dolgozói ajándékozták az új vasútvonalnak.

Az ünnepségek és évfordulók alkalmával szokásos ajándékozás terén nálunk hosszú ideig igen buta módszerek divatoztak. Rendszerint macskatermetű, apró mozdonymaketteket ajándékoztak, vagy pedig távíróoszlop nagyságú vésőt. A kis tárgyak gyötrelmes naggyá alakítása és fordítva, rengeteg időt és pénzt rabolt el. A senkinek sem kellő mozdonymakettek az irodaszekrényeken porosodtak, a titáni véső pedig, amelyet két teherkocsi szállított házhoz, a jubiláló vállalat udvarán rozsdásodott.

De ez az O. V. típusú tolatómozdony, amelyen rekordidő alatt végezték el a nagyjavítást, eredeti nagyságú volt, s az is meglátszott, hogy a javításnál használt hidegvágók is normális méretűek voltak. A szép ajándékot azonnal hozzácsatolták a szerelvényhez, és az "ovecska"^[10] - ahogy a vasútnál az O. V. típusú mozdonyokat becézték -, mellén "Egyesítsd a két vonalszakaszt!" feliratú táblával gördült a fővonal déli kiindulópontja, Gornaja állomás felé.

Pontosan két esztendővel ezelőtt fektették le itt az első kékesfekete sínt; az uráli hengerműben készült. A gyár hengersorai azóta szüntelenül ontották a tüzes sínszalagokat. A fővonal egyre több és több sínt követelt. Ráadásul a pályaépítő telepek, amelyek állandóan közeledtek egymáshoz, versenyre keltek, és olyan iramban dolgoztak, hogy minden anyagszállító üzemnek szorult tőle a kapcája.

A rózsaszínű és zöld rakétákkal megvilágított Gornaja állomás esti ünnepsége oly szép volt, hogy az őslakók, ha akadtak volna, bizonyára megállapítják, hogy ilyen csodálatos estére nem emlékeznek. Szerencsére Gornajában 1928-ban nemhogy őslakók, de még ház vagy állomásépület, sőt vasút sem volt, s még a jelmondatokkal és szélben lobogó zászlókkal díszített, fákból ácsolt diadalív sem létezett, amelynek közelében a különvonat megállt.

Mialatt a petróleumlámpások fényénél a gyűlés folyt, s az egész lakosság ott tolongott a tribün előtt, Menysov fotóriporter két fényképezőgéppel, egy állvánnyal és egy kis magnéziumos készülékkel a diadalív körül keringett. A fényképész megfelelőnek találta a diadalívet, nagyszerűen festett volna a képe, de a vonat, amely az ívtől húszlépésnyire vesztegelt, túl kicsinek látszott volna. Ha pedig a vonat kerül előtérbe, akkor a diadalív zsugorodik össze a képen. Az ilyen esetekben rendszerint Mohamed megy a hegyhez, mert jól tudja, hogy a hegy egy lépést sem tesz feléje. Menysov tehát azt cselekedte, ami legegyszerűbbnek látszott. Megkérte, hogy a vonatot vezessék a diadalív alá. Mégpedig olyan könnyed hangon, mintha villamoson arra kérne valakit, hogy egy lépéssel álljon odább. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy a mozdony kéményéből sűrű fehér füst gomolyogjon. Végül felszólította a mozdonyvezetőt, hogy ablakocskájából rettenthetetlenül tekintsen a távolba, s kezével formáljon ellenzőt a szeme fölé. A vasutasok zavartan bámulták, de mivel azt hitték, hogy ennek így kell lennie, teljesítették a kérését. Csörömpölve vánszorgott a vonat a diadalívig, kéményéből pöfékelt az igényelt gőz, és a mozdonyvezető marcona képpel bámult ki az ablakon. Ekkor Menysov akkora magnéziumlángot villantott fel, hogy a föld is beleremegett, és száz kilométernyi körzetben valamennyi kutya csaholni kezdett. A felvétel után hidegen köszönetet mondott a vasúti személyzetnek, és sietve visszavonult fülkéjébe.

Késő éjszaka a különvonat már a Keleti Fővonalon szaladt; a vonat utasai nyugovóra készülődtek. Menysov fotóriporter a folyosóra lépett, s szomorúan megszólalt:

- Különös eset! Kiderült, hogy ezt az átkozott diadalívet üres kazettával fényképeztem le! Így hát az egész kárba veszett.

- Nem baj - válaszolt Lavuazjan részvéttel -, csekélység. Kérje meg a mozdonyvezetőt, s azonnal visszafordul. Alig három óra múlva ismét Gornajában leszünk, és megismételhetjük a felvételt. A két vonalszakasz egyesítését nyugodtan el lehet halasztani egy nappal.

- A fityfenét. Most már nem fényképezhetem le - válaszolt a fényképész szomorúan. - Nincs egy szem magnéziumom se, különben természetesen visszafordíttattam volna a vonatot.

Az utazás sok örömet szerzett a nagy kombinátornak. Minden óra közelebb hozta az Északi Pályaépítő Telephez, ahol Korejko tartózkodott. A különvonat utasai is tetszettek Bendernek. Vidám, fiatal emberek voltak, híjával a bürokratikus hóbortoknak, amelyek annyira jellemezték Herkules-beli barátait. A tökéletes boldogsághoz csak a pénz hiányzott. A kapott elemózsiát megette, az étkezőkocsiban pedig készpénz kellett. Mikor új barátai magukkal akarták vinni az étkezőkocsiba, eleinte étvágytalansággal mentegetőzött, de hamarosan belátta, hogy így nem mehet tovább. Egy ideig Uhudsanszkijt nézegette, őt szemelte ki magának. Az újságíró egész nap a folyosó ablakánál álldogált, a távírópóznákat meg a huzalokról felrebbenő madarakat bámulta. Közben könnyed, gúnyos mosoly játszadozott ajkán. Kissé oldalt hajtotta fejét, és odasuttogta a madárkáknak: "Lebegtek? No, lám csak!" Osztap annyira érdeklődött iránta, hogy elolvasta Uhudsanszkij cikkét a boltbizottság munkájának megjavításáról. Bender ezután még egyszer végignézte tetőtől talpig a különc hírlapírót, komiszul elmosolyodott, és a lesipuskások izgalmával fülkéjébe zárkózott.

Csak három órával később jelent meg újra, táblázatszerűen beosztott, nagy papírlappal a kezében.

- Írogat? - kérdezte Uhudsanszkij ernyedten.

- Kizárólag az ön számára készült - felelte a nagy kombinátor. - Mint látom, önt állandóan az alkotás gyötrelmei kínozzák. Írni pedig nehéz dolog. Ezt én mint régi vezércikkíró és tollforgató kollégája tanúsíthatom. De most egy olyan trükköt eszeltem ki, amelynek segítségével nem kell kivárnia, amíg az ihlet verejtékhulláma a hátára veszi. Íme, tessék parancsolni.

Ezzel Osztap átnyújtotta Uhudsanszkijnak az ív papírt, amelyen ez állott:

1. Csatakiáltás		10. Moloch
2. Dolgozók		11. Bérenc
3. Hajnal		12. Perspektíva
4. Élet		13. Ellenség
5. Világítótorony		14. Láncszem
6. Hibák		15. Lendület
7. Hiányosságok		16. Paripa
8. Zászló (Lobogó)		17. Szív
9. Baal		18. Múlt
	19. Fáklya

1. Imperialista		4. Ipari
2. Kapitalista		5. Töretlen
3. Történelmi		6. Acélos
	7. Elsöprő

1. Lángolni		6. Betetőzni
2. Elsöpörni		7. Dalolni
3. Virulni		8. Rágalmazni
4. Felkavarni		9. Csikorgatni (Vicsorgatni)
5. Lobogni (Lengeni)		10. Fenyegetni
	11. Csaholni

Művészi jelzők:

1. Dühödt

2. Acsarkodó

1. Huszonnegyedik		3. Csak rajta!
2. Hadd!		4. Előre

Megjegyzés: A "hogy", "amely", "ha" szavak elé vessző kerül, gondolatjelek, felkiáltójelek és idézőjelek minél sűrűbben alkalmazandók.

B) Keleti változat

- És mindezért csak huszonöt tugrikot kérek, huszonöt mongol rubelt - mondta a korgó gyomrú nagy kombinátor türelmetlenül.

- Nincs mongol rubelem - felelt a szakszervezeti napilap munkatársa, de az "Ünnepi szókészlet"-et nem eresztette ki a kezéből. Osztap hajlandó volt az összeget közönséges rubelben is átvenni, majd meghívta Gargantuát, akit már "kedves komájának és jótevőjének" nevezett, és együtt átmentek az étkezőkocsiba. Egy csillogó ólomkristály palackban jeges vodkát szolgáltak fel, hozzá salátát és patkó nagyságú, súlyos sültet. A vodka után, amely kissé a fejébe szállt, a nagy kombinátor bizalmasan közölte kedves komájával és jótevőjével, hogy az Északi Pályaépítő Telepen remélhetőleg rábukkan arra az illetőre, aki kisebb összeggel adósa. Akkor majd nagy lakomát rendez az itt levő laptudósítók tiszteletére. Gargantua erre kivágott egy hosszú meggyőző beszédet, amelynek - szokás szerint - egy szavát sem lehetett megérteni. Osztap magához intette az étkezőkocsi vezetőjét, megkérdezte, tart-e pezsgőt, és hány üveg van raktáron, továbbá milyen egyéb csemegével szolgálhat, és milyen mennyiségben; meg is mondta, hogy ezekre az adatokra azért kíváncsi, mert két nap múlva banketten óhajtja megvendégelni tollforgató kollégáit. A büfés biztosította, hogy megtesz minden tőle telhetőt...

- A vendégszeretet törvényeinek megfelelően... - tette hozzá kissé homályosan.

Mennél közelebb jutottak a két vonalszakasz találkozásának helyéhez, annál több nomád mutatkozott. A dombokról ereszkedtek le a vonathoz; sapkájuk kínai pagodára emlékeztetett. A különvonat dübörögve futott a sziklahasadékokban, átszaladt egy új hárompilléres hídon, amelynek utolsó vasgerendáit csak előző nap szerelték fel, és nekilátott a híres Kristály-szoros legyőzéséhez. Ezt a szorost a vasútvonal építői tették híressé: az összes robbantó- és építőmunkálatokat a tervben előirányzott nyolc hónap helyett három hónap alatt fejezték be.

A vonaton lassacskán bensőséges légkör alakult ki. A külföldiek, akik Moszkvát kemény, valósággal patikaporcelánból készült gallérban, súlyos selyemnyakkendővel és posztóöltönyben hagyták el, kezdtek kissé lazítani öltözékükön. A hőség mindent legyőzött. Elsőnek egy amerikai változtatott a szokványos ruházaton. Szégyenlős mosollyal különös öltözékben lépett ki fülkéjéből. Vastag, sárga cipőt viselt, sárga harisnyát és térdnadrágot, szarukeretes szemüveget és keresztöltéssel díszített orosz inget, amilyent az aratómunkások hordanak. Mennél melegebb lett, annál kevesebb külföldi maradt hű az európai ruházkodás eszméjéhez. Az orosz ingek, nyitott ingek, kimonók, különc szabású ingek, Tolsztoj-zubbonyok, odesszai szandálok és papucsok teljesen megváltoztatták a kapitalista világ sajtójának munkatársait. Most meglepően hasonlítottak a koros szovjethivatalnokokra, és a szemlélőt kínzó vágy fogta el, hogy alávesse őket is a tisztogatási eljárásnak, kifaggassa, mivel foglalkoztak 1917 előtt, hogy nem bürokraták-e, és hogy minden rendben van-e a származásukkal.

A virágfüzérrel és zászlókkal díszített buzgó kis tolatómozdony késő éjjel vontatta be a különvonatot Gremjascsij Kljucs állomásra, a két vonalszakasz egyesítésének helyére. A filmoperatőrök római fáklyákat gyújtottak. Éles, fehér fényükben ott állt az építkezés vezetője, és izgatottan szembenézett a vonattal. A kocsik nem voltak kivilágítva. Mindenki aludt. Csak a kormány szalonkocsijában ragyogtak a fényesen kivilágított, négyszögletes ablakok. A kocsi ajtaja hirtelen kinyílt, és a kormány egyik tagja leugrott a földre.

A fővonal igazgatója egy lépést tett előre, sapkája ellenzőjéhez emelte kezét, és megtette jelentését, amelyet már várt az egész ország. A Keleti Fővonal, amely közvetlen összeköttetést teremt Szibéria és Közép-Ázsia között, egy évvel a kitűzött határidő előtt elkészült.

A formalitások befejezése, a jelentés elhangzása és meghallgatása után a már nem fiatal és távolról sem érzelgős két férfi összecsókolózott.

A tudósítók - a szovjetek és a külföldiek egyaránt - aludtak. Aludt Lavuazjan, aki türelmetlenül küldte sürgönyjelentéseit a mozdony kéményéből áradó füstről, aludt a kanadai lány, aki lóhalálában sietett ide az óceánon túlról. Mindenki aludt. Csak Palamidov rohangászott a vadonatúj pályatöltésen, és kereste a postahivatalt. Kiszámította, ha tüstént felad egy sürgős táviratot, még megjelenhet a reggeli lapban. A fekete pusztaságban meg is találta a posta hevenyészett bódéját.

"Csillagfénynél megtörtént a jelentéstétel a vasútvonal befejezéséről stop - írta, miközben átkokat szórt ceruzájára - szemtanúja voltam a fővonal igazgatója és a kormány tagja történelmi csókváltásának Palamidov."

A szerkesztőség csak a sürgöny első részét közölte, a csókot elsikkasztották. A szerkesztő úgy vélte, hogy a kormány tagjához nem illik a csókolózás.

A dombos pusztaságban a nap 5 óra 02 perc 46 másodperckor kelt. Osztap egy perccel előbb. Menysov fotóriporter már magára aggatta a táskákat és szíjakat. Sapkáját ellenzővel hátrafelé tette fel, hogy ne akadályozza, ha a keresőbe néz. A fényképész előtt zsúfolt nap állt. Osztap is nagy napot remélt, és kiugrott a kocsiból, anélkül, hogy megmosakodott volna. A sárga mappát ott szorongatta hóna alatt.

A Moszkvából, Szibériából és Közép-Ázsiából érkezett vendégek vonatjai hosszú utakat és utcákat alkottak. A szerelvények minden oldalról a tribün felé húzódtak, a mozdonyok pöfékeltek, és fehér gőz lebegte körül a hosszú vászonplakátot: "A fővonal az ötéves terv első gyermeke."

Még mindenki aludt; hűvös szél lengette a zászlókat az üres tribünön, amikor Osztap észrevette, hogy a dombvonulatokkal átszelt tiszta láthatárt hirtelen robbanásszerűen emelkedő porfelhők homályosítják el. A dombok mögül minden oldalról hegyes süvegek bukkantak fel. Bozontos lovacskáit buzdítva, ezernyi lovas száguldott fanyeregben egy nyíl alakú oszlop felé, amely pontosan azon a helyen állt, amelyet két évvel azelőtt a két vonalszakasz egyesítésének színhelyéül jelöltek ki.

Nomád települések lakói jöttek lóháton, teljes létszámban. Családapák, majd az asszonyok, férfi módra ülve meg a lovat, a gyermekek hármasával ügettek saját lovacskáikon; a gonosz anyósok sarkukkal szügyön rugdalva serkentették hűséges gebéjüket. Lovascsoportok keringtek a porban, vörös zászlókat tartva száguldoztak végig a mezőn, felálltak a kengyelben, oldalt fordultak, és kíváncsian bámulták a csodákat. Csoda volt rengeteg: vonatok, sínek meg tagbaszakadt filmoperatőrök, az étkezőcsarnok, melynek ráccsal körülvett pavilonja szinte varázsütésre emelkedett ki a kopár helyen, csodaszámba mentek a hangszórók is, amelyek friss hangja ütemes "egy-kettő-négy-öt-hat"-tal jelezte, hogy a készülék hibátlanul működik. A két pályaépítő telep: két, kerekeken gördülő vasútépítő vállalat, anyagraktárakkal, étkezőkkel, irodákkal, munkásszállással és gőzfürdővel ott állott szemben egymással a tribün előtt. Már csak húszméternyi talpfa feküdt közöttük, amelyeket még nem kötött össze sín. Ezen a helyen kellett lerakni az utolsó vágányt, beverni az utolsó sínszöget. A déli vonat elején plakát függött: "Rajta, Észak!" Az északi vonat elején pedig ennek a párja: "Rajta, Dél!"

A két telep munkásai egy csomóba keveredtek. Most látták egymást először, noha tudtak egymásról, és az építkezés kezdete óta gondoltak egymásra, amikor még másfél ezer kilométer sivatag, szikla, tó és folyó választotta el őket. A munkaverseny egy évvel meggyorsította a találkozást. Az utolsó hónapban futólépésben rakták le a síneket. Észak is, Dél is igyekezett megelőzni a másikat, hogy elsőnek érkezzen Gremjascsij Kljucsba. Észak győzött. Most a két pályaépítő telep vezetője, az egyik grafitszürke Tolsztoj-zubbonyban, a másik fehér orosz ingben békésen beszélgetett a faoszlop előtt, bár az Észak vezetőjének arcán időnként akarata ellenére viperamosoly suhant át; sietve hessegette arcáról, dicsérte a délieket, de a mosoly már megint emelgette napfényben megfakult bajuszát.

Osztap az Északi pályaépítő telep kocsijaihoz szaladt, de azok üresen álltak. Lakói a tribünhöz mentek, amely előtt már ott ültek a muzsikusok. A hangszerek forró fémszopókája égette ajkukat, de azért eljátszottak egy nyitányt.

A szovjet hírlapírók a tribün bal szárnyát foglalták el. Lavuazjan lehajolt, és kérte Menysovot, hogy fényképezze le hivatása teljesítése közben. Menysovnak azonban más gondja volt. A fővonal élmunkásairól készített csoportos és egyéni felvételeket, a pályamunkásoknak kalapácsot kellett lóbálniuk, a kubikusok pedig lapátjukra nehezedtek. A tribün jobb szárnyán ültek a külföldiek. A tribün bejáratánál vöröskatonák ellenőrizték a meghívókat. Osztapnak nem volt meghívója. A különvonat parancsnoka lista alapján adta ki a jegyeket, és ezen a listán a Csernomorszki Újság tudósítójának, Osztap Bendernek a neve nem szerepelt. Gargantua hiába hívogatta a tribünre a nagy kombinátort, hiába kiáltotta: "Ugye igaz? Hát nincs igazam?", Osztap tagadóan ingatta fejét, pillantása a tribünt járt, amelyen a hősök és a vendégek egymás mellett szorongtak.

Az első sorban nyugodt lélekkel ült az Északi pályaépítő telep bérelszámolója, Alekszandr Korejko. Háromszögletű újságpapírcsákóval óvta fejét a nap ellen. Fél fülét kissé szabadon hagyta, hogy jobban hallja majd az első szónokot, aki éppen a mikrofon felé tülekedett.

- Alekszandr Ivanovics! - kiáltott Osztap, két kezét szócsővé formálva.

Korejko odanézett és felugrott. A muzsikusok rázendítettek az Internacionáléra, de a dúsgazdag bérelszámoló a zenét figyelmetlenül hallgatta végig. A nagy kombinátor sunyi alakja végigsuhant az utolsó sínek részére szabadon hagyott pályatesten, és ez a látvány egy szempillantás alatt megfosztotta lelki nyugalmától. Elnézett a tömeg felett, és azon töprengett, merre meneküljön. De körös-körül sivár pusztaság terült el.

Tizenötezer lovas ténfergett a közelben, vagy tízszer is átgázoltak a hideg folyócskán, és csak az ünnepi gyűlés kezdetekor sorakoztak fel lovasrendben a tribün mögött. A félszegebbek meg a büszkébbek egész nap ott ücsörögtek a dombtetőkön, és sehogy sem szánták rá magukat, hogy közelebb lovagoljanak a zsibongó, zúgó gyülekezethez.

A fővonal építői zajosan, vidáman, ujjongó kiáltásokkal és zeneszóval ünnepelték diadalukat; a kedvenceket és hősöket megbecsülésük jeléül a levegőbe dobálták. Csörömpölve repültek a sínek a pályatestre. Egy perc alatt helyükre rakták, és a pályaépítő munkások, akik annyi millió sínszöget vertek be, az utolsó ütések jogát átengedték vezetőiknek.

