Minden jó, ha a vége jó
Bertram, Rousillon grófja nemrégen, apja halála után jutott rangjához és birtokához. A francia király szerette Bertram apját, s amikor meghallotta halálának hírét, megüzente fiának, jöjjön azonnal Párizsba, királyi udvarába, mert az volt a szándéka, hogy az elhunyt gróf iránt érzett barátságának kedvéért különleges kegyben és védelmében részesíti a fiatal Bertramot.
Bertram anyjánál, az özvegy grófnőnél élt, amikor Lafeu, egy öreg nemesúr a francia udvarból eljött érte, hogy a királyhoz vezesse. Franciaország királya korlátlan uralkodó volt, s a meghívás udvarába királyi rendelet, azaz határozott parancs formájában hangzott el, s e parancsnak nem szegülhetett ellene semmilyen alattvaló, bármilyen magas volt is a rangja; ezért hát a grófnő, bár úgy érezte, hogy amikor elbúcsúzik fiától, mintha másodszor is eltemetné férjét, akinek elvesztét nemrég úgy megsiratta -, mégsem merészelte csak egy nappal is tovább magánál tartani fiát, hanem azonnal utasításokat adott az indulásra. Lafeu, aki eljött az ifjú grófért, igyekezett megvigasztalni a grófnőt megboldogult férjének elvesztése és fiának hirtelen távozása miatt, s az udvaroncok hízelgő modorában azt mondta, a király olyan jóságos fejedelem, hogy a grófnőnek férje helyett férje lesz őfelsége, fiának pedig apja helyett apja -, ezzel mindössze annyit akart mondani, hogy a jó király előmozdítja majd Bertram szerencséjét. Lafeu azt is elmondta a grófnőnek, hogy a király súlyosan megbetegedett, s orvosai kijelentették róla, hogy gyógyíthatatlan. A grófnő, miután meghallotta ezt a hírt a király kedvezőtlen egészségi állapotáról, kifejezte részvétét, s azt mondta, bárcsak élne még Helénának - egy szolgálatában álló és éppen jelenlevő kisasszonynak - édesatyja: nem kételkedik benne, hogy ő ki tudná gyógyítani őfelségét a betegségéből.
Aztán elmondott Lafeu-nak egy és mást Heléna történetéből, azt, hogy egyetlen lánya a hírneves orvosnak, Gérard de Narbonnak, aki halála előtt lányát a grófnő gondjaira bízta, úgyhogy az orvos halála óta ő vette pártfogásába Helénát; a grófnő aztán Heléna erényes jellemét és kitűnő képességeit dicsérte, azt mondta, hogy ezeket az erényeket érdemes apjától örökölte. Miközben így beszélt, Heléna szomorú és gyászos némaságban sírdogált, amiért is a grófnő gyöngéden szemére hányta, hogy túlságosan is bánkódik még mindig apja halálán.
Bertram ekkor elbúcsúzott anyjától. A grófnő könnyek és áldások közt vált meg édes fiától, s így ajánlotta őt Lafeu gondjaiba:
- Jó uram, éretlen udvaronc ez még, segítsd te a tanácsoddal!
Bertram utolsó szavait Helénához intézte, de ezek csupán a merő udvariasság szavai voltak, sok szerencsét kívánt neki, s kurta búcsúzását így végezte be:
- Légy vigasza anyámnak, a te úrnődnek, és tartsd őt tiszteletben.
Heléna régóta szerette Bertramot, és amikor szomorú és gyászos némaságban sírdogált, nem Gerard de Narbonért ontotta könnyeit. Heléna szerette édesapját, de most, a mélyebb vonzalom érzésében, melynek tárgya éppen most volt elveszőben -, elfelejtette halott apjának arcvonásait és alakját is, mert képzelete nem idézett más arcot lelke elé, csak Bertramét.
