CYMBELINE << TARTALOM >> MACBETH
Ez a becsületes bolond bőviben volt az ilyen kusza mondásoknak, daltöredékeknek, és magának Gonerilnak a jelenlétében is sok keserű gúnyban, elevenbe vágó tréfában öntötte ki szívét. Így például egyszer a királyt az ökörszemhez hasonlította, amelyik a kakukkfiókát mindaddig táplálja, míg végre az szegény fejét bekapja és megeszi. Azt is mondta, hogy a szamár bezzeg megérzi, mikor a szekér húzza a lovat - azt akarta ezzel mondani, hogy Lear király lányai, akiknek hátul kellene járniuk, most apjuk elé kerültek -, s hogy Lear király nem Lear király többé, hanem csak Lear király árnyéka. Ezért a szabadszájúságáért aztán egyszer-kétszer meg is fenyegették azzal, hogy megkorbácsolják. Lear király persze most már kezdte észrevenni a hidegséget és tisztelethiányt, de ennek a hiszékeny, elvakult apának nemcsak ezt kellett elszenvednie méltatlan lányától: Goneril most már nyíltan megmondta neki, hogy apját mindaddig nem látja szívesen palotájában, ameddig az öreg király ragaszkodik hozzá, hogy száz lovagból álló kíséretet tartson, mert ez a kíséret fölösleges fényűzés, csak arra jó, hogy ricsajjal és lakomázással töltse be az ő udvarát; ezért arra kérte apját, csökkentse kíséretének számát, ne tartson maga mellett csak öreg embereket, olyanokat, mint ő maga, akik illenek vénségéhez. Lear király eleinte nem akart hinni szemének és fülének, nem tudta elhinni, hogy saját lánya beszél hozzá ilyen szívtelenül. Nem tudta elhinni, hogy lánya, aki koronát kapott tőle, most kíséretét igyekszik megcsonkítani, és sajnálja tőle azt a tiszteletet, ami megilleti öreg korát. De amikor Goneril továbbra is megfeledkezett kötelességéről, és ragaszkodott kéréséhez, az öregember olyan haragra gerjedt, hogy átkozott sárkánynak nevezte, azt mondta róla, hogy hazudik, és valóban hazudott is, mert a száz lovag csupa válogatott viselkedésű, ritka jellemű férfi volt, értették tisztük minden részletét, s egyáltalában nem volt szokásuk a ricsajozás és lakomázás, ahogy Goneril mondta. Megparancsolta továbbá, nyergeljék fel lovait, mert száz lovagjával együtt másik lányához, Reganhoz akar menni; aztán a hálátlanságról beszélt, erről a márványszemű ördögről, amely ha gyermekben lakik, utálatosabb a tenger szörnyénél. És elátkozta legidősebb lányát, Gonerilt, hogy hallani is rettenetes volt: azt kívánta, sohase legyen gyermeke, vagy ha lesz, hát azért éljen, hogy visszafizesse anyjának azt a gúny és megvetést, amit Goneril tanúsított apja iránt, hadd érezze, hogyha az ember gyereke hálátlan, az élesebben fáj, mint a kígyó foga. Goneril férje, Alban herceg mentegetőzni kezdett, nehogy Lear király azt hihesse, neki is része van ebben a gonoszságban, de Lear király végig sem hallgatta, hanem dühében megnyergeltette lovait, s kíséretével együtt elindult Regannak, másik lányának palotája felé. És Lear király azt gondolta magában, milyen kicsinek látszik most Cordelia hibája - ha ugyan hiba - testvére bűnéhez képest, és erre sírni kezdett, aztán meg elszégyellte magát, hogy olyan teremtmény, mint Goneril, annyira megrendítette férfiasságát, hogy megríkatta. Regan és férje pompázó udvartartás közepette éltek palotájukban, és Lear király előre küldte szolgáját, Caiust, egy levéllel a lányához, hogy készüljön fel a fogadására, ő maga pedig kíséretével követte Caiust. De úgy látszik, Goneril megelőzte atyját, ő is levelet küldött Regannak, apját szeszélyességgel és mogorvasággal vádolta, s azt tanácsolta testvérének, ne is fogadja be apjukat olyan nagy kísérettel, amilyet magával hoz. Ez a futár egyidőben érkezett Caiusszal, találkozott is vele, és ki más volt, mint Caius régi ellensége, az udvarmester, akit Caius az ólba vágott, amiért pimaszul viselkedett Lear királlyal. Caius nem