Adam Mickiewicz
KRÍMI SZONETTEK
Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Radó György
Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955
Fenti kiadást kiegészítettük a fellelhető összes egyéb magyar műfordítással:
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
TARTALOM
Bevezetés
Az akkermáni puszta
Sima tenger
Hajóút
Vihar
A hegyek látványa a kozlovi síkról
Bahcsiszeráj
Bahcsiszeráj éjjel
Potocka sírja
A hárem sírhalmai
Bajdari
Alusta nappal
Alusta éjjel
A Csatirdág
A Zarándok
Út a csufut-kalél szakadék felett
A Kikineisz-hegy
A balaklavai várromok
Ajudág
A szárazfölddel a keskeny Prekop-földszoros köti össze a Fekete-tengerbe mélyen benyúló Krím félszigetet. A Prekopnál kezdődő észak-krími táj nemigen különbözik a dél-oroszországi, ukrajnai és ősi sírdombokkal, kúnhalmokkal - kurángokkal - tarkított síkság. Dél felé azonban lassan dombosodik a föld, majd a dombok magas hegyekké nőnek. Hirtelen megszakad a hegylánc: meredeken zuhan a tenger felé. S itt különös világ tárul fel lábánál. A százhatvan kilométer hosszú, mintegy ötvenöt kilométer széles hegylánc tömbje ugyanis feltartóztatja az észak felől hömpölygő, rohamozó hideg légtömegeket, megvédi, napsütötte, dúsan termő kertté, örök tavasz honává teszi a Krím-félsziget déli partját.
Ez a félsziget volt az ókorban Taurisz. Sok görög rege fűződik hozzá, Artemisz templomai álltak itt, s a holdistennő mentette Iphigéniát, akit atyja, Agamemnón fel akart áldozni az isteneknek... Taurisz görög gyarmatait Róma, majd Bizánc kebelezte be, át- meg átcsaptak rajta a népvándorlás pusztító hullámai, utóbb az ó-orosz Tmutarakany fejedelemség része lett, a tizenharmadik században pedig genovai olaszok alapítottak itt várost. A krími görög-latin világot azonban az újkor kezdetén elsöpörte az iszlám: észak felől az orosz földet elözönlő tatárok, délről a világhatalomra vágyó törökök morzsolták szét a krími régmúlt emlékeit.
A tatárok már Dzsingisz khán alatt megjelentek a félszigeten, majd amikor Aranyhordájuk uralmát a tizenötödik század hajnalán megdöntötte a véres Timur Lenk, a tatár hatalom részekre - khánságokra - szakadt szét. Nyers erőszak, fejetlenség, durva ököljog dühöngött a Krím-félszigeten. Ekkor - így tartja a hagyomány - a törzsi vezetők gyűlésre ültek össze s megjelent előttük egy Giréj nevű pásztor, kézen fogva vezetett egy Hadzsi nevű tizennyolc éves ifjút. Amikor pedig a pásztor elmondta, hogy ez a hozzá menekült ifjú a nagy Dzsingisz khán egyenes leszármazottja - az odagyűlt nép egy szívvel-lélekkel követelte a habozó fejedelmektől, hogy Hadzsit - immár Hadzsi-Giréjt - válasszák meg közös uralkodójuknak... Eddig a monda. A történelem feljegyzései szerint 1440-től több mint háromszáz éven át uralkodtak a Krím-félszigeten a tatár Giréj khánok, 1478-tól mint a török császár helytartói és adófizetői. Cselszövények és gyilkosságok, palotaforradalmak és rablóhadjáratok vég nélküli sora jelzi e khánok történetét, közben azonban a nép szorgalmas keze gazdag szőlőskertté, a muzulmán kultúra világának csodálatos gyöngyszemévé tette a Krím-félsziget déli részét. A mesés kháni paloták még romjaikban is lenyűgözik a látogatót.
Itt vezet a Fekete-tengerhez az orosz állam útja. A tatár hódoltságból felocsúdó,
majd a törökökkel több évszázados hatalmi harcot vívó Oroszország sokszor megütközött
a törökök krími vazallusával is. A Giréj név majd mint az ádáz ellenfél, majd
mint az időleges szövetséges neve sűrűn szerepel az orosz történelemben. A Törökország
elleni győztes hadjáratok eredményeképpen az oroszok újra megvetették lábukat
a Krím-félszigeten, végül 1783-ban a magára maradt Sahi, a negyvenegyedik Giréj
khán, ki fivéreinek lázadását már csak az orosz szuronyok segítségével tudta
leverni, belátta, hogy uralma tarthatatlan. Homlokát háromszor lehajtotta a
porba, három sebet ejtett a mellén, majd a maga és utódai nevében minden hatalomról
lemondott... Az oroszok megkezdték saját városaik, erődeik, útjaik építését,
a kháni paloták elhagyottan omladoztak...
"...A jómódú házaknál cseresznyefából készült hosszú pipával kínálják a vendéget
- a pipa csutorája borostyánkő vagy elefántcsont - majd a Krím ízletes mézét,
friss gyümölcseit hozzák s aludttejet tesznek elébe... Asszonyaik külön lakásban,
sőt olykor külön házban élnek... ruházatuk az örmény és török öltözet keveréke.
Szevasztopol körszínház alakban, egy domboldalban épült kisváros. Kőből és téglából
emelt csonka oszlopokkal, oszlopfőkkel, kőbe vésett feliratokkal - a hajdankori
Cherszon dicső romjaival - eggyévált falai oly öböl vizében tükröződnek, amelyet
méltán neveznek a világ egyik legszebb tengeröblének; rendszerint itt állomásozik
a cár fekete-tengeri flottája..."
Így írja le Chopin és Famin francia szerzők műve a Krím-félszigetet az elmúlt század első felében.
1825-ben - görög rhapszodoszok és muzulmán dervisek, megannyi kis és nagy költő nyomdokán, kevéssel Puskin után - ismét egy költő vette útját a krími partok felé. A huszonhét esztendős Adam Mickiewicz.
Ekkor már hosszú és változatos út állt Mickiewicz mögött.
A nowogródeki lengyel prókátor költő-fia Litvániából, családi birtokáról indult
az életbe. A lengyel irodalom gazdag hagyományaival már szülőházában megismerkedett,
a nowogródeki domonkosrendi iskolában pedig, és utóbb a vilnai egyetemen már
őt magát is költőnek ismerték. Romantikus balladáinak megírására előbb a német,
majd az angol költészetből merített példát és ihletet, de mégsem volt utánzó:
ízig-vérig a honi táj, a honi hangulat költője maradt és minden lángnál hevesebben
a lengyel szabadságeszme égett szívében.
Lengyelországot 1795-ben - negyedszázadon belül immár harmadszor - felosztották egymás közt hatalmas, erőszakos szomszédai. A lengyel hazafiak nem nyugodtak bele független hazájuk elvesztésébe, odahaza is szervezkedtek és külföldön is fegyveres csapatokat alakítottak az eljövendő függetlenségi harcra. Kísérleteik sorra kudarcba fúltak, de haragjuk és eltökéltségük csak annál inkább erősbödött. Hogyne élt volna az ellenállás szelleme a fiatalok vezető rétegében, az egyetemi ifjúságban! S ezt jól tudta a közvetlen ellenség is: a cári titkosrendőrség.
