Szeget szeggel
Bécs városában valaha olyan szelíd, engedékeny lelkű herceg uralkodott, aki eltűrte, hogy alattvalói büntetlenül szegjék meg a törvényeket. Különösen egy törvény volt, amelyiknek a létezéséről is majdnem megfeledkeztek, mivel a herceg egész uralkodása alatt soha nem alkalmazta. Ez a törvény halállal büntetett minden férfit, aki más nővel éli életét mint a feleségével, és minthogy ezt a törvényt a herceg elnézésének következtében sohasem alkalmazták, elhanyagolták már a házasság szent intézményét is, és a bécsi fiatal lányok szülei naponta éltek panasszal a hercegnél, amiért lányaikat elcsábították védőszárnyaik alól, hogy magányos férfiak társaságában éljenek.
A jó herceg szomorúan látta, hogy alattvalói között növekszik ez a baj, de úgy gondolta, ha ő maga hirtelen térne át az eddig tanúsított engedékenységből arra a rideg szigorúságra, amelyik e visszaélés megfékezéséhez kívánatos -, akkor népe megvonná tőle eddigi szeretetét, és zsarnoknak tekintené, ezért elhatározta, hogy egy időre eltávozik hercegségéből, másra ruházza át teljes hatalmát, és így majd érvényesíthetik a törvényt a tisztességtelen szerelmesek ellen, de ő maga nem sérti meg alattvalóit váratlan szigorával.
A herceg Angelót választotta, őt látta alkalmas személynek e fontos feladat végrehajtására, mert szigorú, rideg élete miatt a bécsiek szent emberként tisztelték. Amikor a herceg közölte ezt az elhatározását Escalus úrral, főtanácsosával, Escalus így szólt:
- Ha van Bécsben férfi, aki méltó rá, hogy ilyen szokatlan kegyben és tisztességben részesítsék, úgy Angelo az.
A herceg eltávozott hát Bécsből azzal az ürüggyel, hogy Lengyelországba utazik, és Angelót hagyta ott, mint teljhatalmú helyettesét. De a herceg távolléte csak színlelt távollét vele, mert titokban visszatért Bécsbe, és szerzetesnek öltözött, így akarta észrevétlenül megfigyelni a szentnek látszó Angelo viselkedését.
Éppen abban az időben, amikor Angelót új méltóságával felruházták, megesett, hogy egy Claudio nevű úriember megszöktetett egy fiatal lányt a szüleitől, s e bűnéért az új helytartó parancsára Claudiót elfogták, börtönbe zárták, s az olyan sokáig semmibe vett régi törvény erejénél fogva Angelo fővesztésre ítélte Claudiót. Sokan érvényesítették befolyásukat abban az irányban, hogy az ifjú Claudio kegyelmet nyerjen, maga a jó öreg Escalus úr is közbenjárt érte.
- Ezt a nemesurat - mondta - meg szeretném menteni, mert apja igen tiszteletre méltó férfi volt. Kérlek, bocsásd meg az ő kedvéért e fiatalember törvénysértését.
De Angelo így válaszolt:
- Nem madárijesztő a törvény, amit azért helyezünk ki, hogy elijesszük vele a ragadozómadarakat, míg a megszokás ártalmatlanná nem teszi, és a madarak inkább rászállnak, mintsem megijednek tőle. Uram, meg kell halnia.
Lucio, Claudio barátja meglátogatta börtönében Claudiót, aki így szólt hozzá:
- Kérlek, Lucio, tedd meg nekem ezt a baráti szolgálatot. Menj el húgomhoz, Isabellához, aki éppen ma szándékszik belépni Szent Klára kolostorába, közöld vele, milyen veszélybe jutottam, könyörögj neki, járjon közbe a szigorú helytartónál, kérd meg, menjen el ő maga Angelóhoz. Ettől sokat várok, mert húgom művésze az ügyes beszédnek, nagy meggyőző ereje van, de azonkívül is az ifjú bánat szótlan érvelése is meghatja a férfiakat.
Isabella, Claudio húga csakugyan ezen a napon lépett be mint novicia a kolostorba, és az volt a szándéka, hogy ha mint noviciának lejár a próbaéve, felölti a fátyolt. Éppen egy apácától tudakolta a kolostor rendszabályait, amikor meghallották Lucio hangját, aki belépett a zárdába és így szólt:
- Békesség e helynek!
- Ki szól? - kérdezte Isabella.
- Férfihang -, felelte az apáca. - Kedves Isabella, menj ki hozzá, tudd meg, mi ügyben jár, te megteheted, én nem. Ha majd már felöltötted a fátyolt, csak a fejedelemasszony jelenlétében beszélhetsz férfiakkal, és ha beszélsz, nem szabad megmutatnod arcodat, vagy ha arcodat megmutatod, nem szabad beszélned.
- Ez minden jogotok? - kérdezte Isabella.
- Nem elég ennyi? - kérdezte viszont az apáca.
- De elég, csakugyan - mondta Isabella -, nem is azért mondom, mert többet kívánnék, sőt még szigorúbb megkötést szeretnék Szent Klára rendjének szűzei számára.
