A statisztika mindent tud.

Pontos számadatokkal rendelkezünk a Szovjetunió földterületét illetőleg, humusz, homoktalaj és erdőség szerint rendszerezve. Mindkét nembeli valamennyi polgárt pontosan lajstromoznak vaskos könyvekben, amelyeket Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov olyan jól ismert: az anyakönyvekben. Ismeretes az is, hogy a köztársaság egy átlagpolgára mennyit fogyaszt egy bizonyos táplálékból évenként. Ismeretes, hogy ez az átlagpolgár mennyi pálinkát iszik meg átlagban, s körülbelül mennyit harap hozzá. Ismeretes, hogy hány vadász, balerina, revolver-esztergapad, mindenféle fajkutya, kerékpár, szobor, hajadon, világítótorony és varrógép van az országban.

Mennyi hévvel, szenvedélyekkel és gondolatokkal tele élet tekint ránk a statisztikai táblázatokról!

Ki az a rózsás arcú egyén, aki szalvétával mellén egy asztalka mellett ül, és jó étvággyal habzsol a párolgó tálból? Mellette miniatűr gulyák heverésznek. A táblázat sarkában zsírsertések tülekednek. Egy speciális statisztikai medencében megszámlálhatatlan mennyiségben lubickolnak a menyhalak, tokok, keszegek. Az egyén vállán, karján és fején tyúkok ülnek. A fodros fellegekben libák, kacsák és pulykák röpdösnek. Az asztal alatt két házinyúl reszket. A láthatáron pékkenyér-piramisok és -bástyák tornyosulnak. Egy dzsem-erőd lábát tej-patak mossa. A horizonton egy pisai torony nagyságú uborka áll. A só- és bors-várfalak mögött félszázad-alakulatokban borok, pálinkák és likőrök menetelnek. Az utóvédben szánalmas őrsként lézengenek az alkoholmentes italok: szörpök, limonádék és dróthálós szódavízüvegek.

Ki hát ez a rózsás arcú, nagybélű, iszákos és nyalánk egyén?

Gargantua, a dipsodusok királya? Voss, az izomember? Jaska Krasznaja Rubaska, a legendás katona? Lucullus? Nem Lucullus. Egyszerűen Ivan Ivanovics Szidorov vagy Szidor Szidorovics Ivanov: az átlagpolgár, aki átlagban a táblázatban ábrázolt eledelmennyiséget fogyasztja el egy életen keresztül.

A normális kalória- és vitaminfogyasztó, egy negyvenéves, halk szavú agglegény, aki rövid- és kötöttáru állami áruházban eladó.

A statisztika elől senki sem menekülhet. Nemcsak a fogorvosok, hentesek, fecskendők, viceházmesterek, mozirendezők, prostituáltak, szalmatetők, özvegyek, kocsisok és harangok számáról vannak pontos adatai, hanem még azt is tudja, hány statisztikus van az országban.

Egyet azonban nem tud.

Nem tudja, hogy hány szék van a Szovjetunióban.

Szék nagyon sok van. A legutóbbi statisztikai összeírás a szövetséges köztársaság lakóinak számát száznegyvenhárommillió emberben állapította meg. Ha levonunk ebből kilencvenmillió parasztot, akik a székeknél szívesebben használják a lócákat, padkákat, Keleten pediglen a foszladozó szőnyegeket és pokrócokat, még mindig marad ötvenhárommillió ember, akinek lakásberendezésében a székek nélkülözhetetlen fontosságú tárgyak. Ha pedig figyelembe vesszük a lehetséges számítási hibákat és a Szovjetunió némely polgárának azt a szokását, hogy két szék között ül, és erre való tekintettel biztonság kedvéért kettővel osztunk, arra az eredményre jutunk, hogy szék az országban nem lehet kevesebb, mint huszonhat és fél millió. Hogy minden tévedést kizárjunk, vessünk el további hat és fél milliót: a megmaradó húszmillió feltétlenül a minimum.

A diófa, tölgyfa, kőrisfa, paliszander, cseresznyefa, karéliai nyírfa, luc- és jegenyefenyő székek ezen óceánján e regény hőseinek meg kell találniuk azt a hajlított lábú, Gambs-gyártmányú diófa széket, amely angol bútorszövettel bevont hasában madame Petuhova kincsét rejtegeti.

A koncessziósok ott feküdtek a felső fekhelyeken, és még aludtak, amikor a vonat óvatosan áthaladt az Okán, és sebességét fokozva, Moszkvához közeledett.

Ippolit Matvejevics és Osztap egymásnak támaszkodva álltak a fapados vagon nyitott ablakában, és figyelmesen nézték a töltésről lassan lebaktató teheneket, a kis fenyveseket, a nyaralótelepek deszkából tákolt kis állomásépületeit.

Már minden vasúti viccet elmondtak. A keddi Sztargorodszkaja Pravdá-t, a hirdetéseket is beleértve, kiolvasták, és zsírfoltokkal tarkították. Valamennyi csirkét, tojást és olajbogyót fölették.

Hátra volt az utazás legkínosabb része: az utolsó óra Moszkva előtt.

A ritkás erdőkből és ligetekből derűs nyaralók toppantak ki a töltés mellé. Voltak közöttük fakastélyok, csillogó üvegezett verandával és frissen festett, bádog tetőlemezzel. Voltak egyszerű fatákolmányok is, apró, négyszögletes ablakokkal: valóságos csapdák, üdüléskeresők elejtésére.

Ezalatt az utasok szakértő képet vágva nézegették a tájat, és egymás szavába vágva mondták el az emlékezetükben megmaradt kalkai csatát meg Moszkva múltját és jelenét. Ippolit Matvejevics pedig egyre a bútormúzeumot igyekezett elképzelni. A múzeum sok-sok versztányi folyosó képében bukkant fel előtte, amelynek fala mentén ott álltak szép sorban a székek. Vorobjanyinov már látta magát, amint gyorsan lépdel közöttük.

- Hogy s mint lesz a bútormúzeummal, ezt még nem tudjuk. Sikerül-e? - kérdezte nyugtalanul.

- Itt az ideje, marsall, hogy villamos gyógykezelésnek vesse alá magát. Ne rendezzen hisztérikus jeleneteket idő előtt. Ha már képtelen izgalom nélkül meglenni, hát izguljon némán.

A vonat meg-megzökkent a váltókon. A szemaforok tátott szájjal néztek utána. A sínpárok sűrűsödtek. Érezni lehetett egy óriási vasúti csomópont közeledését. A fű eltűnt, helyébe salak lépett. A tolató mozdonyok füttyengettek. A váltóőrök trombitáltak. A dübörgés egyszerre megerősödött. A vonat két üres szerelvény közötti folyosón futott át, és mint valami forgóajtó, csattogva számlálta a kocsikat.

A sínpárok megkétszereződtek.

A vonat kirobogott a folyosóból a szikrázó napfénybe. Alacsonyan, szinte a földhöz tapadva futkostak a váltólámpák, kis baltákra emlékeztetve. Füst gomolygott. A mozdony lihegett, és hófehér pofaszakállakat eregetett. A forgó korongon hangosan kiáltoztak. A pályaőrök egy mozdonyt a fűtőházba tolattak.

A hirtelen fékezéstől a szerelvény ízületei megcsikordultak. Az egész vonat nyöszörgött, és Ippolit Matvejevicsnek úgy rémlett, hogy a fogfájás birodalmába került. A szerelvény megállt az aszfaltperon mellett.

Ez volt Moszkva. Ez volt a Rjazanyi pályaudvar, a legfrissebb és legújabb valamennyi moszkvai pályaudvar közül. Moszkva többi nyolc pályaudvara közül egyikben sincsenek oly tágas és magas helyiségek, mint a Rjazanyiban. Az egész Jaroszlavli pályaudvar, ál-orosz taréjaival és heraldikus csibéivel együtt, könnyen elfér a Rjazanyi pályaudvar büfé-vendéglőjében.

A moszkvai pályaudvarok a város kapui. Naponta harmincezer utast bocsátanak be és bocsátanak ki. Az Alekszandr pályaudvaron keresztül lép be Moszkvába a külföldi, gumitalpas cipőben és golfruhában (bő térdnadrág és ráhúzott vastag gyapjúharisnya.) A Kurszki pályaudvarról kerül Moszkvába a kaukázusi utas szellőztetőlyukakkal ellátott, barna báránybőr süvegben, és a délceg termetű, kenderszakállas Volga-menti lakos. Az Október vonalról siet be a nem egészen felelős állású funkcionárius, csodás disznóbőr aktatáskával. Leningrádból érkezett, tárgyalások megkezdése, lefolytatása és konkrét megállapodásokba öntése végett. Kijev és Odessza képviselői a Brjanszki pályaudvarról jönnek be a fővárosba. A kijeviek már Tyihonova pusztiny állomáson megvetően mosolyogni kezdenek. Nagyon jól tudják, hogy a Krescsatik a legszebb utca a föld kerekségén. Az odesszaiak kosarakat és lapos skatulyákat cipelnek magukkal, füstölt tengeri hallal. Ők is ismerik a földkerekség legszebb utcáját, de ez, persze, nem a Krescsatik, hanem a Lassalle, azelőtt Gyeribász utca. Szaratovból, Atkarszkból, Tambovból, Rtyiscsevóból és Kozlovból a Paveleci pályaudvaron érkeznek Moszkvába. Legkevesebben szállnak ki Moszkvában a Szaveljev pályaudvaron; ezek a taldomi cipészek, Dmitrov város lakosai, a jakromai textilgyár munkásai vagy az életunt villatulajdonosok, akik télen-nyáron Hlebnyikovo állomáson laknak. Az utazás itt nem tart soká Moszkváig. A legnagyobb távolság ezen a vonalon százharminc verszta. A Jaroszlavli pályaudvaron futnak be a fővárosba azok, akik Vlagyivosztokból, Habarovszkból, Csitából, a távoli nagyvárosokból indultak el.

A legszedettvedettebb utasokat mindazonáltal a Rjazanyi pályaudvaron találjuk. Üzbégeket, fehér muszlinturbánban és színes kaftánban, vörös szakállú tadzsikokat, türkméneket, khívaiakat és bokharaiakat, akiknek köztársasága felett az örökös nap ragyog.

A koncessziósok üggyel-bajjal utat vágtak maguknak a kijárathoz, és kiléptek a Kalancsevszkaja térre. Tőlük jobbra a Jaroszlavli pályaudvar heraldikus csibéi ágaskodtak a magasba. Egyenesen velük szemben tompa fényben csillogott az olajjal két színre festett Október pályaudvar. Az óra tíz után öt percet mutatott. A Jaroszlavli pályaudvar óráján pontosan tíz volt. Amint pedig a Rjazanyi pályaudvar sötétkék számlapjára néztek, melyet az állatöv jelei díszítenek, utasaink azt látták, hogy öt perc múlva lesz tíz.

- Nagyon kellemes randevúhely! - jegyezte meg Osztap. - Az embernek mindig van tíz perc előnye.

A kocsis csettintett lovainak. A kocsi kigördült a vasúti híd alól, s barátaink előtt feltárult a főváros magasztos panorámája.

- Hová hajtatunk? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

- Jó emberekhez - felelte Osztap -, akikből egész sereg van Moszkvában. És valamennyi ismerősöm.

- És náluk fogunk megszállni?

- Internátusba megyünk. Ha az egyikben nincs, a másikban mindig akad hely.

Az Ohotnij rjadon csődület volt. Engedély nélküli utcai árusok, fejükön tálcával, mint a libák futottak szét a szélrózsa minden irányába. Egy rendőr gyáva lustasággal eredt nyomukba. Egy aszfaltolvasztó kemence mellett csavargók ültek, és élvezettel szívták be a forró kátrány szagát.

Kiértek az Arbat térre, végighajtottak a Precsisztyenszkij körúron, majd jobbra fordultak, és megálltak a Szivcev-Vrazsek utcában.

- Miféle ház ez? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

Osztap szemügyre vette a magasföldszintes, rózsaszínű házikót.

- Vegyészhallgatók "Schwarz Berthold szerzetes" diákszállója - felelte.

- Csakugyan a szerzetes nevét viseli?

- Ugyan, csak tréfáltam. Szemasko elvtársét.

Amint egy közönséges moszkvai diákszállóhoz illik is, a vegyészek házát már régóta olyan emberek lakták, akiknek csak meglehetősen távoli kapcsolatuk volt a kémiával. A diákok elfogytak. Egy részük bevégezte a tanulmányait, és elutazott kinevezési helyére, más részüket sikertelen előmenetelük miatt kizárták. Éppen ez az évről évre szaporodó rész egy közbenső fokozatot képviselt a rózsaszínű házikóban a szövetkezeti társasház és feudális falu között. Az új diákok rajvonalai hasztalanul igyekeztek behatolni a diákszállóba. Az exvegyészek rendkívül találékonyak voltak, és minden rohamot visszavertek. Az egyetem lemondott a házikóról; olybá vették, mint lakhatatlant, amely többé nem is szerepelt a nyilvántartásokban. Mintha nem is létezett volna. Pedig létezett, és laktak benne.

A koncessziósok felmentek a második emeletre, és befordultak egy koromsötét folyosóra.

- Fényt és levegőt - mondta Osztap.

Hirtelen, közvetlenül Ippolit Matvejevics könyökénél, valaki hangosan szuszogni kezdett a sötétben.

- Ne ijedjen meg - bátorította Osztap -, a zaj nem a folyosóról jön, hanem a fal mögül. A furnérlemez, mint a fizikából ismeretes, a legjobb hangvezető. Óvatosság! Fogózzék belém! Itt valahol egy páncélszekrénynek kell lennie.

A sikoly, amely ugyanebben a pillanatban tört ki Vorobjanyinovból, mert mellével nekiment az éles vassaroknak, arról tanúskodott, hogy a szekrény valóban ott van valahol.

- Mi az, fáj? - érdeklődött Osztap. - Ez még semmi. Ez csak fizikai szenvedés. De hogy mennyi erkölcsi szenvedést is átélt az ember ebben a házban, arra még visszaemlékezni is hátborzongató. Éppen ezen a helyen állt az Ivanopulo hallgató tulajdonában levő csontváz. A Szuharev téri ócskapiacon vette, de félt benn tartani a szobában. Úgyhogy a látogatók először a páncélszekrénybe ütköztek, aztán pedig a csontváz esett rájuk. A terhes nők haragudtak is ezért.

Az üzlettársak egy csigalépcsőn felmásztak a félemeletre. A félemeletbeli nagy szoba két méter széles, hosszú rekeszekre volt furnérfalakkal felosztva. E helyiségek iskolai tolltartókhoz hasonlítottak, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ceruzákon és tollszárakon kívül itt emberek és gyorsforralók is voltak.

- Itthon vagy, Kolja? - kérdezte halkan Osztap, megállva a középső ajtónál.

Válaszul mind az öt tolltartó mocorogni és dörmögni kezdett:

- Itthon - hallatszott az ajtó mögül.

- Megint hajnalban jöttek vendégek ehhez a tökfilkóhoz! - suttogta egy női hang a balszélső tolltartóból.

- Hagyják az embert aludni! - vakkantotta a második számú tolltartó.

A harmadik tolltartóban kárörömmel suttogták:

- A rendőrségtől jöttek Koljához. A tegnapi üvegért. - Az ötödik tolltartóban hallgattak. Benn gyorsfőző sistergett, és csókolóztak.

Osztap az ajtóba rúgott. Az egész furnéralkotmány megingott, és a koncessziósok behatoltak Kolja rekeszébe. Bármennyire ártatlannak tetszett is külsőleg a látvány, amely Osztap szeme elé tárult, rettenetes volt. A szoba bútorzata csupán egy vörös csíkos matracból állt, amely négy téglán feküdt. De nem ez a körülmény nyugtalanította Osztapot: régóta ismerte Kolja bútorát. Nem csodálkozott el magán Kolján sem, aki törökösen ült a matracon. De egy olyan égi teremtés ült mellette, hogy Osztap homloka tüstént elborult. Az ilyen nők sohasem üzleti ismeretségek; ehhez túlságosan kék a szemük és tiszta a nyakuk. Az ilyen nők szeretők, vagy ami még rosszabb, hitvesek - és szeretett hitvesek. És valóban, Kolja a teremtést Lizának nevezte, tegezte és szerelmesen nézte.

Ippolit Matvejevics levette nemezkalapját. Osztap kihívta Kolját a folyosóra, és ott sokáig sugdolózott vele.

- Gyönyörű reggelünk van, nagyságos asszonyom - mondta Ippolit Matvejevics a legnagyobb zavarban.

A kék szemű nagyságos asszony elnevette magát, és anélkül, hogy ez kapcsolatban lett volna Ippolit Matvejevics megjegyzésével, arról kezdett beszélni, hogy milyen ostoba emberek laknak a szomszédos fülkében.

- Szándékosan égetik a gyorsfőzőt, hogy ne lehessen hallani, amikor csókolóznak. De értse meg, hogy ez ostobaság. Mi mindent hallunk, ők maguk viszont valóban semmit sem hallanak a főzőjük miatt. Akarja, hogy megmutassam? Figyeljen csak!

És Kolja felesége, aki ilyen jól ismerte a gyorsfőző minden titkát, hangosan felkiáltott:

- Ostoba majmok!

A fal mögül a főző sistergése és csókok cuppanása hallatszott.

- Látja? Semmit sem hallanak. Ostoba majmok, fajankók és pszichopaták. Látja?

- Igen - felelte Ippolit Matvejevics.

- Nekünk nincsen főzőnk Minek is? A vegetariánus vendéglőbe járunk ebédelni, jóllehet én ellene vagyok a vegetariánus kosztnak. De mikor Koljával egybekeltünk, ő arról ábrándozott, hogy együtt fogunk járni a vegetariánusokhoz. Így aztán járunk is. Én nagyon szeretem a húst, ott pedig metéltből csinálják a vagdalt szeletet. De kérem, erről egy szót se szóljon Koljának...

Kolja és Osztap ebben a pillanatban tért vissza.

- Hát ha úgy áll a dolog, hogy nálad nem szállhatunk meg, akkor elmegyünk Pantyelejhez.

- Nagyon helyes, fiúk! - kiáltott fel Kolja. - Menjetek Ivanopulóhoz. Derék fickó.

- Látogassanak el hozzánk - mondta Kolja felesége -, nagyon fogunk örülni.

- Megint vendégeket hívnak! - háborodtak fel a balszélső tolltartóban. - Kevés vendég jár hozzájuk!

- Semmi közük hozzá, ostobák, fajankók és pszichopaták! - felelt rá Kolja felesége természetes hangon.

- Hallottad, Ivan Andrejevics? - izgultak a szélső tolltartóban. - A feleséged sértegetik, te meg hallgatsz.

A többi tolltartóból láthatatlan kommentátorok adtak kifejezést felfogásuknak. A szóharc egyre fokozódott. Az üzlettársak lementek Ivanopulóhoz.

A diák nem volt otthon. Ippolit Matvejevics gyufát gyújtott. Az ajtón cédula lógott: "Kilenc előtt nem leszek itthon. Pantyelej."

- Sebaj - mondta Osztap. - Tudom, hol van a kulcs. - Kotorászni kezdett a páncélszekrény alatt, megtalálta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

Ivanopulo szobája pontosan ugyanolyan nagyságú volt, mint Koljáé, csak négyszögletes. Egyik fala kőből volt, amivel a diák nagyon kérkedett. Ippolit Matvejevics keserűen állapította meg, hogy Ivanopulónak még matraca sincsen.

- Nagyszerűen el fogunk helyezkedni - jegyezte meg Osztap. - Moszkvához képest a légköbméter igazán tisztességes. Ha mindhárman lefekszünk a padlóra, még némi hely is marad. Csak azt szeretném tudni, mit csinált Pantyelej a matraccal?

Az ablak egy mellékutcára nyílt. Rendőr járt benne fel-alá. A gótikus toronyként épített szemközti kis házban egy parányi ország követsége kapott helyet. A vasrács mögött teniszeztek. A fehér labda röpködött. Rövid kiáltások hallatszottak.

- Out - mondta Osztap. - Nem valami kitűnő játékosok. De pihenjünk le.

A koncessziósok újságokat terítettek le a padlóra. Ippolit Matvejevics elővette gumipárnáját, amelyet magával hozott az útra.

Osztap ledőlt a "Napihírek"-re, és elszunnyadt. Ippolit Matvejévics már régen aludt.

- Liza, gyerünk ebédelni.

- Nincs kedvem. Tegnap már ebédeltem.

- Nem értelek.

- Nem megyek hamis nyulat enni.

- Ostobaság.

- Nem bírom már a vegetariánus virsliket.

- Ma kelkáposztát kapsz.

- Nincs rá gusztusom.

- Halkabban beszélj. Minden áthallatszik.

És a fiatal házastársak drámai suttogásba fogtak.

Két perc múlva Kolja, házaséletének három hónapja alatt első ízben, eszmélt rá arra a tényre, hogy a szeretett feleség sokkal kevésbé szereti a répa-, burgonya- és borsóvirsliket, mint ő.

- Szóval te fölébe helyezed a kutyahúst a diétás táplálkozásnak? - kiabálta, hevességében megfeledkezve a hallgatózó szomszédokról.

- Beszélj halkabban! - pattant fel Liza. - Tapintatlan vagy velem szemben. Hát igen! Szeretem a húst! Néha. Mi van ebben rossz?

Kolja álmélkodva elhallgatott. Ez a fordulat váratlan volt számára. Kolja költségvetésében a hús tátongó, betölthetetlen rést ütött volna. A fiatal férj fel-alá járt a matrac mellett, amelyen Liza összegubózkodva ült, és kétségbeesett számításokat eszközölt.

A Technika rajzirodában végzett másolómunka még a legsikerültebb hónapokban is legfeljebb negyven rubelt hozott Kolja Kalacsovnak. A szállásért nem fizetett. A gazdátlan házban gondnok nem volt, és a lakók a lakbért absztrakt fogalomnak tekintették. Tíz rubelbe került, hogy Liza egy államilag engedélyezett, ipariskola jogú tanfolyamon szabást és varrást tanult. Kettejük ebédje (első fogás: kolostori borscs, második: hamis nyúl vagy valódi metélt) melyet becsületesen megfelezve fogyasztottak a "Ne lopj!" vegetariánus étteremben, havonta tizenhárom rubelt emésztett fel a házastársak költségvetéséből. A többi pénz ellenőrizhetetlen módon elúszott. Ez volt, ami a legnagyobb talány elé állította Kolját. "Hová tűnik a pénz?" - töprengett nemegyszer, miközben a kihúzótollal hosszú és vékony vonalat rajzolt az égszínkék másolópapírra. Ilyen körülmények között a húsevésre való áttérés végromlást jelentett volna. Ezért hevesen ellenvetette:

- Gondold csak el: megölt állatok tetemét habzsolni! Emberevés a kultúra álcája alatt! Minden betegségnek a hús az oka.

- Hát persze - felelte Liza szemérmes gúnnyal -, példa rá a torokgyík.

- Igen, igen, a torokgyík is! Hát mit gondolsz? Az örökös húsevéstől elgyengített szervezet nem képes a fertőzésnek ellenállni.

- Micsoda ostobaság!

- Nem ez az ostobaság! Ostobaság az, amikor valaki csak meg akarja tömni a gyomrát, és nem törődik a vitaminok mennyiségével.

Kolja hirtelen elnémult. Egyre jobban elhomályosítva a sótlan és unott metélt-, kása- és krumplipüré-hátteret, lelki szemei előtt egy hatalmas sertésborda körvonalai bontakoztak ki. Olyan volt, mintha e pillanatban pattant volna elé a serpenyőből. Még rotyogott, sistergett, és édeskés gőzöket eregetett. A csont úgy meredt ki belőle, mint egy párbajpisztoly.

- Gondold csak meg - kiáltott fel Kolja -, hogy például egy sertésborda élete egy hetétől fosztja meg az embert.

- Hadd fossza meg - felelte Liza. - A hamis nyúl fél évtől fosztja meg. Tegnap, amikor második fogásként sárgarépa-pecsenyét ettünk, az volt az érzésem, hogy tüstént meghalok. Csak nem akartam szólni neked.

- Mért nem akartál szólni?

- Nem volt hozzá erőm. Féltem, hogy sírva fakadok.

- És most nem félsz?

- Most már minden mindegy.

Liza sírva fakadt.

- Lev Tolsztoj - mondta Kolja remegő hangon - szintén nem evett húst.

- I-igaz - felelte Liza, a könnyektől csukladozva -, de a gróf spárgát evett.

- A spárga nem hús.

- S amikor a Háború és béké-t írta, húst evett! Evett, evett, evett! S amikor az Anna Kareniná-t írta, falt, falt, falt!

- Elhallgass!

- Falt, falt, falt!

- S amikor a Kreutzer-szonátá-t írta, akkor is falt? - kérdezte Kolja csípősen.

- A Kreutzer-szonáta rövid. Próbálta volna megírni a Háború és béké-t vegetariánus virslik mellett!

- Végtére is mit példálózol nekem a Tolsztojoddal?

- Én példálózom neked Tolsztojjal? Én? Én példálózom magának Tolsztojjal?

Kolja szintén magázásba csapott át. A tolltartókban hangosan ujjongtak. Liza a feje búbjáról gyorsan homlokára rántotta kék kötött sapkáját.

- Hová mégy?

- Hagyj békén. Dolgom van. - És elszaladt.

"Hová mehetett?" - gondolkodott Kolja. Hallgatózott.

- A szovjethatalom túl sok jogot ad a nőknek - mondták a balszélső tolltartóban.

- Vízbe fojtja magát! - vélték a harmadik tolltartóban.

Az ötödik tolltartó meggyújtotta a főzőt, és a szokott csókolózásba fogott.

Liza izgatottan futott az utcákon. A vasárnapnak az az órája volt, amikor a szerencsések az Arbat téren keresztül hazaviszik matracaikat.

A ruganyos matracok fő vásárlói a fiatal házasok és a szovjet középosztály. Hátukat homorítva mindkét karjukkal átölelve cepelik őket. Hogyisne ölelnék át boldogságuk virágokkal hímzett kék alapját!

Polgárok! Tiszteljétek a kék virágos, rugalmas matracokat! Ez a családi tűzhely, a berendezés alfája és omegája, a lakályosság foglalata, a szerelmi bázis, a gyorsfőző atyja! Milyen édes az alvás rugóinak demokratikus hangja mellett! Milyen csodás álmokat lát, aki kék huzatán szendereg! Milyen köztiszteletnek örvend minden matractulajdonos!

Sajnálatra méltó ember, akinek matraca nincsen. Nem is létezik. Nem fizet adót, nincs felesége, ismerősei nem adnak neki kölcsön "szerdáig", a taxisofőrök becsületsértő szavakat kiáltanak utána, a lányok kinevetik: nem szeretik az idealistákat.

Akinek matraca nincsen, legnagyobbrészt verseket ír:

A sürgönyhivatal magas asztalán írja műveit, késleltetve az elfoglalt matractulajdonosokat, akik sürgönyt jöttek feladni.

A matrac az emberi élet ura. Huzatában és rugóiban mindmáig ki nem fürkészett vonzóerő rejtőzik. Rugóinak hívó szavára emberek és tárgyak sereglenek köréje. Hozzá sietnek az adóellenőrök és a lányok. Az adóellenőr az állam javára irányuló pénzbehajtás céljából, a leányok viszont teljesen önzetlenül, a természet törvényeinek engedelmeskedve.

A virágzó ifjúság kezdete ez. Az adóellenőr összeszedi az adót, mint a méh a tavaszi hímport, és vidám zümmögéssel repül el a körzetbeli kasba. A színről lelépő leányoknak pedig a feleség és a márkás gyorsfőző kerül a helyükbe.

A matrac telhetetlen. Áldozatokat követel. Éjszakánként a lepattanó labda hangját hallatja. Falipolcra van szüksége. Hajlított lábú asztalra van szüksége. Nyikorog rugóival, és függönyöket, drapériákat és konyhaedényt követel. Meglöki az embert:

- Eredj! - mondja neki. - Végy húsdarálót és nyújtódeszkát!

- Szégyellem magam miattad, ember! Még most sincs szőnyeged!

- Dolgozz! Hamarosan gyermekeket hozok neked! Pénz kell pelenkára és bölcsőre!

A matrac mindenre emlékszik; és mindent a maga módja szerint cselekszik.

Még a költő sem kerülheti el a közös sorsot. Most viszi a Szuharev téri ócskapiacról a matracot, rémülettel temetkezve puha hasába.

- Megtöröm a konokságodat, költő! - szól a matrac. - Már nem lesz szükséged rá, hogy a sürgönyhivatalba szaladj verset írni. És egyáltalán: érdemes verset írni? Menj állásba! És az egyenleg mindig javadra fog mutatkozni. Gondolj feleségedre és gyermekedre.

- Nincs feleségem! - kiabál a költő, visszahőkölve a rugós tanítótól.

- Majd lesz. És nem kezeskedem, hogy a földkerekség legszebb lánya lesz. Még azt sem tudom, hogy jó lesz-e. Készülj el mindenre. Gyermekeid születnek majd.

- Nem szeretem a gyermekeket!

- Meg fogod szeretni őket!

- Ijesztgetni akarsz, matrac polgártárs!

- Hallgass, ostoba! Te még semmit sem tudsz! Még kölcsönt is veszel fel bútorra a Moszkvai Bútorértnál.

- Megöllek, matrac!

- Ejnye, kölyök! Ha erre vetemedsz, szomszédjaid feljelentenek a házkezelőségen.

Így hullámzanak fel-alá a szerencsések minden vasárnap, a matracok vidám hangjai mellett, Moszkvában.

Természetes azonban, hogy nemcsak ez az egy nevezetessége van a moszkvai vasárnapnak. A vasárnap a múzeumi nap.

Egy különös emberkategória létezik Moszkvában. Nem ért a festőművészethez, nem érdekli az építészet, és nem szereti a múlt emlékműveit. Ez a kategória kizárólag azért látogatja a múzeumokat, mert gyönyörű épületekben vannak. Ezek az emberek ide-oda járkálnak a vakító termekben, irigykedve nézi a mennyezetfreskókat, megérintik kezükkel, amit tilos megérinteni, és szünet nélkül dohognak:

- Eh! Hogy éltek valamikor!

Nekik nem az a fontos, hogy a falakat Puvis de Chavannes festette. Ők arra kíváncsiak, hogy mennyit fizetett ezért a villa hajdani tulajdonosa. Felmennek a márványszobrokkal díszített lépcsőkön, és elképzelik, hány lakáj állt itt, és mennyi fizetést meg borravalót kapott mindegyik. A kandallón porcelán van kirakva, de rá sem hederítenek, hanem arról elmélkednek, hogy a kandalló nem előnyös berendezési tárgy: túl sok fát fogyaszt. A tölgyfa borítású ebédlőben nem nézik meg a mesés faragványt. Egyetlen gondolat gyötri őket: mit evett itt a hajdani kereskedőgazda, és menynyibe kerülne ez a jelenlegi drágaság mellett?

Mindegyik múzeumban találhatunk ilyen embereket. Mialatt a látogatócsoportok áhítatos csodálkozással vándorolnak egyik műremektől a másikhoz, az ilyen ember a szoba közepén áll, és merev arccal, sajgó szívvel dünnyögi:

- Eh! Hogy éltek valamikor!

Liza könnyeit nyeldesve szaladgált az utcán. Gondolatai kergették. Boldog és szegény életéről töprengett:

"Minden rendben volna, ha még volna egy asztalunk és két székünk. S végtére egy gyorsfőzőt is be kell szereznünk. Be kell rendezkednünk valamiképp."

Meglassította lépteit, mert hirtelen eszébe jutott veszekedése Koljával. Emellett nagyon éhes volt. Gyűlölete férje iránt váratlanul fellángolt.

- Hát ez már arcátlanság - mondta hangosan.

Még erősebb ehetnékje támadt.

- Jó, jó. Tudom, mit tegyek.

S pirulva önmaga előtt, főtt kolbászt és kenyeret vett egy bódéban. Bármennyire éhes volt is, feszélyezte, hogy az utcán egyék. Akárhogy fordultak is a dolgok, mégiscsak matractulajdonosnő volt, és kiismerte magát az illemszabályokban. Körülnézett, és bement egy kétemeletes villa kapualjába. Itt nagy élvezettel kibontotta csomagját. A kolbász csábítóan ingerelte. Egy nagy látogatócsoport lépett be a kapualjba. A falnál álló Liza mellett elhaladva, a látogatók kíváncsi tekintetet vetettek rá.

"Hadd lássák!" - rándított a vállán Liza dühösen.

Liza megtörölte zsebkendőjével a száját, és lefricskázta blúzáról a morzsákat. Jobb kedvre derült. Egy felirat előtt állt: "Bútoripari Múzeum." Hazamennie nem akarózott. Látogatóba mennie nem volt kihez. Zsebében húsz kopejka lapult. És elhatározta, hogy önálló életét a múzeum megtekintésével kezdi meg. Még egyszer megszámlálta pénzét, és bement az előcsarnokba.

Itt tüstént egy ápolatlan szakállú férfiba botlott; aki borús tekintettel meredt egy malachitoszlopra, bajusza alatt dünnyögve:

- Micsoda gazdagság volt valamikor!

Liza tisztelettel nézett az oszlopra, és felment az emeletre. Vagy tíz percig bolyongott négyzet alakú, kicsiny, alacsony mennyezetű szobákban, ahol az ember óriásnak érezte magát, és végül egy váratlan látványt nyújtó folyosóra jutott.

Pál cár korabeli, empire stílusú mahagóni és csodálatos, harcias külsejű karéliai nyírfa bútorokkal volt ez a szoba berendezve. Az íróasztallal szemben két szekrény állt, amelyeknek üveges ajtaját két, keresztbe tett lándzsa zárta el. Az asztal szabadon állt. A házinyúl módjára répán nevelkedett Lizának úgy rémlett, hogyha odaülne az asztal mellé, olyan lenne, mintha a Tyeatralnaja téren ülne, ahol az oszlopos Nagyszínház előtt a négy bronz ló Apollót vonja a Vörös Pipacs bemutató előadására - s mindez az írókészletet szolgáltatná az asztalon. A szoba sarkában magas támlájú karosszékek álltak, amelyek teteje úgy görbült be, mint a kos szarva. A nap fénye elömlött a karosszékek őszibarackszínű kárpitján.