Adam Mickiewicz tagja a filomaták (tudáskedvelők), majd
a filaretek (erénykedvelők) diáktársaságának, és 1823 októberében számos társával
együtt letartóztatják. Az elfogottak közt vannak diákok, tanárok
és katonatisztek, számuk egyre növekszik, s tömlöcökön kívül klastromok és hivatali
épületek is megtelnek politikai foglyokkal. Mickiewicz és több társa "bűnét"
jóindulatú közbenjárásokra a hatóságok enyhébben bírálják el: csupán hazájuk
elhagyására, oroszországi tartózkodásra kényszerítik őket. Így kerül Mickiewicz
a cári fővárosba.
Pétervárott kapcsolatba lép a küszöbönálló cárellenes felkelés haladó nemesi
vezetőivel - erről azonban a hatóságok nem szereznek tudomást. Sőt nyilván úgy
vélik, hogy az immár nagyhírű lengyel költő ott, hazájától és a lengyel szabadságmozgalomtól
elszakítva, nem árthat az uralkodó rendszernek. Mickiewiczet a napsütötte Délre
küldik s az odesszai líceumban tanári állást adnak neki.
Odesszában, a fiatal és rohamosan fejlődő kereskedő-kikötővárosban ekkor népes
lengyel kolónia él, és igazi déli hevességgel kavarog, pezseg az élvezetekben
dúskáló felsőbb társaság vidám élete. Ez a társaság, ez a hangulat Mickiewiczet
is magával ragadja. Szerelmes, incselkedő szonettjeiből érezzük, hogy odesszai
tartózkodása idején valóban élvezni akarja a könnyű életet, jóllehet több versében
még ekkor is megcsendül a honvágy, az elvesztett haza forró szeretetének fájdalmas
hangja, s már egyre több jele mutatkozik a realizmusnak... A tompán csengő bánatot
csakhamar a kiábrándulás, a csömör hangulata váltja fel. Mickiewicz mag kéri
áthelyezését. Moszkvai állást kap.
Moszkva előtt azonban barátja, Henryk Rzewuski, annak húga, Karolina Sobańska
s ez utóbbinak férje társaságában kirándulásra indul. Útja valóságos költői
zarándoklat a Krím élő és halott szépségeihez. Ezeket kellett elmondanunk a tájról és a költőről, hogy megérthessük
találkozásukat. Wer den Dichter will verstehen, KRÍMI ÚTITÁRSAINAK AJÁNLJA A krími zarándok még hajóraszállása előtt batáron utazik az Odesszától
nyugatra fekvő akkermáni pusztaságon. Eltűnt minden emberi nyom, még a kurgánok
- ősi sírdombok, "kúnhalmok" - is elmaradtak. Akkermán (ma: Belgorod-Dnyesztrovszkij), a "dnyeszter-parti fehér
város" a folyó hosszú öbölhöz hasonló, tágas torkolatának, "limanjának" partján
fekszik. "Ukrajnában és a partvidéken burjánnak hívják azokat a nagy bozótokat,
amelyek nyár idején virágba borulva oly kellemesen tarkítják a síkságot" -
jegyzi meg a költő ehhez a verséhez. Leszáll az éjjel, sehol sincs ösvény vagy kurgán, Megálljunk! Mily csend! Hallom, mint húznak a darvak Hogy egy lágy kígyótest a gyomot megbillenti. A végtelen zöldben: virágsziget, Se hang, se fény. Haladnunk nem lehet. A magasból, hová sólyom se látna, Sűrű bozótban gyors kígyó sziszeg. Tarhankut félszigete a Krím legnyugatibb nyúlványa. Laposan emelkedik
ki a tengerből, csekély magaslatainak egyikéről nézi a megpihenő költő a tükörsima
tengert. A csendes felszín alatt talán ott a hidra, amely a természet-tudomány
tanítása szerint polipfajta, lágy testű, csápjait nyújtogató víziállat, a
régi monda szerint azonban iszonyú szörnyeteg, mely éles karmokat váj áldozata
testébe - akár a szívbe az emlék... A Tarhankut-magaslaton Már a zászlócskát a szél cirógatva fújja, Vitorla - mint lobogó, ha vége a hadnak - Óh, tenger! Te sok virgonc élő lény világa, Óh, lélek! Mélyedben él az emlék hidrája, A pavilon szalagján babrálgat már a szél, Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér, Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él, Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély Halad a hajó a Fekete-tengeren - Zúgás támad, nyüzsögnek a tengeri szörnyek, Szél, szél! Lódul a hajó, fékevesztve törtet, Lelkem is árbócként száll, míg zajgó ár zubog, Kitárt karral gyors hajóm keblére borulok, HAJÓÚT A zúgás nő, nyüzsögnek a tenger szörnyei, Vihar! Vihar! - dülöngő hajónkat ellepi És zúgó ár sodorja, röpíti lelkemet, Kitárt karral lehullok a párkányod felett, A mindent mesés lényekkel benépesítő antik képzelet öröksége,
hogy a tengeri viharba került költő a halál nemtőjét, Thanatoszt, a szép arcú
ifjút véli látni, amint a tengerből előlép. Vitorlarongy, tört kormány, víz bőg, vihar tombol, Diadalt zeng a vihar, s magasan felhágva Ez kezet tördel, amaz félholtan elterül, Csak egy utas ül oldalt, hallgatásba merül VIHAR Vitorlarongy, tört kormány, hab sorkán csap égig, Nagyot bődül a győztes vihar: új s megint új Félhalott tömeg: ennek szívig hat keze görcse, Árva utas ül, oldalt, s szótlanul tűnődve A HEGYEK LÁTVÁNYA A KOZLOVI SÍKRÓL A Zarándok és vezetője ("mirza" hajdanán tatár fejedelmi cím,
utóbb a nemesi rang jelzése volt) "A dívek - írja Mickiewicz megjegyzéseiben - a perzsák ősi mitológiája
szerint gonosz lelkek, amelyek valamikor a földön uralkodtak, majd az angyalok
által elűzetvén, most a világ végén, a Kaf hegyen túl élnek. A Csatirdág ormai napnyugta után a sugarak visszaverődésének következtében
egy ideig olyanok, mintha lánggal égnének. A lepel, amelyet az éj szétterít, mintha az a palást, díszruha
volna, amelyet a szultán a magas állami méltóságoknak adományoz. A Csatirdág a Krím déli partvidékén húzódó hegysáv legmagasabb
része, távolról, szinte kétszáz verszta távolságból is látszik s több oldalról:
olyan, mint egy óriási, kékes színű felhő." Ott! Tán Allah-rakta fal, tenger-torlasz és jég? Bizánc lángol! A csúcson micsoda tűzfény ég! MIRZA: Ott? Jártam. Oda folyók szája, erek csőre Hol a sas eltéved, köd sem tud továbbmenni, ZARÁNDOK: (Radó György fordítása) A zarándok Ott!... tán Allah emelt tengerre jégfalat? Hogy lángol fenn a csúcs! Mint Sztambul csillogása! Mirza Ott? - Fenn ül a hideg; láttam, mert ott lehettem, A sas eltéved ott, felhő-út véget ér, A zarándok Óóó! (Hegedűs Géza fordítása) "Minden oldalról hegyekkel körülvett völgyben fekszik Bahcsiszeráj
városa, a krími khánok, a Giréjek egykori székhelye" - írja jegyzeteiben Mickiewicz. Bahcsiszeráj - "Kert-palota" - 1252-ben épült, és 1518-ban a Giréj-házbeli
Abdul-Szahel khán itt emelte rezidenciáját. Ez a Khán-szeráj - "Kháni palota"
- volt azután két és fél évszázadon át a Krím tatár uralkodóinak otthona,
az Ezeregyéjszaka tündérkastélyaival vetélkedő csarnoka. A hajdani nagyság lenyűgöző emlékeire, a puszta falakra különös
alakokban tapad a kúszónövény - e látvány egy bibliai képet idéz fel a költő
lelkében. Jegyzeteiben szó szerint idézi: "Ugyanabban az órában ujjak jelentek
meg a lámpással átellenben, emberéhez hasonló kéz írt a királyi palota falának
felületére és a király (Belszazár) nézte az író kéz ujjait. (Dániel könyve.