Megint felhangzott Lucio hangja, s az apáca így szólt:
- Megint szól. Kérlek, válaszolj neki.
Isabella kiment hát Lucióhoz, válaszul üdvözlésére így szólt:
- Béke és üdvösség! Ki szól?
Lucio ekkor mély meghajlással közeledett feléje, és így szólt:
- Köszöntelek, te szűz, ha az vagy, aminthogy arcod rózsái azt hirdetik, nem is lehetsz más! Elvezethetnél-e Isabellához, egy itteni noviciához, Claudiónak, boldogtalan bátyjának szép húgához?
- Miért boldogtalan a bátyja? - kérdezte Isabella. - Felelj, mert én vagyok az az Isabella, Claudio húga.
- Szép és nemes kisasszony - felelte Lucio -, bátyád szívből üdvözöl: börtönben ül.
- Jaj nekem! Miért? - kérdezte Isabella.
Lucio ekkor elmondta neki, hogy Claudiót azért zárták börtönbe, mert megszöktetett egy fiatal lányt.
- Ó - mondta Isabella -, félek, hogy az unokahúgom, Júlia.
Júlia és Isabella nem voltak egymás rokonai, de azért unokatestvéreknek nevezték egymást, emlékezetül iskolában kötött barátságukra, és mert Isabella tudta, hogy Júlia szereti Claudiót, attól tartott, Claudio iránt érzett szeretete csábította erre a bűnre.
- Ő az - felelte Lucio.
- De hát akkor vegye feleségül bátyám Júliát - mondta Isabella.
Lucio azt felelte, hogy Claudio szíves örömest feleségül venné Júliát, de a helytartó halálra ítélte a bűnéért.
- Hacsak - folytatta - te nem leszel olyan kegyes, hogy édes kéréseddel meglágyítod Angelót, és éppen ez az az ügy, amit közvetítenem kell közted és szegény bátyád között.
- Jaj - mondta Isabella -, az én szegényes képességemmel mit is tehetnék az ő javára? Nem hiszem, hogy bármily hatalmam is van Angelo megindítására.
- Kételyeink a mi árulóink - mondta Lucio -, miattuk veszítjük el azt a jót, amit gyakran megnyerhetnénk, ha nem félnénk megkísérelni. Menj el Angelo úrhoz. Ha a lányok könyörögnek, térdelnek, sírnak, a férfiak olyan adakozók, mint az istenek.
- Meglátom, mit tehetek - felelte Isabella - csak bemegyek előbb a főnökasszonyhoz, tudatom vele az ügyet, és aztán elmegyek Angelóhoz. Add át üdvözletemet bátyámnak: még ma éjszaka hírt adok neki, mi eredményt sikerült elérnem.
Isabella a palotába sietett, térdre borult Angelo előtt, és azt mondta:
- Bánatos kérelmező vagyok nagyságod színe előtt, ha nagyságod kegyeskedik meghallgatni engem.
- Nos, mi a kérésed? - kérdezte Angelo.
Isabella ekkor a legmeghatóbb szavakkal könyörgött bátyja életéért. De Angelo így szólt:
- Leányzó, nincs erre orvosság: bátyád elítéltetett, meg kell halnia.
- Ó, igazságos, de szigorú törvény! Akkor hát csak volt bátyám... ég oltalmazza nagyságodat! - És már indulni készült.
De Lucio, aki elkísérte, azt mondta neki:
- Ne add fel ilyen hamar, térj vissza hozzá, könyörögj neki, borulj térdre előtte, kapaszkodj a köntösébe. Túl hideg vagy: ha egy tűre volna szükséged, azt sem kérhetnéd lanyhábban.
Isabella hát megint térdre borult, és irgalomért könyörgött.
- Elítéltetett - felelte Angelo -, túl késő.
- Túl késő! - mondta Isabella. - De miért is volna késő? Ha kimondok egy szót, még visszavonhatom. Hidd el, uram, nincsen az a hatalmasokat illető dísz, legyen az a király koronája, a helytartó kardja, a marsall pálcája, a bíró köntöse, ami félig is úgy illenék hozzájuk, mint az irgalom.
- Kérlek, menj innen - mondta Angelo.
De Isabella tovább könyörgött, és azt mondta:
- Ha bátyám a te helyedben lett volna, te meg az ő helyében, te is botolhattál volna úgy, mint ő, de ő nem lett volna olyan rideg, mint te. Bár megadná nekem az ég a te hatalmadat, és te lennél Isabella! Akkor is így lennénk-e, mint most? Nem, mert én megmutatnám neked, mi az, bírónak lenni és mi az, fogolynak lenni.
- Elég már, szép leányzó - mondta Angelo -, nem én ítélem el bátyádat, hanem a törvény. Ha a rokonom volna, fivérem vagy fiam, akkor is így járna. Holnap meg kell halnia.
