Hétfőn megvolt a június 2-i bizottság szokásos ülése, Alekszej Alekszandrovics bement az ülésterembe; üdvözölte, ahogy szokta, a tagokat és az elnököt, s leült a helyére, kezét az elébe készített iratokra téve. Ezek közt az iratok közt ott voltak a szükséges adatok s annak az előterjesztésnek a vázlata, amelyet tenni szándékozott. Különben nem is volt szüksége adatokra. Mindenre emlékezett, s nem tartotta szükségesnek, hogy amit majd mond, emlékezetében felújítsa. Ha eljön az ideje, s ott látja maga előtt ellenfele arcát, amint hasztalan igyekszik közönyös lenni, a beszéd ömlik majd, tudta, magától is, jobban, mintha felkészülne raja. Beszédének a tartalma, érezte, olyan nagyszabású, hogy minden szavának meglesz a jelentősége. Közben a szokásos jelentést hallgatva, a legártatlanabb, leghétköznapibb képpel ült ott. Fehér, duzzadt erű kezére nézve, amely finom, hosszú ujjaival az előtte levő papírlapok két szélét tapogatta, félrehajtott fején a fáradtság kifejezését látva, senki sem gondolta volna, hogy szájából olyan rettenetes vihart kavaró beszéd fog azonnal ömleni, hogy hatására a tagok egymást félbeszakítva kiáltoznak majd, s az elnök kénytelen lesz figyelmeztetni őket. Amikor a jelentés véget ért, Alekszej Alekszandrovics finom, csöndes hangján bejelentette, hogy néhány elgondolását szeretné közölni a más nemzetiségűek helyzetéről. A figyelem egyszerre felé fordult; Alekszej Alekszandrovics köhintett, s ahelyett, hogy ellenfelére nézett volna, ahogy ez már beszédei alatt szokása volt, a vele szemben ülő alakot szemelte ki, egy kicsiny, békés öreget, akinek a bizottságban soha semmiféle véleménye nem volt, s annak kezdte a gondolatait kifejteni. Amikor az alaptörvényig ért, az ellenfél fölugrott, és ellentmondott. Sztremov, aki szintén tagja volt a bizottságnak, s a beszéd az elevenébe vágott, igazolni igyekezett magát... s az ülés általában viharossá vált. Alekszej Alekszandrovics azonban győzedelmeskedett, javaslatát elfogadták; három új bizottságot neveztek ki, s másnap egy bizonyos pétervári körben másról sem folyt a beszéd, csak erről az ülésről. Alekszej Alekszandrovics sikere még nagyobb volt, mint várta.

Másnap, kedd reggel, Alekszej Alekszandrovics, ahogy fölébredt, elégülten emlékezett vissza tegnapi győzelmére, s bár közömbös igyekezett maradni, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, amikor az irodafőnöke, aki hízelegni kívánt neki, elmondta, ami a bizottságban történtekről a fülébe jutott.

Az irodafőnökével tárgyalva Alekszej Alekszandrovics teljesen megfeledkezett róla, hogy ez az a kedd, amit Anna Arkagyevna beköltözésére kitűzött, s kellemetlen meglepetésként érte, amikor az inas Anna érkezését jelentette.

Anna kora reggel érkezett Pétervárra; s sürgönyére fogatot küldtek érte; Alekszej Alekszandrovics ezért tudhatott a jöveteléről. De amikor megérkezett, nem találkozott vele. Annának azt mondták, hogy még nem jött ki, az irodafőnökével van elfoglalva. Anna meghagyta, mondják meg neki, hogy megérkezett, s bement a szobájába; holmija szétválogatásába merült, várva, hogy az ura bejön hozzá. De eltelt egy óra, s nem jött. Intézkedések ürügyén kiment az ebédlőbe; készakarva jó hangosan beszélt, várva, hogy odajön, de nem jött, noha Anna hallotta, hogy az irodafőnököt kikísérve a dolgozószoba ajtajába lépett. Tudta, hogy szokása szerint nemsokára elmegy a hivatalba; azelőtt akart még találkozni vele, hogy a kettejük dolga eldőljön végre.

Átment hát a termen, elszánva magát, hogy bemegy hozzá. Ahogy a szobájába lépett, Alekszej Alekszandrovics egyenruhában, szemmel láthatóan indulásra készen ült ott, a kis asztalra könyökölve, s csüggedten nézett maga elé. Anna előbb látta meg, mint a férje őt, s megértette, hogy rá gondol.

Ahogy feleségét meglátta, föl akart kelni, aztán meggondolta magát: s amit Anna eddig sohasem látott, az arca lángba borult; gyorsan fölkelt, s elébe ment, de nem a szemébe nézett, hanem följebb, a homlokára, a frizurájára. Odament hozzá, megfogta a kezét, és leültette.

- Nagyon örülök, hogy megjött - mondta melléülve; látszott, mondani akart valamit, de megakadt. Néhányszor hozzáfogott a beszédhez, de megállt. Annak ellenére, hogy készült erre a találkozásra, s készült rá, hogy megvetéssel, vádakkal sújtsa, Anna nem tudta, mit mondjon; sajnálta. A hallgatás így elég sokáig tartott.

- Szerjozsa egészséges? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics, s választ sem várva, hozzátette: - Nem ebédelek ma itthon, hamarosan el kell mennem.

- Moszkvába akartam utazni - mondotta Anna.

- Nagyon, nagyon jól tette, hogy hazajött - mondta Alekszej Alekszandrovics, s újra elhallgatott.

Látva, hogy nincs ereje beszélgetést kezdeni, Anna maga kezdte el.

- Alekszej Alekszandrovics - nézett föl rá, nem sütve le a szemét a hajára irányított tekintete előtt -, én bűnös asszony vagyok, rossz asszony, de ugyanaz, ami voltam, aminek akkor mondtam magam, s azt jöttem megmondani, hogy semmin sem tudok változtatni.

- Ezt nem kérdeztem - mondta Alekszej Alekszandrovics hirtelen határozottsággal s gyűlölettel nézve egyenesen a szemébe -, ezt úgyis előre tudtam. - A harag nyilván újra képességei urává tette. - Ahogy mondtam és írtam is - szólt éles, vékony hangon -, ismétlem, nem vagyok köteles erről tudni. Ignorálom. Nem minden asszony olyan jó, mint ön, hogy ezt a kellemes hírt siet az urával közölni - mondta, a kellemes szót jól megnyomva. - És én, amíg a világ meg nem tudja, amíg a nevemet meg nem gyalázzák, nem is veszek róla tudomást. Épp ezért csak arra figyelmeztetem, hogy viszonyunknak olyannak kell maradnia, amilyen eddig volt. Csak ha kompromittálja magát, abban az esetben leszek kénytelen a becsületem védelmére intézkedéseket tenni.

- De a mi viszonyunk nem lehet olyan, mint eddig - szólt Anna bátortalan hangon, s félelemmel pillantott rá.

Ezeket a nyugodt mozdulatokat látva, ezt az átható, gyermekes, gúnyos hangot hallva, az undor elnyomta benne az iménti szánalmat; most már csak félelem volt benne, de mindenáron tisztázni akarta a helyzetét.

- Nem lehetek a felesége, amikor... - kezdte volna.

Alekszej Alekszandrovics hideg, gonosz nevetéssel szakította félbe.

- Az az élet, amelyet választott, úgy látszik, a fogalmaira is visszahat. Én annyira tisztelem ezt, s annyira megvetem azt - tisztelem, ami volt, s megvetem, amivé lett -, hogy távol álltam attól az interpretálástól, amelyet maga ad a szavaimnak.

Anna fölsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét.

- Különben nem értem - folytatta Alekszej Alekszandrovics indulatosan -, hogy akinek, mint önnek, volt bátorsága hűtlenségét a férje szemébe mondani, s ebben semmi méltatlant nem talált, azt, hogy egy asszony a férje iránti kötelességét teljesítse, amint látom, méltatlannak találja.

- Alekszej Alekszandrovics! Mit akar tőlem?

- Azt akarom, hogy ne találkozzam itt azzal az emberrel; viselkedjék úgy, hogy se a világ, se a személyzet ne vádolhassa, s hogy... ne találkozzék vele itt. Ez, úgy hiszem, nem sok. S ennek fejében a tisztességes nő jogait élvezheti, anélkül, hogy kötelességét teljesítené. Ez minden, amit mondani akartam. Most mennem kell. Nem ebédelek itthon.

Fölállt, s az ajtó felé indult. Anna is fölkelt. Ő némán meghajolt, s előreengedte.

Az az éjszaka, melyet Levin a szénaboglyán töltött, nem múlt el következmények nélkül. Az a gazdálkodási mód, amelyet folytatott, ellenszenvessé lett neki, s nem érdekelte már. Hiába volt a termés kitűnő, nem érte soha, vagy legalábbis őneki úgy tűnt föl, ennyi kudarc, s ennyi ellenségeskedés sem volt soha közte s a parasztok közt, mint ebben az esztendőben. A kudarcoknak és az ellenségességnek az oka most már teljesen világos volt előtte. A gyönyörűség, amit a munkában talált, az, hogy ennek révén közelebb került a parasztokhoz, az irigység, amely felébredt benne az életük iránt, a vágy, hogy átkerüljön abba az életbe, a vágy, ami ezen az éjszakán már nem ábránd, hanem szándék volt számára, aminek megvalósítását részletesen végiggondolta, mindez olyannyira megváltoztatta a maga gazdálkodási módjáról addig érvényesnek tartott nézeteit, hogy sehogy sem tarthatta már olyan érdekesnek, és nem kerülhette el, hogy észrevegye, milyen kellemetlen viszonyban van a munkásaival - márpedig ez a viszony volt mindennek az alapja. A legjobb tehéngulya, olyan tehenek, mint Páva, a vasekével fölszántott, megtrágyázott földek fűzfabokrokkal szegett kilenc egyforma rétje, kilencven gyeszjatyina mélyen szántott, trágyázott föld, a sorvető gépek stb. - mindez gyönyörű, ha ő maga csinálja, vagy olyan munkatársakkal, akik egyetértenek vele. De most már világosan látta (s ebben nagy része volt a mezőgazdaságról készülő könyvének, mely szerint a gazdálkodás fő tényezőjének a munkásnak kéne lennie), hogy az a gazdálkodás, amit ő folytatott, kegyetlen és makacs harc közte s a munkások közt, melyben az egyik oldalon, az övén, ott van az állandó megfeszített iparkodás, hogy mindent a legjobbnak tartott példák szerint alakítson át, a másikon a dolgok természetes rendje. S ebben a harcban, a legnagyobb erőmegfeszítéssel az ő oldalán és az erőfeszítésnek még csak a szándéka nélkül is a másik oldalon, mindössze azt érik el, hogy a gazdaság éppen csak hogy van, a gyönyörű fölszerelés, gyönyörű föld és barom egész haszontalan romlik. S ami a fő, nemcsak hogy a ráfordított energia vész el egész haszontalanul, de most már, hogy gazdálkodásának a jellege meztelenül állt előtte, nem lehetett nem éreznie, hogy ennek az erőfeszítésnek a célja is a legméltatlanabb. Miben is állt valójában a harc? Ő küzdött minden garasért (s nem lehetett nem küzdenie, mert elég volt az erejét kicsit ellazítani, s nem lett volna pénze a munkásokat kifizetni), a munkások meg csak azon voltak, hogy nyugodtan és kényelmesen dolgozzanak, vagyis ahogyan megszokták. Az ő érdeke az volt, hogy minden munkás minél többet dolgozzon; magáról amellett ne feledkezzen meg, a rostálógépet, ekekapát, cséplőt igyekezzék el nem törni, s gondolkozzék azon, amit csinál; a munkás pedig minél kényelmesebben akart dolgozni, pihenőkkel, s ami a fő, gond nélkül, belefeledkezve, nem okoskodva. Ezen a nyáron Levin minden lépten-nyomon csak ezt látta. Kiküldte őket lucernaszénát kaszálni; a rosszabb, fűvel és ürömmel benőtt, magnak nem való gyeszjatyinákat szemelte ki, s a legjobb, magnak való gyeszjatyináit kaszálták le sorra, s azzal védekeztek, hogy az ispán parancsolta, s vigasztalták, hogy a szénája nagyszerű lesz; ő azonban tudta, hogy azért történt, mert ezeken a gyeszjatyinakon könnyebb kaszálás esett. Kiküldte a szénaforgatót a szénát fölrázni; az első renden eltörték: a parasztnak nem volt kedve ott ülni a bakon, a feje fölött csapkodó szárnyak alatt. Neki meg azt mondták: "Ne méltóztassék nyugtalankodni, az asszonyok egykettő megforgatják." Az ekék használhatatlannak bizonyultak, mert a munkásnak nem jutott eszébe, hogy a fölhúzott ekevasat le kell ereszteni; az erőszakos fordulóval így elgyötörte a lovat, s a földet is rontotta csak, őt meg arra kérték, hogy maradjon csak nyugodt. A lovakat beengedték a búzába, mert egyik munkás sem akart éjjeliőr lenni; s bár meg volt parancsolva, hogy ne tegyék, éjszakán át fölváltva őrködtek, Vanyka pedig, aki egész nap dolgozott, el is aludt, s bűnét bánva mondta: "Rendelkezzék velem." A három legjobb borját agyonzabáltatták, mert itatás nélkül engedték ki a lóherére, és sehogy sem akarták elhinni, hogy a lóhere fújta fel őket; vigaszul elmesélték, hogy a szomszédnál száztizenkét darab hullott el három nap alatt. Mindez nem azért történt, mert valaki rosszakarattal volt iránta vagy a gazdasága iránt, ellenkezőleg, tudta, hogy szeretik; egyszerű úrnak tartották, ami a legnagyobb dicséret; azért történt csak, mert vígan és gond nélkül akartak dolgozni, s az ő érdekei nemcsak idegenek és érthetetlenek voltak a számukra, de végzetesen ellentétesek is a maguk jogos érdekeivel. Levin rég elégedetlenkedett már vele, hogy milyen viszonyban van a gazdaságával. A ladikja, látta, ereszt, de nem látta s nem is kereste a lyukat; lehet, szándékosan is csalta magát. De most már nem csalhatta tovább. A gazdálkodás, amelyet folytatott, nemcsak érdektelenné, de undorítóvá is lett, s nem tudott többet törődni vele.

Ehhez járult, hogy Kitty Scserbackaja, akit látni akart s nem láthatott, harminc versztányira volt tőle. Darja Alekszandrovna Oblonszkaja, amikor nála volt, meghívta: jöjjön el, s kérje meg újra a húgát, aki, azt éreztette, most nem adna kosarat. Maga Levin, amikor Kittyt megpillantotta, megértette, hogy még mindig szereti, de tudva, hogy ott van, képtelen volt elmenni Oblonszkijékhoz. Az, hogy megkérte s Kitty visszautasította, áthághatatlan falat emelt közébük. "Nem kérhetem meg, hogy legyen a feleségem, csak mert nem lehetett azé, akié lenni szeretett volna" - mondta magában. S ha erre gondolt, hidegség és ellenségesség fogta el iránta. "Nem lenne erőm szemrehányás nélkül beszélni s harag nélkül tekinteni rá, s ő egész bizonyosan csak még jobban meggyűlölne. De meg azok után, amiket Darja Alekszandrovna mondott, hogy is mehetnék el hozzájuk? Tehetek-e úgy, mintha nem tudnám, mit mondott? Odamenjek nagylelkűen megbocsátani, megkönyörülni? Annak a szerepében álljak elé, aki megbocsát, és szerelmére méltatja? Minek is szólt Darja Alekszandrovna? Találkozhattam volna vele véletlenül; akkor minden magától ment volna; most már lehetetlen, lehetetlen."

Darja Alekszandrovna egy levelet küldött hozzá; női nyerget kért Kittynek. "Azt mondták, van nyerge - írta. - Remélem, maga hozza el."

Ezt már nem tudta elviselni. Egy okos, finom lelkű nő hogy alázhatja meg ennyire a húgát? Tíz levelet is írt, s mind eltépte; végül is minden válasz nélkül küldte el a nyerget. Azt, hogy elmegy, nem írhatta, mert hiszen nem mehet el; azt írnia, hogy nem mehet, mert akadályozza valami vagy elutazik, még rosszabb. Válasz nélkül küldte el a nyerget, abban a tudatban, hogy valami szégyenletest követett el, s megunt gazdaságát másnap az ispánra bízva, egy távoli járásba utazott, barátjához, Szvijazsszkijhoz; az ő környékén nagyszerű szalonkás mocsarak voltak, s csak nemrég írt neki, kérve, valósítsa meg régi tervét, látogassa meg. A szurovszki járás szalonkás lápjai rég csábították Levint, de a gazdaságban levő teendői miatt folyton halogatta az utazását. Most azonban örült, hogy Scserbackijék szomszédságából, s ami a fő, a gazdaságból elutazhatott; éppen vadászatra, ami minden bánatra a legjobb vigasztalás.

A szurovszki járásban nem volt sem vasút, sem postaút, Levin is a maga tarantászán ment.

Félúton egy gazdag parasztnál állt meg etetni. A kopasz és üde öregember, széles, vörös szakállával, amely az orcáján őszült már, a kapufához lapulva nyitott kaput, hogy a trojkát beengedje. A kocsisnak a tisztára takarított, perzselt kerítésű, nagy udvaron, a nyitott fészerben mutatta meg a helyét, Levint pedig a szobába tessékelte. Egy tisztán öltözött menyecske, meztelen lábára húzott sárcipőben, az új pitvar padlóját mosta meghajolva. A Levin nyomán befutó kutyától megijedt s fölsikoltott, de látva, hogy a kutya nem mérges, mindjárt el is nevette magát az ijedelmén. Feltűrt ruhaujjú karjával a szobaajtóra mutatott, aztán lehajolva megint, elrejtette szép arcát, s folytatta a fölmosást.

- Hozzam a szamovárt? - kérdezte.

- Igen, kérem.

A tisztaszoba nagy volt, benne hollandi kályha s válaszfal. A szentképek alatt kis, mintásra festett asztal állt, pad és két szék. Az almárium a bejárónál volt. Az ablaktáblák betéve, légy kevés, s minden olyan tiszta, hogy Levin gondoskodott róla, hogy Laszka, aki futva tette meg az utat s minden tócsában megfürdött, be ne sározza a padlót; az ajtó mellett a sarokba zavarta. Miután a szobában körülnézett, Levin a hátsó udvarba ment. A jóképű, kalocsnis menyecske rúdon lóbált üres vedrével előtte futott ki a kútra.

- Csak frissen! - kiáltott rá vígan az öreg, s Levinhez lépett. - Mi az, uram, Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkijhoz tart? Ő is be-benéz hozzánk - kezdte beszédre éhesen, a tornác korlátjának támaszkodva.

Az öreg javában mesélt ismeretségéről Szvijazsszkijjal, amikor a kapu megint megcsikordult, s mezei munkások jöttek be, ekével, boronával. Az ekébe és boronába befogott lovak jól táplált, megtermett állatok voltak. A munkások nyilván a háznéphez tartoztak; kettő fiatal volt, kartoninget és sapkát hordott; a másik kettő, a gyolcsingesek, napszámosok lehettek, az egyik öreg, a másik fiatal legény. Az öreg lement a tornácról, a lovakhoz állt, s kifogott.

- Mit szántottak? - kérdezte Levin.

- Krumplit töltöttek. Van egy kis földecskénk. Te, Fjodor, ne engedd el azt a heréket; vezesd a vályúhoz. Majd a másikat fogjuk be...

- Meghagytam, bátyuska, hogy vegyen néhány ekevasat, hozott? - kérdezte egy szálas, egészséges legény, nyilván az öregnek a fia.

- Ott van a pitvarban - felelte az öreg, a levett gyeplőt föltekerve s a földre dobva. - Szereld föl, amíg ebédelnek.

A jóképű menyecske a vállait lehúzó teli vödrökkel bement a pitvarba. Valahonnan még néhány asszony került elő; fiatalok és szépek, középkorúak és öregek, nem szépek; gyerekkel, gyerek nélkül.

A szamovár csöve búgott, a munkások és családtagok, miután a lovakkal végeztek, jöttek ebédelni; Levin kiszedte a hintóból az elemózsiát, s meghívta az öreget teára.

- De hisz ittunk ma már - mondta az öreg, aki nyilvánvaló örömmel fogadta a meghívást. - No, egy kicsit, a társaság kedvéért.

Teázás közben Levin kitudta az öreg gazdaságának az egész történetét. Tíz évvel ezelőtt százhúsz gyeszjatyina földet bérelt egy földbirtokosnőtől, a múlt évben meg is vette, s még háromszázat bérelt a szomszéd birtokból. A föld kis részét, a legrosszabbat, szétosztogatta bérbe; de vagy negyven gyeszjatyinát maga szántott a családjával s két napszámossal. Panaszkodott, hogy rosszul megy a sora. De Levin elértette, hogy csak illendőségből panaszkodik, s a gazdasága virágzó. Ha rosszul megy, nem vesz százöt rubelével földet, s nem nősíti meg három fiát s egy unokaöccsét, két tűzvész után nem építkezik mind jobban és jobban. Panaszai ellenére is látni lehetett, hogy joggal büszke a módjára, fiaira, unokaöccsére, a menyeire, lovaira, teheneire, s különösképp arra, hogy a gazdaság ilyen jó karban van. Beszélgetésükből Levin azt is megtudta, hogy nincs az újítás ellen. Sok krumplit vetett, s a krumplija, amit jövet Levin is látott, elvirágzott már és kötött, amikor az övé most volt csak virágban. "Vazsegével" szántott a krumpli alá, ahogy ő a földesúrtól vett ekét hívta. Búzát is vetett. Az az apróság, hogy a kigyomlált rozsot a lovaival föletette, különösen meglepte Levint. Látva a veszendőbe menő nagyszerű takarmányt, hányszor akarta ő is összeszedetni, de sose sikerült. A parasztnál, lám, ment, s az öreg nem győzte ezt a takarmányt dicsérni.

- Mi más dolguk az asszonyoknak? Kiviszik a kupacokat az útra, a szekér meg odamegy.

- Hanem nálunk, földesuraknál, minden rosszul megy a munkásokkal - mondta Levin, egy pohár teát téve elé.

- Köszönöm - felelte az öreg. A poharat elvette, de a cukrot elhárította, s egy körülrágott megmaradt darabra mutatott. - Hogy is lehetne munkásokkal boldogulni? - mondta. - Kész pusztulás. Itt van Szvijazsszkij. Ismerjük, milyen föld az: mint a vaj, s mégsem igen dicsekedhetik a termésével. A gondatlanság!

- De hiszen te is munkásokkal gazdálkodsz!

- Nálunk paraszt módra megy. Mi mindent magunk csinálunk. Ha rossz a munkás, ki vele; s megtesszük mi magunk.

- Bátyuska, Finogen kátrányt kéret - mondta a belépő sárcipős menyecske.

- Úgy bizony, uram! - mondta az öreg fölállóban; nagy hosszadalmasan keresztet vetett, megköszönte Levinnek a teát, és kiment.

Amikor Levin a cselédházba lépett, hogy a kocsisát szólítsa, a család férfiait az asztalnál találta. Az asszonyok állva szolgáltak fel. Az a fiatal, egészséges fiú, a szája kásával teli, valami mulatságosat mesélt, s mind kacagtak, de különösen vígan a sárcipős menyecske, aki épp a káposztalevest öntötte a táljába.