Heléna régóta szerette Bertramot, de mindig emlékezetében tartotta, hogy szerelmének tárgya Roussillon grófja, aki Franciaország legősibb családjából származik. Ő maga alacsony származású, szülei egyszerű emberek voltak. Bertram ősei mind nemesek. Ezért úgy nézett föl a főúri származású Bertramra, mint urára és szeretett gazdájára, és nem is merészelt egyébre vágyakozni, csak hogy úgy élhessen, mint Bertram szolgálója, s úgy halhasson meg, mint alárendeltje. Olyan nagynak látta a távolságot Bertram magas rangja és az ő alacsony sorsa között, hogy azt mondogatta:
- Olyan ez egészen, mintha a tündöklő csillaggal akarnék nászt ülni, Bertram olyan magasan áll fölöttem.
Bertram távozása könnyeket csalt a szemébe, bánattal töltötte be szívét, mert akármilyen reménytelenül szerette, mégiscsak kellemes vigaszára volt, hogy a nap minden órájában láthatta, és Heléna el tudott üldögélni és nézni Bertram sólyomszemét, íves szemöldökét, szép haja fürtjeit, míg úgy érezte, hogy arcképét bevési szívének táblájára, mely túlontúl is fogékony volt Bertram imádott arcának minden vonalára.
Amikor Gerard de Narbon meghalt, nem hagyott mást a lányára, csak néhány ritka és bevált gyógyírt, ezeket elmélyült tanulmányokkal és hosszú orvostudományi tapasztalattal gyűjtötte össze, mint mindenható és majdnem csalhatatlan orvosságokat. A többi közt feljegyzett egy bevált orvosságot arra a bajra is, amelyben Lafeu elbeszélése szerint a király az idő szerint szenvedett. Amikor Heléna hallott a király panaszairól, benne, aki mindeddig olyan alázatos és reménytelen volt, megfogant az a nagyravágyó terv, hogy ő maga elmegy Párizsba, és vállalkozik rá, hogy meggyógyítja a királyt. De ha Heléna birtokában is volt ez a csodálatos gyógyszer, mégis, minthogy a király is, orvosai is úgy gondolták, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, nem volt valószínű, hogy hitelt adnak egy szegény, tanulatlan hajadonnak, ha felajánlja, hogy vállalkozik a gyógyításra. Heléna olyan szilárdan bízott a sikerben, ha egyszer megengedik, hogy kísérletet tegyen, hogy reménye nagyobb volt, mint amennyire apjának ügyessége feljogosította, bár apja a maga korának leghíresebb orvosa volt. Heléna azonban azt az erős hitet érezte magában, hogy ezt a jó írt szerencsés csillagok szentesítik, s ez lesz az az örökség, mely előmozdítja az ő szerencséjét, mégpedig olyan magas méltóságig, hogy Rousillon gróf felesége lehet.
Bertram nemrégen távozott el, amikor a grófnőt arról értesítette udvarmestere, hogy kihallgatta, amikor Heléna magában beszélt, s néhány elejtett szavából azt vette ki, hogy szerelmes Bertramba, és követni szeretné Párizsba. A grófnő köszönetet mondott az udvarmesternek, és azzal küldte el, mondja meg Helénának, hogy beszélni akar vele. Amit Helénáról éppen hallott, rég elmúlt napok emlékezetét idézte vissza a grófnő szívébe, valószínűleg azokét a napokét, amikor beleszeretett Bertram apjába, s így szólt magában:
- Én is így voltam, amikor fiatal voltam. A szerelem olyan tövis, amelyik hozzátartozik az ifjúság rózsájához, mert ifjúságunk idején, ha a természet gyermekei vagyunk, bennünk is megvan ez a hiba, bár akkor nem tudjuk hibának.
Miközben a grófnő így tűnődött saját ifjúságának szerelmes tévelygésein, Heléna belépett, és a grófnő így szólt hozzá:
- Tudod, Heléna, én anyád vagyok.
Heléna így válaszolt:
- Méltóságos úrnőm vagy.
- Lányom vagy - szólt újra a grófnő -, és mondom, anyád vagyok. Miért riadsz így meg, és sápadsz el szavaimra?