állhatta ennek a fickónak a tekintetét, gyanította is, hogy mi járatban van, ezért elkezdte gúnyolni és ki is hívta párbajra, s amikor ezt a fickó visszautasította, Caius becsületes indulatának hevében alaposan megverte, amit ilyen bajkeverő és gonosz üzenetek hordozója meg is érdemelt. Ez azonban eljutott Regannak és férjének fülébe, s elrendelték, hogy Caiust kalodába zárják, bár apjuknak, a királynak volt a követe, s mint ilyennek, joga volt a legnagyobb tisztelethez. Így aztán, amikor a király belépett a kastélyba, a legelső, akit meglátott, hűséges szolgája, Caius volt, amint éppen e gyalázatos helyzetben ült. Ez persze rossz előjele volt a rá váró fogadtatásnak, de még rosszabb is következett, amikor lánya és veje után érdeklődött, s azt mondták neki, hogy a herceg és felesége egész éjjel utazott, ezért nem fogadhatják apjukat, és amikor végül Lear király határozottan és dühösen ragaszkodott hozzá, hogy látni akarja őket, kijöttek üdvözlésére, de ki mást látott társaságukban, mint a gyűlölt Gonerilt, aki eljött, hogy elmondja saját történetét, és testvérét atyjuk, a király ellen uszítsa. Ez a látvány nagyon felizgatta az öreg embert, s méginkább az, hogy Regan kézen fogta Gonerilt, mire Lear király megkérdezte Gonerilt, nem szégyelli-e magát, ha apjának fehér szakállára tekint? Regan azonban azt tanácsolta apjának, menjen haza Gonerillal, éljen nála békében, bocsássa el fele kíséretét és kérjen bocsánatot Goneriltól, mert ő már öreg, nincs benne kellő megfontoltság, ezért szükséges, hogy olyanok vezessék és kormányozzák, akik megfontoltabbak nála. Lear király azt felelte, hogy fonák dolog volna, ha térdre kellene borulnia, és saját lányához könyörögnie táplálékért és ruháért, elsorolta érveit az ilyen természetellenes függőséggel szemben, s kijelentette: eltökélt szándéka, hogy sohasem tér vissza Gonerilhoz, hanem ittmarad Regannál száz lovagjával együtt, mert - úgy mondta - Regan nem felejtette el fél országát, amit jegydíjul adott neki, hiszen az ő tekintete nem olyan vad, mint Gonerilé, hanem szelíd és kedves. Azt is mondta, mintsem hogy visszatérjen Gonerilhoz fele kíséretével, inkább átmegy Franciaországba, és valamilyen nyomorult évdíjat kér a francia királytól, aki legkisebb lányát feleségül vette minden hozomány nélkül. De csalódott, ha szeretőbb bánásmódot várt Regantól, mint amilyet Goneril részéről tapasztalt. Mintha csak felül akarná múlni nővérének gyermeki hálátlanságát, kijelentette Regan, hogy úgy gondolja: ötven lovag is túl sok ahhoz, hogy Lear királyt szolgálják - huszonöt is elegendő. Ekkor Lear király szinte megtört szívvel fordult Gonerilhoz, s azt mondta, hogy vele megy, mert hiszen az ő ötvene kétszerte huszonöt, s így szeretete is kétannyi, mint Regané. De erre meg Goneril szabadkozott, és azt mondta, mi szükség, hogy huszonöt is kísérje? Vagy tíz? Vagy akár öt? Ha egyszer az ő szolgái vagy húga szolgái is ápolhatják? Így ez a két gonosz lány szinte versengett egymással, melyikük tud kegyetlenebb lenni öreg apjukhoz, aki olyan jó volt hozzájuk, apránként meg akarták őt fosztani egész kíséretétől s mindattól a tisztelettől - elég kevés maradt neki, aki valaha egy királyság fölött uralkodott -, amit meghagytak neki annak jeléül, hogy valaha király volt! Persze a ragyogó kíséret nem fontos a boldogsághoz, de királyból koldussá lenni, millióknak parancsolni, azután egy szál kísérő nélkül maradni - nehéz változás; és nem is annyira az hasított ennek a szegény királynak a szívébe, hogy mit fog szenvedni kíséret nélkül, mint inkább lányainak az a hálátlansága, hogy megtagadják tőle a kíséretet. Annyira, hogy a két nővér szeretetlensége és az a gyötrelem, hogy olyan ostobán szétosztott egy királyságot - kezdte megzavarni ép eszét, és mialatt beszélt, maga