Egy angol ópiumevő vallomásai
Suspiria de profundis

TARTALOM

Egy angol ópiumevő vallomásai
Útmutatás az olvasónak
Első rész
Az olvasóhoz
Bevezető vallomások
Második rész
Az ópium gyönyörei
Előszó "Az ópium kínjai"-hoz
Az ópium kínjai

Suspiria de profundis
Álmok
A palimpsest
Levana
Savannah-la-mar
Az élet víziói
Memorial suspiria

Egy angol ópiumevő vallomásai

Azok az események, melyeket vallomásomban leírok, körülbelül olyan terjedelmű időközben játszódnak le, melynek kezdetét tizenkilenc évnél kissé messzebbre, végét pedig annál közelebbre tehetjük: következésképp, az időpontok meghatározásánál szokásos eljárásmód szerint, az egyes események mintegy tizennyolc-tizenkilenc év távolába kívánkoznak, s mivel a jelen elbeszélés első jegyzeteit múlt év karácsonyán vetettem papírra, minden esetben egészen természetesnek tetszhet, hogy a korábbi dátumot tartsuk érvényesnek. A leírás sietségében mindenütt tartottam is magam ehhez a dátumhoz, jóllehet közben hónapok teltek el. Sok esetben ezért talán nem adtam tévedésre okot, de ha mégis, jelentősége igen csekély. Egy esetben azonban, ahol ugyanis születésnapját említi a szerző, az általánosságban meghatározott és egységesített dátum használata tévedéshez vezetett: ez a tévedés egy egész évet tesz ki: mert éppen a leírás idejére telt le tizenkilenc év az egész periódus kezdete óta. Ezért fontosnak tartom megemlíteni, hogy az elbeszélésben foglaltak az 1802 júliusának eleje és 1803 márciusának eleje vagy közepe közti időben játszódtak le.

Átnyújtom feljegyzéseimet neked, kedves olvasóm, életem egy nem mindennapi szakaszáról, s ha helyesen ítélem meg a dolgot, biztos vagyok benne, hogy e vallomás nemcsak érdeklődést kelt majd, de hasznos is lesz és nagymértékben tanulságos. Ez a reménység vezetett, mikor papírra vetettem e feljegyzéseket, s ez legyen egyben mentségem is, ha átlépem ama tisztes és nemes korlátokat, melyek többnyire visszatartanak minket tévelygéseink és gyarlóságaink nyilvános mutogatásától. Valóban, semmi sem sérti úgy a jóérzésű angolt, mint ha látnia kell, hogy valaki a saját erkölcsi fekélyeivel és sebhelyeivel hivalkodik, letépve és félredobva azt a szemérmes fátylat, melyet az idő vagy az emberi gyengeségek iránti megbocsátás réges-rég rájuk borított. Ezért hát, hogy a mi vallomásaink, mármint az önként s nem bíró előtt tett vallomások, nagy része, félvilági alakoktól, szélhámosoktól és kalandoroktól származik. S ha arra akarunk példát találni, hogy igenis tekintélynek és önbecsülésnek örvendő személyiségek is képesek önmaguk őszinte és önkéntes megalázására, forduljunk a francia vagy a német irodalomhoz, ez utóbbihoz ott, ahol átjárja a francia szellem rejtett hatása, a túlfeszített érzékenység. Nagyon jól látom helyzetemet, vagyis hogy könnyen illethetnek engem is effajta szemrehányásokkal, ezért hát nemegyszer hónapokig haboztam, helyes-e elbeszélésemnek ezt vagy egyáltalán bármelyik részét is közreadni még életemben (hiszen halálom után sokféle oknál fogva majd úgyis megjelenik az egész); s csak nagyon alapos mérlegelés után, a mellette és ellene szóló érveket latolgatva döntöttem úgy, hogy közreadom őket.

A bűn és nyomorúság valami természetes ösztön folytán kerüli a nyilvánosságot, rejtekre vágyik és magányosságra, s hordozói olykor még sírjukat is úgy igyekszenek megválasztani, hogy minél távolabb legyenek a cintermek többi lakóitól, valamint életükben kerültek minden szorosabb kapcsolatba az emberi nem nagy családjával, Wordsworth megindító szavaival szólva:

S nagyjából jól is van ez így, s mindnyájunk szempontjából így hasznos; tőlem is távol álljon, hogy semmibe vegyek ilyen tiszteletre méltó érzéseket, vagy hogy akár szóval, akár tettel, bárhogy is kisebbíteni próbáljam őket. De ahogy egyrészt az önvád, amivel magamat illetem, nem azonos a bűnvállalással, másrészt lehet, hogy, ha azonos volna is, az ilyen drágán szerzett tapasztalat feljegyzése annyi haszonnal szolgálna másoknak, hogy bőségesen ellensúlyozna mindent, ami az említett érzéseket sérthetné. Gyengeségeink és kínjaink nem jelentik okvetlenül azt, hogy bűnösök is vagyunk. Többé vagy kevésbe vagyunk csak azonosak ezekkel a sötét rokon fogalmakkal, aszerint, hogy mi indokolja vagy vezérli a vétkes tetteit, s aszerint, hogy a kísértés mindjárt kezdettől fogva mennyire volt erős, s a tényleges vagy lehetséges ellenállás legalább csírájában komolyan vehető-e. Ami engem illet, igazán, s dicsekvés nélkül, elmondhatom magamról, hogy életem, mindent összevéve, a filozófus élete volt; intellektuális lénynek születtem, s már gyermekkorom érdeklődése is a szó legjobb értelmében vett szellemi dolgok felé fordult. Ha az ópiumevés érzéki élvezet, s ha be kell is ismernem, hogy oly mértékben hódoltam e gyönyörnek, amilyenre nincs írásos adat (mert ahogy mondják, van egy híres kortársam, aki az ópiumadagok tekintetében engem messze felülmúl), hadd mondjam el mindjárt azt is, milyen buzgó igyekezettel küzdöttem ez ellen a bűvös rabság ellen, s végül elértem, ami mind a mai napig tudomásom szerint egyetlen embernek sem sikerült - azt ugyanis, hogy az átkos köteléket, mely fogva tartott, szétszakítottam, majdnem az utolsó láncszemig. Ekkora akaraterő bármilyen fajta és mértékű akaratgyengeséget kiegyenlíthet erkölcsileg. S ebben az esetben annál is inkább, mivel az erő teljes és kétségtelen győzelmet aratott; miközben vitatható, hogy egyáltalán beszélhetünk-e gyengeségről ott, ahol fájdalom enyhítéséről volt szó, kiterjeszthetjük-e ennyire a fogalmat, vagy csak addig a határig, míg az élvezet kielégítése a cél.

Ezért hát nem vallom bűnösnek magam, s ha vallanám, se hagynám eltéríteni magam a vallomásoktól, tekintve, hogy az ópiumevők egész táborának komoly szolgálatot tehetek velük. De hát kik ők? Számuk, kedves olvasóm, sajnos, túlságosan is nagy. Akkor jöttem rá erre, mikor pár éve összeszámoltam társadalmunk egy szűk rétegéből, méghozzá nagy tehetségű emberek, tekintélyes személyiségek köréből az ópiumevőket, már akikről közvetve vagy közvetlen tapasztalatból tudom, hogy az ópium rabja lettek; ilyenek például az ékesszólásáról és jóságáról közismert William Wilberforce; Isaac Milner; Carlisle nemrég megboldogult esperese; Lord Erskine; valamint Mr. Addington, az elhunyt államtitkár, aki ugyanazokkal a szavakkal írta le az ópium fogyasztására késztető érzeteket, mint Carlisle esperese, vagyis hogy "mintha patkányok tépték és harapdálták volna szét gyomrának falát"; hasonlóképp említhetnénk Samuel Taylor Coleridge-et, és még sok kevésbé híres személyiséget, akiknek nevét fárasztó lenne felsorolni itt. Ha már egy ily szűk társadalmi réteg ennyi példát szolgáltatott, méghozzá egyetlen érdeklődőnek, mi más következhetett ebből, mint hogy egész Angliát tekintve az ópiumevők oly nagy számával lehetne dolgunk, ami első pillanatban szinte hihetetlennek látszott. Magam is kételkedtem vizsgálódásaim eredményében, míg aztán egy-két tény végképp meg nem győzött. Hadd említsek közülük kettőt. Először is: három tekintélyes londoni gyógyszerész, akik egymástól távol eső kerületben laknak, s akiktől véletlenül nemrég kisebb mennyiségű ópiumot vásároltam, bizonygatták, hogy a passzionátus ópiumevők száma, ha szabad így neveznem, napjainkban hatalmasra szökött, s mindennap nagy gonddal és sok vesződséggel jár, hogy ezeket, akiknél a megszokás szükségletté tette az ópiumot, meg tudják különböztetni azoktól, akik öngyilkosság céljából vásárolják e szert. E tájékoztatás kizárólag Londonra vonatkozott. De második példám talán még jobban meglepi majd az olvasót: évekkel ezelőtt Manchesterben jártomban több pamutfonó tulajdonos elmondta, hogy munkásaik bámulatos gyorsasággal kaptak rá az ópiumra, úgyhogy a patikusok minden szombat délután már a pulton kiporciózott egy-két-három grammos adagokkal várták őket, hogy az előre látható torlódást elkerüljék. E szenvedély gyors elharapózását az alacsony bérekkel magyarázták, melyek miatt a munkások nem engedették meg maguknak azt a fényűzést, hogy sörben vagy pálinkában keressék a mámort, és azt is kilátásba helyezték, hogy ez a szokás a bérek emelkedésével alábbhagy majd; én mindazonáltal nem hiszem, hogy ha valaki egyszer az ópium mennyei gyönyöreibe belékóstolt, újra az alkohol durva és földhözragadt örömeinek szintjére süllyedjen vissza, és biztos vagyok benne, hogy az ópiumnak

belőle majd.

Tény, hogy az ópium csábító erejét még az orvostudományban járatos szakírók is elismerik, akik egyébként a legnagyobb ellenségei, így például Awsiter, a greenwichi kórház gyógyszerésze Az ópium hatásáról című, 1763-ban megjelent értekezésében a következő rejtélyesnek tetsző módon nyilatkozott arról, hogy miért nem tárgyalja Mead e szer tulajdonságait, ellenmérgeit kielégítően: "Talán kényesnek találta a témát ahhoz, hogy nagyobb nyilvánosság előtt tárgyalja. Ha megteszi, talán e szer gátlástalan fogyasztását indítja el. Feladván a kellő elővigyázatosságot, maga oszlatta volna el azokat az aggodalmakat, amelyeknek éppenséggel meg kell akadályozniok, hogy e szer roppant hatalmát szélesebb körben megismerjék, mert számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, melyek, ha nálunk ismeretesekké válnak, e szer fogyasztását megszokássá tennék, s a keresletet még nagyobbá, mint akár maguknál a törököknél. Ez pediglen - fűzi hozzá - általános szerencsétlenséget hozna magával." E végkövetkeztetés szigorúságával nem értek egyet; erről azonban lesz még alkalmam vallomásaim végén szólni, ahol az olvasó művem tanulságát is kézhez kapja majd.

Három okból is szükségesnek tartom, hogy könyvem bevezető vallomásaiban, vagyis előbeszédében beszámoljak ifjúkorom élményeiről, melyek a későbbiekben a rendszeres ópiumevéshez elvezettek:

Először is azért, hogy megnyugtató válasszal hárítsam el már jó előre azokat a kérdéseket, melyek különben kínosan megzavarnák Ópiumvallomásaim menetét - például: "Miképp is juthatott odáig egy értelmes lény, hogy fejét a nyomorúság ily rettentő igájába hajtsa, önként magára vegyen ekkora szolgaságot és, jól tudva, mit tesz, hétszeres lánccal béklyózza önmagát?" Egy ilyen kérdés, ha még menet közben nem kap kielégítő választ, csakis felháborodást kelthetne, mintha valami közönséges esztelenségről volna szó, és csírájában fojthatna meg minden rokonszenvet, melyre pedig a szerzőnek könyvéhez oly nagy-nagy szüksége van.

Másodszor, szükségesek a bevezető vallomások azért is, hogy kulcsot kapjon az olvasó azokhoz a rettentő képekhez, melyek később az ópiumálmokban megjelennek.

Harmadszor azért, hogy - függetlenül a vallomások tárgyától - a vallomástevő személye iránt ébresszen eleve érdeklődést; ami aztán magukat a vallomások is feltétlenül érdekesebbé teszi. Ha valaki, aki állandóan ökrökkel foglalkozik, hirtelen ópiumevővé lesz, nagy a valószínűsége, hogy - hacsak nem teljesen tompa a lelke az álmokhoz - ökrökről fog álmodni; jelen esetben viszont jól tudja az olvasó, hogy az ópiumevő a "filozófus" rangjára érzi jogosultnak önmagát, s megérti majd, hogy álmainak varázsgyümölcsei (az éber és az éjhomályú álmoké egyaránt) olyasvalakinek a jelleméhez illenek, aki "humani nihil a se alienum putat"^[1].

A szerző ugyanis meg van győződve róla, hogy a fölényesen biztos elemző értelem nem elég ahhoz, hogy valaki a "filozófus" névre igényt tartson (bár még ennek az egyetlen feltételnek is csak igen kevesen feleltek meg Angliában az utóbbi néhány emberöltő alatt; legalábbis nemigen akad neves személyiség, aki méltó lenne a rangra, akit meggyőződéssel nevezhetnénk kifinomult gondolkodónak; az egy Samuel Taylor Coleridge kivételével, egy szűkebb eszmekörben pedig az újabb, ám nem kisebb hírű David Ricardótól eltekintve), hanem szükséges az olyan erkölcsi adottság is, mely a filozófusnak intuitív erőt és látást kölcsönöz, hogy az emberi lélek természetének igazi törvényeit és mély misztériumait felismerhesse - olyasféle képességre gondolok itt, melyet (az emberek mindama nemzedékei között, melyek az idők kezdetétől - hogy úgy mondjam - ezen a földi terepen felsorakoztak) talán angol költőink ismernek a legeslegjobban, a skót professzorok pedig a legeslegkevésbé.

Gyakran megkérdeztek, hogy történhetett, hogy rendszeres ópiumevő lettem, s nagyon sokat szenvedtem barátaim ama feltételezésétől, hogy valamennyi szenvedésemet, melyről itt beszámolok, megrögzött szokásomnak köszönhetem, amelynek egyetlen célja a kéjes izgalmi állapot mesterséges felidézése volt. Ez mindenesetre csúnya félremagyarázás az én esetemben. Az igazság az, hogy majdnem tíz éven keresztül csakugyan pusztán a páratlan élvezet kedvéért folyamodtam olykor az ópiumhoz, de amíg ilyen szándék vezetett csak, minden súlyosabb következménytől is megóvott annak kényszerűsége, hogy kicsapongásom egyes stádiumai közé hosszas szüneteket iktassak, s így az élvezet mindenkori frissességét, újszerűségét megőrizzem; az ópium nem azért lett napi étrendem része, hogy élvezeteket szerezzek magamnak, hanem hogy a legrosszabb fajta fájdalmon enyhítsek. Huszonnyolc éves koromban rendkívül hevesen tört rám egy fájdalmas gyomorbántalom, ami körülbelül tíz évvel korábban már jelentkezett egyszer. Ezeket a gyomorbántalmakat az a gyötrő érzés okozta, amelyben kisfiú koromban, sajnos, részem volt. A remény és a túláradó boldogság éveiben, tizennyolc-huszonnégy éves koromig szunnyadtak a kínok. Utána három éven keresztül rám-rám törtek. Később, kedvezőtlen körülmények között, amikor kedélyem nagyon nyomott volt, nem volt más ellenszer, mint az ópium. Mivel ifjúkorom szenvedései, melyek gyomorbajomat okozták, s a szenvedések körülményei önmagukban is érdekesek, hadd vázoljam őket röviden.

Körülbelül hétéves lehettem, mikor apám elhunyt, s engem négy gyám gondoskodására hagyott. Különböző iskolákba jártam, jobbakba és rosszabbakba, s hamar kitűntem a klasszikus nyelvek iránti érzékemmel, különösen görögtudásommal. Tizenhárom éves fejjel könnyedén írtam görögül, s tizenöt éves voltam, mikor odáig vittem már, hogy nemcsak időmértékes verseket írtam görögül, hanem folyékonyan és fesztelenül társalogtam is - olyan képesség volt ez, mellyel egyetlen diáknál sem találkoztam kortársaim között, s nekem is csak úgy sikerült szert tennem ilyen tudásra, hogy az újságokat napról napra úgy olvastam végig, hogy mindjárt fordítottam is a szöveget élőszóban a tőlem telhető legkifogástalanabb görög nyelvre; így ugyanis egy-egy megfelelő kifejezésért, mellyel modern életünk gondolkodásmódját, képeit és viszonyait jól jellemezhetem, mindig újra meg újra át kellett kutatnom emlékezetemet, ami azzal az eredménnyel járt, hogy szókincsem összehasonlíthatatlanul nagyobb lett, mint ha különféle erkölcsi értekezések lélektelen fordításával foglalkoztam volna napestig. "Ez a gyerek - mondta rólam egyik tanárom, mikor felhívta rám valakinek figyelmét - különb szónoklatot tudna kivágni egy athéni néptömeg előtt görögül, mint bármelyikünk idehaza angolul." Akitől ezt a dicséretet kaptam, tudós ember volt, méghozzá "érett és bölcs elme", s valamennyi tanárom közül az egyetlen, akit szerettem s akire felnéztem. Szerencsétlenségemre, s mint később megtudtam, e kedves, bölcs ember nagy fájdalmára, kivettek a keze alól, s előbb egy ostoba fajankóra bízták nevelésemet, aki folyton azért szorongott, nehogy tudatlanságát leleplezzem; majd egy tekintélyes tudós felügyelete alá helyeztek, aki egy nagy, gazdag hagyományokkal rendelkező iskola élén állt. Ez a férfiú az oxfordi Brasenose Kollégiumból került posztjára. Nagyeszű, képzett és tudós ember volt, de (miként a legtöbben, akiket abból a kollégiumból ismertem) eléggé nehézkes, darabos és pallérozatlan elme. Így hát szememben szánalmas ellentéte volt csupán kedves etoni tanárom könnyedségének, szellemének, mivel elméjének sivárságát és szegényességét sehogyan sem tudta elrejteni óráról órára megújuló élénk figyelmem elől. Nem jó, ha a diák ismeretei vagy szellemi képességei messze felülmúlják a tanáréit, s ezt ráadásul tudja is. Márpedig jelen esetben ez volt a helyzet, legalábbis ami az ismereteket illeti: s méghozzá nemcsak én, hanem a másik két első osztályos fiú is, aki velem együtt járt hozzá, jobb görögös volt, mint a tanárunk, ha nem is önálló gondolkodásra képes, mozgékony elme, s ha nem hódoltak is a gráciáknak. Emlékszem, mikor először mentem el az órára, épp Szophoklészt olvastuk. S nekünk, az elsős triumvirátusnak állandó diadalt jelentett, ha láttuk, miként biflázza "Archididaszkalusz"-unk (ahogy ő neveztette magát) az aznapi adagot, mielőtt előadná nekünk, s hogyan próbálta felfegyverezni magát szótárból és nyelvtankönyvből, hogy aztán megütközhessen és sikerrel megvívhasson a kórusszövegek nehézségeivel - míg mi méltóságunkon alulinak éreztük, hogy a könyvet óra előtt akár egyszer is, akár véletlenségből is felüssük; ehelyett arra használtuk fel az időt, hogy gúnyverseket faragjunk parókájáról vagy más hasonlóképpen fontos dologról. Két tanulótársam szegény volt, s attól függött, mehetnek-e egyetemre, hogy milyen véleményezést ad róluk az igazgató, én ellenben kisebb örökséggel rendelkeztem, melynek kamataiból futotta tanulmányi költségeimre, s minél előbb szerettem volna egyetemre kerülni. Ezt gyámjaimnak is megemlítettem, méghozzá nagyon határozott formában, de minden eredmény nélkül. Egyikük távol élt; pedig mindnyájuk közül neki volt a legnagyobb élettapasztalata és bölcsessége; a másik három közül kettő összes jogáról lemondott a negyedik javára: ezzel a negyedikkel kellett hát tárgyalnom; a maga módján kitűnő, nemes férfiú volt ez a negyedik gyámom, azonban hihetetlenül gőgös, önfejű, és nem tűrt ellenvéleményt. Levelek és személyes megbeszélések hosszú sora után végre be kellett látnom, még csak abban sem bízhatom, hogy gyámom e kérdésben kiegyezik velem valahol félúton, hiszen feltétlen engedelmességet várt tőlem, azt, hogy alávessem magam az akaratának; így hát láttam: más eszközökhöz kell folyamodnom. Közeledett a nyár, s nem volt már messze a tizenhetedik születésnapom; megfogadtam magamban szent esküvel, hogy e naptól kezdve nem leszek többé iskolapadban görnyedő diák, nem én. De minthogy mindenekelőtt pénzre volt szükségem, írtam egy magas rangú hölgynek, aki - bár még maga is fiatal volt - engem gyerekkoromtól ismert, s egy ideje nagyon kitűnően bánt velem; írtam neki és megkértem, hogy "kölcsönözzön" nekem öt guineát. Több mint egy hét telt el, és semmi válasz nem jött, s már majdnem kétségbeestem, amikor végre egy szolga megjelent és átadott nekem egy koronás-címeres pecséttel ellátott vastag levelet. A levél hangneme igen szívélyes volt, és lekötelező; éppen a tengernél tartózkodott a levél szép írója, ezért késett a válasz. A dupláját küldte, mint amit kértem, és kedvesen hozzáfűzte, nem tenné tönkre, ha történetesen soha nem látná viszont ezt az összeget. Nos hát minden megvolt tervem végrehajtásához; a tíz guineához hozzáadtam még azt a kettő, melyet a zsebpénzemből takarítottam meg, s ez együtt, úgy látszott, nagyon-nagyon hosszú időre elég lesz; s abban a boldog életkorban, amikor fiatal életének energiái előtt semmi, de semmi korlátot nem lát az ember, a remény szelleme szinte végtelenül megsokszorozza az erejét.

Dr. Johnson egy helyütt nagyon találóan és (ami nem túl gyakran mondható el róla) nagyon finoman jegyzi meg, hogy ha valamit nagyon hosszú időn át tettünk puszta megszokásból, soha nem tudjuk utoljára tenni anélkül, hogy szomorúság ne járná át szívünket. Ezt az igazságot éreztem én is, amikor végül is távoznom kellett Manchesterből, ahol soha nem voltam otthon, soha nem voltam boldog; és a búcsú valahol bensőm mélyén mégis fájt. Végleges távozásom előestéjén szomorúan hallgattam a tágas tanteremben az esti istentiszteletet, amelyen én többet már nem veszek részt, később pedig névsorolvasáskor, midőn mint mindig - elsőnek olvasta a nevem -, kiléptem a sorból, s a az ott álló igazgató előtt elhaladva főhajtással köszöntöttem, keményen a szemébe néztem, és közben azt gondoltam magamban: "Öreg már, fáradt és gyenge, és valószínűleg soha az életben nem látom viszont többé." Igazam volt; soha többé nem láttam, és soha nem is látom többé. Nyájasan rám nézett, jóságosan mosolygott rám, és viszonozta köszönésemet, vagyis istenhozzádomat, így váltunk el tehát, anélkül persze, hogy ő tudta volna, örökre. Szellemét nem tudtam tisztelni sohasem, mégis éreztem, hogy mindig jó volt hozzám és elnéző, így hát sokat bánkódtam miatta, hogy szomorúságot okozok neki.

Eljött hát az a reggel, melyen kiléptem a világba, az a reggel, mely több okból is egész későbbi életemre döntő befolyással volt. Az igazgató házában laktam, s kezdettől fogva abban az előnyben volt részem, hogy saját külön szobám volt: ott tanultam és ott is aludtam. Fél négykor keltem fel, és elérzékenyülve néztem ablakomból a manchesteri öreg iskola templomának tornyait; ott álltak, "hajnali fényben", a felhőtlen júliusi reggel sugaraiban tündökölve. Mindazonáltal kitartottam elhatározásom mellett, bár megrohant valami furcsa előérzet is: meghatározhatatlan szorongás és veszély érzete; s mennyivel inkább így lett volna még, ha csak töredékét is sejtem akkor annak a töméntelen szenvedésnek, mely később viharként zúdult rám. Felindulásomnak mintegy ellenképe volt a mozdulatlanul nyugodt reggeli csendesség körös-körül, mely egy kicsit gyógyírként is hatott. Mélyebb volt talán ez a csönd még az éjfélnél is; s a nyári reggelek csendje mindig is nagyobb erővel hat rám, mint bármi más, mert ilyenkor olyan világos van, mint más évszakban csak délben, s a nappaltól leginkább abban különbözik, hogy még nem látni embert, így hát a természet s minden értetlen istenteremtményének nyugalmas békéje zavartalan, míg fel nem tűnik az Ember, s nyughatatlan szellemével meg nem töri a fenséges csendet. Felöltöztem, fogtam a kesztyűm s kalapom, s még egy ideig elidőztem a szobában. Másfél évig e falak közt leltek menedéket gondolataim: itt telt el olvasásban és tanulásban sok-sok esti órám, s bár igaz, hogy főként az utóbbi időkben nekem, aki szeretetre, finom érzésekre születtem, minden derűs percemet és vidám kedvemet megrontotta az a lázas és kilátástalan küzdelem, melyet gyámom beleegyezéséért vívtam, mégis, nem tagadhatom, hogy még a legnagyobb szomorúság idején is részem volt itt néhány boldog órában, fiatal elmém kalandozásai során szenvedélyesen imádott könyveim világában. Könnyeztem, ahogy utoljára pillantottam a székre, a kandallóra, íróasztalomra s a többi otthonos, jól ismert tárgyra, mert tudtam, hogy utoljára látom őket. Most, hogy ezt írom, tizennyolc év telt el immár, ma reggel óta mégis, ebben a pillanatban is szinte látom még azt a festményt - az ecsetvonásokat, az arc kifejezését -, melyen utoljára nyugtattam búcsúzó tekintetem. Egy szép lány arcképe volt az; ott függött kandallóm fölött. Olyan gyönyörű volt a szeme, gyönyörű a szája, s egyáltalán: egész megjelenése oly sugárzóan gyengéd és törékeny, s oly isteni nyugalom áradt vonásairól, hogy ezerszer is letettem kezemből a tollat vagy a könyvet a láttán, mint hívő a védőszentjéhez, úgy fordultam hozzá vigasztalásért. Míg így álltam ott, nézésében elmerülten, a tompa harangkongás odakintről négy órát jelzett. Akkor odaléptem a képhez, megcsókoltam: kiléptem az ajtón, s behúztam magam mögött, örökre.

Hogy egymásba fonódnak, mily elválaszthatatlanok életünkben a nevetni meg a sírni való pillanatok! Nem tudok derültség nélkül visszagondolni egy apró kis eseményre, amely távozásomkor történt, s egész tervemet kis híján meghiúsította. Volt ugyanis egy rendkívül súlyos útiládám, súlyos volt, mert ruháimon kívül csaknem teljes könyvtáram is benne volt. Nagy gondban voltam, hogyan szállíttassam le az emeletről. Szobám a ház szellős magasán volt, s nehezítette a helyzetet még, hogy a lépcsőt, mely az épületnek ama zugához vezetett, csak egy függőfolyosón lehetett elérni, ez a folyosó pedig éppen igazgatóm szobája előtt húzódott. Mivel a ház egész személyzete nagyon szeretett, és biztos lehettem afelől, hogy nem árulnak el és segítségemre lesznek, elmondtam az igazgató egyik inasának, hogy milyen bajban vagyok. Megesküdött, hogy mindenben a segítségemre lesz, amit csak kérek, s amikor az idő elérkezett, feljött, hogy levigye a ládámat. Bár attól tartottam, hogy egy ember ereje kevésnek bizonyul majd a feladatra, az inasnak olyan válla volt,

s háta is oly széles, akár a salisburyi sík. Így hát kitartott amellett, hogy egymaga viszi le a ládát, míg én lent várok a lépcső alján; ott vártam hát, tele szorongással a vállalkozás sikeréért. Egy kis idő múlva hallottam is, hogy jön lefelé lassú, biztos léptekkel. Szerencsétlenségére azonban a veszélyes fordulóhoz közeledve, pár lépésnyire a folyosótól, valószínűleg izgalmában megbotlott, a hatalmas teher lecsúszott a válláról, és megindult lefelé, egyre nagyobb robajjal és egyre gyorsabban szánkázva lépcsőfokról lépcsőfokra, úgyhogy a lépcső alján pokoli dördüléssel állt meg épp "Archididaszkalusz"-om ajtaja előtt. Első gondolatom az volt, hogy mindennek vége, s hogy egyetlen esélyem az lehet, ha veszni hagyom a ládát. Rövid gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy megvárom, mi lesz a dologból. A szolga miattam is, meg saját maga miatt is rettentően megijedt. Ennek ellenére olyan ellenállhatatlanul hatott rá az eset, annyira nevetségesnek találta, hogy harsogó kacagásban tört ki, amit képtelen volt abbahagyni, úgyhogy biztosra vehette volna bárki: ez a lárma még a hétalvót is felébreszti. S e fergeteges jókedv hallatán, ott, ahol a megsértett hatalom is hallhatta, magam sem bírtam ki, hogy - nem is annyira a ládával történtek miatt, inkább az inas hihetetlen jókedvén - én is fel ne nevessek. Mindketten természetesnek találtuk volna, hogy mindjárt megjelenik Lawson doktor, kirontva szobájából; általában ugyanis, ha csak egy egér surrant is el a folyosón, már talpon volt és pattant, akár a véreb, ha kinyitják az ól ajtaját. Különösképpen azonban most, hogy elcsitult a nevetés, bentről nem hallatszott semmi nesz, a legkisebb mozgás sem az ajtó mögül. Lawson doktort makacs betegség kínozta, időnként aludni se hagyta, ám ha aludt, mindig nagyon mély álom szállt rá. Felbátorodva az ajtó mögötti csendtől, az inas újra vállára vette a ládát, és most már baj nélkül tette meg az utat a lépcső aljáig. Megvártam, míg a láda felkerült a targoncára, és megnyugvással láttam, hogy útban van a fuvaros felé. Akkor, "egyedül a Gondviselésre bízva magam", elindultam, hónom alatt kis csomaggal, benne néhány ruhadarab, egyik zsebemben egy kedves angol költőmmel, a másikban Euripidész vagy kilenc drámájával, egy tizenkettedrét kötetben.

Eredetileg úgy terveztem, hogy Westmorlandbe megyek; szándékomban e vidék iránti szeretetem s más személyi indokok is vezéreltek. A véletlen azonban más irányt adott utamnak, s így végül Észak-Wales felé indultam.

Denbigshire-en, Merionetshire-en és Caernarvonshire-en keresztül vitt utam, s végül Bangorban, egy kedves kis házban szálltam meg. Akár hetekig is ellakhattam volna itt, mert az élelem Bangorban nagyon olcsó volt, lévén mezőgazdaságilag termékeny és gazdag, piaci lehetőségekben szegény vidék. Egy véletlen közbejött esemény azonban (amelyben talán nem is volt semmi rossz) arra kényszerített, hogy folytassam vándorutamat. Nem tudom, olvasóm megfigyelte-e már, nekem mindenesetre számtalanszor feltűnt, hogy Angliában a püspökcsaládok alkotják a legfennhéjázóbb, leggőgösebb réteget, vagy legalábbis ők azok, akiknél szemet szúr a gőg. A nemesek és gyermekeik már nemesi előneveikkel is elárulják rangjukat. Sőt maga a családnév is (s ez áll sok nemesi titulussal nem rendelkező család sarjaira is) elegendő néha, hogy az angol fül számára előkelő származást jelentsen. Sackville, Manners, Fitzroy, Paulet, Cavendish és még sok-sok más: ezek a nevek önmagukért beszélnek. Ezek az emberek aztán mindenütt azt tapasztalják, hogy kiváltságaikat mindenki természetesnek veszi, kivéve persze azokat, akik saját jelentéktelenségük miatt járatlanok a világ dolgaiban: "Aki őket nem ismeri: saját maga ismeretlen." Erkölcsüket, viselkedésüket is ez határozza meg, s ha egyszer szükségesnek tartják, hogy jelentőségüket másokkal éreztessék, máskor ezer alkalmuk nyílik rá, hogy ezt leereszkedő nyájassággal kiegyenlítsék. Másképp állnak a dolgok a püspökcsaládoknál, melyek nagy fáradsággal próbálják tekintélyüket elismertetni, mivel a püspöki székek gazdái nem mindig nemesemberek, s oly gyakran változnak a személyek e tisztekben, hogy a közvéleménynek alig van ideje a püspök megismerésére, hacsak nem örvend valamiféle irodalmi hírnévnek az illető. Ezért aztán a püspökök gyermekei is valami zord, taszító nenyúljhozzám-modort vesznek fel, amely az el nem ismert érdemek tulajdonosainak ismertetőjegye. Végtelenül érzékenyek, elzárkóznak minden bizalmasabb közeledés elől, kényesek, mint aki podagrás. Semmi kétség: egy kiváló koponya vagy egy különösképpen nemes szív megóv ily gyengeségtől, mégis úgy érzem, jellemzésem általánosságban véve találó, ha ezek a családok talán nem is gőgösebbek, mint a többiek, a felszínen mégis úgy látszik, mintha azok lennének. A köreikben uralkodó szellem természetesen hatással van környezetükre, viselkedésük inasaikra és alárendeltjeikre is átragad. A háziasszonyom például valaha szobalány vagy gyereklány volt a bangori püspök házában, nemrég ment férjhez, s így "révbe jutott" (ahogy mondani szokás az ő köreiben). Egy ilyen kis városban, mint Bangor, maga az a tény, hogy valaki a püspök családjában élt, már rangot jelentett, s derék háziasszonyomnak is jókora adag jutott abból a büszkélkedésből, amelyet az imént említettem. Mit mondott "őméltósága", mit tett "őméltósága", milyen kiváló a Parlamentben, milyen nélkülözhetetlen Oxfordban; egész nap szinte másról sem beszélt. Mindezt egész jól elviseltem, mert jámborabb voltam annál, semhogy képes legyek bárkinek is a szeme közé nevetni, s az öreg cselédasszony fecsegése iránt a legjóságosabb türelmet tanúsítottam. Mégis, ez úgy festhetett, mintha hiányozna belőlem a kellő érzék, hogy püspökének nagyságát felfoghassam, s talán hogy megbüntessen ezért, de az is lehet, hogy minden ilyen szándék nélkül, egy napon elmondott egy beszélgetést, mely a püspök házában, közvetve ugyan, de rólam folyt. Az asszony tiszteletét akarta tenni a püspök családjánál, s mivel az ebédnek már vége lett, behívták őt is az ebédlőbe. Miközben anyagi viszonyairól mesélt, megemlítette mellesleg, hogy lakója van. A jó püspök valószínűleg figyelmeztethette, hogy legyen óvatos, miféle bérlőt választ. "Gondoljon csak arra, Betty - mondta -, hogy városunk a fővárosba vezető főútvonal mentén fekszik, s könnyen megeshet, hogy valami ír gazember, aki adósságai elől Angliába menekül, vagy éppen valami angol gazember, aki Man szigetére akar szökni adósságai elől, ezt a helyet is útba ejti." A tanács önmagában véve egyáltalán nem volt butaság, Betty asszonynak azonban nyilván saját magának kellett volna megszívlelnie, és nem nekem továbbadnia. Ami azonban ezután következett, még rosszabb volt. "Jaj, főtisztelendő úr - válaszolta szállásadónőm (utólagos beszámolója szerint) - nem hiszem, hogy ez a fiatalember gazember lenne, hiszen..." - "Maga tehát nem hiszi, hogy gazember vagyok - szakítottam félbe felháborodottan -, ilyesféle gondoktól a jövőben megkímélem." S azon nyomban utazáshoz készültem. A derék asszony már-már megenyhült, akkor azonban nyers, tiszteletlen megjegyzésem, melyet sajnos a püspök úrra tettem, most már az asszonyt hozta dühbe, s így kibékülésről többé szó sem lehetett. Egyébként valóban felháborított a püspök gyanakvó rosszindulata valaki iránt, akit még csak nem is látott soha, s az volt a tervem, hogy felkeresem, s görögül mondom meg neki a véleményemet, aminek következtében kénytelen lesz nekem görögül válaszolni, s így nemcsak az derül ki, hogy mégse vagyok azért akármiféle csavargó, hanem - biztos voltam benne - az is, hogy ha nem is vagyok oly gazdag, mint ő, görögben jobb vagyok nála. Ahogy azonban nyugodtan utánagondoltam a dolognak, be kellett látnom, hogy ez afféle gyerekes fenekedés csupán; hiszen a püspöknek végül is joga van, hogy egy régi cselédjének tanácsot adjon; s hogy nem tehet róla, ha tanácsa a fülembe jutott; s hogy ugyanaz a tapintatlanság, ami Betty asszonyt arra késztette, hogy elmondja nekem a dolgot töviről hegyire, bizonyára ez a tapintatlanság adott olyan színezetet háziasszonyom tolmácsolásában a püspök szavainak, ami a tiszteletes úr stílusát semmiképp nem jellemezhette.