Heléna ijedten nézett, gondolatai összezavarodtak, mert attól félt, a grófnő gyanítja szerelmét, és ezért így felelt:
- Bocsáss meg, asszonyom, nem vagy anyám, Roussillon grófja nem lehet a bátyám, én sem a te lányod.
- De Heléna - mondta a grófnő - a menyem, az lehetnél, és félek, az akarsz lenni, azért izgatott úgy fel az anya és lány szó. Heléna, szereted a fiamat?
- Bocsáss meg, drága úrnőm - mondta a megrémült Heléna.
A grófnő megismételte kérdését:
- Szereted a fiamat?
- Talán te nem szereted, asszonyom? - mondta Heléna.
A grófnő így válaszolt:
- Ne kerülgesd a választ, Heléna! Csak ne leplezd érzelmeidet, mert a szenvedélyed úgyis beismeri.
Heléna ekkor térdre borult, bevallotta szerelmét, s szégyenkezve és ijedten könyörgött bocsánatért nemes úrnőjéhez, kifejezte szavaival, hogy tudatában van sorsuk egyenlőtlenségének, erősködött, hogy Bertram semmit sem tud arról, hogy ő szereti, és a maga alázatos, igénytelen szerelmét ahhoz a szegény indushoz hasonlította, aki imádja a napot, amely imádójára néz, de semmi mást nem tud róla. A grófnő megkérdezte Helénát, nem készül-e most Párizsba menni? Heléna bevallotta, milyen szándék született meg lelkében, amikor hallotta, hogy Lafeu a király betegségéről beszél.
- Ez indított arra, hogy Párizsba készülj? - kérdezte a grófnő. - Ez? Felelj!
Heléna becsületesen válaszolt.
- Az én uram, a te fiad juttatta eszembe, különben Párizs, a király, a gyógyszer kimaradnának gondolataim forgásából.
A grófnő meghallgatta egész vallomását, és nem szólt egy szót sem, sem helyeslően, sem korholóan, hanem pontosan kikérdezte Helénát, mennyire valószínű az, hogy a gyógyszer használ a királynak. Megtudta, hogy Gerard de Narbon ezt a szert tartotta legtöbbre valamennyi közül, aminek birtokában volt, és halálos ágyán adta át lányának; aztán visszaemlékezett arra az ünnepélyes ígéretre, amit ő maga tett azon a szomorú órán ezzel az ifjú hajadonnal kapcsolatban, akinek végzete, s magának a királynak az élete is, úgy látszott, e terv megvalósításától függ. Ez a terv ugyan egy szerelmes lány gondolatainak gyöngéd képzelgéseiben született, de a grófnő arra gondolt, talán a gondviselés láthatatlan működése nyilvánul meg benne, hogy véghezvigye a király meggyógyulását, és megalapozza Gerard de Narbon lánya jövendő szerencséjét -, ezért hát engedélyt adott Helénának, hogy a maga útját járja, nagylelkűen ellátta pénzzel, minden egyébbel és kellő kísérettel, Heléna pedig elindult Párizsba a grófnő áldásával és legszívesebb jókívánságaival.
Heléna megérkezett Párizsba, és barátjának, az öreg Lafeu úrnak a segítségével kihallgatást nyert a királytól. Még sok nehézséget kellett leküzdenie, mert a királyt nem egykönnyen lehetett rávenni, hogy kipróbálja azt a gyógyszert, melyet ez a szép, ifjú doktor kínált neki. De Heléna megmondta neki, hogy ő Gerard de Narbon lánya - apjának hírnevét a király jól ismerte -, s úgy ajánlotta fel a becses orvosságot, mint a legdrágább kincset amely magában foglalja apja hosszú tapasztalatának és tudásának egész lényegét, és merészen felajánlotta életét zálogul, ha nem tudja helyreállítani őfelsége teljes egészségét két napon belül. A király végül is hajlandó volt kísérletet tenni az orvossággal, s Helénának két nap múlva el kellett vesztenie életét, ha a király meg nem gyógyul; de ha eljárása sikerrel jár, a király megígérte neki, hogy egész Franciaországban azt a férfit választhatja - csupán a vérbeli hercegeket kivéve -, akit férjül akar magának; Heléna ugyanis, amennyiben meggyógyítja a királyt bajából, azt kérte jutalmul, hogy szabadon választhasson férjet.
