Születése rendetlen volt, azért szerette szenvedélyesen a rendet, a megtörhetetlent, a parancsot és tilalmat.

Ifjúkori fellángolásában ölt, azért jobban tudta a tapasztalatlanoknál, hogy a megöletés drága ugyan, de az ölés sokkal rettentőbb és hogy nem szabad ölni. Forró érzékű volt, ezért sóvárogta a szellemiséget, a tisztaságot és szentséget: vagyis a láthatatlant, mert ezt szelleminek, szentnek és tisztának látta.

A midianitáknál, egy a pusztában elterjedt serény, pásztor- és kereskedő-népnél, kikhez Egyiptomból, születésének országából, kellett menekülnie, mivelhogy ölt, (rövidesen rátérünk), megismerkedett egy Istennel, akit nem lehetett látni, ő azonban látott téged; egy Hegyekben-lakozóval, aki ugyanakkor láthatatlanul egy hordozható ládán ült, sátorban, ahol sorsvetéssel jövendőt mondott. A midianiták számára ez az istenség, kit Jahve-nak hívtak, egy isten volt a többi közt; nem sokat törődtek szolgálatával, melyet csupán biztonság kedvéért és mindenre számítva, a többi istenével együtt láttak el. Eszükbe jutott, hogy akadhat az istenek között olyan, akit nem lát az ember, egy Alaknélküli, és csak azért áldoztak neki, hogy semmit el ne mulasszanak, senkit meg ne sértsenek, és semmi elképzelhető oldalról ne vonjanak kellemetlenségeket magukra.

Mózére viszont, tisztaság és szentség utáni sóvárgása folytán, mély benyomást gyakorolt Jahve láthatatlansága; úgy találta, hogy semmilyen látható isten nem veheti fel szentségben a versenyt egy láthatatlannal, és csodálkozott, hogy Midián gyermekei jóformán alig helyeznek súlyt egy olyan tulajdonságra, mely számára mérhetetlen tartalmak teljét sejttette. Hosszú, nehéz és heves töprengésekben, miközben a pusztában midianita felesége testvérének juhait őrizte, felfedezések és kinyilatkoztatások által megrendülve, melyek egy bizonyos esetben saját bensőjét is elhagyták, és lángoló külszínt vettek fel, szószerint veendő híradással és elháríthatatlan megbízatással ostromolták lelkét, - arra a meggyőződésre jutott, hogy Jahve nem lehet más, mint El'eljon, az Egyetlen-Magas Elro'i, az Isten-aki-lát-engem, Ő, akit mindig is »El Saddaj«-nak, »a Hegy Istenének« hívtak, El'olan, a világ és örökkévalóság Istene, - egyszóval, senki más, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az atyák Istene, vagyis azon szegény, sötét, imádásában már teljesen összezavarodott, gyökere-szakadt és rabszolgává vált törzs atyáinak, otthon Egyiptomban, melynek vére atyai ágon az ő, Móze, ereiben folyt.

Ezért eltelve e felfedezéstől, lelkében a súlyos megbízatással, s egyúttal remegve is a vágytól, hogy a parancsot teljesítse, véget vetett sokéves tartózkodásának Midián gyermekeinél, feleségét Ciporát, egy igen előkelő nőt, lévén Reguelnek, Midián pásztorkirályának leánya, és Jethronak, egyik nyájakban gazdag fiának nővére, szamárra ültette, úgyszintén két fiát, Gerszomot és Eliézert, és hétnapos úttal sok pusztaságon át nyugat felé visszatért Egyiptomba, vagyis az ugaron fekvő Alsó-országba, ahol a Nílus szétválik, és ahol egy tartományban, melyet Kosz-nak, illetőleg Gosem-nek, Gozem-nek és Gozen-nek is hívtak, atyáinak vére lakott és robotolt.

Ott, amerre csak járt, a kunyhókban, réteken és munkahelyeken, azonnal elkezdte ez előtt a fajta előtt nagy tapasztalatának kifejtését, miközben: azt a szokást vette fel, hogy széttárt karral ökleit teste mindkét oldalán remegve rázta. Tudomásukra hozta: hogy újra megtalálta az atyák Istenét, aki őneki, Móseh ben'Ámrámnak, megmutatta magát Hór hegyén a Szin sivatagban, egy bokorban, mely égett és el nem égett; Jahvénak hívják, ami azt jelenti; »vagyok aki vagyok, öröktől örökig«, úgyszintén fúvó szellőben és nagy robajban is megmutatkozott; s tetszése telik az ő fajtájukban és feltételesen hajlandó szövetséggel kiválasztani őket minden nép közül, feltéve természetesen, ha teljes kizárólagossággal reá esküsznek, és szövetkeznek egymással a Láthatatlannak egyedüli, képmásnélküli szolgálatára.

Ezzel közéjük vegyült, és rázta öklét rendkívül széles csuklóiból. És mégsem volt teljesen őszinte hozzájuk, hanem titokban tartott több dolgot, így a Leglényegbevágóbbat is, amivel, úgy gondolta, merő félelemből, hogy még nem riasztja el őket. A láthatatlanság tartalmáról, tehát a szellemiségről, tisztaságról és szentségről, nem mondott nekik semmit és inkább nem utalt arra sem, hogy mint a Láthatatlannak felesküdt szolgálói, a szellem, a tisztaság és szentség elkülönített népévé kell válniuk. Aggodalomból hallgatta el ezt, hogy meg ne rémítse őket; mert olyan nyomorult, megalázott és az imádásban összezavart test voltak, atyáinak vére, hogy nem bízott bennük, noha szerette őket. Igen, ha hirdette nekik, hogy Jahve, a Láthatatlan, kedveli őket, Istenre utalt, és belevitte azt, ami valószínűleg Istené is volt, egyúttal azonban sokban sajátja is: ő volt az, aki atyáinak vérét kedvelte, mint ahogy a kőfaragó kedveli a kifaragatlan sziklát, melyből finom és magas alakot szándékozik metszeni keze munkájaként, - innen eredt a reszkető vágy, mely őt az elhivatás nagy lelki terhével együtt eltöltötte, mikor a midianitáktól felkerekedett.

Amit azonban hasonlóképpen visszatartott még magának, az ígéretnek második fele volt; lévén az kettős természetű. Nemcsak azt célozta, hogy hirdesse a törzseknek az atyák Istene újramegtalálását és az ő hajlandóságát hozzájuk, hanem egyúttal azt is, hogy az egyiptomi szolgaházból kivezesse őket a szabadba és sok pusztán át az ígéret Földjére, az atyák országába. Ez a megbízatás függeléke volt a kinyilatkoztatásnak és elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódott. Isten - és felszabadítás a hazatérésre; a Láthatatlan - és az idegen iga lerázása: számára egy és ugyanazon gondolat volt. A népnek azonban nem beszélt róla, mert tudta, hogy egyik a másikból adódik, s azért sem, mert remélte, hogy a másodikat maga is elintézheti Fáraónál, Egyiptom királyánál, akitől egyáltalán nem állott távol.

De akár azért, mert beszéde a népnek nem tetszett - mivel rosszul és akadozva szólott s gyakran nem lelte a szavakat -, akár azért, hogy ökleinek reszkető rázása közben a Láthatatlanságnak valamint a szövetségi ajánlatnak tartalmát megsejtették és megértették, hogy ezáltal megerőltetőbb és veszélyesebb dolgokra akarta őket csábítani, - a nép bizalmatlan, nyakas és aggodalmaskodó maradt az ő hevével szemben, az egyiptomi botosispánokra sandított, és fogai közt mormogta:

- Mit nyögöd a szavakat? És miféle szavak azok, amiket kinyögsz? Valaki téged talán felügyelővé vagy bíróvá tett fölöttünk? Nem tudjuk, kicsoda.

Ez nem volt új számára. Már akkor is hallotta tőlük, mielőtt Midiánba menekült.

Apja nem volt apja, és anyja nem volt anyja, - olyan rendetlen volt a születése. Ramesszu Fáraó második leánya játszótársnőivel szórakozott fegyveres őrök védelmében a Nilus-parti királyi kertben. Ekkor egy héber szolgát vett észre, aki vizet merített, és elfogta érte a vágy. A férfinek szomorú szeme, fiatalos álszakállkája és erős karja volt, amint a merítés közben kitűnt. Izzadtságban fürdött és viselte sorsát; Fáraó lánya számára azonban a szépség és vágyakozás képe volt, és megparancsolta, hogy küldjék be hozzá egy pavilonba; akkor belefúrta drága kezecskéjét az izzadt hajba, megcsókolta karjának izmát és felgerjesztette férfiasságát, úgy hogy a férfi erőt vett rajta, - az idegen szolga a királygyermeken. Miután ez megtörtént, útjára bocsátotta, de nem mehetett messze, harminc lépés után leütötték és gyorsan elkaparták, így semmi sem maradt meg a napleányzó gyönyörűségéből.

- Szegény! - szólott, mikor ezt meghallotta. - Mindig ilyen túlbuzgók vagytok. Úgyis hallgatott volna. Szeretett engem.

De utána terhes lett, és kilenc hónap múlva nagy titokban fiút szült, akit asszonyai szurokkal bekent nádkosárkába fektettek és elrejtették a nád közt a víz szélén. Ugyanott meg is találták és így kiáltottak:

- Ő csoda, egy lelenc és nádi-fiú, egy kitett gyerek! Akár csak a régi mesékben, pontosan úgy, ahogy Szargonnal történt, akit Akki a vízmerítő a nád közt talált és szíve jóságában felnevelt. Mindig előfordul ilyesmi! Mit csináljunk most ezzel a lelettel? Legbölcsebb, ha szerzünk neki egy alacsonyszármazású dajkáló-anyát, akinek fölös teje van, hogy felnevelje önmaga és tisztességes férje gyermekeként.

És átadták a gyermeket egy héber nőnek, aki levitte Gózem vidékére Johebédhez, ki felesége volt Ámrámnak, a letelepedettek közül származó férfiúnak, Lévi magvából. Az asszony Áron nevű fiát szoptatta és volt teje fölösen; ezért, mivel hogy kunyhójának felülről csurrant-cseppent egyet-más jó, a bizonytalan eredetű gyermeket jóságosán szívére zárta. Így Ámrám és Johebéd szüleivé lettek és Áron testvérévé. Ámrámnak marhái és földje volt, Johebéd egy kőfaragónak volt lánya. De nem tudták, mint nevezzék a titokzatos fiúcskát; ezért félig egyiptomi nevet adtak neki: azaz, egy egyiptomi név felét. Mivelhogy az ország fiait gyakran hítták Ptah-Mózenak, Amen-Mózenak, vagy Rá-Mózenak, vagyis isteneik fiainak nevezték őket. Az Istennevet Ámrám és Johebéd inkább elhagyták és a fiút röviden Mózenak nevezték. Így egyszerűen csak »Fiú« volt. Csak az volt a kérdés, kié.

Mint a bevándoroltak egyike növekedett föl és az ő nyelvükön fejezte ki magát. Ennek a nemzedéknek ősei egykor a nagy szárazság idején mint »éhező beduinok Edomból«, ahogy Fáraó írnokai nevezték őket, a határőrség engedélyével jöttek az országba és Gózem tartományt utalták ki számukra legeltetésre, az alföldön. Rosszul ismeri gazdáikat, Egyiptom gyermekeit, aki azt hiszi, hogy ott ingyen legeltethettek. Nemcsak marháikból adóztak, még pedig keményen, hanem mindenki, akinek ereje volt, munkaszolgálatot kellett, hogy végezzen, robotot bizonyos építkezéseknél, melyek olyan országban, mint Egyiptom, szüntelen folyamatban vannak. Különösen azonban mióta Ramesszu Fáraó, ezen a néven a második, Thébában trónra lépett, kezdtek szertelenül építkezni, - ez volt az ő gyönyöre és királyi kedvtelése. Tékozló pompájú templomokat épített országszerte és lent a torkolatvidéken nemcsak a régóta elhanyagolt csatornát javíttatta ki és építtette újra a keleti Nílus-ág és a Keserű-tavak között, úgy hogy a Nagy Tengert a Vöröstenger csúcsával összekötötte, hanem a csatorna mentén két teljes raktárvárost is emeltetett, Pitom és Ramszesz névvel, és a letelepedettek gyermekeit, ezeket az ibreket összeszedték, hogy téglát égessenek, vánszorogjanak és rángatózzanak testük izzadtságában az egyiptomi botok alatt.

Ez a bot inkább csak jelvénye volt Fáraó felvigyázóinak, fölöslegesen nem verték vele őket. Bőven volt ennivalójuk is robotjukban: sok hal a Nílus-ágból, kenyér, sör és marhahús jóllakásig. Ettől eltekintve azonban nem illett és ízlett nekik a robot, mert nomádok voltak, szabadon kóborló élet hagyományaival, és az óránként szabályozott munka, miközben izzadni kell, szívüknek idegen és sértő volt. Hogy azonban rosszallásukat kifejezzék és egyértelemre jussanak fölötte, ahhoz ezek a törzsek túlságosan lazán voltak összefűzve és a megfelelő öntudat is hiányzott belőlük. Több nemzedék óta sátorozván egy átmenő országban szülőhazájuk és a tulajdonképpeni Egyiptom közt, lelkük alaktalanná vált, ingadozó szellemmel és biztos tan nélkül; sok mindent elfeledtek, mellesleg felvettek egyet-mást, és valódi középpont hiányában nem bíztak tulajdon kedélyükben, és a bosszankodásban sem, melyet a robot miatt éreztek, mert a hal, sör és marhahús megzavarta őket.

Mózének ekkor, hivatalosan Ámrám fiának, mikor gyermekből felserdült, szintén lapogatni kellett volna Fáraó tégláit. De ez nem történt meg, mert az ifjút elvették szüleitől és Felső-Egyiptomba iskolába küldték, egy igen előkelő internátusba, ahol szíriai városkirályok fiaival és bennszülött nemesi csemetékkel együtt nevelték. Ide rakták be; mert testszerinti anyja, Fáraó gyermeke, ki őt megszülte a nádnak, egy ledér, de nem szívtelen teremtés, reá gondolt, elkapart apja, a szakállkás és szomorúszemű vízhordó kedvéért, és nem akarta, hogy a vadaknál maradjon, hanem egyiptomivá alakuljon és udvari hivatalt nyerjen, isteni félvérűségének hallgatólagos félelismerése mellett. Így Móze, fehér gyolcsba öltözve és fején parókával, csillagászatot, földrajzot, írásművészetet és jogot tanult, de nem érezte jól magát az előkelő internátus hetykéi között, hanem magányosan járt közöttük, tele vonakodással az egész egyiptomi finomság iránt, noha annak kéjvágyából született. Az elhantoltak vére, kinek ezt a kéjvágyat szolgálnia kellett, erősebb volt benne az egyiptomi résznél és lelkében a szegény otthoni gózemi névtelenekkel tartott, kiknek nem volt bátorságuk a haragra, s ez szembeállította őt az anyai vér ledér sötétségével.

- Mi hát a neved? - kérdezték tőle iskolatársai.

- Mózenak hívnak - felelte.

- AhMózénak vagy PtahMózénak? - faggatták.

- Nem, csak Mózenak - válaszolta ő.

- De hisz ez kevés és töredékes - mondták a lurkók és ő feldühödött; szerette volna őket agyonütni és eltemetni. Mert megértette, hogy efféle kérdésekkel csupán az ő rendetlenségeiben akartak vájkálni, melyeket homályos körvonalakban mindenki ismert. Legalább maga ne tudta volna, hogy csupán az egyiptomi gyönyör diszkrét gyümölcse; ha ez nem általános, bár gyakran csak bizonytalan tudás lett volna - fel egészen Fáraóig, aki előtt gyermekének félrelépése épp oly kevéssé maradt rejtve, mint Móze számára a tény, hogy Ramesszu, az építés ura, az ő balkézfelőli nagyapja, - a kegyetlen, gyilkos gyönyörűség okából! Igen, Móze tudta ezt és azt is, hogy Fáraó tudja és gondolatban fenyegetően rázta kezét Fáraó trónja irányában.

Mikor már két éve élt a thébai iskola nyegléi közt, nem bírta tovább, átmászott éjjel a falon és haza vándorolt Gózembe, apja fajtájához. Köztük ámolygott keserű képpel és egyik nap a csatorna munkánál Ramszesz új építményei mellett meglátta, hogy az egyik egyiptomi felvigyázó egy robotost, aki bizonyára lustálkodott vagy feleselt, botjával vert. Elsápadva és villogó szemekkel vonta felelősségre az egyiptomit, aki felelet helyett orrtövön vágta, úgy hogy Mózének élete végéig törött, horpadt csontú volt az orra. Erre kiragadta a botot a felügyelő kezéből, retteneteset sújtott vele és szétzúzta a férfi koponyáját, hogy rögtön szörnyet halt. Még csak körül se nézett, hogy látja-e valaki. De a hely magányos volt és senki ember nem volt a közelben. Így egyedül temette el az agyonütöttet, mert az, akinek védelmére kelt, közben kereket oldott; és úgy érezte, hogy agyonütés után az elkaparás gondolata mintha már benne élt volna.

Felhevült tette rejtve maradt, legalább is az egyiptomiak számára, kik sose jöttek rá, hol maradt társuk. Évek teltek el a tett után. Mózes tovább kószált atyja nemzetsége közt, és sajátosan parancsoló módon elegyedett ügyeikbe. Egyszer két robotoló ibret látott egymással civódni és kicsi hiányzott, hogy nem mentek ökölre.

- Mit civódtok, tán még verekedni is akartok? - szólt hozzájuk. - Nem vagytok elég nyomorultak és elárvultak, hogy összetartanátok inkább vér a vérrel, ahelyett, hogy fogatokat fenitek? Ennek nincs igaza, láttam. Ez engedjen és tágítson, anélkül, hogy a másik felfuvalkodna.

De ahogy történni szokott, a két veszekedő hirtelen egyesült ellene és így szóltak:

- Mit szólsz bele a mi dolgainkba?

