Ez a különös híradás elvesztett apjáról gyorsan felrázta a herceget érzéketlen kábulatából. Ámulva követte Ariel zengő hangját, s az elvezette őt Prosperóhoz és Mirandához, akik egy terebélyes fa árnyékában ültek. Miranda pedig soha azelőtt férfit nem látott, apját kivéve. - Miranda - mondta Prospero -, mondd meg nekem, mit nézel amottan? - Ó, apám - felelte Miranda elámulva - ez bizonyosan egy szellem. Úristen! Hogyan tekint körül! Mondhatom, apám, igazán szép teremtés. Hát nem szellem? - Nem, lányom - felelte apja -, ugyanúgy eszik és alszik, mint mi, ugyanolyanok az érzékei, mint a mieink. Ez a fiatalember, akit magad előtt látsz, rajta volt a hajón. A bánat kissé megváltoztatta, különben csinos személynek mondhatnád. Elvesztette társait, és azért kószál, hogy megtalálja őket. Miranda azt gondolta, hogy minden férfinak olyan komoly a képe és olyan szürke a szakálla, mint apjának, s most elgyönyörködött a szép fiatal herceg megjelenésében. Ami pedig Ferdinandot illeti, amikor ilyen gyönyörű hölgyet pillantott meg ezen az elhagyott helyen - az imént hallott különös hangok után amúgysem várt csodánál egyebet -, azt gondolta, egy elvarázsolt szigetre került, amelynek Miranda az istennője, ezért hát istennőnek szólította. Miranda félénken válaszolt, hogy ő nem istennő, csak egyszerű lány, és már éppen el akarta mondani, kicsoda, de Prospero félbeszakította. Tetszett neki, amikor észrevette, hogy a fiatalok bámulják egymást, mert azt világosan látta, hogy, amint mondani szoktuk, első látásra beleszerettek egymásba; de ki akarta próbálni Ferdinand állhatatosságát, ezért elhatározta, hogy valamelyes akadályokat állít útjukba. Előrelépett, szigorúan megszólította a herceget, s azt mondta neki, hogy úgy látszik, kémkedni jött a szigetre, mert el akarja venni tőle, aki a sziget ura. - Kövess - mondta neki. - Összekötözöm a nyakadat és a lábadat. Tengervíz lesz az italod, kagyló, fonnyadt gyökér és makkhéj az ételed. - Nem - mondta Ferdinand -, én ellenállok az ilyen bánásmódnak, amíg csak erősebb ellenséggel nem találkozom -, s ezzel kivonta kardját, de Prospero meglengette bűvös pálcáját, s odaszögezte ahhoz a helyhez, ahol állt, úgyhogy Ferdinand mozdulni sem tudott. Miranda apja nyakába borult, és így szólt: - Miért vagy ilyen kegyetlen? Könyörülj rajta, én kezeskedem érte. Ez a második ember, akit valaha is láttam, és az én szememben igaznak látszik. - Csönd! - mondta apja. - Még egy szó és meg kell hogy szidjalak, te lány. Micsoda! Egy csalónak leszel a védőügyvédje? Azt hiszed, nincs több ilyen szép ember, mert csak őt láttad és Calibant. Én mondom neked, te ostoba lány, a legtöbb férfi annyival kiválóbb nála, mint amennyivel ő kiválóbb Calibannál. Ezt azért mondta, hogy próbára tegye lánya állhatatosságát, s az így válaszolt: - Az én érzéseim nagyon szerények, látni sem kívánok nála különb férfit. - Jöjj, fiatalember - mondta Prospero a hercegnek -, nincs erőd ahhoz, hogy szót ne fogadj nekem. - Csakugyan nincs - felelte Ferdinand. Nem tudta, hogy varázslat fosztotta meg minden ellenállóerejétől, s ezért elcsodálkozott, amikor észrevette, milyen furcsa kényszer hajtja őt, hogy Prosperót kövesse. Visszanézett Mirandára, ameddig csak láthatta, s aztán, miközben Prospero után bement a barlangba, így szólt: - Egész lelkem meg van kötve, mintha csak álomban járnék. De