V. 5, 25, 26, 27, 28.)" "Az írás, amelyet feljegyzett, a következő: Méne,
Tekel, Fáresz. A dolog értelme pedig ez. Méne: megszámlálta az Isten országodat
és véget vetett neki. Tekel: megmért téged a mérlegen és könnyűnek talált.
Fáresz: elosztotta országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta" - így
folytatja a Biblia. Színes ablakok helyén feltekereg a gyom, Ott a terem közepén vésett márványtál van: Merre vagy, óh, szerelem, nagyság és hódolat? BAHCSISZARÁJ Kong s dől a káni csarnok: dicső még, de zordon! Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon A hárem közepén a nagy márványmedence Hol vagy, ó, Szerelmem, ki legyőzted a mindent? Bahcsiszeráj kháni palotáját már fél évszázaddal a Giréj-khánok
bukása előtt elpusztította a tűz. Kaplan, az akkori Giréj-khán, sikertelenül
hadakozott az oroszok ellen, és Erzsébet cárnő csapatai elfoglalták Bahcsiszerájt.
Ekkor gyulladt ki a kháni palota. S a Giréjeket hátralevő fél évszázaduk alatt
a Khán-szeráj újjá nem épült romjai figyelmeztették hatalmuk lehanyatlására... A kháni fővárosból közönséges muzulmán városka lett.
" A meszcsit vagy dzsámi közönséges mecset. Kívül, a szentély ágainál vékony,
ég felé nyúló tornyocskák emelkednek, ezeket minarétnek, m e n a r é-nak
hívják. Fele magasságban erkély veszi körül őket: a s z ü r f e,
amelyről a m ü e z z i n-ek, vagyis kihirdetők
imára szólítják a népet. Ez az erkélyről elénekelt felszólítás az e z a n.
Naponta ötször, a meghatározott órákban, minden minarétről felcsendül az ezan,
s a müezzinek tiszta, csengő hangja kellemesen árad szét a levegőben a muzulmán
városok felett, amelyekben, mivel nem használnak kerekes kocsikat, általános
csend uralkodik" - idézi Mickiewicz a Collectanea című könyvet (I. kötet,
66. oldal), Józef Sekowski művét mely 1824-25-ben Varsóban jelent meg. "Eblisz vagy Iblisz, vagy másképp Garazel a mohamedánok Lucifere.
Fárisz: lovag az arab beduinoknál." Ég háremén csillagok örökmécse remeg. Már a minarétról s a cipruslombról árny hull. Az éjjel sátra alatt. Fent, az ormok hátán Tér haza a moszkéból a hívő, az édes A mennybolt háremében csillag-örökmécses Itt árnyat vet menár és ciprus orma; messzebb a sötétben! Időnkint villámfény cikázik, A költő-zarándok ezt írja feljegyzéseiben: "Nem messze a khánok palotájától keleti stílusban
épült kerekkupolás síremlék emelkedik. A krími köznép körében él egy monda,
amely szerint ezt az emlékművet Giréj Kerim állította egy rabnőjének, akit
rendkívül szeretett. A rabnő állítólag lengyel volt, a Potocki-család sarja.
A tudós módon és szépen megírt K r í m i u t a z á s o k
szerzője, Muravjov-Aposztol azt állítja, hogy e monda alaptalan, és
hogy a síremlék egy grúz leány földi maradványait takarja. Nem tudjuk, mire
alapozza véleményét: az a feltételezése ugyanis, hogy a tatárok a tizennyolcadik
század derekán nem ragadhattak el olyan könnyen a Potocki-családból rabnőket,
nem kielégítő. Ismeretesek az utolsó kozákzavargások Ukrajnában, ahonnét sok
embert ragadtak el, majd eladták őket a szomszédos tatároknak. Lengyelországban
számos Potocki nevű család él, s a szóban forgó rabnőnek nem feltétlenül a
humani földesurak hatalmas nemzetségéhez kellett tartoznia, amely kevésbé
volt hozzáférhető a tatár portyáknak vagy a kozák forrongásoknak. A bahcsiszeráji
síremlékről szóló népi mondából írta Alekszandr Puskin orosz költő a reá jellemző
tehetséggel a B a h c s i s z e r á j i
s z ö k ő k ú t című elbeszélést." Északon csillagtenger ont fényt lengyel tájra. Lengyel lány! Így érek én is magányos véget. S akkor én is meghallom majd a honi hangot. Hol dús kertek között örök tavasz ragyog Mért adnak annyi fényt az égő csillagok Lengyel nő! Engem is gyászos magányom öl meg. Lelkem az anyanyelv hangjára felneszel, A Khán-szeráj udvarán a könnyforrástól meg Potocka kupolás emlékművétől
tovább visz a Zarándok útja. Ezt írja: "Pompás kertben, karcsú nyárfák és szederfák között a khánok és
szultánok, feleségeik és rokonaik fehér márvány-sírkövei állanak. A közeli
két épületben rendszertelenül odahordott koporsók fekszenek, valamikor gazdagon
voltak ékesítve, ma kopasz deszkák meredeznek és lepelfoszlányok csüngenek
ki belőlük. A férfiak és az asszonyok sírja fölé a muzulmánok nem szerint
különböző alakú kőturbánt állítanak." "G y a u r vagy k a f i r annyi mint hitetlen.