Különösen az, akinek nem adott igazat, volt rettenetesen nagyhangú:

- Ez már igazán a teteje! Ki vagy te, hogy beleütöd a kecskeorrodat olyan dolgokba, amikhez semmi közöd? Aha, Móseh vagy te, az Ámrám fia, de ezzel még nem mondtam meg mindent, s tulajdonképpen senki se tudja, ki vagy te, még magad sem. Szeretnénk tudni, ki tett fölöttünk parancsolóvá és bíróvá. Tán meg is gyilkolnál, mint akkoriban az egyiptomit meggyilkoltad és eltemetted?

- Hallgass már! - ijedt meg Móze és ezt gondolta: Hát ez hogy derült ki? Még aznap belátta, hogy nincs maradása az országban, átlépett a határon, ahol nem nagyon őrizték, a Keserű-tavaknál, a gázlókon át. Átvándorolt a Színai-föld sok sivatagán, s Midiánba érkezett, a mineusokhoz, és Reguelhez, a papkirályhoz.

Mikor onnan visszatért, telve Isten-felfedezésével és hivatásával, élete csúcsán járó férfiú volt, derekas, horpadt-orrú, kiálló pofacsontokkal, kettéválasztott szakállal, távolfekvő szemekkel és széles csuklóval, mely különösen akkor tűnt ki, ha, mint többször megtörtént, jobbját töprengve szája és szakálla elé emelte. Kunyhóról kunyhóra és robothelyről robothelyre járt, öklét rázta combjai mellett, a Láthatatlanról, az atyák szövetségre kész Istenéről beszélve, noha alapjában véve nem tudott beszélni. Mert természettől fogva dadogó volt és felindulásában botladozott a nyelve, azonkívül tulajdonképpen egyik nyelvben sem volt igazán otthon és három között kereskedett beszédközben. Az arám-szír-kaldeait, melyet atyja nemzetsége beszélt és melyet szüleitől tanult, elfedte az egyiptomi, melyet az iskolában kellett elsajátítania és ehhez járult a midianita-arab, melyet oly hosszú ideig beszélt a pusztában. Így mindezt összezagyválta.

Nagy segítségére volt testvére Áron, egy nyurga, szelíd ember, fekete szakállal és nyakszirtjén fekete fürtkarikákkal, aki nagy, kidomborodó szemhéjait szívesen sütötte le jámborul. Őt mindenbe beavatta, teljesen megnyerte a Láthatatlan és minden jelentése számára, és mivel Áron szakálla mögül olyan balzsamos-folyékonyan beszélt, legtöbbször elkísérte Mózét toborzó útjaira és beszélt helyette, minden esetre kissé olajos simasággal s nem elég magávalragadóan, úgy hogy Móze a kísérő ökölrázással több tüzet próbált vinni szavai mögé és gyakran belevágott aram-egyiptomi-arab makaróni-zagyvasággal szavába.

Áron feleségét Eliszébának hívták s Amminadab lánya volt; ő is résztvett a toborzó- és terjesztőutakon, akárcsak Mózenak és Áronnak az egyik húga, Mirjám, egy lelkes nő, aki tudott énekelni és üstdobolni. Móze azonban különösen egy ifjúhoz vonzódott, aki annakidején teste-lelkével melléje állt kinyilatkoztatásainak és terveinek, és nem hátrált meg. Tulajdonképpen Hozeának hívták, Nun fia volt (ami halat jelent), és Efraim törzséből származott. Móze azonban a Jehosua Jahve-nevet adta neki, vagy röviden Jósuát, amit ő büszkeséggel viselt - egy egyenes állású, inas fiatalember volt, gyapjas hajjal, kiugró ádámcsutkával és szemöldei közt mélyen bevésődő redőpárral, akinek az egész dolgot illetően megvolt az egyéni nézőpontja: nem annyira vallási, mint inkább katonai természetű; mert számára Jahve, az atyák Istene, mindenekelőtt a hadak Istene volt és az ő nevéhez fűződő gondolata a menekülésnek ebből a szolgaházból egybeesett az új és saját ország meghódításának gondolatával a héber törzsek számára - ami elég következetes is volt, mert valahol lakniuk kell, és akár megígérték, akár nem, az országot ajándékba meg nem kapják.

Jósua bármily fiatal volt, minden fontos tényt elraktározott egyenes és szilárd tekintetű göndör fejében s Mózével, idősebb barátjával és urával, szakadatlanul ezeket tárgyalta. Anélkül, hogy a pontos népszámlálás eszközeivel rendelkezett volna, kikövetkeztette, hogy a Gózemben sátorozó és a Piton és Ramszesz város körül kényszermunkát végző törzseknek létszáma, beleértve ezeknek messzeföldön rabszolgaként elszórt tagjait, mindenestől körülbelül tizenkét-tizenháromezer főre rúg, ami körülbelül háromezer fegyverfogható férfit jelent. A számokat később mértéktelenül túlozták, Jósua azonban megközelítő pontossággal tudta s nem igen volt megelégedve vele. Háromezer ember távolról sem rettegett haderő, még akkor sem, ha mint számították, útközben összeszednek mindenféle rokonokat, kik a pusztában kóborolnak, s ezek is növelik az országszerzők törzsét. Nagyobb vállalkozásokat ilyen erőre támaszkodva nem lehetett tervezni; velük átverekedni magukat az Ígéret Földjére lehetetlen volt. Jósua belátta ezt és éppen ezért egy szabadban lévő helyet szeretett volna, ahol a törzs először megszilárdul és ahol, tűrhetően kedvező körülmények közt, egy időre még ráhagyható a természetes szaporulásra, mely, miként Jósua népét ismerte, kettő és felet jelentett százanként minden évben. Egy ilyen várakozó és fogózkodó hely után kutatott az ifjú, ahol meggyarapodhatna a fegyveres erő és többször tanácskozott Mózéval erről, miközben kiderült, hogy meglepően világos áttekintése van arról, hogy sorakoznak a helyek egymás mellé a világon és fejében az illetékes kiterjedéseknek hosszúság, napiút és vízmentő-hely szerinti térképféléje volt felvázolva, különös tekintettel az ott lakók harciasságára.

Móze tudta, hogy mit jelent neki Jósua, tisztában volt vele, hogy szüksége lesz rá és szerette buzgalmát, noha annak közvetlen tárgyai kevésbé foglalkoztatták. Szája és szakálla elé emelve jobbját, hallgatta az ifjú hadászati fejtegetéseit, miközben egyébre gondolt. Számára ugyan Jahve szintén a kivonulást jelentette, de nem annyira az országszerző hadjáratot, hanem a kivonulást a szabadba és az elkülönülésbe, hogy ezt a tanácstalan, különböző erkölcsiségek közt ingadozó fajt, ezeket a nemző férfiakat, szoptatós anyákat, szerencsét próbáló ifjakat, szimatoló orrú gyermekeket, atyjának vérét, valahová kivigye a szabadba, s a szent-láthatatlan Istent, a tisztát, a szellemit beléjük préselje, gyűjtő, formáló középponttá tehesse számukra és az ő képmása szerint alakíthassa őket egy minden néptől különböző, Istenhez tartozó, szentség és szellemiség által meghatározott népi alakzattá, melyet a többiektől irtózás, tartózkodás és istenfélelem választ el, azaz: félelem a tisztaság gondolata iránt, fegyelmező alapszabály, amely, mivel a Láthatatlan tulajdonképpen a világ Istene, a jövendőben mindenkit egybeköt, de mindenekelőtt számukra bocsáttatott ki és szigorú előjoguk kell, hogy legyen a pogányok között. Ez volt Mózénak hajlandósága az atyai vérhez, alkotó hajlam, mely egy volt számára Isten kegyelmi kiválasztásával és törzsi rokonszenvével; és mivel azt tartotta, hogy Isten kiformálása minden vállalkozást meg kell, hogy előzzön, mit az ifjú Jósua fejében forgatott, továbbá pedig, hogy idő szükséges ahhoz, szabad idő, kint a szabadban - így nem volt ellenére, hogy Jósua tervei még akadoztak és a fegyverfogható emberek számának elégtelenségébe ütköztek bele. Jósuának időre volt szüksége, hogy a nép előbb még természetes úton szaporodjon - továbbá még arra is, hogy ő maga idősebb legyen, hogy hadvezérként szerepelhessen; Mózenek pedig idő kellett az alakítás művéhez, amire istenhite sóvárgott, így különböző szempontjaik mellett is megegyeztek.

Időközben azonban az elhivatott legközelebbi híveivel, a beszédes Áronnal, Eliszébával, Mirjámmal, Jósuával és egy bizonyos Kalebbel együtt, aki Jósuának hasonlókorú kebelbarátja volt, szintén kemény, egyszerű, derék ifjú ember, - időközben ők mindnyájan egyetlen napig sem voltak tétlenek, hogy Jahvénak, a Láthatatlannak üzenetét és megtisztelő szövetségi ajánlatát népük közt terjesszék és egyidejűleg szítsák keserűségüket az egyiptomi pálca alatt sínylődök között, és elterjesszék köztük e járom lerázásának és a kivándorlásnak gondolatát. Ezt mindegyik a maga módján gyakorolta; Móze dadogó szavakkal és ökölrázással, Áron olajosan folyó beszéddel, Eliszéba játékos szóáradattal, Jósua és Kaleb vezényszó-szerűen, rövid és szaggatott kitételekkel és Mirjám, akit rövidesen »a prófétanőnek« neveztek, zengő hangon végezte ezt, dobkísérettel. És ige-hirdetésük nem hullott köves talajra; a gondolat, hogy Móze szövetkező kedvű Istenére felesküdjenek, magukat a Képnélküli népévé avassák és általa és hirdetői által a szabadba vonulhassanak, gyökeret vert a törzsek közt és lassanként egyesítő középpontot kezdett alkotni, - ezt annál inkább, mert Móze megígérte, vagy legalább is reményteljes kilátásba helyezte, hogy legfelsőbb helyen alkudozások által megszerzi mindnyájuk kivonulása számára az engedélyt, úgy hogy ennek nem merész fölkelés formájában kell végbemennie, hanem jóakaró megegyezés folytán. Tudtak, ha pontatlanul is, fél-egyiptomi nádi-születéséről, tudtak a finom nevelésről, melyet egy ideig élvezett és udvarhoz való homályos kapcsolatairól, melyekkel rendelkezett. Ami különben a bizalmatlanságnak és az elutasításnak alapja is volt, nevezetesen félvérűsége, és hogy egyik lábával Egyiptomban állott, most a bizalom egyik forrásává vált és tekintélyt kölcsönzött neki. Bizonyos, ha valaki, ő az az ember, aki Fáraó előtt képviselheti dolgaikat. Így meg is bízták a kísérlettel, hogy Ramesszunál, az építő és kényúrnál, kijárja elbocsájtásukat, - őt bízták meg és tejtestvérét, Áront, mert ezt is magával szándékozott vinni, először is, mert képtelen volt összefüggően beszélni, Áron viszont jól tudott, másrészt azért is, mert ennek bizonyos bűvészmutatványok álltak rendelkezésére, melyek az udvarban öregbíthették Jahve becsületét: képes volt arra, hogy egy pápaszemes kígyót, melynek nyakát megmarkolta, botmerevvé tegyen, de mikor a botot földre dobta, az gyűrűzni kezdett és »kígyóvá változott«. Sem Móze, sem Áron nem számítottak rá, hogy Fáraó mágusai előtt ez a csoda szintén ismeretes és hogy ez nem elég rémítő bizonyság Jahve hatalmára. Általában véve nem volt szerencséjük - ezt előre kell bocsátani - bármennyire is ravaszul állították be a dolgot, egy Jósuával és Kalebbel tartott haditanács után. Tudniillik abban egyeztek meg, hogy a királytól csak arra kérnek engedelmet, hogy a héber népet összegyűjtsék és a határon túl három napi járásra menjenek vele, hogy ott kinn az Urnak, Istenüknek, aki hívta őket, áldozatot mutassanak be s aztán visszatérjenek munkájukhoz. Alig lehetett várni, hogy Fáraó ettől a csalafintaságtól elvakul és elhiszi, hogy visszatérnek. Ez csupán szelídebb, udvarias forma volt, hogy a kivonulás iránti kérelmet előadják. De a király nem méltányolta ezt.

Az mindenesetre sikerült a testvéreknek, hogy egyáltalán bejuthattak a palotába, és Fáraó széke elé állhattak, még pedig nemcsak egyszer, hanem rövid alkudozások után újra meg újra. Móze nem sokat ígérhetett embereinek, mert mindent arra alapított, hogy Ramesszu az ő titkos balkezi-nagyapja, és arra, hogy mindketten tudták, hogy ezt mindenki tudja. Ezzel Mózenek erős mozgatóeszköz volt a kezében és ha ez sosem bizonyult elegendőnek arra, hogy megszerezzék az elvonuláshoz a király beleegyezését, Mózét mégis csak komolyan tárgyalóképessé tette és más alkalmakkor is lehetővé tette számára a belépést a hatalmashoz, mivel ez félt tőle. Noha egy király félelme veszélyes, és Móze egész idő alatt merész játékot játszott. Bátor volt, - hogy milyen bátor, és mennyire hatott az övéire, nemsokára látni fogjuk. Ramesszu könnyűszerrel meggyilkoltathatta és elkapartathatta volna, hogy így aztán végleg ne maradjon semmi gyermekének érzéki szeszélyéből. A hercegnő azonban azt az órácskát édes emlékként őrizte és a világért sem engedte volna, hogy nádifiának baja történjék, - az ő oltalma alatt állott, bármily hálátlannak is bizonyult gondoskodásával, nevelési és pályaválasztási terveivel szemben.

Így Móze és Áron Fáraó elé állhattak, de a szabadban tartandó áldozati ünnepet, melyre Istenük felhívta a híveit, kereken elutasították.

Semmit sem használt, hogy Áron kenetes összefüggéssel beszélt és Móze ökleit rázta melléje combja mellett. Az sem használt, hogy Áron botját kígyóvá változtatta, mert Fáraó mágusai azonnyomban utána csinálták, ezáltal bizonyítva, hogy a Láthatatlan, akit ez a kettő itt képviselt, nem rendelkezik mindenható hatalommal, és hogy Fáraónak nem kell meghallgatnia ezen Úr szavát.

- De a mi népünkre pestis és fegyver száll, ha nem vonulunk ki három napra a pusztába és ott nem áldozunk az Urnak, - szóltak a testvérek.

De a király így felelt:

- Ez nem érint minket. Elegen vagytok, több mint tizenkétezer fő, és kibírtok egy kis csökkenést, akár pestis, akár fegyver, akár kemény munka hozza rátok. Ti, Móze és Áron, semmi egyebet nem akartok, mint henyéltetni embereiteket és a köteles szolgálatuk alól kicsábítani a szabadba. Ezt nem tűrhetem és nem is engedem meg. Több hallatlan templomom van munkában s azonkívül még egy harmadik magazin-várost is akarok építeni Pitomon és Ramszeszen kívül és még a háromnál is többet, ehhez nekem munkásokra van szükségem. Köszönöm az ajánlatot, és téged Móze elbocsátlak, jól vagy rosszul, de különös kegyelemmel. A pusztai ünnepről pedig több szó ne essék.

Ezzel a kihallgatásnak vége volt és nemcsak hogy semmi jó nem sült ki belőle, hanem határozott hátrány származott. Mert Fáraó építkezési vágyában sértve s amiatt elkedvetlenedve, hogy Mózét nem gyilkoltathatja le egyszerűen, mert különben leánya jelenetet rendez, elrendelte, hogy a gózemi embereket keményebb munkára szorítsák, mint eddig és ne kíméljék a botot, ha kibújni próbálnak; lássák el őket rogyásig robottal, hogy a haszontalan gondolatok elpárologjanak fejükből, a pusztai ünnepet és Istenüket illetően. Így is történt. Egyik napról a másikra keményebb lett a munka a miatt, hogy Móze és Áron beszéltek a Fáraóval. Például már nem szállították oda nekik a téglaégetéshez szükséges szalmát, hanem nekik kellett kimenni a tarlókra, hogy összeszedjék, anélkül, hogy a szállítandó téglák mennyiségét csökkentették volna, mert a számnak ki kellett jönnie, különben a bot táncot járt a nyomorult hátakon. Hasztalanul jelentek meg a héber főemberek, akiket a nép fölé helyeztek, a túlságos követelmények miatt, a hatóságnál a felelet így hangzott:

- Lusták vagytok, hanyagok vagytok, azért jajgattok és kiabáltok: »El akarunk menni áldozni«. Maradjunk e mellett: szerezzétek meg magatok a szalmát és a téglaszám ugyanaz.

Mózénak és Áronnak ez nem kis bajt okozott. A főemberek így szóltak hozzájuk:

- Ezt megcsináltátok, megvan a hasznunk az Istenetekkel való szövetségből és Móze összeköttetéseiből. Semmit nem értetek el, csak hogy büdös hírünk lett Fáraó és szolgái előtt, s fegyvert adtatok kezükbe, hogy megöljenek vele minket.

Rossz volt erre válaszolni, s Móze rossz órákat töltött a csipkebokor istenével négyszemközt, mikor elébe tárta, hogy ő, Móze rögtön az ellen volt, hogy ezt a feladatot vállalja, és mindjárt könyörgött, hogy küldhet bárkit, csak őt ne, mert nem tud rendesen beszélni. De az Úr azt felelte neki, hogy Áron úgyis ékesszavú. Való igaz, hogy csakugyan ő vitte a szót, de túlságos simán, és bebizonyult, hogy milyen fonák egy ilyen ügyet átvenni, ha az embernek magának nehéz a nyelve és másoknak kell helyette szónokolni. De Isten megvigasztalta és megbüntette őt az ő bensőjéből és azt felelte neki, hogy szégyellje kicsinyhitűségét; szabadkozása tisztára köntörfalazás, mert alapjában véve önmaga égett a küldetésért, mert épp olyan nagy hajlandósága volt neki a nép alakítására, mint Istennek magának, sőt, saját gyönyörűségét Istenétől egyáltalán, nem lehet elválasztani, mivel egy vele: isteni gyönyörűség az, ami őt munkára hajszolja, és szégyellje magát, hogy az első sikertelenségnél megtorpant.

