Vízkereszt, vagy amit akartok
Sebastian és húga, Viola, egy messalénei úrfi meg kisasszony ikrek voltak, és - ami egyenesen csodaszámba ment - születésüktől fogva annyira hasonlítottak egymáshoz, hogyha nem öltöztek volna másféle ruhákba, nem is lehetett volna őket egymástól megkülönböztetni. Ugyanegy órában születtek, és ugyanegy órában jutottak életveszedelembe, mert amikor egyszer éppen tengeri úton jártak, hajótörést szenvedtek Illyria partján. A hajó, amelyen utaztak, egy heves viharban sziklához csapódott, s utasaiból csak igen kevesen menthették meg életüket. A kapitány néhány megmenekült hajóssal egy kis csónakban szárazföldet ért, és a többiekkel együtt Violát is épségben partra szállította, ott azonban a szegény hölgy ahelyett, hogy szabadulásán örvendezett volna, bátyja elvesztésén kezdett keseregni, a kapitány azonban vigasztalásul azzal nyugtatta meg őt, hogy a hajótöréskor látta, amint bátyja egy erős árbocrúdba kapaszkodik, és ameddig még távolról szemmel követhette, fenn is tudta magát tartani a hullámok fölött. Violát nagyon megvigasztalta a remény, amit ebből az elbeszélésből merített, s ezután már azon kezdett gondolkozni, mihez is kezdjen egy idegen országban, ennyire távol otthonától. Megkérdezte hát a kapitányt, ismerős-e Illyriában?
- Hogy én, kisasszony? - felelte a kapitány. - Hisz itt születtem, itt neveltek, még három óra járás sincs e helytől.
- S ki itt az úr? - kérdezte Viola.
A kapitány elmondta neki, hogy Illyriában Orsino uralkodik; egy jellemre s névre egyaránt nemes herceg. Viola megjegyezte, hogy atyja is említette Orsinót, aki akkor még nőtlen volt.
- Még most is az - mondta a kapitány -, vagy az volt még egy hónap előtt, mikor elmentem innen, s akkor frissiben suttogták éppen (hisz jól tudod, urakról pletykál mindig a nép), hogy Orsino a szép Oliviának udvarol, egy erényes, ifjú hölgynek, egy gróf lányának. A gróf egy éve halt meg, és fiát rendelte lánya mellé gyámnak, de nemrég meghalt ő is, és Olivia, azt mondják, annyira szerette bátyját, hogy megesküdött, a jövőben látni sem akar férfit, nemhogy fogadni őket.
Violát magát is éppen ennyire lesújtotta bátyjának elvesztése, s ezért azt kívánta, bárcsak ennek a hölgynek a társaságában élhetne, aki olyan gyöngéden gyászolja fivére halálát. Megkérdezte a kapitányt, nem tudná-e bemutatni Oliviának, mondván, hogy szívesen szolgálná ezt a hölgyet. De a kapitány azt felelte, ezt nehezen tudná nyélbe ütni, mivel Olivia kisasszony bátyja halála óta senkit sem hajlandó házába fogadni, még magát a herceget sem. Viola ekkor más tervet eszelt ki, mégpedig azt, hogy férfiruhában, mint apród szolgálja Orsino herceget. Különös szeszély volt egy ifjú hölgytől, hogy férfiruhába öltözik, és fiúnak adja ki magát, de az ifjú és rendkívüli szépségű Violának mentségéül szolgálhat elhagyatott és gyámoltalan helyzete egy idegen országban.
Viola látta, hogy a kapitány becsületesen viselkedik, és barátságos érdeklődést tanúsít az ő sorsa iránt, ezért hát közölte vele tervét, s a kapitány készségesen ajánlkozott, hogy segíti benne. Viola pénzt adott neki, és utasította, hogy szerezzen neki kellő öltözetet, és rendeljen neki ugyanolyan színű és szabású ruhákat, amilyeneket bátyja, Sebastian szokott viselni. Amikor azután felvette férfiöltözetét, hajszálra olyan volt, mint a bátyja, aminek következtében furcsa tévedések eredtek abból, hogy felcserélték őket egymással, mert, mint nemsokára látni fogjuk, Sebastian is megmenekült.