A sárcipős menyecske csinos képének, nagyon meglehet, sok része volt benne, hogy Levinre ez a parasztház a jólét benyomását tette; ez a benyomás azonban oly erős volt, hogy sehogy sem tudott szabadulni tőle. Az öregtől Szvijazsszkijig az egész úton újra és újra visszaemlékezett erre a gazdaságra, mintha lett volna valami ebben az élményben, ami különös figyelmet követelt.

Szvijazsszkij nemességi vezető volt a járásban. Öt évvel volt idősebb Levinnél, s régen nős. A házban ott élt fiatal sógornője is, akit Levin igen rokonszenvesnek talált. Azt is tudta, hogy Szvijazsszkij meg a felesége nagyon szívesen adnák hozzá a lányt. Minden kétségen felül tudta ezt, ahogy a fiatalemberek, az úgynevezett vőlegényjelöltek mindig is tudják, bár soha senkinek el nem mondta volna; s azt is tudta, hogy bár ő meg akar nősülni, s ez a rendkívül vonzó lány minden jel szerint nagyszerű feleség lenne, mégis éppúgy lehetetlen, hogy feleségül vegye, még ha nem is volna Kitty Scserbackajába szerelmes, mint ahogy az égbe sem repülhet föl. S ez a tudat megmérgezte az örömét, amelyet látogatása, úgy remélte, okozni fog.

Ahogy Szvijazsszkij levelét s benne a meghívást a vadászatra megkapta, Levinnek rögtön ez is eszébe jutott, de aztán mégiscsak úgy döntött, hogy Szvijazsszkijék szándéka vele csak az ő meg nem alapozott föltevése, s mégiscsak elmegy. Azonkívül a szíve mélyén kedve is volt kipróbálni még egyszer önmagát, hátha mégis illik hozzá ez a lány. Szvijazsszkijék családi élete a lehető legkellemesebb volt, maga Szvijazsszkij pedig az általa ismert zemsztvo-tagok legkülönb típusa, mindig rendkívül érdekelte.

Szvijazsszkij egyike volt azoknak a Levint bámulatba ejtő embereknek, akiknek rendkívül következetes, bár sohasem önálló gondolkodásuk megy a maga útján, és erősen megszabott s határozott irányú életük is halad a magáén, teljesen függetlenül s csaknem mindig ellentétben a gondolataikkal. Szvijazsszkij rendkívül liberális volt. Megvetette a nemességet, a nemesek nagy részét a jobbágyvilág titkos hívének tekintette, akik ezt csak félénkségből nem mondják ki. Oroszországot Törökországhoz hasonló, elveszett országnak tartotta; az orosz kormányt pedig annyira rossznak, hogy még azt sem engedte meg soha magának, hogy komolyan bírálja; ugyanakkor maga is tisztet viselt, s mintaszerű vezére volt a nemességnek; s ha úton volt, mindig fölvette a kokárdás, vörös szegélyű sapkát. Az volt a véleménye, hogy emberi életet csak külföldön lehet élni, s ha csak módja volt rá, ki is utazott, ugyanakkor Oroszországban igen bonyolult és fejlett gazdálkodást folytatott, s rendkívüli figyelemmel kísért és tartott számon mindent, ami az országban történik. Az orosz paraszt, azt tartotta, a fejlődés közbülső fokán áll a majom és az ember között; ugyanakkor a zemsztvo-választásokon ő szorongatta a legszívélyesebben a parasztok kezét, hallgatta meg véleményüket.

Nem hitt sem ördögben, sem Istenben, de nagy gondja volt a papság helyzetének a javítása, a papi jövedelmek csökkenése, s különösen sokat fáradt azon, hogy falujában a templom fönnmaradjon.

A nőkérdésben szélsőséges híve volt az asszonyok szabadságának, különösen pedig a munkához való joguk szélsőséges hívei közé tartozott; közben úgy élt a feleségével, hogy kiegyensúlyozott, gyermektelen családi életében mindenki gyönyörködött; felesége életét pedig úgy rendezte be, hogy nem csinált és nem is csinálhatott semmit, arra volt csak gondja, hogy töltse el minél jobban és minél vidámabban a férjével együtt az idejét.

Ha Levin nem olyan, hogy az emberek viselkedését a legelőnyösebb oldalról ítéli meg, Szvijazsszkij jelleme nem okoz fejtörést neki; azt mondja: "ostoba vagy rongy ember", s mindent megmagyarázott. De nem mondhatta róla, hogy ostoba, hisz Szvijazsszkij kétségkívül nemcsak nagyon okos, de nagyon művelt ember is volt, s egyúttal szokatlanul szerény. Nem volt tárgy, amihez nem értett; de ismereteit csak akkor mutatta ki, amikor szükség volt rá. Még kevésbé mondhatta azt, hogy rongy ember, hisz Szvijazsszkij kétségkívül becsületes, jó és okos ember volt, akinek víg, eleven és szakadatlan tevékenységét a környezete nagyra becsülte, s tudatosan bizonyára sosem követett el s nem is tudott rosszat elkövetni.

Levin azon volt, hogy megértse, s nem értette, s mindig mint élő talányra nézett rá és az életére.

Barátságban volt Levinnel; ezért Levin megengedhette magának, hogy kifürkéssze, s életfelfogásának az alapjáig iparkodjék hatolni; de mindig hasztalanul. Valahányszor beljebb akart nyomulni esze mindenki számára nyitott fogadószobáinál, azt vette észre, hogy Szvijazsszkij egy kicsit zavarba jön: alig észrevehető félelem jelent meg tekintetében, mintha félt volna, hogy Levin rajtakapja valamin, s jólelkűen és vidáman hárította el.

Most, hogy a gazdálkodásból kiábrándult, Levinnek különösen jólesett Szvijazsszkijéknál lennie. Nem beszélve arról, hogy ez a boldog, magával és mindenkivel elégedett galambpár s az ő jól berendezett fészkük vidámítón hatott rá, most, hogy életével annyira elégedetlen lett, nagy kedve volt Szvijazsszkij titkáig hatolni, amely olyan derültté, határozottá és jókedvűvé tette az életét. Ezenkívül azt is tudta, hogy Szvijazsszkijnál birtokos szomszédokkal találkozik, s az ő számára most rendkívül érdekes volt ezeket a gazdabeszélgetéseket termésről, munkásszegődtetésről stb. végigbeszélni, végighallgatni. Mások, tudta, nagyon lenézik az ilyesmit; neki azonban most csak ezek voltak fontosak. "Lehet, hogy nem volt fontos a jobbágyidőkben - gondolta Levin -, vagy nem fontos Angliában. A feltételek mindkét esetben meg voltak szabva: Oroszországban azonban most, amikor még minden alakulóban van s éppen csak hogy rendeződni kezd, ezeknek a feltételeknek a kialakítása az egyetlen fontos kérdés."

A vadászat rosszabbul sikerült, mint Levin gondolta. A láp kiszáradt, szalonka egyáltalán nem volt. Egész nap járt, s csak három darabot hozott haza; hozott azonban ehelyett, mint a vadászatról mindig, kitűnő étvágyat, kitűnő hangulatot s azt a szellemi fölszabadulást, amely nála mindig vele járt az erős testmozgással. S a vadászaton is, amikor látszólag semmire sem gondolt, újra és újra eszébe ötlött az öreg és családja, s ez az emlék mintha nemcsak a figyelmét követelte volna meg, de valaminek, ami összefüggésben volt vele, az eldöntését is.

S este a teánál a két birtokossal, akik valami gyámügyben jártak ott, valóban megindult az az érdekes beszélgetés, amelyre Levin számított.

Levin a teásasztalnál a háziasszony mellett ült; vele és a húgával kellett beszélgetnie, aki szemben ült. A háziasszony szőke volt, kerek arcú, alacsony, az arcán gödröcskék, s csak úgy sugárzott a mosolya. Levin rajta át próbálta megoldani a fontos talányt, amit a férje jelentett neki; a gondolatai azonban nem voltak egész szabadok, mert állandóan kínos félszegséget érzett. Kínos félszegséget pedig azért érzett, mert szemben vele ott ült a sógornő, az ő tiszteletére felöltött - Levinnek legalább úgy rémlett - különös ruhában, fehér mellén egy különös, trapézforma kivágással. Ez a négyszögletes kivágás, annak ellenére, hogy a melle igen fehér volt, vagy talán épp azért, mert igen fehér volt, megfosztotta Levint gondolatai szabad mozgásától. Azt képzelte, bizonyára tévesen, hogy ez a kivágás miatta készült, s azt tartotta, nincs joga ránézni; iparkodott is nem rá nézni, de úgy érezte, már az is az ő bűne, hogy azt a kivágást megcsinálták. Úgy tűnt föl, hogy megcsal valakit; hogy illene megmagyarázni valamit, megmagyarázni azonban lehetetlen, s emiatt állandóan pirult, nyugtalan volt és félszeg. A félszegsége a csinos sógornőre is átragadt. A háziasszony azonban, úgy látszik, nem vette ezt észre, s a lányt is belevonta szándékosan a társalgásba.

- Maga azt mondja - folytatta a megkezdett beszélgetést -, hogy az uramat nem érdekli, ami orosz. Épp ellenkezőleg, külföldön nagyon vígan szokott lenni, de sohasem így, mint itt. Itt elemében érzi magát. Annyi a dolga, s megvan a képessége, hogy minden érdekelje. De maga, ugye, nem volt még az iskolánkban?

- Láttam. Az a repkénnyel befutott házacska?

- Igen. Nasztyenka műve - mondta a húgára mutatva.

- És maga tanít? - kérdezte Levin, azon igyekezve, hogy a kivágás mellé nézzen, de érezte, hogy akárhová néz is, a kivágást látni fogja.

- Igen, tanítottam s fogok is tanítani, de van egy kitűnő tanítónőnk. És a tornát is bevezettük.

- Nem, köszönöm, nem kérek több teát - mondta Levin, s bár érezte, hogy udvariatlanságot követ el, nem volt ereje tovább folytatni a beszélgetést, s elvörösödve fölállt. - Igen érdekes társalgást hallok - tette hozzá, s az asztal másik végére ment, ahol a háziúr ült a két birtokossal. Szvijazsszkij oldalt fordult az asztalnak, könyöklő kezében a csészéjét forgatta, a másikkal a szakállát fogta marokra, s mintha szagolgatta volna, az orrához emelte, majd megint leengedte. Csillogó fekete szemével a fölgerjedt, ősz bajszos birtokost nézte; nyilván szórakozott a beszédén. A birtokos a népre panaszkodott. Levin előtt világos volt, hogy Szvijazsszkijnak olyan válasza volna a panaszára, ami egyszeriben tönkretenné az érveit; de helyzete miatt nem adhatja meg ezt a választ, s nem minden gyönyörűség nélkül hallgatja a földbirtokos komikus beszédét.

Az ősz bajszos földbirtokos nyilván megrögzött jobbágytartó volt, régi vágású falusi ember, szenvedélyes gazda. Ennek a jelét Levin már a ruháján is látta; a régimódi, viseltes kabáton, amelyben szemlátomást szokatlanul érezte magát, aztán okos, hunyorító szemén, szép, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú-hosszú gyakorlatban elsajátított parancsoló hangján, szép, nagy, lesült kezének - amelynek csak a negyedik ujján volt egy öreg jegygyűrű - határozott mozdulatain.

- Ha nem sajnálnám otthagyni, ami benne van... a sok beleölt munkát... legyintenék és eladnám, mennék, mint Nyikolaj Ivanovics... Heléná-t hallgatni - mondta a birtokos, és okos, vén arcát kellemes mosoly ragyogta be.

- De mégsem hagyja ott - mondta Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkij -, tehát megtalálja a maga számítását.

- Az én számításom annyi, hogy a magam házában lakom, nem vásároltban vagy béreltben. Aztán meg egyre bízik is az ember, hogy a nép megokosodik. Ami most van, higgye el... részegség, feslettség! Elzüllött mind, se lovacskája, se egy kis tehénkéje. Megdöglik az éhségtől, s ha fölfogadja az ember, kárt igyekszik tenni, és még ő mászkál békebíróhoz.

- De azért maga is csak panaszt tesz a békebírónál - jegyezte meg Szvijazsszkij.

- Én, panaszt? A világon semmiért! Olyan szóbeszéd lenne belőle, hogy nincs a panaszban köszönet. Itt van a gyár; fölvették az előleget, és elmentek. Mit csinált a békebíró? Nekik adott igazat. Már csak a régi községi bírók meg a sztaroszták tartják fönn a rendet. Azok a régi szokás szerint kiporolják őket, mint régen. Ha ez sincs, hagyjon ott mindent az ember, s fusson a világból!

A birtokos nyilván ugratta Szvijazsszkijt, de Szvijazsszkij nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem szemmel láthatóan szórakozott rajta.

- De mi mégiscsak az effélék nélkül gazdálkodunk - mondta elmosolyodva. - Én, Levin, ők.

S a másik földbirtokosra mutatott.

- Mihail Petrovics, igaz, boldogul, de kérdezze meg, hogyan. Az talán racionális gazdálkodás? - kérdezte a birtokos, szemmel láthatóan kérkedve a "racionális" szóval.

- Az én gazdálkodásom egyszerű - mondta Mihail Petrovics. - Hála az Istennek. Az egész annyi, hogy az őszi adókra a pénzem készen álljon. Jönnek a parasztocskák: "Bátyuskám, apánk, segíts." S minthogy szomszédaim, megszánom őket. Ad az ember az első harmadra, s annyit mond: "Aztán tartsátok eszetekben, gyerekek, én segítettem rajtatok, de ti is segítsetek, ha szükség lesz rá." Zabvetéskor, szénagyűjtésnél, aratáskor; meg azt is kikötöm, mennyi igát adjanak. Köztük is van lelkiismeretlen, ez igaz.

Levin ismerte rég ezeket a patriarkális fogásokat, összepillantott Szvijazsszkijjal, s Mihail Petrovicsot félbeszakítva, megint az ősz bajuszú birtokoshoz fordult.

- Önnek mi a véleménye? - kérdezte. - Hogy kell most gazdálkodni?

- Úgy kell, ahogy Mihail Petrovics csinálja: vagy felesbe, vagy bérbe adni a muzsikoknak; ezt meg lehet tenni, csakhogy ezzel a közvagyon pusztul. Ahol az én földem jobbágymunkával jó gazdálkodás mellett kilencszerest hozott, felesben háromszorost hoz. A fölszabadítás megrontotta Oroszországot.

Szvijazsszkij mosolygó szemmel pillantott Levinre, alig észrevehetően még oda is hunyorított; Levin azonban nem találta a birtokos beszédét nevetségesnek - jobban értette, mint Szvijazsszkijt. Sok abból, amit később mondott, amikor azt bizonygatta, miért rontotta meg Oroszországot az emancipáció, nagyon is igaznak tetszett, és új volt neki s megcáfolhatatlan. A birtokos, ami elég ritka eset, nyilván a maga gondolatát mondta, s erre a gondolatra nem az a vágy vezette, hogy a tétlen agyát valamivel elfoglalja: életkörülményeiből következett; ott kotlotta ki, minden oldalról megforgatva, falusi magányában.

- A dolog veleje, hadd mondjam ki, az, hogy minden haladást csak hatalommal lehet megvalósítani - mondta, nyilván azt óhajtva megmutatni, hogy nem idegenkedik ő a műveltségtől. - Vegye csak Péter, Katalin, Sándor reformjait. Vegye az európai történetet. Hát még a földművelés haladása. Még a krumplit is erővel honosították meg. Faekével sem szántottak mindig. Azt is úgy vezették be, tán a részfejedelemségek idején, de bizonyos, erővel. A mi korunkban, a jobbágy világban, mi, birtokosok, a haladás vívmányaival gazdálkodtunk, szárítók, rostálók, trágyaszekerek, az egész gazdasági fölszerelést, mind hatalommal vezettük be; a parasztok kezdetben ellenálltak, azután utánozni kezdtek. A jobbágyság eltörlésével elvették a hatalmat, s gazdálkodásunk, ahol már magas szinten volt, megint a legvadabb, legkezdetlegesebb állapotába züllik vissza. Én ezt így látom.

- De miért? Ha egyszer racionális, bérletben is művelheti - mondta Szvijazsszkij.

- Nincsen hatalmam rá. Kivel műveljem? Engedje meg a kérdést.

"Íme, a munkaerő, a gazdaság fő tényezője" - gondolta Levin.

- Munkásokkal.

- A munkások nem akarnak jól és jó szerszámokkal dolgozni. A munkás minálunk egyet tud: leinni magát, mint a disznó, s részeg fővel tönkretenni mindent, amit kezébe ad az ember. A lovat halálra itatja; a jó lószerszámot elszaggatja, a vasalt kereket kicseréli s elissza; a cséplőgépbe csapszeget enged, hogy eltörje. Rosszul lesz mindentől, ami nem az ő kedve szerint folyik. Ezért süllyed a gazdaság színvonala. A földek parlagon, benőve ürömmel, vagy eladták a parasztoknak. Ahol millió csetvertyet^[71] termeltek, most százezret; a nemzeti vagyon egyre kisebb. Ha ugyanezt csinálják, de számítással...

S a maga fölszabadítási tervét kezdte fejtegetni, amely ezeket a bajokat elhárította volna.

Levint ez nem érdekelte már, s amikor befejezte, az előbbi tételére tért vissza.

- Az, hogy a gazdaság színvonala süllyed, s úgy, ahogy mi vagyunk a munkásainkkal, racionális gazdálkodást nem lehet űzni, tökéletesen igaz - mondta Szvijazsszkijhoz fordulva, hogy az ő komoly véleményét is előcsalja.

- Nem látom be, miért - mondott ellen komolyan Szvijazsszkij -, én csak azt látom, hogy nem értünk a gazdálkodáshoz, s hogy a jobbágykori gazdálkodás színvonala nemhogy túlságosan magas nem volt, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is alacsony. Se gép, se jó igásállat, se igazi vezetés - a számvetéshez sem értünk. Kérdezzen meg egy gazdát: nem tudja, mi előnyös és mi nem.

- Olasz könyvelés - mondta a birtokos gúnyosan. - Számoljon, ahogy csak jólesik, ha mindenét elrontják, nincs haszon.

- De miért rontják el? A rongy cséplőt, az ön orosz taposóját eltörik, az én gőzgépemet nem. Az orosz lovat, mi is a neve? taszkánai fajtát, amit a farkánál fogva kell ráncigálni, elrontják; vezessen be percheron vagy ahhoz hasonló fajtát, nem rontják el. S így van mindennel. Magasabb színvonalra kell a gazdaságunkat emelni.

- Ha volna miből, Nyikolaj Ivanovics. Önnek könnyű, de én egyetemre járatom a fiam, a kisebbiket gimnáziumban taníttatom, nem vehetek percheront.

- Arra való a bank.

- Hogy mindenem dobra kerüljön? Nem, köszönöm.

- Azzal, hogy a gazdaság színvonalát föl lehet és föl is kell emelni, én sem értek egyet - mondta Levin. - Azt csinálom, megvan hozzá a pénzem, mégsem értem el semmit. A bankok meg nem tudom, kinek jók. Én legalább, ami pénzt a gazdaságba beleöltem, mind kárba ment: a jószág - veszteség, a gép - veszteség.

- Ez már igaz - hagyta helyben a szürke bajuszú birtokos, az elégedettségtől elmosolyodva.

- És nemcsak én - folytatta Levin -, a gazdákra hivatkozom, akik racionálisan gazdálkodnak; ritka kivétellel mind veszteségben van. Az ön gazdasága, halljuk, tán hasznot hajtó? - mondta Levin, s Szvijazsszkij pillantásában észre is vette már az átfutó félelmet, amit mindig ott talált, ha a fogadószobáknál mélyebbre akart az agyába nyomulni.

Mellesleg ez a kérdés Levin részéről nem is volt egészen jóhiszemű. A háziasszony a teánál épp most mondta el neki, hogy a nyáron lehívattak Moszkvából egy német könyvvizsgálót, aki ötszáz rubel tiszteletdíjért áttanulmányozta az egész gazdaságukat, s azt sütötte ki, hogy háromezer-valahány rubel a ráfizetés. Nem emlékezett már pontosan, hogy mennyi, de a német, úgy rémlett, negyed kopejkáig kiszámította.

Amikor arra fordult a szó, hogy Szvijazsszkij birtoka mit jövedelmez, a földbirtokos elmosolyodott, nyilván tudta, mekkora lehet szomszédjának, a nemesség vezetőjének a haszna.

- Lehet, hogy nem jövedelmező - felelte Szvijazsszkij. - De ez vagy arra vall, hogy rossz gazda vagyok, vagy hogy a tőkémet fogyasztom, csak hogy a földjáradékot növeljem.

- Járadék! - kiáltott föl Levin elszörnyedve. - Európában, lehet, van ilyen. A föld ott valóban jobb lesz, ha munkát ölnek belé; de nálunk a föld a beléölt munkától rosszabb lesz, hiszen csak kimeríti vele az ember... tehát járadék sincsen.

- Hogyne lenne? Ez gazdasági törvény.

- Akkor mi törvényen kívül vagyunk. A földjáradék nekünk nem magyaráz meg semmit, éppen ellenkezőleg, összezavar. De mondja hát meg, hogy lehet a földjáradék tanát...

- Parancsolnak aludttejet? Mása, aludttejet vagy málnát ide - fordult Szvijazsszkij a feleségéhez. - A málna az idén feltűnő sokáig terem.

A legkellemesebb hangulatban kelt föl s ment odább, nyilván úgy találta, hogy a társalgás lezárult, pont ott, ahol Levin érzése szerint elkezdődött volna.

Beszélőtársától megfosztva, Levin a birtokossal beszélt tovább, azt akarta bebizonyítani neki, hogy minden baj a mi tudatlanságunkból ered; nem akarjuk kiismerni munkásaink természetét és szokásait; a birtokos azonban, mint minden magános és eredeti gondolkozó, az idegen gondolat megértésében lomha volt, a magáéban meg szenvedélyesen elfogult. Kitartott amellett, hogy az orosz paraszt disznó, a disznóságot szereti, s ahhoz, hogy a disznóságból kihúzzuk, hatalom kell, az pedig nincs. Bot kell, s mi olyan liberálisak lettünk, hogy az ezeréves botot holmi ügyvédekre és börtönökre cseréltük föl, ahol a haszontalan, büdös parasztokat jó levessel etetik, s köblábszámra számítgatják neki a levegőt.

- Miért gondolja - igyekezett Levin a tárgyhoz visszatérni -, hogy lehetetlen a munkaerővel olyan viszonyba kerülnünk, amely mellett a munka is hasznot hajtó volna?

- Az orosz néppel ez nem megy soha. Nincs hatalom - felelte a birtokos.

- De hogy is lehetne új feltételeket kitalálni? - mondta Szvijazsszkij, aki miután az aludttejét megitta s rágyújtott, ismét odament a vitatkozókhoz. - A munkaerőhöz való minden lehetséges viszonyt definiáltak és tanulmányoztak már - mondta. - A kezdetleges obscsina a kölcsönös kezességgel együtt, mint a barbár kor maradványa, magától szétesik; a jobbágyrendszer megszűnt; csak a szabad munka marad, annak a formái pedig készek, meghatározottak, élni kell csak velük. Urasági cseléd, napszámos, bérlő - ez az, amiből nem juthatunk ki...

- De Európa elégedetlen ezekkel a formákkal.

- Elégedetlen, és újakat keres. S meg is találja, bizonyára.

- Én is erről beszélek - felelte Levin. - Miért ne keressünk mi is a magunk szakállára?

- Mert ez ugyanaz volna, mint új eljárásokat eszelni ki a vasútépítésre. Azok készek már, kigondolták őket.

- De ha mihozzánk nem illenek, ha ostobák?