Heléna nem csalódott abban a reményében, amit apja gyógyszerének hatásáról táplált. Még el sem múlt a két nap, és a király teljes egészsége helyreállt, amire maga köré gyűjtötte udvarának valamennyi fiatal nemesurát abból a célból, hogy jutalmul átadja szép orvosának a megígért férjet, s felszólította Helénát, nézzen körül a nemes legényemberek ezen ifjú gyülekezetén, és válasszon magának férjet. Heléna hamar döntött, mert e fiatal főurak között ott látta Rousillon grófot, mire Bertram felé fordult, és így szólt:
- Ez az a férfi. Nem merlek elvenni, uram, de magamat és szolgálatomat halálomig hatalmadba adom.
- Bertram - mondta a király -, vedd el őt: ő a feleséged!
Bertram nem habozott, hanem azonnal kijelentette, nincs ínyére, hogy a király neki ajándékozza a saját magát felajánló Helénát, aki, úgy mondta, egy szegény orvos lánya, az ő apja költségén nevelkedett, s most anyja nagylelkűségéből él az ő szolgálatában.
Heléna végighallgatta a gúny és megvetés e szavait, és így szólt a királyhoz:
- Örülök, hogy meggyógyultál, uram. Hagyjuk a többit!
De a király nem tűrte, hogy uralkodói parancsát így semmibe vegyék, mert nemeseik kiházasítása hozzátartozott a francia királyok sok előjogához, így hát Bertramot még aznap megeskették Helénával. Kénytelen és kényelmetlen házasság volt ez Bertramnak, és a szegény kisasszonyt sem biztatta reménnyel, mert igaz, szerzett egy főúri férjet, akinek elnyeréséért életét kockáztatta, de úgy látszik, ezzel nem jutott egyébhez, csak egy tündöklő, de kitöltetlen papírlaphoz, hiszen férjének szerelme olyan ajándék volt, amivel még a francia király hatalma sem rendelkezett.
Alighogy Heléna férjhez ment, Bertram azonnal azt kívánta tőle, járjon közbe a királynál, és szerezzen neki engedélyt, hogy elhagyhassa az udvart; amikor aztán Heléna elhozta férjének a király engedélyét az elutazásra, Bertram azt mondta neki, nem volt felkészülve erre a hirtelen házasságra, ami egészen kihozta sodrából, s ezért Helénának nem szabad csodálkoznia az ő viselkedésén. Ha Heléna nem is csodálkozott, mindenesetre bánkódott, amikor azt látta: Bertramnak az a szándéka, hogy otthagyja őt. Bertram azt az utasítást adta újdonsült feleségének, menjen haza, Bertram anyjához. Amikor Heléna meghallotta ezt a szeretetlen parancsot, így válaszolt:
- Ó, uram, nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy szófogadó szolgálód maradok, s örökké igyekszem e nagy szerencsét kiegyenlíteni, és pótolni neked azt, amit szerény csillagom tőlem megtagadott.
De Helénának ezek az alázatos szavai egyáltalában nem indították a fennhéjázó Bertramot arra, hogy megszánja szerető feleségét, hanem elvált tőle, s még csak azt a közönséges udvariasságot sem tanúsította iránta, hogy szívélyesen elbúcsúzzék tőle.
Heléna hát visszatért a grófnőhöz. Elérte utazásának célját, megmentette a király életét, és férjhez mehetett szívének drága urához, Rousillon grófhoz, mégis mint eltaszított asszony tért vissza nemes anyósa házába, s alig lépett be a házba, máris olyan levelet kapott Bertramtól, amelytől szinte meghasadt a szíve.