Viola jóbarátja, a kapitány, aki ezt a csinos hölgyet úriemberré alakította át, valamennyire bejáratos volt az udvarnál, és sikerült neki Violát Cesario álnéven Orsino hercegnek bemutatni. A hercegnek nagyon megtetszett e csinos ifjú beszéde és kellemes viselkedése, s Cesariót apródjai közé fogadta, mert éppen ezt a tisztséget kívánta elnyerni Viola, aki olyan híven teljesítette az új állásával járó kötelességeit, s olyan készséges figyelmet és hűséges ragaszkodást tanúsított ura iránt, hogy csakhamar a herceg kedvenc kísérője lett. Orsino bizalmasan beavatta Cesariót Olivia kisasszony iránt érzett szerelmének egész történetébe. Elmondta Cesariónak, milyen régóta és sikertelenül udvarol a grófnőnek, aki visszautasította hosszan tartó szolgálatát, megveti személyét, nem hajlandó színe elé bocsátani, s a nemes Orsino, szerelmében e hölgy iránt, aki olyan szívtelenül bánt vele, abbahagyta a vadászatot s mindazt a férfias mulatságot, amiben gyönyörködni szokott, nemtelen lomhaságban töltötte óráit, lágy zenék, gyöngéd dalok és szenvedélyes, szerelmes énekek nőies hangjait hallgatta, elhanyagolta azoknak a bölcs és tanult uraknak társaságát, akikkel érintkezni szokott, és egész nap az ifjú Cesarióval társalgott. Ezek a komoly udvaroncok kétségkívül úgy gondolták, hogy Cesario nem megfelelő társaság az ő hajdan nemes uruknak, a nagy Orsino hercegnek.
Veszedelmes dolog, ha fiatal lányok csinos fiatal hercegek bizalmasaivá lesznek - ezt csakhamar, nagy bánatára, Viola is tapasztalta, mert miközben Orsino elmondta neki, mit szenved Oliviáért, Viola azonnal ugyanazt a szenvedést érezte a herceg iránti szerelmében, és nagy csodálkozást keltett benne, hogy Olivia képes így semmibe venni ezt az ő páratlan urát és gazdáját, akire, úgy érezte, senki sem nézhet a legmélységesebb bámulat nélkül. Összeszedte hát bátorságát, elkezdett gyengéden arra célozgatni Orsino előtt, milyen kár, hogy olyan hölgyet szeret, aki ilyen vak az ő kitűnő tulajdonságaira. Így beszélt:
- Ha egy hölgy éppúgy szeretne téged, uram, ahogyan te szereted Oliviát (és talán van is ilyen hölgy), te pedig nem tudnád viszonozni szerelmét, nem mondanád-e meg neki, hogy nem tudod őt szeretni, neki pedig nem kéne-e beérnie ezzel a válasszal?
De Orsino nem fogadta el ezt az érvelést, mert tagadta, hogy bármilyen nő képes úgy szeretni, ahogyan ő szeret. Azt mondta, női szív nincs olyan erős, hogy ekkora szerelmet kibírjon, ezért hát nem is lehet semmiféle nőnek őiránta érzett szerelmét azzal a szerelemmel összehasonlítani, ahogyan ő szereti Oliviát. Viola ugyan a legmélyebb hódolattal hajolt meg a herceg véleménye előtt, mégis kénytelen volt azt gondolni, hogy ez nem egészen igaz, mert úgy hitte, az ő szíve éppúgy csordultig van szerelemmel, mint Orsinóé, így szólt tehát:
- Ó, de én tudom, uram.
- Mit tudsz te, Cesario? - kérdezte Orsino.
- Tudom, hogy férfit hogyan szeret a nő, s hogy a nők szíve éppoly hű, mint a miénk. Atyámnak volt egy lánya, s úgy imádott egy férfit, ahogy talán, ha én nő lennék, én imádnám fenségedet.
- S története? - kérdezte Orsino.
- Üres lap, uram - felelte Viola -, ő sosem szólt szerelméről, de titka, mint bimbót a féreg, úgy elhervasztotta arcát, úgy epedt, és zöld és sárga mélabúval ült mosolyogva bánatán, mint a türelem szép emlékszobra.
A herceg kérdezősködött, vajon ez a hölgy belehalt-e szerelmébe, de Viola kitérő feleletet adott erre a kérdésre, hiszen csak kitalálta ezt a történetet, pusztán azért, hogy olyan szavakat mondhasson, ami kifejezi az ő Orsinóért szenvedett titkos szerelmét és néma bánatát.