sem tudta mit, bosszút esküdött e természetből kivetkezett banyák ellen, mégpedig olyan példás bosszút, amitől megretten az egész föld. Miközben így elhalmozta őket üres fenyegetésekkel, amiket gyönge karja sohasem tudott volna beváltani, leszállt az éj mennydörgő viharral, villámmal és esővel, és mert lányai továbbra is kitartottak elhatározásuk mellett, hogy nem engedik be kíséretét, Lear király előparancsolta lovait, és inkább nézett szembe a szabad ég alatt a vihar dühöngésével, mint hogy egy födél alatt maradjon ezekkel a hálátlan lányokkal. Azok pedig azt mondták, hogyha akaratos emberek maguk okoznak bajt maguknak, ez az ő igazságos büntetésük, eltűrték, hogy apjuk ilyen állapotban elmenjen, s nyugodtan bezárták mögötte a kaput. Vad szél fújt, az eső és vihar növekedett, amikor az öreg ember elrohant, hogy megküzdjön az elemekkel, mert azok sem olyan durvák, mint lányainak gonoszsága. Körös-körül sok mérföldnyire alig akadt egy bokor, s itt a pusztán, szemben a vihar dühével a sötét éjszakában, bolyongott Lear király, és dacolt a széllel és mennydörgéssel; rászólt a szélre, hogy fújja be a földet a tengerbe, vagy dagassza meg a tenger hullámait, amíg elárasztják a földet, és nyoma sem marad annak a hálátlan állatnak, ami az ember. Az öreg királynak már nem volt más társa, csak a szegény bolond, aki még mindig vele maradt, és vidám ötleteivel igyekezett tréfát űzni a balsorsból, azt mondta, hogy pajkos egy éjszaka az úszásra, s a király jobban tenné, ha bemenne és lánya áldását kérné:
és esküdözött, derék egy éjszaka ez ahhoz, hogy lehűtse egy úrhölgy büszkeségét. Ilyen szegényes kíséretben volt ez a hajdan nagy uralkodó, amikor rátalált örökké hű szolgája, a most Caiusszá változott, derék Kent gróf, aki mindig nyomon követte, bár a király nem ismerte fel, hogy ő a gróf. Így szólt Lear királyhoz: - Ó, uram, te vagy? Kik az éjszakát kedvelik, nem kedvelnének ilyen éjszakát. Ez a szörnyű vihar búvóhelyükre űzte a vadállatokat. Az ember alkata nem bír meg ennyi kínt és rémülést. De Lear király rápirított Kentre, és azt mondta, hogy ahol nagyobb betegség fészkel, ott a kisebb alig érezhető. Ahol nyugodt a lélek, kényes ott a test, de az ő lelkében a fergeteg minden érzetet elvett érzékeitől, kivéve azt, ami ott szorul szívében. Aztán a gyermeki hálátlanságról beszélt, s azt mondta, olyan ez, mintha a száj megmarná a kezet, amiért táplálékot ad neki, mert a gyermeknek a szülő jelenti a kezet, a táplálékot és egyáltalában mindent. De a derék Caius kitartott kérései mellett, hogy a király ne maradjon kint a szabad ég alatt, és végül is rábeszélte őt, térjen be a pusztán egy kis nyomorult kunyhóba. A bolond lépett be elsőnek, de rémüldözve visszahőkölt, és azt mondta, hogy kísértetet látott. Mikor a kunyhót megvizsgálták, kiderült, hogy ez a kísértet nem más, csak egy szegény őrült koldus, aki ebbe az elhagyott kunyhóba mászott menedékért, s ördögökről beszélt, ezzel ijesztette meg a bolondot. Azok közül a szegény holdkórosok közül való volt, akik vagy tébolyultak, vagy úgy tesznek, mintha azok volnának, mert ezzel több irgalmat csikarhatnak ki a szánakozó falusi emberekből. Bejárják a vidéket, szegény Tamásnak nevezgetik magukat, azt szokták mondani: »ki ad valamit szegény Tamásnak?