11

Mindenki részt vett a közös társalgásban, csak Kitty és Levin nem. Kezdetben, amikor arról beszéltek, milyen hatással lehet egy nép a másikra, Levinnek önkéntelenül is eszébe ötlött, mi mondanivalója lenne erről a dologról; de ezek a gondolatok, amelyeket régebben olyan fontosnak tartott, most szinte álomszerűen merültek föl a fejében, s a legkevésbé sem érdekelték. Sőt, furcsának találta, mit hánytorgatják annyit, amire nincs senkinek szüksége. Kittyt is, azt hinné az ember, érdekelnie kéne, amit a nők jogairól és képzéséről mondtak. Hányszor gondolkozott erről, amikor külföldi barátnője, Varenyka jutott az eszébe, az ő súlyos függő helyzete; hányszor tűnődött el saját magán is, mi lesz belőle, ha nem megy férjhez, hányszor vitatkozott ezen a nővérével! Most azonban egyáltalán nem érdekelte. Közöttük is folyt, közte és Levin közt, a beszélgetés: nem is beszélgetés... valami titokzatos közlekedés, amely percről percre szorosabbra fűzte össze őket, örömteli rémületet gerjesztve mindkettőjükben az ismeretlen előtt, amibe beléptek.

Először, Kitty kérdésére, hogy a múlt évben hogy láthatta meg őt a kocsiban, Levin elmesélte, hogy jött az országúton a kaszálóról, s hogy találkozott vele.

- Korán reggel volt, egész korán. Bizonyára akkor ébredt csak föl. Anyukája a sarokban aludt. Csodaszép reggel volt. Megyek; ki jön ezzel a négyes fogattal, gondolom. Gyönyörű, csöngős négyes. Csak egy pillanatra merült föl előttem: ott látom az ablakban, ül, mind a két kezével fogja a főkötő szalagját, s valamin rettenetesen gondolkodik - mondta mosolyogva. - Hogy szerettem volna tudni, min tűnődött akkor. Valami fontoson?

"Nem voltam nagyon kócos?" - gondolta Kitty, de látva az elragadtatott mosolyt, amit ezeknek a részleteknek az emléke keltett föl Levinben, megérezte, hogy épp ellenkezőleg, a benyomás, amit tett, nagyon jó volt. Elpirult, s fölnevetett az örömtől.

- Igazán nem emlékszem.

- Milyen szépen nevet Turovcin! - mondta Levin, Turovcin nedves szemében és rázkódó testében gyönyörködve.

- Rég ismeri? - kérdezte Kitty.

- Ki nem ismeri?

- Látom, azt gondolja, hogy rossz ember.

- Nem rossz, csak jelentéktelen.

- Nem úgy van! Gondolkozzék róla minél előbb másképp! - mondta Kitty. - Nekem is gyönge véleményem volt róla; de igen kedves és csodálatosan jó ember. Arany szíve van.

- Mikor ismerhette ki a szívét?

- Ó, mi jó barátok vagyunk. Nagyon jól ismerem. Múlt télen, nem sokkal azután... hogy nálunk volt - mondta bűnbánóan s ugyanakkor bizakodó mosollyal -, Dolly gyermekei vörhenybe estek, s Turovcin valahogy elment hozzá. S képzelje el - mondta suttogva -, annyira megszánta, hogy ott maradt, segített neki, ápolta a gyerekeit. Úgy bizony; három hetet töltött nálunk, s mint valami dajka, úgy gondozta a gyerekeket.

- Turovcinról mesélek Konsztantyin Dmitricsnek, a vörhenyt - mondta Kitty a nővéréhez hajolva.

- Ó, az csodálatos volt, gyönyörű! - mondta Dolly Turovcinra pillantva, aki érezte, hogy róla beszélnek, s szelíden rámosolygott. Levin még egyszer ránézett Turovcinra, s elcsodálkozott, hogy idáig nem fogta föl ennek az embernek a nagyszerűségét.

- Bocsánat, bocsánat, nem gondolok többé rosszat az emberekről! - szólt jókedvűen, őszintén kimondva, amit most érzett.



12

Az asszonyok jogairól szőtt beszélgetésben a hölgyekre nézve kényes kérdések lappangtak: a jogok egyenlőtlensége a házasságban. Peszcov az ebéd alatt néhányszor érintette ezt, de Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics óvatosan eltérítették.

Amikor azonban az asztaltól fölálltak s a hölgyek kimentek, Peszcov nem követte őket, hanem Alekszej Alekszandrovicshoz fordult, s az egyenlőtlenség legfőbb okát kezdte fejtegetni. A házastársak egyenlőtlensége, véleménye szerint, abban állt, hogy a feleség és férj hűtlenségét a törvény s a közvélemény másképpen bünteti.

Sztyepan Arkagyics Kareninhoz sietett, s cigarettával kínálta.

- Nem kérek, nem dohányzom - felelte nyugodtan Alekszej Alekszandrovics, mintha csak készakarva mutatná, hogy nem fél ettől a beszélgetéstől, s hideg mosollyal Peszcovhoz fordult.

- Én úgy találom, hogy ennek a fölfogásnak az alapja a dolgok természetében van - mondta, és át akart menni a fogadóba, de ebben a pillanatban Turovcin szólalt meg váratlanul.

- Engedelmet, hallott Prjacsnyikovról? - fordult Alekszej Alekszandrovicshoz. A megivott pezsgő felvillanyozta, s rég várta már az alkalmat, hogy nyomasztó hallgatását megtörje. - Vaszja Prjacsnyikov - mondta, nedves, piros ajkai jóságos mosolyával elsősorban a fő vendéghez, Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -, ma hallottam, hogy megverekedett Tverben Kvitszkijjel, s megölte.

Az ember mintha készakarva mindig a fájdalmas helyét ütné meg; Sztyepan Arkagyics is úgy érezte most, hogy a társalgás szerencsétlen módon mindig az Alekszej Alekszandrovics fájó pontját éri. Odább akarta vinni a sógorát, de maga Alekszej Alekszandrovics kérdezte meg kíváncsian:

- És miért hívta ki?

- A felesége miatt. Legény volt a talpán. Kihívta s megölte.

- Á! - mondta Alekszej Alekszandrovics közömbösen, s szemöldökét fölhúzva átment a szalonba.

- Mennyire örülök, hogy eljött - mondta neki Dolly ijedt mosollyal, ahogy a középső szalonba menet találkozott vele. - Beszélnem kell magával. Üljünk le itt.

Alekszej Alekszandrovics azzal a közönyös arckifejezéssel ült Darja Alekszandrovna mellé, melyet fölhúzott szemöldöke adott neki, s kényszeredetten elmosolyodott.

- Annál inkább - mondta -, mert én is épp bocsánatát akartam kérni, hogy azonnal elköszönök. Holnap tovább kell utaznom.

Darja Alekszandrovna rendületlenül meg volt győződve Anna ártatlanságáról; érezte, hogy elhalványodik, az ajka reszket, olyan dühös erre a hideg, érzéketlen emberre, aki az ő ártatlan barátnőjét ilyen nyugodtan készül tönkretenni.

- Alekszej Alekszandrovics - mondta, s kétségbeesett elszántsággal nézett a szemébe -, Annáról kérdezősködtem, s nem felelt. Hogy van?

- Azt hiszem, egészséges, Darja Alekszandrovna - felelte Alekszej Alekszandrovics anélkül, hogy ránézett volna.

- Alekszej Alekszandrovics, bocsásson meg, nincs jogom rá, de én Annát mint a testvéremet tisztelem s szeretem. Kérem, könyörgök, mondja meg, mi van maguk közt? Mivel vádolja?

Alekszej Alekszandrovics összeráncolta a homlokát, a szemét csaknem egészen behunyta, és lehorgasztotta a fejét.

- A férje, fölteszem, elmondta az okokat, miért érzem szükségét, hogy eddigi kapcsolatomat Anna Arkagyevnával megváltoztassam - mondta, anélkül, hogy Dolly szemébe nézett volna; s bosszús pillantást vetett a fogadón áthaladó Scserbackij felé.

- Nem hiszem el, nem tudok hinni benne! - mondta Dolly, csontos kezeit maga előtt összeszorítva, erélyes gesztussal. Hirtelen felkelt, kezét Alekszej Alekszandrovics karjára tette. - Itt háborgatnak. Gyerünk át oda, kérem.

Dolly izgalma Alekszej Alekszandrovicsra is átragadt. Fölállt, s engedelmesen utánament a tanulószobába. Leültek a zsebkéssel összemetélt, viaszosvászon huzatú asztalhoz.

- Nem hiszem, nem hiszek ebben! - mondogatta Dolly, s azon volt, hogy kisikló pillantását elfogja.

- Nem lehet a tényeknek nem hinni, Darja Alekszandrovna - mondta ő a "tény" szót megnyomva.

- De hát mit csinált? - szólt Darja Alekszandrovna. - Mit csinált voltaképp?

- Megfeledkezett a kötelességéről, megcsalta az urát. Ez az, amit csinált - mondta Alekszej Alekszandrovics.

- Nem, nem, az nem lehet. Az Isten szerelmére, maga tévedett! - kapott Dolly a halántékához, s behunyta a szemét.

Alekszej Alekszandrovics hidegen mosolygott, csak az ajkával, ezzel akarta mutatni Dollynak s önmagának is meggyőződése szilárdságát; de ez a szenvedélyes védelem, ha nem is ingatta meg, föltépte a sebét. Ő is élénkebben beszélt már.

- Nagyon nehéz tévedni, amikor az asszony maga világosítja föl a férjét. Felvilágosítja, hogy nyolcévi életük, a fia, mind tévedés volt, s ő új életet akar kezdeni - mondta szipogva, haragosan.

- Anna és a bűn... nem tudom összeegyeztetni, nem tudok hinni benne!

- Darja Alekszandrovna! - mondta ő, s most már egyenest a Dolly jóságos, felzaklatott arcába nézett, s nyelve, érezte, akarata ellenére megoldódik: - Sokért nem adnám, ha még kétségem lehetne. Amíg kételkedtem, nehéz volt, de könnyebb, mint most. Amíg kételkedtem, reménykedtem is; most nincs többé reményem, s én mégis tele vagyok kétkedéssel. Annyira, hogy még a fiamat is gyűlölöm, s néha nem is hiszem már, hogy a fiam. Nagyon boldogtalan vagyok.

Nem kellett mondania, Darja Alekszandrovna látta; elég volt az arcába néznie. És megsajnálta; hite a barátnője ártatlanságában megingott.

- Ó, ez iszonyú, iszonyú! De csakugyan igaz, hogy elszánta magát a válásra?

- El, az utolsó lépésre. Nem tehetek semmi mást.

- Semmi mást, semmi mást - mondogatta Dolly könnyel a szemében. - Nem lehet - mondta -, hogy nem tehet semmi mást!

- Az ilyenféle bánatban épp az a borzasztó, hogy lehetetlen, mint bármely más esetben - csapásnál, halálnál - viselni a keresztünket. Itt cselekedni kell - mondta Alekszej Alekszandrovics, mintha csak kitalálta volna Dolly gondolatát. - Ki kell jutni a megalázó helyzetből, amelybe az ember belekerült; hármasban nem élhetünk.

- Értem, tökéletesen értem - mondta Dolly, s lehorgasztotta a fejét. Elhallgatott, magára gondolt, a maga családi bánatára, majd erélyes mozdulattal hirtelen fölvetette a fejét, s a kezét könyörögve tette össze. - De várjon csak, hisz maga keresztény. Gondoljon Annára! Mi lesz vele, ha eltaszítja?

- Ezen is gondolkoztam, Darja Alekszandrovna, mégpedig sokat - mondta Alekszej Alekszandrovics. Arcán vörös foltok ütöttek ki, zavaros szemét egyenest Dollyra szegezte. Darja Alekszandrovna most már egész szívéből sajnálta. - Amikor ő maga adta tudtomra a szégyenemet, pontosan ezt tettem: hagytam mindent a régiben. Megadtam a lehetőséget a javulásra, igyekeztem megmenteni. S mi történt? A legenyhébb kívánságomat sem teljesítette, hogy az illemre vigyázzon - mondta fölindulva. - Megmenteni csak az olyan embert lehet, aki nem akar elpusztulni; de ha a természete annyira romlott és züllött, hogy a pusztulást tartja megváltásnak, mit kezdjen akkor az ember?

- Mindent, csak válást ne - felelte Darja Alekszandrovna.

- De hát mi az a minden?

- Nem, ez rettenetes. Senki asszonya lesz, el fog pusztulni!

- De mit tehetek én? - húzta föl Alekszej Alekszandrovics a vállát, szemöldökét. Ahogy a felesége utolsó ballépése az eszébe jutott, annyira fölindult, hogy megint olyan hideggé lett, mint beszélgetésük kezdetén. - Nagyon hálás vagyok a részvétéért - mondta fölkelve -, de sajnos mennem kell.

- Nem, várjon! Nem szabad elpusztítania! Maradjon, magamról mondok valamit. Férjhez mentem, s a férjem megcsalt; haragomban, féltékenységemben mindent otthagytam volna, én akartam... De észre tértem, és ki mentett meg? Anna. S lám, élek. A gyerekeim nőnek, a férjem megtért a családjához, érzi a bűnét, tisztábbá, jobbá válik - én pedig élek. Megbocsátottam - mondta -, magának is meg kell bocsátania!

Alekszej Alekszandrovics hallgatta, de a szava már nem hatott rá. Annak a napnak a dühe támadt föl megint lelkében, amelyen a válásra elszánta magát. Megrázkódott, s átható, éles hangon mondta:

- Megbocsátani nem tudok és nem akarok, de nem is tartanám igazságosnak. Én ezért az asszonyért mindent megtettem, s ő mindent beletaposott a sárba, amely az eleme. Nem vagyok rossz ember, soha senkit sem gyűlöltem, de őt lelkem minden erejéből gyűlölöm, s már csak azért sem tudok megbocsátani neki, mert a sok rosszért, amit ellenem elkövetett, nagyon is gyűlölöm - mondta a harag könnyeivel a szemében.

- Szeressétek, akik gyűlölnek titeket... - suttogta Darja Alekszandrovna szégyenlősen.

Alekszej Alekszandrovics megvetően mosolygott. Rég tudta ő is, de nem illett az esetére.

- Szeressétek, akik gyűlölnek titeket, de szeretni azt, akit az ember maga gyűlöl, lehetetlen. Bocsássa meg, hogy fölzaklattam. Elég mindenkinek a maga bánata. - S erőt véve magán, Alekszej Alekszandrovics nyugodtan elbúcsúzott és elment.



13

Amikor az asztaltól fölálltak, Levin Kitty után akart menni a szalonba; de félt, nem lesz-e kellemetlen neki, hogy ilyen szembetűnően foglalkozik vele. Ott maradt hát a férfiak körében, részt vett a közös társalgásban, s anélkül, hogy Kittyre nézett volna, érezte a mozgását, a tekintetét, a helyet, ahol a szalonban ült.

A legkisebb erőltetés nélkül tette máris, amit megígért; hogy mindenkiről jót gondol, és mindenkit szeretni fog. A beszélgetés az obscsinára tért, amelyben Peszcov valami különös elvet látott, ahogy ő mondta, kórus-elvet. Levin nem értett egyet sem Peszcovval, sem a bátyjával, aki a maga módján el is ismerte meg nem is az orosz faluközösség jelentőségét. De azért beszélt velük; azon volt, hogy összebékítse őket, enyhítse az ellentéteket. Egyáltalán nem érdekelte, hogy maga mit mond, még kevésbé, amit azok beszéltek; egyet kívánt csak, hogy valamennyien jól és kellemesen érezzék magukat. Tudta már, mi az egyetlen, ami fontos. Ez az egyetlen ott volt előbb a szalonban, aztán közelebb jött, s megállt az ajtóban. Nem fordult meg; de érezte a ráirányuló tekintetet és mosolyt, s nem tudott vissza nem fordulni. Kitty az ajtóban állt Scserbackijjal, s őt nézte.

- Azt gondoltam, a zongorához megy - szólt Levin hozzálépve. - Ez az, a zene, amiben nincs részem falun.

- Nem, azért jöttünk csak, hogy magát kihívjuk, s nagyon köszönöm, hogy idejött - mondta Kitty, a mosolyával, mint valami ajándékkal jutalmazva meg Levint. - Mi örömük telik abban a vitában? Soha meg nem győzik egymást.

- Ez már igaz - mondta Levin -, többnyire úgy van, hogy az ember csak azért vitázik, tüzeskedik, mert sehogy sem tudja megérteni, mit is akar az ellenfele bebizonyítani.

Levin még a legokosabb emberek vitáiban is gyakran megfigyelte, hogy óriási erőfeszítés, szavak s logikai finomságok hatalmas özöne után a vitatkozóknak végül is be kell látniuk, hogy amiről oly szívósan próbálták meggyőzni, a másik előtt réges-rég, a vita kezdete óta ismeretes, azonban mindegyikük mást szeret, csak nem akarják elárulni, hogy mit, nehogy alulmaradjanak. Gyakran tapasztalta, hogy az ember vita közben egyszer csak rájön, hogy az ellenfele mit szeret, s hirtelen maga is beleszeret, és tüstént egyetért vele, s akkor mint fölösleges, egyszeriben minden érv lehull; máskor meg épp a fordítottja történik; az ember kimondja végre, hogy maga mit szeret, mihez eszelt ki érveket, s ha történetesen szépen és őszintén mondja ki, az ellenfél hirtelen melléáll, s nem vitázik tovább. Ezt akarta most elmondani.

Kitty ráncba szedte a homlokát, igyekezett megérteni. De alig kezdte el Levin magyarázni, már értette is.

- Értem: rá kell jönni, hogy minek az érdekében vitatkozik, s hogy mit szeret, akkor lehet csak...

Tökéletesen eltalálta s ki is fejezte az ő rosszul kifejezett gondolatát. Levin elmosolyodott az örömtől, annyira meglepte az átmenet Peszcov és a bátyja zavaros, sokszavú vitájából a legbonyolultabb gondolatoknak erre a lakonikus, világos, szinte szavak nélküli közlésére.

Scserbackij otthagyta őket; Kitty az előkészített kártyaasztalhoz ment, leült mellé, fölvett egy darab krétát, s az új, zöld posztóra csigavonalakat kezdett rajzolgatni.

Fölújították az ebéd fölötti beszédet a nők szabadságáról s munkájáról. Levin egyetértett Darja Alekszandrovnával, hogy a lány, ha nem megy férjhez, találhat női munkát a családban. Ezt azzal bizonyította, hogy nincs család, amely női segítség nélkül meglehetne, hisz minden családban, ha szegény, ha gazdag, van s kell is dajkának lennie, fogadottnak vagy rokonnak.

- Nem - mondta Kitty elpirulva, de annál bátrabban nézve rá becsületes szemével -, a leányt kezelhetik úgy is, hogy megaláztatás nélkül nem léphet be abba a családba, pedig ő...

Levin értett már ennyiből.

- Igen - mondta -, igen, igen, igaza van, teljesen igaza!

S mindent megértett, amit Peszcov az ebédnél a nők szabadságáról bizonygatott, csak mert Kitty szívében a hajadoni megaláztatás félelmét látta, s minthogy szerette, vele érezte ezt a félelmet és megaláztatást, s a maga érveiről azonnal lemondott.

Elhallgattak. Kitty még mindig az asztalon irkált a krétával. Szeme csöndes fényben ragyogott. Levinre is átragadt a hangulata; a boldogság erősödő feszültségét érezte egész lényében.

- Ó! Az egész asztalt összefirkáltam! - mondta Kitty, s a krétát lerakva olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna kelni.

"Hogy maradjak itt nélküle?" - gondolta Levin, s elszörnyedve fölvette a krétát. - Várjon csak - mondta az asztalhoz ülve. - Rég akarok kérdezni valamit magától.

S egyenest Kitty nyájas, bár kissé ijedt szemébe nézett.

- Tessék, kérdezzen.

- Itt van - mondta Levin, s fölírta a kezdőbetűket: a, a, v: n, l, a, j: s, v, cs, a? Ezek a betűk azt jelentették: "Amikor azt válaszolta: nem lehet, azt jelentette: soha, vagy csak akkor?" Nem volt semmi valószínűsége, hogy ezt a bonyolult mondatot meg tudja fejteni, de Levin úgy nézett rá, mintha az élete függne tőle, hogy megérti-e.

Kitty egy komoly pillantást vetett rá, kezébe támasztotta összevont homlokát, s hozzáfogott a kibetűzéshez. Néha rápillantott, a tekintetével kérdezte: "Az-e, amire gondolok?"

- Megértettem - mondta és elpirult.

- Ez a szó mi? - mondta Levin az s-re mutatva, amely a soha szót jelentette.

- Ez azt jelenti: soha - mondta ő. - Csakhogy ez nem igaz!

Levin gyorsan letörölte, amit fölírt, odaadta neki a krétát, és fölállt, Kitty azt írta: a, é, n, t, m, v.