- Holnap? - kérdezte Isabella. - Ó, az nagyon hamar van. Kíméld őt, kíméld őt, még nem készült el a halálra. Még a csirkét is a maga idejében vágjuk le, hát az égnek kevesebb tisztelettel szolgálunk, mint durva önmagunknak? Ó nagy jó uram, gondold meg, hogy még senki sem halt meg bátyám bűnéért, pedig sokan elkövették. Így hát te lennél az első, aki azt az ítéletet kimondja, ő meg az első, aki elszenvedi. Nézz önmagadba, uram, kopogtass szíveden, és kérdezd meg, ismer-e olyan hibát, amilyet bátyám elkövetett, s ha szíved bevall olyan természetes gyöngeséget, amilyen az övé, akkor ne szólaljon nyelveden olyan gondolat, amely bátyám életére tör!
Isabella utolsó szavai jobban megindították Angelót, mint mindaz amit korábban mondott, mert a lány szépsége bűnös szenvedélyt ébresztett szívében, és tisztességtelen szerelemre kezdett gondolni, olyasfélére, ami Claudio bűne volt. Lelkének e vívódása arra késztette, hogy elforduljon Isabellától, de Isabella újra megszólította:
- Nagyuram, fordulj vissza, hallgasd meg, hogyan akarlak megvesztegetni. Jó uram, fordulj vissza!
- Megvesztegetni engem! - mondta Angelo, aki megdöbbent azon, hogy Isabellának ilyesmi egyáltalán eszébe juthat.
- Igen - mondta Isabella -, megvesztegetlek olyan ajándékokkal, amikben az ég is szívesen osztozna veled; nem aranykinccsel vagy csillogó ékkövekkel, amelyeknek az értéke kápráztató vagy szegényes, aszerint, ahogy képzeletünk becsüli, hanem igaz imádságokkal, amelyek napkelte előtt szállnak az égbe, szeplőtlen lelkek imáival, böjtölő szűzek imáival, akik nem múló dolgoknak szentelték lelküket.
- No jól van, jöjj el hozzám holnap - mondta Angelo.
Ez a kurta haladék bátyja életére, és az engedély, hogy mégegyszer meghallgatják, azzal az örvendetes reménnyel töltötte el, hogy végül is majd felülkerekedik a helytartó zordon természetén, s távozásakor így szólt:
- Az isten oltalmazza meg nagyságodat, az isten őrizze meg nagyságodat!
Amikor Angelo ezt hallotta, így szólt szíve mélyén:
- Ámen. Bárcsak megoltalmazna tőled és erényedtől. - Aztán megrémülve saját bűnös gondolataitól, így szólt magában: - Mi ez? Mi ez? Talán szerelmes vagyok bele, hogy szeretném újra hallani, amint beszél, és szeretném szememet legeltetni az ő szemén? Miről álmodozom? Ha az emberiség ravasz ellensége szentet akar fogni, szenteket tűz a horgára. Soha szemérmetlen nő föl nem kavarta lelkemet, de ez az erényes lány, ez rabul ejt. Mindeddig csak mosolyogtam és csodálkoztam, ha más férfiak szerelembe estek.
Lelkének bűnös vívódásától jobban szenvedett Angelo ezen az éjszakán, mint a fogoly, akit olyan szigorú ítélettel sújtott, mert Claudiót meglátogatta börtönében a jó herceg, és szerzetesi öltözetében utat mutatott a fiatalembernek a mennybe, a béke és bűnbánat igéit prédikálta neki. Angelo azonban a még tétovázó bűn minden gyötrelmét átérezte: hol el szerette volna csábítani Isabellát az ártatlanság és tisztesség ösvényéről, hol pedig elszenvedte a bűnbánatot és a rémületet azért a bűnért, amelynek még csak a szándéka volt meg benne. De végül is bűnös gondolatai kerekedtek felül, és ő, aki nemrég felháborodott a megvesztegetés gondolatára, elhatározta, hogy olyan nagy csábítással kísérti meg ezt a leányzót, aminek nem lesz képes ellenállni: szeretett bátyja életével, ezzel a drága ajándékkal.
Amikor Isabella reggel megjött, Angelo négyszemközt kívánta fogadni, s amikor a lány megjelent színe előtt, azt mondta neki, hogy hajlandó neki ajándékozni bátyja életét, ha ő meg átengedi neki szűzi becsületét, s elköveti vele ugyanazt a bűnt, amit Claudio követett el Júliával.
- Mert - szólt Angelo - szeretlek, Isabella.
- A bátyám is így szerette Júliát - felelte Isabella -, és mégis azt mondod, meg kell érte halnia.
- De - mondta Angelo - Claudio nem hal meg, ha te hajlandó vagy engem éjszaka titkon meglátogatni, éppen úgy, ahogy Júlia elhagyta éjszaka apja házát, és elment Claudióhoz.
Isabella elámult e szavakra, s azon, hogy Angelo ugyanarra a vétekre csábítja őt, amiért halálos ítéletet mondott bátyjára, és így szólt:
- Szegény bátyámért kész volnék mindarra, amit magamért is megtennék, márpedig ha engem ítéltek volna halálra, úgy hordanám a csípős vesszőütések nyomát, akár a rubintokat, és úgy mennék halálba, mintha betegen az ágy után vágyódnék - mintsem ilyen szégyent elviseljek.