A muzulmánok így hívják a keresztényeket." A Zarándok szemében könnycsepp jelenik meg - Mirza látja... Szerelem szőlejének meg nem ért termése Idők fátyla burkolja őket feledésbe, Óh, édenkert rózsái! A tisztaság kútját Most idegen szeme ejt sírjaikra szennyet. A vágyszőllőlugasból Allah asztalára Kertjükön feledésnek a múltnak pora-fátyla; Oh, Éden szép rózsái! Virultok: a szégyen Ma idegen szem ejti sírotokra piszkát, Tatár falu - Bajdari - kerül a Zarándok útjába. "Szép völgy, ezen utaznak át rendszerint a Krím déli partjára"
- írja Mickiewicz. Akkoriban még nem nyílt meg a Bajdar-kapu (utóbb robbantották
bele a sziklába) és az északról jövő utasnak, mielőtt a Krím délszaki partszegélyét
elérte volna, utolsó akadályként meg kellett másznia a Bajdari felett emelkedő
erdős, sziklás hegygerincet. Veszélyes út, de drága jutalmat tartogat: egyszerre az utas elé
tárul a tenger. Kábítva vonzza magához az ember testét-lelkét. S míg parancsaimra nem hallgat habzó ménem, Föld szunnyad, én nem alszom. Le a tengerárba! - Fejem fölé hullám csap, körülvesz a káosz - Jól megostorozom, s szélnek feszül az állat, S ha lassankint a ló siketre-vakra fárad, A föld aluszik, én nem. A habba loccsanok, Tarkómon szerterobban a hullám s kavarog: Íme a várva várt déli part. A lusta falu. "Egyike a Krím leggyönyörűbb helyeinek - írja Mickiewicz. - Az
északi szelek ide már sohasem jutnak el, s az utas gyakran novemberben is
hűvösséget keres a még zöldellő, terebélyes diófák árnyékában." A hajnali rét mintha az igazhívők imáját dalolná... "A n a m á z muzulmán imádság, melyet ülve,
hajlongva kell mondani. Imádkozáskor a muzulmánok füzéreket használnak, amelyek az előkelő
személyeknél drágakövekkel ékesek. A gránátalma-fák és a szederfák mind piros
gyümölcsökkel pompáznak s a Krím egész déli partvidékén közismertek." Virágos rét, s fölötte is sok virág száll át: S ott, ahol a tengerbe bámul a tar szikla, S amíg a bősz vihart a földnek hírüladja - Lefejti magáról a hegy kéklő ruháját, Merő virág a katlan, rét szirmai zárják, Szirtnek tükör a víz, benne morcos követ lát, habzik, vihart jelez a part sövényein túl; Alusta tengeri fürdő s olyan tájék, amely festményen mesterkéltnek
hatna. Bizánci erőd romjai őrzik, lankáin édes szőlő terem és fölötte... Fölötte hegyóriás tornyosul, s a forró délszaki nappal után ott
fent az ormokon alszanak ki az utolsó napsugarak. Hegymászó utasok Alustából szoktak elindulni oda fel - a Csatirdágra. Hegyormok feketűlnek, völgyre éji csend ül, Elalszom, a sötétség és csend szárnya ölel. Keleti éj! Hasonló háremnek hölgyéhez, Már élesebb a szél, a tikkadt nappal enyhébb, Elfeketül a hegy, éj dől a völgybe renyhén, A szárnyas csönd s homály árnyában alszom én, keleti éjszaka, te kelet odaliszkja, "A Csatirdág a Krím hegyeinek teteje - írja az egykorú francia
útikönyv - 4700 láb magasságra emelkedik. Egyúttal ez a félsziget legtermékenyebb,
legenyhébb és legfestőibb része." Aki megmássza ezt a sajátos alakú hegyet - Csatirdág = sátorhegy
- fennsíkjáról valószerűtlenül szép és hatalmas képet lát maga körül. Látja
északon a pusztaságot, délen a tündérkertekkel ékes partot, a távolban Szevasztopol
és Jevpatorija városát, körös-körül pedig az azúrszínű, délszaki tengert... De az is, aki a lába előtt áll meg, lenyűgöző csodálatot
érez és hivő muzulmánként megcsókolná a fenséges szirtfalat... A hegyek padisahja
("p a d i s a h a török szultán címe" - jegyzi meg Mickiewicz) - igen,
valóságos padisah a Csatirdág: odáig ér, ahol Gábriel őrzi az édent. ("Meghagyom
Gábriel nevét - folytatja jegyzeteit a költő - azért, mert közismert; bár
az egek igazi őrizője a keleti mitológia szerint Ramek (az Arcturus csillagképben)
- az a s z s z e m e k e i n
néven ismert két nagy csillag egyike.") Mintegy keleti módon ("törökülésben") ül ott a Csatirdág, hogy
dragománként - tolmácsként - közvetítse menny és föld beszélgetését. MIRZA: Szirted lábát csókolja a mozlim és remeg, S a menny kapujában ülsz, hegyek orma felett, Akár lángoló nap van, akár ködülte éj, Teremtés dragománja, hol ég s föld összeér, Sziklád tövét muzulmán csókolja reszketeg, ki egek kapujánál ülvén úgy őrized Bár izzik fönt napfény, sűrű köd fátyola, Teremtés dragománja, menny-föld közén ura, A Csatirdágra nevezetes barlangok látványossága is csábítja az
utast. Több barlangból patak, folyó tör felszínre, ezeknek egyike a Szalhir. "A S z a l h i r krími folyó, a Csatirdág
tövéből ered" - írja Mickiewicz. Vajon a Zarándok szívében milyen érzést és milyen emléket ébreszt
a csodálatosan szép táj? Lábam előtt a bőség és pompa varázsa, Drágább ének a litván zord vadon zúgása, Oly távoli, oly tarka képek csalogatnak, Ő szép hazámban, honnét engem kiragadtak, Lent a derű s a bőség tája, fent a legszebb Litvánia, erdeid gyönyörűbben zengtek, Be távoli, be rózsás varázs vonz! Tétován S ő, ott, szülőfalumbam, az elvesztett tanyán, Csufut-kale - "Zsidóvár" - a neve annak a romvárosnak,
amelyen át a keskeny út vezet. Valamikor a karaimi szektához tartozó zsidók
éltek itt, a város közepén pedig mauzoleum emlékeztet Nenkedzsán-Hanumra,
Toktamis khán leányára, aki szerelmi bánatában itt ugrott le a szikláról a
mélybe. Mickiewicz ezt írja feljegyzéseiben Csufut-kaléról: "Városka egy
kiugró sziklán; a peremnél épült házak olyanok, minta a fecskefészkek, a felfelé
vezető ösvény kényelmetlen, a szakadék felett húzódik. Magában a városban
a házfalak szinte közvetlenül a szirt szegélyéig érnek: ha az ember kinéz
az ablakon, pillantása a feneketlen mélységbe vész." Lováról pedig így ír:
"A krími ló a nehéz és veszélyes átkeléseknél a legnagyobbfokú óvatossági
és biztonsági ösztönről tesz tanúságot: mielőtt vigyázva megtenne egy lépést,
lábát a levegőben tartva keres egy követ és kipróbálja, vajon biztosan ráléphet-e,
megállhat-e rajta." A mélység és a környezet együtt a keleti mesék feneketlen kútját,
Al-Kahir - Kairó - kútját juttatja eszébe az utasnak. MIRZA: Mondj imát, ne nézz oda, kéz kantárt ne fogjon! S így függ. Ne nézd! Nehogy a mély magába vonzzon, Bárkádról lezúdul a mérhetetlen vészbe, ZARÁNDOK: Óh Mirza, én lenéztem! Le a fényes résbe, Mirza Imádkozz, hagyd a zablát, fordítsd el az arcod, és szinte függ. - Ne nézz le! Szemed csukva tartod, horgony kis csónakából, mérhetetlen mélybe Zarándok Bajdari és a Krím-félsziget déli partja között a hegyi ösvény
Kikineisz falu felett halad. Erről az útról írja egy régi utazó: "Bármennyire
hozzászokhattam tekintetemet a szakadékokhoz, bármennyire meggyőződtem a tatár
lovak megbízhatóságáról, mégis rémülettől dobbant meg a szívem, amikor arra
került a sor, hogy lovamnak a szakadék felett az egyik kőről a másikra kellett
lépnie, hiszen csak egyetlen elhibázott lépés hiányzott - mondom: még csak
az sem, hogy megbotoljék - és lovasával együtt menthetetlenül elveszett volna." A látvány azonban, amely ott fenn az utas elé tárul
- megéri a kockázatot. Mintha a keleti tündérregék valóra válnának itt. "A
h e g y - m a d á r az Ezeregyéjszakából ismeretes - írja Mickiewicz.