ennek az embernek a fenyegetését s a gyöngeséget, amely elfog, könnyű volna elviselnem, ha börtönömből csak naponta egyszer megláthatnám ezt a szépséges lányt. Prospero nem sokáig tartotta Ferdinandot a sziklaüregben: hamar kihozta foglyát, nehéz feladatot bízott rá, s volt rá gondja, hogy lánya megtudja, milyen kemény munkát adott Ferdinandnak, aztán úgy tett, mintha dolgozószobájába menne, de titkon megfigyelte mindkettőjüket. Prospero azt parancsolta Ferdinandnak, hogy pár ezer hasáb fát hordjon össze. Minthogy királyfiak nem nagyon szoktak a nehéz munkához, Miranda nemsokára észrevette, hogy szerelme majd meghal a fáradtságtól. - Jaj! - mondta -, ne dolgozz ilyen keményen: apám a tanulmányaival foglalkozik, három óra hosszat legalább bent marad, kérlek pihenj. - Ó, drága hölgyem - mondta Ferdinand -, nem lehet. Végeznem kell a munkámmal, mielőtt pihenek. - Ha leülsz - mondta Miranda -, azalatt én hordom a fatörzseidet. De Ferdinand ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni. Miranda hát ahelyett, hogy segítette volna, csak akadályozta őt, mert hosszú beszélgetésbe kezdtek, és a fahordás dolga nagyon lassan haladt előre. Prospero csak mint szerelme próbáját rótta ezt a feladatot Ferdinandra, s most nem a könyvei mellett ült, mint lánya hitte, hanem ott állt mellettük, láthatatlanul, hogy kihallgassa, mit beszélnek. Ferdinand a lány nevét kérdezte, s az meg is mondta neki, de azzal, hogy apja határozott parancsa ellenére cselekszik. Prospero csak mosolygott lánya engedetlenségének ezen az első jelén. Ő okozta varázsművészetével, hogy lánya ilyen hirtelen szerelembe essék, így hát nem haragudhatott, ha lánya azzal mutatja meg szerelmét, hogy megfeledkezik apja parancsairól. És nagy tetszéssel hallgatta, amikor Ferdinand egy hosszú beszédben bevallotta, hogy Mirandát jobban szereti, mint bármely hölgyet, akit addig látott. Válaszul szépsége dicséretére - Ferdinand ugyanis azt mondta, hogy szebb a világ valamennyi asszonyánál -, így felelt Miranda: - Nem emlékszem semmilyen női arcra, és férfit sem láttam mást, csak téged, kedves barátom, és édesapámat. Hogy milyen arcvonások vannak túl a tengeren, azt nem tudom, de hidd el nekem, uram, az egész világon nem kívánok magamnak más társat, csak téged, és képzeletem sem tud más alakot teremteni, ami tetszenék nekem, csak téged. De félek, uram, túl szabadon beszélek hozzád, és megfeledkezem apám parancsairól. Prospero erre mosolygott, és bólintott, mintha csak azt mondaná: »Ez pontosan úgy folyik, ahogy én szeretném: lányom Nápoly királynője lesz.« Aztán Ferdinand további, szép hosszú mondatokban - mert fiatal hercegek választékosan beszélnek - elmondta az ártatlan Mirandának, hogy ő a nápolyi korona örököse, és arra kérte Mirandát, legyen az ő királynője. - Ó, uram - felelte Miranda - bolond vagyok, hogy sírok azon, aminek örülök. Nyílt és szent ártatlansággal válaszolok. A feleséged vagyok, ha el akarsz venni. Prospero elébevágott Ferdinand köszönetének, mert látható alakban megjelent előttük. - Ne félj semmitől, kislányom - mondta - mindent hallottam, és mindent helyeslek, amit mondtál. Téged pedig, Ferdinand, ha túl szigorúan bántam veled, bőven kárpótollak azzal, hogy hozzád adom a lányomat. Minden szenvedésed csak szerelmed próbája volt, és te nemesen álltad meg. Vedd hát ajándékul azt, amit igaz