Miközben így beszélgettek, belépett egy úr, akit a herceg küldött Oliviához, s ezzel tért vissza:
- Bocsáss meg, hercegem, de nem fogadtak, hanem komorna jött ki, és így üzent a hölgy: »Hét évig még maguk az elemek se lássák arcát leplezetlenül; mint zárdaszűz elfátyolozva jár, s szobáját majd naponta öntözi sósvízű könnyel. És mindezt miért? Hogy bátyja holt szeretetét híven és frissen őrizhesse bús szívében.«
E szavak hallatára a herceg felkiáltott:
- Ó, milyen érzékeny mívű szív lehet, mely így adózik egy fivérnek is! Hogy fog szeretni ő, ha dús arany nyíl pusztít el majd minden más érzést, ami benne él! - Aztán így szólt Violához: - Hiszen tudod, Cesario, neked elmondtam szívem minden titkát. Menj hát, derék fiú, menj Olivia házához. Ne tűrd, hogy visszautasítsanak, állj a ház előtt, és mondd, hogy küszöbére nő a lábad, míg meg nem hallgat.
- S ha szólhatok vele, uram, mit mondjak akkor? - kérdezte Viola.
- Ó, akkor - felelte Orsino - tárd ki szívem szenvedélyét. Döbbentsd meg őt tiszta hűségemmel. Ez a szerep illik hozzád, és jobban figyel majd rád, épp mert ifjú vagy, s nem férfias képű és komor követ.
Viola tehát elment, de nem szívesen vállalta ezt az udvarlást, mert arra kellett rábírnia egy hölgyet, legyen a felesége annak a férfiúnak, akihez ő szeretett volna férjhez menni. De ha már elvállalta az ügyet, hűségesen el is járt az érdekében, és Olivia hamarosan meghallotta, hogy egy ifjú áll a kapujában, aki ragaszkodik hozzá, hogy színe elé bocsássák.
- Mondtam neki - adta elő az udvarmester -, hogy beteg vagy; azt mondja, hogy tudta, s épp ezért akar beszélni veled. Mondtam neki, hogy alszol, de nyilván ezt is tudta, mert most épp ezért akar veled beszélni. Mit mondjak hát neki, úrnőm? Megadja ez a választ minden kifogásra, és azt mondja, hogy beszélni fog veled, akár akarod, akár nem.
Olivia kíváncsi lett, meg akarta látni, ki lehet ez a nyakas küldönc, s megparancsolta, hogy engedjék be. Arcára vonta fátylát, és azt mondta, még egyszer meghallgatja Orsino követét, mert tolakodása következtében nem kételkedett benne, hogy a hercegtől jött. Viola belépett a legférfiasabb arckifejezéssel, amire csak képes volt, s a nagyúri apródok finom udvaronc nyelvét utánozva, így szólt az elfátyolozott hölgyhöz:
- Ragyogó, finom, páratlan szépség, kérlek, mondd meg nekem, hogy ki e ház úrnője, mert én nem ismerem. És nem szeretném hiába elmondani beszédemet, mert egyrészt nagyszerűen megszerkesztettem, másrészt nagy fáradsággal meg is tanultam, és kívülről tudom.
- Honnan jössz, uram? - kérdezte Olivia.
- Nem nagyon mondhatok többet, mint amit megtanultam - felelte Viola -, s e kérdésre nincs felelet a szerepemben.
- Színész vagy? - kérdezte Olivia.
- Nem vagyok - felelte Viola -, és mégsem vagyok az, akit megjátszom -, ezen azt értette, hogy nő létére úgy tesz, mintha férfi volna. És megint megkérdezte Oliviától, vajon ő maga-e a ház úrnője?
Olivia azt felelte, hogy igen, ő az, s ekkor Viola, akit a kíváncsiság inkább arra hajtott, hogy meglássa vetélytársnőjének arcvonásait, mintsem hogy siessen átadni ura üzenetét, így szólt:
- Kedves hölgyem, mutasd meg arcodat.
Olivia nem húzódott attól, hogy teljesítse ezt a merész kérést, mert ez a gőgös szépség, akit Orsino herceg oly régóta hiába szeretett, első látásra szenvedélyre gyulladt a vélt apród, a szerény Cesario iránt.