Otthagytam hát azon nyomban, még abban az órában szállásomat, ami annál is kellemetlenebb volt a számomra, mert ettől fogva fogadókban kellett élnem, s pénzemnek hamar a nyakára hágtam. Tizennégy nap múlva soványabb kosztra fanyalodtam, vagyis naponta csak egyszer étkezhettem. A sok mozgás és a szabad levegőn való tartózkodás azonban farkaséhessé tett, amitől egyre inkább szenvedtem, hiszen ez a naponkénti egy étkezés is csak legfeljebb kávéból vagy teából állott. Végül azonban még erre sem futotta, s így egész walesi tartózkodásom ideje alatt áfonyán, csipkebogyón és kökényen éltem. Olykor-olykor meghívtak, mintegy ellenszolgáltatásul néhány kis szívességemért, melyet néha tettem valakinek. Néha ügyes-bajos dolgaikban írattak velem levelet olyan parasztemberek, akiknek véletlenül Londonban vagy Liverpoolban voltak rokonaik, még gyakrabban írtam szerelmes leveleket fiatal lányok számára, akik Shrewsburyben vagy más városokban szolgáltak az angol határon; szerelmes leveleket a szeretőjüknek. Mindig a legnagyobb elismerésben részesítették művemet igénytelen megrendelőim, s szeretettel meg is vendégeltek. Egy alkalommal például Llan-y-styndw falu közelében (valami ilyesféle neve volt), Marionetshire egy félreeső vidékén olyan szeretettel láttak vendégül fiatalok, három napon át oly testvériesen osztoztak velem mindenben, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni. A család - vagyis akik otthon voltak - négy nővérből és három fivérből állt, mindnyájan felnőttek már, s finom, választékos modorú emberek valamennyien. Nem emlékszem, hogy parasztkunyhóban valaha is találkoztam-e ennyi szépséggel, ennyi lelki finomsággal; talán egyszer, vagy kétszer Westmorlandben és Devonshire-ben. Tudtak angolul, ami egyetlen családon belül ily sok családtagról nemigen volt elmondható, különösen az országúttól távolabb fekvő falvakban nem. Úgy kerültem kapcsolatba velük, hogy az egyik fivér számára, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, levelet írtam valami elmaradt hadizsákmány-részesedés ügyében, majd bizalmasabb feladatként két nővér íratott velem szerelmes leveleket. Mindkettőjük kedves, vonzó teremtés volt, egyikük ráadásul rendkívül csinos is. Miközben nagy zavarban diktálták nekem, vagy helyesebben elmondták nagyjából, mit is kellene írnom, nem sok fantázia kellett hozzá, hogy kitaláljam: olyan kedves leveleket akartak, amilyen csak egy lány büszkeségének határain belül megengedhető. Sikerült végül gondolataimat arra a színvonalra hoznom, hogy mindkét érzésüknek egyformán hangot adjak, s a lányok örültek az eredménynek, látva, hogy gondolataikat mily hűen tolmácsoltam, s kedves együgyűségükben ámuldoztak, hogy a szívükbe látok. Az a mód, ahogy egy család nőtagjai kezelik az embert, meghatározza végül is, hogy fogadnak minket egy családban. Bizalmas titkári szerepet oly jól, oly sikeresen láttam el, hogy megnyertem mindnyájuk bizalmát, s szórakozást is szereztem nekik társalgásommal olyannyira, hogy a legszívélyesebben marasztaltak: s ezt nem is örömest utasítottam vissza. Együtt kellett aludnom a fiúkkal, mert az egyetlen üres ágy a házban a lányok szobájában állt; egyébként azonban mindenütt végtelen tapintattal és figyelmességgel találkoztam, ami az enyémhez hasonlóan lapos pénztárcának nem valami gyakran jár ki; tudásom, műveltségem azonban, úgy látszik oly jó ajánlólevél volt számomra, hogy egymagában meggyőzött mindenkit "nemességemről." Így hát csaknem négy napig tartózkodtam körükben, s nem szűnő kedvességükből bátran következtethettem arra, hogy akár a mai napig is ott lehetnék még náluk, ha minden úgy történik, ahogy ők akarják, vagyis ha csak rajtuk múlt volna minden. Ez utolsó reggelen ugyanis, amikor épp reggelinél ültünk, láttam az arcukon, hogy valami kellemetlen meglepetést tartogatnak a számomra; s csakugyan, az egyik fiú mindjárt el is mondta, hogy szüleik épp az érkezésem előtti nap mentek el Caernarvonba, a rendszeres évi methodista találkozóra, és aznap várják vissza őket. "S ha netalán nem lennének elég kedvesek, ahogy illene" - a fiú kért engem mindnyájuk nevében, rossz néven ne vegyem. A szülők barátságtalan arccal fogadtak, és minden próbálkozásomra, hogy beszélgessek velük, "Dym Sassenach" - ("Nem beszélünk angolul") - ez volt minden válaszuk. Hamarosan láttam hát, hogyan állnak a dolgok, gyengéd búcsút vettem bájos és kedves vendéglátóimtól, és útnak eredtem. Mert bár a kedves fiatal teremtések a legszívélyesebb és a legmelegebb szavakkal nyilatkoztak rólam szüleiknek, s másfelől meg az öregeket mentegették előttem, hogy ők már csak ilyenek", hamar megértettem, hogy az a képességem, hogy szerelmes leveleket tudok fogalmazni, két szigorú, hatvan körüli methodista szemében éppoly keveset nyom a latba, mint az, hogy görögül verselek, s azt is éreznem kellett, hogy fiatal barátaim vendégszeretete az öregek barátságtalan természetével párosulva jótékonykodássá válik. Igaza van Shelleynek abban, amit az öregekről ír, nagyon is igaza van; hacsak nem szegezzük az öregség ellen minden erőnket és igyekezetünket, nyomorúságos megkeserítője és elnyomója lesz minden jóságos szeretetnek, mely szívünket eltöltheti.

Röviddel később sikerült - helyszűke miatt nem akarom itt részletezni, hogyan - Londonba jutnom. S itt kezdődött hosszú, keserves szenvedéseimnek, túlzás nélkül mondhatom, megkínzatásomnak végső, legkegyetlenebb szakasza. Mert ettől kezdve tizenhat héten keresztül a legesleghevesebb és -gyötrőbb éhség kínjait szenvedtem el, amiben emberi lénynek valaha is része lehetett. Nem akarom feleslegesen kínozni az olvasót gyötrelmeim ecsetelésével, mert ezek s más hasonló, végletes kínok, még akkor is, ha saját hibánkból éljük őket át, a nézőben s olvasóban mindig fájó részvétet támasztanak, s szenved az is, épp saját jó szíve miatt, aki hallja. Elégséges talán, ha most csak azt mondom: összes táplálékomat, s azt is csak hébe-hóba, azok a morzsák jelentették, melyek valakinek a reggelizőasztaláról jutottak nekem (betegnek hitt az az ember, közben pedig fogalma sem volt, milyen végtelen ínségben élek). Ínségem első korszakában, vagyis Walesben többnyire, Londonban pedig két teljes hónapig szállásom sem volt, és ritkán aludtam fedél alatt. Ennek köszönhető, vagyis a szabad levegőn töltött hosszú időnek, hogy nem roppantam össze végleg kínjaimtól. Később aztán, mikor beköszöntött a hidegebb és barátságtalanabb évszak, s éhezésem kínjai már-már teljesen legyengítettek, kétségkívül szerencsémnek mondhattam, hogy az az ember, akinek reggelizőasztalához hivatalos voltam, megengedte, hogy a nagy, lakatlan házban, melyet bérelt, ellakhassam. Lakatlannak nevezem a házat, mert egy asztal és néhány szék kivételével valóban semmi berendezés vagy bútor nem volt található benne. Ahogy azonban beköltöztem "lakosztályomba", láttam, hogy van már egy lakója: egy szegény, elhagyott kislány, olyan tízévesforma, és látszott rajta, hogy ő is éhezik; efféle kínok persze gyakran megöregítik a gyermekek arcvonásait. Ez az elhagyott kis teremtés elmesélte nekem, hogy már érkezésem előtt egy ideje itt lakott és itt aludt; nagy öröm töltötte el a kicsikét, mikor megtudta, hogy társa leszek ezentúl a sötétség magányos óráiban. A ház tágas volt, s mivel üresen állt, a folyosón és a lépcsőházban rohangáló patkányok zaja egész szép visszhangot vert, s a hidegen és a kínzó éhségen kívül, ami épp elég és elviselhetetlen kínt jelentett, úgy látszik, a kicsi talán még sokkal inkább szenvedett saját képzeletének kísértetvilágától, mellyel a házat benépesítette. Megígértem, oltalmazni fogom minden elképzelhető kísértettel szemben, de jaj! - ez volt az egyetlen segítség, amit felajánlhattam neki. A padlón aludtunk, fejünk alatt egy csomó poros akta volt a párna, s takarózni csak egy nagy köpennyel takarózhattunk, ami valaha egy kocsisé volt. Később felfedeztünk a padlás egyik zugában egy ócska díványtakarót, egy futószőnyeg darabkáját és más rongydarabokat: ezek alatt legalább egy kicsit melegebb volt. A szegény kicsike szorosan hozzám simult, melegedni akart és menekülni a kísértő szellemek elől. Ha a szokottnál nem voltam rosszabbul, karomba vettem, így hát ő többnyire felmelegedett és elaludt, ha az én szememre nem is jött álom, mert szenvedéseim utóbbi két hónapjában többnyire nappal aludtam, de a nap bármely órájában el tudtam szenderedni egy-két percre. De az álom talán még jobban kínzott, mint az ébrenlét; mert eltekintve a kínoktól, melyeket álmaim okoztak, s melyeket rémségben csak az ópiumálmok múltak később felül (róluk még beszélek), álmom soha nem volt mélyebb, mint a szunyókáló kutyáé, úgyhogy saját nyöszörgésemet is hallottam, és sokszor az volt az érzésem, hogy a saját hangomra ébredek fel. Ebben az időben kezdődött, hogy mihelyt álomba merültem, borzongató érzés tört rám, amely azóta is vissza-visszatér, vagyis egyfajta szorítás, körülbelül a gyomrom tájékán, mely ellenállhatatlanul kényszerített, hogy a lábamat kinyújtsam s így próbáljak megszabadulni tőle. Mivel ez az érzés, valahányszor elaludtam, mindig újra megrohant, s hogy megszabaduljak tőle, mindig újra felébredtem, végül már csak a kimerültségtől tudtam aludni valamelyest, s mivel egyre gyengébben lettem, egyre gyakrabban és könnyebben szundítottam el, s egyre gyorsabban ébredtem fel újra. Emellett házigazdánk néha már egész korán belátogatott hozzánk, néha csak késő este, néha pedig egyáltalán nem jött. Állandó félelemben élt az adóvégrehajtóktól, s ezért talán még a Cromwellét is felülmúló ügyességgel követte azt a taktikát, hogy minden éjjel London más negyedében aludt, s megfigyeltem, hogy soha nem mulasztotta el, hogy egy rejtett kis ablakon át mindenkit szemügyre vegyen, aki csak kopogtat, s csak utána engedett be bárkit. Egyedül reggelizett. Arra, hogy még valakit meghívjon asztalához, alighanem kevésnek bizonyult volna már az étkészlete is, hát még a reggeli, ami többnyire csak zsömléből és néhány darabka pirítósból állt; ezt útközben vette meg, hazatérőben onnan, ahol az éjszakát töltötte. Ha meghívott volna valakit, a vendégek, mint ahogy egy alkalommal tréfásan és szellemesen kifejtettem neki - a metafizikusok nyelvén szólva -, csak az egymásutániság, nem pedig az egymásmellettiség viszonyában állhattak volna egymással (minthogy ülni semmilyen viszonyban sem lehetett volna); inkább időbeli, semmint térbeli viszonyban. Míg szállásadóm reggelizett, rendszerint találtam valami okot, hogy benézzek hozzá, s a lehető legközönyösebb arccal összegyűjtsem reggelijének maradványait - gyakran előfordult azonban, hogy semmit sem találtam. Egyébként senkit nem károsítottam meg ily módon, legfeljebb magát szállásadómat; ő meg, ha éhes maradt, ilyenkor néha-néha arra kényszerült, hogy még egy kis kétszersültet hozasson magának délután. Ami a szegény kislányt illeti, őt soha nem engedte be ez az ember dolgozószobába - ha a törvényszéki aktákkal, pergamenekkel és egyéb hasonló lommal zsúfolt raktárszerű helyiséget dolgozószobának nevezhetem egyáltalán. Mindenesetre ez a szoba volt a kicsi számára a "kékszakállú" titkos szobája, mely mindig zárva volt, hiszen lakója hat órakor elment vacsorázni, s csak másnap tért vissza. Hogy a kicsike végül is Brunell úr törvénytelen gyereke volt-e, vagy csak afféle küldönce, sohase derült ki; maga a kislány se tudta, mindenesetre olyan bánásmódban részesült, mintha egyszerű cseléd volna a háznál. Ahogy Brunell úr feltűnt a színen, már rohant le, hogy megtisztítsa csizmáját, kabátját. Soha nem jött fel a konyha sivár Tartaruszából, kivéve, ha valahova küldték; míg végül aztán estefelé kopogásomra, melyet szorongva lesett, kijött kaput nyitni. Hogy mit csinál egész nap, erről halvány fogalmam sem volt; csak amennyit éjszakai beszélgetéseink során kivehettem; mert mihelyt reggel lett és megkezdődött a munkanap, láttam, hogy jobb, ha távozom; így hát többnyire el is mentem mindjárt, és parkokban üldögéltem vagy mászkáltam egész nap, míg újra este lett.

De hát ki volt házigazdánk, s mivel foglalkozott? Egyike volt azoknak, akik a jog és a törvény alsóbb régióiban űzik tevékenységüket, a zugügyvédek közül való, akik - hogy is fejezzem ki magam? -, akik okos meggondolásból vagy kényszerűségből nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy a lelkiismeretük különösebben érzékeny legyen. Ez persze csak körülírás, és még sokkal egyszerűbben is mondhatnám a dolgot, de ezt már az olvasó ízlésére bízom. Sok olyan pálya van az életben, melyen a lelkiismeret drágább fényűzés, mint különben egy nő vagy egy kocsi, s ahogy egyesek arról beszélnek, hogy "félretették" a fogatukat, barátom, Mr. Brunell feltehetőleg ugyanígy "félretette" átmenetileg a lelkiismeretét, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy újra előveszi, mihelyt módjában áll. Egy ilyen ember életvitelét naponta közelről szemlélni rendkívül érdekes, s ha megengedhetném magamnak, hogy olvasóimat az ő rovására ilyesmivel szórakoztassam, meg is tenném. Mert még az a pár alkalom is, amely előttem nyílt, elegendő volt, hogy megfigyelhessek egyet-mást a londoni intrikák világából, a joggyakorlat rejtekútjaiból ("Ciklus és Epiciklus", "Körbe Kör", ahogy nevezték), s még ma is jót derülök néha azon, amin annak idején, minden nyomorúságom ellenére is, derülnöm kellett. Akkori helyzetemben persze Brunell úrra vonatkozó személyes tapasztalataim inkább kedvezőeknek nevezhetők, mintsem kellemetleneknek, s amit tudtam róla, engem illetően, inkább dicséretére vált, mintsem szégyenére; s mivel jószívű volt hozzám, s amennyire tehette, áldozatkész is, meg kell neki bocsátanom jellemének számos fogyatékosságát.

"Amennyire tehette", mondtam az imént; nos túl sokat nem tehetett, mindenesetre - akárcsak a patkányoktól - tőlem sem kért házbért, s ahogy dr. Johnson leírja, hogy csak egyszer volt életében lehetősége arra, hogy annyi gyümölcsöt egyen, amennyit csak akart, hadd legyek én is hálás azért, hogy egy londoni palotában egyszer életemben annyi szoba közt válogathattam, amennyi csak jólesett. Kivéve a "kékszakállú szobáját", amelytől szegény kislány annyira félt, a pincétől a padlásig minden nyitva állt előttünk, mienk volt a világ, és minden éjszaka ott ütöttünk tanyát, ahol épp a kedvünk tartotta. Mondtam már, hogy a ház igen tágas volt; egyébként London egyik jól ismert negyedében, forgalmas helyen állt. Számos olvasóm is bizonyára elhalad majd előtte, néhány óra sem kell hozzá e sorok elolvasása után. Magam is minden alkalommal ellátogatok oda, valahányszor ügyeim Londonba szólítanak. Ma is, 1821. augusztus 15-én, születésnapomon, tíz órakor sétám során befordultam az Oxford Streetre, hogy legalább egy pillantást vessek a házra. Jelenleg egy igen rendes család lakja, s a kivilágított ablakok mögött láttam, hogy együtt van mindenki, talán épp teáztak, mindenesetre igen jó hangulatban. Szinte valószínűtlen ellentéte volt ez a kép annak a hajdaninak - a sötétségnek, a hidegnek, a csendnek és a vigasztalanságnak, amely ugyanebben a házban, csak épp tizennyolc évvel ezelőtt uralkodott, és akkor csak egy éhező diák és egy nyomorult árva kislány lakott itt - egy kislány, akinek később mindhiába kerestem a nyomát. Helyzetétől eltekintve, semmi érdekesebb nem volt a gyermekben, nem volt csinos, éles eszű sem, és valami barátságosnak sem volt mondható. De hál' Istennek, már abban az időben sem a feltűnő különbségek ébresztettek bennem vonzalmat, elég volt bármi emberit felfedeznem akár a legegyszerűbb, legnyomorúságosabb gúnya mögött, s máris szeretni tudtam, mint ezt a kis gyermeket is, aki társam volt a nyomorúságban. Ha még él, ma nyilván édesanyaként látnám viszont, gyermekei körében; de mondom, soha azóta nem bukkantam a nyomára.

S ezt nagyon sajnálom; de azóta még másvalakit is kerestem, sokkal inkább kerestem, mint őt, s mélyebb, sokkal mélyebb szomorúságot érzek, hogy hiába. Fiatal lány volt, egyike azoknak a szerencsétlen teremtéseknek, akik prostitúcióból élnek. Most, hogy erről beszélek, nem szégyellem magam, s úgy érzem, erre nincs is semmi okom; beismerem, az időben sok ilyen szerencsétlen sorsú leánnyal voltam bizalmas, baráti viszonyban. Az olvasó most, hogy e vallomásokat olvassa, ne mosolyogjon, ne is ráncolja szigorúan a homlokát. Mert eltekintve attól, hogy klasszikus műveltségű olvasóimat emlékeztethetem a latin közmondásra: "Sine Cerere...",^[2] világos, hogy erszényem akkori állapotánál fogva kapcsolataim nem lehettek tisztátalanok. Egyébként pedig soha életemben nem hittem abban, hogy bármely emberi lénnyel való érintkezés vagy bárki közelsége által "elromolhatok", ellenkezőleg: ifjúkoromtól kezdve büszke vagyok rá, hogy bárkivel hozott is össze a sors, lett légyen az férfi, nő vagy gyerek, mindegyikkel bizalmasan, meghitten, more Socratico tudtam beszélgetni; olyan szokás ez, mely fejleszti az emberismeretet, a jóindulatot és az érintkezésnek azt az őszinte nyíltságát, amely a magát "gondolkodó"-nak tartó emberhez illik. Mert a gondolkodónak nem szabad azoknak a nyomorult, korlátolt teremtményeknek a szemével nézni a világot, akik magukat "világfiaknak" nevezik, s közben tele vannak kisszerű és tetszelgő előítéletekkel a születést, neveltetést illetőleg; nem, a gondolkodónak elfogulatlanul kell viselkednie, s egyformán közel kell állnia a mélyen és a magasban levőhöz, a műveltekhez és a műveletlenekhez, a bűnösökhöz és az érintetlenekhez. Abban az időben kényszerűségből voltam az utcákat rovó peripatetikus, s eközben nagyon sok női peripatetikussal találkoztam, akik hivatásszerűen rótták az utcákat. Nemegyszer védelmükbe vettek ezek a lányok a rendőrséggel szemben, amikor a hatóság el akart kergetni a házak lépcsőjéről, ahol meghúzódtam. Egyikük azonban, az, aki miatt ezekről a dolgokról itt egyáltalán mesélek - de nem akarlak téged, nemes lelkű Ann, ezekkel a lányokkal együtt említeni; hadd találjak rád valami finomabb nevet, ha lehet; rád, aki nagylelkűségeddel és részvéteddel nyomorúságom egyik különösen nehéz pillanatában, mikor a világon mindenki elhagyott, ínségemben felkaroltál, megmentetted az életemet. Hetekig sétálgattam az időben fel és alá az Oxford Streeten ezzel a szegény, veszendő teremtéssel, vagy üldögéltem vele lépcsőkön, kapualjakba húzódva. Ahogy néztem, még annyi idős sem lehetett, mint én, s valóban, elmondta, hogy még tizenhat éves sincs. Ahogy érdeklődésem nőtt iránta, kikérdeztem élete felől, s hamar meg is tudtam egyszerű kis élettörténetét. Esete, mint azóta rájöttem, nagyon egyszerű és gyakori eset volt, olyasmi, amibe, ha a londoni jótékonysági akciók célszerűbben működnének, a törvény ereje gyakrabban avatkozna bele, védőn és megtorlóan. De a londoni jótékonykodás csatornája, bár mély és hatalmas, még néma, a föld alatt húzódik, s a szegény otthontalan vándorok számára nem könnyen nyílik meg; az pedig tagadhatatlan, hogy a londoni társadalom külszínre is, formára is könyörtelen, rideg és elutasító. Azt azonban láttam, hogy szegény Annt ért sérelmeknek legalább egy része könnyen jóvátehető lenne, s gyakran próbáltam rávenni, forduljon panaszával bíróhoz. Semmi támasza nem volt a világon, így hát egyedül én erősgettem neki, hogy biztosan meghallgatják majd panaszát, mert az angol igazságszolgáltatás általában személyekre való tekintet nélkül intézi az ügyeket, s azt a gazembert is, aki Annt kis vagyonától megfosztotta, példásan megbünteti, méghozzá hamar. Meg is ígérte nekem nemegyszer, hogy panaszt tesz, de mindig halogatta ezt a lépést; mert félénk volt és annyira csüggedt, hogy látni való volt, milyen mélyre ásta már magát a fájdalom a fiatal szívében, s talán joggal érezte, hogy a legékesszólóbb bíró és a legigazságosabb törvény se tudná jóvátenni a vele esett legsúlyosabb méltánytalanságokat. Valamit azért tehettünk volna, mert végül megállapodtunk egymással, de sajnos, csak az utolsó előtti találkozásunk alkalmával: hogy együtt elmegyünk a bíró elé, s ott majd én leszek a szószólója. De hát a sors, úgy látszik, másképp akarta, meg akart akadályozni engem, hogy legalább ezt a kis szolgálatot megtehessem neki. Ezzel szemben, amit ő tett értem azokban az időkben, több volt annál, semhogy valaha is remélhettem volna, hogy kellőképpen viszonozhatom. Egy este, ahogy végigsétáltunk szép lassan az Oxford Streeten, még gyengébbnek és elesettebbnek éreztem magam, mint máskor, s arra kértem, forduljunk be a Soho Square-re. Befordultunk, és letelepedtünk egy ház lépcsőjére, amely előtt ma sem tudok úgy elmenni, hogy heves fájdalom ne sajduljon a szívembe, s hogy ne adózzam csendben hálával a szegény szerencsétlen leány emlékének s annak a nemes cselekedetnek, amelyet itt véghezvitt. Hirtelen, ahogy ott ültünk hát a ház lépcsőjén, szédülés fogott el; addig keblére hajtott fejjel ültem ott, de most hirtelen összecsuklottam, s karjai közül hanyatt zuhantam a lépcsőn. Amit akkor éreztem, leginkább talán úgy mondhatnám most, hogy biztosan tudtam: hacsak nem kapok valami nagyon hatásos erősítőszert, ott helyben meghalok, vagy legalábbis olyan elcsigázott állapotba kerülök, amelyből mostoha viszonyaim között képtelen lettem volna kilábalni. Sorsomnak ebben a válságos pillanatában szegény társnőm, aki a világon maga is mindig csak igazságtalanságban és rosszban részesült, életmentőmnek bizonyult. Rémületében felkiáltott, de nem hagyta ennyiben, kirohant az Oxford Streetre, és valószínűtlen rövid idő alatt egy pohár fűszeres portói borral tért vissza; a bor áldásosan hatott gyomromra, mely akkor semmi szilárd táplálékot nem tudott volna befogadni, és azonnal magamhoz tértem. S e pohár bort ez a nagylelkű lány fizette, méghozzá zokszó nélkül, lapos pénztárcájából, s tette ezt, hadd hangsúlyozzam, olyan időben, mikor neki magának alig volt annyija, hogy a legszűkösebben megéljen, s nem várhatta, hogy jóságát valaha is viszonozni tudom. Ó, ifjú jótevőm, mily gyakran kívántam a későbbi évek során, magányos helyeken állva, fájó szívvel, és végtelen szeretettel rád gondolva, hogy egy hálától túlcsorduló szív ugyanazzal a földöntúli, csak éppen ellenkező előjelű hatással lehessen, mint amit régi korokban, még messziről is, az apai átoknak tulajdonítottak; rendelkezne hálás szívem elég erővel, hogy áldásával megkeressen, rád találjon, utolérjen s elkísérjen, ha kell, egy londoni bordélyház sivár világának legsötétebb mélyére is - ó, ha lehetséges volna -, még a sír mélyére is, hogy ott a béke, a megbocsátás és feloldozás dicső követeként ébressze lelked igaz életre!

Ritkán szoktam sírni, nemcsak azért, mert gondolataim, melyek az emberi fájdalommal foglalkoznak, annyiszor merülnek naponta, sőt óránként sok-sok öl mélységbe, "ahol már könnyek nem fakadnak", nemcsak, mert a könnyfakasztó érzelmeket nem tűri meg szigorú, józan gondolkodásom, mely szükségképpen hiányzik azokból, akiket érzelmi sekélységük megóv a gondolkodó bánattól, úgyhogy végül épp ez a felszínesség az, ami miatt, ha néha rájuk tör valami csip-csup szomorúság, nem tudnak ellenállni neki; hanem azért is, mert úgy hiszem, mindenki, aki ezeknek a kérdéseknek annyira a mélyére hatolt, mint én, kialakít magában egy védekezést a legvégsőbb kétségbeesés ellen: egy hitet - abban, hogy az emberi szenvedésért majdan kárpótlást nyerünk, s hogy értelme is csak előttünk áll rejtve. Ez hát az oka vidámságomnak ezen az óráján, s ezért, mint mondtam, nem sírok gyakran. Mégis vannak érzések, melyek nem mélyebbek, nem hevesebbek a többinél, és gyöngédebbek, finomabbak; így hát gyakran, ha az Oxford Street lámpáinak tompa fényében kóborlok, s a kintornástól ugyanazokat a régi melódiákat hallom, melyek annak idején engem s kedves társamat - mert csak így kell, hogy nevezzem - annyiszor elkísértek és megvigasztaltak, nem tudom visszafojtani kitörő könnyeimet, és elgondolkozom a végzet különös alakulásán, mely minket akkor oly hirtelen s örökre elválasztott egymástól. Hogyan is történt ez - az olvasó megtudja a bevezető vallomások további részében.

Nem sokkal a fentebb elmondott esemény után összetalálkoztam az Albemarle Streeten egy úrral a néhai uralkodó udvarából. Ez az úr különböző alkalmakkor élvezte családom vendégszeretetét, s hogy megszólított, annak oka az volt, hogy felismerte arcomon a nagyon erős családi vonásokat. Nem próbáltam meg letagadni kilétem, ellenkezőleg, őszintén, nyíltan válaszolgattam kérdéseire, csak épp becsületszavát vettem, hogy nem árul el gyámjaimnak, ezek után megmondtam neki címemet, az ügyvéd házát. Másnap tízfontos bakjegyet küldött nekem. A levél, melyben a pénz jött, együtt érkezett az ügyvéd többi üzleti leveleivel; s Brunell úr, bár arca és modora azt sejtette, hogy tudja, mi van a levélben, minden késedelem nélkül tisztességgel átadta nekem.

Ennek a pénzküldeménynek az említése, főleg pedig az, hogy mire fordítottam, úgy hozza, hogy elbeszéljem, eredetileg milyen céllal is jöttem Londonba, s amit (jogi műszóval élve) foganatosítani igyekeztem, Londonba érkezésem napjától távozásomig.

Nyilván meglepi olvasómat, hogy egy ily hatalmas világban, mint London, nem találtam meg a módját, hogy az ínségnek e legvégső fokát elkerüljem, s nyilván eszébe jut majd, hogy lett volna legalábbis két lehetőség arra, hogy nyomoromon enyhítsek; az egyik, hogy felkeress családom barátait és támogatásukat kérjem, a másik pedig, hogy fiatal erőm és tehetségem révén találjak valamiféle megélhetést. Ami mármost az első utat illeti, teljes biztonsággal állíthatom, hogy mindennél jobban féltem attól, hogy újból gyámjaim kezébe kerülök, hiszen meg voltam győződve róla: minden jogot, melyet a törvény biztosít számukra fölöttem, ellenemre fordítanak, hogy erőnek erejével visszacipeljenek majd az iskolába, ahonnan elszöktem, márpedig a visszatérés akkor is gyalázat lett volna a szememben, ha önként szánom rá magamat; kényszerből, nyilvánvaló óhajom és szándékom ellenére pedig olyan megaláztatás, amely a halálnál is rosszabb, s amibe csakugyan bele is pusztultam volna. Így hát nagyon is félnem kellett, hogy ott, ahol a leginkább számíthatnék támogatásra, épp e veszély karjaiba futok, vagyis hogy támpontot adok gyámjaimnak felkutatásomra. Egyébként, ami Londont illeti, élt ott hajdan apámnak nem is egy barátja, de most már tíz éve volt, hogy apám meghalt, s én nem emlékeztem pontosan sem a nevükre, sem a címükre, hiszen legfeljebb pár órát töltöttem korábbi alkalmakkor Londonban. Ez a nehézség, valamint rettentő félelmem, melyről az imént beszéltem, lehetetlenné tette, hogy náluk keressek segítséget vagy menedéket. Ami a másik utat illeti, csatlakoznom kell így utólag olvasóm csodálkozásához, hogy ez nekem akkor nem jutott eszembe. Mert ha másképp nem, de mint görög szövegek korrektora kétségtelenül kereshettem volna annyit, amiből legszükségesebb kiadásaimra futotta volna. Ilyen munkakört nyilván a legnagyobb lelkiismeretességgel és szakértelemmel láthattam volna el, ami hamarosan kivívta volna munkaadóm bizalmát. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy még egy ilyen álláshoz is ajánlásra lett volna szükségem, egy megbízható kiadó ajánlására, s erre semmiféle lehetőségem nem volt. De az igazat megvallva, eszembe se jutott az, hogy irodalmi munkával jövedelmi forrásra tegyek szert. Az egyetlen mód, hogy valamiképp - méghozzá gyorsan! - elegendő pénzhez jussak, úgy tetszett, nem lehet más, mint hogy jövendőbeli járandóságaimra, örökségemre kölcsönt kaphassak. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a tervemet valahogyan megvalósítsam, s ezért fordultam többek között egy D. nevezetű zsidóhoz.

(Tizennyolc hónappal később egyébként ugyanebből az okból kifolyólag fordultam ehhez a zsidóhoz; s mivel akkor már címem, melyet megadhattam neki, egy igen tekintélyes kollégium címe volt, abban a szerencsében részesültem, hogy indítványomat komoly figyelemre méltatta. Kényszerhelyzetemet nem pazarló életmódomnak vagy ifjonti könnyelműségemnek köszönhettem [efelől semmi kétség, szokásaim és élvezeteim révén magasan fölötte álltam az ilyesminek], ellenkezőleg: bosszúvágyó gyámom dühe volt az oka mindennek. Amikor ugyanis látta, hogy nem tudja megakadályozni, hogy egyetemi tanulmányaimat elkezdjem, annyit tett csupán - hogy megemlegessem a gyöngéd búcsút -, hogy mindössze annyi járadékot folyósított nekem, amiből a kollégiumi költségeket fedezhettem; egy shillinggel se többet, vagyis száz fontot évente. Ebből a pénzből kollégiumban élni abban az időben szinte teljességgel lehetetlen volt, különösen olyan ember számára, aki bár nem tett úgy, mintha neki a pénz nem számítana, s nem is hódolt költséges szenvedélyeknek, de túlságosan is jóhiszemű volt a személyzettel, és semmi kedve nem volt a kicsinyes garaskodáshoz. Ezért hát hamar pénzzavarba kerültem, s végül, miután a zsidóval egy terjedelmes szerződést kötöttünk [a szerződés részleteiről itt nincs időm beszámolni, habár meg kell mondanom, olvasóm rendkívül jól mulatna rajtuk], végre a kívánt összeg birtokába jutottam - évente tizenhét és fél százalékos "rendes" kamatra. Izrael fia kegyesen csak kilencven guineát vett vissza az összegből - "ügyvédi költségek fedezése" címen [hogy miféle költségek voltak ezek, az Isten tudja, Jeruzsálem ostromához kellettek-e, a Templom újrafelépítésére talán? - vagy valami sokkal közelebbi célra? - nem derült rá fény]. Elfelejtettem, hány méter hosszú volt a számla. De még mindig őrzöm ritkasággyűjteményemben, s valamikor majd, gondolom, megajándékozom vele a British Museumot.)

Ez elé a zsidó elé, valamint más közismertebb pénzkölcsönzők elé (akik közül néhányan, azt hiszem, szintén zsidók voltak), azzal álltam oda, hogy elmondjam, milyen örökség vár rám; s hogy ez az örökség csakugyan létezik, arról könnyen meggyőződhettek, csak apámnak közjegyzői letétbe helyezett végrendeletét kellett megnézniük. Az ott megnevezett személy, de Quincey úr második fia, csakugyan rendelkezett mindezekkel a jogokkal, sőt még talán nagyobb vagyonra is volt kilátása, csak éppen az volt a kérdés - s ezt le is olvashattam arcukról -: én vagyok-e valóban az a személy? Soha nem képzeltem volna, hogy ebben kételkedni lehet, és sokkal inkább attól féltem, hogy zsidó barátaim azért néznek rám oly gyakran kutató pillantással, mert nagyon is jól tudják, ki vagyok, és titokban olyasféle tervet forgatnak a fejükben, hogy fülön csípnek, és jó pénzért kiszolgáltatnak gyámjaimnak. Különös dolognak tartottam már a lehetőséget is, hogy saját személyemet, materialiter tekintve, azzal gyanúsíthatja valaki (így fejeztem ki ezt, mert szerettem a logikai disztinkciók pontosságát), hogy személyemet formaliter bitorolni próbálja. Hogy gyanújukat eloszlassam, az egyetlen utat választottam, ami csak járhatónak látszott a számomra. Walesi tartózkodásom idején fiatal barátaimtól és ismerőseimtől egy egész sor levelet kaptam, ezeket szedtem most elő, s annál is könnyebben, mivel mindig magamnál hordtam őket, hiszen ezek képezték személyes tulajdonom utolsó maradékát; egyébként, a testemen levő ruhát kivéve, lassan mindenem odalett. A levelek legnagyobb részét az Earl of Altamont írta, aki annak idején legbizalmasabb, ha nem egyetlen barátom volt. A levelek Etonból voltak keltezve. Volt azonkívül néhány levelem Sligo márkijától, az Earl apjától is, akit mostanában nagyon lekötött a gazdálkodás, mégis változatlan szeretettel és rokonszenvvel viseltetett a klasszikusok és fiatal tanulmányozóik iránt, mint régen, hiszen ő maga is Etonban végzett, s igen szorgalmas diáknak bizonyult annak idején, amennyire ez csak egy nemesúrtól telik. Tizenöt éves korom óta levelezett velem, néha írt azokról a jelentős változtatásokról is, melyeket Meathben és Sligóban ottjártam óta végrehajtott vagy éppen végre akart hajtani; máskor meg egy római költő dicséretét tartalmazták a levelek, vagy éppen témákat javasolt nekem, melyek alkalmasnak látszottak a versbe szedésre.

A levelek olvasta után egyik zsidó barátom késznek mutatkozott, hogy személyi biztosítékra két- vagy háromszáz fontot kölcsönöz, feltéve, ha rá tudom venni a fiatal earlt, aki egyébként ugyanolyan idős volt, mint én, hogy kezességet vállaljon afelől, hogy a pénzt nagykorúságunk elérésekor visszafizetem. Ma már látom körülbelül, hogy zsidó barátom szándéka nem is az volt, hogy különösebbképpen nyerjen az üzleten, sokkal inkább szeretett volna kapcsolatba kerülni olyan előkelő család sarjával, mint a barátom, akinek mesés örökségéről nyilván ő is hallott már. Hogy a zsidónak ezt a feltételét teljesíthessem, nyolc vagy tíz napra rá, hogy az említett tíz fonthoz jutottam, elhatároztam, hogy Etonba utazom. Csaknem három fontot már odaadtam pénzkölcsönző barátomnak, aki közölte: okmánybélyeget kell vásárolnia, hogy távollétem alatt a szerződést elkészíthesse. Titokban azt gondoltam, hogy becsap, de nem akartam akadékoskodni, nehogy valamiképp okot szolgáltassak rá, hogy vonakodásáért engem tegyen felelőssé. Kisebb összeget ajándékoztam barátomnak, az ügyvédnek is, aki foglalkozásánál fogva kapcsolatban állt az uzsorásokkal, s egyébként is úgy véltem, hogy megérdemli a kis ajándékot a bútorozatlan szobáért. Körülbelül tizenöt shillinget arra fordítottam, hogy ruházatomat úgy-ahogy elfogadhatóvá tegyem. Ami maradt, annak a negyedét Ann-nek adtam, azzal a gondolattal, hogy visszatértem után mindent megosztok vele abból, ami megmaradt. Miután ezt így mind elintéztem, egy sötét téli estén, nem sokkal hat óra után elindultam Ann-nel a Piccadillyre, mivel a bathi vagy bristoli postakocsival akartam Salt-hillbe utazni. Utunk a városnak oly részén keresztül vezetett, mely ma már teljesség eltűnt, úgyhogy még a környéket se járhatnám körül újra; azt hiszem, magát az utcát, ahol mentünk, Swallow Streetnek hívták. Mivel volt elég időnk, balra fordultunk, s felmentünk egészen a Golden Square-ig. Ott, nem messze a Sherrard Street sarkától, leültünk, mivel nem akartunk a Piccadilly forgatagában és fényáradatában búcsúzkodni. Már jó ideje beavattam terveimbe Annt, és újfent megígértem neki, hogy ha minden sikerül, ő is részesedni fog szerencsémben, mint én magam, s hogy nem is hagyom őt el többé, mihelyt csak módom lesz rá, hogy gondoskodjak felőle. Ez volt szilárd elhatározásom, amelyben rokonszenvem és kötelességérzetem is vezérelt, hiszen eltekintve a hálától, mellyel neki, életem megmentőjének tartoztam, igazán szerettem őt, oly bensőségesen, mintha a nővérem lenne, s ebben a pillanatban, a búcsú pillanatában a részvét ezerszeres gyengédségével, hiszen láttam, mennyire szomorú. Látszólag nekem lett volna okom a csüggedésre és szomorúságra, hiszen én vesztettem többet a búcsúval - életem megmentőjétől kellett elválnom, ahhoz képest, hogy szervezetem mit állt ki nemrég, derűs voltam, tele reménnyel, aki olyasvalakitől búcsúzott, akitől kedvességen és testvéri vonzalmon kívül semmit sem várhatott, mégis szinte összetört a fájdalomtól, úgyhogy mikor megcsókoltam búcsúzóul, nyakam köré fonta a karját, és sírt, anélkül hogy képes lett volna egy szót is szólni. Abban reménykedtem, hogy legkésőbb egy héten belül újra Londonban leszek, s megegyeztem vele, hogy elutazásom napjától számítva az ötödik estén, s attól fogva minden este hatkor várni fogom a Great Titchfield Street végén, találkozásaink szokásos menedékhelyén; nehogy elkerüljük egymást az Oxford Street emberáradatában. Így s egyéb módon biztosítottuk tehát találkozásunkat; csak egyetlen dologról feledkeztem meg. Nem kérdeztem meg ugyanis a vezetéknevét, vagy ha megkérdeztem, elfelejtettem, mint valami felesleges dolgot. Ezek a lányok, legalábbis e szerencsétlen réteg alsóbb régióiban, többnyire csak a keresztnevükön mutatkoznak be, s így is szokták nevezni őket: Mary, Jane, Frances stb., nem úgy, mint a regényolvasó, rátartibb nők szokták, azaz Miss Douglassként, Miss Montagueként. A legbiztosabb módja, hogy újra megtaláljam őt, ha netalán elveszítenénk egymás nyomát, az lett volna, hogy megkérdem a vezetéknevét. Mivel azonban meg voltam győződve róla, hogy találkozásunk rövid távollétem után éppoly könnyű lesz, mint azelőtt, hetekig, egyetlen pillanatban sem fordult meg a fejemben, hogy szükséges lenne megtudakolnom a vezetéknevét, s minthogy egészen a legutolsó pillanatig csak azzal törődtem, hogyan tudnám minél több reménységgel vigasztalni, s azonkívül rávenni arra, hogy a heves köhögése és rekedtsége ellen valami orvosságot szedjen, teljesen meg is feledkeztem erről, mígnem aztán, mikor már eszembe jutott, késő volt.