- Ez a perzsa mitológiában oly nevezetes, a keleti költők által oly sokszor
leírt Szimurg madár. 'Oly nagy (mondja Ferdauszi a Sah-námehban), mint egy
hegy és hatalmas, mint egy vár, egy elefántot is elvisz a karmaiban.' Majd
a továbbiakban: 'a lovagokat megpillantván (e Szimurg), mint felhő elszakadt
a sziklától, amelyen lakik és orkánként zúgott át a légen, árnyékot vetve
a lovasok hadára.' Lásd: Hammer: Geschichte (der) Redekünste Persiens. Wien,
1818. 65. old. A felhővilág fölé emelkedő hegyek tetejéről a tenger felett úszó
felhőkre pillantva, ezek olyanok, mintha nagy, fehér szigetek alakjában feküdnének
a vízen. Ezt az érdekes jelenséget a Csatirdágról láttam" - fejezi be a vershez
írt jegyzeteit Mickiewicz. MIRZA: Tekints le a mélységbe! Ott fekszik a szűz ég. És hó-sziget üli meg a víz kék-ezüstjét. Ez a villám! Állj! Itt a hasadék a hegyen. S mikor eltűntem, szemed tartsd a partszegélyen: A szakadékba nézz! Az égbolt leng a mélyben: Hó-sziget nyúlik el a habok mezejében: a villám! Most megállt! A lábunknál a mélység! s ha nem látsz már sehol, figyelj a szikla-élre: Az út végéhez közeledve, a Zarándok visszatekint, s amint a festői
öböl partján, Balaklava falucska felett megpillantja a várromokat - a tatárok
előtti régmúlt idők pompája és hatalma ködlik fel elméjében. Feljegyzéseiben írja: "Az azonos nevű öböl felett állanak annak a várnak a romjai,
amelyet valamikor a Miletoszból érkezett görögök építettek. Utóbb a genovaiak
ugyanezen a helyen emelték Cembalo várát." Ez a néhány vár - most rom, alaktalan, csupasz - A toronyba fel! Ha ott címer után kutatsz, Athén jeleit véste itt falba a görög, Ma fekete keselyűk szállnak e sír fölött, A várak, melyek itt romló romokba hulltak, Ó címerek nyomát fürkésszük egyre dúltabb Görög kéz faragott itt faldíszt athéni módra, Ma keselyű kereng sírok közt barna szárnyán. A gurzufi öbölben búcsúzik a Zarándok a Krím-félszigettől. Újra
itt van lábánál a tenger! S ő ott áll a víz fölé magasan emelkedő "Medve-hegy" - Ajudág,
Judág - szirtjén. Lent száguldva rohannak feléje a hatalmasan görgő, vissza-visszahömpölygő
hullámok... Az "ifjú dalnok", akit megszólít, a lengyel Gustaw Olizar, az
Ajudág-hegy közelében lakott, közeli kapcsolatban állt a dekabristákkal. Elmerengek, a Judág szirtnek dőlve állok Majd zátonyhoz verődvén hullámokká mállott, Hasonló szívedhez, óh, te ifjú dalnok! Visszazúdul s feledés örvényébe fullad, Szeretem nézni Judah sziklájának dűlve, a szerteomló hullám mégse szelidült le, Ugyanígy - ifjú költő - szenvedélyed gyakran s ha elszáguld, dühére halvány feledés ül,
KRÍMI SZONETTEK
(SONETY KRYMSKIE)
Muss in Dichter's Lande gehen.
Goethe, im Chuld Nameh
A SZERZŐ
Hajózok egy végtelen, száraz tenger útján,
Zöldbe süllyedt kocsim mint kóbor ladik ringat,
Csupa susogó hullám, csupa virágillat,
Oldalt, mint korállsziget, elmered a burján.
Keresem az égbolton, hol van hajós-csillag.
Felhő csillan messziről, vagy talán már virrad?
Akkermáni mécs villog vagy dnyeszteri hullám?
(Röptüket sólyom szeme sem tudná követni),
És hallom, hogy egy fűszál lepke-súlytól lankad,
Ilyen a csend. Fülem les, kiváncsian hallgat.
Litván hazám szólít tán? Menjünk, nem hív senki.
(Radó György fordítása)
AZ AKERMÁNI SÍKSÁGON
innen kocsim fű-áradatba gördül:
a zöld hullám fölkapja, szinte földül,
hinár fog, és az ár előbbre vet.
A tájra vak homály és néma csend gyül;
csak a szél suttog, a fák lombja rezdül,
s a Dnyeszter csobban, csillog és remeg.
darvak fojtott sírása hull a tájra;
bogár búvik: a fű halkan zizeg.
A távolból szülőföldem szavát
lesem: hiába!...Mennem kell tovább.
(Képes Géza fordítása)
A kitisztult tengerár csendes keble piheg,
Mint mátkáé, ha szemén boldog álom libeg:
Felébred, hogy sóhajtson s nyomban szunnyad újra.
Alszik pőre árbocán, a hajó lágy tánca
Olyan ringató, mintha visszahúzná lánca,
Hajós nyujtózik, vidám utasok kacagnak.
Köztük a polip mélyben szunnyad, míg vihar van,
Ám a csöndben kinyujtja sok kígyózó karját.
Mely szunnyad a balsorsban, szenvedély-viharban,
Ám midőn nyugodt a szív, belévájja karmát.
(Radó György fordítása)
A TENGER CSÖNDJE
szelídebb indulattal remeg a víz szine,
akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.
vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
matróz pihen, - amott meg kacag a friss kedély.
de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.
vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
a szív még föl sem ébred, - vad karmot váj bele.