Amikor Viola arra kérte, hogy megláthassa arcát, Olivia így felelt:
- Tán megbízott a gazdád, hogy arcommal tárgyalj? - s ekkor megfeledkezve arról az elhatározásáról, hogy hét hosszú évig elfátyolozottan jár, fellebbentette fátylát, s így szólt:
- De nem baj, félrevonom a függönyt, és megmutatom neked a képet. Hát nem jól fest?
Viola így felelt:
- Híven kevert szépség ez, pirosát és fehérét a természet ügyes keze festette. Milyen kegyetlen vagy te, hölgy, ha bájaidat a sír így elnyeli, és nem hagysz élő emléket magadról.
- Ó, ne hidd, uram, nem leszek én ilyen kőszívű - felelte Olivia. - Különféle kimutatásokat készítek majd a szépségemről. Gondosan leltározom ekképpen: item1, két ajak, meglehetősen piros; item, két szürke szem a hozzátartozó pillákkal; item, egy nyak, egy áll és így tovább. Azért küldtek ide, hogy fölbecsülj?
Viola így felelt:
- Átlátok rajtad: szép vagy, csak túl büszke vagy. Uram s gazdám szeret, ó, úgy szeret, hogy akkor is viszonzást érdemelne, ha a szépség királynője volnál, mert Orsino imád, és könnyben fürdik érted arca, sóvárog rád, és forrón sóhajt feléd.
- Urad - mondta Olivia - jól ismeri érzéseimet. Nem tudom szeretni, pedig tudom, erényes és nemes, dúsgazdag, s ifjúsága tiszta, friss, jóhírű, független, tanult s vitéz, termetre, arcra tetszetős személy, mégsem tudom szeretni őt, hiába, s e választ ő már úgyis tudja rég.
- Ha én úgy szeretnélek, mint a gazdám szeret - mondta Viola -, egy fűzfakunyhót tákolnék kapudnál, onnan kiáltanám nevedet, panaszos szonetteket írnék Oliviáról, s zengeném az éj csöndjén is hangosan, visszhangzó dombok között zengeném nevedet, s a pletyka szellők is azt kiáltanák: Olivia! És nem lenne itt nyugalmad, hanem ég, föld és sötétség ostromolna, hogy szánj meg végre engem.
- Te még elérnéd azt is - mondta Olivia. - Származásod?
Viola így felelt:
- Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.
Olivia ekkor vonakodva e szavakkal bocsátotta el Violát:
- Menj vissza uradhoz, szeretni nem tudom, ne küldjön többé, hacsak nem épp te jönnél át megint, s elmondanád, hogy s mint fogadta.
Viola hát eltávozott búcsút mondott a hölgynek, s szép, kőkeblű nőnek nevezte. Amikor már elment, Olivia még mindig az ő szavait ismételgette: »Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.« Hangosan pedig ezt mondta:
- Hogy az vagy, esküszöm. E szó, ez arc, e test, e kéz, e szellem ötágú címert2 ad neked.
Aztán azt kívánta, bár Cesario volna a herceg, s amikor észrevette, milyen gyorsan elhatalmasodott rajta ez a vonzalom, szidta magát hirtelen támadt szerelméért, csakhogy, az a szelíd kárhoztatás, amellyel az emberek saját hibáikat sújtják, rendszerint nem gyökeredzik mélyen, s Olivia, a nemes úrhölgy hamarosan annyira megfeledkezett saját rangja meg az álapród rangja közti különbségről, valamint arról a szűzies tartózkodásról, amely egy úrhölgy jellemének legfőbb ékessége, hogy elhatározta, udvarolni kezd az ifjú Cesario szerelméért, utána is küldött egy szolgát egy gyémánt gyűrűvel, s erre azt az ürügyet találta, hogy az apród hagyta nála, mint Orsino ajándékát. Azt remélte, hogy ha ilyen fortélyosan megajándékozta Cesariót egy gyűrűvel, ezzel némileg elárulja szándékát, és valóban, Viola kezdett is gyanakodni, mert hiszen tudta, hogy Orsino nem küldött vele gyűrűt, s kezdett visszaemlékezni arra, hogy Olivia tekintete és modora milyen bámulatot fejezett ki - ebből azonnal megsejtette, hogy urának úrnője belé szeretett.
- Jaj - mondta -, ez a szegény hölgy jobban tenné, ha egy álomképbe volna szerelmes. Látom már, gonosz ruha az álruha, mert ez az oka annak, hogy Olivia éppen olyan hiábavalóan sóhajtozik énértem, mint én Orsinóért.