Kedve lett volna tüstént beleülni egy ilyen karosszékbe, de ez tilos volt.

Liza gondolatban elképzelte, hogyan festene ez a Pál korabeli, empire stílusú, felmérhetetlen értékű karosszék az ő vörös sávos matraca mellett. Kiderült, hogy nem is olyan rosszul. Elolvasta a falon függő tudományos és ideológiai magyarázatot a Pál korabeli empire-ról, és elkeserítette, hogy Koljával nem ebben a palotában van a szobájuk. Hirtelen kisietett a folyosóra.

Bal kéz felől, közvetlenül a padlónál, alacsony, félkör alakú ablakok sorakoztak. Az ablakokon keresztül óriási, kettős világítású oszlopos termet pillantott meg a lába alatt. Ebben a teremben is bútor állt, és látogatók járkáltak, akik között felismerte Bender elvtársat és útitársát, a borotvált fejű, méltóságteljes külsejű öregurat.

"Nagyszerű, legalább nem fogok annyira unatkozni" - gondolta és lesietett.

Liza igen megörült, leszaladt, s azonnal el is tévedt. Egy vörös szalonban találta magát, amelyben legalább negyven kiállítási tárgy volt. Hajlított lábú diófa bútorok voltak. A szalonból nem nyílt kijárat. Vissza kellett szaladni a kerek szobába, mely felülről kapta a világítást, s amely látszólag csupán virágos díványpárnákkal volt bútorozva.

Elfutott az olasz reneszánsz korabeli plüss karosszékek, a holland szekrények, nagy, gótikus, mennyezetes, fekete, csavart oszlopos ágyak mellett. Ilyen ágyon az ember kis diónak tűnne.

Végre Liza fülét megütötte a kirándulók csapatának moraja, akik csak úgy fél füllel hallgatták a múzeumvezető magyarázatát II. Katalin imperialista terveiről, amelyek a megboldogult cárnénak a XVI. Lajos stílusú bútorok iránt táplált szeretetéből fakadtak.

Tágas, oszlopos terem volt ez, amely két oldalról kapta a fényt. Liza a túlsó végébe sietett; ott meg is találta az ismerős Bender elvtársat, aki hevesen magyarázott valamit borotvált fejű társának.

Amint újdonsült ismerősei felé közeledett, zengő hangot hallott:

- A bútor sikkmodern. De úgy látszik, nem az, amelyet keresünk.

- Igaz, de bizonyos, hogy itt még más termek is vannak. Rendszeresen végig kell néznünk mindent.

- Jó napot - szólította meg őket Liza.

A két férfi megfordult, és összeráncolta homlokát.

- Jó napot, Bender elvtárs, jó, hogy találkoztunk, mert nagyon unatkozom egyedül. Nézzünk meg mindent együtt.

A koncessziósok egymásra pillantottak. Ippolit Matvejevics kihúzta magát, habár kellemetlenül érintette, hogy Liza késleltetheti a briliáns-bútor felkutatásának fontos műveletét.

- Mi tipikus vidékiek vagyunk - mondta Bender türelmetlenül -, de hogyan került ide maga, bennszülött moszkvai?

- Egészen véletlenül. Összevesztem Koljával.

- Ugyan - hitetlenkedett Ippolit Matvejevics.

- Menjünk hát tovább ebből a teremből - indítványozta Osztap.

- Én még meg sem néztem. Pedig olyan kedves.

- Ez is jól kezdődik! - súgta Osztap Ippolit Matvejevics fülébe. És Lizához fordulva folytatta: - Itt igazán nincs néznivaló. Dekadens stílus. Kerenszkij-kor.

Liza túlságosan feszélyezte a koncessziósokat. Egyetlen pillantással megállapították, hogy a szobában nincs ott a keresett bútor, és önkéntelenül is már a következő szoba felé tartottak; Liza azonban hosszasan álldogált minden egyes bútor előtt. Hangosan olvasta a bútorokra vonatkozó nyomtatott ismertető szöveget, csípős megjegyzéseket tett a múzeum látogatóira, és hosszú ideig ácsorgott minden egyes kiállított tárgy előtt. Szinte önkéntelenül és önmaga számára is észrevétlenül hozzáidomította a látott bútorokat a saját szobájához és szükségleteihez. A gótikus ágy egyáltalában nem nyerte meg tetszését, túlságosan nagynak találta. Ha Koljának valamilyen csoda folytán még sikerült volna is három négyzetöl területű szobát szereznie, ez a középkori nyoszolya akkor sem fért volna el benne. Liza mégis hosszasan körbejárta az ágyat, lelépte, mekkora lehet a területe. Igen felvidult. Észre sem vette társai savanyú ábrázatát, akiknek lovagias jelleme nem engedte meg, hogy hanyatt-homlok rohanjanak Gambs mester műremekeihez.

- Türelem - súgta Osztap -, a bútor nem szalad el. De azért ne szorongassa az asszonykát, marsall. Féltékeny leszek.

Vorobjanyinov büszkén elmosolyodott.

A vég nélküli termek lassan követték egymást. A Sándor cár korabeli bútor sok gyűjteménnyel volt képviselve. Lizát elragadtatta viszonylag kis méretük.

- Nézzék csak, nézzék! - kiáltotta, és bizalmasan megragadta Vorobjanyinov karját. - Látják ezt az íróasztalt? Ez nagyszerűen beleillene a mi szobánkba, ugye?

- Csodaszép bútor! - mordult fel dühösen Osztap. - Csak egy kissé dekadens.

- Itt már voltam - mondta Liza egyszerre, amint egy szalonba léptek; körülbelül negyven darabból álló, hajlított lábú diófa bútor volt itt összezsúfolva. - Azt hiszem, nem érdemes megállni.

A legnagyobb csodálkozására, a bútorokkal szemben eddig közönyös lovagjai mint őrszemek merevedtek meg az ajtóban.

- Mit állnak? Gyerünk. Már elfáradtam.

- Várjon egy pillanatig - felelte Ippolit Matvejevics, kiszabadítva karját.

A nagy szoba zsúfolva volt bútorokkal.

Gambs-székek sorakoztak a fal mellett és az asztal körül. A díványt a sarokban ugyancsak székek övezték. Hajlított lábuk és kényelmes támlájuk lélegzetállítón ismerős volt Ippolit Matvejevicsnek. Osztap fürkészve nézett rá. Ippolit Matvejevics arca kivörösödött.

- Ön fáradt, kisasszony - fordult Osztap Lizához -, üljön le, és pihenje ki magát. Mi közben járunk egy keveset. Ez a terem érdekesnek látszik.

Lizát leültették. A koncessziósok az ablakhoz léptek.

- Ez az? - kérdezte Osztap.

- Úgy rémlik. Alaposabban meg kell néznem.

- Valamennyi szék itt van?

- Azonnal megszámlálom. Várjon, várjon...

Vorobjanyinov sorra vett szemével minden egyes széket.

- Nem értem - mondta végül -, húsz. Lehetetlenség. Mindössze tíznek szabad lennie.

- Nézze csak meg őket jobban. Talán más székek. - Járkálni kezdtek a székek közt.

- Nos? - siettette Osztap Ippolit Matvejevicset.

- Úgy rémlik, a támla más.

- Szóval, nem azok.

- Nem azok.

- Azt hiszem, kár volt magával társulnom.

Ippolit Matvejevics teljesen le volt sújtva.

- Azért sebaj, az ülést folytatjuk - vigasztalta Osztap. - Egy szék nem varrótű. Majd előkerül. Adja ide az utalványokat. Nemkívánatos összeköttetésbe kell lépnem a múzeum adminisztrációjával. Üljön le az asszonyka mellé, és maradjon veszteg. Tüstént visszajövök.

- Miért olyan szomorú? - kérdezte Liza. - Elfáradt?

Ippolit Matvejevics hallgatott.

- Fáj a feje?

- Igen; egy kissé. Tudja, a gondok. A női gyengédség hiánya nyomot hagy az ember kedélyállapotán.

Liza az első pillanatban elámult, de amint a borotvált fejű öregúrra nézett, szívből megsajnálta. Vorobjanyinov szeme szenvedésről beszélt. A csíptető nem fedte el az élesen kidomborodó könnyzacskókat. A hirtelen átmenet a járási anyakönyvvezető nyugalmas életéből a briliánsvadász és kalandor kényelmetlen és mozgalmas életmódjába, nem maradhatott hatás nélkül. Ippolit Matvejevics nagyon lesoványodott, és időnként májbántalmakat érzett. Bender szigorú felügyelete alatt elvesztette önálló egyéniségét, és gyorsan felolvadt a török alattvaló fiának hatalmas intellektusában. Most, amikor egyedül maradt egy elragadó polgártársnővel, Kalacsovával, szerette volna elmondani neki minden bánatát és izgalmát.

- Bizony, ez a helyzet - sóhajtotta, gyengéd pillantást vetve a fiatalasszonyra. - Hát maga hogy él, Jelizaveta...

- Petrovna. S önt hogy hívják?

Közölték egymással kereszt- és atyai nevüket.

"Mese a szerelemről" - gondolta Ippolit Matvejevics, Liza nyílt arcába nézve. Olyan szenvedélyes, olyan leküzdhetetlen vágy támadt az öreg marsallban a női gyengédség után, melynek hiánya mély nyomot hagy az ember kedélyállapotán, hogy tüstént ráncos keze közé fogta Liza kacsóját, és tüzes elbeszélésbe kezdett Párizsról. Gazdag, tékozló és ellenállhatatlan szeretett volna lenni. Szeretett volna elragadó lenni, és muzsika mellett pezsgőzni egy szeparéban a női zenekar legszebb tagjával. Miről is beszélhetett volna ezzel az asszonykával, aki kétségkívül semmit sem tud sem pezsgőről, sem női zenekarokról, és aki természeti adottságánál fogva még csak felfogni sem képes az ilyen élvezeteket? Pedig úgy szeretett volna csábító lovag lenni! És Vorobjanyinov Párizsról szóló meséivel kísértette meg Lizát.

- Ön tudományos dolgozó? - kérdezte Liza.

- Igen, bizonyos tekintetben - felelte Ippolit Matvejevics, aki úgy érezte, hogy Benderrel való ismeretsége óta visszanyerte az utóbbi években elvesztett határozott fellépését.

- S ha nem tekinti illetlenségnek a kérdést, hány éves?

- Ennek semmi köze a tudományhoz, amelyet e pillanatban képviselek.

A gyors és talpraesett válasz levette Lizát a lábáról.

- De mégis? Harminc? Negyven? Ötven?

- Majdnem eltalálta. Harmincnyolc.

- Ohó! Sokkal fiatalabbnak látszik.

Ippolit Matvejevics boldognak érezte magát.

- Mikor szerencséltet meg azzal, hogy viszontláthatom? - kérdezte halkan.

Liza nagyon röstelkedett. Fészkelődni kezdett a karosszékben, és hirtelen elszomorodott.

- Hol késlekedik Bender elvtárs? - szólalt meg halkan.

- Nos, mikor? - kérdezte Vorobjanyinov türelmetlenül. - Mikor és hol találkozhatunk?

- Nem tudom. Amikor akarja.

- Lehet ma?

- Ma?

- Könyörgök.

- Jól van. Tehát ma. Jöjjön el hozzánk.

- Nem; találkozzunk valahol a szabadban. Az idő olyan gyönyörű. Ismeri ezt a verset: "A dédelgető május, a bűbájos május hűsít friss legyezőjével"?

- Zsarov verse?

- Izé... azt hiszem. Szóval ma. És hol?

- Milyen különös ember maga! Ahol akarja. Mondjuk, a páncélszekrénynél. Tudja, hol áll? Amikor besötétedik...

Ippolit Matvejevicsnek éppen csak annyi ideje volt, hogy megcsókolja Liza kezét, amit nagyon ünnepélyesen, három ütemben hajtott végre, és Osztap már vissza is ért. Olyannak látszott, mint akinek nagyon sok dolga van.

- Bocsásson meg nekünk, mademoiselle - hadarta -, de sem a barátom, sem én nem kísérhetjük el. Egy kisebb, de nagyon fontos üzleti ügyet kell lebonyolítanunk. Egy bizonyos helyre sürgősen el kell mennünk.

Ippolit Matvejevics lélegzete elakadt.

- Viszontlátásra, Jelizaveta Petrovna - mondta gyorsan -, bocsánat, bocsánat, bocsánat, de borzasztóan sietünk.

És az üzlettársak elszaladtak, egyedül hagyva az álmélkodó Lizát a Gambs-féle bútorokkal zsúfolt szobában.

- Ha én nem volnék - mondta Osztap, mialatt lementek a lépcsőkön -, befellegzett volna az egész vállalkozásnak. Imádkozzék hozzám! Imádkozzék, imádkozzék, ne féljen, nem esik le a feje. Ide figyeljen! A maga bútorának múzeumi értéke nincsen. Nem múzeumban, hanem egy büntetőzászlóalj laktanyájában van helye. Nincs kifogása ez ellen a megállapítás ellen?

- Micsoda gúnyos hang! - tiltakozott Vorobjanyinov, kísérletet téve arra, hogy felszabaduljon a török alattvaló fia hatalmas intellektusának igája alól.

- Csend! - felelte hidegen Osztap. - Nem tudja, hogy mi történik. Ha nem tesszük rá bútorunkra tüstént a kezünket, vége! Sohasem láthatja többé. Az irodában éppen most volt egy nehéz tárgyalásom ennek a történelmi lomnak a kezelőjével.

- Nos és?! - kiáltott Ippolit Matvejevics. - Mit mondott a kezelő?

- Elmondott mindent, amire szükségünk van. Ne izgassa fel magát. "Mondja csak - kérdeztem tőle -, mivel magyarázható meg, hogy egy kiutaló cédula tanúsága szerint Sztargorodból ideirányított bútor nincsen a múzeumban?" Szívélyes hangon kérdeztem, persze, mint elvtárs az elvtársat... "Milyen bútorról van szó? - kérdezi vissza. - Ilyen esetek az én múzeumomban nem fordulnak elő." Tüstént az orra alá tartottam az utalványokat. Könyveibe temetkezett. Félórát keresgélt, s végre visszajött. Nos, mit képzel? Hol van a bútor?

- Elveszett? - hördült fel Vorobjanyinov.

- Képzelje, nem. Képzelje: ebben a felfordulásban is megmaradt. Amint már mondtam magának, múzeumi értéke ennek a bútornak nincsen. Raktárba tették, és éppen tegnap, gondolja el: éppen tegnap, hét év múltán (hét évig feküdt a raktárban!) tegnap szállították el, hogy elárverezzék a Tudományos Főosztály árverésén. És ha meg nem vették tegnap vagy ma reggel, a mienk!

- Gyerünk hát! - kiáltotta Ippolit Matvejevics.

- Kocsis! - ordította Osztap.

Alku nélkül beültek.

- Imádkozzék hozzám, imádkozzék! Ne féljen, hofmarsall! Bor, nő és kártyára való biztosítva van. Aztán majd elszámolunk a kék mellénnyel is.

A koncessziósok fürgén, akár a fiatal csikók, beszaladtak a Petrovka utcán a közbe, ahol az árverési terem volt.

Már a legelső szobában megpillantották azt, amit oly sokáig kerestek. Ippolit Matvejevicsnek mind a tíz széke ott állt hajlított lábain a fal mentén. Még csak a kárpit sem sötétedett meg, nem fakult ki, nem ment tönkre rajtuk. Frissek és tiszták voltak, mintha most kerültek volna ki a szorgos Klavgyija Ivanovna keze alól.

- Azok? - kérdezte Osztap.

- Istenem, istenem - hajtogatta Ippolit Matvejevics -, azok, azok. Jelen esetben semmi kétség sem foroghat fenn.

- Mindenképp meggyőződést kell szereznünk - szólt Osztap, aki igyekezett nyugodt maradni. A kikiáltóhoz lépett.

- Mondja csak, ezek a székek a bútormúzeumból valók?

- Ezek? Igen.

- És eladók?

- Eladók.

- Mi az áruk?

- Áruk még nincs. Elárverezik őket.

- Ahá. Ma?

- Nem. A mai árverés már véget ért. Holnap, öt órától.

- Most nem lehet megvenni őket?

- Nem. Holnap, öt órától kezdődőleg.

Így, egyszeriben, lehetetlen volt elmenni a székektől.

- Engedje meg - gügyögte Ippolit Matvejevics -, hogy megnézzem őket. Szabad?

A koncessziósok sokáig nézegették a székeket, leültek rájuk, illendőség kedvéért megnéztek más darabokat is. Vorobjanyinov szuszogott, és állandóan taszigálta könyökével Osztapot.

- Imádkozzék hozzám! - suttogta Osztap. - Imádkozzék, marsall.

Ippolit Matvejevics kész lett volna nemcsak imádkozni Osztaphoz, hanem még bordóvörös cipellője talpát is megcsókolni.

- Holnap - mondta -, holnap, holnap, holnap. - Énekelni szeretett volna.

Mialatt barátaink múzeumokat látogattak, és hús után vágyakozó hölgyeknek udvaroltak, Sztargorodban, a Plehanov utcában, a kétszeresen özvegy, kövér és gyenge Gricacujeva szomszédasszonyaival tanácskozott és szőtt összeesküvést. Tüzetesen megvizsgálták Bender hátrahagyott levelét, sőt még világosság felé fordítva is szemügyre vették. De vízjelek nem voltak benne, és ha lettek volna is, a nagyszerű Osztap titokzatos cikornyái ezáltal se váltak volna világosabbá.

Eltelt három nap. A láthatár tiszta maradt. Sem Bender, sem a teaszűrő, sem a karkötő, sem a szék nem tért vissza. Mindezen élő és élettelen tárgyak a legtalányosabb módon eltűntek.

Az özvegy radikális lépéseket tett. Elment a Sztargorodszkaja Pravda kiadóhivatalába; ott gyorsan összekotyvasztották számára a következő hirdetést:

KÖNYÖRGÖK
azokhoz, akik ismerik hollétét.

Eltűnt hazulról Bender et., életkora 25-30 év. Zöld zakó, sárga cipő és kék mellény volt rajta. Haja színe barna. Nyomravezető magas jutalmat kap. Értesítést: Gricacujeva, Plehanov utca 15. címre kérek.

- A fiáról van szó? - érdeklődtek részvevően a kiadóhivatalban.

- A férjemről - felelte a szenvedő asszony, és zsebkendőjébe temette arcát.

- Ah, a férjéről!

- A törvényes férjemről. Van talán valami ellenvetésük?

- Ugyan, semmi, semmi. Mindazonáltal nem ártana a rendőrséghez is fordulnia.

Az özvegy megijedt. A rendőrségtől félt. Különös pillantásoktól kísérve távozott.

Három ízben hangzott el a felhívás a Sztargorodszkaja Pravda hasábjairól. De a hatalmas birodalom hallgatásba burkolózott. Senki sem akadt, aki tudott volna a sárga cipős, barna férfi hollétéről. Senki sem jelentkezett a magas jutalomért. A szomszédasszonyok pletykáltak.

Az özvegy homloka napról napra, egyre jobban elborult. És különös: a férj fellángolt, mint egy rakéta, elröppent egy szép székkel és egy családi kis szűrővel a fekete égbe - s az özvegy még mindig szerette. Ki tudja megérteni egy nő, kiváltképp egy özvegyasszony szívét?

Sztargorodban már megszokták a villamost, és félelem nélkül szálltak fel rá. A kalauzok érces hangon kiáltozták: "Megtelt!" - és minden úgy ment, mintha az üzembe helyezés még Vlagyimir Krasznoje Szolnisko alatt történt volna. A rokkantak, a nők, a gyermekek és Viktor Mihajlovics Poleszov az elülső peron felől léptek fel a kocsikba. A "Tessék jegyet váltani!" felhívásra Poleszov foghegyről felelte: "Bérlet!" - és állva maradt a vezető mellett. Bérlete nem volt, és nem is lehetett.

Vorobjanyinov és a nagy kombinátor sztargorodi tartózkodása mély nyomot hagyott a városban.

Az összeesküvők gondosan megőrizték a rájuk bízott titkot. Még Viktor Mihajlovics is hallgatott, pedig ugyancsak erősen csiklandozta, hogy az első jöttment orrára kösse izgalmas értesüléseit. Mikor azonban visszagondolt Osztap ólmos tekintetére és hatalmas vállára, erőt vett magán. Csak a jósnővel beszélgetve könnyített a szívén.

- Mit gondol, Jelena Sztanyiszlavovna - kérdezte -, mivel magyarázható vezéreink távolmaradása?

Jelena Sztanyiszlavovnát is nagyon érdekelte ez a kérdés, de feleletet adni nem tudott rá.

- Nem gondolja, Jelena Sztanyiszlavovna - folytatta a nyughatatlan lakatos -, hogy e pillanatban valami különleges feladatot hajtanak végre?

A jósnő meg volt győződve, hogy valóban így áll a dolog. Nyilván ugyanez volt a véleménye a vörös gatyás papagájnak is. Úgy nézett Poleszovra kerek, értelmes szemével, mintha így beszélne: "Adj napraforgómagot, és tüstént elmondok neked mindent. Viktor, te kormányzó leszel. Valamennyi lakatos az alárendelted lesz. És az 5-ös számú ház pimasz, beképzelt házmestere továbbra is házmester marad."

- És nem gondolja, Jelena Sztanyiszlavovna, hogy folytatnunk kellene a munkát? Bármint legyen is, nem szabad ölbe tett kézzel ülnünk!

A jósnő helyeselt és megjegyezte:

- Hiszen Ippolit Matvejevics hős!

- Hős, Jelena Sztanyiszlavovna! Világos. S az a harcias tiszt, aki vele volt? Tettre kész ember! Bármit mondjon is, a dolog nem maradhat ennyiben! Semmiképp sem maradhat.

És Poleszov a tett mezejére lépett. Szabályos időközökben megismétlődő látogatásokat tett a titkos "Kard és Sas Szövetség" valamennyi tagjánál, különösen meggyúrva a "Moszkvai perecek" Odesszai Perecüzem óvatos tulajdonosát, Kiszljarszkij polgártársat. Poleszov láttára Kiszljarszkij elsötétült. A cselekvés feltétlen szükségszerűségének hangoztatása pedig önkívületi állapotba hozta a félénk sütőmestert.

A hét végén valamennyien összegyűltek Jelena Sztanyiszlavovnánál, a papagájos szobában. Poleszov nem fért a bőrébe.

- Te, Viktor, kerüld a feltűnést - mondta neki a higgadt Gyagyov. - Mit futkározol a városban reggeltől napestig?

- Cselekedni kell! - kiabált Poleszov.

- Cselekedni kell, de kiabálni aztán egyáltalán nem kell. Én, uraim, így képzelem el az egész dolgot: ha egyszer Ippolit Matvejevics kijelentette, az úgy szent. S feltételezhetjük, hogy nem kell már sokáig várnunk. Hogy miként fog minden végbemenni, azzal szükségtelen törődnünk: erre valók a katonák. Mi viszont a polgári részt képviseljük, a városi értelmiséget és kereskedőséget. Ránk nézve mi a fontos? Hogy készen legyünk. Van nálunk valami? Van nálunk központ? Nincsen. Ki áll majd a város élére? Senkink sincs. Pedig ez, urak, a legfontosabb. Azt hiszem, uraim, az angolok nem fognak már tovább cicázni a bolsevikokkal. Ez számunkra az első jel. Minden megváltozik, urak, sőt nagyon hamar. Biztosítom önöket.

- Ebben nem is kételkedünk - mondta Csarusnyikov dölyfösen.

- Nagyon helyes, hogy nem kételkedik. Mi az ön véleménye, Kiszljarszkij úr? És az önöké, fiatalság?

Nyikesa és Vlágya egész magatartása a gyors változásba vetett szilárd hitet fejezte ki. Kiszljarszkij pedig, aki a Gyorscsomag kereskedelmi cég főnökének szavaiból azt értette ki, hogy nem lesz szükség közvetlenül részt venni fegyveres összeütközésekben, örvendezve bólogatott.

- Mit tegyünk hát? - kérdezte Viktor Mihajlovics türelmetlenül.

- Várjon - felelte Gyagyov -, vegyen példát Vorobjanyinov úr kísérőjéről. Micsoda ügyesség! Micsoda óvatosság! Észrevették, hogy milyen gyorsan rátért a csavargók felsegélyezésére? Nekünk is így kell cselekednünk. Mi csupán gyermekeken segítünk! S most, urak, ejtsük meg a jelöléseket.

- Ippolit Matvejevics Vorobjanyinovot nemesi marsallnak ajánljuk! - kiáltották a fiatalok, Nyikesa és Vlágya.

Csarusnyikov fitymálóan köhécselt.

- Ugyan, ugyan! Legalább miniszter lesz. Ha nem még több: diktátor!

- De uraim - mondta Gyagyov -, mit beszélnek olyan tizedrangú állásról, mint amilyen egy nemesi marsallé! A kormányzó személyéről kell gondoskodnunk, s nem a marsalléról. Kezdjük el a dolgot a kormányzón. Azt hiszem...

- Éljen Gyagyov úr! - kiabált Poleszov lelkesülten. - Ki más vegye kezébe a kormányzóság gyeplőit?

- Nagyon hízelgő ez a bizalom... - kezdte el Gyagyov.

Csarusnyikov kivörösödve közbevágott.

- Ezt a kérdést alaposabb megfontolás tárgyává kellene tenni, urak - mondta elakadó hangon.

Igyekezett elkerülni Gyagyov tekintetét.

A Gyorscsomag tulajdonosa büszkén nézegette csizmáját, amelyre néhány szál faforgács tapadt.

- Nincs ellenvetésem - jelentette ki.

- Szavazzunk hát. Titkos vagy nyílt szavazást kívánnak?

- Szükségtelen szovjet módszerrel élnünk - szólt Csarusnyikov sértődötten -, szavazzunk becsületesen, európai módra: titkosan.

Papírlapokkal szavaztak. Gyagyovra négy szavazat esett. Csarusnyikovra kettő. Valaki tartózkodott a szavazástól. Kiszljarszkij arca elárulta, hogy ő volt. Nem akarta elrontani jó viszonyát a jövendő kormányzóval, bármelyiket választják is meg.

Mikor a reszkető Poleszov kihirdette a becsületes európai szavazás eredményét, nehéz csend ereszkedett a szobára. Mindenki azon iparkodott, hogy ne nézzen Csarusnyikovra. A megbukott kormányzójelölt úgy ült ott, mint akit leköptek.

Jelena Sztanyiszlavovna nagyon sajnálta. Ő volt, aki rá szavazott; a második szavazatot pedig a választási ügyekben járatos Csarusnyikov maga adta le magára.

A jószívű Jelena Sztanyiszlavovna azonnal szót emelt:

- Javaslom, hogy polgármesternek mindazonáltal monsieur Csarusnyikovot válasszuk meg.

- Miért mindazonáltal? - vetette ellen a nagylelkű kormányzó. - Nem mindazonáltal, hanem éppen őt és senki mást. Csarusnyikov úr társadalmi tevékenysége jól ismert mindannyiunk előtt.

- Kérjük, kérjük! - kiáltoztak valamennyien.

- Megejtettnek nyilváníthatom a választást?

A leköpött Csarusnyikov feléledt, sőt tiltakozni kezdett:

- Nem, nem, nem; szavazást kérek. A polgármestert még inkább szavazás útján kell megválasztani, mint a kormányzót. Ha már ennyi bizalmat kívánnak nekem az urak előlegezni, nagyon kérem, hogy szavazzanak.

A papírlapok behulltak egy üres cukrosdobozba.

- Hat szavazat mellette - mondta Poleszov -, egy papírlap pedig üres.

- Gratulálok, polgármester úr! - szólt Kiszljarszkij, akinek arcáról lerítt, hogy megint ő tartózkodott a szavazástól. - Gratulálok!

Csarusnyikovval madarat lehetett volna fogatni.

- Egy kis frissítő nem fog ártani, kegyelmes uram - fordult Gyagyovhoz. - Ugorjék csak át, Poleszov, az Októberbe. Van pénze?

Poleszov titokzatos kézmozdulatot tett és elszaladt. A választásokat ideiglenesen félbeszakították, és csak vacsora közben folytatták.

Tankerületi gondnoknak a nemesi gimnázium hajdani igazgatóját, Raszpopovot jelölték, aki jelenleg antikvárius volt. Mindenki dicsérte, csak Vlágya tiltakozott váratlanul ellene, akiben három pohárka vodka dolgozott:

- Lehetetlen megválasztanunk. Az érettségin kettest adott logikából.

Valamennyien nekiestek Vlágyának.

- Ily sorsdöntő órában nem szabad saját javunkkal törődnünk! - kiabáltak neki. - Gondoljon a hazára.

Vlágyát oly gyorsan levették a lábáról, hogy maga is kínzójára szavazott. Raszpopovot egyhangúlag választották meg, egy szavazólap üres maradt.

Végigmenve az ismerősök és rokonok névsorán, megválasztották a rendőrfőkapitányt, a Súly- és Mértékhitelesítő Hivatal főnökét, a főszámvevőt, az illetékügyi, adóügyi és gyári felügyelőt; betöltötték a kerületi ügyész, a törvényszéki elnök, a titkár és bírák üresedésben levő állásait; kijelölték a zemsztvo- és kereskedő-önkormányzatok, az árvaszék s végül az elöljáróság elnökeit. Jelena Sztanyiszlavovnát a "Tejcsöpp" és a "Fehér virág" egyesületek védnöknőjévé választották meg. Nyikesát és Vlágyát, fiatal korukra való tekintettel, különleges megbízatású tisztviselőkké nevezték ki a kormányzó mellé.

- Bocs-csánat! - kiáltott fel egyszerre Csarusnyikov. - A kormányzónak két egész hivatalnokot? Hát nekem?

- Státus szerint - ellenkezett a kormányzó szelíden - a polgármestert különleges megbízatású hivatalnokok nem illetik meg.

- Akkor hát titkárt.

Gyagyov beleegyezett. Jelena Sztanyiszlavovna is felélénkült.

- Nem lehetne-e... - kezdte elpirulva. - Van egy fiatalember ismerősöm, nagyon kedves és jól nevelt ifjú. Madame Cserkeszova fia... Nagyon, nagyon kedves, nagyon tehetséges. Jelenleg állástalan. A munkaközvetítő hivatalban van nyilvántartva. Megígérték neki, hogy hamarosan elhelyezik valamelyik szövetkezetnél... Nem vehetné maga mellé? Az anyja rendkívül hálás lesz.

- Talán - felelte Csarusnyikov kegyesen. - Mi az önök véleménye, uraim? Jól van. Azt hiszem, sikerülni fog.

- Így hát, ha nem tévedek, nagy általánosságban elintéztünk mindent - állapította meg Gyagyov. - Vagy nem?

- S velem mi lesz? - hallatszott egyszerre egy vékony, izgatott hang.

Valamennyien megfordultak. A sarokban, a papagáj mellett, lesújtottan állt Poleszov. Fekete szempilláira könnyek buggyantak ki. Mindnyájan nagyon röstelkedtek. A vendégeknek nyomban eszükbe jutott, hogy Viktor Mihajlovics vodkáját isszák, aki emellett a "Kard és Sas Szövetség" sztargorodi alakulatának egyik fő szervezője.

Jelena Sztanyiszlavovna halántékához kapott, és ijedten felkiáltott.

- Viktor Mihajlovics! - sápítoztak mind. - Galambocskám! Kedvesem! Hát nem szégyelli magát? Miért állt a sarokba? Jöjjön ide azonnal!

Poleszov közelebb lépett. Szenvedett. Kardszövetségi fegyvertársaitól nem várt ennyi tapintatlanságot.

Jelena Sztanyiszlavovna képtelen volt uralkodni magán.

- Urak, ez szörnyűség! - mondta. - Hogyan feledkezhettek meg a valamennyiünknek oly drága Viktor Mihajlovicsról?

Felkelt székéről, és megcsókolta a lakatos-arisztokrata füstös homlokát.

- Nem lehetne-e Viktor Mihajlovicsból méltó tankerületi gondnok vagy rendőrfőkapitány?

- Nos, Viktor Mihajlovics? - kérdezte a kormányzó. - Akar gondnok lenni?

- Hát persze; kitűnő, humánus gondnok lesz belőle - pártolta a polgármester, és homlokát ráncolva, lenyomott egy torkán akadt gombát.

- És Raszpo-opov? - nyújtotta el Viktor Mihajlovics sértődötten. - Hiszen már Raszpopovot nevezték ki!

- Igaz; mi történjék Raszpopovval?

- Tegyük talán tűzoltóparancsnokká?

- Tűzoltóparancsnokká? - lobbant fel hirtelen Viktor Mihajlovics.

Tűzoltókocsik, szikrázó lángnyelvek, trombitaharsogás és dobpergés villant el egy másodperc alatt lelki szemei előtt. Balták csillogtak, füstölgő fáklyák lobogtak, a föld meghasadt, és hollófekete sárkányok röpítették a kigyulladt városi színház felé.

- Tűzoltóparancsnokká? Én akarok tűzoltóparancsnok lenni!

- Akkor pompás! Gratulálok. Mától fogva ön a tűzoltóparancsnok.

- A tűzőrség virágzására! - szólt a tőzsdetanács elnöke gúnyosan.

Valamennyien Kiszljarszkijra támadtak:

- Ön mindig baloldali volt! Ismerjük!

- Már mennyiben vagyok én baloldali, urak?

- Tudjuk, tudjuk!

- Baloldali!

- Minden zsidó baloldali!

- Istenemre, nem értem az ilyen tréfát, urak.

- Baloldali, baloldali, ne titkolja!

- Éjjel Miljukovot látja álmában!