Dolly egész megvigasztalódott a bánattól, amit az Alekszej Alekszandroviccsal folytatott beszélgetés váltott ki belőle, amikor ezt a két alakot megpillantotta: Kittyt, kezében kréta, amint félénk és boldog mosollyal pillant föl Levinre, s a férfi szép alakját, amint az asztal fölé hajol, s égő szemét hol az asztalra, hol Kittyre mereszti. Most hirtelen fölsugárzott, megértette. Azt jelentette: "Akkor én nem tudtam másképp válaszolni."

Kérdőn, félénken pillantott Kittyre.

- Csak akkor?

- Igen - felelt a mosolygása.

- És m... és most? - kérdezte Levin.

- Olvassa el. Azt mondom, amit szeretnék. Nagyon szeretnék. - S ezeket a kezdőbetűket írta föl: h, e, t, f, é, m, a, a, t. Ez azt jelentette: "Ha el tudná felejteni és megbocsátani azt, ami történt."

Levin megfeszült, reszkető ujjaiba fogta a krétát, eltörte, s a következő szavak kezdőbetűit írta föl: "Nincs mit elfelednem és megbocsátanom, nem szűntem meg szeretni."

Kitty elakadt mosollyal pillantott rá.

- Megértettem - suttogta.

Levin leült, és egy hosszú mondatot írt föl. Kitty mindent megértett, meg sem kérdezte, úgy van-e, fogta a krétát, és felelt.

Levin sokáig nem tudta kitalálni, mit írt, s minduntalan a szemébe nézett. A boldogságtól szinte megvakult. Sehogy sem tudta beiktatni a szavakat, amiket Kitty gondolt, de boldogságtól sugárzó, gyönyörű szeméből kiolvasta, amit tudnia kellett. Ő is felírt három betűt. Még oda sem írta, Kitty a könyöke mögül már elolvasta, s maga fejezte be és írta oda a válaszát: igen.

- Secrétaire-t játsztok? - mondta az öreg herceg odalépve. - Hanem gyerünk ám, ha oda akarsz érni a színházba.

Levin fölállt, s az ajtóig kísérte Kittyt.

Társalgásukban mindent elmondtak: hogy szereti Levint, s szól apjának-anyjának, hogy holnap reggel eljön hozzájuk.



14

Amikor Kitty elment, s Levin magára maradt, olyan nyugtalanság fogta el nélküle, olyan türelmetlen vágy, hogy minél előbb reggel legyen már, amikor viszontlátja s örökre egyesül vele, hogy ez a tizennégy óra, amit nélküle kellett eltöltenie, úgy megrémítette, mint a halál. Föltétlenül együtt kellett lennie s beszélgetnie valakivel, hogy ne maradjon egyedül, s megcsalja valahogy az időt. Sztyepan Arkagyics lett volna a legkellemesebb beszélgető társ, de ő, mint mondta, estélyre ment, valójában a baletthez. Levin csak annyit mondhatott neki, hogy boldog és szereti, és soha el nem felejti, amit érte tett. Sztyepan Arkagyics pillantása és mosolya azt mutatta, hogy úgy fogja föl ezt az érzést, ahogyan kell.

- Mi az, hát nem volna ideje meghalnunk? - mondta Sztyepan Arkagyics, s ellágyultan szorította meg Levin kezét.

- Nnnem - mondta Levin.

Darja Alekszandrovna búcsúzóban mintha szintén gratulált volna.

- Mennyire örülök, hogy megint összekerültek Kittyvel; meg kell becsülni a régi barátokat.

Levint azonban bántották Darja Alekszandrovna szavai. Az asszony nem érthette, milyen magasrendű s számára mennyire felfoghatatlan mindez, s nem lett volna szabad, hogy célozni merjen rá.

Levin elbúcsúzott tőlük, de hogy ne maradjon egyedül, a bátyjához csatlakozott.

- Te hova mégy?

- Gyűlésbe.

- Veled megyek. Szabad?

- Mért ne? Gyerünk - mondta mosolyogva Szergej Ivanovics. - Mi van veled ma?

- Velem? A boldogság van velem! - mondta Levin, leeresztve a fogatjuk ablakát. - Nem zavar? Olyan fülledt itt. A boldogság van velem! Te mért nem nősültél meg?

Szergej Ivanovics elmosolyodott.

- Nagyon örülök, úgy látszik, derék kislány - kezdte.

- Ne beszélj, ne beszélj, ne beszélj! - kiáltott fel Levin, bátyja bundagallérját mind a két kezével megragadva és összecsapva. "Derék kislány": olyan közönséges, lapos kifejezés; sehogy sem felelt meg az érzésének.

Szergej Ivanovics, ami ritka volt nála, vidámat nevetett.

- Annyit mégiscsak mondhatok, hogy nagyon örülök neki.

- Holnap, majd holnap, de semmi egyebet! Semmit, semmit, hallgatás! - mondta Levin, s még egyszer összecsapta a fivére bundáját. - Nagyon szeretlek téged! - tette még hozzá. - Ott lehetek én is a gyűlésen?

- Persze hogy ott.

- Miről lesz ma szó? - kérdezte Levin, állandóan mosolyogva. Odaértek az ülésre. Levin hallotta, amint a titkár el-elakadva a jegyzőkönyvet olvassa. Nyilván maga sem értette, de Levinnek csak a titkár arcára kellett néznie, s látta, hogy milyen kedves, derék, jóságos fiú. Már abból is látni lehetett, ahogy a jegyzőkönyv olvasásában elakadt, s belezavarodott. Megkezdődtek a beszédek. Valami összegek elszámolásán s valami csövek lefektetésén vitatkoztak. Szergej Ivanovics két tagot megbántott, s nagyon hosszan és sikeresen beszélt valamiről; egy másik tag, aki egy papírra jegyzett, kezdetben megszeppent, de aztán ő is igen epésen és kedvesen felelt. Majd Szvijazsszkij is mondott (ő is itt volt) valami szépet és nemeset. Levin hallgatta őket, s egész tisztán látta, hogy az el nem számolt pénz s azok a csövek mind semmiségek; ezek itt egyáltalán nem is haragszanak, mindnyájan nagyon jó, derék emberek, s olyan kellemesen folyik itt minden. Senkit sem háborgattak, mindenki jól érezte magát. Nagyszerű volt az is, hogy most mindnyájukon úgy keresztüllátott - a legkisebb jelből, amit régebben észre sem vett, mindnyájukat mindjárt kiismerte, s tisztán látta, milyen jók mind. Különösen őt, Levint, szerették ma rendkívül, mindnyájan. Ez abból is kitűnt, ahogy beszéltek vele; még az ismeretlenek is nyájasan és gyöngéden néztek rá.

- No, meg vagy elégedve? - kérdezte tőle Szergej Ivanovics.

- Nagyon. Sohasem gondoltam, hogy ilyen érdekes! Kitűnő, nagyszerű.

Szvijazsszkij odament Levinhez, s hívta, jöjjön el hozzájuk teára. Levin sehogy sem tudta megérteni, miért is elégedetlenkedett ő Szvijazsszkijjal, meg mit is várt tőle. Hisz olyan okos és csodálatosan jó ember.

- Nagyon szívesen - mondta, s a feleségét s a sógornőjét kérdezte. S minthogy Szvijazsszkij sógornője Levin tudatában a házassággal kapcsolódott, különös gondolattársítással azt képzelte, senkinek sem beszélheti el inkább boldogságát, mint Szvijazsszkij feleségének és sógornőjének, s nagyon örült, hogy elmehet hozzájuk.

Szvijazsszkij a falujabeli dolgokról kérdezősködött, s mint mindig, a lehetőségét sem tudta elképzelni, hogy lehessen valami, amit Európában még nem találtak ki. Ez azonban most egyáltalán nem bántotta Levint. Épp ellenkezőleg, Szvijazsszkijnak, érezte, igaza van: az egész semmiség; és csodálatos finomságot és gyöngédséget látott benne, ahogy igaza rábizonyítását elkerülte. A Szvijazsszkij hölgyek is rendkívül kedvesek voltak. Levinnek úgy rémlett, hogy mindent tudnak már, együtt is éreznek vele, csak tapintatból nem beszélnek a dologról. Ott ült náluk egy órát, kettőt, hármat, elbeszélgetett a legkülönfélébb témákról, de mindenben azt kereste, ami a lelkét betöltötte, s nem vette észre, hogy rettentően untatja őket, s már rég lefeküdtek volna. Szvijazsszkij ásítozva kísérte ki az előszobába, barátja furcsa állapotán csodálkozva. Két órára járt: Levin visszatért a szállodába; s elrémült, hogy a hátralevő tíz órát türelmetlenségével egyedül maradva tölti majd el. Az éjjeles inas, aki még nem aludt, gyertyát gyújtott neki s ki akart menni, de Levin megállította. Ez az inas, Jegor, akit Levin eddig észre sem vett, nagyon okos, derék és ami a fő, jólelkű embernek bizonyult.

- Nehéz a virrasztás, Jegor?

- Mit tegyünk? A mi állásunk már ilyen. Uraságoknál nyugodtabb, itt viszont nagyobb a fizetés.

Mint kiderült, Jegornak családja is volt, három fia s egy varrónő lánya, akit egy szíjgyártósegédhez akart férjhez adni.

Levin ennek az esetnek a kapcsán elmondta Jegornak, hogy véleménye szerint a házasságban a szerelem a fő dolog; ha az ember szerelmes, a boldogság is megvan, mert a boldogságot az ember csak önmagában találja meg.

Jegor figyelmesen hallgatta, s látszott, hogy tökéletesen megértette Levin gondolatát, de helyeslésképpen egy Levint váratlanul érő megjegyzést tett; hogy amikor ő jó uraknál szolgált, mindig meg volt elégedve velük; most is teljesen meg van elégedve, ha francia is a gazdája.

"Csodálatosan derék ember" - gondolta Levin.

- No és, Jegor, amikor megnősültél, szeretted-e a feleségedet?

- Már hogyne szerettem volna - felelte Jegor.

És Levin látta, hogy Jegor is lelkesült hangulatban van, ő is a legszívbélibb érzelmeiről szeretne beszélni.

- Az én életem is csodálatos... Kicsiny koromtól... - kezdte ragyogó szemmel, nyilván rá is átragadt Levin lelkesültsége, ahogy az ásítást is elkapják az emberek egymástól.

De ebben a pillanatban csöngetés hallatszott. Jegor kiment, s Levin magára maradt. Ebédre majd semmit sem evett, Szvijazsszkijéknál visszautasította a teát és vacsorát, de nem is tudott vacsorázásra gondolni. Előző éjszaka nem aludt, de azért alvásra sem tudott gondolni. A szobában hűvös volt, de őt hőség fullasztotta. Kinyitotta mind a két szellőztetőablakot, s fölült az asztalra, a szellőztetőablakokkal szemben. A hófödte tető mögött egy díszes, láncokkal megerősített kereszt volt látható; följebb a Szekeres háromszögletű csillagképe s a sárgásan ragyogó Capella. Hol a keresztre nézett, hol a csillagokra, s nagyot szívott a friss, fagyos levegőből, amely egyenletesen ömlött a szobába, s ahogy álmában szokta az ember, a tudatában felmerülő képeket és emlékeket követte. Négy óra tájban lépéseket hallott a folyosón, s kikukkantott. Ismerőse, a kártyás Mjaszkin jött meg a klubból. Komoran jött, a homlokát ráncolva s köhécselve. "Szegény szerencsétlen" - gondolta Levin, és könnyek tódultak szemébe a szeretettől és részvéttől. Beszélgetni akart vele, megvigasztalni, de eszébe jutott, hogy ingben van, meggondolta magát, s újból odaült a szellőzőhöz, hogy fürödjék a hideg levegőben, s a csodálatos alakú, hallgatag, de neki sokat mondó keresztet és a fölemelkedő, fényes, sárga csillagot nézze. Hét óra felé fölhangzott a padlókefélők zaja, valamiért csöngettek, s Levin érezte, hogy dideregni kezd. Becsukta a szellőztetőt, megmosdott, fölöltözött, és kiment az utcára.



15

Az utcák még néptelenek voltak. Levin elment a Scserbackij-házhoz. A parádés kapu még zárva volt, mindenki aludt. Hazament szállodai szobájába, s kávét rendelt. A nappali inas, már nem Jegor, hozott; Levin vele is beszélgetést akart kezdeni, de csöngettek, s az inas elment. Levin megpróbálta meginni a kávét s a kalácsot a szájába tenni, de a szája végképpen nem tudta, mit kezdjen vele. Kiköpte a kalácsot, kabátot vett, s újra járkálni kezdett. Kilenc múlt, amikor másodszor ért a Scserbackijék tornáca elé. A házban akkor keltek, a szakács éppen bevásárolni indult. Még legalább két órát kellett kihúznia.

Ezt az éjszakát és délelőttöt Levin egész öntudatlanul élte át, az élet anyagi föltételein, úgy érezte, teljesen kívül áll. Egész nap nem evett, két éjjel nem aludt, néhány órát levetkőzve töltött a hidegen, s nemcsak hogy frissebbnek és egészségesebbnek érezte magát, mint valaha, de a testétől is egészen függetlenedett, az izmait minden erőfeszítés nélkül mozgatta, s úgy érezte, mindent meg tud tenni: ha az lett volna a kívánatos, meg volt győződve, föl is repül, s a házat is kimozdítja a sarkából. A hátralevő időt az utcán járkálta el; folyton az óráját nézegette, s jobbra-balra tekingetett.

S amit ekkor látott, később nem látta sohasem. Különösen az iskolába siető gyerekek, a tetőről a járdára röppenő szürkéskék galambok s a liszttel beszórt zsemlék, amelyeket egy láthatatlan kéz akkor rakott ki: ezek hatották meg. Ezek a zsemlék, a két fiúcska s a galambok földöntúli lények voltak. S minden egyidőben történt: a fiú a galamb felé futott, s közben mosolyogva Levinre pillantott; a galamb csapkodni kezdett a szárnyával, s a levegőben reszkető hópihék közt, a napban megvillanva fölröppent, egy ablakocskából pedig megcsapta a frissen sült kenyér illata, s ugyanakkor zsemléket raktak ki. Mindez oly szokatlanul szép volt így együtt, hogy Levin elnevette és elsírta magát az örömtől. A Gazetnij közön s a Kiszlovkán át, nagy kerülőt téve, visszament a szállodába, s az óráját maga elé rakva, leült a tizenkettőt várni. A szomszéd szobában gépekről és csalásról beszéltek valamit, s a reggeli köhögésüket végezték. Nem fogták föl, hogy a mutató már a tizenkettőhöz közelít. A mutató odaért. Levin kiment a ház elé. A kocsisok nyilván tudtak már mindent. Boldog arccal vették körül, s versengve ajánlották föl szolgálatukat. Levin azon volt, hogy a többi kocsist meg ne bántsa; megígérte, hogy máskor velük megy majd, s egyet fölfogadva, Scserbackijékhoz hajtatott. A kocsis pompás alak volt a kaftánjából kiálló fehér inggallérban, amely vastag, erős, vörös nyakára feszült. A szánkó magas volt, könnyű, olyan, amilyenen Levin később sohasem ment; a ló is jó, és igyekezett is futni; de nem jutott előbbre. A kocsis ismerte a Scserbackij-házat, s különös tiszteletből az utasa iránt, a karját begörbítve s "Hó!"-t kiáltva hajtott a följáró elé. Scserbackijék portása bizonyára mindent tudott már. Ezt látni lehetett arról, ahogy mosolyogva azt mondta:

- Rég volt itt, Konsztantyin Dmitrics.

Nemcsak hogy mindent tudott, de szemmel láthatóan ujjongott, s erőlködnie kellett, hogy az örömét elrejtse. Ahogy kedves, öreges szemébe nézett, Levin a maga boldogságában is valami újat fedezett fel.

- Fölkeltek?

- Parancsoljon. De ezt tessék itt hagyni - mondta mosolyogva, amikor Levin meg akart fordulni a sapkájáért. Ez is jelentett valamit.

- Kinek parancsolja, hogy bejelentsem?

A lakáj fiatal volt és piperkőc, mégis jó lélek volt, és mindent megértett.

- A hercegnőnek, a hercegnek... a hercegkisasszonynak... - mondotta Levin.

Az első, akivel találkozott, Mlle Linon volt. A fogadótermen ment át, s az arca és csigás fürtjei csak úgy ragyogtak. Éppen hogy szólt hozzá, az ajtó mögül már ruhasuhogás hallatszott; Mlle Linon eltűnt Levin szeme elől, s a közeli boldogság örömteli borzadálya csapott át rajta. Mlle Linon elsietett, s otthagyva őt, egy másik ajtóhoz ment. Alig ment ki, gyors, könnyű lépések hallatszottak a parketten, s a boldogság, az élete, ő maga - lényének legjobb része, az, amit olyan régen keres, sebesen közeledett hozzá. Nem lépkedett; valami láthatatlan erő hajtotta felé.

Csak tiszta, becsületes szemét látta; a szerelem örömének ugyanaz az ijedelme volt bennük, ami az ő szívét is eltöltötte. Ezek a szemek mind közelebb és közelebb ragyogtak, s elvakították a szerelem fényével. Egészen közel állt meg hozzá; megérintette. Kitty keze fölemelkedett, és a vállára ereszkedett.

Mindent megtett, amit csak tehetett, odaszaladt hozzá, s átadta magát, félénken, boldogan. Levin átölelte, s csókját kereső szájához odaszorította az ajkát.

Kitty sem aludt az éjszaka, őt várta egész délelőtt. Anyja, apja szó nélkül egyeztek bele, boldoggá tette őket a boldogsága. S most várt. Elsőül akarta Levin tudtára adni a kettőjük boldogságát. Készült rá, hogy egyedül fogadja majd; örült ennek a gondolatnak, de félt és szégyenkezett is, s maga sem tudta, mit csinál. Hallotta Levin lépteit, hangját; az ajtó mögött várta, hogy Mlle Linon mikor megy ki. Mlle Linon kiment; ő nem gondolkozott, nem kérdezgette, hogy s mint, odament hozzá, s tette, amit tett.

- Gyerünk mamához! - mondta Levint kézen fogva. Levin jó soká nem tudott semmit sem mondani; nemcsak azért, mert félt szóval rontani meg érzése magasztosságát, hanem azért se, mert ahányszor meg akart szólalni, szó helyett, érezte, a boldogság könnye csordul ki belőle. Megfogta Kitty kezét, és megcsókolta.

- Hát igaz? - mondta végre tompa hangon. - Nem tudok hinni benne, hogy szeretsz.

Kitty elmosolyodott ezen a "te"-n s a félénkségen, amivel rápillantott.

- Igen - mondta jelentősen, lassan ejtve a szót. - Olyan boldog vagyok.

Nem eresztette el Levin kezét, úgy ment be a szalonba. A hercegnő, ahogy meglátta őket, sűrűbbeket lélegzett, s rögtön elsírta magát, majd azonnal nevetni kezdett, s olyan erőteljes léptekkel szaladt hozzá, amilyeneket Levin nem is várt volna tőle; átölelte Levin fejét, megcsókolta, s könnyel áztatta meg az orcáját.

- Megvan hát. Örülök. Szeresd. Úgy örülök, Kitty!

- Gyorsan elintéztétek! - mondta az öreg herceg, s igyekezett közönyös lenni; de ahogy odafordult hozzá, Levin látta, hogy nedves a szeme.

- Rég, mindig ezt óhajtottam - mondta, s kézen fogva Levint, magához húzta. - Már akkor, amikor ez a szeleburdi azt forgatta a fejében, hogy...

- Papa! - kiáltott fel Kitty, s befogta a száját kezével.

- Jó, nem beszélek - mondta a herceg -, nagyon, nagyon ör... Ah, milyen ostoba is vagyok.

Átölelte Kittyt, s megcsókolta az arcát, kezét, aztán megint az arcát, és keresztet vetett rá.

Látva, hogy Kitty milyen hosszan és gyöngéden csókolgatja húsos kezét, Levint a szeretet új érzése öntötte el az öreg herceg iránt, aki régebben egész idegen volt neki.



16

A hercegnő némán és mosolyogva ült a karosszékben, a herceg melléje ült, Kitty az apja karosszékénél állt, s még mindig nem eresztette el a kezét.

Mindnyájan hallgattak.

A hercegnő volt az első, aki mindent nevén nevezett, s gondolataikat és érzéseiket a gyakorlat kérdéseire fordította. Az első pillanatban ez furcsa, sőt fájó volt mindnyájuknak.

- No és mikor? Meg kell áldatni, kihirdetni. És mikor legyen az esküvő? Mit gondolsz, Alekszandr?

- Itt van ő - mondta az öreg herceg, Levinre mutatva. - Ő itt a fő személy.

- Mikor? - pirult el Levin. - Holnap. Ha engem kérdeznek, szerintem ma az áldás s holnap az esküvő.