Nyolc óra múlt, amikor odaértem a Gloucester kávéházhoz, és mivel már bent állt a bristoli postakocsi, felültem az egyik külső oldalülésre. A postakocsi zökkenők nélkül, könnyedén suhant, s az az egyenletes, lágy mozgás hamar álomba ringatott; érdekes megjegyezni, hogy hónapok óta első könnyű és pihentető álmomat itt aludtam e postakocsi oldalülésén; ha ma visszagondolok erre az ágyra, bizony nem találom valami kényelmesnek. Ez a kis alvás alkalmat adott olyasvalamire, amiből - mint száz meg száz hasonló esetből akkoriban - arra következtethettem, mily könnyen leélheti valaki az életét, ha nem szenved semmiféle ínségben, anélkül hogy fogalmat alkothatna róla, mire képes az emberi szív jósága, illetve - hadd fűzzem hozzá egy sóhaj kíséretében - aljassága. Oly súlyos függönyt vonnak a formák az emberi természet valódi, tényleges arca elé, hogy ha valaki csak úgy felületesen szemléli a dolgot, azt hiheti, a köztük elterülő széles skála egybeolvad, s a két véglet is egy és ugyanaz, s a variációk sorának végtelen, harmonikus egysége pár durván körvonalazható különbségre redukálódik: olyasfélékre, melyeket az elemi hangok ábécéje vagy skálája is kifejezhet.

Nos, az eset, melynek kapcsán ezt elmondhatom, a következő: az út első négy-öt mérföldje alatt azzal voltam az egyik oldalülésen lehelyezkedő szomszédom terhére, hogy álmomban neki-nekiestem, ha a kocsi megdőlt néha; s oly gyenge voltam, hogy le is szédültem volna a kocsiról, ha az út nem lett volna oly sima és egyenes. Szomszédom nagyon nehezményezte ezt a helyzetet, és zsörtölődött is miatta, ahogy ezt a helyében talán a legtöbben tették volna, csak éppen sokkal zordabbul juttatta kifejezésre nemtetszését, mint ahogy szükséges lett volna; s ha akkor, abban a pillanatban elválunk és nem látjuk többé egymást, nyilván úgy gondoltam volna vissza rá, ha egyáltalán visszagondoltam volna, mint valami savanyú, faragatlan és nyers fickóra. Tudtam persze, hogy valóban adtam okot a zsörtölődésre, s ennek megfelelően sűrűn kértem a bocsánatát. Megígértem azt is, hogy mindent megteszek, nehogy újra elaludjam. Egyidejűleg, röviden persze, azt is megemlítettem neki, hogy nemrég épültem fel egy súlyos betegségből, s így még nagyon gyenge vagyok és megviselt, de nem állt módomban, hogy a kocsi belsejében foglaljak helyet. Szomszédom magatartása erre egy pillanat alatt megváltozott, és ahogy egyszer egy percre megint felriadtam Hounslow lármájára és fényeire - mert minden igyekezetem és ígéretem ellenére két perccel utolsó szavaim után megint elnyomott az álom -, láttam, hogy karját a vállamra tette, és tartott, nehogy leessek. S ez így volt egészen végig, utazásunk alatt, szinte anyai gondoskodásban részesített, s végül majdnem azt mondhatom, hogy karjaiban tartott. Ez annál is kedvesebb volt tőle, mivelhogy nem tudhatta, meddig utazom; hiszen mehettem volna végig is, Bristolig vagy akár Bathig. Balszerencsémre azonban csakugyan túlmentem úticélomon; mivel álmom oly mély volt, hogy amikor Hounslow után első megállónknál a kocsi fékezésére felriadtam, és érdeklődtem, hol vagyunk, azt hallottam, hogy Maidenheadben, körülbelül hat-hét mérfölddel Salt-hill után. Leszálltam, s az alatt a fél perc alatt, amíg a kocsi állt, kedves szomszédom lelkemre kötötte, hogy haladéktalanul feküdjem ágyba. (Útitársam egyébként, ahogy még a Piccadillyn megnéztem, afféle inas lehetett valami gazdag úrnál.) Megígértem neki, hogy megfogadom tanácsát, habár eszem ágában sem volt; ehelyett nyomban indultam gyalogszerrel tovább, azaz visszafelé. Alig volt még éjfél, de oly lassan vánszorogtam előre, hogy hallottam, egy parasztházban az óra elüti a hajnali négyet, amikor befordultam a Slough-ból Eton felé vezető, sövénnyel szegélyezett út sarkán. A levegő és az alvás felfrissítettek egy kicsit, ennek ellenére éppoly fáradt voltam, mint korábban. Emlékszem még egy gondolatomra erről az éjszakáról: eléggé kézenfekvő gondolat volt adott körülmények között, amit egy római költő is szépen kifejezett, s ez a gondolat adott nekem akkor némi vigaszt. Nem sokkal azelőtt ugyanis itt, a hounslow-i pusztán, gyilkosságot követtek el. A meggyilkolt, ha jól emlékszem, egy bizonyos Steele, egy környékbeli levendulaültetvény tulajdonosa volt. Minden lépésem egyre közelített a pusztához, és hirtelen eszembe jutott, hogy én és a fertelmes gyilkos, ha netalán kint bolyong ő is az éjszakában, egész közel juthatunk itt egymáshoz a sötétben anélkül, hogy tudnánk róla, és akkor, ha nem lennék ilyen ágrólszakadt és kitaszított, amilyen valójában vagyok -

hanem esetleg, mint barátom, Lord Altamont, aki köztudomásúlag évi hetvenezer font leendő örököse, micsoda páni félelemmel félteném a bőrömet!... Persze, a legkevésbé sem volt valószínű, hogy egy Lord Altamont hasonló helyzetbe kerüljön, mint én azon az éjszakán. De elvben igaz marad az a megállapítás, hogy minél nagyobb hatalommal és kinccsel rendelkezünk, annál szánalmasabb félünk a haláltól, s meg vagyok győződve arról is, hogy sok rettenthetetlen kalandor, aki, szegénységének hála, természetes bátorságának teljes birtokában volt, sokkal nagyobb ellenszenvet tanúsítana a puskagolyók iránt, és sokkal nehezebben erőltetné magára a teljes közöny és önuralom álarcát, ha történetesen egy perccel azelőtt, hogy csatába rohan, valaki egészen váratlanul közölné vele, hogy évi ötvenezer font örökséghez, járadékhoz jutott. Igazat szólt az a bölcs ember, aki előtt mindkét állapot ismerős volt, és az volt a véleménye, hogy a gazdagság

Csak azért időzöm ennél a témánál, mert nekem ma is fontosak ennek az időszaknak az emlékei. De most már a továbbiakban nem lesz panasza rám az olvasónak, sietni fogok történetemmel. A Slough-ból Etonba vezető úton újra elaludtam, s ahogy pirkadni kezdett, egy ismeretlen ébresztett fel; ott állt előttem és kérdően nézett rám, mintha méregetne. Rossz külsejű fickó volt, de nem biztos, hogy rossz szándékú is egyben; vagy ha az volt is, nyilván azt gondolhatta, nem nagyon érdemes kirabolni olyasvalakit, aki télen az út szélén alszik. Ebben az esetben azért, ha netalán olvassa könyvemet, szeretném felvilágosítani őt tévedése felől. Morgott valamit, aztán továbbállt, és én nem haragudtam, hogy felébresztett, mert így továbbmehettem Eton felé, mielőtt mindenki talpon lett volna a helységben. Nyomasztóan sötét, borús éj volt, hajnal felé azonban fagyott egy kicsit, úgyhogy mindent, a földet, a fákat, vékony rétegben zúzmara borított. Észrevétlenül osontam át Etonon, megmosdottam, s egy kis windsori fogadóban, amennyire lehetett, rendbe szedtem ruházatomat, és nyolc órakor továbbindultam a Pote irányába. Útközben pár gyerekkel találkoztam, és kifaggattam őket. Egy etoni mindig úriembernek számít, és szegényes ruházatom ellenére is tisztelettel bántak velem, és válaszolgattak. Barátom, Lord Altamont közben már, mint megtudtam, Cambridge-be ment. Persze voltak még Etonban barátaim, kérdés azonban, hogy akit jó szerencsénk napjaiban barátunknak nevezünk, később, bajunkban, akar-e akár csak hallani is rólunk. Gondolkoztam hát egy kicsit, aztán az Earl of Desart felől érdeklődtem; annak ellenére, hogy kapcsolatom a lorddal nem volt olyan bensőséges, mint másokkal, nem szégyelltem magam, hogy akár így, a legszomorúbb körülmények között mutatkozzam előtte. Etonban volt még, de ahogy látszott, már nagyon Cambridge felé kacsingatott. Bejelentkeztem nála, szeretettel fogadott, és mindjárt meg is hívott reggelire.

Itt egy pillanatra meg kell állnom, hogy olvasómat esetleges téves következtetésektől megóvjam. Úgy adódott, hogy mellékesen néhány nemesi származású barátomról beszéljek itt, de azért még nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem magamnak bármilyen jogcímem volna nemesi rangra vagy származásra. Istennek hála, nincs: egyszerű kereskedő fia vagyok, egy kereskedőé, akit egész élete során tiszteltek becsületességéért, és aki erősen vonzódott az irodalomhoz, sőt írt is, de munkáit névtelenül adta ki. Ha tovább él, bizonyára meggazdagodik, de korán meghalt, s nem hagyott többet maga után, mint körülbelül harmincezer fontot, amit hét örökös közt kellett elosztani. Anyámat - minden okom megvolt rá - még tehetségesebbnek tartottam. Mert bár nem törekedett arra semmiképpen, hogy irodalmilag művelt nő legyen, inkább lelkileg volt művelt, ami sokkal több ennél. S azt hiszem, ha összegyűjtenék s kiadnák leveleit, az lenne az általános megállapítás róluk, hogy olyan okosan, férfiasan ír, és olyan tiszta angolsággal, oly ízesen, fordulatosan, ahogy levelet a mi nyelvünkön senki más nem írt, talán még Lady M. W. Montague sem kivétel. Ez tehát minden, amit származásom "nemességére" nézve fel tudok sorolni, más egyebem nincs, s őszinte szívvel mondok köszönetet Istennek, mert az a meggyőződésem, hogy ha túlságosan magasan állunk embertársaink fölött, az sem erkölcsi, sem szellemi képességeinknek nem kedvez.

Lord Desart pompás reggelivel fogadott. Igen, a reggelit pompásnak nevezhetem, de számomra talán háromszorosan is az volt, hiszen hónapok óta ez volt az első tisztességes, embernek való étkezés, amelyben részem volt. De furcsa módon, szinte alig tudtam enni. Aznap, hogy a tízfontoshoz jutottam, bementem egy péküzletbe, s vettem magamnak egypár zsemlét. Két hónappal vagy hat héttel azelőtt nézegettem mohó vággyal ezt a boltot, úgyhogy elszégyelltem magam, mikor az eszembe jutott. Otway esetére gondoltam: attól féltem, csakugyan megárthat, ha túl gyorsan kapkodom magamba a falatot. De nem is volt szükség rá, hogy fékezzem magam, étvágyam teljesen elszállt, s rosszullét fogott el, mielőtt a zsemlék felét elfogyaszthattam volna. Ezt a reakciót éreztem aztán hetekig, valahányszor csak valami étkezésfélében volt részem, vagy ha émelygés nem fogott is el, gyomrom kivetette az étel egy részét: néha félig megemésztve, néha azonnal, emésztetlenül. Most, Lord Desart asztalánál sem jártam jobban, mint egyébként, s a nagy bőség közepette minden étvágyam elment. De sajnos, ilyenkor nagyon vágytam arra, hogy bort igyam, elmondtam tehát helyzetemet Lord Desartnak, s röviden beszámoltam szenvedéseimről, amit ő nagy részvéttel hallgatott, és bort hozatott. A bor pillanatnyilag jólesett, megkönnyebbülést éreztem utána. Abban az időben nem mulasztottam el, hogy bort igyam, ha csak alkalmam nyílt rá; és úgy rajongtam a borért, mint később az ópiumért. Mindenesetre meggyőződésem, hogy a bor ilyen rendkívüli módon való élvezete hozzájárult betegségem súlyosbodásához, mert gyomrom kétségkívül nagyon rossz állapotban volt ugyan, de egy okos diéta még feltehetően sokat segíthetett volna, hogy hamar és végleg rendbe jöjjön. Remélem, nem a bor szeretete miatt maradtam tovább barátaimnál Etonban. Akkor elhitettem magammal, hogy azért maradok oly sokáig, mert nehezemre esik Lord Desarttól azt a szívességet kérni, amelynek reményében Etonba utaztam, s mert érzem, hogy nincs jogcímem erre. Viszont azt sem akartam, hogy az egész utazásom kárba vesszen, így hát előhozakodtam kérésemmel. Lord Desart, akinek jósága nem ismert határt, s aki azért is, mert velem érzett bajomban, meg azért a barátságért is, mely engem több rokonával összefűzött, mindenképpen segítségemre szeretett volna lenni, s kérésemet nem is fontolgatta alaposabban, teljesítésétől mégis vonakodott. Azt mondta, nem szívesen kerül kapcsolatba pénzkölcsönzőkkel, s egyébként is fél, hogy a dolog végül rokonai fülébe juthat. Azonkívül kételkedését fejezte ki az iránt, hogy az ő aláírása zsidó barátaimra különösebb hatást tenne, hiszen az ő várható öröksége köztudomásúlag szerényebb, mint Lord Altamonté. De szemmel láthatólag nem akart efféle elutasítással megbántani, ezért hát rövid gondolkodás után megígérte, hogy bizonyos feltételekkel, amelyeket azután fel is sorolt, hajlandó kezességet vállalni. Lord Desart abban az időben még nem volt tizennyolc éves sem, de azóta is, ha eszembe jut, milyen józanul, okosan viselkedett ebben a dologban, s egyúttal milyen tapintatosan (a tapintata ifjúkora őszinteségétől kapott különös varázst), akkor gyakran kételkedem abban, hogy a legöregebb, a diplomáciában legjáratosabb államférfi is jobban fel tudta volna találni magát azonos körülmények között. Tény, hogy az ember csak nagyon keveseket kérhet egyáltalán hasonló szívességre anélkül, hogy ne kapjon olyan szigorú, szemrehányó pillantásokat, amilyeneket a címerpajzsok szaracénjaitól látni csak.

Ígérete által megvigasztalódva, mely, bár legmerészebb reményeimben igen kevéssé erősített meg, többet jelentett a semminél, három nap múlva a windsori postakocsival visszatértem Londonba, három nappal azután, hogy onnan eljöttem. S most elérkeztem történetem befejezéséhez: a zsidók nem mentek bele Lord Desart feltételei alapján a dologba; hogy aztán kifogásaikkal csak időt akarta-e nyerni, hogy kellőképpen tájékozódhassanak, nem tudom; tény az, hogy egyre halogatták a választ, az idő múlt, kis pénzem egyre inkább zsugorodott, s mielőtt az üzletet egyáltalán nyélbe lehetett volna ütni, egészen biztosan visszasüllyedtem volna korábbi nyomoromba. De ebben a válságos helyzetben, szinte véletlenül, alkalom adódott rá, hogy barátaimmal kibéküljek. Sietve hagytam el Londont, s Anglia egy távoli részébe utaztam. Hamarosan beiratkozhattam az egyetemre, s csak sok-sok hónapra rá térhettem vissza oda, abba a városba, mely oly fontos lett nekem, s oly fontos a mai napig is, mint ifjúkori szenvedéseim színhelye.

De mi lett közben a szegény Annből? Szóljanak róla hát búcsúszavaim. Megbeszélésünkhöz híven kerestem őt és vártam rá minden este a Titchfield Street sarkán, míg csak Londonban voltam. Mindenkit, aki csak ismerhette, kikérdeztem felőle, s egészen a legeslegutolsó óráig, míg Londonban tartózkodtam, nem mulasztottam el, hogy minden lehetőséget megragadjak, ami csak adódott, hogy a nyomára bukkanjak. Tudtam, melyik utcában lakott, de a házszámot már nem, s csak arra emlékeztem, hogy elmesélte, szállásadója nagyon rosszul bánik vele, úgyhogy valószínűleg elköltözhetett abból a lakásból, már mielőtt elváltunk volna. Alig voltak ismerősei, azonkívül legtöbben, akiknél érdeklődtem utána, azt hitték, hogy valami gyanús céllal szeretném felkutatni őt, ami nevetést vagy megvetést váltott ki, mások meg azt gondolták, hogy a lány ellopott tőlem pár apróságot, azt szeretném visszaszerezni, s így hát természetes és érthető, hogy minden felvilágosítást megtagadtak, még ha tudtak volna is mondani valamit. Végső kétségbeesésemben, utolsó londoni napomon átadtam valakinek, aki biztosan ismerte Annt látásból, hiszen voltunk egypárszor együtt, családom akkori címét. De mind a mai napig egy szót sem hallottam felőle. Azok közül a fájdalmak közül, melyekben többi embertársamhoz hasonlóan részesített az élet, ez a legsajgóbb nekem. Ha élt szegény, úgy London hatalmas labirintusában talán egy és ugyanazon az órán is kutathattunk egymás után, s talán csak pár lépésnyire voltunk egymástól néha, de egypár lépés Londonban azt jelentheti, hogy örökre elválaszt minket. Éveken át reménykedtem, hogy él talán, s azt hiszem, néhány londoni tartózkodásom alkalmával női arcok miriárdjait - igen, nem túlzok: miriárdjait - néztem végig, abban a reményben, hogy rábukkanok. Ezer arc közül is felismertem volna egyetlen szempillantás alatt, mert habár nem volt szép, volt valami nagyon-nagyon kedves az arckifejezésében, s olyan kecsesen, büszkén tartotta a fejét. Kerestem, mert mint mondtam, reménykedtem. Így ment ez éveken át, de ma már félnék viszontlátni őt, a köhögése, mely akkor úgy elszomorított, ma már vigaszul szolgál. Rég kihunyt bennem a vágy, hogy viszontlássam őt, s mégis - szinte mélyebb megnyugvással és békével gondolok rá, mint valaha: mint olyasvalakire, aki már rég a sírban pihen; Magdolnaként, remélem, úgy halt meg; még mielőtt ártatlan lényét végleg elrontotta és eldurvította volna a sok senkiházi, mielőtt a sors befejezhette volna lelkén azt a kegyetlen munkát, amit elkezdett.

Így bocsátottál útra hát, Oxford Street, kőszívű mostohaanyám, te, aki az ínségben senyvedők sóhajaira fülelsz és elárvult gyermekek könnyeit iszod; eljött végre az idő, hogy nem kellett gyötrődve kullognom a végtelen házsorok mentén, nem kellett az éhség kínzókamráiban heverve álmodnom, ébrednem. Biztosan vannak követőink, nyomorunk örökösei, akik ugyanitt a mi nyomainkba léptek s lépnek; újabb és újabb Annek és más árva gyermekek sóhajtoznak és ontják könnyüket, s te, Oxford Street, azóta is bizonyára számtalan jajnak visszhangfala lehettél. Én magam úgy érzem, hogy ez a viharos időszak, melyet átéltem, tartós szép időt ígér a jövőre; kora ifjúságom szenvedéseit váltságdíjnak tekintettem sok későbbi boldog esztendőért, mintha így váltottam volna meg magam a gondoktól és szenvedésektől; s később, ha mint magányos nézelődő Londonban járkáltam (gyakori kedvtelésem volt ez), legtöbbször derűsen és könnyű szívvel vettem arrafelé lépteimet. S bár igaz, hogy londoni ifjoncidőm ínséges napjai nem múltak el nyomtalan fölöttem, sőt igen mély gyökeret eresztettek testemben, s később újrasarjadtak, felnőttek és fenyegető, rontó árnyat vető fává terebélyesedtek, ami aztán későbbi éveimet mégiscsak elhomályosította és sötétbe borította, mégis a második rohamát szilárdabb erővel, az érettebb elme biztonságával fogadhattam, és mély, gyöngéd részvét adott enyhülést.

Így azonban, minden enyhület ellenére, életem egymástól messze távol eső esztendői kapcsolódtak egybe a közös tőről fakadó szenvedés láncának finom szemeivel. S gyakran - a példa hadd álljon itt emberi vágyaink gyarló rövidlátóságára! - azzal vigasztaltam magam első sivár londoni korszakom napjaiban (ha ugyan ezt vigasznak lehet nevezni), hogy holdfényes éjeken az Oxford Streetről gyakran végignéztem az onnan párhuzamosan nyíló fasorokon, melyek Marylebene-t átszelve a szántóföldekig és erdőkig vezetnek, s míg szemem a félig fénybe, félig árnyba burkolt utakon végigfutott, így sóhajtottam: "Az az utca ott, az visz észak felé, s így Grasmere felé is, s ha most galambszárnyom lenne, én is arra repülnék, hogy vigasztalást találjak." Így szóltam magamban, s mily vak voltam, hogy ezt kívántam. Mert éppen arra fönn, északon, ugyanabban a völgyben, sőt ugyanabban a házban, ahova tévelygő vágyaim szálltak, ott következett életem egy újabb nehéz korszaka, szenvedésekkel teli ostromállapot, életem és reményeim várának bevételére és lerombolására. Éveken át követtek és kísértettek ott olyan undok látomások és rémes fantomok, amelyeknél iszonyúbbak Oresztész ágyát sem lenghették körül, s én még szerencsétlenebb voltam, mint ő, mert az álom, mely mindnyájunk vigasza és enyhülete, balzsamként szállt az ő szívére is, betakargatva sebeit és enyhíté égő agya kínját, rám csak a legszörnyűbb gyötrelmeket mérte. Ily vak voltam hát kívánságaimban; mégis, ha jelenünk és jövőbeli balsorsunk közt egy fátyol fedi el a kilátást, e fátyol eltakarja az enyhületet adó örömöket is, így hát a fájdalomra, amelytől nem féltünk, enyhülés is jöhet, váratlanul, melyben viszont nem tudtunk volna bízni. Ezért hát, mikor eljött az az idő, hogy Oresztész valamennyi kínját végig kellett szenvednem, csak sebzett lelkiismeretét kivéve, részem volt nekem is valamennyi vigasztalásban, amit ő valaha érzett; Eumenidáim, akárcsak az övéi, ott ültek ágyam végében, és a függönyökön keresztül mereven néztek; de virrasztva ült ágyamnál, magától vonva meg az álmot, hogy éji órámon őrködni tudjon felettem, az én Élektrám; mert te, kedves Margaret, későbbi éveim hű társa, te voltál az én Élektrám, és nem hagytad, hogy egy görög nővér, akár lelkének nemes indulatában, akár türelmes gyengédségében felülmúlhasson egy angol feleséget. Mert te nem találtad lealacsonyítónak, hogy a jóság alázatos teendőit és a gyöngéd szeretet szolgai munkáit vállald, hogy éveken át töröld homlokomról a betegség harmatát, s felfrissítsd ajkaimat, ha cserepesek voltak a láztól; és akkor sem, mikor miattam érzett hosszas aggódás már a te békés álmaidat is megfertőzte a szörnyű képpel, hogy én a fantomokkal és ellenséges árnyakkal viaskodom, melyek minduntalan rám rivallnak: "Ne aludj!" - még akkor sem jött ajkadra, drága jótevőm, semmi panasz, egyetlen sóhajtást sem hallattál, angyali mosolyod nem tűnt el arcodról, s nem rémített, nem rettentett jobban szerető szolgálatod, mint hajdan Élektrát. Mert ő, aki görög nő volt, s a férfiak királyának lánya, még ő is sírt néha-néha, ruhájának redőivel fedve el könnyes arcát.

De ezek a kínok elmúltak immár, s úgy olvasod majd e feljegyzéseket, mintha csak legendát vennél kezedbe, e fájdalmas idők szörnyű álmairól, melyek nem térhetnek vissza soha többé. Mostanában újra Londonban járok, s megannyiszor elsétálok esténként az Oxford Streeten. S gyakran, ha összeszorítja szívem a félelem, mely ellen minden bölcsességemmel fel kell vérteznem magamat, s a te vigasztaló jelenlétedre is szükségem volna, de eszembe jut, hogy háromszáz mérföld és három szörnyű hónap választ el tőled - igen, ezeken a holdas éjszakákon újra végigpillantok a hosszú, nyílegyenes utcasorokon, s visszaemlékezem kora ifjúságom vágyódására, mely akkor feltört szívemből, arra gondolok, hogy egyedül élsz most ott abban a völgyben, egyedül vagy, úrnő a magányos házban, melyre szívem tizenkilenc éve oly vakon vágyódott; ilyenkor azt hiszem, hogy szívemnek ezek az érzelmei, bármily dőrék voltak is s bármennyire szétszóródtak már a szelekben, egy távolabbi időpontra vonatkoztatva mégsem voltak alaptalanok, s így felfogva megvan az értelmük -; s ha megengedhetném magamnak, hogy ismét komolyan kívánjak gyerekes képtelenségeket, újra ezt mondanám, észak felé fordulva: "Ó, lennének csak galambszárnyaim!" - s jóságos és gyengéd szívedbe vetett minden bizalmammal tehetném hozzá a hajdani sóhaj folytatását: "...oda szállnék vigasztalásért!"

Sok idő telt el azóta, hogy először folyamodtam ópiumhoz, oly hosszú idő, hogy ha ez a dolog csak valami jelentéktelen kis esemény lett volna életemben, az idejét is rég elfelejtettem volna; de életünk meghatározó eseményeit nem felejtjük el, s néhány emlékeztető körülmény segítségével én is vissza tudom idézni azt az időt: 1804 ősze volt akkor. Londonban töltöttem ezt az évszakot; egyetemre kerülésem óta akkor jártam itt újra először. Megismerkedésem az ópiummal pedig a következőképpen történt. Régebben rászoktam arra, hogy naponta legalább egyszer jó hideg vízzel megmossam a fejemet. Amikor egy napon heves fogfájás kezdett gyötörni, azt gondoltam, azért, mert elfeledkeztem erről a szokásomról aznap, így hát gyorsan kiugrottam az ágyból, fejemet hideg vízzel teli tálba dugtam, s amúgy csuromvizes hajjal újból lefeküdtem aludni. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel, ahogy felébredtem, iszonyú reumás fájdalmak szaggatták a fejem, az arcom, s körülbelül húsz napig nem volt nyugtom tőlük. S így, azt hiszem, talán a huszonegyedik napon, mely vasárnapra esett, nem valami határozott céllal, inkább ösztönösen és szabadulni akarva kínjaimtól, lementem az utcára. Ott összetalálkoztam véletlenül egy valamikori iskolatársammal, aki mindjárt az ópiumot ajánlotta kínjaimra; igen, a még csak elgondolni is elgondolhatatlan gyönyörök és kínok ópiumát! Úgy beszélt róla, ahogy a mannáról és ambróziáról beszélnek, egyebet azonban nem tudtam meg tőle; milyen üresen csengett még fülemben akkortájt ez a szó! S milyen fenséges hangzatokat üt meg ma szívemben! a bús és boldog emlékezés mely szívbe markoló rezdüléseit! Ha csak egy pillanatra is visszaérek ezekhez az emlékekhez, úgy érzem, titokzatos jelentőséget kap a legkisebb mozzanat is, amely a hellyel, az időponttal és azzal az emberrel kapcsolatos (ha ugyan ember volt), aki előttem az ópiumevők paradicsomát megnyitotta. Vasárnap délután volt, nyirkos, vigasztalan, s nincs a földnek szomorúbb, vigasztalanabb látványa, mint egy ilyen esős londoni vasárnap. Utam az Oxford Streeten vezetett hazafelé, elhaladtam a "hatalmas Pantheon" mellett (ahogy Wordsworth oly kitüntetőleg elnevezte), s ott megpillantottam egy gyógyszertárat. A gyógyszerész, aki maga sem tudta, milyen mennyei gyönyörűség akaratlan közvetítője, mintha csak ehhez az elázott vasárnaphoz hasonulna, nyomott és kedélytelen arccal ült az üzletben, mint valószínűleg minden más patikus is ül vasárnap, s amikor ópiumtinktúrát kértem, úgy adta oda, mint akárki más, és a shillingemből vissza is adott, láthatólag igazi réz félpennyseket, egy igazi fafiókból. Mégis, számos emberi tulajdonsága ellenére, úgy él ma emlékezetemben, mint valami üdvözítő látomás egy nem evilági patikusról, aki különleges megbízással, az én kedvemért szállt le a földre. S meg is erősített ebben a hitemben legközelebbi londoni látogatásom, amikor újból meg akartam keresni a "hatalmas Pantheon" közelében, de nem találtam. Így hát meggyőződésem, hogy ez az ember, akinek a nevét sem ismertem (ha volt egyáltalán neve!), úgy tűnt el onnan az Oxford Streetről, mintha az ég vagy a föld nyelte volna el, de semmiképp nem valamiféle hétköznapi és megszokott módon távozott. Az olvasó persze meg van győződve róla, hogy ez az ember nem volt más, mint egy igazi, közönséges patikus; ám legyen. De az én hitem erősebb: úgy vélem, földöntúli erők ragadták el, s elillant valahova, a szellemek birodalmába. Nagyon nehezemre esne bármilyen evilági emlékkel összefüggésbe hozni az órát, helyet és a lényt, aki velem ezt a mennyei szert megismertette.

Mint gondolható, hazaérve pillanatnyi késlekedés nélkül bevettem az előírt adagot. Természetesen fogalmam se volt az ópiumevés titkairól és művészetéről, így hát csak úgy találomra, a legelőnytelenebb módon tettem. De megtettem, s egy óra múlva, ó, egek, micsoda átalakulás ment végbe bennem, hogy felemelkedett szellemem a mélyből, a világ mily apokalipszisét éltem át! Az, hogy fájdalmaim egy csapásra eltűntek, már jelentéktelen apróságnak látszott; ez a negatív hatás elenyészett abban a mérhetetlen gyönyörben, melyet akkor éltem át, amikor hirtelen feltárult előttem az isteni élvezet mélye. Itt volt hát egy panacea minden emberi fájdalomra, itt az emberi boldogság titka, melyen a filozófusok oly sok évszázadon át vitatkoztak; a boldogság egy pennyért megvásárolható, és mellényzsebbe tehető; a gyönyört pintes üvegben magánál hordhatja az ember, s a lelki nyugalmat gallonszám viheti a postakocsi. De ha így beszélek, az olvasó még azt gondolhatja, hogy tréfálkozom, pedig biztosíthatok mindenkit, hogy senkinek nem lesz nevetni való kedve, ha egyszer az ópiummal közelebbi kapcsolatba kerül; az ópiumnak még örömei is magasztosak, s az ópiumevő ebben a legboldogabb állapotában L'Allegro hangulatát érzi; még akkor is úgy beszél és gondolkozik, ahogy az Il Penserosó-hoz illik. Nekem viszont megvan az a rossz szokásom, hogy a legkomolyabb dolgok közepette, a legnagyobb szerencsétlenségek ellenére is tréfálok, s így joggal félek, hogy feljegyzéseim során, ha örömeimet és kínjaimat leírva nem ragad magával valami hatalmasabb érzés, ebbe a hibába esem. Az olvasó tekintse azt, hogy természetem e tekintetben nem eléggé kemény, de ígérem egyébként, hogy olyan komoly leszek, már-már szinte álmosító, ahogy ilyen témához, mint az ópium, illik; bár meg kell jegyeznem, hogy az ópium, ha bágyasztja is a mozgékonyságot, nem hat semmi esetre sem olyannyira álmosítólag, mint tévesen hiszik róla.

Először is hát néhány szót az ópium hatásáról az emberi szervezetre, mert szemben mindazzal, amit eddig az ópiumról leírtak - származzanak bár e leírások olyanoktól, akik beutazták Törökországot, s akik ősi jussuknak tekintik a hazugság kiváltságát, éppen az orvostudomány professzoraitól, akik ex cathedra írnak a kérdésről -, nos mindezzel szemben én azt az egyszerű, és rövid kritikai megjegyzést állíthatom csupán: "Hazugság! Hazugság! Hazugság!" Emlékszem, hogy egy ízben egy könyvárusnál belelapoztam egy szatirikus szerző könyvébe, s ott e mondására bukkantam: "Ma már meg vagyok róla győződve, hogy a londoni újságok legalább hetenként kétszer igazat mondanak, mégpedig minden kedden és szombaton, és az ember hitelesnek tekintheti a csődbe jutottak listáját." Így hát én sem akarom elvitatni, hogy már néhány igaz dolgot is közöltek e szerzők az ópiumról a világgal. Így például a tudósok többször leírták, hogy az ópium sötétesbarna színű, s ezt én magam is csak megerősíthetem; másodszor, hogy elég drága, ami ugyancsak áll, hiszen annak idején egy font kelet-indiai ópiumért három guineát kellett fizetni, s a török ópium fontjáért pedig még nyolcat is elkértek; harmadszor pedig, hogy ha az ember túl sokat eszik belőle, olyasvalamit kell tennie, ami minden rendezett életmódot folytató embernek fölöttébb kellemetlen, vagyis meg kell halnia. (Ezt egyébként újabban kétségbe vonják a tudósok, mivel a Buchan-féle Domestic Medicine egy kalózkiadásában, melyet egyszer egy parasztasszony kezében láttam, aki egészsége érdekében tanulmányozta, nos, ebben a munkában egy orvos a következőket jelentette ki: "Gondosan ügyeljen, hogy huszonöt uncia laudánumnál többet soha ne vegyen be"; ezt talán huszonöt cseppnek kellene érteni - ezt talán egyenlő egy szemer nyers ópiummal.) Ezek a rendkívül fontos megállapítások egyenként is összességükben is csak a legtisztább igazságot tartalmazzák, nem tudom megcáfolni őket, és az igazság mindig dicséretes dolog volt és az is marad. De ebben a három igazságban ki is merül aztán mindaz, amit tudomásom szerint az emberiség az ópiumról eddig tudásként felhalmozott. Így hát, kedves doktorok, mivel újabb ismeretekre van szükség, kérlek, álljatok félre, adjatok helyet, hadd beszélhessek én a dologról. Először is: mindenki, aki csak akár mellékesen is írt valahol valamit az ópiumról, tényként kezeli, s nem is bizonyítja, hogy az ópiumnak mámorító hatása van, illetve lehet. Nos hát, olvasóm, biztosíthatlak meo periculo,^[3] hogy bármily nagy mennyiséget veszel is magadhoz, az ópium soha nem okoz és nem is okozhat részegséget. Ami az ópiumtinktúrát illeti (általában laudánumnak nevezik), ez bárkit, aki eleget tud fogyasztani belőle, kábulatszerű állapotba juttatna, de miért? mert nagy százalékban tartalmaz tiszta alkoholt, s nem az ópium hatása miatt. A nyers ópium azonban, ezt hangsúlyozom, soha nem okoz vagy okozhat az alkohol hatásához hasonló közérzetet vagy állapotot, méghozzá nemcsak hogy olyan mérvűt nem, de egyáltalán, olyan jellegűt sem; nemcsak hatásának fokában, hanem minőségében is teljesen más. A bor okozta kellemes érzés egyre fokozódik, eléri csúcspontját és csökkenni kezd, az ópium okozta gyönyör azonban nyolc-tíz óra hosszat is megmarad a tetőfokon, orvosi műszóval élve, heveny, a másik idült gyönyör, az egyik hirtelen fellángolás, a másik egyenletes parázslás. A leglényegesebb különbség azonban abban áll, hogy a bor szétzilálja, ellenben az ópium kellő mértékben élvezve soha nem sejtett rendbe hozza szellemi képességeinket, tökéletes rendet, harmóniát hoz létre köztük. A bor hatására elveszítjük uralmunkat önmagunk felett, az ópium fokozott önuralomra serkent. A bor megzavarja a fejünket, elhomályosítja ítélőképességünket, és az ittas ember érzelmi kitöréseinek, legyen az megvetés vagy csodálat, szeretet vagy gyűlölet, természetfeletti csillogást és szertelen élénkséget kölcsönöz; az ópium hatására ezzel szemben mind szemlélő, mind cselekvő erőink nyugalomba és egyensúlyba kerülnek, hangulatainknak és erkölcsi érzékünknek azt a természetes melegséget kölcsönzi, melyet értelmünkkel csak helyeselhetünk, s nyilván valamikor az emberiség őskorában mindnyájan rendelkeztünk is ezekkel a tiszta tulajdonságokkal. Így például az ópium, akár a bor, szívünk és jóakaratunk túláradásához vezet, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ittassággal együtt fellépő hirtelen ellágyulásban mindig van több-kevesebb érzelgősség, ami a kívülállókra visszataszítóan hat. Sűrű kézszorongatások és könnyek közepette ilyen állapotban örök barátságot esküszünk, s senki halandó nem is sejti tulajdonképpen: miért; ilyenkor érzékeink veszik át rajtunk korlátlanul az uralmat. Az ópiumélvezettel együtt járó izgalom szívélyes érzületei ezzel szemben nem valami lázkitörések, hanem inkább egészséges visszatérést jelentenek ahhoz az állapothoz, melyet szellemünk a kín mélyreható gyötrelmeinek kiküszöbölése után, melyek a természettől fogva jóravaló szív indulatait gátolhatták és veszélyeztethették, végre újra magáénak mondhat, jogos tulajdonaként. Igaz, hogy bizonyos mértékig, és főleg egyeseknél, a bor is emeli és erősíti a lelket; én magam, aki soha nem voltam nagy borivó, gyakran éreztem, hogy fél tucat bor képességeimet előnyösen befolyásolta, tudatom homályos mezőit megvilágította, és lelkembe oly érzést táplált, mintha ponderibus librata suis^[4] lennék; és való igaz, hogy értelmetlenség a közkeletű kifejezéssel élve azt mondani valakiről, hogy elködösítette a bor az agyát; mert valójában legtöbb embernek a túlságos józanság ködösíti el az agyát, és csak ha iszik, akkor következik be, hogy igazi lénye maga valójában áll ott, minden torzítás, rejtőzés nélkül. De viszont az is igaz, hogy a bor végül is esztelen és képtelen lépésekre sarkallja az embert, s egy bizonyos ponton túl óhatatlanul bomlasztja és szétzilálja a szellemi energiákat, az ópium viszont megnyugtatja a zaklatott kedélyt, és összegyűjti, ami a lélekben zilált. Hogy ezt egy szóval összefoglaljam: az ittas ember, vagy valaki, aki az ittasság határán áll, olyan állapotban van, ami lényének csak emberi, néha, mondhatni, csak állati részét juttatja érvényre, és az ember maga is tudja ezt. Az ópiumevő azonban (arról az ópiumevőről beszélek itt, aki nem szenved valamiféle betegségben vagy az ópium által közvetve okozott egyéb nyomorúságban) az ember lényének isteni részét érzi érvényesülni; vagyis erkölcsisége a felhőtlen boldogság állapotába kerül, s elborítja a szellemi emelkedettség fénye.