- A vendégszeretet törvényeinek szellemében - mondta az étkezőkocsi vezetője; a szakácsokkal együtt a kocsi tetejére telepedett le.

Egy Vörös Zászló-rendjeles mérnök tarkójára tolta széles puhakalapját, megragadott egy hosszú szárú kalapácsot, és siránkozó ábrázattal nekihuzakodva, egyenesen a földre suhintott vele. Ezt a műveletét a munkások barátságos kacaja követte, hisz az utóbbiak közt akadt olyan vasgyúró is, aki a sínszöget egyetlen ütéssel verte a talpfába. De a földre csapódó ütések tompa hangjába hamarosan némi csengés is vegyült, ami bizonyította, hogy a kalapács olykor a sínszöggel is érintkezésbe került. A kerületi pártbizottság titkára, a kormány tagjai, az északi meg a déli vonalszakasz vezetői és a vendégek valamennyien kalapácsot lóbáltak. Az utolsó sínszöget - rövid félóra leforgása alatt - az építkezés vezetője saját kezűleg verte be a talpfába.

Megkezdődtek a beszédek. Mindegyiket kétszer mondták el: kazah és orosz nyelven.

- Elvtársak - kezdte lassan egy sínszögverő élmunkás, és azon erőlködött, nehogy folytonosan a Vörös Zászló-rendjelet nézegesse, amelyet éppen az előbb tűztek az ingére. - Elvtársak, amit tettünk, megtettük, erről nincs sok beszélnivaló. De a pályamunkások egész kollektívája nevében azzal a kéréssel fordulok a kormányhoz, hogy haladéktalanul irányítsanak bennünket egy újabb vasútépítkezésre. Jól összeszoktunk a munkában, és az utolsó hónapokban naponta öt kilométer sínt raktunk le. Vállaljuk, hogy ezt a normát továbbra is tartjuk, sőt fokozzuk. Éljen a világforradalom! Még azt akarom hozzátenni, elvtársak, hogy a talpfák között sok volt a selejt, sokat el kellett dobni. A talpfagyártást megfelelő szintre kell emelni.

A tudósítók már nem panaszkodhattak, hogy kevés az esemény. Jegyezték a beszédeket, derékon kapták a mérnököket, és felvilágosításokat követeltek, pontos számadatokkal. A nap egyre forróbb, porosabb és mozgalmasabb lett. A pusztaság kellős közepén összeverődött nagygyűlés füstölni kezdett, mint a máglya. Lavuazjan, alighogy összeszedett egy tucatnyi sort, szaladt a távíróhivatalba, sürgős táviratot adott fel, azután újrakezdte a jegyzetelést. Uhudsanszkij nem jegyzett semmit, nem küldött sürgönyöket sem. Ott volt a zsebében az "Ünnepi szókészlet", amely lehetővé tette, hogy öt perc alatt ázsiai ékítményekkel díszített remek cikket állítson össze. Uhudsanszkij jövője biztosítva volt. Ezért gunyoros hangján a szokottnál is fennhéjázóbban így szólt tollforgató kollégáihoz:

- Igyekeznek? No, lám csak!

A szovjet hírlapírók páholyában váratlanul felbukkant a Moszkvában lemaradt Lev Rubaskin és Jan Szkamejkin. Repülőgép repítette ide őket, amely hajnalban érkezett a két vonalszakasz egyesítésére. Az ikertudósítók Gremjascsij Kljucs előtt tíz kilométerrel értek földet egy távoli domb mögött fekvő természetes repülőtéren, és csak most érkeztek ide gyalogszerrel. Lev Rubaskin és Jan Szkamejkin jóformán köszönésre sem méltatták a többieket, azonnal jegyzetfüzetet húztak elő zsebükből, és nekiláttak, hogy gyorsan behozzák az elvesztett időt.

A külföldiek fényképezőgépei megszakítás nélkül kattogtak. A szónoklatoktól és a nap hevétől kiszáradtak a torkok.

Az egybegyűltek egyre gyakrabban pislogtak a hűs folyócska felé, az étkezőcsarnokra, ahol a védőtetők csíkos árnyéka a zöld ásványvizes üvegekkel telerakott rendkívül hosszú bankettasztalokra vetődött. Az étkező mellett kioszkokat állítottak fel, ahová a gyűlés résztvevői le-leszaladtak egy korty italra. Korejkót nagyon kínozta a szomjúság, de meg se mozdult gyerekes papírcsákója alatt. A nagy kombinátor távolról ugratta, feje fölött magasra emelt egy üveg limonádét, majd a cipőfűzővel átkötött sárga mappát mutogatta.

Most egy kis úttörőlánykát állítottak a szónoki emelvényre, a vizesüveg és a mikrofon közé.

- Na, kislányom - mondta az építkezés vezetője vidáman -, mondd el nekünk, mi a véleményed a Keleti Fővonalról?

Nem lett volna meglepő, ha a kislány hirtelen dobbant egyet, és rákezdi: "Elvtársak! Engedjék meg, hogy összegezzem azokat a vívmányokat, amelyek..." és a többi, mert hisz nálunk akadnak oly példás gyerekek, akik verejtékes buzgalommal kétórás beszédeket tartanak. De a Gremjascsij Kljucs kis úttörőlánykája apró kezével rögtön szarván ragadta a bikát, és mulatságos hangocskáján felkiáltott:

- Éljen az ötéves terv!

Palamidov egy külföldi közgazdász-professzorhoz lépett, és nyilatkozatot kért tőle.

- El vagyok ragadtatva! - mondta a professzor. - Mindazok az építkezések, amelyeket a Szovjetunióban láttam, grandiózusak. Nem kételkedem abban, hogy az ötéves tervet teljesítik. Írni is fogok erről.

S valóban, fél évvel később kiadott egy könyvet, melynek első kétszáz oldalán bebizonyította, hogy az ötéves tervet a kitűzött határidőre teljesítik, s hogy a Szovjetunió egyike lesz a legtekintélyesebb ipari nagyhatalmaknak. De a kétszázadik oldalon a professzor kijelentette, hogy éppen ezért a szovjet államot a legsürgősebben meg kell semmisíteni, különben elkerülhetetlenül és természetszerűleg a kapitalista társadalom pusztulását idézi elő. A professzor ügyesebbnek bizonyult a fecsegő Heinrichnél.

A domb mögött fehér repülőgép bukkant fel. A kazahok szétrebbentek. A repülőgép nagy árnya a tribünre vetődött, elfordult, majd tovább siklott a sivatag felé. Kiáltozva, ostorukat lóbálva kergették a kazahok az árnyékot. A felriasztott filmoperatőrök eszeveszetten forgatták felvevőgépüket. Még nagyobb kavarodás, még nagyobb por gomolygott. A gyűlés véget ért.

- Tudjátok mit, elvtársak - mondta Palamidov, mialatt tollforgató kollégáival az étkezőcsarnok felé sietett -, egyezzünk meg, hogy nem írunk elcsépelt dolgokat.

- Ami elcsépelt, az visszataszító! - támogatta Lavuazjan. - Émelyítő! - S az ebédlőasztal felé igyekvő tudósítók egyhangúlag elhatározták, hogy nem írnak az Uzun-Kulakról, ami Hosszú Fület jelent, és ami tudvalevőleg a sztyeppen húzódó távíró neve. Erről mindenki írt, aki csak Keleten járt. Ez már a könyökén jön ki az olvasónak. Nem írnak tárcát az "Isszik-Kul tó legendája" címmel sem. Elég volt már a keleti ízléstelenségekből!

A néptelen tribünön, cigarettacsutkák, széttépett jegyzetek és a sivatagból ideszálló homok halmocskái között Korejko üldögélt magában. Sehogy sem szánta rá magát, hogy lemenjen.

- Jöjjön már le, Alekszandr Ivanovics! - kiáltotta Osztap. - Sajnálja meg önmagát! Parancsol egy korty hideg ásványvizet? Nos? Nem? Akkor legalább sajnáljon meg engem! Enni akarok! Úgysem megyek el innen! Vagy talán azt óhajtja, hogy elénekeljem önnek Schubert szerenádját: "Könnyed léptekkel jöjj, barátom, jöjj..." Ezt is megtehetem!

De ezt már nem várta be Korejko. Szerenád nélkül is tisztán látta, hogy a pénzt oda kell adnia. Görnyedten, minden lépcsőfokon meg-megállva elindult lefelé.

- Háromszögű csákó van magán? - gúnyolódott Osztap. - De hol van a szürke útikabát? El sem hiszi, mennyire hiányzott nekem. Nos, üdvözlöm, üdvözlöm önt. Óhajtja, hogy összecsókolózzunk? Vagy menjünk egyenesen az éléstárba, a hegyi király barlangjába, ahol ön a tugrikjait őrzi?

- Előbb ebédeljünk! - mondta Korejko. Nyelve egészen kiszáradt a szomjúságtól, és úgy kapart, mint egy ráspoly.

- Megebédelhetünk. De ezúttal semmi csíny! Különben sincs semmi esélye. A legényeim a dombok mögött lesben állnak - hazudta Osztap mindenesetre.

De amint a legényeire gondolt, elszontyolodott.

Az ebédet euráziai módra szolgálták fel az építők és a vendégek részére. A kazahok szőnyegeken foglaltak helyet maguk alá húzott lábbal, ahogy ezt keleten mindenki, nyugaton meg csak a szabók teszik. A kazahok fehér csészéből piláfot ettek, és limonádét ittak rá.

Az európaiak asztalokhoz ültek.

A fővonal építőinek sok nehézség, gond és izgalom jutott osztályrészül a két év munkája alatt. De nem csekély gondot okozott nekik a díszebéd rendezése sem, itt a pusztaság szívében. Sokáig vitatták az étrendet, mind az ázsiait, mind az európait. Hosszas vitát váltott ki a szeszes italok kérdése. Néhány napon át az építkezés igazgatóságának épülete olyan volt, mint az Egyesült Államok elnökválasztás előtt. A szesztilalom hívei és ellenségei párviadalra keltek. Végül a pártszervezet mondta ki az utolsó szót: a szeszes italok ellen szavazott. Ekkor egy újabb körülmény merült fel. Mi legyen a külföldiekkel, a moszkvaiakkal meg a diplomatákkal? Hogyan lássák el őket illően? Hiszen ezek odahaza, Londonban meg New Yorkban, dúskálnak az ínyenc élvezetekben. Erre aztán Taskentből meghívták a régi szakembert, Ivan Oszipovicsot, aki annak idején Moszkvában, a híres Martjanics szállóban volt maître d'hôtel, s most a taskenti baromfipiacon levő IV. osztályú étterem vezetőjeként töltötte élete alkonyát.

- Hát csak vigyázzon, Ivan Oszipovics - mondták neki az igazgatóságon -, nehogy hiba legyen. Külföldiek lesznek ott, minden legyen szép, ünnepélyes.

- Hej, nem is képzelik - motyogta az öreg könnyes szemmel -, hogy milyen uraknak adtam én már enni! Én szolgáltam fel a württembergi hercegnek! Ne is fizessenek nekem semmit. Hogy én öreg napjaimra ne tudnék egy ebédet összehozni? Megetetem én őket, aztán meg is halhatok!

Ivan Oszipovics szörnyen izgatott volt. Amikor meghallotta, hogy az alkoholt végleg száműzték, majdnem belebetegedett, de hogy Európát ebéd nélkül hagyja, arra mégsem vitte rá a lélek. A költségvetését erősen megnyirbálták, mire az öreg csak ennyit mormogott: "Megetetem én őket, aztán meg is halhatok", és saját megtakarított pénzéből hozzátett hatvan rubelt.

Az ünnepség napján Ivan Oszipovics naftalinszagú frakkban jelent meg. A gyűlés alatt idegeskedett, felnézett a napra, és ordítozott a nomádokkal, akik csak úgy kíváncsiságból megpróbáltak belovagolni az étkezőcsarnokba. Az aggastyán asztalkendővel hadonászott feléjük:

- Kotródj innen, Mamaj, hát nem látod, mi történik itt? Ó, Istenem, a sauce piquante már túl soká áll, és a consommé még most sincs készen!

Az előételek már az asztalon voltak. A felszolgálás rendkívül tetszetős volt és nagyon szakszerű. A keményített asztalkendők csúcsosan meredeztek, üvegtányérkákon jégben feküdtek a vajgömböcskék, a heringek hagymakarikát vagy olajbogyót tartottak szájukban; virágok is voltak, sőt még a közönséges barna kenyér is igen mutatósan festett.

A vendégek végre asztalhoz ültek. Mind porosak, a hőségtől vörösek és rettentő éhesek voltak. Egyikük sem hasonlított a württembergi herceghez. Ivan Oszipovics egyszerre csak úgy érezte, hogy szerencsétlenség közeleg.

- Elnézést kell kérnem a tisztelt vendégektől - kezdte behízelgően -, alig rövid öt perc, és kezdődhet az ebéd! Még csak egy kérésem van: az étkezés kezdetéig ne nyúljanak semmihez, hadd maradjon minden úgy, ahogy van.

Könnyed, nagyvilági tánclépésben futott ki egy pillanatra a konyhába, de mikor visszajött a tállal, amin az ünnepi halat hozta, iszonyú jelenet tárult szeme elé: az asztalt kifosztották. Ez oly kevéssé illett a táplálkozás Ivan Oszipovics által kidolgozott szertartásához, hogy megdermedve megállt. A teniszderekú angol hidegvérrel majszolta a vajas kenyeret, Heinrich pedig az asztal fölé hajolva az olajbogyót piszkálta ki egy hering szájából. Már minden szanaszéjjel hevert az asztalon. A vendégek csillapították első éhségüket, és most vidáman kicserélték benyomásaikat.

- Hát ez micsoda? - kérdezte az aggastyán, elhaló hangon. - Hol a leves, atyuska? - kiáltotta Heinrich tele szájjal.

Ivan Oszipovics nem felelt. Csak legyintett az asztalkendővel, és elvonult. A munka hátralevő részét átengedte beosztottjainak. Mikor a két kombinátor az asztalhoz verekedte magát, éppen az első asztali szónoklatot tartotta egy banánorrú, kövér fickó. Osztap hüledezve ismerte fel Talmudovszkij mérnököt.

- Igen! Hősök vagyunk! - kiáltott Talmudovszkij, magasra emelve az ásványvizes poharat. - Üdv nekünk, a fővonal építőinek! De tán vizsgáljuk meg a munkafeltételeinket, polgártársak! Példának hozom fel a fizetéseket. Nem vitatom, a fővonalon jobb a fizetés, mint egyebütt, viszont hiányzik a kultúra és a kényelem! Sivatag! Nincs színház! Nincs angol vécé! Nem, én nem tudok így dolgozni.

- Hát ez kicsoda? - kérdezgették egymást az építkezés dolgozói. - Maga ismeri?

Időközben Talmudovszkij előhúzta bőröndjeit az asztal alól.

- Fütyülök a szerződésre! - kiáltotta, miközben a kijárat felé haladt. - Micsoda? Még hogy adjam vissza az útiköltséget meg az előleget? Csak bírói úton! Csak bírói úton!

S mikor bőröndjeivel meglökte asztaltársait, dühében "pardon" helyett is így kiabált: "Csak bírói úton!"

Késő éjjel tovarobogott egy motoros járgányon, csatlakozott a pályamunkásokhoz, akik szolgálati ügyben a fővonal déli végállomására utaztak. Talmudovszkij lovaglóülésben ült bőröndjein, és a pályamesternek azt magyarázta, hogy becsületes szakember miért nem dolgozhat egy ilyen isten háta mögötti helyen. Velük együtt utazott a maître d'hôtel, Ivan Oszipovics. Bánatában még ahhoz sem volt kedve, hogy frakkját levesse. Jócskán be volt rúgva.

- Barbárok! - kiáltotta, kidugva fejét a borotvaélességű szélbe, és öklét fenyegetően rázta Gremjascsij Kljucs felé. - Tönkretették az egész asztalterítéket, disznók! Én Anton Pavlovicsnak és a württembergi hercegnek szolgáltam fel! Most hazamegyek és meghalok! Majd eszükbe jut még Ivan Oszipovics! Szervezzen nekünk nyolcvannégy személyes bankettet, a disznóknak! De akkor már nem leszek, nem lesz többé Ivan Oszipovics Trikartov. Meghalt. Egy jobb világba távozott, ahol nincs betegség, nincs gyász, nincs sóhaj, csak az örökkévaló élet... Bé-ke ham-va-im-ra!

S míg az öreg elsiratta önmagát, frakkja szárnya zászlóként lobogott a szélben.

Osztap nem engedte, hogy Korejko végigegye a befőttet, felállította és elcipelte, hogy számoljon el. A két kombinátor egy kis hágcsón felkapaszkodott a teherkocsiba, amelyben az Északi Pályaépítő Telep irodája volt. A bérelszámoló összecsukható vászon tábori ágya állt benne. Bezárkóztak.

Ebéd után a különvonat utasai megpihentek, hogy erőt gyűjtsenek az esti szórakozáshoz. Gargantua, a tárcaíró, megengedhetetlen tevékenység közben kapta rajta az ikerlaptudósítókat. Lev Rubaskin és Jan Szkamejkin egy-egy ív papírt vitt a távíróhivatalba. Az egyiken rövid közlemény állt:

"Sürgős Moszkva sztyepp távíró gondolatjel Uzun Kulak idézőjel Hosszú Fül szétvitte a hírt a nomád településeknek vessző a főútvonal egyesüléséről Rubaskin."

A másik lap tele volt írva. Ez állt rajta:

AZ ISSZIK-KUL TÓ LEGENDÁJA

Az öreg kara-kolpaktól, Uhum-Buhejevtől hallottam ezt a legendát, amelyet évszázadok patinás lehelete lebeg körül. Kétszázezernégyszáznyolcvanötször kelt fel a hold azóta, hogy a fiatal Szumbrun, a kán gyönyörű felesége, aki gyors lábú volt, mint a dzsejran (vad hegyi zerge), forrón beleszeretett az ifjú nukerba (vitézbe), Aj-Bulakba. Nagy volt az öreg kán bánata, mikor megtudta hőn szeretett hitvese hűtlenségét. Az aggastyán tizenkét hónapon át imákat rebegett, aztán könnyes szemmel egy hordóba zárta feleségét, rákötött egy hét dzsaszaszim súlyú (kb. tizennyolc kg) aranytömböt, és a becses terhet egy tengerszembe dobta. Akkor kapta a tó az Isszik-Kul nevet, ami annyit jelent: "Az asszony ingatag..."

Jan Szkamejkin-Szarmatszkij (Dugattyú)

- Ugye igaz? - kérdezte Gargantua az ikrektől elragadott papírlapokat lobogtatva. - Hát nincs igazam?

- Bizony, ez felháborító! - felelt Palamidov. - Mindazok után, amiben megegyeztünk, hogyan merészelték megírni a legendát! Maguk szerint Isszik-Kul azt jelenti: "Az asszony ingatag"? Ó, szó sincs róla. Alighanem az az ál kara-kolpak, Uhum-Buhejev hazudott nekik. Azt hiszem, inkább azt jelenti: "Az ifjú szépasszonyokat ne dobjátok a tóba, tegyétek ezt inkább azokkal a hiszékeny újságírókkal, akik nem tudnak ellenállni az egzotikum ártalmas hatásának."

A gyermekkabátos író elvörösödött. Jegyzőkönyvében már ott szerepeltek az Uzun-Kulak szavak és két keleti ékítményekkel csillogó illatos legenda.

- Szerintem - mondta - nincs ebben semmi rossz. Ha egyszer Uzun-Kulak létezik, valakinek csak írni kell róla.

- De hiszen már ezerszer írtak róla! - szólt oda Lavuazjan.

- Uzun-Kulak létezik - sóhajtott az író -, s ezzel számolni kell.

Az átmelegedett, sötét teherkocsiban fülledt és áporodott volt a levegő, mint egy ócska cipőben. Bőr- és lábszag terjengett. Korejko meggyújtott egy kalauzlámpát, és az ágy alá mászott. Bender egy üres makarónisládán ült, és elmélázva nézegette a milliomost. Mindkét kombinátort kimerítette a harc, és most szinte kincstári nyugalommal néztek szembe az eseménnyel, amelytől Korejko annyira rettegett, s amelyet Bender egy egész életen át várt. Az egész jelenet szinte úgy festett, mintha az esemény egy szövetkezeti boltban játszódnék le, ahol a vevő holmi fejfedőt kér, mire az eladó unottan a pultra dob egy terméskőszínű, bolyhos sapkát. Mindegy neki, megveszi-e a vevő a sapkát, vagy sem. A vevő sem túlságosan izgatott. Csupán lelkiismerete megnyugtatására megkérdezi: "Nincs véletlenül másfajta raktáron?" Mire rendszerint ez a válasz: "Vegye meg csak ezt, különben ilyet sem talál!" És roppant közönyösen néznek egymásra. Korejko hosszasan bíbelődött az ágy alatt, ahol alighanem egy bőrönd fedelét nyitotta ki, és vaktában tapogatózott.