- Menj már, mon cher, ez csacsiság!

- Akkor egy hét múlva.

- Meg van zavarodva.

- De hát miért ne?

- De kérlek! - mosolyodott el az anya boldogan erre a sietségre. - S a hozomány?

"Hát igazán lesz hozomány és minden egyéb? - gondolta Levin elborzadva. - Különben az a hozomány, áldás meg a többi efféle el tudja tán az én boldogságomat rontani? Semmi sem ronthatja el!" Kittyre nézett, s látta, hogy őt egyáltalán, de egyáltalán nem sérti a hozomány emlegetése. "Úgy látszik, ennek így kell lennie" - gondolta.

- Én nem értek az egészhez - mondta mentegetőzve -, csak az óhajomat mondtam meg.

- Akkor majd mi fontoljuk meg. Most meglehet az áldás és a kihirdetés, így is lesz.

A hercegnő odalépett a férjéhez, megcsókolta, és el akart menni; de az visszatartotta, átölelte, s mint a fiatal szerelmes, gyöngéden, mosolyogva, többször is megcsókolta. Az öregek egy pillanatra láthatólag zavarba jöttek; nem is tudták jóformán, ők lettek-e megint szerelmesek, vagy csak a lányuk. Mikor a herceg és a hercegnő kiment, Levin a menyasszonyához lépett, és kézen fogta. Most már ura volt magának, tudott beszélni, és sok mindent el is kellett mondania. De egyáltalán nem azt mondta, amit kellett.

- Tudtam, hogy így lesz! - szólt. - Soha nem reméltem, de a lelkem mélyén mindig meg voltam győződve. Azt hiszem, így volt elrendelve.

- Hát én? - mondta Kitty. - Már akkor is... - megállt, de aztán csak tovább mondta, a becsületes szemével elszántan nézve rá. - Már akkor is, amikor a boldogságomat ellöktem magamtól. Mindig csak magát szerettem, de eltévelyedtem. Ezt meg kell mondanom... El tudja feledni?

- Talán jobb is volt így. Magának is sok megbocsátanivalója van. El kell mondanom...

Ez lett volna az egyik, amit eltökélt, hogy megmond neki. Két dolgot mond el, úgy határozott, már az első napokban: hogy nem olyan tiszta, mint ő; a másik, hogy nem vallásos. Gyötrelmes volt, de azt tartotta, meg kell mondania ezt is meg amazt is. De meggondolta.

- Nem, nem most, később! - folytatta Levin.

- Jó, később, de föltétlen mondja meg. Nem félek semmitől. Tudnom kell mindent. Most már úgyis eldőlt...

Levin fejezte be:

- Eldőlt, hogy elfogad, akármilyen vagyok, és nem utasít el! Igaz?

- Igen, igen.

Mlle Linon szakította meg a beszélgetésüket. Ő jött elsőnek, ha színlelve is, de gyöngéden mosolyogva, kedves növendékét köszönteni. Még ki sem ment, s a személyzet jött gratulálni. Aztán a rokonok, s megkezdődött az a boldog zűrzavar, amelyből Levin az esküvője másnapjáig nem keveredett ki. Közben állandóan kényelmetlenül érezte magát, unta a dolgot, a boldogság feszültsége azonban tovább tartott, sőt folyvást erősödött. Az volt az állandó érzése, hogy olyasmit követelnek tőle, amihez ő nem ért; de megcsinált mindent, amit mondtak neki, s ez boldoggá tette. Azt hitte, az ő mátkasága semmiben sem fog más mátkaságához hasonlítani; hogy a mátkaság szokott velejárói megrontanák rendkívüli boldogságát; de a vége az lett, hogy ugyanazt csinálta, amit a többiek, s boldogsága ettől csak nőtt, s egyre rendkívülibb lett - hasonló hozzá nem volt és nem is lesz.

- Ehetnénk egy kis bonbont - mondta Mlle Linon. És Levin elment, és vett bonbont.

- Igazán nagyon örülök - mondta Szvijazsszkij -, azt tanácsolom, a csokrot Fominnál vedd.

- Azt is kell? - És elment Fominhoz.

A bátyja azt mondta, pénzt kell fölvennie, mert sok lesz a kiadás, ajándék...

- Hát ajándék is kell? - s elrohant Fuldéhoz.

S a cukrászdában, Fominnál, Fuldénál azt látta, várták már és örültek neki, és ujjongtak a boldogságán, mint mind, akikkel ezekben a napokban dolga volt. A különös az volt, hogy nemcsak hogy mindenki szerette, de az összes eddig ellenszenves, hideg és közönyös emberek is el voltak ragadtatva tőle, mindenben kedvében jártak, érzéseit gyöngéden és tapintatosan kezelték, s osztották a meggyőződését, hogy a földön ő a legboldogabb ember, minthogy menyasszonya maga a tökéletesség. Ugyanezt érezte Kitty is. Amikor Nordstone grófnő célzást mert tenni rá, hogy különb férjet kívánt neki, Kitty annyira tűzbe jött, s olyan meggyőzően bizonygatta, hogy Levinnél különb senki a világon nem lehet, hogy a grófnőnek is el kellett ismernie; Kitty jelenlétében nem is üdvözölte Levint az elragadtatás mosolya nélkül.

A megígért vallomás volt egyetlen súlyos eseménye ennek az időnek. Megbeszélte az öreg herceggel, megkapta rá az engedélyt, s átadta Kittynek a naplóját, amelyben mindent leírt, ami kínozta. Úgy is írta már ezt a naplót, jövendő menyasszonyára gondolva. Két dolog gyötörte: hogy nem volt ártatlan, és hogy nem hitt. Hitetlensége megvallásán észrevétlen siklottak át. Kitty vallásos volt, a vallás igazságaiban soha nem kételkedett, de Levin látszólagos hitetlensége nem zavarta. Szerelmével megismerte a lelkét, abban azt találta, amit keresett, s mindegy volt neki, hogy ezt a lelkiállapotot hitetlenségnek hívják-e. A másik vallomás keserves sírásra fakasztotta.

Levin nem minden belső harc nélkül adta át neki a naplóját. Tudta, hogy kettőjük közt nem lehet és nem szabad titoknak lennie, ezért is tökélte el, hogy megteszi; azzal azonban nem vetett számot, hogy Kittyre hogy hat majd, nem helyezkedett bele a lelkébe. Csak amikor azon az estén színház előtt érte jött, s szobájába lépve látta a szánalomra méltó, kedves, agyonsírt arcocskát, melyet az általa okozott jóvátehetetlen bánat tett boldogtalanná, akkor mérte föl az örvényt, mely gyalázatos múltját menyasszonya galambtisztaságától elválasztja, s csak akkor borzadt el, hogy mit csinált.

- Vigye, vigye ezeket a szörnyű könyveket! - tolta el Kitty az asztalon előtte fekvő füzeteket. - Minek is adta ide?... Nem, jobb mégis - tette hozzá, megszánva Levin kétségbeesett arcát. - De ez borzasztó, borzasztó!

Levin lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Nem tudott semmit sem mondani.

- Nem bocsát meg - suttogta.

- De, már megbocsátottam, hanem ez borzasztó!

Boldogsága azonban olyan nagy volt, hogy ez a vallomás nem tette tönkre, csak új árnyalatot vitt bele. Kitty megbocsátott neki; ő pedig ettől fogva még méltatlanabbnak érezte rá magát, erkölcsileg még mélyebben hajolt meg előtte, s még nagyobbra tartotta meg nem érdemelt boldogságát.



17

Emlékezetében önkéntelenül is az ebéd alatti s utáni beszélgetés mozzanatait forgatva, Alekszej Alekszandrovics visszatért magányos szállodai szobájába. Amit Darja Alekszandrovna a megbocsátásról mondott, csak bosszúságot ébresztett benne. Hogy a keresztény tanítás az ő esetére illik-e vagy sem, rendkívül nehéz kérdés volt, amelyről nem lehetett könnyedén beszélni, s ő ezt a kérdést már rég elintézte, tagadólag. Abból, amit hallott, képzeletét a legjobban az ostoba, jólelkű Turovcin szavai ragadták meg: Legény volt a talpán; kihívta s megölte. Nyilván mind egyetértettek vele, ha udvariasságból nem is mondták ki.

"Ez az ügy különben el van intézve, nincs mit gondolkozni rajta" - mondta magában Alekszej Alekszandrovics. S már csak az előtte álló utazásra, az ellenőrzés dolgaira gondolt. Bement a szobájába, a kapustól, aki felkísérte, megkérdezte, hol van az inasa; a kapus azt mondta, éppen most ment el; Alekszej Alekszandrovics teát rendelt, leült az asztalhoz, elővette a Frum-ot, s útitervét kezdte mérlegelni.

- Két sürgöny - mondta a visszatérő inas a szobába lépve. - Bocsásson meg, kegyelmes uram, csak most mentem ki.

Alekszej Alekszandrovics fogta a sürgönyöket, és feltörte. Az első sürgöny arról adott hírt, hogy Sztremovot nevezték ki arra az állásra, amelyre Karenin pályázott. Alekszej Alekszandrovics eldobta a sürgönyt, elvörösödve felállt, és föl-alá járkált a szobában. "Quos vult perdere, dementat"[78] - mondta; quos-on azokat értette, akik a kinevezésben közreműködtek. Nem azon bosszankodott, hogy nem ő kapta meg az állást, hogy szemmel láthatóan mellőzték; az érthetetlen és meglepő az volt, hogy nem látják, hogy ez a fecsegő, szószátyár Sztremov a legkevésbé alkalmas rá. Nem látják, hogy magukat a presztízsüket teszik tönkre ezzel a kinevezéssel.

"Még egy efféle" - mondta magában epésen, amikor a második sürgönyt is feltörte. A sürgöny a feleségétől jött. A kék ceruzás aláírás, Anna, ötlött legelőször a szemébe. "Haldoklom, kérlek, könyörgöm, jöjj - olvasta. - Nyugodtabban halok meg, ha megbocsátasz." Megvetően mosolyodott el, s félrelökte a sürgönyt. Hogy ez is csak csalás és furfang, abban, első pillanatra úgy rémlett neki, semmiféle kétsége sem lehet.

"Nincs csalás - gondolta -, amitől visszariad. Szülni fog. Talán a szüléstől beteg. De mi a céljuk vele? Törvényesíteni a gyermeket, kompromittálni engem, meghiúsítani a válást? De itt olyasmi van, hogy haldoklom..." Átolvasta a sürgönyt, csak most döbbent meg, mi is van benne valójában. "S hátha igaz? - mondta magában. - Hátha igaz, hogy a szenvedés perceiben, a halál közelében őszintén megbánt mindent, én meg csalásnak tartom, s nem vagyok hajlandó odamenni. Ez nemcsak kegyetlenség, amiért mindenki elítél, de ostobaság is lenne a részemről."

- Pjotr, kocsit, Pétervárra utazom - mondta az inasnak. Úgy döntött, elmegy Pétervárra, s megnézi feleségét. Ha a betegség csalás, hallgat és távozik. Ha valóban halálos beteg, s halála előtt látni akarja, amennyiben életben találja, megbocsát neki, ha pedig későn érkezik, megadja a végső tisztességet. Az úton nem gondolt többet arra, mit kell tennie.

A vonatban töltött éjszaka után a fáradtság és tisztátalanság érzésével hajtatott a reggeli ködben a puszta Nyevszkij Proszpekten; maga elé bámult, s nem gondolt arra, hogy mi vár rá. Nem gondolhatott, mert ha elképzelte, mi lesz, nem tudta leküzdeni a gondolatot, hogy a halál helyzete minden nehézségét egyszeriben megoldaná. Pékek, bezárt boltok, éjjeli bérkocsik, a járdát söprő házmesterek villantak el szeme előtt, s ő mindent megfigyelt, így iparkodott elnyomni annak, ami várja, amit remélni nem mert s mégiscsak remélt, a gondolatát. Odaért a bejáróhoz. Egy bérkocsi s egy fogat állt ott, alvó kocsisával a ház előtt. Ahogy az előcsarnokba lépett, mintha csak agya távoli sarkából venné elő az elhatározását, s ahhoz igazodna. Az így szólt: "Ha csalás, nyugodt megvetés és elutazás. Ha igaz, az illendőség megőrzése."

Alekszej Alekszandrovics még nem is csöngetett, a kapus már nyitotta az ajtót. Petrov kapus, másképpen Kapitonics, vén kabátjában, nyakkendő nélkül és papucsban, elég furcsán festett.

- Az úrnő?

- Tegnap szerencsésen átesett rajta.

Alekszej Alekszandrovics megállt és elsápadt. Most világosan megértette, milyen erősen kívánta Anna halálát.

- S az állapota?

Kornyej szaladt le reggeli kötényében a lépcsőn.

- Nagyon rosszul van - felelte. - Tegnap orvosi tanácskozás volt. A doktor most is itt van.

- Hozd a holmimat - mondta Alekszej Alekszandrovics, s arra a hírre, hogy mégiscsak van remény a halálra, némileg megkönnyebbülve lépett az előszobába.

A fogason egy katonakabát függött, Alekszej Alekszandrovics észrevette.

- Ki van itt? - kérdezte.

- A doktor, a szülésznő s Vronszkij gróf.

Alekszej Alekszandrovics bement a belső szobákba.

A szalonban nem volt senki; Anna szobájából léptei neszére a szülésznő jött ki, lila szalagos fejkötőben.

Odament Alekszej Alekszandrovicshoz, s a közeli halál bizalmasaként fogta kézen s húzta a háló felé.

- Hála Isten, hogy megjött! Folyton csak önt, csak önt emlegette.

- Jeget hamar! - hallatszott a hálóból a doktor parancsoló hangja.

Alekszej Alekszandrovics bement Anna szobájába. Az asztalnál egy alacsony széken, oldalt a támlának, Vronszkij ült, s az arcát elfödve sírt. A doktor hangjára fölugrott, levette arcáról a kezét, s észrevette Alekszej Alekszandrovicsot. A férj láttára annyira zavarba jött, hogy megint leült, fejét a válla közé húzta, mintha el akarna tűnni valahová, de aztán erőt vett magán, fölkelt, és így szólt:

- Haldoklik. A doktorok azt mondják, nincs remény. A hatalmában vagyok, de engedje meg, hogy itt legyek; különben, ahogy akarja, én...

Alekszej Alekszandrovics, Vronszkij könnyeit látva, annak a lelki ziláltságnak a dagályát érezte, amelyet a mások szenvedése idézett fel benne; elfordította a fejét, s végig sem hallgatva, mit mond, az ajtó felé ment. A hálószobából Anna hangja hallatszott, valamit beszélt. A hang vidám volt, élénk s rendkívül szabatos hangsúlyú; Alekszej Alekszandrovics a hálóba lépett, és odament az ágyhoz. Ott feküdt, arccal feléje fordulva. Az arca tűzpiros volt, a szeme csillogott, a hálókabát ujjából kinyúló apró fehér keze az összemarkolt takaró sarkával játszott. Úgy látszott, mintha nemcsak egészséges és üde lett volna, de a legjobb kedvű is. Gyorsan, csengőn s rendkívül szabályos és átérzett hangsúlyozással beszélt.

- Mert Alekszej - Alekszej Alekszandrovicsról beszélek (milyen furcsa, milyen szörnyű a sors, hogy mindkettő Alekszej, igaz?) -, Alekszej nem tagadná meg. Én elfeledném, ő megbocsátana. De miért nem jön? Hisz jó ember, maga sem tudja, mennyire jó. Ah, Istenem, milyen szomorú vagyok! Adjatok gyorsan vizet! Jaj, de ez ártani fog neki, a kislányomnak! No jó, hozzanak dajkát hozzá. Beleegyezem, jobb lesz így. Ha megjön, fáj majd látnia. Adjátok ide.

- Anna Arkagyevna, megjött. Itt van! - mondta a szülésznő, s Alekszej Alekszandrovicsra iparkodott a figyelmét fordítani.

- Ó, milyen badarság! - folytatta Anna, aki nem látta az urát. - Adjátok már ide a kislányt. Ő még nem jött meg. Azért mondjátok, hogy nem bocsát meg, mert nem ismeritek. Senki sem ismerte. Csak én, s én is belesorvadtam. A szemét kell ismerni, a Szerjozsáé is olyan; azért nem tudok belenézni. Adtatok ebédet Szerjozsának? Mindenki elfelejti, tudom. Ő nem felejtené el. A sarokszobába kell Szerjozsát vinni, s megkérni Mariettát, hogy ott aludjék.

Hirtelen összehúzódott, elcsöndesedett. Mintha ütést várna s védekezne, ijedten arcához emelte a kezét. Most látta meg a férjét.

- Nem, nem - szólalt meg -, nem tőle félek, a haláltól félek. Alekszej, gyere ide. Sietek, mert nincs időm; nem soká élhetek már. Mindjárt kezdődik a láz, és semmit sem fogok érteni. Most értek, mindent értek, és mindent látok.

Alekszej Alekszandrovics összeráncolt arca szenvedő kifejezést öltött; megfogta Anna kezét, és mondani akart valamit, de sehogy sem tudta kimondani; alsó ajka reszketett, de még küzdött az izgalmával, s csak ritkán pillantott rá. De valahányszor fölpillantott, Anna szemét látta, amely olyan meghatott, elragadtatott gyöngédséggel pillantott rá, amilyet még sosem látott bennük.

- Várj, te nem tudod... Megálljatok, megálljatok... - s elakadt, mint aki a gondolatát szedi össze. - Igen - kezdte el. - Igen, igen. Ezt akartam mondani. Ne csodálkozz rajtam. Én ugyanaz vagyok. Csak van bennem egy másik; hogy félek tőle! Az szeretett belé; meg akartalak gyűlölni, de nem tudtam elfeledni azt, aki előbb voltam. Az nem én vagyok. Most vagyok az igazi, én egészen. Most meghalok, tudom, hogy meghalok, kérdezd meg tőle. Már érzem, a súlyok itt vannak a kezemen, lábamon, az ujjaimon. Nézd meg, milyen az ujjam, hogy megnőtt! Hamarosan mindennek vége lesz... Nekem már csak egy kell: bocsáss meg, bocsáss meg egészen. Szörnyű vagyok, de a dajkám azt mondta, volt egy vértanú asszony - hogy is hívják? -, még rosszabb volt. Elmegyek Rómába, ott van egy puszta, nem leszek senki terhére, csak Szerjozsát viszem magammal s a kislányt... Nem, te nem bocsáthatsz meg! Tudom, ezt nem lehet megbocsátani! Nem, nem, menj, te túl jó vagy! - Az egyik égő kezével férje kezét fogta, a másikkal eltolta magától.

Alekszej Alekszandrovicsban a lelki ziláltság egyre erősebb lett: olyan fokot ért el, hogy már nem is küzdött ellene; egyszer csak azon kapta magát, hogy amit ziláltságnak érzett, épp ellenkezőleg, a lélek áldott állapota, amely új, soha nem érzett boldogságot ad. Nem gondolt rá, hogy a keresztény tanítás, amelyet egész életében követni akart, a megbocsátást s ellenségeink szeretetét rendeli - de a szeretet öröme, az ellenség iránti megbocsátás töltötte be a lelkét. Ott térdelt, fejét az asszony hálóruhán is áttüzelő csuklójára tette, s zokogott, mint a gyerek. Anna átölelte kopaszodó fejét, feléje húzódott, s kihívó büszkeséggel vetette föl a szemét.

- Itt van, tudtam. Most Isten veletek, Isten veletek. Már megint itt vannak, miért nem mentek ki?... Igen, vegyétek már le rólam ezeket a bundákat!

A doktor elvette a kezeit, óvatosan visszafektette a párnájára, vállig betakarta. Ott feküdt nyugodtan, hanyatt, s ragyogó pillantással nézett maga elé.

- Ezt az egyet tartsd eszedben: nekem csak a bocsánatod kellett, semmi mást nem akarok... Ő miért nem jön ide? - mondta az ajtó felé, Vronszkijhoz fordulva. - Gyere, gyere! Add a kezedet neki!

Vronszkij odament az ágy széléhez, s ahogy Annát meglátta, megint elfödte az arcát a kezével.

- Vedd el a kezedet, nézz rá. Szent - mondta Anna. - De ne, ne takard el az arcod, csak ne takard! - szólt rá haragosan. - Alekszej Alekszandrovics, vedd le a kezét! Látni akarom!

Alekszej Alekszandrovics megfogta Vronszkij kezét, elhúzta az arcáról, s elszörnyedt, annyi szenvedést és szégyent látott rajta.

- Add neki a kezed! Bocsáss meg neki!

Alekszej Alekszandrovics odanyújtotta a kezét, s nem tudta visszatartani a szeméből omló könnyeket.