Ez hát az igaz egyház tanítása az ópiumról, az alfa és az ómega, s ennek az egyháznak vagyok én, hitem szerint, egyetlen híve: nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy mindaz, amit itt elmondok, tömérdek személyes tapasztalaton nyugszik, míg a legtöbb tudománytalan szerző, aki eddig egyáltalán írt az ópiumról, s azok is, akik a dolgot kimondottan materia medica-ként kezelik, irtózásukkal, melyet tárgyuk iránt kifejezésre juttatnak, elárulják, hogy az ópium hatására vonatkozó tapasztalati ismereteik a nullával egyenlők. Ugyanakkor őszintén megvallom, hogy találkoztam valakivel, aki az ópium részegítő hatását tanúsította, még hozzá olyannyira, hogy szinte megingatott ellenkező meggyőződésemben. Ez az ember egy londoni orvos volt, aki maga is nagy adagokban élvezte az ópiumot. Említettem neki egy alkalommal, hogy ellenségei, mint fülembe jutott, azt híresztelik róla, hogy politikai kérdésekben ostobaságokat beszél összevissza, barátai pedig azzal mentegetik, hogy állandóan mámoros az ópiumtól. Nos hát, mondtam én, a vád nem prima facie^[5] és szükségképpen abszurd, a védelem azonban véleményem szerint, nagyon is az. Meglepetésemre azt a kijelentést tette, hogy mind az ellenségeinek, mind pedig barátainak igaza van. - "Beismerem - mondta, - hogy csakugyan zagyvaságokat beszélek összevissza; és meg kell mondanom azt is, hogy nem valami előre elhatározott szándékkal teszem, s nem azért, hogy ebből valami előnyöm származzék, hanem egyes-egyedül azért, egyes-egyedül azért, egyes-egyedül azért - ismételte meg háromszor is -, mert csakugyan ópiummámorban vagyok, méghozzá naponta." Azt válaszoltam, hogy ami az ellenségei részéről hangoztatott vádakat illeti, jogosnak látszanak, és eszembe se jut, hogy kétségbe vonjam őket; hiszen látom, hogy ebben mindhárom érdekelt fél egyetért, a védekezés ellen azonban már kifogást kell emelnem. Az orvos azonban nem hagyta abba, tovább magyarázta és vitatta a dolgot. Nekem azonban olybá tűnt, udvariatlanság olyasmit erősítgetni, amiből annak kellett volna kiderülnie, hogy neki nincs igaza egy szakmájába vágó kérdésben, ezért nem is szorítottam őt sarokba érveimmel, még akkor sem, ha érvelése néhol kifogásolható volt; eltekintve attól, hogy valaki, aki "zagyvaságokat beszél összevissza", még akkor is, ha nem saját javára teszi, nem valami épületes vitapartner. Beismerem, hogy egy orvos tekintélye, s méghozzá egy kiváló orvosé, mint ő volt, súlyosan esik megállapításaimmal szemben a latba. Én azonban csak a saját tapasztalatomra támaszkodhatom, amely pedig napi hétezer cseppel többől származott, mint az övé, s habár képtelenségnek látszott szememben még csak feltételezni is, hogy egy orvos ne legyen tisztában az alkoholmámor legjellemzőbb tüneteivel, ezért az a gyanúm támadt, hogy netán alapvető logikai hibát követ el: a "mámor" szót túlságosan tág értelemben használja, ahelyett hogy egy bizonyos, sajátos tünetekkel járó izgalmat jelölne meg vele. Magam is hallottam, hogy egyesek közönséges teától rúgtak be; sőt egy orvostanhallgató, akinek szakmai ismereteiről a legjobb véleménnyel vagyok, minap azt állította, hogy tud egy lábadozó beteg esetéről, aki meg éppenséggel egy szelet marhasülttől rúgott be.

Miután ily sokat időztem az ópiummal kapcsolatos első és igen lényeges tévedésnél, röviden hadd említsek egy másodikat és egy harmadikat is, mégpedig azt a hiedelmet, hogy minden ópiumtól származó elragadtatást szükségszerűen ugyanakkora depresszió követ, és annak a végső következménye, természetesen és közvetlenül, testi és szellemi eltompulás és renyheség lesz. Ami a két tévedés közül az elsőt illeti, beérem egyszerű tagadással, és biztosíthatom az olvasót, hogy az alatt a tíz év alatt, míg gyakran éltem ópiummal, az ópiumélvezetet követő napon mindig rendkívül jó kedélyállapotban voltam.

Azt is csak vitathatom, hogy az ópiumélvezetet eltompulás követi, vagy, ha a török ópiumevőket ábrázoló rengeteg rajznak hitelt adunk, hogy ez a tompaság már az ópiumélvezés folyamán bekövetkezik. Tény, hogy az ópiumot a kábítószerekhez sorolják, melyek végül egy ilyen eltompulást okozhatnak, de az ópium elsődleges hatása mindig a szervezet működésének igen erős felajzása és serkentése. Hatásának első szakasza nálam "újonc koromban" nyolc óráig tartott legalább, tehát maga az ópiumevő a hibás, ha, orvosilag szólva, nem idejében veszi be az adagot, úgy, hogy a kábító hatás java része természetes álmának idejére essék. Úgy látszik, a török ópiumevők olyan ostobák, hogy, mint megannyi lovas szobor, ülve maradnak fatuskóikon, maguk is élettelen, buta fatuskók. De hogy az olvasó képet alkothasson róla, hogyan is tompítja el az ópium egy angol ópiumevő szellemi képességeit, nem taglalom tovább, inkább illusztrálom a kérdést, s elmondom, hogyan is zajlott 1804-1812 közt egy szokásos londoni ópiumestém. Látni fogják, hogy az ópium engem egyáltalán nem arra sarkallt, hogy a magányt keressem, még kevésbé a tétlenséget, sem azt a tunya befelé fordulást, melyet a törököknek tulajdonítanak hasonló esetben. Mindezt annak tudatában mondom el, hogy ezek után majd túlzásokba eső képzelgőnek és gátlástalan rajongónak fognak tartani; ezzel azonban nem sokat törődöm. Éppen csak emlékeztetni szeretném az olvasót arra, hogy én annak idején szorgalmasan tanuló diák voltam, és egész idő alatt komoly tanulmányokat folytattam, úgyhogy nekem is, mint akárki másnak, jogomban állt néha egy kis szórakozást keresni. Mindazonáltal ritkán engedtem meg magamnak ilyesmit.

Norfolt hajdani hercege azt szokta volt mondani: "Jövő pénteken, ha az ég is úgy akarja, berúgok"; hasonlóképpen határoztam el én magam is jó előre abban az időben, hogy egy meghatározott időn belül mikor is engedélyezek magamnak ópiumorgiát. Ez aligha történt gyakrabban, mint háromhetente egyszer; mert az idő tájt nem mertem még - későbbi szokásomhoz híven - naponta "egy pohár laudánumos forralt bort, melegen, cukor nélkül" készíttetni. Mondom, ritkán fordult elő az idő tájt, hogy három hétnél gyakrabban folyamodtam volna laudánumhoz, s azt általában kedd vagy szombat estéken tettem; ennek oka pedig a következő volt: azokban a napokban lépett fel Grassini kisasszony az Operában, és hangja engem még jobban magával ragadott, mint bárki másé, akit valaha is hallottam addig. Hogy ma milyen az Opera, nem tudom, hiszen hét-nyolc éve nem fordultam meg falai közt, de azt tudom, hogy annak idején ez volt a legkellemesebb hely, ahol valaki az estét társaságban eltölthette. Öt shillingbe került az erkélyjegy, és megérte, mert ott sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint a színház földszintjén. Az Operaház zenekara kellemes és dallamos, telt hangzással elütött minden angol zenekartól, összeállítását, bevallom, nem szerettem, főként a harsány hangszerek túlsúlya miatt, valamint a hegedű korlátlan zsarnoksága okán. Isteni szépen szóltak a kórusok, s valahányszor Grassini kisasszony megjelent egy-egy betétjelentben - és gyakran jelent meg -, Andromakhé képében öntötte ki szenvedélyes lelkének indulatait Hektór sírján és a többi - kétlem, hogy egyetlen török is, aki az ópium paradicsomának kapuján belépett, érzett valaha is annyi gyönyörűséget, mint akkor én. De azt hiszem, csakugyan túlbecsülöm a barbárokat, ha feltételezem róluk, hogy ők is képesek olyan gyönyöröket fenékig üríteni, melyek akár csak hasonlíthatnának is a mi magasrendű élvezeteinkhez. Mert a zene egyszerre érzéki és szellemi élvezet is, aszerint, milyen füllel hallgatjuk, milyen lelki alkattal fogadjuk magunkba. Egyébként a Vízkereszt-ben található szép, lelkes sorokon kívül az egész világirodalomban mindössze egyetlen igazán számottevő megnyilatkozást ismerek a zenéről, méghozzá Sir Thomas Browne Religio Medici-jében, amely nemcsak tökéletessége miatt említésre méltó, de filozófiai értéket is képvisel, mivel tartalmazza a zenei hatások elemeiről szóló egész tanítást is. A legtöbben tévednek, mikor azt hiszik, hogy csak fülükön át kerülnek kapcsolatba a zenével, s egyébként teljesen passzívak a zene hatásával szemben. Ez egyáltalán nem így van; a hallás érzékeléseire reagáló szellem indukálja a gyönyörűséget - tartalmat az érzékszervek, a formát a szellem szolgáltatja -, s ebből válik érthetővé az is, hogy azonosképpen jó hallású emberek e tekintetben, felfogásukban olyannyira eltérhetnek egymástól. Mivel pedig az ópium általában serkenti szellemi erőinket, természetesen azt a speciális tevékenységünket is kedvezően befolyásolja, mely abban áll, hogy képesek vagyunk a szervezett hangok nyersanyagából tökéletes szellemi élvezetet alakítani magunknak. "De - mondta nekem egyszer egy barátom - zenei hangok sora számomra csak annyit jelent, mintha arab írásjegyeket tennének elém; nem tudok belőlük semmiféle eszmét kihámozni." - "Gondolatoknak, kedves barátom, itt nincs helye, egyáltalán nincs. Minden gondolat, mely ezen összefüggésben egyáltalán csak felmerülhet, érzelmekben fejeződik ki." De hát ez a téma túlságosan messze esne jelen írásom céljától, legyen elég, ha csak annyit mondok itt, hogy egy tökéletes harmóniában megszólaló kórus stb. egész eddigi elmúlt életemet képes, mint egy szőnyeget, lábaim elé teríteni, éspedig nem valamiféle emlékezés formájában idézve vissza azt, hanem eleven jelenként, mely megvalósul, testet ölt a zenében. Nem fáj már ilyenkor még egyszer felidézni érzelmeinket, s az egyes események részletei elmosódnak, vagy valami testetlen ködképpé állnak össze, melyben a szenvedélyek magasztos, légies, fennkölt formában jelennek meg. S mindezt öt shillingért megszerezhette magának az ember. S a színpadról és a zenekarból áradó zenén kívül körülhullámzott még szünetekben is az olasz beszéd zenéje, olasz nők szájából, mert az erkélyen olaszok ültek, és én úgy figyeltem őket, olyan élvezettel, mint ahogy Isaac Weld, az utazó figyelhette Kanadában az indián nők nevetését. Mert minél kevesebbet ért meg az ember egy nyelvből, annál érzékenyebben fogja fel dallamát vagy érzi keménységét, ezért hát előnyömre volt, hogy oly kevéssé tudtam olaszul, alig olvastam egy kicsit, beszélni egyáltalán nem beszéltem, és csak egy tizedét értettem meg annak, amit hallottam.

Ezek voltak hát örömeim az Operában. De még egy másik gyönyörűség oltárán is áldoztam, mely azonban, minthogy csak szombat esténként kerülhetett rá sor, olykor összeütközött az opera iránti rajongásommal, mert akkoriban kedden és szombaton játszottak operát. Attól félek, hogy írásom itt valamelyest homályban hagyja az olvasót, de azt ígérhetem, hogy nem leszek érthetetlenebb, mint Marinus a Proclus életé-ben, vagy sok más híres életrajz- vagy önéletrajzíró. Mint mondtam tehát, ezt a gyönyörűséget csak szombatonként élvezhettem. Mi különböztette meg tulajdonképpen ezt az estét a hét többi estéjétől? Nem volt semmi olyan rendszeres foglalatosságom, mely után pihenésre szorultam volna; nem kaptam bért sem; valóban mi másért is örültem a szombatnak, mint Grassini művésznő hangját hallottam? Igen, figyelmes olvasóm, ellenvetésed cáfolhatatlannak látszik. És mégis, mindig így volt és így is lesz, hogy az emberek érzelmeiket más- és másképpen próbálják kifejezni. A legtöbben azzal mutatják ki a szegények és nyomorultak iránti rokonszenvüket, hogy ilyen vagy olyan formában kinyilvánítják részvétüket gondjaik, bajaik iránt. Én azonban akkoriban inkább hajlottam arra, hogy rokonszenvemet örömeik iránt fejezzem ki, azokban vegyek részt inkább. Túl közel volt még az idő, amikor én is untig eléggé kitapasztaltam a szegénység kínjait; de azt, hogy a szegények örömeit nézzem, nehéz munkájuk, robotuk után testi-lelki kikapcsolódásukon örömteli szívvel eltöprengjek, sose lehet megunni. Nos hát, a szombat este mindig a szokásos, meg-megújuló pihenőideje a szegényeknek. Ebben a legélesebben szemben álló szekták is megegyeznek, elismerik e mindnyájukat egybefonó köteléket, és ilyenkor, mondhatni, az egész keresztény világ pihen. Olyan a szombat esték nyugalma, ami még további nyugalmat ígér: két éj és egy teljes nap választ el még mindenkit a robot újrakezdésétől. Ezért érzem én is szombat esténként mindig azt, mintha letettem volna a munkát, megkaptam volna a bérem, és egyéb dolgom se lenne, mint hogy élvezzem a nyugalmat, a pihenést. Ezért hát, hogy a szívemnek oly kedves látványt minél inkább élvezhessem, szombat esténként, mikor már ópiumadagomat magamhoz vettem, nem kímélve a fáradságot, nem válogatva, hova-merre, nekiindultam, és végigbolyongtam Londonnak azon piacain és egyéb helyein, ahol a szegények költik el heti bérüket. Megfigyeltem sok családot - egy férfi, egy asszony és egy vagy két gyerek -, sorra járták az üzleteket, latolgatták, mennyi pénzük van és háztartásukba mi kellene; hümmögtek az árakon. Egymás után megismertem így kívánságaikat, nehézségeiket és nézeteiket egyaránt. Néha-néha elégedetlen mormogást hallottam, de többnyire a türelem, a remény és a nyugalom volt az, ami az arcukra kiült, vagy szavaikat jellemezte. És mindent összevetve, meg kell mondanom, hogy a szegények nagyobb filozofikus bölcsességről tesznek tanúságot, mint a gazdagok: sokkal fegyelmezettebben és örömtelibb szívvel hajtanak fejet valami elkerülhetetlen rossz előtt, alázatosabban viselik el a pótolhatatlan veszteségeket. Ha alkalmam nyílt és feltűnés nélkül tehettem, elvegyültem köztük, belekapcsolódtam beszélgetésükbe, és hozzáfűztem valamit, ami, ha nem is volt éppen valami nagy bölcsesség, mindig figyelmes meghallgatásra talált. Ha a bérek emelkedtek egy kicsit, vagy kilátás volt arra, hogy emelkednek; ha a kenyér olcsóbb lett; vagy ha úgy hírlett, hogy a hagyma vagy a vaj olcsóbbodik: boldog voltam. Ha azonban fordítva állt a dolog, ott volt még mindig az ópium, ami vigasztalt. Mert miként a méh a rózsából és a kémény kormából egyaránt mézet kever, úgy hangolja az ópium is eggyé érzelmeinket, ugyanazon kulcs szerint. Egy-egy ilyen kiruccanásom során néha nagyon messzire vetődtem, s ez érhető is, mert az ópiumevő olyan boldog, hogy észre sem veszi az idő múlását. Olykor, ha a hajózás szabályai szerint próbáltam hazatérni, szememet a sarkcsillagra szegezve, s így kerestem északnyugati átjárót ahelyett, hogy körülhajóztam volna újra azokat a fokokat és földnyelveket, melyek mellett odafelé elhaladtam, néha olyannyira belekeveredtem az utcák útvesztőjébe, olyan talányos sikátorok nyíltak előttem, oly szfinxtitokzatosságú közök, zsákutcák, melyek még, azt hiszem, egy hordár bátorságával is dacoltak volna, s egy bérkocsist is zavarba ejtenének. Néha szinte azt hittem, én vagyok ezeknek a terra incognitáknak a felfedezője, s kételkedtem benne, hogy mindez London legújabb térképen egyáltalán megtalálható. Mindezért persze később, évekkel később keservesen és drágán kellett megfizetnem, amikor emberi arcok kísértettek álmaimban, és újra ott visszhangoztak londoni bolyongásaim léptei, s álmomra erkölcsi és szellemi zűrzavar tört rá, ami érzéseimben megrázkódtatást, lelkiismeretemben pedig szorongást és megbánást keltett.

Ezzel megmutattam, hogy az ópiummal nem szükségszerűen jár együtt tétlenség és tompaság, s hogy engem éppen ellenkezőleg, gyakran vezérelt piacokra és színházakba. De őszintén be kell ismernem, hogy a piacok és színházak nem a legalkalmasabb helyek az ópiumevő számára, amikor a szenvedélyével járó legistenibb állapotba jut. Ebben az állapotban tehernek érzi a tömeget, s maga a zene is durvának és túlságosan érzékinek tűnik fel előtte. Magányt, és csöndet óhajt, ez mintegy feltétele annak az elragadtatásnak, azoknak az álmoknak, melyek megkoronázzák és betetőzik mindazt, amit az ópium az embernek adhat. Én, aki mindig abban a hibában szenvedtem, hogy különb álmodozó voltam, mint megfigyelő, én, aki kollégiumi pályám legelején majdhogynem súlyos melankóliába estem, olyan sokat tépelődtem a Londonban megismert szenvedéseken, ismertem jól lelkem e hajlandóságát, s mindent megtettem, hogy valahogyan szembefordulhassak vele. Valójában az történt velem, mint ama mítoszbeli férfival, aki belépett Trophoniusz barlangjába, s mintha gyógyszer lenne ez ellen, úgy kezdtem társaságba járni, szellememet pedig tudományos munkával igyekeztem tartósan elfoglalni. E gyógyszerek nélkül nyilvánvalóan súlyosan mélakóros ember lett volna belőlem. A rákövetkező években, amikor lelkem derűjét jobban visszanyertem, újra visszatértem a magányossághoz, melyre természettől fogva hajlottam. Akkoriban gyakran merültem ópiumélvezet közben álmodozásaimba, és nemegyszer megtörtént, főleg nyári estéken, mikor szobám nyitott ablakánál ültem - alattam, mintegy mérföldnyire, a tenger, és Liverpool, ez a nagyváros, pompás körképet nyújtva -, hogy napnyugtától napkeltéig így ültem mozdulatlan ott, s egyáltalán semmi vágyat nem éreztem arra, hogy megmoccanjak.

Ezek után persze miszticizmussal, Boehme követésével, kvietizmussal s más egyebekkel vádolnak, jól tudom, de ez nekem igazán mindegy. Az ifjabb Sir Henry Vane Anglia egyik legbölcsebb embere volt, és kérem olvasómat, döntse el maga, hogy filozófiai írásaiban vajon kevesebb misztika található-e, mint az enyéimben. Kimondom hát, gyakran volt az az érzésem, hogy maga a látvány, mely ablakom alatt elterült, némileg kifejezte azt, ami egy ilyen révületben végbemegy. Így Liverpool városa a földet jelentette számomra, melyet gondjaival és temetőivel együtt magam mögött hagytam, de nem vesztettem el ugyanakkor szemem elől, és nem feledkeztem meg róla korántsem. Az óceán, mely szünet nélkül, de lágyan hullámzott, s mely fölött galambként lebegett a béke, tulajdonképpen híven tükrözte vissza lelkem nyugalmát, mely e pillanatban eláradt bennem. Mert úgy éreztem, mintha először állnék messze az élet zsibvásárjától és forgatagától, mintha megszabadulnék minden zajtól, láztól és a harc kényszerűségétől. Mintha felmentettek volna szívem minden szorongása alól, a nyugalom ünnepe köszöntött rám, minden emberi fáradság messze illant. Itt voltak velem a reménységek, melyek életünk ösvénye mentén virulnak, s csodás összhangot alkottak a sír nyugalmával; a szellem folytonosan vibrált, mint a levegőég, s a feszítő nyugtalanságból mégis édes béke áradt: nem a tespedés békéje, inkább hatalmas, ellentétes erők egyensúlya: a határtalan cselekvésé és a határtalan megnyugvásé.

Ó, igazságos, hatalmas, mégis végtelenül gyengéd ópium, mily enyhítő balzsamot hozol mindnyájunk szívére, legyünk szegények bár, vagy gazdagok, miképp feledteted "soha nem gyógyuló" sebeinket! Ó, ékesszóló ópium, hogy hatalmas szavaddal meghiúsítod a dühös szándékot, a bűnösnek egy éjszakára visszaadod ifjúkora reményeit, tisztára mosod kezeit a kiontott vértől; ó, hogy te a büszke szívnek egy kis felejtést hozol, ne kínozza

Az ártatlanul szenvedő erény védelmére az álmok bírói széke elé idézed a hamisan esküvőket és hamis tanúkat, és diadalt ülsz felettük, s az igazságtalan bírák ítéletét visszájára fordítod. A sötétség ölén, az agy kusza képeiből városokat és templomokat építesz, szebbeket, mint Pheidiasz és Praxitelész remekei, ékesebbeket, mint Babilon és Kekatompylos, és az "álomlátás anarchiájából" rég eltemetett szépségek arcát varázsolod vissza újra, és tisztes rokoni arcokat, a "sír szennyétől" tisztán; igen, visszaidézed őket a napfénye. Egyedül tőled kapja ezen ajándékokat az emberiség, s te őrzöd a paradicsom kulcsát, ó, igazságos, végtelenül gyengéd, hatalmas ópium!

Szíves és - remélhetőleg - elnéző olvasóm (az én olvasóimnak ugyanis mind igen elnézőknek kell lenniök, különben félek, annyira megbotránkoztatnám őket, hogy a szívességükre sem számíthatnék!), miután már ily messzire követél, kérlek, ugorj át velem nyolc évet, vagyis 1804-től, mikor először vettem magamhoz ópiumot, egészen az 1812-ig terjedő éveket. Egyetemi éveim elmúltak, messze vannak - szinte nem is emlékszem rájuk; nem nyomja már diáksapka a fejemet; ha megvan még egyáltalán, most bizonyára egy másik diák fejét nyomja, aki valószínűleg ugyanolyan boldog, és a tudományoknak ugyanolyan odaadó híve, mint én magam voltam annak idején. S talárom is kétségkívül ugyanolyan állapotban lehet, mint sok jeles könyv a kollégium könyvtárának polcain, vagyis némely tudásra szomjazó moly vagy szú rágcsálja keresztül-kasul, vagy éppenséggel (sohasem tudom meg) oda került abba a nagy szeméttárolóba, Valahova, ahova a teáscsészék, teásdobozok, teáskannák, teafőzők mind-mind szépen elvándoroltak hasonlóképpen (nem is szólva a kényesebb holmikról, mint a poharak és a butéliák), amelyeknek egykori birtoklásáról csak a ma is használt teáscsészék stb. elevenítenek fel bennem valami halvány emléket, s melyeknek tartózkodási helyéről, egyáltalán sorsáról azonban nekem éppúgy, mint többi hajdani diáktársamnak, a leghalványabb fogalmam sincs, s így nem sok felvilágosítással tudok szolgálni. Nem ver fel álmomból többé hajnali hat órakor a kápolna karnagyának reggeli ájtatosságra hívó, kellemetlen kongatása, s a pedellus, aki a harangot húzta, s akinek gyönyörű (rezesből bronzosba játszó) vörös orrára öltözködés közben csípős görög epigrammákat faragtam bosszúból, régóta halott és senkit nem zaklat már; s én és többi társaim, kik annyit szenvedtünk bim-bamozó szenvedélyétől, most már nem gondolunk többé vétkeire, és hajlamosak vagyunk megbocsátani neki. Még a harang emlékével is békét kötöttem, ma is, gondolom, naponta háromszor megszólal, és más tiszteletre méltó urakat zavar szavával, kibillentve őket lelkük békés egyensúlyából. Engem mindenesetre már az 1812-es évben nem ér el álnok szava - igen, így mondom, álnok szava, mert valami gonosz ármány folytán oly édes és csengő hangon csilingelt, mintha mulatságba hívna, csalogatna; hangjai azonban nem hatolnak el többé fülembe, még ha úgy fúj is a szél, ahogy az a gonosz harangnak a legkedvezőbb; mert én most már kétszázötven mérföldnyire élek onnan, hegyek közé elásva mélyen. Hogy mit csinálok itt, a hegyek közt? Ópiumot eszem. Jó, de hát mit csinálok azonkívül? Nos, kedves olvasóm, ebben az 1812-es évben, melyhez most elérkeztünk, javarészt azzal töltettem az időmet, hogy akár pár éve már, német metafizikusokat tanulmányoztam, vagyis Kant, Fichte, Schelling és mások műveit. Továbbá: hogyan és miként zajlik életem, hogy telnek napjaim, röviden: milyen embercsoportba lehet besorolni? Ez évben, 1812-ben egy vidéki villában élek, egyetlen társaságom egy nőcseléd (hony soit qui mal y pense), akit szomszédaim úgy hívnak, hogy "a házvezetőnő". S engem, mivelhogy egyetemet végeztem, a tudományokban nevelkedtem, s így úriember hírében állok, a szó legtágabb értelmében, szomszédaim teljes joggal azok közé az emberek közé sorolnak, akik, úgymond, magánvagyonukból élnek; tehetik ezt a már említett okok miatt, másrészt, mert látni való, hogy semmiféle foglalatosságot nem űzök, semmiféle üzletet nem folytatok, és csak korabeli Angliánk udvarias szokásainak köszönhetem, hogy levelek címzésében többnyire mint "nagyságos" szerepelek, habár szigorúan véve igencsak soványka jogom van e cím használatára, tény, hogy közmegítélés szerint nagys. X. Y. Z. vagyok, de hát se békebíró, se archivárius nem vagyok közben. Hogy megnősültem-e már? Nem, még nem. Szedem-e még mindig az ópiumot? Minden szombat este. S hogy netalán attól az esős vasárnap délutántól kezdve, amikor a hatalmas Pantheon közelében rábukkantam az üdvözítő patikusra, azóta szedem egyfolytában, emelt fővel, igen, szedem. És hogy állok egészségileg e buzgó ópiumélvezet közepette? Röviden, hogy szolgál a kedves egészségem? Nos, köszönöm a kérdést, egészen jól, nyájas olvasóm; ahogy a gyermekágyban fekvő asszonyok mondják: "A körülményekhez képest - jól." Sőt, ha a teljes és tiszta igazságot akarom mondani, kijelenthetem, hogy soha életemben nem éreztem még magam oly kitűnően, mint épp ennek az 1812-es évnek a tavaszán, habár az orvosi elméletek szerint már réges-rég betegnek kellett volna lennem. S azt is őszintén remélem, hogy neked is, kedves olvasóm, hasonlóképpen árt meg az oportó, a madeira és más vörös borok nyolc év alatt elfogyasztott mennyisége, ahogy nekem nyolcévi ópiumevés megártott. Ebből látszik mindjárt az is, hogy könnyelmű dolog az Anastasius orvosi tanácsait megfogadni; teológiai és jogi kérdésekben, amennyire én értek a dologhoz, megbízható tanácsadó lehet, de nem az orvostudományokban. Nem, sokkal jobb már akkor, ha az ember dr. Buchan tanácsaira hallgat, ahogyan én is tettem, s e derék ember bölcs intelmei szerint soha nem is vettem be "huszonöt uncia laudánumnál" többet egyszerre. Ennek az önuralomnak és mértékletességnek köszönhetem alkalmasint, hogy eddig (1812-ig) legalábbis semmit sem éreztem azokból a szörnyű kínokból, melyeket bosszúból azoknak tartogat az ópium, akik jóságával visszaélnek. Másrészt azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy én eddig csak műkedvelő ópiumevő voltam, a nyolcéves periódus, amíg az ópiumot magamhoz vettem, korántsem tett ugyanis megrögzött ópiumélvezővé, a szer nem vált elengedhetetlen részévé napi táplálékomnak, hiszen az egyes alkalmak közt tetemes szüneteket tartottam. Itt azonban új korszak kezdődött. 1813-ban vagyunk, kedves olvasóm. Az elmúlt év nyarán egészségemet erősen megrendítette egy kedélybetegség, mely valami rendkívül szomorú eseménnyel függött össze; ez utóbbi azonban olyannyira távol esik könyvemnek tárgykörétől, azonkívül, hogy testi szenvedéseim előidézője volt, hogy nem akarok most részletes tárgyalásába belemenni. Hogy az 1812-es betegség az 1813-assal valami szorosabb kapcsolatban állt-e, nem tudhatom; de tény, hogy ez utóbbi évben hevesen kiújultak gyomorbántalmaim, s ezek minden tekintetben hasonlítottak a hajdaniakhoz, melyektől ifjúkoromban olyannyira szenvedtem, s ezekkel együtt ama hajdani kor rémalakjai is feltűntek újra kínzó éjszakáimon. S ezzel elérkeztem könyvemnek egy olyan pontjához, melytől nagyon sok minden függ a továbbiakra nézve: vagyis hogy nem kevesebb, mint az önigazolásom az olvasó előtt. Eléggé megdöbbentő dilemma előtt állok, nehéz a választás. Vagy a legnagyobb mértékben próbára kell tennem olvasóm szíves türelmét betegségem részletezésével, valamint ellene vívott harcom tüzetes leírásával, hogy így bizonyítsam be, képtelenség volt tovább e makacs és nem szűnő fájdalmakat egyszerűen elviselni; vagy ha e kritikus ponton könnyedén átsiklom, azzal a veszéllyel kell számolnom, hogy az együttérzésről esetleg le kell mondanom, és ki kell tennem magam annak a félreértésnek, hogy ama könnyelmű emberek közé tartozom, akik vajmi kevéssé tudnak e kísértéseknek ellenállni, és szíves örömest hatolnak egyre mélyebbre az ópiumevés birodalmába - olyan félreértés ez, melyre olvasóim az eddig olvasottak alapján talán nagyon is könnyen hajlandóak. Ez hát a dilemma kétszarvú ökörfeje; az egyik szarv azokat az olvasókat öklelné fel sorra, akik türelmesek irántam, még ha tizenhatos sorban sorakoznak is fel, s ha mindjárt új meg új tömegek töltik fel a sorokat; ezt a lehetőséget tehát el kell ejtenem. Így hát nem marad más a számomra, mint hogy eleve szükségem van. Ezért hát, kedves olvasóm, hidd el fenntartás nélkül, amit most hallani fogsz, úgy, mintha mindkettőnk türelmét próbára téve be is bizonyítottam volna. Ne légy szívedben szigorú irántam, és ne szűnjön meg rólam alkotott jó véleményed, csak azért, mert tekintettel voltam kényelmedre. Nem, higgy nekem; hidd el, hogy nem tudtam többé ellenállni az ópiumnak; hidd el nagylelkűen és kegyesen, vagy ha másért nem, óvatosságból, különben könnyen megtörténhet: könyvem következő, bővített kiadásában ópiumvallomásaimat olyannyira részletezem majd, hitelesség céljából, hogy reszketni fogsz, és à force d'ennuyer^[6] oly heves ásítozásba kezdesz, hogy azontúl már nem mersz kételkedni semmiben, amit csak úgy "becsületszóra" akarok veled elhitetni.

Hadd ismételjem meg tehát - állítom, hogy amikor elkezdtem naponta ópiumot enni, nem tehettem másképp. Hogy aztán később még sikerülhetett volna-e ettől a szokásomtól megszabadulnom, akkor is, ha minden ez irányú kísérlet sikertelennek tetszett számomra, és hogy a számtalan, csakugyan megtett erőfeszítés nem lehetett volna-e határozottabb, és én magam is nem törekedhettem volna-e következetesebben, hogy a lábam alól kicsúszott talajon újra megálljak - olyan kérdések ezek, melyeket el kell utasítanom magamtól. Nem sok fáradságba kerülne ugyanis, hogy a számomra leghízelgőbb színben tüntessem fel a dolgot, de miért a fondorlatos beszéd? Bevallom, velem született gyengém, hogy túlságosan is hajlok az eudemonizmusra; túlságosan is hevesen sóvárgok a boldogság után, méghozzá nemcsak a saját, hanem a mások boldogsága után is. Sem a saját, sem a mások nyomorúsága iránt nem elég kemény a szívem, nem elég erős a szemem, hogy könnybe ne szökjön, s soha nem voltam képes arra, hogy majdani jókért vállaljam a jelenbeli szenvedést. Más dolgokban, a sztoikus bölcselet kérdésében egyetértek a manchesteri pamutkereskedő urakkal, ebben a kérdésben azonban nem. Ebben a kérdésben, eklektikus bölcselőként, kényelmesebb álláspontot foglalok el, s igyekszem találni egy olyan nyájas és megértő szektát, mely hajlandó leereszkedni egy esendő ópiumevőhöz; amely - Chaucer szavaival - "kedves emberekből" áll, akik "megadják a feloldozást", s akik érző szívvel szabják majd ki a penitenciát és írják elő az önmegtartóztatás parancsát a magamfajta szegény bűnösnek. Jelenlegi idegállapotomban aligha tudnék egy embertelen moralistát elviselni; éppoly kevéssé tudnám elviselni, mint nyers állapotban az ópiumot. Aki engem arra akarnak kényszeríteni, hogy magamra vegyem az önmegtagadás és az önsanyargatás sivár terhét, s vele megrakodva induljak az erkölcsi javulás útjára, annak először arról kell meggyőznie engem, hogy az egész dolognak van egyáltalán értelme. Az én koromban (harminchat éves vagyok) már senki nem várhatja el tőlem, hogy bármire is túl sok felesleges energiám legyen, hiszen úgy érzem, bizony még az elkerülhetetlen szellemi erőfeszítésekhez is kevés van, tehát senki ne gondolja, hogy majd egypár kemény szóval annyira megijeszthet, hogy kevés kis energiámnak még csak egy töredékét is ilyen kilátástalan erkölcsi kalandokra fordítsam.

Már akár kilátástalan volt a küzdelem, akár nem, a vége 1813-ban az lett, amit már említettem, s az olvasó ettől kezdve úgy nézhet rám, mint megrögzött és rendszeres ópiumevőre, akitől azt kérdezni, evett-e egy bizonyos napon ópiumot, körülbelül annyit jelentene, mintha azt kérdeznék tőle: szívott-e aznap levegőt a tüdeje, vert-e a szíve. Nos, így hát tudod, kivel is állsz szemben, olvasóm, s ezért hát elhiszed majd nekem nyilván, hogy engem holmi "fehér szakállas öregúr" ugyancsak nehezen, sőt egyáltalán nem tudna rávenni arra, hogy "kis aranyszelencémet a veszélyes szerrel" átadjam neki. Nos, szó sincs erről, mert én minden moralistának és orvosnak elmondhatom, hogy ők nálam bármilyen igénnyel lépjenek is fel, s bármily kiválóan gyakorolják is a mesterségüket, semmiféle eredményben nem reménykedhetnek, ha arra gondolok, hogy lebeszélhetnek az ópiumról. Miután ezt is sikerült tisztáznunk, a továbbiakban most már zökkenőmentesen haladhatunk tovább. Így hát jöjj, kedves olvasóm, s hagyd el velem együtt az 1813-as évet, melynél oly sokáig időztünk; indulj, utazz velem három évvel előre az időben, ha kedved tartja. Akkor aztán húzd el a függönyt, s ott látsz majd engem magad előtt, meglehetősen megváltozva.