Ezt Móze meghallgatta, annál is inkább, mert a Jósuával, Kalebbel, Áronnal és a lelkes nőkkel tartott haditanácsban arra a következtetésre jutott, hogy a növekvő elnyomatás, bármily rossz vért is szül, jobban megnézve, nem is csekély kezdeti siker; mert a rossz vér nemcsak Móze ellen támadt, hanem elsősorban az egyiptomiak ellen és a nép csak fogékonyabb lesz a megmentő Isten hívása és a szabadba kivonulás gondolata iránt. Így is volt; a forrongás a szalma és tégla miatt csak nőtt a robotosok közt és a szemrehányás, hogy Móze hírüket csak büdösebbé tette, és ártott vele nekik, háttérbe szorult a kívánság mögött, hogy Ámrám fia bárcsak újra érvényesítené kapcsolatait és ismét megjelenne Fáraó előtt.

Ezt meg is tette, most már többé nem Áronnal, hanem egyedül, akadozzon úgy a nyelve, ahogy neki tetszik; ökleit rázta a trón előtt és hebegve követelte, kiszakadó szavakkal, hogy engedje meg övéinek a kivonulást a sivatagi áldozati ünnepre. Nem is egyszer csinálta ezt, hanem legalább tízszer, mert Fáraó nem tagadhatta meg a belépést trónja elé, mert túl jók voltak Móze összeköttetései. Harc keletkezett közte és a király közt, heves és hosszadalmas, mely ugyan sose vezetett oda, hogy Móze szándéka teljesüljön, annyit azonban elért, hogy egy nap a Gózem-fiakat inkább kilökték és kihajtották az országból, mint elbocsátották, örvendve végül is, hogy megszabadultak tőlük. Erről a harcról és eszközeiről, melyeket a nyakasan ellenálló királlyal szemben használt, sokat meséltek, nem minden alap nélkül, de mindenesetre erősen díszítő-jelleggel. Tíz csapásról regélnek, melyeket Jahve egyiket a másik után Egyiptomra küldött, hogy Fáraót megpuhítsa, miközben szívét egyidejűleg célzatosan berekesztette Móze szándékával szemben, azon alkalomból kifolyólag, hogy hatalmát mindig új csapásokkal bizonyíthassa. Vér, békák, férgek, vadak, kosz, járvány, jégeső, sáskák, sötétség és az elsőszülöttek halála, így hívják a tíz csapást s egyikben sincs semmi lehetetlen; csak az a kérdés, hogy vajjon ezek, az utolsót kivéve, amelynek átláthatatlan, soha valóban fel nem derített tényállása van, a végső eredményhez valóban hozzájárultak-e. A Nílus bizonyos körülmények között vérvörös színű lesz, vize átmenetileg ihatatlan, és a halak meghalnak. Ez épp úgy előfordul, minthogy a mocsár békái mértéktelenül elszaporodnak, vagy a mindig jelenlévő tetvek elterjedése megközelíti a csapás mértékét. Oroszlán is volt még éppen elég, jóllehet a puszta szegélyén csatangoltak, valamint a holt ágak dzsungeleiben leselkedtek és ha több embert és barmot ragadtak el, joggal nevezhették csapásnak, s mily gyakoriak Egyiptomban a kosz és a rüh és milyen könnyen elterjedhetnek tisztátalanság folytán és dúlhatnak pestis módjára a népben? Az ég arrafelé többnyire kék, és annál mélyebb benyomást kelt a ritkán megjelenő tomboló rossz idő, melynél az emberek az égből alászálló tüzet összevegyítik a zápor ömlésével és jégesővel, mely elveri a vetéseket és szétcsépeli a fákat, anélkül, hogy valami célzata lenne. A sáska mindenfelé ismert vendég és tömeges támadásuk ellen az ember feltalált néhány riasztó és szigetelő-eszközt, amelyet azonban falánkságuk mégis csak legyőz, úgy hogy nagy területeket tarrá kopasztanak. És aki csak egyszer is érezte az aggasztó-sötét hangulatát a kozmikusan elsötétült napnak a földön, valóban megérti, hogy a fény által elkényeztetett nép az ilyen sötétséget csapásnak nevezi.

Ezzel ki is van merítve a hírül adott rossz dolgok száma, mert a tizedik, az elsőszülöttek halála, tulajdonképpen nem tartozik ebbe a számba, hanem magának a kivonulásnak kétértelmű kísérő-jelenségét alkotja, melyet kietlen dolog vizsgálni. A többiek részben vagy - nagyobb időszakot véve, - együttesen megtörténhettek; nevüket többé vagy kevésbé egyetlen kényszerítő eszköz díszes körülírásának tekinthették, mellyel Móze Ramesszuval szemben élt, vagyis egyszerűen annak a ténynek, hogy Fáraó az ő balkezi nagyapja volt, és Mózenak módjában állt ezt dobra verni. A király nem egyszer közel járt hozzá, hogy ennek a nyomásnak engedjen; legalábbis sok mindenhez hozzájárult. Beleegyezett, hogy a férfiak kivonuljanak az áldozatra, a nők, gyermekek és nyájak azonban maradjanak otthon. Móze ezt nem fogadta el; ifjúval és öreggel, fiúkkal és lányokkal, birkákkal és juhokkal kell kivonulni, mert az Úr ünnepéről van szó. Ekkor Fáraó beleegyezett a nőkbe és gyermekekbe, és csak a barmokat hagyta el, melyek zálogként maradnak hátra. Móze viszont megkérdezte, honnan vegyék akkor a vér- és tűzáldozatokat az ünnepre, ha nincsenek velük barmaik? Egyetlen szarvasjószág sem maradhat otthon, követelte, amiből aztán világossá vált, hogy nem szabadságról, hanem elbocsátásról van szó. A jószág miatt az egyiptomi felség és Jahve megbízottja közt viharos jelenetre került sor. Móze, alkudozásai alatt mindvégig megőrizte türelmét, de mint ez, éppenúgy természetéhez tartozott az öklöt rázó harag is. Annyira jutottak, hogy Fáraó rettenetesen felháborodott és szószerint kikergette a teremből.

- Takarodj - kiáltotta - és vigyázz, ne kerülj még egyszer szemem elé, mert akkor halálnak halálával halsz.

Ekkor Móze, aki szintén rendkívül izgatott volt, teljesen megnyugodott és csak ennyit válaszolt:

- Te mondád. Elmegyek és nem kerülök többé szemed elé.

Amire ez alatt a rettenetes, nyugodt búcsú alatt gondolt, nem volt kedve szerinti. De Jósua és Kaleb, az ifjak, nagyon is kedvük találták benne.

Sötét fejezet ez, csak fél, burkolt szavakban mondható el. Eljött a nap, jobban mondva: az éjszaka, a gonosz virrasztás, mikor Jahve, vagy öldöklő angyala körüljárt és az utolsó tizedik csapást mérte Egyiptom gyermekeire, vagy egy részükre, Gózem lakóinak egyiptomi elemeire, Pitom és Ramszesz városaiban, miközben azokat a kunyhókat és házakat, melyeknek küszöbe, hogy értsen belőle, vérrel volt bekenve, kihagyta és kímélve elhaladt mellettük.

Mit tett? Öldöklést rendezett, az egyiptomi elemek elsőszülöttjeinek leöletését, miközben néhány titkos óhajt teljesített és néhány másodszülöttet jogához segített, melytől egyébként elesett volna. Jól megjegyzendő a különbség Jahve és öldöklő angyala közt. Erősen tartja magát, hogy nem Jahve maga volt az, aki körüljárt, hanem öldöklő angyala - helyesebben mondva, valóságos gondosan összeválogatott serege ezeknek. Ha a sokat egyetlen jelenségben összegezik, úgy látszik, hogy Jahve öldöklő angyala nyúlánk ifjú volt, göndör hajjal, kiugró ádámcsutkával és határozottan összevont szemöldökkel, mint az a fajta angyaltípus, mely minden időben vidám, ha vége a haszontalan alkudozásnak és tettekre kerül a sor.

A határozott tettek előkészítése Móze Fáraóval való gyors alkudozásai közben sem szünetelt: Móze maga csupán csak annyira szorítkozott, hogy a súlyos eseményeket várva, asszonyát és gyermekeit suttyomban visszaküldte Midianba, Jethro sógorához, hogy az eljövendő időben gondjuk ne terhelje. Jósua azonban, kinek Mózehez való viszonya félreismerhetetlenül az öldöklő angyalnak Jahvehoz való kapcsolatát utánozta, a maga módján cselekedett és mivel még nem voltak meg sem eszközei, sem a tekintélye, hogy háromezer fegyverforgató fajtársát parancsnoksága alatt hadba állítsa, legalább egy bandát választott ki belőlük, ezeket felfegyverezte, kiképezte és fegyelmezte, hogy kezdeti eredményeket érhessen el velük.

Az akkori eseményeket sötétség burkolja - annak a virrasztó-éjszakának sötétje, mely Egyiptom gyermekei számára a közte élő robotoló vér ünnepi éjszakája volt. Úgy látszott, hogy ez a vér kártalanítani akarta magát a megtiltott sivatagi ünnep helyett egy evés-ivással egybekötött, helyszínén tartott, fáklyás vallásos ünneppel, sőt még arany- és ezüst edényeket is kölcsönkért az egyiptomi szomszédoktól. Közben azonban, vagy ehelyett, történt az öldöklő angyal körüljárása, az elsőszülöttek halála minden lakásban, amelyet nem jelölnek meg vérbemártott izsóppal, ez a megpróbáltatás, mely a jognak és az igényviszonyoknak olyan hirtelen bomlását vonta maga után, hogy egyik óráról a másikra a Móze embereinek nemcsak megnyílt a tartományból kivezető út, hanem valósággal sürgették is őket erre és az egyiptomiak számára nem következhetett be elég gyorsan. Valóban úgy látszik, hogy a másodszülöttek kevésbé bizonyultak buzgóknak azok halálát megbosszulni, akiknek helyére léptek, mikor felemeltetésük szerzői a kereket oldták. Az átöltöztetés így hangzik: A tizedik csapás végre megtörte Fáraó büszkeségét, úgy hogy Móze atyjának népét elengedte a szolgaságból. A távozók után azonban csakhamar üldöző sereget küldött, mely csodálatos módon elpusztult.

Bárhogyan is áll, a kivándorlás mindenesetre a kikergetés formáját vette fel és a sietség, mellyel történt, abban az epizódban van megőrizve, hogy senkinek sem volt ideje, hogy kenyerét az útra megkelessze; csak keletlen szükségcipókkal tudta mindenki ellátni magát, amiből aztán Móze a népnek minden időre ünnepi emlékszokást rendelt el. Egyébként kicsi és nagy egyaránt teljesen kész volt az útra. Csípőjük körül batyuval ültek a megpakolt szekereken, miközben az öldöklő angyal körbenjárt, saruikat már felvették és a vándorbotot kezükben tartották. Az arany- és ezüstedényeket, melyeket az ország gyermekeitől kölcsönöztek, magukkal vitték.

Barátaim! Az egyiptomi kivonulás alkalmából épp úgy öltek, mint loptak, Móze azonban szilárdan elhatározta, hogy utoljára történt ez. Hogy bontakozzon ki az ember a tisztátalanságból, ha nem hoz még egy utolsó áldozatot azzal, hogy alaposan bemocskolja magát? Móze számára ott volt alakító kedvének megtestesült tárgya, az alaktalan emberiség, atyjának vére, végre csakugyan a szabadban és a szabadság volt számára a megszentelés tere.

A vándorló tömeg - lényegesen kisebb lélekszámú, mint ahogy a legendás számok mutatni szeretnék, de mégis elég nehéz kézbentartani, vezetni és gondoskodni róla; jókora súly annak vállán, aki sorsáért felelős, továbbjutását intézi a pusztában - azt az utat követte, mely önmagától adódik, ha az embernek jó oka van a Keserű-tavaktól északra kezdődő egyiptomi erődítményeket elkerülni: ez az út a Sós-tavak területén vezetett keresztül, melybe a Vörös-tengernek nagyobb, jelentékenyebb ága belenyúlik, a Szinai-földet félszigetté formálva. Móze ismerte ezt a vidéket, mert Midianba menekülésekor és onnan visszatérve áthaladt rajta. Jobban kitárult előtte, mint az ifjú Jósua előtt, akinek csak térképszerűen élt a fejében a táj alkata: ezeknek a nádas gázlóknak természete, melyek időnként valóságosan összekapcsolták a Keserű-tavakat a tengeröböllel, és melyek közt bizonyos körülmények között száraz lábbal szinai földre lehetett érkezni. Ha ugyanis erős keleti szél fújt, akkor a visszakorbácsolt tenger szabad utat nyitott - és ebben az állapotban találták a menekülők, hála Jahve kegyes gondviselésének, a nádas tengert maguk előtt.

Jósua és Kaleb voltak azok, akik a tömegben elterjesztették a hírt, hogy Móze Istent szólítva, a víz felé emelte botját és ezáltal arra kényszerítette, hogy visszahúzódjon és a népnek szabad utat engedjen. Minden valószínűség szerint ezt meg is cselekedte és ünnepélyes arccal kérte Jahve nevében a keleti szél segítségét. Annál inkább szükség volt rá, hogy a nép hite vezetőiben megerősödjék, mivel ez a hit itt s először itt volt kitéve súlyos teherpróbának. Mert itt történt, hogy Fáraó hadai, férfiak és harci szekerek, dühös sarlós szekerek, melyeket nagyon jól ismert, a kivándorlókat utolérték és hajszálon múlt, hogy Istenhez vándorlásuk vérbe nem fulladt.

Közeledésük híre, melyet Jósua utóvédje juttatott előre, szertelen rémületet és vad zavart keltett a népben. Rögtön felcsapott a megbánás lángja, amiért »ezt a Mózét« követték és rögtön felsustorgott az a mormogás, mely Móze bánatára és keserűségére minden alkalommal megismétlődött, valahányszor nehézségbe ütköztek. Az asszonyok sopánkodtak, a férfiak átkozódtak s ugyanúgy rázták öklüket combjuk mellett, mint Móze szokta felindulásában.

- Nem voltak-e sírok Egyiptomban, - hangzott - melybe lefekhettünk volna, mikor óránk szólít, ha otthon maradunk?

Egyiptom egyszerre »otthon« lett, noha egyébként robotoltató idegenség volt.

- Jobb lenne az egyiptomiaknak szolgálni, mint itt a vadonban meghalni fegyvereiktől!

Ezerszer is hallotta ezt Móze és megkeserítette a menekvést, mely most már körmére égett. Ő volt »az a Móze, aki kihozott minket Egyiptomból« - ami dicséret volt, amíg minden jól ment. Ha azonban rosszra fordult, azonnal megváltozott a színezete és mormogó szemrehányássá változott, amitől a megkövezés sem volt már messze.

Most azonban rövid aggodalom után megszégyenítően és hihetetlenül jól fordult a dolog. Móze felmagaslott előttük egy isteni csoda által és a »férfi, aki kivezetett minket Egyiptomból« - most megint más értelmet kapott. A nép a száraz gázlók közt kígyózik, utána az egyiptomi szekereshad. Ekkor elhal a szél, az ár visszatér és hörögve fulladnak emberek és lovak az összecsapó vízbe.

A diadal példátlan volt. Mirjám, a prófétanő, Áron húga, üstdobját verve táncolt az asszonyok előtt: »Énekeljetek az Úrnak, mily csodás tett - ló és férfi - a tengerbe omlott.« Ezt ő maga költötte. Hozzá kell gondolni persze az üstdobkíséretet.

A nép mélyen meg volt rendülve. Ajkaikról szüntelenül szállt a »hatalmas, szent, borzalmas, dicséretes és csodatevő« szó és nem volt világos, Istenre értik, vagy Mózéra, Isten emberére, akiről feltételeztek, hogy az ő botja hozta Egyiptom hadára a fojtó áradatot. Az összetévesztéshez mindig közel voltak. Ha a nép nem morgott éppen, Mózének mindig kijutott a kedves fáradság, megakadályozni azt, hogy ne tartsák magát is Istennek: annak, akit hirdet.

A dolog alapjában véve nem is volt olyan nevetséges, mert amit ezekbe a lelkiszegényekbe sugallni próbált, minden emberi szokványost meghaladott és aligha támadhatott halandónak fejében. Az embernek közben tátva maradt a szája. Mirjám éneke és tánca után azonnal megtiltott minden további heje-hujázást az egyiptomiak pusztulása fölött. Kihirdette, hogy Jahve mennyei seregei maguk is együtt szándékoztak énekelni a győzelmi dallal, de a Szent rájuk förmedt: »Hogyan, az én teremtményeim tengerbe vesznek és ti énekelni akartok?« Ezt a rövid, de csodálatos történetet bocsátotta szájra. Még hozzáfűzte:

- Ne örülj ellenséged bukásának; ne legyen szíved vidám az ő szerencsétlenségétől.

Első ízben történt, hogy az egész sokaságot, tizenkétezer és párszáz főt, beleértve a háromezer fegyverforgatót, te-nek szólította, olyan beszédformával, mely az összességet magában foglalta s mégis mindenkire, férfira és asszonyra, öregre és gyermekre, külön ráirányította erejét, mintha mindenkinek arca elé emelte volna ujját. »Ne ujjongj ellenséged bukásán.« Ez a legnagyobb mértékben természetellenes volt! De ez a természetellenesség Móze Istenének, aki a mi istenünk akart lenni, láthatatlanságával szemlátomást összefüggött. A tudatosabbaknak a barna sokaságban rémleni kezdett, hogy mint értette ezt és hogy milyen kietlen igényesség van abban, ha valaki egy láthatatlan Istenre esküszik fel.