S újra ott látta Szvijazsszkij szemében azt az ijedelmet.

- Ez az, fölhajítjuk a sipkánkat, mi megtaláltuk, amit Európa keres. Ezt ismerem már, de bocsásson meg, tud ön mindent, amit Európa a munkáskérdésben csinált?

- Rosszul.

- Ez a kérdés ma Európa legjobb agyvelőit foglalkoztatja. Schulze-Delitzsch irányzata. Aztán a munkáskérdésnek az a hatalmas irodalma, a Lassalle-féle lehető legliberálisabb irányzaté, a Mühlhausen-féle szervezet. Ez már meg is valósult, amint azt bizonyára tudja.

- Van valami fogalmam, de igen zavaros.

- Ezt csak mondja, bizonyára éppen úgy tudja, mint én. Én persze nem vagyok a társadalomtudomány professzora, de a téma érdekelt, s ha önt is érdekli, biztosan foglalkozik majd vele.

- No és mire jutottak?

- Bocsánat...

A birtokosok fölálltak, s Szvijazsszkij, aki újból megzavarta Levint kellemetlen szokásában, hogy esze fogadószobái mögé nézzen, kikísérte vendégeit.

Levin elviselhetetlenül unatkozott ezen az estén a hölgyekkel. Fölizgatta, jobban, mint valaha, a gondolat, hogy mostani elégedetlensége a gazdaságával nem kizárólag az ő ügye, hanem közügy; egész Oroszországban ez a helyet, s az olyanféle munkaviszonyoknak a megteremtése, amelyben úgy menne a dolog, mint annál az útba ejtett parasztnál, nem is ábránd, hanem feladat, amelyet föltétlen meg kell oldani. S ezt a feladatot, úgy látta, meg is lehet oldani, csak meg kell kísérelni.

Miután a hölgyektől elbúcsúzott, s megígérte, hogy másnap egész nap itt lesz még, s együtt lovagolnak ki a kincstári erdőbe egy érdekes beomlást megnézni, elalvás előtt bement még a házigazda dolgozószobájába, hogy elhozza a munkáskérdésről szóló könyveket, amelyeket Szvijazsszkij ajánlott neki. Szvijazsszkijnak hatalmas dolgozószobája volt; körül könyvszekrények; két asztal, az egyik tömör íróasztal, a szoba közepén; a másik kerek, rajta lámpa, a különféle nyelvű újságok és folyóiratok legfrissebb számaival csillag alakban körülrakva. Az íróasztal mellett állvány, rajta aranyos címkékkel megjelölt ládikókban mindenféle ügyirat.

Szvijazsszkij levett egy könyvet, s a hintaszékbe ült.

- Mit néz ott? - mondta Levinnek, aki a kerek asztalnál állva a különféle folyóiratokat nézegette.

- Ah, igaz is, abban egy igen érdekes cikk van - mondta a Levin kezében levő folyóiratra. - Az derül ki - tette hozzá felvillanyozottan -, hogy Lengyelország fölosztásában a fő bűnös egyáltalán nem Frigyes volt. Kiderült...

S a rá jellemző világossággal rövidre fogva el is mondta, hogy mi ennek az új, igen fontos és érdekes fölfedezésnek a lényege. Noha Levint elsősorban a gazdaság foglalkoztatta, házigazdáját hallgatva, azt kérdezte magától; "Mi lakik ebben az emberben? S miért érdekli őt Lengyelország fölosztása?" Amikor Szvijazsszkij befejezte, Levin önkéntelen megkérdezte: "No és aztán?" De nem volt semmi sem. Az érdekes csak az volt, hogy ez "kiderült". Azt azonban nem magyarázta meg, és nem is tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy miért érdekli.

- Igen, de engem nagyon foglalkoztat ez a haragos birtokos - mondta Levin fölsóhajtva. - Okos ember, és sok igazat mondott.

- Menjen már! Megcsontosodott, titkos jobbágytartó, mint a többi - mondta Szvijazsszkij.

- Akiknek ön a vezetőjük...

- Igen, csakhogy én a másik irányba vezetem őket.

- Engem nagyon foglalkoztat a következő - mondta Levin -: A mi dolgunk, a racionális gazdálkodás, igaza van, nem megy; csak az uzsorás gazdálkodás megy - amilyen azé a csöndes kis emberé -, vagy a legegyszerűbb. Ki a hibás ebben?

- Magától értetődik, mi magunk. Aztán meg nem is igaz, hogy nem megy. Vaszilcsikové megy.

- Méntelep...

- Tulajdonképpen még most se tudom, min csodálkozik. A nép az anyagi és erkölcsi fejlettség olyan alacsony fokán áll, hogy nyilvánvalóan ellene kell szegülnie mindennek, ami idegen neki. Európában a racionális gazdálkodás azért megy, mert a nép művelt; nálunk is művelni kell tehát a népet, ennyi az egész.

- De hogy művelné a népet?

- A népműveléshez három dolog kell: iskolák, iskolák, iskolák.

- De hisz maga mondta, hogy a nép az anyagi fejlettség alacsony fokán áll. Mit segít itt az iskola?

- Maga engem egy anekdotára emlékeztet. Tanácsokat adnak a betegnek. "Tán próbálkozzék meg hashajtóval." "Adtak már: rosszabb." "Akkor próbáljon piócát." "Próbálták: még rosszabb." "Imádkozzék hát Istenhez." "Megpróbáltuk: még rosszabb." Így vagyunk mi is magával. Azt mondom: közgazdaságtan, azt feleli: rosszabb. Szocializmus: rosszabb. Műveltség: még rosszabb.

- De hát mit segíthet az iskola?

- Új igényeket teremt.

- Ezt már aztán egyáltalán nem értem - felelte Levin nekitüzesedve. - Hogy segítheti a népet az iskola, hogy anyagi helyzetén javítson? Az iskolák, a műveltség, azt mondja, új igényekre neveli. Annál rosszabb, hisz nem lesz tehetsége kielégíteni. Azt azonban, hogy az összeadás, kivonás meg a katekizmus mit segít, hogy anyagi helyzetén javíthasson, nem tudom felfogni. Tegnapelőtt este egy asszonnyal találkoztam, a csecsemőjét vitte; kérdem, hova megy. Azt mondja: "A bábánál voltam, a kisfiúra rájött a frász, elvittem, hogy meggyógyítsa." "S hogyan gyógyítja - kérdeztem - a bába a frászt?" "Odaülteti a gyereket a tyúkokhoz a tyúklétrára, s ráolvas valamit."

- No lám, maga is mondja! Hát azért kell, hogy ne a tyúklétrára vigye a frászt kúrálni - mondta Szvijazsszkij vidáman elmosolyodva.

- Dehogyis! - szólt bosszúsan Levin. - Ez a gyógykezelés engem arra emlékeztet, amikor a népet iskolával gyógyítják. A nép szegény és műveletlen; ezt mi éppoly jól látjuk, mint az asszony a frászt, hisz a gyerek sivít. De hogy a szegénységnek és a műveletlenségnek ezen a nyomorúságán az iskola hogyan segít, az éppolyan érthetetlen, mint hogy a frásznak mit használ a tyúk meg a tyúklétra. Azon kell segíteni, amitől szegény.

- Ebben legalább egyetért Spencerrel, akit annyira nem szeret; ő is azt mondja, hogy a műveltség csak a nagyobb jólétnek, a kényelemnek, ahogy mondja, a sűrűbb mosdásnak lehet a következménye, nem pedig hogy olvasni és számolni tudunk.

- Nagyon örülök, vagy épp ellenkezőleg, nagyon nem örülök, hogy Spencerrel egy nézeten vagyok, csakhogy én ezt már réges-rég tudom. Az iskolák nem segítenek; olyan gazdasági rend segít, amely mellett a nép gazdagabb lesz, több a szabad ideje - akkor majd iskolái is lesznek.

- Az iskoláztatás mégis egész Európában kötelező már.

- És maga egyetért ebben Spencerrel? - kérdezte Levin. De Szvijazsszkij szemében megint fölvillant a félelem.

- Hanem ez a frász kitűnő - mondta elmosolyodva. - Igazán saját maga hallotta?

Levin látta, hogy ennek az embernek az élete s gondolatai közt most sem találja meg a kapcsolatot. Nyilvánvalóan egész mindegy volt neki, hogy véleménye hova vezet, neki csak a vélekedés folyamatára volt szüksége. S kellemetlen volt, ha ez a folyamat zsákutcába vitte. Ezt az egyet nem szerette, s ki is kerülte, valami kellemesebbre és vidámabbra fordítva a beszélgetést.

Ennek a napnak az eseményei, kezdve az útba ejtett paraszton, aki a nap benyomásaihoz és gondolataihoz mintegy alapul szolgált, erősen fölizgatták Levint. Ez a kedves Szvijazsszkij, aki csak társasági használatra tartogatta a gondolatait, s nyilván valami más, Levin előtt titkolt életelvekhez igazodott, ugyanakkor a tömeg segélyével, melynek a száma légió, tőle idegen gondolatokkal irányította a közvéleményt; ez a dühös gazda, akinek teljesen igaza volt az élet kigyötörte nézeteiben, viszont nem volt igaza a haragban, mellyel egy egész osztály, a legkülönb orosz társadalmi osztály iránt viseltetett; elégedetlensége a maga munkájával, s a homályos remény, hogy minderre valami gyógyszert találhat - mindez belső izgalomba, a közeli döntést megelőző várakozásba olvadt benne össze.

Amikor szobájában magára maradt, a ruganyos matracon fekve, amely, ahogy kezét vagy lábát megmozdította, váratlanul lökött rajta egyet, Levin sokáig hevert még álmatlan. Amit Szvijazsszkijjal beszélt, bár sok okosat mondott, nem érdekelte; az ősz bajuszú birtokos érveit azonban meg kellett fontolnia. Önkéntelen is fölidézte minden szavát, s képzeletben kiigazította a maga válaszát.

"Azt kellett volna mondanom neki: ön szerint a mi gazdálkodásunk azért nem megy, mert a paraszt minden tökéletesítést gyűlöl; hatalommal kéne ráerőszakolni. És ha a gazdálkodás ezek nélkül a reformok nélkül egyáltalán nem menne, igaza is lenne; csakhogy megy, mégpedig kizárólag ott, ahol a munkás a maga szokásai szerint dolgozhat, mint annál az öreg parasztnál. A mi elégedetlenségünk azt bizonyítja, hogy vagy bennünk, vagy a munkásainkban van a hiba. Mi rég törjük már magunkat, hogy az európai módszereket bevezethessük, nem törődve azzal, mik a munkaerő sajátságai. Próbáljuk most elismerni, hogy a munkaerő nem az ideális munkaerő, hanem az orosz muzsik az ő ösztöneivel, s szervezzük meg ezzel összhangban a gazdaságot. Képzelje el - kellett volna mondanom neki -, hogy az ön gazdasága úgy megy, mint azé az öregé; megtalálta a módját, hogy a munka sikere a munkások érdeke is legyen, s megtalálta a reformokban azt a középutat, amelyet ők is elismernek, s anélkül, hogy tönkretenné a talajt, a kétszeresét, háromszorosát kapja a réginek. Ossza ketté a földjét, adja oda felét a munkaerőnek; az a rész, amely önnek marad, nagyobb lesz, s a munkaerőnek is több marad. Hogy ezt megtehesse, le kell szállítani a gazdálkodás színvonalát; s a munkást érdekeltté tenni a gazdálkodásban. Hogy ezt hogy csinálja: részletkérdés, de kétségtelen, hogy lehetséges."

Ez a gondolat Levint erős izgalomba hozta. Nem aludt fél éjjel, folyton a részleteket latolgatta, hogy hajtsa végre. Nem akart másnap hazautazni, de most eltökélte, hogy már korán reggel elmegy. Ez a kivágott ruhájú sógornő is szégyenhez hasonló érzést keltett benne, mint akinek egy rossz cselekedetet kell megbánnia. A fő azonban: nem halaszthatta, mennie kellett: hisz minél előbb, még az őszi vetés előtt elő kellett a parasztoknak az ő új tervét adnia, hogy már az új alapon vethessenek. Úgy döntött, hogy egész addigi gazdálkodását megváltoztatja.

Levin terveinek végrehajtása igen sok nehézségbe ütközött, de ő minden erejéből küzdött, s ha nem is azt érte el, amit akart, hanem amit tudott, önámítás nélkül hihette, hogy a dolog megéri a fáradságot. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy a gazdaság ment már, lehetetlen volt megállítani s mindent elölről kezdeni; a gépet működés közben kellett átszerelni.

Amikor aznap este még, hogy hazaért, elmondta tervét az ispánnak, az nyilvánvaló elégtétellel értett egyet beszéde első részével, amely azt mutatta ki, hogy amit eddig csináltak, képtelenség volt és nem jövedelmező. Az ispán azt mondta, ő rég hajtogatja már ezt, de nem akarták meghallgatni. Ami Levin javaslatát illeti, hogy az egész gazdasági vállalkozásban a munkásokkal együtt mint részestárs vegyen részt - erre az ispán a legnagyobb fokú csüggedtségen kívül semmi határozott véleményt nem nyilvánított, s arról kezdett el tüstént beszélni, hogy a kinn maradt rozskévéket holnap okvetlen össze kell gyűjteni, aztán keresztbe rakni. Levin érezhette, hogy most nem tehet semmit.

Amikor a parasztokkal beszélt a dologról, s fölajánlotta, hogy az új feltételek mellett földet ad nekik, ugyanilyen nehézséggel találkozott: annyira el voltak foglalva a napi munkájukkal, hogy nem volt idejük a vállalkozás előnyét, hátrányát meggondolni.

Egy naiv paraszt, a tehenész Iván, mintha teljesen megértette volna Levin ajánlatát, hogy a marhagazdaság hasznában a családjával együtt részesedjék, s teljesen együtt érzett volna a kezdeményezéssel. De amikor Levin a várható előnyöket akarta magyarázni neki, Iván arcára izgalom és sajnálkozás ült ki, hogy nem hallgathatja tovább, s azon volt, hogy valami halogatást nem tűrő dolgot találjon: vagy a villát kapta föl, s a szénát hányta ki a marhaistállóból, vagy locsolni kezdett, vagy a trágyát takarítgatta.

A másik nehézség a parasztok legyőzhetetlen bizalmatlansága volt; nem hitték el, hogy a földesúr célja más is lehet, mint minél jobban megkopasztani őket. Az igazi célja (akármit mond is), meg voltak győződve, mindig az lesz, amit nem mond ki előttük. S ők maguk is úgy szóltak hozzá a dologhoz, hogy sokat beszéltek, de sohasem mondták azt, ami a valódi céljuk volt. A parasztok ezenkívül minden megegyezés első, változhatatlan feltételéül azt szabták ki (az epés földbirtokosnak, Levin érezte, igaza volt), hogy semmiféle új gazdasági eljárásra vagy új eszközök használatára ne kényszerítsék őket. Elismerték, hogy a vaseke jobban szánt, hogy a fogasoló gyorsabban dolgozik, de ezer okot találtak, hogy miért nem használhatják sem ezt, sem amazt. S ha Levin meg is volt győződve, hogy a gazdálkodás szintjét le kell szállítani, a tökéletesebb eszközökről, amelyeknek haszna oly nyilvánvaló volt, mégis fájt lemondania. De ennyi nehézség ellenére keresztülvitte a magáét, s őszre a dolog megindult, vagy legalább neki úgy tetszett.

Eleinte azt gondolta, hogy egész gazdaságát, úgy, ahogy volt, az új társas feltételek alapján a parasztmunkások és az ispán kezére adja, de igen hamar meggyőződött róla, hogy ez lehetetlen, s a gazdaság felosztása mellett döntött. A marhaistálló, a gyümölcsös, veteményes, kaszáló, a parcellákra osztott szántók külön területeket alkotnak. Úgy látta, hogy Iván, a naiv tehenész érti meg a legjobban a dolgot; az az artyel, amelyet jórészt a maga családjából szervezett, a marhagazdaságban lett részes. Egy távolabbi földet, amely nyolc éve hevert parlagon, az okos ács, Fjodor Rezunov közvetítésével hat parasztcsalád vett ki új, szövetkezeti alapon. Egy Surajev nevű paraszt a veteményeskerteket vette át, ugyanilyen feltételek mellett. Ami fönnmaradt, ment a régi módon; ez a három egység volt az új berendezés kezdete, s Levin minden idejét ezeknek szentelte.

A tehenészetben a dolgok, igaz, nem mentek jobban, mint előbb; Iván a tehenek meleg teleltetésének s a tejszínből készült vajnak erősen ellene volt; azt erősítgette, hogy a tehénnek a hidegen kevesebb takarmány kell, s a tejfölből készült vaj kiadósabb; a fizetést is megkövetelte, mint régen, s egyáltalán nem érdekelte, hogy a pénz, amit kap, nem fizetés, hanem előleg a haszonrészre.

Fjodor Rezunov társasága, igaz, nem szántott másodszor, ahogy kikötötték, ekével a vetés alá, azzal mentette magát, hogy nem volt rá idő. Az is igaz, hogy ennek a csoportnak a parasztjai, noha megegyeztek benne, hogy az új alapon viszik a dolgot, mégsem nevezték közösnek, hanem csak felesnek a földet, s a szövetkezet parasztjai, sőt maga Rezunov is nemegyszer mondták Levinnek: megkapná a kis pénzét a földjéért, az úr nyugodtabban lenne, mi meg szabadabban. Azonkívül ezek a parasztok a legkülönfélébb ürügyön egyre halogatták, amíg csak a tél be nem állt, hogy a kikötött karámot és gabonaszárítót a földjükre fölépítsék.

Az is igaz, hogy Surajev a kivett veteményeskertet kisebb bérletekben a parasztoknak akarta szétosztani. Nyilván egész hamisan értette, valószínűleg készakarva, a föltételeket, amelyek mellett a földet kapta.

Igaz az is, hogy a parasztokkal beszélgetve s a vállalkozás előnyeit bizonygatva Levin gyakran érezte, hogy a parasztok csak a hangja zengését hallgatják, s el vannak tökélve, hogy akármit beszél is, nem hagyják becsapni magukat. Ezt különösen akkor érezte tisztán, amikor a legokosabb paraszttal, Rezunovval beszélt, s szemében ott látta azt a játékosságot, amely világosan elárulta a Levinnek szóló gúnyt, de azt a szent meggyőződést is, hogy ha itt megcsalnak valakit, az nem Rezunov lesz.

Levin mindennek ellenére úgy találta, hogy a dolog megy, s ha a számadásokat szigorúan vezeti s nem tágít, bebizonyítja majd nekik az új módszer hasznát, s akkor az egész magától megy már.

Ezek az ügyek, a kezén maradt gazdaság dolga s a könyve fölött a szobában eltöltött órák ezen a nyáron annyira elfoglalták, hogy vadászni is alig járt el. Augusztus végén tudta meg attól az embertől, aki a nyerget visszahozta, hogy Oblonszkijék Moszkvába utaztak. Amikor Darja Alekszandrovna levelére nem felelt, udvariatlanságával (melyre szégyenpír nélkül nem tudott gondolni), érezte, fölégette maga mögött a hajóit, most már nem is megy sohasem hozzájuk. Ugyanígy bánt el Szvijazsszkijjal, amikor búcsú nélkül jött el tőlük. De hozzájuk sem megy soha. Most már minden mindegy volt neki. A gazdaság újjászervezése annyira elfoglalta, mint soha semmi az életben. Átolvasta a Szvijazsszkijtól kapott könyveket, megrendelte, ami őnála nem volt meg, átolvasta a tárgyról szóló közgazdasági és szocialista irodalmat, s ahogy várta is, nem talált semmit, ami a tervbe vett dologra vonatkozott volna. A közgazdaságtani könyvekben, Millben például, akit a legnagyobb hévvel elsőül olvasott el, a maga kérdéseire várva minden pillanatban választ, csak az európai gazdasági helyzetből levont törvényeket talált, de nem tudta semmiképp belátni, hogy ezek a törvények, amelyek Oroszországra sehogy sem illettek, miért lennének általánosak. Ugyanezt látta a szocialista könyvekben: vagy gyönyörű, de használhatatlan álmodozások voltak, amelyekbe még mint diák belehabarodott; vagy az Európában uralkodó viszonyok javítgatásai, tatarozásai, amelyekhez az orosz földművelés ügyének semmi köze sem volt. A közgazdaságtan azt mondta, hogy a törvények, amelyek szerint Európa gazdasága kifejlődött és fejlődik, általános, kétségbevonhatatlan törvények. A szocialista tan azt mondta, hogy a fejlődés ugyanezen törvények szerint a pusztulásba visz. És sem az egyik, sem a másik nemcsak hogy feleletet nem adott, de a legkisebb célzást sem tette rá, hogy ő, Levin, s az a sok orosz paraszt és földbirtokos a millió kezével s gyeszjatyinájával mit kezdjen, hogy a köznek a legtöbbet termelhesse.

De ha egyszer már belekapott, lelkiismeretesen elolvasott mindent, ami a tárgyára tartozott, s az volt a szándéka, hogy ősszel külföldre utazik, s a helyszínen tanulmányozza a dolgot, nehogy ebben a kérdésben is az történjék, ami más kérdésekben olyan gyakran történt vele. Az szokott történni ugyanis, hogy amikor annak, akivel beszélt, az eszméit kezdte megérteni, s a magáét is elkezdte volna kifejteni, hirtelen azt mondták neki: "Hát Kauffmann, Jones, Dubois, Mitchelli? Nem olvasta őket? Olvassa el, ők feldolgozták ezt a kérdést."

Most már világosan látta, hogy Kauffmann és Mitchelli semmit sem mondhatnak neki. Tudta, hogy mit akar. Oroszországnak, látta, gyönyörű földjei, nagyszerű munkásai vannak, s bizonyos esetekben, mint az útba ejtett parasztnál, munkás és föld sokat is hoz, viszont amikor európai módra fektetik be a tőkét, a legtöbbször keveset jövedelmez. Ez egyedül onnét van, hogy a munkások csak a maguk módján akarnak dolgozni, s csak úgy dolgoznak jól; az ellenszegülés pedig nem véletlen, hanem állandó, s alapja a nép lelkében van. Az orosz nép, amelynek az a hivatása, hogy hatalmas, el nem foglalt térségeket telepítsen be és műveljen meg, amíg csak minden föld el nincs foglalva, úgy gondolta, tudatosan ragaszkodik az ehhez szükséges szokásokhoz, s ezek a szokások egyáltalán nem olyan rosszak, mint ahogy rendesen gondolják. Ezt akarta ő kimutatni, elméletileg könyvben, gyakorlatilag a gazdaságában.

Szeptember végén leszállították a fát, amelyből a szövetkezetnek átadott földön majd istállót építenek; eladták a vajat, és szétosztották a hasznot. Gyakorlatban kitűnően mentek a gazdaság dolgai, Levinnek legalább úgy tetszett. De hogy elméletben is megmagyarázzon mindent s befejezze a művét, amelynek álmai szerint a közgazdaságtanban nemcsak hogy fordulatot kellett jelenteni, de meg is semmisítené ezt a tudományt, s nép és föld viszonyáról egy új tudomány alapját vetné meg, külföldre kellett utaznia, a helyszínen tanulmányozni, mi is történt ezen a téren, s meggyőző bizonyítékokat találni, hogy ami történt, nem az, amire szükség van. Levin csak a búzaszállítást várta, hogy pénzt kapjon s elutazhassék. De elkezdett esni, a földeken maradt gabonát és krumplit nem lehetett behordani; minden munka, így a búza szállítása is elmaradt. Az utakon járhatatlan sár volt, az áradás elvitt két malmot, s az idő mind rosszabb és rosszabb lett.