- Hé, hallja csak; ott a szuszékban! - kiáltott fáradtan Bender. - Még szerencse, hogy maga nem dohányos! Valóságon kín lehet cigarettát kérni egy ilyen zsugoritól, mint maga. Soha senkinek sem nyújtaná oda a cigarettatárcáját, attól félve, hogy egy helyett több szivarkát vesznek ki, így inkább hosszasan kotorászna a zsebében, ott üggyel-bajjal kinyitná a dobozt, és kihúzna belőle egy szánalmas, megnyomorított cigarettát. Rossz ember maga! Nos, mi lenne, ha előhúzná azt a bőröndöt?

- Még mit nem - dünnyögte lihegve Korejko az ágy alatt.

Nem volt ínyére a zsugori dohányossal való összehasonlítás. Éppen akkor szedegette elő a meglehetősen vastag kötegeket a bőröndből. A nikkelezett zár nyelve végigkarcolta könyökig meztelen karját. Hogy kényelmesebben mozoghasson, hanyatt feküdt, és úgy dolgozott, mint a vájár a fejtésben. A szalmazsákból pelyva meg egyéb szalmahulladék, gabonaszálka és por hullott a milliomos szemébe.

"Rettentő! - gondolta Alekszandr Ivanovics. - Rettentő és szörnyű! Hátha most hirtelen megfojt, és elviszi az egész pénzt! Mi sem könnyebb ennél. Darabokra vág, szépen becsomagol, és teheráruként felad különböző városokba. A fejemet pedig besavanyítja egy káposztáshordóba."

Korejkót megcsapta a sír nyirkos lehelete. Félelmében kipislantott az ágy alól. Bender szundikált a ládán, és fejét a vasúti lámpásnak támasztotta.

"Talán én... őt... teheráruként? - cikázott át Alekszandr Ivanovics agyán, mialatt rémüldözve tovább húzogatta ki a bankjegykötegeket. - Különböző városokba? Szigorúan bizalmas!"

Ismét kikandikált. A nagy kombinátor éppen nyújtózkodott egyet, s akkorát ásított, mint egy bulldog. Majd fogta a kalauzlámpát, meglóbálta és felkiáltott:

- Sepetovka állomás! Kiszállás, polgártárs! Megérkezett! Apropó! El is felejtettem megkérdezni, nincs-e szándékában átvágni a torkomat. Tudja meg, hogy az ilyesmitől idegenkedem. Különben is egyszer már meggyilkoltak. Akadt egy jó családból való oktondi öregember, hajdani nemesi elöljáró, kisebb anyakönyvvezető, bizonyos Kisza Vorobjanyinov. Egyenlő üzletrésszel társulva kerestük a boldogságot egy százötvenezer rubeles összeg alakjában. Közvetlenül a nehezen kiérdemelt összeg kiosztása előtt ez az ostoba elöljáró borotvával barázdát szántott a nyakamon. Aljas egy dolog volt, Korejko! Aljas és fájdalmas! A sebészek csak üggyel-bajjal mentették meg ifjúi életemet, amiért is mélységes hálát érzek irántuk.

Korejko végre kimászott az ágy alól, és a pénzkötegeket Bender lába elé tolta. Minden csomag gondosan fehér papírba volt burkolva, leragasztva és zsineggel átkötve.

- Kilencvenkilenc csomag - szólt Korejko bánatosan. - Egyenként tízezer. Huszonöt cservonyeces bankjegyekben. Nem is kell ellenőriznie. Olyan ez nálam, mint a bankban.

- És hol a századik köteg? - kérdezte Bender lelkendezve.

- Tízezret levontam. A tengerparti rablótámadás számlájára.

- Ez mégiscsak disznóság. Hiszen a pénzt magára költöttük. Nem kell úgy ragaszkodni a formaságokhoz.

Korejko sóhajtva adta oda a hiányzó összeget, és cserébe megkapta a cipőfűzős mappában őrzött életrajzát; ott helyben elégette a vaskályhában, melynek csöve a kocsi tetején át a szabadba vezetett. Osztap ezután találomra kivett egy köteget, feltépte a borítékját, és miután meggyőződött róla, hogy Korejko nem csapta be, zsebre vágta a pénzt.

- Hát a valuta? - akadékoskodott a nagy kombinátor. - Hol vannak a mexikói dollárok, a török lírák, a font sterlingek, a rúpiák, a pezeták, a centavók, a román lejek, hol vannak a határos balti állambeli laták és zl otyk? Legalább egy részét adja ki valutában!

- Fogja, fogja csak azt, ami van - felelte Korejko a kályha előtt ülve, és nézte a tűzben felkunkorodó okmányokat. - Fogja csak ezt, különben még ez se lesz. Valutával nem foglalkozom.

- Lám, lám, most milliomos lettem! - kiáltotta Osztap boldog csodálkozással. - A félkegyelmű álma megvalósult.

Osztap hirtelen elkomorodott. Megdöbbenve ráeszmélt, milyen siralmas környezetben ül, különösnek találta, hogy a világ nem változott meg ebben a pillanatban, és hogy körös-körül nem történt semmi, de semmi. Bár jól tudta, hogy zord napjainkban nincsenek többé titokzatos barlangok, se arannyal teli hordók, hogy nem illik e világba Aladdin csodalámpája se, szívét mégis szomorúság szorongatta. Éppoly unalom fogta el, akárcsak Roald Amundsent, aki, mikor a Norge léghajón átrepült az Északi-sark fölött, ahová egész életén át törekedett, minden lelkesedés nélkül így szólt útitársaihoz: "Nos, hát itt vagyunk." Odalent torlódó jégtáblák, hasadékok, rideg pusztaság. A titok feltárult, a célt elérte, több tennivaló nincs: pályát kell változtatnia. De a szomorúság csak pillanatnyi, hiszen hírnév, elismerés, tisztelet vár rá: felharsannak az énekkarok, fehér kötényes gimnazista lányok sorfalat állnak, az expedíciós társak által felfalt sarkkutatók öreg édesanyja ott pityereg majd, eljátsszák a nemzeti himnuszt, rakéták röppennek a levegőbe, és az öreg király szúrós rendjeleihez és csillagjaihoz szorítja a nagy kutatót.

A percnyi gyöngeség elmúlt. Osztap a kötegeket bedobta egy zsákba, amelyet Alekszandr Ivanovics előzékenyen felajánlott, hóna alá vette, és félrehúzta a teherkocsi nehéz ajtaját.

Az ünnepség a vége felé járt. Rakéták aranyhorogként röppentek az égboltra, és ott vörös és zöld halakat fogtak: hideg tűz permetezett a szemekben - tűzijáték-bolygók keringtek. A postahivatal bódéja mögött fából ácsolt színpadon előadást tartottak a nomádoknak. A nézők egy része padon ült, legtöbbjük azonban nyerge magaslatáról figyelte az előadást. A lovak gyakran közbenyerítettek. A különvonat elejétől végéig ki volt világítva.

- Ejnye - kiáltott fel Bender -, bankett az étkezőkocsiban! Majd elfelejtettem! Micsoda öröm. Gyerünk, Korejko, megvendégelem magát, ma mindenki az én vendégem! A vendégszeretet törvényeinek megfelelően! Lesz citromos konyak, vadas pástétom; gombás borjúszelet, magyar óbor, magyar újbor, pezsgő...

- Borjúszelet, borjúszelet - ismételgette Korejko haragosan -, utána pedig bekasztliznak! Nem, nem óhajtom magamra hívni a figyelmet!

- Mennyei vacsorát ígérek, hófehér abroszon - makacskodott Osztap. - Gyerünk, gyerünk! De különben is, hagyjon fel a remeteélettel, igya meg a magát megillető részt a szeszes italokból, és egye meg a magának járó húszezer vagdalthús-pogácsát; ha nem, hát jönnek az idegenek, és felfalják a maga részét. Szerzek magának helyet a különvonaton. Ott úgy vagyok, akárcsak otthon. Holnap meg már viszonylag civilizált helyen leszünk, azután pedig... a millióinkkal... hej, Alekszandr Ivanovics!

A nagy kombinátor alig fért a bőrébe, tüstént mindenkit boldogítani akart. Szerette volna, ha mindenki jókedvű. Korejko komor arca nyomasztóan hatott rá. Igyekezett Alekszandr Ivanovicsot rábeszélni. Azzal egyetértett, hogy nem jó, ha az ember magára vonja a figyelmet, de mire jó ez a lassú éhhalál? Osztap maga sem tudta volna megokolni, miért akarja jobb kedvre deríteni a bérelszámolót, de ha már nekifogott, képtelen volt abbahagyni, amit egyszer elkezdett. Végül fenyegetésre vette a dolgot.

- Csak üldögéljen a bőröndjén, aztán egy szép napon jön a csontember, és lenyisszantja a nyakát kaszájával! Nos? El tudja képzelni ezt a műsorszámot? Siessen, Alekszandr Ivanovics, a húsgombócok még az asztalon vannak. Ne legyen olyan konok!

A millió elvesztése után Korejko puhább lett és megértőbb.

- Talán valóban jó lenne kiszellőztetni magam egy kissé - dünnyögte tétován. - Utazzunk el talán a fővárosba? De persze minden fényűzés és huszárcsíny nélkül.

- Miféle huszárcsíny? Hiszen a dolog igazán mindennapi! Két köztiszteletben álló orvos Moszkvába utazik, hogy ellátogasson a Művész Színházba, és a Szépművészeti Múzeumban saját szemével megbámulhassa a múmiát. Fogja a bőröndjét!

A milliomosok a különvonathoz mentek. Osztap hanyagul lóbálta zsákját, mint egy tömjénfüstölőt, Alekszandr Ivanovics a lehető legbambábban mosolygott. A különvonat utasai ott sétálgattak fel s alá, igyekeztek közel maradni a kocsikhoz, mert a mozdonyt már a vonathoz kapcsolták. A sötétben felvillant a tudósítók fehér nadrágja.

A fülkében Osztap ágyán vadidegen ember feküdt egy lepedő alatt, és újságot olvasott.

- Szálljon le, apukám! - szólt rá Osztap barátságosan. - Megjött a háziúr.

- Elvtárs, ez az én helyem itt - jegyezte meg az ismeretlen. - Lev Rubaskin vagyok.

- Ide hallgasson, Lev Rubaskin, ne ébressze fel bennem a fenevadat. Na, menjen innen!

Alekszandr Ivanovics csodálkozó pillantása csak növelte a harci ösztönt a nagy kombinátorban.

- Még ilyet sem hallottam! - mondta a tudósító lenézően. - Kicsoda maga tulajdonképpen?

- Semmi köze hozzá! Ha magának azt mondják: szálljon le, akkor szálljon le.

- Hallatlan, idetolakodhat mindenféle részeg fickó - sipította Rubaskin -, és tetszése szerint garázdálkodhat!

Osztap szó nélkül megragadta a tudósító csupasz lábát. Rubaskin kiáltozására összeszaladt az egész kocsi. Korejko jobbnak látta, ha elpárolog, és kioldalgott a peronra...

- Verekednek? - kérdezte Uhudsanszkij. - No, lám csak!

Osztapnak már sikerült fejbe vágnia a zsákkal Rubaskint, mire Gargantua és a gyermekkabátos kövér író lefogták.

- Mutassa fel a jegyét! - ordította a nagy kombinátor. - Mutassa fel a helyjegyét.

Rubaskin anyaszült meztelenül ugrált egyik fekvőhelyről a másikra, és követelte, hogy kerítsék elő a vonat felelős parancsnokát. Osztap már elvesztette valóságérzetét, és szintén ragaszkodott hozzá, hogy odahívják a főnökséget. A botrány igen kellemetlenül ért véget. Rubaskin felmutatta vasúti jegyét meg a helyjegyét, majd tragikus hangon ugyanezt követelte Bendertől.

- Én pedig elvből nem mutatom meg! - jelentette ki a nagy kombinátor, és sietve elhagyta az események színhelyét. - Nekem másmilyen elveim vannak!

- Potyautas! - üvöltött Rubaskin, és meztelenül kirohant a folyosóra. - Parancsnok elvtárs, felhívom a figyelmét, hogy potyautast vitt a vonaton!

- Hol a potyautas? - kiáltott a vasúti főnök, és szemében felcsillant a kopószenvedély.

Alekszandr Ivanovics elrejtőzött a tribün egyik kiszögellése mögött, és a sötétségbe kémlelt, de alig látott valamit. A vonat mentén alakok rohangásztak, cigarettaparazsak ugrándoztak, kiáltozás hallatszott: "Kérem a jegyet felmutatni!", "De hiszen már mondtam, hogy elvből nem mutatom!", "Szemtelenség!", "Ugye igaz? Hát nincs igazam?", "Potyautasnak is kell lennie!" Az ütközők tányérjai egymáshoz verődtek, közvetlenül a föld színén sisteregve tört elő a fék sűrített levegője, és a kocsik kivilágított ablakai elmozdultak helyükről. Bender még ott páváskodott kérkedve, de a csíkos díványok, a csomaghálók, a lámpát lóbáló kalauzok, a virágcsokrok és az étkezőkocsi tetején forgó szellőztető légcsavar már elhúzott előtte. Tovasuhant a bankett is, a pezsgővel, a magyar ó- és újborral. Kitépték kezéből a vadaspástétomot, és elragadták az éjszakába! A borjúszelet, a gyönge borjúszelet, melyről Osztap oly lelkesen beszélt, elhagyta Gremjascsij Kljucsot. Alekszandr Ivanovics most előkerült.

- Ezt nem hagyom annyiban - háborgott Bender. - Itt hagyni a szovjet sajtó egyik munkatársát a pusztaságban! Mozgósítom az egész közvéleményt, Korejko. Az első gyorssal utazunk! Megvesszük a hálókocsi valamennyi jegyét!

- Ugyan, mit beszél? - mondta Korejko. - Hiszen itt még nem jár gyorsvonat, innen még egyáltalán semmiféle vonat sem jár. A terv szerint csak két hónap múlva adják át a vonalat a forgalomnak.

Bender felpillantott az égre, de csak az abesszinfekete égboltot és a vad csillagokat látta, s egyszerre mindent megértett. De Korejko gyengéd célzása a bankettre új erőt öntött belé.

- A domb mögött egy repülőgép áll - mondta Osztap. - Az ünnepségre érkezett. Csak hajnalban indul vissza. Még időben elérhetjük.

Hogy még időben elérjék, a milliomosok hosszú teveléptekkel nekiiramodtak. Lábuk ide-oda csúszkált a homokban. A nomádok pásztortüzei lobogtak. A bőrönd meg a zsák nem volt ugyan nehéz, de nagyon kényelmetlen volt cipelni. Amíg a Gremjascsij Kljucs felőli dombon felkapaszkodtak, a másik oldalról a légcsavar zúgásában már közeledett a hajnal. Bender és Korejko futva igyekezett lefelé a lejtőn, mert féltek, hogy a gép nélkülük indul el.

A repülőgép tetőmagasságú hullámlemezes szárnya alatt bőrkabátos apró gépészek mozogtak. A három légcsavar lassú forgással szellőztette a pusztaságot. Az utasfülke négyszögletes ablakain plüssbojtos függönyök lebegtek. A pilóta az alumínium lépcsőnek támaszkodott, és süteményt evett; üvegből ásványvizet kortyolt hozzá.

- Utasok vagyunk! - kiáltott Bender lihegve. - Kérek két első osztályú jegyet!

Senki sem méltatta válaszra. A pilóta eldobta az üveget, és kényelmesen felhúzta hajtókás kesztyűjét.

- Van hely? - kérdezte Osztap, s megragadta a pilóta kezét.

- Nem viszünk utast - mondta a pilóta, s megfogta a lépcső korlátját. - Ez különjárat.

- Megveszem a repülőgépet! - mondta sietve a nagy kombinátor. - Csomagolja selyempapírba!

- Félre az útból! - kiáltotta a gépész, és beszállt a pilóta mögé. A sebesen forgó légcsavarok láthatatlanokká váltak, a repülőgép remegve és imbolyogva szél ellen fordult. A légáramlat visszalökte a milliomosokat a domb felé. Osztap fejéről lerepült a kapitányi sapka, és olyan sebességgel gurult India irányába, hogy legkésőbb három órán belül megérkezhetett volna Calcuttába. Így gurult volna végig Calcutta főutcáján, és titokzatos felbukkanásával felkeltette volna az Intelligence Service-hez közel álló körök figyelmét, ha a repülőgép el nem száll, és a szélvihar el nem ül. A repülőgép megcsillogtatta testét a levegőben, és beleolvadt a napfénybe. Osztap sapkája után futott, amely fennakadt egy szakszaulbokorban, és így szólt:

- A közlekedés kisiklott a kezünk közül: a vasúttal összevesztünk, a légiút zárva van előttünk. Gyalogszerrel? Négyszáz kilométer. Ez nem túlságosan lelkesítő. Egy lehetőség maradt: felvenni az iszlám vallását, és teveháton nekivágni az útnak.

Az iszlámot illetően Korejko hallgatott, de a tevére vonatkozó ötlet tetszett neki. Az étkezőkocsi meg a repülőgép csábító képe fokozta vágyát, hogy mint köztiszteletben álló orvos kéjutazásra induljon, persze huszárcsínyek nélkül, de azért mégsem teljesen szilajság híján.

Az ünnepségre összegyűlt nomádok még nem szedték fel sátorfájukat, és nem messze Gremjascsij Kljucstól sikerült két tevét vásárolniuk. A sivatag hajói darabonként egyszáznyolcvan rubelba kerültek.

- Rém olcsó! - suttogta Osztap. - Vegyünk ötven tevét! Vagy tán százat!

- Ez már huszárcsíny - jegyezte meg komoran Alekszandr Ivanovics. - Mihez fognánk velük? Elég lesz ez a kettő.

A kazahok hangos kiáltozás közben a púpok közé ültették az utasokat, és segítették felmálházni a bőröndöt, a zsákot és az úti elemózsiát: egy kancatejjel teli tömlőt és két ürüt. A tevék először hátsó lábukra álltak, úgyhogy a milliomosok mélyen előrehajoltak, majd mellső lábukra, aztán megindultak a Keleti Fővonal töltése mentén. A kötélre erősített ürük időnként bogyókat hullajtva ballagtak utánuk, és szívettépően bégettek.

- Hé, Korejko sejk! - kiáltott Osztap. - Alekszandr Ibn Ivanovics! Hát nem pompás az élet?

A sejk nem válaszolt. Nyápic teve jutott osztályrészéül; egy szakszaulbokorról letört ággal veszettül verte az állat vedlett hátulját.

A tevék két napon keresztül cipelték a pusztaságban az újdonsült sejkeket. Az út elején Osztap szíve csupa öröm volt. Minden mulattatta: a teve púpjai közt kétségbeesetten kapálózó Alekszandr Ibn Ivanovics, aztán a sivatag nyápic hajója, mely iparkodott lerázni magáról kötelezettségeit, a zsák a millióval, mellyel a nagy kombinátor időnként egy-egy buzdító ütést mért az engedetlen ürükre. Saját magát Lawrence ezredesnek nevezte Bender.

- Én vagyok a dinamit-emír! - kiáltott fel a magas teveháton himbálózva. - Ha két napon belül nem jutunk tisztességes táplálékhoz, fellázítom valamelyik vad törzset. Becsületszavamra! Kinevezem magam a Próféta teljhatalmú megbízottjának, és kihirdetem a szent háborút, a dzsihadot. Mondjuk Dánia ellen. Miért kínozták halálra Hamlet dán királyfit? A jelenlegi politikai helyzetben még a Népszövetség is beérné ezzel az ürüggyel, ha háborút indítanék. Biz' isten, a millióért fegyvert vásárolok az angoloktól, úgyis szeretnek vad törzseknek lőfegyvert eladni -, s aztán gyerünk, neki Dániának! Németország átenged bennünket a jóvátétel számlájára. Képzelje el a vad törzsek betörését Koppenhágába. Legelöl én vágtatok fehér tevén! De kár, hogy Panyikovszkij nincs többé! Micsoda dán libát kapott volna!