Ha valaki, legyen gazdag vagy szegény, azt ígérné, hogy megmondja, melyik volt élete legboldogabb napja, és miért, mi okból, bizonyára mind azt kiáltanánk: "Halljuk! Halljuk!" Még az igazán bölcs ember is aligha tudná pontosan a legboldogabb napot megjelölni; mert ha egy esemény valakinek az emlékezetében ily kitüntető, ily magas helyen áll, hogy egész rendkívüli boldogságot sugároz szét egy bizonyos napra, úgy ez a boldogság, lényegtelen részletektől eltekintve, nemcsak egy napra, hanem az egész környező időre is fényt kell hogy hintsen, akár évek hosszú során át is. A legboldogabb időszakot vagy akár a legboldogabb esztendőt azonban bárki könnyen megjelölheti; anélkül, hogy a bölcsességgel összeütközésbe kerülne. Az én esetemben, kedves olvasóm, ez az év volt az, melybe most beléptem, habár őszintén szólva, erősen elütött a megelőző és rákövetkező sivár esztendőktől. Oly kristálytiszta év volt, mint egy gyémánt, s hogy az ékszerészek nyelvén szóljak, az ópium komorságának és sivárságában foglalatába volt belehelyezve. Bármily furcsán hangzik is, röviddel ezelőtt (s méghozzá minden különösebb átmenet nélkül) tértem át háromszázhúsz szemeres ópiumadagjaimról (ez nyolcezer csepp laudánumnak felel meg) a napi negyven szemeres adagra, vagyis az addiginak egynyolcadára. (Itt huszonöt csepp laudánumot veszek egy szemernek [0,06 gramm], egy szemer ópiumnak, ami, gondolom, megfelel a leggyakrabban számított értéknek. Mivel azonban mindkét érték variábilis (a nyers ópium jelentősen különbözik erősségében, és a tinktúra még inkább), így hát feltételezem, hogy egy ilyen számítás végső pontossága alighanem lehetetlen. Az ópium erőssége olyan változékony, akár mondjuk a kávéskanalak nagysága. A kisebbfajtákba körülbelül száz csepp fér, úgyhogy nyolcezer cseppel mintegy nyolcvan teáskanál telik meg. Az olvasó ebből is láthatja, mennyire belül maradtam Buchan doktor oly nagylelkűen megszabott határain.)

Egészen hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnt a mélakór sötét fellege, mely addig árnyat vetett elmémre, úgy eltűnt, egyetlen nap alatt, mint ahogy a hegycsúcsokat elborító ködfátyol foszlik szét. Elvonult a szürkeség sötétlő gyászlobogóival, akár egy zátonyra futott hajó, melyet a szökőár elragad,

Így hát újra boldog voltam; csak napi ezer csepp laudánumot vettem magamhoz, és mi ez a mennyiség már? Új tavaszom jött, mintha ifjúságom folytatódna. Agyam oly frissen működött, mint még soha, és újra Kantot olvastam, s újra értettem őt, vagy legalábbis azt hittem, hogy megértem. Boldogságom szinte túláradt rajtam, elárasztotta környezetemet is, s ha valaki felkeresett volna cambridge-i vagy oxfordi, vagy bárhonnan is jövő egykori ismerőseim közül, egyszerű vidéki házamban olyan fogadtatásban részesítettem volna, amilyenben egy szegény ember egyáltalán részesíthet valakit. S ami még a bölcsek boldogságához hiányzott volna nekik, azt is megkapták volna tőlem - vagyis laudánumot, olyan bőkezűen adtam volna nekik, mint soha, méghozzá akár aranyserlegben. Erről, hogy laudánumot adnék vendégeimnek, jut eszembe egy kis esemény, melyet el kell mesélnem, mert hát jelentéktelen önmagában véve, olvasóm találkozni fog a motívummal álmaim leírása során, melyekre, mármint álmaimra, e kis esemény hatása borzasztóbb volt, mint azt akár sejthettem volna is. Egy nap ugyanis egy maláj kopogtatott az ajtómon. Hogy mit keresett egy maláj Anglia hegyvidékének kellős közepén, rejtély marad számomra mindörökké, valószínűleg egy tengeri kikötőbe igyekezett, mely mintegy negyven mérföldnyire feküdt innen.

A szobalány, aki ajtót nyitott neki, fiatal teremtés volt, itt született és itt nőtt fel a hegyek közt, és soha az életben nem látott még ázsiai öltözéket, így már a maláj turbánja is meglehetős zavarba hozta, és amikor egészen világos lett, hogy a maláj angoltudása éppoly gazdag, mint az ő maláj nyelvismeretei, gondolataik kicserélését áthidalhatatlan szakadék tette lehetetlenné, ha ugyan ebben a pillanatban voltak valamiféle néven nevezhető gondolataik. Ebben a dilemmában a lánynak eszébe juthatott, hogy ura mindenféle tudományról híres, és mivel feltételezte rólam, hogy minden földi nyelven értek, sőt néhány holdbélin is, szaladt hát hozzám, és értésemre adta, hogy lent valamiféle gonosz lélek áll, s feltételezte azt is, hogy tudományom elegendő lesz ahhoz, hogy elűzzem a háztól. Nem mentem le mindjárt, de amikor lementem, a szemem elé táruló jelenet, melyet a véletlen rendezett így, minden műgond nélkül úgy lenyűgözte képzeletemet és tekintetemet, ahogy a keresetten összeállított operai balettben látott szoborszép jelenetek soha. A vidéki ház konyhájában, melynek faborítású falait feketére pácolta az idő, úgyhogy az egész színhely konyhánál inkább hasonlított egy vidéki kúria tornácára, ott állt a maláj. Turbánja és bő bugyogója sárgásfehér színű volt, ami csak még jobban kiemelte alakját a sötét háttérből. Közelebb állt a szolgálólányhoz, mint az láthatólag szerette volna, bár a hegylakókra jellemző, vele született bátorsága erőt vett ösztönös félelmén, ahogy az előtte álló párducra nézett. Megkapóbb ellentétet képzelni sem lehetett volna, mint amit ez a látvány nyújtott: egyfelől a lány szép angol arca, finom fehér bőre, egyenes, délceg tartása, s vele szemben a sápadt, sárgás arcbőrű maláj, akinek arcát a tengeri levegő mahagóniszínnel vonta be, ott állt nyugtalan, forró, állandóan ide-oda villogó szemével, keskeny ajkaival, meghunyászkodó tartásban. Félig az ijesztő maláj mögött állt egy kisgyerek, valamelyik szomszéd házból, aki mögötte lopódzott be, s most felfelé pislogott, nézte a turbánt s az alatta villogó vad szemeket, míg egyik kezével a lány ruhájába kapaszkodott, biztonságot keresve. Keleti nyelvismereteim nem különösen nagyok, mivel lényegében két szóra korlátozódnak, az egyik az árpa arab neve, a másik pedig "mandzsun", azaz az ópium törökül, mindkét szót az Anastasius-ból tanultam. S mivel sem maláj szótár, sem Adelung Mithridates-e nem volt kezem ügyében, melyek bizonyára hozzásegítettek volna ahhoz, hogy legalább egypár szót kinyögjek, így hát az Illiász néhány sorával fordultam a malájhoz, mivel az általam ismert nyelvek közül még a görög volt a legkeletibb, vagyis hogy földrajzilag ez az ország feküdt legkeletebben. Rendkívüli tisztelettel viszonozta üdvözlésemet, feltehetőleg maláji nyelven. Így legalább a szomszédok előtt megőriztem tekintélyemet, mivel a maláj a dolgok természeténél fogva nem volt képes arra, hogy leleplezzen. Úgy egy órára végigheveredett a földön, aztán folytatta útját. Búcsúzásul átnyújtottam neki egy darab ópiumot. Feltételeztem, hogy neki, a keleti embernek, nyilván nem lesz ismeretlen az ópium, és arckifejezése, mellyel ajándékomat átvette, megerősített ebben a hitemben. Mégis megdöbbentem egy kicsit, mikor láttam, hogy szájához emeli az egészet, és három részre törve, egy falásra lenyeli, vagy ahogy iskolás korunkban mondtuk, bevágja. Ez a mennyiség elegendő lett volna három dragonyost lovastul leterítsen örökre, s így hát nagyon nyugtalanított a szegény maláj fickó sorsa. De hát mit tehettem? Azért adtam neki az ópiumot, mivel feltételeztem, hogy ha gyalogszerrel jött Londonból, lehet már három hete is, hogy bárki emberfiával egyetlen értelmes szót váltott. Most azért mégse tehettem azt, hogy felrúgjam a vendégbarátság íratlan szabályait, és erőnek erejével hánytatót gyömöszöljek belé. Ijedtében nyilván azt gondolta volna, fel akarom áldozni valamely angol istenségnek. Nem, nem tudtam neki semmiképp segíteni, és hagytam, hadd menjen, egypár napig azonban nagy nyugtalanságban voltam; de mivel senkitől sem hallottam, hogy a környéken halott malájt találtak, fel kellett tételeznem, hogy barátom az ópiumhoz kellőképpen hozzá volt szokva, és ajándékom azt a célt szolgálhatta nála, hogy így legalább egy éjszakára megszabaduljon vándorlásának fárasztó kínjaitól, s a paradicsomban érezhesse magát.

Elkanyarodtam tulajdonképpeni témámtól, de mégis elmeséltem a maláj történetét, mert egyrészt igencsak festői képet nyújtott, és ezt nem felejtettem el, másrészt a félelem és szorongás is sokáig gyötört egypár napig, beleivódott álmaimba, és más malájok képét hozta magával, melyek rémesebbek voltak, mint ez, ámokfutóként törtek rám, és a kínok birodalmába cipeltek magukkal. (Lásd a bármelyik keleti utazó könyvében megtalálható történeteket a képtelenül vad dolgokat művelő malájokról, akik ópiumot ettek, vagy a játékban vesztettek, ami végső kétségbeesésbe hajszolta őket.) De tegyünk pontot erre az epizódra, és térjünk vissza boldogságom szökőévéhez. Mondtam már, hogy ha olyasvalamiről van szó, ami mindnyájunkat közösen érint, mint például a boldogság, bárkit szívesen meghallgatunk erről a témáról, még ha egyszerű szántóvető legyen is az, aki pedig aligha szántott túl mélyre emberi örömeink és fájdalmaink rögös talaján, s vizsgálódásaiban aligha vezették pontosan tisztázott elvek. Én azonban, aki a boldogságot szilárd és folyékony halmazállapotban, főzve és nyersen, keleti-indiai és török módra élvezhettem; aki kísérleteimet ezen az izgalmas területen szinte galvánelemmel is ellenőriztem; én, aki a világ javára a napi nyolcezer csepp laudánummal mérgeztem magamat (hasonlóképpen, ahogy egy francia nemrégiben rákkal, egy angol húsz évvel ezelőtt pestissel, egy harmadik meg, nem tudnám megmondani, milyen nemzetiségű, veszettséggel) - én, ezt akárki elismeri, igazán tudhatom, mi a boldogság, ha valaki emberfia egyáltalán tudhatja. S ezért itt a boldogság elemzését fogom röviden közreadni, méghozzá, hogy minél élénkebb és érdekfeszítőbb legyen az elbeszélés, nem holmi pedagógiai célzattal, hanem egy este leírásában, formájában, mely ugyanolyan, mint a többi esték, melyeket boldogságom szökőévében eltölthettem, mikor a laudánum, bár naponta fogyasztottam, nem volt egyéb, csak a boldogság varázsitala. Ha ezzel a leírással kész vagyok, hagyom is az egész témát - a boldogságot -, és áttérek egy másik témára: az ópium okozta fájdalmakra és kínokra.

Képzeljünk el egy kis házat, mély völgyben, tizennyolc mérföldnyire minden városi településtől. A völgy nem túlságosan tágas, de legalább két mérföld hosszú és átlag háromnegyed mérföld széles, aminek az az előnye, hogy az itt lakó összes családok a völgyben mintegy egyetlen háztartásban élő közösséget alkotnak, mindannyian ismerőseid; közöd van hozzájuk, érzelmileg is összefűz velük egy s más. A hegyeket, melyek a völgyet körülölelik, igazi hegyeknek képzeld, olvasóm, úgy körülbelül három-négyezer láb magasnak, s a házat igazi szerény kis tanyaháznak, nem pedig (ahogy egy szellemes szerzőnk mondja) "egyszerű, két kocsiszínes kis viskónak"; úgy képzeld magad elé (hogy hívek legyünk a valósághoz), hogy ez egy kis, fehér falú épület, virágzó bokrokkal lugasszerűen körülvéve, melyeket úgy válogattak össze, hogy mindig virítson valami, s így a tavasz, nyár és az ősz hónapjaiban mindig beborítsák a falat, átcsapjanak rajta, mint a tajték, s a ház ablakait övezzék; úgy, hogy a májusi rózsa virít elsőnek, s a jázmin zárja a sort. De én most nem gondolok sem a tavaszra, sem a nyárra, sem az őszre, hanem a télre, méghozzá akkor, amikor a legfagyosabb, amikor a legdermesztőbb. Ez a tény a boldogság tudományának sarkalatos pontja. Meglepő, hogy ezt sokan nem veszik észre, s örvendetesnek tartják, ha nem ígérkezik túlságosan szigorúnak. Én ezzel szemben évente annyi hóért, jégért, fagyért és szélviharért imádkozom az egekhez, amennyit ők csak egyáltalán adni tudnak. Hiszen biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri azokat a csendes örömöket, melyek télen a jól befűtött kandalló mellett várnak ránk: a gyertyák délutáni fénye-lobogása, a tűztér előtti süppedező szőnyeg, a tea s szép elkészítője, a csukott zsaluk, a függönyök, melyek súlyos ráncokban terülnek szét alul a padlón, míg kint tombol-dúl a szél s az eső,

Ezek mind olyan velejárói a téli estének, melyeket mindenki ismer, aki magasabb szélességi fok alatt született. És az is biztos, hogy ezeknek a gyönyörűségeknek, akár a fagylaltnak, alacsony hőmérséklet a feltétele - olyan gyümölcsök ezek, melyek nem érnének be viharos vagy valamilyen módon zord időjárás nélkül. Én a magam részéről egyáltalán nem vagyok válogatós, nálam egyre megy a hó, a fagy vagy a viharos szél, aminek "nekivetheted a hátad, mint egy oszlopnak", hogy Mr. Clarkson szavaival éljek. Még esővel is beérem, ha igazán esik, mintha dézsából öntenék; valami effélére azonban okvetlenül szükségem van, mert ha nincs, becsapottnak érzem magam, mert miért fizessek én oly drágán a télért, gyertya, tüzelő és olyan sanyarúságok formájában, melyektől a gazdagok sem menekszenek, ha amit ezért kapok, nem jó a maga nemében? Nem, kapjak csak a pénzemért amolyan igazi orosz vagy kanadai telet, amikor az ember fél fülének az északi szél a társtulajdonosa. Szent igaz, ezen a téren olyan ínyenc vagyok, hogy már azokat a téli estéket sem élvezem igazán, melyek jóval Szent Tamás napja után esnek, s már kezdenek undorító ódon tavasszá korcsulni. Nem, az én téli estémet sötét éjszakák egész fala választja el még a nap és a fény feltámadásától. Ezért hát az október utolsó hetei és karácsony közé eső idő számomra a boldogság igazi évadja, és a boldogság az én szememben teástálcával lép be szobám ajtaján, mert bár a teát sokan, akik a természettől fogva tompábbak, vagy a bor gyakori élvezete eldurvította érzékenységüket, s nem érzik finom, izgató erejét, kigúnyolják - a tea mégis a szellemi ember legkellemesebb itala marad. S örömest csatlakoztam volna én is dr. Johnsonhoz egy bellum internecinum-ra az ilyen Jonas Hanway-féle, istentől elrugaszkodott személyek ellen, akik a teát becsmérelni merik. De hogy itt megkíméljem magam a részletező leírás hálátlan feladatától, segítségül hívok inkább egy festőt, s neki adom meg utasításomat a kép további részleteinek megrajzolására. A festők, tudjuk, főleg csak akkor szeretik az ilyen fehér vidéki házikókat, ha falaik eléggé ütött-kopottak. Az olvasó azonban már tudja, hogy téli este van, tehát a festőnek csak belülről kell bemutatnia a házat.

Így hát fessen nekem a festő egy szobát, körülbelül tizenhétszer tizenkét láb alapterületűt, mely legfeljebb hét láb magas. Ezt a helyiséget némi túlzással szalonnak nevezzük a családban, de mivel kétféle célt is kell szolgálnia, egyben a "könyvtár" nevet is viseli, ami indokoltabb is, mert a sok könyv az egyetlen, ami gazdagabbá tesz engem szomszédaimnál. Ötezer kötetem van, s tizennyolc éves korom óta apránként gyűjtöttem össze őket. Azért hát, kedves festő, fess a szobába oly sok könyvet, amennyi csak lehetséges. Zsúfold a falakat könyvekkel, de ne feledkezz meg egy jó kandallóról sem, a bútorod pedig fesd dísztelennek és egyszerűnek, olyannak, ami egy szerény kis ház tudós gazdájához illik. A tűz közelébe fess egy teázóasztalt, s mivel egy ilyen viharos éjszakán aligha várhatunk látogatót, mindössze két csésze legyen az asztalon, s ha tudod, hogyan kell, akár szimbolikusan is, fess egy örök teáskannát - örök, a parte ante és a parte post;^[7] mivel én általában este nyolctól reggel négyig teázom, de mivel oly unalmas magamnak főzni a teát, s magamnak tölteni, kérlek, fess oda egy fiatal hölgyet is, aki asztalomnál ül, fesd karjait olyannak, mint Aurora karjai, s mosolyát pedig Hébééhez hasonlatosnak. De nem, kedves Margaret, még véletlenül, tréfából sem akarom azt állítani, hogy a fény, mellyel házamat elárasztod, valami oly mulandó fényforrásból sugárzik, mint amilyen a személyes szépség; sem azt, hogy egy angyali mosoly boszorkányos varázsát bármely festő ecsetje meg tudja méltóképpen örökíteni. Így hát csak arra szorítkozz, kedves festőm, ami hatalmadban áll, hagyd a többit. S a következő megörökítenivaló, természetesen, én magam legyek: az ópiumevő, aki mellett az asztalon ott hever a "kis aranyszelence, benne a pusztító szerrel". Ami az ópiumot illeti, semmi kifogásom ellene, ha lefested, habár nekem a valóságban kedves csak igazán; de hát fesd csak, ha tetszik, hadd mondjam meg azonban mindjárt, hogy "kis" szelence már az én 1816-béli igényeimnek sem felelt volna meg, hiszen messze éltem már a "tekintélyes Pantheontól", minden patikustól, legyen bár halhatatlan vagy halandó. Nem, akkor már inkább fesd le a valóságos edényt, mely nem aranyból, hanem egyszerű üvegből készült, és nagyon hasonlít alakjára nézve egy boroskancsóhoz. Ebbe önthetsz egy pint bíborvörös laudánumot; ez s az üveg mellett egy német metafizikus könyve elegendő bizonyíték már arra, hogy magam is a közelben vagyok, ami azonban saját személyem ábrázolását illeti, nincs határozott elképzelésem. Elismerem, hogy úgy lenne a helyes, ha én ülnék a kép előterében, a dráma hőse lévén, vagy (ha úgy tetszik) a bíró előtt álló bűnös. Ez így szép és jó, de miért szolgáltatnám ki magamat éppen egy festőnek, s egyáltalán miért szolgáltatnám ki magamat? Ha a közönség (akinek fülébe igen bizalmas jelleggel suttogtam a vallomásokat, nem pedig a festőébe) kialakított már az ópiumevőről egy kedvező képet, külsejét igazi romantikus jegyekkel ruházta fel, elegáns alakkal, vonzó arccal - miért rombolnám le én egy csapásra ezt a közönségem számára oly kedves és számomra oly hízelgő elképzelést? Nem, fess engem, festő, ha már egyáltalán festeni kívánsz, olyannak, amilyennek elképzelsz! És mivel egy festő fantáziája nyilván tele van szépséggel, én csak jól járhatok, s így hát, kedves olvasóm, végigmentünk állapotom mind a tíz kategóriáján, legalábbis 1816-17-et illetően. Ez utóbbi év derekáig boldog embernek nevezhetett bárki, s boldogságom alkotóelemeit az imént felvázolt rajzban próbáltam felidézni, egy tudós könyvtárát, egy kis vidéki ház belsejét festve a vászonra, hegyek közt, egy viharos téli estén.

De most búcsúzzunk el, hosszú időre búcsúzzunk el a boldogságtól, jöhet tél, jöhet nyár, búcsúzzunk el a mosolytól és a nevetéstől, a lélek nyugalmától, a reménytől, a csendes álmok és az édes alvás boldogságától és békéjétől! Több mint három és fél évig mindettől messzire szakadtam. Elérkeztem kínjaim Iliászához, mert most következnek

Olvasóm, ki ily hosszú úton elkísértél, kérlek, figyelj ide, három dolgot kell most elmagyaráznom neked.

Először is: különböző okokból képtelen voltam arra, hogy elbeszélem itt következő részében jegyzeteimet valamiféle megszokott és összefüggő formába rendezzem. Úgy adom hát közre őket, összefüggéstelenül, ahogy eredetileg papírra kerültek, vagy ahogy utólag emlékezetből vázoltam fel. Egyeseket nem is kell külön dátummal ellátni, időrendjük kiderül belőlük magukból, másokat elláttam időpont-megjelöléssel, a többi keltezetlen. Ahol ez a szándékaim megvalósítását jobban elősegítette, ott nem átallottam megforgatni az időrendi sorrendet. Gyakran jelen időben beszélek majd, máskor megint múlt időben. Csak néhány feljegyzést írtam az itt következőkből ugyanabban az időben, mikor a benne regisztrált események valóban megtörténtek, ez azonban korántsem befolyásolja feljegyzéseim hitelét, mivel azok a benyomások, melyekről beszámolok bennük, olyan természetűek voltak, hogy nehezen, sőt aligha tudnám kitörölni őket emlékezeteimből. Sok mindent ki is hagytam. Nem voltam képes rákényszeríteni magam arra, hogy a borzalmak teljességét, mely elmémre nehezedett, újra felidézzem és egy többé-kevésbé szabályos elbeszélés keretei közé szorítsam. Ezért kérem, legyen mentségem az itt következőkért ez az érzelmi szempont, valamint egy másik sokkal gyakorlatibb: vagyis az a körülmény, hogy most Londonban élek, mint afféle gyámoltalan ember, segítség nélkül, s még csak papírjaimat se tudom igazán rendbe szedni, az a kéz pedig, mely nekem az írnoki munkát szokta elvégezni, messze van.

Másodszor: talán azt hiszi majd az olvasó, hogy a kelleténél bizalmasabban és közlékenyebben számolok be magánügyeimről. Meglehet. De hát ezek az én feljegyzéseim nem is jelentek egyebet hangos gondolkodásnál, amit inkább a saját pillanatnyi hangulatom szab meg, nem pedig az, hogy ki figyel rám; mert ha először meggondolnám, mit is való elmondani ennek vagy annak az illetőnek, úgy bizony nagyon hamar kétségeim támadnának az iránt, vajon való-e bármit elmondanom. Tény az, hogy ezeket írva, a jövőbe képzelem magamat, tizenöt-húsz évvel előre, és felteszem, hogy olyanoknak írok, akik már a húsz év elteltével is némi érdeklődést tanúsítanak irántam, s hogy meg legyen örökítve az az idő, melynek eseményeit teljesen csak én ismerem minden részletében, senki más, feljegyzéseimet oly részletességgel készítem, amennyire csak erőmből telik, mert nem tudom, lesz-e rá még egyszer időm.

Harmadszor: az olvasóban joggal merül fel majd a kérdés, miért nem szabadultam meg az ópium gyötrelmeitől azáltal, hogy abbahagyom élvezetét, vagy legalábbis csökkentem az adagokat? Erre a kérdésre nagyon rövid a válaszom: azt csakugyan feltételezni lehet rólam, hogy túlságosan könnyen engedtem az ópium csábításának, de aligha lehet bárkiről is feltételezni, hogy gyönyörűséget leljen azokban a borzalmakban, melyek ugyancsak az ópium élvezetével járnak. Ezért hát biztosíthatom az olvasót, hogy számtalan erőfeszítést tettem, csak hogy valamiképp csökkenthessem az adagokat; hozzá kell tennem azonban mindjárt, hogy maguk azok, akik a szörnyű küzdelemnek közeli szemtanúi voltak, kértek arra, hagyjak fel a reménytelen viaskodással. De hát, kérdezheti bárki, nem tehettem volna meg, hogy legalább naponta egy-egy cseppel kevesebbet veszek be, vagy hogy vizezem az adagot, s így felére vagy harmadára csökkentem az erősségét? Majdnem hat évbe telt volna, amíg így ezer cseppel csökkenthettem volna az adagot; ez az eljárás tehát semmire se lett volna jó. Ebbe a tévedésbe mindenki beleseik, aki nem saját gyakorlatából ismeri az ópiumot, én tehát azokhoz fordulok, akik tapasztalatból ismerik a szert, és őket kérdezem meg, nem így találták-e ők is mindig, hogy az adagokat egy bizonyos határig könnyen, sőt örömmel le lehet csökkenteni, de ezen a ponton túl minden csökkentés iszonyatos szenvedéssel jár. De hát, mondják megint olyanok, akik nem eléggé meggondoltan szoktak mindenféléről nyilatkozgatni, s azt nem tudják, miről beszélnek, mindössze pár napos levertség, rossz hangulat az egész. Az én válaszom erre: nem, levertségről szó sincs, sőt ellenkezőleg, életműködésünk ugyanis élénk lesz, az érverés szaporább, egészségi állapotunk javul. Nem ebben állnak tehát a kínok. Nem is azonosak azokkal a kínokkal, amelyeket a borivás abbahagyása okoz. Sokkal inkább abban állnak, hogy a gyomor kimondhatatlanul fáj, ami a levertséghez ugyancsak kevéssé hasonlatos, azonkívül rettentő izzadások következnek, és más kellemetlen érzések, melyek részletes leírásával e rövid kis írásban nem is kívánok foglalkozni.

Most azonban gyerünk, in medias res, elmondom hát, ami elmondható arról az időről, mikor az ópium okozta gyötrelmeim tetőfokát éltem át, beszámolok szellemi képességeimre gyakorolt bénító hatásáról.

Tanulmányaimat, a tudománnyal való foglalatoskodásaimat már régen abbahagytam. Alig egy pillanatot tudok élvezettel olvasni, de azért még néha olvasok, főleg mások kedvtelésére, hangosan, mert a felolvasáshoz kiválóan értek, s ha - a közkeletű értelmezés szerint - a "kiválóan" annyit jelent, hogy ügyesen, mutatósan, akkor nem is igen van más, amihez kiválóan értenék, s ha valaha hiú voltam valamely képességemre, hát erre az voltam, mivelhogy hamar felismertem, hogy alig van még egy tehetség, mely ily ritka, mint ez. A színészek közt találjuk a legeslegrosszabb felolvasókat: John Philip Kemble gyatrán olvas fel, és Sarah Siddons, a sokak által körülrajongott színésznő is csak drámai szövegeket olvas jól. Miltont például elviselhetetlenül olvassa. Az emberek nagy általánosságban a verseket fahangon, érzelem nélkül olvassák fel, ha arra kerül a sor, vagy épp ellenkezőleg: teljesen fittyet hánynak az emberi mértékletesség korlátainak, és művelt emberhez méltatlan módon olvasnak. Ha engem az utóbbi időben egyáltalán valami, ami nyomtatva áll, izgalomba hozott, úgy az Samson Agonistes hatalmas sirámainak olvasása volt, vagy a Sátán remekbe szabott tirádái a Visszanyert Paradicsom-ból - a magam felolvasásában. Néha egy fiatal hölgy ellátogat hozzánk teára. Az ő és Margaret kérésére időről időre felolvasok nekik Wordsworth verseiből (Wordsworth egyébként az egyetlen költő, azok közül, akiket ismerek, ki saját verseit jól tudja felolvasni. Gyakran egészen elragadó, ahogy felolvas.)

Azt hiszem, két éve immár, hogy nem olvastam egyetlenegy könyv kivételével semmi egyebet, és e könyv szerzőjének tartozom annyival (mintegy hálám adóját lerovandó), hogy megemlítsem nevét, s azt, hogy melyik könyv volt ez. A magasröptű, szenvedélyes költőket, mint már mondottam, csak egészen kis adagolásban olvastam, és azt is ritkán. Csakhogy az én tulajdonképpeni feladatom, mint ezt én is nagyon jól tudtam, elmém elemzőképességének fejlesztése volt. Nos, elemző tanulmányokat csak folyamatosan lehet végezni, nem pedig ötletszerűen, erőinknek csak töredékét használva fel. A matematika például, vagy az ismeretelmélet stb. kibírhatatlan lett számomra; a tehetetlen és gyermeki erőtlenség érzésével riadtam vissza tőlük, ami annál sajgatóbb fájdalmat okozott a lelkemben, mert jól emlékeztem arra az időre, amikor még éppen a velük való folytonos küzdelemben leltem igaz örömömet; s még azért is, mert valamikor életem egész művét, szellemem minden virágját és gyümölcsét annak akartam szentelni, hogy lassú, nehéz munkával egyetlen művet alkossak, amely Spinoza egy befejezetlen munkájának címét viselte volna: De emendatione humani intellectus.^[8] Ez a munkám most ott hevert fiókomba zárva, mintha csak befagyott volna, akár egy spanyol híd vagy egy vízvezeték, melyet túl hatalmasra terveztek, később azonban meghaladta az építész erejét, s ahelyett, hogy legalább vágyaim, törekvéseim, jó szándékom emlékműveként élne túl engem, annak bizonyosságául, hogy életemmel, munkámmal úgy próbáltam áldozatot hozni, ahogy Isten rendeléséből egy ilyen magasztos célt tőlem telhetőleg szolgálhattam volna; ehelyett bizonnyal csak megtört reményeimről, meghiúsult erőfeszítéseimről tanúskodik majd, a haszontalanul, hiába összehordott anyagról, a lerakott alapról, melyre az épület már nem került fel; s az építésznek csak fájdalom és bukás jutott. Szellemi gyengeségemnek ezen állapotában fordultam némi vigaszul a közgazdaságtanhoz. Szellemem, mely régebben oly nyughatatlan és mozgékony volt, mint a párduc, úgy látszik, míg csak élet volt bennem, nem volt képes teljes letargiába esni; és a közgazdaságtan, bármily szerves egészet képző tudomány is (amelyben a részek és az egész kölcsönösen meghatározzák egymást), mégis különálló részekre tagozódik, részleteiben is tanulmányozható: ez igen nagy előnye. De akármily siralmas állapotban volt is a szellemem akkoriban-tudásom nem halványult el annyira, értelmem, melyet évek hosszú során át a legszigorúbb gondolkodók művén csiszoltam, nem tompult el annyira, hogy ne lássam: mily végtelenül jelentéktelen társaság volt az újabb nemzetgazdászok serege akkoriban. 1811-ben számos irat és vitairat került kezembe e tudomány valamennyi ágából, néha Margaret olvasott fel nekem fejezeteket az újabb munkákból, ha megkértem őt rá, vagy a parlamenti vitákból. Akkor láttam én, hogy ez mennyire a legalja az emberi gondolkozásnak, láttam, hogy egy világos fejű ember, aki legalább némi logikai készséggel rendelkezik, miként tudná nyakon csípni a mai közgazdászok egész tudós társaságát, és ég és föld közt, egyetlen szorítással kifacsarni belőlük a lelket; vagy akár egy kis női legyezővel szétverni pudvás fejüket. Akkor aztán egy edinburgh-i barátom megküldte nekem Ricardo könyvét; és ezt olvasva, én, aki e tudomány nagy törvényhozójának eljövetelét már régen megjövendöltem, még mielőtt az első fejezetet is végigolvastam volna, felkiáltottam: "Te vagy az az ember!" A bámulat és a kíváncsiság tulajdonsága rég kihalt belőlem, most azonban csodálkoztam önmagamon, hogy ismét úgy bele tudok melegedni az olvasásba, és még sokkal jobban csodálatba ejtett maga a könyv. Csakugyan Angliában, csakugyan a tizenkilencedik században írták volna ezt a mélységesen okos könyvet? Lehetséges volt egyáltalán ilyesmi? Azt hittem, hogy a gondolkodás Angliában már teljesen kihalt. Lehetséges volt egyáltalán, hogy egy angol, aki még csak nem is a tudomány berkeiben élt, hanem üzleti és törvényhozói gondokkal küzdött, véghezvitte azt, amit egész Európa összes egyeteme hajszálnyival sem tudott sehogy előrevinni? Mind az összes többi szerzőt halálra nyomta a tények és dokumentumok súlya. Ricardo azonban a törvényszerűségeket magából az értelemből, apriorisztikusan vezette le, s ezek a gondolatok fénysugárként hatoltak át a sötétség és zűrzavar birodalmán, mindazon, ami ezelőtt csak bizonytalan nézetek halmaza volt, semmi más; s most itt állt az egész, tudománnyá szervezve és alakítva, végérvényesen alapokra helyezve.

Így segített hát engem egyetlen, valóban "mélyenszántó" mű ahhoz, hogy újra szellemi tevékenységet űzzek és benne élvezetet találjak, ami már évek óta nem történt meg velem. Ráadásul még arra is rábírt, hogy írjak vagy legalábbis diktáljak, s Margaret írja gondolataimat. Mert úgy láttam azért, hogy néhány gondolat, néhány szempont még a tévedhetetlen Ricardo figyelmét is elkerülte, és mert ezek legtöbbje olyan jellegű volt, hogy én rövidebben és elegánsabban tudtam volna kifejezni algebraképletekben, mint a közgazdaságtan korabeli nehézkes és körülményes nyelvén, az egész belefért volna egy jegyzetfüzetbe. S mert ily kevés volt az egész, s mert Margaret készséggel vállalkozott az írnoki szerepre, még akkori szinte teljesen munkaképtelen állapotomban is megírtam Prolegomena című művemet, minden jövendőbeli közgazdaságtan alapjait illetően. Remélem, hogy e művemen végül is nem érez majd senki ópiumszagot, habár már maga a téma hat a legtöbb emberre, mint egy erőteljes altatószer.

Mint a következő idők megmutatták, mindez múló fellángolás volt csupán. Szerettem volna, ha művemet kinyomtatják. Egy vidéki nyomdával, tizennyolc mérföldnyire lakhelyemtől, meg is állapodtunk. Új szedőt vettek fel, külön ezért, a művet kétszer is meghirdették, és így engem tulajdonképpen köteleztek, hogy szándékomat valóra váltsam. Annyi lett volna már csak hátra, hogy megírjam az előszót, melyet javarészt Ricardónak szóló lelkes ajánlássá alakítottam volna, de végül is: képtelen voltam a megírására. Így hát az előkészületeket leállították, a szedőt elbocsátották, és az én Prolegomená-m szépen pihenni ment híres és méltóbb testvérének oldalára.

Amivel itt szellemi bénultságomat valamelyest jellemezni próbáltam, nagyjából illik arra az egész négyéves időszakra, melyet az ópium Kirké-varázslatában éltem le. Ha nem szenvedtem volna annyi kínt, gyötrelmet, azt mondhatnám, hogy álomszerű állapotban éltem. Nagyon ritkán tudtam annyira erőt venni magamon, hogy egy-egy levelet megírjak; rövid pár szavas válasz egy levélre, mely hozzám érkezett, ez volt a legtöbb, amire rá tudtam venni magam, és gyakran ez is csak akkor történt meg, amikor már a levél hetek vagy hónapok hosszú során át hevert asztalomon. Margaret segítsége nélkül az összes számla, nyugta mind a kutyáé lett volna, s az én egész háztartásom gazdasági egyensúlya - függetlenül attól, hogy a nemzetgazdaságé hogyan alakul - menthetetlenül felborult volna. A dolgoknak erre a vonatkozására többet nem térek ki, noha az ópiumevő ezt is ugyanolyan nyomasztónak érzi, mint a többit, mert az ember kénytelen tudomásul venni a maga tehetetlenségét és gyengeségét, mert napi teendőink elmulasztása vagy elődázása azonnal bonyodalmakat okoz, és mert a töprengő és lelkiismeretes lélek az önvád súlya alatt csak még jobban érzi ezeknek a bajoknak a terhét. Az ópiumevő erkölcsi érzéke cseppet sem tompul el; ugyanúgy vágyik, ugyanolyan komolyan tör mindannak az elérésére, amit elérhetőnek vél, s amit kötelességének tart; csakhogy amit ő elvben lehetőnek vél, annak megvalósításához, de még megkísérléséhez is végtelenül kevés az ereje. Rémálmok és lidércnyomások nehezednek elméjére. Csak fekszik, fekszik, bámul maga elé, mit kellene tennie, mint olyasvalaki, akit halálos gyengeség kötöz emésztő betegség után az ágyhoz, és tehetetlenül kell néznie, hogy szennyezik be mások azt, ami az ő szeretetének és rajongásának a tárgya - átkozva közben azt a varázst, mely őt mozdulatlanságra kárhoztatja -, s életét is szívesen odaadná, ha fel tudna állni és járni tudna; de erőtlen, mint egy gyerek, és még arra is képtelen, hogy megpróbáljon fektéből felemelkedni.

Most vallomásaim fő tárgyára térek rá, annak naplószerű történetére, ami álmaimban történt velem; mert ez volt legközvetlenebb és legközelebbi oka kegyetlen szenvedéseimnek.

A szervezetem működésében beállott változásoknak első szembetűnő jele volt szemem egy bizonyos képességének visszatérése, mely egyébként csak gyermekkoromban vagy különlegesen izgatott lelkiállapotban fordul elő. Nem tudom, mennyire ismeretes az olvasó előtt az a tény, hogy nagyon sok gyerek, talán a legtöbbjük, kész arra, hogy a sötétségbe mindenféle képzelt alakot belelásson. Sokuknál ez a jelenség csupán a szem mechanikus művelete, mások azonban ezeket a képzeletbeli alakokat képesek elűzni vagy felidézni - teljességgel vagy legalább részben a saját akaratunk szerint, vagy ahogy egy gyerek mondta, akit erről kikérdeztem: - "Ha azt mondom nekik, tűnjetek el, hát eltűnnek; és néha akkor is jönnek, ha nem hívom őket." - Erre azt válaszoltam neki, hogy csaknem olyan korlátlan hatalma van a szellemjelenéseken, mint egy római centuriónak a katonáin. Azt hiszem, az 1817-es év közepe táján lehetett, hogy ez a jelenség igencsak aggasztani kezdett. Éjjelente, amikor ébren feküdtem ágyamban, végtelen menetben és komor pompába öltözve vonultak el előttem ezek az árnyalakok; végeérhetetlen történetek képei követték egymást szakadatlanul, melyeket én olyan szomorúnak és fenségesnek éreztem, mintha Oidipusznál vagy Priamosznál - Türosznál -, Memphisznél régebbi időkből érkeztek volna. S ebben az időben álmaimban is ennek megfelelő változás ment végbe. Agyamban színpad emelkedett hirtelen, ott állt megvilágítva, s rajta játszódtak sorra a földöntúlian tüneményes éjszakai színjátékok. A következő négy dolgot itt azért említem meg, mert ezekre az időkre különösen jellemzőek voltak.