Viola visszatért Orsino palotájába, elmondta urának, milyen balsikerrel járt a követség, elismételte Olivia parancsát, hogy a herceg soha többé ne zavarja. De a herceg még mindig nem vesztette el azt a reményét, hogy a gyöngéd Cesario majd idővel ráveheti Oliviát arra, hogy némi irgalmat tanúsítson iránta, ezért hát arra kérte, menjen el hozzá másnap is. Közben, hogy az unalmas várakozási időt elmulassák, azt parancsolta, énekeljék el kedves dalát, s így szólt:
- Ó, jó Cesarióm, amikor tegnap este hallottam ezt a dalt, úgy rémlett, enyhítette kínomat. Figyeld csak, Cesario, milyen régi, egyszerű dal. A napfényben fonó s kötő menyecskék, csipkét verő leányok munka közben éneklik ezt, oly együgyű, nyugalmas, mégis szeretem, mert az ártatlan szerelemről cseng, akár a régi kor.
DAL
Gyere hát, te halál már!
Befed itt feketén ez a föld.
Te tűnő lehelet, szállj!
Ez a kőszívű lányka megölt.
Cipruskoporsóm, szemfödőm
Vár már reám;
Nem vitt el még ily szenvedőn
Senkit a halál.
Ne tegyen koszorúkat
A barát se sírom fölibé.
Legyen itt szomorú, vad,
Hol e csontot a hant födi bé.
Ne tudja az se, kit temet,
Ki eltemet;
Hű szerető se lelje meg
Testemet. 3 |
Violára nem tévesztette hatását ez a régi dal, amelyik olyan igaz egyszerűséggel fejezte ki a viszonzatlan szerelem kínjait: arca is arról az érzésről tanúskodott, amelyikről a dal szólt. Szomorú pillantását észrevette Orsino, és így szólt hozzá:
- Lelkemre, Cesario, bár oly ifjú vagy te még, méláztál már szerelmes szív kegyén, igaz, fiú?
- Egy kissé, engedelmeddel - felelte Viola.
- És miféle hölgy volt és milyen korú? - kérdezte Orsino.
- Épp mint te, hercegem, és az arca is hasonló volt - felelte Viola, a herceg pedig mosolygott, amikor azt hallotta, hogy ez a szép ifjú magánál annyival idősebb nőbe volt szerelmes, akinek még a bőre is olyan sötét, mint egy férfiúé. Viola azonban titokban Orsinóra gondolt, nem pedig valamilyen hozzá hasonló nőre.
Amikor Viola másodszor Oliviához látogatott, minden nehézség nélkül bebocsáttatást nyert hozzá. A szolgák hamar kitalálják, hogy úrnőjük örömet lel abban, ha csinos, fiatal küldöncökkel beszélget, s amint Viola megérkezett, a kapu abban a pillanatban tágra nyílt előtte, s a herceg apródját nagy tiszteletadással kísérték be Olivia szobájába. De amikor Viola azt mondta Oliviának, megint csak azért jött, hogy ura érdekében beszéljen, ez a hölgy így válaszolt:
- Megkértelek, hogy sose beszélj róla, de talán van más kívánságod is? Csak add elő, s én szívesebben hallgatom, mint a szférák zenéjét.
Ez bizony meglehetősen nyílt beszéd volt, de Olivia hamarosan még nyíltabban is kifejezte magát, és kertelés nélkül bevallotta szerelmét. Amikor pedig látta Viola arcán a zavar és a kellemetlenség keveredését, így szólt:
- Ó, mennyi gúny villámlik s mily varázzsal az ajkán a megvetésben és haragban. Cesario! A tavasz friss rózsáira s az igazságra esküszöm, hogy hiába minden büszkeségem, mégsem tudom eltitkolni szenvedélyemet.
De a hölgy hiába epedett, Viola elsietett színe elől, s azzal fenyegette, hogy soha többé nem jön el Orsino érdekében beszélni. Olivia gyöngéd rábeszélésére nem volt más felelete, csak az, hogy soha nem lesz semmiféle nőbe szerelmes.