De néhány nap múlva, mikor az ürükből már csak a kötél maradt meg, és a kancatejet is megitták, még a dinamit-emír is búnak eresztette fejét, s mélabúsan mormogta Lermontov versét:

A két sejk nagyon lefogyott, lerongyolódott, arcukat kiverte a borosta, olyanok voltak, mint egy szegény kolostor dervisei.

- Még egy kis türelem, Ibn Korejko, és egy városkába érünk, amely nem marad el Bagdad mögött. Lapos háztetők, bennszülött zenekar, keleti stílusú kisvendéglők, édes borok, legendás szépségű leányok várnak ránk, és negyvenezer nyárs, rajtuk kaszki, török, tatár, mezopotámiai és odesszai rablópecsenye. És végül a vasút!

Nyolcadnapra a zarándokok egy régi temetőhöz értek. Mint megkövesedett hullámok húzódtak a látóhatárig a félkör alakú sírkövek sorai. A halottakat errefelé nem temették el, csak a földre tették, és föléjük kúp alakú kősírboltot építettek. A holtak városa felett iszonyú nap szikrázott. Az ősi Kelet ott feküdt izzó koporsóiban.

A kombinátorok a tevéket serkentve hamarosan bevonultak az oázisba. A várost tágas körben bevilágították a jegenyék zöld fáklyái, tükörképük a vízzel elárasztott négyszögletű rizsföldeken csillogott. A magányos karagacsfák úgy álltak, mintha óriási földgömböt akarnának ábrázolni faállványon. Egyre sűrűbben találkoztak szamarakkal, amelyek kövér, kaftános embereket és lóherekötegeket vittek a hátukon.

Korejko és Bender bódék mellett haladt el, melyekben zöld dohányport és kúp alakú büdös szappant árultak. Fehér muszlinszakállas kézművesek rézlemezekkel bíbelődtek, edényeket és keskeny nyakú korsókat formáltak belőlük. Vargák tintával befestett apró bőrdarabokat szárítottak a napon. A mecsetek sötétkék, sárga és világoskék csempéi elmosódó üveges fényben ragyogtak.

A nap hátralevő részét és az éjszakát a milliomosok egy szállodában töltötték, mély, öntudatlan álomban, de reggel már fehér kádban fürödtek, megborotválkoztak, és a városba mentek. A sejkek felhőtlen hangulatát csak az zavarta, hogy a bőröndöt meg a zsákot magukkal kellett cipelniük.

- Elsőrendű kötelességemnek tartom - hencegett Bender -, hogy megismertessem magát egy kis csodapincével. Neve: Holdfény. Öt évvel ezelőtt jártam ott, és előadásokat tartottam a magzatelhajtás elleni harcról. Micsoda pince! Félhomály, hűs levegő, tifliszi vendéglős, helyi zenekar, hűtött vodka, táncosnők, csörgődobbal és citerával! Gyerünk oda, s bevesszük magunkat az egész napra. Azt hiszem, a köztiszteletben álló orvosoknak is meglehetnek a maguk pirinyó gyöngéi. Az én vendégem lesz! Az aranyborjú helytáll mindenütt. - S a nagy kombinátor megrázta zsákját.

De a Holdfényhez címzett kis pince már nem volt sehol. Bender csodálkozására már az az utca sem létezett, ahol valaha csörgődobok és citerák zengtek. Itt most széles, európai utca vezetett, melynek egész hosszában építkezések folytak. Kerítések emelkedtek, mészpor terjengett, s az amúgy is forró levegőt a teherautók nagy forgalma még izzóbbá tette. Osztap egy darabig elnézegette a szürketéglás homlokzatokat a hosszúkás ablakokkal, majd meglökte Korejkót, és így szólt: "Van itt még egy meghitt kis lokál, a tulaj Bakuból való", és elvezette társát a város másik végébe. De a meghitt lokál felett már nem függött a rímes cégér, a bakui kocsmáros saját költeménye:

A cégér helyén a sejkek szeme egy kartonplakáton akadt meg, amelyen arab és orosz betűkkel ez áll:

VÁROSI SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

- Gyerünk be - mondotta Osztap leverten -, benn legalább hűvös van. A múzeumlátogatás különben is beleillik a köztiszteletben álló orvosok úti programjába.

Beléptek egy fehérre meszelt tágas helyiségbe, millióikat letették a földre, és egy ideig forró homlokukat törülgették kabátujjukkal. A múzeumban csupán nyolc kiállítási tárgy volt: egy mammutfog, amelyet Taskent város ajándékozott a fiatal múzeumnak, egy olajfestmény: Összecsapás a baszmacsokkal, két emírkaftán, egy aranyhalacska akváriumban, egy vitrinben szárított vándorsáska, egy Kuznyecov-gyárból származó porcelán szobrocska és végül annak az obeliszknek a modellje, amelyet a város a főtéren tervezett felállítani. A modell talapzatánál nagy bádogkoszorú hevert szalagokkal. A szomszédos köztársaság külön küldöttsége hozta nemrégiben, de mivel az obeliszk még nem állt (a felállításhoz szükséges pénzt fürdő építésére fordították, mert ennek létesítése sokkal sürgősebbnek bizonyult), a küldöttség a megfelelő beszédek kíséretében a makett elé rakta a koszorút.

A látogatókhoz azonnal odalépett egy fiatalember, borotvált fején szőnyegkelméből készült bokharai sapkával, és izgatottan, akár egy drámaíró a darabja bemutatóján, megkérdezte:

- Mi a benyomásuk, elvtársak?

- Megjárja - válaszolt Bender.

Kiderült, hogy a fiatalember a múzeum vezetője. Tüstént beszámolt a nehézségekről, amelyet dédelgetett gyermeke okoz neki. Az előirányzott hitelek nem elegendők. Taskent egyetlenegy mammutfoggal elintézte az ügyet, itt helyben viszont senki sincs, aki a táj művészeti és történelmi ritkaságait összegyűjtené, és szakembereket sem küldenek ki.

- Ha csak háromszáz rubelem volna - kiáltott fel -, egy Louvre-t rendeznék be!

- Mondja csak, jól ismeri ön a várost? - kérdezte Osztap, és Alekszandr Ivanovicsra kacsintott. - Nem tudna ajánlani néhány látnivalót? Ismertem ugyan azelőtt, de némileg megváltozott.

A múzeum vezetője rendkívül megörült, esküdözött, hogy személyesen mutat meg mindent, bezárta a múzeumot, és a milliomosokat elvezette ugyanabba az utcába, ahol félórával azelőtt a Holdfényhez címzett pincekocsmát keresték.

- Íme, a Szocializmus sugárút! - mondta a múzeumvezető, boldogan szíva tüdejére a mészport. - Micsoda levegő! De mi lesz itt még egy év múlva! Aszfalt! Autóbusz! Öntözési Kutatóintézet! Trópusi Intézet! De ha Taskent akkor sem bocsát rendelkezésünkre tudományos erőket... Tudják, azoknak ott annyi mammutcsontjuk van, és csak egyetlenegy fogat küldtek, pedig a mi köztársaságunkban roppant nagy az érdeklődés a természettudományok iránt.

- Igazán? - jegyezte meg Korejko, és szemrehányó tekintetet vetett Osztapra.

- És tudják - suttogta a rajongó -, az a gyanúm, hogy ez nem is mammutfog! Azt hiszem, kiszúrták a szemünket egy rongyos elefántfoggal!

-. És hogy állunk itt... az olyasféle... ázsiai stílusú kiskocsmákkal? Tudja, ahol citeráznak meg flótáznak? - kérdezte türelmetlenül a nagy kombinátor.

- Ezeket kifüstöltük - válaszolta közönyösen a fiatalember. - Már régen ki kellett volna irtani ezt a leprát, ezeket a járványgócokat. Épp a tavasszal számoltuk fel az utolsó bűntanyát, a Holdfényt.

- Felszámolták? - hördült fel Korejko.

- Becsületszavamra, de helyette megnyitottuk a Közétkeztetési Vállalat éttermét. Európai konyha. A tányérokat villamosgép mosogatja és szárítja. A gyomormegbetegedések görbéje meredeken zuhan.

- Hogy itt mi megy végbe! - kiáltott fel a nagy kombinátor, kezébe rejtve arcát.

- De önök még semmit sem láttak - mondta a múzeumvezető félszeg mosollyal. - Menjünk csak ebédelni a Közétkeztetési Vállalat éttermébe.

Beültek egy nyitott bérkocsiba, melynek vászonernyője kék szalaggal volt beszegve. Közben szeretetre méltó útikalauzuk minden pillanatban arra kényszerítette a milliomosokat, hogy nézzenek ki az ernyő alól, és megmutatta a már felépült vagy félig kész épületeket meg azokat a telkeket, ahol majd épületek emelkednek. Korejko bősz szemeket vetett Benderre. Osztap elfordult, és így kiáltott:

- Milyen csodálatos ázsiai bazár! Tisztára Bagdad!

- Tizenhetedikén hozzálátunk az eltüntetéséhez - szólt a fiatalember. - Kórház meg a Szövetkezeti Központ kerül a helyére.

- És nem sajnálják ezt a vonzó, egzotikus képet megbolygatni, hiszen ez valóságos Bagdad!

- Rendkívül festői... - sóhajtott Korejko.

A fiatalember dühbe gurult.

- Önöknek, idegeneknek, festői, de nekünk itt kell élnünk!

A Közétkeztetési Vállalat éttermének nagytermében csempefalak közt, a mennyezetről lecsüngő légyfogók alatt az utasok árpalevest és barnára sült húsgombócot ettek. Bender bor után érdeklődött, de a fiatalembertől azt az ujjongó választ kapta, hogy a város közelében nemrég gyógyforrást fedeztek fel, melynek vize a híres narzan ízét is felülmúlja, és állításának bizonyítására azonnal rendelt egy üveg ásványvizet. Síri csendben fogyasztották el.

- És hogy állunk a prostitúció görbéjével? - kérdezte Alekszandr Ibn Ivanovics reménykedve.

- Meredeken süllyed - válaszolta a könyörtelen fiatalember.

- Hogy itt mi megy végbe! - mondta Osztap, kényszeredetten nevetve.

Valójában azonban nem tudta, mi megy itt végbe. Amikor az asztaltól felálltak, kiderült, hogy a fiatalember kifizette valamennyiük számláját. Semmiért sem volt hajlandó pénzt elfogadni a milliomosoktól, erősködött, hogy holnapután megkapja a fizetését, és addig csak kihúzza valahogy.

- Na és a szórakozás? Hogyan mulat a város? - kérdezte Osztap, most már elragadtatás nélkül. - Mi van a csörgődobokkal és a citerákkal?

- Hát nem tudják? - csodálkozott a múzeumvezető. - A múlt héten megkezdte működését a városi filharmónia. Neve: "Bebel és Paganini" nagy szimfonikus zenekar. Menjünk azonnal oda. Hogy is felejthettem el!

Azután, hogy vendégül látta őket, erkölcsileg lehetetlen volt visszautasítani a filharmonikusok meglátogatására szóló meghívást. Kijövet Alekszandr Ibn Ivanovics viceházmesterhangon kijelentette:

- Városi harmonika.

A nagy kombinátor elpirult.

A szálló felé vezető úton a fiatalember megállította a kocsit, felkérte a milliomosokat, hogy szálljanak ki, és kézen fogva őket, lábujjhegyen egy kis ráccsal elkerített kőhöz vezette őket.

- Itt áll majd az obeliszk - mondta jelentősen. - A marxizmus emlékoszlopa.

Búcsúzáskor a fiatalember megkérte az idegeneket, látogassanak el gyakrabban a városba. A jóindulatú Bender meg is ígérte, mondván, hogy soha még ilyen kellemes napja nem volt.

- A pályaudvarra megyek - közölte Korejko, mikor egyedül maradt Benderrel.

- Utazzunk egy másik városba egy kis kiruccanásra? - kérdezte Osztap. - Taskentben eltölthetünk három vidám napot.

- Nekem ebből elegem van - válaszolt Alekszandr Ivanovics. - Kimegyek a pályaudvarra, a bőröndöt beteszem a ruhatárba, és beállok valahova hivatalnoknak. Kivárom a kapitalizmust. Akkor majd szórakozunk.

- Hát csak várja - mondta Bender elég gorombán. - Én továbbutazom. Ami ma itt történt, az bosszantó félreértés, a helyi szervek túlkapása. De az aranyborjúcskának azért van még hatalma ebben az országban.

Az állomás előtti téren megpillantották a különvonat tudósítóinak csoportját, akik a két vonalszakasz egyesítésének ünnepsége után közép-ázsiai kirándulásra indultak. Ott sereglettek Uhudsanszkij körül. Az "Ünnepi szókészlet" tulajdonosa öntelten fordult jobbra-balra, és mutogatta szerzeményét. Sakálprémmel szegélyezett bársonysapkát viselt és egy vattázott paplanból szabott kaftánt.

A bársonyos orrú próféta jövendölései sorra a beteljesülés felé haladtak.

Egyikén azoknak a szomorkás, derült őszi napoknak, amelyeken a moszkvai parkok kertészei virágokat vágnak és a gyermekeknek ajándékozzák, Schmidt hadnagy elsőszülött fia, Sura Balaganov, a Rjazanyi pályaudvar várótermének egyik padján aludt. Ott feküdt, feje a karfán nyugodott. Gyűrött sapkája az orrára csúszott. Mindebből látszott, hogy az Antilop szerelője, a pataügyi előadó szerencsétlen és koldus. Borostás arcához tojáshéjdarabkák tapadtak. A vászon félcipő formáját és színét vesztette, és inkább besszarábiai bocskorra emlékeztette az embert. A két oldalról megvilágított csarnok mennyezete alatt fecskék röpködtek.

A nagy, mosatlan ablakokon át sínek, szemaforok, váltók és vasúti forgalomban nélkülözhetetlen egyéb tárgyak látszottak. Hordárok futkostak, és nemsokára egy érkező vonat népsége tolongott keresztül a termen. Utolsónak egy jól öltözött utas hagyta el a peront. Kigombolt könnyű felöltője alatt apró, kaleidoszkópszerűen kockás öltöny látszott. Nadrágja vízesésként hullott alá lakk félcipőjére. Az utas külföldies külsejét kissé homlokára húzott puhakalap tette tökéletessé. A hordár szolgálatait nem vette igénybe, maga vitte bőröndjét. Az utas lomhán haladt keresztül az elnéptelenedett várótermen, és minden bizonnyal tovább is ment volna az előcsarnokba, ha hirtelen észre nem veszi Balaganov siralmas alakját. Összeráncolta szemöldökét, közelebb lépett az alvóhoz, s egy darabig nézte. Aztán kesztyűjét le sem vetve, ujjával felemelte a szerelő sapkáját, és rámosolygott.

- Keljen fel, grófom! Nagy tettek várnak önre - mondta, és felrázta Balaganovot. Sura felült, megdörzsölte szemét, és csak akkor ismerte meg az utast.

- Parancsnok! - kiáltott fel.

- Nem, nem - hárította el Bender, kezét maga elé tartva -, ne öleljen meg. Én most büszke vagyok.

Balaganov körüljárta a parancsnokot: szinte rá sem ismert. Nemcsak ruházata változott meg. Lesoványodott, tekintete szórakozottan járt körül, arca gyarmati barna színt öltött.

- Lebarnult, lebarnult! - kiabált vidáman Balaganov. - De mennyire lebarnult!

- Igen, lebarnultam - közölte méltósággal Osztap. - Nézze csak a nadrágomat. Príma európai minőség! És ilyet látott már? Bal kezem gyűrűsujját briliánsgyűrű díszíti. Négykarátos. Na és maga milyen sikereket ért el? Vagy még mindig a fiú szerepében tevékenykedik?

- Igen - felelte zavartan Balaganov -, főleg apróságokkal foglalkozom.

A büfében Osztap fehér bort és piskótát rendelt magának, sört meg szendvicset a szerelőnek.

- Sura, mondja meg őszintén, mennyi pénzre lenne szüksége a boldogsághoz? - mondta Osztap. - De számoljon össze mindent!

- Száz rubelre - felelte Balaganov; nem szívesen tette le a kolbászos kenyeret.

- Ugyan! Maga félreért. Nem a mai napról van szó. Hanem általában. A boldogsághoz. Érti már? Hogy jól érezze magát a földön.

Balaganov jó ideig gondolkodott, végül bátortalan mosollyal kijelentette, hogy a teljes boldogsághoz hatezernégyszáz rubelre van szüksége, és hogy ilyen összeg birtokában jól érezné magát a földön.

- Rendben van - mondta Osztap. - Itt van ötvenezer rubel, fogja.

Térdére fektette négyszögletes útitáskáját, kinyitotta és átnyújtott Balaganovnak öt, zsineggel átkötött fehér köteget. A szerelőnek mintha hirtelen elvágták volna az étvágyát. Abbahagyta az evést, zsebébe süllyesztette a pénzt, és kezét most már nem vette ki a zsebéből.

- Csak nem a tányér?... - kérdezte lelkesen.

- Igen, igen, a tányér - felelte közönyösen Osztap. - A kék szegélyű tányér. A vádlott foga közt tartva hozta elém, sokáig csóválgatta a farkát, amíg hajlandó voltam átvenni. De most már a parádét én vezénylem. Pompásan érzem magam.

Az utolsó szavakat nem nagy meggyőződéssel mondta. Az igazat megvallva, a parádé nem egészen sikerült, és a nagy kombinátor hazudott, amikor azt állította, hogy pompásan érzi magát. Őszintébb lett volna, ha azt mondja, hogy valami kínos érzés nyugtalanítja, de ezt önmagának sem akarta bevallani.

Egy hónap telt el azóta, hogy Alekszandr Ivanovicstól elvált a pályaudvar ruhatára előtt, ahol a titkos milliomos megőrzésre leadta a bőröndjét.

Már az első városban, ahova Bender egy hódító érzésével vonult be, képtelen volt szállodai szobát találni.

- Minden árat megfizetek - mondta dölyfösen a nagy kombinátor.

- Lehetetlen, polgártárs - válaszolta a portás. - A talajszakértők vándorkongresszusa teljes létszámban megérkezett a kísérleti állomás látogatására. Minden szobát elfoglaltak a tudomány képviselői.

A portás udvarias arca sugárzott a kongresszus iránti tisztelettől. Osztap szerette volna szemébe kiáltani, hogy ő sokkal fontosabb, hogy őt kell elsősorban becsülni és tisztelni, neki egymilliója van a zsákjában, de végül jobbnak látta a visszavonulást, és rendkívül ingerülten kiment az utcára.

Egész nap bérkocsin járta a várost. A legjobb étteremben másfél órát töltött sóvárgó várakozásban, míg a teljes létszámban megjelent talajszakértők befejezték ebédjüket. A színházban ezen a napon a talajszakértőknek tartottak előadást, és magánemberek nem kaphattak jegyet. Bendert különben sem engedték volna be zsákkal, amelyet nem mert sehol sem hagyni. És nehogy a tudomány érdekében az utcán kelljen éjszakáznia, a milliomos még aznap este elutazott, és a hálókocsiban aludta ki magát.

Reggelre kelve Bender egy Volga menti nagyvárosban szállt ki a vonatból. A fákról kacskaringózva hulldogáltak a sárga levelek. A folyó felől szél fújt. Szoba egyetlen szállodában sem volt.

- Esetleg egy hónap múlva - mondták bizonytalanul a szakállas és szakálltalant bajuszos és borotvált arcú szállodavezetők. - Amíg a villanyerőmű harmadik gépegysége nincs felszerelve, ne is reménykedjék. Minden kiadó szobában mérnökök laknak. Utána meg kezdődik a Komszomol kerületi kongresszusa. Semmit se tehetünk.

S míg a nagy kombinátor a szállodaportások magas pultja előtt lézengett, a lépcsőkön mérnökök, technikusok, külföldi szakemberek és a Komszomol-kongresszus küldöttei szaladgáltak fel s le.

És Bender ismét bérkocsiban töltött egy napot, türelmetlenül várta a gyorsvonatot, ahol megmosakodhat, kipihenheti magát, és nyugodtan elolvashatja újságját.