Először azt, hogy mialatt szemem alkotó tevékenysége egyre fokozódott, agyam éber és alvó állapota közt valamiféle összhang jött létre; azt, hogy amit csak felidéztem és a sötétség fekete táblájára kirajzoltam, álmaimban is megjelent, úgyhogy attól féltem, nem vezet jóra, ha ezt a képességemet túlzott mértékben használom; mert mint ahogy Midász kezében minden arannyá változott, de reményei végül mégis zátonyra futottak, és emberi vágyaiban csalódnia kellett, úgy lassanként minden, amit a sötétben gondoltam, nyitott szemeim előtt látható alakot öltött, és nyilván nem kevésbé törvényszerűen, ezek a halvány, sejtelmes színekkel festett látomások, mint a vegytintával írott szöveg, álmaim kegyetlen erejű vegyszerétől olyan elviselhetetlen fénnyel ragyogtak ki, hogy a szívem is belefájdult.

Másodszor: álmaimnak ezen és más változásait mélységes szorongás és sötét mélabú kísérte, amit szóval leírni szinte lehetetlen. Éjről éjre úgy éreztem, mintha - nem jelképesen, szó szerint - szakadékokba, napfénytől elzárt feneketlen mélységekbe zuhannék, mélyes-mélyre, hogy nem volt reményem arra, hogy még egyszer feljutok a felszínre. S még ha felébredtem is, nem éreztem, hogy felemelkedtem. De nem is akarok ezen elidőzni, mert arról a kétségbeesett sivárságról, mely ezeket a pompás színjátékokat követte, s végül egy már-már öngyilkosságba sodró sötétséggé sűrűsödött körülöttem, úgyis minden szó kevés lenne, hogy méltó képet adjon.

Harmadszor: az idő és a tér érzékelése rendkívül erősen megváltozott. Épületek és tájak iszonyatos nagyságban jelentek meg szemem előtt, úgy, ahogy normális emberi szem soha nem is láthatta volna őket. A tér kitágult, s kimondhatatlanul végtelenül megnövekedett. Ez azonban még nem is nyugtalanított annyira, mint az idő hallatlan arányú kitágulása. Olykor úgy éreztem, mintha egyetlen éjszakán hetven vagy talán száz évet is éltem volna. Igen, néha az volt az érzésem, mintha ezer év is eltelt volna, vagy legalábbis annyi idő, amennyi az emberi tapasztalás határait messze meghaladja.

Negyedszer: gyermekkorom legjelentéktelenebb eseményei vagy a későbbi évek elfeledett jelenetei gyakran új életre keltek. Nem mondhatom, hogy emlékeztem rájuk, mert ha éber állapotomban mesélt volna ezekről valaki, aligha tudtam volna őket elmúlt életem bármely részletével azonosítani. De mert így, álmaimban, hirtelen megvilágosodva tűntek elém, összes tünékeny mozzanataikkal és a hozzájuk kapcsolódó érzésekkel együtt, megismertem őket azonnal. Egy közeli rokonom mesélte egyszer, hogy gyerekkorában egy folyóba esett, s már-már a halál torkában volt, amikor az életét megmentő segítség megérkezett; s ott a halálos veszedelemben lepergett előtte egész élete, a legapróbb részletekig, mintha egy tükörben látta volna, s egyszerre képes lett arra, hogy részleteiben is és egyetlen egészben is lássa. Ezt én, saját ópiumélményeim alapján, el is hiszem, sőt a kortárs irodalomban kétszer is találkoztam ugyanezzel a témával, és most csak egy megjegyzésre szeretnék emlékeztetni, mely meggyőződésem szerint igaz, tudniillik arra, hogy a Szentírásban említett félelmetes könyv, melyben minden feljegyeztetik és mindenért számadás következik, maga az emberi elme. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy a felejtés az emberi emlékezetben egyáltalán nem létezik; ezer véletlenszerű apró kis esemény vonhat és von is fátylat pillanatnyi tudatállapotunk és az elménkbe vésett titkos jegyek közé, s ugyanolyan véletlenek fel is lebbenthetik a fátylat. De akár elfátyolozza, akár nem, ezek a jelek, melyek tudatunkba vésődtek, mindörökre megmaradnak, valahogy úgy, mint ahogy a csillagok is elhalványodnak a nappal fényétől, csak láthatatlanokká lesznek, holott mindnyájan nagyon jó tudjuk, hogy a fényesség csak mint egy fátyol lebbent elébük, s ők maguk csak arra várnak, hogy újra előtűnjenek, ha az őket rejtő nappali fény kihuny.

Miután ezt a négy dolgot itt felsoroltam, melyek álmaimat a hajdani idők egészséges álmaitól most megkülönböztették, hadd mondjak el egy esetet, mely a jegyek közül az elsőt igen jól szemlélteti, utána pedig továbbiakat is felsorolok majd emlékezetem tárházából, vagy időrendi sorrendben, vagy más sorrendben, mely a képek hatását az olvasó szemében talán még csak fokozni fogja.

Fiatalkoromban és később is gyakran olvastam kedvtelésből Liviust, akit mind stílusa, mind mondanivalója miatt messze a többi római történetíró fölé helyezek; gyakran éreztem, milyen magasztosan és lenyűgözően cseng s milyen erővel fejezi ki a római nép méltóságát ez a Liviusnál oly gyakran előforduló szó: Consul Romanus, különösen, ha katonai vonatkozásban szerepel. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezek a szavak: király, szultán, régens vagy bármely más cím, melyet azok viselnek, akiknek a személyében egy nagy nép egészének méltósága ölt testet, korántsem ébresztettek bennem ekkor tiszteletet. Jóllehet nem túl gyakran olvastam történelmi műveket, az angol történelem egy bizonyos szakaszával töviről hegyire megismerkedtem: mégpedig a parlamenti háború korszakával; mert vonzott e kor néhány vezéralakjának erkölcsi nagysága, vonzottak azok a ragyogó emlékiratok, melyek ezekből a nyugtalan időkből fennmaradtak. E két tárgykörbe vágó szórakoztató olvasmányaim, amelyek annak idején gyakran késztettek elgondolkodásra, most álmaimnak szolgáltak forrásul. Gyakran megesett, hogy míg ébredezve holmi jeleneteket festettem az egyhangú sötét háttár elé, hölgysereget láttam, esetleg valami ünnepséget vagy bált. És hallottam is, mintha valaki mondaná, vagy én mondtam magamban: "Ezek a hölgyek itt I. Károly boldogtalan korából valók. Azoknak a feleségei és leányai ők, akik békességben laktak és éltek egymás szomszédságában, vígan lakomáztak ugyanegy asztalnál, és házasság vagy vérrokonság fűzte össze őket, mégis egy bizonyos naptól, 1642 augusztusának egy napjától kezdve soha többé nem mosolyogtak egymásra, és már csak a harcmezőn találkoztak ismét; és Marston Moornál, Newburynél és Nasebynél a szeretet minden kötelékét karddal vágták ketté, s a régi barátság emlékét vérrel mosták el." A hölgyek pedig csak lejtették táncukat, és szépségük sugárzott, mint IV. György udvarában. De én tudtam, még álmomban is, hogy mindnyájan már csaknem két évszázada a sírban vannak. Ez a tarka forgatag aztán hirtelen szétoszlott; taps csattant, s felhangzott a szívbe markoló szózat: "Consul Romanus", és máris ott termett pompás vezéri köpenyben Aemilius Paulus vagy Gaius Marius, egy csapat centuriótól körülvéve, akik közül az egyik dárdájára húzva vitte a vörös tunikát, s őket győzelmi üvöltéssel követték a római légiók.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt egyszer Piranesi Római régiségek című könyvében lapozgattam, Coleridge, aki ott volt akkor velem, elmondta nekem, hogy e művész számos karcát "álmoknak" nevezte, s e képek hagymázos állapotában felrémlett látomásait rögzítik.

Némelyikük - emlékezetből írom le őket, ahogy Coleridge elmagyarázta - gótikus csarnokokat ábrázol, melyek padlóján különféle szerszámok és gépezetek, kerekek, kötelek, csigák, emelők és hajítószerkezetek hevertek, csupa olyan dolog, ami hallatlan erők kifejtéséről és minden ellenerők legyőzéséről tanúskodott. Oldalt, a falakon lépcső kúszik a magasba, s ott látható maga Piranesi, ahogy felfelé botorkál rajta. Ha most még egy kicsit követed e lépcsőt felfelé, azt látod, hogy hirtelen, korlát nélkül véget ér, és aki odáig feljut, nem tud már egyetlen lépést sem tenni előre, anélkül hogy a mélységbe ne zuhanna. Bármi történjék is szegény Piranesivel, az ember azt hihetné, hogy legalább küzdelmeinek így vagy úgy vége szakad itt. De nézz csak még magasabbra, ott megpillantod egy még meredekebb lépcsőn újra Piranesit, aki most már egészen közvetlenül a tátongó mélység peremén áll. S ha netán újra felemeled a szemedet, fenn, éteri magasságban újabb lépcsőt pillantasz meg, s azon megint a szegény Piranesit, aki elszántan megy egyre feljebb, és ez így megy tovább, míg végül legfelül a lépcsők Piranesistül elvesznek a csarnok félhomályában. Ennek a végtelen növekedésnek és újrakezdésnek ereje emelte az én álmaim épületét is. A betegség legkorábbi szakaszában álmaim főként építészetileg voltak nagyszerűek, és olyan városok és paloták körvonalai bontakoztak ki előttem, amilyeneket az ébrenlét állapotában még szem nem látott, legfeljebb a felhők magasában. Itt hadd idézzek egy részletet egy nagy jelenkori költő művéből, ahol egy olyan képet ír le nekünk, melyet a felhők közt pillantott meg, s mely ugyancsak hasonlatok ahhoz, melyet én is gyakran láttam álmaimban:

Mindenekelőtt az a részlet, hogy a tornyok nyugtalan homlokán csillagok kristályos fénye villogott, valójában az én architektonikus álmaimból is származhatott volna, hol ilyen és ehhez hasonló képek szinte egymást érték. Drydenről és újabban Füssliről beszélik, hogy nyers hús fogyasztásával igyekeztek pompás álomképeket felidézni, holott mennyivel célszerűbb lett volna, ha ópiumot esznek, amit tudtommal egyetlen költőről sem jegyeztek fel, kivéve a drámaíró Shadwellt; az ókorban pedig Homéroszról mondják, azt hiszem, nem is alaptalanul, hogy ismerte az ópium erejét.

Később épületek helyett tavakról álmodtam: ezüstös víztükrökről, s ezek a képe oly gyakran tértek vissza, hogy már-már attól féltem (bármily nevetségesnek is tetszik ez egy orvos szemében), hogy ily módon mutatkozik meg valami vízkóros állapot vagy agyam elvizenyősödése (ily módon objektivizálódik, hogy metafizikusan fejezzem ki magam), s így a beteg szerv mintegy kivetíti önmagát. Két hónapig szörnyű fájdalmakat éreztem a fejemben, pedig szervezetemnek éppen ez volt az a pontja, amelyet eddig olyannyira nem támadott meg, sőt még csak ki sem kezdett semmi kór (mármint a szó fizikai értelmében), hogy mint az utolsó Lord Oxford a gyomrára, én a fejemre mondogattam azt, hogy alighanem túléli testem többi részét. Eddig soha nem szenvedtem főfájásban, a legcsekélyebb mértékben sem, eltekintve attól a csúzos fájdalomtól, melyet saját ostobaságomnak köszönthettem. De ez az egy eset is elmúlt, pedig alighanem könnyen lehetett volna belőle valami nagy baj.

A vizek később megváltoztak. Az áttetszően csillogó tavakból, melyek felülete olyan volt, mint a tükör, tengerek és óceánok lettek. Majd pedig szörnyű változás ment végbe, s ahogy a lassan legöngyölődő pergamentekercsen is csak sokára válik láthatóvá a teljes szöveg, úgy ez is hosszú hónapokra húzódott el, s tartós gyötrelmet okozott, mindaddig, amíg egész nyavalyám véget nem ért. Eddig is gyakran jelentek meg álmaimban emberi arcok, de minden zsarnoki, kínzó hatalom nélkül. Most azonban olyasmi kezdett kiderülni, amit az emberi arc rémuralmának tudtam csak nevezni. Ezért talán londoni életemnek azt a szakaszát okolhatom, amikor Ann nyomát kutattam a nyüzsgő tömegben. De hát akárhogy is, egyszerre csak az óceán hullámzó vizén most kezdtek megjelenni egymás után az emberi arcok. Úgy látszott, mintha számtalan égre meredő arccal lenne kirakva a víz felszíne, könyörgő, haragos, csüggedt arcok hánykódtak, zavarogtak a hullámokon; arcok ezrei, miriádjai merültek fel, több emberöltő, több évszázad távolából; nyugalmam végképp odalett: lelkem úgy háborgott; úgy kavargott, mint az óceán.

1818. május

Hónapokon át a maláj úgy jelent meg álmaimban, mint egy iszonyatos ellenfél. Az ő révén minden éjjel ázsiai tájakon jártam. Nem tudom, mások is osztoznak-e érzéseimben, de én gyakran gondoltam arra, hogy ha el kellene hagynom Angliát és Kínában kellene élnem, kínai szokások és életmód szerint, kínai környezetben, megőrülnék. A félelem gyökerei oly mélyre nyúlnak, hogy néhánya bizonyára másokban is megvan. Egyébként pedig éppen Dél-Ázsia általában a szörnyűséges fantáziaképek és asszociációk serkentője képzeletünkben. Az emberiség bölcsője lévén, már csak ezért is sejtelmesnek és tiszteletet parancsolónak érezzük. De vannak egyéb okok is. Senki nem állíthatja, azt hiszem, hogy bármely afrikai vagy más földrészről való vad törzs bármily kegyetlen és kiszámíthatatlan babonái még csak hasonlóképpen is hatottak volna rá, mint a réges-régi, szörnyű, hatalmas és emelkedett hindusztáni és egyéb vallások. Ezeknek az ázsiai dolgoknak és intézményeknek, az ázsiai történelemnek és hitformáknak már a kora is oly mély benyomást tesz az emberre, hogy a hatalmas múltra visszatekintő népek egyes fiait sem tudjuk fiatalnak elképzelni. Ezért hát egy fiatal kínai mindig úgy tűnik fel a szememben, mint egy újraéledt, özönvíz előtti ember. Még egy angol is, akinek neveltetésénél fogva semmilyen ismerete nincs efféle intézményekről, még az is csak borzongással tekinthet a kasztokra, melyek elgondolhatatlanul hosszú időn keresztül éltek egymás mellett, és mégis megőrizték tisztaságukat, elzárkóztak minden keveredéstől; micsoda misztikus fenséget áraszt már maga ez a tény! Ugyancsak meggyőződésem, hogy ha bárki is hallja a Gangesz vagy az Eufrátesz nevét, belső felindulást érez. Ezt az érzetet még csak fokozza, hogy Dél-Ázsia évezredeken át, egyetlen más földrészhez sem hasonlóan, szinte ontotta az embereket; földünkön ez a rész volt a nagy officina gentium.^[9] Ilyen vidéken az ember csak annyi, mint a mezőn a gyom. És a hatalmas birodalmak, melyekre Ázsia lakossága kezdettől tagozódott, még csak fokozzák azt a méltóságérzetet, melyet minden keleti név, minden keleti kép magával hordoz. Kínában például megrémít engem, eltekintve mindattól, ami Dél-Ázsiával rokon benne, az életmód, a szokások és a végtelen megvetés és irtózás, ahogy bennünket kezelnek, az emberi rokonszenv e teljes hiánya, mely köztünk és a kínaiak közt fennáll, s amely olyan érzésekre és a kínaiak közt fennáll, s amely olyan érzésekre nyúlik le a mélybe, ameddig az én elemzésem már nem képes lehatolni. Hamarább tudnék őrültekkel vagy oktalan barmokkal együtt élni. Az olvasónak ezekbe és hasonlókba kell beleélnie magát, ha meg akarja érteni, milyen gyötrelmet jelentettek nekem álmaimban a keleti fantáziaképek és mitológiai kínzások. A trópusi hőség és a merőlegesen tűző napsugarak képzete egyszerre idézte tudatomba az összes élőlényeket, madarakat, vadállatokat, csúszómászókat, az összes házakat, növényeket és jelenségeket, amelyek bármely trópusi vidéken otthonosak, s képzeletem ezeket mind együvé gyűjtötte: Kínába vagy Hindusztánba. Hasonló érzésektől vezettetve nemsokára Egyiptomot is idesoroltam, összes istenségeivel együtt. Majmok, papagájok és kakaduk bámultak rám makogva, vigyorogva és kurrogva. Egy pagodába menekültem, és kupolákban vagy föld alatti kamrákban tartottak foglyul évszázadokon át. Én voltam magam a bálvány és az áldozatot végző pap, engem imádtak és engem vetettek ide áldozatul is. Bráhma haragja elől futottam Ázsia valamennyi erdején keresztül. Vishnu gyűlölt engem, és Siva lesben állt. Aztán hirtelen Ízisz és Ozirisz elé kellett állnom. Olyan bűnnel vádoltak meg, amitől, mint mondták, elrémül még az íbisz meg a krokodil is. Ezer évig feküdtem eltemetve múmiák, szfinxek közt kőkoporsóban, szűk sírkamrában, örök piramisok legbelsejében, mélyen. Tűrnöm kellett a krokodil dögvészes csókját, hevertem a Nílus ősiszapjának kimondhatatlanul süppedős, folyós, nádzöld mélyén, elmondani is undorító, nyálkás lényekkel körülvéve.

De mikor ezt itt elmondom, olvasóimnak csak halvány fogalmat nyújtok keleti álmaimról, melyek olyan megdöbbenést váltottak ki belőlem szörnyű tájaikkal, hogy borzalmamat szinte bámulattá oldották. Előbb vagy utóbb aztán egy ellenáramlat indult meg szívemben, mely e bámulatot nem is annyira rémületté, mint inkább gyűlöletté és iszonyattá változtatta; így néztem mindenre, ami csak szemem előtt elvonult. És minden látomás, fenyegetés, büntetés, komor és vak börtön körül az örök állandó, a végtelenség érzése lengett, mely végül már-már a tébollyal határos szorongásba hajszolt. Egy-két jelentéktelen kivételtől eltekintve, ezek voltak csak azok az álmok, melyekkel testi kínok is együtt jártak. Addig csak az erkölcsi és lelki rémület volt ismerősöm. De most már e jelenetek főszereplőiként undok madarakat, kígyókat, krokodilokat láttam megjelenni, főleg az utóbbiakat. Ettől az átkozott krokodiltól jobban irtóztam, mint a többitől együttvéve. Arra voltam kényszerítve, hogy krokodilok közt éljek, és ennek is, mint álmaimban mindennek, évszázadokig kellett tartania. Néha-néha sikerült a szökés, akkor kínai házakban ébredtem, bambuszasztalok közt stb. E székek és asztalok lábai mind egymás után megelevenedtek, és a krokodil iszonyatos feje, mohó szeme bámult rám ezer meg ezer alakban, miközben engem az undor fojtogatott, úgy álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. És a szörnyű állat oly gyakran csúszott be álmaimba, hogy nemegyszer ugyanabból az álomból ugyanolyan módon ébredtem. Éles hangokat hallottam, hozzám szóltak - álmomban mindent hallok, a legkisebb neszt is -, és abban a pillanatban felébredtem. Késő délre járt, gyermekeim pedig kéz a kézben álltak ágyamnál, hogy megmutassák nekem színes cipőiket, új ruháikat, vagy hogy lássam őket ünneplőjükben. S be kell vallanom, a szörnyű krokodil álomképeiből és más elmondhatatlan borzalmakból oly szörnyű volt egyben oly felemelő hirtelen ezekre az ártatlan kis emberi lényekre ébredni, hogy megrázkódtatásomban néha nem tudtam elfojtani könnyeimet, miközben arcukat csókjaimmal borítottam el.

Életem különböző időszakaiban megállapítottam, hogy szeretteink halála, s egyáltalán: maga halál (ceteris paribus^[10]) nyáron gyászosabb, mint más évszakban. Én azt gondolom, ennek három oka lehet; először is, hogy a szemünkkel látható ég nyáron sokkal magasabbnak, távolibbnak és - és ha szabad ezzel a képtelen fordulattal élnem - végtelenebbnek tetszik. A felhők, melyeken a szem a kék sátor magasságát méri, nyáron hatalmasabbak, tömegük nagyobb, s mintha óriásibb építményekké tornyozódnának, mint egyébként; másodszor, a fény és a lemenő, pihenni térő nap ilyenkor sokkal kifejezőbb jelképe a végtelenségnek; harmadszor, s ez lehet nyilván a valódi ok, az élet buján tenyésző bősége ilyenkor sokkal élesebben emeli ki a halál gondolatát, a sír télies kopárságában rejlő ellentétet. Mert általában megfigyelhetjük, hogy két gondolat, melyeket az ellentétek törvénye köt össze, és így mondhatni, a kölcsönös taszítás által léteznek, ez a két fogalom fel is idézi egymást. Ezért van az, hogy mindig, ha magányosan sétálgatok végtelen nyári napokon, képtelen vagyok elhessenteni magamtól a halál gondolatát, és ha ilyenkor valamiféle halálesetről hallok, ha nem is mondhatom azt, hogy jobban hat rám, mint máskor, az azonban igaz, hogy tartósabban megmarad bennem az emléke, nem hagy sokáig nyugodni. Ez a körülmény egy másik dologgal együtt, amit itt nem akarok s nem is szükséges megemlíteni, talán ez volt az oka, kiváltója egy álomnak, melyet most elmesélek; tény, hogy ilyenfajta álmokra bizonyos hajlandóságomnak kellett lennie eleve. Miután ez az álom egyszer megelevenedett bennem, nem is hagyott el soha többé, gyakran feltűnt, ezer meg ezer új variánsban, ezek gyakran újra egymásba olvadtak, s így néha újraformázták az egykori, tulajdonképpen eredeti álmot.

Úgy tetszett nekem ilyenkor, mintha vasárnap reggel lenne, május. Sőt: mintha húsvét vasárnapja lett volna, méghozzá nagyon kora hajnal. S úgy tetszett, mintha ott állnék kis házam ajtaja előtt. Közvetlenül előttem az a táj terült el, melyet valóban láttam házam kapujából, de az álom jóvoltából, ahogy ilyesmi gyakran megesik, szokatlanul élénk és ünnepélyes volt az egész vidék. A háttérben ugyanazok a hegyek szöktek a magasba, mint a valóságban, s lábuknál ott húzódott ugyanaz a kedves kis völgy, de a hegyek magasabbra emelkedtek, mint az Alpok, és szavannáknál tágasabb rétek, dúsabb erdők terültek el köztük; a sövényeket ellepte a fehér rózsa, élőlénynek azonban nyoma se volt sehol; csak a zöldellő temetőben hevertek békésen a virágzó sírok közt a tehenek, s különösen egy gyermek sírja körül, akit valaha igen-igen szerettem; úgy feküdtek ott az állatok, mint egykor, a valóságban is, röviddel napkelte előtt láttam feküdni őket, mikor a gyermek meghalt. Néztem ezt a számomra oly jól ismert képes, s hangosan így szóltam magamhoz: "Messze még a virradat, húsvét vasárnapja van, tehát az a nap, mikor leszakítják a feltámadás első virágait. Sétálok egyet, hadd feledjek ma minden régi bánatot, mert hűs és csendes lett a levegő, magasak a dombok, s a távolban az égig nyúlnak el, s az erdei tisztások oly némák, mint a temető, én pedig a hajnal harmatával lemoshatom a lázas homlokom verítékét, és nem leszek többé boldogtalan." S így, mintha csak azért, hogy kinyissam a kertkaput, megfordultam, s akkor balra hirtelen egészen másféle tájat pillantottam meg, de az álom hatalma valamiféle összhangba hozta az előbb látottal. Keleti táj volt ez az utóbbi, s ott is húsvét vasárnap reggele volt, méghozzá szintén egészen kora reggel. S ott, mérhetetlen messzeségben, mintha csak éppen foltok lennének az ég peremén, egy hatalmas város tornyai és kupolái látszottak, s ez a kép mintha Jeruzsálem ködképe lett volna, halványan, ahogy egyszer képen láthattam gyerekkoromban. És alig egy nyíllövésnyire tőlem egy nő ült a júdeai pálmafák árnyékában, és én ránéztem, s láttam, hogy ez a nő: Ann! Komoly volt a tekintete, felnézett rám ő is, és végül én szólaltam meg: "Így hát végre mégis megtaláltalak." Vártam, mit szól majd, de válasz nem hagyta el ajkát. Arca ugyanolyan volt, mint amikor ott utoljára láttuk egymást, de mégis, mily különös változás! Tizenhét évvel ezelőtt, mikor az utcai lámpa fénye arcára esett, és ajkait utolsó csókommal illettem (ajkaidat, Ann, melyek nekem szűziek voltak), szemeiből könnyek törtek elő. A könnyeket most letörölte, és a lány mintha szebb lett volna, mint valaha; egyébként, mondom, teljesen ugyanaz maradt, aki volt, és egyáltalán nem látszott rajta az öregedésnek semmi nyoma. Nyugodt volt az arca, de vonásain valami ünnepélyesség uralkodott, úgyhogy szinte félelemmel tekintettem rá. Akkor egyszerre elmosódottabban kezdtem látni az arcát, és ahogy a hegyek felé fordítottam szemem, láttam, hogy sűrű ködfátyol ereszkedik közénk, és egy pillanat alatt eltűnt a kép; vaksötét borult rám, s gyorsabban, mint egy szempillantás, elkerültem onnan, messze a hegyektől, és ott voltam, ott mentem, mint egykor, újra az Oxford Street lámpafényében, ott járkáltam fel-le Ann-nel, mint tizenhét évvel ezelőtt, amikor még mindketten gyermekek voltunk.

Befejezésül még egy álmomról szeretnék itt beszámolni, mely szintén az 1820-as évből való, jellegére nézve azonban teljességgel más.

Ez az álom zenével kezdődött, és ezt a zenét akkoriban gyakran hallottam álmaimban; valami várakozásteljes zene volt ez mindig, feszültség vibrált bennem, készülődésé, mintha a koronázási himnuszok bevezető akkordjaira hasonlítana, s ahhoz hasonlóan, hatalmas felvonulás hangulatát teremtette meg; végtelen sorban elvonuló menetet idézett, megszámlálhatatlan hadak lépteit. Hatalmas fontosságú nap reggele köszöntött be tehát, nagy döntéseké, utolsó emberi reményeké, melyek éji sötétségben vártak valamire, kínlódva, szörnyűségek közt, iszonyú ínségben senyvedve. Valahol - de nem tudtam, hol -, valamiképp - de nem tudtam, miképp -, valakik - de nem tudtam, kik - harcot vívtak, halálos küzdelmet, mely egyre jobban kibontakozott, mint valami hatalmas színmű vagy zenedarab; s az én részvétem mindez iránt csak annál elviselhetetlenebb volt a számomra, mivelhogy nem tudtam, hol folyik ez a tusa, nem ismertem kiváltó okát, lényegét, se kimeneteléről nem lehetett a leghalványabb sejtelmem sem. Ahogy ez már az álmokban lenni szokott, vagyis hogy mi magunk vagyunk az erő játékának középpontja, ebben az esetben is én voltam az, aki rendelkezett, s egyidejűleg nem rendelkezett azzal az erővel, hogy a küzdelem kimenetelét eldöntse. Bírtam volna csak felállni, lett volna erőm; így nem volt, mert húsz Atlanti-óceán súlya nehezedett rám, vagy valami jóvátehetetlen bűn terhe. - "Mélyebben, mintsem mérőón valaha hatolt" - feküdtem béna tehetetlenségben. Aztán, mintha egy kórus szólalna meg, magasra csaptak a szenvedélyek. Nagyobb volt a játékban a tét, hatalmasabb, úgy forgott kockán, mint amit valaha eddig fanfár hangja hirdetett, vagy amiért valaha is kardot fogtak. Hirtelen riadó harsant, kusza hangok tömkelegében menekülők tűntek fel, nyugtalanul cikázva, és közben nem lehetett tudni róluk, az igaz vagy a gonosz ügyhöz tartoznak-e; sötétség váltakozott fényességgel, emberi arcok kavarogtak hatalmas tömegben, s végül, együtt azzal a tudattal, hogy minden elveszett, nőalakok is, köztük azok a vonások, melyek számomra mindennél drágábbak voltak a világon, de csak egy pillanatra, s aztán újra az összefonódó kezek, s egy olyan sóhajjal, amilyen csak a pokol bugyraiból szállt fel, mikor a vérfertőző anya a halál iszonyatos nevét kinyögte, kondulva visszhangzott a szó: - Isten veled örökre! - s hangzott újra meg újra: Isten veled, örökké!

És akkor felébredtem, borzongva tértem magamhoz, és így kiáltottam:

"Nem akarok többé aludni!"

De most már be kell fejeznem vallomásaimat, úgyis túlságosan hosszúra nyúltak. Ha nagyobb terem nyílik rá, anyagomat részletesebben tárgyalhattam volna, s még sok mindent hozzáfűzhettem volna, ami növeli a hatást. De talán így is eleget nyújtottam olvasómnak. Most már csak arról kell beszámolnom, hogyan is végződött az a borzalmakkal teli küzdelem. Az olvasó már a bevezető rész egy mondatából tudja, hogy az ópiumevő csaknem az utolsó láncszemig "széttörte az átkozott láncot, mely fogva tartotta". De hát hogyan? Ezt elmondani, ami eredetileg terveim közt szerepelt, messze meghaladná a számomra lehetséges kereteket. Jó is, hogy egy ilyen kényszerítő körülmény fennforog. Mert ma érettebben ítélve meg a dolgokat, nem is sok kedvem volna ahhoz, hogy a felesleges, érdektelen részletekkel csökkentsem a történet hatásosságát, vagyis hogy elbeszélésem veszítsen erejéből, kisebb hatást gyakoroljon a még nem egészen megrögzött ópiumevő lelkiismeretére - vagy (ami persze egészen másodlagos dolog, de mégis) csökkentsem azáltal értékét mint műalkotásét. A megértő olvasó érdeklődése amúgy is sokkal kevésbé a varázsszer áldozatára, mint inkább a varázslatos szerre összpontosul majd. Nem az ópiumevő maga, sokkal inkább az ópium elbeszélésem főszereplője: az a középpont, mely köré az érdeklődés csoportosul. Célom az volt, hogy az ópium csodálatos hatalmáról beszéljek, vázoljam örömeit és kínjait. Ha ez sikerült, művem végére értem.

De ha valaki mindennek ellenére megkérdi, mi lett hát magából az ópiumevőből, s hogy vajon hogy érzi magát ma, úgy a következő feleletet adhatom. Az olvasó tudja, hogy az ópium hatalma régóta nem az örömök varázshatalmán nyugodott, hanem sokkal inkább a kínokon, melyeket ki kellett állnom, miközben igyekeztem leszokni róla. De mivel, ha a zsarnoknak nem engedelmeskedtem, más kínok álltak be, így hát csak két rossz közt választhattam. Ezért nyugodtan választhattam volna azt, mely rövid távon bármily nehéznek és szörnyűségesnek tűnt is, mégis az egyetlen lehetőséget nyújtotta a teljes felépülésre, a gyógyulásra. Ez lett volna valóban a helyes út, de hiába volt kifogástalan a szerző logikája, ha nem volt ereje, hogy aszerint cselekedjék. De a szerző életében válságos helyzet állott be, méghozzá nem csak őt magát érintő válság, hanem azokat, akik számára a legdrágábbak voltak, drágábbak, mint maga az élet. Rájöttem ugyanis, hogy meg kell halnom hamarosan, ha hű maradok az ópiumhoz, így hát elhatároztam, hogy inkább abba halok bele, ha kell, hogy lemondok élvezetéről. Nem tudom már, mennyit szedtem az időben, mert az ópiumot, melyre akkoriban szükségem volt, egy barátom szerezte be a számomra, és ez a jó barát később nem engedte, hogy tartozásomat kiegyenlítsem. Így hát utólag nem tudtam már megállapítani, mekkorák voltak a tényleges adagok, melyeket egy éven át magamhoz vettem. Eközben igen rendszertelenül éltem ópiummal, úgyhogy a napi adag ötven-hatvantól százötven szemer között ingadozhatott. Első dolgom volt negyvenről harmincra, illetőleg később, amilyen gyorsan csak lehetett, tizenkét szemerre csökkenteni.

Győztem! De ne gondold, olvasóm, hogy szenvedéseim véget értek, s azt se gondold, hogy ugyanakkor valamiféle levertség lett úrrá rajtam. Úgy képzelj el, mint olyasvalakit, aki még négy hónap múltán is felindulás és kínok közt hánytorgott, heves szívverés közepette, összetörten, mint akit kínpadra vontak, mely állapotot I. Jakab idejéből, az akkoriban legártatlanabbul megkínzott mártír sorsának leírásából ismerek. S eközben semmiféle orvosság nem enyhítette szenvedéseimet, kivéve egyet, melyet egy híres edinburgh-i orvos írt fel nekem, mégpedig egy valériánaoldat. Orvosi beszámolót tehát nem tudok adni arról, hogyan is szabadultam meg rabságomból, s még az a csekélyke ismertetés is, melyet magamfajta, az orvosi tudományokban járatlan ember ilyesféle témáról adhatna, inkább csak félrevezetve, mintsem tájékoztatna bárkit. Mindenképpen helytelen lenne tehát a jelen esetben. Történetem erkölcsi tanulsága az ópiumevőnek szól, így hatása természettől fogva meglehetősen korlátozott. Ha benne sikerült félelmet keltenem, már épp eleget értem el. De az ópiumevő épp azt vetheti ellenem, hogy ez az eset, íme, jó példa arra, hogy az ópium tizenhét évi mértékletes, majd nyolcévi mértéktelen élvezete után is lehetséges, hogy valaki lemondjon róla, s hogy ő maga ehhez az erőfeszítéshez talán még sokkal több energiával is rendelkezik, vagy erősebb természet lévén, ugyanazt kevesebb erőbefektetéssel ugyanígy véghez tudja vinni. Mindez igaz lehet, és nem is szándékom, hogy más emberek tényleges vagy lehetséges erőfeszítéseit a magaméihoz mérjem. Szívből kívánom ennek az ópiumevőnek, hogy több energiával rendelkezzék, és hasonló sikert érjen el. Tény azonban az, hogy az én esetemben különféle külső mozgatóerők is szerepet játszottak, amelyek nála netalán szóba se jönnek, s ezek a külső körülmények nálam a lelkiismeret szavát is felkeltették, s ebből több erőt meríthettem, mint amennyit a puszta önérdek nyújthat az ópiumtól legyengült akaratú embernek.

Lord Bacon egy helyütt hangot ad annak a feltételezésnek, hogy megszületni éppoly fájdalmas, mint meghalni. Ezt igencsak valószínűnek tartom. S az idő alatt, míg az ópiumról apránként leszoktam, annak az embernek a kínjait éreztem, aki a létezés egyik a formájából a másikba vált át. És a vég nem a halál volt, hanem sokkal inkább valamiféle fizikai megújulás, s bátran hozzátehetem, hogy ettől az időtől fogva, bizonyos szakaszokban, szinte fiatalos szellemet kezdtem érezni magamban, s mindezt, hozzáteszem még, olyan időszakban, melyben tömérdek gond nehezedett rám nyomasztóan, s ezeket létem kevésbé boldog szakaszában sorscsapásoknak érezhettem volna.

Még egy dologról meg kell emlékeznem, ami korábbi állapotomra utal ma is: álmaim ugyanis nem csitultak el teljesen; nyugtalanságuk és kavargásuk ha nem is viharos már, de még nem is csendesült; a légiók, melyek felbukkantak bennünk, elvonulóban vannak, de nem tűntek el még a láthatárról; álmom még mindig gyakran zaklatott, s mint a paradicsom kapuit, melyekre ősszüleink visszanéztek, úgy az én álmaimat is, hogy Milton hatalmas szavaival éljek:

Az Egy angol ópiumevő vallomásai című munkám 1821-ben látott először napvilágot egy folyóiratban, majd 1822-ben önálló kötetben. A könyv célja az volt, hogy elmondjon legalább valamit álmaink nagyszerű lehetőségeiről. Mert hiába lennének képesek sokan csodálatos álmokra, végül is, úgy hiszem, kevesekben fejlődött ki csak igazán ez a képesség. Aki egész nap barmokkal foglalkozik, barmokról álmodik is; életkörülményeink az élet leghétköznapibb eseménysorainak örök igazságait kényszerítik tudatunkra, megkötik gondolataink szárnyalását, kioltják az álmok roppant teremtő erejét még azokban is, akik szellemükkel különben a legnagyszerűbb víziók világában lehetnének otthonosak. Az, hogy ezek a magasabb rendű álmok életünk természetes közegévé válhatnak-e, velünk született adottságok kérdése. De mindez még csak előfeltétele valaminek, s bármily erős legyen is e képességünk, modern angol életünk növekvő zaklatottsága nagyon is könnyen megbéníthatja. Földünk nagy birodalmain ötven éve söpörnek végig egymás után újra meg újra a forradalmak; a technikai haladás egyre hatalmasabb elemi erőket szabadít fel: számtalan formában hasznosítja a gőzt, rabszolgánkká teszi a fényt; égi erőket, amelyek - mint például a könyvnyomtatás - az emberi nem pallérozását szolgálják, s pokolbelieket (bár csak látszólag azok, valójában az ég küldöttei akkor is), amelyek a tüzérség ágyúcsöveiből szórnak halált és pusztulást; mindez azonban megzavarja a legnyugodtabb szemlélőt is, elménk zaklatott, mintha rémalakok űznék; és semmi kétség: ha a fejlődésnek ezt a képtelen ütemét meg nem fékezzük (amire kevés a remény), vagy (amire, hála! több) ha nem lépnek fel megfelelő ellenerők: a vallás és az elmélyült filozófiai gondolkodás irányába mutató centrifugális erők, annak az egész életet felkavaró viharnak ellenében, mely pusztító centripetális örvényléssel sodor bennünket a pusztán emberi érdekek felé, akkor e szabadjára hagyott kaotikus felfordulás természetszerűleg csak a romlás felé sodorhat, kit az őrületbe, kit a testi elszunnyadás védelmébe. Az örökös hajsza és rohanás egy emberi önzéssel teli aréna porondján eltompítja végül a nagyság és méltóság mindnyájunkban élő érzetét - jól látszik ez az egyre újabb és újabb kapcsolatokat, érintkezéseket hajhászó, mohó felszínességből, mely napjainkban dívik. Benne van ez bizonyos értelemben a szórakozás szóban, ami az értelem és érzelem szándékos szétszórását, eltékozlását jelenti. Ahhoz, hogy újra elmélyedhessünk bennük, vissza kellene húzódnunk a tömegtől; minden valamelyest fogékonyabb lélek ismeri ezt a vágyat. Senki sem képes szellemi értékeinek kibontakoztatására, ha mindennapi életének zaklatottságát nem egyensúlyozhatja ki legalább valamelyest a magánnyal. Több magány - több erő. Ha túlzásnak hat is egy kicsit: mégis, vezérelvként csak ezt követheti, aki bölcsen akar élni.