Alig távozott Viola a hölgytől, amikor férfiúi bátorságát tették próbára. Egy úriember, Oliviának egy visszautasított kérője, amikor megtudta, hogy e hölgy a herceg küldöncét tüntette ki kegyével, párbajra hívta ki. Mit is tehetett szegény Viola, akinek hiába volt férfias külseje, a szíve mégiscsak igazi asszonyszív volt, és attól is rettegett, hogy a saját kardjára pillantson?
Amikor látta, hogy félelmetes vetélytársa kivont karddal közeledik feléje, már-már arra gondolt, bevallja, hogy csak nő, de egy arra járó idegen egyszerre megszabadította rémületétől, a felfedezés szégyenétől is, mert odalépett hozzájuk, s mintha csak régóta ismerné Violát, s a legjobb barátja volna, így szólt ellenfeléhez:
- Megállj! Ha ez az ifjú volt a sértő, én vívok meg helyette, és ha ti sértettétek meg, én állok helyébe.
Mielőtt még Violának ideje lett volna arra, hogy megköszönje védelmét, vagy kedves közbelépésének okát megtudakolja, új barátja máris olyan ellenségre akadt, akivel szemben semmit sem használt vitézsége: e pillanatban poroszlók érkeztek, a herceg nevében letartóztatták az idegent, hogy egy több évvel ezelőtt elkövetett vétkéért feleljen. Az idegen ekkor így szólt Violához:
- Mindez azért, mert téged kerestelek. - Aztán még egy erszényt is kért tőle e szavakkal: - Kénytelen vagyok visszakérni tőled erszényemet. Ám a magam bajánál jobban fáj, hidd el, amit nem tehettem teérted. Látom, ámulva állsz itt, de ne légy ilyen levert, vigasztalódj.
Szavai valóba elképesztették Violát, aki tiltakozott is, hogy nem ismeri, és soha nem kapott tőle erszényt, de imént tanúsított jóságáért felajánlott neki egy kis pénzösszeget, majdnem minden pénzét. Az idegen ekkor szigorúra fordította szavát, hálátlansággal és szívtelenséggel vádolta Violát. Így szólt:
- Ezt az ifjút, akit magatok előtt láttok, a halál torkából ragadtam én ki, és csak az ő kedvéért jöttem el Illyriába, és jutottam ebbe a veszélybe.
A poroszlóknak azonban nem sok kedvük volt végighallgatni foglyuk panaszait, s magukkal hurcolták e szavakkal:
- Mi közünk hozzá?
Miközben elhurcolták, Violát Sebastiannak nevezte, s amíg csak hallathatta hangját, szemére hányta ennek az állítólagos Sebastiannak, hogy megtagadja barátját. Az idegent túlságosan is sebtiben hurcolták el, semhogy Viola magyarázatot kérhetett volna tőle, mégis, amikor azt hallotta, hogy Sebastiannak nevezi őt, ebből arra következtetett, hogy ez a rejtélyesnek látszó eset abból eredhet, hogy felcserélik fivérével. Kezdett hát abban reménykedni, hogy fivére volt az, akinek életét ez az ember állítólag megmentette. És valóban így is történt. Az Antonio nevű idegen hajóskapitány volt. Ő vette fel a hajójára Sebastiant, amikor az már végképpen kimerülve lebegett az árbocon, amelyhez a viharban hozzákötözte magát. Antonióban olyan barátság ébredt Sebastian iránt, hogy elhatározta: bárhová is megy, elkíséri; s amikor az ifjúnak kedve támadt, hogy ellátogasson Orsino udvarába, Antonio, mintsem hogy elszakadjon tőle, inkább ő is eljött Illyriába, bár tudta, hogy őt ismerik ott, és életét veszély fenyegeti, mert valaha egy tengeri csatában súlyos sebet ejtett Orsino herceg unokaöccsén. Ez volt az a vétke, amiért most elfogták.
Antonio és Sebastian mindössze néhány órával Antonio és Viola találkozása előtt szálltak partra, Antonio átadta erszényét Sebastiannak azzal, hogy használja fel kedvére, ha lát valamit, amit meg akar vásárolni, azt mondta neki továbbá, hogy megvárja a fogadóban, miközben Sebastian megnézi a várost, de amikor Sebastian nem tért vissza a megbeszélt időben, Antonio kimerészkedett a keresésére, és minthogy Viola ugyanúgy öltözködött, mint fivére, és arca is teljesen rá hasonlított, Antonio kardot rántott - mint gondolta, annak az ifjúnak védelmében, akit megmentett -, s amikor az, akit Sebastiannak vélt, megtagadta őt, és nem adta vissza saját erszényét, nem csoda, hogy hálátlansággal vádolta.