A nagy kombinátor tizenöt éjszakát töltött különböző vonatokon, városról városra utazott, de üres szállodai szobát sehol sem talált. Egyik városban nagyolvasztót építettek, a másikban hűtőházat, a harmadikban színesfém-kohókat. Minden hely zsúfolásig megtelt hivatalos személyekkel. A negyedik helyen egy úttörőtalálkozó zárta el előtte az utat, és a szállodai szobában, amelyben a milliomos kellemesen tölthette volna el az estéjét egy hölgy társaságában, gyerekek csacsogtak. Útközben egyre gyarapodott: bőröndöt vásárolt milliója számára, utazási cikkeket és útiruhákat. Bender már egy hosszú, nyugodt vlagyivosztoki utazás gondolatát forgatta fejében. Kiszámította, hogy az út oda-vissza három hétig tart, de ekkor hirtelen az az érzése támadt, hogy ha azonnal nem köt ki szilárd talajon, akkor belehal egy rejtélyes vasúti betegségbe. És azt tette, amit mindig azelőtt tett, mikor üres zsebek szerencsés tulajdonosa volt. Másnak adta ki magát, mint aki, s egy mérnök vagy köztiszteletben álló orvos vagy tenorista, vagy író nevében sürgönyileg szobát rendelt. Meglepődve tapasztalta, hogy a hivatalos kiküldetésben utazók számára mindig van szoba, s egy kissé magához tért a vasút kábító rázásából. Sőt egy alkalommal, hogy szobát kapjon, Schmidt hadnagy fiaként volt kénytelen bemutatkozni. Ez után az eset után a nagy kombinátor szomorú elmélkedésbe fogott.

"Ez lenne egy milliomos életútja? - gondolta keserűen. - Hol a tisztelet, hol a megbecsülés, hol a hírnév, hol a hatalom?"

Még a príma európai minőség is, amivel úgy dicsekedett Balaganovnak, az öltöny, a cipő, a kalap - egy bizományi áruházból került ki, és elsőrangú minősége mellett volt egy nagy fogyatékossága: nem a saját holmija, nem rá szabták, uraságoktól levetett darabok voltak. Valaki már viselte, talán csak egy óráig, talán csak egy percig, de mindenképpen hordta őket. Bántotta az is, hogy a kormány ügyet sem vet a bajba jutott milliomosokra, és az élet javait előirányzott terv szerint osztja el. Egyébként is cudarul áll a dolog. Az állomásfőnökök nem tisztelegtek, holott a régi időkben ezt minden szatócsnak megtették, akinek nevetségesen csekély, ötvenezernyi vagyona volt. A városatyák nem jöttek a szállóba tiszteletüket tenni, az újságok sem tolongtak nyilatkozatokért, és a milliomos fényképe helyett holmi élmunkások arcképeit közölték, akik havonként egyszázhúsz rubelt kerestek.

Osztap naponta megszámolta millióját, és némi csekélység híján még mindig egymilliót talált. Pedig minden erejét latba vetette: naponta többször ebédelt, márkás óborokat ivott, csak úgy szórta a borravalót, gyűrűt vásárolt, japán vázát és egy görénybundát. A vázát és a bundát egy szobapincérnek ajándékozta, mert nem szeretett nehezen szállítható poggyászt hurcolni magával. De különben is, ha kell, hát vásárolhat még egész csomó vázát és bundát. És mégis, egy hónap leforgása alatt mindössze hatezer rubelt költött.

Nem! A parádé sehogy sem sikerült, noha minden a maga helyén volt. A sorkatonaság időben elindult, az osztagok a kijelölt órában megérkeztek, a katonazenekar játszott. De az ezredek nem feléje tisztelegtek, nem neki éljeneztek, a karmester nem neki integetett a tamburbottal. De Osztap nem adta meg magát. Sziklaszilárd hitét Moszkvába vetette.

- És hogy állunk Rio de Janeiróval? - kérdezte a felajzott Balaganov. - Megyünk?

- Fene megette! - csattant fel Bender váratlan indulattal. - Az egész csak kitalálás. Rio de Janeiro nem létezik, és nem létezik Amerika, de még Európa sem. Semmi sincs. Egyébként Sepetovka az utolsó város, ott megtörnek az Atlanti-óceán hullámai.

- Hát szépen állunk! - sóhajtott Balaganov.

- Egy orvos magyarázta nekem - folytatta Osztap. - A külföld éppen olyan mese, akár a túlvilági élet. Aki oda kerül, többé nem tér vissza.

- Valóságos cirkusz! - kiáltott fel Sura, aki az egészből egy szót sem értett. - Ó, hogy fogok most élni! Szegény Panyikovszkij! Igaz, megsértette az egyezményt. De hát isten neki! Hej, hogy örülne most az öreg.

- Javaslom, néma felállással tisztelegjünk a halott emlékének - mondotta Bender.

A tejtestvérek felemelkedtek, és egy percig csendben álltak, a piskótamorzsákat és a megkezdett kolbászos szendvicset nézegetve. Balaganov törte meg a nyomasztó csendet.

- Tudja, mi van Kozleviccsel? - kérdezte. - Valóságos cirkusz. Mégiscsak összeszerelte az Antilopot, és most Csernomorszkban fuvaroz. Levelet kaptam tőle. Nézze...

És sipkájából levelet húzott elő.

Üdvözlöm, Sura! - írta az Antilop vezetője. - Hogy van? Még mindig Sch. hgy. fia? Én jól vagyok, csak pénzem nincs, és a kocsim a javítás óta szeszélyeskedik. Mindössze egy órát dolgozik naponta. Állandóan reparálgatom, már nem bírom soká. Az utasok panaszkodnak. Kedves Sura, talán tudna küldeni egy olajvezető csövet, az sem baj, ha használt, az itteni vásártéren lehetetlen kapni. Találhat ilyesmit a Szmolenszki Piacon, ahol az ócska zárakat és kulcsokat árulják. Ha rosszul megy a dolga, jöjjön ide, majd csak elvergődünk valahogy. Megtalál a Mehring utca sarkán, a Tőzsde előtti taxiállomáson. Hogy van O. B.? Tisztelettel Adam Kozlevics.

Majd elfelejtettem. Itt a Tőzsde előtt felkeresett Kusakovszkij és Morosek plébános. Nagy botrány volt. A. K.

- Most elszaladok olajcsövet venni - mondta Balaganov gondterhelten.

- Felesleges - mondta Osztap. - Új kocsit veszek neki. Gyerünk a Grand Hotelbe, sürgönyileg rendeltem szobát, egy szimfonikus zenekar karmestere nevére. De magát fel kell öltöztetni, meg kell mosdatni, magát generáloztatni kell. Sura, a nagy lehetőségek kapuja feltárult maga előtt.

Kiléptek a Kalancsevszkaja térre. Taxi nem volt. Bender viszont nem volt hajlandó fiákerbe ülni.

- A letűnt idők hintója - mondta undorodva. - Nem sokra megy vele az ember. No meg az ülés kárpitja alatt egerek tanyáznak.

Így hát villamosra kellett szállniuk. A kocsi zsúfolt volt, egyike azoknak a civakodással fertőzött kocsiknak, amelyek gyakran közlekednek a fővárosban. Az ilyen villamosban rendszerint a reggeli csúcsforgalom idején egy házsártos vénasszony kezdi el a veszekedést. Lassacskán a kocsi összes utasa bekapcsolódik a veszekedésbe, még azok is, akik félórával az incidens kezdete után szálltak fel. A dühödt vénasszony már régen kiszállt, a veszekedés oka is homályba veszett, de a kiáltozások és a kölcsönös sértegetések tovább tartanak. S a kölcsönös sértegetésekbe bekapcsolódnak az utasutánpótlás kimeríthetetlen tartalékai. Az ilyen kocsikban késő éjszakáig sem csitul a szitkozódás.

A felzaklatott utasok Osztapot hamarosan elszakították Balaganovtól, és a tejtestvérek egykettőre a kocsi két ellenkező sarkában imbolyogtak, a keblek és kosarak satujába szorítva. Osztap egy szíjba kapaszkodott, és nagy fáradsággal rángatta vissza a bőröndöt, amelyet az áradat mindig elsodort tőle.

Abból a sarokból, ahol Balaganov imbolygott, hirtelen a szokásos villamos-szitkozódás zaját is túlharsogó női sikoly hallatszott: - Tolvaj! Fogják meg! Itt áll!

Mindenki odafordult. A kíváncsiságtól lihegő szenzációkedvelők tülekedve igyekeztek a tett színhelyére. Bender megpillantotta Balaganov elképedt ábrázatát. A szerelő jóformán maga sem értette, mi történt, mikor már megragadták a kezét, amelyben egy olcsó női táska volt, vékony rézlánc fogantyúval.

- Zsivány! - kiáltotta az asszony. - Alighogy elfordultam, ez máris...

Az ötvenezer rubel tulajdonosa egy kis kézitáskát lopott el, amelynek tartalma egy teknőc púderdoboz, egy szakszervezeti tagkönyvecske és egy rubel hetven kopejka készpénz volt. A kocsi megállt. A szenzációkedvelők a kijárat felé vonszolták Balaganovot. Amikor Sura elhaladt Osztap előtt, keserűen suttogta:

- Hogy a fenébe történt? Tisztára gépiesen csináltam.

- Majd adok én neked gépiesen - mondotta egy orrcsíptetős, aktatáskás ember, és jóleső érzéssel odasózott a szerelőnek. Osztap az ablakon át látta, amint egy rendőr gyors léptekkel a csoporthoz lép, és elvezeti a bűnöst. A nagy kombinátor elfordult.

A Grand Hotel négyszögletes udvarában konyhai lárma, gőz sziszegése és kiáltások hallatszottak: "Két komplett teát a tizenhatosba!", de a fehér folyosókon csend volt és világosság, mint egy villanyerőmű kapcsolótermében. Százötven szállodai szobában az útjáról visszatért talajkutató kongresszus aludt, harminc szobát külföldi üzletemberek számára foglaltak le, akik azt az égető kérdést kutatták, lehetséges-e hasznot hajtó üzleteket lebonyolítani a Szovjetunióval, a legjobb négyszobás lakosztályban egy híres indiai költő és filozófus lakott, a szimfonikus zenekar karmestere számára fenntartott piciny szobában pedig Bender aludta az igazak álmát.

Felöltözve feküdt a plüsstakarón, és a milliót rejtegető bőröndöt melléhez szorította. Az éj folyamán a nagy kombinátor belélegezte a szoba teljes oxigénkészletét, és a szobában megmaradt vegyi elemeket csupán udvariasságból lehetett volna nitrogénnek nevezni. Megsavanyodott bor, pokolbeli pecsenye és még valami leírhatatlan förtelmes szag terjengett. Osztap nyögött, és oldalára fordult. A bőrönd a padlóra csúszott. Osztap gyorsan kinyitotta a szemét.

- Hogy is volt ez? - dünnyögte fintorogva. - Huszárcsíny ott az étteremben! Sőt, ha nem tévedek, lovastestőrcsínynek is beillett. Pfuj! Úgy viselkedtem, mint egy másodrangú kereskedő! Istenem, csak nem sértettem meg a jelenlevőket? Valamelyik hülye elkiáltotta magát: "Talajkutatók, felállni!", utána pedig esküdözött, hogy lelke mélyén ő is talajkutató. Ez a hülye természetesen én voltam! De hát mi vitt rá?

Ekkor eszébe jutott tegnapi elhatározása: rangjához illő életet kezd, és hozzáfog egy mór stílusú palota építtetéséhez. A délelőttöt magasröptű álmodozásokkal töltötte. Elképzelte a házat minaretjeivel, a szoborarcú portást, a kis szalont, a biliárdszobát és valami tanácskozóteremfélét. A városi tanács telekosztályán a nagy kombinátort megnyugtatták, hogy telket kaphat. De az építési irodában minden összeomlott. A portás szoborpofája mennydörögve lezuhant, az aranyozott tanácskozóterem inogni kezdett, és a minaretek összedőltek.

- Ön magánszemély? - kérdezték a milliomostól az építési irodában.

- Igen - felelte Osztap -, individuum a szó legszorosabb értelmében.

- Sajnos, mi csupán közületek és szervezetek részére építünk.

- Társadalmi, gazdasági szervezetek és szövetkezetek részére? - tette fel Bender keserűen a kérdést.

- Igen.

- Hát én?

- Építsen magának egyedül.

- Igen, de honnan vegyem a köveket, aztán a szegélyléceket a parkettához, meg a többi sliffentyűt?

- Szerezze be, ahol tudja. Bár mostanában elég nehéz. Az árualapot már szétosztották az ipar és a szövetkezetek igényléseinek alapján.

Minden bizonnyal ez volt az oka a képtelen éjszakai huszárcsínynek.

Osztap heverészve elővette jegyzetfüzetét, és összeszámolta, mennyit adott ki a millió megszerzése óta. Az első oldalon ez az emlékezetes feljegyzés állt:

A továbbiak sem voltak sokkal hasznosabb kiadások. Egy bunda, egy korhelykedés, vasúti jegy, megint egy dáridó, megint vasúti jegy, három turbán nehéz időkre, bérkocsi, egy váza és mindenféle felesleges apróság. Balaganov ötvenezer rubeljét leszámítva, ami szegény ördögnek nem sok szerencsét hozott, a millió jóformán érintetlen volt.

"Ezek nem hagyják, hogy az ember beruházza a tőkéjét! - méltatlankodott Bender. - Nem hagyják! Talán szellemi életre adjam a fejem, mint Lohankin barátom? Végül is elég anyagi értéket halmoztam fel, itt az ideje, hogy lassanként áttérjek a szellemi értékek felhalmozására. Haladéktalanul ki kell derítenem, hogy mi az élet értelme."

Erre eszébe jutott, hogy a szálló halljában mindennap fiatal lányok nyüzsögnek, akik a lélekről akarnak elbeszélgetni a külön lakosztályban megszállt indiai filozófussal.

"Elmegyek a hinduhoz - határozta el -, megtudom, hogy s mint állunk ezzel. Természetesen ez olyan szellemi jampeckedésféle, de nincs egyéb választásom."

Anélkül, hogy bőröndjétől elvált volna, úgy, ahogy volt, zilált öltözetben lement a félemeletre, és bekopogott a nagy ember ajtaján. Tolmács nyitott ajtót.

- Fogad a filozófus? - kérdezte Bender.

- Attól függ, hogy kit? - válaszolta udvariasan a tolmács. - Ön magánszemély?

- Nem, nem - felelte rémülten a nagy kombinátor. - Egy nagy szövetkezet nevében jövök.

- Csoportos látogatás? Hányan vannak? Tetszik tudni, a Mesternek nehéz lenne minden egyes személyt külön-külön fogadni. Szívesebben elbeszélget...

- ...egész kollektívával? - vágott közbe Bender. - Engem éppen egy kollektíva bízott meg, hogy egy fontos elvi kérdésre, az élet értelmének kérdésére fényt derítsek.

A tolmács visszavonult, de öt perc múlva ismét megjelent, félrehúzta az ajtófüggönyt, és méltósággal így szólt:

- A szövetkezet, amely az élet értelmét kutatja, lépjen be.

Egy magas és kényelmetlen faragott támlásszéken ült a nagy filozófus és költő, barna bársonytalárban és ugyanilyen sapkában. Arca sötét színű volt és gyengéd, fekete szeme olyan, mint egy hadnagyé. Nagy fehér szakálla frakk-ingmellként fedte a mellét. Lábánál gyorsírónő kuporgott. Mindegyik oldalán egy-egy tolmács állt, egy hindu és egy angol.

Amikor a filozófus meglátta Bendert a bőrönddel, fészkelődni kezdett a széken, és aggódva súgott valamit a tolmácsnak. A gyorsírónő sietve munkához látott, a tolmács pedig a nagy kombinátorhoz fordult:

- A Mester azt óhajtja tudni, hogy a jövevény bőröndjében nincsenek-e dalok és mondák, és a jövevény nem kívánja-e őket felolvasni? A Mesternek ugyanis már sok dalt és mondát olvastak fel, úgyhogy már többet nem óhajt hallani.

- Adja tudtára a Mesternek, hogy mondáim nincsenek - válaszolta Osztap illedelmesen.

A fekete szemű bölcs még nyugtalanabb lett, és élénken beszélve, borzadállyal mutatott a bőröndre.

- A Mester azt tudakolja - kezdte a tolmács -, hogy a jövevény nem akar-e ebben a lakosztályban megtelepedni, mert mind ez ideig nem volt eset, hogy valaki bőrönddel jelent volna meg színe előtt.

Miután Osztap megnyugtatta a tolmácsot, a tolmács meg a filozófust, a feszültség felengedett, és kezdetét vette a beszélgetés.

- Mielőtt a Mester válaszolna önnek az élet értelméről feltett kérdésére - kezdte a tolmács -, néhány szót kíván szólni az indiai közoktatásról.

- Tudassa a Mesterrel - válaszolt Bender -, a közoktatás kérdése gyermekkoromtól fogva izgat.

A filozófus behunyta szemét, és lassan beszélni kezdett. Az első órában angolul beszélt, a másodikban áttért a bengáli nyelvre. Olykor-olykor kellemes, halk hangon énekelt is, egyszer meg felállt, és talárját megbillentve néhány tánclépést lejtett, ezzel nyilvánvalóan pandzsábi iskolás gyermekek játékát akarta bemutatni. Aztán leült, és ismét behunyta szemét. Osztap sokáig figyelmesen követte a fordító beszédét; eleinte udvariasan bólogatott, aztán álmosan kinézett az ablakon, végül másféle szórakozást keresett: megszámolta zsebében az aprópénzt, a gyűrűjét nézegette, sőt meglehetősen nyíltan a csinos gyorsírónőre kacsintott, de erre az még gyorsabban kapirgált ceruzájával.

- És hogy állunk az élet értelmével? - kérdezte a milliomos, kihasználva egy megfelelőnek látszó pillanatot.

- A Mester - magyarázta a tolmács - előbb szeretné megismertetni a jövevényt azzal a gazdag anyaggal, amelyet a Szovjetunióban tett utazása közben gyűjtött, az itteni közoktatás szervezését illetően.

- Jelentse a tekintetes úrnak - válaszolt Osztap -, hogy a jövevénynek nincs ellene kifogása.

S a gép ismét működésbe kezdett. A Mester beszélt, szovjet úttörődalokat énekelt, megmutatott egy faliújságot, amelyet a 146-os számú ipariskola tanulóitól kapott, sőt egyszer fel is zokogott. A tolmácsok két nyelven mormoltak, a gyorsírónő jegyzett, Osztap pedig szórakozottan tisztogatta körmét.

Végül is a vendég hangosan köhécselni kezdett.

- Tudják, kérem - kezdte -, nem is kell tovább fordítani. Kezdem már érteni a bengáli nyelvet. De ha az élet értelméről lesz szó, azt, kérem, fordítsák le.

Amikor a filozófussal közölték Osztap csökönyös óhaját, a fekete szemű bölcsön az indulat jelei mutatkoztak.

- A Mester azt mondja - jelentette ki a tolmács -, ő maga is azért jött az önök hatalmas országába, hogy megtudja, mi az élet értelme. Az életnek csak ott lesz értelme, ahol a közoktatás olyan magas fokon áll, mint önöknél. A kollektív...

- Viszontlátásra! - válaszolt gyorsan a nagy kombinátor. - Közölje a Mesterrel, hogy a jövevény engedélyt kér a távozásra.

De a filozófus már a szovjet úttörőktől tanult Bugyonnij-indulót énekelte gyengéd hangján, mire Osztap engedély nélkül távozott: - Ó, Krisna! - kiáltott a nagy kombinátor, szobájában fel s alá futkározva. - Ó, Visnu! Mi minden történik a világban! Hol a darócgúnyások igazsága? Vagy én lennék ostoba, és nem értem az egészet, és oktalanul és rendszertelenül pazaroltam el az életemet? Egy hindu - gondoljuk csak meg - mindent tud a mi hatalmas országunkról, én meg itt állok, mint a hindu vendég a Szadko című operából, és mindig ugyanazt dúdolom: "Számba se veheted kincseit, miken a napfény megtörik!" Ó, mennyire undorító!

Ezen a napon Osztap nem ivott vodkát az ebédhez, és először hagyta szobájában a bőröndjét. Aztán békésen üldögélt az ablakpárkányon, és érdeklődve nézte a járókelőket, akik úgy ugráltak az autóbuszokra, mint a mókusok.

Éjszaka a nagy kombinátor hirtelen felébredt, és felült az ágyban. Csend volt, csak az étteremből lopóztak fel a kulcslyukon át egy mélabús boszton hangjai.

- Hát ezt meg hogyan felejthettem el! - mondta haragosan. Aztán felkacagott, lámpát gyújtott, és gyorsan megírta a sürgönyt:

"Csernomorszk, Zoszja Szinyickaja. Életem nagy tévedése kapcsán kész vagyok a szerelem szárnyán Csernomorszkba repülni, választ sürgősen táviratilag Moszkva Grand Hotel Bender."