Szinai földön voltak, még pedig Szur sivatagján, egy utálatos vidéken, amelyet csak azért hagytak el, hogy utána még siralmasabb helyre, Paran pusztájába érkezzenek. Kideríthetetlen volt, miért viseltek a sivatagok különböző neveket; szárazon terültek el egymás mellett s mindegyik ugyanaz a holt halmokba futó, víz és gyümölcs nélküli átok-vidék volt, három, négy meg öt nap járóföldnyire. Móze jól tette, hogy a nádastengernél megnövekedett tekintélyét ama Természetfölötti bevésésére használta föl: mert ismét fölhangzott és hangos mormolás formájában füléig csapott, hogy »az a Móze, aki kivezetett minket Egyiptomból« - vagyis: »szerencsétlenségbe vezetett!«. Három nap múlva végére jártak a magukkal hozott víznek. Ezrek szomjaztak, a könyörtelen nap fejük fölött lebegett és lábuknál a meztelen vigasztalanság, amelyről nem tudják, hogy Szur pusztája-e még, vagy már Paran pusztája.

- Mit igyunk? - hangosan kiáltották ezt s nem kímélte gyöngédségük vezetőjük felelősségérzetét. Azt kívánta, bár sose igyon - ne igyon ő maga egy kortyot sem, csak ezeknek jutna valami, hogy ne hallja szüntelen: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból?« Egyedül szenvedni csekély kín ahhoz viszonyítva, hogy egy ilyen sokaság bűnbakja legyen s Móze sújtott ember volt, az is maradt minden időkben, minden emberek fölött sújtott a földön.

Csakhamar ennivalójuk sem maradt, mert hiszen meddig tarthattak a magukkal vitt kovásztalan kenyerek?

- Mit együnk? - most ez a kiáltás is felhangzott, sírva és szitokkal és Mózénak nehéz órái voltak Istennel négyszemközt, mikor elébetárta, hogy bizony kemény dolog volt tőle egy egész nép terhét reá, szolgájára rakni.

- Avagy én fogantam és szültem mindezt a népet - kérdezte - hogy azt mondhatod nekem: »Vidd karjaidban!« Honnan vegyek én eledelt, hogy ennyi népnek adjak? Sírnak nekem és szólnak: »Adj nekünk húst, hogy együnk!« Egymagam nem vihetek ennyi népet, nehéz ez nekem. És ha így teszel velem, inkább megölöm magam, hogy ne lássam a magam szerencsétlenségét és az övékét!

De Jahve nem hagyta cserben. Itatót keresve, ötödik nap egy fennsíkon, melyen átvonultak, forrásra akadtak, fákkal körülvéve; egyébként szerepelt is »Mara forrása« néven azon a térképen, amelyet Jósua fejében hordott. Bár a víznek rossz volt az íze, elviselhetetlen mellékanyagok miatt, ami keserű csalódást és morajló elégedetlenséget keltett. De Móze, kit a szükség találékonnyá tett, bizonyos szűrőberendezést állított elő, mely a rossz vegyületeket, ha nem is teljesen, de részben kiküszöbölte s így egy forráscsodát tett, amely a mormogást ujjongó tetszéssé változtatta, és tekintélyét erősen lábraállította. A szó, »aki minket Egyiptomból kivezetett«, csakhamar rózsásabb színezetet nyert.

Ami azonban az étkezést illeti, szintén csoda történt, és efölött csakhamar örömteli ámulat támadt. Mert kiderült, hogy Paran pusztáinak nagy része egy szövedékkel van borítva, melyet enni lehet, a manna-gyümölccsel, egy cukros bogyóval, mely kerek és apró, mint a korianderszem vagy a bedellion, ami rögtön megromlott és bűzleni kezdett, ha nem ették meg azonnal, különben azonban szétdörzsölve, összetörve és hamupogácsának elkészítve tűrhető szükségeledelül szolgált. Egyesek szerint olyan íze volt, mint a mézes-zsemlének, mások szerint, mint az olajos pogácsának.

Így hangzott az első kedvező vélemény, de nem tartotta magát sokáig. Mert csakhamar, már néhány nap múlva, az emberek jóllaktak a mannával és belefáradtak az ízébe; mint egyetlen táplálék, csakhamar utálatot gerjesztett bennük, úgy hogy panaszkodni kezdtek:

- Gondoljunk a halakra, melyeket ingyen ettünk Egyiptomban, a tökökre, a fébékre, gumókra, hagymákra és fokhagymákra. De most elernyedt lelkünk, és szemünk nem lát egyebet, csak mannát.

Móze fájdalommal hallgatta mindezt, természetesen a vele együtt járó kérdéssel: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból?« Istentől pedig ezt kérdezte:

- Mit tegyek a néppel, már nem kell nekik a manna. Láthatod, nem sok hiányzik és megköveznek.

Ez ellen mindenesetre megvédelmezte Jehosua, fiatal barátja és a készenlétben levő fegyveresek, akiket ő már Gózemben felnevelt és amely körülvette a megszabadítót, valahányszor a csőcselékben morgás támadt. Kis sereg volt ez, főként fiatalokból, élén Kalebbel, Jósua azonban csak az alkalomra várt, melyben hadvezér- és előharcos volta kitűnik, hogy minden fegyverképest, az egész háromezret, parancsnoksága alá vonja. Azt is tudta, hogy az alkalom küszöbön áll.

Móze sokat várt az ifjútól, akit Isten nevére keresztelt el; nélküle néha teljesen elveszett volna. Szellemi ember volt és férfiassága, bármilyen törzsökös és erős volt, olyan csuklókkal, mint egy kőfaragóé - szellemi természetű volt, önmagába fordult, Isten által gátolt és hevesen lobogó férfiasság, idegen a külső dolgok számára és csak a szentért aggódó. Egyfajta könnyelműséggel, amely sajátos ellentétben állt marcangoló töprengéseivel, miközben száját és szakállát kezével el szokta takarni, minden gondolata és tette arra korlátozódott, hogy atyjának fajtáját elkülönítse, hogy alakíthassa és az istentelen tömegből, melyet szeretett, Isten szent képmását faragja ki.

A szabadság veszélyeivel, a puszta nehézségeivel s azzal a kérdéssel, hogy ekkora tömeget miként lehet épségben átvezetni rajta, sőt, hogy tulajdonképpen merre tart velük, keveset vagy semmit sem törődött és egyáltalán nem készült elő a gyakorlati vezérségre. Így hát csak örvendhetett, hogy oldala mellett áll Jósua, aki viszont tisztelte Mózéban a szellemi férfiasságot és erős, teljesen a külsőre irányított ifjú férfiasságát feltétlenül rendelkezésére bocsátotta.

Neki volt köszönhető, hogy a sivatagban határozott úton haladtak s nem tévelyegtek nyomorultul össze-vissza. Meghatározta a csillagok állásából az útirányt, kiszámította a napi meneteket és gondoskodott arról, hogy elviselhető, néha természetesen éppen csak elviselhető távolságokban vízmerítő helyhez jussanak. Ő találta ki, hogy miképpen lehet enni a talaj bogyóit. Egyszóval: gondoskodott mesterének vezéri tekintélyéről és arról, hogy ama szó: »aki kihozott minket Egyiptomból«, ha mormogássá is vált, ismét felvegye dicséretre méltó értelmét. A cél világos volt fejében és a csillagok segítségével, Mózéval egyetértésben, a legrövidebb úton igyekezett feléje. Mert hiszen mindketten megegyeztek abban, hogy komoly, szilárd, akár ideiglenes célból mindenképpen szükségük van egy tartózkodási helyre, ahol élni lehet és ahol időt nyernek, sőt sok időt: részben (Jósua elgondolása szerint) hogy a nép edződjék és számára, a felnövekvőnek, nagyobbszámú fegyverforgatót bocsásson rendelkezésére, részben (Móze elgondolása szerint), hogy végre a sokaságot Isten mására formálja és valami szent-tiszteletreméltót, a Láthatatlannak szentelt tiszta alkotást faragjon belőle, - amihez szellemre és csuklóra volt szüksége.

A cél Kádes oázisa volt, mert ahogy Szur pusztához Paran puszta csatlakozik, úgy illeszkedik ehhez délről Szin sivatagja - de nem mindenhol és nem közvetlenül. Mert a kettő között fekszik valahol Kádes oázisa, egy viszonylagosan értékes síkság, zöld enyhülés a víztelenségben, három bővizű forrással és néhány kisebbel ráadásul, egynapi járás hosszú és félnapi széles, friss legelővel és szántófölddel borítva, csábító földsáv, állatban és gyümölcsben gazdag, és elég nagy, hogy ekkora lélekszámnak szállást és táplálékot adjon.

Jehosua tudott erről a vonzó földecskéről, nagyszerűen be volt rajzolva fejének térképébe. Móze is tudott róla, de, hogy feléje fordították a kormányt és Kádes volt a cél, az Jósua intézkedése volt. Itt volt számára az alkalom. Oly gyöngyszem, mint Kádes, természetesen nem hevert tulajdonosok nélkül. Szilárd kezekben volt, - nem túlságosan szilárdakban, remélte Jósua. Ha meg akarják szerezni, harcolni kell gazdájával, ez pedig Amalek volt.

Az amalekiták egy törzse birtokolta Kádest és bizonyára védelmezni is fogja. Jósua feltárta Móze előtt, hogy harcolni kell, küzdelemre kerül a sor Jahve és Amalek között, akkor is, ha örök ellenségeskedés származik ebből nemzedékről nemzedékre. Az oázisra szükségük van; ez a növekvés, úgyszintén a megszentelődés nekik juttatott helye.

Móze erősen töprengett. Számára a láthatatlan Isten egyik tartalmi járuléka volt, hogy az ember ne kívánja felebarátja házát, és ezt feltárta tanítványa előtt. Ám az így felelt: Kádes nem Amalek háza. Nemcsak térben volt tájékozott, hanem időben is és tudta, hogy Kádest valamikor már - természetesen nem tudja megmondani, mikor - héber emberek lakták, közeli vérrokonai, az atyák utódai, akiket az amalekiták ugrasztottak széjjel. Kádes rablott és a rablottat el szabad rabolni.

Móze kétkedett ebben, de meg volt rá a saját oka, hogy Kádes tulajdonképpen Jahve-terület és azokat illeti, akik szövetségben vannak vele. Nemcsak természetes vonzóereje miatt hívták Kádesnek, vagyis »szent helynek«. Bizonyos mértékben szent helye volt a midianita Jahvénak, akiben Móze atyáinak Istenét ismerte fel. Nem messze tőle, kelet felé és Edom irányában, egy vonalban a többi heggyel, feküdt Hóreb hegye, melyet Móze Midianból fölkeresett és amelynek lejtőjén Isten az égő bokorban megjelent neki. Hóreb, a hegy, Jahve székhelye volt - legalább is egyik. Eredeti székhelye, Móze úgy tudta, a Szinai-hegy volt, mélyen bent a hegységben dél felé. De Szinai és Hóreb közt, Móze elhivatásának helyei közt, szoros kapcsolat állt fenn, éppen azáltal, hogy Jahve mindkettőn székelt: így egyenrangúak voltak, a Hórebet Szinainak is nevezhették és Kádest azért hívták úgy, ahogy hívták, mivel finoman kifejezve, a szenthegy lábánál feküdt. Ezért egyezett bele Móze Jósua szándékába és hagyta, hogy előkészítse Jahve háborúját Amalekkel.

A csata lezajlott, ez történelmi tény. Nehéz, hullámzó csata volt, de Izráel győztesen került ki belőle. Ugyanis ezt a nevet, Izráel, azaz: »Isten visel háborút«, Móze a csata előtt erősítés céljából népére ruházta, azzal a magyarázattal, hogy igen régi név, melyet csupán elfeledtek; már Jákob, az ősatya is kiharcolta ezt magának és így nevezte az övéit. A népnek ez nagyon jól jött; bármilyen lazán függtek össze a törzsek, most mindnyáját Izráelnek hívták és ez alatt a felvértezett név alatt harcoltak, csatarendbe állva és Jósua, a hadvezéri ifjú és hadnagya Káleb által vezetve.

Az amelekiták nem kételkedtek a vándor nép közeledésének értelme felől; közeledéseknek számukra mindig egyetlen értelme volt. Anélkül, hogy bevárták volna a támadást az oázis ellen, csoportokban kirontottak belőle a sivatagra, szám szerint többen, mint Izráel, jobban is fegyverezve; magasra kavargó porban, tolongva és harci kiáltásokkal megindult a csata, azért is egyenlőtlen, mert Jósua embereit kínozta a szomjúság és már napot óta mannánál egyebet nem ettek. Ezzel szemben vezérük Jósua volt, az előrepillantó ifjú, aki mozdulataikat irányította és övék volt Móze, Isten embere. Ő a tülekedés kezdetén Áronnal, féltestvérével együtt és Mirjámmal, a prófétanővel egy dombra vonult vissza, ahonnan a harcteret áttekintették. Férfiassága nem lévén háborús természetű, sokkal inkább papi jellegű, mindnyájan gondolkozás nélkül megegyeztek abban, hogy az ő dolga csak az lehet, hogy felemelt karral tüzes szavakkal hívja Istent, mint például:

- Keltsd fel Jahve, Izráel miriádjait, ezreit, hogy széttiporják a te ellenségedet, hogy a te gyűlölőid meneküljenek orcád elől!

Nem menekültek és nem tiportak, vagy mindkettőt csak helyenkint és egész átmenetileg cselekedték; mert, noha Izráel valóban dühös volt a szomjúságtól és megcsömörlött a mannától, de Amalek miriádjai többen voltak és rövid megingás után ismét újra támadtak, időnként veszélyesen közel jutva a kilátó-dombhoz. De kétséget kizáróan kiderült, hogy mindannyiszor, mikor Móze karját imádkozva égre emelte, Izráel győzött, de ha karjait leengedte, Amalek. Ezért, mert saját erejéből nem tudta karját szüntelen magasban tartani, két oldalról Áron és Mirjam támogatták hónaljban és karjait is megfogták, hogy magasban maradjanak. Hogy azonban ez mit jelentett, azon mérhető le, hogy a csata reggeltől estig tartott, mely alatt Mózenak fájdalmas testhelyzetében kellett maradnia. Ebből is kitetszik, mily nehéz a szellemi férfiasság dolga imádkozó dombján - valóban nehezebb, mint azoké, akik ott lenn vagdalkozhatnak a sokadalomban.

Egész nap nem lehetett folyton ezt csinálni; a mellette állóknak időnként egy pillanatra le kellett engedni a mester karjait, ami a Jahve-harcosoknak mindjárt sok vérbe és szorongatásba került. Erre ismét felpöckölték a karokat és abban a pillanatban rögtön erőt merítettek belőle a lentlevők. Hozzájárult Jehosua hadvezéri tehetsége is, hogy a csatának jó kimenetelt adjon. Tervező ifjú harcos volt, ötletekkel és célokkal, hadmozdulatokat gondolt ki, melyek teljesen újak voltak, hallatlanok amaz időpontig, legalább is a sivatagban; amellett parancsnoknak termett, kinek voltak idegei, hogy nyugodtan nézze területek időleges feladását. Összegyűjtötte legjobb erőit, egy kiválasztott csoportot, az öldöklő angyalokat, az ellenség jobbszárnyán s határozottan támadást indítva itt, visszaszorította az ellenséget és ura lett a helynek, míg természetesen Amalek főereje Izráel soraival szemben jelentős előnyt szerzett és viharos előnyomulásával jókora tért nyert. De a szárny ellen intézett áttörés segítségével Jehosua mégis Amalek hátába került, úgy hogy ennek szembe kellett fordulnia vele, ugyanakkor azonban harcolnia kellett a már csaknem megvert, de újra nekibátorodott főerejével Izráelnek, úgyhogy fejetlenség lett úrrá rajta és belezavarodott dolgába.

- Árulás! - kiáltotta - Minden elveszett! Ne higyjétek, hogy győzünk! Jahve fölénk kerekedett, ez a titkos ármányú Isten!

És ebben a kétségbeesett helyzetben lehanyatlott Amalek fegyvere és legyőzetett.

Csak néhányuknak sikerült északra menekülni, ahol főtörzsükkel egyesültek. Izráel pedig bevonult Kádes oázisba, amelyet széles, mormogó patak szelt át, mogyoróbokrok és gyümölcsfák borítottak és méhekkel, énekesmadarakkal, fürjekkel és nyulakkal volt tele. A falu-telepekben maradt amalekita-gyermekekkel saját törzsük számát növelték. Amalek asszonyai pedig Izráel asszonyai és cselédei lettek.

Móze, noha még sokáig fájt karja, boldog ember volt. Hogy egyike volt a legsújtottabbaknak a föld minden embere közt, rövidesen kiderül. De egyelőre nagyon boldog volt a dolgok kedvező menete miatt. A kivándorlás sikerült, Fáraó bosszúálló hada a nádas-mocsárba fulladt, a sivatagi vándorlás kegyesen véget ért és a kádesi csatát Jahve segítségével megnyerték. Magas polcon állott atyja népe előtt, a siker tekintélyében, mint »ama Móze, aki kivezetett minket Egyiptomból« és erre volt szüksége, hogy elkezdje művét, a tisztítás és alakítás művét a Láthatatlan jegyében, a fúrást, robbantást és formálást húsban és vérben, ami után vágyódott. Boldog volt, hogy ezt a húst most elkülönítve magáénak mondhatja a »Szent hely« nevű oázisban. Ez volt műhelye.