- Hála Isten, hála Isten - mondta Anna. - Most minden kész. Csak a lábamat nyújtsam ki kicsit, így, most nagyszerű. Milyen ízléstelenek ezek a virágok, egyáltalában nem hasonlítanak ibolyához - mondta a tapétára mutatva. - Istenem, Istenem! Mikor lesz ennek vége? Morfiumot adjatok! Doktor! Morfiumot kérek. Én Istenem, Istenem!

S dobálni kezdte magát az ágyában.

A doktor s a doktorok azt mondták, gyermekágyi láz; százból kilencvenkilenc halállal végződik. A láz, félrebeszélés, öntudatlanság egész nap tartott. Éjfél felé a beteg érzéketlenül s szinte pulzus nélkül feküdt.

Várták minden percben a véget.

Vronszkij hazament, de reggel eljött érdeklődni. Alekszej Alekszandrovics az előszobában fogadta, és ezt mondta:

- Maradjon itt, lehet, hogy látni akarja - s maga vitte be a felesége szobájába.

Reggel újra elkezdődött a hánykolódás, az elevenség, a sebes beszéd és gondolatkapcsolás, s megint eszméletlenséggel ért véget. Harmadnap ugyanígy, s a doktorok azt mondták, van remény. Ezen a napon Alekszej Alekszandrovics átment abba a szobába, ahol Vronszkij volt, s az ajtót betéve, odaült szembe vele.

- Alekszej Alekszandrovics - mondta Vronszkij, érezve, hogy közeledik a kimagyarázkodás -, én képtelen vagyok beszélni, képtelen bármit is megérteni. Kíméljen. Akármilyen nehéz is önnek, nekem, higgye el, még nehezebb.

Föl akart kelni, de Alekszej Alekszandrovics megfogta a kezét, s így szólt:

- Hallgasson végig, kérem, ennek meg kell történnie. El kell magyaráznom az érzéseimet, azokat, amelyek vezetnek és vezetni fognak, hogy tisztában legyen velem. Tudja, hogy elszántam magam a válásra, meg is indítottam. Nem titkolom, hogy amikor hozzáfogtam, haboztam, gyötrődtem; az a vágy sarkallt, beismerem, hogy megbosszuljam magamat önön és rajta is. Amikor a sürgönyt megkaptam, ugyanezzel az érzéssel jöttem ide; többet mondok: a halálát kívántam. De... - tűnődve elhallgatott, fölfedje-e neki vagy sem az érzéseit. - De megláttam és megbocsátottam. S a megbocsátás boldogsága megmutatta, mi a kötelességem. Ez a megbocsátás teljes. Oda akarom tartani a másik orcámat, odaadni az ingem, miután elvették a köpenyem; Istent csak arra kérem, hogy ne vegye el tőlem a megbocsátás boldogságát! - A szemében könny volt; tiszta, nyugodt pillantása meglepte Vronszkijt. - Íme a helyzetem. Sárba taposhat, a világ csúfjává tehet, én őt nem űzöm el, s egy szó szemrehányást nem teszek önnek - folytatta. - Az én kötelességem tisztán áll előttem; vele kell maradnom, és vele is maradok. Ha látni kívánja önt, majd értesítem, de most, úgy hiszem, jobb lesz, ha távozik.

Fölállt; a zokogás félbeszakította a szavát. Vronszkij is fölkelt, s meghajolva, görnyedten, a homloka alól pillantott rá. Nem értette, amit Alekszej Alekszandrovics érzett. De azt érezte, hogy valami magasabb, a számára el nem érhető van a világfelfogásában.



18

Azután, hogy Alekszej Alekszandroviccsal beszélt, Vronszkij kiment a Karenin-ház elé, s megállt; alig tudott ráeszmélni, hol van, és hova is kell mennie vagy hajtatnia. Megszégyenültnek, megalázottnak és bűnösnek érezte magát, a lehetőségtől is megfosztva, hogy gyalázatát lemossa. Ki volt vetve, úgy érezte, a kerékvágásból, amelyben idáig olyan büszkén és könnyedén haladt. Élete oly szilárdnak látszó szokásai és szabályai egyszerre hazugnak és alkalmazhatatlannak bizonyultak. A megcsalt férjet, aki idáig szánalmas lény volt, boldogságának véletlen és kissé komikus akadálya, egyszerre csak Anna hívja vissza, s emeli megalázkodást sugalló magasságba; a férj pedig nem bizonyult sem gonosznak, sem hamisnak, sem nevetségesnek ebben a magasban, hanem jónak, egyszerűnek és fenségesnek. Ezt nem lehetett nem éreznie. A szerepek egyszeriben fölcserélődtek. Érezte a férj nagyságát és a maga megalázottságát, az ő igazát és a maga hamisságát. Azt érezte, hogy a férj bánatában is nagylelkű volt, ő pedig a csalásban aljas és kicsinyes. De aljasságának a beismerése ezzel az emberrel szemben, akit jogtalanul megvetett, csak kis részben volt oka a bánatának. Kimondhatatlanul boldogtalannak azért érezte most magát, mert szenvedélye, amely az utóbbi időben, úgy rémlett, kihűlőben volt, most, amikor tudta, hogy Annát örökre elveszítette, erősebb lett, mint valaha. A betegsége alatt látta meg egészen, kiismerte a lelkét, s úgy tűnt föl, mintha idáig nem is szerette volna. S épp most, amikor megismerte s megszerette, úgy, ahogy szeretnie kellett, meg volt alázva előtte, s örökre elvesztette, szégyenletes emléket hagyva csak maga után. De mindennél szörnyűbb volt az a nevetséges és szégyenteljes pillanat, amikor Alekszej Alekszandrovics megszégyenült arcáról lefejtette a kezét. Ott állt a Karenin-ház előtt, fejvesztetten, s nem tudta, mit kezdjen.

- Bérkocsit parancsol? - kérdezte a kapus.

- Igen, bérkocsit.

Három álmatlan éjszaka után tért haza, de azért nem vetkőzött le, ott feküdt hanyatt a díványon, összekulcsolta a kezét, és a feje alá tette. A feje nehéz volt. Képek, emlékek, a legkülönösebb gondolatok rendkívüli gyorsasággal kergették egymást; majd a betegnek beadott orvosságot látta, amint a kanálból kicsordul, majd a szülésznő fehér kezeit, majd Alekszej Alekszandrovics különös pózát, a padlón, az ágy előtt.

"Elaludni! Elfelejteni!" - mondta magában az egészséges ember nyugodt biztonságával, aki azt hiszi, hogy ha fáradt és aludni akar, el is alszik mindjárt. És csakugyan, a feje abban a szempillantásban kavarogni kezdett, s már-már alámerült a feledés örvényébe. Az öntudatlanság tengerhullámai már összecsaptak a feje fölött, amikor hirtelen - mintha igen erős elektromos szikrát sütöttek volna át rajta - megrándult a dívány rugóin, egész testében fölvetette magát, s két kezére támaszkodva rémülten ugrott térdre. A szeme tágra nyílt, mintha nem is aludt volna. Fejének a nehézsége, tagjainak egy perccel ezelőtt érzett bágyadtsága egyszeriben megszűnt.

"Sárba taposhat" - hallotta Alekszej Alekszandrovics szavait, s ott látta őt maga előtt; látta Anna lázpiros arcát és csillogó szemét, amint gyöngéden és szerelmesen néz nem rá, hanem Alekszej Alekszandrovicsra, s látta a maga - mint hitte - ostoba és nevetséges alakját, amikor Alekszej Alekszandrovics elveszi az arcáról a kezét. Megint kinyújtotta a lábait, az előbbi pózban dobta magát a díványra, s behunyta a szemét.

"Elaludni, elaludni" - ismételgette magában. De behunyt szemmel még tisztábban látta Anna arcát, amilyen azon az emlékezetes estén volt, a lóverseny előtt.

- Mindez nincs többé, s nem is lesz; Anna ki akarja az emlékezetéből is törülni. Én pedig nem tudok nélküle élni. Hogy békülhetnénk ki? Hogy békülhetnénk ki? - mondta fennhangon, öntudatlanul ismételgetve ezeket a szavakat. Ez az ismételgetés új képek és emlékek fölmerülését akadályozta meg, amelyek, érezte, ott tolonganak a fejében. De ez nem soká tartotta vissza képzeletét. Rendkívüli gyorsasággal merültek föl megint, egyik a másik után, legszebb perceik s velük együtt az iménti megaláztatás. "Vedd el a kezedet" - mondja Anna hangja. Elveszi, s ott érzi arcán a szégyenletes, ostoba kifejezést.

Csak feküdt, megpróbált aludni, bár érezte, hogy a legkisebb reménye sincs rá; véletlen szavakat ismételgetett suttogva egy-egy gondolatból, ezzel tartotta volna vissza a feltolakvó új képeket. Hallgatózott, különös, eszelős suttogással ismételt szavakat hallott: "Nem tudtam megbecsülni, nem tudtam élni vele; nem tudtam megbecsülni, nem tudtam élni vele."

"Mi ez? Elvesztettem az eszemet? - mondta magában. - Lehet. Mitől is megy el az ember esze, miért lövi agyon magát?" - felelt meg magának, s a szemét kinyitva, csodálkozva látta feje mellett a hímzett párnát, bátyja felesége, Varja keze munkáját. Megtapogatta a párna bojtját, s Varjára próbált gondolni, hogy mikor látta utoljára. De másvalamire gondolni gyötrő volt. "Nem, el kell aludnom." Odahúzta a párnát, s hozzászorította a fejét, de az is erőfeszítésébe került, hogy szemét csukva tartsa. Felpattant, s leült. "Ez a dolog befejeződött - mondta. - Meg kell fontolnom, mit tegyek. Mi maradt hátra?" Gondolatban gyorsan átfutotta az életét, mi maradt a szerelmén kívül.

"Becsvágy? Szerpuhovszkoj? Társaság? Az udvar?" Egynél sem tudott megállapodni. Azelőtt mindeniknek megvolt az értelme, most azonban nem volt semmi. Felállt a díványról, levette a kabátját, kieresztette a szíjat; szőrös mellét, hogy szabadon lélegezhessék, feltárta, s járkálni kezdett a szobában, "Így vesztik el az eszüket - ismételte. - Így lövik agyon magukat... hogy a szégyentől szabaduljanak" - tette hozzá lassan.

Az ajtóhoz ment, és bezárta; aztán merev tekintettel s erősen összeszorított foggal az asztalhoz ment, fogta a revolvert, megvizsgálta, kibiztosította, és elgondolkozott. Vagy két percet mozdulatlanul állt ott, leeresztett fejjel, a szellemi erőfeszítés kifejezésével az arcán, kezében a revolver, s gondolkozott. "Természetesen" - mondta magában, mintha egy logikus, folytonos, világos gondolatmenet vinné a kétségtelen következtetés felé. Ez a meggyőző "természetesen" valójában az emlékek és képzetek folyton ugyanúgy ismétlődő körének volt következménye, amelyen már vagy tizedszer ment végig ez alatt az óra alatt. Az örökre elvesztett boldogságnak ugyanazok az emlékei, a hátralevő élet értelmetlenségének ugyanaz a képe, megaláztatásának ugyanaz a tudata. És a képzetek és érzések sorrendje is mindig ugyanaz volt.

"Természetesen" - ismételte meg, amikor az esze már vagy harmadszor ment bele az emlékeknek és gondolatoknak ugyanabba a bűvös körébe, s a revolvert melle bal oldalára illesztve, mintha csak jól megmarkolta volna, egész kezével megrántotta a ravaszt. Nem hallotta a lövés zaját, de egy erős lökés a mellében leütötte a lábáról. Meg akart kapaszkodni az asztal szélében, elejtette a revolvert, megtántorodott, a földre ült, s csodálkozva körülnézett. Most az asztal hajlott lábát, a papírkosarat, a tigrisbőrt, mind alulról nézte, s nem ismert rá a szobájára. Szolgájának a szalonból áthallatszó gyors, recsegő léptei riasztották föl. Megfeszítette az eszét, s megértette, hogy a földön van, aztán a vért is meglátta a tigrisbőrön és a kezén, s megértette, hogy lőtt.

- Ostoba dolog! Nem találtam - mondta kezével a revolvere után tapogatva. A revolver mellette volt, de ő arrébb kereste. Ahogy kereste, a másik oldalra nyúlt, s nem volt ereje az egyensúlyát megtartani, s vérezve elesett.

Az elegáns, pofaszakállas szolga, aki ismerőseinek nemegyszer panaszkodott idegei gyöngeségére, gazdáját a földön látva, annyira megijedt, hogy ott hagyta vérében, és segítségért szaladt. Egy óra múlva megérkezett Varja, Vronszkij sógornője; s három doktor segítségével, akikért három különböző irányba szalajtott, s mind egyidőben érkeztek meg, föltette a sebesültet az ágyára, s ott maradt nála, hogy ápolja.



19

A hiba, amit Alekszej Alekszandrovics akkor követett el, amikor a viszontlátásra készülőben nem gondolta meg, hogy feleségének a bűnbánata őszinte is lehet - ő megbocsát, s Anna nem hal meg -, ez a hiba két hónappal azután, hogy Moszkvából visszatért, teljes nagyságában állt előtte. Ez a hiba azonban nemcsak abból eredt, hogy erre az eshetőségre nem számított; abból is, hogy amíg haldokló feleségét viszont nem látta, a maga szívét sem ismerte. Beteg felesége ágyánál életében először engedte át magát annak az ellágyult részvétnek, amelyet mások szenvedése keltett benne, s amit azelőtt szégyellt, mert kártékony fogyatékosságnak tartotta. Szánalma, a bűnbánat amiatt, hogy felesége halálát kívánta, legfőképpen pedig a megbocsátás öröme tette, hogy nemcsak szenvedései szűnését érezte hirtelen, de olyan lelki nyugalmat is, amilyet régebben sohasem tapasztalt. Ugyanaz, ami szenvedéseinek volt forrása, egyszer csak, úgy érezte, lelki öröm forrásává vált; ami megoldhatatlan volt, amikor elítélt, vádolt és gyűlölt, egyszerű lett és világos, amikor megbocsátott és szeretett.

Megbocsátott a feleségének, és sajnálta őt a szenvedéséért s megbánásáért. Megbocsátott Vronszkijnak, és szánta őt, különösen azután, hogy eljutott hozzá kétségbeesett tettének híre. A fiát is jobban sajnálta, mint azelőtt, s szemrehányást tett magának, hogy túl keveset foglalkozik vele. Az újszülött kislány iránt azonban nemcsak szánalmat, hanem egész különös gyengédséget érzett. Kezdetben puszta részvétből törődött az újszülött, gyenge leánykával, aki nem az ő lánya volt, s akit anyja betegsége alatt úgy elhanyagoltak, hogy ha ő nem gondoskodik róla, biztosan meg is hal, s maga sem vette észre, egyszer csak megszerette. Napjában többször is bement a gyerekszobába, és soká elüldögélt mellette, úgyhogy a dajka s a szoptatós dada, akik kezdetben féltek tőle, lassan hozzászoktak. Néha egy félórát is elnézte szótlan az alvó gyerek sáfrányvörös, pihés, ráncos arcocskáját; megfigyelte az összevont homlok mozdulatait, a begörbített ujjú duzzadt kezecskéket, amint hátukkal a kis szemeket s az orrnyerget dörgölték. Alekszej Alekszandrovics főként ezekben a percekben érezte tökéletesen nyugodtnak s elégedettnek magát; helyzetében nem látott semmi rendkívülit, semmi olyat, amin változtatni kellene.

De minél jobban haladt az idő, annál tisztábban látta, hogy bármily természetes is neki most ez az állapot, nem engedik, hogy megmaradjon benne. Azon az áldott szellemi erőn kívül, amely a lelkét kormányozta, van, érezte, egy másik, durvább, éppen olyan vagy még hatalmasabb erő, amely az életét irányítja, s ez az erő nem adja meg neki az alázatos nyugalmat, amelyre vágyakozott. Érezte, hogy mindenki kérdő csodálkozással néz rá, nem értik, és várnak valamit tőle. Különösképp pedig a felesége s a maga viszonyán érezte, hogy nem szilárd és nem természetes.

Amikor ellágyulása, amit a halál közelsége okozott, elmúlt, Alekszej Alekszandrovics azt vette észre, hogy Anna fél tőle, terhesnek érzi a jelenlétét, s nem tud egyenesen a szemébe nézni. Mintha mondani akarna valamit, s nem tudná rászánni magát: mintha ő is érezné, hogy kettejük viszonya nem folytatódhat így tovább, s ő is várna valamit tőle.

Február végén történt, hogy Anna újszülött leánykája, akit szintén Annának hívtak, megbetegedett. Alekszej Alekszandrovics benn volt reggel a gyerekszobában; megparancsolta, hogy orvosért küldjenek, s elment a minisztériumba. Elvégezte a dolgát, s négy tájban hazajött. Ahogy az előszobába lépett, egy csinos, medvebőr galléros, paszomántos inast látott, kezében egy fehér, amerikai kutyabőr bunda.

- Ki van itt? - kérdezte.

- Jelizaveta Fjodorovna Tverszkaja hercegnő - felelte, Alekszej Alekszandrovicsnak úgy tetszett, mosolyogva az inas.

Társaságbeli ismerőseik, kivált a nők, amint azt Alekszej Alekszandrovics ezekben a nehéz időkben megfigyelte, különös érdeklődéssel voltak iránta s a felesége iránt. Mindezeken az ismerőseiken nehezen visszafojtható örömet vett észre valami miatt; ugyanazt, amelyet az ügyvéd szemében s most az inaséban is látott. Mintha mind ujjongtak volna, mintha kiházasítottak volna valakit. Amikor találkoztak vele, alig rejthető örömmel tudakozódtak felesége állapota felől.

Tverszkaja hercegnő ittléte, a vele kapcsolatos emlékek miatt, de meg mert különben sem szerette, kellemetlen volt Alekszej Alekszandrovicsnak - s egyenest a gyerekszobába ment. Az elülső gyerekszobában, mellével az asztalnak dőlve, lábát a székre rakva, Szerjozsa valamit rajzolt, és jókedvűen beszélgetett. Az angol nevelőnő, aki Anna betegsége alatt a franciát helyettesítette, aki a fiú mellett ült, és terítőt horgolt, gyorsan fölkelt, bókolt, s megrántotta Szerjozsát.

Alekszej Alekszandrovics megsimogatta a fia fejét, felelt a nevelőnőnek, aki a felesége hogylétéről tudakozódott, s megkérdezte, mit mondott a doktor a baby-ről.

- Azt mondta, nem veszélyes a baj, és fürdőt rendelt, uram.

- Hogy szenved mégis - mondta Alekszej Alekszandrovics a szomszéd szoba felé, a gyereksírásra fülelve.

- Én azt hiszem, uram, a szoptatós dajka nem jó - mondta a nevelőnő elszántan.

- Miért gondolja? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics megállva.

- Pohl grófnőnél is így volt, uram. A gyereket gyógykezelték, s kiderült, hogy egyszerűen éhes; nem volt a dajkának elég teje.

Alekszej Alekszandrovics elgondolkozott, várt néhány másodpercet, aztán benyitott a másik ajtón. A kislány ott feküdt hátraszegett fejjel, a dadája karján rángatózva, a dada és a dajka hiába csitítgatták fölébe hajolva, sem az odakínált duzzadó mellet nem akarta elfogadni, sem elhallgatni.

- Még mindig nincs jobban? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.

- Nagyon nyugtalan - felelte suttogva a dajka.

- Miss Edward azt mondja, lehet, a dadának nincs teje.

- Én is azt hiszem, Alekszej Alekszandrovics.

- Akkor miért nem szól?

- Kinek szóljak? Anna Arkagyevna még nem egészséges - szólt kelletlenül a dajka.

A dajka régi cseléd volt a házban, s egyszerű szavaiban Alekszej Alekszandrovics célzást érzett a maga helyzetére.

A gyerek még hangosabban visított, hányta magát, és hörgicsélt. A dajka legyintett, és odament hozzá; kivette a dada kezéből, s föl-alá járva, ringatni kezdte.

- El kell hívatni a doktort, hogy a dadát megnézze - mondta Alekszej Alekszandrovics.

A látszatra egészséges, csinos dada, ijedtében, hogy elküldik, morgott valamit az orra alá, s arra a feltevésre, hogy nincs elég teje, nagy mellét visszadugva, megvetően elmosolyodott. Alekszej Alekszandrovics ebben a mosolyban is gúnyos célzást érzett a helyzetére.

- Boldogtalan gyerek! - mondta a dajka, föl-le jártában a gyereket csitítva.

Alekszej Alekszandrovics leült a székre, s csüggedt, szenvedő arccal nézte a föl-alá járkáló dajkát.

Amikor a végre elcsöndesedett gyereket a mély ágyacskába fektették, s a dajka, párnáját megigazítva, eljött tőle, Alekszej Alekszandrovics is fölkelt, s bár nehezére esett, de lábujjhegyen ment a kicsi ágyáig.

Egy percig hallgatott, s ugyanazzal a csüggedt arccal nézte a gyereket, de homlokán hirtelen megmozdult a haj és a bőr, mosoly ült ki az arcára, s szép csendesen, ahogy jött, kiment a szobából.