A jóságos grófnő olyan szívélyesen üdvözölte őt, mintha fia maga választotta volna, magasrangú úrhölgy lenne, és nyájas szavakat intézett hozzá, mert meg akarta vigasztalni Bertramnak azért a szívtelen mellőzéséért, amellyel rögtön esküvőjük napján magára hagyta és hazaküldte feleségét. De ezzel a kegyes fogadtatással sem sikerült felvidítani Heléna lelkét, aki így szólt:
- Az uram elment, már örökre elment.
Aztán felolvasta e szavakat Bertram leveléből:
- »Ha megkapod az ujjamról a gyűrűmet, amely sose kerül le onnan, akkor mondhatsz a férjednek, de ezt az ‚akkor’-t én ‚sohá’-nak nevezem.«
- Szörnyű ítélet! - mondta Heléna.
A grófnő arra kérte, legyen türelemmel, és azt is mondta, hogy most, amikor Bertram elment, csak ő, Heléna lesz a gyermeke, s hogy olyan urat érdemelne, akit húsz olyan golyhó szolgálhatna, mint Bertram, az meg percenként úrnőzné őt, Helénát. De ez a páratlan anya hiába igyekezett megtisztelő leereszkedéssel és kedves hízelgéssel enyhíteni menyének bánatát.
Heléna még mindig a levélre meredt és halálos gyötrelmében felkiáltott:
- »Míg feleségem van, addig semmim sincs Franciaországban.«
A grófnő megkérdezte tőle, ez is ott áll-e a levélben?
- Igen, asszonyom - a szegény Heléna csak ennyit tudott válaszolni.
Másnap reggel nem találták Helénát. Hátrahagyott egy levelet azzal, hogy adják át a grófnőnek akkor, amikor ő már elment s a levélben tudatta vele, mi oka volt a hirtelen távozásra: közölte vele, annyira fáj neki, hogy Bertramot elűzte otthonából és szülőföldjéről, hogy vezekelnie kell e vétkéért, s ezért zarándokútra indul Szent Jakab oltárához, befejezésül pedig arra kérte a grófnőt, közölje fiával, hogy annyira gyűlölt felesége örökre elhagyta a házat.
Bertram Párizsból Firenzébe ment, ahol tiszt lett a firenzei herceg seregében, egy sikeres háborúban sok vitéz tettel tüntette ki magát, s amikor onnan visszatért Firenzébe, levelet kapott anyjától azzal a kapóra jött újsággal, hogy Heléna nem zavarja többé, s éppen hazaindulni készülődött, amikor maga Heléna is, zarándoköltözetben, megérkezett Firenze városába.
A zarándokok rendszerint Firenze városán keresztül vették útjukat Szent Jakab kegyhelye felé, s amikor Heléna megérkezett ebbe a városba, hallotta, hogy lakik a városban egy vendégszerető özvegyasszony, s szívesen fogadja házába a zarándoknőket, akik ama szent ereklyéit látogatják, s szállásban és barátságos ellátásban részesíti őket. Heléna hát elment ehhez a derék özvegyasszonyhoz, az meg udvariasan fogadta, s arra biztatta, nézze meg a hírneves város érdekességeit, s azt is megmondta neki, hogyha meg akarja nézni a herceg hadseregét, elvezeti olyan helyre, ahonnan jól láthatja.
- Majd meglátod egy földidet - mondta az özvegy -, aki sok jó szolgálatot tett a herceg háborújában: neve Rousillon gróf. Helénának sem kellett másodszori biztatás, amikor megtudta, hogy Bertram is részt vesz a felvonulásban. Elkísérte háziasszonyát, s szomorú és gyászos örömöt okozott neki, hogy újra megláthatta drága férjének arcát.
- Nem csinos egy úr? - kérdezte az özvegy.
- Tetszik nekem - felelte Heléna a teljes igazságot.
A beszédes özvegy egész úton Bertramra terelte a szót: elmondta Helénának Bertram házasságának történetét, hogyan hagyta ott Bertram feleségét, azt a szegény úrhölgyet, s hogyan lépett be a herceg hadseregébe csak azért, hogy ne kelljen feleségével élnie. Heléna türelmesen végighallgatta saját balsorsának elbeszélését, de amikor ez véget ért, még mindig nem fejeződött be Bertram története, mert akkor az özvegyasszony másvalamit kezdett mesélni, és ennek a mesének minden szava mélyen belevésődött Heléna lelkébe - az a történet ugyanis, amit az özvegyasszony elmondott, arról szólt, hogy Bertram beleszeretett az ő lányába.