Szeptember 30-án reggel kisütött a nap, s Levin a jó időben bízva egész komolyan hozzálátott az úti készületekhez. Zsákokba töltötte a búzát, elküldte az ispánt pénzért a kereskedőhöz, maga meg kiment a gazdaságba, hogy utazása előtt az utolsó intézkedéseket megtegye.

Miután mindent elintézett, nedvesen a víztől, amely a bőrkabátról hol a nyakába, hol a csizmaszárába folyt be, de a legelevenebb és leglelkesebb lelkiállapotban tért estefelé haza. Az idő estére még rosszabbra fordult, a hódara úgy csípte az egészen átázott, fülét s fejét rázó lovat, hogy oldalazva ment. Levin azonban jól érezte magát a csuklyában, vidáman pillantgatott maga körül, hol a keréknyomban szaladó zavaros vízeret nézte, hol a pucér ágacskákról csüngő vízcseppeket, hol a híd deszkáin a szét nem olvadt hódarafolt fehérségét, hol a szilfa nedves, még húsos levelét, amely vastag rétegben vette körül a levetkőzött fát. A környező természet hiába volt olyan komor, ő élénknek érezte magát. Egy távoli falu parasztjaival beszélgetett, s azt látta, hogy kezdenek hozzászokni az új viszonyokhoz. Az öreg cseléd, akihez szárítkozni bement, szemmel láthatóan helyeselte Levin tervét, s maga ajánlotta, hogy belép a marhabeszerző közösségbe.

"Csak kitartóan a cél felé, s elérem, amit akarok - gondolta Levin. - Van miért dolgozni s vesződni. Ez nem az én személyes ügyem: a közjó kérdése. Az egész gazdálkodási módnak, s ami a fő, az egész nép helyzetének tökéletesen meg kell változnia. Szegénység helyett általános jólét és megelégedés; gyűlölködés helyett egyetértés s az érdekek kapcsolata. Egyszóval: vértelen, de nagyszabású forradalom; kezdetben járásunk kis körében, aztán az egész kormányzóságban, Oroszországban, az egész világon. Minthogy a gondolat helyes, nem lehet gyümölcstelen. Igen, ez olyan cél, amelyért érdemes fáradni. S az, hogy én Kosztya Levin vagyok, ugyanaz, aki fekete nyakkendőben ment el a bálra, s akit Scserbackaja kikosarazott, önmagam szemében is szánalmas és jelentéktelen alak - semmit sem bizonyít. Meg vagyok győződve, hogy Franklin ugyanilyen jelentéktelennek érezte magát, s éppígy nem bízott magában, ha elgondolta, ki ő. Ez nem tesz semmit. Neki is volt bizonyára egy Agafja Mihajlovnája, akinek bizalmasan előadta a terveit."

Sötét volt már, amikor Levin ilyen gondolatok között hazaért.

Az ispán, aki a kereskedőnél járt, megjött s elhozta a búza árának egy részét. Az öreg cseléddel is megállapodtak, s az ispán útközben arról győződött meg, hogy a gabona mindenütt ott áll a földeken; az ő be nem hozott százhatvan keresztjük semmi ahhoz képest, ami másoknál kinn maradt.

Levin megebédelt, s ahogy szokta, leült egy könyvvel karosszékébe. Olvasás közben tovább gondolkozott, a könyvvel kapcsolatban, az előtte álló útról. Most már egészen tisztán látta munkája jelentőségét; fejében maguktól álltak össze az eszméje lényegét kifejező körmondatok. "Le kell írnom - gondolta. - Ez lesz az a rövid bevezetés, amelyet eddig fölöslegesnek tartottam." Fölkelt, hogy az íróasztalhoz menjen. A lábánál fekvő Laszka is fölkelt, nagy nyújtózva, s ránézett, mintha kérdezné, hová. De írnia nem lehetett, a munkavezetők jöttek utasításokért, s Levin kiment hozzájuk az előszobába.

Parancsosztás után, azaz miután a másnapi munkára utasítást adott, s a parasztokat, akiknek dolguk volt vele, fogadta, Levin a dolgozójába ment, s munkához ült. Laszka az asztal alá feküdt, Agafja Mihajlovna is odaült kötésével a helyére.

Miután egy darabig írt, Levin előtt hirtelen szokatlan elevenséggel jelent meg Kitty, visszautasítása, az utolsó találkozás. Fölállt, s járkálni kezdett a szobában.

- Mit unatkozik itt? - mondta neki Agafja Mihajlovna. - Folyton csak itthon ül. Ahelyett, hogy elmenne valami hévízre, ahogy ígérte.

- Holnapután megyek, Agafja Mihajlovna. Be kell a dolgomat fejeznem.

- Mi az a dolog? Tán keveset ajándékozott még a parasztoknak? Így is azt mondják: "A ti uratok nagy kegyben részesül emiatt a cárnál." Furcsa is: mit veszkődik annyit a parasztok miatt?

- Én nem miattuk veszkődöm, magamért csinálom.

Agafja Mihajlovna Levin gazdálkodási terveinek minden részletét ismerte. Levin gyakran fejtette ki neki minden finom ágbogukkal a gondolatait, s nemegyszer vitába is szállt vele, az érveit cáfolva. Most azonban Agafja Mihajlovna egészen másképp értette, amit mondott.

- A lelkünkkel gondolni, tudott dolog, mindennél fontosabb - mondta fölsóhajtva. - Itt van Parfjon Gyenyiszics, hiába volt írástudatlan, úgy halt meg, az Isten adjon olyat mindenkinek - mondta a nemrég elhalt béresről. - Megáldozott, az utolsó kenetet is fölvette.

- Én most nem erről beszélek - szólt Levin. - Azt mondom, hogy a magam hasznára dolgozom. Nekem is előnyösebb, ha a munkások jobban dolgoznak.

- Akármit csinál, amelyik lusta, annak mintha falra borsót hányna. Ha lelkiismeretes, dolgozik; ha meg nem, nem tehet semmit vele.

- De hisz maga mondja, hogy Iván is többet törődik a jószággal.

- Én egyet mondok - felelte Agafja Mihajlovna, nyilván nem véletlenül, hanem gondolatai szigorú következetességével -, meg kell nősülnie, ez az.

Hogy Agafja Mihajlovna arra emlékeztette, amin az imént maga is gondolkozott, elkeserítette és bántotta. Elkomorodott, s nem felelt, csak visszaült a munkájához, elismételve magában, amit műve jelentőségéről gondolt. A csöndben csak nagy néha figyelt föl Agafja Mihajlovna kötőtűinek a hangjára; azután, hogy eszébe jutott, amire nem akart emlékezni, újra összehúzta a homlokát.

Kilenc óra tájt csengőszó hallatszott s egy kocsikas tompa rengése a sárban.

- Lám, vendége jött, nem fog unatkozni - mondta Agafja Mihajlovna, s az ajtó felé indult. De Levin megelőzte. A munkája nem ment, s örült, akárki lesz is az a vendég.

Ahogy a lépcső feléig leszaladt, az előszobában ismerős köhécselést hallott, de lépései neszétől nem hallotta tisztán, s azt remélte, téved; a csontos, hosszú, jól ismert alakot is látta már, úgy tetszett, nem csalódhatik, de ő még mindig abban reménykedett, hogy téved, s ez a bundáját vető, hosszú, köhécselő ember nem az ő Nyikolaj bátyja. Levin szerette a bátyját, de együtt lenni vele mindig kín volt neki.

Most, amikor az eszébe ötlött gondolat s Agafja Mihajlovna megjegyzése úgyis bizonytalan, zavart állapotba hozta, a rá váró együttlét különösen nehéznek ígérkezett. Vidám, egészséges, idegen vendég helyett, aki borongásában, mint remélte, elszórakoztatja, a bátyjával kell együtt lennie, aki keresztül-kasul ismeri őt, a legtitkosabb gondolatait is előhúzza s kimondatja vele. Ehhez pedig nem volt kedve.

A csúf érzés miatt megharagudott magára; így futott le az előszobába. De mihelyt közelről látta, személyes csalódása egyszeriben megszűnt, s részvétbe ment át. Akármilyen szörnyű volt Nyikolaj bátyja soványságával, betegségével azelőtt is, most még soványabb lett, s még jobban elgyengült. Egy csontváz, bőrrel beborítva.

Ott állt az előszobában, a sál lefejtése közben hosszú, sovány nyakát rángatta, s furcsán, szánalmasan mosolygott. Ahogy ezt a szelíd és alázatos mosolyt megpillantotta, Levin úgy érezte, görcs szorítja össze a torkát.

- Itt vagyok, eljöttem - mondta Nyikolaj tompa hangon, egy pillanatra sem véve le öccse arcáról a szemét. - Rég akartam, de folyton betegeskedtem. Hanem most már sokkal jobban vagyok - mondta nagy, sovány tenyerét szakállán végighúzva.

- Igen, igen - felelte Levin. S most, hogy megcsókolta, s ajkán érezte teste szárazságát, s közelről látta nagy, különös ragyogású szemét, még jobban elborzadt.

Néhány hete levelet írt a bátyjának, hogy eladta azt a kis földdarabot, amely az örökségből osztatlan maradt; a bátyja fölveheti a részét, kétezer rubelt körülbelül.

Nyikolaj azt mondta, ezért a pénzért jön, s még inkább a régi fészek kedvéért; meg akarja érinteni a földet, hogy mint a daliák, erőt merítsen az előtte álló vállalkozásra. Még görnyedtebb lett, s magas termete még megdöbbentőbbé tette soványságát; mozdulatai azonban gyorsak és hevesek voltak, mint rendesen. Levin bevezette a szobájába.

A bátyja, ami nem volt régebben szokása, különös gonddal öltözött át, megfésülte ritka, egyenes szálú haját, s mosolyogva ment fölfelé.

A legnyájasabb és legvidámabb hangulatban volt; Levin gyerekkorukban gyakran látta őt ilyennek. Még Szergej Ivanovicsról is harag nélkül emlékezett meg. Ahogy Agafja Mihajlovnát meglátta, eltréfált vele, s a régi szolgák felől kérdezgette. Parfjon Gyenyiszics halálhíre kellemetlenül érte. Arcára félelem ült ki, de tüstént összeszedte magát.

- Elég öreg volt már - mondta, s másra terelte a szót. - Itt töltök nálad egy hónapot, kettőt, aztán vissza Moszkvába. Tudod, Mjagkov állást ígért, szolgálatba lépek. Egész másképp rendezem be az életemet - folytatta. - Azt az asszonyt, tudod, elzavartam.

- Marja Nyikolajevnát? De hát miért?

- Undok nő volt! Tömérdek kellemetlenséget szerzett. - Azt azonban nem mondta el, mik voltak a kellemetlenségek. Nem mondhatta el, hogy azért zavarta el, mert oly gyenge volt, s mert - és ez a lényeg - Marja Nyikolajevna úgy bánt vele, mint egy beteggel. - Meg aztán egészen meg akarom az életem változtatni. Mint mindenki, én is csináltam ostobaságokat, de a vagyon nem számít; nem sajnálom. Legfőbb az egészség, s nekem, hála Isten, rendbe jött az egészségem.

Levin hallgatta, gondolkozott, s nem tudta eltalálni, mit mondjon. Nyikolaj nyilván ugyanúgy volt vele; a maga ügyeiről kezdte az öccsét kérdezgetni, s Levin örült, hogy magáról beszélhet, így legalább nem kellett színlelnie. Elmesélte bátyjának a terveit, s hogy mit hajtott végre.

A bátyja hallgatta, de nyilván nem érdekelte.

Ez a két ember annyira rokon volt, olyan közel álltak egymáshoz, hogy a legkisebb mozdulat, a hang színe mind a kettőjüknek többet mondott, mint mindaz, amit szavakkal mondhattak.

Most mind a ketten egyre gondoltak, Nyikolaj betegségére s közeli halálára; minden más háttérbe szorult. De sem az egyikük, sem a másikuk nem mert beszélni róla, s így mindaz, amiről beszéltek - anélkül, hogy kimondták volna az egyedülit, ami foglalkoztatta őket -, hazugság volt. Levin sosem örült még úgy, hogy az estének vége van, s aludni kell menni. Semmiféle idegennel, még hivatalos viziteken sem volt olyan mesterkélt és hazug, mint most. S ennek a mesterkéltségnek a tudata s a bűntudat miatta még mesterkéltebbé tették. Sírni lett volna kedve az ő drága, haldokló bátyja fölött, s hallgatnia kellett, s arról társalogni, hogy fog ezentúl élni.

Minthogy a ház nedves volt, s csak egy szobát fűtöttek, Levin a maga hálószobájában, a válaszfal mögött fektette le a bátyját.

Az lefeküdt, s aludt vagy nem aludt - mint afféle beteg, forgott, köhécselt, s ha nem tudta kiköhögni magát, morgott is kicsit. Néha egy nehezet sóhajtott. "Jaj, Istenem!" - mondta ilyenkor. Máskor meg, ha a nyál fojtogatta, "Az ördögbe!", fakadt ki bosszúsan. Levin sokáig nem aludt; hallgatta. Gondolatai a legkülönfélébbek voltak, de minden gondolatának a vége egy volt: a halál.

A halál, mindennek a kikerülhetetlen vége, első ízben jelent meg előtte elháríthatatlan erejében. S ez a halál itt, az ő félálomban nyögő bátyjában, aki szokása szerint válogatás nélkül fordult hol Istenhez, hol pedig az ördöghöz, egyáltalán nem volt olyan messze tőle, mint ahogy azelőtt gondolta. Ott volt, érezte, benne magában is. Ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát harminc év múlva, nem mindegy talán? S hogy ez a kikerülhetetlen halál micsoda, nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy nem gondolkozott rajta, de nem is tudott és nem is mert gondolkozni rajta.

"Dolgozok, csinálni akarok valamit, s elfeledem, hogy mindennek vége a halál."

Ott ült az ágyán a sötétben, átkulcsolt térddel, összekuporodva, s a lélegzete is elállt, olyan feszülten gondolkodott. De mennél jobban megfeszítette az eszét, annál világosabb lett előtte, hogy kétségkívül így van: valóban elfelejtkezett, semmibe vett egy apró körülményt: hogy jön a halál, mindennek vége lesz, semmit sem érdemes kezdeni, és hogy ezen bizony nem lehet segíteni. Szörnyű, de így van.

"De hiszen élek még. Mit tegyek hát most, mit?" - mondogatta kétségbeesetten. Meggyújtotta a gyertyát, nagy óvatosan fölkelt, a tükörhöz ment, s az arcát, a haját kezdte nézegetni. A halántékán bizony már ősz hajszálak voltak. Kinyitotta a száját. A hátsó fogai romlani kezdtek. Lemeztelenítette izmos karját. Ereje, az van. De Nyikolajnak, aki a maradék tüdejével zihál, szintén ép volt a teste. Az jutott hirtelen eszébe, amikor gyerekként együtt feküdtek le, s csak azt várták, hogy Fjodor Bogdanics kimenjen, s párnákkal kezdték hajigálni egymást, és kacagtak, olyan féktelenül kacagtak, hogy a Fjodor Bogdanicstól való félelem sem tudta az életöröm habzó, túláradó tudatát megállítani. "S most ez a beesett, üres mell, és én, aki nem tudom, miért vagyok, s mi is történik velem?"

- Kha! Kha! Az ördögbe is! Mit matatsz ott, miért nem alszol? - szólt rá a bátyja hangja.

- Nem is tudom, álmatlanság.

- Én egész jól aludtam, most már nem izzadok. Nézd csak, tapogasd meg az ingem. Ugye, nem izzadt?

Levin megtapogatta, aztán kijött a válaszfal mögül, s eloltotta a gyertyát; de még sokáig nem aludt el. Alig tisztult ki előtte kicsit, hogy miként éljen, itt volt előtte az új, megoldhatatlan kérdés: a halál.

"Meghal, meg fog halni a tavasszal már, hogy segítsek rajta? Mit mondhatok neki? Mit tudok én erről? El is felejtettem, hogy ez van."

Levin rég megfigyelte már, hogy amikor rendkívüli előzékenységük és alázatosságuk miatt az együttlét az emberekkel kényelmetlenné kezd válni, hamarosan követelőzésük és kötekedésük miatt lesz elviselhetetlen, így lesz, érezte, a bátyjával is. S a bátyja szelídsége valóban nem soká tartott. Már másnap reggel ingerültté vált, s a legfájdalmasabb pontokat érintve, minduntalan belekötött az öccsébe.

Levin hibásnak érezte magát, de nem tudott a dolgon segíteni. Érezte, hogy ha nem színészkednek mind a ketten, hanem, ahogy mondani szokás, a szívük szerint beszélnek, azaz csakis azt mondhatta volna: "Meghalsz, meghalsz, meghalsz." Nyikolaj pedig csak ezt felelhette volna: "Tudom, hogy meghalok, de félek, félek, félek." Ha a szívük szerint beszélnek, többet nem is szólnak. De így nem lehet élni; így hát Konsztantyin azt próbálta, amit egész életében próbált és nem tudott, s amit, megfigyelése szerint, sokan olyan kitűnően csináltak, s ami nélkül nem lehet élni: megpróbálta nem azt mondani, amit gondol; s az volt az állandó érzése, hogy hamisan üt ki, a bátyja rajtaéri, és mérges lesz miatta.

Harmadnap Nyikolaj megint előadatta az öccsével a tervét, s nemcsak hogy elítélte, de szántszándékkal a kommunizmussal keverte össze.

- Fogtad azt az idegen eszmét, eltorzítottad, s arra alkalmaznád, amire nem lehet.

- De mondom, hogy semmi közös nincs bennük. Ők tagadják a magántulajdon, a tőke, az öröklés jogos voltát; én nem tagadom ezeket a nagy stimulusokat (nem szerette, hogy ilyen szavakat használ, de amióta a munkája elragadta, akaratlanul is mind sűrűbben használt nem orosz szavakat), én csak a munkát akarom szabályozni.

- Éppen ez az, vettél egy idegen gondolatot, lenyestél róla mindent, ami az erejét adja, s el akarod hitetni, hogy ez valami új - mondta Nyikolaj, dühösen rángatva a nyakát a szoros nyakkendőben.

- De az én gondolatomnak nincs semmi köze...

- Ott legalább - mondta haragosan csillogó szemmel és ironikusan mosolyogva Nyikolaj -, ott legalább megvan a világosságnak, határozottságnak, hogy úgy mondjam, geometriai gyönyöre. Lehet, hogy utópia. De tegyük föl, hogy minden eddigi után tabula rasát lehet csinálni: nincs magántulajdon, nincs család, a munka is megszerveződik majd. Nálad azonban nincs semmi...

- De mért kevered össze? Én sohasem voltam kommunista.

- Én voltam, s azt tartom, korai még, de van értelme s jövője, mint az első századok kereszténységének.

- Én úgy vélem, hogy a munkaerőt természettudományos szempontból kell nézni, azaz tanulmányozni, megismerni a sajátságait, és...

- Csakhogy mindez hiábavaló. Ez az erő maga is megtalálja fejlődése mindegyik fokán cselekvésének bizonyos formáját. Mindig voltak rabszolgák, aztán mélayer-k,^[72] nálunk is van feles munka, árenda, napszámosmunka; mi az, amit keresel?

Ezekre a szavakra Levin, mivel a lelke mélyén félt, hogy a bátyjának igaza van - igaz, hogy ő a kommunizmus és az adott formák közt akar egyensúlyozni, s ez alig lehetséges, hirtelen fellobbant.

- Módot keresek, hogy én is meg a munkás is haszonnal dolgozhassunk. Meg akarom szervezni... - felelte hevesen.

- Semmit sem akarsz megszervezni, egyszerűen eredetieskedni akarsz, mint egész életedben; megmutatni, hogy nemcsak úgy egyszerűen zsákmányolod ki a muzsikot, hanem valami eszmével.

- Nos, ha így gondolod, maradj meg hitedben! - felelt Levin, s a bal arcában, érezte már, visszatarthatatlanul rángatózik az izom.

- Teneked nem volt és nincs is meggyőződésed; csak a hiúságodat akarod kielégíteni.

- Nagyszerű, de hagyjál már!

- Hagylak is. Legfőbb ideje, pusztulj a pokolba! Nagyon sajnálom, hogy lejöttem ide.

Akárhogy csillapította is utóbb Levin a bátyját, az nem akart semmit sem hallani; azt mondta, sokkal jobb, ha elválnak; Konsztantyin látta, hogy az élet a bátyja számára egyszerűen tűrhetetlenné lett.

Nyikolaj teljesen fölkészült már az útra, amikor Konsztantyin megint odament hozzá, s nem természetes hangon kérlelni kezdte: bocsásson meg, ha valamivel megbántotta.

- Ó, ez a nagylelkűség - mondta Nyikolaj, és elmosolyodott. - Nos, ha azt akarod, hogy igazad legyen, megszerezhetem a gyönyörűséget. Igazad van, de én mégiscsak elmegyek.

Közvetlen az elutazás előtt Nyikolaj megcsókolta az öccsét.

- Azért ne gondolj rám haraggal, Kosztya - nézett rá különös komolyan. S a hangja megremegett.

Ezek voltak az egyedüli őszinte szavak. Levin megértette, mit kell érteni rajta: "Látod és tudod, hogy rosszul vagyok, lehet, nem látjuk többet egymást." Megértette, s könny csordult ki a szeméből. Még egyszer megcsókolta a bátyját, de nem tudott volna s nem is volt képes semmit sem mondani.

Három nappal a bátyja elutazása után Levin is külföldre utazott. A vasútnál Scserbackijjal, Kitty unokabátyjával találkozott. Az nagyon elcsodálkozott Levin komorságán.

- Mi lelt? - kérdezte.

- Semmi különös; éppen hogy kevés az öröm a világban.

- Hogy lenne kevés? Holmi Mulhouse helyett elmegyünk együtt Párizsba. Meglátod, milyen jól mulatsz majd!

- Nem, énnekem már végem. Ideje meghalnom.

- Mi a csuda! - mondta mosolyogva Scserbackij. - Én most akarom elkezdeni.

- Nemrég még én is azt gondoltam, de most már tudom, hogy csakhamar meghalok.

Azt mondta, amit az utóbbi időben őszintén gondolt is. Mindenben csak a halált látta vagy közeledtét. A tervbe vett munka azonban annál jobban foglalkoztatta. Amíg a halál el nem jön, le kell valahogy élni az életet. A sötétség miatt, az egyetlen vezérfonal benne, úgy érezte, csak a munkája lehet, s utolsó erejét összeszedve kapaszkodott belé.

Kareninék, férj és feleség, továbbra is egy házban éltek, mindennap találkoztak, de teljesen idegenek voltak egymás számára. Alekszej Alekszandrovics szabályul állította föl, hogy mindennap találkozzék a feleségével - hogy a személyzetnek ne legyen oka találgatásokba bocsátkozni -, de lehetőleg nem ebédelt otthon. Vronszkij nem fordult meg Alekszej Alekszandrovics házában, de Anna házon kívül találkozott vele, s ezt a férje is tudta.

A helyzet mindhármójuknak kínos volt, s egyiküknek sem lett volna ereje csak egy napot is tovább élni benne, ha arra nem számítanak, hogy megváltozik, s mindez csak időleges, keserves akadály, amely elmúlik majd. Alekszej Alekszandrovics azt várta, hogy ez a szenvedély, mint minden a világon, elmúlik, mindenki elfeledkezik róla, s az ő nevére nem tapad folt. Anna, akitől a helyzet függött, s akit a legjobban gyötört, azért viselte el, mert nemcsak várta, de meg is volt győződve, hogy az egész igen hamar megoldódik és kitisztul. Hogy mi oldja meg, azt pontosan nem tudta, de szentül hitte, hogy ez a valami most már igen hamar bekövetkezik. Vronszkij, aki önkéntelenül is alárendelte magát neki, szintén valami nem tőle függőre várt, aminek minden nehézséget el kell oszlatnia.