Csöngetett, és meghagyta, hogy a táviratot sürgősen adják fel. Zoszja nem felelt. Válasz nélkül maradt a többi hasonlóan kétségbeesett, lírai hangú távirat is.

A vonat Csernomorszkba ment.

Az első utas levetette kabátját, felakasztotta a poggyászháló rézakasztójára, lehúzta cipőjét - vastag lábát, egyiket a másik után, majdnem arcáig emelte -, és nyelves papucsot húzott.

- Hallották a voronyezsi földmérő történetét, akiről kiderült, hogy a mikádó rokona? - kérdezte, s már előre mosolygott.

A második és harmadik utas közelebb húzódott. A negyedik szúrós, bordó takaró alatt feküdt a felső ágyon, és rosszkedvűen lapozgatott egy képes folyóiratot.

- Valóban nem hallották? Annak idején sokat beszéltek róla. Egyszerű földmérő volt, nős, egy szoba, havi egyszázhúsz rubel fizetés. Biguszovnak hívták. Mindennapi, teljesen jelentéktelen alak, sőt ha tudni akarják, magunk közt szólván, faragatlan egy fickó volt. Egyszer, munkából hazajövet, szobájában egy japánt talált. Köztünk maradjon a szó, egész elsőrangú ruhában, pápaszemmel, és ha tudni akarják, a legdivatosabb kígyóbőr cipőben. "Önt Biguszovnak hívják?" - kérdezi a japán. "Igen" - feleli Biguszov. "Szabad megtudnom vezeték- és atyai nevét?" "Ez meg ez" - feleli a másik. "Akkor helyben vagyunk - mondja a japán -, ez esetben lesz szíves levetni a kabátját és az ingét. Látnom kell az ön meztelen felsőtestét." "Kérem" - felelte erre Biguszov. Nos, de köztünk maradjon a szó, a japán meg sem nézte a felsőtestét; hanem mindjárt egy anyajegyet kezdett vizsgálni. Biguszov oldalán ugyanis anyajegy ékeskedett. A japán nagyítóüvegen keresztül vizsgálgatta, elsápadt, és így szólt: "Gratulálok, Biguszov polgártárs, engedje meg, hogy egy levelet és egy csomagot átadjak önnek." Biguszov felesége természetesen felbontotta a csomagot, és ha tudni akarják, forgács között megpillantott egy kétélű japán kardot. "Miért küldik nekem ezt a kardot?" - kérdi a földmérő. "Olvassa csak el a levelet - feleli a japán -, abban mindenre magyarázatot talál. Ön japán nemes: szamuráj." Most aztán Biguszov is elsápadt. Voronyezs, ha tudni akarják, nem túlságosan nagy város, és köztünk maradjon a szó, hogy néznek ott majd az emberek egy szamurájra? Minden bizonnyal a legnagyobb mértékben elutasítóan. De mit volt mit tenni? Biguszov a levél után nyúlt, feltörte a tizennégy viaszpecsétet, és elolvasta a levelet. Nos, mit gondolnak? Kiderült, hogy pontosan harminchat évvel annak előtte egy japán félherceg inkognitóban a voronyezsi kormányzóságban utazgatott. Nos, de köztünk maradjon a szó, őfensége természetesen összeszűrte a levet egy voronyezsi lánnyal, és szintén inkognitóban gyermeket nemzett neki. A lányt ugyan el akarta venni, de a mikádó rejtjeles táviratban megtiltotta neki. A félhercegnek el kellett utaznia, és a gyermek törvénytelen maradt. Ez a gyermek Biguszov volt. S annyi év eltelte után a félherceg az élete végét járta, és nem voltak törvényes gyermekei. Nem volt kire hagyja az örökséget, és ezenfelül egy híres nemzetség családfája is kihalt volna, ami egy japán számára a legeslegrosszabb. Nos hát, így jutott eszébe Biguszov. Igen, így hullhat a szerencse az ember ölébe. Azt beszélik, most már Japánban van. Az öreg meghalt, Biguszov most herceg, a mikádó rokona, és azonkívül, de köztünk maradjon a szó, egymillió yent kapott, kápé. Egymilliót. Egy ilyen hólyag!

- Adnának csak nekem egymillió rubelt! - dobbantott a második utas. - Majd megmutatnám nekik, mit lehet egymillióval kezdeni.

A két felső ágy közötti térben megjelent a negyedik utas feje. Figyelmesen megnézte azt, aki pontosan tudja, mihez fogna egymillióval, aztán némán beletemetkezett a folyóiratba.

- Igen - kezdte a harmadik utas, és felbontotta a vasúti étkezdéből származó két szelet kétszersült celofán burkolatát -, a pénzforgalom terén előfordultak érdekes esetek... Egy moszkvai lánynak Varsóban meghalt a nagybátyja, és egymilliót hagyott maga után. A lány nem is tudott róla. De ott külföldön megszimatolták a dolgot, és egy hónap múlva megjelent Moszkvában egy meglehetősen jóképű külföldi. Ez a jópipa elhatározta, hogy elveszi a lányt, mielőtt az megtudna valamit az örökségről. De a lánynak volt már vőlegénye, szintén egész jóképű fickó, aki a Súly- és Mértékhitelesítő Intézetben dolgozott. A lány nagyon szerette, és természetesen eszében sem volt máshoz hozzámenni. Az pedig, mármint a külföldi, szinte eszét vesztette. Virágot küldött, cukorkát meg hernyóselyem harisnyákat. Kiderült, hogy a külföldi jópipa nem is magától jött, hanem a nagybácsi örökségének kiaknázására alakított külön részvénytársaság megbízásából. A részvénytársaságnak tizennyolcezer zl oty alaptőkéje is volt. Ennek a teljhatalmú megbízottnak kellett volna a lányt elvennie és a határon túlra exportálnia, ha törik, ha szakad. Rendkívül romantikus történet. Képzeljék el a megbízott helyzetét, micsoda felelősség! Előleget vett fel, amivel el sem számolhatott e miatt a szovjet vőlegény miatt. S rémes, hogy mi történt ezalatt ott Varsóban! A részvényesek vártak, izgultak, a részvények árfolyama zuhant, és végül beütött a krach. A lány férjhez ment a szovjet fiúhoz, és soha semmit sem tudott meg az örökségről.

- Ostoba liba! - mondta a második utas. - Adták volna csak nekem azt a milliót!

S annyira izgatott lett, hogy szomszédja kezéből kikapott egy darab kétszersültet, és idegesen felfalta.

A felső ágy utasa kihívóan köhögött. Nyilván a beszélgetés zavarta álmában.

Odalent halkabbra fogták a szót. Szorosan egymás mellé ültek, és fejüket összedugva, lélegzet-visszafojtva suttogtak:

- Nemrég a Nemzetközi Vöröskereszt szervezete az újságok útján felhívást tett közzé, hogy jelentkezzenek az 1918-ban elesett Harry Kovalcsuk amerikai katona örökösei. Az örökség egymillió! Azaz kevesebb volt egymilliónál, de a kamatokkal ennyire nőtt. És egy eldugott kis volhiniai faluban...

A felső ágyon ide-oda mozgott a bordó takaró. Bender rosszul érezte magát. Már elege volt a vasúti kocsikból, a felső és alsó fekvőhelyekből, az utazás testet-lelket rázó világából. Szívesen odaadott volna egy félmilliót, ha el tud aludni, de lent csak nem ért véget a suttogás.

- ...tudják, a városi ingatlankezelő irodában megjelent egy öregasszony, és bejelenti: "A pincében találtam egy fazekat. Nem tudom, mi van benne, legyenek oly kedvesek, nézzék meg." Az ingatlankezelő vezetősége kiszállt a helyszínre, és a fazékban indiai aranyrúpiát talált, egymillió rúpiát!

- Ostoba, vén liba! Ez is jó helyre fordult! Adták volna csak nekem azt a milliót, majd én...

- Köztünk maradjon a szó, ha tudni akarják, a pénz minden. - Mozsajszk környékén, egy barlangban...

Felülről nyögés hallatszott, egy pusztulásba rohanó individuum teljes értékű nyögése.

A beszélgetők egy pillanatig zavartan figyeltek, de a váratlan kincsek japán hercegek, varsói rokonok vagy amerikai katonák zsebéből záporozó varázsa olyan volt, hogy újból térden ragadták egymást, és tovább duruzsoltak:

...nos, amint az ereklyetartót kinyitották, találtak benne, de köztünk maradjon a szó, egymillió értékű...

Reggel Bender félálomban hallotta, amint lent felengedik a függönyt, és egy hang így szólt:

- Egymillió, érti, egy egész millió!

Ez már több volt a soknál. A nagy kombinátor bőszülten lebámult. De a tegnapi utasoknak már nyomuk sem volt. Hajnalban Harkovban kiszálltak, otthagyták a gyűrött ágyneműt, egy zsíros számolópapírt, vagdalthús-maradékot és kenyérmorzsákat, valamint egy kis darab zsineget. Az ablaknál álló új utas közönyösen végignézett Benderen, és társaihoz fordulva folytatta:

- Egymillió tonna nyersvas! Az év végéig! A bizottság úgy vélte, hogy a főigazgatóság üzemei adhatnak ennyit. S ami a legnevetségesebb, Harkov jóváhagyta!

Osztap nem talált ebben semmi nevetségeset. Az új utasok azonban harsányan nevettek. Mindhármukon csak úgy csikorgott az egyforma gumiköpeny, még nem értek rá levenni.

- És mi van Bubeskóval, Ivan Nyikolajeviccsel? - kérdezte hirtelen a legfiatalabb utas. - Bizonyára túrja az orrával a földet.

- Már nem túrja. Ostoba helyzetbe keveredett. Hogy mi volt ott! Kezdetben megmakacsolta magát: hiszen ismeritek Nyikolajevicset, karakán jellem! Nyolcszázhuszonötezer tonnát, egy tonnával sem többet! Erre aztán heves harc kezdődött. A kapacitás alábecsülése... Tény! Meghunyászkodás a szűk keresztmetszet előtt... Ez is tény! Persze azonnal őszinte önkritikát kellett volna gyakorolnia. De nem! Nem engedte a becsvágya! Fene egy arisztokrata csökevény! Önkritikát kellett volna gyakorolnia, mindent beismernie, és ezzel kész! Ő azonban részletekben fogott hozzá. Elhatározta, hogy megvédi a tekintélyét. És most kezdődött csak az igazi tánc, a dosztojevszkijeskedés: "Egyrészt beismerem, másrészt hangsúlyozom." De mi van itt hangsúlyoznivaló? Miféle gerinctelen csűrés-csavarás ez? És így a mi Bubeskónknak egy második levelet is kellett írnia.

Az utasok megint nevettek.

- De ebben ismét egy szóval sem tett említést az opportunizmusáról, és azóta is ír szakadatlanul. Mindennap egy levelet. Az újságok már külön rovatot akarnak neki nyitni: "Helyreigazítások és cáfolatok." De maga is jól tudja, hogy nyakig ül a pácban, szeretne kimászni, de úgy elzárta a saját útját, hogy nem bír. A legutolsó alkalommal odáig ment, hogy ezt írta: "Így és így... beismerem a tévedésemet, de ezt a levelemet nem találom kielégítőnek..."

Osztap már rég kiment mosakodni, de az új utasok még mindig nevettek. Amikor visszajött, a fülke már ki volt seperve, a hálóhelyek leeresztve, és a kalauz éppen kifelé készülődött egy nagy halom álla alá szorított lepedővel és takaróval. A fiatalemberek nem féltek a léghuzattól, kinyitották az ablakokat. Az őszi szél betört, és úgy csapkodott, ugrándozott a fülkében, mint egy ládába zárt tengeri hullám.

Osztap a milliót rejtő bőröndöt a poggyászhálóba dobta, helyet foglalt a lenti ülésen, és barátságosan nézegette új szomszédjait, akik igen nagy buzgalommal igyekeztek beleélni magukat az első osztályú hálókocsi szokatlan kényelmébe; gyakran nézegettek az állótükörbe, ugráltak az üléseken, kipróbálták a rugók erejét, dicsérték a vörösre fényezett karfák minőségét, és minden gombot megnyomtak. Időnként egyikük pár percre eltűnt, majd visszatért, és összesúgott társaival. Végül egy lány jelent meg az ajtóban, bolyhos férfifelöltőben és tornacipőben, melynek szalagja ógörög divat szerint a bokája fölött volt megkötve.

- Elvtársak - szólt határozott hangon -, ez disznóság. Mi is szeretnénk fényűzően utazni. A legközelebbi állomáson helyet cserélünk.

Bender útitársai fenyegetően felmordultak.

- Nono, nono - folytatta a lány. - Mindnyájunknak éppúgy jogunk van hozzá, mint nektek. Már sorsot is húztunk. Taraszov, Parovickij meg én jövünk. Takarodjatok át a harmadosztályra.

Bender a zajos szóváltásból megtudta, hogy a műegyetemi diákok nagyobb csoportja tér haza nyári üzemi gyakorlatról Csernomorszkba. A fapados kocsiban nem volt hely valamennyiük számára, és így három első osztályú hálókocsijegyet kellett váltaniuk. Az árkülönbözetet az egész társaság közösen fedezte.

Végül is a lány a fülkében maradt, és az első három utas kissé későn magára öltött méltósággal távozott. Helyükbe azonnal megjelent Taraszov és Parovickij. Haladéktalanul ugrándozni kezdtek az üléseken, és nyomorgatták a gombokat. A lány gondosan igyekezett utánozni őket. Nem telt bele félóra, és az első három diák ismét megjelent a fülkében. Az elveszett fényűzés utáni vágy hozta vissza őket. Mögöttük még ketten feltűntek zavart mosollyal, aztán egy harmadik, egy bajuszos. A bajuszosra csak másnap került volna sor, de nem bírta kivárni. Megjelenése különösen izgatott kiáltásokat váltott ki, ám erre azonnal felbukkant a kalauz.

- Mit jelentsen ez, polgártársak? - szólt rájuk hivatalos hangon. - Hiszen itt egy valóságos banda verődött össze. Akinek fapadosra szól a jegye, azonnal távozzék, vagy hívom az ellenőrt.

A banda tagjai zavartan egymásra néztek.

- Ezek vendégek - mondta a lány lehangoltan -, csak rövid látogatásra jöttek át.

- Ezt tiltja a forgalmi szabályzat - mondta a kalauz. - Hagyják el a fülkét!

A bajuszos kifelé hátrált, de most a nagy kombinátor beavatkozott a vitába.

- Ugyan, ugyan, bácsikám - mondta a kalauznak -, különös kényszerítő körülmények nélkül az utasokat nem szabad meglincselni. Minek kell annyira szó szerint ragaszkodni a szabályzathoz? Vendégszeretőnek kell lenni. Tudja, úgy, mint Keleten. Jöjjön csak ki velem. Mindjárt megmagyarázom, mit jelent a vendégszeretet!

A rövid beszélgetés folyamán a kalauzt úgy áthatotta a Kelet szelleme, hogy nem is gondolt többé a banda elkergetésére, ehelyett kilenc csésze teát hozott nehéz csészealjakon, és egész halom celofánba csomagolt kétszersültet. Pénzt nem fogadott el.

- "Keleti szokás szerint - fordult Bender a társasághoz -, a vendégszeretet törvényeinek megfelelően", ahogy egy ízben a konyhaművészet egyik dolgozója mondta.

Oly könnyed és egyszerű figyelmesség volt ez, hogy nem lehetett elutasítani. Zizzenve nyíltak a kétszersültcsomagok. Osztap otthonosan adogatta a teáscsészéket, és hamarosan összebarátkozott a nyolc diákkal meg a diáklánnyal.

- Én már régóta érdeklődőm az általános, egyenlő és titkos közoktatás iránt - fecsegte jókedvűen. - Nemrég csevegtem erről a tárgyról egy indiai műkedvelő filozófussal. Rendkívül nagytudású ember, és ezért bármit is mond, minden szavát azonnal hanglemezre veszik. S minthogy az öregúr szívesen beszél - ez a gyengéje -, már nyolcszáz vagon lemeze van, amiből most majd gombokat csinálnak.

Ez után a rögtönzés után a nagy kombinátor kezébe vett egy kétszersültet.

- A kétszersülttől a köszörűkőig - mondta - csupán egy lépés az út. És e lépés már megtörtént.

Az ilyen tréfákkal fűtött barátság hamarosan felmelegedett, és nemsokára az egész banda Osztap vezetésével teli torokból énekelte a csasztuskát:

Estefelé Bender már valamennyit a keresztnevén nevezte, s néhányukkal össze is tegeződött. De sok mindent nem értett a fiatalok beszédéből. Hirtelen szörnyű öregnek érezte magát. Itt ült előtte az ifjúság, kissé nyersen, szögletesen, valami sértő őszinteséggel. Ő más volt húszéves korában. Bevallotta magának, hogy húszéves korában sokkal sokoldalúbb és komiszabb volt. Akkoriban ő nem nevetett, legfeljebb másokat nevetett ki. Ezek azonban tiszta szívből nevetnek. "Minek örül úgy ez a vastagbőrű ifjúság? - gondolta hirtelen izgalommal. - Szavamra, kezdem irigyelni őket."

Noha Osztap kétségkívül az egész fülke figyelmének központja volt, s csak úgy dőlt belőle a szó, s bár az útitársak a legrendesebben viselkedtek vele, mégis más volt ez, mint a Balaganov-féle istenítés, a Panyikovszkij-féle gyáva alázatosság, vagy akár a Kozlevics-féle odaadó szeretet. A diákokon érezhető volt a nézőközönség fölénye a konferansziéval. A néző meghallgatja a frakkos polgártársat, néha nevet, lomhán megtapsolja, végül azonban hazamegy, és nem törődik többé a konferansziéval, aki előadás után betér a színészklubba, szomorúan ül a vagdalthús-adagja mellett, és arról panaszkodik szakszervezeti kollégájának, az operettkomikusnak, hogy a közönség nem érti, a kormány pedig nem becsüli meg. A komikus vodkát iszik, és ugyancsak meg nem értésről panaszkodik. De hát hogyan is érthetnék meg? A tréfák ócskák, a fogások elavultak, az újratanulásról meg már lekéstek. Azt hisszük, mindez világos!

A diákok ismét elmondták Bubesko történetét, azét, aki csökkentette a tervelőírását, de ezúttal kifejezetten csak Osztapnak, aki új barátjaival átment a fapados kocsiba, hogy Lida Piszarevszkaja diáklányt rábeszélje, jöjjön át látogatóba. Osztap ez alkalommal oly elbűvölő volt, hogy a félszeg Lida átjött, és részt vett az általános ricsajban. Bizalmuk oly mértékben megnőtt, hogy a nagy kombinátor estefelé egy nagy vasúti csomópont peronján sétára indult a férfikabátos lánnyal, és egészen a külső szemaforig sétálva, közönséges, elcsépelt szavakban kiöntötte a szívét.

- Tudja - magyarázta a lánynak -, a hold, a táj királynője ragyogott. Ott ültünk a Régészeti Múzeum lépcsőjén, és akkor rádöbbentem, hogy szeretem. Csakhogy még aznap este el kellett utaznom, úgyhogy a dolog nem sikerült. Azt hiszem, megsértődött a lány. Sőt, bizonyos, hogy megsértődött.

- Szolgálati ügyben kellett elutaznia? - kérdezte részvevően a lány.

- Hm, igen. Olyan kiszállásfélére, azaz nem is kifejezetten szolgálati ügy volt; de mindenesetre sürgős. Most szenvedek. Felségesen és ostobán szenvedek.

- Ez nem olyan borzasztó - mondta a lány. - Energiafeleslegét állítsa be valamilyen munkafolyamatba. Például favágásba. Most van egy ilyen irányzat.

Bender megígérte, hogy beállítja magát, és noha nem tudta elképzelni, hogyan pótolja Zoszját a favágás, mégis nagy megkönnyebbülést érzett. Titokzatos arccal tértek vissza a fülkébe, és néhányszor még eltűntek a folyosóra, hogy a viszonzatlan szerelemről és az e téren jelentkező újabb irányzatokról kicseréljék véleményüket.

A fülkében Osztap továbbra is teljes erőbedobással igyekezett a társaság tetszését megnyerni. S elérte, hogy a diákok már úgy kezelték, mint egy közülük valót, sőt a durva Parovickij teljes erővel a vállára ütött, s rákiáltott:

- Iratkozz be hozzánk, a műegyetemre! Biz' isten, jó lenne! Havi hetvenöt rubel ösztöndíjat kapsz! Úgy élsz, mint egy isten! Van diákmenzánk, mindennap hús. Aztán az Urálba megyünk gyakorlatra.