Mert Bertramnak ugyan nem volt ínyére az a házasság, amit a király rákényszerített, de azért, úgy látszik, mégsem volt érzéketlen a szerelemre: amióta a sereggel együtt Firenzében állomásozott, beleszeretett Dianába, egy szép nemeslányba, éppen annak az özvegyasszonynak lányába, aki Heléna háziasszonya volt, mert minden éjszaka megjelent Diana ablaka alatt, és mindenféle zenével és Diana szépségének dicséretére szerzett dallal udvarolta Diana szerelmét, s csupán azért esengett, engedje meg neki a lány, hogy amikor családja már nyugodni tér, Bertram titkon meglátogathassa; de Dianát semmiképpen sem lehetett rábeszélni, hogy teljesítse ezt az illetlen kérését, és nem is bátorította semmiképpen sem Bertram udvarlását, mert tudta róla, hogy házas ember, Diana pedig elővigyázatos anyjának tanácsai szerint nevelkedett, az pedig - ha most szűkösebb körülmények között élt is - előkelő származású asszony volt: a Capuletek nemes családjának volt a sarja.
A jó asszony mindezt előadta Helénának, magasztalva közben józan lányának erkölcsös alapelveit, amelyekről azt állította, hogy kizárólag annak a kitűnő nevelésnek és jó oktatásnak köszönheti, amit ő adott neki, azt is mondta továbbá, hogy Bertram most különösképpen sürgeti Dianát, engedélyezze neki ma éjszakára azt az annyira óhajtott látogatást, mivel másnap kora reggel elhagyja Firenzét.
Helénának persze fájt, amikor arról hallott, hogy Bertram szerelmes az özvegyasszony lányába, mégis e történet hallatára lángoló lelkében új terv fogamzott meg elcsavargott urának visszaszerzésére - úgy látszik, csöppet sem vesztette el bátorságát korábbi tervének balsikerétől. Felfedte az özvegy előtt, hogy ő maga Heléna, Bertram elhagyott hitvese és arra kérte kedves háziasszonyát, hogy ő meg a lánya tegyék lehetővé Bertramnak ezt a látogatását, neki pedig engedjék meg, hogy Diana képében ő találkozzék Bertrammal. Azt is megmondta nekik, mi a fő indítóoka annak, hogy annyira kívánja ezt a titkos találkozást férjével: meg akar szerezni tőle egy gyűrűt, amelyről Bertram azt mondta, hogy ha Heléna valaha is a birtokába jut, elismeri feleségül.
Az özvegy és lánya megígérték, hogy segítik ebben az ügyben - erre részint az indította őket, hogy szánakoztak ezen a boldogtalan, elhagyott asszonyon, másrészt pedig azzal nyerte meg őket Heléna a maga érdekének, hogy jutalmat ígért, s egy pénzzel teli erszényt adott át nekik jövendő kegyének zálogául. Heléna arról is gondoskodott, hogy még a nap folyamán Bertram értesítést kapjon arról, hogy felesége meghalt: azt remélte, ha Bertram az ő halálhírét veszi, és úgy érzi, hogy most másodszor szabadon választhat, akkor majd házassági ajánlatot tesz az ál-Dianának, azaz neki. Abban pedig nem kételkedett, hogy ha elnyerheti tőle a gyűrűt és a házasság ígéretét is, ezt valamiképpen majd javára tudja fordítani a jövőben.
Este, besötétedés után Bertram bebocsáttatást nyert Diana szobájába, ahol Heléna várta, készen a fogadására. A hízelgő bókok, a szerelmes szavak, amiket hozzá intézett, drága hangzatok voltak Heléna fülének, habár tudta, hogy Bertram Dianának szánta őket; Bertram pedig olyan elégedett volt vele, hogy ünnepélyesen megígérte neki, a férje lesz, és örökre fogja szeretni. Heléna azt remélte, megjövendölése ez annak az igazi szeretetnek, ami bekövetkezik majd, ha Bertram megtudja, hogy saját felesége, a megvetett Heléna volt az, akinek társalgása olyan gyönyörűséget okozott neki.