- Kadet! Kadet!

- A kadetok adták el Finnországot, és fogadtak el pénzt a japánoktól! - bődült el egyszerre Csarusnyikov. - Ők lázították fel az örményeket!

Kiszljarszkij nem bírta elviselni az alaptalan vádak özönét. A tőzsdetanács elnöke sápadtan, csillogó szemmel fogózott meg egy szék támlájában, és csengő hangon tett hitet:

- Mindig októbrista voltam, és az is maradok.

Boncolgatni kezdték, hogy ki melyik párttal rokonszenvez.

- A demokrácia mindenek fölött áll, urak - jelentette ki Csarusnyikov. - Városi önkormányzatunk demokratikus kell hogy legyen. De kadetkák nélkül. Elég mocskot fröcsköltek ránk tizenhétben!

- Remélem - érdeklődött a kormányzó csípősen -, hogy közöttünk nincsenek úgynevezett szociáldemokraták?

Az októbristáknál, akiket a gyűlésen Kiszljarszkij képviselt, senki sem volt baloldalibb. Csarusnyikov "közép"-nek vallotta magát. A szélsőjobboldalon a tűzoltóparancsnok állt. Annyira jobboldali volt, hogy még azt sem tudta, melyik párthoz tartozik.

A háborúra terelődött a szó.

- Ha nem ma, holnap - jelentette ki Gyagyov.

- Lesz háború, lesz.

- Tanácsolom, hogy lássuk el magunkat, amivel csak lehet, míg nem késő.

- Azt hiszi? - nyugtalankodott Kiszljarszkij.

- Mért, maga mit gondol? Talán azt képzeli, hogy a háború alatt lehet majd kapni valamit? A liszt abban a pillanatban eltűnik az üzletekből! Az ezüstpénzt mintha a föld nyelné el; mindenféle papírbankó kerül forgalomba, pénzzel egyenjogúsított bélyegek és effélék.

- A háború elhatározott tény.

- Ki-ki ahogy akarja - mondta Gyagyov -, én azonban minden szabad vagyonomat elsőrendű szükségleti cikkek bevásárlásába fektetem. Ugyanezt tanácsolom önöknek is. Nyomatékosan tanácsolom.

Poleszov elmosolyodott.

- Ugyan! Hogyan fognak harcolni a bolsevikok? Mivel? Mivel fognak hadat viselni? Régi puskákkal? És a légiflotta? Egy tekintélyes kommunista mondta nekem, hogy... na, mit gondolnak, mennyi repülőgépük van?

- Vagy kétszáz!

- Kétszáz? Nem kétszáz, hanem harminckettő! Amivel szemben Franciaországnak nyolcvanezer.

- Bizony... Így állnak a bolsevikok.

Éjfél után széledtek szét. A kormányzó a polgármesterrel tartott. Mindkettő erőltetett feszességgel lépdelt.

- Kormányzó! - mondta Csarusnyikov. - Milyen kormányzó vagy, hiszen nem is vagy tábornok?

- Polgári tábornok leszek, ha megpukkadsz is. Ha kedvem tartja, le foglak csukatni. Csücsülni fogsz, barátom.

- Engem nem lehet lecsukatni. Engem megválasztottak, bennem megbíztak.

- Egy megválasztottért két meg nem választottat adnak.

- Kikérem magamnak az ilyen élceket! - ordított hirtelen Csarusnyikov, ahogy csak a torkán kifért.

- Mit kiabálsz, ostoba? - kérdezte a kormányzó. - A rendőrségen akarod az éjszakát tölteni?

- Engem nem tarthatnak éjszakára a rendőrségen - felelte a polgármester. - Szovjettisztviselő vagyok...

Tündököltek a csillagok. Varázslatos éjszaka volt. A Második Szovjet utcában a kormányzó folytatta vitáját a polgármesterrel.

Pardon - és hol van Fjodor atya? Hol van a Frol és Lavr templom megnyírt papja? Ha nem tévedünk, a Vinogradnaja utcába készült, a 34-es számú házba, Brunsz polgártárshoz. Hol van hát ez az angyalmezbe öltözött kincshajhász, halálos ellensége Ippolit Matvejevics Vorobjanyinovnak, aki most a sötét folyosón áll őrt a páncélszekrény mellett?

Fjodor atya eltűnt. Elvitte az ördög. Állítólag a Doni Vasút Popasznaja állomásán látták. Forróvizes teáskannával szaladgált a peronon.

Fjodor atya emésztette magát. Szeretett volna meggazdagodni. Bebarangolta Oroszországot; hogy felkutassa Popova tábornokné garnitúráját, amelyben, be kell vallanunk, nincsen semmi.

Beutazta a szentatya Oroszországot. Csak leveleket írt feleségének.

Fjodor atya a harkovi pályaudvarról írt levelet feleségének N. városába.

Galambocskám, Katyerina Alekszandrovna!

Nagyot vétkeztem ellened. Magadra hagytalak, szegényt, ilyen időben.

Mindent el kell neked sorjában mondanom. Meg fogsz érteni, és remélem, helyesled eljárásomat.

Természetes, hogy nem álltam be és nem is szándékoztam beállni semmiféle szektába; Isten mentsen.

Most olvass figyelmesen. Hamarosan megváltozik az életünk. Emlékszel, beszéltem neked a gyertyagyárról. Meglesz a gyárunk, s lesz talán még egyebünk is. Nem lesz többé szükség arra, hogy magad főzd az ebédet, s hozzá kosztosokat is végy. Elutazunk Szamarába, és cselédet fogadunk.

A következőkről van szó (tartsd mélységesen titokban, és senkinek se beszélj róla, még Marja Ivanovnának sem): kincset keresek. Emlékszel a megboldogult Klavgyija Ivanovna Petuhovára, Vorobjanyinov anyósára? Klavgyija Ivanovna halála előtt meggyónta nekem, hogy sztargorodi házában, az egyik szalonszékben (összesen tizenkettő volt) rejtette el briliánsait.

Te, Katyenka, ne gondold, hogy tolvaj vagyok. Klavgyija Ivanovna rám testálta ezeket a briliánsokat, és lelkemre kötötte, hogy mentsem meg őket Ippolit Matvejevicstől, régi kínzójától.

Lám, ezért hagytalak ott téged; szegény, oly váratlanul. Így hát ne neheztelj rám!

Megérkeztem Sztargorodba, és képzeld, ott találtam ezt a vén szoknyavadászt is. Valahogy megtudta a dolgot. Nyilván kínzással vette ki az öregasszonyból halála előtt. Borzasztó ember! S egy megátalkodott gonosztevő van mellette - banditát bérelt fel magának. Egyenesen rám támadtak, el akartak tenni láb alól. De velem nem könnyű kibabrálni; nem hátráltam meg.

Először hamis úton indultam el. A Vorobjanyinov-házban (ahol most egy jótékonysági intézmény van) egy széket találtam; viszem bútoromat haza a Sorbonne fogadóba, és egyszerre egy mellékutcából üvöltve előugrik valaki; nekem esett, mint az oroszlán, és megragadta a széket. Hajszálon múlt, hogy verekedésre nem került a sor. Szégyenbe akart dönteni. Aztán alaposabban szemügyre vettem; nézem: Vorobjanyinov. Képzeld el: pucér a képe, és a feje is csupasz; hogy nem röstelli magát vénségére, a kalandor.

A széket összetörtük - semmi sem volt benne. Akkor jöttem rá, hogy hamis útra tévedtem. Ez, persze, nagyon lesújtott.

Dühös voltam, és a bujálkodó arcába vágtam az igazságot.

- Micsoda szégyen - mondom - vénségére! Hová züllöttek manapság az emberek Oroszországban - mondom -, hogy egy nemesi marsall rátámad Isten szolgájára, mint egy oroszlán, és azt hányja szemére, hogy pártonkívüli. Maga - mondom - aljas ember; Klavgyija Ivanovna hóhéra, aki oly vagyonra vadászik, mely most nem a sajátja, hanem állami tulajdon.

Elszégyellte magát és elkotródott - bizonyára meg sem állt a legközelebbi nyilvánosházig.

Én meg hazamentem a Sorbonne fogadóba, és a további terven kezdtem töprengeni. És rájöttem arra, ami ennek a borotvált hülyének sohasem jutott volna az eszébe: elhatároztam, hogy felkutatom azt, aki a rekvirált bútorokat szétosztotta. Képzeld, Katyenka - nemhiába tanultam a jogi karon -, hasznomra vált. Megtaláltam az embert. Már másnap megtaláltam. Varfolomejics nagyon jóravaló öreg. Egyedül él vén nagyanyjával, nehéz munkával keresi meg kenyerét. Átadta nekem az összes okmányokat. Igaz, hogy meg kellett jutalmaznom ezért a szolgálatáért. Pénz nélkül maradtam (de erről később). Kiderült, hogy mind a tizenkét szalonszék a Vorobjanyinov-házból Brunsz mérnökhöz került, a Vinogradnaja utca 34-es számú házba. Gondold csak meg, hogy valamennyi szék egyetlen emberhez került, amit remélni sem mertem (attól féltem, hogy a székek különböző helyekre kerültek). Nagyon megörültem. A Sorbonne-ban aztán megint találkoztam azzal a gazember Vorobjanyinovval. Alaposan elláttam a baját, és nem sajnáltam bandita barátját sem. Nagyon aggódtam, hogy rájönnek titkomra, és elrejtőztem a szállodában, amíg csak el nem utaztak.

A helyzet mármost az, hogy Brunsz 1923-ban Sztargorodból Harkovba költözött, ahová szolgálattételre osztották be. A házmestertől megtudtam, hogy magával vitte minden bútorát, és nagyon vigyáz rá.

Most Harkovban ülök, a pályaudvaron, és a következők miatt írok. Először, nagyon szeretlek és sokat gondolok rád, másodszor pedig Brunsz már nincs itt. De ne csüggedj. Brunsz most Rosztovban dolgozik, a Novoroszcementnél, ahogy megtudtam. A pénzből teljesen kifogytam. Egy óra múlva indulok vegyesvonattal. Légy szíves, menj át a sógorhoz, kérj tőle ötven rubelt (ennyivel adósom, és megígérte, hogy visszaadja), és küldd el Rosztovba: főposta, poste restante, Fjodor Ivanovics Vosztrikovnak. Költségkímélés céljából postautalványon küldd. Harminc kopejkába fog kerülni.

Miről beszélnek odahaza a városban? Mi újság?

Volt nálad Kondratyevna? Mondd meg Kirill atyának, hogy hamarosan visszatérek: úgy állítsd be a dolgot, hogy haldokló nénikémhez utaztam Voronyezsbe. Spórolj. Jevsztyignyejev még nálunk ebédel? Add át neki üdvözletemet. Mondd, hogy nénikémhez utaztam.

Milyen az időjárás? Itt, Harkovban, nyár van. Forgalmas város: az Ukrán Köztársaság központja. Úgy tűnik fel, mintha egy vidéki kisvárosból külföldre kerültem volna.

Csináld a következőket:

1. Nyári reverendámat küldd tisztítóba (jobb három rubelt fizetni a tisztításért, mint újat venni). 2. Vigyázz az egészségedre. 3. Ha majd Gulenykának írsz, említsd meg mellesleg, hogy Voronyezsbe utaztam nénikémhez.

Tiszteltetek minden ismerőst. Mondd, hogy hamarosan megérkezem.

Szeretettel csókollak, ölellek és áldalak. Férjed, Fegya

NB. - Hol nyargal most Vorobjanyinov?

A szerelem kiszárítja az embert. A bika bömböl a szenvedélytől. A kakas nem találja helyét. A nemesi marsall étvágyát veszíti.

Ippolit Matvejevics a kocsmában hagyta Osztapot és Ivanopulo diákot, maga pedig belopózott a rózsaszínű házikóba, és elfoglalta helyét a páncélszekrény mellett. A Kasztíliába induló vonatok dübörgését és a horgonyukat felszedő hajók csobogását hallotta.

Szíve kalimpált, mint egy inga. Füle csengett.

A folyosón nesz támadt. A páncélszekrény fagyos hideget lehelt.

A tolltartókban gramofonok nyögtek. A gyorsfőzők méhekként zümmögtek.

Egyszóval, Ippolit Matvejevics feje búbjáig szerelmes volt Liza Kalacsovába.

Sokan elmentek a folyosón Ippolit Matvejevics mellett, de valamennyiből vagy dohány vagy vodka vagy gyógyszer vagy áporodott káposztaleves szaga áradt. A folyosó sötétjében az embereket csak szagukról vagy lépteik súlyáról lehetett megkülönböztetni. Liza nem ment el mellette. Ebben Ippolit Matvejevics bizonyos volt. Liza nem dohányzott, nem ivott vodkát, és nem hordott szögekkel kivert csizmát. Nem terjeszthetett jód- vagy füstölt halszagot. Belőle csak tejbe főtt rizskása vagy ízletesen elkészített széna illata áradhatott, amivel Nordmann-Szeverova úrnő oly sokáig táplálta Ilja Repint, a hírneves művészt.

De most egyszerre könnyű, bizonytalan léptek kopogtak feléje. Valaki közeledett a folyosón, bele-beleütközve rugalmas falaiba és édesen dünnyögve.

- Ön az, Jelizaveta Petrovna? - kérdezte Ippolit Matvejevics halk zefírhangon.

Egy basszus felelt vissza:

- Mondja, kérem, hol laknak itt Pfefferkornék? Az ember az orra hegyéig sem lát a sötétségben.

Ippolit Matvejevics ijedten elhallgatott. Pfefferkornék látogatója értetlenkedve várta a választ, s mivel hasztalan várta, tovább tapogatózott.

Liza csak kilenc óra tájban jött. Karamellzöld esti égbolt borult az utca fölé, mikor a házból kiléptek.

- Merrefelé sétáljunk? - kérdezte Liza.

Ippolit Matvejevics Liza fehér arcába nézett, s ahelyett, hogy egyenesen így felelt volna: "Itt állok az ablak alatt, Inesilia", terjengősen és unalmasan arról kezdett beszélni, hogy rég nem volt Moszkvában, és hogy Párizs összehasonlíthatatlanul szebb a "Fehérfalú Városnál", amely, bárhogy nézzük is a dolgot, terv nélkül épült, szétszórt, nagy falu maradt.

- Nem ilyen Moszkvára emlékszem én, Jelizaveta Petrovna. Ma mindenben fukarság érződik; mi viszont, annak idején, ugyancsak nem sajnáltuk a pénzt. Van egy ilyen dal: "Az életben csak egyszer élünk."

Végigmentek az egész Precsisztyenszkij körúton, és kiértek a rakpartra, a Megváltó Krisztus templomához.

A Moszkva folyó hídján túl feketésbarna rókafarkak húzódtak. A Moszkvai Állami Villanyerőmű kéményei hajóhadként ontották a füstöt. Villamosok csilingelve dübörögtek a hidakon keresztül. A folyón csónakok úsztak. Egy harmonika szomorúan nyekergett.

Liza Ippolit Matvejevicsbe karolt, és elmondta neki minden keservét. Civódását férjével, nehéz életét a hallgatózó exkémikus szomszédok között és az egyhangú vegetariánus étkezést.

Ippolit Matvejevics figyelte és latolgatott. Démonok ébredtek fel benne. Nagyszerű vacsoráról ábrándozott. Arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen asszonykát valamivel el kell kábítani.

- Menjünk színházba - javasolta.

- Inkább moziba - mondta Liza. - A mozi olcsóbb.

- Ó, mit számít a pénz! Ilyen éjszaka bűn még csak beszélni is a pénzről.

A felszabadult démonok, mit sem törődve a viteldíjjal, kocsiba ültették és az Ars moziba röpítették a párocskát. Ippolit Matvejevics mintaszerű gavallérként viselkedett: a legdrágább jegyeket váltotta. Egyébként nem tudták az előadás végét bevárni. Liza megszokta, hogy olcsó helyeken, a vászonhoz közel üljön, és a drága harmincegyedik sorból rosszul látott.

Ippolit Matvejevics zsebében ott simult annak az összegnek a fele, melyet a koncessziósok a sztargorodi összeesküvőktől sarcoltak. Ez nagy pénz volt a fényűzésről leszokott Vorobjanyinov számára. Most, a könnyű szerelem lehetőségének izgalmában, széles lendületével készült Lizát elvakítani, amire tökéletesen rátermettnek érezte magát. Büszkén gondolt arra, milyen könnyen diadalmaskodott valaha a gyönyörű Jelena Bour szívén. Az esztelen és nagystílű pénzszórás lényéhez tartozott. Híres volt Sztargorodban, mint sima modorú és gyakorlott társalgó. Nevetségesnek tűnt fel előtte, hogy egész régi-rezsimbeli csillogását egy kis szovjet asszonyka meghódítására fecsérelje, aki még semmit sem látott és értett a világból.

Rövid unszolás után Ippolit Matvejevics a Moszkvai Vendéglátó Szövetkezetek mintaéttermébe, a Prágába vitte Lizát: a legjobb helyre Moszkvában, mint Bender felvilágosította.

A Prága elbűvölte Lizát számtalan tükrével, fényözönével és virágcserepeivel. Ezt meg lehetett bocsátani Lizának: még sohasem fordult meg mintavendéglőkben. De a tükörterem egészen váratlanul meglepte magát Ippolit Matvejevicset is. Elmaradt a világtól, elszokott az éttermektől. Most határozottan szégyellte szögletes orrú csizmáját, háború előtti, divatjamúlt nadrágját és ezüstös csillagokkal behintett, holdszínű mellényét.

Mindketten megzavarodtak, és kizökkentek önbizalmukból a meglehetősen vegyes összetételű közönség láttára.

- Menjünk oda, a sarokba - ajánlotta Vorobjanyinov, jóllehet voltak szabad asztalok az emelvény mellett is, ahol a zenekar divatos egyveleget kornyikált a Bajadér-ból.

Liza, aki érezte, hogy mindenki őt nézi, előre indult. Vorobjanyinov, a nőhódító arszlán, elfogultan ment utána. Az arszlán elnyűtt nadrágja buggyosan lógott le sovány hátuljáról. A nőhódító magába roskadt, s hogy zavarát leplezze, törülgetni kezdte csíptetőjét.

Senki sem jött az asztalukhoz. Ippolit Matvejevics ezt nem várta. S ahelyett, hogy gálánsan elbeszélgetett volna hölgyével, hallgatott, gyötrődött, bátortalanul zörgetett a hamutartóval az asztalon, és szakadatlanul köhécselt. Liza kíváncsian nézelődött maga körül, s szintén hallgatott; a némaság feszélyezővé vált.

- Legyen szíves! - horkant Ippolit Matvejevics a mellettük elrobogó közélelmezési dolgozókra.

- Azonnal! - kiáltották vissza a pincérek menet közben.

Végül is hozták az étlapot. Ippolit Matvejevics megkönnyebbülten merült a tanulmányozásába.

- Kicsit sok - dünnyögte maga elé -, borjúkotlett kettő huszonöt, filé kettő huszonöt, vodka öt rubel.

- Öt rubel a nagy korsó - közölte a pincér, türelmetlenül tekingetve körül.

"Mi van velem? - rémült el Ippolit Matvejevics. - Nevetségessé teszem magam."

- Parancsoljon - fordult Lizához elkésett udvariassággal. - Méltóztassék választani. Mit eszik?

Lizának kellemetlen volt a helyzet. Látta, hogy a pincér milyen gőgösen néz kísérőjére, s ebből megértette, hogy az nem úgy viselkedik, mint ahogy ezen a helyen szoktak.

- Semmi étvágyam sincs - felelte elakadó hangon. - Vagy várjon csak... Mondja, elvtárs, nincs maguknál valami vegetariánus étel?

A pincér türelmetlenül topogott egy helyben.

- Vegetariánus ételt nem tartunk. Talán sonkás omlettet?

- Akkor már inkább hozzon nekünk virslit - tökélte el magát Ippolit Matvejevics. - Ugye, eszik virslit, Jelizaveta Petrovna?

- Igen.

- Hát akkor virslit. Ezt itt, az egy rubel huszonötöst. És egy palack vodkát.

- Vodka csak korsóban van.

- Akkor egy nagy korsót.

A közélelmezési dolgozó ártatlan szemekkel nézett a védtelen Lizára.

- A vodkához mit parancsol? Friss kaviárt? Lazacot? Halpirogot?

Ippolit Matvejevicsben tovább háborgott az anyakönyvvezető.

- Nem kell - mondta kellemetlen durvasággal. - Sós uborka mibe kerül maguknál? Hát jó; adjon kettőt.

A pincér elrobogott, s az asztalra újra némaság ereszkedett. Elsőnek Liza szólalt meg:

- Itt sohasem voltam. Nagyon kedves hely.

- Igen - nyújtotta el Ippolit Matvejevics, számolgatva magában, hogy mennyibe is fog kerülni a vacsora.

"Sebaj - gondolta -, iszom egy kis vodkát, és visszatér a régi énem. Igazán furán viselkedem."

Ivott egy pohárkával, uborkát harapott hozzá, de a régi énje csak nem tért vissza. Még jobban elkomorodott. Liza nem ivott. A kényszeredettség nem enyhült.

E percben asztalukhoz lépett valaki, és negédes pillantást vetve Lizára, virágot kínált.

Ippolit Matvejevics úgy tett, mintha észre se venné a bajuszos árust, de ez nem mozdult. Jelenlétében nyájas szavakat mondani teljességgel lehetetlen volt.

A zenekari műsor egy időre megmentette a helyzetet. Egy barna képű férfi jelent meg az emelvényen, szmokingban és lakkcipőben.

- Újra találkoztunk hát - szólt le a közönséghez fesztelenül. - Zenekari műsorunk következő száma a világhírű orosz népdalénekesnő, Marjina Roscsa környékének kedvence, Varvara Ivanovna Godlevszkaja. Varvara Ivanovna! Méltóztassék!

Ippolit Matvejevics csak ivott és hallgatott. Minthogy Liza nem ivott, és egyre hazakérezkedett, sietnie kellett, hogy az egész korsó elfogyjon.

A világhírű népdalénekesnő után egy bársonytolsztovkás kupléénekes lépett ki a pódiumra, és dalolni kezdte:

Ippolit Matvejevics hangulatba jött a szesztől, és a mintaétterem többi látogatóival együtt, akiket még félórával előbb faragatlan tuskóknak és pénzéhes szovjet banditáknak tartott, ő is tenyerével verte ki a taktust, és ismételte a refrént:

Többször felugrott, és bocsánatot sem kérve, kitámolygott a toalettbe. A szomszédos asztalok már bácsinak nevezték, és sörrel kínálgatták. De nem ült át hozzájuk: hirtelen büszke és gyanakvó lett. Liza eltökélten felállt.

- Megyek. Maga csak maradjon. Nem kell, hogy elkísérjen.

- Ugyan, miért? Mint nemesember, nem engedhetem meg! Szenyor! Fizetek! Bugrisok!...

A számlát sokáig vizsgálta, ide-oda himbálózva a széken.

- Kilenc rubel húsz kopejka? - dörmögte. - Talán oda adjam a lakáskulcsot is, ahol a pénz hever?

Ippolit Matvejevicset végül is a pincérnek kellett kitámogatni. Liza nem szaladhatott el, mert a ruhatári szám a nagyvilági arszlánnál volt.

Az első mellékutcában Ippolit Matvejevics vállával rádűlt Lizára, és fogdosni kezdte. Liza némán elhúzódott.

- Menjünk szállodába! - unszolta Vorobjanyinov.

Liza kitépte magát a keze közül, és vaktában orrába vágott öklével a nőhódítónak. Az arany nyerges csíptető egyensúlyát vesztve leesett, és a szögletes csizmaorr alá került, ahol ropogva szilánkokra tört.

Liza zokogva futott haza Szerebrjanij sikátoron át.

A megvakult Ippolit Matvejevicsnek inába szállt a bátorsága, és a másik irányban kezdett botorkálni.

- Fogják meg! Tolvaj! - kiáltozott.

Aztán sokáig sírt, és sűrű könnyhullatások között megvette egy vénasszony valamennyi perecét, kosarával együtt. Kiért az elhagyatott és sötét Szmolenszkij vásártérre, ott sokáig ődöngött, szanaszét dobálva a pereceket, mint magvető a magot. Közben fülsértő hangon kurjongatott:

Majd összebarátkozott egy kocsissal, kitárta előtte lelkét, és zagyván elmondta a briliáns ügyet.

- Vidám öregúr! - kiáltott fel a kocsis.

Ippolit Matvejevicsnek valóban jókedve kerekedett. Nyilvánvaló, hogy vidámsága az illendőség szabályaiba ütközhetett, mert tizenegy óra körül a rendőrőrszobán ébredt fel. A kétszáz rubelből, amellyel oly szégyenletesen kezdte el a szórakozások és élvezetek éjszakáját, mindössze tizenkettő maradt a zsebében.

Az volt az érzése, hogy menten meghal. Fájt a gerince, sajgott a mája, fejébe pedig mintha ólomsapkát nyomtak volna. De mindennél rettenetesebb volt, hogy a szó szoros értelmében nem emlékezett vissza, hol és hogyan költhetett el ilyen borzasztó sok pénzt. Útközben hazafelé be kellett mennie egy látszerészhez, hogy új üvegeket tétessen a csíptető foglalatába.

Osztap sokáig, álmélkodva nézte az elázott Ippolit Matvejevicset, de semmit sem szólt. Hideg volt és harcra kész.

Az árverés öt órakor kezdődött. A tárgyak megtekintésére négytől bocsátották be a polgárokat. Barátaink háromkor jelentek meg, és egy álló órán keresztül nézegették a szomszédos teremben a gépipari kiállítást.

- Ha minden jól megy, és kedvünk szottyan rá, holnap már akár meg is vehetjük ezt a mozdonyocskát - mondta Osztap. - Kár, hogy az ára nincsen feltüntetve. Mégiscsak kellemes dolog, ha az embernek saját mozdonya van.

Ippolit Matvejeviccsel forgott a világ. Csak a székek jelentettek támpontot számára. Nem is tudott előbb elszakadni tőlük, csak akkor, mikor a kikiáltó, csodás, "elszakíthatatlan" nadrágban és orosz overcoatból készült, remekbe szabott zakóban, fellépett a dobogóra.

A koncessziósok jobbra a negyedik sorban foglaltak helyet. Ippolit Matvejevicsen erős izgalom lett úrrá. Azt hitte, hogy azonnal a székeket fogják árverezni, de sorszámuk negyvenharmadik volt, és előbb a szokásos árverési limlom került kalapács alá: hiányos márkás szervizek, mártásos tálak, ezüst pohártartó, Perunyin festőművész tájképe, gyöngyretikül, egészen új gyorsforraló, Napóleon-szobor, vászon melltartók, egy gobelin: Vadkacsavadász, és hasonló vacak. Tűrni és várni kellett. Várni nagyon nehéz volt: ott állt valamennyi szék; a cél közel volt, kézzel el lehetett érni.

"Lenne itt felfordulás - gondolta Osztap, végignézve az árverési közönségen -, ha megtudnák, milyen hal kerül ma tálra e székek meze mögött."

- Egy igazságszolgáltatást jelképező alak! - hirdette ki a kikiáltó. - Bronzból. Hibátlan. Öt rubel. Ki ad többet? Hat és fél jobbra; hét hátul. Nyolc rubel az első sorban a középen. Nyolc rubel, másodszor, a középen. Harmadszor. Az első sorban, a középen.

Az első sorbeli polgártárshoz nyomban odapenderült egy fiatal leány, a pénz átvételét igazoló nyugtával.

A kikiáltó kalapácsa kopogott. Főúri eredetű hamutálcák, baccarat-üveg, porcelán púderdoboz talált gazdára. Kínosan telt az idő.

- III. Sándor bronz mellszobra. Levélnehezékül szolgálhat. Egyébre, azt hiszem, aligha jó. Árverésre kerül ajánlási áron III. Sándor mellszobra.

A közönség körében nevetni kezdtek.

- Vegye meg, marsall - csipkelődött Osztap -, ön, ha jól tudom, szereti az ilyesmit.

Ippolit Matvejevics nem vette le szemét a székekről, és hallgatott.

- Nincs ajánlat? III. Sándor bronz mellszobra nem kerül árverésre. Egy igazságszolgáltatást jelképező alak. Nyilván párja az imént megvettnek. Vaszilij, mutassa meg a közönségnek az Igazságszolgáltatás-t. Öt rubel. Ki ad többet?

Az első sorból, a középen, szuszogás hallatszott. Az előbbi polgár, úgy látszik, teljes példányszámban kívánta birtokába venni az Igazságszolgáltatás-t.

- Öt rubel: bronz Igazságszolgáltatás.

- Hat! - mondta a polgár eltökélten.

- Hat rubel, a középen. Hét. Kilenc rubel, hátul jobbra.

- Kilenc és fél - mondta halkan az Igazságszolgáltatás kedvelője, kezét feltartva.

- És fél, a középen. Kilenc és fél, másodszor, a középen. Kilenc és fél, harmadszor.

A kalapács lekoppant. Az első sorbeli polgárhoz odaperdült a fiatal leány.

Az fizetett, és átfurakodott a másik szobába a bronzáért.

- Tíz szék egy kastélyból! - mondta hirtelen a kikiáltó.

- Miért kastélyból? - értetlenkedett Ippolit Matvejevics. Osztap feldühödött.

- Menjen a fenébe! Hallgasson, és ne jártassa a bagólesőjét!

- Tíz szék egy kastélyból. Diófa. II. Sándor korabeli. Hibátlan. Gambs bútorkészítő munkája. Vaszilij, tartsa az egyik széket a fényszóró alá.

Vaszilij oly durván rántotta meg a széket, hogy Ippolit Matvejevics felugrott helyéről.

- Üljön nyugodtan, átkozott hülye; én ugyan bevásároltam magával! - sziszegte Osztap. - Üljön nyugodtan, ha mondom!

Ippolit Matvejevicsnek leesett az álla. Osztap felállt. Szeme kigyúlt.

- Tíz diófa szék. Nyolcvan rubel.

A terem megélénkült. Olyan valamit kínáltak, amire háztartásban volt szükség. Egyik kar a másik után emelkedett a magasba. Osztap nyugodt volt.

- Maga miért nem árverez? - támadt rá Vorobjanyinov.

- Pusztuljon innen - felelte Osztap, fogait vicsorítva.

- Százhuszonöt rubel, hátul. Százharmincöt, ugyanott. Száznegyven.

Osztap nyugodtan hátat fordított az emelvénynek, és gúnyosan végigméregette vetélytársait.

Az árverési láz elérte tetőpontját. Egyetlen üres hely sem volt már a teremben. Egy hölgy, éppen Osztap mögött, szemet vetett a székekre, s a férjével folytatott tanácskozás után ("Csodás karosszékek! Isteni munka! Szanya! Kastélyból való!") feltartotta karját.

- Száznegyvenöt, az ötödik sorban, jobbra. Először.

A terem elnémult. Ez már túl sok volt.

- Száznegyvenöt, másodszor.

Osztap közömbösen nézegette a stukkózott mennyezetet. Ippolit Matvejevics lehorgasztott fejjel állt és meg-megrázkódott.

- Száznegyvenöt. Harmadszor.

De mielőtt még a fekete Lakkozott kis kalapács lekoppant volna a furnéros emelvényre, Osztap megfordult, a magasba lendítette karját, és halkan megszólalt:

- Kétszáz.

Valamennyi fej a koncessziósok felé fordult. A sapkák, süvegek, fövegek és kalapok mozgásba jöttek.

A kikiáltó felvetette unott arcát, és Osztapra nézett.

- Kétszáz, először - mondta -, kétszáz a negyedik sorban, jobbra, másodszor. Senki többet? Kétszáz rubel, egy tíz darabból álló diófa garnitúra, kastélyból. Kétszáz rubel, harmadszor, a negyedik sorban, jobbra.

A kar a kalapáccsal a levegőben maradt az emelvény fölött.

- Mama! - hördült fel Ippolit Matvejevics hangosan. Osztap rózsásan és nyugodtan mosolygott. A kalapács lehullt, mennyei hangot hallatva.

- El van adva - mondta a kikiáltó. - Kisasszony! A negyedik sorban, jobbra.

- Nos, marsall, hatásos volt? - kérdezte Osztap. - Szeretném tudni, mire ment volna technikai vezető nélkül?

Ippolit Matvejevics boldogan fellélegzett. A hölgyike futólépésben termett előtte.

- Ön vette meg a székeket?

- Mi! - kiáltotta Ippolit Matvejevics, oly hosszú önmegtartóztatás után. - Mi, mi! Mikor lehet elvinni?

- Amikor akarja. Akár rögtön!

A szólam, "Jártok, örökké kószáltok", eszeveszetten kalapált Ippolit Matvejevics fejében. A mi székeink, a mieink, a mieink, a mieink! Erről kiabált minden porcikája. "A mieink!" - kiáltotta a máj. "A mieink!" - erősítgette a vakbél.

Annyira megörült, hogy a legváratlanabb helyeken kezdtek lüktetni az erei. Mindene vibrált, hullámzott és pattant a rázúdult hallatlan szerencsétől. Feltűnt a Szent Gotthardhoz közeledő vonat. Az utolsó kocsi nyitott peronján Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov fehér nadrágban állt és szivarozott. Havasigyopár-eső hulldogált a fejére, melyet csillogó, alumínium-ősz szálak ékesítettek. Ippolit Matvejevics az Éden felé robogott.

- Miért kétszázharminc és nem kétszáz? - hallotta egyszerre.

Ezt Osztap kérdezte, keze közt forgatva a nyugtát.

- Tizenöt százalék a bizományi illeték - felelte a kisasszony.

- Ha így van, tessék!

Osztap elővette pénztárcáját, leszámolt belőle kétszáz rubelt, és a vállalkozás vezérigazgatójához fordult:

- Ide harminc rubellel, drágalátos; de egy-kettő: nem látja, hogy várnak? Na, mi lesz?

Ippolit Matvejevics még csak kísérletet sem tett, hogy a pénzt előkeresse.