Aztán még azt is elmondta Angelónak, reméli, csak azért beszél így, hogy próbára tegye az ő erényét. De Angelo így felelt:
- Hidd el, becsületemre, szavaim híven fejezték ki szándékomat.
Isabella szívből felháborodott, amikor azt hallotta, hogy Angelo becsületszavával tanúsítja becstelen szándékát, s ezért így szólt:
- Ó, túl kevés ez a becsület ahhoz, hogy hitelt érdemeljen! És micsoda aljas vétek! Világgá kiáltom a bűnödet, Angelo, vigyázz! Írd alá azonnal bátyám megkegyelmezését, vagy pedig hangosan elmondom mindenkinek, miféle ember vagy!
- De ki hisz neked, Isabella? - kérdezte Angelo. - Az én mocsoktalan nevem, tiszta és szigorú életem és tanúságom ellened többet nyom a latban, mint a te vádad. Váltsd meg bátyád életét azzal, hogy engedsz akaratomnak, különben holnap meghal. Te pedig mondhatsz, amit akarsz, az én hazugságom több hitelre talál, mint a te igaz történeted. Holnapra várok feleletet.
- Kinek panaszkodjam? Ha ezt elmondom, ki hisz nekem? - mondta Isabella, miközben a komor börtön felé haladt, ahová bátyját bezárták.
Amikor odaérkezett, bátyja éppen jámbor beszélgetésbe merült a herceggel, aki szerzetesi öltözetében meglátogatta Júliát is, és a két bűnös szerelmest rávezette arra, hogy tisztán lássák vétküket. A boldogtalan Júlia könnyek és igazi bűnbánat közepette elismerte, hogy ő még hibásabb Claudiónál, mert önként engedett Claudio tisztességtelen rábeszélésének.
Isabella belépett Claudio börtönébe, és így szólt:
- Adjon isten békességet, áldást és jó emberek társaságát!
- Ki az? - kérdezte az álruhás herceg. - Lépj be, az ilyen kívánság szíves fogadtatást érdemel.
- Egy-két szót kell váltanom Claudióval - mondta Isabella.
A herceg magukra hagyta őket, de azt kívánta a porkolábtól, akire a foglyok őrzését bízták, hogy rejtse el őt olyan helyre, ahonnan kihallgathatja beszélgetésüket.
- Nos, húgom, hozol-e vigaszt? - kérdezte Claudio.
Isabella azt felelte neki, készüljön a holnapi halálra.
- Hát nincs segítség? - kérdezte Claudio.
- De van, bátyám, van - felelte Isabella -, csakhogy olyan segítség ez, hogyha elfogadod, annyi, mintha lerángatnád magadról a becsületet, és pőrén maradnál.
- Hadd tudjam meg, miről van szó - mondta Claudio.
- Jaj, féltelek, Claudio - felelte nővére - és attól remegek, hogy mindenáron élni szeretnél, és többre becsülöd azt a pillanatnyi haladékot, amit az életedben hat vagy hét tél jelent, mint örök becsületedet. Tudsz-e szembenézni a halállal? A halálnak az elképzelése a legijesztőbb, s az a szegény féreg, amelyre rátaposunk, éppen annyira érzi a kínját, mint egy óriás, ha meghal.
- Miért szégyenítesz meg így? - kérdezte Claudio. - Azt hiszed, virágos gyöngéd szavakból kell elszántságot merítenem? Ha meg kell halnom, úgy nézek szembe a sötétséggel, és úgy ölelem a karomba, mintha a menyasszonyom volna.
- Ez már a bátyám szava volt - szólt Izabella -, itt már apám sírja hallatta hangját. Úgy van, meg kell halnod, mert gondolnád-e, Claudio, hogy ez az álszent helytartó megkegyelmezne életednek, ha neki áldoznám szűzi becsületemet? Ó, ha az életemet kívánná, olyan szívesen vetném oda a szabadulásodért, mint egy gombostűt.
- Köszönöm, édes Isabellám - felelte Claudio.
- Készülj fel rá, hogy holnap meg kell halnod - mondta Isabella.
- Rettenetes a halál - mondta Claudio.
- És gyűlöletes a becstelen élet - felelte Isabella.
De a halál gondolata felülkerekedett Claudio szívének állhatatosságán, megrohanta az a rémület, amit a bűnösök csak haláluk előtt ismernek meg, és így kiáltott:
- Édes húgocskám, hadd éljek! A bűnt, amit elkövetsz, hogy megmentsd bátyád életét, felmenti, sőt még erénnyé is magasztosítja a természet.
- Ó, gyáva hitszegő! Ó, gyalázatos nyomorult! - mondta Isabella. - Hát nővéred gyalázatának árán mentenéd meg életedet? Ó, pfúj, pfúj, pfúj! Azt hittem, bátyám, úgy gondolkodol a becsületről, hogy ha húsz fejed volna és húsz vérpadon kellene elveszítened, akkor is inkább mindenről lemondanál, mintsem húgod ilyen becstelenségre adja magát.