Miután Antonio elment, Viola félt, hogy másodszor is párbajra hívják, ezért amilyen gyorsan csak tehette, hazaosont. Alighogy elment, ellenfele úgy látta, hogy már vissza is tért, ez azonban fivére, Sebastian volt, aki véletlenül ugyanoda érkezett, s ekkor Viola ellenfele így szólt:
- No, csakhogy újra rád akadtam, uram! Nesze, ez a tied. - És ütlegelni kezdte.
Sebastian azonban nem volt gyáva, kamatostul visszaadta a verést, és kardot rántott.
A párbajt egy hölgy szakította félbe. Olivia ugyanis kilépett a házból, ő is Cesariónak vélte Sebastiant, meghívta, hogy jöjjön el házába, és kifejezte sajnálkozását, amiért olyan durván megtámadták. Sebastiant éppen annyira meglepte e hölgy udvariassága, mint ismeretlen ellenfelének durvasága, de azért szívesen bement a házba, s Olivia gyönyörűséggel vette észre, hogy Cesario - mert annak hitte - most fogékonyabb az ő figyelmessége iránt; akármennyire hasonlított is ugyan arcuk, ennek az ifjúnak arcán nyoma sem volt annak a megvetésnek és haragnak, amely annyira bántotta Oliviát akkor, amikor szerelmet vallott Cesariónak.
Sebastian cseppet sem tiltakozott a gyöngédség ellen, amit a hölgy tanúsított iránta. Sőt úgy látszik, nagyon jó néven vette, bár csodálkozott, hogyan is lehet ez, és már-már azt hitte, Olivia nem egészen épelméjű; de amikor látta, milyen előkelő ház úrnője, aki maga intézi ügyeit, s láthatóan hozzáértéssel kormányozza családját, és ettől az iránta érzett hirtelen szerelmétől eltekintve úgy látszott, mintha értelmi képességeinek teljes birtokában volna -, akkor már nagyon is tetszett neki az udvarlás. Olivia, amikor Cesariót ilyen engedékenynek találta, és mégis félvén, hogy kedve megint megváltozhatik, azt ajánlotta, házasodjanak meg azonnal, minthogy van saját házikáplánja. Sebastian elfogadta ezt az ajánlatot, s amikor túlestek a házassági szertartáson, rövid időre magára hagyta hölgyét azzal a szándékkal, hogy elmegy, és elmondja barátjának, Antoniónak, milyen jószerencse érte.
Közben Orsino elment látogatóba Oliviához, s éppen abban a pillanatban, amikor Olivia háza elé ért, akkor hozták a poroszlók foglyukat, Antoniót a herceg színe elé. Viola is ott volt urának, Orsinónak kíséretében, s amikor Antonio meglátta Violát, akit még mindig Sebastiannak képzelt, elmondta a hercegnek, hogyan mentette meg ezt az ifjút a tenger haragjától, s miután elbeszélte mindazt a jóságot, amit valóban Sebastian iránt tanúsított, azzal fejezte be panaszát, hogy már három hónapig éjjel-nappal együtt volt ezzel a hálátlan fiúval. De ekkor éppen kilépett házából Olivia, a herceg nem tudott többé Antonio történetére figyelni, hanem így szólt:
- A grófnő jön: a földön jár az ég. De ember, ember, bolondokat beszélsz, három hónapja szolgám ez az ifjú -, s ezzel parancsot adott, hogy vigyék el onnan Antoniót.
Orsino mennyei grófnője azonban csakhamar a hercegnek is okot adott arra, hogy Cesariót éppen így hálátlansággal vádolja, mint ahogy Antonio tette, mert egyebet sem hallott Oliviától, csak gyöngéd szavakat Cesarióhoz, s amikor látta, hogy apródja ennyire elnyerte Olivia kegyét, megfenyegette jogos bosszújának minden borzalmával, s indulóban Violát is magával hívta, és így szólt:
- Gyerünk, fiú, a bosszú terve kész.
Nyilvánvaló volt ugyan, hogy féltékeny dühében azonnal halálra akarja ítélni Violát, Violának azonban bátorságot adott szerelme, és azt mondta, boldogan szenvedi el a halált, ha ezzel örömet okoz urának. Olivia azonban nem akarta így elveszteni férjét, és felkiáltott:
- Hová megy az én Cesarióm?