« -, és tűket, szögeket és rozmaringtöviseket szúrnak karjukba, hogy véreztessék. Ilyen ijesztő dolgokkal, részint imákkal, részint eszelős átkokkal hatják meg vagy ijesztik meg a rudatlan falusiakat, akik aztán alamizsnát adnak nekik. Ilyesféle volt ez a szegény fickó is, és amikor a király meglátta őt ilyen nyomorult állapotban - egyéb sem takarta meztelenségét, csak egy vászondarab az ágyékán -, meg volt róla győződve, hogy ez a fickó is valamilyen apa, aki mindenét odaadta lányainak és ilyen állapotra jutott, mert úgy gondolta, egyéb sem hozhat valakit ilyen nyomorult helyzetbe, csak az, ha gonoszak a lányai. Ebből és sok más ilyen zavaros beszédből a jó Caius egyszerre világosan látta, hogy Lear király elvesztette ép eszét, és lányainak rossz bánásmódja valóban megtébolyította. Most aztán az érdemes Kent gróf hűsége sokkal fontosabb szolgálatokban is megmutatkozhatott, mint amikre eddig alkalma nyílt. A király néhány rendíthetetlen hívének segítségével ugyanis királyi urának személyét virradatkor Dover várába szállították, mert neki, Kent grófnak leginkább itt voltak barátai, itt nyomott a latban legtöbbet a szava; ő maga pedig hajóra szállt Franciaország felé, Cordelia udvarába sietett, s ott olyan megható szavakkal adta elő Cordeliának királyi apja szánalmas helyzetét, és olyan élénk színekkel ecsetelte nővérei embertelenségét, hogy ez a jó és gyöngéd lány könnyezve kérlelte férjét, a királyt, engedje meg neki, hogy hajóra szálljon Anglia felé, és adjon neki elegendő katonát ahhoz, hogy leverje ezeket a kegyeden lányokat és férjeiket, és újra trónjára helyezhesse apját, az öreg királyt. Férje teljesítette kérését, ő pedig elindult, és királyi hadseregével Doverben partraszállt. Lear királynak sikerült elszöknie őreitől, akiket a jó Kent gróf rendelt mellé, hogy gondot viseljenek rá tébolyában. Néhány ember Cordelia seregéből ráakadt, amint éppen Dover közelében bolyongott a mezőn, szánalmas állapotban, őrjöngve, magában hangosan dalolva, koronával a fején, amit ő maga font magának szalmából, csalánból és a búzamezőn szedett gizgazból. Cordelia szívből vágyódott rá, hogy meglássa apját, de az orvosok tanácsára elhalasztotta ezt a találkozást mindaddig, amíg alvással és gyógyfüvek hatásával nyugodtabb eszméletre nem térítik. Cordelia minden aranyát és ékszerét odaígérte ezeknek az ügyes orvosoknak, ha meggyógyítják a királyt, és segítségükkel Lear király csakhamar olyan állapotba jutott, hogy megláthatta lányát. Megható látvány volt a találkozás az apa és lánya között; látni, hogyan küzdött az öreg királyban az öröm, hogy még egyszer megláthatja valaha legkedvesebb gyermekét, s a szégyen, hogy ebben a gyermeki jóságban éppen az részesíti őt, akit olyan kis hibáért tagadott ki. Ez a két szenvedély küzdött benne a betegség maradványaival, s ez néha annyira összezavarta félőrült agyát, hogy alig emlékezett rá, hol van, vagy ki az, aki olyan kedvesen csókolgatja őt, és szól hozzá, ilyenkor aztán arra kéne a körülötte állókat, ne nevessék ki, ha azt hiszi, hogy ez az úri hölgy az ő lánya, Cordelia. Aztán látni őt, amikor térdreborult, hogy bocsánatot kérjen lányától, ő pedig, a jóságos hölgy, szintén letérdelt, hogy áldást kérjen apjától, és azt mondta neki, nem illik hozzá, hogy térdeljen, az az ő kötelessége, mert hiszen ő Lear király lánya, az ő hű és igazi lánya, Cordelia! Aztán megcsókolta apját, hogy - így mondta - lecsókolja róla nővéreinek minden gonoszságát, és azt mondta róluk, szégyellhetik magukat, hogy öreg, fehérszakállú édesapjukat kiűzték a hideg éjszakába, amikor az ellenség kutyáját is, még ha meg is marta volna - ilyen szépen fejezte ki magát - tüze mellé bocsátotta volna olyan éjszakán. Aztán elmondta apjának, hogyan jött át Franciaországból azért, hogy segítséget hozzon neki, Lear király pedig azt felelte, hogy Cordeliának felejtenie kell, és meg kell bocsátania neki, mert ő már öreg és bohó, és azt sem tudja, mit cselekszik; Cordeliának bizonyára nagy oka volna arra, hogy ne szeresse őt, nővéreinek azonban semmi okuk sem volt erre. De Cordelia azt felelte, hogy neki sincs semmi oka, és nénjeinek sem volt. Hagyjuk hát ezt az öreg királyt szerető és kötelességtudó lányának védelmében. Cordeliának és orvosainak végül is sikerült