A tél derekán Vronszkijnak igen unalmas hete volt. Egy Pétervárra érkezett idegen herceg mellé osztották be, Pétervár nevezetességeit kellett megmutatnia neki. Vronszkij magában véve is jó megjelenésű ember volt, ezenkívül művésze a méltóságosan tiszteletteljes viselkedésnek; meg is szokta, hogy ilyesféle emberekkel érintkezzék, ezért rendelték ki a herceg mellé. De a megbízást most nagyon terhesnek találta. A herceg semmit sem akart elszalasztani, amiről otthon megkérdezhetik, látta-e Oroszországban, de meg az orosz mulatságokból maga is ki akarta venni, amennyire csak lehet, a részét. Vronszkijnak ebben s amabban is kalauzolnia kellett. Délelőtt nevezetességeket mentek nézni, este a nemzeti mulatságokban vettek részt. A herceg még a hercegek közt is ritka egészségnek örvendett; hála a tornának s a gondos testápolásnak, olyan erőben volt, hogy bármily mértéktelenül vetette magát az élvezetekbe, friss volt, mint egy nagy, fényes, zöld hollandi uborka. A herceg sokat utazott, s a mostani könnyű közlekedésnek, úgy találta, egyik legfőbb haszna, hogy az ember könnyen fér hozzá más nemzetek élvezeteihez. Járt Spanyolországban, s ott szerenádot adott, s egy mandolinozó spanyol nőnek udvarolt. Svájcban zergét lőtt, Angliában vörös frakkban sövényeken ugratott át, s fogadásból kétszáz fácánt lőtt le. Törökországban háremekben járt; Indiában elefánton utazott; most Oroszországban is meg akart ízlelni minden különös orosz élvezetet.

Vronszkijnak, aki a fő ceremóniamestere lett, nagy nehézségébe került mindazokat az orosz gyönyörűségeket, amiket különféle emberek a hercegnek ajánlottak, osztályoznia. Volt ügetőverseny, palacsintaevés, medvevadászat, trojka, cigányok, tányértörős orosz tivornya. S a herceg rendkívüli könnyedséggel sajátította el az orosz szellemet; tálcaszám törte az edényt, ölébe cigánylányt ültetett, s mintha csak azt kérdezte volna: mi van még, vagy csak ennyi az egész orosz szellem?

Valójában az összes orosz gyönyörűségek közül a francia színésznők, egy kis balett-táncosnő s a fehér pecsétes pezsgő tetszett neki a legjobban. Vronszkij hozzá volt szokva a hercegekhez, de azért-e, mert az utóbbi időben megváltozott, vagy mert ehhez a herceghez nagyon is közel került, ez a hét igen terhesnek tűnt föl neki. Az egész héten át mindig olyan érzése volt, mint annak, akit veszélyes őrjöngő mellé állítottak; félt az őrülttől, de ugyanakkor a közelség miatt a maga eszét is féltette. Úgy érezte, egy pillanatra sem lazíthat a szigorú, hivatalos tisztelet hangján, nehogy meg találják őt sérteni. A herceg viselkedése még azok iránt az emberek iránt is, akik Vronszkij csodálkozására majd kiugrottak a bőrükből, hogy orosz élvezetekben részesítsék, megvető volt. Véleménye az orosz nőkről, akiket tanulmányozni óhajtott, nemegyszer a fölháborodás pírját kergette Vronszkij arcába. A fő ok azonban, amiért a herceg különösen nyomasztotta, az volt, hogy akaratlanul is magát látta benne. S amit ebben a tükörben látott, nem hízelgett az önérzetének. Igen ostoba és igen magabízó, igen egészséges és igen tiszta ember volt, azonkívül semmi. Gentleman volt, igaz, ezt Vronszkij sem tagadhatta meg tőle. Sima és keresetlen a fölötte állókkal, fesztelen és egyszerű, ha egyenrangúakkal érintkezett, megvetően kedélyes az alantasokkal. Vronszkij maga is ilyen volt, s ezt nagy érdemének tartotta; a herceg mellett azonban ő is alantas volt, s ez a megvetően kedélyes modor föllázította.

"Buta marha! - gondolta. - Én is ilyen volnék?"

Akárhogy is volt, amikor hetednap, Moszkvába utazása előtt, a herceg elbúcsúzott tőle, s köszönetet mondott neki, boldog volt, hogy a kényelmetlen szerepből kikerült, s a kellemetlen tükörtől megszabadult. Az állomáson búcsúzott el tőle, medvevadászatról jövet, ahol az orosz virtust mutatták be nekik egész éjszaka.

Hazaérve Anna levele várta már. "Beteg vagyok és boldogtalan - írta. - Nem mehetek ki, de nem is tudok meglenni tovább, hogy ne lássam. Jöjjön el este. Alekszej Alekszandrovics hétkor gyűlésbe megy, s tízig ott marad." Egy pillanatig elgondolkozott rajta, milyen különös, hogy magához hívja, amikor az urának az volt a követelése, hogy ne fogadja, de aztán úgy döntött, hogy elmegy.

Vronszkijt ezen a télen ezredessé nevezték ki, elköltözött az ezredéből, s egyedül lakott. Megreggelizett, s rögtön a díványra dőlt. Az utolsó napokban látott idétlen jelenetek emléke vagy öt percen át Anna képével s a nyomkutató parasztéval keveredett s bogozódott össze, aki a medvevadászaton fontos szerepet játszott - aztán elaludt. Sötéttel ébredt, a félelemtől reszketve, s gyorsan gyertyát gyújtott. "Mi volt az? Mi? Mit álmodtam, micsoda rettenetest? Igen, igen, a nyomkereső paraszt, egy apró, piszkos, kuszált szakállú ember, úgy látszik, ő csinált előrehajolva valamit, s franciául hirtelen valami különöset mondott. Más semmi sem történt - mondta magában. - De miért volt olyan rettenetes?" Élénken előtte volt a paraszt s azok az érthetetlen francia szavak, s újra végigfutott hátán a hideg.

"Micsoda badarság" - gondolta, s az órájára nézett.

Fél kilenc volt már. Becsöngette az inasát, gyorsan felöltözött, s kiment a ház elé. Már egészen elfeledte az álmát, csak a késése bántotta. Ahogy Kareninék kapujához ért, az órájára pillantott, látta, hogy tíz perc múlva kilenc. Egy magas, keskeny kocsi, előtte egy pár szürke, ott állt a kapu előtt. Ismerte, Anna kocsija volt. "Hozzám készül - gondolta -, jobb is lett volna. Kellemetlen belépnem ebbe a házba. De mindegy, nem bújhatok már el" - mondta magának, s olyan ember módján, aki gyerekkorától megszokta, hogy nincs mit szégyellnie, kilépett a kapu alól, s az ajtó felé tartott. Az ajtó kinyílt, a kapus egy pléddel a kezében a hintót szólította. Vronszkij nem szokott apróságokra figyelni, most mégis feltűnt neki, hogy a kapus milyen csodálkozva néz rá. Pont az ajtóban csaknem beleütközött Alekszej Alekszandrovicsba. A gázláng épp rávilágított sápadt, lesoványodott arcára a fekete kalap alatt s a kabát hódprémjéből kivilágító fehér nyakkendőjére. Mozdulatlan, homályos szemei Vronszkij arcára meredtek. Vronszkij meghajolt, Alekszej Alekszandrovics a szája szélét beharapva a kalapjához emelte a kezét, és továbbment. Vronszkij látta, amint vissza se nézve a hintójába ül; az ablakon át beveszi a plédet és a látcsövet, s elhajtat. Vronszkij az előszobába lépett. Szemöldöke össze volt húzva, a szeme gonosz, büszke fényben villogott.

"Micsoda helyzet! - gondolta. - Ha harcolna legalább, ha kiállna a becsületéért, tehetnék valamit; megmutathatnám az érzéseimet, de ez a gyengeség vagy aljasság... A csaló szerepére kényszerít, amikor nem akartam és nem is akarok az lenni."

Amióta Annával Vrede kertjében beszélt, Vronszkij nézetei sokat változtak. Akaratlanul is átragadt rá Anna gyengesége, aki teljesen átadta magát neki, s csak tőle várta, előre belenyugodva mindenbe, sorsa eldöntését. Ő sem hitte már, hogy ez a viszony véget érhet, ahogy akkor gondolta. Becsvágyó tervei megint a háttérbe szorultak; kilépett, érezte, abból a tevékenységi körből, amelyben minden meg volt szabva, s egészen átadta magát érzéseinek. Ez az érzés pedig mind erősebben és erősebben fűzte őt Annához.

Az előszobából még Anna távolodó lépteit hallotta. Kitalálta, hogy őt várta, ezért hallgatózott, s most megy vissza a fogadóba.

- Nem! - kiáltott föl Anna, amikor meglátta, s amint megszólalt, könnyek szöktek a szemébe. - Ha ez így folytatódik, akkor még sokkal, de sokkal előbb be fog következni.

- Micsoda, kedvesem?

- Mi? Én várok, kínlódom, egy órát, kettőt... Nem, nem teszem. Nem tudok veszekedni veled. Biztosan nem tudtál jönni. Nem veszekszem.

Mindkét kezét a vállára tette, és sokáig nézte őt rajongó s ugyanakkor kutató, mély pillantásával. Az arcát tanulmányozta, mit változott, mióta nem látta. Mint minden találkozásukkor, összehasonlította elképzelt (hasonlíthatatlanul szebb, a valóságban lehetetlen) képét azzal, amilyen valóban volt.

- Találkoztál vele? - kérdezte Anna, amikor odaültek a lámpa alá az asztalhoz. - Ez a büntetésed, amiért elkéstél.

- De hát hogy történhetett? Hisz az ülésen kellene lennie.

- Ott volt, s már visszajött. Most megint elment valahová. De nem tesz semmit. Ne is beszélj erről. Hol voltál? Egyre a herceggel?

Élete minden részletét ismerte. Vronszkij azt akarta mondani, hogy egész éjszaka nem aludt és elbóbiskolt, de ahogy fölzaklatott, boldog arcára nézett, elszégyellte magát. Jelentést kellett tennie, azt mondta, a herceg elutazásáról.

- S most vége? Elutazott?

- Hála Isten, vége. Nem is hiszed, milyen elviselhetetlen volt.

- Miért? Hiszen ti, fiatal férfiak állandóan így éltek - mondta a szemöldökét összehúzva, s az asztalon fekvő horgolás után nyúlt; abból kezdte, anélkül, hogy Vronszkijra nézett volna, a horgolótűt kiszabadítani.

- Én már rég fölhagytam ezzel a élettel - mondta Vronszkij, azon csodálkozva, hogy mennyire megváltozott közben Anna arca, próbálta megfejteni, mit jelent ez. - És be kell vallanom - mondta sűrű, fehér fogsorát egy mosolyban kivillantva -, ezen a héten, ahogy ezt az életet néztem, szinte tükörbe pillantottam, s ez nem volt kellemes.

Anna ott tartotta kezében a horgolást, de nem horgolt; furcsán csillogó, ellenséges pillantással nézte.

- Ma reggel itt volt Liza, ők még nem félnek hozzám járni, Ligyija Ivanovna grófnő ellenére sem - állt föl Anna -, s mesélt a ti athéni lakomátokról. Micsoda undokság!

- Épp azt akartam mondani, hogy...

De Anna félbeszakította:

- Ez az a Thérèse, akit te is ismertél azelőtt?

- Azt akartam mondani...

- Milyen undokok vagytok, férfiak! Nem tudjátok elképzelni, hogy egy nő sem felejtheti el az ilyet - mondta egyre indulatosabban, s ezzel ingerültsége okát is elárulta. - Főleg az olyan nő, aki nem ismerheti meg az életedet. Mit tudok én? És miről tudtam? Amit te elmondasz. S honnét tudjam, hogy igazat mondasz-e?

- Anna! Megsértesz. Nem bízol bennem? Nem megmondtam, hogy nincs gondolatom, amit eltitkolnék előtted?

- Igen, igen - mondta Anna; szemmel láthatólag azon volt, hogy a féltékeny gondolatokat elkergesse. - De ha tudnád, milyen nehéz nekem. Igen, hiszek neked. Miről is beszéltél?

De Vronszkij nem tudott visszaemlékezni mindjárt, mit akart mondani. A féltékenységnek ezek a rohamai, melyek az utóbbi időben mind gyakrabban és gyakrabban jöttek rá Annára, megijesztették, és akárhogy igyekezett is elrejteni, hiába tudta, hogy féltékenységének a szerelem az oka, lehűtötték iránta. Hányszor mondta magának, hogy Anna szerelme a boldogság. Itt van, szerette őt, ahogy csak az olyan asszony szerethet, akinek a szívében a szerelem az élet minden javánál több, s ő sokkal messzebb volt a boldogságtól, mint amikor Moszkvából utánautazott. Akkor boldogtalannak tartotta magát, a boldogság azonban még előtte volt; most azonban azt érezte, hogy a legnagyobb boldogság mögötte van már. Anna egyáltalán nem az volt, akinek az első időben látta; testben-lélekben hátrányára változott. Elnehezedett; arca, amikor arról a színésznőről beszélt, gonosz, torz kifejezést öltött. Vronszkij úgy nézett rá, ahogy a leszakított, hervadó virágra néz az ember, alig találva meg rajta a szépséget, amelyért leszakította és elpusztította. S mégis, amikor a szerelme erősebb volt, érezte, ha akarja, ki tudta volna tépni a szívéből; most pedig, amikor, mint ebben a pillanatban is, úgy rémlett, nem is érez szerelmet iránta, kötelékük, tudta, széjjeltéphetetlen.

- Nos, mit akartál a hercegről mondani? Elűztem, elűztem már az ördögöt - tette hozzá. A féltékenységet nevezték ördögnek maguk közt. - Nos, mit kezdtél a hercegről mondani? Miért volt annyira terhedre?

- Kibírhatatlan volt - mondta Vronszkij, az elvesztett gondolat fonalát keresve. - Nincs előnyére, ha közelről ismeri meg az ember. Ha jellemezni akarom, gyönyörűen táplált állat; a kiállításokon ilyenek nyerik az első díjat; több semmi - mondta Anna kíváncsiságát fölébresztő bosszúsággal.

- De hát hogyan? - vetette ellen Anna. - Mégiscsak sokat látott és művelt is?

- Egészen másfajta műveltség az - az ő műveltségük. Nyilván csak azért műveltek, hogy joguk legyen megvetniük a műveltséget, mint ahogy az állati élvezetet kivéve, meg is vetnek mindent.

- De hisz ti is szeretitek az állati élvezetet - mondta Anna, s Vronszkij megint észrevette tekintetét kerülő komor pillantását.

- Mit véded őt? - mondta mosolyogva.

- Nem védem, nekem egészen mindegy, én csak azt gondolom, ha magad nem szeretnéd ezeket az élvezeteket, lemondhattál volna. De neked is gyönyörűség Thérèse-t Éva-kosztümben látni.

- Már megint, megint az ördög! - mondta Vronszkij, és megcsókolta az asztalon nyugvó kezét.

- Nem tehetek róla! Nem tudod, mennyit gyötrődtem, mialatt vártalak! Azt hiszem, nem vagyok féltékeny. Nem is vagyok; amikor itt vagy velem, bízom is benned; de amikor, ki tudja, hol, magadban folytatod a te érthetetlen életedet...

Elfordult tőle, kiszabadította végre a horgolásból a tűt, s mutatóujja segítségével gyors egymásutánban rakta a lámpafényben csillogó fehér gyapjúszálból a szemeket, vékony csuklóját gyorsan és idegesen forgatva a hímzett ruhaujjban.

- Hogy történt? Hol találkoztál Alekszej Alekszandroviccsal? - csendült fel természetellenesen a hangja.

- Az ajtóban ütköztünk össze.

- Hogy hajolt meg? Így?

Elnyújtotta az arcát, és behunyta félig a szemét; arckifejezése gyorsan elváltozott, s kezét egymásba tette, s szép arcán Vronszkij egyszer csak ugyanazt a kifejezést látta, amellyel Alekszej Alekszandrovics köszönt neki. Vronszkij elmosolyodott. Ő pedig vidáman fölnevetett, azzal a kedves, mellből jövő nevetéssel, amely egyik legfőbb varázsa volt.

- Sehogy sem értem őt - mondta Vronszkij. - Ha a nyaralóban a vallomásod után szakít veled, ha párbajra hív... de azt nem értem, hogy tudja ezt a helyzetet elviselni? Szenved tőle, az bizonyos.

- Ő? - mondta Anna gúnyosan. - Tökéletesen elégedett.

- De akkor mit kínlódunk mindnyájan? Amikor minden olyan jó lehetne?

- De nem neki. Nem ismerem tán őt, a hazugságot, ami átitatja? Élhet úgy valaki, ha érzés van benne, ahogy ő énvelem? Nem ért és nem érez semmit sem. Lakhat egy ember, akiben érzés van, egy házban a házasságtörő feleségével? Tudhat beszélni vele? Tegezheti?

S önkéntelen is újra elképzelte őt. "Te, ma chère Anna, te!"

- Ez nem férfi, nem ember, bábu. Senki sem tudja, de én igen. Ha én lennék a helyén, rég megölöm, darabokra tépem az asszonyt, aki olyan, mint én, és nem mondom neki: te, ma chère Anna. Ez nem ember, ez egy minisztériumi masina. Nem érti, hogy én a te feleséged vagyok, s ő idegen, fölösleges. Nem, ne is beszéljünk erről.

- Nincsen igazad, nincsen igazad, kedvesem - mondta Vronszkij, csillapítani próbálva. - De mindegy, ne beszéljünk róla. Mondd el, mit csináltál? Mi bajod? Mit mondott a doktor, miféle betegség ez?

Anna gúnyos örömmel pillantott rá. Nyilván még más nevetséges és torz vonásokat is talált a férjében, s az alkalmat kereste, hogy elmondhassa.

De Vronszkij tovább beszélt.

- Azt gyanítom, nem is betegség ez: az állapotod. Mikorra várod?

A gúnyos fény kialudt Anna szemében, s egy másféle mosoly - valami csendes bánatnak, Vronszkij számára ismeretlen tudásnak a jele - váltotta föl előbbi arckifejezését.

- Hamarosan, hamarosan. Azt mondtad, hogy a helyzetünk kínos, meg kell oldani. Ha tudnád, milyen nehéz nekem; mit adnék érte, ha szabadon s bátran szerethetnélek. Nem gyötörném sem magam, sem téged a féltékenységemmel... Hamarosan meg is lesz, de nem úgy, ahogyan gondoljuk.

Arra gondolva, hogy lesz meg, annyira megszánta magát, hogy könny tolult a szemébe, s nem tudta folytatni. A lámpafényben gyűrűktől és fehérségtől csillogó kezét Vronszkij kabátujjára tette.

- Nem úgy lesz, ahogyan gondoljuk. Nem akartam beszélni erről, te késztetsz rá. Nemsokára minden, minden megoldódik, mindnyájan megnyugszunk, s nem gyötrődünk többet.

- Nem értem - mondta Vronszkij, noha megértette.

- Azt kérded, mikor? Hamar. S én nem élem túl. Ne, ne szakíts félbe. - Mind sebesebben beszélt. - Tudom, bizonyosan tudom. Meghalok, és örülök neki, hogy meghalok; ez lesz nekem és nektek is a szabadulás.

Könnyek csordultak ki a szeméből. Vronszkij a kezére hajolt, csókolni kezdte, s azon volt, hogy elrejtse izgalmát, melynek, tudta, nem volt alapja, de mégsem tudott fölébe kerülni.

- Így van ez, s így lesz a legjobb - mondta Anna, hevesen megszorítva a kezét. - Ez az egy, ez maradt meg nekünk.

Vronszkij fölocsúdott, s fölvetette a fejét.

- Micsoda csacsiság! Micsoda értelmetlen csacsiságokat beszélsz!

- Nem, ez az igazság.

- Mi az igazság?

- Hogy meghalok. Megálmodtam.

- Megálmodtad? - ismételte Vronszkij, s hirtelen eszébe jutott az álombéli paraszt.

- Meg - mondta Anna. - Már rég történt. Azt álmodtam, beszaladok a hálószobámba; ki kellett hoznom, meg kellett tudnom ott valamit, tudod, hogy van ez álmunkban - mondta a borzalomtól elnyílt szemmel -, s a hálószobában a sarokban ott áll valami.

- Eh, micsoda badarság. Hogy lehet azt hinni, hogy...

De Anna nem hagyta, hogy félbeszakítsa. Amit mondott, őneki rendkívül fontos volt.

- S ez a valami hirtelen megfordult; látom, hogy egy apró, bozontos szakállú paraszt, de rettenetes. El akartam futni, de ő ráhajol a zsákra, s a kezével matat valamit...

Meg is mutatta, ahogy a zsákban matat. Az arcán borzalom volt. S Vronszkijnak, az álmára emlékezve, ugyanaz a borzalom töltötte el a lelkét.

- Ott matat, s franciául hadar valamit, orrhangon, tudod: "Il faut le battre le fer, le broyer, le pétrir."^[73] Föl szerettem volna ébredni, félelmemben föl is ébredtem, de csak álmomban. Mit jelent ez, kezdtem tűnődni magamban. Mire Kornyej azt mondta: "Szülésben halsz meg, szülésben, mátuska." Erre aztán tényleg fölébredtem.

- Milyen csacsiság, milyen csacsiság - mondta Vronszkij, de maga is érezte, hogy nincs semmi meggyőződés a hangjában.

- Ne is beszéljünk róla. Csöngess, behozatom a teát. Várjál csak, én már nem sokáig...

De hirtelen megint megállt. Arca egy szemvillanás alatt elváltozott. A borzalmat és zaklatottságot csöndes, komoly, boldog figyelem cserélte fel. Vronszkij nem tudta megérteni, mit jelent ez a változás. Anna egy új élet mozdulását figyelte magában.

Alekszej Alekszandrovics, miután a maga háza előtt Vronszkijba ütközött, ahogy szándéka is volt, az olasz operába ment. Végigült két felvonást, s találkozott, akivel találkoznia szükséges volt. Amikor hazatért, megnézte figyelmesen a fogast, s látva, hogy katonakabát nincs rajta, szokása szerint a dolgozószobájába ment. De az már szokása ellenére volt, hogy nem feküdt le, hanem éjjel háromig föl-alá járkált a szobájában. Haragja a felesége iránt, aki már az illemre sem ügyel, s az egyetlen előírt feltételt sem akarja betartani, hogy ne fogadja otthon a szeretőjét, nem hagyott nyugtot neki. Nem teljesítette a követelését; meg kell büntetnie, beváltania a fenyegetését - kikövetelni a válást, s elvenni tőle a fiát. Ismerte mindazokat a nehézségeket, amik várnak rá, de azt mondta, megteszi, s most be kell váltania a fenyegetését. Ligyija Ivanovna grófnő célzott már rá, hogy ebből a helyzetből ez a legjobb szabadulás, s a válás gyakorlata az utóbbi időben annyira tökéletesült, hogy Alekszej Alekszandrovics úgy látta, a formai akadályokat legyőzheti. A baj persze sosem jön magában, s a más nemzetiségűek helyzete és a zarajszki kormányzóságbeli mezőöntözések olyan hivatali kellemetlenséget zúdítottak Alekszej Alekszandrovicsra, hogy az utóbbi időben állandóan a legnagyobb izgalomban volt.