Bertram soha nem is sejtette, milyen okos hölgy Heléna, máskülönben nem tudta volna olyan semmibe venni. Azonkívül naponta látta, és így nem vette észre szépségét, mert ha hozzászoktunk, hogy állandóan lássunk egy arcot, akkor elvész az a hatás, amit a szépség vagy a csúnyaság első látásra kelteni tud. Heléna értelmét pedig képtelen volt megítélni Bertram, mert Heléna olyan szerelemmel vegyes hódolatot érzett iránta, hogy mindig hallgatag volt a jelenlétében, de most, amikor úgy látszott jövendő sorsa és minden szerelmes tervének boldog befejezése függ attól, hogy ezen az éjszakai találkozón kedvező emléket hagyjon Bertram lelkében -, minden szellemességét kifejtette, hogy tetszést keltsen, s eleven társalgásának egyszerű bája, modorának vonzó édessége annyira elbűvölte Bertramot, hogy megesküdött: ő lesz a felesége. Heléna elkérte ujjáról a gyűrűt, mint becsülése zálogát, és Bertram odaadta neki; viszonzásul pedig a gyűrűért - és tudjuk, milyen fontos volt, hogy a gyűrű az ő birtokában legyen! - átadott neki egy másik gyűrűt, amit a királytól kapott ajándékba. Mielőtt megvirradt, elküldte Bertramot, aki azonnal útnak indult anyja kastélya felé.
Heléna rábírta az özvegyasszonyt és Dianát, hogy kísérjék el Párizsba, mert az ő további segítségük is szükséges lesz ahhoz, hogy tervét teljes mértékben végrehajthassa. Amikor odaértek, megtudták, hogy a király éppen látogatóba ment Rousillon grófnőhöz, Heléna pedig amilyen gyorsan csak tehette, követte a királyt.
A király még mindig tökéletes egészségnek örvendett, s emlékezetében még olyan eleven volt a hála Heléna iránt, aki felgyógyulásának eszköze volt, hogy abban a pillanatban, amikor meglátta Rousillon grófnőt, Helénáról kezdett beszélni, drága ékszernek nevezte, amit a grófnő fiának ostobasága folytán vesztettek el. De amikor látta, hogy ez a tárgy elszomorítja a grófnőt, így szólt a király:
- Tisztelt asszonyom, mindent megbocsátottam és elfelejtettem néki.
De a jólelkű öreg Lafeu, aki szintén jelen volt, és nem tudta elviselni, hogy kedvenc Helénájának emlékezetét ilyen könnyedén elfelejtsék, így szólt:
- Meg kell mondanom, az ifjúúr nagyot vétett királya, anyja és felesége ellen, de legnagyobbat saját maga ellen, mert oly hitvest vesztett, akinek szépsége minden szemet elbűvölt, beszéde minden fület rabul ejtett, s páratlan tökéletessége minden szívben azt a vágyat ébresztette, hogy neki szolgáljon.
A király erre azt mondta:
- A dicséret csak fájdítja emlékét. Hívjátok hát vissza - s ezzel Bertramra célzott, aki most meg is jelent a király előtt, és kifejezte mélységes bánatát mindazért, amit Helénával szemben elkövetett, mire a király halott apjának és nagyszerű anyjának kedvéért megbocsátott neki, és újra kegyébe fogadta. De a király kegyes viselkedése hamarosan megváltozott, amikor észrevette, hogy Bertram ugyanazt a gyűrűt viseli ujján, amit ő adott Helénának, mert jól emlékezett rá, hogy Heléna a szenteket idézte tanúként, hogy sohasem húzza le ujjáról, kivéve, ha a királynak küldené nagy balsorsában. Amikor a király megkérdezte, hogyan jutott a gyűrűhöz, Bertram egy valószínűtlen történetet mesélt el egy hölgyről, aki az ablakból hajította ki, és erősködött, hogy házasságuk napja óta még csak nem is látta Helénát. A király ismerte Bertram viszolygását a feleségétől, attól félt, hogy ő vetett véget életének, és ezért parancsot adott az őröknek, fogják meg Bertramot, és így szólt:
- Sötét gyanú kínoz, mert félek, Helénát csúnyán elveszejtették.