alvás és orvosságok segítségével nyugalomra hangolni a zavaros és kusza indulatokat, amelyeket másik két lányának kegyetlensége lelkében viharrá fokozott. Térjünk vissza ezekhez a kegyetlen lányokhoz, és mondjunk róluk is egy-két szót. A hálátlanságnak e szörnyetegeitől, akik olyan álnokul viselkedtek saját öreg apjukkal, azoktól azt sem lehetett elvárni, hogy férjeikhez hívebbek lesznek. Hamar beleuntak abba, hogy akár látszólagosan is tiszteletet és szeretetet tanúsítsanak irántuk, és nyíltan kimutatták, hogy más férfi felé fordultak szerelmükkel. Véletlenül úgy esett, hogy bűnös szerelmük tárgya ugyanaz a személy volt, Edmund, az elhunyt Gloster gróf természetes fia. Árulásával sikerült neki kitúrni az örökségből és grófságból Edgar bátyját, a jogos örököst, és gonosz cselszövéseivel elérte, hogy most ő maga volt a gróf. Gonosz ember volt, méltó arra, hogy olyan gonosz teremtések szeressenek bele, mint Goneril és Regan. Amikor Cornwall herceg, Regan férje, éppen ebben az időben meghalt, Regan azonnal kinyilatkoztatta azt a szándékát, hogy férjhez megy Gloster grófhoz, ez viszont felébresztette nővérének féltékenységét - ez a gonosz gróf ugyanis különböző alkalmakkor neki éppúgy szerelmet vallott, mint Regannak. Goneril talált rá módot, hogy méreg segítségével eltegye nővérét láb alól, de ármányait leleplezték, s férje, Alban herceg börtönbe zárta ezért a tettéért is, meg azért is, mert fülébe jutott Regan bűnös szenvedélye a gróf iránt. Goneril a csalódott szerelemnek és haragnak hirtelen rohamában véget vetett saját életének. Így hát a mennyei igazságszolgáltatás végül is utolérte ezeket a gonosz lányokat. Miközben mindenkinek a szeme ezen az eseményen csüngött, s megcsodálták azt az igazságszolgáltatást, amely megnyilvánult megérdemelt halálukban, ugyanezeket a szemeket hirtelen más látvány vonta el, hogy megcsodálják ugyanannak a hatalomnak rejtelmes útjait, a fiatal és erényes lánynak, Cordeliának mélabús sorsában - pedig úgy látszott, mintha az ő jótettei szerencsésebb véget érdemeltek volna. De szomorú igazság, hogy az ártatlanság és a jámborság nem mindig jár eredménnyel ezen a földön. Az a hadsereg, amit Goneril és Regan küldött ki a gonosz Gloster gróf parancsnoksága alatt, diadalt aratott, és Cordelia börtönben halt meg ennek az elvetemült grófnak az ármányai folytán, aki nem szívesen látta, hogy bárki is közte és a trón között áll. Így hát az ég ifjúkorában magához vette ezt az ártatlan hölgyet, miután a gyermeki kötelességtudás csodálatos példáját mutatta meg benne a világnak. Lear király nem sokkal élte túl kedves lánya halálát. Mielőtt meghalt, a jó Kent gróf, aki mindig öreg ura mellett maradt, lányainak legelső méltatlanságától kezdve hanyatlásának e szomorú korszakáig - igyekezett megértetni vele, hogy ő ugyanaz, aki Caius név alatt követte, de Lear fájdalomtól megzavarodott agya ebben az időben már sehogyan sem tudta felfogni, hogyan lehetséges ez, és hogyan lehet Kent és Caius ugyanaz a személy; így hát Kent nem akarta fölöslegesen zavarni most már ilyen kimagyarázkodásokkal, s amikor Lear király hamarosan meghalt, a királynak ez a hűséges szolgája az öreg kortól is, meg öreg királyának meggyötrése fölött érzett bánatában is, rövidesen követte a sírba. Hogyan érte utol az ég ítélete a gonosz Gloster grófot, akinek árulásait fölfedték, és őt magát párviadalban leszúrta fivére, a jogszerinti gróf; hogyan lépett Britannia trónjára Lear király halála után Goneril férje, Alban herceg, aki ártatlan volt Cordelia halálában, és sohasem bátorította feleségét apjával szemben elkövetett aljasságaira -, mindezt szükségtelen itt elmesélni. Lear király és három lánya meghalt, márpedig történetünk csak az ő sorsukkal foglalkozott.
* Vörösmarty Mihály fordítása |