Az ebédlőben csöngetett, s a bejövő szolgának meghagyta, hogy küldjenek megint orvosért. Bosszús volt a feleségére, hogy nem gondoskodik erről a gyönyörű gyermekről; ilyen bosszúsan nem is akart bemenni hozzá. Betsy hercegnővel sem akart még találkozni sem; a felesége azonban furcsállhatja, miért nem ment be. Ahogy a puha szőnyegen az ajtóhoz ért, önkéntelenül is kihallgatott egy beszélgetést, amelyet nem akart hallani.

- Ha nem utazna el - mondta Betsy -, megérteném a vonakodását s Alekszej Alekszandrovicsét is. De a férjének fölötte kell állni az ilyesmin.

- Én nem a férjem, magam miatt nem akarom. Ne is beszéljen erről! - felelte Anna hangja izgatottan.

- De lehetetlen, hogy el se akarjon egy embertől búcsúzni, aki majdnem meghalt maga miatt.

- Épp ezért nem akarom.

Alekszej Alekszandrovics ijedt és bűntudatos arccal állt meg, s észrevétlen vissza akart menni. De meggondolta, hogy ez nem lenne méltó; megint megfordult, s köhécselve a háló felé indult. A hangok elhallgattak, s ő belépett.

Anna szürke pongyolában ült a kereveten; rövidre nyírt fekete haja sűrű kefeként meredt föl kerek fején. Arcáról az ura láttára, mint mindig, most is eltűnt az elevenség; lehorgasztotta a fejét, s nyugtalanul pillantott Betsyre. Betsy a legeslegújabb divat szerint volt öltözve; kalapja, mint lámpa fölött az ernyő, ott lebegett valahol a feje fölött; galambkék ruháján a rikító, rézsútos csíkok a derékon az egyik, a szoknyán a másik irányba futottak, így ült magas, lapos termetét kihúzva Anna mellett; a fejét oldalt hajtotta, s gúnyosan mosolygott a feléje tartó Alekszej Alekszandrovicsra.

- Á - mondta, mintha meg lenne lepve. - Nagyon örülök, hogy itthon van. Sehol sem mutatkozik; nem is láttam Anna betegsége óta. Mindent hallottam... a gondjait. Csodálatos férj - mondta jelentős és kedveskedő pillantással, mintha a nagylelkűség érdemrendjével tüntetné ki azért, ahogy a feleségével bánt.

Alekszej Alekszandrovics hidegen meghajolt, a feleségének kezet csókolt, s megkérdezte, hogy van.

- Úgy hiszem, jobban - szólt Anna, a tekintetét elkerülve.

- De az arcszíne mintha lázas volna - mondta Alekszej Alekszandrovics, a lázas szót megnyomva.

- Túl sokat beszéltünk - mondta Betsy. - Ez egoizmus, érzem, a részemről, s már indulok is.

Fölállt, de Anna hirtelen elpirult, s elkapta gyorsan a kezét.

- Nem, maradjon még, kérem. Meg kell mondanom magának... nem... magának - fordult Alekszej Alekszandrovics felé, s pír borította el nyakát és homlokát. - Nem akarok és nem is tudok - mondta - maga elől semmit elrejteni.

Alekszej Alekszandrovics megroppantotta az ujjait, s lehorgasztotta a fejét.

- Betsy mondta, hogy Vronszkij gróf, mielőtt Taskentbe utazik, szeretne eljönni elbúcsúzni. - Nem nézett az urára, nyilván sietett, akármilyen nehezére esett is, mindent kimondani. - Azt mondtam, nem fogadhatom.

- Azt mondta, barátnőm, hogy ez Alekszej Alekszandrovicstól függ - igazította ki Betsy.

- Nem, nem fogadhatom, ez semmire se... - Hirtelen megállt, s kérdőn a férjére pillantott. Az nem nézett rá. - Egyszóval nem akarom.

Alekszej Alekszandrovics megmoccant, meg akarta fogni a kezét. Anna első mozdulata az volt, hogy elrántja az ura nedves, duzzadt erű, az övét kereső kezéből a kezét, de aztán szemlátomást erőt vett magán, és megszorította.

- Nagyon hálás vagyok a bizalmáért, de... - mondta Alekszej Alekszandrovics, s zavartan és bosszankodva vette észre, hogy amit magában oly könnyen és világosan el tudott dönteni, Tverszkaja hercegnő jelenlétében nem képes fontolóra venni. A hercegnő azt a durva erőt személyesítette meg, amelynek a világ szemében az életét irányítani kellett, s amely megzavarta abban, hogy a szeretet és megbocsátás érzésének átengedje magát. Megakadt, s Tverszkaja hercegnőre nézett.

- No, isten vele, gyönyörűségem - mondta Betsy, és fölkelt. Megcsókolta Annát, s kiment. Alekszej Alekszandrovics kikísérte.

- Alekszej Alekszandrovics! Én magát igazán nagylelkű embernek ismerem - mondta Betsy, a kis szalonban megállva, s különös erővel szorította meg még egyszer Karenin kezét. - Kívülálló vagyok, de annyira szeretem Annát és annyira tisztelem magát, hogy megkockáztatok egy tanácsot. Fogadják őt. Alekszej Vronszkij a megtestesült becsület, s el fog utazni Taskentbe.

- Köszönöm, hercegnő, a figyelmét s tanácsát. De azt, hogy fogad-e valakit vagy sem, a feleségem maga dönti el.

Szokása szerint ezt is méltóságteljesen fölhúzott szemöldökkel mondta, de mindjárt eszébe is jutott, hogy akármit mond is, méltóságról az ő helyzetében nem lehet szó. Ezt látta a türtőztetett, gonosz és súlyos mosolyból is, amellyel Betsy hercegnő nézett rá, miután elhallgatott.



20

Alekszej Alekszandrovics az előtérben meghajolt Betsy előtt, s visszament a feleségéhez. Anna feküdt, de ahogy a lépteit meghallotta, gyorsan felült, az előbbi helyzetét foglalta el, s ijedten pillantott reá. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy sírt.

- Nagyon köszönöm a bizalmadat - ismételte meg szelíden oroszul, amit Betsy jelenlétében franciául mondott, s leült Anna mellé. Amikor oroszul beszélt és tegezte, ez a "te" rendkívül idegesítette Annát. - És nagyon köszönöm az elhatározásodat. Ha úgyis elutazik, én is azt gondolom, semmi szükség rá, hogy Vronszkij gróf idejöjjön. Különben...

- De hiszen megmondtam már, minek ismételni? - szakította félbe Anna visszafojthatatlan ingerültséggel. "Semmi szükség rá - gondolta -, hogy egy ember idejöjjön, s elbúcsúzzék az asszonytól, akit szeret, akiért el akarta pusztítani magát, s aki nem tud nélküle élni. Semmi szükség rá!" Összeszorította az ajkát, csillogó szemét Alekszej Alekszandrovics duzzadt erű, egymást lassan dörzsölgető kezeire szögezte. - Soha többé ne beszéljünk erről - tette hozzá nyugodtabban.

- Én rád bíztam ennek a kérdésnek az eldöntését, s örömmel látom... - kezdte Alekszej Alekszandrovics.

- ...hogy az én kívánságom megegyezik a magáéval - fejezte be gyorsan Anna, ingerülten, hogy olyan lassan beszél, amikor ő előre tudja már, mit mond majd.

- Úgy van - hagyta helyben a férje. - Tverszkaja hercegnő pedig egész illetéktelenül avatkozik a legsúlyosabb családi ügyekbe. Éppen ő...

- Én nem hiszek el semmit, amit róla beszélnek - mondta gyorsan Anna -, és tudom, hogy őszintén szeret.

Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott és elhallgatott. Anna idegesen játszott a pongyolája bojtjával, s a fizikai undor gyötrő érzésével tekintett férjére, amelyért szemrehányást tett magának, de úrrá lenni rajta nem tudott. Egyet óhajtott csak: megszabadulni ellenszenves jelenlététől.

- Épp most küldtem el a doktorért - mondta Alekszej Alekszandrovics.

- Egészséges vagyok, minek a doktor?

- A kicsi sír; azt mondják, a dadájának kevés a teje.

- Miért nem engedted meg, hiszen könyörögtem, hogy én szoptassam! De mindegy (Alekszej Alekszandrovics értette, mit jelent ez a "mindegy"), gyerek, s már halálra éheztetik. - Csöngetett, s behozatta a gyereket. - Kértem, hogy én táplálhassam, nem engedték meg, s most szemrehányást tesznek.

- Nem teszek szemrehányást.

- De, szemrehányást tesz! Istenem! Miért is nem haltam meg! - És fölzokogott. - Bocsáss meg, ideges vagyok, nem vagyok igazságos - mondta észbe kapva. - De most menj...

"Nem, ez nem maradhat így" - mondta magában Alekszej Alekszandrovics eltökélten, ahogy a feleségétől kiment.

Lehetetlen társasági helyzete, feleségének a gyűlölete, általában annak a durva, titokzatos erőnek a hatalma, amely életét lelki hajlama ellenére kormányozza, s rákényszeríti, hogy az ő kedve szerint tegyen s viszonyát a feleségével megváltoztassa, sosem volt még olyan nyilvánvaló előtte, mint most. Tisztán látta, hogy az egész világ s a felesége is követel valamit tőle, de hogy voltaképpen mit, azt képtelen volt megérteni. S emiatt, érezte, harag emelkedik a lelkében, amely szétdúlja a nyugalmát s hőstette értékét. Ő azt tartotta, jobb lesz, ha Anna szakít Vronszkijjal, de ha a többiek mind úgy gondolják, hogy ez lehetetlen, kész újra megengedni a viszonyukat, csak a gyerekekre szégyent ne hozzon Anna, ő pedig el ne veszítse őket, s a maga helyzetén változtatni ne kelljen. Akármilyen rossz is lenne úgy, mégis jobb, mint a szakítás, amellyel a felesége kilátástalan és szégyenteljes helyzetbe kerül, maga pedig mindent elveszít, amit szeret. De erőtlennek érezte magát, tudta előre, hogy mindenki ellene van; nem engedik meg, hogy azt tegye, ami most olyan természetesnek és szépnek tűnt föl, s arra sarkallják, ami rossz, de szerintük kötelessége.



21

Betsy még alig ért ki a teremből, amikor Sztyepan Arkagyics Jeliszejev csemegekereskedéséből jövet, ahova épp friss osztriga érkezett, az ajtóban összeakadt vele.

- Ó, hercegnő! Ez aztán a kellemes találkozás! - mondta. - Épp magánál voltam.

- Percnyi találkozás, minthogy megyek is már - húzta Betsy mosolyogva a kesztyűjét.

- Várjon, ne húzza föl a kesztyűjét, hercegnő; hadd csókolom meg a kis kezét. Semmiért nem vagyok olyan hálás a régi divat visszatérésének, mint a kézcsókért. - Megcsókolta Betsy kezét. - Mikor találkozunk?

- Nem érdemli meg - felelte Betsy mosolyogva.

- De nagyon is megérdemlem, a legkomolyabb ember lett belőlem. Nemcsak a magam családi ügyeit hozom rendbe, de a másokéit is - mondta jelentős arccal.

- Á, nagyon örülök neki - felelte Betsy, elértve mindjárt, hogy Annáról beszél. Visszamentek az előtérbe, s egy sarokba húzódtak. - Halálra gyötri - suttogta Betsy fontoskodva. - Ez nem mehet, nem mehet így tovább...

- Örülök, hogy így gondolkodik - mondta Sztyepan Arkagyics komoly, fájdalmasan részvevő arccal csóválgatva a fejét. - Ezért jöttem föl Pétervárra.

- Az egész város erről beszél - mondta a hercegnő. - Lehetetlen helyzet, Anna napról napra sorvad. Az ura nem érti meg, hogy egyike azoknak az asszonyoknak, akik nem tudnak az érzéseikkel tréfálni. Kettő közül az egyik; vagy erélyesen lép föl s elviszi innen, vagy elválik, így megfullad.

- Igen... igen... pontosan - sóhajtotta Oblonszkij. - Ezért is jöttem. Azaz nem pusztán ezért... Kamarást csináltak belőlem, meg kellett köszönnöm. De a fő, hogy ezt elintézzük.

- Isten segítse! - mondta Betsy.

Miután Betsy hercegnőt a bejáratig kísérte, ott még egyszer megcsókolta a kesztyű fölött, ahol a pulzus ver, a kezét, s valami illetlen badarságot súgott neki, úgyhogy az nem tudta, haragudjék vagy nevessen, Sztyepan Arkagyics bement a húgához. Könnyek közt találta.

Akármilyen pezsgő és vidám lelkiállapotban volt is Sztyepan Arkagyics, tüstént megtalálta az átmenetet abba a részvevő, költőin-lelkesült hangnembe, amely Anna hangulatához oly kitűnően illett. Megkérdezte, hogy van, s hogy töltötte a délelőttöt.

- Nagyon, nagyon rosszul. A napot, a reggelt, minden volt s jövendő napot - mondta Anna.

- Úgy látom, átengeded magad a rossz hangulatodnak. Le kell rázni, szembenézni az élettel. Tudom, hogy nehéz, de...

- Asszonyok, azt hallottam, még a bűneikért is szeretnek férfiakat - kezdte Anna hirtelen -, de én őt az erényessége miatt gyűlölöm. Nem bírok vele élni. Értsd meg. Fizikailag hat rám, ha látom; kihoz a sodromból. Nem bírok, nem bírok együtt élni vele. Mit tegyek? Boldogtalan voltam, s azt hittem, nem lehetek már boldogtalanabb; de azt a szörnyű állapotot, amiben most vagyok, nem tudtam elképzelni. Tudom, hogy jó ember, kitűnő ember, annyit se érek, mint a körme, mégis gyűlölöm. A nagylelkűségéért gyűlölöm. Nem marad más a számomra, csak...

A halált akarta mondani, de Sztyepan Arkagyics nem engedte, hogy befejezze.

- Beteg vagy és ideges - mondta -, hidd el, rettenetesen túlzol. Nem olyan borzasztó az egész.

És Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Ekkora kétségbeesés láttára senki meg nem kockáztatta volna helyében ezt a mosolyt (durvaságnak tűnt volna föl); az ő mosolyában azonban annyi jóság, csaknem nőies gyöngédség volt, hogy nem sértett, inkább puhított, nyugtatott. Csöndes, csillapító beszéde és mosolya, mint a mandulaolaj, enyhítően, megnyugtatóan hatott. Anna máris megérezte.

- Nem, Sztyiva - mondta. - Elvesztem, elvesztem! Rosszabb, mintha elvesztem volna. Még nem vesztem el, nem mondhatom, hogy mindennek vége, épp ellenkezőleg, azt érzem, nincs vége. Olyan vagyok, mint a megfeszített húr, amelynek el kell pattannia. Nincs még vége; de borzasztó véget ér.

- Dehogyis; le lehet szép csendesen ereszteni a húrt. Nincs helyzet, amelyből ne volna kiút.

- Gondolkoztam és gondolkoztam. Csak egy van...

Rémült pillantásából Sztyepan Arkagyics megint csak azt olvasta ki, hogy ez az egyetlen kivezető út, véleménye szerint, a halál, s nem engedte befejezni.

- Nem, dehogyis - mondta -, engedd meg. Te nem láthatod úgy a helyzetedet, mint én. Hadd mondjam meg őszintén a véleményemet. - S mandulamosolyával óvatosan megint rámosolyodott. - Az elején kezdem: férjhez mentél egy emberhez, aki húsz évvel idősebb nálad. Férjhez mentél szerelem nélkül, vagy anélkül, hogy ismerted volna a szerelmet. Ez hiba volt persze.

- Iszonyú hiba! - mondta Anna.

- Ez azonban, ismétlem, befejezett tény. Aztán, mondjuk ki, az a szerencsétlenség ért, hogy nem az uradat szeretted meg. Ez szerencsétlenség; de ez is befejezett tény. Az urad tudomásul vette és megbocsátotta. - Sztyepan Arkagyics minden mondata után megállt, várta a tiltakozást, de Anna nem felelt semmit sem, csak várt. - Ez így van. Most az a kérdés: tudsz-e tovább élni a férjeddel? Kívánod-e? Kívánja-e ő?

- Én semmit, de semmit sem tudok.

- De hisz magad mondtad, hogy nem szenvedheted.

- Nem, ezt nem mondtam. Tagadom. Én semmit sem tudok, semmit sem értek.

- De engedd meg...

- Te ezt nem értheted meg. Fejjel lefelé zuhanok, érzem, egy szakadékba, de nem szabad megmentenem magam. És nem is tehetem.

- Nem baj, mi majd megfogunk s fölemelünk. Én megértelek; nem veheted magadra, értem, hogy te mondd ki, mit érzel, s mit kívánsz.

- Én semmit, de semmit sem kívánok, csak hogy mindennek vége legyen.

- De ő látja és tudja ezt. Azt hiszed, őt nem nyomasztja éppen úgy, mint téged? Te is kínlódsz, ő is kínlódik, mi lehet ennek a vége? Amikor a válás mindent megoldana - mondta ki nem minden erőlködés nélkül Sztyepan Arkagyics a fő gondolatot, s jelentőségteljesen pillantott Annára.

Anna nem felelt, csak megnyírt fejét rázta tagadóan. De régi szépségében felsugárzó arcán Sztyepan Arkagyics látta, hogy azért nem kívánja csak, mert képtelen boldogságnak érzi.

- Én borzasztóan sajnállak titeket! Milyen boldog lennék, ha elrendezhetném a dolgot! - mondta Sztyepan Arkagyics, s már bátrabban mosolygott. - Ne szólj, ne szólj egy szót sem! Adná Isten, hogy úgy tudnék beszélni, ahogyan érzek. Megyek be őhozzá.

Anna tűnődő, ragyogó szemekkel nézett rá, s nem szólt egy szót sem.



22

Sztyepan Arkagyics azzal a kissé ünnepélyes arccal lépett Alekszej Alekszandrovics szobájába, amellyel a hivatalában szokott az elnöki székbe ülni. Alekszej Alekszandrovics hátrakulcsolt kézzel járkált a szobában, s ugyanazon gondolkozott, amiről Sztyepan Arkagyics a feleségével beszélt.

- Nem zavarlak? - mondta Sztyepan Arkagyics, akit sógora láttán a zavar szokatlan érzése fogott el. Hogy zavarát elrejtse, nemrég vett, új módon nyíló cigarettatárcája után nyúlt, s a tárca bőrét megszagolva egy cigarettát vett ki belőle.

- Nem. Akarsz valamit? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics kelletlenül.

- Igen, szeretnék... beszédem... igen, beszédem volna veled - mondta Sztyepan Arkagyics, elcsodálkozva szokatlan félénkségén.

Ez az érzés olyan váratlan és különös volt, hogy Sztyepan Arkagyics el sem hitte, hogy ez a lelkiismeret szava, s azt mondja, rossz, amit tenni szándékozik. Sztyepan Arkagyics erőt vett magán, s legyűrte váratlan félénkségét.

- Remélem, elhiszed, hogy a húgomat szeretem, irántad pedig őszinte vonzalommal és tisztelettel vagyok - mondta elpirulva.

Alekszej Alekszandrovics megállt, s nem felelt, de arcának alázatos áldozatkészsége meglepte Sztyepan Arkagyicsot.

- A húgomról, a kettőtök viszonyáról szándékoztam... kívántam beszélni - mondta Sztyepan Arkagyics, még mindig azzal a szokatlan félszegséggel küzdve.

Alekszej Alekszandrovics szomorúan mosolygott, a sógorára nézett, s anélkül, hogy felelt volna, az asztalhoz ment, egy megkezdett levelet vett föl, s odaadta a sógorának.

- Én is csak erre gondolok szüntelen. Itt van, ezt kezdtem el írni, írásban, gondoltam, jobban mondom el, a jelenlétem csak felizgatná - szólt a levelet odaadva.

Sztyepan Arkagyics fogta a levelet; értetlen csodálkozással nézett a rámeredő, zavaros szemekbe, s elkezdte olvasni.

Látom, hogy a jelenlétem terhére van. Akárhogy fájt meggyőződnöm erről, látom, hogy így van, s nem lehet másképp. Nem vádolom; Isten a tanúm, hogy amikor betegsége idején megláttam, egész szívemből el voltam szánva, hogy elfeledjem, ami köztünk történt, s új életet kezdjek. Nem bántam meg, s nem is fogom megbánni azt, amit tettem. Egyet óhajtottam csak, a maga, a lelke békességét, s most azt látom, épp ezt nem értem el. Mondja meg, mi adna lelkének igazi boldogságot és nyugalmat. Én meghajlok az akarata s igazságérzete előtt.