E pillanatban belépett Diana és anyja, és átnyújtottak egy kérvényt a királynak, melyben azzal fordultak hozzá, gyakorolja királyi hatalmát, kényszerítse Bertramot, hogy feleségül vegye Dianát, akinek ünnepélyes ígéretet tett a házasságra. Bertram félt a király haragjától, s ezért tagadta, hogy ilyesmit ígért, erre Diana megmutatta a gyűrűt, amelyet Heléna bízott rá, s ezzel tanúsította szavainak igazságát, mondván, hogy ő adta Bertramnak azt a gyűrűt, amelyet visel, cserébe ezért a gyűrűért akkor, amikor Bertram megfogadta, hogy feleségül veszi. Ennek hallatára a király parancsot adott az őröknek, hogy tartóztassák le Dianát is, mert az ő elbeszélése a gyűrűről egészen másképpen hangzott, mint Bertramé, s ez csak megerősítette a király gyanúját: azt mondta a király, ha nem vallják be, hogyan jutottak Heléna gyűrűjéhez, mindkettőjüket kivégezteti. Dianának csak az volt a kérése, engedjék meg anyjának, hogy elhozza azt az ékszerészt, akitől a gyűrűt vette, s mikor e kéréséhez a király hozzájárult, az özvegy kiment, és hamarosan visszatért magával Helénával.
A jólelkű grófnő néma aggodalommal látta fiát a veszélyben, sőt ő maga is attól félt, igaznak bizonyulhat a gyanú, hogy Bertram ölte meg feleségét - de amikor most azt látta, hogy még életben van az ő drága Helénája, akit egészen anyai érzelemmel szeretett, úgy megörült, alig volt képes elviselni, s a király is alig mert hinni szemének, hogy ez Heléna, s ezért így szólt:
- Csakugyan Bertram feleségét látom magam előtt?
Heléna még mindig nem érezte magát elismert feleségnek, s ezért így válaszolt:
- Nem, jó uram, csupán egy feleség árnyékát láthatod. A nevet, nem a tényt.
Bertram felkiáltott:
- Mindkettőt! Ó bocsáss meg!
- Uram - mondta Heléna -, e lány képében úgy találtam, hogy csodásan kedves vagy. Itt a gyűrűd és itt a leveled - és ezzel örömteljes hangon felolvasta azokat a szavakat, amiket valaha olyan bánatosan ismételgetett: - »Ha ezt a gyűrűt ujjamról megkapod...« Ez megtörtént: nekem adtad a gyűrűt. Enyém vagy-e már, így kétszer elnyerve?
Bertram azt felelte:
- Ha be tudod bizonyítani, hogy te voltál az a lány, akivel azon az éjszakán beszéltem, szeretni foglak híven, holtomiglan.
Ez aztán nem volt nehéz feladat, mert az özvegy és Diana is eljött Helénával, hogy tanúsítsa ezt a tényt, a királynak pedig annyira tetszett ez a baráti segítség, mellyel Diana segítette ezt a kedves hölgyet, akit ő olyan igazán nagyra tartott a neki tett szolgálatért, hogy Dianának is nemes férjet ígért, mert Heléna történetéből azt látta, hogy királyok részéről tetszetős jutalom így kiházasítani szép hölgyeket, akik fontos szolgálatot tesznek.
Így hát Heléna végül is úgy látta, hogy apja örökségét csakugyan szerencsés csillagok szentesítették, mert most már drága Bertramjának szeretett hitvese volt, nemes úrnőjének menye: ő maga pedig Rousillon grófnője.