- Kérlek, Isabella, hallgass meg - mondta Claudio.
De bármit is akart elmondani gyöngeségének védelmében, attól a vágytól hajtva, hogy erényes nővérének gyalázata árán is életben maradjon -, nem mondhatta el, mert belépett a herceg, és így szólt:
- Claudio, kihallgattam, ami közted és húgod között lefolyt. Angelónak soha esze ágában sem volt, hogy megrontsa őt; amit mondott, csak azért volt, hogy próbára tegye erényét. De húgod lelkében az erény tisztasága lakozik, s Angelo örömmel hallotta fennkölt visszautasítását. Nincs rá remény, hogy megkegyelmezzen neked, ezért hát fordítsd hátralevő idődet imádkozásra, és készülj fel a halálra.
Claudio ekkor megbánta gyöngeségét, és így szólt:
- Hadd kérjek bocsánatot húgomtól. Annyira megutáltam már az életet, hogy azért könyörgök, szabadítsanak meg tőle.
És Claudio visszavonult, s a szégyen és megbánás mardosta vétke miatt.
Amikor a herceg egyedül maradt Isabellával, dicsérte erényes elhatározását, és így szólt:
- A kéz, mely szépnek teremtett, jónak is teremtett.
- Ó - szólt Isabella -, mennyire csalódott a jó herceg Angelóban! Ha valaha visszatér és beszélhetek vele, leleplezem előtte, hogyan kormányzott Angelo.
Isabella nem tudta, hogy éppen most történik meg az a leleplezés, mellyel Angelót fenyegette. A herceg így felelt rá:
- Meg is érdemelné, de most még az a helyzet, hogy Angelo visszaverheti vádadat. Ezért hát jól figyelj tanácsaimra. Úgy látom, gáncstalanul jót tehetsz egy szegény megsértett hölggyel, aki ezt a jót meg is érdemli, megválthatod bátyádat a szigorú törvénytől, mégpedig úgy, hogy nem mocskolod be saját jámbor személyedet, és megörvendezteted majd a távollevő herceget, ha történetesen valaha is visszatér, és tudomást szerez erről az ügyről.
Isabella azt mondta erre, hogy van bátorsága mindenhez, amit a barát kíván tőle, feltéve, hogy nincsen benne semmi rossz.
- Az erény mindig merész, és semmitől se fél - mondta a herceg, aztán megkérdezte Isabellától, hallott-e valaha Marianáról, Frigyesnek, a tengerbe fulladt híres harcosnak húgáról.
- Hallottam a hölgyről - mondta Isabella -, és mindig dicsérettel emlegették.
- Ez a hölgy Angelo felesége, de hozománya azon a hajón volt, mellyel bátyja is elveszett. Képzelheted, milyen súlyos csapás volt ez erre a szegény asszonyra, mert nemcsak nemes és híres bátyját vesztette el, aki gyöngéden és mélységesen szerette őt, hanem miután vagyona megsemmisült, elvesztette férjének, a látszólag derék Angelónak szerelmét is. Angelo azzal az ürüggyel, hogy valamilyen becstelenséget fedezett föl e becsületes hölgyben, de valójában a hozomány elveszte miatt, otthagyta Marianát könnyei között, és egy könnyét sem szárította fel vigasztaló szavával. De ez az igazságtalansága és szívtelensége nemhogy kioltotta volna Mariana szerelmét, amint az természetes lett volna, hanem mint gát a folyam árját, csak még féktelenebbé tette, s Mariana tovább is szereti kegyetlen férjét, mégpedig éppen olyan mélységesen, ahogy kezdetben.
A herceg ekkor még világosabban kifejtette tervét. Eszerint Isabellának el kell majd mennie Angelo úrhoz, és látszólag beleegyeznie abba, hogy kívánsága szerint éjfélkor meglátogatja, mert ezáltal elnyeri az ígért kegyelmet; de helyette majd Marianának kell megjelennie a találkozón, hogy a sötétben Angelo előtt Isabellának adja ki magát.
- Nem kell félned attól, hogy ezt elkövesd, kedves lányom - mondta az álbarát -, mert Angelo Mariana férje, és így nem a bűn, ha ekképpen összehozod őket.
Isabellának tetszett ez a terv, s elment, hogy a herceg tanácsai szerint cselekedjék; a barátnak öltözött herceg pedig elment, hogy Marianával is közölje szándékát. Már ezelőtt is meglátogatta ezt a szerencsétlen hölgyet, szintén álruhában, s vallásos oktatásban és baráti vigaszban részesítette, ebből az alkalomból saját ajkáról hallotta meg szomorú történetét. Mariana úgy tekintette a herceget, mint szent embert, és szívesen beleegyezett, hogy utasításai szerint cselekedjék.