Egész éjjel nem aludt, s dühe, amely valami hatalmas haladvány szerint nőtt, reggelre tetőfokot ért el. Sebtében fölöltözött, s mint akinek egy teli csésze düh van a kezében, s fél, hogy kifröccsenti, ő is félt, hogy haragjával együtt a tárgyaláshoz szükséges energiát is elveszti, s mihelyt meghallotta, hogy Anna fölkelt, bement hozzá.

Anna, aki azt hitte, hogy kitűnően ismeri az urát, megdöbbent tőle, amikor belépett. A homloka felhős volt, szeme, a felesége tekintetét kerülve, komoran meredt maga elé; a száját keményen, megvetéssel szorította össze. Járásában, mozgásában, hanghordozásában olyan határozottság és elszántság volt, amilyet a felesége még sohasem tapasztalt. Bejött a szobába, s nem is köszönt, egyenesen az íróasztalhoz ment, fogta a kulcsot, s kinyitotta a fiókot.

- Mit akar? - kiáltott föl Anna.

- A szeretője leveleit.

- Azok nincsenek ott - mondta Anna, a fiókot bezárva. Alekszej Alekszandrovics épp ebből a mozdulatból látta, hogy jó helyen keres; gorombán odább lökte a kezét, s kikapta a tárcát, amelyben, tudta, hogy a legfontosabb iratait tartja. Anna ki akarta tépni a kezéből, de ő eltaszította.

- Üljön le, beszélnem kell magával - mondta, s a levéltárcát a hóna alá csapva, könyökével úgy odaszorította, hogy a válla fölemelkedett bele.

Anna csodálkozva, félénk hallgatással nézte.

- Megmondtam, nem engedem meg, hogy a szeretőjét itthon fogadja.

- Találkoznom kellett vele, mert...

Megállt, nem talált semmi ürügyet rá.

- Nem megyek bele a részletekbe, hogy egy asszonynak miért kell a szeretőjével találkoznia.

- Én csak... - mondta Anna elpirulva. A gorombasága fölingerelte, és bátorrá tette. - Valóban nem érzi - mondta -, milyen könnyű megsértenie?

- Megsérteni csak tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet; a tolvajnak azt mondani, hogy tolvaj, csak constatation d'un fait.^[74]

- Ez a kegyetlenség új vonás, ezt eddig nem ismertem magában.

- Kegyetlenségnek nevezi, hogy egy férfi szabadjára engedi a feleségét, odaadja neki védelmül a becsületes nevét, azzal a feltétellel, hogy vigyáz az illemre? Ez kegyetlenség?

- Ez rosszabb a kegyetlenségnél, ez aljasság, ha tudni akarja! - kiáltott föl Anna kitörő dühvel, s fölállt, hogy kimegy.

- Nem! - kiáltott rá Alekszej Alekszandrovics sipító hangján, amely most még följebb siklott a szokásosnál, s nagy ujjaival olyan erősen fogta meg Anna karját, hogy miközben erőszakkal a helyére ültette, az odaszorított karkötő vörös nyomot hagyott rajta. - Aljasság? Ha már használni akarja a szót, hát eldobni a férjét és fiát egy szeretőért, s közben a férj kenyerét enni - ez, ami aljasság.

Anna lehajtotta a fejét. Nemcsak azt nem mondta, amit tegnap a kedvesének, hogy ő a férje, a férje pedig fölösleges személy; nem is gondolt erre. Érezte, hogy az ura szavai teljesen jogosak.

- Nem festheti le - mondta csak csendesen - rosszabbnak a helyzetem, mint amilyennek magam látom. De miért mondja mindezt?

- Miért mondom? Miért? - folytatta Alekszej Alekszandrovics dühösen. - Hogy megtudja: minthogy a kívánságomat nem teljesítette, az illendőségre nem vigyázott, intézkedni fogok, hogy véget vessek ennek a helyzetnek.

- Véget ér úgyis igen hamar - mondta Anna, s a közeli halál gondolatára, amelyet most kívánt is, megint könnybe lábadt a szeme.

- Hamarább, mint ahogyan a szeretőjével gondolták! Magának ki kell az állati szenvedélyét elégítenie.

- Alekszej Alekszandrovics! Nem azt mondom, hogy nem nagylelkű, de egyszerűen nem tisztességes megütni azt, aki a földön fekszik.

- Maga csak magára gondol; annak az embernek a szenvedése, aki a férje volt, nem érdekli. Mindegy, hogy az egész élete összeomlik, hogy mit szeny... sen... senved.

Alekszej Alekszandrovics olyan gyorsan beszélt, hogy belezavarodott, és sehogy sem tudta a szót kimondani. Végül is úgy mondta ki, hogy "senved". Annának nevethetnékje támadt, de mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyen pillanatban valamit nevetségesnek talál. Első ízben érzett egy pillanatra együtt vele; a helyébe képzelte magát, és megszánta. De mit mondhatott vagy mit tehetett volna? Lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Alekszej Alekszandrovics is hallgatott egy darabig. Ahogy megszólalt, a hangja nem volt már olyan sipító és hideg: szeszélyesen összeválogatott szavait, amelyeknek tulajdonképpen semmi fontosságuk sem volt, időnként meg-megnyomta.

- Azt jöttem közölni... - mondta.

Anna ránézett. "Nem, csak nekem rémlett úgy - jutott eszébe az arckifejezésére gondolva, amellyel a »senved« szóba belekavarodott. - Ezekkel a zavaros szemekkel, ezzel az önelégült nyugalommal érezhet ember valamit?"

- Nem változtathatok semmin - suttogta.

- Azt jöttem közölni, hogy holnap Moszkvába utazom, s nem térek vissza többé ebbe a házba; az ügyvédtől, akire a válópert rábízom, majd értesül elhatározásomról. A fiam átköltözik a nővéremhez - mondta Alekszej Alekszandrovics. Csak nagy nehezen jutott eszébe, hogy mit is akart a fiáról mondani.

- Szerjozsára azért van szüksége, hogy fájdalmat okozzon nekem - mondta Anna orvul rápillantva. - Hiszen nem is szereti. Hagyja meg nekem!

- Igen, a szeretetemet iránta, azt is elvesztettem; az utálat, amit maga iránt érzek, rá is ráragad. De azért elviszem. Isten vele!

Ki akart menni, de most Anna tartotta vissza.

- Alekszej Alekszandrovics, hagyja nálam Szerjozsát! - suttogta még egyszer. - Más mondanivalóm nincs. Hagyja meg Szerjozsát, amíg... Hamarosan szülök, hagyja itt őt.

Alekszej Alekszandrovics elvörösödött, kirántotta a kezét, s szó nélkül ment ki a szobából.

A híres pétervári ügyvéd várószobája, amikor Alekszej Alekszandrovics belépett, teli volt. Három hölgy ült ott: egy öreg, egy fiatal és egy kereskedőné s három úr - az egyik egy német bankár, az ujján pecsétgyűrű, a másik egy szakállas kupec, a harmadik egy haragos hivatalnok, egyenruhában, kereszttel a nyakán; nyilván rég várakoztak már. A két ügyvédbojtár a tollat percegtetve az asztalnál írt. Az írószerszámok, melyeknek Alekszej Alekszandrovics nagy kedvelőjük volt, szokatlanul szépek voltak. Alekszej Alekszandrovics nem tehetett róla, ezt is megfigyelte. Az egyik bojtár, föl sem állva, bosszús hunyorgások közt fordult Alekszej Alekszandrovics felé.

- Mivel szolgálhatok?

- Az ügyvéd úrral van dolgom.

- Az ügyvéd úr el van foglalva - felelte ridegen a bojtár, tollával a várakozókra mutatott, s tovább írt.

- Nem szakíthatna időt? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.

- Nincs szabad ideje, állandóan el van foglalva. Méltóztassék várni.

- Akkor legyen szíves, adja át neki a névjegyemet - szólt méltósággal Alekszej Alekszandrovics, látva, hogy inkognitóját föl kell fednie.

A bojtár fogta a névjegyet, szemmel láthatóan nem tetszett neki, ami rajta állt, s eltűnt az ajtó mögött.

Alekszej Alekszandrovics elvben helyeselte a nyilvános bíráskodást, de azzal, ahogy náluk alkalmazták, egyes részleteiben, magasabb, előtte jól ismert szolgálati okokból nem értett egészen egyet, sőt el is ítélte, amennyire már ő valamit, amit legfelsőbb helyen megerősítettek, el tudott ítélni. Egész élete adminisztratív tevékenységben telt el, s így ha valamivel nem értett egyet, rosszallását enyhítette a tudat, hogy a hibák elkerülhetetlenek, s a javítás lehetősége minden ügyben megvan. De idáig nem volt dolga ügyvédekkel, s így helytelenítése csak elméleti volt; most azonban az a kellemetlen benyomás is erősítette, amit az ügyvéd előszobájában nyert.

- Tüstént kijön - mondta az ügyvédbojtár, s két perc múlva egy öreg jogász alakja tűnt föl, aki az ügyvéddel tanácskozott; majd magáé az ügyvédé is.

Az ügyvéd kicsiny, zömök ember volt, kopasz, a szakálla feketésvörös, szemöldöke hosszú és világos, a homloka előreugró. Nyakkendőjétől és dupla óraláncától a lakkcipőig úgy ki volt csípve, mint egy vőlegény. Arca okos volt, parasztos; az öltözete ficsúros, rossz ízlésű.

- Parancsoljon - mondta az ügyvéd Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva. Komor képpel bocsátotta be őt maga mellett, s betette az ajtót.

- Tessék helyet foglalni. - Egy karosszékre mutatott az ügyiratokkal elborított asztal mellett, maga meg a fő helyre ült, s kurta, világos szőrrel benőtt ujjaival kicsi kezeit dörgölgetve, oldalt hajtotta a fejét. De alig nyugodott meg ebben a pózban, az asztal fölött egy moly repült át. Olyan gyorsasággal, amilyet az ember nem várt volna tőle, kinyújtotta a kezét, elcsípte a molyt, s megint az előbbi tartást vette föl.

- Mielőtt a dologra térnék - mondta Alekszej Alekszandrovics, aki csodálkozva követte az ügyvéd mozdulatát -, meg kell jegyeznem, hogy az ügy, amelyről beszélni akarok önnel, titoktartást kíván.

Az ügyvéd lelógó bajuszát alig észrevehető mosoly rándította meg.

- Nem volnék ügyvéd, ha nem őrizném meg a rám bízott titkot. De ha biztosítékra van szüksége...

Alekszej Alekszandrovics az arcára nézett; okos, szürke szemei, úgy látta, nevetnek, mintha mindent tudnának már.

- Ismeri a nevemet? - folytatta Alekszej Alekszandrovics.

- Ismerem önt s az ön - újból elcsípett egy molyt - közhasznú tevékenységét, mint minden orosz - mondta az ügyvéd, meghajtva magát.

Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott, s bátorságot gyűjtött. De ahogy egyszer rászánta magát, bátortalanság és megtorpanás nélkül folytatta, sipítós hangján, egy-egy szót kiemelve.

- Az a szerencsétlenség ért - mondta Alekszej Alekszandrovics -, hogy megcsalt férj vagyok, s törvényesen is meg szeretném szakítani viszonyomat a feleségemmel; válni tehát; de úgy, hogy a fiam ne maradjon az anyjánál.

Az ügyvéd szürke szemei iparkodtak nem nevetni, de csak úgy repestek a visszatarthatatlan örömtől. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy ez nemcsak a jövedelmező megbízást kapó ember öröme - győzelem volt és elragadtatás; fénye ahhoz a vészjósló csillogáshoz hasonló, amit a felesége szemében látott.

- S az én közreműködésemet kéri a válás lebonyolításában?

- Igen, de figyelmeztetnem kell, hogy esetleg visszaélek a figyelmével. Azért jöttem, hogy előzetes megbeszélést folytassak önnel. Kívánom a válást, de a formák is fontosak nekem, amelyek közt az lehetséges. Nagyon könnyen meglehet, hogy ha a formák kívánságaimnak nem felelnek meg, lemondok a törvényes keresetről.

- Ó, ez mindig így van - mondta az ügyvéd -, s ez bármikor módjában is áll.

Az ügyvéd Alekszej Alekszandrovics lábára nézett; visszatarthatatlan örömével, úgy érezte, megsérthetné a kliensét. Az orra előtt szálló molyra nézett, a keze megrándult, de Alekszej Alekszandrovics rangja iránti tiszteletből nem fogta meg.

- Bár törvényeink rendelkezéseit ebben a tárgyban nagy vonásokban ismerem - folytatta Alekszej Alekszandrovics -, mégis ismerni szeretném a formaságokat, amelyek közt az efféle ügyek a gyakorlatban lefolynak.

- Ön azt óhajtja - mondta az ügyvéd, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna, nem minden gyönyörűség nélkül véve át kliense beszédmodorát -, hogy kifejtsem a módozatokat, amelyek mellett kívánsága teljesedésbe mehet.

És Alekszej Alekszandrovics helybenhagyó fejbólintására tovább beszélt, ritkán vetve csak egy futó pillantást kliense vörös foltokban piruló arcára.

- A mi törvényeink szerint - mondta a rosszallás könnyed árnyalatával törvényeink iránt - a válás, amint ön is tudja, a következő esetekben lehetséges. Várjon, kérem - fordult az ajtón bekukkantó ügyvédbojtárhoz, hanem azért mégiscsak fölállt, mondott néhány szót, s újból leült. - A következő esetekben: a házastársak testi fogyatkozása; az egyik fél öt éven át nem ad hírt magáról (mondta szőrrel benőtt rövid ujját behajlítva); azután házasságtörés (ezt látható gyönyörűséggel ejtette ki). Az alosztályok a következők (tovább hajtogatta kövér ujjait, noha az esetek s az alosztályok nyilván nem tartoztak egymás mellé): a férfi vagy a nő fizikai alkalmatlansága, a férj vagy a nő házasságtörése. - Minthogy minden ujjából kifogyott, mindet kiegyenesítette, s úgy folytatta: - Ez a dolog elméleti oldala, de ön, fölteszem, azért tisztelt meg és fordult hozzám, hogy a gyakorlati alkalmazást megismerje. S épp ezért, a gyakorlat ismeretében, a válási esetek, azt kell mondanom, a következőkre redukálódnak: fizikai alkalmatlanság, amint értettem, nincs, híradás nélküli távollét sem...

Alekszej Alekszandrovics helybenhagyólag bólintott.

- A következőkre redukálódnak: a házastársak egyikének a házasságtörése s rábizonyítás a vétkes félre, közös megegyezéssel; ha pedig ilyen megegyezés nincs, kényszerű rábizonyítás. Meg kell mondanom, hogy az utóbbi eset a gyakorlatban ritkán fordul elő - szólt az ügyvéd, s futva Alekszej Alekszandrovicsra nézett s elhallgatott, mint a pisztolyárus, aki az egyik meg a másik fegyver előnyeit is leírta, s most várja, a vevője mit választ. De Alekszej Alekszandrovics hallgatott; tehát az ügyvéd beszélt tovább: - A leggyakoribb és legegyszerűbb és nézetem szerint a legésszerűbb is: a házasságtörés közös megegyezés alapján. Ha műveletlen emberrel volna dolgom, nem engedném meg, hogy így fejezzem ki magam, de ön, föltételezem, megért.

Csakhogy Alekszej Alekszandrovics zavarában nem értette meg mindjárt, hogy a házasságtörés közös megegyezéssel mért olyan ésszerű, s tanácstalansága az arcára is kiült. Az ügyvéd azonban tüstént segítségére sietett.

- A felek nem tudnak többé együtt élni - ez a tény. S ha ebben mindketten egyetértenek, a részletek és külsőségek közömbösek már. Ugyanakkor a legegyszerűbb és legbiztosabb eljárás.

Alekszej Alekszandrovics most már teljesen értette. De neki vallási igényei is voltak, s azok nem engedték, hogy ezt a módszert helyeselje.

- Ez ebben az esetben nem jöhet szóba - mondta. - Itt csak egy eset lehetséges, egyoldalú rábizonyítás megegyezés nélkül, a birtokomban levő levelek segítségével.

A levelek említésére az ügyvéd beszívta a szája szélét, s egy vékony, részvevő és megvető hangot bocsátott ki.

- Méltóztassék meggondolni - kezdte -, hogy az efféle ügyek eldöntése, mint ismeretes, az egyházi hatóságra tartozik, s a protopópák nagy kedvelői az efféle ügyekben a legapróbb részleteknek - mondta olyan mosollyal, amely megértést árult el a protopópák ízlése iránt. - A levelek kétségkívül bizonyíthatnak valamit, de bizonyítani közvetlenül kell, azaz szemtanúkkal. Általában, ha már bizalmával tisztel meg, hagyja rám, hogy én válasszam meg, milyen eljárásra van szükség. Aki eredményt akar, annak az eszközöket is vállalnia kell.

- Ha így van... - mondta Alekszej Alekszandrovics elsápadva; de az ügyvéd ebben a pillanatban megint fölállt, s az ajtóhoz ment, az újból bekukkantó ügyvédbojtárhoz.

- Mondja meg neki, hogy nem vagyunk olcsójánosok! - szólt, s visszaült Alekszej Alekszandrovicshoz.

A helyére érve, újra elcsípett észrevétlen egy molyt. "Milyen lesz a ripszem nyárra!" - gondolta komoran.

- Tehát ön azt méltóztatik... - mondta.

- Levélben közlöm majd elhatározásomat - állt föl Alekszej Alekszandrovics az asztalba kapaszkodva. Miután egy darabig némán állt ott, így szólt: - Az ön szavaiból ezek szerint arra következtethetek, hogy a válás lehetséges. Még arra kérném, hogy az ön igényeit is közölje.

- Ha szabad kezet biztosít nekem, minden lehetséges - mondta az ügyvéd, anélkül, hogy a kérdésre felelt volna. - Mikor számíthatok rá, hogy értesítést kapok? - kérdezte, s csillogó szemmel és csillogó lakkcipővel indult az ajtó felé.

- Egy héten belül. S a válaszát is lesz szíves közölni majd, elfogadja-e s milyen feltételek mellett ennek az ügynek a vitelét.

- Nagyon szívesen.

Az ügyvéd tiszteletteljesen meghajolt, kiengedte az ajtón a kliensét, s egyedül maradva átadta magát az örömének. Olyan jó kedve kerekedett, hogy elvei ellenére engedett valamit egy alkudozó hölgynek, abbahagyta a molyfogdosást, s végképp elhatározva, hogy jövő télre (ahogy Szigonyinnál látta) bársonnyal huzatja be a bútorát.

Alekszej Alekszandrovics ragyogó győzelmet aratott az augusztus 17-i bizottsági ülésben, de ennek a győzelemnek a következményei neki is épp eleget ártottak. Az új bizottságot, melynek a más nemzetiségűek életkörülményeit kellett megvizsgálnia, Alekszej Alekszandrovics sürgetésére szokatlan gyorsasággal és eréllyel állították össze s irányították a kérdéses helyre. Három hónap múlva pedig beterjesztették a jelentést. A más nemzetiségűek életkörülményeit politikai, adminisztratív, gazdasági, etnográfiai, anyagi és vallási szempontból vizsgálták meg. A kérdésekre gyönyörű válaszokat szerkesztettek, s ezek a válaszok, minthogy nem a tévedésnek kitett emberi ész, hanem szolgálati tevékenység termékei voltak, minden kétségen fölül állottak. A válaszok mind hivatalos adatokra támaszkodtak, a kormányzók és püspökök jelentéseire, azoknak alapja a megyei főnökség és prépostok adatszolgáltatása, annak pedig a járási vezetők és az egyházközségek papjainak az adatszolgáltatása volt; így aztán kétség nem férhetett hozzájuk. Az olyan kérdésekre, mint például hogy mitől rossz a termés, miért ragaszkodnak a lakosok a hitükhöz és így tovább, melyeket a hivatalos gépezet előnyeinek kihasználása nélkül nem lehet s nem is tudtak volna századokon át eldönteni, világos és kétségen felül álló választ kaptak. Ez a válasz Alekszej Alekszandrovics véleményének kedvezett. De Sztremov, akinek az utolsó ülés az elevenébe vágott, amikor a bizottság jelentését megkapták, meglepő taktikához folyamodott. Megnyert még néhány bizottsági tagot, hirtelen Alekszej Alekszandrovics oldalára állt, s nemcsak azokat a rendszabályokat védelmezte nagy hévvel, amelyeket Karenin javasolt, hanem más, még túlzóbbakat terjesztett elő, ugyanabban a szellemben. Ezeket a rendszabályokat, amelyek Alekszej Alekszandrovics eredeti gondolatainál még erélyesebbek voltak, elfogadták, s ekkor lett nyilvánvaló Sztremov taktikája. Ezek a túlságba vitt rendszabályok olyan ostobának bizonyultak, hogy mind a közéleti emberek, mind a közvélemény, az okos asszonyok éppen úgy, mint az újságok, egyszerre estek nekik, s fejezték ki rosszallásukat a rendszabályokkal és közismert atyjukkal, Alekszej Alekszandroviccsal szemben. Sztremov pedig félreállt, s úgy tett, mint aki csupán vakon követte Karenin tervét, s most bámul, és föl van háborodva azon, ami történt! Ez ásta alá Alekszej Alekszandrovics tekintélyét. De Alekszej Alekszandrovics hanyatló egészsége és családi bajai ellenére sem adta meg magát. A bizottság kettészakadt. Egyes tagok, Sztremovval az élükön, azzal mentették tévedésüket, hogy ők megbíztak az Alekszej Alekszandrovics vezetése alatt álló ellenőrző bizottságban, amely a jelentést benyújtotta, s azt mondták, hogy ennek a bizottságnak a jelentése zagyvaságokkal telefirkált papír. Alekszej Alekszandrovics, azoknak az embereknek a pártjával, akik veszélyesnek tartották, hogy a papírokkal ilyen forradalmi viszonyba kerüljenek, továbbra is ragaszkodott az ellenőrző bizottság adataihoz. Ennek következtében a felsőbb körökben, sőt a társaságban is nagy kavarodás támadt, s noha a dolog mindenkit rendkívül érdekelt, senki sem tudta, nyomorognak és pusztulnak-e hát valójában a más nemzetiségűek, vagy a legjobban megy a soruk. Részben ez, részben a felesége hűtlensége miatt ráhulló megvetés teljesen megingatta Alekszej Alekszandrovics pozícióját. Alekszej Alekszandrovics ebben a helyzetben fontos dologra határozta el magát. A bizottság csodálkozására kijelentette, hogy engedélyt kér, s maga utazik a dolog tanulmányozására a helyszínre. S az engedélyt megkapva, el is indult a távoli kormányzóságokba.

Alekszej Alekszandrovics elutazása nagy port vert fel, annál inkább, mert az útiköltséget, amely tizenkét lóra szólt egész a rendeltetési helyig, elutazása előtt hivatalosan visszautasította.

- Én ezt nagyon nemes gesztusnak tartom - mondta erről Betsy Mjagkaja hercegnőnek. - Minek postalovakra pénzt adni, amikor mindenki tudja, hogy ma már mindenütt vasút jár?

De Mjagkaja hercegnő nem értett egyet vele, Tverszkaja hercegnő véleménye még föl is ingerelte.

- Könnyen beszél maga - mondta -, amikor nem tudom, hány milliója van; én bizony nagyon szeretem, ha az uram nyáron ellenőrző körútra megy. Neki jót is tesz, és kellemes is az utazgatás; én meg úgy vezettem már be, hogy ezen a pénzen tartok fogatot s kocsist.