(Fodor András fordítása)
viszi a Zarándokot.
Hágcsón felfut a hajós: fiúk, készülhetünk!
Elnyúlik s láthatatlan hálóján úgy lecsüng,
Mint pók, ha szálát lesi, hogy prédától görbed.
Meglendül s a tajtékos habban máris letünt,
Majd egy hullámra hágva, ég felé száll velünk,
Felhőt hasít, szárnyával vad szelek söpörnek.
Képzeletem csapong, mint a vitorla szárnya,
Kiáltás tör fel számból s víg visszhangra talál.
S mintha az én testemtől még gyorsabban szállna;
Könnyű vagyok! Már tudom, mit érez a madár.
(Radó György fordítása)
matróz fut fel a hágcsón: fiúk, figyeljetek!
Függeszkedik, akár a pók hálója felett,
a szálak rezzenését feszülten úgy lesi.
a fékevesztve dörgő, tarajló fergeteg,
hullámba loccsan orra, az egekig lebeg,
szárnya alatt a széllel a felhőket veri.
képzeletem dagad, mint vitorlák keblei,
teveled egyesít a kiáltás, víg sereg.
érzem, az én erőm is futásod szökteti:
de jó, de könnyű így, hisz madárként röppenek.
(Fodor András fordítása)
Szivattyú baljósan sír, tömeg jajong s alél,
Hajóskézből kirepül az utolsó kötél,
Véres napszállta minden reményt összerombol.
A vízhegyek ormára, a tenger öléből
Kilép a halál-nemtő és hajónk fölé tör,
Mint ostromló harcos a megrepedt bástyákra.
Van, aki búcsúzóul barátot ölelget,
Mások imádkoznak, hogy a halált elűzzék.
S így töpreng: szerencsés az ember, ha elernyed,
Ha imádkozni tud, vagy van, kitől búcsúzzék.
(Radó György fordítása)
vad sikolyok, szivattyúk vészjós öblögése;
kötelek maradéka repül ki a szélbe,
elvérzik a bukó nap, el a maradék hit.
hullámemeletekké nő a tenger és a
mélyből vízhegylépcsőkön, ostromló vitéz, a
Halál angyala mér a dőlt vár ellen indul.
az búcsújába ájul baráti karoknak,
véget föd vég előtt is amattól hit s ima.
suttog az ajka: "Boldog, aki most leroskad,
vagy imádkozhat, vagy van kitől búcsúznia."
(Szabó Lőrinc fordítása)
A ZARÁNDOK ÉS A MIRZA
megáll a Krím nyugati partján fekvő s Mickiewicz idején mér újra antik neve
után Jevpatorijának elnevezett Kozlov város előtt, a mezőn, és felpillant
a magasba...
ZARÁNDOK:
Vagy angyalok trónja e kővé fagyott felleg?
Vagy negyed-Földből bástyát a dívek emeltek,
Hogy csillag-karavántól óvják Nyugat éjét?
Vagy Allah, midőn az éj szétterít zord leplet,
A természet tengerén hajózó fényeknek
E lámpással mutatja meg az ég szegélyét?
Nyúlik, a tél fészkéből láttam őket inni.
Én havat leheltem és siettem előre.
Hol a felhő szunnyadó mennykövek bölcsője,
Hol turbánom felett csak csillag volt, más semmi,
Az a Csatirdág!
Ah!
KILÁTÁS A HEGYRE A KOZLOVI SÍKSÁGRÓL
A ZARÁNDOK ÉS A MIRZA
Vagy angyalok fagyott felhő-trónját kívánta?
Vagy Dívá-k sivatag tüzét hordták a tájra,
hogy csillag karavánt is feltarthassanak?
Vagy Allah tette föl a lámpát - mialatt
vihar-palástot bont az éj az ég alatt -
hogy fenti tájakon tenger lakója lássa?
hol jéghideg patak jeges folyóba tér,
a számból hó repült, lélekzetet ha vettem.
felhőben szunnyadó mennykő maradt mögöttem,
hol turbánom fölött csak csillag-látta tér
Az a Csatirdah.
Még romjaiban is a múlt nagyságáról tanúskodik számtalan szobája és terme:
a díván (tanácsadó terem), az Ítéletek Terme, ahol farács mögött, emelt trónszéken,
színes ablakok fényében ült a khán, a Kihallgatások Terme, az Aranyterem...
Giréjek palotája - fenséges, de vadon.
Pasa-homlok súrolta folyosó, erkélyek,
Ágyak, hol erő trónolt s megbújtak a kéjek.
Most szöcske szökdel, kígyó kúszik a kőpadon.
Üres falak, boltívek réseibe mélyed
- Embertől elvett művön a természet-bélyeg -
Belszazári betűkkel írva a falra: ROM.
A hárem szökőkútja - máig meg nem hasadt.
Gyöngyszem-könnyeit ontva kiált a pusztában:
Örökké kell élnetek! A víz fut vidáman.
Óh, szégyen! Minden elmúlt, csak a forrás maradt.
(Radó György fordítása)
Basahomloksöpörte küszöbön, a termek
pamlagán, a kevély trón helyén, halk szerelmek
fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kígyó von.
boltívekre fut, erkélyt, rácsot, felet ellep,
az élet veszi vissza, mit az ember elvett,
a balthazári betűkkel írja reá, hogy: ROM.
ép maradt, a szökőkút mint valaha, frissen
gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.
Századokat reméltél, s a víz könnyű, lenge...
Ó, gyalázat, nyomod sincs, és a víz ma is reng!
(Szabó Lőrinc fordítása)
A dzsámikból távoznak ájtatos emberek,
Az ezan hangja elvész a hallgatag esttel,
Az ég arca rubinszint ölt - vajon mit restell?
Az ezüst éj-király jő s ágyasa szendereg.
S amott közöttük talán álmos hattyu leskel?
Aranyszegélyű szárnnyal, de hófehér testtel
Magányos felhő ússza át a zafír-eget.
S mint Iblisz dívánjában ül megannyi sátán:
Órjás gránit-oszlopsor feketén feltárult
Ébred majdan a villám és Fáriszként száguld
Keresztül az azúr-lég néma pusztaságán.
(Radó György fordítása)
BAHCSISZARÁJ ÉJSZAKA
estében lassan elhal az imám imája;
indul pihenni már az éj ezüst királya
az alkonyhoz, rubintpír-arcú kedveséhez.
ezre gyúl, felleg úszik a zafirban; álma
visz így hattyút a tavon; fehér melle, válla
körül a kép derengő arannyal szegélyes.
miként Sátánok Elbisz gyűlésén, a gránit-
szörnyek köröskörül oly feketén merednek
ébredve, csúcsaikról, s a kéklő egeknek
Fáriszként szeli által csöndes Szaharáit.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Tavasz honában, pompás kertek közé zárva
Hervadtál el, te ifjú rózsa, mert a röpke
Perc úgy ellibbent tőled, mint színarany lepke,
S szíved mélyén ottmaradt az emlék - a lárva.