Megmutatta a népnek a hegyet, mely a többi keleti hegy közül Kádes mögött a sivatagból kiemelkedett: Hóreb, melyet Szinainak is nevezhetnek, kétharmad részben bokrokkal benőve, fent pedig kopasz: Jahve székhelye. Hogy az volt, hihetőnek tetszett, mert különös hegy volt, testvérei közül egy felhő által tűnt ki, mely soha el nem tűnve, tetőszerűen lengett csúcsa fölött s napközben szürkének mutatkozott éjjel azonban világított. Ott, így hallotta a nép, a hegy bokros lejtőjén, a sziklás csúcs alatt beszélt Jahve Mózenak a csipkebokorban és megbízta, hogy őket Egyiptomból kivezesse. Félelemmel és remegve hallgatták, mert egyelőre ez foglalta el náluk a tisztelet és áhítat helyét. Valóban mindnyájan, még a szakállas férfiak is citerázni kezdtek térdükkel, mint a gyávák, ha Móze megmutatta nekik a hegyet az állandó felhővel és kijelentette, hogy Isten ül ott, akinek hajlandósága van irántuk és aki az ő egyetlen Istenük és Móze szidta őket, ökleit rázva, hitvány viselkedésük miatt és elérkezettnek látta, hogy bátrabb-bizalmasabb viszonyba hozza őket Jahveval, miközben számára itt lent Kádesben is szent helyet épített. Mert Jahvenak mozgalmas jelene volt - ez, mint sok minden még, láthatatlanságával függött össze. A Szinain ült, a Hóreben ült - s most Móze, alighogy Kádesben az amalekiták falvaiban kissé berendezkedtek, otthont állított neki ugyanitt, saját sátrának közelében, melyet a találkozás vagy gyülekezet sátorának, úgyszintén frígykunyhónak is nevezett és ahol a szent tárgyakat elhelyezte, melyek a Képmásnélküli tiszteletére szükségesek voltak. Ezek túlnyomórészt oly dolgokból álltak, melyeket Móze a midianita Jahve kultuszából emlékezetben kölcsönzött: mindenekelőtt valami ládaféle, hordozó rudakkal, melyen Móze kijelentése szerint - és neki tudnia kellett - láthatatlanul trónol az Isten és amelyet magukkal visznek a mezőre és hordozhatnak a harcban, ha tán Amalek visszatér és megkísérli a bosszút. Egy vasfejű ércpálcát, melyet érckígyónak is neveztek, őriztek a láda mellett, Áron Fáraó előtti jószándékú bűvészmutatványa emlékére, de azzal a mellékértelemmel, hogy ez volt egyúttal a bot, melyet Móze a nádtenger fölé terjesztett, hogy az szétvált. Volt még különös kincsként Jahve sátrában egy bizonyos efód, egy rázótáska, melyből, mint igen vagy nem, helyes vagy helytelen, jó vagy rossz, a jövendölés »Urim és Tummim«-ja ugrott ki, ha kényszerítve voltak ember számára megoldhatatlanul nehéz, vitás kérdésben Jahve döntőbíráskodását hívni.

Legtöbbnyire ugyanis maga Móze ítélkezett Jahve helyett mindenféle küzdelemben és vitás kérdésekben, melyek az emberek közt felvetődtek. Sőt, úgyszólván első dolga volt Kádesban, hogy bírói széket állított fel, ahol bizonyos napokban meghallgatta a vitás kérdéseket és ítélkezett: ott, ahol a legbővebb forrás eredt, amelyet mindig is Me-Meribanak, azaz Peres-víznek hívtak, folyt úgy az ítélet szájából, mint a szent víz a földből. De ha az ember meggondolja, hogy összesen tizenkétezerötszáz lélek volt az, aki az ő egyedüli joggyakorlásának volt alávetve, felmérhetjük, mennyire megterhelt ember volt. Mert egyre több jogot kereső özönlött forrás-székéhez, mivel hogy a jog az elhagyott és elveszett faj számára valami egészen újdonság volt és alig sejtette, hogy ilyesmi létezik - most pedig megtudta: először, hogy a láthatatlan Istennek és szentségének ítélete egész közvetlenül összefügg és védelmére szolgál, másodszor pedig, hogy magában foglalj a jogtalanságot is, amelyet az alj-nép sokáig nem volt képes felfogni. Mert úgy gondolta, hogy ahonnan igazság árad, onnan mindenki igazat nyer és nem akarta hinni, hogy valakinek olyképpen is igazságot szolgáltatnak, hogy kiderül, hogy nincs igaza és hosszú orral kell távoznia. Az ilyen bizonyára megbánta, hogy ügyét vitatkozó felével nem régi szokás szerint ökölbezárt kaviccsal intézte el, amiáltal talán más megoldáshoz jutottak volna és csak nagy nehezen tanulta meg Mózétól, hogy ez a láthatatlan Isten ellene van és senki ne menjen el lógó orral, aki az igazság miatt nem kapott igazat; mert a jog egyenlőképpen szép és méltóságos szent láthatatlanságában, akár igaza van valakinek, akár nem.

Így Mózenek nem csupán igazságot kellett szolgáltatni, hanem tanítania is kellett azt és ez óriás terhet rótt rá. A thébai internátusban maga is tanult jogot, az egyiptomi törvénytekercseket és az eufráteszi királynak, Hammurabinak kódexét. Ez sok előadódó esetben segítségére volt az ítélet kihirdetésénél, például: ha egy ökör egy férfit vagy egy nőt halálra öklelt, akkor az ökröt meg kellett kövezni és húsát nem volt szabad megenni, de az ökörnek a gazdája ártatlan volt, kivéve, ha az ökör már azelőtt is közismerten böködős természetű volt és gazdája rosszul őrizte: akkor annak életét is ki kell oltani, hacsak nem váltja meg harminc ezüst sékelen. Vagy: ha valaki egy gödröt ás és nem fedi be rendesen, úgy hogy egy ökör vagy szamár beleesik, akkor a gödör gazdája a kárvallottat pénzzel békítse ki, a dög azonban az övé. Vagy: ami még előfordul, mint testi sértés, rabszolgával való visszaélés, lopás és betörés, vetéskár, bizományba adott javak felgyújtása és ezekkel való visszaélés. Ezekben az esetekben és száz másban hozott Móze ítéletet Hammurabira támaszkodva. De egy bíró számára túlságos sok volt az ügy, a forrás-széket körültolongták, úgy hogy a mester csak egyes eseteket tudott bizonyos mértékben alaposan letárgyalni és ha nem készült el, sokat el kellett küldenie s közben mindig új jött hozzá, úgy hogy egyike volt a legterheltebb embereknek.

Ezért volt szerencse, hogy sógora Jethro Midianból Kádesben meglátogatta és azt a jótanácsot adta neki, amire lelkiismeretes nyakassága miatt nem jött volna rá magától. Móze ugyanis nemsokkal az oázisba való megérkezésük után Midianba küldetett sógorához, hogy küldje neki vissza feleségét Ciporát és két fiát, akiket ő az egyiptomi zavargások idején nála helyezett biztonságba. Jethro viszont barátságos módon saját maga jött, hogy feleségét és fiait átadja, őt átölelje körülnézzen nála és meghallgassa a történteket.

Testes sejk volt, vidám tekintetű, sima, kiegyensúlyozott vonásokkal, világfi, egy fejlett, társadalmilag jólnevelt nép fejedelme. Az igen ünnepélyes fogadtatás után bementek Móze kunyhójába és nem minden csodálkozás nélkül hallotta, hogy egyik Istene és éppen a Képmásnélküli bizonyult Móze és az övéi számára olyan rendkívül jónak és ki tudta menteni őket az egyiptomiak kezéből.

- Ki hitte volna! - mondta - Nyilvánvalóan nagyobb, mint sejtettük és amit beszélsz róla, szinte megborzongat, hogy eddig olyan hanyagul tiszteltük. Gondoskodom róla, hogy nálunk is jobban megbecsüljék.

Másnap nyilvános égő áldozatot gyújtottak, amit Móze ritkán rendezett. Nem lényegbevágóak a Láthatatlan számára, mondta és áldozni mások is tudnak, a világ fiai. Jahve azonban így beszélt: »Mindig az én szavamra hallgass, azaz: az én Móze szolgáméra, akkor Istenetek leszek és ti az én népem.« Ez alkalommal vágó- és tűzáldozatot mutattak be Jahve orrának, valamint Jethro megérkezésének tiszteletére. S ismét másnap, kora reggel, Móze magával vitte sógorát az ítélkező vízhez, hogy tanúja legyen az igazságszolgáltatásnak és lássa, hogy ül Móze népét ítélve. Reggeltől estig eltartott ez és szó se volt, hogy befejeződjék.

- De bocsánatot kérek, sógor uram - mondta a vendég, mikor Mózéval elmentek - micsoda terheket szedsz te nyakadba, ember! Egyedül ülsz és az egész nép ott ácsorog körülötted reggeltől estig. Mért teszed ezt?

- Kell, - felelte Móze. - A nép hozzám jön, hogy ítélkezzem közte és szomszédai közt s megmutassam nekik Isten igazságát és törvényeit.

- De drágám, hogy lehet valaki ilyen ügyetlen! - szólt Jethro ismét - Hát ezért uralkodik egy ember s azzal gyötörje magát a fejedelem, hogy mindent egyedül csinál? Töröd magad, hogy rossz nézni, jóformán alig látsz, a hangod is elveszted a sok bíráskodástól. S a nép is épp annyira belefáradt. Így nem lehet az ilyesmihez kezdeni, nem intézhetsz sokáig minden ügyet egyedül. Nincs is erre szükség. Figyelj rám! Ha képviseled a nép előtt Istent és elébe viszed az nagy ügyeket, melyek mindenkire tartoznak, teljesen elegendő. De nézz csak körül - mondta kényelmes mozdulattal - és keress a sokaságból igazságértő embereket, legyenek tekintélyesek és helyezd őket a nép fölé. Ezer fölé, száz fölé, sőt ötven és tíz fölé is, hogy ítéljék őket a jog és törvények szerint, melyeket te szabsz a népnek. És csak ha főbenjáró ügyről van szó, járuljanak elébed, a kicsiket intézzék el ők, te ne is tudj róla. Nem lenne ez a kis pocakom és hozzá sem jutottam volna hogy meglátogassalak, ha úgy vélném, hogy mindenről tudnom kell s úgy csinálnám, mint te.

- De a bírák ajándékot fogadnak majd el - felelte Móze borúsan - és igazat adnak az istenteleneknek. Mert ajándékok vakká teszik a látót és kiforgatják az igaznak ügyeit.

- Ezt én is tudom - válaszolta Jethro. - Nagyon is jól tudom. Dehát az ember ezt számításba veszi, ha igazságot szolgáltat és ha egyés-más összebonyolódik az ajándékok által, az nem sokat számít. Nézd, akik ajándékot vesznek, közönséges emberek, de a nép közönséges emberekből áll, éppen ezért van érzéke a közönségeshez és a közönséges kedve szerint való lesz a gyülekezetben. Akkor azonban, ha valakinek az ügye a tízek bírája előtt fonákká válik, mert azt az istentelen megvesztegette, álljon előtte nyitva a szolgálat útja és kereshesse tovább igazságát; folyamodjon az ötvenek bírájához, aztán a százakéhoz és végül az ezrekéhez -, az kapja a legtöbb ajándékot és éppen azért szabadabb a tekintete, annál majd igazságot talál, ha bele nem únt addig.

Így nyilatkozott Jehtro sima arccal, amely mindjárt kedvre derített mindenkit, ha ránézett, s mely mutatta, hogy fejlett pusztai népnek papi fejedelme. Móze borúsan hallgatta és bólogatott. A magányos, szellemi férfi töprengő lelke volt az övé, mely tűnődve bólogat a világ bölcsességének és belátja, hogy bizonyára igaza lehet. És valóban követte is sógora tanácsát - egész kézenfekvő volt. Világi bírákat választott, akik a nagy forrásnál és a kisebbeknél igazságot szolgáltattak, tanításai szerint, és a mindennapi eseteket megítélték (például, ha egy szamár gödörbe esett); és csak a főbenjáró ügyek kerültek hozzá, Isten papjához, a legnagyobbak fölött azonban a szent sorsolás döntött.

Így hát nem volt már olyan mértéktelenül kimerült, hanem szabaddá vált keze a további formáló-művészethez, amelyet az alaktalan néptesten szándékozott elvégezni és amihez Jósua, a hadász ifjú, műhelyét kiharcolta, vagyis megszerezte Kádes oázist. Kétségtelenül a jog fontos példája volt Isten láthatatlansága tartalmi járulékainak, de mégis csak példa és hatalmas, hosszú harag és türelem közt vergődő munka lesz az, hogy a jelleg nélküli hordából ne csak népet formáljon, amilyen sok van s amelynek kedve szerinti a közönséges, hanem rendkívüli és elkülönített, tiszta alakot, a Láthatatlannak állítva és neki szentelve.

A nép csakhamar észrevette, hogy mit jelent kezébe esni egy haragos-türelmes, a Láthatatlannak felelős munkásnak, amilyen Móze és észrevette, hogy az a természetellenes utasítás, hogy minden heje-hujázást abba kell hagyni az ellenség pusztulása fölött, csupán kezdet volt -, és pedig úttörő kezdet, mely már messzire bent feküdt a tisztaság és szentség területén és sok előfeltételt kellett teljesíteni, mielőtt odáig ért valaki, hogy egy ilyen követelményt ne érezzen teljesen természetellenesnek. Hogy milyen is volt a sokaság, mennyire csak puszta hús- és vér-nyersanyag, melytől idegenek voltak a tisztaság és szentség alapfogalmai; milyen elölről kellett Mózénak kezdenie és a legkezdetlegesebb dolgokat eléjük tárni -, azt a szűkös előírásokon lehetett észlelni, melyekkel a körvonalazást, a vésést és a törést megkezdte - nem egészen kedve szerint; a tömb nem a mester oldalán van, hanem szembe vele és éppen a formálás első munkáját érzi a legtermészetellenesebbnek.

Móze mindig köztük volt, majd itt, majd ott, majd ebben, majd abban a faluban, fürkésző szemével és behorpasztott orrával, rázta széles csuklójú ökleit és ráncigálta, szidta, cibálta és szabályozta létüket, rendezett, ítélt és tisztogatott mindenfelé, miközben Isten láthatatlanságát tette próbakővé, Jahvét, aki kivezette őket Egyiptomból, hogy népévé fogadja őket és szent embereket formáljon belőlük, szenteket, mint Ő maga volt. Egyelőre még csak söpredék-nép voltak, amit azzal is megmutattak, hogy szükségüket egyszerűen ott végezték a táborban, ahol utolérte őket. Ez szégyen és dögvész volt. Legyen egy hely a táboron kívül, ahová dolgodra mész, értettél? És legyen egy kis ásód, mellyel gödröt vájsz, mielőtt lekuporodsz; és ha elvégezted, kapard be, mert az Úr, a te Istened járkál a te táborodban s legyen azért szent ez a tábor, vagyis tiszta, hogy ne kelljen neki orrát befognia és elfordulnia tőled. Mert a szentség a tisztasággal kezdődik és ez a tisztaság nagyjából minden tisztaság durva kezdete. Felfogod ezt, Ahiman és te, Naémi némber? Legközelebb mindeniknél egy kis ásót akarok látni, vagy az öldöklő angyal szabaduljon rátok!

Légy tiszta és fürödj eleven vízben egészséged miatt; mert a nélkül nincs tisztaság és szentség és a betegség tisztátalan. De ha úgy gondolod, hogy a mocsok egészségesebb, mint a tiszta erkölcs, ostoba vagy és verjen ki az egyiptomi sárgaság, kosz és rüh! Ha nem gyakorlod a tisztaságot, gonosz fekete kiütések támadnak rajtad és vérből vérbe vándorolnak a dögvész csirái. Tanulj meg különbséget tenni tisztaság és tisztátalanság között, különben nem állhatsz meg a Láthatatlan előtt és csőcselék vagy csupán. Ezért, ha egy férfinak vagy nőnek lobos kelése van és gonosz folyása a testén, kosz vagy viszketegség, legyen az tisztátalan és ne tűrjék meg a táborban, hanem zárják ki, elkülönítve tisztátalanságában, mint ahogy az Úr is elkülönített titeket, hogy tiszták legyetek. És amit az ilyen megérintett és amin feküdt s a nyereg, amin vágtatott, égettessék el. De ha megtisztult az elkülönülésben, várjon hét napig, hogy valóban tiszta-e, fürödjön meg alaposan vízben s aztán visszajöhet.

Tégy különbséget! mondom neked és légy szent Isten előtt, különben nem lehetsz olyan szent, amilyennek akarlak. Mindent össze-vissza eszel, válogatás és szentség nélkül, amint látom és iszonyodom tőle. Neked azonban szabad enni az egyiket, de nem a másikat és legyen benned büszkeség és undor. Ami hasadtpatájú és kérődző az állatok közt, megeheted. De ami kérődzik, de patája nem hasadt, mint például a teve, legyen tisztátalan neked és meg ne edd. Jól jegyezd meg, a jó teve mint Isten eleven teremtménye nem tisztátalan, de eledelnek nem való, épp oly kevéssé, mint a disznó, amit szintén tilos enned, mert patái hasadtak ugyan, de nem kérődzik. Ezért tégy különbséget! Mindazt melynek uszonya és pikkelye van a vízben, ehetsz, de ami enélkül úszkál, az Moloh-fajzat, aki szintén Istentől van ugyan, de mint ételtől iszonyodj tőle. Az állatok közül vesd meg a sast, a héját, a halászsast, a keselyűt s a hozzá hasonlókat. Továbbá minden hollót, a struccot, az éjjeli baglyot, a kakukkot, kuvikot, a hattyút, az uhut, a denevért, a bölömbikát, a kócsagot, a szajkót, valamint a fecskét. Elfelejtettem a szöcskét, amit szintén kerülj. Ki enne meg egy menyétet, egeret, békát, vagy sündisznót? Ki olyan közönséges, hogy a gyíkot, a vakondot vagy a kuszmát felfalja, vagy minden olyasmit, ami a földön csúszik a hasán? Ti megteszitek, de be is mocskoljátok vele lelketek! Ha meglátom, hogy bármelyitek kuszmát eszik, ellátom a baját, hogy nem teszi mégegyszer; mert ha nem is hal bele és nem is káros, szégyenletes s nektek sok minden szégyenletes kell, hogy legyen. Ezért ne egyél dögöt, ami ráadásul még káros is.