Sztyepan Arkagyics visszaadta a levelet, s továbbra is ugyanazzal az értetlen csodálkozással nézett a sógorára, nem tudva, mit szóljon. Ez a hallgatás mindkettőjüknek annyira kínos volt, hogy Sztyepan Arkagyics ajkába, mialatt Karenin arcáról a szemét le nem vette és hallgatott, beteges rángás állt.

- Ez az, amit mondani akartam neki - szólt Alekszej Alekszandrovics elfordulva.

- Igen, igen - mondta Sztyepan Arkagyics, s nem volt ereje felelni, mert könnyek fojtogatták a torkát.

- Igen, igen. Értelek én benneteket - mondta ki végre.

- Tudni szeretném, mit akar - szólt Alekszej Alekszandrovics.

- Félek, hogy maga sem érti a helyzetét. Nem tudja megítélni - mondta Sztyepan Arkagyics összeszedve magát. - Agyonnyomja, igen, egyszerűen agyonnyomja a nagylelkűséged. Ha elolvassa ezt a levelet, nem lesz ereje bármit is mondani, csak lejjebb horgasztja a fejét.

- Igen, de mi legyen akkor hát? Hogy értsük meg egymást, hogy tudjam meg az óhaját?

- Ha megengeded, hogy megmondjam a véleményem, én azt hiszem, tőled függ, hogy a rendszabályokra, amelyeket szükségesnek tartasz, rámutass, és ennek a helyzetnek véget vess.

- Egyszóval az a véleményed, hogy véget kell vetni? - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics. - De hogyan? - mondta aztán, szokatlan mozdulatot téve szeme előtt. - Nem látok semmiféle járható utat.

- Minden helyzetből van kivezető út - mondta felélénkülve Sztyepan Arkagyics, s felállt. - Volt idő, amikor el akartad tépni a... Ha most meggyőződsz, hogy egymást kölcsönösen nem boldogíthatjátok...

- A boldogságot különféleképp lehet fölfogni. De tegyük föl, hogy mindenbe beleegyezek, nem akarok semmit. Mi a kivezető út a mi helyzetünkből?

- Ha kíváncsi vagy a véleményemre... - mondta Sztyepan Arkagyics ugyanazzal a puhító mandulamosollyal, amellyel Annával beszélt. Ez a jóságos mosoly olyan meggyőző volt, hogy gyengeségét érezve, Alekszej Alekszandrovics is behódolt, s hajlandó volt elhinni, amit Sztyepan Arkagyics mond neki. - Ő soha ki nem mondja, de csak egyetlen megoldás lehetséges, ő is egyet kívánhat csak - folytatta Sztyepan Arkagyics -, megszakítani kettőtök viszonyát; az emléket, amelyek összefüggnek vele. A ti helyzetetekben az új viszony tisztázása szerintem elkerülhetetlen. S ez a viszony csak mindkét fél szabadságán alapulhat.

- Válás - szakította félbe undorral Alekszej Alekszandrovics.

- Igen, én azt hiszem, a válás. Igen, a válás - ismételte meg Sztyepan Arkagyics elpirulva. - Házasok számára, akik olyan helyzetbe kerülnek, mint ti, ez a lehető legértelmesebb megoldás. Ha a házasfelek azt látják, hogy az életük együtt elviselhetetlen, mi mást is csinálhatnak? Ez pedig mindig megtörténhet. - Alekszej Alekszandrovics mélyet sóhajtott, s behunyta a szemét. - Itt csak egy dolgot kell mérlegelni, új házasságba kíván-e a házasok egyike lépni. Ha nem, nagyon egyszerű a dolog - mondta Sztyepan Arkagyics, szorongásától mind jobban és jobban megszabadulva.

Alekszej Alekszandrovics izgalmában a homlokát ráncolta, morgott magában valamit, s nem felelt. Mindazt, amit Sztyepan Arkagyics olyan egyszerűnek látott, ezerszer és ezerszer átgondolta. De neki mindez nemhogy egyszerű nem volt, de egészen lehetetlennek látszott. A válás, amelynek a módozatait már ismerte, lehetetlennek tűnt föl, méltóságérzete s a vallás tisztelete nem engedte, hogy egy koholt házasságtörés bűnét vegye magára, még kevésbé engedhette, hogy felesége, akinek megbocsátott és akit szeretett, megszégyenített és kipellengérezett legyen. De a válás más fontosabb okokból is lehetetlennek látszott.

Mi lesz a fiából válás esetén? Az anyjával hagynia lehetetlen. Az elvált anyának meglesz a törvénytelen családja; a mostohafiú helyzete, neveltetése abban minden valószínűség szerint rossz lenne. Magánál tartsa? Ez, tudta, bosszú lenne a részéről, s nem akarta. De mindezeken túl, leginkább azért tartotta lehetetlennek a válást, mert azzal, hogy beleegyezik, veszni hagyja Annát. Eszébe jutott, amit Moszkvában Darja Alekszandrovna mondott; ha a válás mellett dönt, magára gondol, s nem veszi figyelembe, hogy ezzel menthetetlenül tönkreteszi Annát. És ő, összekötve ezt a gondolatot a saját megbocsátásával s kötődésével a gyerekekhez, most a maga módján értelmezte. Beleegyezni a válásba, a szabadságát visszaadni, annyi volt szerinte, mint elveszíteni az utolsó kapcsot, ami a gyerekek életéhez fűzi, akiket szeretett, Annától pedig elvenni a jó útján az utolsó támaszt, s beletaszítani a pusztulásba. Ha elvált asszony lesz, tudta, egyesül Vronszkijjal, ez a kapcsolat pedig törvénytelen és bűnös lesz, minthogy az egyház törvényei szerint asszony, amíg az ura él, nem léphet házasságra. "Egyesül vele, s egy-két év múlva vagy Vronszkij hagyja ott, vagy ő kezd új viszonyt - gondolta Alekszej Alekszandrovics. - S én, aki beleegyeztem a törvénytelen válásba, bűnös leszek a pusztulásában." Mindezt százszor is átgondolta, s meg volt győződve, hogy a válás nemcsak hogy nem nagyon egyszerű, ahogy a sógora mondja, de teljesen lehetetlen. Nem hitt Sztyepan Arkagyics egyetlen szavában sem; ezer cáfolata volt mindarra, amit mondott, de hallgatta; szavaiban érezte, az a durva, hatalmas erő szól, amely az életét kormányozza, s amelynek be kell hódolnia.

- A kérdés csak az, hogy te milyen föltétellel egyezel bele a válásba, ő semmit sem akar, semmit sem mer kérni tőled, mindent a te nagylelkűségedre bíz.

"Én Istenem! Én Istenem! De miért?" - gondolta Alekszej Alekszandrovics. Eszébe jutott, hogyan zajlik a válóper, ha a férj veszi magára a bűnt, s szégyenében azzal a mozdulattal takarta el az arcát, amellyel Vronszkij a magáét.

- Izgatott vagy, ezt megértem. De ha meggondolod...

"Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is, s aki elveszi a köntösöd, annak add oda az inged is" - gondolta Alekszej Alekszandrovics.

- Igen, igen! - kiáltott föl sipító hangon. - Magamra veszem a gyalázatot, odaadom a fiamat is, de... de nem volna jobb így hagyni? Különben tedd, amit akarsz.

S elfordulva a sógorától, úgy, hogy az nem is láthatta őt, leült az ablaknál egy székre. El volt keseredve, szégyellte magát, de a keserűséggel és szégyennel együtt önnön alázatosságának magasztossága meg is hatotta, s örömöt is okozott.

Sztyepan Arkagyics meg volt hatva. Hallgatott.

- Alekszej Alekszandrovics, hidd el nekem, Anna méltányolni fogja a te nagylelkűségedet - mondta végül. - De ez nyilván az Isten akarata volt - tette hozzá, s ahogy kimondta, érezte is, hogy butaság volt, s nehezen türtőztetett egy mosolyt a butasága fölött.

Alekszej Alekszandrovics felelni akart valamit, de a könnyek megakadályozták benne.

- Végzetes szerencsétlenség ez, amelybe bele kell nyugodnunk - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én ezt a szerencsétlenséget befejezett ténynek tekintem, s azon vagyok, hogy segítsek rajtatok.

Amikor Sztyepan Arkagyics a sógora szobájából kiment, meg volt hatva, ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy meg ne legyen elégedve, amiért ilyen sikeresen intézte el ezt a dolgot; arról ugyanis meg volt győződve, hogy Alekszej Alekszandrovics nem veszi vissza a szavát. Elégedettségéhez az is hozzájárult, hogy egy jó gondolata támadt; ha ennek a dolognak vége lesz, a feleségének s közeli ismerőseinek ezt a kérdést teszi majd föl: "Mi a különbség köztem és az uralkodó között? Az uralkodó asztalt bonthat, amitől legalább egy tucat ember nekikeseredik, én viszont ma házasságot bontottam, amitől három ember holtbiztos boldogabb lett... Vagy: miben hasonlítunk, az uralkodó meg én? Hát az... Egyébként, majd még kitalálok valami jobbat" - gondolta mosolyogva.



23

Vronszkij sebe, noha a szívet elkerülte a golyó, veszedelmes volt. Néhány napon át élet-halál közt lebegett. Amikor először volt annyira, hogy beszélni tudott, csak bátyjának a felesége, Varja tartózkodott a szobában.

- Varja - mondta, s szigorúan nézett rá -, véletlenül lőttem meg magamat. Kérlek, ne beszélj erről soha; s így mondd mindenkinek. Másképpen nagyon ostobán hangzanék!

Varja nem felelt; fölébe hajolt, s örvendő mosollyal nézett az arcába. Vronszkij szeme tiszta volt, nem lázas, a pillantása azonban szigorú.

- No, hála Isten! - mondta. - Nem fáj semmid?

- Csak itt egy kicsit. - A mellére mutatott.

- Akkor hadd kösselek át.

Vronszkij némán szorította össze széles állcsontjait, s a sógornőjét nézte, mialatt átkötözte. Amikor végzett, így szólt:

- Nem beszélek félre; légy rajta, kérlek, ne legyen szóbeszéd, hogy szándékosan lőttem magamba.

- Nem is mondja senki. De remélem, nem fogsz többet véletlenül lövöldözni? - mondta kérdő mosollyal. - Valószínűleg nem, pedig jobb lenne...

És komoran elmosolyodott.

De szavai s mosolya ellenére, melyek Varját annyira megijesztették, amikor a gyulladás elmúlt s gyógyulni kezdett, bánata egy részétől, úgy érezte, teljesen megszabadult. Tettével mintha lemosta volna a korábbi szégyent és megaláztatást. Nyugodtan gondolhatott már Alekszej Alekszandrovicsra. Elismerte nagylelkűségét, s már nem érezte magát megalázottnak. Azonkívül élete is visszatért régi vágányára. Megvolt a lehetősége, hogy szégyen nélkül nézzen az emberek szemébe, élhetett megint a szokásai szerint. Az egyetlen, amit a szívéből nem tudott kitépni, bár folyton küzdött vele, a kétségbeesésig menő fájdalom volt, hogy Annát örökre elvesztette. Hogy most, amikor bűnét a férjjel szemben levezekelte, le kell mondania róla, s Anna bűnbánata s az ura közé többé oda nem áll, erre keményen el volt magában szánva. De szerelme elvesztésén a bánatot nem tudta a szívéből kitépni, emlékezetéből nem törülhette ki az Anna mellett megismert boldogság perceit, amelyeket akkor oly kevéssé becsült meg, most azonban teljes varázsukkal vették üldözőbe.

Szerpuhovszkoj egy taskenti megbízást eszelt ki neki, s Vronszkij a legkisebb habozás nélkül egyezett bele az ajánlatába. De minél közelebb jött elutazásának az ideje, annál nehezebbé vált az áldozat, amelyet vélt kötelességéért hozott.

Sebe beforrt, kijárt már, s előkészületeket tett a taskenti útra. "Csak még egyszer lássam, aztán eltemetem magam, és meghalok" - gondolta, s Betsy előtt, búcsúlátogatásai során, ki is mondta a gondolatát. Betsy ezzel a küldetéssel ment Annához, s hozta meg a tagadó válaszát.

"Annál jobb - gondolta Vronszkij, ahogy a választ megkapta. - Gyengeség volt; az utolsó erőm is fölemésztette volna."

Másnap reggel maga Betsy jött el hozzá, és közölte, hogy Oblonszkijon keresztül biztos értesülése van, Alekszej Alekszandrovics hajlandó elválni, találkozhatik Annával.

Azzal sem gondolt már, hogy Betsyt kikísérje, megfeledkezett elhatározásáról, nem kérdezte, mikor mehet, a férj hol van; azonnal Kareninékhoz hajtatott. Nem látott senkit, semmit, szaladt fel a lépcsőn, s futását alig türtőztetve, gyors léptekkel ment be Anna szobájába. Nem gondolkozott rajta, meg se nézte, van-e vagy nincs a szobában még valaki, átölelte s csókokkal borította el Anna arcát, kezét, nyakát.

Anna készült erre a viszontlátásra, elgondolta, mit mond majd, de semmit sem sikerült belőle elmondania, Vronszkij szenvedélye átragadt rá. Csillapítani akarta őt, magát, de késő volt. Azt érezte, amit Vronszkij. Ajkai úgy reszkettek, hogy jó soká semmit sem tudott mondani.

- A hatalmadba ejtettél, a tied vagyok - mondta végre, s mellére szorította a férfi kezét.

- Így kellett lennie! - szólt Vronszkij. - S így is kell, ameddig csak élünk. Ezt most már tudom...

- Igaz - mondta Anna, mind halványabban és halványabban, Vronszkij fejét a melléhez szorítva. - De az után, ami történt, van benne valami borzasztó.

- Minden elmúlik, minden elmúlik, s olyan boldogok leszünk! A szerelmünk attól, hogy van valami borzasztó benne, talán csak erősebb lesz - emelte föl Vronszkij a fejét, erős fogait mosolyában elővillantva.

S Anna nem tudott vissza nem mosolyogni - nem a szavaira, a szerelmes pillantására. Fogta a kezét, s a hűvös arcát, a lenyírt haját cirógatta vele.

- Meg sem ismerlek ezzel a kurta hajjal. Úgy megszépültél. Olyan vagy, mint egy kisfiú. De milyen sápadt vagy!

- Igen, nagyon gyönge vagyok - mondta Anna mosolyogva. S az ajka megint megremegett.

- Olaszországba megyünk, ott megerősödsz - mondta Vronszkij.

- S csakugyan lehetséges, hogy férj-feleség legyünk, egy család veled? - mondta Anna, közelről nézve a szemébe.

- Én csak azon csodálkozom, hogy valaha másképp is lehetett.

- Sztyiva azt mondja, ő mindenbe beleegyezett, de én nem tudom elfogadni a nagylelkűségét - mondta, s tűnődve nézett Vronszkij arca mellé. - Nem akarom a válást, énnekem most már egészen mindegy. Csak azt nem tudom még, mit dönt Szerjozsáról.

Vronszkij nem értette, hogy gondolhat most, viszontlátásuk percében, a fiára, válásra. Hát nem mindegy az?

- Ne beszélj erről, ne is gondolj rá - mondta, kezét a kezében forgatva, s azon volt, hogy vonja magára a figyelmét; de Anna még mindig nem nézett rá.

- Ó, miért is nem haltam meg, jobb lett volna! - mondta, s két orcáján zokogás nélkül ömlött a könny. De mosolyogni próbált, hogy Vronszkijt el ne keserítse.

A hízelgő és veszélyes taskenti megbízásról lemondani, Vronszkij korábbi fogalmai szerint, szégyenletes volt és lehetetlen. Most azonban egy percnyi gondolkozás nélkül mondott le, s látva, hogy eljárását felsőbb körök nem helyeslik, azonnal kilépett a szolgálatból.

Alekszej Alekszandrovics egy hónapra rá egyedül maradt a lakásában a fiával, Anna pedig Vronszkijjal külföldre utazott; a válóper megindítását nemcsak hogy nem kérte, de végképp lemondott róla.







ÖTÖDIK RÉSZ




1

Scserbackaja hercegnőnek az volt a véleménye, hogy a böjt előtt, ami már csak öthétnyire volt, az esküvőt nem lehet megtartani, hisz addigra a kelengye fele sem készülhet el; egyet kellett azonban értenie Levinnel, hogy böjt után meg már túl későn volna, Scserbackij herceg öreg nagynénje ugyanis nagybeteg, és hamarosan meghalhat, akkor pedig a gyász késleltetné az esküvőt. A hercegnő épp ezért úgy döntött, hogy a kelengyét két részre osztja, nagy és kis kelengyére, s beleegyezett, hogy még a böjt előtt megesküdjenek. Úgy határozott, hogy a kelengye kisebbik felét most mindjárt elkészítteti, a nagyobbikat meg majd utánuk küldi, s igen megharagudott Levinre, amiért sehogy sem tudott komoly választ adni, beleegyezik-e ebbe vagy sem. Ez az intézkedés annál helyesebb volt, mert a fiatalok rögtön az esküvő után falura utaznak, s ott a nagy kelengyéhez tartozó holmira úgysem lesz szükségük.

Levin továbbra is ugyanabban az eszelős állapotban volt; úgy tűnt föl neki, hogy ő és boldogsága minden létező dolog egyetlen s legfőbb célja, s neki nincs miről gondolkodnia és gondoskodnia, úgyis elintéződik minden: a többiek elintézik majd helyette. Még jövendő életére sem volt semmiféle terve s célja; rábízta, döntsenek ők, tudva, hogy minden kitűnően fog menni. Abban, amit tennie kellett, a bátyja, Sztyepan Arkagyics s a hercegnő voltak az irányítói. Ő nem tett mást, csak tökéletesen egyetértett mindazzal, amit ajánlottak. A bátyja pénzt vett föl neki; a hercegnő azt ajánlotta, hogy az esküvő után utazzanak el Moszkvából; Sztyepan Arkagyics külföldi utat javasolt. Ő mindennel egyetértett. "Csináljatok, amit akartok, ha ez nektek örömet okoz. Én boldog vagyok - gondolta -, s a boldogságom, akármit csináltok, sem nagyobb, sem kisebb nem lehet." Nagyon elcsodálkozott, hogy amikor Sztyepan Arkagyics tanácsát, hogy külföldre utazzanak, Kittynek elmondta, ő nem egyezett bele; neki határozott igényei voltak az ő jövendő életükkel kapcsolatban. Tudta, hogy Levinnek olyan munkája van falun, amit szeret. Ő maga, ahogy Levin észrevette, nemcsak hogy nem értette, mi ez a munka, de nem is akarta megérteni. Ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy igen fontosnak ne tartsa. Ezért azt is tudta, hogy az otthonuk falun lesz, s így nem is kívánt külföldre utazni, ahol nem fog élni, hanem oda akart menni, ahol az otthonuk lesz. Ez a határozott akaratnyilvánítása csodálatba ejtette Levint. De minthogy neki egészen mindegy volt, rögtön megkérte Sztyepan Arkagyicsot, mintha annak kötelessége lett volna, hogy utazzék le falura, mindenre kiterjedő intézkedésével rendezzen el mindent, amit csak tud.

- Hanem hallod-e - mondta Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor a faluból, ahol a fiatalok leutazására mindent elkészíttetett, visszatért -, van neked bizonyítványod arról, hogy meggyóntál?

- Nincs. Minek az?

- Enélkül nem esketnek meg.

- Jaj, jaj, jaj! - kiáltott fel Levin. - Vagy kilenc éve nem áldoztam, úgy rémlik. Nem is gondoltam rá.

- Szép dolog! - mondta Sztyepan Arkagyics nevetve. - S rám mondod, hogy nihilista vagyok! Csakhogy ez nem megy ám. Meg kell áldoznod.

- De mikor? Már csak néhány nap van hátra.

Sztyepan Arkagyics ezt is elrendezte, s Levin hozzáfogott az áldozási előkészülethez. Hitetlen ember lévén, aki ugyanakkor a más hitét tiszteli, igen terhes volt neki bármiféle templomi ceremónián jelen lennie vagy részt vennie. Mostani ellágyult, érzékeny lelkiállapotában pedig a színlelés kényszere nemcsak hogy terhes volt, de teljesen lehetetlennek is érezte. Ebben a dicső és virágzó állapotában most kell vagy hazudnia, vagy a vallásból gúnyt űznie. Úgy érezte, sem ezt, sem azt nem képes megtenni. De akármennyit faggatta Sztyepan Arkagyicsot, nem lehetne-e áldozás nélkül bizonyítványt kapni, Sztyepan Arkagyics kijelentette, hogy ez lehetetlen.

- De hát mi neked az a két nap? Olyan kedves, okos öregecske. Úgy kihúzza ezt a fogad, hogy észre se veszed.