- Nos? Mit néz rám, mint a baka a tetűre? Talán megkukult a boldogságtól?

- Nincs pénzem - nyögte ki végül Ippolit Matvejevics.

- Kinek nincs pénze? - kérdezte Osztap nagyon halkan.

- Nekem.

- Hát a kétszáz rubel?!

- M-m-m... elvesztettem.

Osztap Vorobjanyinovra nézett, gyorsan számot vetett gyűrött képével, zöld arcával és a puffadt zsákocskákkal a szeme alatt.

- Ide a pénzzel! - sziszegte gyűlölettel. - Vén kéjenc.

- Fog hát fizetni? - kérdezte a kisasszony.

- Egy pillanat türelmet - szólt Osztap, elbűvölő mosollyal -, kis fennakadás történt.

A helyzet még nem volt teljesen reménytelen. Talán el lehet érni, hogy várnak néhány percig a pénzre.

Ippolit Matvejevics azonban, aki közben magához tért, most nyálat fecskendezve avatkozott a beszélgetésbe.

- Bocsánat! - ordította. - Miféle bizományi illeték? Ilyen illetékről mi nem tudunk! Előre kell az embert figyelmeztetni. Nem vagyok hajlandó ezt a harminc rubelt megfizetni.

- Rendben van - mondta a kisasszony szelíden -, azonnal elintézek mindent. - Visszavette a nyugtát, a kikiáltóhoz lépett, s néhány szót váltott vele. A kikiáltó nyomban felállt. Szakálla szikrázott az erős villanykörték fényében.

- Az árverési szabályzat szerint - hirdette ki emelt hangon -, annak, aki a megvett tárgyért a teljes összeget megfizetni vonakodik, el kell hagynia a termet. A székeladást semmisnek jelentem ki.

Az elámult barátok mozdulatlanul ültek.

- Fel-kér-rem önöket!

A hatás óriási volt. A közönség köréből kárörvendő nevetés hallatszott. Osztap azonban nem állt fel. Ilyen csapást még nem élt meg.

- Fel-kér-rem önöket! - A kikiáltó hangja ellentmondást nem tűrően csengett. A teremben a nevetés erősbödött. Erre kimentek. Még kevesen távoztak egy árverési teremből ilyen keserű érzéssel. Vorobjanyinov ment elöl. Egyenes, csontos válla közé húzott fejjel, megkurtított zsakettjében és szögletes orrú csizmájában úgy lépdelt, mint egy daru, hátában érezve a nagy kombinátor meleg, barátságos pillantását.

A koncessziósok az árverési teremmel szomszédos szobában álltak meg. Most csak az üvegajtón keresztül nézhették a pezsgő vásárt. A hozzávezető út már el volt torlaszolva előlük. Osztap jóindulatúan hallgatott.

- Felháborító rendszer - dünnyögte félénken Ippolit Matvejevics -, határozott arcátlanság! Panaszt kell emelni ellenük a rendőrségen.

Osztap hallgatott.

- Igazán, az ördög látott már ilyesmit! - heveskedett tovább Vorobjanyinov. - Háromszoros árat van merszük kérni a dolgozóktól. Istenemre!... Tíz rongyos székért kétszázharminc rubelt. Meg lehet bolondulni.

- Úgy van - mondta Osztap faarccal.

- Hát nem? - kérdezte vissza Vorobjanyinov. - Meg lehet bolondulni...

- Úgy van...

Osztap szorosan Vorobjanyinov mellé lépett, és körülnézve, rövid és erős ütést mért suttyomban az oldalába.

- Nesze neked rendőrség! Nesze neked dolgozók kiszipolyozása és székuzsora! Nesze neked ősz szál a szakálladba! Nesze neked szoknyavadászat!

Ippolit Matvejevics egy mukkot sem szólt az egész büntetés-végrehajtás alatt.

Az avatatlan azt hihette volna, hogy egy tisztelettudó ifjú beszélget atyjával, csak az atya túlságosan élénken rázza a fejét.

- Most aztán takarodj!

Osztap hátat fordított a vállalkozás igazgatójának, és bekukucskált az árverési terembe. A következő percben visszanézett.

Ippolit Matvejevics még mindig ott állt mögötte, combjához szorított kézzel.

- Ah, maga még itt van, világfi? Nem pusztul?

- Be-ender elvtárs - rimánkodott Vorobjanyinov -, Be-ender elvtárs!

- Menj! Menj! És ne jöjj el Ivanopulóhoz sem! Kikergetlek!

- Be-ender elvtárs!...

Osztap többet nem fordult hátra. Valami történt a teremben, ami annyira felkeltette érdeklődését, hogy még az ajtót is kinyitotta kissé, és fülelni kezdett.

- Minden elveszett! - dünnyögte maga elé.

- Mi veszett el? - kérdezte Vorobjanyinov szolgálatra készen.

- Egyenként adják el a székeket, tudja meg. Talán meg óhajtja venni őket? Tessék. Nem tartom vissza. Kétlem azonban, hogy beengedik. Meg aztán, úgy rémlik, pénzmaggal sincs valami jól ellátva.

Ezalatt az árverési teremben a következő esemény játszódott le: a kikiáltó, megérezve, hogy egy összegben nem fog sikerülni kétszáz rubelt kifacsarni a közönségből (túl magas összeg a teremben még benn maradt vékonypénzűek számára), arra a gondolatra jutott, hogy ezt a kétszáz rubelt hányadokban veszi be. A székeket újból árverésre bocsátották, de most már részletekben.

- Négy kastélybeli szék. Diófa. Kárpitozott. Gambs-gyártmány. Harminc rubel. Ki ad többet?

Osztap határozottsága és hidegvére tüstént visszatért.

- Maga nőcsábász, csak álljon itt, és meg ne moccanjon. Öt perc múlva jövök. Addig jól figyelje meg, ki és mit vesz. Hogy egyetlen szék se tűnjön el.

Bender fejében egy terv érlelődött meg, az egyetlen lehetséges terv az adott súlyos körülmények között. Kiszaladt a Petrovka utcára, lépteit a legközelebbi aszfaltüst felé irányította, és üzleti beszélgetésbe elegyedett az ott lebzselő csavargókkal.

Mint megígérte, öt perc múlva visszatért Ippolit Matvejevicshez. Az árverési csarnok kapujában csavargók álltak készenlétben.

- Eladják, eladják - súgta Ippolit Matvejevics -, négyet és kettőt már eladtak.

- Ezt a szívességet magának köszönhetem - mondta Osztap -, örüljön. Kezünkben volt minden, érti: a kezünkben. Fel tudja ezt fogni?

A teremben rikácsoló hang csattant fel, amilyennel a természet kizárólag árverési kikiáltókat, krupiékat és üvegeseket áldott meg.

- És fél, balra. Három. Még egy kastélybeli szék. Diófa. Teljesen jó karban. És fél, jobbra. Először... és fél, jobbra.

Három széket adtak el egyenként. A kikiáltó az utolsó szék árverését jelentette be. Düh fojtogatta Osztapot. Újra Vorobjanyinovra támadt. Sértő megjegyzései tele voltak keserűséggel. Ki tudja, meddig ment volna el gúnyos kifakadásaiban, ha egy hozzásiető barna ruhás férfi félbe nem szakítja. Kövér karjával hadonászva hajladozott, a magasba szökdécselt és félrependerült, mintha teniszezett volna.

- Mondja - kérdezte Osztaptól hadarva -, itt valóban árverés folyik? Igen? Árverés? És itt valóban eladnak? Nagyszerű!

Az ismeretlen elugrott. Arca mosolyra derült.

- Itt igazán eladnak? És valóban olcsón lehet vásárolni? Elsőrendű! Pompás! Ah!...

Vastag csípőjét riszálva, az álmélkodó koncessziósok mellett a terembe rohant, és oly gyorsan megvette az utolsó széket, hogy Vorobjanyinovnak csak krákogni maradt ideje. Aztán nyugtával a kezében, a kiadási rekeszhez futott.

- Mondja csak, azonnal el is vihetem a széket? Nagyszerű! Ah! Ah!...

Szünet nélkül mekegve és izegve-mozogva, egy bérkocsira rakta fel a széket, és elhajtatott. Egy csavargó szaladt a nyomában.

Lassanként valamennyi új széktulajdonos, ki gyalogszerrel, ki kocsin, elszéledt. Mögöttük vágtattak Osztap kiskorú ügynökei. Ő maga is távozott. Ippolit Matvejevics félénken követte. Ez a nap rossz álomnak rémlett előtte. Az események gyorsan játszódtak le, és egyáltalán nem úgy, mint várni lehetett.

A Szivcev-Vrazsekon zongorák, mandolinok és harmonikák ünnepelték a tavaszt. Tárva voltak az ablakok. A párkányokat virágcserepek borították. Az egyik ablakban pucér, szőrös mellel és nadrágtartóban - egy kövér férfi állt, és szenvedélyesen énekelt. A fal mentén egy kandúr lépegetett. Az élelmiszeres sátrakban petróleumlámpák lobogtak.

A rózsaszínű kis ház előtt Kolja sétálgatott. Amint megpillantotta az elöl haladó Osztapot, udvarias köszöntést váltott vele, és Vorobjanyinov elé toppant. Ippolit Matvejevics szívélyesen üdvözölte. Kolja azonban nem vesztegette az időt.

- Jó estét - mondta határozott hangon, és fültövön vágta Ippolit Matvejevicset.

Ezzel egyidejűleg gyermekes hangon a következő szavakat intézte hozzá, melyeket a jelenetet megfigyelő Osztap meglehetősen elcsépeltnek minősített:

- Így jár mindenki, aki megkísérel...

Hogy mit kísérel meg, azt Kolja nem mondta végig. Lábujjhegyre állt, és szemét behunyva arcul ütötte Vorobjanyinovot.

Ippolit Matvejevics kissé felemelte könyökét, de mukkanni sem mert.

- Helyes - jegyezte meg Osztap -, most pedig a nyakába. Kétszer. Úgy. Ez ellen nincs orvosság. Néha a tojásnak kell tanítania a tilosba tévedt tyúkot... Még egyszer... Úgy. Ne feszélyezze magát. A fejére ne üssön többet. Ez a leggyengébb helye.

Ha a sztargorodi összeesküvők látták volna a gondolat óriását és az orosz demokrácia atyját ebben a rá nézve kritikus pillanatban, akkor a titkos "Kard és Sas Szövetség" valószínűleg megszűnt volna létezni.

- Azt hiszem, elég volt - mondta Kolja zsebre dugva kezét.

- Csak még egyetlenegyszer - rimánkodott Osztap.

- Vigye az ördög! Legalább lecke volt a jövőre!

Kolja eltávozott. Osztap felment Ivanopulóhoz, és lenézett az ablakból. Ippolit Matvejevics a házzal szemközt állt, a követségi épület öntöttvas kerítéséhez támaszkodva.

- Michelsohn polgártárs! - kiáltott Osztap. - Konrad Karlovics! Jöjjön fel! Megengedem!

Ippolit Matvejevics már kissé magához tért, mire belépett a szobába.

- Hallatlan szemtelenség! - mondta dühösen. - Alig tudtam türtőztetni magam.

- Aj-aj-aj - adott kifejezést együttérzésének Osztap -, ilyen a mai fiatalság! Borzasztó fiatalság! Mások feleségét üldözi! Mások pénzét eltékozolja... Teljes erkölcsi züllöttség! De mondja csak, valóban fáj, amikor ütik az ember fejét?

- Párbajra hívom!

- Csodás! Figyelmébe ajánlhatom egyik jó ismerősömet. Betéve tudja a párbajkódexet, és van két nyírfavessző seprűje, amely tökéletesen alkalmas az élethalálharc céljaira. Segédnek veheti Ivanopulót és jobb oldali szomszédját. Valamikor díszpolgára volt Kologriv városának, s még ma is kérkedik ezzel a címével. De lehet párbajt vívni húsdarálóval is: ez elegánsabb. Minden sebesülés feltétlenül halálos. A megsebzett ellenfél mechanikusan vagdalt szeletté változik. Megfelel önnek, marsall?

E pillanatban fütty hangzott fel az utcáról, és Osztap lement, hogy meghallgassa a csavargók ügynöki beszámolóját.

A csavargók pompásan elintézték megbízatásukat. Négy szék a Kolumbusz Színházba került. A csavargó részletesen elbeszélte, hogyan szállították el ezeket a székeket egy targoncán, és hogyan rakták le és hordták be őket az épületbe a művészbejárón keresztül. A színház fekvését Osztap nagyon jól ismerte.

Két széket, amint azt egy másik fiatal nyomozó jelentette, egy "elegáns tyúk" vitt el bérkocsin. A fickó, amint kitűnt, nem rendelkezett különleges képességekkel. Az utca nevét, ahová a székeket vitték - Varszonofjevszkij - tudta, még arra is emlékezett, hogy a lakás száma 17., de már a házszámra sehogy sem emlékezett.

- Nagyon gyorsan futottam - mondta -, kirázódott a fejemből.

- Nem kapsz pénzt - jelentette ki a felbérlő.

- Bá-ácsi!... De meg tudom neked mutatni.

- Jól van! Maradj itt! Majd elmegyünk együtt.

A mekegő polgárról kiderült, hogy a Szadovaja-Szpasszkaja utcában lakik. Pontos címét Osztap bejegyezte noteszébe. A nyolcadik szék a Népek Házába vándorolt. A fiú, aki ezt a széket követte nyomon, minden hájjal megkent fickó volt. Legyőzve a gondnokság és egy szolgasereg képében elébe táruló akadályokat, behatolt az épületbe, és megtudta, hogy a széket a Szerszámgép szerkesztőségének gazdasági főnöke vette meg.

Két fickó még nem tért vissza. Csaknem egyidejűleg, a szaladástól lihegve és kimerülten jelentkeztek.

- Kazarmennij utca, a Csisztije Prudinál.

- Szám?

- Kilenc. És az ajtószám is kilenc. Tatárok laknak mellette. Az udvarban. Még én cipeltem a széket utána. Gyalog mentünk.

Az utolsó fullajtár szomorú híreket hozott. Minden jól indult, de aztán minden rosszra fordult. A vevő a székkel bement az Október pályaudvaron az árukezelési helyre, ahová lehetetlen volt követni, mert a kapunál a Közlekedési Népbiztosság fegyveres őre állta el az utat.

- Biztosan elutazott - fejezte be jelentését.

Osztap le volt sújtva. Miután királyi bőkezűséggel jutalmazta a csavargókat - egy rubellel mindegyiket, kivéve a Varszonofjevszkij utcából jött hírnököt, aki a házszámot elfelejtette (ennek meghagyta, hogy másnap korán reggel jelentkezzék) -, a technikai igazgató visszatért otthonába, és válaszra sem méltatva az ügyvezetőség megszégyenített elnökét, kombinálgatásba merült.

Még semmi sem veszett el. A címek megvannak, arra pedig, hogy a székeket megszerezze, sok régi, kipróbált mesterfogás kínálkozik: 1. egyszerű ismeretségkötés, 2. szerelmi cselszövény, 3. ismeretségkötés betöréssel, 4. csere, végül 5. pénz. Az utolsó a legmegbízhatóbb. De pénz kevés van.

Osztap gúnyosan nézett Ippolit Matvejevicsre. A nagy kombinátor visszanyerte szokott gondolkodási frisseségét és lelki egyensúlyát. Pénzt, persze, fel lehet hajszolni. Tartalékban volt még: "A bolsevikok levelet írnak Chamberlainnek" festmény, a teaszűrő és a többnejűségi életpálya folytatásának teljes lehetősége.

Csak a tizedik szék okozott nyugtalanságot. Nyom, természetesen volt, de micsoda nyom! Szétfoszló és ködbe vesző.

- Sebaj - mondta hangosan. - Ilyen esélyek mellett érdemes vadászni. Kilenc egy ellen megy a játék. Az ülést folytatjuk! Hallja? Önhöz beszélek, esküdt úr!

William Shakespeare szókincse, a kutatók számlálási eredménye szerint, tizenkétezer szóból áll. A mumbo-jumbo emberevő törzshöz tartozó néger szókincse háromszáz szót foglal magában.

Ellocska Scsukina tökéletesen beérte harminccal.

Íme, azok a szavak, kifejezések és indulatszók, amelyeket a nagy, gazdag és hatalmas orosz nyelvből szeszélyesen kiválogatott:

1. Bugriskodik.

2. Hohó! (A körülmények szerint kifejez: gúnyt, csodálkozást, elragadtatást, gyűlöletet, örömöt, megvetést és elégedettséget.)

3. Nagyszerű.

4. Zord. (Kapcsolatban mindennel. Például: "a zord Petya van itt", "zord idő", "zord eset", "zord kandúr" és i. t.)

5. Sötétség.

6. Borzadály. (Borzalmas. Például egy ismerős hölggyel való találkozáskor: "Borzalmas találkozás.")

7. Kölyök. (Minden férfiismerőssel szemben, függetlenül annak korától és társadalmi helyzetétől.)

8. Ne tanítson engem élni.

9. Mint egy gyereket. ("Megverem, mint egy gyereket" - kártyázásnál. "Ujjaim köré csavartam, mint egy gyereket" - pénzbeszedőkkel való érintkezésben.)

10. B-bűbáj!

11. Kövér és szép. (A legkülönfélébb élettelen tárgyak és élőlények jellemzésére alkalmazható.)

12. Üljünk kocsiba. (A férjnek mondják.)

13. Üljünk taxiba. (Férfi ismerősöknek.)

14. Az egész háta fehér. (Élc.)

15. Mondd már!

16. Ulja. (Becenév-végződés. Például: Misulja, Zinulja.)

17. Ojjé! (Gúny, csodálkozás, elragadtatás, gyűlölet, öröm, megvetés és elégedettség.)

A rendkívül jelentéktelen mennyiségben fennmaradt többi szó összekötő kapocsként szolgált Ellocska és az áruházak segédei között.

Ha az ember megnézi Ellocska Scsukina fényképeit, amelyek férje, Erneszt Pavlovics Scsukin mérnök ágya fölött lógnak (az egyik en face, a másik profil), tüstént észreveszi a kellemesen magas és domború homlokot, a nagy, nedves szempárt, a Moszkvai kormányzóság legkedvesebb orrocskáját és állát, rajta tussal festett kis szépséglencsével.

Ellocska termete hízelgett az erős nemnek. Alacsony volt, s még a legvékonyabb dongájú férfi is magasnak és izmosnak látszott mellette. Különösebb ismertetőjelei nem voltak. Ellocskának nem is volt rájuk szüksége. Szép volt.

Az a kétszáz rubel, amelyet férje a Villanycsillár gyárban havonta kapott, valósággal sértés volt Ellocska szemében. Ez a pénz egyáltalán nem volt segítségére abban a nagyszabású küzdelemben, melyet már négy éve folytatott, azóta, hogy mint Scsukin felesége egy háziasszony társadalmi állását töltötte be. A küzdelem az erők teljes megfeszítésével folyt, és minden segélyforrást kimerített. Erneszt Pavlovics esti munkát vállalt otthonra, lemondott a cselédről, meggyújtotta a petróleumfőzőt, kihordta a szemetet, sőt kotlettet is sütött.

De mindez meddő maradt. A veszedelmes ellenség évről évre, egyre jobban megbontotta a gazdasági egyensúlyt. Ellocska négy évvel ezelőtt ráeszmélt, hogy vetélytársa van az óceánon túl. Boldogtalanság tette be lábát Ellocskához azon az örvendetes estén, amelyen egy nagyon kedves krepdesin blúzt próbált fel. Ebben az öltözékben szinte istennőnek látszott.

- Hohó! - kiáltott fel, lelkébe markoló, meglepően bonyolult érzéseket társítva ehhez az emberevő kiáltáshoz. Ezeket az érzéseket a következő mondatokban lehetett volna leegyszerűsítve kifejezni: "Ha ilyennek látnak, izgalomba jönnek értem a férfiak. Reszketni kezdenek. Szerelemtől ingerelve, követnek a világ végére. De én hideg leszek. Talán méltók hozzám? Én vagyok a legszebb nő. Ilyen elegáns blúza senkinek sincs a földkerekségen."

De szava mindössze harminc volt, és Ellocska a legkifejezőbbet választotta ki közülük: "Hohó."

Ilyen végzetes órában látogatta meg Fimka Szobak, magával hozva a január hideg leheletét és a legfrissebb francia divatlapot. Ellocska mindjárt az első oldalon megállt: Vanderbilt amerikai milliárdos leányának estélyi ruhás, csillogó fényképénél. Minden volt ezen a képen: prém és toll, selyem és gyöngy, remek szabás, rendkívüli és észbontó frizura.

Ez eldöntött mindent.

"Ojjé!" - mondta Ellocska magában. Ami ennyit jelentett: "Vagy én, vagy ő."

A következő nap reggele a fodrásznál találta Ellocskát. Itt elvesztette gyönyörű fekete kontyát, és rőt színűre festette a haját. Aztán sikerült még egy fokkal feljebb hágnia azon a létrán, amely a tündöklő mennyországhoz közelítette, ahol olyan milliárdosleányok sétálnak, akik még arra sem méltók, hogy a háztartásbeli Scsukina cipőzsinórját megoldják. Hódprém-utánzatot vásárolt hitelbe, díszül estélyi ruhájához.

Mister Scsukin, aki már régóta egy új rajztábla megvásárlásáról ábrándozott, kissé elcsüggedt.

A hódutánzatú, kutyaprémmel szegett ruha mérte az első érzékeny csapást a beképzelt Vanderbilt leányra. Aztán még három, egymást követő csapást kapott a dölyfös amerikai. Fimocska Szobak házi szűcsétől Ellocska egy valódi csincsilla (a Tulai kormányzóságban lőtt orosz nyúl) belépőt vett, galambszürke kalapot csináltatott argentínai filcből, és férje új zakóját divatos női zsakettnek varratta át. A milliárdoslány megtántorodott, de a hőn szerető Vanderbilt papa nyilván megmentette.

A divatlap következő száma az átkozott vetélytársnő négy képét hozta: 1. sötétbarna rókaprémmel, 2. homlokán briliáns csillaggal, 3. pilótakosztümben (magas lakkcsizma, rendkívül vékony zöld bőrzeke és kesztyű, melynek öblös mandzsettáját középnagyságú smaragdok díszítették) és 4. báli ruhában (ékkőzuhatag és némi selyem).

Ellocska mozgósítást hajtott végre. Scsukin papa kölcsönt vett fel a segélypénztártól. Mindössze harminc rubelt adtak neki. Az újabb hatalmas erőfeszítés gyökerében támadta meg a háztartást. Minden irányban harcolni kellett. Nemrégiben megjöttek a miss floridai új kastélyában felvett fényképei. Ellocska is kénytelen volt új bútorról gondoskodni. Az árverésen két puha széket vásárolt. ("Nagyszerű vétel! Lehetetlen volt elszalasztanom!")

Ellocska nem kérdezte férjét, hanem a konyhapénzből vette el a szükséges összeget. Tizenötödikéig tíz nap maradt és négy rubel.

Ellocska sikkesen végighajtatott a székekkel a Varszonofjevszkij utcán. Férje nem volt otthon, de csakhamar megjelent aktatáskájával.

- Itt a zord férj - mondta Ellocska jelentősen.

Jelentős hangsúllyal ejtett ki minden szót, amelyek borsószemekként peregtek szájából.

- Adj' isten, Jelnocska. Hát ez micsoda? Honnan kerültek ide ezek a székek?

- Hohó!

- Mondd már meg!

- B-bűbáj!

- Igen. A székek tetszetősek.

- Elragadók!

- Ajándékba adta valaki?

- Ojjé!

- Hogyan! Csak nem vetted őket? Milyen pénzből? Csak nem a konyhapénzből? Hiszen ezerszer megmondtam neked...

- Ernesztulja! Bugriskodsz!

- Hogy lehet ilyesmit tenni?! Hisz nem lesz mit ennünk!

- Mondd már!

- De hisz ez felháborító! Anyagi erőnkön túl költekezel!

- Nem tréfál?

- Nem, nem. Anyagi erőnkön túl költekezik...

- Ne tanítson engem élni!

- Beszéljünk csak komolyan. Kétszáz rubelt kapok...

- Sötétség!

- Baksist nem fogadok el, pénzt nem lopok, és hamisítani sem tudok...

- Borzadály!

Erneszt Pavlovics elhallgatott.

- Így élni lehetetlen - szólalt meg végül.

- Hohó - felelte Ellocska, és leült az új székre.

- El kell válnunk.

- Mondd már!

- Jellemünk nem illik egymáshoz. Én...

- Te kövér és szép kölyök vagy.

- Hányszor kértelek, hogy ne nevezz kölyöknek!

- Tréfál!

- És honnan veszed ezt a bárgyú zsargont?

- Ne tanítson engem élni.

- Az ördögbe! - kiáltott a mérnök.

- Bugriskodik, Ernesztulja.

- Váljunk el békességben.

- Ojjé!

- Veled nem lehet boldogulni! Ez a civódás...

- Megverlek, mint egy gyereket.

- Nem, ez már teljességgel tűrhetetlen. Érveid nem tudnak visszatartani attól a lépéstől, amelyet kénytelen vagyok megtenni. Azonnal megyek egy fuvarosért.

- Tréfál.

- A bútort elfelezzük.

- Borzadály!

- Száz rubelt fogsz kapni havonta. Sőt, százhúszat. A szoba a tiéd marad. Élj, ahogy akarsz, de én nem tudok így élni...

- Nagyszerű - jelentette ki Ellocska megvetően.

- Átköltözöm Ivan Alekszejevicshez.

- Ojjé!

- Fürdőhelyre utazott, és nyárra átengedte nekem egész lakását. A kulcs nálam van... Csak bútor nincs.

- B-bűbáj!

Erneszt Pavlovics öt perc múlva a házmesterrel tért vissza.

- A gardróbszekrényt nem viszem el, neked nagyobb szükséged van rá, de ami az íróasztalt illeti, légy olyan jó... És ezt az egy széket is fogja, házmester. Elviszem a két szék egyikét. Azt hiszem, van rá jogom?!...

Erneszt Pavlovics egy nagy batyuba kötözte holmiját, újságpapírba csavarta csizmáját, és az ajtó felé tartott.

- Az egész hátad fehér - mondta Ellocska gramofonszerű hangon.

- Viszontlátásra, Jelena.

Azt várta, hogy felesége legalább ebben az egyetlen esetben tartózkodni fog fémesen csengő, szokásos szócskáitól. Ellocska is átérezte a pillanat fontosságát. Törte a fejét, és a váláshoz illő kifejezést keresett. Gyorsan megtalálta.

- Taxiba ülsz? B-bűbáj!

A mérnök lavinaként gurult le a lépcsőkön.

Ellocska az estét Fima Szobakkal töltötte el. Egy rendkívül fontos eseményt tárgyaltak meg, amely a világgazdaság felborításával fenyegetett.

- Úgy látszik, hosszú és bő lesz a divat - mondta Fima, tyúkként vállai közé húzva fejét.

- Sötétség.

És Ellocska őszinte tisztelettel nézett Fima Szobakra. Szobak kisasszonyt kultúrlénynek tartották: szótárában körülbelül száznyolcvan szó fordult elő. Emellett egy olyan szót is ismert, amelyről Ellocska még csak nem is álmodhatott. Gazdag szó volt ez: homoszexualitás. Fima Szobak kétségkívül kultúrlény volt.

Az élénk beszélgetés a késő éjszakába nyúlt.

A nagy kombinátor reggel tíz órakor megjelent a Varszonofjevszkij utcában. Előtte szaladt az előző napi csavargó. Megmutatta a házat.

- Nem hazudsz?

- Ugyan, bácsi... Erre, a főkapu felől.

Bender kifizette neki a becsülettel megkeresett rubelt.

- Megtoldhatná - mondta kocsis-szójárással a fiú.

- Fityiszt az orrodra. A Puskin-szobortól megkapod. Viszontlátásra, te tökéletlen.

Osztap kopogott az ajtón, s egyáltalán nem gondolt arra, hogy milyen ürüggyel is fog belépni. A hölgyekkel való csevegésnél az ihletre bízta magát.

- Hohó? - kérdezték az ajtó mögül.

- Üzleti ügyben - felelte Osztap.

Az ajtó kinyílt. Osztap belépett a szobába, melyet csak egy harkály képzelőtehetségével megáldott lény rendezhetett be. A falakon mozi-képeslapok, babák, tambovi gobelinek lógtak. Ettől a szemkápráztató, tarka háttértől nehéz volt megkülönböztetni a szoba filigrán termetű asszonyát. Erneszt Pavlovics tolsztovkájából alakított, kétes eredetű, prémmel szegett pongyola volt rajta.

Osztap tüstént kitalálta, hogyan kell viselkednie e nagyvilági társaságban. Behunyta szemét, és egy lépést tett hátra.

- Gyönyörű szőrme! - kiáltott fel.

- Tréfál - viszonozta Ellocska gyengéden. - Mexikói patkány.

- Teljes lehetetlenség. Rászedték. Sokkal nemesebb szőrmét adtak: sanghaji párducot. Igen, igen! Párducot! Megismerem a színárnyalatáról. Nézze csak, hogyan játszik a napon!... Smaragd! Smaragd!

Ellocska saját kezűleg festette meg a mexikói patkányt zöld vízfestékkel, s ezért a reggeli látogató dicsérete különösen jólesett neki.

A nagy kombinátor nem hagyott a háziasszonynak időt a feleszmélésre, hanem kiöntött magából mindent, amit a szőrmékről valaha is hallott. Ezután a selyemről kezdtek beszélni, és Osztap megígérte, hogy pár száz selyemgubót ajándékoz a ház elragadó úrnőjének, amelyeket az üzbegisztáni Központi Végrehajtó Bizottság elnökétől kapott.

- Nagyszerű kölyök maga - állapította meg Ellocska az ismeretség első perceinek eredményeképpen.

- Önt, persze, meglepi egy ismeretlen férfi korai látogatása?

- Hohó!

- De egy kényes ügyben bátorkodom háborgatni.

- Tréfál.

- Tegnap egy árverésen láttam, és rendkívül mély benyomást tett rám.

- Bugriskodik?

- Már engedelmet! Alávalóság volna ilyen elragadó nővel szemben tiszteletlenül viselkedni.

- Borzadály!

Ebben a bizonyos esetekben csodás gyümölcsöket termő irányban folyt tovább a beszélgetés. De Osztap bókjai egyre vizenyősebbekké és kurtábbakká hígultak. Észrevette, hogy a második szék nincs a szobában. Ki kellett fürkészni a nyomot. Kérdéseit virágos keleti hízelgéssel átszőve, megtudta az eseményeket, amelyek Ellocska életében tegnap lejátszódtak.

"Újabb fordulat - gondolta. - A székek szanaszét másznak, akár a svábbogarak."

- Drága asszonykám - állt elő Osztap váratlanul -, adja el nekem ezt a széket. Nagyon megtetszett. Csak az ön finom női érzékével lehetett ilyen művészi tárgyat kiválasztani. Adja el, lelkecském; kap érte hét rubelt.

- Bugriskodik, kölyök - ravaszkodott Ellocska.

- Hohó - tiltakozott Osztap.

"Csereüzletet kell vele kötni" - határozta el. Ezt mondta:

- Hallotta már, hogy Európában és Philadelphia legelőkelőbb házaiban egy régi divatot elevenítettek fel: hogy a teát szűrőn keresztül töltik a csészékbe? Rendkívül hatásos és nagyon elegáns eljárás.

Ellocska felfigyelt.

- Egy diplomata ismerősöm érkezett meg a napokban Bécsből, és hozott egy ilyen szűrőt ajándékba. Érdekes holmi.

- Kétségkívül nagyszerű - árulta el magát Ellocska.

- Ojjé! Hohó! Tudja mit, cseréljünk! Ön nekem adja a széket, én önnek adom a szűrőt. Rendben van?

És Osztap kivette zsebéből az aranyozott kis konyhaeszközt.

A nap tojásként laposodott össze a szűrőben. A mennyezeten fények futkároztak. A szoba sötét sarka hirtelen megvilágosodott. A cseretárgy ugyanolyan ellenállhatatlan hatást gyakorolt Ellocskára, mint egy üres konzervdoboz egy mumbo-jumbo emberevőre. Az emberevő ilyen esetekben öblös hangon felkiált. Ellocska viszont halkan sóhajtott:

- Hohó!

Osztap nem engedte sokáig gondolkodni, letette a szűrőt az asztalra, fogta a széket, s miután az elragadó nőtől férje címét megtudta, gálánsul elbúcsúzott.

Aratási időszak kezdődött a koncessziósok számára. Osztap szakadatlanul erősítgette, hogy addig kell ütni a székeket, amíg melegek. Ippolit Matvejevics amnesztiában részesült, bárha a nagy kombinátor nemegyszer megkérdezte tőle:

- Mi az ördögnek is adtam magam össze magával? Alapjában véve mi szükségem van nekem magára? Jobban tenné, ha elutaznék haza, az anyakönyvi hivatalába. Várják a halottak, az újszülöttek. Ne kínozza a csecsemőket. Utazzék.

Szívében azonban megkedvelte az emberkerülővé vált marsallt. "Nélküle nem lenne oly mulatságos az élet" gondolta. És mindig vidáman nézett Vorobjanyinovra, akinek fején már ezüstös kis pázsit sarjadzott.

A munkatervben Ippolit Matvejevics közreműködésének meglehetősen tág tér volt biztosítva. Mihelyt a csendes Ivanopulo elment hazulról, Bender megpróbálta cégtársa fejébe verni a legrövidebb utakat, melyek a kincs felkutatásához vezethettek.

- Merészen cselekedni. Senkit sem kérdezni. Valamivel több cinizmust. Az embereknek ez tetszik. Harmadik személyen keresztül nem fogni hozzá semmihez. Ostobák nincsenek már. A maga számára senki sem fogja kicsenni a briliánsokat egy más ember zsebéből. De azért kerülni a büntetendő cselekményeket. A törvénykönyvet tiszteletben kell tartanunk.