Így étkezési előírásokat csinált számukra és korlátozta táplálkozásukat, de nemcsak ezt. Ugyanígy cselekedett a gyönyör és szerelem dolgaival, mert ennek szokásai is nagyon csőcselékszerűek voltak náluk. Nem szabad házasságot törnöd, mondta nekik, mert az is szent korlát. De tudod-e, mit jelent az, hogy nem törni házasságot? Száz korlátot jelent ez Isten szentségére való tekintettel és nemcsak azt, hogy ne kívánd felebarátod feleségét, ez a legkevesebb. Mert húsban élsz ugyan, de felesküdtél a Láthatatlanra és a házasság minden testben való tisztaság foglalata Isten arca előtt. Tehát nem szabad elvenned egy nőt s annak anyját, hogy csak egy példát mondjak. Ez nem illik. És soha, de soha ne hálj nővéreddel, hogy lásd az ő szemérmét és ő a tiédet, mert ez vérfertőzés. Ne hálj nagynénéddel sem, ez sem hozzá, sem hozzád nem méltó, azért riadj vissza tőle. Ha egy nő beteg, óvakodj tőle és ne közeledj vérének forrásához. Ha pedig egy férfival alvás közben valami szégyenletes történik, másnap estig legyen tisztátalan és mossa meg magát gondosan vízzel.

Hallom, hogy leányaid szajhálkodnak és szajhapénzt veszel tőlük? Ne tedd ezt, mert ha megmaradsz ebben, megköveztetlek. Hogy juthat eszedbe, hogy egy fiú úgy háljon nálad, mint egy nőnél? Szörnyűség ez és botrány és mindkettő halállal lakoljon. Ha pedig valaki ezt barommal cselekszi, legyen férfi vagy nő, irtsák ki őket teljesen és gyilkolják le a barommal együtt.

Ez az ember minden elé korlátokat állít! Lassanként úgy érezték, hogy a jó életből úgyszólván semmi sem szabad, ha mindennek engedelmeskednek. Keményen munkálkodott rajtuk a vésővel, hogy hulltak a darabok s ezt szószerint lehet venni, mert a megtorlásban, mellyel a leggonoszabb kihágásoknak korlátokat emelt, nem ismert tréfát és a tilalom mögött ott álltak Jósua és öldöklő angyalai.

- Én vagyok a te Urad, Istened - mondotta annak veszélyével, hogy őt magát tartják valóban annak - aki kihozott téged Egyiptomból és elkülönített a népektől. Ezért ti is válasszátok el a tisztát a tisztátalantól és ne paráználkodjatok a többi népek módjára, hanem legyetek szentek nekem. Mert én, az Úr, szent vagyok és kiválasztottalak titeket, hogy enyéim legyetek. A legtisztátalanabb pedig, hogy más istennel is törődtök rajtam kívül, mert engem féltékenynek hívnak. A legtisztátalanabb képeket emelni, akár férfinak, vagy nőnek, akár ökörnek vagy karvalynak, akar halnak vagy féregnek alakjában, mert ezzel már elrugaszkodtatok tőlem, akkor is, ha a kép engem ábrázol és éppenúgy hálhatnátok egy nővérrel vagy egy barommal, a két dolog közel fekszik egymáshoz, amint rögtön kitetszik. Óvakodjatok! Köztetek vagyok és mindent látok. Ha valaki Egyiptom egy állat vagy halott-bálványa módjára paráználkodik, megfojtom. Kikergetem a sivatagba és elkülönítetem, mint a hányadékot. Hasonlóképpen, aki Molochnak áldozik, kinek emlékét, jól tudom, még őrzitek és erejét számára égeti el, gonoszat tesz és gonoszul bánok én is vele. Ezért ne engedd fiadat vagy lányodat az ostoba népek szokása szerint tűzön átmenni, sem madárrepülésből és kiáltásból jósolni, sem jövendőmondókkal, napválogatóval és számmagyarázókkal pusmogni, sem a holtakat megkérdezni az én nevemben. S ha valaki cenk és tanúbizonyságul ajkára veszi nevem és haszontalanul él vele, elpusztítom. De az is varázslat és szörnyűség, ha jeleket szúrtok magatokra, ha kopaszra nyiratkoztok a szem fölött és a holtakat gyászolva megmetszitek arcotokat, - ezt nem tűröm.

Milyen nagy volt a megbotránkozás! Még csak gyászmetszéseket sem szabad magukon csinálni és egy kis tetoválást sem. Észrevették, hogy mi minden jár együtt Isten láthatatlanságával. Nagy megkötöttséget jelentett Jahvéval szövetségben lenni; de mivel Móze tilalma mögött az öldöklő angyal állt és nem szívesen űzették ki magukat a pusztába, így a tilalma csakhamar rettegetté lett, - kezdetben csak a büntetés miatt; ez azonban nem tévesztette célját, hogy magára a dolgokra is rányomja a rossznak bélyegét, melynek elkövetésekor elfogta őket a rosszérzés, nem is beszélve a büntetésről.

- Zabolázd meg szíved - mondta nekik - ne vesd szemed mások jószágára, melyet kívánsz mert könnyen rávisz, hogy elvedd, akár titkosan elorozva, ami gyávaság, akár, hogy agyonütöd őt, ami durvaság. Jahve és én nem akarunk téged sem gyávának, sem durvának látni, hanem középütt lévőnek, vagyis tisztességesnek. Megértettétek? A lopás settengő nyomorúság, de a gyilkolás, történjék haragból vagy gerjedelemből, felgerjedt haragból, vagy haragos gerjedelemből, égre kiáltó szörnyűség és aki elköveti, ellene fordítom orcámat, hogy ne tudja hová rejtőzzék. Mert vért ontott, noha a vér szent iszonyat és nagy titok, számomra oltári ajándék és kiengesztelés. Ne egyetek vért és olyan húst, mely véres, mert az az enyém. Akit azonban ember vére ken be, annak szíve hűvös borzadályba dermedjen és elűzöm őt, hogy önmagától is menekül a világ végéig. Mondjatok rá áment!

És ők áment mondtak abban a reményben, hogy gyilkosság alatt csupán ölést ért, amihez nem volt nagy kedvük, vagy csak alkalmilag. De kiderült, hogy Jahve ennek a szónak éppen olyan tág értelmet adott, mint a házasságtörésnek s minden lehetőt értett alatta, úgy hogy gyilkolás és ölés igen hamar kezdődtek: ha csalással és rászedéssel megsértettek valakit, amihez pedig mindnyájuknak kedve volt, már vér folyt. Nem volt szabad hamisan cselekedni egymással, sem hazug tanúbizonyságot mondani valaki ellen, igaz mértéket kellett használjanak, valódi súlyt és valódi mérőt. Ez nagy mértékben természetellenes volt és egyelőre csak a büntetéstől való természetes félelem volt az, ami a parancsra és tilalomra a természetesség fényét hintette.

Hogy az ember apját és anyját tisztelje, mint Móze követelte, szintén tágabb értelmet kapott, mint első pillanatban gyanították. Aki kezét emelte nemzőjére és szidta - igen, azzal bánjon el, de tiszteletadás azokra is kiterjedt, akik nemzőid lehettek volna; ősz fej előtt állj fel, tedd keresztbe karod és hajtsd meg buta fejed, megértetted? Így kívánja ezt az isteni tisztesség.- Egyetlen vigasz az volt, hogy mivel az embert nem üthette le felebarátja, kilátása volt, hogy hasonlóképpen megőszül, úgyhogy a többiek majd előtte állnak fel.

Végül kiderült, hogy a kor általában a réginek hasonlata, minden olyannak, ami nem máról vagy tegnapról származik, hanem messziről jön, tehát a jámbor hagyomány s az atyák szokása. Azt tisztelni kellett, istenfélelemmel. Szenteld meg az én ünnepeimet, a napot, amikor kihoztalak Egyiptomból, a kovásztalan kenyér napját; s azt a napot mindig, melyen a teremtés után pihentem, az én napomat, a Sabbatot, ne piszkítsd be munkád izzadságával soha, megtiltom neked! Mert kivezettelek téged az egyiptomi szolgaházból, hatalmas kézzel és kiterjesztett karral, mikor te még szolga és robotos állat voltál és a te napod legyen a te szabadságod napja és ünnepeld meg. Hat napon át szántsál, vagy kovácsolj, vagy formálj fazekat, légy rézműves vagy ács, de az én napomon végy tiszta ruhát és ne légy más csak ember és szemedet a Láthatatlan felé fordítsd.

Megalázott szolga voltál Egyiptomban - e szerint viselkedj azokkal szemben, akik idegenek közted, például Amalek gyermekeivel, kiket Isten kezedbe adott és ne nyomorítsd meg őket! Úgy nézz rájuk, mint önmagadra és azonos jogaik legyenek, különben én szólok bele, mert Jahve védelme alatt állanak. Általában véve ne tégy botor fennhéjázó különbséget közted és mások között, azt gondolva, hogy egyedül te vagy a világon, érted van az és mindenki más csak látszat. Életetek közös és véletlen csupán, hogy te nem vagy ő. Ezért nemcsak önmagad szeresd, hanem őt is hasonlóképpen és tégy vele úgy, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak. Legyetek kedvesek egymáshoz és csókoljátok meg ujjbegyeiteket, ha egymással találkoztok, hajoljatok meg egymás előtt és üdvözöljétek egymást: »Légy erős és egészséges!« Mert ép oly fontos, hogy ő egészséges legyen, mint ahogy te is az vagy. És ha csak külső szokás is, hogy így tesztek és megcsókoljátok ujjbegyeiteket, adjatok e szokáshoz valamit a szívetekből is, abból, ami benne a felebarát iránt lakozik. - Mondjatok minderre áment!

És ők áment mondtak.

De az ámen nem sokat jelentett, csak azért mondták, mert ő volt a férfiú, aki sikeresen kivezette őket Egyiptomból, Fáraó kocsiit elsüllyesztette és a kádesi csatát megnyerte és sokáig tartott, míg tűrhetően, vagy legalább is látszólag hússá-vérré vált bennük, amit tanított és rájuk bízott, a korlátok, parancs és tilalom és jókora munka volt, melybe belevágta fejszéjét: a tömegből az Úrnak szent népet mintázni, tiszta alakot, aki megállhat a Láthatatlan előtt. Arcának verítékével dolgozott rajta Kádesben, műhelyében, miközben távol álló szeme mindenütt ott volt - vésett, zúzott, formált és simított a lomha tömbön, feszült türelemmel, ismételt elnézéssel és gyakori megbocsátással, lobbanó haraggal és büntető könyörtelenséggel és gyakran elcsüggedt, ha a hús, melyen dolgozott, ellenállónak és olyan feledékenyen visszahullónak mutatkozott, mikor az emberek elmulasztották az ásóval bekaparást, kuszmát ettek, nővéreikkel háltak, sőt barmokkal is, jelekkel bökdösték tele magukat, jósoknál kuporogtak és agyonverték egymást.

- Ó csőcselék! - szólt ekkor hozzájuk - Látni fogjátok, az Úr egyszer eljön és kiirt benneteket.

Az Úrnak pedig ezt mondta:

- Mit kezdjek ezzel a hússal és mért vetted el tőlem kegyelmedet, hogy olyasmit akasztasz nyakamba, amit nem bírok? Inkább kitakarítanék egy istállót, mely két év óta nem látott vizet és ásót és puszta kézzel szántófölddé irtanék egy őserdőt, minthogy ezekből tiszta alakot formáljak. Hogy is jutok hozzá, hogy karjaimban vigyem e népet, mintha én hoztam volna világra? Félig vagyok csak rokona, atyám felől. Ezért kérlek téged, hadd éljek vidáman, és vedd le rólam a terhet, mert különben inkább megölöm magam!

De Isten bensőjéből olyan világosan szólt hozzá, hogy füleivel hallotta és arcra borult:

- Épp azért, mert csak félig vagy rokonuk, az elkapart rész oldaláról, választottalak ki téged, hogy dolgozd meg őket számomra és tedd szent néppé. Mert ha közülük lennél és valóban hozzájuk tartoznál, nem látnád őket és nem tehetnéd rájuk kezed. Azonkívül, mindez csak köntörfalazás, hogy panaszkodsz nekem és szabadulni akarsz a műtől. Mert jól látod, hogy már gyökeret ver bennük és már tudatára ébredtek, hogy rosszul érzik magukat, ha gonoszat tesznek. Ezért ne állj elém azzal, hogy nem viseled nagyon szívesen terhedet! Az én szenvedélyem az, ami benned van, isteni szenvedély és nélküle undor lenne számodra az élet, mint a népnek a manna, már néhány nap alatt. Csak akkor bírnál menekülni tőle természetesen, ha megölnélek.

A sújtott belátta ezt, bólintott fejével Jahve szavaira, miközben arcraborulva feküdt, majd felkelt újra, viselni terhét. De nemcsak mint a nép formálója volt sújtott ember, hanem a gond és teher belenyúltak családi életébe is: bosszúság, sandítás és civakodás uralkodott ott miatta és nem volt béke kunyhójában, - ha úgy tetszik az ő hibájából; mert érzékei voltak a bajoknak okai - ezeket felcsigázta a mű és lekötötte egy mór nő, a jólismert mór nő.

Tudjuk, hogy akkoriban egy mór nővel élt, feleségén, Ciporán, fiainak anyján kívül - egy Kus földjéről származó személlyel, aki gyermekként került Egyiptomba, Gózemben élt a nép közt és a kivonulókhoz csatlakozott. Kétségtelenül jónéhány férfit ismert már és Móze mégis magához vette hálótársnak. A maga nemében remek teremtmény volt, kerek mellekkel, villogó szemfehérrel, buggyant ajakkal, melynek csókjába merülni valóságos kaland lehetett és fűszeres illatú bőrrel. Mózet hatalmasan magához láncolta a feloldódás, melyet általa nyert és nem bírta elhagyni, noha háborúságba keveredett miatta egész házával: nemcsak midianita feleségével és fiaival, hanem különösképpen féltestvéreivel, Mirjámmal és Áronnal. Cipóra ugyanis, akiben sok volt testvérének, Jethronak sima világiasságából, még csak kijött a vetélytársnővel, különösen azért, mert ez elrejtette előtte női diadalát és igen alázatosan viselkedett vele szemben; inkább gúnnyal, mint gyűlölettel bánt a mór nővel és Mózeval is inkább irónikusan beszélt a dologról, nem engedte tágra féltékenységének gyeplőjét. A fiúkban pedig, Gerszomban és Eliézerben, kik Jósua katonacsapatába tartoztak, túlságosan élt a fegyelem érzéke, semhogy apjuk ellen fellázadtak volna; de látszott rajtuk, hogy bosszankodnak és szégyenkeznek miatta.

Egészen máskép állt a helyzet Mirjámnál, a prófétanőnél és Áronnál, a kenetesnél. Gyűlöletük a mór ágyas ellen mérgesebb volt, mint a többieké, mert indítéka lehetett mélyebb és általános helytelenítésnek, mely Móze ellen egybekapcsolta őket. Már régóta kezdték irigyelni Istenhez való közeli viszonyát, szellemi mestervoltát, személyi kiválasztottságát a műhöz, melyet igen nagy mértékben beképzelésnek tartottak; mert önmagukat éppen olyan jónak, sőt jobbnak tartották s így szóltak egymás közt:

- Vajjon csupán Mózeval beszél az Úr? Hát velünk nem beszél? Ki ez a Móze, hogy annyira fölénk helyezi magát?

Ehhez az indítékot Mózénak a mór nőhöz való viszonyából kapták, s mindig, valahányszor testvérüket nagy fájdalmára szemrehányásokkal halmozták el éjszakáinak szenvedélye miatt, csupán kiindulópontnak használták egyéb panaszokra: nemsokára rátértek arra az igazságtalanságra, mely őket nagysága révén éri.

Egyszer éppen napszálltakor nála voltak a kunyhóban és kínozták őt, mert, mint mondtam, kínozni szokták: a mórnő itt és a mórnő ott és hogy belebolondult ezekbe a fekete keblekbe és micsoda botrány, micsoda szégyen Ciporára, első feleségére, és milyen pőrére vetkőzés önmaga számára, aki azt igényeli, hogy isteni fejedelem legyen és Jahve egyedüli szája a földön...

- Igényelem? - mondta - Az vagyok, akivé Isten formált. De milyen csúnya tőletek, milyen rettentő csúnya, hogy helytelenítitek megkönnyebbülésemet az én mórnőm keblein! Mert nem bűn ez Isten előtt és nem szerepel a tilalmak között, melyeket közölt velem, hogy az ember mórnővel háljon. Legalább is tudomásom szerint nem.

- Ej, - mondták - saját ízlése szerint akar kibújni a tilalmak alól s legközelebb még kihirdeti, hogy valóságos parancs, mórnővel hálni, mert hiszen önmagát tartja Jahve egyedüli szájának. Közben ők, Mirjám és Áron, Ámrámnak, a Lévi-unokának valódi gyermekei, ő azonban végeredményben csak egy nádi lelenc és tanulhatna egy kis alázatot, mert hogy úgy ragaszkodik a mórnőhöz, eltekintve a megbotránkoztatástól, azt csupán büszkesége és balgasága mondatja.

- Ki tehet elhivatottságáról? - mondta - és ki tehet arról, hogy égő csipkebokorra talál? Mirjám, mindig értékeltem prófétai tehetségedet és sose tagadtam, hogy jól játszol az üstdobon...

- Akkor miért tiltottad be az én himnuszomat, a »Lovat és embert?« - kérdezte a lány, - és akadályoztad meg, hogy az asszonyoknak táncolva elődoboljam, mert maga Isten is utasította rá seregeit, hogy ujjongjanak az egyiptomiak pusztulása fölött? Ez csúnya volt tőled!

- És téged, Áron - folytatta a szorongatott - főpapként állítottalak a frígysátorba és rádbíztam a ládát, az efodót és az érckígyót, hogy vigyázz rájuk. Ennyire becsültelek téged.

- Ez a legkevesebb volt, amit tehettél - vágott vissza Áron - mert az én szónoklásom nélkül sose nyerted volna meg Jahve számára a népet, szád otrombasága miatt, még csak a kivonulásra sem tudtad volna rábírni. Te viszont a férfiúnak nevezed magad, aki kivezetett minket Egyiptomból. De ha becsülsz minket és nem emelnéd magad önhitten a valóságos testvérek fölé, miért nem hallgatsz hát szavainkra és makacskodol intelmünkkel szemben, hogy az egész törzset veszélybe döntöd ezzel a fekete paráznaságoddal? Mert ez ürömpohár Ciporának, midianita feleségednek és egész Midiant magadra zúdítod vele, úgyhogy Jethro sógorod még hadba vonul ellenünk, mind a fekete hóbortod miatt.