- Már elvégeztem egy humán főiskolát - mondta sietve a nagy kombinátor.

- Most mivel foglalkozol? - kérdezte Parovickij.

- Hát csak úgy, pénzügyekkel.

- Bankban dolgozol?

Bender hirtelen csúfondáros pillantást vetett a diákra, és váratlanul kijelentette:

- Nem, nem vagyok állásban. Én milliomos vagyok. - Természetesen ez a kijelentés Osztapot nem kötelezte semmire, és azonnal tréfára fordította a dolgot, de Parovickij oly harsányan felkacagott, hogy a nagy kombinátor sértve érezte magát. Ellenállhatatlan vágy ösztökélte, hogy útitársait elképessze, és lelkes elismerést váltson ki belőlük.

- Hány milliója van tulajdonképpen? - kérdezte a tornacipős lány, hogy valami mókás válaszra serkentse.

- Egy - mondta Osztap, sápadtan a büszkeségtől.

- Elég kevés - jelentette ki a bajuszos.

- Kevés, kevés! - kiabáltak a többiek is.

- Nekem elég! - vágta ki Bender diadalmasan.

E szavakkal fogta a bőröndjét, felkattintotta a nikkelezett zárat, és egész tartalmát a díványra szórta. A bankjegykötegek ott feküdtek szétszóródva. Osztap meghajlított egy csomagot, a papír felhasadt, és olyan hangot adott, mint amikor egy játékkártyát eltépnek.

- Mindegyik csomagban tízezer rubel van. Ez kevés nektek? Csekély összeg híján egymillió. Minden rendben, az aláírások, a papír, a vízjegy.

Zavart csendben rakta vissza Bender a pénzt a bőröndbe, és fejedelmi mozdulattal visszadobta a poggyászhálóba. Ismét leült a díványra, hátradőlt, és lábát kinyújtva pislogott a diákokra.

- Amint látjátok, a humán tudományok is gyümölcsözők - mondta a milliomos, mintegy felkérve a diákokat, hogy tovább szórakozzanak vele.

A diákok hallgattak, a fülke cirádás falán levő gombokat meg kampókat vizsgálgatták.

- Úgy élek, mint egy isten - folytatta Osztap -, vagy mint egy félisten, ami végeredményben egy és ugyanaz.

Rövid szünet után a nagy kombinátor nyugtalanul fészkelődni kezdett a helyén, és barátságosan felkiáltott:

- Miért szontyolodtatok így el, ti ördögfiókák?

- Na, én megyek - mondta a bajuszos kis gondolkodás után -, visszamegyek a helyemre, megnézem, hogy s mint...

S villámgyorsan elhagyta a fülkét.

- Pompás, csodálatos dolog - jegyezte meg Osztap -, ma reggel még nem is ismertük egymást, most meg úgy érezzük, mintha tízéves barátság fűzne össze bennünket. Nem valami fluidum hatása ez?

- Mivel tartozunk a teáért? - kérdezte Parovickij. - Mennyit is ittunk, elvtársak? Kilenc vagy tíz pohárral? Meg kell tudni a kalauztól. Azonnal jövök.

Utána még négyen távoztak. Őket is elfogta a vágy, hogy segítsenek Parovickijnak a kalauzzal való elszámolásban.

- Énekeljünk valamit - javasolta Bender. - Valami jó régit! Talán a Szergej pópát. Akarjátok? Csodálatos Volga-basszusom van.

S a nagy kombinátor választ sem várva, gyorsan rákezdte: "A folyóban, Kazany vizén, úszik egy szürke gácsér." Amikor a refrénhez érkezett, karmestermozdulattal intett, s dobbantott egyet, de ezt nem követte a mennydörgő kardal. Csupán Lida Piszarevszkaja csipogott félénken: "Szergej pópa, Szergej pópa", majd hirtelen elhallgatott, és kifutott a folyosóra.

A barátság szemlátomást kihunyt. Hamarosan csak a jólelkű és megértő tornacipős lány maradt a fülkében.

- Hova futottak ezek mind? - kérdezte Bender.

- Valóban - suttogta a lány -, meg kell tudnom.

Fürgén az ajtóhoz futott, de a boldogtalan milliomos megragadta a kezét.

- Csak tréfáltam - mondotta -, én dolgozó ember vagyok. Egy szimfonikus zenekar karmestere! Schmidt hadnagy fia vagyok. A papám török alattvaló. Higgyen nekem!...

- Engedjen el! - A lány elrántotta a kezét. A nagy kombinátor magára maradt.

A fülke recsegett, ropogott. A kanalak táncoltak az üres poharakban, és a csészenyáj lassan az asztal széle felé csúszott. Az ajtóban megjelent a kalauz, egy halom takarót és lepedőt hozott, állával leszorítva.

Csernomorszkban csikorogtak a háztetők, és léghuzat kószált az utcákon. A városba váratlanul betört északkeleti szél a szemétládák, ereszcsatornák és házsarkok felé sodorta a vénasszonyok gyengéd nyarát. Ott pusztult el a nyárutó az üszkösödő csipkés juharfalevelek és széttépett villamosjegyek közt. A virágárusok edényeiben hideg őszirózsák fuldokoltak. A bezárt hűsítőital-kioszkok zöld ablakredőnyei kopogtak. A galambok búgtak: "Meghalok! Meg-halok!" A verebek forró trágyát csipegetve melegedtek. A csernomorszkiak, leszegett fejjel, mint a bika, imbolyogtak a szélben. Legjobban a pikémellényesekre járt rá a rúd. A szél letépte fejükről a girardit és panamakalapot, aztán tovasodorta a parkettsima kocsiúton a körút felé. Az aggastyánok lihegve és szitkozódva futottak utánuk. De az örvénylő szél úgy megragadta az üldözőket, hogy olykor túlhaladtak fejdíszükön, és csak akkor tértek magukhoz, mikor a Katalin cárnő korabeli zászlósurak bronzszobrának nedves lábához ütődtek.

Az Antilop úgy recsegett a taxiállomáson, mint egy hajó. Kozlevics kocsija azelőtt derűs csodálkozást keltett, de most már csupán szánalmat ébresztett: a bal hátsó sárhányó kötéllel volt megerősítve, a szélvédő üveg nagy részét furnérlemez pótolta, és a katasztrófánál odaveszett gumiduda helyén nikkelezett elnöki csengettyű fityegett egy zsinegen. Még a kormánykerék is félredőlt, melyen Adam Kazimirovics becsületes keze nyugodott. Az Antilop mellett a járdán ott állt a nagy kombinátor. A kocsi szekrényére könyökölt, és így szólt:

- Becsaptam magát, Adam. Nem ajándékozhatok magának sem Rolls Royce-ot, sem Lincolnt, sem Buickot, még csak Fordot sem. Nem vásárolhatok új kocsit. Az állam nem tekint igényjogosultnak. Magánszemély vagyok. Az egyetlen, amit még megtehetnék, az, hogy hirdetés útján az Antilopunkhoz hasonló vacakot találjak.

- Hogy mondhat ilyet! - vágott szavába Kozlevics. - Jó kis kocsi ez a Lorraine-Dietrich. Ha kapnék hozzá egy használt olajvezető csövet, nem cserélném el semmilyen Buickkal.

- A csövet elhoztam - mondta Bender. - Fogja. Ez minden, kedves barátom, amit a közlekedés gépesítése terén tehetek magáért.

Kozlevics nagyon örült az olajvezető csőnek, sokáig forgatta kezében, aztán tüstént hozzálátott a felszereléshez. Osztap megbillentette a kolompot, amely úgy szólt, mint egy elnöki csengő, s aztán hevesen kijelentette:

- Adam, hallotta már a legfrissebb hírt? Minden polgártársra kétszáztizennégy kilogramm súlyú légoszlop nehezedik.

- Nem - mondta Kozlevics. - Na és?

- Hogyhogy: na és? Ez tudományosan igazolt tény. Nekem pedig már jó ideje túlságosan terhes ez a dolog. Képzelje csak el, kétszáztizennégy kilogramm! Ennyi nyom bennünket éjjel-nappal, főleg azonban éjjel. Rosszul alszom. Mit mondott?

- Semmit. Figyelek - mondta Kozlevics gyengéden.

- Rosszul érzem magam, Adam. Túl nagy a szívem.

Az Antilop vezetője hümmögött. Osztap tovább fecsegett:

- Tegnap az utcán hozzám lépett egy öregasszony, és felkínált egy örökké tartó tisztítótűt Primus gyorsforralóhoz. Tudja, Adam, nem vettem meg, nincs szükségem örök tűre, nem kívánok örökké élni. Meg akarok halni. A szerelem összes buta tünete fellelhető rajtam: étvágytalanság, álmatlanság és már mániának is beillő versírási szükséglet. Hallgassa csak meg, mit firkáltam tegnap este a villanylámpa imbolygó fényében:

- Ugye szép? Tehetséges. Csak hajnal felé, az utolsó sorok után jutott eszembe, hogy ezt a verset már Puskin is megírta egyszer. Hát nem disznóság, hogy egy klasszikus ilyen csúffá tegye az embert! Mit szól hozzá?

- Kérem, csak folytassa - bátorította Kozlevics együttérzőn.

- Nos hát, így tengetem az életem - folytatta Bender, és hangja megremegett. - Testem a Kairó szállodában van bejelentve, de lelkem elcsavarog, még Rio de Janeiróba sem kívánkozik. Meg az a légoszlop is agyonnyomással fenyeget.

- És volt már nála? - kérdezte a mindig őszinte Kozlevics. - Zoszja Viktorovnánál?

- Nem megyek el hozzá - mondta Osztap. - Büszke félszegségem tiltja. Bennem felébredtek a janicsárok. Moszkvából háromszázötven rubel ára sürgönyt küldtem ennek az aljas teremtésnek, de még ötven kopejkányi válaszra sem érdemesített. S éppen engem érjen ilyesmi, engem, akit szerettek a háziasszonyok, a háztartási alkalmazottak, az özvegyek, sőt még egy nő is, aki fogtechnikus volt! Nem, feléje sem nézek! Viszontlátásra!

A nagy kombinátor a szállodába ment, és kihúzta az ágy alól a bőröndöt az egymillióval; ott hevert egy csámpás cipő mellett. Egy darabig meglehetősen bambán bámulta, majd megragadta a fogantyúját, és kiment az utcára. A szél elkapta Bendert, kisodorta a tengerparti sugárútra. A sétány elhagyatott volt, sehol egy lélek a fehér padokon, melyekre nyáron szerelmes jelmondatokat farigcsáltak. A világítótornyot megkerülve, vastag, egyenes árbocú, alacsony teherhajó tartott a külső kikötő felé.

- Elég! - mondta Bender. - Az aranyborjú nem nekem való. Vigye magával, aki akarja. Hadd milliomosodjék szabadjára! - Körülnézett, s mikor látta, hogy senki sincs a közelben, ledobta a táskát a kavicsokra.

- Tessék parancsolni - mormolta a fekete juharfákhoz fordulva és meghajolt.

Végigment a fasoron, anélkül, hogy hátranézett volna. Először lassan ment, mint aki sétál, majd keze hirtelen zavarni kezdte, erre zsebre vágta, és meggyorsította lépteit, hogy legyőzze habozását.

Arra kényszerítette magát, hogy beforduljon a sarkon, sőt dudorászni kezdett, de alig egy perc múlva már futott is vissza. A táska ott volt, ahová letette. De a másik oldalról egy középkorú, közönséges külsejű polgártárs közeledett kinyújtott karral a táska felé.

- Hová, te? - kiáltott rá Bender messziről. - Adok én neked idegen táskához nyúlni! Disznóság! Egy pillanatra sem lehet letenni valamit!

A polgártárs bosszúsan vállat vont, és eloldalgott. Bender pedig tovább vánszorgott az aranyborjúval.

"Most hát mitévő legyek? - töprengett. - Mit kezdjek ezzel az átkozott kinccsel, mely csak lelki kínokban tesz gazdagabbá, égessem el talán?"

A nagy kombinátor kedvtelve dédelgette ezt a gondolatot.

"Van is a szobámban kandalló. Elégetem a kandallóban! Ez fenséges! Kleopátrához illő tett! A tűzbe! Egyik csomagot a másik után! Mit teketóriázzam velük? De nem - ez ostobaság. A pénzt elégetni: huszárcsíny! De mi mást kezdhetek vele, legfeljebb telezabálhatom magam, mint egy feketéző maszek! Ostoba helyzet. A múzeumvezető háromszáz rubelból berendezne egy Louvre-t, bármelyik matrózegyesület, vagy mondjuk a drámaírók szövetkezeti testülete egymillióért építtethetne egy fél felhőkarcolót lapos tetővel, szabadtéri előadások számára. De Osztap Bender, a janicsárok leszármazottja, semmit sem tehet vele. Lám, így nyomja el az uralkodó osztály a szegény milliomost!"

A nagy kombinátor egyre azon töprengett, mihez kezdjen a milliójával, közben végigszaladt több fasoron, majd egy cementkorlátra telepedett, és dühösen nézett a hullámtörő mögött ringó gőzösre.

"Nem, a tűzről le kell tennem. A pénzégetés gyáva és nem nagystílű, valami hatásosabb gesztust kell találni. Létesítsek talán egy Balaganov-alapítványt a Híradástechnikai Főiskola levelező tagozatának hallgatói számára? Vagy vegyek ötvenezer ezüstkanalat, olvasztassam össze, és öntessem ki belőlük Panyikovszkij lovas szobrát, aztán állítsam fel a sírján? Rakassam ki gyöngyházzal az Antilopot? Vagy esetleg..."

A nagy kombinátor leugrott a korlátról: új ötlet fénye ragyogta be. Egy pillanatig sem habozott tovább, elhagyta a parkot, és legyűrve az elölről meg oldalról támadó szél nyomását, a postahivatalba szaladt.

Kérésére a táskát zsákba varrták, és zsineggel erősen átkötözték. Közönséges postacsomaggá vedlett, ugyanolyan volt, mint amilyeneket a posta naponta ezerszámra vesz fel, és amelyekben a polgártársak szalonnát, gyümölcsízt vagy almát küldenek egymásnak.

Osztap tintaceruzát fogott, lelkesen meglengette, és ezt írta a zsákra:

Értékküldemény

A PÉNZÜGYI NÉPBIZTOSNAK
MOSZKVA

Egy markos postás nagy lendülettel egy rakás tojás alakú csomag, zsák és láda közé pottyantotta a küldeményt. Bender zsebre vágta az elismervényt, és még látta, amint egy lomha öregemberke, kabáthajtókáján a postások ezüstös jelvényével, több csomag társaságában máris a másik terembe tolta a milliót egy kis kocsin.

- Az ülést folytatjuk - mondta a nagy kombinátor -, csakhogy ezúttal az őrült mezőgazdák képviselőjének, O. Bendernek részvétele nélkül.

Jó darabig álldogált még a postahivatal boltíves bejárata előtt, hol helyeselve, hol megbánva tettét. A szél belekapott kabátjába, fázni kezdett, és elkeseredetten gondolt arra, hogy még egy bundát sem vett magának.

Ekkor egy lány állt meg egy pillanatra, éppen az orra előtt. Felkapta fejét, ránézett a postahivatal órájának kivilágított számlapjára, és továbbment.

Durva kabátkát viselt, rövidebbet a ruhájánál, fején kék gyermeksapka volt bojttal. Jobb kezével a kabátja szárnyát fogta, amelyet emelgetett a szél. A parancsnok szíve feldobogott, mielőtt még felismerte volna Zoszját. Nyomába szegődött, és követte a nedves járdaköveken, önkéntelenül is kellő távolságot tartva. A járókelők néha eltakarták előle a lányt, ilyenkor Osztap lement a kocsiútra, s oldalról bámulta Zoszját, és a küszöbönálló vallomás sillabuszát szövegezte magában.

A sarkon Zoszja megállt egy utcai rövidárus bódé előtt, és a zsinegen himbálózó barna férfizoknikat nézegette. Bender a közelben cikázott.

A járda szélén két aktatáskás férfi beszélt izgatottan. Mindkettőn átmeneti kabát volt, alatta fehér nyári nadrág.

- Éppen jókor hagyta ott Ivan Pavlovics a Herkulest - mondta az egyik, és szívéhez szorította aktatáskáját. - Ott most valóságos tatárdúlás folyik. Tisztogatnak, mint a vadállatok.

- Erről beszél az egész város - sóhajtott a másik.

- Tegnap Szkumbrijevicsen volt a felülvizsgálat sora - mondta az első kéjesen -, jóformán be sem lehetett jutni. Eleinte nagyon illendő módon ment minden. Szkumbrijevics úgy adta elő élettörténetét, hogy mindenki tapsolt: "Kalapács és üllő mellett jöttem a világra" - mondta; ezzel akarta hangsúlyozni, hogy szülei kovácsok voltak. A közönségből azonban megkérdezte valaki: "Mondja csak, nem emlékszik egy Szkumbrijevics és fia vasáru-nagykereskedésre? Nem maga ez a Szkumbrijevics?" Erre az a hülye azt mondja: "Nem én vagyok az a Szkumbrijevics, én a fia vagyok." Most aztán elképzelheti, mi vár rá. Megbízhatatlan osztályidegennek minősítik.

- Igen, Weintorg elvtárs, nagyon szigorúan megy minden. Ma kire kerül sor?

- Ma nagy nap van! Ma Berlaga van soron, tudja, az, aki az őrültekházába menekült. Utána meg maga Polihajev következik személyesen, és balkézről való felesége, az a kígyó Szerna Mihajlovna. Ettől a nőtől senkinek sem volt nyugta a Herkulesben. Ma már két órával a kezdet előtt odamegyek, különben sehogy sem tudok befurakodni. Ezenkívül Bomze...

Zoszja továbbment, így hát Bender nem tudta meg, mi történt Adolf Nyikolajevics Bomzéval. Ez egyébként sem túlságosan izgatta. Elkészült a vallomás bevezető mondatával. A parancsnok gyorsan utolérte a lányt.

- Zoszja - mondta. - Eljöttem, és ezt a tényt nem lehet egy legyintéssel elintézni.

Ezt a mondatot tolakodó, hanyag modorban vágta ki. A lány visszahőkölt, és a nagy kombinátor rájött, hogy hamis hangot ütött meg. Hangnemet változtatott tehát, sokat és gyorsan beszélt, panaszkodott a körülményekre, elmondta, hogy ifjúsága egészen másképpen alakult, mint ahogy azt csecsemőéveiben elképzelte, hogy az élet oly durvának és alacsonynak bizonyult, mint egy basszuskulcs.

Zoszja nem válaszolt.

A Capitol mozi előtt haladtak el.

Bender gyorsan oldalt pillantott, ahol a nyáron az általa alapított iroda működött, és halkan felkiáltott: az épület homlokzatán széles cégtábla húzódott:

SZARU- ÉS PATAKISZERELŐ VÁLLALAT

Az ablakon át látta, hogy minden helyiségben írógépek kopognak, és közéleti férfiak arcképei lógnak a falon. A bejáratnál délceg hivatalsegéd álldogált győzedelmes mosollyal, akivel Panyikovszkij bizony nem vehette volna fel a versenyt. A nyitott kapun a "Központi Anyagraktár" felírás alatt háromtonnás teherautók futottak be, zsúfolásig megrakodva minőségi szaruval és patákkal. Mindez arra mutatott, hogy Osztap gyermeke helyes útra tért.

- Lám, az uralkodó osztály mindenre lecsapott - mondta Bender bánatosan. - Még az én könnyelmű ötletemet is kihasználta a maga céljaira, engem pedig töröltek, Zoszja. Hallja, engem töröltek. Szerencsétlen vagyok.

- Szomorú szerelmes - mondta Zoszja, először fordulva a férfi felé.

- Igen - felelte Osztap -, tipikus Anyegin vagyok, vagyis olyan lovag, akit a szovjethatalom megfosztott örökségétől.

- Ugyan, hol van maga a lovagtól!

- Ne haragudjon, Zoszja, vegye figyelembe a légoszlop nyomását, úgy érzem, hogy rám még sokkalta súlyosabban nehezedik, mint a többi polgártársra. Ez azért van, mert szerelmes vagyok magába, továbbá azért is, mert nem vagyok szakszervezeti tag. Még ettől is...

- No meg attól is, hogy maga többet hazudik, mint a többi polgártárs.