A kutatások ennek ellenére sem vezettek valami fényes eredményre. Zavarólag hatott a büntető törvénykönyv és azoknak az előítéleteknek a tömege, melyeket a főváros lakosai megőriztek. Így például nem szívelték a szellőztetőablakon keresztül betoppanó éjjeli látogatókat. Kénytelen-kelletlen csak legálisan dolgozhattak.

Azon a napon, amelyen Osztap tiszteletét tette Ellocska Scsukinánál, Ivanopulo diák szobájában egy bútordarab jelent meg. Ez a bútordarab a teaszűrőre kicserélt szék volt; immár a harmadik az expedíció diadalmi zsákmányai sorában. Már rég elmúlt az idő, amikor a briliánsvadászat még mélyreható izgalmakat keltett a cégtársakban, amikor karmaikkal tépték a székeket, és megrágták rugóikat.

- Még ha semmi sincs is a székekben - mondotta Osztap -, vegye úgy, hogy legalább tízezer rubelt kerestünk. Minden egyes kizsigerelt szék növeli esélyeinket. Mi következik abból, hogy a hölgyike székében semmi sincs? Ezért még nem kell összetörni. Hadd bútorozza be a szobáját Ivanopulo. Nekünk magunknak kellemesebb.

Ugyanezen a napon a koncessziósok kiröppentek a rózsaszínű házikóból. Ippolit Matvejevics megbízatása a Szadovo-Szpasszkaja utcában lakó mekegő ismeretlenre vonatkozott; huszonöt rubelt kapott kézhez költségekre, azzal a kikötéssel, hogy sörözőkbe be nem megy, és szék nélkül vissza nem tér. A nagy kombinátor Ellocska férjét vállalta magára.

Ippolit Matvejevics egy 6-os autóbuszon keresztülvágott a városon. Miközben a bőrülésen rázkódott, és fel-felrepült a lakkozott kocsitetőig, arról gondolkodott, hogyan is fogja megtudni a mekegő polgár nevét, milyen ürüggyel állít be hozzá, mi lesz az első mondata, és hogyan tér rá a lényegre.

A Krasznije Vorotánál kiszállva, az Osztap által felírt cím alapján megtalálta a keresett házat, és fel-alá kezdett járni előtte. Arra nem tudta elszánni magát, hogy bemenjen. Társasházzá átváltoztatott, régi, piszkos moszkvai fogadó volt, melyet, ha a lehullt vakolatú homlokzatból következtetni lehetett, megátalkodott nemfizetők vettek birtokukba.

Ippolit Matvejevics sokáig álldogált a kapuban. Bemagolta a hanyag lakóknak szóló fenyegetéseket tartalmazó, kézzel írt hirdetményt, és felment a második emeletre, anélkül, hogy bármit is előre kigondolt volna. Szoba szoba mellett nyílt a folyosóról. Ippolit Matvejevics lassan közeledett a 41-es számú szobához, mintha az iskolában a táblához szólították volna ki, hogy bebizonyítson egy tételt, amelyet nem tanult meg. Az ajtón, rajzszögön, névjegy lógott fejjel lefelé.

AVESSZALOM VLAGYIMTROVICS IZNURENKOV

Ippolit Matvejevics zavarában elfelejtett kopogni, kinyitotta az ajtót, három holdkóros lépést tett, és a szoba közepén tért eszméletre.

- Bocsánat - mondta elfojtott hangon -, beszélhetek Iznurenkov elvtárssal?

Avesszalom Vlagyimirovics nem felelt. Vorobjanyinov felemelte fejét, s csak most vette észre, hogy senki sincs a szobában.

A berendezésből semmi következtetést sem lehetett levonni a házigazda hajlamaira nézve, csak annyi volt nyilvánvaló, hogy agglegény, és alkalmazottat nem tart. Az ablakpárkányon egy darabka papír feküdt kolbászhéjjal. A falnál álló kerevet újságoktól roskadozott. Egy kis polcon néhány könyv porosodott. A falakról kandúrok, macskák és kiscicák színes fényképei néztek le. A szoba közepén, oldalvást dűlt sáros csizmák mellett, a diófa szék állt. A bútorzat minden darabján, köztük a sztargorodi villából származó széken is, málnavörös spanyolviaszpecsét lógott. De Ippolit Matvejevics figyelme e körülményre nem terjedt ki. Tüstént megfeledkezett a büntető törvénykönyvről, Osztap utasításairól, és a székhez ugrott.

E pillanatban a kereveten megzizegtek az újságok. Ippolit Matvejevics megrémült. Az újságok megindultak, s lehulltak a földre. Egy békés, fiatal kandúr mászott ki alóluk.

Közönyösen nézett Ippolit Matvejevicsre, és mosni kezdte talpával a fülét, pofáját és bajuszát.

- Fú - könnyebbült meg Ippolit Matvejevics.

És az ajtóhoz hurcolta a széket. Az ajtó magától kinyílt. A küszöbön a szoba gazdája állt, a mekegő ismeretlen. Felöltőben volt, amely alól kikandikált lila alsónadrágja. Karján tartotta nadrágját.

Avesszalom Vlagyimirovics Iznurenkovról bátran állíthatták, hogy még egy ilyen ember nincs az egész köztársaságban. A köztársaság érdemei szerint is értékelte. Iznurenkov nagy hasznot hozott neki - s mindamellett ismeretlen maradt, jóllehet ugyanolyan mester volt a maga művészetében, mint Saljapin az énekben, Gorkij az irodalomban, Capablanca a sakkban, Melnyikov a korcsolyázásban és mint a leguborkaorrúbb, legfahéjszínűbb asszír - aki a legjobb helyet foglalja el a Tverszkaja utca és Kamergerszkaja utca sarkán - a csizmatisztításban.

Saljapin énekelt, Gorkij nagyszerű regényt írt, Capablanca mérkőzésre hívta ki Aljohint. Melnyikov rekordokat döntött meg. Az asszír sárga krémétől a polgárok csizmái úgy tündököltek, mint a nap. Avesszalom Iznurenkov pedig élceket faragott.

Sohasem élcelt céltalanul, csupán a szavakkal való játék kedvéért. Lapoktól kapta rendeléseit. Vállán a legfelelősségteljesebb megbízások terhét cipelte, rajz- és tárcatémákkal látva el a legtöbb moszkvai humoros újságot.

A nagy emberek kétszer mondanak élcet életükben. Ezek az élcek növelik hírnevüket, és belekerülnek a történelembe. Iznurenkov legalább hatvan elsőrendű élcet gyártott havonta, melyeket mosolyogva ismételgetett mindenki; s mégis az ismeretlenség homályában maradt. Ha vicce egy rajz aláírásául szolgált, a dicsőség a rajzolónak jutott; a művész nevét a rajz fölé szedték, Iznurenkov neve nem volt sehol.

- Ez borzasztó! - kiáltotta. - Lehetetlen aláírnom, hova írjam a nevemet? Két sor alá?

S továbbra is hevesen harcolt a társadalom ellenségeivel: a rossz szövetkezetekkel, a sikkasztókkal, Chamberlainnel, a bürokratákkal. Élceinek fullánkját a talpnyalók, a házkezelőségek, a maszekok, a gazdasági főnökök, a garázdálkodók, az árcsökkentést végrehajtani nem akaró polgártársak, gazdasági szakemberek és mindazok ellen irányította, akik hanyagul kezelték a takarékosság kérdését. A lapok megjelenése után az élceket előadták a cirkuszi arénában, közölték az esti újságokban, és feltálalták a közönségnek a "kuplészerzők" emelvényéről - ismét a forrás megjelölése nélkül.

Iznurenkov csavaros agya a legsivárabbnak látszó területeken sem mondott csődöt. Olyan sivár pusztaságból, mint az önköltséghez hozzácsapott túlzott rezsiköltségek, vagy száz humoros remekművet is kisajtolt. Heine tehetetlenül ejtette volna ölbe kezét, ha arra szólították volna fel, hogy mondjon valami nevettetőt s egyben társadalmilag hasznosat a teheráruk helytelen díjszabásáról; Mark Twain megfutamodott volna egy ilyen téma elől. De Iznurenkov az őrhelyén maradt. Ide-oda szaladgált a szerkesztőségi szobákban, belebotolva a köpőcsészékbe, és mekegett. Tíz perc leforgása alatt feldolgozta a témát, átgondolta a rajzot, és kisütötte a címet.

Amikor meglátta szobájában a lepecsételt széket cipelő alakot, meglobogtatta a szabótól hozott frissen vasalt nadrágját, nagyot ugrott és felbődült:

- Maga megőrült! Tiltakozom! Nincs joga! Végtére is vannak törvények! Ha nem is ostobák számára írták őket, hallomásból talán mégis tudja, hogy a bútor még két hétig a lakásban maradhat!... Panaszt emelek az ügyészségen!... Elvégre fizetni fogok!

Ippolit Matvejevics csak állt, mint a cövek, Iznurenkov pedig ledobta felöltőjét, s nem mozdulva az ajtóból, magára ráncigálta nadrágját. Köpcös ember volt, gömbölyű Csicsikov-lábú, de sovány arcú.

Vorobjanyinov bizonyosra vette, hogy tüstént lefogják, és a rendőrségre hurcolják. Épp ezért rendkívül elcsodálkozott, amikor a szoba gazdája, öltözetével elkészülve, váratlanul lecsillapodott.

- Meg kell értenie - kezdte el békéltető hangon -, hogy ehhez nem adhatom hozzájárulásomat.

Ippolit Matvejevics, Iznurenkov helyén, ugyancsak nem adta volna hozzájárulását ahhoz, hogy fényes nappal ellopják székeit. De nem tudta, hogy mit mondjon, s ezért hallgatott.

- Nem én vagyok a hibás. A hangszerszétosztó tehet róla. Beismerek mindent. Igaz, hogy a bérbe vett pianínóért nyolc hónapon át nem fizettem, de el nem adtam, bár megvolt rá a korlátlan lehetőségem. Én becsületesen jártam el, ők pedig szélhámos módra. Elvitették a hangszert, de emellett bepereltek, és lefoglalták a bútoromat. Nálam semmit sem lehet lefoglalni. Ez a bútor termelési eszköz. És a szék ugyancsak termelési eszköz!

Ippolit Matvejevics most már érteni kezdett valamit.

- Eressze el a széket! - vijjogott fel hirtelen Avesszalom Vlagyimirovics. - Hallja? Maga... bürokrata!

Ippolit Matvejevics engedelmeskedett.

- Bocsánat - hebegte. - Félreértés. Ilyen a szolgálat.

Iznurenkovnak féktelen jókedve kerekedett. Fel-alá futkosott a szobában, és dalba fogott.

- Szóval ma nem viszi el a bútort?... Nagyon jó!... Ah! Ah!

Ippolit Matvejevics, a körülmények kedvező alakulását kihasználva, az ajtó felé indult.

- Várjon! - kiáltott rá hirtelen Iznurenkov. - Látott valaha életében ilyen kandúrt? Ugye, hogy csodálatosan selymes a szőre?

A kandúr egyszerre csak Ippolit Matvejevics remegő kezében feküdt.

- Elsőrendű!... - dünnyögte Avesszalom Vlagyimirovics, aki nem tudta, miben élje ki energiafeleslegét. - Ah!...Ah!...

Az ablakhoz törtetett, összeverte tenyerét, és integetni kezdett két fiatal leánynak, akik a szemközti ház ablakából nézték. Helyben topogott, és epekedőn sóhajtozott.

- Külvárosi leánykák! A legízesebb gyümölcs!... Elsőrendű!... Ah!...

- Akkor hát megyek, polgártárs - mondta ostobán a koncesszió vezérigazgatója.

- Várjon, várjon! - izgult fel hirtelen Iznurenkov. - Egy pillanatra!... Ah!... Ugye, hogy a kandúr szőre csodálatosan selymes?... Várjon!... Azonnal!...

Zavartan turkált zsebeiben, elfutott, visszaszaladt, sápítozott, kinézett az ablakon, újra elfutott, és újra visszaszaladt.

- Bocsásson meg, barátocskám - mondta Vorobjanyinovnak, aki mind e műveletek alatt combjához szorított kézzel, katonásan állt.

S ezzel egy félrubelest adott a marsallnak.

- Nem, nem, ne utasítsa vissza, kérem. Minden munkának meg kell kapnia a jutalmát.

- Köszönöm szépen - felelte Ippolit Matvejevics, elámulva saját találékonyságán.

- Szívesen, kedves, szívesen, lelkem!...

Mialatt a folyosón ment, Ippolit Matvejevics még hallotta Iznurenkov mekegését, visongását, dalolását és szenvedélyes kiáltozását.

Az utcán eszébe jutott Osztap, és reszketni kezdett a félelemtől.

Erneszt Pavlovics Scsukin fel-alá járt az üres lakásban, amelyet barátja a nyári hónapokra előzékenységből átengedett neki, s azt a kérdést latolgatta, vajon megfürödjék-e, vagy ne fürödjék meg.

A háromszobás lakás közvetlenül a kilencemeletes ház teteje alatt volt. Egy íróasztalon és a Vorobjanyinov-féle széken kívül csupán egy tükör állt benne. A nap visszaverődött a tükörből, s vakította a szemet. A mérnök ledűlt az íróasztalra, de tüstént felugrott. Minden izzott a szörnyű melegtől.

- Megyek és megmosdom - határozta el magát. Levetkőzött, lehűlt egy kissé, megnézte magát a tükörben, és bement a fürdőszobába. Belépett a kádba, egy kék zománckorsóból megöntözködött, majd alaposan beszappanozta testét. A szappanhab teljesen belepte. Olyan volt, mint egy Mikulás.

"De jó!" - gondolta.

Minden jó volt. Felüdült. Felesége nem volt. Teljes szabadság állt előtte. A mérnök leguggolt, és megcsavarta a csapot, hogy a szappant lemossa. A csap bugyborékolni kezdett, és érthetetlenül kotyogott valamit. Víz nem folyt. Erneszt Pavlovics a csap nyílásába dugta síkos kisujját. Vékony vízsugár indult meg, de tüstént ki is apadt. Erneszt Pavlovics összeráncolta homlokát, kilépett a kádból, egyenként átemelgetve peremén a lábait, és kiment a konyhacsaphoz. De abból sem sikerült vizet fejnie.

Erneszt Pavlovics betalpalt a szobába, s megállt a tükör előtt. A hab csípte a szemét, a háta viszketett, a parkettra szappanpihék hulltak. A mérnök hallgatózott, vajon nem indult-e már meg a fürdőszobában a víz, és elhatározta, hogy felhívja a házmestert.

"Hozzon ő vizet - dühöngött, megtörülgetve szemét. - Ki látott már ilyen disznóságot?"

Kinézett az ablakon. Az udvar-tárna legfenekén gyermekek játszottak.

- Házmester! - kiabált Erneszt Pavlovics. - Házmester!

Senki sem felelt.

Erneszt Pavlovicsnak most eszébe jutott, hogy a házmester a homlokzat felőli részben, a lépcsőház alatt lakik. Kilépett a hideg kőkockára, és kezével az ajtót tartva, keresztülhajolt a korláton. Ezen az emeleten csak egy lakás volt, és Erneszt Pavlovics nem félt, hogy megláthatják szappanpihékből készült, különös öltözékében.

- Házmester! - kurjantott lefelé.

A szó a mélybe hullt, és bukfencet hányt a lépcsőfokokon.

- Gu-gu! - felelt vissza a lépcsőház.

- Házmester! Házmester!

- Gum-gum! Gum-gum!

A mérnök, aki türelmetlenül váltogatta meztelen lábait, e pillanatban megcsúszott, s hogy egyensúlyát megtartsa, elengedte az ajtót. A fal megremegett: a biztonsági zár réznyelve bekattant, és az ajtó bezárult. Erneszt Pavlovics még nem eszmélt rá az esemény helyrehozhatatlanságára, és megnyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki. A mérnök fejvesztetten megrángatta még néhányszor, és hevesen dobogó szívvel hallgatózott. A szürkület templomi csöndje felelt. A színes ablaküvegeken alig szűrődött át fény.

"Szép csávába kerültem" - gondolta Erneszt Pavlovics. - Nyomorult - mondta az ajtónak.

Lentről petárdákként csattantak fel emberi hangok. Aztán egy szobakutya kezdett hangszóróként ugatni. A lépcsőn egy gyermekkocsit húztak felfelé.

Erneszt Pavlovics gyáván szaladgált fel-alá a lépcsőpihenőn.

- Meg kell bolondulni!

Úgy tűnt fel neki, hogy ami történt, sokkal vadabb annál, semhogy valóban megtörténhetett volna. Újra az ajtóhoz lépett és hallgatózott. Új neszeket hallott. Először azt hitte, hogy valaki járkál a szobában.

"Talán bement valaki a hátsó ajtón?" - tűnődött, jóllehet tudta, hogy a melléklépcsőről nyíló ajtó be van zárva, és senki sem mehet be a lakásba.

Az egyhangú nesz tovább tartott. A mérnök visszafojtotta lélegzetét. Most már rájött, hogy a neszt csobogó víz idézi elő. Nyilván a lakás valamennyi csapjából folyt a víz. Hajszálon múlt, hogy Erneszt Pavlovics fel nem üvöltött. A helyzet rettenetes volt.

Moszkvában, a város központjában, a kilencedik emelet lépcsőpihenőjén egy felnőtt, egyetemet végzett, nagy bajszú férfi állt, anyaszült meztelenül és még zizegő szappanhabtól borítva. Nem volt hová mennie. Inkább a börtönt választotta volna, semhogy ebben az állapotban mutatkozzék. Egyetlen lehetőség maradt számára: megdögleni. A hab pattogzott, és a hátát égette. Karján és arcán már megkeményedett, akár a rüh, és felhúzta a bőrt, mint a timsó.

Így telt el félóra. A mérnök a meszes falhoz dörgölőzött, sóhajtozott, és több ízben sikertelenül megpróbálta feltörni az ajtót. Piszkos volt és ijesztő.

Scsukin elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, lemegy a házmesterhez.

- Mást nem tehetek. El kell bújnom a házmesternél!

Lihegve és azzal a kéztartással, amellyel a vízbe lépő férfiak födik el testüket, lassan lefelé lopakodott a karfa mellett. A nyolcadik és kilencedik emelet közötti lépcsőpihenőhöz ért.

Az ablak színes rombuszai és négyzetei megvilágították alakját. Harlekinhez hasonlított, amint kihallgatja Colombina és Pagliaccio beszélgetését. Már tovább is indult a pihenőről, amikor az alsó lakás ajtózára hirtelen megcsikordult, s egy fiatal hölgy lépett ki a lakásból. Még mielőtt a fiatal hölgy csak egyetlen lépést is tehetett volna, Erneszt Pavlovics már újra a maga lépcsőpihenőjén volt. Szinte megsüketült szíve borzasztó kalapálásától.

A mérnök csak félóra múlva szedte össze magát, és akkor volt képes újabb kísérletet tenni a menekülésre. Ezúttal szilárdan elhatározta, hogy hanyatt-homlok lerohan, és nem néz sem jobbra, sem balra, míg el nem éri a hőn vágyott házmesterlakást.

A mérnök- és technikuskamara tagja négy lépcsőfokot ugorva, nesztelenül vágtatott lefelé. A hatodik emelet pihenőjén egy pillanatra megállt. Ez volt a veszte. Lentről valaki felfelé jött a lépcsőkön.

- Haszontalan kölyök! - hallatszott egy női hang, a lépcsőházi visszaverődésektől többszörösen felfokozott erővel. - Hányszor megmondtam neki!

Erneszt Pavlovics, már nem az értelmének, hanem ösztönének engedelmeskedve, mint kutyáktól üldözött macska vágtatott vissza a kilencedik emeletre.

Lakása előtt, a szennyes tócsákkal tarkított pihenőn, haját tépdesve és görcsösen meg-megrázkódva, hangtalanul sírva fakadt. A forró könnyek bevájódtak a szappankéregbe, és két hullámos barázdát égettek benne.

- Uram! - sóhajtozott a mérnök. - Istenem! Istenem!

Már alig élt. Pedig tisztán hallotta, hogy az utcán egy teherautó dübörög végig. Tehát valahol éltek!

Újra meg újra eltökélte magában, hogy lemegy, de képtelen volt rá - idegei felmondták a szolgálatot. Csapdába került.

- Úgy összemocskolták, akár a disznók! - hallott egy vénasszonyhangot az alsó pihenőről.

A mérnök a falhoz ugrott, s néhányszor nekiment a fejével. A legokosabb persze az lett volna, ha addig kiabál, amíg jön valaki, s aztán megadja magát az érkezőnek. De Erneszt Pavlovics minden gondolkodóképességét elvesztette, és fuldokolva keringett egy helyben.

Kivezetőút nem volt.

A Szerszámgép című nagy napilap szerkesztőségében, amely a Népek Háza második emeletének egy részét foglalta el, sietve kapkodták össze a szedésre leadandó anyagot. A tartalékból elővették a kiszedett, de az előző számban le nem közölt cikkeket, megszámolták, hány sor, és megkezdődött a napról napra ismétlődő alku a helyért.

A négyoldalas újság összterjedelme négyezer-négyszáz sort tett ki. Ebben a keretben helyet kellett kapnia mindennek: táviratoknak, cikkeknek, krónikáknak, munkásleveleknek, hirdetéseknek, egy verses és két prózában írt tárcának, karikatúráknak, fényképeknek, külön rovatoknak, mint színház, sport és sakk, vezércikknek és belső vezércikknek, a szovjet-, párt- és szakszervezeti közleményeknek, folytatásos regénynek, a fővárosi élet művészi karcolatainak, a "Morzsák" cím alatt megjelenő apróságoknak, népszerű tudományos cikkeknek, rádióműsornak és az esetleges rendkívüli anyagnak. Ezért az egyes hasábok helybeosztását többnyire drámai jelenetek kísérték.

A szerkesztőségi titkárhoz maestro Szugyejkin, a sakkrovat vezetője sietett elsőnek. Udvarias, de keserűséggel tele kérdést vetett fel:

- Nos? Ma sakk nem lesz?

- Nincs hely. A tárca háromszáz sort foglal el - felelte a titkár.

- De hiszen ma szombat van. Az olvasó várja a vasárnapi rovatot. Vannak üzeneteim, egy pompás elemzésem Nyeunivakótól, van végül...

- Hát jó. Mennyit akar?

- Legalább százötvenet.

- Helyes. Ha üzenetei is vannak, kap hatvan sort.

A maestro már éppen azon volt, hogy további harminc sort rimánkodjék ki Nyeunivako elemzése számára (a Tartakover-Bogoljubov nagyszerű indiai játszma már több mint egy hónapja feküdt fiókjában), de egyszerűen félretolták.

Perszickij jött, a riporter.

- Leadjuk a plenáris ülésről szóló beszámolót? - kérdezte nagyon halkan.

- Természetes! - kiabált a titkár. - Hiszen tegnapelőtt megbeszéltük.

- A beszámoló megvan - mondta Perszickij még halkabban -, és készen van két riport is, de nem adnak rá helyet.

- Hogyhogy nem adnak? Kivel beszélt? Mi ütött beléjük, talán megbolondultak? Csak bízza rám.

A titkár rohant veszekedni. Nyomában szaladt az intrikus Perszickij, őmögötte pedig a hirdetési osztály munkatársa.

- S mi lesz a Szekarov-féle oldattal? - kiáltotta szomorú hangon.

Mögötte totyogott a gazdasági főnök, s vonszolta maga után az árverésen beszerzett puha karosszéket.

- Erről az orvosságról majd kedden közöljük a cikket, ma a mellékletet hozzuk!

- Sok hasznot hoz maguknak ez a sok ingyenhirdetés, az orvosságcikkért pedig már felvettük a pénzt.

- Jól van, majd az éjjeli szerkesztőségben minden kiderül. Adja le a hirdetést Pásának. Éppen most megy le az éjjeli szerkesztőségbe.

A titkár a vezércikket olvasta, de tüstént újra megzavarták szórakoztató foglalkozásában. A rajzoló jött.

- Éppen kapóra - mondta a titkár. - A Németországból érkezett legújabb táviratokkal kapcsolatban egy karikatúrára van szükségünk.

- Valahogy úgy képzelem - kezdte a rajzoló -, a Stahlhelm-mozgalom és az általános németországi helyzet...

- Jó, jó. Csak kombinálja össze, s aztán mutassa meg.

A rajzoló bement fülkéjébe. Elővett egy négyzet alakú rajzpapírt, és ceruzával felvázolt rá egy sovány kutyát. A kutyafejre csúcsos német sisakot húzott, és a felírásokhoz látott. Az állat törzsére nyomtatott betűkkel a "Németország" szó került, felkunkorított farkára "Danzigi folyosó", állkapcsára "Revánsgondolat", nyakörvére "Dawes-terv" és kilógó nyelvére "Stresemann". A kutya elé a művész Poincarét rajzolta, egy darab hússal a kezében. A húsra is tervezett feliratot, de kicsi volt, és felirat nem fért rá. Kevésbé leleményes ember nem tudta volna, mitévő legyen, de a karikaturista nem jött zavarba, hanem egy palacknyakra kötött receptfélét rajzolt a húshoz, és erre írta rá parányi betűkkel: "Francia javaslatok a biztonsági garanciákról." Hogy Poincarét össze ne tévesszék egy másik államférfival, ráírta a hasára: "Poincaré." A vázlat készen volt.

A művészeti rovat asztalán szanaszét külföldi folyóiratok feküdtek, egy nagy olló, tussal és fehér festékkel teli tégelyek. A padlón kivágott fényképek hevertek, egy kar, egy láb meg egy tájképrészlet.

Öt grafikus borotvapengével felfegyverezve fényképeket kaparászott, aztán a lámpa fölött átvilágították, s hogy élesebbé tegyék, tussal és fehér festékkel satírozták őket, és hátukra ráírták a méretet: második hasáb, 3 3/4 négyzet stb. Ezek a cinkográfus számára voltak fontos adatok.

A szerkesztő szobájában külföldi küldöttek ültek. A tolmács a csoport vezetőjének arcába nézett, majd a szerkesztő felé fordult:

- Arnot elvtárs azt szeretné tudni...

A beszélgetés a szovjet újság struktúrájáról folyt. Mialatt a tolmács megmagyarázta a szerkesztőnek, hogy mit szeretne tudni Arnot elvtárs, maga a bársony térdnadrágos Arnot és társai kíváncsian nézték a 86. számú tollal ellátott vörös tollszárat, amely a szoba szögletébe volt támasztva. A toll, amely nagyságára nézve egy nagy csukán is túltett, majdnem a mennyezetet érintette, a tollszár széles része pedig olyan vastag volt, mint egy középtermetű férfi törzse. Ezt az ajándékot a korrektorok gyűlése ünnepélyes keretek közt adta át a szerkesztőségnek.

- Ohó, kolosszális! - nevettek a külföldiek.

A Vorobjanyinov-féle széken trónoló szerkesztő mosolygott, és sűrűn bólogatva hol a tollszár, hol a vendégek felé, vidáman magyarázgatott.

A titkárságon folytatódott a hangos veszekedés. Perszickij egy Szemasko-cikket hozott, és a titkár a harmadik oldal anyagából sürgősen törölte a sakkrovatot. Maestro Szugyejkin már nem harcolt Nyeunivako pompás elemzéséért; minden igyekezete oda irányult, hogy legalább a megfejtéseket ki ne dobják. Hevesebb harc után, mint amilyen az övé volt Capablanca ellen a San Sebastian-i tornán, sikerült némi helyet kiverekednie a "Törvénykezés" rovására. Szemaskót szedésre küldték. A titkár újra a vezércikkbe mélyedt; tisztán sportszerű érdeklődésből elhatározta, hogy mindenáron elolvassa.

Amikor ehhez a helyhez ért: "...ha azonban a Népszövetség ez utóbbi szerződést becikkelyezi, akkor annak tartalmánál fogva...", egy szőrös férfi lépett hozzá: a "Törvénykezés".

A titkár tovább olvasott, szándékosan nem nézett fel a "Törvénykezés"-re, és szükségtelen javításokat tett a vezércikkben.

A "Törvénykezés" most a másik oldalára került át, és sértődötten megszólalt:

- Nem értem.

- Na-na - dünnyögte a titkár, azzal az igyekezettel, hogy az időt húzza -, mi baj?

- Az a baj, hogy szerdán "Törvénykezés" nem volt, pénteken "Törvénykezés" nem volt, csütörtökön a kiszedett anyagból csak a tartásdíjperek kerültek be, szombaton pedig kihagyják azt a pert, amelyről valamennyi újság ír, és csak mi...

- Hol írnak róla? - kiáltott fel a titkár. - Nem olvastam.

- Holnap már minden lap közli, s mi megint lekésünk.

- S amikor magára bízták a Csubarov-ügyet, akkor maga mit írt? Egy sort sem lehetett kicsikarni magától. Ezt tudom. De azt is tudom, hogy a Csubarov-ügyről az esti újságba írt.

- Honnan tudja?

- Tudom, mondták nekem.

- Ahá, így állunk, jól tudom, ki mondta. Perszickij mondta, az a Perszickij, aki egész Moszkva szeme láttára a szerkesztőség eszközeit veszi igénybe, hogy az anyagot Leningrádnak adja el.

- Pása! - szólt halkan a titkár. - Hívja csak ide Perszickijt!

A "Törvénykezés" rovat vezetője közömbösen üldögélt az ablakpárkányón. Mögötte látszott a kert, amelyben madarak hancúroztak. Az ügyet sokáig feszegették, míg végre a titkár egy ügyes fogással véget nem vetett neki: kidobta a sakkrovatot, és helyette betette a "Törvénykezés"-t. Perszickij figyelmeztetést kapott.

A szerkesztőségi munka csúcsforgalmi ideje volt, öt óra. A felhevült írógépek fölött füst keringett. A munkatársak a sietéstől undorodó hangon diktáltak. A vezető gépírónő lehordta azokat, akik észrevétlenül odacsempészték soron kívül az anyagukat.

A folyosón a szerkesztőségi költő járkált.

Egy gépírónőnek udvarolt, akinek keskeny csípője költői érzéseket ébresztett benne. A gépírónőt a folyosó végére cepelte, s egy ablakmélyedésben vallott neki szerelmet.

- Ma túlóráznom kell, és nagyon el vagyok foglalva - felelte a leány, ami azt jelentette, hogy mást szeret.

A költő mindenkinek a lába előtt ténfergett, s valamennyi ismerőshöz ezzel a meglepően egyhangú kéréssel fordult.

- Adjon tíz kopejkát villamosra.

A munkáslevelező-rovat helyiségébe is betévedt. Átfurakodott az asztalok között, amelyeknél az "Olvasók levele" rovat munkatársai dolgoztak, s egész levélhegyeket sodorva le karjával, újabb pénzszerzési kísérleteket tett. Az "Olvasók levelei" munkatársai, a szerkesztőség legridegebb tagjai (ilyenekké teszi őket az a kényszerűség, hogy naponta legalább száz, inkább baltához, mázolóecsethez vagy taligához, semmint tollhoz szokott kéz írta levelet olvasnak) elhallgattak.

A költő megfordult az expedícióban, s végül átrándult a kiadóhivatalba. Itt azonban nemcsak hogy a tíz kopejkát nem kapta meg, de egy támadást is ki kellett védenie, melyet a komszomolista Avdotyev indított ellene; felszólította, hogy lépjen be az automobilklubba. A költő szerelmes lelkét benzingőzök felhőzték körül. Két lépést tett oldalvást, és harmadik sebességre kapcsolva, eltűnt.

Avdotyev korántsem csüggedt el. Hitt az automobil-eszme diadalában. A titkárságon tovább folytatta a kitartó harcot, megakadályozta a titkárt, hogy végigolvassa a vezércikket.

- Ide hallgass, Alekszandr Joszifovics. Komoly dologról van szó - mondta, és ráült a titkári asztalra. - Automobilklubot alapítottunk. Nem adna nekünk kölcsön a szerkesztőség ötszáz rubelt nyolc hónapra?

- Ebben biztos lehetsz.

- Hogyan? Azt hiszed: halott ügy?

- Nem hiszem, hanem tudom. Hány tagja van a klubotoknak?

- Már nagyon sok.

A klub egyelőre csak az egyetlen szervezőből állt, de Avdotyev erre a részletre nem terjeszkedett ki.

- Ötszáz rubelért veszünk egy gépet a "temetőn". Jegorov már ki is nézte. Azt mondja, hogy a javítás nem fog többe kerülni ötszáznál; összesen ezer. Arra gondolok tehát, hogy összeszedek húsz embert, fejenként ötven rubellel. Megtanulunk vezetni. És három hónap múlva, augusztusban, már valamennyien sofőrök vagyunk, lesz gépünk, és ki-ki sorrendben oda megy, ahová akar.

- És a vételhez szükséges ötszáz rubel?

- Kamat ellenében ad a segélypénztár. Ki fogjuk fizetni. Szóval belépsz?

A titkár már kopaszodott, sokat dolgozott, rabja volt családjának és lakásának, szeretett ebéd után a díványon heverészni, és szerette elalvás előtt a Pravdá-t átlapozni. Gondolkozott, és nemet mondott.

- Aggastyán vagy! - állapította meg Avdotyev. Avdotyev végigjárt minden asztalt, és elismételte gyújtó szónoklatát. Az aggastyánokban - ilyennek tartott minden húsz évnél idősebb munkatársat - szavai kétes hatást keltettek. Savanyúan tértek ki a felszólítás elől, arra hivatkozva, hogy már "gyermekbarátok", és pontosan leróják az évi húsz kopejkát a szegény kis apróságok felsegélyezésének üdvös oltárán. Tulajdonképpen hajlandók lennének belépni az új klubba, de...

- Mit "de"? - kiabált Avdotyev. - Ha az automobil már ma megvolna? Igen? Ha elétek tennének az asztalra egy hathengeres kék Packardot évi tizenöt kopejkáért, a benzin és az olaj pedig a kormány számlájára menne?

- Eredj, eredj! - mondták az aggastyánok. - Zavarsz bennünket a munkában!