- Jethro - mondotta Móze önuralommal - sima, világfias úr, aki bizonyára megérti, hogy Cipora - becsület a nevének! - egy sújtott és nagy feladatokkal terhelt férfiúnak, amilyen én vagyok, már nem képes nyújtani a szükséges kikapcsolódást. De az én mórnőm bőre olyan, mint a fahéj és szekfűborsolaj illata az orromban, minden érzékem rajta csüng s ezért kérlek barátaim, engedjétek ezt meg nekem!

De ők nem akarták. Csípősen követelték, hogy ne csak szakítson a mórnővel és kergesse el ágyától, hanem taszítsa víz nélkül a sivatagba. Erre Móze homlokán kidagadt a dühnek az ere és ökle remegni kezdett combjai mellett. De még mielőtt válaszra nyithatta volna száját, más remegés is történt - Jahve lépett be, a keményszívű testvérek ellen fordította arcát és pártját fogta Móze szolgájának, úgy hogy sose felejtették el. Rettentő és soha nem látott dolog történt.

Remegtek az alapok. A föld ingott, rengett, és hullámzott lábuk alatt, úgy hogy nem állhattak meg rajta, hanem mindhárman ide-oda tántorogtak a kunyhóban, melynek tartóoszlopait mintha óriás kezek rázták volna. De a föld nemcsak egy irányban rengett, hanem egészen össze-vissza és szédítő módon egyszerre mindenfelé, úgy hogy borzalom volt és ugyanakkor földalatti bömbölés és dörömbölés hallatszott kintről, mint harsonaerejű kiáltás, amellett még egyéb dörömbölés, dörgés és recsegés. Igen ritka és különösképpen megszégyenítő, ha az Úr, mikor az ember ki akar törni haragjában, kiveszi a szót a szájából és maga tör ki - sokkal hatalmasabban, mint amire ő képes lett volna és rázza a világot, míg az ember csak kezét tudja rázni.

Móze sápadt el legkevésbé a rémülettől, mert mindenkor az Úrba fogódzott. De Áronnal és Mirjámmal, a holtsápadtra váltakkal, kirohant a házból: és íme, a föld kitárta száját és óriási hasadék tátongott a kunyhó előtt, mely bizonyára Mirjámnak és Áronnak szólt és csak néhány könyök hiányzott, hogy el nem nyelte mindkettőt a föld. És látták a keleti hegyet a sivatag mögött, Hórebet vagy Szinait - igen, mi történt a Hórebbel és mi lett a Szinai-heggyel! Teljesen füstben és lángban állott, izzó sziklatömböket hajigált az égre távoli csattanásokkal és tűzpatakok folytak le oldalán. Füstje, melyet villámok cikáztak át, elhomályosította a sivatag csillagait és Kádes oázisra lassú hamueső kezdett permetezni.

Áron és Mirjám arcraborultak, mert a nekik szánt hasadék megrémítette őket és Jahve kinyilatkoztatása a hegyen megtanította őket, hogy túlságosan messzire mentek és balgán beszéltek. Áron felkiáltott:

- Ó Uram, ez a némber, a nővérem, csúnyán fecsegett, hallgasd meg kérésemet és ne hagyd rajta bűnét, mellyel vetkezett az Úrnak felkentje ellen!

És Mirjám Mózehez kiáltott és szólt:

- Uram, beszélhetne-e vajjon ember balgábban, mint Áron bátyám tette? Bocsáss meg neki és ne hagyd rajta bűnét, hogy Isten el ne nyelje, mert úgy felbosszantott téged a te mór nőd miatt!

Móze nem volt teljesen biztos benne, hogy az Úr jeladása testvéreinek és az ő szeretetlenségüknek szól-e, vagy véletlenül most hallatta hívását, hogy beszélni akar vele a nép formálása ügyében, mert ez a hívás óránkint esedékes volt.

De meghagyta őket feltevésükben és így felelt nekik:

- Látjátok! De szedjétek össze magatokat Ámrám gyermekei, jó szóval szólok értetek Istennek a hegyen, hová hív engem. Mert látjátok és minden nép láthatja, vajjon testvéretek valóban elpuhult-e a fekete kéjelgésben, vagy szívében lakik-e Istennek bátorsága, úgy mint senki másban? Megyek a tüzes hegyre, teljesen egyedül, fel Istenhez, hogy halljam gondolatait és félelem nélkül beszéljek a Rettenetessel, szemtől-szembe, távol az emberektől, de az ő ügyükben. Mert régóta érzem már, hogy mindent, amit nekik a megszentelésről tanítottam, előtte, a Szent előtt kell összefoglalnom örök életű tömörségben, hogy lehozzam hozzátok az ő hegyéről és a népé legyen a frígysátorban, a ládával, az efóddal és az érckígyóval együtt. Isten veletek! El is pusztulhatok Isten forrongásában és a hegy tüzében - ez könnyen meglehet, számolok vele. De ha visszatérek, elhozom mennydörgéséből az örök tömörségbe foglaltat, Isten törvényét.

Valóban szilárd elhatározása volt ez, életre-halálra határozta el. Mert hogy a tömeget, a keménynyakút és mindig visszahullót isteni erkölcsre szorítsa és félelmet keltsen benne a parancsok iránt, semmi sem volt olyan hatékony, mintha csupaszon Jahve rettenetességére bízza magát, a tűzhányó hegyen és lehozza onnan számukra a parancsot, akkor aztán, gondolta, majd megtartják. Ezért, mikor minden oldalról kunyhója köré sereglettek s térdenállva vacogtak a jel miatt és a föld hasadó ingása miatt, mely még kétszer-háromszor gyengülve megismétlődött, megfeddette őket pipogyaságukért és higgadt fogalmazásban közölte velük: Isten hívja őt, mondta, miattuk, s felmegy Jahvéhoz, a hegyre, hogy onnan, ha Isten úgy akarja, hozzon nekik valamit. Most pedig menjenek haza mindnyájan, hogy előkészítsék a kirándulást: szenteljék meg magukat és ruhájukat mossák meg és tartózkodjanak asszonyaiktól, mert holnap kivonulnak Kádesból a sivatagba, a hegy közelébe és tábort ütnek vele szemben s várjanak ott rá, míg visszajön, a rettentő találkozóról és talán hoz nekik onnan valamit.

Így történt, vagy hasonló módon. Mert Móze lényének megfelelően csak arra gondolt, hogy ruháikat megmossák és ne közeledjenek asszonyaikhoz. Jósua ben Nun azonban, a hadvezéri ifjú, egyébre is gondolt, ami még szükséges volt az ilyen népkivonuláshoz és seregével minden szükségesről gondoskodott, amit ki kellett vinni vízben és élelemben ezreknek a pusztába; sőt még összeköttetést is létesített Kádes és a hegy alatti tábor között. Kaleb, hadnagya, egy rendőrkülönítménnyel Kádesben maradt vissza azok mellett, akik nem tudtak kivonulni. A többiek azonban, mikor eljött a harmadik nap és a készülődés befejeződött, szekerekkel és vágóállatokkal a hegy alá vonultak, másfél nap járásnyira: ott Jósua megállást parancsolt, még mindig mértéktartó távolságban Jahve füstölgő székhelyétől és szigorúan megtiltotta nekik Móze nevében, hogy senki meg ne kísérelje a hegyre mászni, sőt még csak a lábát is érinteni; csak a mesternek van megengedve, hogy ennyire Isten közelébe jusson; azonkívül életveszélyes is és aki a hegyet megérinti, köveztessék meg, vagy lőjék le nyíllal. Ezt könnyen megfogadták, mert a csőcselék-népnek semmi kedve sincs Isten közelébe jutni és a közönséges ember számára cseppet sem volt hívogató a hegy, sem nappal, mikor Jahve sűrű, villámokkal átszelt felhőben lengett körötte, sem éjszaka, mikor ez a felhő és az egész csúcs vele együtt izzott.

Jósua rendkívül büszke volt urának isteni bátorságára, aki már első nap, minden nép előtt egyedül és gyalog, vándorbottal és egyetlen agyagkorsóval, néhány cipóval és pár szerszámmal, csákánnyal, vésővel, lapátkával és fúróval útrakelt a hegy felé. Nagyon büszke volt erre az ifjú és boldog, hogy ilyen szent bátorság milyen roppant hatást gyakorol a tömegre. De aggódott is a tiszteltért és nagyon kérte, hogy ne menjen közvetlenül Jahve közelébe s óvakodjon a forró olvadt kásától, mely a hegy oldalán alácsurgott. Egyébként, mondta, időnként meglátogatja ott fenn és gondoskodik róla, hogy mesterének Isten vadonában ne hiányozzanak a legfontosabb dolgok.

Móze tehát botjával kezében áthaladt a sivatagon, távol álló szemeit Isten hegyére függesztve, mely kályhaként füstölt és gyakran tüzet hányt. A hegy sajátosan volt formálva: repedések, hurkák vették körül, hogy úgy látszott, különböző emeletekre van osztva és utak vezetnek rá, de csupán a látszat mutatta így a sárga háttér-falak lépcsőzetét. Harmadik napon az elhivatott a hegy lábának kezdő emelkedőihez ért: ekkor mászni kezdett, markában a vándorbottal, melyet önmaga elé tűzött le és út és ösvény nélkül, megfeketedett, elszenesedett növényeken át néhány órán keresztül lépésről-lépésre mind magasabbra mászott Isten felé annyira, amennyire embernek éppen lehetséges volt, mert lassanként a kénesen bűzlő forró fémek gőzei, melyek a levegőt betöltötték, elfojtották lélegzetét és köhögés rázta meg.

De eljutott a legfelső lépcsőzetig és teraszig, a csúcs alatt, ahonnan a kopár, vad hegyláncra és lent mindkét irányban a sivatagra egész Kádesig kilátás nyílt. A nép felvonulását is ki lehetett venni a mélységben.

Itt a köhögő Móze egy barlangot talált a hegyfalban, előreugró sziklatetővel, mely megvédte a lehulló kőszilánkok és folyékony láva ellen: ide vette be magát és rendezkedett be, hogy rövid szuszogás után a munkához láthasson, melyet Isten parancsolt neki és amely őt nehéz körülmények között - mert a fémgőzök mind fojtóbban ülepedtek mellére és még a víznek is kénízt kölcsönöztek - nem kevesebb, mint negyven nap és negyven éjjel idekényszerítette.

De miért oly sokáig? Henye kérdés! Az örök tömörségű, a megkötötten kötő, Isten összeszorított erkölcsi törvénye várt itt rögzítésre és arra, hogy a hegy kövébe véssék, hogy Móze az ingadozó csőcseléknek, elhantolt apja vérének, levigye a táborhelyre, ahol vártak rá és köztük legyen, nemzedékről nemzedékre, rendületlenül, belevésve lelkükbe és húsukba, vérükbe, az emberi tisztesség foglalataként. Isten haragosan parancsolta neki melléből, hogy két táblát vájjon ki a hegyből és ezekre írja, amit diktál, öt szót az egyikre és ötöt a másikra, mindenestől tíz szót. A táblákat előteremteni, kisimítani és némileg méltó hordozóivá tenni az örökre összefoglaltnak, nem volt kicsiség. A magányos ember számára, noha kőfaragó-lány tejét itta és csuklói vastagok voltak, sok balsikerrel járó munka volt, amely a negyven napnak egy negyedrészét igénybevette.

A beírás pedig olyan probléma volt, melynek megoldása Móze napjait könnyen kinyújthatta volna a negyven fölött.

Mert hogy kellett írnia? A thébai internátusban megtanulta a díszes egyiptomi képírást, folyékony formájával együtt, úgyszintén, az ékes-szent háromszög tömegét az eufráteszi betűknek, melyekkel a világ királyai agyagcserepeken kicserélték gondolataikat. Ehhez a midianitáknál egy harmadik jelentés-varázzsal ismerkedett meg, szemekből, keresztekből, férgekből és szarvakból és különbözőképpen alakított kígyóvonalakból összeállítva, melyet, a Szinai-országban szokásosat, sivatagi ügyetlenséggel másoltak le Egyiptom képeiről, jegyei azonban többé nem teljes szavakat és a dolgok ideáit, hanem csupán ezeknek részeit, nyílt szótagokat jelöltek, melyeket össze kellett olvasni. Ennek a háromféle gondolatrögzítési módszernek egyike sem volt alkalmas neki - abból az egyszerű okból, mert mindegyik ahhoz a nyelvhez kapcsolódott, melyet jelentésteljesen beszélt és mert Móze teljesen tisztában volt afelől, hogy saját maga soha sem lenne képes tíz szónyi szöveget babiloni, egyiptomi vagy szinai-beduin nyelvjárásban a kőre vésni. Ezt csupán atyja fajtájának nyelvén tehette, abban a tájszólásban, melyet beszélt és amelyet az erkölcs számára megdolgozott, akár le tudja olvasni más, akár nem. És hogy is olvasnák le, hiszen még csak írni sem tudtak és az ő beszédük számára egyáltalán nem létezett a jelentés varázsa?

Móze ösztönösen vágyott egy ilyesmire, vagyis olyanra, amelyet hamar, igen hamar le lehet olvasni, tehát olyanra, amelyet a gyermekek is, mert azok voltak, néhány nap alatt megtanulnak olvasni, következésképpen tehát olyanra is, melyet néhány nap alatt ki lehet gondolni és találni Isten segítségével. Mert ki kellett gondolni és találni azt az írásmódot, amely nem létezett. Milyen szorongató és sürgős feladat! Erre még nem is gondolt, csak éppen az írás lebegett szeme előtt s eszébe sem jutott, hogy az ember nem írhat minden további nélkül. Úgy izzott és füstölt tőle a feje, mint egy kályha és mint a hegynek a csúcsa, mert feltüzelte belülről a népszerű írás vágya. Úgy érezte, mintha sugarak áradnának fejéből, mintha szarvak nőnének homlokán a kívánkozó erőfeszítéstől és az egyszerű megvilágosodástól. Nem tudott jeleket találni minden szónak, melyekkel népe élt, vagy minden szótagnak, melyekből az egyes szavak összeálltak. És noha kicsi volt a szókincse azoknak ott lenn a táborban, mégis túlsok lenne a jegy, melyet alkotnia kellene a hegyen töltött kimért napokban s az is fontos volt, hogy olvasását gyorsan meg lehessen tanulni. Ezért máskép cselekedett és homlokán szarvak nőttek az isteni ötlet büszkeségétől. Összegyűjtötte a nyelvnek hangjait, melyeket ajkával, nyelvével, ínyével és torkával képzett, miközben elkülönítette tőlük a néhány üresen zengőt, melyek, amazok által közrefogva, váltakozva fordultak elő a szavakban és csak általuk lettek szavakká. De a környező zajhangok sem voltak oly nagyszámúak, alig húsz volt belőlük; és ha az ember jeleket kölcsönzött nekik, melyek sziszegésre és pisszegésre, zummogásra és brummogásra, csattanásra és pattanásra szólítottak fel közmegegyezés szerint, akkor az alaphangok megtakarításával, melyek önként adódtak belőlük, szavakká és a dolgok képeivé lehetett őket összefűzni, tetszés szerint bármivé, ami csak létezett, nemcsak saját vérségének nyelvén, hanem minden nyelveken - még egyiptomi és babiloni nyelven is lehetett velük írni.

Isteni ötlet! Királyi idea! Úgy látta, ahhoz hasonlít, akitől jött, a Láthatatlanhoz és Szellemeihez, akié a világ volt és aki, noha ama fajt ott lenn különösképpen kiválasztotta, mégis egyúttal az egész föld ura volt. Azonkívül legnagyobb mértékben alkalmazkodott közeli és sürgős céljához, amely számára és amelyből született, a táblák szövegéhez, a kötve-kötelezőhöz. Mert természetes, hogy elsősorban arra a vérre volt vonatkoztatva, melyet Móze Egyiptomból kivezetett, mivel hogy Istennek és neki egyformán gyönyörűsége telt benne; de mivel hogy ezzel a maréknyi jeggyel szükség esetén minden népek nyelvének szavait le lehetett írni és ahogy Jahve mindenütt Istene volt a világnak, úgyszintén az is, amit Móze írni szándékozott, a rövidrefogott - olyan természetű volt, hogy alaptörvényül és sziklául szolgálhatott az emberi tisztességnek a föld népei között - mindenütt.

Így Móze tüzelő fejjel nekiveselkedve némileg a szinai nép jegyeire támaszkodva, jeleket rajzolt a sziklafalra, a kattanó, pattanó és csattanó, a zizegő és sziszegő, a zummogó és brummogó hangok számára vésőjével s mikor a jelképeket bizonyos tetszetőséggel jól megkülönböztethetően együtt látta, íme, akkor le lehetett már írni vele az egész világot, mindazt, ami teret foglalt el és ami nem foglalt el teret, az alkotottat és gondoltat - egyszóval mindent.

És írt, azaz: fúrta, véste és vájta a tábla szilánkozó kövét, melyet fáradságosan állított elő és melynek elkészítése a betű kitalálásával együtt haladt. De hogy mindez negyven napig tartott, azon nem lehet csodálkozni.

Néhányszor Jósua, az ifjú, feljött hozzá, hogy vizet és tésztát hozzon, anélkül, hogy a népnek tudni kellett volna erről; mert a nép azt gondolta, hogy ott Móze csupán Isten közelségéből és az ő beszédéből él és stratégiai okokból Jósua meg akarta hagyni ebben a feltevésében. Látogatásai azért rövidek voltak és éjszaka történtek.

Móze azonban dolgozott szüntelen, míg a nap Edom felett felkelt és a sivatag mögött lenyugodott. Képzeljük el, hogy ült ott, meztelen felsőtesttel, szőrrel benőtt mellel és igen erős karjaival, melyeket bizonyára elpusztított apjától örökölt, szélesen elálló szemével, horpadt orrával, a kettéosztott, szürkülő szakállal és egy cipót rágcsálva, időnként a hegy fémgőzeitől köhögve és izzadt orcával vágta, véste, simította a táblákat, hogyan térdelt eléjük a sziklafalra könyökölve és pepecselő munkával beléjük mélyítette szarkalábait, ezeket a mindenre képes rovásokat, miután az árral előre kirajzolta.