Amikor Isabella visszatért Angelóval folytatott megbeszéléséről Mariana házába, ahol a herceggel kellett találkoznia, az így fogadta:
- Üdvözöllek, éppen jókor jössz, mi hír a derék helytartóról?
Isabella beszámolt róla, hogyan intézte az ügyet.
- Angelo kertjét - mondta - téglafal veszi körül, nyugati oldalán van a szőlője, és ebbe a szőlőbe kapu nyílik. - Ekkor megmutatott a hercegnek és Marianának két kulcsot, melyeket Angelótól kapott, és így folytatta elbeszélését: - Ez a nagyobbik nyitja a szőlőbe vezető kaput, a másik pedig egy kisebb ajtót, amely a szőlőből a kertbe nyílik. Megígértem neki, hogy éjfélkor meglátogatom, ő pedig szavát adta, hogy megkíméli bátyám életét. Alapos gonddal megfigyeltem a helyet, ő pedig suttogva és bűnös buzgalommal kétszer is megmutatta az utat.
- Egyéb jelben nem állapodtatok meg, amire Marianának is vigyáznia kell majd? - kérdezte a herceg.
- Nem, semmiben - mondta Isabella -, csak hogy akkor megyek majd, ha már sötét lesz. Mondtam neki, hogy csak rövid időre maradhatok, mert elhitettem vele, hogy egy szolgálóm kíséretében leszek, és ez a szolgáló úgy tudja, bátyám ügyében jövök.
A herceg megdicsérte ügyes eljárását, Isabella pedig Marianához fordult, és így szólt:
- Nem sokat kell beszélned Angelóval, csak amikor elválsz tőle, akkor mondd szelíden és halkan: Ne felejtsd el bátyámat!
Éjszaka Isabella elvezette Marianát a megbeszélt helyre, és örült, hogy hite szerint ezzel a fortéllyal megmentette bátyja életét és saját becsületét. A herceg azonban nem volt egészen megnyugodva a tekintetben, hogy Isabella bátyja életben marad, ezért éjfélkor ismét elment a börtönbe, s ez nagy szerencse volt Claudióra, mert máskülönben Claudiót még az éjszaka lefejezték volna. Nem sokkal azután ugyanis, hogy a herceg belépett a börtönbe, parancs érkezett a kegyetlen helytartótól azzal, hogy Claudiót le kell fejezni, és fejét reggel öt órakor hozzá elküldeni. De a herceg rábeszélte a porkolábot, halassza el Claudio kivégzését, s Angelo megtévesztéséül küldje el annak az embernek a fejét, aki aznap reggel halt meg a börtönben. S hogy megnyerje a porkoláb beleegyezését, a herceg - akiről a porkoláb nem is sejtette, hogy több, mint akinek kiadja magát - megmutatott neki egy levelet a herceg kézírásával és pecsétjével, és amikor a porkoláb ezt látta, arra következtetett, hogy ez a barát valamilyen titkos parancsot kapott a távollevő hercegtől, így hát hajlandó volt megkímélni Claudiót: levágta a halott ember fejét, és azt vitte el Angelónak.
Ekkor a herceg saját nevében levelet írt Angelónak, ebben közölte vele, hogy bizonyos események megakasztották utazását, ezért másnap reggel megérkezik Bécsbe, s azt az utasítást adta Angelónak; jöjjön elébe a város kapujához, ott adja át neki rábízott hatalmát. Arra is parancsot adott a herceg, hirdessék ki, hogyha valamelyik alattvalója panaszt akar emelni valamilyen vele történt igazságtalanság miatt, terjessze elő kérelmét az utcán, amikor a herceg bevonul a városba.
Isabella kora reggel elment a börtönbe, a herceg ott várt rá, s megvoltak a titkos okai, hogy azt mondja Isabellának, Claudiót lefejezték. Így hát amikor Isabella aziránt érdeklődött, elküldte-e Angelo a bátyja megkegyelmezését, a herceg így felelt:
- Angelo megszabadította Claudiót e világtól. Fejét levágták és elküldték a helytartónak.
A lesújtott nővér így kiáltott fel:
- Ó, boldogtalan Claudio, ó, nyomorult Isabella, ó, vigasztalan világ, ó, te gonosz Angelo!
Az álbarát vigasztalta őt, s amikor Isabella kissé megnyugodott, közölte vele, hogy a herceg nemsokára visszatér, azt is megmondta neki, hogy adja elő panaszát Angelo ellen, s még arra figyelmeztette, ne féljen, ha úgy látszik, mintha az ügy egy ideig rossz fordulatot venne. Miután így kellőképpen kioktatta Isabellát, elment Marianához, s neki is tanácsot adott, hogyan kell eljárnia.