Az automobil-eszme lángja kilobbant és füstölgött. Végre azonban úttörője akadt az új vállalkozásnak. Perszickij nagy robajjal elugrott a telefontól, végighallgatta Avdotyevet, és kioktatta:

- Nem jól csinálod: add ide az ívet. Kezdjük elölről.

És Avdotyevvel együtt újra végigjárta a szerkesztőséget.

- Te vén matrac - mondta a riporter az egyik kék szemű ifjúnak -, ehhez még pénzt sem kell adnod. Van 27-es kölcsönöd? Mennyi? Ötven rubel? Annál jobb. A kötvényeket adod be a klubba. A kötvényekből tevődik össze az alaptőke. Augusztusra értékesíthetjük őket, és megvehetjük az autót.

- És ha a kötvényem nyer? - védekezett az ifjú.

- Mennyit akarsz nyerni?

- Ötvenezret.

- Ezen az ötvenezren autókat veszünk. És ha én nyerek, szintén. És ha Avdotyev, szintén. Egyszóval, bárkinek a kötvénye nyer is, a pénzt kocsikra fordítjuk. Értesz már? Saját kocsidon hajtasz végig a Grúz Hadiúton! Hegyek!... Utánad pedig saját kocsiján a "Törvénykezés" robog, a krónika, a napihírek; és az a fiatal hölgy, aki a mozirovatot vezeti... Nos? Nos? Udvarolni fogsz!...

Lelke mélyén egyetlen kötvénytulajdonos sem hisz a nyerés lehetőségében; a legnagyobb féltékenységgel viseltetik azonban szomszédjai és ismerősei kötvényei iránt. A tűznél is jobban fél attól, hogy amazok nyernek, ő pedig, mint a balszerencse állandó üldözöttje, újra hoppon marad. Ezért a szerkesztőségbeli kolléga nyerésének reménye ellenállhatatlan erővel taszította a kötvénytulajdonosokat az új klub ölébe. Csak az a félelem hatott zavarólag, hogy esetleg egyetlen kötvény sem fog nyerni. De ez valahogy valószínűtlennek látszott, s emellett az automobilklub még ez esetben sem veszíthetett semmit: egy kocsit a "temetőből" a kötvények alaptőkéje mindenképpen biztosított.

A húsz ember öt perc alatt összeverődött. Mikor az ügy így dűlőre jutott, megjelent a titkár, aki már tudomást szerzett az automobilklub csábító kilátásairól.

- Na, fiúk - ajánlkozott -; ne iratkozzam be én is?

- Csak iratkozzál be, öreg - felelte Avdotyev -, de ne hozzánk. Létszámunk, sajnos, már tele; és új tagokat két évig nem veszünk fel. Iratkozzál be inkább a gyermekbarátokhoz. Olcsó és izgalommentes. Mindössze húsz kopejka egy évre, és nem kell kocsiba sem ülni.

A titkár elröstellte magát, eszébe jutott, hogy már valóban öregszik, sóhajtott, és visszaballagott szobájába, hogy végigolvassa az érdekfeszítő vezércikket.

- Mondja, kérem, elvtárs - állította meg a folyosón egy cserkesz arcú, délceg fiatalember -, hol van a Szerszámgép szerkesztősége?

A kérdező a nagy kombinátor volt.

Osztap Bender megjelenését a szerkesztőségben több fontos esemény előzte meg.

Minthogy Erneszt Pavlovicsot nem találta napközben otthon (a lakás zárva volt, s a gazda, nyilván, hivatalában tartózkodott), a nagy kombinátor elhatározta, hogy valamivel később újra elnéz hozzá, s addig is sétálgat a városban. Tettvágytól gyötörve járt utcáról utcára, meg-megállt a tereken, kacsingatott a rendőrökre, felsegített hölgyeket az autóbuszra, s általában úgy viselkedett, mintha egész Moszkva - szobraival, villamosaival, csemegeboltjaival, pályaudvaraival és hirdetési oszlopaival - zsúrra gyűlt volna nála össze. Ide-oda cikázott a vendégek között; kedvesen elbeszélgetett velük, s mindegyikük számára volt egy-egy meleg szava. Ily hatalmas vendégsereg fogadása kissé kifárasztotta a nagy kombinátort. Emellett pedig már hat felé járt az idő, és Scsukin mérnökhöz kellett indulnia.

A sors azonban úgy hozta magával, hogy mielőtt még Erneszt Pavloviccsal találkozhatott volna, kénytelen volt két órát egy rövid jegyzőkönyv aláírására fecsérelni.

A Tyeatralnaja téren a nagy kombinátor egy ló alá került. Egészen váratlanul egy fehér, szelíd állat ügetett neki, s megtaszította csontos szügyével: Bender verejtékezve hanyatt esett. Nagy volt a forróság. A fehér ló hangosan bocsánatért esdekelt. Osztap fürgén felugrott. Erőteljes teste nem szenvedett semmi sérülést. Annál több oka és lehetősége volt a botrányokozásra.

Lehetetlen volt ráismerni Moszkva vendégszerető és kedves házigazdájára. Szétvetett lábbal penderült a meghökkent, öreg kocsis elé, s öklével hatalmasat sújtott kivattázott hátára. Az öreg zokszó nélkül tűrte a büntetést. Egy rendőr sietett a színhelyre.

- Jegyzőkönyvet követelek! - kiabálta Osztap pátosszal. Szavaiból a legszentebb érzelmeiben megsértett ember érces hangjegyei csendültek ki. És a Kis Színház falánál, ugyanazon a helyen, ahol majdan felállítják a nagy orosz drámaíró, Osztrovszkij szobrát, Osztap aláírta a jegyzőkönyvet, és rövid interjút adott az ott termett Perszickijnek. Perszickij az alantas munkától sem húzódozott. Pontosan beírta noteszába a baleset szenvedő hősének vezeték- és keresztnevét, aztán elrobogott.

Osztap hetykén folytatta útját. Mialatt újból átélte a fehér ló támadását, és kései sajnálkozás fogta el amiatt, hogy nem pofozta fel a kocsist, a Scsukin-ház lépcsőjén kettesével lépve, feljutott a hetedik emeletig. Itt egy nehéz csöpp hullt a fejére. Felnézett. A legfelső pihenőről piszkos vízesés csobogott egyenesen a szeme közé.

"Nyaklevest érdemel az ilyen tréfa" - méltatlankodott magában.

Felszáguldott. A Scsukin-lakás ajtajában, háttal feléje, egy fehér sömörrel borított, meztelen férfi ült a kőkockákon, kezébe temetve arcát és ide-oda ringatva törzsét. A meztelen férfit víz vette körül, amely a lakásajtó hasadékán csordogált ki.

- Ó-ó-ó! - sóhajtott a meztelen alak. - Ó-ó-ó...

- Mondja, mit paskol itt a vízben? - kérdezte Osztap ingerülten. - Lubickolásra való hely ez? Megbolondult?

A meztelen férfi fátyolos szemmel nézett Osztapra, és felzokogott.

- Mondja csak, polgártárs, nem lenne helyesebb, ha sírás helyett fürdőbe menne? Ha látná magát... Olyan, mint valami pikador!...

- A kulcs - nyöszörgött a mérnök.

- Micsoda kulcs? - kérdezte Osztap.

- A l-la-k-kás-kulcs.

- Ahol a pénz hever?

A meztelen férfi bámulatos gyorsasággal csuklott. Osztap számára semmi sem volt probléma. Esze élesen működött, s amikor megértette, hogy miről van szó, csaknem keresztülesett a karfán a szűnni nem akaró kacagástól, amit semmiképpen sem tudott legyűrni.

- Szóval nem tud bemenni a lakásba? Pedig olyan egyszerű.

Megkerülte a mezítelent, nehogy bepiszkolódjék tőle, az ajtóhoz lépett, hüvelykujja hosszú, sárga körmét bedugta a biztonsági zár résébe, és óvatosan, jobbról balra és felülről lefelé, forgatni kezdte.

Az ajtó nesztelenül kinyílt, és a mezítelen férfi örömujjongással beszaladt az elöntött lakásba.

A csapok zúgtak. Víz örvénylett az ebédlőben, tükörsima tó csillogott a hálószobában, s lassan, hattyúként úszkált rajta egy pár papucs. A sarokban álmos halrajként sereglettek össze a cigarettavégek.

A Vorobjanyinov-szék az ebédlőben állt, ahol a víz sodra a legerősebb volt. Mind a négy lába körül fehéren torlódtak a hullámok. Most hirtelen megbillent, mintha lassan tova akarna úszni üldözője elől. Osztap ráült, és maga alá húzta lábát. A felocsúdott Erneszt Pavlovics "Pardon! Pardon!" kiáltással elcsavarta a csapokat, megmosdott; és övig meztelenül, térdig felgyűrt, nedves nadrágban jelent meg újra Bender előtt.

- Ön engem a szó szoros értelmében megmentett! - áradozott izgatottan. - Bocsásson meg, hogy nem nyújtok kezet: csuromvizes vagyok. Hajszálon múlt, hogy meg nem bolondultam.

- Valóban nem sok hiányzott.

- Borzasztó helyzetben voltam.

S miközben gondolataiban újra végigszenvedte a rettenetes kalandot, majd elkomorodva, majd ideges nevetéssel beszélte el a nagy kombinátornak szerencsétlensége részleteit.

- Ha történetesen nem jön, elvesztem - fejezte be.

- Velem is megtörtént egy ilyen eset - mondta Osztap. - Sőt, valamivel rosszabb.

A mérnököt annyira érdekelte e pillanatban minden hasonló történet, hogy letette a vödröt, amellyel a vizet meregette, és feszülten figyelt.

- Ugyanaz esett meg velem is, ami önnel - kezdte el Bender -, csak télen, és nem Moszkvában, hanem Mirgorodban, 1919-ben, a Mahno és Tyutyunyik uralma közötti vidám időben. Egy családnál laktam, igazi vad ukránoknál. Tipikus tulajdonimádók: földszintes házikó és töméntelen limlom. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy ami a csatornázást és a vele rokon komfortot illeti, Mirgorod csak pöcegödröket ismer. Nos hát, egyik éjjel egy szál fehérneműben kisiettem a hóra; hűléstől nem féltem: pár másodpere az egész. Kisiettem, és gépiesen becsaptam magam mögött az ajtót. Szörnyű hideg van, legalább húsz fok. Kopogok - nem nyitnak ajtót. Nem lehet egy helyben állni: az ember megfagy! Kopogok és szaladok, kopogok és szaladok - nem nyitnak ki. S ami a legbosszantóbb: a házban egyetlen lélek sem alszik. Én meg nyári alsónadrágban szaladgálok a hóbuckákon. Egy álló órán keresztül kopogtam. Majdnem beledögöltem. És mit gondol, miért nem nyitották ki? Vagyonukat dugdosták el, párnába varrták a Kerenszkij-bankókat. Azt hitték, hogy házkutatók jöttek. Majdnem agyonvertem őket:

A mérnök együtt érzett Benderrel.

- Ön tehát Scsukin mérnök? - kérdezte Osztap.

- Igen. Csak arra kérem, ne mondja el senkinek, hogy mi történt. Kellemetlen volna.

- Legyen nyugodt! Entre nous. Tête-à-tête. Négyszemközt, mint a franciák mondják... Tulajdonképpen üzleti ügyben vagyok itt, Scsukin elvtárs.

- Végtelenül örvendek, ha szolgálatára lehetek.

- Grand merci. Egy semmiségről van szó: Neje őnagysága kért meg, hogy jöjjek el ezért a székért. Azt mondta, hogy a szimmetria kedvéért van rá szüksége. Egy fotelt fog érte cserébe küldeni.

- Parancsoljon! - kiáltott fel Erneszt Pavlovics. - Nagyon örvendek. De minek okozna vele kényelmetlenséget magának? Én is elvihetem. Még ma.

- Ugyan, szó sem lehet róla! Nekem igazán semmiség. A közelben lakom, igazán nem terhes megbízatás.

A mérnök előzékenyen segédkezett, s a nagy kombinátort egészen az ajtóig kísérte, melyet azonban rettegett átlépni, jóllehet a kulcsot elővigyázatosságból nedves nadrágja zsebébe dugta.

Ivanopulo hajdani egyetemi hallgató még egy széket kapott ajándékba. Igaz, hogy kárpitja kissé megrongálódott, de azért nagyon szép szék volt, s amellett hajszálra olyan, mint az első.

Osztapot nem aggasztotta a kudarc, amely ezzel a székkel, szám szerint a negyedikkel kapcsolatban érte. Ismerte a sors játékait. Csak az Október pályaudvar árukezelési hivatalában eltűnt szék ékelődött be sötét tömegként következtetései kristálytiszta rendszerébe. E székhez kellemetlen gondolatok fűződtek, lehangoló kétséget ébresztettek benne.

A nagy kombinátor ugyanabban a helyzetben volt, mint a rulettjátékos, aki kizárólag számokra tesz, hogy egyszerre harminchatszorosát nyerhesse meg tétjének. Sőt, még rosszabb volt a helyzete: a koncessziósok olyan ruletten játszottak, ahol tizenkét szám közül tizenegy nulla volt. És még ez a tizenkettedik szám is kívül esett a láttéren, ördög tudja, hol volt, és valóban tartalmazta-e a mesés nyereményt.

E bánatos tépelődés láncolatának a vezérigazgató megjelenése vetett véget. Osztap már puszta láttára is méregbe jött.

- Ohó! - mondta a technikai igazgató. - Látom, hogy sikerrel járt. Csak ne tréfáljon velem. Miért hagyta a széket odakünn? Hogy mulasson rajtam?

- Bender elvtárs... - dünnyögte a marsall.

- Miért játszik az idegeimen? Hozza be gyorsan! Látja, hogy az új szék, amelyen ülök, növelte szerzeményünk értékét.

Osztap oldalt hajtotta fejét, és összeráncolta homlokát.

- Ne kínozza a kisgyereket - dörmögte végül. - Hol a szék? Miért nem hozta el?

Ippolit Matvejevics zagyva beszámolóját füttyök, gúnyos tapsok és ármányos kérdések szakították meg állandóan. Vorobjanyinov a hallgatóság egyhangú nevetése közben fejezte be jelentését.

- És az utasításaim? - kérdezte Osztap fenyegetően. Hányszor megmondtam magának, hogy lopni bűn! Már akkor, amikor Sztargorodban meg akarta lopni feleségemet, madame Gricacujevát, már akkor rájöttem, hogy kisbűnöző jellem. A legtöbb, amire képességeivel viheti, hat hónap, magánzárka nélkül. A gondolat óriásához és az orosz demokrácia atyjához képest a mérték nem valami nagy, s íme, az eredmények. A szék, amelyet már fogott, kicsúszott a keze közül. Sőt mi több, elrontott egy könnyű esetet! Csak próbáljon meg másodszor is odamenni látogatóba: Avesszalom letépi a fejét. Szerencséje, hogy megsegítette a hülye véletlen; máskülönben most rács mögött ülne, és hiába várná, hogy ebédet hozzak magának. Én nem fogok magának ebédet cipelni, ne felejtse! Mit nekem Hekuba! Maga végtére sem anyám, sem nővérem, sem szeretőm.

Ippolit Matvejevics magába roskadva állt, elismerve féregszerűségét.

- Mondok magának valamit, drágaságom. Látom, hogy együttműködésünk egészen céltalan. Legalábbis teljességgel abszurdum, hogy negyven percentért törjem magam egy ilyen kis kultúrájú üzlettárs mellett. Volens-nolens kénytelen vagyok új feltételeket szabni.

Ippolit Matvejevics lélegzeni kezdett. Eddig igyekezett lélegzetet sem venni.

- Bizony, öreg barátom, maga szervezési tehetetlenségben és sápkórban szenved. Így részesedése is csökken. Akar húsz százalékot?

Ippolit Matvejevics eltökélten rázta fejét.

- Miért nem akar? Kevés magának?

- K-kevés.

- De hiszen ez harmincezer rubel! Hát mennyit akar?

- Negyvenet.

- Rablás fényes nappal! - mondta Osztap, hanghordozásával utánozva a házmesterlakásban végbement történelmi alkukötés marsallját. - Harmincezer kevés magának? Még a lakáskulcsot is akarja?!

- Maga akarja a lakáskulcsot - hebegte Ippolit Matvejevics.

- Fogadja el a húszat, amíg nem késő, mert még meggondolhatom magam. Használja ki, hogy jó hangulatban vagyok.

Vorobjanyinov már régen elvesztette azt a magabiztos fellépést, amellyel a briliánsok keresését valamikor elkezdte.

A jég, amely még a házmesterfülkében megtört, a recsegő, ropogó s a part gránitjába ütköző jég, már régen szétmorzsolódott és elolvadt. Jég már nem volt. Csak szélesen megáradt víz volt, amely kíméletlenül magával ragadta Ippolit Matvejevicset, ide-oda dobálva testét: majd egy gerendának lökte, majd a székekkel sodorta össze, majd ismét elsodorta ezektől a székektől. Kimondhatatlan félelem töltötte el Ippolit Matvejevicset. Minden ijesztette. Naftamelléktermékek, szemét, összetört tyúkketrecek, döglött hal s valami borzalmas kalap úszott a folyón. Talán Fjodor atya kalapja volt, a kis kacsasipka, melyet a szél tépett le a fejéről Rosztovban. Ki tudja! Az út vége nem volt látható. Az áramlás nem partnak vitte, az ár ellen úszni pedig sem ereje, sem kedve nem volt a hajdani nemesi marsallnak.

A kalandok nyílt tengerére sodródott.

Mint a pelenkából kibugyolált csecsemő, aki pillanatnyi szünetet sem tartva szorítja ökölbe és feszíti széjjel viasz-szerű ujjait, rugdalózik, forgatja öklömnyi főkötős fejét, és kifújja a nyálkabuborékokat szájából, Avesszalom Iznurenkov sem ismert megállást: szakadatlanul kalimpált kövér lábával, forgatta kiborotvált állát, sóhajtozott-sápítozott, és olyan mozdulatokat tett szőrös karjával, mintha tornagyakorlatot végezne.

Igen mozgalmas életet folytatott, hol itt, hol ott bukkant fel valami javaslattal, állandóan rótta az utcákat, rohant, mint valami megriadt tyúk, hangosan beszélt magában, mintha bádoglemezzel fedett kőépületek biztosítási díját számolná.

Életének és tevékenységének lényege abban lelte magyarázatát, hogy organikusan képtelen volt bármely üggyel, tárggyal vagy gondolattal egy percnél tovább foglalkozni.

Ha egy-egy ötlete nem tetszett, és nem fakasztott azonnal kacajt, Iznurenkov nem igyekezett meggyőzni a szerkesztőt, mint mások, hogy ez a szellemesség valóban jó, és csupán egy kis gondolkodás kell hozzá, hogy megértsék. Nem, ehelyett mindjárt újabb szellemességet ajánlott.

- Hát, ami rossz, az rossz - mondogatta -, az már igaz.

Az üzletekben Avesszalom Vlagyimirovics olyan felfordulást csinált, oly gyorsan jelent meg, és olyan gyorsan tűnt el az elképedt eladók szeme elől, oly nagy hévvel vásárolt egy tábla csokoládét, hogy a pénztárosnő azt remélte, legalább harminc rubelt vesz be. De Iznurenkov tánclépésben odalibegett a pénztárhoz, megrángatta nyakkendőjét, mintha fojtogatná, és az üvegtálcára odadobott egy gyűrött háromrubelest, aztán hálásan mekegve elszaladt.

Ha ez az ember csak két órára meg tudja magát fékezni, a legváratlanabb események következnek be. Talán leül asztalához, és megír egy gyönyörű novellát, vagy beadványt intéz a segélyegylethez, és vissza nem térítendő segély folyósítását kéri, vagy egy új pontot szövegez a lakóterület kihasználásáról szóló törvényhez, vagy értekezést vet papírra: "Vezérfonal a kifogástalan öltözködéshez és a társaságbeli helyes viselkedéshez" címmel.

De egyiket sem tudta megcsinálni: féktelenül dolgozó lába száguldott vele, kapálózó kezéből nyílként kirepült a ceruza, gondolatai ide-oda csapongtak. Iznurenkov fel s alá rohant a szobában, a bútorokon a pecsétek úgy libegtek, mint a táncoló cigánynők fülbevalója. A széken ott ült a mókás külvárosi lány.

- Ah, ah - kiáltott Avesszalom Vlagyimirovics -, isteni! "A cárnő buja hangjával és tekintetével felélénkíti a lakomát..." Ah, ah, csoda klassz!... Maga Margó királynő.

A külvárosi királynő, bár nem értett mindebből semmit tisztelettudóan nevetgélt.

- Nos, szopogassa ezt a csokoládét, kérem, nagyon kérem!... Ah, ah... elbűvölő!

Pillanatonként odarohant, és megcsókolta a királynő kezét, ujjongott szerény ruhája láttán, kezébe nyomta a macskát, aztán kedvesen megkérdezte:

- Ugye, hogy hasonlít a papagájhoz? Oroszlán? Igazi oroszlán! Ugye, valóban rendkívül csodás szőrméje van?... Hát még a farka! Mondja, ugye, ez valóban hosszú farok? Ah!

Aztán a macska a sarokba ugrott, s Avesszalom Vlagyimirovics kezét dagadt kebléhez szorítva, az ablakon keresztül fejbiccentéssel üdvözölt valakit. Majd szegény fejében felpattant egy szelep, mire kihívóan szellemeskedni kezdett vendége testi és lelki tulajdonságait illetően:

- Mondja, ez a brosstű valóban üvegből van? Ah, ah! Hogy ragyog!... Maga egészen elvakított!... Mondja csak, Párizs valóban olyan nagy város? Valóban ott van az Eiffel-torony? Ah, ah!... Micsoda kacsó!... Micsoda orrocska!... Ah...

Nem ölelte át a kislányt. Megelégedett azzal, hogy bókokat mondjon. Szünet nélkül beszélt. A szóáradatot Osztap váratlan megjelenése szakította félbe.

A nagy kombinátor egy papírszeletkét tartott a kezében, és zord hangon kérdezte:

- Iznurenkov itt lakik? Talán ön az?

Avesszalom Vlagyimirovics aggodalmasan nézett látogatója merev arcába. Szeméből igyekezett kiolvasni, hogy milyen igényeket fognak vele szemben támasztani: büntetésről van-e szó egy beszélgetés közben eltört villamosablak miatt, népbírósági idézésről lakbérhátralék ügyében avagy előfizetés-gyűjtésről a vakok újságjára.

- Micsoda dolog, elvtárs - folytatta Bender keményen -, kikergetni egy hivatalos közeget?

- Miféle közeget? - rémült meg Iznurenkov.

- Jól tudja, mifélét. Most el fogom vinni a bútort. Kérem, polgártársnő, tegye szabaddá a széket - szólt szigorúan Osztap.

A polgártársnő, akihez csak az imént a leglíraibb költeményeket szavalták, felállt helyéről.

- Nem! Maradjon ülve! - kiáltott Iznurenkov, s testével zárta el a székhez vezető utat. - Ehhez nincs semmi joga.

- Ami a jogot illeti, jobb volna hallgatnia, polgártárs. Öntudatosnak kell lenni. Hagyja szabadon a bútort! Tiszteletben kell tartani a törvényt!

E szavakkal Osztap megragadta a széket, és megrázta a levegőben.

- Elviszem a bútort! - jelentette ki újra határozottan.

- Nem, nem fogja elvinni!

- Még hogy nem fogom elvinni? - nevetett fel Osztap, kilépve a folyosóra.

Avesszalom kezet csókolt a királynőnek, és előreszegett fejjel futott a szigorú bíró után, aki már lefelé haladt a lépcsőkön.

- Én pedig azt mondom önnek, hogy nincs hozzá joga! Törvény szerint a bútor két hétig maradhat a lakásban, és idáig csak három nap telt el! Megeshet, hogy fizetek is.

Iznurenkov méh gyanánt keringett Osztap körül. Így értek le az utcára. Avesszalom Vlagyimirovics egészen a sarokig szaladt a szék után. Itt verebeket pillantott meg, amelyek trágyában turkáltak. Kigyúlt szemmel nézett rájuk, dünnyögni kezdett, összecsapta tenyerét, és felkacagott.

- Elsőrendű! - kiáltotta. - Ah!... Ah!... Micsoda témaváltozás!...

A téma kidolgozásába mélyedve vidáman megfordult, és ugrándozva hazafutott. A szék csak otthon jutott eszébe, mikor a külvárosi lányt megpillantotta a szoba közepén állva.

Osztap kocsiba vetette magát a zsákmánnyal.

- Tanuljon - mondta Ippolit Matvejevicsnek -, a széket puszta kézzel vettem el. Ingyen. Érti?

Ivanopulo szobájának bútorzata még egy székkel szaporodott.

A szék felboncolása után Ippolit Matvejevics elszomorodott.

- Az esélyek egyre nőnek - állapította meg Osztap -, viszont egyetlen kopejkánk sincs. Mondja csak, nem szerette boldogult anyósa a tréfát?

- Hogyhogy?

- Talán nincsenek is briliánsok?

Ippolit Matvejevics olyan hévvel legyintett, hogy kabátja felcsúszott a nyakába.

- Akkor minden rendben van. Reméljük, hogy Ivanopulo vagyona még csak egy székkel fog szaporodni.

- Ma írtak magáról az újságok, Bender elvtárs - mondta Ippolit Matvejevics hízelkedve.

Osztap arca elsötétült. Nem szerette, ha a sajtó szájára vette a nevét.

- Mit papol? Melyik újság?

Ippolit Matvejevics ünnepélyesen szétnyitotta a Szerszámgép-et.

- Itt, ni. A "Napihírek" rovatban.

Osztap kissé megnyugodott, mert csak azoktól a közleményektől félt, amelyek a "Tűszúrások" és "A bíróság előtt" rovatban jelentek meg.

A "Napihírek" rovatban a következőkre akadt:

Elgázolta a ló. Tegnap a Szverdlov téren a 8974. sz. bérkocsi elgázolta O. Bender polgártársat. Ijedségen kívül más baja nem történt.

- Talán a kocsisnak nem történt más baja az ijedségen kívül! - jegyezte meg zsémbelve Bender. - Hülyék! Írnak, írnak, és maguk sem tudják, mit. Ah! Ez a Szerszámgép. Nagyon, nagyon kellemes; tudja-e, Vorobjanyinov, hogy talán a mi székünkön ültek, amikor ezt a hírt írták? Mulatságos história.

A nagy kombinátor gondolataiba merült.

Megtalálta az ürügyet, hogy a szerkesztőséget meglátogathassa.

Miután a titkártól megtudta, hogy a folyosó egész hosszában jobbra és balra valamennyi szobát a szerkesztőség foglalja el, Osztap együgyű arcot öltött, és a helyiségek bejárásához fogott: ki kellett puhatolnia, hogy a szék melyik szobában van.

Benézett az übé szobájába, ahol éppen a fiatal automobilisták üléseztek, s minthogy tüstént megállapította, hogy a szék nincs ott, átlődörgött a szomszédos helyiségbe. Az irodában úgy tett, mintha valamilyen határozati javaslatra várna. A munkáslevelező-osztályon pedig az iránt érdeklődött, hol árusítják a hirdetett makulatúrát; a titkárságon az előfizetési feltételekről kért felvilágosítást; a tárcaírók szobájában pedig azt kérdezte meg, hogy hol vesznek fel hirdetést elvesztett okmányokról.

Ily módon jutott el a szerkesztő szobájáig; a szerkesztő a koncessziós széken ülve bömbölt a telefonba.

Osztapnak időre volt szüksége, hogy figyelmesen tanulmányozza a terepet.

- Egy rágalmat tettek közzé rólam, szerkesztő elvtárs - mondta.

- Milyen rágalmat?

Osztap lassan előhúzta zsebéből, és fellapozta a Szerszámgép egyik példányát. Közben alaposan szemügyre vette az ajtót, és megállapította, hogy biztonsági zárral van ellátva.

Ha kivág az ajtóból egy darab üveget, könnyen bedughatja a kezét, és belülről kinyithatja a zárat.

A szerkesztő elolvasta az Osztap által kifogásolt híradást.

- Miben látja itt a rágalmat, elvtárs?

- Hogy miben? Abban, hogy "ijedségen kívül más baja nem történt".

- Nem értem.

Osztap gyengéd pillantást vetett a szerkesztőre és a székre.

- Éppen én ijedek meg egy kocsistól! Megszégyenítettek az egész világ előtt; cáfolat kell.

- Önt senki sem szégyenítette meg, polgártárs - felelte a szerkesztő -, ilyen lényegtelen kérdésekben nem adunk helyet cáfolatnak.

- Én pedig nem hagyom ennyiben a dolgot - mondta Osztap távozás közben.

Már mindent látott, amire szüksége volt.

A tiszavirág életű "Kard és Sas Szövetség" sztargorodi alakulata a Gyorscsomag legényeivel együtt hosszú sorba tömörült a Gabonatermék lisztkereskedése előtt.

A járókelők megálltak.

- Miért állnak itt sorban? - kérdezték a polgárok.

Egy bolt előtt várakozó sorban mindig akad valaki, akinek bőbeszédűsége annál nagyobb, minél távolabb áll a boltajtótól. Legtávolabb pedig Poleszov állt.

- Szép idők virradtak ránk - mondta a tűzoltóparancsnok. - Hamarosan pelyvára fanyalodhatunk. A helyzet még tizenkilencben sem volt ilyen rossz. A városban csupán négy napra való liszt van.

A polgárok hitetlenkedve pödörgették bajuszukat, vitába elegyedtek Poleszovval, és hivatkoztak a Sztargorodszkaja Pravdá-ra.

Miután annyira világosan, mint kétszer kettő négy, bebizonyították neki, hogy liszt dosztig van a városban, és hogy semmi ok sincs pánikra, hazaszaladtak, magukhoz vették minden pénzüket, és csatlakoztak a liszt-sorbanállókhoz.

A Gyorscsomag legényei, miután felvásárolták az üzletben az egész lisztet, áttértek a fűszerárukra, és a tea-cukor sorba álltak. Három nap alatt élelmezési és áruválság lett úrrá Sztargorodon. A szövetkezeti és az állami kereskedelem képviselői elhatározták, hogy az úton levő élelmiszerek megérkezéséig fejenként egy font cukorra és öt font lisztre korlátozzák az eladást.

Másnapra már kitalálták az ellenszert.

Atka állt elsőnek a cukorsorban. Mögötte felesége, Szaska, Pása Emiljevics, a négy Jakovlevics és mind a tizenöt istápolt vénasszony, zsávoly díszruhában. Miután sikerült a sztargorodi szövetkezeti boltból fél pud cukrot kipréselni, Atka a másik szövetkezet elé vitte társaságát, útközben mind a tíz körméről lekapva Pása Emiljevicset, aki szerét ejtette, hogy tenyerébe szórva s innen feneketlen bendőjébe továbbítva, felfalja a ráeső font porcukrot. Atka lázasan, szorgoskodott egész nap. A száradási és szóródási veszteség kiküszöbölése végett Pása Emiljevicset kizárta a sorból, és a beszerzett árunak a vásártérre való átszállítására osztotta be. Itt szemérmesen pirulva, felárral adta el a magánboltoknak a fejadagként kapott cukrot, lisztet, teát és textilárut.

Poleszov kizárólag elvből állt sorba. Pénze nem volt, így úgysem vásárolhatott. Sorról sorra járt, végighallgatta a beszélgetést, csípős megjegyzéseket tett, sokatmondón felrángatta szemöldökét, jósolgatott. Elejtett szavainak következményeképpen a városban az a hír terjedt el, hogy bizonyos illegális szervezetek érkeztek Kardból és Sasfalvából.

Gyagyov kormányzó egyetlen nap leforgása alatt tízezer rubelt keresett. Hogy a tőzsdetanács elnöke, Kiszljarszkij, mennyit keresett, azt még a felesége sem tudta.

Az a gondolat, hogy egy titkos társasághoz tartozik, nem hagyott neki nyugtot. A városban keringő hírek végtelen ijedelemben tartották. Egy álmatlan éjszaka után arra a meggyőződésre jutott, hogy csak az őszinte beismerés rövidítheti meg a rá váró börtönbüntetést.

- Henrietta - mondta feleségének -, itt a pillanat, hogy a kézműárut átszállítsuk a sógorhoz.

- Talán jönnek? - kérdezte Henrietta Kiszljarszkaja.

- Jöhetnek. Ha egyszer az országban szabad kereskedelem nincsen, valamikor csak ülnöm kell.

- Hát akkor készítsem már ki a fehérneműt? Szerencsétlen az én életem. Örökösen hordani a kosztot. És miért nem állsz szovjetszolgálatba? Lám, a sógor szakszervezeti tag, és él, mint hal a vízben! Neked meg mindenáron "kommunista maszek"-nak kell lenned!

Henrietta nem tudta, hogy a sors a tőzsdetanács elnökévé magasztosította férjét. Ezért nyugodt volt.

Megeshet, hogy nem jövök haza éjszakára - mondta Kiszljarszkij -, ez esetben holnap gyere a koszttal. De légy szíves, ne hozz pirogot. Azt hiszed, élvezet hideg pirogot enni?

- Nem vinnél magaddal gyorsfőzőt?

- Ezt a naivságot! Azt hiszi, megengedik, hogy gyorsfőzőt tartsak a cellában! Add ide a kosaramat!

Kiszljarszkijnak volt egy speciális börtönkosara. Külön rendelésre készült, univerzális kosara. Kinyitott állapotban ágy gyanánt szolgált, félig kinyitott állapotban asztalka gyanánt: emellett szekrényt is pótolt; polcok, akasztók és fiókok voltak benne. Az asszony hideg vacsorát és tiszta fehérneműt rakott ebbe az egyetemes kosárba.

- Nem kell elkísérned - mondta a tapasztalt férj. - Ha Rubensz pénzért jön, mondd meg neki, hogy nincs pénzem. Viszontlátásra! Rubensz várhat.