Ezeket írta a táblára:

A másik táblára ezt írta:

Ezeket írta a zengő üres hangok kihagyásával, melyek maguktól értetődtek. És közben mindig úgy érezte, mintha homlokhajzata alól szarvpárhoz hasonló sugarak erednének.

Mikor Jósua utoljára jött a hegyre, kissé tovább maradt, két teljes napon át; mert Móze még nem volt készen munkájával s együtt akarták levinni. Az ifjú őszintén csodálta, mit végzett mestere, és vigasztalta néhány betű miatt, melyek minden szeretet és gondosság ellenére, Móze bánatára, töredezettek és felismerhetetlenek voltak. De Jósua biztosította, hogy az összbenyomás ezáltal nem szenved.

Amit Móze Jósua jelenlétében utoljára tett, az volt, hogy a bemélyített betűket vérével befestette, hogy jobban kiemelkedjenek. Más színező anyag nem volt kéznél, amivel ezt elvégezhette volna; így az árral beleszúrt erős kezébe és a csepegő vért gondosan szétkente a betűkön, hogy vörösen világítva álltak a kövön. Mikor az írás megszáradt, Móze mindkét karja alá egy táblát vett, botját, mellyel jött, az ifjúnak adta s így szálltak alá együtt a hegyről, a nép táborába, szemben a heggyel a sivatagban.

Mikor elég közel értek a táborhoz, hallótávolságba, zaj ért fülükbe, tompán, zsivajogva, aminek lényegét először nem tudták megállapítani. Móze hallotta meg elsőnek, de Jósua tette előbb szóvá.

- Hallod azt a furcsa zajt ott - kérdezte, - azt a zsibongást és tolongást? Ott valami történik, véleményem szerint valami verekedés, talán ökölre mentek, ha nem tévedek. Heves és általános lehet, mert idáig hallatszik. Ha pedig az, akkor úgy gondolom, épp jó, hogy jövünk.

- Hogy jövünk - felelte Móze - mindenesetre jó, de amint kiveszem, nem verekedés és püfölés az, hanem vidámság és valami táncdal. Nem hallasz kurjongatásokat és dobverést? Jósua, mi ütött ezekbe? Lépjünk ki!

Ezzel magasabbra vette a két táblát hóna alá és gyorsabban haladt a fejét rázó Jósuával.

- Táncdal... táncdal... - ismételte még mindig megütközve és végül nyílt rémülettel; mert hogy nem verekedés volt, melyben egyik alul van, másik felül, hanem egyetértő örvendezés, csakhamar kétségtelenné vált és csak az volt a kérdés, hogy miféle egyetértés volt az, melyben kurjongattak. Ezt se kellett soká kérdezni, ha egyáltalán kérdezték. A felelet rémes volt. Mikor Móze és Jósua átsiettek a tábor magas gerendakapuján, szégyenletes egyértelműséggel tárult eléjük. A nép nekiszabadult. Mindent elhányt, amit Móze megszentelően reá rakott, az egész isteni érzületet. Hajmeresztő visszaesésben hempergőzött.

A gyülekezőhely rögtön a kapu mögött volt egy szabad téren, ahol nem álltak sátrak. Ott folyt le, ott hancúroztak, ott henteregtek, ott ünnepeltek nyomorult szabadságban. A táncdal előtt mindenki telizabálta magát, első pillanatra látni lehetett, a tér mindenütt mészárlás és szakácskodás nyomait mutatta; és kinek tiszteletére áldoztak, vágtak és főztek? Ott állt. Középütt egy kövön, egy oltáremelvényen állt: egy kép, egy csinálmány, egy bálványszörny, egy arany borjú.

Nem borjú, hanem bika volt, a világ népeinek szokásos termékenység-bikája. Azért hívták csak borjúnak, mert mérsékelt nagyságú volt csupán, inkább kicsi, rosszul is öntött, ügyetlen szörny, de hogy bika, azt mindenesetre nagyon jól fel lehetett ismerni. A tákolmány körül többszörös körtánc hullámzott, legalább tizenkét kör, férfiak és asszonyok, kéz a kézben, cimbalom és üstdobszó mellett, nyakatekerten és kifordult szemmel, térdet térdhez koccintva, rikoltozva, hörögve és a mozdulatok durva hódolatával. Különböző irányban keringtek, az egyik szégyengyűrű mindig jobbra, a másik balra; a forgatag közepén pedig, a borjú előtt, Áron ugrándozott, hosszúujjú ruhában, melyet mint a frígykunyhó gondnoka viselt és amelyet magasra emelt, úgy hogy kedvire rugdalódzhatott hosszú, szőrös lábszáraival. És Mirjám verte az üstdobot a nőknek.

Ez csupán a táncrózsa volt a borjú körül. De köröskörül a szabadban gyülekezett a közönség; nehéz bevallani, mennyire züllötten. Egyesek kuszmát ettek; mások nővérükkel háltak együtt, nyilvánosan, a borjú tiszteletére. Megint mások egyszerűen kuporogtak és ürültek, nem törődve a lapátkával. Látni lehetett, hogy férfiak mint áldozzák erejüket a bikának. Valahol egy ember szülőanyját ráncigálta ide-oda.

Ennek láttára pattanásig feszült Móze homlokán a harag ere. Vérbeborult arccal áttörte a tánc gyűrűit, mely hirtelen elcsendesedett és művelői ijedt vigyorgással hunyorgattak, mert felismerték a mestert, egyenesen a borjúhoz ment, a szentségtörés forrásához. Magasra emelte hatalmas kezében a törvénytáblát és hozzávágta a nevetséges tákolmányhoz, hogy annak térde összerogyott, aztán újra sújtott olyan dühvel, hogy, bár a tábla is darabokra tört, de a bálvány is csakhamar alaktalan tömeggé vált. Aztán fogta a második táblát és megadta vele a szörnynek az utolsót, teljesen összetörte és mivel a második még ép volt, egyetlen ütéssel szétzúzta a kőtalapzaton. Remegő ököllel állt előttük és melléből hörögte:

- Te csőcselék, te Istentől elrugaszkodott! Itt hever, amit Istentől hoztam le és amit Ő neked írt saját ujjával, hogy talizmánod legyen a műveletlenség nyomora ellen! Itt fekszik összetörve bálványod romjai mellett: mit kezdjek most veled az Úr előtt, hogy fel ne faljon téged?

És látta, hogy Áron, az ugrándozó, ott áll mellette lesütött szemmel, nyakába csapzott olajos fürtökkel, nyurgán és bambán. Megragadta elől a ruháját és rázni kezdte:

- Honnan kerül ide ez az aranyozott Beliál, te mocsok, és mit tett neked a nép, hogy ilyen romlásba taszítod, míg én a hegyen vagyok és saját magad toporzékolsz előttük ördögi táncban?

Áron pedig felelte:

- Ó uram, ne töltsd rajtam haragodat, sem nővéremen; engednünk kellett. Tudod, gonosz ez a nép, kényszerített minket. Túlságos sokáig voltál távol s egy örökkévalóságig maradtál a hegyen, úgy hogy azt gondoltuk mindnyájan, nem jössz vissza. Ekkor ellenem gyülekezett a nép és így kiáltott: »Senki se tudja, mi lett ebből a Mózéból, aki Egyiptomból kihozott minket. Nem jön vissza többé. Talán elnyelte a hegy okádó szája. Fel, csinálj bálványt, amelyet magasba emelhetünk, ha jön Amalek! Olyan nép vagyunk, mint a többi és olyan szabadságot akarunk Isten előtt, mint a többi istennek emberei!« Így beszéltek, uram, mert engedelemmel szólva, azt gondolták, hogy megszabadultak tőled. De mondd, mit tehettem volna, mikor ellenem gyülekeztek? Megparancsoltam nekik, hogy gyűjtsék össze füleikből az összes fülbevalót, megolvasztottam a tűzben, formát csináltam és egy borjút öntöttem, hogy istenük legyen.

- Hát elég másformájúra öntötted - vetette oda Móze megvetően.

- Nagyon sietős volt - válaszolta Áron - mert másnap, vagyis ma akarták már kezdeni kicsapongásaikat a szíves istenek előtt. Ezért átadtam nekik az öntvényt, amelytől minden hasonlatosságot azért mégsem tagadhatsz meg, ők pedig örvendeztek és szóltak: »Ez a te istened Izráel, aki kivezetett téged Egyiptomból.« És mi oltárt emeltünk eléje és égő meg hálaáldozatot hoztunk, ettünk, utána pedig táncoltunk és játszottunk egy keveset.

Móze otthagyta, ismét áttörte a felbomlott táncgyűrűket a kapu irányában, ott megállt a gerenda-kecskeláb alatt Jósuával és teljes erővel kiáltotta:

- Ide hozzám, aki az Úrhöz tartozik!

Ekkor sokan mentek oda, akik egészséges szívűek voltak és nem szívesen csinálták az előbbieket és Jósua fegyveres serege felsorakozott kettejük mögött.

- Boldogtalanok! - szólt Móze, mit tettetek s hogy engeszteljem ki bűnötöket Jahve előtt, hogy el ne vessen benneteket, mint javíthatatlan makacs népet és fel ne faljon? Aranyozott Beliált csináltok, mihelyt hátat fordítok, szégyen rátok és rám! Nézzétek a romjait, nem a borjúét, azt pusztítsa el a dögvész, a másikra gondolok. Ez az ajándék, amit ígértem nektek és lehoztam, az örök rövidrefogottat, a tisztesség szikláját. Tíz szó van rajta, Isten által írtam a ti nyelveteken és a véremmel írtam, atyámnak a vérével, a ti véretekkel írtam. Most itt van cserepekben, amit hoztam. Ekkor sokan sírtak, akik hallották és nagy jajgatás és zokogás volt a táborban.

- Talán pótolni lehet - mondta Móze. - Mert az Úr türelmes és könyörületes s megbocsátja a gonosztettet és kicsapongást, de nem hagy senkit büntetlenül - mennydörögte hirtelen, miközben vére ismét fejébe tolult és erét pattanásig dagasztotta - hanem meglátogatlak téged, mondta ő, és harmad- és negyedíziglen büntetem a gaztettet, mert én vagyok a féltékeny. Itt ítéletet fogunk tartani - kiáltotta - és véres tisztogatást rendezünk, mert azt is vérrel írták. Szolgáltassátok ki a főkolomposokat, akik először kiáltottak aranyos bálványokért és orcátlanul állították, hogy a bika vezetett ki benneteket Egyiptomból, noha egyedül én tettem, mondja az Úr. Legyenek ők az öldöklő angyaléi és senki se lássa. Meg kell kövezni őket és nyíllal lelőni, ha háromszázan is vannak! A többi pedig vessen le magáról minden díszt és gyászoljon míg visszatérek, mert újra felmegyek Isten hegyére, hogy lássam, mit tehetek még érted, keménynyakú nép!

Móze nem volt tanúja a kivégzéseknek, miket a borjú miatt elrendelt, ez az erős Jehosua dolga volt. Ő felment ismét a hegyre, barlangja elé a mormogó csúcs alatt, miközben a nép gyászolt és ismét negyven nap és negyven éjjel maradt a gőzökben. Miért olyan sokáig ismét? A felelet így hangzik: Nemcsak azért, mert Jahve utasította, hogy mégegyszer csinálja meg a táblákat és újra írja rájuk parancsát; mert az ezúttal valamivel gyorsabban ment, mivel hogy megvolt már a gyakorlata s mindenekelőtt birtokában volt az írás. Hanem azért is, mert hosszú harcot folytatott az Úrral, míg az megengedte a megújítást, küzdelmet, melyben harag és könyörületesség, munkafáradság s a vállalt mű szeretete harcoltak egymással, miközben Mózenak sok rábeszélő művészetre és okos hivatkozásra volt szüksége, hogy visszatartsa Istent attól, hogy a szövetséget felbontottnak nyilvánítsa és nemcsak, hogy a keménynyakú csőcseléket el ne kergesse, hanem azt is megbocsássa, amit Móze fellobbanó haragjában a törvény tábláival tett.

- Nem akarok előttük járni - szólt Isten - hogy atyáik országába vezessem őket, ne is kérj rá, ne hivatkozz a türelmemre. Féltékeny és lobbanékony vagyok és látni fogod, egy nap nem ismerem meg önmagamat és útközben falom fel őket.

És felajánlotta Mózenak, hogy a népet, melyet valamikor együtt öntöttek, mint az arany borjút, nem lehet megjavítani és lehetetlen szent néppé emelni, tehát nem marad más hátra, mint összetörni; felajánlotta neki, hogy Izráelt, úgy amint van, szétzúzza és kiirtja, őt magát azonban, Mózét, nagy néppé teszi és szövetséget köt vele. De Móze ezt nem akarta, hanem így szólt:

- Nem Uram, bocsásd meg bűneiket; ha nem, úgy törölj ki engem is könyvedből, mert nem akarom ezt túlélni s nem akarok személyemben szent néppé válni helyettük.

És Isten becsületére hivatkozva mondta:

- Képzeld el, Szent: ha Te ezt a népet most egy emberként megölöd, így szólnak a pogányok, kik hallják kiáltásukat; »Phű! Az Úr nem tudta ezt a népet elvezetni az országba, melyet esküvel ígért nekik, nem volt rá képes; ezért megölte a sivatagban.« Hagynád-e, hogy ezt mondják rólad a világ népei? Hadd ezért naggyá lenni az Úr erejét és légy kegyelemmel e nép gonoszsága iránt.

Ez volt az érv, mellyel Isten fölé kerekedett és bocsánatra bírta, bár még mindig csak megszorítással, mert azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy ebből a nemzedékből senki sem látja meg az atyák földjét Jósuát és Kalebet kivéve.

- A gyermekeiteket - döntött az Úr - odaviszem. De mindazok, kik most húsz évnél idősebbek, ne lássák az országot, hanem a sivatagé legyen testük.

- Jól vau Uram, jól van, - felelte Móze. - Ebben maradunk.

Mivel a döntés a saját és Jósua szándékaival jól egybehangzott, nem érvelt tovább ellene.

- Engedd megújítanom a táblákat - mondta - hogy levigyem az emberekhez rövidre fogott törvényedet. Végül is egészen jó volt, hogy az elsőt haragomban összetörtem. Volt néhány rosszul sikerült betű benne, bevallom Neked, hogy mellesleg erre gondoltam, miközben széttörtem őket.

S megint nekiült Jósua által titokban táplálva és metszett és vésett, vájt és simított, ült és írt, néha kezefejével megtörülve homlokát, fúrva és vájva az írást a táblákba, melyek jobban sikerültek, mint első ízben. Aztán ismét bemázolta a betűket vérével, és lement, hóna alatt a törvénnyel.

Izráelnek pedig megmondták, hogy gyászát fejezze be és öltse fel díszét - kivéve természetesen a fülbevalókat, melyeket a rossz célra felhasználtak. És minden nép Móze elé gyűlt, hogy az átadja nekik a magávalhozottat, Jahve követségét a hegyről, a táblákat a tíz szóval.

- Vedd ezt, atyámnak népe - mondta - és őrizd szentül Isten sátrában, amit pedig mond, tartsd be cselekedeteidben és viselkedésedben! Mert ez a kötve-kötelező és a rövidrefogott, a tisztességnek a sziklája és Isten írta ezt kőbe az én vésőmmel, lapidárisan, az emberi viselkedésnek kezdete és végeként. A ti nyelveteken írta ezt, de olyan jelekkel, melyekkel szükség esetén minden népnek a nyelvét le lehet írni; mert Úr ő mindenekfelett s ezért az Ő abc-je és az Ő beszéde, bár hozzád intézte, Izráel, önkénytelenül mindenki beszéde lett.

- A hegynek tövében véstem az emberi viselkedés abc-jét, de legyen bevésve a te húsodba és véredbe, Izráel, úgy, hogy mindenki, aki a tíz parancsolat egy szavát megtöri, titokban megrémüljön önmagától és Istentől és váljon a szíve hideggé, mert kilépett Isten korlátai közül. Jól tudom és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani; és az Ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vetkeznek. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva és jól tudja, hogy a szavak érvényesek.

- De átok az emberre, aki felkel és így szól: »Nem érvényesek.« Átok arra, aki azt tanítja nektek: »Vessétek el! Hazudjatok, gyilkoljatok és raboljatok, bujálkodjatok, becstelenítsetek és kést emeljetek atyátok és anyátok ellen, mert ez illik az emberhez és az én nevemet dicsérjétek, mert én szabadságot hirdetek nektek.« Aki egy borjút állít fel és így szól: »Ez a ti istenetek. Mindent az ő tiszteletére cselekedjetek és táncoljatok a tákolmány körül!« Nagyon erős lesz, aranyos széken fog ülni és a legokosabbnak tartják majd, mert tudja: hogy az emberszívnek törekvése kezdettől fogva gonosz. De csupán ennyi az, amit tud és aki csak ezt tudja, buta mint az éjszaka és jobb lenne, ha nem született volna. Mert semmit sem tud az Isten és ember közti szövetségről, amelyet senki meg nem törhet, sem ember, sem Isten, mert rendíthetetlen. Vér foly majd patakokban, az ő fekete ostobaságáért, vér, hogy az emberek arca pírja elhalványul, de nem is lehet máskép, míg csak el nem pusztul a gaz. És felemelem az én lábamat, mondja az Úr, és sárrá taposom őt, a föld mélyébe taposom a szentségtörőt, százhúsz öl mélynyire és ember és állat kerülje ki nagy ívben azt a helyet, ahová őt betapostam és az ég madarai térjenek ki röptükben, hogy ne szálljanak el fölötte. És aki az ő nevét nevezi, az köpjön a világ négy tája felé és mossa ki a száját és szóljon: »Isten óvjon!« Hogy a föld ismét föld legyen, a szenvedés helye, de mégsem a gonoszság tanyája. Mondjatok erre áment mindnyájan!

És a nép mondta: Ámen!