Emberi adottságaink közt nincs egy sem, mely jobban szenvedne a társas ösztönök e túlhajtott életétől, mint épp az álmodozás képessége. Senki ne higgye, hogy ez csekélység. Az álmok egész bonyolult mechanizmusa nem valami véletlen folytán került az emberi lélekbe, az emberi agyakba. Ez a képességünk föld alatti folyosóként, a sötétség rejtelmeivel szövetkezve köt össze bennünket a homályos titok világával. Szívünk, szemünk, fülünk együttesében képez az álomlátás mechanizmusa bámulatos eszközt, hogy a végtelenség benyomulhasson elménk szűk cellájába, s a titokzatos sötétkamra, vagyis az alvó lélek tükreire vetíti homályos képekben azt, ami az élet mélyén örök.

De míg ez a képességünk megsínyli azt, hogy egyre kevesebb a magány, mely Angliában hovatovább elérhetetlen vágy lesz, léteznek másfelől olyan, anyagi természetű eszközök, melyek az álmodás képességét természetfölöttivé fokozzák. Ide tartozik az erőteljes testmozgás, legalábbis bizonyos keretek közt és nem mindenki számára; mindenekfelett azonban az ópium, ami - úgy látszik - különleges erővel hat ilyen irányban; nemcsak, mert hihetetlenül színessé teszi álomszínpadunkat, de mélyíti is annak árnyait; főként pedig azért, mert ijesztő mértékűvé fokozza az álmok valóságillúzióját.

Az Ópiumevő vallomásai-nak megírásakor bizonyos mértékig az a szándék is vezetett, hogy az ópiumnak az álmokra tett hatásáról beszámoljak; de még sokkal inkább az, hogy magát az álomlátás képességét boncolgathassam; és vázlatos formájában a mű - olyan olvasótól, aki ismeri a Vallomások igazi célját, vagyis az itt mondottak szerint azt, hogy az álmodás folyamatát vizsgálja - ezt a kérdést tehette volna indokolttá:

- De hát hogyan is történt, hogy ön csodálatosabb álmokat látott, mint a többi ember?

Mire a válasz:

- Mert (praemissis preamittendis^[11]) nagy adagokban élveztem az ópiumot.

A második kérdés így hangzott volna:

- De mi vezette önt arra, hogy nagy adagokban élvezze az ópiumot?

Erre pedig az lenne a válaszom: - Kora gyermekkorom élményei olyan szervi gyengeséget idéztek elő, melynek eredményes ellenszere épp az ópium volt (vagy legalábbis úgy látszott, az).

Így hát be kellett hogy számoljak kora gyermekkorom élményeiről, enélkül az ópiumálmok nem lettek volna mindig érthetőek. A két kérdés, illetve két válasz feltárja a mű szerkezetének törvényszerűségeit; vagyis azt az elvet, mely a mű formáját meghatározta, csak éppen a sorrend alakul másképp, vagyis fordítva. Maga a könyv első ifjúkori élményeim történetével kezdődött. Ezek az élmények természetszerűleg vezettek el az ópiumhoz: s az ópium vezetett el engem az álmokhoz. Az elbeszélés menetében azonban mindennek a végén következhetett csak, ami szándékaim rangsorában eredetileg messze az első helyen állt.

Kis művem végére érve az olvasó azt hihette: úrrá lettem végül is az ópium zsarnokságán, s ez is úrrá lettem rajta, másodjára még bámulatosabb erőfeszítéssel, mint először. De mindkét alkalommal hibát követtem el: megfeledkeztem valamiről. Arról ugyanis, hogy az ópiumról való lemondást, ami minden esetben próbára teszi az akaraterőt, rendkívül erős testgyakorlással kell összekötni, lévén ez az egyetlen módja, hogy a folyamatot elviselhetővé tegyük. Nem számoltam a tartós győzelemnek ezzel a sine qua non-jával. Kétszer buktam el, kétszer álltam talpra újra. Elbuktam harmadszor is; részben a már említett okból (amit most már tudok), részben más okokból, melyek felsorolásával nem akarom untatni az olvasót. Moralizálhatnék itt, ha éppen akarnék, és talán az olvasó meg is teszi majd ezt helyettem, ha akarom, ha nem. De - végül is - egyikünk sem látja tisztán az ügy körülményeit: én, természetszerűleg elfogult lévén, nem látom eléggé jól, ő pedig egyáltalán nem látja.

Mikor harmadjára hulltam térdre a sötét bálvány előtt s még évekkel utána is, új, szörnyű tüneteket kezdtem észlelni. Eleinte véletlennek tartottam, és próbáltam keresztülnézni, illetve jól bevált módszerekkel segíteni a dolgon. Később azonban, amikor már nem tudtam magam becsapni többé, és nyilvánvaló lett e tünetek kérlelhetetlen, szertartásosan kimért ütemű rosszabbodása, pánikszerű rémületben harmadszor is megpróbáltam a szabadulás útjára lépni. De alig pár hétbe telt, hogy rájöjjek: nem megy. Vagy álmaim nyelvén szólva (mert álmaim mindent egy sajátos képi nyelvre fordítottak le), sötét, homályos utak végében hatalmas kapukat láttam: azelőtt mindig nyitva álltak, de most zárva és gyászlepellel borítva láttam őket.

Így küzdöttem (mint aki a távolban zúgó, fenyegető örvénytől próbál menekülni, de rá kell jönnie, hogy amit ő a part felé vivő ellenáramnak hitt, az maga az örvény, mely körbe-körbe forgatja csupán); s e borzalmas küzdelemhez valami egészen hasonlót olvastam a minap egy regényben. Egy apácakolostor főnökasszonya (maga protestáns eretnekség gyanújában, s így minden tényleges hatalomtól megfosztva) megtudja, hogy egyik apácáját, akiről tudja, hogy teljesen ártatlan, olyasmivel vádolják, amire a legszörnyűbb büntetés következik: ha a bíróság bűnösnek ítéli, elevenen befalazzák. És nincs rá semmi remény, hogy felmentsék; a terhelő bizonyítékok súlyosak, hacsak, ki nem derül valami, aminek viszont nem szabad kiderülnie; a bírák pedig ellenségesek. Minden pontosan úgy történik, ahogy az olvasó félve sejtette: elhangzanak a tanúvallomások, a bizonyítékokra nincs hatékony cáfolat; kimondják a vádlott bűnösségét, meghozzák az ítéletet: már csak végre kell hajtania. Az apácafőnök-asszony elkésett már bármiféle hathatós beavatkozással, de tudja, hogy ha minden a megszokott formák szerint történik, egy éjszaka hátra van még, egy éjszakára a fogoly még a zárda törvényei alá tartozik; és a főnökasszony, magára vállalva minden veszélyt, ezt a sorsdöntő utolsó éjszakát akarja felhasználni barátnője megszabadítására. Éjfélkor, mikor a zárdában minden elcsendesül, mindenki alszik, elindul a fogoly cellájához vezető folyosón. Apácaköntöse alatt álkulcsot rejteget. Mivel ez a kulcs a folyosóra nyíló összes ajtót nyitja és zárja, már-már előre örül: gondolatban karjába szorítja már kiszabadított barátnőjét. Eléri a cella ajtaját, bent sötét, sivár valaminek a körvonalait látja; felemeli a lámpást, és a cella előterében megpillantja az inkvizíció gyászlobogóját s a kegyetlen inkvizítorok fekete ruháját.

Azt hiszem, ha ez így valóban megtörténik, az apácafőnök-asszony egyetlen jellel nem árulja el döbbenetét vagy rémületét. Ez kevés volna ebben az esetben. Az az érzés, mellyel megérti: minden elveszett, némán árad el a szívben; túlságosan mélyen ahhoz, hogy szavakat vagy mozdulatokat öltsön; kifelé nem árulkodik róla semmi. Ha függne még valamitől a végzet, ha csak a legkevésbé kétséges lenne még, volna értelme felkiáltania, megértésért esedezni: volna még remény. De mikor megérezzük, hogy minden visszavonhatatlanul elveszett, s az együttérzés nem jelent vigaszt, se jó tanács nem ad reményt, ott minden más. Elcsuklik a hang, megdermed a mozdulat, az emberi lélek visszahanyatlik önmagába. Én legalábbis, ahogy zárva találtam a rettentő kapukat, rajtuk a halál félreérhetetlen jeleként a gyászlepellel, nem voltam képes szólni, moccanni, nyögni. Mély sóhaj szakadt fel a szívemből, és napokra elnémultam.

A Vallomások-ban szóltam már az ópium rendkívüli erejéről, mely (hosszabb fogyasztása során az idő határait hatalmasan kitágítja. Ugyanígy kitágítja néha a teret is, méghozzá ijesztő mértékben. Mégis főleg az időre érvényes az ópium felfokozó hatása. Az idő végtelenül rugalmas lesz, kiterjed, oly mérhetetlen és tünékeny határokig, hogy már-már nevetségesnek hatna, ha felébredvén, emberi mértékkel próbálnánk lényegét kifejezni. A csillagvilág dimenzióiban olyan egységes szerepelnek, mint a Föld vagy a Jupiter pályájának átmérője; az álmok dimenziójában átélt virtuális időt nevetséges lenne emberöltőkkel vagy akár évezredekkel mérni, még eonokkal is, ha az eonok meghatározhatók volnának, ugyancsak nevetséges lenne.

És itt állj meg, olvasóm! Képzeld magad egy felhőkig lengő hintára, melyet egy eszelős kéz taszításai hajtanak; mert az emberi álmokat a téboly minden energiája, a téboly iszonyú szeszélyessége, a téboly gonoszsága lendíti, viszont az álmok áldozatai annál biztosabban menekedhetnek meg a tébolytól; ahogy a híd szilárdsága, ereje is egyre nagyobb lesz, ahogy a növekvő terheléssel növekszik ellenállása is. Ha már ilyen hintában ülsz, nyugodtan rábízhatod magad, hogy a depresszió mélypontját elérve ugyanazzal a lendülettel repít fel a csillagokig. Tied lesz a Fent és a Lent, látni fogod a mélyes-mélyet és a szédítő magasságot, s vad váltakozásuk néha úgy felizgat majd, hogy félve és bizalmatlanul nézel rám, vezetődre s a lengéseidet kormányzó kézre. Itt, ahol Megállj!-t kiáltottam, itt érkezett el az olvasó gyermekkori szenvedéseim mélypontjához. Innen akartam őt, a Művészet törvényei szerint, melyek a Vallomások menetét irányították, gyönyörűséges látomások ívén újra visszaröpíteni, az iménti zuhanás kiegyenlítéseként fellendíteni őt a magasba. De bizonyos nyomdai okokból végül is nem tudtam megvalósítani célomat. S milyen kár, hogy ily módon az egyes részek helyzeti energiája, amely pedig annyira kellett volna a mű igazi harmóniájához és egyensúlyához, végül is veszendőbe ment.

Ezért kényszerültem én is, mint a hajós, aki derékba tört árboc pótlására szükségárbocot eszkábál, vallomásaimat hevenyészett pótlásokkal megtoldani, melyek, ha arányaikban nem is képesek megteremteni az általam áhított egyensúlyt, legalább jelzik némiképp, miféle egyensúlyra törekedtem. Akik igazán jól ismerik a Vallomások korábbi fejezeteit, tudhatják, hogy a múlt szigorúbb vizsgálata, ami az álomlátás minden eddigi ismert példát felülmúló végletes elszabadulását természetszerűen követte, arról győzött meg, hogy nem egyetlen tényező, hanem kettőnek az együttes hatása hozta létre a szörnyű eredményt. Gyermekkori élményeim, az ópiummal szövetkezve, természetesen fokozták annak hatását. Ezért is szóltam róluk oly részletesen. Álomvilágomnak, megrázkódtatásaimnak éppúgy forrásai, mint az ópium. Már gyermekkorom álomvilágában megvolt az eszményítő hajlam, de színeit és erejét mindkét tényező együtthatása fokozta természetfelettivé. Képzelj most engem Oxfordba, kedves olvasóm! - tizenkét és fél év telt el, ott állok ifjúságom boldog delelőjén; de megtettem már első botladozó lépéseimet az ópium felé; és akkor újra rám törnek gyermekkorom gyötrő emlékei, elárasztják szívemet, mely ópiumtól ajzottan egy újra megtalált élet diadalmas érzésével telik meg!

A palimpsest
AVAGY AZ EMBERI LÉLEK PERGAMENJE

Férfi olvasóim esetleg még jobban is tudják nálam, mi egy palimpsest. Némelyikük talán könyvtárában is őriz egyet. Hadd magyarázzam el mégis azoknak, akik nem tudják, vagy elfelejtették, mi is ez; nehogy később egyetlen olvasónőm is, aki figyelmével kitüntet, szemrehányást tegyen, miszerint kevéssé világítottam meg valamit; mert ez sokkal fájóbb lenne számomra, mint akár egy tucatnyi rátarti férfi fanyalgása, hogy túlságosan fecsegő vagyok. Lásd, kedves olvasónőm, csak a te kedvedért magyarázom meg e szó jelentését. Görög eredetű e szó: s nekünk, férfiaknak jogunk és kötelességünk, hogy minden kérdésben, ami a görög nyelvekkel kapcsolatos, segítségetekre siessünk. Szíves engedelmetekkel, mi vagyunk állandó és örökös tolmácsaitok. Így hát, ha történetesen értitek is egy görög szó jelentését, udvariasságból csak azért, hogy avatott tanácsadóitok lehessünk, úgy tesztek, mintha a szó ismeretlen lenne számotokra.

Palimpsestnek nevezzük hát azokat a pergamen- vagy papirusztekercseket, melyekre többször egymás után írtak már, az előző szöveget mindig újra eltörölve.

Vajon mi az oka, hogy a görögök meg a rómaiak nélkülözték a nyomtatott könyv áldásait? Száz közül kilencvenkilencen azt felelik: Mert a könyvnyomtatás titka akkor még ismeretlen volt. Ez azonban alapos tévedés. A könyvnyomtatás titkát sok ezerszer is fel kellett fedezzék, mielőtt használták, helyesebben: használhatták volna. Feltalálni valamit: isteni eredetű képességünk; de ugyanígy ostobaságunk is isteni eredetű; Cowper elragadó szellemességgel bizonyítja ezt a dívány lassú kialakulásával, amelyhez több emberöltő hallatlan ostobasága kellett.

A szűkagyúság évszázadaira volt szükség, hogy rájöjjünk: egy zsámoly székké alakítható; s hogy egyáltalán felismerjük azt a lehetőséget, hogy egy széket sezlonná, vagyis dívánnyá hosszabbíthatunk, az emberi szellem bámulatos diadalának tekinthető; meg is csodálták kellőképpen az előttünk járó nemzedékek. Igen, ezek olyan felfedezések voltak, melyek ugyancsak igénybe vették az emberi szellem minden erejét. Mármost ami a könyvnyomtatást illeti, itt az emberi butaság nem tudott kellőképpen felnőni feladatához: nem volt képes keresztülnézni valamin, amibe majd hogy bele nem botlott. Nem kellett hozzá különösebben éles attikai elme, hogy a nyomtatás alapelvét a gyakorlati élet mindennapos eljárásaiban felismerjék. Minden nemzetnek, mely ismerte már a pénzverést, minden lényegeset tudnia kellett a könyvnyomtatásról; a pénzverés mellett pedig még egypár kézművesfortély sugallhatta az eljárást. Ha tehát ebben az időben, mondjuk, Peiszisztratosz korában nem voltak még nyomtatott könyvek, ennek oka semmiképp nem az volt, hogy a könyvnyomtatás mesterségét - vagyis a nyomatok sokszorosításának módját - nem ismerték, hanem az, hogy nem volt megfelelő olcsó anyaguk, amire nyomhattak volna. Az ókorban ezüst- és aranynyomatoknál alkalmazták már a nyomdatechnikát, márvány és más, az aranynál és ezüstnél olcsóbb anyagok esetében azonban nem alkalmazták, hiszen minden egyes emlékmű feliratának elkészítése külön munkát igényelt. Tehát pusztán azért fagyott meg csírájában a nyomdászat minden kezdeményezése, mert nem volt a levonatok készítéséhez megfelelő, olcsó anyag.

Húsz évvel ezelőtt dr. Whatley, gondolom, elsőként világította meg a kérdést ebből a szemszögből, ragyogó értekezésében. Feltevése azóta közvetve - bizonyítást is nyert. A tartós életű könyvek készítéséhez alkalmas nyersanyag hiánya, melynek felfedezése, mondhatni, egészen az újkorig váratott magára, az a szükség vezetett a palimpsest-eljáráshoz. Ha egy borjúbőr hártya vagy pergamentekercs generációk egész során át őrizte és adta tovább mindazt, ami egykor érdekes volt, azonban az ízlés és a közgondolkodás változásai folytán megfakult vagy elavult, úgy maga a hártya vagy a bor, az emberi ügyesség és a drága anyag kétszeresen is becses terméke, s rajta a drága szellemi rakomány egyszerre elértéktelenedett - feltéve, hogy egyik a másiktól elválaszthatatlan volt. Egykor az emberi szellem munkájának lenyomata tette értékessé a hártyát, s a hártya, bár sokat ért, kétségtelenül, mégis csak másodsorban jelentett értéket az egészhez viszonyítva. Ez a viszony az idők múltán lassan a visszájára fordult az egyszerű hordozó közeg és becsesnek tartott terhe közt. A pergamen, mely egykor a drágakő foglalata volt csupán, maga vált drágakővé; s a gondolat, mely egykor a hártya értékét adta, most: éppen fordítva, mondhatni, teljesen elértéktelenítette; hacsak meg nem találják a módját, hogy szétválasszák a kettőt. Ha azonban sikerül ez a szétválasztás: amilyen gyorsan avul ócska lommá a hártyán levő szöveg, úgy nő meg ismét magának a hártyának a jelentősége, s végül nem alárendelt szerepben, hanem önmagában lesz teljes értékűvé.

Ezért volt tehát elődeinknek oly lényeges, hogy az írást el lehessen tüntetni, hogy a hártya megmaradjon. Ezért tekintették a középkor vegyészei oly fontos feladatuknak, hogy eltávolítsák az írást a tekercsről, teret csináljanak újabb gondolatok számára. A föld, ha megtisztítják az egykor melegházban nevelt, de ma már csak dudvának tartható növényzettől, új, hasznosabb terményekkel újra bevethető. És ez sikerült is a kolostorok vegyészeinek; méghozzá majdnem hihetetlen módon, nem azért, mert sikerük teljes volt, hanem éppen mert részleges; s így nemcsak saját koruknak, de a miénknek is egyképp sikerült kedvére tenniök. Kioltották az írást; de nem annyira, hogy az utókornak módja ne lenne újjáéleszteni. Eltüntették a régi szöveget, hogy helyet csináljanak az újnak, mégsem törölték el végérvényesen. Van-e varázsló, van-e Hermész Triszmegisztosz, aki ennél többre lenne képes? Mit szólnál, kedves olvasónőm, ha ilyesmit hallanál: könyv készül, nagybecsű könyv a mi nemzedékünk számára, mely a következő nemzedéknek már semmit nem mond, de a harmadik szemében ismét megtelik értelemmel, újra csak értelmetlen a negyediknek, és ez így megy tovább, hol lemerülve az éj sötétjébe, hogy a felszínen csillogva-futva, búvópatakként, akár az Arethusa Szicíliában meg a Mole Angliában vagy mint a kő, mellyel a gyerekek kacsáznak a víz színén, fel-le hullámzó vonalakat írva lebukik, súlya lehúzza a felszín alá, majd könnyedén pattan fel újra a fénybe - mit szólnál egy ilyen vállalkozáshoz, az idők végezetéig? Azt mondod, ez képtelenség. Pedig a valóságban nem nehezebb ez, mint ha azt akarjuk, hogy egy nemzedék megöljön valamit, de úgy, hogy a következő nemzedék újból életre hívhassa: hogy az előd temessen, az utód életre keltsen.

Mégis: a régmúlt korok primitív kémiája éppen ezt a csodát hajtotta végre, lehetővé tette korunk modern kémiájának, hogy e csodát beteljesítse. Ha ők, a régiek jobb vegyészek lettek volna, vagy mi lennénk ma rosszabbak, akkor nem jöhetett volna létre ez a kettős siker, az ugyanis, hogy a virág, melyet ők elhervasztottak, újjáéledt nekünk. Megtették, amit tenniük kellett, méghozzá sikeresen, hiszen különben semmire nem mentek volna, de mégis sikertelenül, mert amit ők elvégeztek, azt mi visszájára tudjuk fordítani; kioltani mindazt, amit az ő koruk írt a letörölt lapokra, megeleveníteni, amit ők szövegük alá temettek.

Itt van például egy pergamen, melyre hajdan egy görög tragédia szövegét írták: Aiszkhülosz Agamemnón-ja, vagy Euripidésztől a Föníciai nők. Egy ilyen tekercs szinte felbecsülhetetlen értékű ritkaság a tudósoknak, és értéke az idők során egyre nőtt. De a Nyugatrómai Birodalom széthullása óta már négy évszázad telt el. A kereszténység egészen másfajta eszményt ültetett a trónra, egészen új birodalmat alapított, s jön egy jámbor, bigott, esetleg akár szent életű szerzetes, és letörli (legalábbis úgy hiszi!) a pogány szerző tragédiáját, s helyébe ír egy szerzeteslegendát; a legenda, melyet át- meg átszőnek a mese szálai, magasabb értelemben véve mégis igaz história: a keresztény erkölcs és Krisztus kinyilatkoztatásainak hordozója. Három, négy, öt évszázadon át olvassák a szöveget ugyanolyan odaadással, de közben elavult a nyelve, s maga a kereszténység is új korszakába lép, keresztes hadjáratok indulnak, lovagi eréllyel szolgálják az Üdvözítőt. A pergamen most már egy lovagregény lejegyzésére kell - olyasfélére, mint az El Cid, az Oroszlánszívű, a Trisztán vagy a Lybaeus Diaconus. Így, a középkori vegyészet tökéletlen tökéletessége folytán ugyanaz a tekercs háromrendbeli virágot és gyümölcsöt őrzött, merőben különbözőket, melyek azonban külön-külön mind tökéletesen kielégítették a tekercs mindenkori birtokosának igényeit. A görög tragédia, a kolostori legenda és a verses lovagregény mind egy-egy külön kort jelent. Három egymástól távoli nyár aratását hordták így az emberiség egyetlen nagy csűrjébe. Vagy éppen valami csodálatos szerkezet ugyanabból a márványkútból fakasztott hol vizet, hol bort, hol meg tejet aszerint, hogy az épp soron következő nemzedék mivel kívánta oltani szomját.

Ezt érte hát el a kolostorok kezdetleges vegytani tudománya. Korunk fejlettebb vegyészete azonban képes arra, hogy visszájára fordítsa elődeink összes igyekezetét; ők ha látnák, döbbenten néznék, s minden mágiák legtitokzatosabbikának tartanák az egészet. A modern vegyészet még Paracelsus hivalkodásán is túltesz, aki pedig azt állította: porából és hamujából újjáéleszti a rózsát és az ibolyát. Minden eltöröltnek hitt szöveg itt van újra olvashatóan; miként egy vadászaton a farkas vagy szarvas nyomát, úgy követték a modern kor vegyészei az eltűnt betűket; s meglelték mindet, feltárták a fölébük került rétegek alól; s mint ahogy a görög tragédiák kórusa az antistrófával szálaira bontja azt, amit a strófa titokzatosan egybeszőtt, így hüvelyezték ki a mi korunk tudományos varázslói az évszázadok összesűrűsödött homályából több, egymástól is távoli kor titkait.

A vegyészet, mint Lucanus Erichtója (Pharsalia, VI. vagy VII. könyv), varázslóként csikarja ki kínzásaival elfelejtett századok porából és hamujából az élet titkát, melyet az ember kihunytnak vél, mégis ott izzik még a hamu alatt, elfulladó parázsként. S a magányos létét évszázadokon át, a temetkezési máglya füstjében megújító, magányos főnix is azt példázza, amit mi teszünk a palimpsestekkel. Visszafelé vezető utunkon az időben megtalálhatunk minden főnixet, s kényszeríthetjük, mutassa meg főnixősét, mely az ő hamvai alatt nyugszik - a saját hamvában. Megboldogult elődeink bizonyára boszorkánysággal vádoltak volna minket; s ha már Faust esetében gondoltak arra, hogy meg kellene égetni, minket egyhangúlag ítéltek volna máglyára. Bírósági ítélet nem is lett volna, s modern mágiánk arcátlan gazságán csak azzal vehettek volna elégtételt, ha megégetnek, s mindnyájunk lakóhelyét, akinek része van a dologban, a föld színével tették volna egyenlővé, sóval hintették volna be tűnt helyét.

Ne gondold, olvasóm, hogy jókedvemből, tréfaként halmozom ezeket a képeket és hasonlatokat. Csak egy nyugtalan elme sziporkái ezek, s nyugtalanságát gyakran tízszeresére növeli az idegizgalom, melyet (hogyan-ját és miért-jét is) egy-két szakasszal előbbre jutva fogsz csak megérteni. A kép, az emlék, a feljegyzés, amit egy palimsest, mint emlékek, adatok megőrzője, sugall nekem emberi létünk egy bizonyos vonatkozásában, amint ezt látni fogod, olvasóm, nem tűri a tréfálkozást; vagy ha netalán mégis, olyan legyen ez a nevetés, mint amilyet nagy néha az óceán lök ki magából. Olyan nevetés, amelyben gyülemlő vihar ereje sejlik; elbújó s megint feltűnő tajtékkorona legyen, hirtelen megnyílt csillogó-örvénylő szakadék foszforeszkáló habgirlandja, földi virágok rejtekarca, játékos szellemeket villantva meg a szemnek, vagy épp tán elfúló nevetés visszhangja fülünkben összekeveredve a haragos tengernek orgonabúgású kórusával.

Mi más az emberi elme, mint egy természetes, óriási palimpsest? Ilyen palimpsest az én elmém is, s a tiéd is, olvasóm! Képek, gondolatok, érzések borították el örökké tartó rétegekben, oly gyengéden, oly finoman, mint ha fény hull egy felületre. Úgy tetszett, minden újabb réteg elfedi az alatta levőket örökre. S mégis: valójában egy sem tűnt el. A könyvtárakban rejtőző pergamen-palimpsesteken olyan valószínűtlen sorrendben következnek a rétegek, hogy néha szinte már nevetésre ingerel a puszta véletlen által összehordott összefüggéstelen dolgok kusza egymásutánja; emlékezetünk mélyének palimpsestje, ez az égi eredetű palimpsest azonban nem ismer esetlegességet, itt minden szervesen kapcsolódik egybe. Mert bukdácsoljon bár fönn a felszínen véletlenről véletlenre az életünk, de az a hatalmas rendező elv, mely a mindennapok szétszórt, periferikus és elszigetelt elemeit harmóniává ötvözi és szilárd központok köré csoportosítja, nem tűri, hogy az Ember csodálatos belső egysége csorbát szenvedjen, elemi egyensúlya felboruljon; jól látszik ez, ha halálunk óráján múltunkra visszatekintünk, vagy ha más szorongató veszély számvetésre kényszerít.

Ily végküzdelmet vívunk minden lassú fulladásos halállal, így küzdenek a vízbefúlók; a Vallomások első fogalmazásában elmondtam egy esetet, egy hölgy gyerekkori élményét, ő maga mesélte el nekem. A hölgy akkor még élt, bár már rendkívül öreg volt; s bátran mondhatom, elbeszélésében nyoma sem volt pontatlanságnak, pongyolaságnak, sőt: nagyon is ragaszkodott az igazsághoz, mint az olyan ember általában, akinek gondolkodásbeli szigorúsága sem önmagával, sem másokkal szemben nem ismer elnézést. Abban az időben, mikor élményét elmesélte, már egészen aszketikusan vallásos életet élt. Azt hiszem, kilencéves múlt, mikor beleesett egy patakba, éppen ott, ahol legmélyebb volt a víz. Végül is egy arra lovagló földműves pillantotta meg őt messziről, amint épp felbukott a felszínre, ő mentette ki a habokból; de senki még csak nem is sejtheti, mennyi idő telt el közben; az viszont tény, hogy a kislány már a halál torkában volt, és oly mélyen pillantott e tátongó, sötét szakadék mélyére, ahogy emberi szem egyáltalán csak bepillanthat. S ahogy így zuhant, e szakadék mélye felé, úgy érezte, ütés éri; szeméből villódzó fény sugárzott, s agyában hatalmas színpad függönye csapódott szét. Egy szempillantás alatt megelevenedett életének minden alakja, minden mozzanata, de nem sorra, egymás után, hanem együtt és egyszerre. Olyan fényesség ömlött el egész élete útján, vissza egészen az öntudatlan gyerekkorig, mint amilyen a leendő apostolra sugározhatott a damaszkuszi úton. Az a damaszkuszi fény - vakított. Ez a fény azonban maga volt a Megvilágosodás, mely a tudat végtelen perspektíváját nyitotta meg, visszafelé; örök jelenbe foglalva a múlt minden pillanatát.

Az időben némely kritikus elmék kétkedéssel fogadták ezt a történetet. De eltekintve attól, hogy ezt az élményt egész sor hasonló és tőle teljesen független eset tanúsága igazolta, a dologban mégsem az a csodálatos, hogy a valóságban más-más időpontban lejátszódott események jelentkezhetnek. Ez csak másodlagos jelenség; sokkal többet mond ennél az a tény, hogy a tudat betemetett emlékei egyáltalán felbukkanhatnak! Az élet a feledés halotti leplét borította az élmények egymást követő sorára; és hirtelen, néma parancsra, mintegy elménk rakétajelére fellebbent a lepel, s az egész színpad teljes mélységében feltárult szemünk előtt. Ez volt a nagyobb titok: méghozzá minden kétségen felül álló, mert ugyanez a misztérium ismétlődik meg ezerszer és ezerszer az ópium mártírjainál.

Igen, olvasóm, az öröm és a bánat számtalan titokzatos írásjegyet vésett elméd palimpsestjére; s ahogy az őserdőben az évről évre egymásra hulló levelek, vagy a Himalája soha el nem olvadó hórétegei, vagy a fényre vetülő fény - így rakódott egymásra a rétegek végtelen, elfeledett sora. De halálunk óráján, a láz delíriumában, az ópium kínjai közt mind újra megelevenednek. Nem haltak meg, csak aludtak. Azon a hasonlatként idézett palimpsesten a jámbor szerzeteslegenda látszólag - de csak látszólag! - elfeledte a görög tragédia szövegét, ugyanúgy, ahogy a szerzeteslegendát később a lovagregény. S a szervezet nagy megrendüléseikor minden visszapereg az emlékezet legősibb kezdeteihez. A zavaros-édes lovagregény, egymásba fonódó fényeivel-árnyaival, a meseszerű legenda, égi igazság, és emberi gyarlóság bámulatos keveréke, szinte magától elhalványul, ahogy átlép rajta az élet. A lovagregény, mely úgy magával ragadta a fiatal szívet, szertefoszlik; a legenda, mely szárnyakat adott egy gyermek álmainak, odavan; de ha egy kisgyermek kezét örök időkre lefejtik anyja nyakáról, ha nem érezhet az ajkán soha többé testvéri csókot - ezek a mély, roppant mély tragédiák elevenek maradnak a rájuk rakódó rétegek alatt, és bármikor újra megelevenednek. Nincs olyan kór, nincs olyan szenvedély, mely alkímiájával kimarathatná ezeket az örökre bevésett képeket; így hát álmom, mellyel a Vallomások első részét befejeztem, az itt következő álmokkal együtt - olyan felismeréseket példáznak csupán, melyekhez bárki eljuthat, mihelyt az álom vagy a delírium hasonló testi-lelki megrázkódtatásait éli át.

Levana
ÉS A FÁJDALMAK ASSZONYAI

Oxfordban gyakran megjelent álmaimban Levana. Felismertem öltözékének római kori szimbólumairól. De hát ki is Levana? Nem fogsz neheztelni rám, olvasóm, ha elmondom neked, hisz joggal mondhatod: nem volt időd elmélyedni régi korok történetében. Római istennő volt Levana, az ő nevében celebrálták azt a szertartást, mellyel minden újszülöttet elindítottak az életbe; olyan formák között, hogy látni való lett az emberben mindig fellelhető lelki nagyság, s a láthatatlan hatalmak jósága is, amely néha, még a pogány időben is a földre szállt néha, hogy azt a jóságot megóvja. Születése pillanatában, mikor a gyermek először szívja magába hányatott bolygónk levegőjét, lefektetik a földre. Ez sokféleképpen értelmezhető. De mindjárt utána, nehogy egy ily nemes teremtmény egy pillanatnál hosszabb ideig feküdjön a porban, magasra emelik: vagy az apa, vagy más közeli rokon, Levana istennő nevében, mintha felszólítanák a gyermeket, tekintsen szét e világon: a csillagos ég felé fordítják homlokát, s talán így szólnak szívükben: Íme, lássátok azt, ami nagyobb nálatok. E jelképes szertartás istennője volt Levana. És e titokzatos hölgy, aki soha nem fedte fel arcát (kivéve előttem, álmaimban), hanem mindig csak mások által képviseltette magát, a latin levare, "magasba emelni" szóból nyerte nevét.

Elmondtam hát, kicsoda is Levana. Szerepéből érthető, hogy a gyermekek nevelkedésének istennőjeként tisztelték számosan. Ő, aki e kis lények megaláztatásának még jelképes megjelenítését sem tűrte, hogy tűrte volna bármiféle tényleges megaláztatásukat: képességeik fejlesztésének elhanyagolását. Így őrködött a nevelés fölött Levana. Az a nevelés tehát, mely fölött Levana őrködött, több volt, mint ábécék és grammatikák lélektelen rendszere: szívünk nevelése volt ez, a bennünk mélyen lakozó hatalmak által, a szenvedélyek, küzdelmek és kísértések iskolája, s az ellenállás során megsokszorozódó erőé, mely mind nyomot hagy a gyermeken; ez az a nevelés, mely nem pihen sohasem, valamint az éjek és napok óriáskereke is, csillámló küllőivel, a pillanatokkal, forog végeláthatatlan.

Ha tehát éppen ebben áll Levana isteni tevékenysége, mily fogékony kell legyen a fájdalom minden megnyilvánulására. De te, olvasóm, úgy gondolod, a gyermeket általában nemigen érik oly szenvedések, mint engem értek. E szónak: általában, két jelentése is van; először is az euklideszi, vagyis az, hogy "egyetemes érvényűen", a másik a hétköznapi, eléggé ostoba használat szerint annyi, mint "többnyire". Mármost távol álljon tőlem, hogy azt állítsam: a gyermekek egyetemlegesen úgy tudnak szenvedni, mint én. Mégis, bízvást mondhatom, hogy szigetországunkban jóval több gyermek hal bele a bánatba, mint bárki gondolná. Hadd említsek egy egészen hétköznapi példát. Etonban az a szabály, hogy az alapítványi ösztöndíjas növendékek tizenkét évet kötelesek ott tölteni; tizennyolc éves korukban végeznek, tehát hatéves korukban kell odakerülniök. És azok a gyermekek, akiket ilyen módon szakítanak el anyjuktól, vagy nővéreiktől, nemegyszer belehalnak az elválásba. Tapasztalatból beszélek. A halálozási anyakönyvbe nem a bánat került, mégis erről van szó. És effajta bánat több ilyen korú gyermek életébe került már, mintsem akár csak sejthetnék is.

Ezért hát, hogy Levana oly gyakran lép kapcsolatba az emberi szív megrázkódtatásait okozó erőkkel; ezért, hogy bálványozza a szenvedést. - "Ezek a hölgyek - szóltam magamhoz halkan nemegyszer, mikor együtt láttam őt segítőtársaival - a Fájdalmak; hárman vannak, mint a Gráciák, akik szépséggel koszorúzzák életünket, hárman, mint a Párkák, akik titokzatos rokkájukon az élet fonalát fonják: hol nyomasztóan szomorú színekkel, hol haragos és tragikus fekete meg lila szálakkal; hárman, mint a Fúriák, akik a túlvilágra költözöttek bosszújával üldözésükre könyörtelenül visszajárnak; hárman, mint eredetileg a Múzsák, akik hárfával, lanttal és trombita hangjaival enyhítik szenvedélyünkből született alkotásaink kínjait. Ezek itt a Fájdalmak; és én mindhármukat ismerem." - De ez utóbbit csak most mondhatom el; annak idején Oxfordban így szóltam: "Egyikőjüket ismerem, s bizonnyal megismerem a többit is." Mert már akkor, lázasan forrongó ifjúkoromban láttam e rettenetes nővérek alakjának elmosódó körvonalait, ahogy lassan kilépnek álmaim sötét hátteréből. Ezeket a nővéreket - milyen névvel is illessem őket?

Ha ennyit mondanék egyszerűen: a Fájdalmak, könnyen félreérthetnék szavaimat. Azt hihetné bárki, egyéni fájdalmakról, a fájdalom egyes példáiról beszélek; pedig éppen hogy olyan elnevezést keresek, mely méltóképpen fejezhetné ki azt a minden egyéni fájdalomban rejlő egyetemes kínt; szeretném megjeleníteni e kínt, emberi alakba öltöztetni az élet és a test funkcióival ellátni. Ezért hát nevezzük őket a Fájdalmak Asszonyainak. Jól ismerem őket, megjártam birodalmukat keresztül-kasul. Nővérek ők, ugyanannak a titokzatos családnak a tagjai; messze szétágaznak útjaik, de országuk végtelen. Gyakran láttam őket, Levanával tanácskoztak; sokszor rólam folyt épp a szó. Szó? Nem! Ily hatalmas szellemek megvetik a szavak gyarlóságát. Beszélnek ugyan a mi szánkkal, ha szívünkben lakoznak, de egymás közt nincs szavuk; birodalmukban örök csend honol. Levanával is némán tanácskoztak; nem is suttogtak; nem is énekeltek; bár én gyakran gondoltam arra, hogy talán mégis énekeltek, mert itt a földön sokszor hallottam a hárfa, dob, citera, orgona szavában feltáruló titkaikat. Akárcsak Isten, akinek szolgálóleányai, gyönyörűségüket ők sem szertefoszló hangzatokban, elhaló szavakban fejezik ki, hanem égi jelekkel, földi változásokkal, rejtélyes folyamok áramlásával, a sötétségre festett címerábrákkal és az elme lapjára vésett hieroglifákkal. Az ő járásuk labirintus volt, én megleltem lépteik nyomát; ők távírójeleket adtak messziről, én megfejtettem azokat; ők összeesküvést szőttek, én mindig felismertem tervüket a sötétség tükreiben; övék volt minden jelkép, enyém a szó.