És Kiszljarszkij, kosarával a kezében, emelt fővel kilépett az utcára.

- Hová, Kiszljarszkij polgártárs? - kiáltott rá Poleszov. Poleszov a sürgönyoszlopnál állt, s egy távírószerelőt bátorítgatott, aki a lábára erősített vaskarmokkal kapaszkodva, a szigetelők felé kúszott.

- Megyek vallomást tenni - felelte Kiszljarszkij.

- Miről?

- A "Kard és Sas Szövetség"-ről.

Viktor Mihajlovicsnak torkán akadt a szó, Kiszljarszkij pedig, maga előtt tolva tojásdad pocakját, amelyet órazsebbel ellátott széles félmellény szorított össze, elballagott a kormányzósági ügyészség irányában.

Viktor Mihajlovics szárnycsattogva Gyagyovhoz röpült.

- Kiszljarszkij provokátor! - üvöltötte a tűzoltóparancsnok. - Most megy feljelentést tenni. Még látni is lehet.

- Micsoda? És a kosár is nála van? - rémült meg a sztargorodi kormányzó.

- Nála.

Gyagyov megcsókolta feleségét, visszakiabált, hogy ha Rubensz jön, ne adjon neki pénzt, és hanyatt-homlok rohant ki az utcára. Viktor Mihajlovics forogni kezdett tengelye körül; kotkodácsolt, mint egy tojós tyúk, és Vlágyához meg Nyikesához szaladt.

Ezalatt Kiszljarszkij polgártárs lassú sétaléptekkel közeledett a kormányzósági ügyészség épületéhez. Útközben találkozott Rubensszel, és sokáig beszélgetett vele.

- Mi lesz a pénzzel? - kérdezte Rubensz.

- A pénzért forduljon a feleségemhez.

- És miért van kosárral? - érdeklődött gyanút fogva Rubensz.

- Fürdőbe megyek.

- Jó izzadást.

Aztán Kiszljarszkij beült a fogyasztási szövetkezet cukrászdájába, a hajdani Bonbon de Varsovie-ba, megivott egy pohár kávét, és megevett hozzá egy leveles süteményt. Ideje volt már, hogy bűnbánó vallomást tegyen. A tőzsdetanács elnöke belépett a kormányzósági ügyészség fogadószobájába. A szoba üres volt. Kiszljarszkij az ajtóhoz lépett, amelyen "Kormányzósági ügyész" felírás állt, és udvariasan bekopogott.

- Szabad! - felelte egy hang, melyet Kiszljarszkij jól ismert.

Kiszljarszkij belépett, és az álmélkodástól a földbe gyökerezett a lába. Tojásdad pocakja egyszerre lefittyent, és összezsugorodott, mint egy füge. Az, amit látott, teljességgel váratlanul érte. Az íróasztalt, amelynél az ügyész ült, a hatalmas "Kard és Sas Szövetség" tagjai vették körül. Mozdulataikból és siránkozó hangjukból ítélve, mindent bevallottak.

- Itt a főkolompos, az októbrista! - kiáltott fel Gyagyov.

- Először is - mondta Kiszljarszkij, miközben leállította a kosarat a padlóra és az asztalhoz közeledett -, először is nem vagyok októbrista, aztán mindig rokonszenveztem a szovjetrendszerrel, harmadszor pedig a főkolompos nem én vagyok, hanem Csarusnyikov elvtárs, kinek a lakcíme...

- Krasznoarmejszkaja utca! - vágott közbe Gyagyov.

- Hármas szám! - közölte Vlágya és Nyikesa karban.

- Az udvarban balra - tette még hozzá Viktor Mihajlovics. - Megmutathatom.

Húsz perc múlva elővezették Csarusnyikovot, s az mindenekelőtt kijelentette, hogy a szobában jelenlevők közül világéletében nem látott senkit. Ezután, szünetet sem tartva, beárulta Jelena Sztanyiszlavovnát.

Csak a cellában, miután fehérneműt váltott és elnyújtózott a kosáron, érezte magát a tőzsdetanács elnöke megkönnyebbülten és nyugodtan.

Madame Gricacujeva-Bendernek sikerült a krízis alatt legalább négy hónapra való élelmiszerrel és áruval ellátnia üzletét. E tekintetben megnyugodva, újra bánkódni kezdett a Népbiztosok Tanácsának ülésén szenvedő fiatal férje után. A jósnőnél tett látogatása nem hozott vigaszt.

Jelena Sztanyiszlavovna, akit rendkívül felizgatott a sztargorodi areopág teljes létszámban való eltűnése, felháborító figyelmetlenséggel vetette a kártyát. A kártyák majd világpusztulást adtak hírül, majd fizetésemelést, majd találkozást a férjjel: fogházban, a rosszakaró, a pikk király jelenlétében.

Az egész kártyavetés is különös módon ért véget. Detektívek jöttek - pikk királyok -, és a fogházba, az ügyész elé kísérték a jósnőt.

A megzavarodott özvegy a papagájjal egyedül maradva, már éppen távozni készült, amikor a madár a kalitkába vágta csőrét, és életében először emberi hangon megszólalt.

- Szép idők virradtak ránk! - mondta maró gúnnyal, szárnyát fejére borítva, és egy pihét kitépett hónaljából. Madame Gricacujeva-Bender rémülten ugrott az ajtóhoz.

Heves, zagyva szavak szálltak a nyomában. A vén madarat annyira meghökkentette a detektívek látogatása és asszonyának elhurcolása, hogy egész szókincsét kiöntötte magából Repertoárjában a legtekintélyesebb helyet Viktor Mihajlovics Poleszov foglalta el.

- A fennálló hiányok mellett... - mondta a papagáj ingerülten.

És fejjel lefelé fordulva a kalitkarúdon, ráhunyorított az ajtóban sóbálvánnyá meredt vendégre, mintha megkérdezné: "Hogy tetszik, fiatal özvegy?"

- Szűzanyám! - szakadt ki Gricacujevából.

- Melyik ezredben szolgált? - kérdezte a papagáj Bender hangján. - Kr-r-r-r-rach... Európa segítségünkre lesz.

Az özvegy megfutamodása után a papagáj rendbe szedte tollait, és kimondta azokat a szavakat is, amelyeket harminc éven keresztül hiába igyekeztek kipréselni belőle az emberek:

- Ostoba kakadu!

Az özvegy az utcán szaladt és jajveszékelt. Otthon pedig egy életerős aggastyán várta.

Varfolomejics volt.

- Két órája várok, fiatalasszony, a hirdetés ügyében - mondta Varfolomejics.

Az előérzet nehéz patája rúgott Gricacujeva szívébe.

- Ó! - siránkozott az özvegy. - Félholt vagyok az izgalmaktól!

- Ha nem tévedek, önt hagyta el Bender polgártárs? Ön tette közzé a hirdetést?

Az özvegy a liszteszsákokra rogyott.

- Milyen törékeny lény - jegyezte meg édeskésen Varfolomejics. - Pedig először a jutalom kérdését szerettem volna tisztázni...

- Ó!... Vigyen el mindent! Most már semmit sem sajnálok! - nyöszörgött az érzékeny özvegy.

- Ismerem fiacskája, O. Bender tartózkodási helyét. Mi lesz a jutalmam?

- Vigyen el mindent! - ismételte az özvegy.

- Húsz rubel az ára - jelentette ki Varfolomejics szárazon.

Az özvegy feltápászkodott a zsákokról. Tele volt liszttel. Poros szempillái szaporán pislogtak.

- Mennyi? - kérdezte.

- Tizenöt rubel - engedett az árból Varfolomejics. Érezte, hogy három rubelt is nehéz lesz kisrófolnia a szerencsétlen asszonyból.

Az özvegy a bálákon állva támadott neki az öregnek, az egek urát hívta tanújául, és segítségével meg is kötötte az alkut.

- Hát nem bánom, isten neki, legyen öt rubel. De a pénzt előre fogom kérni. Ez nálam már szabály. - Varfolomejics kivett noteszéből két újságkivágást, és anélkül, hogy kiengedte volna kezéből, olvasni kezdte:

- Tartsunk csak szépen rendet. Kegyed azt írta: "Könyörgök... eltávozott hazulról Bender elvtárs... zöld zakó, sárga cipő, kék mellény..." Így van? Ez szóval a Sztargorodszkaja Pravda. Nézzük mármost, mit írnak fiacskájáról a fővárosi lapok. Tessék... "Elgázolta a ló..." Ne ijedjen meg fiatalasszony, hallgassa tovább... "Elgázolta a ló..." Igen, él, él. Mondom, hogy él! Csak nem tételezi fel rólam, hogy egy halálhírért pénzt fogadnék el?... Tehát: "Elgázolta a ló. Tegnap a Szverdlov téren a 8974. sz. bérkocsi elgázolta O. Bender polgártársat. Ijedségen kívül más baja nem történt." Ezeket az okmányokat átadom hát kegyednek, de kérem a pénzt előre. Ez nálam már szabály.

Az özvegy zokogva adta át a pénzt. Férje, az ő drága férje, sárga cipőben feküdt a messzi moszkvai földön, s egy tűzokádó konflistó a patájával rugdalt kék teveszőr mellényébe.

Varfolomejics együttérző lelkét kielégítette a tisztességes jutalom. Távozott, megmagyarázva az özvegynek, hogy eltűnt férje pótlólagos nyomai feltétlenül fellelhetők a Szerszámgép című újság szerkesztőségében, ahol persze mindent tudnak a világon.

Édes Kátyám!

Új bánat ért, de erről később. A pénzt idejében megkaptam, amiért is hálás köszönetet mondok. Mihelyt megérkeztem Rosztovba, tüstént elsiettem az adott címre. A Novoroszcement hatalmas intézmény, ahol Brunsz mérnököt senki sem ismerte. Már-már végképp elcsüggedtem, de kioktattak. Menjek el - mondták - a személyzeti osztályra, ott majd utánanéznek. Elmentem a személyzeti osztályra. Megkérdeztem. "Igen - felelték -, szolgált nálunk egy ilyen, felelős tisztet töltött be, de a múlt évben - mondták - elment tőlünk. Most Bakuban, az Azolajnál (Azerbajdzsáni Kőolaj Kitermelő Vállalatnál) van, a balesetelhárítási osztályon."

Hát bizony, galambocskám, utazásom hosszabbnak bizonyult, semmint gondoltuk. Azt írod, a pénz fogytán van. Semmit sem tehetünk, Katyerina Alekszandrovna. Már nem kell sokáig várnunk a dolgok végére. Fegyverkezz fel türelemmel, és Istenhez fohászkodva, add el kamgarn diákegyenruhámat. Nemcsak ilyen kiadásaink lesznek még. Készülj fel nehéz időkre.

Rosztovban borzalmas a drágaság. A szobáért két rubel huszonöt kopejkát fizettem a fogadóban. Bakuig futja a pénzem. Onnan, siker esetén, sürgönyzök.

A napok forrók. Felöltőmet karomon hordom. A szállodában nem merem hagyni, egy óvatlan pillanat, és ellopják. A nép errefelé nagy nyomorban él.

Rosztov nem tetszik nekem. Lakossága számára és földrajzi fekvésére nézve jóval elmarad Harkov mögött. De sebaj, anyuskám, ha Isten megsegít, együtt utazunk el Moszkvába. Akkor majd mereszted a szemedet: a szó szoros értelmében nyugat-európai város. Utána pedig letelepszünk Szamarában, gyáracskánk közelében.

Vorobjanyinov nem érkezett vissza? Vajon hol kódoroghat most? Jevsztyignyejev nálunk étkezik még? Milyen lett a reverendám tisztítás után? Valamennyi ismerősünket tartsd meg abban a hitben, hogy a nagynéni halálos ágya mellett vagyok. Gulenykának írd meg ugyanezt.

Igaz is! Majdnem elfelejtettem elbeszélni neked azt a rémes esetet, amely ma történt velem.

A csendes Donban gyönyörködve álltam a hídnál, és jövendő gazdagságunkról ábrándoztam. Hirtelen szél kerekedett, és a folyóba sodorta fivéred, a pék sipkáját. Egy pillanat alatt eltűnt szemem elől. Új kiadásba kellett magam vernem: egy angol sapkát vettem két rubel ötven kopejkáért. Fivérednek, a péknek, egy árva egy szót se szólj. Csak annyit mondj neki, hogy Voronyezsben vagyok.

Fehérnemű dolgában meglehetősen rosszul állok. Este mosok, s ha nem szárad meg, reggel nedvesen veszem fel. A meleg időjárást tekintve, még kellemes is.

Csókollak és ölellek.

Perszickij, a riporter, serényen készülődött a nagy matematikus, Isaac Newton halálának kétszáz éves jubileumára.

Lázas munkája közepette belépett Sztyopa a Tudomány és élet-től. Egy kövér asszony kacsázott utána.

- Ez a polgártársnő akar magával beszélni, Perszickij - mondta. - Jöjjön ide, polgártársnő; az elvtárs majd mindent megmagyaráz.

És nevetve kisietett a szobából.

- Nos? - kérdezte Perszickij. - Mit kíván tőlem?

Madame Gricacujeva (mert ő volt) a riporterre függesztette epedő szemét, és egy papírszeletkét tartott némán az orra alá.

- Hm - mondta Perszickij. - "Elgázolta a ló... ijedségen kívül más baja nem történt..." Miről van hát szó?

- A címét - hebegte az özvegy kérlelő hangon -, nem lehetne-e a címét megtudnom?

- Kinek a címét?

- O. Benderét.

- Honnan tudjam?

- A másik elvtárs azt mondta, hogy tudja.

- Semmit se tudok. Forduljon a bejelentőhivatalhoz.

- Talán eszébe jut, elvtárs. Sárga cipőt viselt.

- Magam is sárga cipőt viselek. Moszkvában még kétszázezer ember jár sárga cipőben. Meg akarja talán tudni a címüket? Kérem. Abba fogok hagyni minden egyebet, hogy teljesítsem óhaját. Fél év múlva tudni fogja valamennyi címét. Dolgom van, polgártársnő.

Az özvegy azonban, akit mélységes tisztelet fogott el Perszickij iránt, utánament a folyosón, és keményített alsószoknyáját suhogtatva, megismételte kérését.

"Kujon ez a Sztyopa - gondolta Perszickij. - De sebaj: ha majd a nyakára küldöm az örökmozgó feltalálóját, ő fog pukkadni."

- Hát mit tehetek az érdekében? - kérdezte ingerülten, megállva az özvegy előtt. - Honnan tudhatnám O. Bender polgártárs címét? Talán én vagyok a ló, amelyik elgázolta? Vagy a kocsis, akinek a szemem láttára püfölt a hátába?...

Az özvegy érthetetlen motyogással felelt, amiből csak az "elvtárs" és "nagyon kérem" szavakat lehetett kivenni.

A munkaidő a szerkesztőség épületében már véget ért. Az iroda és a folyosók kiürültek. Csak egy írógép kattogta végig valahol az utolsó oldalt.

- Pardon, madame; látja, hogy dolgom van!

Ezzel Perszickij eltűnt a mosdóban. Tíz percig sétált benn fel-alá, aztán vidáman kilépett. Gricacujeva türelmesen zizegtette szoknyáit két folyosó sarkán. Perszickij közeledére ismét beszélni kezdett.

A riporterben felforrt a méreg.

- Legyen meg az akarata, nénémasszony; megmondom, hogy hol van a Bendere. Menjen a folyosón egyenesen, aztán forduljon be jobbra, és menjen megint egyenesen. Ott lesz egy ajtó. Keresse Cserepennyikovot. Neki tudnia kell.

S előre örülve ötletének, oly gyorsan eltűnt, hogy a kikeményített fiatal özvegynek nem sikerült pótlólagos felvilágosításokat kérnie.

Madame Gricacujeva kisimította szoknyáját, és elindult a folyosón.

A szerkesztőség épületében olyan hosszúak és keskenyek voltak a folyosók, hogy az ott járók önkéntelenül meggyorsították lépteiket. Mindegyik szemben jövőről meg lehetett állapítani, hogy mekkora utat tett már meg. Ha alig gyorsított lépésben járt, ez annyit jelentett, hogy csak most kezdte el útját. Azok, akik két vagy három folyosót hagytak már maguk mögött, közepes ügetésig vitték. Néha olyan embert is lehetett látni, aki ina szakadtából futott: az ilyen az ötödik folyosó stádiumában volt. Az a polgártárs pedig, aki nyolc folyosón jutott túl, sebesség dolgában madárral, versenyparipával és Nurmival, a futás világbajnokával vetélkedhetett.

Befordulva jobb felé, madame Gricacujeva futásnak eredt. A parketta recsegett.

Egy barna hajú férfi jött vele szembe, gyors léptekkel, kék mellényben és bordóvörös cipőben. Osztap arcáról látni lehetett, hogy a Népek Házának e kései órában való felkeresésére a koncesszió rendkívüli ügyei késztették. Technikai irányító tervei közt e találkozás a szeretett nővel nyilván nem kapott helyet.

Bender az özvegy láttára megfordult, s anélkül, hogy hátranézett volna, visszafelé indult a fal mentén.

- Hová, Bender elvtárs? - ujjongott az özvegy elragadtatással.

A nagy kombinátor gyorsított. Az özvegy is azon nyomban rákapcsolt.

- Várjon, mondani akarok valamit - kérlelte.

De a szavak nem értek el Osztap füléig, melyben már szél fütyült és énekelt. A negyedik folyosón loholt, belső vaslépcső járatokon ugrált keresztül. Szerelmesének csak a visszhangot hagyta hátra, amely megsokszorozta a lépcsőházi zajokat.

"Köszönöm szépen - zsémbelt Osztap, leülve az ötödik emeleten -, alkalmas helyet talált a randevúra. Ki küldhette vajon ide ezt a forróvérű hölgyikét? Ideje, hogy likvidáljam a koncesszió moszkvai szakaszát, mert még a motoros maszekhuszár is utánam jön."

Eközben madame Gricacujeva, akit három emelet, ezer ajtó és tucatnyi folyosó választott el Osztaptól, az alsószoknyája szegélyével megtörölte felhevült arcát, és újra nekilátott a keresgélésnek. Egyetlen vágya volt, hogy mielőbb megtalálja férjét, és kimagyarázkodjék vele. A folyosókon kigyúltak a tejüveg burák. Valamennyi lámpa, valamennyi folyosó és valamennyi ajtó egyforma volt.

Az özvegyet rémület fogta el. Szeretett volna kikerülni az épületből.

A folyosó-haladványnak engedelmeskedve, egyre növekvő sebességgel száguldott. Félóra múlva képtelen volt többé megállni. Az elnökségek, titkárságok, szakszervezeti bizottságok, szervező osztályok és szerkesztőségek ajtói mennydörögve repültek tova terjedelmes teste mindkét oldalán. Útközben vasszoknyáival felborította a cigarettacsutak-urnákat. Az edények láboszajjal gurultak nyomában. A folyosók sarkaiban légtölcsérek és örvények képződtek.

Csapkodtak a kinyílt szellőztetőablakok. A falakra sablonnal felmázolt útmutató ujjak a szegény vándorasszonyba fúródtak.

Gricacujeva végül kijutott a főlépcsőház pihenőjére. Sötét volt, de az özvegy legyőzte félelmét, leszaladt, és megrántotta a kaput. A kapu zárva volt. Az özvegy vissza akart fordulni. De a belső üvegajtót, amelyen csak az imént jött keresztül, egy gondos kéz már ugyancsak bezárta mögötte.

Moszkvában szeretik bezárni az ajtókat.

Ezer és ezer főkapu van belülről deszkával beszögezve, és száz- és százezer polgár jut lakásához a cselédbejárón keresztül. Rég elmúlt már tizennyolc, régóta túlhaladott fogalommá vált a lakásrablás, megszűnt a házi védőrség, melyet a lakók a biztonság fenntartása érdekében szerveztek meg, megoldódik az utcai forgalom problémája, hatalmas villanyerőművek épülnek, a legnagyszerűbb tudományos felfedezésekről hallunk, de még senki sem akadt, aki a bezárt ajtók kérdésének megoldását tűzte volna ki élete céljául.

Ki az az ember, aki megoldja a mozik, színházak és cirkuszok talányát?

Háromezer ember kénytelen tíz perc leforgása alatt, csupán egyik szárnyában kinyitott, egyetlen ajtón át bemenni a cirkuszba. A többi tíz ajtót, melyet éppen nagy tömegek bebocsátása céljából képeztek ki, zárva tartják. Ki tudja; hogy miért tartják zárva? Meglehet, hogy húsz évvel ezelőtt a cirkuszistállóból elloptak egy tudós szamarat, és azóta az igazgatóság félelmében befalazza az alkalmas bejáratokat és kijáratokat. De az is meglehet, hogy egy híres király valamikor huzatot kapott, s a bezárt ajtók csupán utórezgései a király által csapott botránynak.

A színházakból és mozikból a közönséget kisebb csoportokban engedik ki, állítólag a torlódások elkerülése végett. A torlódásokat elkerülni nagyon könnyű - csak ki kell nyitni a nagy számban rendelkezésre álló kijáratokat. De ehelyett az intézőség erőszakhoz folyamodik. Az egymásba fogózkodó teremszolgák élő korlátot alkotnak, és így tartják a közönséget több mint félóráig ostromzár alatt. Az ajtók pedig, a szent és sérthetetlen ajtók, melyeket még I. Pál alatt zártak be, zárva vannak ma is.

A moszkvai válogatott csapat pompás játékától lázba hozott tizenötezer futballrajongó egy olyan keskeny résen keresztül kénytelen a villamoshoz furakodni, ahol egyetlen könnyűfegyverzetű harcos két ostromtoronnyal felszerelt negyvenezer barbárt volna képes feltartóztatni.

A sportstadionnak teteje nincs, de kapuja van jó néhány. Nyitva csak egy kisajtó van. Kimenni csupán a kapukat kidöntve lehet. Minden nagy verseny után ki is döntik őket, de a szent tradíció megőrzése érdekében minden egyes alkalommal lelkiismeretesen újra helyreállítják és bezárják a kijáratokat.

Amikor semmiféle lehetősége sincs annak, hogy ajtót akasszanak be (ez akkor fordul elő, amikor nincs mihez akasztani az ajtót), mindenféle leplezett ajtót használnak:

1. Korlátokat.
2. Sorompókat.
3. Feldöntött padokat.
4. Tilalmi feliratokat.
5. Köteleket.

A korlátok főként a hivatalokban dívnak.

Ezekkel akadályozzák meg a hozzáférést az illetékes tisztviselőhöz. A látogató tigrisként jár fel-alá a korlát mellett, s jelekkel igyekszik magára vonni a figyelmet. Ez nem mindig sikerül neki. Pedig meglehet, hogy hasznos találmányt hozott! És az is meglehet, hogy egészen egyszerűen a jövedelmi adóját akarja megfizetni! De a korlát útban volt, ismeretlen maradt a találmány, és kiegyenlítetlen maradt az adó.

A sorompó az utcán kap alkalmazást.

Tavasszal állítják fel a forgalmas főútvonalon, állítólag folyamatba tett járdajavítás miatt. És a forgalmas utca azon nyomban kihal. A járókelők más utcákon keresztül szivárognak kitűzött céljuk felé. Naponta egy felesleges kilométert kell megtenniük, de a könnyű szárnyú remény nem hagyja el őket. A nyár elmúlik. A lomb elhervad. De a sorompó egyre áll. A javítást nem csinálták meg. És az utca kihalt.

Feldöntött kerti padokkal a moszkvai terek bejáratait torlaszolják el, amelyek, a tervezők felháborító gondatlansága folytán, nincsenek erős kapukkal ellátva.

A tilalmi feliratokról egész könyvet lehetne írni, de ez most nem szerepel a szerzők tervei között.

Ezek a feliratok rendszerint kétfélék: közvetlenek és közvetettek.

A közvetlenekhez sorozhatók: a "Belépni tilos", "Idegeneknek tilos a bemenet" és "Nem bejárat". Ilyen táblákat akasztanak ki eléggé gyakran azoknak a hivataloknak az ajtajaira, melyeket különösen sűrűn látogat a közönség.

A közvetett feliratok a legkártékonyabbak. Nem tiltják meg a bemenetelt, de ritka az a merész ember, aki mégis megkockáztatja, hogy éljen jogával. Íme, e szégyenletes feliratok: "Bejelentés nélkül tilos a belépés", "Fogadás nincs" és "Látogatásoddal zavarod a munkát".

Ott, ahol nem lehet korlátot vagy sorompót felállítani, padot felborítani vagy tilalmi feliratot kiakasztani, ott köteleket feszítenek ki. Ihlet szerint, a legkevésbé várt helyeken feszítik ki őket. Ha mellmagasságban vannak kifeszítve, legfeljebb kis ijedséget és ideges nevetést okoznak. Viszont a bokamagasságban kifeszített kötél nyomorékká teheti az embert.

Az ördögbe az ajtókkal! Az ördögbe a színházbejáratok előtti emberláncokkal! Engedjétek meg a belépést bejelentés nélkül! Könyörgünk, vegyétek el a sorompót, amelyet a hanyag házgondnok állít fel felhányt járdarésze előtt! El a felborított padokkal! Tegyétek vissza őket a helyükre! A téren éppen éjszaka kellemes elüldögélni. A levegő tiszta, és okos gondolatai támadnak az embernek!

Madame Gricacujeva a Népek Házának kellős közepén, a lépcsőház bezárt üvegajtaja előtt ült, özvegyi sorsáról töprengett, el-elszenderedett, és várta a reggelt.

A kivilágított folyosóról, az üvegajtón keresztül, a villanykörtés mennyezetek sárga fénye hullt rá. A kapu ablakain át hamuszínű reggel szűrődött be.

A csend órája volt, amikor a pirkadat még szűziesen tiszta. Gricacujeva ebben az órában lépteket hallott a folyosón. Fürgén felugrott, és az üveghez tapadt. A folyosó végén egy kék mellény tűnt fel. A bordóvörös cipőket gipsztörmelék fedte. A török alattvaló csélcsap fia a kabátjára hullt porszemeket fricskázgatva közeledett az üvegajtóhoz.

- Mucikám! - hívta az özvegy. - Muciká-á-ám! - Leírhatatlan gyengédséggel lehelt az üvegre. Az üveg elhomályosodott, és szivárványos foltokkal tarkult. A párafüggönyben és a szivárványban kék és málnaszínű kísértetek villóztak.

Osztap nem hallotta meg az özvegy kakukkolását. A hátát vakargatta, és gondterhesen forgatta fejét. Még egy másodperc - és eltűnik a fordulónál.

- Bender elvtárs! - sóhajtotta a szegény feleség, és dobolni kezdett az üvegen. - A nagy kombinátor visszanézett.

- Á! - mondta, amint meglátta, hogy egy bezárt ajtó választja el az özvegytől: - Maga is itt van?

- Igen, igen - hajtogatta örömrepesve az özvegy.

- Ölelj hát meg, kincsem; hiszen oly régen nem láttuk egymást - invitálta a technikai igazgató.

Az özvegy ugrándozni kezdett az ajtó mögött, mint csíz a kalitkában. Az éjszaka tartamára elcsöndesült szoknyái újra suhogtak és ropogtak. Osztap széttárta karját.

- Hát miért nem jössz, tyúkocskám? A te csendes-óceáni kakaskád annyira kimerült a Népbiztosok Tanácsa ülésén.

Az özvegyből hiányzott a fantázia.

- Mucikám - mondta ötödször. - Nyissa ki az ajtót, Kender elvtárs.

- Lassabban, fiatalasszony! A nő ékessége a szerénység. Mit ugrál?

Az özvegy gyötrődött.

- Mi kínozza magát? - kérdezte Osztap. - Mi zavarja élte nyugodalmát?

- Ő utazott el, és még ő kérdi! - És sírva fakadt.

- Törölje meg szemecskéjét, polgártársnő. Minden egyes könnycseppje: molekula a kozmoszban.

- Én meg vártam, vártam, a boltomat bezártam. Elutaztam maga után, Bender elvtárs...

- No és most hogy érzi magát a lépcsőházban? Nincs huzat?

Az özvegy lassanként forrni kezdett, mint egy nagy kolostori szamovár.

- Áruló! - szakadt fel belőle, és ökölbe szorította kezét.

Osztapnak volt még némi szabad ideje. Pattogtatni kezdte ujjait, és ritmikus testringatással, halkan dudorászta:

- Pukkadj meg! - kívánta neki az özvegy, mikor a tánc véget ért. - Ellopta a karkötőmet, férjem ajándékát. S a széket miért vitte el?

- Úgy veszem észre, személyeskedni kezd - jegyezte meg Osztap hidegen.

- Ellopta, ellopta! - ismételte az özvegy.

- Mondok valamit, fiatalasszony. Vésse elméjébe, hogy Osztap Bender még soha semmit sem lopott.

- És a szűrőt ki vitte el?

- Ah, a szűrőt! És ezt maga lopásnak nevezi? Ez esetben az életről szerzett felfogásunk homlokegyenest ellentétes.

- Elvitte - kakukkolta az özvegy.

- Szóval, ha egy fiatal, életerős férfi egy kisvárosi vénasszonytól kölcsönvesz egy konyhaeszközt, amelyre annak gyenge egészségi állapota miatt amúgy sincs szüksége, akkor tolvaj? Így kell értenem szavait?

- Tolvaj, tolvaj.

- Ilyen körülmények között kénytelenek vagyunk szakítani. A magam részéről beleegyezem a válásba.

Az özvegy az ajtónak rugaszkodott. Az üvegek megcsörrentek.

Osztap rájött, hogy ütött a távozás pillanata.

- Ölelkezni nincs időnk - mondta -, isten veled, szerelmem. Útjaink elválnak, mint hajóké a tengeren.

- Rendőrrr!!! - kiabált torkaszakadtából az özvegy. De Osztap már a folyosó végében volt. Felkapaszkodott az ablakpárkányra, nagyot huppanva leugrott az éjszakai esőtől nedves földre, és eltűnt a Testnevelési Intézet csillogó kertjében.

Az özvegy kiáltozására az őr felébredt és előcsoszogott. A foglyot büntetéssel fenyegette meg, majd kibocsátotta tömlöcéből.

Mikor madame Gricacujeva elhagyta a barátságtalan irodaépületet, a legszerényebb rangú alkalmazottak már szállingóztak a Népek Házába: küldöncök, takarítónők, telefonoskisasszonyok, fiatal segédkönyvelők és riportersüvölvények.

Közöttük forgolódott Nyikifor Lápisz, egy göndör hajú és szerénytelen fellépésű, nagyon fiatal férfi.

A tudatlanok, a konokok és első ízben látogatók a főkapun keresztül léptek be a Népek Házába; Nyikifor Lápisz az orvosi rendelőn át hatolt az épületbe. Otthonos volt a Népek Házában, és ismerte a legrövidebb utakat az oázisokhoz, ahol a szaklapok terebélyes árnyékában a honorárium tiszta vizű forrásai fakadnak.

Nyikifor Lápisz mindenekelőtt a büfét kereste fel A nikkelezett kassza eljátszott egy matcsist, és három blokkot dobott ki magából. Nyikifor aludttejet és krémes lepényt evett, majd mindkettőt leöblítette teával. Aztán lassú léptekkel megindult birodalmában.

Első látogatása a Geraszim és Mumu című, havonta megjelenő vadászfolyóirat szerkesztőségének szólt. Napernyikov elvtárs még nem volt benn, és Nyikifor Lápisz a Higroszkópiai Híradó-hoz ment át, egy heti szócsőhöz, melyen keresztül a patikusok a külvilággal érintkeztek.

- Jó reggelt - köszönt Nyikifor. - Nagyszerű verset írtam.

- Miről? - kérdezte az irodalmi rovat vezetője. - Mi a témája? Hiszen maga tudja, Trubeckoj, hogy a mi lapunk...

És a Higroszkópiai Híradó lényegének pontosabb meghatározása végett zongorázni kezdett ujjaival.

Trubeckoj-Lápisz végignézett fehér zsákvászon nadrágján, hátravetette testét, és éneklő hangon felelte:

- "Ballada az üszkös sebről."

- Érdekes - jegyezte meg a higroszkopikus egyén. - Már régen itt volna az ideje, hogy népszerű formába öntsük a betegségmegelőzés eszméit.

Lápisz tüstént szavalni kezdett:

És ugyanilyen pattogó, négylábú jambusokban mesélte tovább Gavrila történetét, aki felvilágosulatlanságában nem ment idejekorán gyógyszertárba, és elpusztult, mert nem kenegette sebeit jóddal.

- Kétségtelenül fejlődik, Trubeckoj - buzdította a szerkesztő -, de valami még hiányzik... Érti?

Megint zongorázott ujjaival, de azért átvette a borzalmas balladát azzal az ígérettel, hogy kedden kifizeti.

A Távírász Hétköznapjai című lapnál Lápisz szívélyes fogadtatásban részesült.

- Jó, hogy jött, Trubeckoj. Éppen egy versre van szükségünk. Csak élet, élet, élet. Semmi líra. Hallja, Trubeckoj? Valamit a távírászok életéből, s egyszersmind... érti?

- Tegnap éppen a távírászok életéről gondolkodtam. S egy költemény fogant meg bennem. Címe: Az utolsó levél. Így hangzik...

A levélhordó Gavrila története hetvenkét sorba volt foglalva. A vers végén, bár egy fasiszta golyója eltalálja, mégis kikézbesíti a levelet a címzettnek.

- Hol esett meg a dolog? - kérdezték Lápiszt.

A kérdés helyénvaló volt. A Szovjetunióban nincsenek fasiszták, külföldön pedig nincsenek postásszakszervezeti tag Gavrilák.

- Hol esett meg? - kérdezte vissza Lápisz. - Természetesen nálunk, és a fasiszta álruhás.

- Írjon nekünk inkább a rádióállomásról, Trubeckoj.

- A levélhordót nem akarják?

- Hadd maradjon itt. Feltételesen átvesszük.