Az első mise alatt Levin megpróbálta fölfrissíteni annak az ifjúkori, erős vallásosságnak az emlékét, amely tizenhat-tizenhét éves kora közt élt benne; de hamarosan meggyőződött, hogy ez teljesen lehetetlen. Megpróbálta úgy nézni az egészet, mint jelentőség nélküli puszta szokást, amilyen például az udvariassági látogatás, de érezte, hogy ezt sem képes megtenni. Mint legtöbb kortársa, a vallás dolgában ő is a legbizonytalanabb helyzetben volt. Hinni nem tudott, ugyanakkor arról sem volt igazán meggyőződve, hogy az egész nem igaz. S mert annak, amit tett, a jelentőségében nem tudott hinni, de üres formaságként, közönyösen sem tudta nézni, az áldozásra való felkészülés egész ideje alatt szégyent és kényelmetlenséget érzett, hisz olyasmit csinált, amit maga sem értett, tehát ahogy egy belső hang mondta, hazug és csúnya dolgot.

Az istentisztelet alatt az imákat hallgatta, s olyan értelmet igyekezett találni bennük, ami a nézeteivel nem áll ellentétben, majd érezve, hogy nem tudja megérteni, s így kárhoztatnia kell őket, iparkodott nem hallgatni rájuk; a maga gondolataival, megfigyeléseivel, emlékeivel foglalkozott, amelyek a tétlen templomi ácsorgás alatt rendkívül elevenül peregtek az elméjében.

Végigállta a déli misét, a vecsernyét, az esti imádságot, másnap a szokásosnál korábban kelt, nem teázott, s reggel nyolcra a templomban volt, hogy meghallgassa a reggeli istentiszteletet, és meggyónjon.

A templomban nem volt senki, csak egy koldus katona, két öregasszony s a templomszolgák.

Egy fiatal diakónus jött elé, vékony karinge alatt élesen rajzolódott ki hosszú hátának két fele; a falnál levő asztalhoz ment, s azonnal olvasni kezdte az imádságot. Ahogy olvasott, főként pedig a sűrűn és gyorsan ismételt "Uram, irgalmazz" szavakra, amelyek "umazz-umazz"-nak hangzottak, Levinnek olyan érzése támadt, mint akinek az esze be van zárva, le van pecsételve, s érinteni, megmozdítani nem szabad, mert abból csak zavar támad; épp ezért a diakónus mögött állva, anélkül, hogy odafigyelt s az ima értelmébe próbált volna hatolni, továbbra is a maga dolgaira gondolt. "Csodálatosan kifejezők a kezei" - gondolta, ahogy eszébe jutott, hogy ültek tegnap a sarokasztalnál Kittyvel. Beszélniük, mint mostanában majd mindig, nem volt miről; Kitty odatette a kezét az asztalra, s hol kinyitotta, hol becsukta, közben maga is nevetett a mozdulatán. Eszébe jutott, hogy csókolta meg ezt a kezet, hogy nézegette utána a rózsaszín tenyér összeérő vonalkáit. "Megint umazz" - gondolta Levin, mialatt keresztet vetett, s a hajbókoló diakónus hajlékony hátmozgását nézve, maga is meghajolt. "Aztán ő fogta a kezem, s a vonalakat nézegette: - Nagyszerű kezed van - mondta." S a kezére nézett, majd a diakónus kurta kezére. "Most már nemsokára vége lesz. Nem, úgy látszik, újrakezdi - gondolta az imákat hallgatva. - De vége, lám, már földig hajlik. Ez mindig a vége előtt van."

Miután a háromrubelest bársonyhajtókás kezével észrevétlenül elvette, a diakónus azt mondta neki, hogy bejegyzi, s új csizmáiban az üres templom kövén fürgén végigkopogva az oltárhoz ment. Egy perc múlva kikukkantott, s intett Levinnek. Az idáig elzárt gondolatok mocorogni kezdtek Levin fejében, de ő gyorsan elkergette őket. "Valahogy majd csak lesz" - gondolta, s az emelvényhez ment. Ahogy a lépcsőn fölment s jobbra fordult, meglátta a papot.

A pap, egy őszes, ritkás szakállú, fáradt, jóságos szemű öreg, a könyvtartónál állt, s a szertartáskönyvet forgatta. Egy kissé meghajolt Levin előtt, s rutinos hangon rögtön az imát kezdte el olvasni. Ahogy bevégezte, földig hajolt, s arccal Levin felé fordult.

- Krisztus áll itt láthatatlan, ő hallgatja a gyónását - mondta a feszületre mutatva. - Hisz-e mindenben, amire a mi szent apostoli egyházunk tanít? - folytatta a pap, szemét Levin arcáról elfordítva, s kezét az epitrachelion[79] alatt összekulcsolva.

- Mindenben kételkedtem, és most is kételkedem - mondta Levin magának is kellemetlen hangon, és elhallgatott.

A pap várt néhány pillanatot, nem mond-e még valamit, aztán a szemét behunyva, gyors, vlagyimiri, "ó"-zó kiejtéssel így szólt:

- A kételkedés emberi gyengeségünkkel jár, de imádkoznunk kell, hogy a kegyelmes szívű Isten megerősítsen bennünket. Milyen különös bűnei vannak? - tette hozzá a legkisebb szünet nélkül, mint aki nem akar időt veszteni.

- Legfőbb bűnöm a kételkedés. Mindenben kételkedem, s többnyire a kétely állapotában vagyok.

- A kételkedés emberi gyengeségünkkel jár - ismételte a pap ugyanazokat a szavakat. - Főként miben kételkedik?

- Mindenben kételkedem. Néha még Isten létezésében is - mondta Levin önkéntelenül, s maga is elszörnyedt, mekkora illetlenséget mondott. De a papra Levin szavai, úgy látszik, nem voltak hatással.

- Miféle kételye lehet Isten létezésében? - mondta sebesen, alig észrevehető mosollyal.

Levin hallgatott.

- Hogy kételkedhet a Teremtőben, amikor teremtményeire néz? - folytatta a pap, szokott, gyors beszédmodorában. - Ki díszíthette föl csillagokkal az égboltot? Ki öltöztette a földet szépségébe? Hogy lehetséges mindez Teremtő nélkül? - mondta, kérdőn pillantva Levinre.

Levin érezte, hogy illetlenség lenne egy pappal filozófiai vitába kezdeni, ezért hát azt felelte csak, ami közvetlenül a kérdésre tartozott.

- Nem tudom.

- Nem tudja? Akkor hogy kételkedhetik benne, hogy Isten alkotta mindezt? - kérdezte a pap vidám csodálkozással.

- Nem értek semmit az egészből - mondta Levin elvörösödve; érezte, hogy a szavai ostobák, s nem is lehetnek mások ebben a helyzetben.

- Imádkozzék Istenhez, fohászkodjék hozzá. Még az egyházatyáknak is voltak kétségeik, és hitük megerősítését kérték Istentől. Nagy a sátán ereje, de nem szabad megadnunk magunkat neki. Imádkozzék Istenhez, fohászkodjék hozzá. Imádkozzék Istenhez - ismételte gyorsan.

A pap hallgatott egy kicsit, mint aki tűnődik.

- Úgy hallottam, hogy ön az én hívem és lelki fiam, Scserbackij herceg lányával készül házasságra lépni - mondta aztán mosolyogva. - Kitűnő leányka.

- Igen - felelte Levin, a pap helyett pirulva. "Mért kell neki gyónás közben - gondolta - ilyesmit kérdezni?"

S a pap, mintha csak a gondolatára felelne, így szólt:

- Házasságra készül lépni, s Isten, lehetséges, ugyebár, utóddal áldja meg. Milyen nevelést adhat kicsinyeinek, ha nem győzi le magában a hitetlenségre csábító sátán kísértését? - mondta szelíd korholással. - Ha szereti magzatát, mint jó atya nemcsak gazdagságot, pompát és tiszteletet kíván majd sarjának, hanem azt is, hogy az üdvösség útjára lépjen, s lelkét az igazság fénye világítsa meg. Ugyebár? De mit felel majd neki, ha az ártatlan gyermekecske megkérdi: "Apukám! Ki alkotta mindazt, ami ebben a világban engem gyönyörködtet: földet, vizeket, napot, virágokat és füveket?" Azt mondja talán: "Nem tudom?" Nem lehet nem tudnia, amikor Isten végtelen irgalmában önnek is kinyilatkoztatta. Vagy azt kérdi majd a gyermek: "Mi vár énrám a síron túl?" Mit mond neki, ha nem tud semmit sem? Hogy felel meg neki? Átengedi őt a világ és a sátán csábításainak? Ez nem szép dolog ám! - mondta, és megállt, s fejét oldalt hajtva, jóságos, szelíd szemmel pillantott Levinre.

Levin semmit sem felelt - nem azért, mert nem akart a pappal vitába bocsátkozni, hanem mert eleddig senki sem tette föl neki ezeket a kérdéseket; majd ha a kicsinyei fölteszik, lesz ideje meggondolni, hogy mit feleljen.

- Abba az életkorba jutott - folytatta a pap -, amikor meg kell választania az útját, s ahhoz tartani magát. Imádkozzék Istenhez, hogy kegyességében könyörüljön és segítsen önön - fejezte be. - "A mi Urunk Istenünk Jézus Krisztus kegyelme és az ő ember iránti szerelmének bővelkedése révén bocsásson meg neked, gyermekem!" - És a feloldozó imát befejezve, a pap megáldotta és elbocsátotta Levint.

Ezen a napon, amikor hazaért, Levin örült, hogy a feszélyező helyzetnek vége, s úgy ért véget, hogy nem kellett hazudnia. Arról is maradt egy homályos emlék benne, hogy amit ez a jóságos és kedves öreg mondott, egyáltalán nem olyan ostoba dolog, mint kezdetben gondolta, s hogy itt lappang valami, amit tisztázni kell.

"Természetesen nem most - gondolta Levin -, majd valamikor később." Úgy érezte, most még inkább, mint azelőtt, hogy valami homályos és tisztázatlan a lelkében, s a vallás dolgában ő is abban a helyzetben van, amit másoknál olyan világosan látott s nem szeretett, amiért Szvijazsszkij barátját is elítélte.

Ezt az estéjét Dollyéknál töltötte a menyasszonyával, különös vidámságban. Sztyepan Arkagyicsnak úgy magyarázta az ajzottságát, hogy jókedve van, akár a kutyának, amelyet abroncson át tanítanak ugrani, s miután azt, amit kívántak tőle, végre megértette és megcsinálta, nyüszít, a farkát csóválja, s gyönyörűséggel ugrál asztalra, ablakokra.



2

Az esküvő napján, ahogy az már szokás (a hercegnő s Darja Alekszandrovna ragaszkodtak hozzá, hogy minden szokást szigorúan betartsanak), Levin nem látta a menyasszonyát; a szállodájában ebédelt, három véletlenül odavetődött agglegénnyel. Az egyik Szergej Ivanovics volt; a másik: Katavaszov, tanulótársa az egyetemen, most a természettudományok professzora, akit az utcán fogott el, s cipelt be magához; a harmadik: a násznagya, Csirikov, moszkvai békebíró, aki a medvevadászatokon volt cimborája. Az ebéd igen vidáman folyt; Szergej Ivanovics a legjobb hangulatban volt: mulatott Katavaszov eredetiségén, Katavaszov pedig, érezve, hogy eredetiségét értik és értékelik, tetszelgett is benne. Csirikov jókedvűen és kedélyesen szekundált minden társalgásnak.

- Hanem tudjátok - mondta Katavaszov, a szavakat, ahogy a katedrán megszokta, elnyújtva -, milyen tehetséges fiú ez a mi Konsztantyin Dmitrics barátunk? Távollevőről beszélek, minthogy ő nincs többet. Amikor az egyetemről kijött, a tudományt is szerette, s az emberiség dolgai is érdekelték, most azonban képességei egyik felét arra fordítja, hogy magát elámítsa; a másikat, hogy ámítását igazolja.

- Nem találkoztam még a házasságnak elszántabb ellenségével, mint ön - mondta Szergej Ivanovics.

- Nem, nem gyűlölöm a házasságot, a munkamegosztásnak vagyok csak barátja. Az olyan embereknek, akik nem valók másra, embereket kell csinálniuk, a többi pedig dolgozzék a kiművelésükön és boldogságukon. Ez az, amit én gondolok. Van egy sereg ember, aki szíves örömest összezavarja ezt a két mesterséget, én azonban nem vagyok közülük való.

- Milyen boldog leszek, ha azt hallom, hogy beleszeretett valakibe! - mondta Levin. - Hívjon meg, kérem, a lakodalmára.

- Én máris szerelmes vagyok.

- Igen, a tintahalba... Tudod - fordult Levin a bátyjához -, Mihail Szemjonovics könyvet ír a táplálkozásról, és...

- Csak ne kavarja össze! Mindegy, miről. Úgy van, csakugyan szerelmes vagyok a tintahalba.

- De a tintahal nem akadályozza meg, hogy a feleségét szeresse.

- Ő nem, de a feleségem megakadályoz.

- Miért?

- Majd meglátja. Maga a gazdálkodást, a vadászatot szereti. Csak figyelje meg!

- Az ám, itt volt ma Arhip; azt mondja, Prudnojéban rengeteg jávorszarvas van s két medve - mondta Csirikov.

- No, azokat már nélkülem ejti el.

- Az már igaz - mondta Szergej Ivanovics. - Búcsúzz el a medvevadászattól; az asszony nem fogja engedni.

Levin elmosolyodott. Az, hogy az asszony nem fogja engedni, olyan jólesett neki, hogy kész volt örökre lemondani az örömről, hogy medvét lásson.

- De azért mégiscsak kár - mondta Csirikov -, hogy azt a két medvét maga nélkül ejtik el. Emlékszik, Hapilovóban, legutóbb? Csuda vadászat lenne.

Levin nem akarta kiábrándítani, hogy vadászat nélkül valahol valami esetleg jobb lehet; nem szólt inkább semmit.

- Nemhiába terjedt el a legénybúcsú szokása - mondta Szergej Ivanovics. - Akármilyen boldog is az ember, a szabadságát csak sajnálja.

- Csak vallja be, úgy van maga is, mint a vőlegény Gogolnál:[80] ki szeretne ugrani az ablakon.

- Persze hogy úgy, csak nem vallja be! - mondta Katavaszov, s hangosan fölkacagott.

- Nos, az ablak nyitva... Gyerünk azonnal Tverbe! Van egy nőstény medve, odamehetünk a barlangjához. Csakugyan, gyerünk az ötórással! Itt meg csinálják, ahogy kedvük tartja - mondta Csirikov elmosolyodva.

- Bizony isten - mosolyodott el Levin is -, én nem tudok a lelkemben erre a bánkódásra a szabadságomért rátalálni!

- A maga lelkében most olyan káosz van, hogy semmit sem talál meg benne - mondta Katavaszov.

- Várja meg, amíg egy kicsit tisztába jön magával, s majd megtalálja!

- Nem, valamelyest mégiscsak érezném, hogy a mostani érzésem (nem akart előttük szerelmet mondani)... és boldogságom ellenére is fáj a szabadságom elvesztése... De épp ellenkezőleg, örülök neki, hogy elvesztem.

- Szörnyű! Reménytelen eset! - mondta Katavaszov. - Na, igyunk a gyógyulására, vagy kívánjuk, hogy ábrándjainak legalább a századrésze valóra váljék. Az is olyan boldogság lesz, amilyen nem volt még a földön.

Ebéd után a vendégek csakhamar elmentek, hogy legyen idejük az esküvőre átöltözni.

Ahogy magára maradt, s az agglegény-beszédre visszagondolt, Levin még egyszer megkérdezte magát, van-e, ahogy ezek mondták, a lelkében sajnálkozás a szabadsága elvesztése miatt. Elmosolyodott ezen a kérdésen. "Szabadság? Minek a szabadság? A boldogság épp az, hogy az ember a szerelmese vágyaival, gondolataival szeret, kíván, gondolkozik, azaz semmi szabadság - ez éppen, ami boldoggá tesz."

"De ismerem-e én az ő gondolatait, vágyait, érzéseit?" - súgta neki hirtelen egy hang. A mosoly eltűnt az arcáról; elgondolkozott. S hirtelen furcsa érzés vett erőt rajta. Félelem és kételkedés tört rá; mindenben kételkedett.

"Hátha nem is szeret? Hátha csak azért jön hozzám, hogy férjhez menjen? Hátha maga sem tudja, mit tesz? - kérdezte magától. - Fölocsúdhat, s csak akkor érti meg, amikor hozzám jött már, hogy nem szeret, nem szerethet." S a legfurcsább, legcsúnyább dolgokat gondolta Kittyről. Olyan féltékeny volt Vronszkijra, mintha az az egy évvel ezelőtti este, amikor együtt látta őket, csak tegnap lett volna. Gyanakodni kezdett, hogy Kitty nem mondott el neki mindent.

Egyszer csak fölugrott. "Nem, ez lehetetlen! - gondolta kétségbeesetten. - Elmegyek hozzá, megkérdem, megmondom neki, utolszor: most még szabadok vagyunk, nem jobb, ha hagyjuk az egészet? Minden jobb, mint az örökös boldogtalanság, szégyen, hűtlenség!" Kétségbeesett szívvel ment ki a szállodából, s indult - haraggal mindenki, maga és Kitty iránt is - őhozzá.

A hátsó szobákban találta. Egy ládán ült, s a szobalányával rendezett valamit; a székek hátán és a padlón heverő tarka ruhái közt válogattak.

- Ah! - kiáltotta Kitty fölsugárzó örömmel, ahogy meglátta. - Hogy kerülsz, hogy kerül ide? (Az utolsó napokig hol tegezte, hol magázta.) Nem is vártam! A lányruháim válogatom, kinek melyiket.

- Nagyon helyes! - mondta Levin, s komor pillantást vetett a szobalányra.

- Menj, Dunyasa, majd behívlak később - mondta Kitty. - Mi lelt? - tért át, hogy a lány kiment, végképp a tegezésre. Észrevette furcsa, fölzaklatott, komor képét, és megijedt.

- Kitty! Én gyötrődöm, és nem bírok egyedül gyötrődni - állt elé kétségbeeséssel a hangjában, s könyörögve nézett a szemébe. A Kitty szerelmes, becsületes arcáról látta már, hogy abból, amit mondani szándékozik, nem sülhet ki semmi, de azért mondania kellett, hogy Kitty maga győzze meg. - Azt akarom mondani, hogy még semmi sem késő. Mindent visszacsinálhatunk és jóvátehetünk.

- Mit? Nem értek semmit. Mi lelt?

- Amit ezerszer mondtam már, s amire nem tudok nem gondolni... hogy nem vagyok méltó rád. Nem, te nem egyezhettél bele, hogy hozzám jöjj. Gondold meg! Tévedtél. Gondold meg jól. Nem szerethetsz. Ha... jobb, hogyha megmondod - szólt rá sem nézve. - Boldogtalan leszek. Beszéljenek, amit akarnak, minden jobb a boldogtalanságnál. Még mindig jobb most, amikor nem késő.

- Nem értem - felelte Kitty ijedten. - Ez azt jelenti, hogy vissza akarsz lépni? Hogy nem akarod?

- Nem, ha nem szeretsz.

- Elment az eszed! - kiáltott föl Kitty a bosszúságtól elpirulva. De Levin arca olyan szánalomra méltó volt, hogy türtőztette a bosszúságát; ledobta a karosszékről a ruhát, s közelebb ült hozzá.

- Mire gondolsz? Mondj el mindent!

- Azt gondolom, hogy nem szerethetsz. Miért is szeretnél?

- Istenem! Hogy miért? - mondta Kitty, és elsírta magát.

- Jaj, mit tettem! - kiáltott föl Levin, s elébe térdelt, úgy csókolta a kezét.

Amikor a hercegnő öt perc múlva a szobába lépett, teljes békességben találta őket. Kitty nemcsak arról győzte meg Levint, hogy szereti, de a kérdésre is megfelelt, s megmagyarázta, miért. Azt mondta, azért szereti, mert egészen érti; tudja, hogy Levinnek mit kell szeretnie, s az, amit szeret, mind jó is. S ezt Levin is egész világosnak találta. Amikor a hercegnő bejött, ott ültek egymás mellett a ládán, a ruhákat válogatták s vitatkoztak; Kitty Dunyasának akarta adni fahéjbarna ruháját, amelyben akkor volt, amikor Levin megkérte, Levin pedig azon erősködött, hogy ezt a ruhát senkinek sem szabad odaadnia, Dunyasának adja inkább a kéket.

- Hát nem érted? Ő barna, nem illik neki... Én ezt mind meggondoltam.

Amikor megtudta, hogy Levin miért jött, a hercegnő félig tréfásan, félig komolyan megharagudott rá, s hazaküldte, hogy öltözzék fel: Charles azonnal itt lesz, ne zavarja Kittyt a fésülködésben.

- Úgysem eszik semmit mostanában, egész megcsúnyult, te meg még az ostobaságaiddal is izgatod - mondta neki. - Hordd el, hordd el magadat, kedvesem.