Miért sűrűbb amott az égi fények röpte?
Tán tűz-szemed, míg a sír éje be nem lepte,
Nyomot égetett, örök égi úton szállva?
Baráti kéz itt szórjon felém könnyű hantot!
Sírodnál az utasnép gyakran elbeszélget,
És ha felcsendül rólad egy magányos ének,
Sírod láttán hozzám is zümmög majd a dalnok.
(Radó György fordítása)
POTOCKA SÍRJA
neked, szép rózsaszál, szirmaid porba hulltak,
mert pillangóhada tovarepült a multnak,
az emlékké fakult csodálatos napok.
a lengyel föld fölé elívelő tejútnak?
Talán tüzes szemed, mely most a sírba hullt s vak,
ott járva szüntelen, sugárnyomot hagyott?
Rögét baráti kéz itt dobja rám a földnek.
Egy vándor arra megy s társával elbeszélget.
s egy költő, míg dalol egy röpke dalt tenéked,
meglátja sírom és hozzám is énekel.
(Gáspár Endre fordítása)
E sírkövek tövén félig elmosódott nevek olvashatók - meglátszik, hogy gyaur-kéz
művei.
A MIRZA A ZARÁNDOKHOZ:
Allah asztalára hullt: Kelet gyöngyöcskéit
Vágy s öröm tengeréből ifjan kitépvén, itt
Fogadta be az örök kagyló: a sír rése.
A kert ölén fölöttük hideg turbán fénylik,
Mint árny-hadak zászlaja. A tövén csak félig
Maradt meg nevük, amint egy gyaur-kéz bevéste.
Szemérmes lomb rejtette s adott édes enyhet,
Hogy titkát hitetlenek soha meg ne tudják.
Én hívtam - nagy Próféta, ne vedd bűnül útját!
Más idegen nem ejtett e látványra könnyet.
(Radó György fordítása)
A HÁREM SÍRJAI
vitték az ifjú fürtök szemeit; Kelet szép
gyöngyeire a mámortengerben öröklét
kagylófödele zárult, koporsók homálya.
középütt, mint az árnyak lobogója, emlék,
ragyog a síri turbán; lent a nevüket még
gyaur rab keze véste a kő hűs húsába.
levelei alatt a tűnt báj bontja szirmát
itt, a hitetlenektől védő hegyi réten.
s én hoztam be... Bocsásd meg, Próféta, a vétkem:
egyetlen idegen, ki siratja amit lát!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Szélre bízom lovamat, hátát nem kímélem.
Erdő, szikla, meredély egymás után s körben
Lábam alatt, mint patak habja, hömpölyög lenn.
Hadd bóduljak, merengve e kavargó képen...
Míg e szín-világ elvész a fátyolos ködben,
Tűzperzselte szememnek, mint törött tükörben,
Lidérc rémlik az erdőn, sziklán, meredélyen.
Duzzadt, zord tömbje zúgva csapódik falához.
Homlokomat leszegve, karomat kitárva
Várok, míg az elmém, mint örvényűzte bárka,
Elbolyong - aztán egy perc mély elkábulást hoz.
(Radó György fordítása)
BAJDAR
lábam körül a völgyek, az erdők és hegyek,
mint hullámzó patak, úgy úsznak-lengenek,
s én megrészegülök, ahogy kerengve szállnak.
s a földre ráfakul a leples szürkület,
szememben, mint törött tükörben, úgy libeg
fantomi képe völgyek, erdők, hegyek sorának.
egy duzzadtmellű hullám torlik a part fele,
homlokom nekiszegtem, kivágom karomat.
s mint sajka, melyet pörget az örvény ereje,
a vak-mély feledésbe zuhan a gondolat.
(Kardos László fordítása)
Lerázta már melléről a hegy ködkaftánját,
Aranyföldek hajnali namáz-hangja szétfolyt,
Májusi erdő-fürtből, melyet most a szél old,
Mint szultán füzéréből, hull rubin és gránát.
Tarka lepkék, megannyi szivárványos félhold.
Gyémántos baldahinként borul ránk az égbolt,
Messzebb sáska vonszolja lepelként szárnyát.
Forrong a víz, új vihart rejt méhében habja:
Miként tigris szemében, villog benne szikra,
Mélyén a hullám lágyan himbálózik s ringva
Fürdik benne a hajók és hattyúk csapatja.
(Radó György fordítása)
ALUSTA NAPPAL
rozs, búza sűrüjén a reggeli namaz zeng,
erdő bólint, s mint kalifán szentolvasó, peng
zöld hajában az alma, a rubin s a gránát.
hétszínű lepkeraj oly magasan csapong, leng,
mint ékes baldakin, felhőt, napfényt takar fent,
amott tücsök cibálja szemfödele szárnyát.
siseg a tenger, hőköl s új rohamra indul;
zengését fény cikázza, mint tigris-pupillát,
ám a mélység felé szelíd, permete inkább
hattyuk szeplőtelen szárnyai közt szökik s hull.
(Kalász Márton fordítása)
Élesedik már a szél, a nap heve enyhűl,
Csatirdág vállára mint lámpa hull sok fénypont,
Eltörik, skarlátszinű zuhatagot szétont
S kihúny. Kóbor zarándok fülel, hallgat szentül.
Patak - mintha virágon aludnál - mesét mond,
A lég illatot áraszt, virágszag-zenét zsong:
A szívhez oly hangon szól, amit nem hall meg fül.
Majd egy sujtó meteor villanása ébreszt:
Égre, földre, hegyekre aranyözönt lövell.
Kéjjel bódítsz, hogy midőn az álom már közel,
Szemednek szikrájával új kéjekre ébressz.
(Radó György fordítása)
ALUSTA ÉJJEL
lámpást hajt a fény; a Csatirdah-tetőn
hulltában széttörik, skárlátja égetőn
buggyan, úgy alszik el. A vándor nesztelen lép.
habágyon reng az ér, az álom-görgető,
a levegő beszél: fülnek nem érthető,
hisz illat a beszéde, csak a szív érti csendjét.
de gyúl egy meteor s újra serkenek tiszta
sugarán, vert arany egen-földön a fény:
álomba ringató, - az alvás peremén
új ringatásra költ tág szemedből a szikra.
(Szabó Magda fordítása)
Krím hajóárboca te, hatalmas Csatirdág!
Óh, világ minarétja! Félelmetes sziklák
Padisahja! Eléred ott fent a felleget
Ahol Gábriel őrzi az éden kárpitját.
Ruhád erdő, turbánnal a villámparittyák,
Félelem testőrei szövik körül fejed.
Ha gyaur gyújtja fel házunk, ha a sáska arat,
Csairdág, tömböd süket, rendületlen marad.
Táj, emberek, mennykövek vannak térded alatt.
Csak azt hallod, mit Isten a világgal beszél.
(Radó György fordítása)
CSATIRDAH
te krími hajóárbóc, hatalmas Csatirdah!