Nyikifor Lápisz-Trubeckoj szomorúan kereste fel újra a Geraszim és Mumu-t. Napernyikov már íróasztalánál ült. A falon Turgenyev erősen felnagyított képe lógott: szemüveggel, magas szárú csizmában s a vállán keresztben kétcsövű puskával ábrázolta az írót. Napernyikov mellett Lápisz konkurrense állt, egy külvárosi versfaragó.

Elkezdődött a régi dal Gavriláról, csak vadászváltozatban. Az alkotás A vadorzó imája címet kapta.

- Nagyszerű! - mondta a jó Napernyikov. - Ezzel versével, Trubeckoj, felülmúlja magát Entyihet. Csak ki kell javítani egyet-mást. Először is törölje ki az "imát", hogy még nyoma se maradjon.

- És a nyulat - toldotta meg a vetélytárs.

- A nyulat miért? - csodálkozott Napernyikov.

- Mert most tilalmi ideje van.

- Akkor változtassa meg, Trubeckoj, a nyulat is.

A költeményből a változtatás után A megleckéztetett vadorzó lett, és a nyulak helyett szalonkákról szólt. Aztán kiderült, hogy nyáron szalonkára sem vadásznak. Végleges alakjában a vers így hangzott:

Az ebédlőben elfogyasztott tízórai után Lápisz újra munkához látott. Fehér nadrágja felvillant a folyosók sötétjében. Ajtóról ajtóra járt, és árulta az ezerarcú Gavrilát.

A Szövetkezeti Fuvolá-nak Gavrilát Eol hárfa címmel adta el:

Az Igazi Erdő című testes lap szerkesztői egy rövidebb lélegzetű költeményt vettek meg Lápisztól, Az erdőszélen címmel. Így kezdődött:

Ezen a napon utoljára kenyérsütéssel foglalkozott Gavrila. A Cipómunkás szerkesztőségében akadt helye. A költemény hosszú és szomorú címet kapott: A kenyérről, a minőségről és a kedvesről, és egy titokzatos Hina Csleknek dedikálódott. Kezdete most is epikus maradt.

A dedikációt, tapintatos vita után, mellőzték.

A legszomorúbb az volt, hogy pénzt sehol sem adtak Lápisznak. Egy helyütt keddre ígérték a honoráriumot, másutt csütörtökre vagy péntekre, a harmadik helyen aznaphoz két hétre. Az ellenséges táborhoz volt kénytelen kölcsönért fordulni - oda, ahol sohasem közöltek tőle semmit.

Lápisz az ötödik emeletről lement a másodikra, és bekopogott a Szerszámgép titkárságához. Szerencsétlenségére az első ember, akibe beleütközött, Perszickij volt, az igásló.

- Á! - kiáltott fel Perszickij. - Lapsus!

- Adjon kölcsön három rubelt - fordult hozzá Nyikifor Lápisz. - Geraszim és Mumu egész vagyonommal tartozik.

- Fél rubelt adok. Várjon egy kicsit. Tüstént jövök.

És a Szerszámgép egy tucat munkatársával tért vissza. Beszélgetés kezdődött, amelyben valamennyien részt vettek.

- Nos, hogy sikerült az üzlet? - kérdezte Perszickij.

- Egy gyönyörű verset írtam.

- Gavriláról? Valami parasztízűt? "Gavrila földjét szántja reggel, Gavril imádja az ekét?"

- És ha igen? Ez kultúrmunka! - védekezett Lápisz. - Egyébként a Kaukázusról írtam.

- Talán volt a Kaukázusban?

- Két hét múlva utazom.

- És nem fél, Lapsus, a sakáloktól?

- Dehogyis félek tőlük! A kaukázusi sakálok nem mérgesek!

E válasz hallatára valamennyien felfigyeltek.

- Mondja csak, Lapsus - kérdezte Perszickij -, milyen állat maga szerint a sakál?

- Tudom, csak bízza rám!

- Mondja meg, ha tudja!

- Hát olyan, mint... a kígyó.

- Igen, igen; igaza van, mint mindig. Hiszen maga szerint a vadkecske-nyereg kengyelkörítéssel elsőrangú étel.

- Ezt én sohasem mondtam! - tiltakozott Trubeckoj.

- Nem mondta, hanem írta. Napernyikovtól hallottam, hogy ilyenféle vers-szörnyszülötteket faragott a vadászéletről a Geraszim és Mumu számára. Vallja be őszintén, Lapsus, miért ír arról, amit soha életében nem látott, és amiről halvány sejtelme sincs? A Kanton című versében a peignoir miért báli ruha? Miért?!

- Maga nyárspolgár - felelte Lápisz dölyfösen.

- Miért írja Lóverseny a Bugyonnij-díjért című költeményében, hogy a zsoké megfeszíti a ló hámszíját, s aztán felugrik a bakra? Látott már valaha hámszíjat?

- Láttam.

- Akkor mondja meg, hogy mi az!

- Hagyjon békében.

- Hát bakot látott? Lóversenyen volt már?

- Nem kell feltétlenül mindenütt ott lennie az embernek! - kiabált Lápisz. - Puskin török verseket írt, és sohasem volt Törökországban.

- Hát persze; hiszen Erzerum a tulai kormányzóságban van.

Lápisz nem értette meg a gúnyt, és hevesen folytatta:

- Puskin anyagtanulmányok alapján írt. Elolvasta a Pugacsov-felkelés történetét, s aztán megírta. A lóversenyekről pedig mindent tudok Entyihtől.

E virtuóz védekezés után Perszickij a szomszédos szobába hurcolta be a kapálózó Lápiszt. A nézők követték. A falon egy gyászkeretbe foglalt, nagy újságkivágás lógott.

- Maga írta ezt a novellát A Parancsnoki Híd-ban?

- Én írtam.

- Ha nem tévedek, ez volt az első prózai kísérlete! Gratulálok! "A hullámok keresztülcsaptak a mólón, és mindent elsöprő domkratként zuhogtak alá..." Megköszöni magának A Parancsnoki Híd. A Híd sokáig nem fogja magát elfelejteni, Lápisz!

- Miről van szó?

- Arról van szó, hogy... Tudja maga, mi az a domkrat?

- Persze hogy tudom. Hagyjon békében.

- Milyennek képzeli a domkratot? Írja le saját szavaival.

- Olyan... Egyszóval alázuhog.

- A domkrat alázuhog. Jegyezzék meg valamennyien! A domkrat mindent elsöpörve zuhog alá! Várjon, Lápisz, mindjárt hozom a fél rubelét. Ne engedjétek ki!

De a fél rubelt ezúttal sem kapta meg. Perszickij az ügyfélirodából behozta a Brockhaus XXI. kötetét, Dömitztől Jevrejinovig. Dömitz - erőd Mecklenburg-Schwerin szabad államban - és Dommel - folyó Belgiumban és Hollandiában - között megtalálták a keresett szót.

- Figyeljetek! "Domkrat (németül Daumkraft), nehéz tárgyak emelésére szolgáló gép. A közönséges, egyszerű D., melyet kocsik stb. emelésénél alkalmaznak, egy mozgó, fogazott övből áll, amelybe egy fogantyú segélyével forgatható fogaskerék kapaszkodik..." És lejjebb: "John Dixon 1879-ben négy hidraulikus D.-t kiszolgáló négy munkással állította fel helyére a »Kleopatra tűje« néven ismeretes obeliszket." És ennek az eszköznek van meg maga szerint az a képessége, hogy mindent elsöpörve zuhogjon alá? Más szóval a Brockhaus ötven éven keresztül becsapta az emberiséget? Miért halandzsázik, ahelyett, hogy tanulna? Feleljen!

- Pénzre van szükségem.

- De hiszen soha sincs pénze. Örökké fél rubelek után szaladgál.

- Vettem több bútordarabot, s ez felbillentette költségvetésem egyensúlyát.

- Vett több bútordarabot? Magának a halandzsájáért ugyanannyit fizetnek, mint amennyit ezek a bútordarabok érnek: garast!

- Szépen garast! Olyan széket vetten az árverésen...

- Kígyó alakút?

- Nem. Kastélyból származót. De szerencsétlenség ért vele. Tegnap éjszaka mentem haza...

- Hina Cslektől? - kiáltottak fel karban a jelenlevők.

- Hina... Hinával már réges-rég nem élek együtt. Majakovszkij vitaestjéről tértem vissza. Megérkezem. Az ablak nyitva. Rögtön megéreztem, hogy történt valami.

- Uj-uj-uj! - kiáltott Perszickij, kezébe temetve arcát. - Attól rettegek, elvtársak, hogy Lápisztól ellopták remekművét: "Gavrila mindenesnek állt be, Gavril ruhát s cipőt pucol."

- Engedjék meg, hogy végigmondjam. Elképesztő vakmerőség. Ismeretlen gonosztevők bemásztak a szobámba, és felhasították a szék kárpitját. Nem kölcsönözne valaki öt rubelt a javításra?

- A javításra költsön egy új Gavrilát. Ha akarja, el is kezdem. Várjon csak, várjon csak... Azonnal... Tessék: "Gavrila székre árverelt, Gavrila széke elkopott." Írja le gyorsan. Nagy haszonnal értékesítheti A Komód Hangjá-nál... Eh, Trubeckoj, Trubeckoj... Igaz is, Lápisz: maga miért Trubeckoj? Miért nem választ még szebb álnevet? Például Dolgorukijt? Nyikifor Dolgorukij! Vagy Nyikifor Valois? Vagy ha még jobbat akar: Nyikifor Szumarokov-Elston? Ha egy szép napon kövér hal akad a horgára, és egyszerre három verset ad el a Germumu-nak, képzelje, milyen nagyszerű megoldása kínálkozik! Az egyik fantazmagóriát aláírja mint Szumarokov, a másik makulatúrát mint Elston, a harmadikat mint Juszupov... Eh, maga kontár!

Ippolit Matvejevics egyre talpnyalóbbá vált. Mikor Osztapra nézett, szeme csendőrkék színűre vált.

Ivanopulo szobájában akkora volt a forróság, hogy a kiszáradt Vorobjanyinov-székek pattogtak, mint fa a kandallóban. A nagy kombinátor pihent, feje alá téve kék mellényét.

Ippolit Matvejevics kibámult az ablakon. Amott, a zegzugos sikátorok között, a parányi moszkvai kertek mentén, címeres fogat gördült végig. Fekete lakkjában váltakozva tükröződtek a hajbókoló járókelők: egy rézfejű lovastestőr, városi hölgyek és pufók, fehér bárányfelhők. A patkók csattogtak a kocsiúton, és a hintó tovasuhant Ippolit Matvejevics előtt. Vorobjanyinov kiábrándultan elfordult.

A kocsi Moszkva város címerét viselte, szemétfuvarozásra szolgált, és deszka oldalfalai semmit sem tükröztek vissza.

A bakon egy sűrű ősz szakállú, derék aggastyán ült. Ha Ippolit Matvejevics tudja, hogy a kocsis Alekszej Bulanov gróf, a híres huszár-remete, akkor bizonyára rákiált az aggastyánra, hogy elbeszélgessen vele az elmúlt szép időkről.

Alekszej Bulanov grófnak súlyos gondjai voltak. Mialatt a lovakat csapkodta, szomorúan mélázott a köztisztasági hivatalban úrrá lett bürokratizmuson, amelynek következtében már fél éve húzódik a kollektív szerződés értelmében járó munkaköpeny kiszolgáltatása.

- Mondja csak - szólalt meg egyszerre a nagy kombinátor -, hogy hívták magát gyerekkorában?

- Miért kérdi?

- Csak úgy! Nem tudom, hogy hívjam. Vorobjanyinovnak hívni unalmas, Ippolit Matvejevicsnek hívni túlságosan körülményes. Hogy hívták hát? Ipának?

- Kiszának - felelte Ippolit Matvejevics nevetve.

- Kongeniális! Akkor hát legyen szíves, Kisza, nézze meg, hogy mi van a hátamon. Szúr a lapockacsontjaim közt.

Osztap fején keresztül lehúzta cowboyingét. Kisza Vorobjanyinov előtt feltárult a kukutyini Antinous^[3] széles háta: egy elragadó formájú, de kissé mocskos hát.

- Ohó! - kiáltott fel Ippolit Matvejevics. - Itt valami vörösség van.

A nagy kombinátor lapockacsontjai között a legszeszélyesebb körvonalú foltok kéklettek és szivárványlottak.

- Becsületszavamra, egy nyolcas szám! - csodálkozott Vorobjanyinov. - Életemben először látok ilyen véraláfutást.

- Más szám nincs? - kérdezte Osztap nyugodtan.

- Egy P betű-féle.

- Több kérdésem nincs. Minden érthető. Átkozott tollszár! Látja, Kisza, hogyan szenvedek, milyen veszélyeknek teszem ki magam a maga székei miatt. Ezeket a számtani jeleket a nyolcvanhatos tollal ellátott, automatikus dőlésű tollszárkolosszus véste belém. Meg kell jegyeznem, hogy az átkozott tollszár épp abban a pillanatban zuhant a hátamra, amikor a kezem a szerkesztői szék belsejébe dugtam. És mit tett maga? Mi hasznom volt magából? Iznurenkov székét ki paccolta el úgy, hogy aztán nekem kellett a hibát reparálnom? Az árverésről nem is akarok beszélni. Jó időt választott ki a kanoskodásra. A maga korában kanoskodni ártalmas! Vigyázzon az egészségére!... Nézzen meg engem. A fiatal özvegy széke az én érdemem! A két Scsukin-szék az én érdemem! Az Iznurenkov-széket végeredményben én csináltam! A szerkesztőségben és Lápisznál én jártam! Csupán egyetlen szék volt, amelyért maga küzdött a diadalmas befejezésig, és ezért is esküdt ellenségünk, az érsek közreműködésével.

Meztelen lábával nesztelenül lépkedve a szobában, a technikai igazgató alaposan megmosta az alázatos Kisza fejét.

A szék, amely az Október pályaudvar árukezelési helyén tűnt el, továbbra is sötét folt marad a koncessziósok tündöklő munkatervén. A Kolumbusz Színház négy széke biztos zsákmánynak látszott. De a színház vendégszereplésre volt indulóban a Szkrjabin sorsjátékhajóval a Volgán, és ma tartotta az évad utolsó előadásaként a Háztűznéző bemutatóját. Határozni kellett: Moszkvában maradjanak-e a Kalanesevszkaja téren nyomaveszett szék felkutatására, vagy elutazzanak-e a színtársulattal a turnéra? Osztap az utóbbi lehetőség felé hajlott.

- Ne váljunk el egymástól? - kérdezte. - Én elutazom a színházzal, maga pedig itt marad, és kinyomozza a széket.

De Kisza oly gyáván pislákolt ősz szempilláival, hogy Osztap nem is folytatta.

- Két nyúl közül az ember a kövérebbet választja mondta. - Utazzunk el együtt. De borsos költségekkel kell számolnunk. Pénzre lesz szükségünk. Nekem hatvan rubelem maradt; hát magának? Ah, el is felejtettem! A maga korában oly sokba kerül egy fiatal leány szerelme! Elrendelem: ma színházba megyünk, a Háztűznéző premierjére. Ne felejtsen el frakkot húzni. Ha a székek még helyükön vannak, s nem adták el őket a társadalombiztosítási járuléktartozás kiegyenlítése végett, holnap utazunk. Gondolja meg, Vorobjanyinov, hogy az Anyósom kincse című vígjáték utolsó felvonása kezdődik. Közeledik a finita la commedia, Vorobjanyinov! Ne lihegjen, öreg barátom! Igazodás a rivaldához! Ó, fiatalságom! Ó, kulisszák illata! Mennyi emlék! Mennyi cselszövény! Milyen tehetségesnek bizonyultam annak idején Hamlet szerepében! Egyszóval, az ülést folytatjuk!

Takarékosságból gyalog mentek a színházba. Még egész világos volt, de az utcai ívlámpák már citromsárga fénnyel csillogtak. A tavasz mindenki szeme láttára hervadásnak indult, a por elűzte a terekről, és egy forgószél bekergette a sikátorokba, ahol öregasszonyok dédelgették a szép tavaszt, teát ittak vele kis udvarokon, a kerek asztal mellett. De a tavasz élete mégis vége felé járt. Pedig hogy szeretett volna Puskin szobrához eljutni, ahol már tarka sapkás, sonkanadrágos fiatal legények sétálnak rikító nyakkendőkben és Jimmy-félcipőkben.

A lila púderrel behintett lányok ott jártak körbe a Moszkvai Fogyasztási Szövetkezet palotája és a Kommunár épülete között (a volt Filippov pékség és a volt Jeliszejev csemegeüzlet között). A lányok lomhán káromkodtak. Ebben az órában a járókelők meglassították lépteiket, nemcsak azért, mert a Tverszkaja utcán sok volt a nép. A moszkvai lovak sem jobbak a sztargorodiaknál. Azok is éppoly készakarva dobognak patáikkal az úttest burkolatán. A kerékpárosok nesztelenül suhantak tova az első nagy nemzetközi labdarúgó-mérkőzés színhelyéről, az Úttörő-stadionból. A fagylaltárus lassan görgette zöld, kerekes ládáját, tele a májusi viharral, és félénken pislogott a rendőr felé, de a rendőr szinte odanőtt az utcai fényjelző lámpához, amellyel a forgalmat szabályozta, és nem jelentett semmi veszélyt.

Ebben a sürgés-forgásban haladt a két jó barát. Minden lépésnél felbukkant előttük a kísértés. Mindenki szeme láttára, ott az utcán sütötték nyárson a karszi rablópecsenyét, a kaukázusi saslikot. Forró és átható füst szállt a tiszta ég felé. A sörözőkből, a vendéglőkből és a Nagy Néma moziból vonós hangszer hangja szállt. A villamosmegállónál egy hangszóró heveskedett.

Sietni kellett.

A Kolumbusz Színház morajló előcsarnokába lépve, Vorobjanyinov a pénztárhoz törtetett, és elolvasta a helyárakat.

- Méregdrága - állapította meg. - Tizenhatodik sor három rubel.

- Ki nem állhatom az ilyen nyárspolgárokat, az ilyen kisvárosi palikat! - intette le Osztap. - Hová üti az orrát? Hát nem látja, hogy ez a pénztár?

- Talán beeresztik jegy nélkül?

- Naiv ember maga, Kisza. Minden modern színházban két ablak van. A pénztárablak elé csak szerelmesek és gazdag örökösök állnak. A többi polgár (mint megállapíthatja, ezek vannak túlnyomó többségben) közvetlenül a titkári ablakot keresi fel.

S valóban, a pénztárablak előtt mindössze négy-öt szerényen öltözött férfi lézengett. Lehet, hogy gazdag örökösök vagy szerelmesek voltak. Ezzel szemben a titkár ablaka előtt nagy élénkség uralkodott. Itt tarka sor várakozott. Fiatalemberek zakóban és olyan szabású nadrágban, amilyenről csak egy kisvárosi gigerli álmodhat, a bennfentesek biztonságával lobogtatták céduláikat, amelyeket ismerős rendezőktől, színészektől, szerkesztőségtől, színházi szabótól, körzeti rendőrkapitánytól és a színházzal szoros kapcsolatban álló egyéb személyektől, így a színházi és mozikritikusok testületének tagjaitól, a Szegény Anyák Könnyei társaságtól, a Cirkuszi Kiképző Műhely iskolai tanácsától és valami Atelier-től kaptak. Nyolcan Eszper Eklerovicstól kapott ajánlólevéllel várakoztak.

Osztap a sorba furakodott, könyökével utat vágott magának az atelier-sek között, s ezzel a kiáltással: "Én csak felvilágosítást akarok kérni, nem látják, hogy a sárcipőmet sem vetettem le?", az ablakhoz tolakodott és benézett.

A titkár úgy dolgozott, mint az igásló. Kövér arca csillogó verejtékben fürdött. A telefon, a Szmolenszkij vásártéren átdöcögő villamos konokságával csilingelve, szünet nélkül zaklatta.

- Gyorsan a céduláját! - kiáltott Osztapra.

- Két földszinti jegyet - szólt Osztap halkan.

- Kinek?

- Nekem!

- Hát ki maga, hogy jegyet adjak?

- Azt hiszem, jól ismer!

- Nem emlékszem.

De az ismeretlen tekintete olyan tiszta, olyan derűs volt, hogy a titkár keze önkéntelenül is feléje nyújtott két jegyet a tizenegyedik sorba.

"Annyi ember fordul hozzám - töprengett, vállát vonogatva -, ki tudja, hogy kicsodák?!... Talán az Oktatásügyi Népbiztosságtól? Úgy rémlik, hogy az Oktatásügyi Népbiztosságon láttam... Hol is láttam?"

S miközben gépiesen osztogatta a belépőket a szerencsés színházi és mozikritikusoknak, Jakov Menelajevics szórakozottan törte tovább a fejét, hol is látta ezt a tiszta tekintetű szemet.

Mikor már valamennyi belépőt kiadta, és az előcsarnokban a lámpák egy részét leoltották, Jakov Menelajevicsnek eszébe jutott: ezt a tiszta szemet, ezt a határozott tekintetet a Taganszkaja utcai fogházban látta, 1922-ben, amikor ő is ott ült egy semmiség miatt.

A tizenegyedik sorból, ahol a koncessziósok ültek, nevetés hangzott fel. Osztapnak megtetszett a nyitány, amelyet a muzsikusok palackokon, irrigátorokon, szaxofonokon és nagy ezreddobokon játszottak. Füttyentett a fuvola, és a függöny, hűs szelet csapva, szétlebbent.

Vorobjanyinov csodálkozására, aki a Háztűznéző klasszikus interpretációjához szokott, Podkoleszin nem volt a színpadon. Amint szemét körüljártatta, Ippolit Matvejevics látta, hogy a mennyezetről tégla alakú furnérok lógnak le, melyek a napspektrum alapszíneire vannak festve. Sem ajtók, sem kék muszlinablakok nem voltak. A szivárványszínű téglalapok alatt lenge ruhás hölgyek táncoltak, fekete kartonból kivágott nagy kalapban. Palacksóhajok szólították be Podkoleszint, aki Sztyepanon lovagolva furakodott a tömeg közé. Kamarási egyenruhát viselt. Miután a hölgyeket szétkergette, felüvöltött:

- Sztyepa-an!

Ezzel egyidőben leugrott a földre, s nehéz testtartásban mozdulatlanná merevedett. Az irrigátorok csörömpöltek.

- Sztyepa-an! - ismételte Podkoleszin, s újabb ugrást tett. Minthogy azonban Sztyepan, aki párducbőrbe öltözve állt mellette, nem válaszolt, tragikusan megkérdezte:

- Mit hallgatsz, mint a Népszövetség?

- Nagyon megijedtem Chamberlaintől - felelte Sztyepan, bőrét vakargatva.

Érezni lehetett, hogy háttérbe szorítja Podkoleszint, s főszereplőjévé válik a modernizált darabnak.

- Varrja a szabó a kabátot?

Ugrás. Csörömpölés az irrigátorokon. Sztyepan nekigyürkőzött, kézállást csinált, és ebben a helyzetben felelt:

- Varrja.

A zenekar egyveleget játszott a Pillangókisasszony-ból. Sztyepan az egész idő alatt kézen állt. A vér arcába szaladt.

- És nem kérdezte - érdeklődött Podkoleszin -, hogy miért vett a gazdád ilyen finom posztót?

- Nem, nem kérdezte - válaszolta Sztyepan, aki ekkorára már a zenekarban ült, és a karmestert ölelgette. - Hiszen nem angol képviselő.

- És azt sem kérdezte a szabó, hogy nem akar-e a gazdád nősülni?

- A szabó azt kérdezte, hogy nem akar-e a gazdám gyerektartásdíjat fizetni.

A lámpák most kialudtak, s a közönség dobogni kezdett. Mindaddig dobogott, amíg a színpadról fel nem harsant Podkoleszin hangja:

- Nyugalom, polgártársak! A lámpákat szándékosan oltották el a darab cselekményének megfelelően. Így követeli a tartalmi változat.

A közönség engedelmeskedett, s a lámpák ki sem gyúltak a felvonulás végéig.

Felvonás közben a koncessziósok elolvasták a színlapot:

HÁZTŰZNÉZŐ Szöveg - N. V. Gogol Versek - M. Serseljafamov Irodalmi átdolgozás - I. Antyijohijszkij Zenekíséret - H. Ivanov Szerző - Nyik. Szjosztrin Tartalmi változat - Szimbijevics-Szingyijevics. Világosító - Platon Plascsuk. Hangváltozat - Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind. Jelmezek - Thalia-műhely Parókák - Foma Kocsur. Bútorok - Atelier. Az akrobatamutatványokat betanította - Zsorzsetta Tyiraszpolszkih. Hidraulikus sajtó - Mecsnyikov szerelő felügyelete alatt. A színlapot szedte, tördelte és nyomta - Kultúrmunkás Szövetkezet Tanműhelye.

- Magának tetszik a darab? - kérdezte Ippolit Matvejevics félénken.

- Hát magának?

- Nagyon érdekes, csak Sztyepant találom furcsának.

- Nekem nem tetszik - mondta Osztap -, kiváltképp az, hogy bútoruk valami Atelier-féle. Vajon nem alakították-e át felismerhetetlenekké a mi székeinket is?

Ez a félelmük alaptalannak bizonyult. A második felvonás elején cilinderes négerek mind a négy széket kihozták a színpadra.

A háztűznéző jelenet rendkívüli érdeklődést keltett: Abban a pillanatban, amikor Agafja Tyihonovna lefelé kezdett ereszkedni a nézőtéren keresztül kifeszített kötélen, H, Ivanov félelmes zenekara akkora lármát csapott; hogy Agafja Tyihonovnának már csak ettől is le kellett volna zuhannia a közönség köré. De Agafja várakozáson felül remekelt. Testszínű trikóban és férfi keménykalapban, egy "Podkoleszint akarom" felírású zöld napernyővel tartotta az egyensúlyt, s amint a kötélen lépdelt, alulról mindenki láthatta piszkos talpát. A kötélről egyenesen az egyik székre ugrott, s ezzel egyidejűleg valamennyi néger, Podkoleszin, Kocskarjov, valamint a vonatkísérőnek öltözött leánykérő asszony hátrafelé szaltózott. Most mindannyian öt perc pihenőt tartottak, mialatt a színpadon újra kioltották a világítást.

A vőlegények nagyon mulatságosak voltak, kiváltképp Jajicsnyica.^[4] Helyette egy serpenyőben hatalmas tojásrántottát hoztak ki. A tengerészen árboc volt vitorlával.

Sztarikov kereskedő hasztalanul kiáltozott, hogy fojtogatja az iparengedély és az egyenlősdi, mégsem tetszett Agafja Tyihonovnának, aki Sztyepanhoz ment nőül. Mindketten körözni kezdtek a tojásrántotta körül, amit a lakájjá változott Podkoleszin tálalt fel nekik. Kocskarjov és Fjokla kuplékat énekelt Chamberlainről és a tartásdíjról, amelyet az Németországra kivetett. Az irrigátorokon finálét játszottak, és a függöny, hűs szelet csapva, lehullt.

- Meg vagyok elégedve a darabbal - mondta Osztap. - A székek épek. De nem szabad késlekednünk. Ha Agafja Tyihonovna naponta fog ugrálni rajtuk, nem tartanak sokáig.

A zakós fiatalemberek tülekedve és nevetgélve özönlöttek ki a színházból, élénken kommentálva a tartalmi és zenei változat finomságait.

- Menjen hajcsikázni, Kiszocska - tanácsolta Osztap. - Holnap kora reggel sorba kell állnia a Kurszki pályaudvar jegypénztára előtt. A színház este hétkor Nyizsnyijbe utazik a gyorssal; két fapados jegyet fog maga is ugyanoda váltani. A kemény padtól ne féljen, mindössze egy éjszakáról van szó.

Másnap az egész Kolumbusz Színház a Kurszki pályaudvar éttermében ült. Szimbijevics-Szingyijevics, miután elintézte, hogy a díszleteket is személypoggyászként felvegyék, egy asztalka mellé telepedett. Söröspoharában megáztatva bajuszát, nyugtalanul érdeklődött a szerelőnél:

- Nem fogják az úton a hidraulikus sajtót összetörni?

- Sok bajunk van ezzel a sajtóval - felelte Mecsnyikov. - Mindössze öt percig dolgozik, és egész nyáron cepekednünk kell vele.

- Az időprojektorral az Ideológia porá-ban könnyebb dolgod volt, ugye?

- Persze hogy könnyebb. A projektor nagyobb volt ugyan, de nem annyira törékeny.

A szomszédos asztalnál Agafja Tyihonovna ült. A fiatal lány kemény, ragyogó lábszára olyan volt, mint a kuglibábu. Körülötte ott nyüzsgött a zenei részleg: Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind.

- Tegnap este nem játszottak taktusban a tánchoz - panaszkodott Agaija Tyihonovna -, ha így folytatják, összeeshetek.

A zenei részleg felzúdult:

- Mit tegyünk! Két irrigátor összetört!

- Hát azt hiszi, olyan könnyen beszerezhetünk külföldi beöntő korsókat? - kiáltott Galkin.

- Csak menjenek az Állami Egészségügyi Áruházba, ott nemcsak irrigátorokat, de még hőmérőt sem kap az ember! - tette hozzá Palkin.

- Maguk talán hőmérőn játszanak? - rettent meg a lány.

- Hőmérőkön nem játszunk - jegyezte meg Zalkind -, de ezekbe a nyomorult irrigátorokba az ember belebetegszik: néha meg kell mérni a lázunkat.

A darab szerzője és főrendezője, Nyik. Szjosztrin, a peronon sétált feleségével. Podkoleszin és Kocskarjov már három pohárkával felhörpintettek, és versengve udvaroltak Zsorzsetta Tryiraszpolszkihnak.

A koncessziósok, akik két órával a vonat indulása előtt érkeztek meg, már ötödször járták körül a pályaudvar előtti parkot.

Ippolit Matvejevics feje szédült. A székvadászat döntő stádiumba jutott. Megnyúlt árnyékok feküdtek az izzó kocsiúton. Por lepte be a nedves, izzadt arcokat. Egylovasok gördültek az indóház elé. Benzinszag terjengett. A taxikból utasok szálltak ki. Jermak Tyimofejevicsek futottak eléjük, elcipelték bőröndjeiket, ovális bádogtáblájuk csillogott a napfényben. A távoli utazások múzsája torkon ragadta az embereket.

- Gyerünk mi is - mondta Osztap.

Ippolit Matvejevics engedelmesen sarkon fordult - és egyenesen Bezencsuk koporsógyártóba ütközött.

- Bezencsuk! - hebegte álmélkodva. - Te hogy kerültél ide?

Bezencsuk levette kalapját, és örömrepesve megmerevedett.

- Vorobjanyinov úr! - kiáltott fel. - Üdv a drága vendégnek!

- Nos, hogy megy a sorod?

- Rosszul - felelte a koporsógyártó.

- Már mennyiben?

- Ügyfelet keresek. Ügyfél nem jön.

- Talán a Nimfa kaparintja el?

- Ugyan, a Nimfa! Hát a nyomomba érhet? Esetek nincsenek. Anyósa óta csak az egy Pierre és Konsztantyin harapott a fűbe.

- Mit beszél? Meghalt?

- A fűbe harapott, Ippolit Matvejevics. Az őrhelyén harapott a fűbe. A gyógyszerészünket, Leopoldot borotválta, és a fűbe harapott. Azt mondták, egy ér pattant meg benne, de én azt hiszem, hogy a megboldogult a gyógyszerszagot nem bírta ki, amit a gyógyszerészből szívott magába.

- Ajajaj - dünnyögte Ippolit Matvejevics -, ajajaj! S aztán legalább te temetted el?

- Én temettem el. Ki más temethette volna? Talán a Nimfa, hogy a ménkű üsse meg, érti a dolgát?

- Szóval elhalásztad?

- Elhalásztam. Csak megvertek utána. Majdhogy a lelket ki nem verték belőlem. A rendőrség szabadított ki. Két napig feküdtem. Alkoholt használtam.

- Bedörzsölésre?

- Minek dörzsöltem volna be magam?

- S ide mi szél hozott?

- Áruval jöttem.

- Milyen áruval?

- Saját árummal. Egy kalauz ismerősöm révén ingyen szállítottam ide a postakocsiban.

Ippolit Matvejevics csak most vette észre, hogy Bezencsuk mellett egy rakomány koporsó fekszik a földön. Az egyiket tüstént felismerte. A nagy, poros tölgyfa koporsó volt, a Bezencsuk-féle üvegszekrényből.

- Nyolc darab - mondta Bezencsuk elégedetten. - Egyik szebb, mint a másik. Ragyogó.

- S kinek van itt szüksége a te árudra? Helybeli mester is van elég.

- És az influenza?

- Miféle influenza?

- Epidémia. Pruszisztól hallottam, hogy Moszkvában influenzajárvány dühöng s hogy nincs miben eltemetni az embereket. Ezért határoztam el, hogy átjövök az egész anyagommal, és itt keresem a szerencsémet.

Osztap, aki kíváncsian hallgatta végig ezt a beszélgetést, most közbeszólt:

- Tévedsz, apuskám; az influenzajárvány Párizsban dühöng.

- Párizsban?

- Hát persze. Utazz el Párizsba. Ott megcsinálhatod a szerencsédet! Igaz, némi nehézségeid lesznek a vízummal, de azért ne ess kétségbe, apuskám. Ha Briand megszeret, jó dolgod lesz: udvari koporsószállítója lehetsz a párizsi városi tanácsnak.

Bezencsuk vadul körülnézett. Valóban, a téren, Pruszisz kijelentései ellenére, hullák nem hevertek, az emberek életerősen álltak lábukon, sőt néhányan még nevettek is közülük.

A vonat már régen elvitte a koncessziósokat és a Kolumbusz Színházat meg a többi utazóközönséget, de Bezencsuk még mindig kábán állt a koporsói között.

A leereszkedő sötétségben szeme olthatatlan sárga tűzben égett.

3. A késő-római művészetben a férfiszépség megtestesítője. ^[VISSZA]

4. A. m. tojásrántotta. ^[VISSZA]

---