Ekkor a herceg levetette barátcsuháját, felöltötte saját királyi köntösét, s az érkezésének üdvözlésére összegyűlt ujjongó tömegnek, hűséges alattvalóinak közepette bevonult Bécs városába, ahol Angelo fogadta, és a kellő külsőségek között kezébe helyezte méltóságát. Aztán odajött Isabella is, mint aki orvoslást kér sérelmére, és így szólt:
- Igazságot, királyi herceg! Nővére vagyok Claudiónak, akit fővesztésre ítéltek, amiért elcsábított egy hajadont. Elmentem Angelo úrhoz, és könyörögtem neki, kegyelmezzen meg bátyámnak. Szükségtelen elmondani fenségednek, hogyan kérleltem őt, hogyan térdeltem eléje, hogyan utasított el, s mit feleltem én, mert mindez nagyon hosszúra nyúlna. Csak a gyalázatos befejezést mondom el bánkódva és szégyenkezve. Angelo csak úgy volt hajlandó kiszabadítani bátyámat, ha engedek becstelen szerelmének. Sokáig küszködtem magammal, de végül testvéri féltésem felülkeredett erényemen, és engedtem neki. De másnap kora reggel Angelo megszegte ígéretét, és szegény bátyám fejét vétette.
A herceg úgy tett, mintha nem hinné el ezt a történetet, Angelo pedig azt mondta, hogy a lány annyira bánkódik bátyja halálán, akinek a törvény rendelkezése folytán kellett vesznie - hogy megzavarodott az esze. De most egy másik kérelmező közeledett, mégpedig Mariana, aki így szólt:
- Nemes herceg, mint ahogy a fény az égből jön, és az igazság a lélegzetből, mint ahogy az igazságban értelem van és az erényben igazság, így én ennek a férfiúnak felesége vagyok, és uram, Isabella minden szava hazugság, mert azt az éjszakát, amelyiken, úgy mondja, Angelónál volt, azt én Angelónál töltöttem a kerti házban. Úgy tudjak felkelni innen, ahogyan ez igaz, és ha nem igaz, maradjak itt örökre, mint egy márványszobor.
Ekkor Isabella, hogy szavainak igazságát bizonyítsa, Ludovicus barátra hivatkozott - ez volt a herceg neve, amit álruhájához viselt. Isabella és Mariana mindketten az ő utasításait követték, amikor így beszéltek, mert a hercegnek az volt a szándéka, hogy Isabella ártatlanságát ilyen világosan és nyilvánosan bizonyítsák be egész Bécs városa előtt; Angelónak azonban eszébe sem jutott, hogy történetük ezért tér el így egymástól, hanem abban reménykedett, hogy ellentmondó tanúságtételük folytán tisztára moshatja magát Isabella vádjaitól. Ezért hát a megsértett ártatlanság képét öltötte fel és így szólt:
- Mindeddig csak mosolyogtam, de most már, jó uram, kezdem elveszteni türelmemet, és látom már, hogy ezek a szegény megzavarodott nők csak valamilyen hatalmasabb embernek az eszközei, az uszítja őket. Adj rá módot, uram, hogy ezt a cselszövényt kiderítsem.
- Ehhez szívesen hozzájárulok - felelte a herceg -, büntesd meg őket, ahogy kedved tartja. Te meg, Escalus úr, ülj le Angelo úrral, segíts neki e rágalom felfedezésében. Már el is küldtem azért a barátért, aki uszította őket, s ha megjön, olyan büntetésben részesítsd őket e sérelemért, amilyen neked tetszik. Én egy darabig magatokra hagylak, de te csak maradj, Angelo, amíg nem végzel ezzel a rágalommal.
A herceg ekkor elment, és magára hagyta Angelót, akinek nagyon is kedvére volt, hogy saját ügyében legfőbb döntőbíró lehet. De a herceg csak addig volt távol, amíg ismét levetette királyi ruháját, felvette barátcsuháját és ebben az álruhában ismét megjelent Angelo és Escalus színe előtt. A jó öreg Escalus, aki azt hitte, hamisan vádolják Angelót, így szólt a vélt baráthoz:
- No, jöjj ide, uram, és mondd meg, te uszítottad-e ezeket a nőket, hogy megrágalmazzák Angelo urat?
Az álbarát így válaszolt:
- Hol a herceg? Neki kell hallania azt, amit mondok.
Escalus így felelt:
- A herceg a mi személyünkben van itt, és mi hallgatunk meg téged. De igazat beszélj.
- Legalábbis bátran beszélek - vágott vissza a szerzetes, és kárhoztatta a herceget, amiért Isabella ügyét éppen arra bízza, akit a lány bevádolt, aztán olyan szabadon beszélt a kormányzás romlottságairól, amit mint szemlélő Bécsben megfigyelt, hogy Escalus a kínpaddal fenyegette, amiért az állam ellen emel szót, és a herceg viselkedését bírálja. Már parancsot is adott, hogy a barátot börtönbe vigyék. Ekkor a jelenlevők nagy bámulatára és Angelo teljes megzavarodására a vélt barát levetette ruháját, és látták, hogy maga a herceg áll előttük.
A herceg legelőször Isabellához intézte szavait:
- Jöjj ide, Isabella! Gyóntatóatyád most herceged lett, de a ruhával együtt nem cseréltem szívet is. Még mindig szolgálatodra ajánlom magamat.
- Ó, bocsáss meg - mondta Isabella -, hogy én, alattvalód, ügyemmel terheltem és zaklattam ismeretlen fölségedet.