A távoli kormányzóságok felé utaztában Alekszej Alekszandrovics három napra Moszkvában is megállt.

Az érkezését követő napon látogatóba ment a főkormányzóhoz. Az egyik kis mellékutca, a Gazetnij köz torkolatánál, ahol mindig egész csomó fogat és bérkocsi gyűlik össze, Alekszej Alekszandrovics egyszer csak a nevét hallotta. Olyan hangosan és vidáman kiáltották, hogy nem lehetett meg nem fordulnia. Rövid, divatos kabátban, félrevágott, divatos, alacsony kalapban, vörös ajkai közt mosolygó fogait csillogtatva Sztyepan Arkagyics Oblonszkij állt vidáman, sugárzón és ifjan a járda sarkán, s elszántan és makacsul kiabált, s követelte, hogy álljon meg már. Egyik kezével a sarkon álló fogat ablakát fogta, amelyből egy bársonykalapos asszonyfej s két gyerekfejecske hajolt ki, és mosolyogva integetett a sógorának. A hölgy is jóságosan mosolygott, s ő is integetett. Dolly volt, a gyerekeivel.

Alekszej Alekszandrovics senkivel sem akart Moszkvában találkozni, legkevésbé a felesége bátyjával. Megemelte a kalapját, s tovább akart hajtatni, de Sztyepan Arkagyics megállította a kocsisát, s a havon át odafutott hozzá.

- Ez meg mi dolog, hogy nem is üzentél? Rég vagy itt? Tegnap voltam Dussot-nál, látom a táblán, hogy Karenin, de eszembe sem jutott, hogy te vagy! - mondta Sztyepan Arkagyics, fejét a fogat ablakán bedugva. - Különben elmentem volna hozzád. Mennyire örülök, hogy látlak - mondta egyik lábát a másikhoz koppintva, hogy lerázza róla a havat. - Csúnya dolog - ismételgette -, hogy nem tudósítottál.

- Nem volt időm, nagyon el vagyok foglalva - felelte szárazon Alekszej Alekszandrovics.

- Gyerünk oda a feleségemhez, annyira szeretne látni.

Alekszej Alekszandrovics kibontotta a plédet, amelybe didergő lábát göngyölte, kiszállt a fogatból, s a havon át Darja Alekszandrovnához lábalt.

- Mit jelent ez, Alekszej Alekszandrovics, miért kerül bennünket? - mondta Dolly mosolyogva.

- Nagyon el voltam foglalva. Örülök, hogy láthatom - mondta olyan hangon, amely világosan mutatta, hogy el van miatta keseredve. - Az egészsége?

- Hát az én kedves Annám?

Alekszej Alekszandrovics nyögött valamit, s el akart menni. De Sztyepan Arkagyics megállította.

- Lássuk előbb, mit csinálunk holnap. Dolly, hívd meg ebédre! Meghívjuk Koznisevet és Peszcovot, vendégeljük meg a moszkvai intelligenciával.

- Igen, jöjjön el, kérem - mondta Dolly -, öt-hat óra tájt várjuk. De hát hogy van az én kedves Annám? Olyan régen...

- Egészséges - nyögte elkomorodva Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon örültem... - s a kocsija felé indult.

- Eljön? - kiáltott utána Dolly.

Alekszej Alekszandrovics motyogott valamit, amit a mozgó fogatok zajában Dolly nem hallhatott.

- Holnap érted megyek! - kiáltott utána Sztyepan Arkagyics.

Alekszej Alekszandrovics a kocsijába ült, s úgy húzódott belé, hogy ő se lásson, s őt se láthassa senki sem.

- Csodabogár! - mondta Sztyepan Arkagyics a feleségének, s az órájára nézve egy mozdulatot tett az arca előtt - ezzel fejezte ki gyöngédségét a felesége és a gyerekei iránt -, s legényesen nekivágott a járdának.

- Sztyiva! Sztyiva! - kiáltott utána Dolly elpirulva.

Megfordult.

- Kabátot kell vennem, tudod, Grisának s Tányának. Adj rá pénzt!

- Semmi baj, mondd meg, hogy majd én kifizetem - s vidáman odabólintva egy arra jövő ismerősnek, eltűnt a szemük elől.

Másnap vasárnap volt; Sztyepan Arkagyics elment a Nagyszínházba, a balett próbájára, ahol Mása Csibiszovának, a pártfogása révén nemrég szerződtetett csinos táncosnőnek átadta az előző este megígért korallfüzért, s a színfalak mögött, a színház nappali homályában sikerült is az ajándéktól fölsugárzó csinos arcocskáját megcsókolnia. A korall átadásán kívül egy találkát is meg kellett beszélnie vele a balett utánra. Miután megmagyarázta neki, hogy a balett kezdetére nem lehet ott, megígérte, hogy az utolsó felvonásra eljön, s elviszi vacsorázni. A színházból Sztyepan Arkagyics az Ohotnij Rjadra ment, maga választotta ki az ebédhez a halat és a spárgát, s tizenkettőre már Dussot-nál volt, ahol három ismerősét kellett meglátogatnia, akik szerencséjére mind egy szállóban laktak; Levint, aki nemrég jött meg külföldről, s most itt szállt meg, új főnökét, aki nemrég került erre a magas polcra, s ellenőrző úton épp Moszkvában járt, végül Karenin sógorát, hogy az ebédre föltétlenül elvigye.

Sztyepan Arkagyics szeretett ebédeken részt venni, de még inkább ebédeket adni: nem nagyokat, de ételben, italban s a vendégek megválasztásában finomat. A mostani ebéd programja nagyon tetszett neki, lesz friss sügér, spárga és la pièce de résistance:^[75] egyszerű, de remek rosztbif s a hozzá illő borok: ennyi az ételről-italról. Vendégnek ott lesz Kitty és Levin, s hogy ne legyen feltűnő, egyik unokahúga s a fiatal Scserbackij, és a vendégek pièce de résistance-a: Szergej Koznisev és Alekszej Alekszandrovics, Szergej Ivanovics - moszkvai és filozófus, Alekszej Alekszandrovics - pétervári és a gyakorlat embere; meghívja még a híres különcöt, a fantaszta Peszcovot, ezt a szabadelvű, beszédes, zenekedvelő történészt és ötvenesztendős igen kedves ifjút; ő lesz a mártás vagy köret Koznisevhez és Kareninhoz. Ő majd megborsozza, fölpaprikázza őket.

Az erdő árának a második részletét a kereskedő már megküldte, s még nem fogyott el. Dolly nagyon kedves volt az utóbbi időben, s ennek az ebédnek a gondolata Sztyepan Arkagyicsnak minden tekintetben örömére szolgált. A legvidámabb hangulatban volt. Két kellemetlen körülmény volt csak, de ez a két körülmény elmerült a Sztyepan Arkagyics lelkében hullámzó kedélyes vidámság tengerében. A két körülmény ez volt: az egyik, hogy tegnap, amikor az utcán Alekszej Alekszandroviccsal találkozott, az, amint észrevette, száraz és merev volt vele szemben, s arckifejezését, meg hogy nem jött el hozzájuk és életjelt sem adott, az Annáról s Vronszkijról hallott hírekkel összevetve, Sztyepan Arkagyics kitalálta, hogy férj és feleség közt valami nincs rendjén.

Ez volt az egyik kellemetlenség. A másik kellemetlen dolog, hogy az új főnök, mint minden új hivatalfőnök máris rettenetes ember hírében állt; reggel hatkor kel, dolgozik, mint a ló, s azt kívánná, hogy alárendeltjei is így dolgozzanak. Azt is mondják róla, hogy az érintkezésben faragatlan, s épp az ellenkező irányhoz tartozik, mint az előbbi főnök s mind ez ideig Sztyepan Arkagyics is. Az előző nap Sztyepan Arkagyics egyenruhában jelent meg a hivatalban, s az új főnök igen barátságos volt, mint régi ismerőssel beszélgetett vele, úgyhogy Sztyepan Arkagyics elkerülhetetlennek tartotta, hogy civil ruhában leviziteljen nála. Az a gondolat, hogy az új főnök esetleg nem fogadja barátságosan, volt a második kellemetlen mozzanat. De Sztyepan Arkagyics ösztöne azt súgta, hogy minden gyönyörűen eligazodik. "Emberek vagyunk, gyarlók, mit haragudnánk és veszekednénk hát?" - gondolta, ahogy a szállodába bement.

- Adjon isten, Vaszilij - fordult az ismerős inashoz, ahogy félrevágott kalappal a folyosón végigment. - Te szakállat eresztettél? Levin a hetesben lakik, mi? Vezess oda, kérlek. Aztán tudd meg, Anyicskin gróf (ez volt az új főnök) fogad-e.

- Szolgálatára - felelte Vaszilij mosolyogva. - Rég nem méltóztatott nálunk lenni.

- Tegnap is voltam, csak a másik bejáró felől. Ez itt a hetes?

Levin, amikor Sztyepan Arkagyics belépett, ott állt egy tveri paraszttal a szoba közepén, s rőffel a kezében egy friss medvebőrt méregetett.

- Te lőtted? - kiáltott föl Sztyepan Arkagyics. - Nagyszerű példány. Nőstény medve? Adj' isten, Arhip!

Kezet fogott a paraszttal, s odaült a székre, anélkül, hogy kabátját, kalapját levette volna.

- Vetkőzz már le, s ülj csak nyugodtan - szedte le róla Levin a kalapot.

- Nem, nincs időm, egy másodpercre jöttem - felelte Sztyepan Arkagyics. Kigombolta, majd le is vette a kabátját, s egy egész órát elült, a vadászatról s egyéb szívet melengető dolgokról beszélve Levinnel.

- No, mondd el hát, kérlek, mit csináltál ott külföldön? Hol voltál? - szólt Sztyepan Arkagyics, amikor a paraszt kiment.

- Hát voltam Németországban, Poroszországban, Franciaországban, Angliában, de nem a fővárosokban, hanem a gyártelepeken. Sok újat láttam, s boldog vagyok, hogy elmentem.

- Igen, ismerem ezt az elgondolásodat... a munkáskérdés rendezése.

- Egyáltalán nem, Oroszországban nem lehet munkáskérdés. Oroszországban a munkásnép és a föld viszonya a kérdés; ott is megvan ez, de ott csak az elrontottat kell kijavítani, míg nálunk...

Sztyepan Arkagyics figyelmesen hallgatta Levint.

- Igen, igen - mondta. - Nagyon meglehet, hogy igazad van. Örülök, hogy így föl vagy villanyozva, medvére vadászol, dolgozol, szórakozol. Ez a Scserbackij meg azt mondta, találkozott veled, búskomor vagy, folyton a halálról beszélsz.

- Hogyne, azóta is egyre gondolok rá - mondta Levin. - Az igazság az, hogy ideje volna meghalnunk. S hogy mindez értelmetlenség. Megmondom neked az igazat: ez az én gondolatom meg a munkám is szörnyen a szívemhez nőtt, de lényegében... gondold csak el... ez a mi egész világunk itt egy kis penész egy morzsányi planétán. S mi azt gondoljuk, hogy itt valami nagy is lehet: eszmék, ügyek. Homokszem mind.

- Régi dolog ez, testvér, akár a világ.

- Régi, de látod, ha ezt világosan megérted, mintha minden semmiséggé válna. Amikor belátod, hogy maholnap meghalsz, és nem marad semmi, egyszerre minden semmivé lesz. Nagyon fontosnak tartom a gondolatomat, s az is olyan haszontalannak tűnik föl, még ha teljesül is, mint ezt a nőstény medvét tőrbe csalni. De az életet így is csak eltöltöd, vadászgatsz, dolgozol, csak hogy a halálra ne gondolj.

Sztyepan Arkagyics, mialatt Levint hallgatta, finoman és nyájasan elmosolyodott.

- Hát persze! Bejöttél az utcámba. Emlékszel, hogy nekem estél, amiért az életben élvezetet keresek? Moralista, ne légy oly szigorú!

- Nem, az életben azért jó az, hogy... - Levin belezavarodott. - Hát nem tudom. Azt tudom csak, hogy nemsokára meghalunk.

- Miért nemsokára?

- És tudod, ha az ember a halálra gondol, az élet varázsa megfogy, de nyugodtabb lesz.

- Épp ellenkezőleg, az utója a legvidámabb. No de énnekem mennem kell már - mondta Sztyepan Arkagyics, vagy tizedszer állva már fel.

- Ne, ülj le már - tartóztatta Levin. - Mikor látjuk egymást? Holnap elutazom.

- Na, én jól csinálom! Hisz épp ezért jöttem. Okvetlen gyere el ma ebédre. A bátyád is ott lesz, meg a sógorom, Karenin.

- Hát itt van? - mondta Levin, s Kittyről szerette volna kérdezni. Hallotta, hogy a tél elején Pétervárott volt, a diplomatafeleség nővérénél, s nem tudta, hazajött-e vagy sem, de aztán meggondolta, s nem kérdezősködött. Ott lesz vagy sem, egyre megy.

- Akkor hát eljössz?

- Magától értetődik.

- Ötkor, zakóban.

Sztyepan fölállt, s lement az új főnökéhez. Az ösztöne nem csalta meg. A rettenetes új főnök egész nyájas embernek bizonyult. Sztyepan Arkagyics vele reggelizett, s úgy elüldögélt nála, hogy csak négy óra tájt jutott el Alekszej Alekszandrovicshoz.

Alekszej Alekszandrovics, a miséről hazatérve, az egész délelőttöt otthon töltötte. Ezen a délelőttön két dolog várt rá: először is fogadni s útbaigazítani a más nemzetiségűek Pétervárra igyekvő küldöttségét, amely most épp Moszkvában volt; a másik: ügyvédjének az ígért levelet megírni. A küldöttség, noha épp Alekszej Alekszandrovics kezdeményezésére alakították meg, igen kényelmetlenné, sőt veszedelmessé válhatott, s Alekszej Alekszandrovics nagyon örült, hogy sikerült Moszkvában elcsípnie.

A küldöttség tagjainak halvány fogalmuk sem volt szerepükről és kötelességükről. Naivul meg voltak győződve, hogy az ő dolguk az, hogy bajaikat, kívánságaikat s az ügyek valódi állását előadják, és a kormány segítségét kérjék; végképp nem értették, hogy egynémely kijelentésük és követelésük az ellenséges párt malmára hajtja a vizet, s árt az ügynek. Alekszej Alekszandrovics sokáig vesződött velük: napirendet írt elő nekik, amelytől nem szabad eltérniük, s miután elbocsátotta őket, leveleket írt Pétervárra, a küldöttség útbaigazítása végett. Legfőbb segítségének Ligyija Ivanovna grófnőnek kellett ebben az ügyben lennie. Küldöttségek terén ő specialista volt, senki sem értett úgy hozzá, hogy megdolgozza s a helyes irányba terelje őket. Amikor velük végzett, megírta a levelet az ügyvédjének. A legkisebb ingadozás nélkül adta meg a felhatalmazást, hogy járjon el belátása szerint. A levélhez Vronszkijnak az elkobzott tárcában talált három levelét mellékelte.

Amióta otthonról eljött, azzal az elhatározással, hogy a családjához nem tér vissza többé, s az ügyvédnél is járt, és legalább egy embernek beszélt a szándékáról, főként pedig amióta az élő ügyet irattá alakította, Alekszej Alekszandrovics mind jobban és jobban hozzászokott a tervhez, s most már világosan látta, hogy végre is hajthatja.

Épp az ügyvéd borítékát zárta le, amikor Sztyepan Arkagyics hangja zendülését meghallotta. Sztyepan Arkagyics Alekszej Alekszandrovics szolgájával pörölt; azt követelte, jelentsék be.

"Mindegy - gondolta Alekszej Alekszandrovics -, legalább mindjárt fölvilágosítom, milyen viszonyban vagyok a húgával, s miért nem ebédelhetek nála."

- Ereszd be! - mondta hangosan, összeszedve s a mappába dugva az iratait.

- Ugye látod, hogy hazudsz, idehaza van! - felelte Sztyepan Arkagyics hangja az inasnak, aki nem akarta beengedni, s felöltőjét már útközben levetve, a szobába lépett. - Nagyon örülök, hogy elcsíptelek. Remélhetem tehát... - kezdte vidáman Sztyepan Arkagyics.

- Nem mehetek el - mondta Alekszej Alekszandrovics kimérten állva, s a vendéget sem ültette le.

Azt gondolta, rögtön azt a hideg modort veszi fel, amelyet a felesége bátyjával, ha egyszer a válópört megindította, használnia kell; csakhogy nem számolt a jólelkűségnek azzal a tengerével, amely Sztyepan Arkagyics lelke partján kicsapott.

Sztyepan Arkagyics tágra nyitotta ragyogó, világos szemeit.

- Miért nem jöhetsz? Mit akarsz ezzel mondani? - mondta elképedve, franciául. - De hiszen megígérted. És számítottunk rád.

- Azt akarom mondani, hogy nem mehetek el önökhöz, mert a köztünk levő rokoni viszonynak meg kell szűnnie.

- Hogy? Mit jelentsen ez? Miért? - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.

- Válópört indítok ugyanis az ön húga, a feleségem ellen. Meg kellett tennem...

Alekszej Alekszandrovics azonban nem fejezhette be a szavait, mert Sztyepan Arkagyics egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy várta. Sztyepan Arkagyics följajdult, s egy karosszékbe rogyott.

- De Alekszej Alekszandrovics, mit beszélsz? - kiáltott föl, s szenvedés ült ki az arcára.

- Ez a helyzet.

- Bocsáss meg, de nem tudom, nem tudom elhinni...

Alekszej Alekszandrovics leült; szavainak, érezte, nem volt meg a várt hatásuk; a magyarázkodás elkerülhetetlen lesz, s akárhogy üt is ki, viszonya a sógorához attól a régi marad.

- Igen - mondta -, az elé a súlyos kényszerűség elé állítottak, hogy a válást kell követelnem.

- Egyet mondok, Alekszej Alekszandrovics. Én kitűnő, igazságszerető embernek ismerlek, Annát pedig - bocsáss meg, nem tudom megváltoztatni róla a véleményemet - nagyszerű, kitűnő asszonynak; épp ezért, engedd meg, nem tudom elhinni ezt. Itt valami félreértés van - mondta.

- Ha csak félreértés volna...

- Bocsáss meg, én megértelek - szakította félbe Sztyepan Arkagyics. - De természetes... Egyet csak: ne hamarkodd el. Nem szabad, nem szabad elhamarkodnod.

- Nem hamarkodtam el - mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics -, de ilyen ügyet senkivel sem lehet megtanácskozni. Szilárdan el vagyok tökélve.

- Ez rettenetes! - mondta Sztyepan Arkagyics, mélyet sóhajtva. - Egyet azonban még megtennék a helyedben, Alekszej Alekszandrovics. Tedd meg, könyörgöm! A dolog, ahogy látom, nincs még elindítva. Mielőtt elkezded, látogasd meg a feleségemet, mondd el neki is. Úgy szereti Annát, mint a testvérét, téged is szeret; csodálatos asszony. Az Isten szerelmére, beszélj vele. Tedd meg nekem, könyörgöm, ezt a szívességet!

Alekszej Alekszandrovics elgondolkozott. Sztyepan Arkagyics részvéttel nézett rá, s nem szakította félbe hallgatását.

- Eljössz hozzá?

- Még nem tudom. Ezért nem voltam nálatok. A mi viszonyunknak, úgy gondolom, meg kell változnia.

- De miért? Nem látom be. Köztünk, engedd hinnem, nemcsak rokoni kapcsolat van; részben talán te is azzal a baráti érzéssel vagy irántam, amellyel én voltam mindig teirántad... Azzal az őszinte tisztelettel - mondta Sztyepan Arkagyics Alekszej Alekszandrovics kezét megszorítva. - Még ha a te legrosszabb feltevéseid jogosak volnának is, én nem veszem és sosem fogom magamra venni, hogy ezt vagy azt a felet elítéljem, s nem látom okát, hogy a viszonyunknak miért kellene megváltoznia. De most tedd meg, gyere el a feleségemhez.

- Eltérően gondolkozunk erről a dologról - mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics. - Különben ne is beszéljünk róla.

- De igazán, miért ne jönnél el? Legalább ma ebédre. A feleségem vár, kérlek, gyere el. S ami a fő, beszéld meg vele. Dolly csodálatos asszony. Az Isten szerelmére, térden állva kérlek.

- Ha annyira akarja, jó, elmegyek - mondta Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtva, s mivel másra akarta a társalgást terelni, arról kezdte kérdezni, ami mindkettőjüket érdekelte: Sztyepan Arkagyics új főnökéről, aki nem is idős ember, s már ilyen magas megbízást kapott.

Alekszej Alekszandrovics azelőtt sem szerette Anyicskin grófot, véleménye mindig eltért az övétől, és most nem tudta visszatartani a szolgálatban vereséget szenvedő ember hivatalnokok számára érthető gyűlöletét az előléptetett iránt.

- Nos, találkoztál már vele? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics epés mosollyal.

- Hogyne, ott volt tegnap a hivatalban. Úgy látszik, kitűnően érti a dolgát, és nagyon tevékeny ember.

- Igen, de mire irányul a tevékenysége? - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Hogy valóban csináljon valamit, vagy hogy átalakítsa, amit már megcsináltak? A mi országunk szerencsétlensége az a papíradminisztráció, amelyiknek ő egyik méltó képviselője.

- Nem tudom, mi a kárhoztatható benne. Hogy milyen irányzatot képvisel, nem tudom; egy biztos, pompás fiú - felelte Sztyepan Arkagyics. - Most voltam nála, s igazán pompás fiú. Megreggeliztünk, s megtanítottam annak az italnak a készítésére - tudod, bor naranccsal. Nagyon hűsít. Csodálatos, de nem ismerte. Nagyon tetszett neki. Nem, igazán pompás fiú.

Sztyepan Arkagyics az órájára nézett.

- Már ötre jár, uramisten, s még Dolgovusinhoz kell mennem! Tehát jöjj el, kérlek, az ebédünkre. Nem tudod elképzelni, mennyire megbántanál engem s a feleségemet is.

Alekszej Alekszandrovics egész másképp kísérte ki a sógorát, mint ahogy fogadta.

- Megígértem és elmegyek - felelte csüggedten.

- Hidd el, méltányolom, s remélem, nem fogod megbánni - felelte mosolyogva Sztyepan Arkagyics.

A felöltőjét útközben magára véve, véletlenül beleütközött a karjával az inas fejébe, elnevette magát, és kiment.

- Ötre, zakóban, kérlek! - kiáltotta még egyszer, megfordulva.

Öt óra elmúlt, néhány vendég ott is volt már, amikor maga a házigazda is megérkezett. Szergej Ivanovics Koznisevvel és Peszcovval lépett be egyszerre, akik a följárónál találkoztak össze. Ők voltak, ahogy Oblonszkij hívta őket, a moszkvai intelligencia két fő képviselője. Tiszteletben álló emberek, mind jellemüknél, mind eszüknél fogva. Egymást is tisztelték, de csaknem mindenben tökéletesen és reménytelenül más véleményen voltak; nem mintha ellenkező irányzatokhoz tartoztak volna, hanem épp azért, mert egy táborban voltak (ellenségeik össze is keverték őket), ebben a táborban azonban különböző árnyalatokat képviseltek. S minthogy nincs semmi, ami az egyetértésnek nagyobb akadálya lenne, mint félig elvont dolgokban a másféle észjárás, véleményeik nemcsak hogy sohasem egyeztek, de rég meg is szokták, hogy egymás javíthatatlan tévelygésén harag nélkül mosolyogjanak.