Ó, világ minarétje, hegyek közt padisah!
Kinek sziklák felett is felhőkbe nő fejed,
az édeni hatalmat, mint Gábriel maga.
Köpenyed égszin erdő vad janicsár-hada,
fellegturbánod villám-erekkel átszegett.
vetésünk tücsköké bár, gyaur vet ránk tüzet,
te némán állsz, Csatirdah, te nem mozdulsz soha.
föld, ember, égdübörgés fölött csak azt lesed,
amit a természetnek beszél Isten szava.
(Fodor András fordítása)
Fejem fölött tiszta ég, mellettem szép orcák.
Miért vágyódik hát szivem, hogy egy messzi ország
S egy - hajh! - még messzibb idő képét újra lássa?
Mint bajdari csalogány-, szalhiri lány-nóták.
Drágább szőnyeg amott a zsombékok, a tócsák,
Mint e föld rubin epre, arany ananásza.
Hő sóhajaim hát miért nem szünnek percig sem
Azért, akit szerettem ifju éveimben?
S hol hű szerelmeséről beszél neki minden,
Gondol-e még reám, ha hűlt nyomomban ballag?
(Radó György fordítása)
A ZARÁNDOK
égbolt, mellettem szép arc... Ah, hát milyen álmok
csalogatnak, hogy innen is csak tovavágyok,
a távolba, a multba, folyton s egyre messzebb?!
mint Bajdár csalogánya s a szalhíri lányok;
boldogabban tapostam sötét ingoványod,
mint itt a rőt ananászt és az arany epret!
tünődöm: ah, miért kell csak azért epednem,
csak azért, akit sorsom hajnalán szerettem?
ahol hű kedveséről beszél neki minden,
friss nyomaimat látva vajon gondol-e rám?
(Szabó Lőrinc fordítása)
ÚT A CSUFUT-KALÉI SZAKADÉK FELETT
A MIRZA ÉS A ZARÁNDOK
Lova lábára bízza eszét itt az ember.
Okos ló! Lám, mint méri a mélységet szemmel,
Térdethajt, támaszt keres s lel egy biztos ponton
Mint Al-Kahir kútja - a szem fenékre nem lel.
Ne nyúlj felé! Szárnyatlan kezed ne emeld fel,
Gondolatban se járj ott: a gondolat horgony,
Villámként vízbe hasít s feneket nem érhet,
Tátong a káosz, horgonyt és hajót elnyelve.
S láttam. Hogy mit? Elmondom majd, ha már nem élek,
Minthogy erre nem ismer szót az élők nyelve.
(Radó György fordítása)
ÚT A CSUFUT-KALE FÖLÖTT
MIRZA ÉS A ZARÁNDOK
a lovas lovára bízza itt az eszét.
Derék ló! nézd, hogy áll, les, merészen nézve szét,
letérdel, úgy kaparja patája a partot,
mint Al Kahir-i kútnak, nem látnád fenekét.
Szárnyad sincs, kart se nyújts ki, s ne lökje el beszéd
még gondolatodat se, mely mint lezuhantott
villámként hull alá, bár feneket úgysem ér,
a csónak beleszédül káoszi viharba.
Ó, Mirza!... s én láttam! A világnyi résbe'
láttam... hogy mit? Elmondom, ha a halál elér,
mert élő nyelven nincs semmilyen szó arra.
(Lakatos Kálmán fordítása)
Ez a tenger. Habjában villámmal elejtett
Hegy-madár... Árboc-tolla órjás teste mellett
Szivárvány félkörénél tágabban terül szét,
E mélybenúszó sziget - ez a viharfelleg.
Kebléből zord éj árad s fél világot ellep.
Látod fején a pántot, amely mint a tűz ég?
Csupán teljes vágtában juthatsz át e mélyen.
Én ugrom, te várj! Ostor, sarkantyú kész legyen,
Ha toll leng - kalpagom az, túl a meredélyen;
Ha nem - akkor ember itt keresztül nem megyen.
(Radó György fordítása)
A KIKINEISZ-HEGY
a tenger! S nézd amott a Sashegy ormait -
a villám verte le, árbóci tollait,
mint óriás szivárványt, úgy tárja szét a szélben.
egy felleg az, a víz mélyében úszik itt,
melle a félvilágra bús éjszakát borít,
vakító homlokán egy szalag lángol éppen:
Én ugratok előbb, vigyázd a szikla rését,
és várj, de készen álljon a sarkantyú s a ló,
felvillan-é a toll, a kalpagom szegélye -
ha nem, akkor ez út nem embernek való.
(Kardos László fordítása)
Ez volt, óh, hálátlan Krím, őrződ és ékszered.
Ma órjás koponyaként a hegy ormán mered,
Féreg lakja s féregnél rusnyább ember-kukac.
Felirást is találhatsz - tán épp egy hős-nevet,
Tűnt hadak rémét, melyet a múlt fátyla befed,
Mint begubózott hernyót szőlőlevél-kupac.
Itt verte bilincsekbe az olasz a mongolt,
A Mekkából érkező itt namáz-dalt mormolt.
S miként ott, hol egykoron gyilkos dögvész tombolt,
E bástyák ormán a gyász lobogója örök.
(Radó György fordítása)
BALAKLAVAI VÁRROMOK
hálátlan Krim, reád vigyáztak hajdanán,
ma órjás koponyák a sziklák oldalán,
hüllők lakják, vagy ember, hüllőknél nyomorultabb.
tornyokban. Ősi név porlik a vár falán.
Ki tudja!... mord hadak ostora volt talán -
s bogárnyi pont ma, melyre szőllőlombok borultak.
vagy talián vetett lándzsát a mongolokra,
s a vendég mekkai bús namaz-át dalolta...
Lakatlan város ez, letarolta a járvány,
s bástyáin fekete zászlók libegnek árván.
(Kardos László fordítása)
S nézem a tajtékzó árt, a fekete hadat:
Zúgva szorul össze, majd vakitva szétszakadt
S mint ezüst-hó, millió szivárvány, szétszállott,
S mint egy szárazra került, tolongó cet-csapat,
Meghódítván a partot, sebten visszaszaladt.
Nyomán kagylók söprődtek, gyöngyök és korállok.
Szenvedélyed gyakorta bősz viharként harsog,
Ámde nem tesz benned kárt, ha felkapod lantod -
De útján halhatatlan énekeket hullat,
S majd az idő ezekből fonja koszorúdat.
(Radó György fordítása)
AJUDAH
amint előretörnek s tömören tolongnak
a dörgő vízgöröngyök; feketén csapongnak,
majd ezüst hóként, s mintha szivárvány merülne;
megszálló bálnahadként zúdul ki a partnak,
s mint győztes hódítók után, ha elrohantak,
a vízárt kagyló, tört gyöngy s koráll keserülte.
örvénylő vihart támaszt benned akaratlan,
de nem sebez, ha lantod szárnyal a magasban,
s rád hagyja halhatatlan dalait emlékül,
hogy évszázadok fonják homlokodra ékül.
(Lakatos Kálmán fordítása)