szerelmed is méltóan megszerzett, vedd a lányomat, és ne mosolyogj, ha azzal kérkedem, hogy fölötte áll minden dicséretnek. Ekkor azt mondta nekik, hogy dolga van, s ezért el kell mennie, megkérte őket, üljenek le és beszélgessenek, amíg visszatér, s úgy látszott, Miranda semmi kedvet sem érez arra, hogy e parancsának ne engedelmeskedjék. Prospero otthagyta őket, s maga elé hívta szolgálattevő szellemét, Arielt. Az gyorsan meg is jelent előtte, és buzgón beszámolt róla, mit művelt Prospero öccsével és a nápolyi királlyal. Ariel azt mondta, hogy majdnem elvesztették eszméletüket a félelemtől és azoktól a különös dolgoktól, amiket szemük és fülük elé idézett. Amikor belefáradtak a bolyongásba, és támolyogtak az éhségtől, hirtelen pompásan megrakott asztalt helyezett eléjük, aztán, amikor éppen enni készültek, hárpia, falánk, szárnyas szörnyeteg képében jelent meg előttük, s a lakoma semmibe tűnt. Aztán legnagyobb bámulatukra ez a látszólagos hárpia megszólította őket, emlékeztette kegyetlenségükre, amellyel elűzték Prosperót hercegségéből, s kicsi lányával együtt otthagyták, hogy elpusztuljanak a tengeren, s azt mondta végül, hogy mindezt a szörnyűséget mint büntetést kell elszenvedniök. A nápolyi király és Antonio, a hűtlen fivér megbánta az igazságtalanságot, amit Prosperóval elkövettek, s Ariel elmondta urának: bizonyos benne, hogy bűnbánatuk őszinte, s hogy ő, bár csak szellem, nem tehet róla, de szánakozik rajtuk. - Akkor hát hozd ide őket, Ariel - mondta Prospero. - Ha te, aki csak szellem vagy, szánakozol szenvedésükön, nem kell-e nekem, aki emberi lény vagyok, mint ők, együtt éreznem velük? Hozd ide őket gyorsan, kedves Arielem. Ariel hamar visszatért a királlyal, Antonióval és kíséretükben az öreg Gonzalóval, akik követték őt, elámulva azon a kusza zenén, melyet Ariel a légben játszott, hogy ura elé vezesse őket. Ez a Gonzalo ugyanaz volt, aki valaha olyan jóságosan ellátta Prosperót könyvekkel és élelemmel, amikor gonosz öccse magára hagyta, hogy, mint hitte, elpusztuljon egy nyílt csónakban a tengeren. A gond és a rémület annyira megbénította érzékeiket, hogy nem ismerték fel Prosperót. Prospero legelőször a jó öreg Gonzalóval ismertette meg magát, s élete megmentőjének nevezte; így aztán öccse és a király is megtudta, hogy az igazságtalanságot elszenvedett Prospero áll előttük. Antonio a bánat és az igaz megbánás könnyeivel és szomorú szavaival könyörgött bátyjának bocsánatért, a király pedig kifejezte őszinte bűnbánatát, amiért segített Antoniónak bátyja letételében, mire Prospero megbocsátott nekik, és amikor megállapodtak abban, hogy visszahelyezik hercegségébe, így szólt a nápolyi királyhoz: - Neked is tartogatok egy ajándékot - ezzel felnyitott egy ajtót, s megmutatta neki fiát, Ferdinandot, amint éppen Mirandával sakkozott. Semmi sem múlhatta felül apa és fiú örömét ezen a váratlan találkozáson, mert mindketten azt gondolták, hogy a másik odaveszett a viharban. - Ó, csoda! - mondta Miranda. - Milyen nemes lények ezek! Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek. A nápolyi király majdnem éppen annyira elcsodálkozott az ifjú Miranda szépségén és rendkívüli bájain, mint előtte a fia. - Ki ez a lány? - kérdezte. - Úgy látszik, mintha ő volna az az istennő, aki elválasztott s aztán újra összehozott minket. - Nem, apám - felelte Ferdinand, és mosolygott, mert látta, hogy apja ugyanabba a tévedésbe esik, mint ő, amikor először megpillantotta Mirandát -, halandó lény, de a halhatatlan gondviselés nekem adta. Akkor választottam őt, apám, amikor nem kérhettem a beleegyezésedet, mert nem hittem, hogy még élsz. Ez Prospero, az ő apja, Milano híres hercege, akiről olyan sokat hallottam, de akit soha eddig nem láttam: tőle nyertem új életet, második apám lett ő, amikor nekem adta ezt a drága hölgyet. - Akkor hát én leszek e lány apja - mondta a király -, de ó! milyen furcsán hangzik majd, ha bocsánatot kell kérnem gyermekemtől. - Ne beszéljünk erről - mondta Prospero -, ne emlékezzünk vissza elmúlt bajainkra, minthogy olyan szerencsés véget értek. Aztán Prospero megölelte öccsét, újra biztosította bocsánatáról, és azt mondta, hogy a mindenen uralkodó bölcs gondviselés intézte úgy, hogy őt elűzzék szegényes milanói hercegségéből, és lánya a nápolyi koronát örökölje, mert hiszen a királyfi csak úgy szerethetett bele Mirandába, hogy ezen az elhagyott szigeten találkoztak. Prosperónak ezek a jóságos szavai, amikkel öccsét akarta vigasztalni, olyan szégyent és lelkiismeret-furdalást ébresztettek Antonióban, hogy sírni kezdett, és képtelen volt megszólalni, a kedves öreg Gonzalo is sírt, amikor látta ezt a boldog kiengesztelődést, és áldást kért a fiatal párra. Prospero ekkor megmondta nekik, hogy hajójuk sértetlenül áll a kikötőben, a tengerészek mind ott vannak a fedélzeten, s ő és lánya másnap reggel hazakísérik őket. - Időközben - mondta - hadd részesüljetek mindabban a frissítőben, amit szegény barlangom kínálni képes, esti szórakozásul pedig elmondom nektek életem történetét attól kezdve, hogy ezen az elhagyott szigeten kikötöttem. Azután előszólította Calibant, hogy ennivalót készítsen, és rendbeszedje a barlangot, a társaság pedig elcsodálkozott e csúf szörnyeteg idétlen alakján és vad megjelenésén és azon, hogy, mint Prospero mondta, ez a lény volt egyetlen szolgája. Mielőtt Prospero elhagyta a szigetet, elbocsátotta szolgálatából Arielt, s ez nagy örömére szolgált ennek az élénk kis szellemnek, aki ugyan hűséges szolgája volt gazdájának, de azért mindig vágyódott arra, hogy újra élvezhesse független szabadságát, minden ellenőrzés nélkül bolyongjon a légben, akár egy vad madár, zöld fák alatt, szép gyümölcsök és jóillatú virágok között. - Huncut tündér - mondta Prospero a kis szellemnek, amikor szabadon bocsátotta -, hiányozni fogsz nekem, de meglesz a szabadságod. - Köszönöm, édes gazdám - mondta Ariel -, de engedd meg, hogy kedvező szelekkel hazakísérjem hajódat, mielőtt megválsz hűséges szellemed szolgálataitól, és aztán, drága mester, ha szabad leszek, milyen boldogan élek majd! Mire Ariel ezt a szép kis dalt énekelte:
Prospero ezután mélyen a földbe temette mágikus könyveit, és a tengerbe dobta varázspálcáját, mert elhatározta, hogy soha többé nem használja föl a varázslás művészetét. És miután így legyőzte ellenségeit, és kiengesztelődött öccsével és a nápolyi királlyal, semmi sem hiányzott boldogságához, csak az, hogy újra lássa szülőföldjét, visszavegye hercegségét, és tanúja legyen lánya és Ferdinand herceg boldog lakodalmának -, a király azt mondta, hogy nagy pompával ülik meg, mihelyt visszatérnek Nápolyba. Arielnek, a szellemnek védelmező kíséretében, kellemes utazás után hamar meg is érkeztek.
|