Levin bűntudattal és megszégyenülten, de nyugodtan tért vissza a szállodájába. A bátyja, Darja Alekszandrovna és Sztyepan Arkagyics teljes gálában várták már, hogy az ikonnal megáldják. Sietni kellett; Darja Alekszandrovnának még haza kellett hajtatnia, s fölvennie kipomádézott és kibodorított fiát, aki a menyasszonnyal viszi a szentképet, aztán az egyik kocsit a násznagyért küldeni; a másik, amelyik Szergej Ivanovicsot hozza, visszamegy... Nagyon sok és bonyolult tennivaló volt még. Egy azonban kétségtelen volt: fél hét, késlekedni már nem szabad.

A megáldás az ikonnal elég komolytalanul ment. Sztyepan Arkagyics mulatságosan ünnepélyes pózban állt a felesége mellett, fogta a képet, s fölszólította Levint, hogy hajoljon a földig: jóságos és tréfás mosollyal megáldotta, és háromszor megcsókolta; ugyanezt tette Darja Alekszandrovna, s már ment is, a fogatok irányításába megint belezavarodva.

- Akkor hát ezt tegyük: te menj el a kocsinkon érte, Szergej Ivanovics meg, ha lenne olyan jó odahajtani, s visszaküldeni a kocsit.

- Hogyne, nagyon szívesen.

- Mi meg mindjárt vele megyünk. A holmit elküldték? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- El - felelte Levin, s kiadta Kuzmának a parancsot az öltözködésre.



3

Az esküvőre kivilágított templomot nagy néptömeg vette körül, főképpen asszonyok. Akiknek nem sikerült a középre nyomulniuk, az ablak köré sereglettek, ott lökdösődtek, veszekedtek, és tekingettek be a rácsokon.

A csendőrök több mint húsz fogatot helyeztek el az utca hosszában. Egy csendőrtiszt oda sem hederítve a fagyra, egyenruhájában ragyogva állt a bejáratnál. Szüntelenül újabb és újabb fogatok érkeztek; majd virágos, uszályukat fölfogó hölgyek, majd a sapkájukat és fekete kalapjukat levevő férfiak léptek a templomba. Benn már mind a két csillár égett; a templom ikonjai előtt az összes gyertyákat meggyújtották. Az ikonosztáz[81] vörös mezőjében az arany ragyogása, a szentképek aranyozott faragása, a csillárok és a gyertyatartók ezüstje, a padló kőkockái, a szőnyegek, a templomi zászlók a kóruson, az emelvény lépcsői, a vén, megfeketedett könyvek, miseruhák, karingek: mindet fény öntötte el. A fűtött, meleg templom jobb felében, a frakkok és fehér nyakkendők, egyenruhák, damasztok, bársonyok, atlaszok, frizurák, virágok, meztelen vállak, karok és hosszú szárú kesztyűk tömegében fojtott, de eleven beszélgetés folyt, amelyet furcsán vert vissza a magas kupola. Valahányszor a nyíló ajtó nyikorgása hallott, a beszéd elcsendesült; mindenki megfordult, azt várva, hogy a belépő vőlegényt s menyasszonyt pillantja meg. Az ajtó több mint tízszer nyílt ki már, de mindannyiszor vagy egy elkésett vendég jött - férfi vagy nő -, aki jobbra, a meghívottak csoportjába vegyült, vagy egy-egy kíváncsiskodó, aki a csendőrtisztet kijátszva vagy megnyerve jutott be, s bal felől az idegenek csoportjához csatlakozott. Mind a rokonok, mind az idegenek a várakozás minden fázisán átestek már.

Kezdetben azt gondolták, hogy a vőlegény és a menyasszony bármely pillanatban megérkezhetnek, s nem tulajdonítottak a késésnek semmi jelentőséget. Aztán mind sűrűbben kezdtek az ajtó felé pillantgatni, s arról beszéltek, nem történt-e valami. Aztán a várakozás kényelmetlenné kezdett válni; a rokonok és vendégek olyan képet iparkodtak vágni, mintha nem is gondolnának a vőlegényre, s beszélgetésbe merülnének.

A protodiakónus, mint aki a drága idejére emlékeztet, türelmetlenül köhögött, úgyhogy az ablaküveg is belerezzent. A kórusról próbálkozó hangok hallatszottak, majd az unatkozó énekesek orrfúvása. A pap hol a sekrestyést, hol a diakónust küldte ki, megtudni, megjött-e már a vőlegény; hímzett öves, lila reverendájában a vőlegényt várva, maga is mind sűrűbben ment ki az oldalajtóhoz. Az egyik hölgy végül az órájára nézett, és így szólt: "Ez mégiscsak furcsa!" S a vendégek egyszerre mind nyugtalanná váltak, és hangosan adtak csodálkozásuknak és elégedetlenségüknek kifejezést. A vőfélyek egyike elment megnézni, mi történt. Kitty ezalatt rég elkészült már; Lvova nővérével, aki a nyoszolyóasszonya volt, fehér ruhában, hosszú fátyolban, narancsvirágkoszorúsan állt a Scserbackij-ház nagytermében, s az ablakon kipillantva több mint félórája már hasztalan várta, hogy a násznagy a vőlegény templomba érkezéséről hírt hozzon.

Levin eközben nadrágban, mellény és frakk nélkül járt föl-alá a szobájában; ki-kidugta az ajtón a fejét, s a folyosót figyelte. De akit várt, a folyosón nem volt látható, s ő kétségbeesetten húzódott vissza, s fordult hadonászva a nyugodtan szivarozó Sztyepan Arkagyicshoz.

- Volt ember valaha - kérdezte - ilyen szörnyű, ostoba helyzetben?

- Csakugyan ostoba - erősítette meg Sztyepan Arkagyics, csillapítóan mosolyogva. - De légy nyugodt, mindjárt hozzák.

- Dehogyis hozzák! - mondta Levin visszafojtott dühvel. - S ezek az ostoba, kivágott mellények! Kész lehetetlenség - folytatta gyűrött ingmellére pillantva. - És ha már kivitték a holmit a vasútra? - kiáltott föl kétségbeesetten.

- Akkor az enyémet veszed föl.

- Már rég föl kellett volna...

- Nem jó nevetségesnek lenni... Várj csak! Majd eligazodik.

Az történt, hogy amikor Levin az öltözködéshez hozzá akart látni, régi szolgája, Kuzma, behozta a frakkot, a mellényt s mindazt, amire szüksége volt.

- Hát az ing? - kiáltott föl Levin.

- Az ing rajta van! - felelte Kuzma nyugodt mosollyal.

Kuzma nem gondolt rá, hogy tiszta inget tegyen félre, s minthogy azt a parancsot kapta, hogy csomagoljon össze s vigyen át mindent Scserbackijékhoz, ahonnét a fiatalok még az este elutaznak, úgy is tett, a frakkon kívül mindent összecsomagolt. Az ing, amit Levin még reggel vett föl, összegyűrődött; az újabban divatba jött kivágott mellényhez nem használhatta. Scserbackijékhoz küldeni messze volt. Elküldték hát a boltba. Az inas visszajött: minden zárva, vasárnap. Elküldték Sztyepan Arkagyicshoz, hoztak is egy inget, lehetetlenül bő volt és rövid. Végül Scserbackijékhoz küldtek el, hogy csomagolják ki a holmit. A templomban várták a vőlegényt, ő meg mint a ketrecbe zárt vad, föl-alá járkált a szobában, ki-kinézett a folyosóra, s rémülten és kétségbeesetten emlékezett vissza, mit beszélt Kittynek, s az mit gondolhat most.

A bűnös Kuzma végre beröpült, elfulladva, az inggel a szobába.

- Éppen hogy ott értem. Már tették is föl a kocsira - mondta.

Három perc múlva, meg sem nézve az óráját, nehogy a sebeit föltépje, Levin a folyosón rohant már.

- Ezzel már nem segítesz - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva, s minden sietség nélkül iparkodott utána. - Eligazodik, eligazodik... ha mondom.



4

- Megjöttek! - Ott a vőlegény! - Melyik? - A fiatalabbik? - A menyasszony, mátuska, sem élő, sem halott - mondták a tömegben, amikor Levin a feljárónál a menyasszonyával találkozott, s vele együtt belépett a templomba.

Sztyepan Arkagyics elmondta a feleségének a késlekedés okát, s a vendégek mosolyogva suttogták tovább. Levin semmit és senkit nem vett észre; a menyasszonyát nézte, le nem véve róla a szemét.

Mind azt mondták, hogy Kitty az utolsó napokban nagyon megcsúnyult, s a koszorú alatt korántsem volt olyan szép, mint rendesen; Levin azonban nem így látta. Hosszú, fehér fátyolos és fehér virágos, magas frizurájára nézett, a felálló, plisszírozott gallérra, amely oldalról különös szűziesen fedte be; s elöl fedetlenül hagyta hosszú nyakát, meglepően karcsú derekára, s úgy rémlett neki, szebb, mint valaha. Nem mintha ez a virág, a fátyol, a Párizsból rendelt ruha szépségéhez valamit is hozzáadott volna, hanem mert kedves arcán, a tekintetében, az ajkán - öltözetének mesterkélt pompája ellenére - ártatlan becsületességének jellemző kifejezése ült.

- Már azt hittem, el akartál szökni - mondta, s rámosolyodott Levinre.

- Olyan ostoba dolog történt velem; szégyellem elmondani - szólt Levin elvörösödve, miközben az odalépő Szergej Ivanovicshoz kellett fordulnia.

- Csinos történet azzal az inggel! - csóválta Szergej Ivanovics mosolyogva a fejét.

- Hogyne - felelte Levin, nem értve, miről beszélnek neki.

- No, Kosztya, most döntened kell - mondta Sztyepan Arkagyics tettetett, ijedt képpel -, fontos kérdés. Most épp olyan állapotban vagy, hogy méltányolni tudod a fontosságát. Azt kérdik tőlem, megkezdett gyertyákat vagy épeket gyújtsanak-e meg. Tíz rubel különbség - fűzte hozzá, ajkát mosolyra húzva. - Én határoztam, de félek, nem egyezel bele.

Levin elértette, hogy ez tréfa, de nem tudott mosolyogni.

- Tehát mi legyen? Kezdett vagy kezdetlen? Ez a kérdés.

- Kezdetlen.

- Nagyon örülök. A kérdés el van döntve! - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - Hogy mennyire elbutul ilyenkor az ember - mondta Csirikovnak, amikor Levin, zavartan ránézve, a menyasszonyához húzódott.

- Vigyázz, Kitty, elsőül állj a szőnyegre - lépett oda Nordstone grófnő. - Szép kis alak maga! - fordult Levinhez.

- No, nem félsz? - kérdezte Darja Dmitrijevna, az öreg nagynéni.

- Nem fázol? Sápadt vagy. Várj, hajolj csak le! - szólt Lvova, Kitty nővére, s gyönyörű, telt karját behajlítva, mosolyogva igazította meg húga fején a virágokat.

Dolly is odajött, szólni akart, de képtelen volt rá; elsírta magát, s természetellenesen fölnevetett.

Kitty éppolyan szórakozott szemmel nézett mindnyájukra, akárcsak Levin. A hozzá intézett szavakra a boldogság mosolyával tudott csak felelni, amely most olyan természetes volt számára.

Eközben a templomi énekesek felvették ornátusukat; a pap a diakónussal kijött a templom csarnokában álló analogeion-hoz;[82] Levinhez fordult, és mondott valamit, Levin nem értette, hogy mit.

- Fogja kézen a menyasszonyt, s vezesse - mondta neki a násznagy.

Levin jó soká nem tudta megérteni, mit kívánnak tőle. Soká igazgatták, s ott is akarták már hagyni - vagy nem azt a kezét fogta meg Kittynek, vagy nem azzal a kezével, amellyel kellett volna -, míg végre megértette, hogy a jobb kezével a menyasszony jobb kezét kell, anélkül, hogy helyzetén változtatna, megfognia. Amikor úgy, ahogy kell, végre kézen fogta, a pap előrejött néhány lépést, s megállt az analogeion-nál. A rokonok és ismerősök tömege beszédmoraj és uszálysuhogás közt nyomult utánuk. Valaki lehajolt, s megigazította a menyasszony uszályát. A templomban olyan csönd lett, hogy a viasz csöppenése is hallatszott.

Az öreg pap, a kúpforma sapkában, kétoldalt a füle mögé fésült, ezüstösen ragyogó, ősz fürtjeivel, kivette kicsi, öreges kezeit a súlyos, aranykeresztes hátú, ezüst miseruha alól, s valamit igazgatott az analogeion-on.

Sztyepan Arkagyics óvatosan odament hozzá, suttogott valamit, ráhunyorított Levinre, s megint hátralépett.

A pap meggyújtott két, virággal díszített gyertyát, s úgy fogta ferdén a bal kezében, hogy a viasz lassan csepegett róla; majd arccal a mátkapár felé fordult. Ugyanaz a pap volt, aki Levint gyóntatta. Fáradt, szomorú szemmel nézett a vőlegényre és a menyasszonyra. Fölsóhajtott, kidugta jobb kezét a miseruha alól, és megáldotta vele a vőlegényt; ugyanígy, csak az óvatos gyöngédség egy árnyalatával Kitty meghajtott fejére is rátette összefont ujjait. Aztán odaadta nekik a gyertyákat, fogta a füstölőt, s lassan eltávolodott tőlük.

"Hát igaz?" - gondolta Levin, s a menyasszonyára nézett. Valamelyest felülről látta az arcélét: ajka és szempillája alig észrevehető mozdulatáról észrevette, hogy Kitty megérezte a tekintetét. Nem nézett arra, de magas, plisszírozott gallérja megmoccant, s rózsás kis füléhez ért. A sóhaj, látta, megáll a mellében, gyertyát tartó kis keze a hosszú kesztyűben megremegett.

Az egész ing-cécó, a késés, az ismerősök, rokonok szavai, bosszúságuk s a maga nevetséges helyzete - egyszerre mind elmúlt; csak örült és rettegett.

A szálas, szép protodiakónus, ezüst karingében, oldalt fésült bodorított fürtjeivel, fürgén előrelépett; a megszokott mozdulattal két ujjával felemelte az orárium-ot[83] s szembeállt a pappal.

"Áldd meg, ha-tal-mas Úr!" - hangzottak föl lassan, egymás után, a levegő hullámait megingatva, az ünnepélyes hangok.

"Áldassék a mi Istenünk most és örökkön-örökké" - felelte az öreg pap szelíden, éneklőn, s tovább rakosgatott az analogeion-on. S a templomot az ablaktól a bolthajtásig megtöltve, szélesen és egyenletesen szállt föl, erősbödött, állt meg egy pillanatra s halt el halkan a láthatatlan kar telt akkordja.

Imádkoztak, mint mindig, a mennyei békéért és a megváltásért, a Szinódusért,[84] az uralkodóért; imádkoztak Isten most eljegyzett szolgáiért, Konsztantyinért és Jekatyerináért.

"Terjeszd le rájuk a Te tökéletes szeretetedet, békédet, segedelmedet; imádkozzunk az Úrhoz" - lélegzett föl szinte az egész templom a protodiakónus hangjában.

Levin hallotta a szavakat, s megdöbbent rajtuk. "Hogy találták ki, hogy segedelmedet, éppenséggel segedelmedet? - gondolta, s eszébe jutott iménti félelme és kétsége. - Mit tudok én? Segedelem nélkül mit tehetek ebben a félelmes dologban? Épp a segedelem, amire most szükségem van."

Amikor a diakónus az éneket befejezte, a pap a jegyesekhez fordult a könyvével.

- "Örök Isten, az elválasztottakat egyesítő - olvasta jámbor, éneklő hangon - s a szeretet bonthatatlan kötését rájuk adó, aki megáldottad Izsákot és Rebekát, bemutatom neked a te ígéreted örököseit, áldjad meg magad Konsztantyint és Jekatyerinát, a te szolgáidat, akiket én minden üdvös dologra elkészítettem. Mert irgalmas és embereket szerető Isten vagy te; dicsőség hát neked, az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, most és örökkön-örökkétig." - "Á-ámen!" - ömlött szét a levegőben megint a láthatatlan kar.

"Az elválasztottakat egyesítő, a szeretet kötését rájuk adó! - Milyen mély értelműek ezek a szavak; mennyire megfelelnek annak, amit az ember ebben a pillanatban érez! - gondolta Levin. - Vajon azt érzi-e Kitty is, amit én?"

Odanézett, s tekintete találkozott a tekintetével.

Ebből a tekintetből arra következtetett, hogy Kitty is úgy értette, ahogyan ő. De nem úgy volt; Kitty az istentisztelet szavaiból szinte semmit sem értett, oda sem figyelt az esketés alatt. Nem is hallgathatta, nem is érthette, olyan erős volt az az egyre növő érzés, amely a lelkét eltöltötte. Öröm volt ez, hogy ami a lelkében másfél hónapja eldőlt már, s ez alatt a hat hét alatt boldoggá tette és gyötörte, végleg beteljesedett. Aznap, amikor fahéj színű ruhájában az arbati ház szalonjában némán Levinhez lépett s átadta magát neki, aznap és abban az órában teljesen szakított a korábbi életével, s lelkében egészen más, tökéletesen ismeretlen, új élet vette kezdetét; a valóságban azonban a régi folytatódott. Ez a hat hét életének a legboldogabb és leggyötrelmesebb szaka volt. Egész élete, minden óhaja, reménye erre az egyelőre érthetetlen emberre összpontosult, akihez egy hol vonzó, hol taszító érzés fűzte, magánál az embernél is érthetetlenebb; ugyanakkor továbbra is ott élt korábbi életkörülményei közt. Régi életét élve, elszörnyedt magán, teljes és leküzdhetetlen közönyösségén minden múlt: dolgok és szokások, a szeretett és őt szerető emberek, sőt az anyja iránt is, akit ez a közöny elkeserített, gyöngéd apja iránt, akit idáig a világon mindennél jobban szeretett. Hol a közönyösségén szörnyedt el, hol meg annak örült, ami közönyössé tette. Azon kívül, hogy ezzel az emberrel éljen, sem gondolni, sem kívánni nem tudott semmit sem. Az új élet azonban nem volt még itt, s el sem tudta képzelni világosan; várakozás volt csak, az új és ismeretlen félelmes öröme. S a várakozás, az ismeretlenség, az előbbi élet megtagadásának a bűnbánata, most íme, mind véget ér, s kezdődik az új. Ismeretlensége miatt ez az új nem lehetett más, csak félelmetes, de félelmetes vagy sem, lélekben hat héttel ezelőtt döntött; az szenteltetett csak meg, ami a lelkében réges-rég megtörtént.

A pap megint az emelvény felé fordult; lehúzta nagy nehezen Kitty apró gyűrűjét, s Levin kezét kérve, első ujjízére erőltette. "Isten szolgája, Konsztantyin, eljegyeztetik Jekatyerinával, Isten szolgálólányával." S a nagy gyűrűt Kitty vékony, rózsaszín, gyengeségében szánalmas ujjára húzva, ugyanezt mondta.

A jegyesek néhányszor ki akarták találni, mit kell tenniök, de tévedtek; a pap suttogva igazította ki őket. Végül megtéve, amit kell, a gyűrűkkel keresztet vetett rájuk, s megint odaadta Kittynek a nagyot, Levinnek a kicsinyt; ők megint összezavarodtak, s kézből kézbe adták kétszer is a gyűrűt, s mégsem ment úgy, ahogy kellett volna.

Dolly, Csirikov, Sztyepan Arkagyics előrelépett, hogy eligazítsák őket. Zavar támadt, suttogás, mosolygás, de a jegyesek ünnepélyesen meghatott arckifejezése nem változott meg, ellenkezőleg, miközben a kezükkel megtévedtek, még komolyabban és ünnepélyesebben néztek, mint előbb, s a mosoly, amellyel Sztyepan Arkagyics odasúgta, hogy most mindenikük a maga gyűrűjét húzza föl, akaratlanul is az ajkára fagyott. Úgy érezte, minden mosoly megbántja őket.

- "Te, aki a férfinemet s az asszonyit kezdettől alkotád - olvasta a pap a gyűrűcsere után -, te párosítod össze a férfival a nőt, a férfi segítségére s az emberi nem fönntartására. Az igazságot, Urunk és Istenünk, te magad küldted el, örökségedül a te ígéreted szerint, nemzedékről nemzedékre, a te kiválasztottaidnak, szolgáidnak, a mi apáinknak. Nézz hát le a te szolgádra, Konsztantyinra, és szolgálólányodra, Jekatyerinára, s erősítsd meg frigyüket a hitben, egyetértésben, igazságban és szeretetben."

Levin egyre erősebben érezte, hogy gondolatai a házasságról, ábrándjai, hogy az életét mi módon rendezi be, merő gyerekességek; hogy ez olyasvalami, amit idáig nem értett, s most, annak ellenére, hogy a házasságkötése tény, még kevésbé ért. Mellében a reszketés mind följebb és följebb emelkedett, s leküzdhetetlen könnyek szöktek a szemébe.




Hátra Kezdőlap Előre