- Ez nem hazugság, ez fizikai törvény. Vagy tán nem is létezik légoszlop, csak én képzelem?

Zoszja megállt, s lehúzta szürke kesztyűjét.

- Harminchárom éves vagyok - mondta Osztap. - Jézus Krisztus életkora! És mit tettem eddig? Nem teremtettem tant, tanítványaimat elherdáltam, nem támasztottam fel a halott Panyikovszkijt, és csak maga...

- Hát akkor viszontlátásra - mondta Zoszja. - Be kell mennem ide, az étterembe.

- Én is megebédelek - jelentette ki a nagy kombinátor, egy pillantást vetve a cégérre: "A Csernomorszki Állami Térművészeti Akadémia Tanműhelye Mellett Működő Táplálkozási Minta Intézet". - Eszem az akadémián egy minta káposztalevest, talán megkönnyebbülök tőle.

- Itt csak szakszervezeti tagokat szolgálnak ki - figyelmeztette Zoszja.

- Akkor hát csak úgy elüldögélek.

Három lépcsőt mentek lefelé. A mintaintézmény mélyén egy pálma zöld sátra alatt fekete szemű fiatalember ült, és méltóságteljesen vizsgálta az étlapot.

- Periklész! - kiáltotta Zoszja már messziről. - Vettem neked egy duplasarkú zoknit. Bemutatom az elvtársakat! Ez Periklész.

- Periklész - mondta a fiatalember, és szívélyesen kezet szorított Benderrel.

- Bender, a Dunai Győző - válaszolt nyersen a nagy kombinátor, s most már tisztában volt vele, hogy lekésett a szerelem ünnepéről, és hogy a duplasarkú zokni nem valamelyik álrokkant szövetkezet terméke, hanem egy anyakönyvi hivatal által törvényesített boldog házasság szimbóluma.

- Hogyan, magát még Dunai Győzőnek is hívják? - kérdezte Zoszja vidáman.

- Igen, Dunai Győzőnek is. Hiszen magát sem hívják már csak Szinyickajának, a zokniról ítélve...

- Szinyickaja-Periklésznek hívnak.

- Már huszonhét napja - tette hozzá a fiatalember, és megdörzsölte a kezét.

- Tetszik nekem a férje - mondta az örökségtől megfosztott lovag.

- Nekem is tetszik - felelte hevesen Zoszja.

Amíg az ifjú házaspár egymás tekintetét keresve, magasra emelt kanállal ette a matrózlevest, Bender elégedetlenül pillantott a falon lógó kultúrplakátokra. Egyiken, ez állt: "Evés közben ne beszélgess! Ez akadályozza a gyomorsav-kiválasztódást!" A másik, rímbe szedett plakát így hangzott: "Igyatok több gyümölcsnedvet, ettől nyertek életkedvet!" Itt már nem volt mit tenni! Odább kellett volna állni, de Osztapot valami lelkébe lopakodó félszegség visszatartotta.

- Ebben a matrózlevesben - mondta erőltetetten - egy hajótörés roncsai úszkálnak.

A Periklész házaspár jóindulatúan nevetett.

- Tulajdonképpen milyen vonalon működik? - kérdezte Bender a fiatalembert.

- Tulajdonképpen a Vasutas Képzőművészek Egyesületének vagyok a titkára - felelte Periklész.

A nagy kombinátor lassan felemelkedett.

- Ó, egyesület képviselője! Ezt gondolhattam volna! Nos, nem akarom beszélgetéssel fárasztani magukat. Ez akadályozza a gyomorsav-kiválasztódást, amely oly fontos az egészségre.

Búcsú nélkül, szinte fellökve az asztalokat, törtetett egyenesen a kijárat felé.

- Elrabolták a lányt! - mormogott az utcán. - Egyenesen a jászol mellől vitték el! Periklész! Nemezis! Az egyesület képviselője elrabolta a maszek milliomos elől...

Ekkor Bender agyában megrázó világossággal átcikázott a tudat, hogy nincs már meg a milliója. Alighogy erre rádöbbent, máris futott teljes iramban, kétoldalt taszigálva a járókelők tömegét, olyan úszótempókkal, mintha a világrekord megdöntéséért versenyezne.

- Én is Pál apostolt játszom! - suttogta, mialatt átugrott a városi park virágágyain. - Ebadta koldusa! Nyavalyás! Átkozott mennonista, hetednapos adventista! Hülye! Ha már továbbították a csomagot, felkötöm magam. Az ilyen tolsztojánusokat agyon kellene verni!

A postahivatal fülkeablakához szaladtában a nagy kombinátor kétszer is megcsúszott a csempézett padlón. Az ablak előtt elég rövid, zord és néma embersor állt. A nekihevült Osztap már be akarta dugni a fejét a fülke ablakán, de a sor elején álló polgártárs idegesen felemelte hegyes könyökét, és kissé hátrataszította a jövevényt. A második polgártárs, mintha rugókra járna, ugyancsak felemelte könyökét, és a nagy kombinátor még messzebb került a hőn óhajtott ablaktól. És a könyökök mély csendben addig emelkedtek és ereszkedtek, míg a betolakodó jogos helyére, a sor végére nem került.

- Nekem csak... - kezdte Osztap.

De nem folytatta. Céltalan volt. A sor szürkén és szoborszerűen állt, rendíthetetlenül, mint egy görög falanx. Mindenki tudta, hol a helye, és kész volt meghalni kis jogaiért.

Csak negyvenöt perccel később dugta be a fejét a kis fülke ablakán, és hetyke merészséggel visszakövetelte küldeményét. A postatiszt közönyösen visszaadta az elismervényt.

- Elvtársam, csomagot nem adunk vissza.

- Hogyan? Már továbbították? - kérdezte a nagy kombinátor, és hangja elcsuklott. - Hiszen alig egy órája, hogy feladtam.

- Elvtársam, csomagot nem adunk vissza - ismételte a postahivatalnok.

- De hiszen a küldemény az enyém - mondta szelíden Bender. - Érti? Az enyém. Én adtam fel, én akarom visszakapni. Ugyanis elfelejtettem belecsomagolni egy üveg befőttet. Ranettalmát. Nagyon kérem magát. A bácsikám rettenetesen odalesz. Érti, kérem...

- Elvtársam, nem adunk vissza csomagot.

Osztap segélykérően körülnézett. Mögötte némán és zordan állt a sor, amely ismert minden szabályt, azt is, hogy csomagot nem adnak vissza.

- Csak egy üveget csomagolok hozzá - suttogott Bender. - Ranettalmát.

- Elvtársam, az üveget adja fel külön csomagban - mondta a hivatalnok, kissé szelídebben. - A bácsikájának így is jó lesz.

- Nem ismeri az én bácsikámat! - felelt hevesen Osztap. - Egyébként is szegény diák vagyok, nincs pénzem. Úgy is, mint társadalmi munkást, kérem magát...

- Elvtársam, értse meg - nyöszörögte a hivatalnok. - Most már hogyan keressük ki? Ott több mint három tonna csomag fekszik.

A nagy kombinátor erre olyan siralmas ostobaságokat hordott össze, hogy az egyik postás fogta magát, bement a másik terembe, hogy kikeresse a szegény diák csomagját. A mindeddig hallgató emberkígyó zúgni kezdett. A nagy kombinátort lehordták mindennek, mert nem ismeri a postai szabályzatot, sőt egyik polgártársnő dühében még bele is csípett.

- De többé ne forduljon elő ilyesmi! - mondta a postahivatalnok szigorúan, és odadobta Bendernek a csomagot.

- Nem fog többé előfordulni - jelentette ki a parancsnok. - Diák becsületszavamra!

A szélben recsegtek a háztetők, imbolyogtak az utcai lámpások, árnyak vonultak végig a földön, és eső szelte át az autók fényszóróinak sugárkévéit.

- Elég a lelki túlkapásokból! - kiáltott fel Bender örömmel. - Elég az izgalmas élményekből és az önmarcangolásból. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szorgos polgári életet. Előre! Rio de Janeiró-ba! Ültetvényt veszek, odahozatom Balaganovot majomnak. Hadd szedegesse számomra a banánt a fáról!

Éjszaka különös ember mendegélt a Dnyeszter menti árterületen. Roppant nagy volt és ormótlanul kövér. Vízhatlan ponyvavászon köpeny feszült rajta, felvont csuklyával. Nádasok és terebélyes gyümölcsfák között bukdácsolva, lábujjhegyen ment ez a különös ember, mintha hálószobában járna. Olykor-olykor megállt, és nagyot sóhajtott. Erre olyan csengés hallatszott a köpeny alól, mint mikor fémtárgyak verődnek össze. Ilyenkor finom, rendkívül lágy hang csendült meg a levegőben. Pár pillanat múlva a különös ember megakadt egy nedves gyökérben, és hasra vágódott. Ezt olyan hangos zenebona követte, mintha lovagi páncél zuhant volna parkettpadlóra. A különös ember sokáig hasalt a földön, és a sötétségbe meredt.

Susogott a márciusi éj. Kövér cseppek potyogtak a fákról, és kopogtak a földön.

- Átkozott táj! - suttogta az ember.

Felállt, és most már további kalandok nélkül eljutott a Dnyeszterig. Felemelte köpenye szárnyát, lecsúszott a parton, és a már málladozó jégen el-elvesztve egyensúlyát, átszaladt Romániába.

A nagy kombinátor egész télen át erre készülődött. Észak-amerikai dollárokat vásárolt, rajtuk fehér parókás elnök arcképe, aranyórákat és arany cigarettatárcákat, jegygyűrűket, gyémántokat és egyéb drágaságokat. Tizenhét tömör cigarettatárcát rejtett a köpeny, rajtuk monogramok, sasok és vésett felírások:

Legnehezebb azonban az a tárca volt, melyen ez az ajánlás szerepelt: "Az Alekszejev-kerületi rendőrkapitány úrnak a hálás izraelita kereskedők." Az ajánlás alatt nyíllal átszúrt lángoló zománcszív volt, mely természetesen az izraelita kereskedőknek a rendőrkapitány iránti szeretetét volt hivatva jelképezni.

Bender zsebeiben füzérszámra sorakoztak a gyűrűk, jegygyűrűk és karkötők, akár a perecek. Hátán három sorban húsz pár aranyóra függött erős zsinegre erősítve. Némelyik ingerülten ketyegett, és Bender úgy érezte, mintha férgek mászkálnának a hátán. Ezek között is voltak ajándék példányok; erről bizonyságul szolgálhat az egyik óra fedelére vésett szöveg: "Szeretett fiamnak, Szerjózsenyka Kasztrakinak, sikeres érettségi vizsgája alkalmából." Az érettségi szó fölé tűvel ez a szó volt bekarcolva: "nemi". Ezt minden valószínűség szerint az ifjú Kasztraki barátai követték el, akik ugyanolyan rosszcsontok lehettek, mint az óra tulajdonosa. Osztap sokáig habozott, mielőtt megvette ezt az illetlen órát, végül azonban mégis megszerezte, mert eltökélte, hogy a teljes milliót értéktárgyakba fekteti.

Az egész telet kimerítő munkálkodásban töltötte el. A nagy kombinátor csak négyszázezer rubelnyi gyémántot tudott szerezni. Valutába, közte kétes értékű lengyel és balkáni pénzekbe csak ötvenezer rubelt fektethetett. A maradék összegért súlyosabb tárgyakat kellett vennie. Mozgását különösen megnehezítette a hatalmas aranytál a hasán. Ez a tojás alakú tál akkora volt, mint egy afrikai törzsfőnök pajzsa, és húsz fontot nyomott. A parancsnok széles nyakát kegyetlenül húzta egy főpapi kereszt, melyre ez volt bevésve: "Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében." A keresztet a székesegyház hajdani aldiakónusától, Szamooblozsenszkij polgártárstól vásárolta. A kereszt felett csodálatos szalagon egy színarany bárány függött: az Aranygyapjas Rend.

Ezt a rendjelet Osztap egy világtól elvonult aggastyántól vásárolta, aki talán valóságos nagyherceg vagy esetleg a nagyherceg főkomornyikja volt. Az öreg szemérmetlenül magas árat kért: arra hivatkozott, hogy kevesen vannak a világon, akik megkapták ezt a kitüntetést, és azok is nagyrészt koronás fők.

-. Az Aranygyapjas Rendet - motyogta az aggastyán - csak a legnagyobb hőstettért adományozzák.

- Éppen jó, az én hőstetteim felülmúlhatatlanok - felelte Bender. - De a bárányt csak mint tört aranyat veszem meg.

A parancsnok most az egyszer kertelt. A rendjel azonnal megtetszett neki, és el is határozta, hogy örökre megtartja.

A félelem és egy várható puskadörrenés Bendert a befagyott folyó közepéig hajszolta, de ott megállt. Nehéz volt az arany: a tál, a kereszt, a karkötők. Háta viszketett a ráaggatott órák alatt. A köpeny alja átnedvesedett és vagy húsz kilót nyomott. Osztap lihegve letépte magáról a köpenyt, a jégre dobta, és továbbigyekezett. Csak most tűnt elő bundája, egy hatalmas, rendkívüli bunda, alighanem öltözékének legköltségesebb darabja. Négy álló hónapon keresztül kombinálta, úgy építgette, mint egy házat, tervrajzokat készített, és anyagot szerzett be hozzá. Dupla bunda volt: belül párját ritkító kékróka prém, kívül valódi fókabőr. A gallérja cobolyprém. Bámulatra méltó bunda! Szuperbunda, melynek csincsilla bélésű zsebei színültig tele voltak életmentésért adományozott érdemérmékkel, nyakba való keresztekkel és aranyhidakkal, a fogorvosi technika legújabb vívmányaival. A nagy kombinátor fején sapka emelkedett. Dehogy sapka: hódprémből készült püspöksüveg! Ez a csodálatos rakomány volt hivatva könnyelmű életet biztosítani a parancsnoknak a meleg óceán partjain, gyermekkori álmainak városában, Rio de Janeiro pálmákkal, fikuszokkal díszített erkélyein.

A janicsárok nyakas ivadéka éjszaka három órakor lépett az idegen partra. Ott is sötét és csendes volt minden, ott is tavaszodott, ott is cseppek hullottak a fákról. A nagy kombinátor felkacagott.

- Most még néhány formaság a megértő román bojárokkal, és szabad az út. Azt hiszem, két-három életmentési érdemérem megszépíti a román határőrök szürke életét.

A szovjet part felé fordult, vastag fókakarját a foszladozó homályba emelte, és így szólt:

- Minden előírás szerint végezzünk. Ötös számú előírás: Búcsú a hazától. Nos hát, adieu, te hatalmas ország! Nem szeretek első tanuló lenni az osztályban, nem szeretem a jó osztályzatokat előmenetelből, szorgalomból és magaviseletből. Magánszemély vagyok, s nem kötelezhetnek, hogy érdeklődjem a silógödrök, silótornyok és egyéb hasonló létesítmények iránt. Engem valahogyan az sem túlságosan érdekel, miként lehet az embert szocialista átnevelés révén angyallá és takarékbetétkönyv-tulajdonossá változtatni. Ellenkezőleg, számomra a legégetőbb kérdés, hogyan lehet a legkíméletesebben bánni a maszek milliomosok személyiségével.

Ekkor az ötös számú előírást - "Búcsú a hazától" - félbeszakította néhány fegyveres megjelenése, akikben Bender román határőröket ismert fel. A nagy kombinátor méltósággal meghajolt, és jó hangosan felmondta a külön e célra betanult mondatot:

- Traiescu Romania Mare!

Gyengéd pillantást vetett a határőrök arcába, a félhomályban alig látta az arcukat. Úgy rémlett, hogy a határőrök mosolyognak. - Éljen Nagy Románia! - ismételte Osztap oroszul. - Öreg professzor vagyok, most menekültem a moszkvai cseka karmaiból! Biz' isten, alig bírtam megszabadulni... Az önök személyében üdvözlöm...

Az egyik határőr szorosan Bender mellé lépett, és szó nélkül levette fejéről a püspöksüveget. Bender a fejfedő után kapott, de a határőr, ugyancsak szó nélkül, visszalódította a karját.

- No de kérem - mondta barátságosan Osztap Bender. - No de kérem! Lehetőleg mellőzzük a kézmozdulatokat! Bepanaszolom önöket a Nagy Nemzetgyűlésnél! A Nagy Népi Hurálnál!

Ezalatt a civilizáció másik képviselője hozzálátott, hogy egy tapasztalt szerető fürgeségével kigombolja Osztap hatalmas, rendkívüli szuperbundáját. A parancsnok hátrahőkölt. Ennél a mozdulatnál egy karkötő repült ki valamelyik zsebéből, és a földre hullott.

- Karkötő! - üvöltötte a tiszt, akinek hátulján csak úgy dagadt a nagy fémgombokkal díszített kutyaprémgalléros kabát.

- Branzuletka! - kiáltott fel a többi határőr, és Osztapnak esett. A nagy kombinátor belegabalyodott bundájába, elesett, és érezte, hogy kihúzzák nadrágjából az értékes tálat. Mikor felemelkedett, látta, hogy a tiszt kegyetlen mosollyal méregeti tenyerében a tálat. Osztap megragadta tulajdonát, és kitépte a tiszt kezéből, mire egy szédítő ütést kapott az arcába. Az események harcias gyorsasággal peregtek tovább. A nagy kombinátort akadályozta a bunda, és egy ideig térdeplő helyzetben hadakozott ellenfeleivel, az életmentésért adományozott érdemérmekkel bombázta őket. Majd váratlanul megkönnyebbülést érzett, s egy sor megsemmisítő csapást mért az ellenségre. Kiderült, hogy az ellenségnek sikerült lehúznia róla a százezer rubeles bundát.

- Ez aztán szép fogadtatás! - ordította Bender, vad pillantásokat lövellve. Volt olyan pillanat, amikor egy fának vetve hátát, a csillogó tállal csepülte támadói fejét. Volt olyan pillanat, amikor nekiestek, hogy letépjék nyakáról az Aranygyapjas Rendet, s a parancsnok ezalatt úgy bólogatott, mint egy ló. Volt olyan pillanat is, mikor "Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében" felírású keresztet magasra emelte és hisztérikusan kiáltozott: - A dolgozó nép kizsákmányolói! Vérszopók! Tőkésbérencek! Viperák!

Szájából rózsaszínű nyál szivárgott. Osztap úgy harcolt a milliójáért, mint egy gladiátor. Lerázta magáról az ellenséget, feltápászkodott a földről, és elborult tekintettel bámult maga elé...

A jégen tért ismét magához. Összekarmolt képpel, fél pár csizmában, bunda nélkül, a vésett monogramos cigarettatárcák nélkül, óragyűjtemény nélkül, tál nélkül, valuták nélkül, keresztek és gyémántok nélkül, a millió nélkül hevert ott. A magas parton álldogált a kutyaprém galléros tiszt, és lenézett Benderre.

- Átkozott sziguranca! - kiáltott Bender, és felemelte mezítelen lábát. - Élősdiek!

A tiszt lassan előhúzta pisztolyát, és célzásra emelte. A nagy kombinátor megértette, hogy az interjúnak vége. Meggörnyedve visszabicegett a szovjet partra.

A folyóról fehér cigarettafüstként szállt fel a köd. Bender kinyitotta ökölbe szorult kezét, és tenyerén egy sima rézgombot, egy csomó érdes fekete hajszálat és a mintegy csodaképp megmentett Aranygyapjas Rendet találta. A nagy kombinátor révetegen nézett zsákmányára, és vagyona maradványára, aztán összegörnyedve a fájdalomtól tovább bicegett, meg-megcsúszva a jég hasadékaiban.

Heves ágyúszónak is beillő, hosszan tartó dördülés ingatta meg a jégmezőt. Meleg szél csapott Osztap arcába. A jégtábla, melyen állt, lassan himbálózva, sarkával a vízbe süllyedt.

- Megtört a jég! - kiáltott riadtan a nagy kombinátor. - Megtört a jég, esküdt uraim!

Kétségbeesetten ugrált a repedező, zajló jégtáblákon a part felé, melytől alig egy órája oly gőgösen vett búcsút. A köd lassan, méltóságteljesen fölemelkedett, és feltárta a kopár árterületet.

Tíz perccel később, sapka nélkül, fél pár csizmában különös ember lépett a szovjet partra. Bár senki sem volt a közelben, hangosan így szólt:

- Csak semmi ünneplés! Nem lett belőlem gróf Monte Cristo! Átképzem magam, és lesz belőlem házmester!

10. Bárányka. ^[VISSZA]

---