A herceg azt felelte, hogy neki van szüksége Isabella bocsánatára, amiért nem akadályozta meg bátyja halálát - mert még mindig nem akarta bevallani neki, hogy Claudio él; további próbára akarta tenni jóságát.
Angelo most már tudta, hogy a herceg titokban tanúja volt az ő gaztetteinek, és így szólt:
- Ó, félelmetes uram, saját bűnömnél is bűnösebb lennék, ha azt hinném, láthatatlan lehetek, holott megértem már, hogy fenséged, akárcsak az isteni hatalom, végignézte tetteimet. Így hát, jó fejedelem, ne nyújtsd tovább szégyenemet: saját vallomásom fejezze be pörömet. Nem kérek más kegyet, csak azonnali ítéletet és gyors halált.
A herceg így felelt:
- Angelo, bűneid nyilvánvalóak. Ugyanarra a vérpadra ítélünk, amelyen Claudio elszenvedte halálát, és ugyanolyan gyorsan vigyétek is el innen. A birtokaidat elkobozzuk és rád ruházzuk, Mariana, mint özvegyi vagyont: végy rajta jobb férjet magadnak.
- Ó, drága uram - mondta Mariana -, nem kell nekem más férj, nem kell nekem jobb férj -, s ekkor térden állva, éppen úgy, ahogy Isabella könyörgött Claudio életéért, a hálátlan férjnek e jóságos felesége úgy könyörgött Angelónak életéért: - Ó, fenséges uralkodóm, ó, jóságos uram! Édes Isabella, fogd pártomat, add kölcsön térdedet, és vedd érte szolgálatodba az életemet, az egész életemet, ami még hátra van belőle.
A herceg így szólt:
- Esztelenség Isabellát erre kérned. Ha Isabella térdre borulna és kegyelemért könyörögne, bátyjának szelleme kitörne kőágyából, és borzalmak közepette magával vinné húgát.
De Mariana tovább is így beszélt:
- Isabella, édes Isabella, csak térdelj le mellém, ne szólj semmit, csak tartsd fel a kezedet! Majd csak én beszélek. Azt mondják, a legjobb emberek is hibákból vannak gyúrva, és legtöbbnyire csak annál jobbak lesznek, ha egy kicsit rosszak voltak. Talán az én férjemmel is így lesz. Ó, Isabella, hát nem térdelsz velem?
A herceg közbeszólt:
- Meg kell halnia Claudióért.
De mennyire megörült a jó herceg, amikor az ő Isabellája, akitől nem is várt egyebet, csak magasztos és becsületes tetteket, most letérdelt eléje és így szólt:
- Jóságos uram, kérlek, úgy nézz erre az elítélt emberre, mintha bátyám még élne. Azt hiszem, részben őszinte kötelességérzés vezérelte tetteit mindaddig, amíg engem meg nem látott. Ha meg így van, ne kelljen meghalnia! Bátyám csak igazságos büntetését szenvedte el, hiszen elkövette azt, amiért meghalt.
Ennek a nemes kérelmezőnek, aki ellenségének életéért könyörgött, a herceg nem adhatott méltóbb választ, mint hogy elhozatta börtönéből Claudiót, aki még mindig bizonytalan sorsára várt, élve vezette Isabella elé elsiratott bátyját, és így szólt a lányhoz:
- Add kezedet, Isabella. A te szép személyedért és kedvedért megbocsátok Claudiónak. Mondd, hogy enyém leszel, s akkor Claudió testvérem lesz.
Ekkor már Angelo úr is látta, hogy megmenekült. A herceg észrevette, hogy Angelo szeme kissé felragyog, s ezért így szólt hozzá:
- Legyen gondod rá, Angelo, hogy szeresd feleségedet, mert az ő érdeme szerzett kegyelmet neked. Légy boldog, Mariana, szeresd őt, Angelo! Én meggyóntattam, ismerem erényét.
Angelo visszaemlékezett rá, mennyire megkeményítette szívét, amikor rövid időre méltósággal ruházták föl, s most érezte igazán milyen édes a kegyelem.
A herceg megparancsolta Claudiónak, vegye feleségül Júliát, ő maga pedig még egyszer megkérte a kezét Isabellának, aki erényes és nemes viselkedésével megnyerte hercegének szívét. Isabella még nem öltötte fel az apácák fátyolát, s így férjhez mehetett, a nemes herceg az alázatos szerzetes álruhájában olyan szolgálatokat tett neki, hogy most hálás örömmel fogadta el a felajánlott megtiszteltetést. Amikor aztán ő lett Bécs hercegnője, az erényes Isabella jó példája olyan általános javulást idézett elő a város ifjú hölgyei között, hogy attól az időtől fogva soha senki sem esett bele Júliának, most már a megjavult Claudio bűnbánó feleségének hajdani bűnébe. Az irgalmas szívű herceg pedig sokáig uralkodott szeretett Isabellájával, és ő volt a legboldogabb férj, a legboldogabb uralkodó.