Viola így válaszolt:
- Az után, ki a szemem fényénél kedvesebb lett.
Olivia azonban nem engedte őket eltávozni, hanem hangosan közhírré tette, hogy Cesario a férje, és elhívatta a papot, az pedig kijelentette, hogy nem egészen két órával azelőtt férjhez adta Oliviát ehhez a fiatalemberhez. Viola hiába erősködött, hogy ő nem vette el Oliviát: e hölgynek és a papnak tanúsága elhitette Orsinóval, hogy apródja elrabolta tőle azt a kincset, mely drágább az életénél. De azt gondolta, hogy ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, ezért búcsút mondott hűtlen szerelmének, s férjének, a kígyófajzatnak, ahogyan Violát nevezte, de figyelmeztette, hogy soha többé ne kerüljön a szeme elé. Ekkor azonban, mintha csak csoda történt volna, belépett egy másik Cesario, s Oliviát feleségének nevezte. Ez az új Cesario Sebastian volt, Olivia valóságos férje. Amikor egy kissé csillapult csodálkozásuk azon, hogy két egyazon arcú, egyazon hangú és öltözetű ifjút látnak maguk előtt, a testvérek elkezdték egymást kikérdezni, mert Viola alig akarta elhinni, hogy fivére életben van, és Sebastiannak sem fért a fejébe, hogy nővérét, akiről azt hitte, tengerbe fulladt, most fiúruhában látja viszont. Viola azonban bevallotta, hogy ez csak álöltözet, s hogy ő valóban Viola, Sebastian nővére.
Amikor eloszlatták mindazt a tévedést, amit az ikertestvérek teljes hasonlósága okozott, mindnyájan nagyot nevettek Olivia mulatságos tévedésén, amelynek folytán beleszeretett egy nőbe. Oliviának azonban nem volt kedve ellenére a csere, amikor rájött, hogy nem a nővérrel, hanem a fivérrel esküdött össze.
Oliviának e házassága folytán örökre füstbement Orsinónak minden reménysége, s reményével együtt mintha sikertelen szerelme is egyszer s mindenkorra elenyészett volna, mert gondolatait teljesen lekötötte az, hogy az ő kedvence, ifjú Cesariója szép hölggyé változott. Figyelmesen szemlélte Violát, s eszébe jutott, milyen csinosnak találta mindig is, s úgy képzelte, nagyon szépen festene női ruhában. Aztán arra is visszaemlékezett, milyen gyakran mondta Viola, hogy szereti őt - ez abban az időben csak egy hűséges apród kötelességszerű mondásának tetszett, most azonban megsejtette, hogy Viola ezzel többre is akart célozni, mert eszébe jutott sok szép, akkor még rejtélynek látszó mondása, s amint minderre visszaemlékezett, elhatározta, hogy feleségül veszi Violát, és így szólt hozzá, akit akaratlanul még mindig Cesariónak és fiúnak nevezett:
- Fiú! Te százszor elmondtad nekem, hogy nőt úgy soha nem szeretnél, mint engem szeretsz. Nemedhez nem illő, mindig gyöngéd és figyelmes szolgálatod jutalmául, s mert oly sokáig neveztél uradnak, fogadd el a kezem és légy ezután urad úrnője, Orsino hű hercegnője.
Amikor Olivia látta, hogy Orsino Violának ajándékozza szívét, melyet ő olyan kegyetlenül visszautasított, meghívta őket, jöjjenek házába, felajánlotta nekik annak a derék papnak a szolgálatát, aki reggel őt és Sebastiant megeskette. Most aztán, a nap második felében, a pap ugyanazt a szertartást Orsinóval és Violával is elvégezte. Így hát az ikertestvérek ugyanazon a napon ülték esküvőjüket: a vihar és a hajótörés, amely elválasztotta őket, az hozta magával nagy szerencséjüket is. Viola Orsinónak, Illyria hercegének lett a felesége, Sebastian pedig férje a gazdag és nemes grófnőnek, Oliviának.
1 "továbbá" latinul; hosszabb felsorolások (végrendelet, leltár) egyes tételei előtt áll
2 ötágú koronával ellátott címer, a nemesség jele
3 Radnóti Miklós fordítása