Kik ezek a nővérek? Mit csinálnak? Hadd írjam le alakjukat, hadd írjam le lényüket, ha ugyan alaknak nevezhető egy folyton-folyvást elmozduló körvonal, és lénynek az, ami hol feltűnik láthatáromon, hol újra az árnyakkal olvad egybe.

A legidősebb nővér a Könnyek Asszonya, Mater Lachrymarum. Ő az, aki éjjel-nappal őrjöng, és nyögi panaszát, örökké eltűnt arcokat szólítgatva. Ő állt ott Rómában, ahol ember panaszszava sírt fel - a gyermekeit sirató Ráchelé, aki nem hallgatott a vigasztalásra. Ő állt ott Betlehemben, azon az éjjelen, mikor Heródes katonái gyilkolták az ártatlanokat, hogy örökre megbénuljanak lábacskáik, melyek dobogása a szeretet visszhangját verte fel övéik szívében, s az ég is osztozott örömükben.

A Könnyek Asszonyának szemei hol édes-gyöngédek, hol vadak, hol álmosak; nézésükkel gyakran a felhőket érik el, gyakran az eget ostromolják. Ez az asszony ékkövet visel homlokán. S gyermekkorom emlékeiből felidézhetem őt, hogy vándorolt a légen át, mikor felcsuklott a litániák zokogása, vagy meghallottam az orgona dörgő hangját; s akkor is, ha nyári felhők húztak az égen. Ez a nővér, a három közül a legidősebb, kulcsokat hord az övén, melyek a pápa apostoli kulcsainál is hatalmasabbak, mert megnyithatják minden kunyhó és minden palota ajtaját. Múlt nyáron tudtommal ott őrködött mindvégig az öreg, vak koldus ágya mellett; oly sokat s oly szívesen beszélgettem ezzel a vak öreggel; volt egy istenfélő nyolcéves kisleánya; mint a napsugár maga, nem érdekelte se játék, se a szabad természet örömei, szegény nyomorult apjával járta egész nap a poros utakat. Isten megjutalmazta ezért. Tavasszal szólította magához - mielőtt életének tavasza kibomlott volna. Vak apja egyre gyászolja még; éjjelenete arról álmodik, hogy a kis kéz, mely vezette, most is az ő kezébe kulcsolódik; s amikor felébred, sötét éjszakájára most egy másik, még sötétebb éjszaka borul. A Könnyek Anyja most, 1844-45 telén a cár hálószobájában is ott ült, és felidézte az uralkodó vízióiban lánya képét; ugyanolyan istenfélő teremtés volt a cár leánya, mint a vaké; ugyanolyan hirtelen tért meg Istenhez, s ugyanolyan mély sötétséget hagyott maga után. Kulcsának hatalmánál fogva a Könnyek Asszonya kísértetként suhan be álmatlan férfiak, nők, gyermekek hálószobájába a Gangesztől a Nílusig, a Nílustól egész a Mississippiig mindenütt. S mivel a három testvér közül ő az elsőszülött, s birodalma a leghatalmasabb, tiszteljük meg őt, s illessük a Madonna névvel.

A középső nővér, a Sóhajok Anyja, Mater Suspiriorum. Nem emelkedik soha a fellegekig, nem vándorol a széllel. Homlokát nem ékesíti diadém. Ha szemébe lehetne nézni, sem gyöngédnek, sem fürkészőnek nem találná az ember; senki nem tudna olvasni benne; tele vannak e szemek halott álmokkal és kihamvadt örömök romjaival. De nem is nyitja fel szemét; fejét, melyet ronggyá szakadozott turbán borít, lehajtja örökké, leszegi a porba. Nem sír. Nem is nyög. Csak sóhajt néha, hangtalan. Nővérét, a Madonnát elragadja olykor az őrjöngés, a vad indulat, s haragját az egekre zúdítva követeli vissza övéit. De a Sóhajok Anyja kiáltást sose hallat, nem tanúsít ellenállást, lázadásról nem is álmodik. Szinte megvetnivalóan alázatos. Beletörődik sorsába, mint a reményvesztettek. Ha mormol is szavakat, csak álmában. Ha suttog is, csak önmagának, s csak félhomályban. Néha-néha magában beszél, azt is csak eldugott helyeken, melyek éppoly elhagyatottak, mint ő maga; lerombolt városokban, ha már a nap leszállt. Ez a nővér látogatja a páriát, a zsidót, az evezőpadhoz láncolt gályarabot a Földközi-tengeren, a Norfolk szigeti börtönben sínylődő angol bűnözőt, akinek még az emlékét is kitörölték mindenünnen a drága jó messzi Angliában; a reményvesztett vezeklőt, aki egyre csak egy magányos sírra fordítja tekintetét, mely mintha egy hajdani véres áldozat összedőlt oltára volna, melyen nincs már foganatja az áldozatnak, akár bocsánatért akarunk könyörögni, akár jóvátételt felajánlani. Rabszolgák, akik méla szemrehányással néznek föl a trópusi napra, míg egyik kezükkel a földre mutatnak, mely mindnyájunk édesanyja, csak nekik mostohájuk; másik kezükkel pedig a Bibliára, mely mindnyájunk tanítója, csak nekik bezárt, pecsét alatt őrzött könyv; nők, akiknek napjai sötétségben peregnek, nem óvja őket szerelem, nem világítja be magányukat remény, mert az élet kegyetlenül kiölte belőlük a szent érzelmek csíráit melengető, isten adta ösztönöket, s azok most úgy lobbannak el, mint az ókorban a síri mécsesek; apácák, akik örökre elvesztették életük tavaszát, s talán épp valamely gonosz rokon miatt, aki felett Isten igazságának kell majd ítélnie; minden rab a börtönökben; minden megalázott és megszomorított, minden kitaszított, akár törvény, akár születése által - ők mind a Sóhajok Anyjának népe. Neki is van kulcs az övén, de csak ritkán használja. Hiszen az ő birodalmába javarészt a Shem sátrai tartoznak, s a hazátlanok, minden hontalan vándorai. De a társadalom legelőkelőbb köreiben is állnak templomai, még a dicső Angliában is, ahol oly sokan hordják fennen fejüket, mint büszke szarvasok, pedig ott ég homlokukon titkon, láthatatlanul a Sóhajok Anyjának stigmája.

De a harmadik, a legfiatalabb nővérről - csitt! - csak suttogva beszéljetek. Nem nagy az ő birodalma, hisz különben nem virulhatna élet: de ahol ő uralkodik, minden hatalom az övé. Mint Kübeléét, az ő fejét is torony koronázza, s oly magasra emeli, hogy szinte nem is látni. Lefelé soha nem tekint, szemét mindig magasba emeli, akár el is rejthetné tekintetünk elől a messzeség. De nem rejti el, épp azért, mert ezek az ő szemei: háromszoros fekete fátyla mögül is kicsap a kín vadul villogó fénye, amely sose nyugszik, se hajnalban, se este, se éjre, se árra, se apályra. Isten ellen lázad szüntelen. Ő az őrület asszonya, az öngyilkosok kerítőnője. Mélyre nyúlnak hatalmának gyökerei, de csak kis területen uralkodik. Hiszen csak azokat környékezheti meg, akikben nagy lélek rendül meg hatalmasan; ahol a szív és az elme szüntelen külső és belső megrázkódtatásoktól szenved - csak ott, csak náluk talál meghallgatásra. A Madonna félénken lépked, hol lassan, hol sebesen, de mindig tragikus méltósággal. A Sóhajok Anyja lopódzva suhan. De a legfiatalabb nővér mozdulatai kiszámíthatatlanok - mint a tigris ugrásai. Kulcsa nincs; ha nagy ritkán emberek közé jön, betöri az ajtót. Neve: Mater Tenebrarum, a Sötétség Anyja.

Ők voltak hát a Semnan Theai, oxfordi álmaimban magasztos istenasszonyaim; Eumenidáim, kegyes patrónáim (így nevezték ezeket az istennőket a görögök, hogy kegyeiket elnyerjék). A Madonna szólt. Szólt, kezének titokzatos mozdulatával. Megérintette a fejem, és intett a Sóhajok Anyjának; s amit elmondott rejtjeleivel, melyeket emberi elme meg nem fejtett soha még, kivéve az álmokban, körülbelül így hangzott:

- Nézd, íme itt van ő, akit már gyermekkorában oltárom papjává fogadtam. Ő az, aki kedvencem lett. Félrevezettem és elámítottam őt, elloptam az égtől fiatal szívét - a magam számára. Én tettem őt bálványimádóvá, én tettem, hogy epedő vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent. Szent lett számára a sír; édes a sötétje; szent a rothadás mélyén. Édes, drága nővérem, Sóhajok Anyja, neked neveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát a szívedre, s te neveld tovább rettenetes nővérünk szolgálatára. Te pedig - fordult a Madonna a Sötétség Anyjához -, romlást hozó testvére, te, aki csábítasz, s gyűlölködsz, vedd magadhoz őt középső nővérünktől. Hatalmad pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy női gyengédség enyhítse körülötte a sötétet. Űzd el zsenge reményeit, hervaszd el számára a részvétet, a szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsd őt olyan átokkal, amilyennel csak te sújthatod. Így égjen ki belőle minden salak, így láthassa majd meg, ami nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban legyen része, titokban, melyekről nem ejthet szót a száj. Hadd ismerjen meg ősi igazságokat, szomorú igazságokat, hatalmas igazságokat, félelmetes igazságokat. Hadd legyen még halála előtt része a feltámadásban. Így teljesítjük Istentől kapott feladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehetőségeinek legvégső határáig csigázzuk szellemét.

Isten lesújtott Savannah-la-marra, s földrengés által egyetlen éjszakán lesüllyesztette tornyaival s valamennyi alvó lakosával együtt a partszegély szilárd talajáról az óceán korall borította mélyére. És így szólt Isten: "Eltemettem Pompejit, és elrejtettem tizenhét évszázadig az emberi szem elől. Ezt a várost is eltemetem, de nem rejtem el. Hadd álljon ott, végtelen haragom emlékműveként, ezért hát azúr fénybe foglalom az ezután jövő nemzedékek számára. A délszaki tenger kristálykupolájába zárom Savannah-la-mart." Olyan hát ez a város, mint egy büszke gálya, mely duzzadó vitorlákkal úszik tova odalent, a hallgatag mélyben; a tengerészek gyakran látják a kristálytiszta, tükörsík vízen át, mely úgy leng a néma település felett, moccanatlanul, mint az azúrból szőtt sátor, Savannah-la-mar udvarait és teraszait, megszámolhatják templomtornyait s kapuit. Egyetlen nagy temető ez a város, s mily régóta már! De olykor, a trópusi tenger végtelen szélcsendjében, különös és ritka délibáb képével bűvöli a szemet, mintha még mindig volna élet ott lent, a tengermély e zugában, védve a fenti világtól s viharaitól.

Kísérőmet az Árnyak Birodalmával s engem is mágikus erővel vonzott ez a kék mélység, az emberi otthonok háborítatlan békéje, a márványoltárok csillogása, melyek örök fényben alusznak, s álmaimban gyakran szálltunk le oda, átvágva magunkat a víz függönyén, mely Savannah-la-mar utcáitól elválasztott minket. Benéztünk a harangtoronyba, láttuk a súlyos harangokat odabenn, melyek hiába várták, hogy menyegzőre konduljanak. Megérintettük a hatalmas orgonasípokat, melyekből nem zendült fel dicshimnusz az egeknek, se rekviemet nem búgtak evilági fájdalomra. Ellátogattunk kettesben a néma gyermekszobákba, ahol a gyermekek mélyen aludtak, immár öt emberöltő óta. "Az égi hajnalra várnak - suttogta maga elé sötét kísérőm -, s ha eljön egyszer, megkondulnak a harangok, s felbúgnak az orgonasípok, s hangjuk a paradicsomig visszhangzik." - S hozzám fordulva, így szólt: Ó mily siralmas, ó mily szívet tépő! De kevesebbel Isten nem érhette volna be. Nézd csak! Csepegtess száz csepp vizet egy római víziórába, hadd folyjon ki belőle, mint a homokszemek a homokórából. Minden egyes csepp a másodperc századrészét jelenti, tehát egy óra háromszázhatvanezred részét. Számold meg a vízcseppeket, ahogy lehullnak, s mikor az ötvenedik csepphez érsz a százból, lásd, akkor negyvenkilenc nem lesz meg többé, ötven pedig még nem lesz - az előbbiek elfolytak már, az utóbbiakra pedig csak aztán kerül sor. És akkor látni fogod, mily szűk, mily mérhetetlenül szűk szó az igazi értelmében vett jelen. Annak, amit mi jelennek mondunk, századrésze, ha nem kevesebb - a többi már a múlt, mely elszállt, vagy a jövő, mely még csak közeleg. Vagy halott már, vagy még meg sem született. Volt, vagy még nincs. De még ez a megközelítően pontos igazság is alapjában hamis. Mert ha ugyanígy tovább osztod azt a vízcseppet, mely egymaga jelentette a jelent, a töredék töredékére, úgy a jelen már csak az óra harminchatmilliomod része lesz; s így zsugorodik össze, mind kisebb részekre bontva, a valódi, a tényleges jelen, amelyben élünk, melynek örülünk; így zsugorodik össze egy porszem porszemnyi részévé; mely már csak egy égi szem számára érzékelhető. Így a jelen, egyetlen birtokunk, még kevesebb lehetőséget nyújt, hogy megvethessük a lábunkat, mint a leglégiesebb pókháló fonala. Ezért van az, hogy megfoghatatlan árnya, ez a legfinomabb ecsetvonásnyi holdfény, ami csak elképzelhető, mulandóbb, semhogy a geometria mérhetné, vagy akár egy angyal gondolatsugara elérhetné. A létező idő egyetlen matematikai ponttá zsugorodik össze, s még ez is százszor semmisül meg, mielőtt elmondhatnánk róla: megvan. Minden véges a jelenben, s még ez a végesség is végtelen, mert szárnyalva, sebesen közelít a halálhoz. Istenben azonban semmi nem véges. Istenben semmi nem mulandó. Istenben semmi sem lehet, aminek köze lehetne a halálhoz. Ebből következik, hogy Isten számára nincs jelen. A jövő az Isten jelene, s a jövőnek áldozza Isten az emberi jelent. Ezért küldi ránk földrengéseit. A szenvedéseket. Ó, mélyre szánt a földrengés! Ó, mélyre - (kísérőm hangja itt felszárnyalt, mint a sanctus-nál a katedrálisok kórusai) -, ó, mélységes-mélyre szánt a fájdalom. De sekélyebb gyakran nem volna elég az Isten földműveléséhez. Egy földrengéses éjszakán ezer esztendőre veti meg boldog emberi otthonok alapjait. A gyermekkori szenvedés vetéséből gyakran az emberi szellem oly gazdag termését szakítja le, amilyet másként nem volna lehetséges. Kellenek ezek a kegyetlen ekék, mert csak ezek törhetik fel a meddő földet. Kell az egyik: magának a földnek - lakhelyünknek - a másik, a fájdalom, még gyakrabban kell Isten leghatalmasabb eszközének - (kísérőm itt ünnepélyesen nézett rám) -, kell a Föld titokzatos fiainak."

Az élet víziói túl korán és túl hevesen kerítettek hatalmukba; úgy, ahogy minden évezredben alig tíz-húsz lelket. Már egész fiatalon úgy éreztem, hogy az élet rémségei szétválasztatlanul egybefonódnak az élet gyönyörűségeivel; az a fájdalom, amit száz közül ha egy ember tud igazán felfogni, amikor élete végén bús számvetést tart múltja fölött, már akkor ízelítőt adott nekem harmatcseppjeiből, amikor az életem pezsgő forrásán még a reggeli napfény csillámlott. A távolban előre láttam mindent, amit majd visszatekintve fogok látni. Sötét árnyak közt eltelt ifjúkor volna ez tehát? Nem! Isteni boldogságtól áthatott ifjúkor volt. S ha él az olvasóban netán a ritka szenvedély, mely nélkül nem lehet megfejteni az ember arcára írott jeleket, ha (eltérően a többségtől) nem süketebb, mint a sír - ha van füle ahhoz, hogy meghallja azokat a mély sóhajokat, melyek életünk delphoi barlangjából törnek fel, úgy megérti majd, hogy az élet legmagasztosabb gyönyörei, s egyáltalán minden, ami megérdemli a gyönyör nevet, csak finom harmóniák és iszonyú diszharmóniák keveredéséből fakadhat - akár a tökéletes zene, Mozart és Beethoven zenéje. Nem e két elem összecsapásából vagy ellentétéből, hanem kettejük egyesüléséből. Ezek a zene szexuális erői: "És teremté őket nőnek és férfinak." E két hatalmas ellenerő nem a taszításban, hanem a mélységesen erős vonzásban tombolja ki magát.

Ahogy a Ma hordozza már a Holnapot, így képes ráérezni már kevéske tapasztalataiból az ifjúság a jövő körvonalaira. Egy gyermek, egy fiú vagy nagyon fiatal ember csak kisszámú rajta kívül álló érdekkel vagy ellenséges állásponttal kerül összeütközésbe, hiszen elenyészően kevés és jelentéktelen kapcsolat keretében tud bármi, néven nevezhető hatást kifejteni mások sorsára, boldogságára. Némely pillanatokban, a körülmények hatására lénye fontossá válhat; de végül is közeledési kísérletei könnyen zátonyra futnak az első nézeteltérésen. Később, amikor már felelősségteljes felnőttként építi ki köreit, egészen más a helyzet. E kapcsolatok hálója ezerszer kuszáltabb; és ilyen rendszeren belül az összeütközések ezerszer gyakoribbak, és ezek az összeütközések ezerszer kevesebb megrázkódtatással járnak. A fiatal ember a felnőttvilág küszöbén állva előre érzi és kínzó látomásokban sejti mindezt. Először az ösztönös félelem és iszonyat sötétsége szorítaná a lelkét, ha a születés pillanatában önmagával szembesíteni lehetne; másodízben pedig akkor sötétítené el hasonló ösztön ezt a remegő tükröt, ha - miként a testi születést - pontosan észlelni lehetne azt a pillanatot, amelytől kezdve egyedül, a maga erejéből kell úsznia az élet árján. Életét kezdettől sötét, fekete óceánnak látná akkor, melynek az a fele még ijesztőbb és komorabb, ahol végképp kikerül minden gyámság alól, és mindenért önmaga felelős. Rettenetes volna az a reggel, melyen elhangzanának a szavak: "Légy az Ember megtestesülése." S még rettenetesebb ama másik, mikor ezt hallaná: "Mától kezdve kezedben a hatalom pálcája, uralkodj önmagad felett egész életeden és minden szenvedéseden keresztül." Igen, rettenetes volna mindkét reggel. De a Rettenetes nélkül a teljes Gyönyörűség is elképzelhetetlen. A Rettenetes: az alap, mely kínjaink ünnepélyes sivárságából áll össze lassan: ezt már bemutattam. Később aztán életünknek ezt a sivár mélyrétegét a küzdelem alakítja tovább, a sokféle szenvedély, nézet és érdek összecsapása döngöli szilárd alappá: s ez világítja meg sötéten izzó sugárzással életünk kristályát, melynek különben csak sápadt, felszíni csillogása van. Vagy szenvedéssel, küzdelemmel fizet az ember azért, hogy tekintete előtt megnyíljanak a mélységek, vagy beéri azzal, hogy csak a felszínt látja, s a szellem világa tárul fel előtte.

***

Istenem! ha most a tömérdek szenvedésre visszatekintek, melyet magam átéltem vagy láttam, csak annyit mondhatok: ha valahonnan előre végignézhetnénk az élet végtelen szobasorán, ha valami eldugott sarokból pillantásunk - megint csak előre - végigfuthatna ama hosszú Folyosón, s bepillanthatnánk kétoldalt a szobákba, a tragédiák és számonkérések e cellájába; nem másutt, csak ebben az egy kis szárnyában a nagy karavánszerájnak, mely számunkra nyitva áll - ha az időnek csak egyetlen szűk, lehatárolt darabkáját így kellene előre látnunk, s csak vele együtt azoknak a jövőjét, akikhez később valami közünk lesz: hogy elrémítene, hogy taszítana minket az előre megismert élet! Mi is lett volna, ha mindaz a sok katasztrófa, e tömérdek, mérhetetlen súlyú csapás, máris lesújtott volna személyes ismerősünkre, szinte a szemem előtt: mi lett volna, ha mindet, ami már régen, nem egy közülük nagyon régen elmúlt, valami csodálatos jövendölés előre jelezte volna, mikor még én is, meg a többiek is, ott álltunk a remény hajnali fényű csarnokában, amikor a közelítő balsorsnak még az előszelét sem érezhette senki, amikor jó néhányunk még alig cseperedő gyermek volt? A múltat nem múltnak látni, hanem tíz évet visszalépve, jövőnek; az 1840-es katasztrófát 1836-ból átélni előre! a tragédiát, mellyel minden örömnek vége szakadt, átélni egy olyan órán, amikor még nincs miért félni tőle, de még felfogni sem lehet, hallani a nevet, mely 1843-ban minden mást elhalványított, de 1835-ben még nem dobogtatta meg a szíveket; látni azt az arcképet, melyre a királyné koronázásakor még bámulva tekintettél fel, de ma nehéz sóhajjal fordulnál el - akik elég mélyen éreznek és gondolkoznak, azok számára az ilyen dolgok különösképpen megrendítők. S engedd meg, bájos olvasóm (mert olvasó igazában csak az, aki ráérez az afféle, múltbeli hívó szóra), hogy hevenyészve, rögtönözve átnyújtsak neked három-négy példát, saját tapasztalatomból.

Ki ez a feltűnően szép ifjú nő? Lesüti szemét, arcán még szörnyű rémület sötét árnyai. S ki az az idősebb hölgy ott, haragtól villogó szemekkel? S ez a félénk kis tizenhatéves-forma lány? Mit jelent lent lábuknál a széttépett levél? Ki írta? És kinek? Ó, ha e szép teremtés, a csoport központi alakja - aki huszonkét éves, amikor most nekünk megjelenik - tizenhetedik boldog születésnapján látta volna öt évvel későbbi önmagát, úgy, ahogy mi látjuk most, vajon ugyanolyan áldott gyönyörűségként áhította volna-e az életet? Nem azért könyörgött volna-e, hogy elszólítsa az ég a közelgő csapás előtt még? Arcán maradt valami nemes büszkeség, még ott a fennkölt mosoly árnya, jeléül annak, hogy őt érte olyan sérelem, amilyet ő soha nem tudna elkövetni, inkább meghalna százszor is. Csak a női büszkeség tartja benne a lelket; nem akar összeomlani mások előtt; de látni rajta, hogy szeretne végre egyedül maradni, hogy kisírhassa magát. A szoba, ahol e kis csoport áll, épp az ő lányszobája, ahol - szegényke - mind e ami napig boldog volt és vidám. Ott a miniatűr télikert, ott a miniatűr könyvtár; mert nekünk, az irodalom viharedzett tengerészeinek minden női könyvtár csak miniatűr. De ezután már sem a télikert, sem a kis könyvtár nem tud mosolyt csalni az arcára; ott, szemközt a falon a zeneszerszám; ez lesz majd a legdrágább mindabból, amije volt, drágább, mint valaha is lehetett; de már nem azért, mint hajdan, hogy édes-bús hangulatba, vagy csak félig érzett hamis bánatba ringassa vele magát. Bánata ezentúl valódi lesz. De ő azok közé tartozik, akik némán szenvednek. Őrá senki nem mondhatja majd, hogy elhanyagolja kötelességeit, vagy hogy másoknál keres vigaszt; megtalálja azt itt egyedül, szobája magányán. Férfiak előtt soha nem csüggeszti le majd a fejét; s a többi - kettejük dolga Istennel. Mielőtt elválunk, olvasóm, megtudod még, mi lett belőle; de hadd mondjam el előbb, mi történt tulajdonképpen. Nagyjából sejted is már, bizonyára; anélkül, hogy bármit is mondtam volna, hisz ilyen esetekben mi, férfiak, ólompillantású szemünkkel semmit sem látunk, hozzád vagy fürge eszű nővéredhez képest. Az a gőgös öreg hölgy, akinek rómaias arca valaha gyönyörű szép lehetett, s kedvező körülmények közt ma is egy Agrippinának látszik, a fiatal nő nagynénje. Ifjúkorában, azt rebesgetik, ő is élt át hasonló szörnyűséget, mint most unokahúga, s azóta csak megvetést érez a férfiak iránt, ami igazi méltóságnak sincs híjával. Ő tépte össze a földön heverő levelet. Nem is volt az másra méltó; habár a címzettje bizonyára nem tépte volna össze. A levelet egy sima modorú fiatalember írta, hogy tudassa mesteri fogalmazásban: bizonyos szent kötelmektől szabadulni óhajt. De hát efféle kötelmekre kár is szót vesztegetni. Hogy illene a női büszkeséghez, hogy ilyenkor könyörögjön? vagy bármi mást tegyen, mint hogy undorral maga veti el a köteléket? Az idős hölgy - végre! - az ajtó felé indul; a sápadt ijedt kis tizenhatéves-forma rokon lány követi; ő egyébként tele van együttérzéssel, de még oly fiatal és olyan zavarban van, hogy érzéseit vigasztaló szavakba foglalni nem tudja.

Egyvalaki állhatott volna ezen az estén a szegény szenvedő mellett; a drága, szeretett ikernővér, aki tizennyolc éven át élt a szomszédos szobában, ott írt és olvasgatott, töprengett és dalolt, s ha aludt, még a lélegzete is áthallatszott, a két lányszoba közt az ajtó mindig nyitva állt, semmi nem választotta el kettejük szívét; de ez a drága nővér most messze van. S kire támaszkodhatna még? Istenre, senki másra. A nagynéni szigorúan azt tanácsolta az elhagyottnak, "csak büszkesége szavára hallgasson", bár az ő tekintete is ellágyult, ahogy egy oldalpillantással meglátta húga arcát. No, persze; de a büszkeség, mely az embernek mások jelenlétében oly erős fegyvere, a magányban néha veszedelmesebb, mint az, ami ellen fordulnia kellene. Két éven át szerette ezt a ragyogó tehetségű, bár alacsony sorból származó fiatal férfit - ugyan ki hinné, hogy önbecsülésének első szavára kiölné szívéből ezt a szerelmet? pusztán azért, mert merő anyagi számításból a férfi szívében nem maradt hely neki többé? Nézd, ó nézd! most, hogy egyedül maradt, és nem zavarja jelenlétével senki, leül, és így marad majd, két óra hosszat, keze közé hajtott fejjel. Végül feláll, keres valamit. Valami az eszébe jutott; elővesz egy kis aranykulcsot, mely nyakláncán lóg, kinyit vele egy kis dobozt, s szerény ékszerei között kutat. Vajon mit? Végre megleli; egy kis képes Bibliát tart kezében. A Biblia legutolsó oldalára finom selyemzsinórral erősítve kis levél. Az anyai szeretet tanúsága ez a nemes és emelkedett hangú írás, az anyai szereteté, mely még a halál óráján is forrón lobogott, s valami gyöngéd kedveskedéssel akart elválni a hon szeretett ikrektől, még akkor is, mikor már minden mást egyre homályosabban látott a szeme. A két iker egy-két hét híján tizenhárom éves volt, amikor anyjuk életének utolsó estéjén ott ültek, sírva, az ágya mellett, s búcsúszavait lesve, búcsúcsókokat váltva csüggtek ajkán. Tudták az ikrek, hogy a nagybeteg utolsó hónapjaiban, ha ereje volt hozzá, minden fájdalmát és szeretetét egyetlen levélbe sűrítette; tanácsok álltak e levélben kettejüknek, a jövőre. Mindkét lány kapott egy-egy példányt a levélből, így az anya még hosszú időn át tudott szólni hozzájuk. Utolsó óráján megígértette velük: a levelet s bibliai utalásait hívják majd segítségül, ha valamelyikük életének útjára sötétség borulna, vagy ha életüket, épp ellenkezőleg, oly túlzott bőséggel árasztaná el a szerencse, hogy a lélek minden nemesebb ösztönzését már-már kiölné belőlük. Nem titkolta, hogy a két véglet közül inkább az elsőt kívánná nekik. Most érkezett el az alkalom, amelyre az anya már régen elő akarta készíteni leányait. Kilenc éve éppen, amikor a haldokló hölgy szobájában az óra ezüstös csengéssel kilencet ütött, egy nyári estén, amikor az anya utoljára pillantott az elárvult ikrekre: azon az éjjel örökre elaludt. Most újra itt volt egy nyári este, s olyan nyomorúságot hozott, melyet soha nem lehet majd elfelejteni. És most a fiatal nőnek vissza kell idéznie a szeretetnek azt a hajdani kialvó fényét, mely napnyugtakor anyja lecsukódó szeméből sugárzott, s ahogy ezt a képet emlékezetébe idézi, az ezüstös hang elüti megint a kilencet. Ő pedig mindent felidéz újra emlékezetében, anyja kérését a halálos ágyon, hallja saját könnybe fúló ígéretét - s úgy érzi, most odatemeti szívét anyja mellé -, felkél, hogy beváltsa ígéretét. És itt, ahol az anyai kérés teljesítése nem csupán kötelesség a megboldogult iránt, hanem a vigasz megtestesülése, önmaga számára - itt csendesedjen el a szó.

***

Most hát, szép, útitársnőm, aki elkísértél felfedező utamon az élet rejtett és elfeledett színtereire, azt gondolod, ugye, nem lenne talán haszontalan, ha tekintetünket a hűtlen szerető felé fordítanánk. Talán így is van. Mégse tegyük. Mert hátha rokonszenvesebbnek találnánk őt, mintsem szeretnénk, vagy esetleg még részvétünket is felkeltené. Nevét senki sem ismeri már, feledésbe merült. Azt mondják, attól a pillanattól fogva, hogy árulását elkövette, nem volt egyetlen boldog, s ami még fontosabb ennél, egyetlen nyugodt perce sem; hiszen egyszerre dobta el a tiszta lelkiismeret drágakövét és azt a gyöngyöt, mely legnemesebb volt e földön. Akárhogy történt is, egy bizonyos: hajótörött emberi roncs lett végül belőle; és emberi roncsokról még csak szólni is siralmas dolog; különösen a reménytelenség zátonyára futott hajótöröttektől, akik ráadásul másokat is szerencsétlenné tettek.

De most, hogy két év telt el immár, ne keressük meg újra a fiatal hölgyet, ne látogassunk el budoárjába? Tétovázol, szép útitársnőm, és tétovázom magam is. Mert azóta a fiatal nő is összetört; annyira megváltozott, hogy fájna nekünk így látni őt viszont. Huszonegy hónap telt el, s alig lehet ráismerni arra a szép fiatal nőre, akit ama balcsillagú estén nagynénje és unokahúga társaságában megismertünk. Gondoljuk meg jól a dolgot. Várjunk még hat hetet a látogatással. Tegyük fel mármost, elmúlt ez az idő is, képzeljük őt magunk elé halott ruhába öltöztetve, ahogy koporsójában nyugszik. Így legalább, bár az idő pusztítása helyrehozhatatlan, mégis (ahogy ez ilyen fiatal teremtéseknél gyakran megtörténik) viszontláthatjuk hajdani arcát, fiatal lánykori éveiből. Arca olyan újra, mintha egy kisgyermek vonásait viselné. Úgy még az sem tűnik fel nagyon, hogy az arc milyen sovány; s márványfehérségével, édes mosolyával olyan, amilyen talán akkor lehetett, tizenegy évvel ezelőtt, amikor az anya kihunyó szemsugara már csak ködfátyolon át látta imádott ikreit. De ha ez részben képzeletünk szüleménye is csak, annyi mégis bizonyos, hogy nemcsak a gyermeki tisztaság és gondtalan egyszerűség költözött vissza elsimult vonásai templomába, de a nyugalom is, az a tökéletes béke, mely csak az örökkévalóság sajátja, s ami örökre eltűnt az élő arcról azon az estén, amikor utoljára láttuk azt a feldúlt kis csoportot; a haragos, vádló nagynénit, a részvétteli, de néma rokon lányt, s a magába roskadt szép fiatal nőt - lábuknál az összetépett, hitvány levéllel.

Felhő! felfedted előttünk e fiatal életet s összetört reményeit: takard el őket újra. S aztán, pár évre rá - négy vagy öt évre csupán -, takard fel előttünk a nagy átalakulás utolsó stációját. Még egyszer: "Tárulj, Szezám!" - s mutass egy harmadik nemzedéket. Hadd pillantsunk meg egy gyönyörű gyepszőnyeget, melyet sűrű bokorszigetek tarkáznak. Milyen csodálatos ez a zöld szín! milyen dús a virágzó cserjés, mely zöld fallal tartja távol a betolakodót, belül pedig gyepszalonokat, csarnokokat, árnyas erdei folyosókat alkot. Olyan hirtelen tárulnak fel e rejtekek, ahogy kígyók bukkannak elő; oly váratlanul nyílnak meg, mint meghitt kis zugok egy erdei tó partján: a vízmosta üregek, kriptabarlangok - mind a dúsan burjánzó cserjék játékos szeszélyének alkotásai; s egyik-másik oly kicsiny és csendes, hogy az ember budoárnak vélhetné. Amott a másik zug: kevésbé változékony éghajlat alatt a legpompásabb dolgozószobája lehetne egy írónak, aki egy magányos szív nyögéseit vagy valami megrendítő emlék sóhajait jegyzi be. E lombsátorral borított dolgozószoba egyik sarkából keskeny folyosó nyílik; szinte labirintusszerűen visszatér önmagába, s kis kör alakú szobácskává öblösödik, ahonnan nincs kijárat (se szűk, se tág), csak visszafelé vezet út: íme a költő hálószobája, mily pompás elrendezés! - mindjárt a dolgozószobája mellett. Itt heverészhetne egész nyáron át, s éjjelente bámulhatná a fényes égi sereget. Mily csendes lenne itt egy nyári éjfél - csendes, akár egy sír. De miért is idéznénk mélyebb csendet, mint a déli óra csendjét? Szellő se rezdül. De nemcsak ezért e csönd. Oly félreeső, oly elhagyatott e hely, távol az országúttól, négy-ötszáz méter széles erdőöv fonja, keríti, borítja körös-körül, magasabban, mint a benti bozót, s felfogja a szelet. Bárhonnan is e mesebeli gyep- és lombarchitektúra csöndje, azoknak, akik nem ismerik az erdők és hegyek végtelen nyugalmát, nyár derekán talán még nyomasztó is egy kicsit. És sokan azt hinnék, hogy a villa, melyet e zöld tenyészet körülölel, lakatlan. Tévednek. Laknak a házban; törvényes tulajdonosnője lakja, övé az egész birtok, és csendről e kis úrnő esetében aligha lehet szó, hiszen - ahogy ötéves korban valamennyi kis úrnőnél szokás - meglehetősen zajos ő is, e kis ötéves. Most is, amint beszélgetünk, hallani örvendező kiáltásait, ahogy kiront a házból. Ott jön, ugrándozva, mint egy fiatal őz, s rohan a bozót rejtekébe, melyről az imént még azt gondoltam volna; emlékező sóhajok bús dallamát szövögető költő dolgozószobája lehetne. De ez a kislány, úgy vélem, egykettőre megváltoztatja majd a hely hangulatát, hiszen neki, ebben az életkorban, nem sok sóhaja lehet. Táncolva közeleg, és látni való, hogy ha beváltja, amit benne a gyermekkor ígér, elragadóan érdekes teremtés lesz, ha felnő, olyan, akin megakad a szem. Lényében egyébként is sok a megnyerő vonás; jószívűnek látszik, s olyan természetes és féktelen, akár több mérföldnyi körzetben élő társai: a nyulak, mókusok s örvösgalambok. A gyermek, származására nézve, angol, de csodálkozni fogsz, olvasóm, hogy ennek ellenére alig beszél angolul, sokkal inkább bengáli nyelven; többet, mintsem értenéd. A háttérben feltűnik az indiai dajka, ő lassan jár, korántsem oly fürgén, mint kis úrnője. De ha fürgeség tekintetében különböznek is, minden másban teljes köztük az összhang, s gyengéden szeretik egymást. A gyermek, mondhatni, ott nőtt fel a bengáli dajka karjaiban. Senkiről nincs korábbi emléke, mint erről a dajkáról, vele kezdődik minden, s ha a dajka netalán azt kívánná, hogy a kicsi, mint Vasút vagy Gőzhajó istennőt imádja, akik Angliát, az Óceánt és Bengáliát teremtették, készségesen megtenné: legfeljebb annyit kérdezne, hogy imádhatja-e csókokkal.

Minden este, mikor a bengáli lány ott ül a kicsi ágya mellett, aki még ébren van, az óra ezüstös kalapácsa elüti a kilencet. - Ugye, tudod, kedves olvasónőm, ki ez a gyermek? Unokája annak az asszonynak, aki napnyugtakor vetette utolsó, elhomályosodó pillantását két ikerlányára. Grace a neve, unokahúga ő annak a másik, egykor oly boldog Grace-nek, akit - a széttépett levéllel lábainál - a kétségbeesés oly sötét óráján ismertünk meg. A kicsi az ő ikertestvérének a lánya. Ez a testvér egy katonatiszthez ment férjhez, de az meghalt, idegenben. A kis Grace soha nem látta nagyanyját, se nagynénjét, akinek a nevét viseli, s anyjára, ha látta is, nem emlékezik. Mikor világra jött, Grace nagynéni már hat hónapja halott volt. Anyja pedig három héttel a kis Grace születése után halt meg; s csak a betegség halálos ködén keresztül látta a gyermeket.

Évekkel ezelőttről való ez a kép; azóta a kis Grace is gond és szorongás árnyékában él, de még tizennyolc éves sincs; s ezért van még remény. Ha arra gondolunk, milyen kevés idő alatt történt mindez, hiszen a nagyanya is csak harminckét éves volt, mikor meghalt - így szólunk majd: A halállal még csak szembenézünk, de tudva - amit néhányan tudunk -, hogy mi az ember élete, akadna-e köztünk bárki is, aki (ha tudatosan kellene átélnie) borzongás nélkül tudná várni, míg elérkezik a születésének órája?

1. azt gondolja, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi ^[VISSZA]

5. első pillantásra ^[VISSZA]

7. egyrészt régtől való, másrészt majdan is meglévő ^[VISSZA]

11. előrebocsátva az előrebocsátandókat ^[VISSZA]