Az időjárásról beszélgetve mentek be az ajtón, amikor Sztyepan Arkagyics beérte őket.

A szalonban már ott ült Alekszandr Dmitrijevics herceg, Oblonszkij apósa; a fiatal Scserbackij, Turovcin, Kitty és Karenin.

Sztyepan Arkagyics rögtön látta, hogy a szalonban minden rosszul megy nélküle. Darja Alekszandrovna parádés szürke selyemruhájában nyilván a gyerekei miatt volt gondban, akiknek magukban kellett a gyerekszobában enniük, meg hogy az ura miért nem jön már, és sehogy sem tudta a társaságot szépecskén megkeverni. Úgy ültek, ahogy az öreg herceg kifejezte magát, mint paplány a vendégségben; nyilván nem értették, hogy csöppentek ide, s úgy préselték magukból a szót, csak hogy ne hallgassanak. A jólelkű Turovcin szemmel láthatólag nem érezte magát elemében, s kövér ajkán a mosoly, amivel Sztyepan Arkagyicsot fogadta, szinte élőszóként mondta: "No, testvér, ideültettél ezek közé az okosok közé - iddogálni és Château des fleurs, ez való nekem." Az öreg herceg szótlanul ült ott; csillogó szemecskéivel oldalvást pillantgatott; Sztyepan Arkagyics látta, hogy kitalált már valami találó kifejezést, amellyel ezt az államférfit, akire mint a kecsegére, vendéget hívnak, jellemezze. Kitty az ajtót nézte, s erőt gyűjtött, hogy el ne piruljon, ha Konsztantyin Levin belép. A fiatal Scserbackij, akit Kareninnak nem mutattak be, igyekezett úgy viselkedni, mint akit ez nem feszélyez. Karenin pétervári szokás szerint, tekintve, hogy hölgyek is vannak az ebéden, frakkban és fehér nyakkendőben volt, s Sztyepan Arkagyics látta az arcán, hogy csak azért jött el, hogy az adott szavát beváltsa, s jelenléte ebben a társaságban keserves adósság neki. Ő volt a főbűnös a fagyosságban, amely Sztyepan Arkagyics érkeztéig a vendégeket megdermesztette.

A szalonba lépve Sztyepan Arkagyics kimentette magát, megmagyarázta, hogy az a herceg tartotta föl, aki késéseinek és elmaradásainak állandó bűnbakja volt; egy pillanat alatt mindenkit összeismertetett, Alekszej Alekszandrovicsot Szergej Koznisevhez vezette, Lengyelország eloroszosítását csúsztatva témául közébük, amibe Peszcovval együtt mindjárt bele is kaptak, Turovcinnak a vállára paskolt, valami tréfásat súgott neki, s a felesége és a herceg mellé ültette, Kittynek azt mondta, hogy nagyon csinos ma, Scserbackijt pedig bemutatta Kareninnak. Egy perc alatt úgy átgyúrta a társaság-tésztát, hogy remek hangulat támadt, s a fogadó eleven hangokkal telt meg. Csak Konsztantyin Levin nem volt még itt. De jobb is volt, mert ahogy az ebédlőbe átment, Sztyepan Arkagyics elrémülve fedezte fel, hogy a csemegebor és a xeres Deprétől és nem Löwétől való, s miután utasítást adott, hogy a kocsist, amilyen gyorsan lehet, Löwéhöz küldjék, indult vissza a szalonba.

Az ebédlőben Konsztantyin Levinnel találkozott.

- Elkéstem?

- Tudsz is te el nem késni! - mondta Sztyepan Arkagyics belékarolva.

- Sokan vannak itt? Kicsodák? - kérdezte Levin, miközben sapkájáról kesztyűjével a havat leverte, s önkéntelenül elpirult.

- Csupa jó barát. Kitty is itt van. De gyerünk, majd megismertetlek Kareninnal.

Sztyepan Arkagyics, akármilyen liberális volt is, tudta, hogy Kareninnal összeismerkedni mégiscsak hízelgő dolog, s épp ezért a legkedvesebb barátait vendégelte meg vele. Konsztantyin Levin azonban nem volt ebben a percben olyan állapotban, hogy ennek az ismeretségnek minden gyönyörét átérezhette volna. Kittyt, ha csak azt a percet nem számítja, amikor az országúton megpillantotta, az emlékezetes este óta, amelyen Vronszkijjal találkozott, nem látta. Lelke mélyén azonban tudta, hogy itt találkozni fog vele. De gondolatai szabad folyását biztosítandó, iparkodott meggyőzni magát, hogy nem tudja. Most azonban, amikor meghallotta, hogy itt van, olyan örömet s egyszersmind ijedelmet érzett, hogy a lélegzete elállt, s nem tudta kimondani, amit akart.

"Vajon milyen lehet? Olyan, mint azelőtt, vagy olyan, amilyen a hintóban volt? Hátha igazat mondott Darja Alekszandrovna? Mért is ne mondott volna?" - gondolta.

- Ó, igen, ismertess össze, kérlek, Kareninnal - nyögte ki nagy nehezen, s kétségbeesetten elszánt léptekkel ment a szalonba. Ott rögtön meglátta Kittyt.

Nem olyan volt, mint régen, nem olyan, mint a hintóban, egészen más.

Ijedt volt, félénk, szégyenkező, s ettől még gyönyörűbb. Abban a szempillantásban észrevette Levint, ahogy a férfi a szobába lépett. Várta. S most megörült, s belezavarodott az örömébe, úgyhogy abban a pillanatban, amikor Levin a háziasszonyhoz lépett s megint rátekintett, mindenki úgy látta: ő is, Levin és Dolly is, aki mindent megfigyelt, hogy nem bírja tovább, s elsírja magát. Elpirult, elsápadt, újra elpirult, megmeredt, így várta meg-megránduló ajakkal. Levin odament hozzá, meghajolt, s némán kezet nyújtott neki. Ha ajkában ott nincs az a kis reszketés, szeme ragyogását a nedvesség nem fokozza, a mosolya csaknem hogy nyugodt lett volna, amikor megszólalt:

- Milyen rég láttuk egymást! - s kétségbeesett elszántsággal szorította meg hideg kezével a Levin kezét.

- Nem látott, de én láttam - mondta Levin boldogságtól sugárzó mosolyával. - Láttam, amikor Jergusovóba ment a vasúttól.

- Mikor? - kérdezte Kitty csodálkozva.

- Jergusovóba ment - mondta Levin, s érezte, hogy elfullad a lelkét elöntő boldogságtól.

"Hogy is merészeltem én erre a szelíd teremtésre s valami nem ártatlanra együtt gondolni! Igen, úgy látszik, igaz - gondolta -, amit Darja Alekszandrovna mondott."

Sztyepan Arkagyics kézen fogta, és Kareninhoz vezette.

- Hadd ismertesselek össze - mondta a nevüket.

- Nagyon örülök, hogy megint találkozunk mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics, Levinnel kezet fogva.

- Ismeritek egymást? - csodálkozott el Sztyepan Arkagyics.

- Együtt töltöttünk el három órát a vasúton - mondta mosolyogva Levin -, de úgy jöttünk ki, mint az álarcosbálból, kíváncsian - én legalábbis -, hogy a másik ki is volt hát.

- No, akkor méltóztassanak - mondta Sztyepan Arkagyics, az ebédlő felé mutatva.

A férfiak átmentek az ebédlőbe, s odaléptek a büféasztalhoz, amelyre hatféle pálinka s ugyanannyi fajta sajt volt kirakva, ezüstlapátocskákkal és anélkül; meg kaviár, hering, különféle savanyúságok, tányérokon szendvicsszeletek.

A férfiak ott álltak az illatozó pálinkák és előételek körül, és a Lengyelország eloroszosításáról folyó beszélgetést Szergej Ivanovics Koznisev, Karenin és Peszcov között elnémította az ebédre való várakozás.

Szergej Ivanovics, aki nagyon értett hozzá, hogy a legelvontabb s legkomolyabb vita befejezéséül egy csepp attikai sót váratlanul odaszórjon, s a beszélgetők hangulatát ezzel megváltoztassa, most is ezt csinálta.

Alekszej Alekszandrovics azt bizonygatta, hogy Lengyelország eloroszosítása csak magasabb elvek következtében mehet végbe, amelyeket az orosz közigazgatásnak kell érvényesítenie. Peszcov kitartott amellett, hogy egyik nép csak akkor asszimilálhatja a másikat, ha nagyobb létszámú.

Koznisev elismerte ezt is, azt is, de megszorításokkal. Amikor a szalonból kijöttek, hogy a társalgást lezárja, mosolyogva így szólt:

- Eszerint a más nemzetiségűek eloroszosítására egy mód van: minél több gyereket hozni a világra. Mi az öcsémmel rosszabbul működtünk bárkinél. De önök, nős emberek, s különösen ön, Sztyepan Arkagyics, egész hazafiasan jár el; hány gyereke is van? - fordult kedveskedő mosollyal a házigazdához, s egy kis poharat állított elébe.

Mind nevettek, s különösen jókedvűen Sztyepan Arkagyics.

- Igen, ez a legjobb módszer! - mondta a sajtot majszolva, s valami egész különös fajta pálinkát töltött az odaállított pohárba. Ez a tréfa valóban megszakította a beszélgetést.

- Ez a sajt nem rossz. Parancsolnak? - mondta a házigazda. - Te megint ráadtad magad a tornára? - fordult Levinhez, bal kezével az izmait tapogatva. Levin elmosolyodott, és megfeszítette a karját, Sztyepan Arkagyics ujjai alatt a kabát vékony szövete alól, mint egy kerek sajt, acélos csomó emelkedett föl.

- Micsoda bicepsz! Sámson!

- A medvevadászathoz, úgy gondolom, nagy erőre van szükség - mondta Alekszej Alekszandrovics (akinek a vadászatról csak egész ködös fogalmai voltak), miközben a sajtot fölkente, s letört egy pókhálóvékony kenyérszeletet.

Levin elmosolyodott.

- Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, egy gyermek is megölheti - mondta, a hölgyek útjából, akik a háziasszonnyal a harapnivalók asztalához léptek, könnyű meghajlással félreállva.

- Medvét lőtt, azt hallom - mondta Kitty, aki hasztalan erőlködött, hogy villájával egy nyugtalan, kisikamló gombát kivegyen, fehér karját átvillantó csipkéit rázva közben. - Hát van maguknál medve? - tette hozzá, félig felé fordítva gyönyörű fejecskéjét, s elmosolyodott.

Úgy látszott, nem volt semmi különös abban, amit mondott; de milyen szóban ki nem fejezhető jelentősége volt minden hangjának, ajka, szeme, keze minden mozdulatának, mialatt beszélt! Volt abban bocsánatkérés, bizakodás, kedveskedés - gyöngéd és félénk kedveskedés -, ígéret, remény és szerelem is, amelyben Levinnek nem lehetett többé nem hinnie, s boldogsággal fojtogatta.

- Nem, a tveri kormányzóságban jártunk. S ahogy visszajövök, találkozom a vonatban a beau-frère-jével;^[76] helyesebben a beau-frère-je sógorával - mondta mosolyogva. - Mulatságos találkozás volt.

S vígan és mulatságosan mesélte el, hogy tört be, amúgy bekecsesen, miután egész éjszaka nem aludt, Alekszej Alekszandrovics szakaszába.

- A kalauz, a közmondás ellenére, a ruhám miatt ki akart dobni, de erre én is magas hangon kezdtem beszélni. Ön is - mondta Kareninhoz fordulva, akinek elfeledte a nevét -, a bekecsemet látva, kezdetben ön is ki akart kergetni, de aztán védelmébe vett, amiért nagyon hálás vagyok.

- Az utas joga a helymegválasztásban általában igen bizonytalan - mondta Alekszej Alekszandrovics, megtörülve kendőjével az ujja hegyét.

- Láttam, hogy nem tudta, mit gondoljon rólam - mondta Levin jóindulatú mosollyal -, de én siettem valami okos beszélgetést kezdeni, hogy jóvátegyem a bekecsemet.

Szergej Ivanovics, miközben a háziasszonnyal beszélgetett, fél fülével az öccsét hallgatta, s rásandított. "Mi lelte ma? Olyan diadalittas" - gondolta. Nem tudta, hogy Levin úgy érzi, mintha szárnya nőtt volna. Tudta, hogy Kitty hallgatja, s kellemes hallgatnia. S csak ezzel az eggyel törődött. Nemcsak ebben a szobában, de az egész világon ők voltak csak, ketten; ő, aki most rendkívül jelentőssé s fontossá vált a maga számára, és Kitty. Olyan magasságban érezte magát, hogy a feje szédült tőle, valahol messze lenn pedig ott voltak ezek a jóravaló, derék Kareninok, Oblonszkijok s az egész világ.

Sztyepan Arkagyics, anélkül, hogy rájuk nézett volna, mintha nem volna már hely hova ültetni őket, Levint és Kittyt egész észrevétlenül egymás mellé ültette.

- Te ülj akkor ide - mondta Levinnek.

Az ebéd éppolyan finom volt, mint az edények, amelyeknek Sztyepan Arkagyics nagy kedvelőjük volt. A Mária Lujza-leves kitűnően sikerült, a pirog csak úgy olvadt a szájban: nem lehetett rá semmit sem mondani. A két inas és Matvej fehér nyakkendőben észrevétlen, csendben és fürgén végezte az étel és bor körül a dolgát. S ha az ebéd anyagi tekintetben jól sikerült, nem anyagiakban sem volt kevésbé sikeres. A beszélgetés, amely hol általános volt, hol csoportokban folyt, nem némult el, s az ebéd végére olyan eleven lett, hogy a férfiak az asztaltól fölállva, tovább beszéltek; még Alekszej Alekszandrovics is megélénkült.

Peszcov szeretett mindent végigvitatni, s nem nyugodott meg abban, amit Szergej Ivanovics mondott, annál kevésbé, mert a maga véleménye, érezte, nem volt helyes.

- Nem úgy értettem - mondta a leves után Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -, hogy egyedül a népsűrűség a fontos, hanem hogy ez a maga alapjaival s nem holmi elvekkel együtt az.

- Én úgy látom - mondta Alekszej Alekszandrovics vontatottan és lankadtan -, hogy ez egy és ugyanaz. Véleményem szerint a másik népre csak az hathat, amelyik fejlettebb, amelyik...

- De épp ez a kérdés - szakította félbe basszusával Peszcov, akinek mindig sürgős volt a beszéd, mintha egész lelkét tenné föl arra, amit mond -, hogy mi a jele ennek a magasabb fejlettségnek? Az angolok, franciák, németek: kik vannak a fejlettség magasabb fokán? Melyik asszimilálja a másikat? A Rajna-vidék, láttuk, elfranciásodott - kiáltotta -, pedig a németek nem állnak alacsonyabban! Itt más törvény lappang!

- Nekem úgy tetszik, mindig az igazibb műveltségnek van nagyobb befolyása - mondta Alekszej Alekszandrovics, szemöldökét egy kicsit fölhúzva.

- De hát miben kell felismernünk az igazi műveltség jeleit? - kérdezte Peszcov.

- Feltételezem, hogy ezek a jelek közismertek - mondta Alekszej Alekszandrovics.

- Vajon teljesen ismeretesek? - szólt közbe finom mosollyal Szergej Ivanovics. - Ma elfogadott dolog, hogy valódi műveltség csak a tisztán klasszikus lehet, de mindkét oldalról elkeseredett vitának vagyunk a tanúi, s nem lehet tagadni, hogy az ellentábornak is megvannak a maga igazán erős érvei.

- Ön a klasszikus műveltség barátja, Szergej Ivanovics. Vöröset parancsol? - érdeklődött Sztyepan Arkagyics.

- Én nem foglalok állást egyik fajta műveltség mellett sem - mondta Szergej Ivanovics leereszkedő mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne, és odatartotta a poharat. - Én csak azt mondom, hogy mindkét oldalnak erős érvei vannak - folytatta Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva. - Magam, műveltségemnél fogva, klasszicista vagyok, de ebben a vitában nem találom a helyem. Nem látok világos érveket, hogy a klasszikus tudományokat miért kellene előnyben részesíteni a reáliákkal szemben.

- A természettudományoknak is ugyanannyi a nevelő hatásuk - szólt közbe Peszcov. - Vegye a csillagászatot, vegye a növénytant, állattant, egyetemes törvényeken épülő rendszerével!

- Ezzel nem tudok egészen egyetérteni - felelt Alekszej Alekszandrovics. - Azt hiszem, vitathatatlan, hogy maga a folyamat, amelynek során a nyelvek formáit tanulmányozzák, különösen áldásosan hat a lelki fejlődésre. Ezenkívül azt sem lehet tagadni, hogy a klasszikus írók hatása a legnagyobb mértékben erkölcsképző, ugyanakkor, amikor a természettudományok oktatásával szerencsétlenségünkre együtt járnak azok a kártékony és hazug tanok, amelyek korunk rákfenéi.

Szergej Ivanovics mondani akart valamit, de Peszcov mély basszusával félbeszakította. Nagy tűzzel kezdte bizonygatni ennek a nézetnek a hibás voltát. Szergej Ivanovics nyugodtan bevárta, amit mond, a diadalmas cáfolatra nyilván felkészülten.

- De - fordult Szergej Ivanovics, finoman elmosolyodva, Kareninhoz - el kell ismerni, hogy nehéz a két tudománycsoportnak előnyeit és hátrányait pontosan fölmérni. Azt a kérdést, hogy melyiket kell többre tartanunk, nem is lehetne egyhamar és véglegesen eldönteni, ha a klasszikus tudományok oldalán ott nem volna az előny, amit ön épp most mondott ki, az erkölcsi disons le mot,^[77] az antinihilista befolyás.

- Kétségtelen.

- Ha az antinihilista befolyás előnye a klasszikus tudományok oldalán nem volna, a két oldal érveit jobban meggondolnánk és mérlegelnénk - mondta finom mosollyal Szergej Ivanovics -, s mindkét irányzatnak teret adtunk volna. Mivel azonban tudjuk, hogy a klasszikus műveltség piruláiban ott rejlik az antinihilizmus gyógyító ereje, s bátran rendeljük a pácienseknek... Vagy tán nem is létezik ez a gyógyhatás? - fejezte be, az attikai sót elcsöppentve.

Szergej Ivanovics piruláján mindnyájan nevettek, különösen jókedvűen és hangosan Turovcin, aki végre megkapta a nevetnivalót, amire a beszélgetést hallgatva egész idő alatt várt.

Sztyepan Arkagyics nem tévedett, amikor Peszcovot meghívta. Peszcov jelenlétében a tartalmas társalgás egy pillanatra sem némulhatott el. Alig zárta be Szergej Ivanovics tréfájával a beszédet, Peszcov azonnal újat kezdett.

- Nem tudok azzal sem egyetérteni - mondta -, hogy a kormánynak ez lenne a célja. A kormányzatot nyilván általános megfontolások vezetik, s közömbös neki, hogy intézkedéseinek milyen hatása lehet. A nők képzését, művelődését például károsnak kellene tartania, s mégis női felső iskolákat nyitnak, beengedik őket az egyetemre is.

S a beszélgetés azonnal az új témára, a nők képzésére ugrott.

Alekszej Alekszandrovicsnak az volt a véleménye, hogy a nők képzését rendesen a női szabadság kérdésével keverik össze, s ez az egyedüli oka, amiért károsnak lehet tartani.

- Én, épp ellenkezőleg, azt hiszem, hogy a két kérdés elszakíthatatlanul összeforr - mondta Peszcov -, circulus vitiosus. A nőnek azért nincsenek jogai, mert nem eléggé művelt; műveltsége viszont azért hiányos, mert nincsenek jogai. Nem szabad elfelejteni - mondta -, hogy a nők leigázása olyan nagymérvű és ősrégi, hogy gyakran nem is akarjuk észrevenni az ösvényt, amely elválasztja őket tőlünk.

- Ön azt mondta: jogok - szólalt meg Szergej Ivanovics, bevárva, amikor Peszcov elhallgat -, jogok, hogy esküdtek, képviselőtestületi tagok, törvényszéki elnökök lehessenek, jogok, hogy tisztviselők, parlamenti tagok lehessenek...

- Kétségkívül.

- De ha a nők ritka kivételként el is foglalhatnak ilyen állásokat, a jog szót, énnekem legalább úgy tetszik, akkor sem használja helyesen. Helyesebb volna kötelességet mondani. Mindnyájan egyetértünk benne, hogy bármiféle hivatalt töltünk be, amikor esküdtek, bizottsági tagok, távírászok leszünk, úgy érezzük, kötelességet vállaltunk. S épp ezért helyesebb volna azt mondanunk, hogy a nők kötelességeket akarnak vállalni, és nagyon helyesen. S azzal az óhajukkal, hogy a férfimunkában segítségünkre akarnak sietni, csak rokonszenveznünk lehet.

- Tökéletesen igaz - hagyta helyben Alekszej Alekszandrovics. - A kérdés csak az, alkalmasak-e ezekre a munkákra.

- Nyilván nagyon is alkalmasak - szólt közbe Sztyepan Arkagyics -, mihelyt a műveltség általánossá válik köztük. Láthatjuk...

- És a közmondás? - mondta a herceg, aki rég hallgatta már, apró szemeivel tréfásan villogva, a beszélgetést. - A lányaim előtt mondhatom: hosszú haj...

- A négerekről éppígy gondolkoztak, mielőtt felszabadították őket! - mondta Peszcov haragosan.

- Én csak azt találom furcsának - szólt Szergej Ivanovics -, hogy a nők új kötelezettségeket keresnek, amikor a férfiak, sajnos, azt látjuk, menekülnek tőlük.

- Kötelezettségek és jogok együtt járnak; hatalom, pénz, megbecsülés: ezeket keresik a nők - mondta Peszcov.

- Mintha én szoptatós dajka akarnék lenni - mondta az öreg herceg -, s megsértődnék, amiért a nőket fizetik érte, engem meg nem.

Turovcin hangos nevetésbe tört ki: Szergej Ivanovics pedig sajnálta, hogy nem ő volt, aki mondta. Még Alekszej Alekszandrovics is elmosolyodott.

- Igen, csakhogy a férfi nem képes szoptatni - mondta Peszcov -, a nő pedig...

- Dehogynem, egy angol maga szoptatta a hajón a gyerekét - szólt az öreg herceg, megengedve ennyi szabadosságot a lányai előtt.

- Ahány ilyen angol van, annyi nőből lesz hivatalnok - mondta most már Szergej Ivanovics.

- De mit kezdjen a lány, akinek nincs családja? - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, Csibiszovára gondolva; mialatt Peszcovnak helyeselt és segített, ő járt folyton az eszében.

- Ha annak a lánynak a históriáját kicsit megkaparják, az derül ki, hogy az a lány otthagyta a családját, vagy a magáét vagy a testvéréét, ahol asszonyi munkát találhatott volna - elegyedett váratlanul a társalgásba Darja Alekszandrovna ingerülten; nyilván kitalálta, miféle lányka lebeg Sztyepan Arkagyics előtt.

- De mi az elvekért harcolunk, az eszményekért - tiltakozott Peszcov harsány basszusa. - A nő azt kívánja, hogy joga legyen a függetlenségre és műveltségre. Ha azt látja, hogy ez lehetetlen, korlátozottnak és elnyomottnak érzi magát.

- Én is korlátozottnak és elnyomottnak érzem magam, amiért nem vesznek föl dadának a csecsemőotthonba - szólalt meg újra az öreg herceg, Turovcin nagy örömére, aki a nevetéstől vastag végével nyomta a spárgát a mártásba.