Vronszkij és Anna, Pétervárra érkezve, a legjobb szállodák egyikében szálltak meg; Vronszkij külön a földszinten, Anna a gyerekkel, a dajkával és a komornával fölötte, egy nagy, négy szobából álló lakosztályban.

Vronszkij már ott-tartózkodása első napján elment a bátyjához. Az anyját is ott találta, aki az ügyei miatt jött Moszkvából. Az anyja és sógornője úgy fogadták, mint rendesen, kikérdezték külföldi útjáról, közös ismerősökről beszéltek, de a viszonyát Annával egy szóval sem említették. A bátyja azonban, aki másnap reggel feljött hozzá, maga érdeklődött felőle, s Alekszej Vronszkij kereken kijelentette neki, hogy kettőjük viszonyát ő házasságnak tekinti; a válást, reméli, el tudja intézni. Annát akkor nőül is veszi, addig azonban éppúgy a feleségének tartja, mint akármilyen más feleséget, s arra kéri a bátyját, közölje ezt az anyjukkal és a feleségével is.

- Ha a világ nem helyesli, az énnekem mindegy - mondta Vronszkij -, de ha a rokonaim rokoni viszonyban akarnak maradni velem, a feleségemmel is rokonként kell viselkedniük.

A bátyja, aki mindig tisztelte az öccse véleményét, amíg a világ nem döntött ebben a kérdésben, nem is tudta jóformán, hogy igaza van-e vagy sincs; a maga részéről nem volt ellene kifogása, s Alekszejjel együtt föl is ment Annához.

Vronszkij, mint mindenki előtt, a bátyja előtt is magázta Annát, s úgy kezelte, mint közeli ismerősét, de hallgatólag ott volt köztük, hogy a bátyja tud a viszonyukról, s arról is szó esett, hogy Anna lemegy Vronszkij birtokára.

Vronszkij, minden nagyvilági jártassága ellenére, új helyzete következtében furcsa tévedésben volt. Tudnia kellett volna - az ember azt várta -, hogy a társaság Anna előtt és előtte bezárult, az ő fejében azonban most homályos elképzelések születtek, hogy ez csak a régi világban volt így, most, a gyors haladás korában (maga sem vette észre, de egyszerre mindenféle haladás hívévé vált) a társaság felfogása megváltozott, s az a kérdés, hogy befogadják-e őket, nincsen még eldöntve. "Az udvarhoz bejáratos társaság - gondolta - természetesen nem fogadja Annát; de a barátaink fogadhatják, s úgy kell a dolgot fölfogniuk, ahogyan illik."

Az ember ülhet néhány órát keresztbe vetett lábbal, egy és ugyanabban a helyzetben; csak azt kell tudnia, hogy ha a helyzetén változtatni akar, nem akadályozza semmi sem; de ha azt tudja, hogy így kell keresztbe vetett lábakkal ülnie, görcsöt kap, a lábai megrándulnak, s arra nyomulnak, amerre nyújtani szeretné őket. Ugyanígy volt Vronszkij a társasággal. Lelke mélyén tudta, hogy a társaság bezárult előttük, de azért megpróbálta, nem változott-e meg, s nem fogadják-e őket. De nagyon hamar rájött, hogy bár a világ őelőtte, személy szerint, nyitva áll, Anna számára bezárult. Mint a kinn a farkas játékban, a karok, amelyek előtte felemelkedtek, Anna előtt rögtön leereszkedtek.

A pétervári hölgyek közül az elsők egyike, akit Vronszkij meglátogatott, unokatestvére, Betsy volt.

- Végre! - jött örömmel elé. - És Anna? Mennyire örülök! Hol szálltak meg? A gyönyörű utazás után, képzelem, milyen szörnyű a mi Pétervárunk; elképzelem a mézesheteket Rómában. S a válás? Rendben?

Betsy lelkesedése, Vronszkij észrevette, csökkent, amikor megtudta, hogy a válás még nem történt meg.

- Követ dobnak rám, tudom - mondta -, de én azért elmegyek Annához, igen, föltétlen elmegyek. Nem sokáig lesznek itt, ugye?

S valóban, még aznap elment Annához, de a modora egészen más volt, mint azelőtt. Szemmel láthatólag büszkélkedett a merészségével, s azt kívánta, hogy Anna méltányolja baráti hűségét.

Nem töltött ott tíz percnél többet; társaságbeli újságokról beszélt; induláskor pedig így szólt:

- Nem is mondta, mikor lesz meg a válása. Én, mondjuk, túlteszem magam a dolgon, de a többi vaskalapos, amíg össze nem házasodnak, megdermeszti magukat a hidegségével. S minden olyan egyszerű mostanában. Ça se fait.^[95] Szóval pénteken utaznak? Sajnálom, hogy nem látjuk egymást többet.

Betsy modorából Vronszkij láthatta volna, hogy a világtól mit várhatnak; ő azonban még egy próbát tett a maga családjában. Az anyjától nem várt semmit. Róla, aki megismerkedésükkor annyira el volt Annától ragadtatva, tudta, hogy most könyörtelen iránta, hisz ő volt az oka, hogy a fia karrierje derékba tört. De nagy reménysége volt Varjában, a bátyja feleségében. Az volt az érzése, hogy Varja nem vet követ rájuk, s a maga egyszerű és határozott módján elmegy Annához, és ő is fogadja.

Ott-tartózkodásuk második napján el is ment Varjához; épp egyedül találta, s egyenest kimondta, mit kíván.

- Tudod, Alekszej, mennyire szeretlek - válaszolta Varja, miután végighallgatta -, s kész vagyok mindent megtenni érted. De hallgattam, mert tudtam, hogy nem lehetek neked és Anna Arkagyevnának a segítségetekre - mondta, az "Anna Arkagyevná"-t különös gonddal ejtve ki. - Ne hidd, kérlek, hogy elítélem. Soha; az ő helyében, lehet, ugyanezt tettem volna. Nem megyek bele és nem is mehetek a részletekbe - mondta, s félénken pillantott Vronszkij komor arcába. - De nevükön kell a dolgokat nevezni. Te azt akarod, hogy elmenjek hozzá, aztán fogadjam, s ezzel mintegy rehabilitáljam a társaságban, de ezt, értsd meg, nem tudom megtenni. Nőnek a lányaim; az uram kedvéért társasági életet kell folytatnom. Jó, elmegyek Anna Arkagyevnához, ő azonban megérti, hogy magamhoz nem hívhatom meg; vagy úgy kell rendeznem, hogy ne találkozzék azokkal, akik a dolgot másként nézik; ez pedig megbántaná. Én nem tudom fölemelni őt...

- Csakhogy én nem hiszem, hogy ő nagyobbat bukott, mint száz más nő, akit fogadtok! - szakította félbe Vronszkij még komorabban, s megértve, hogy sógornőjének az elhatározása megmásíthatatlan, némán fölállt.

- Alekszej! Ne haragudj rám. Lásd be, kérlek, nem vagyok hibás - pillantott rá Varja félénk mosollyal.

- Nem haragszom - mondta Vronszkij ugyanolyan komoran -, de kétszeresen fáj. Fáj azért is, hogy barátságunkat ez szétszakítja. Nem szakítja, mondjuk, szét, de: gyengíti. Nálam ez, beláthatod, nem lehet másképp.

S ezzel elment tőle.

Vronszkij látta már, hogy minden kísérlet hiábavaló; ezt a néhány napot úgy kell Pétervárott eltölteniök, mint egy idegen városban, régi társaságával minden érintkezést elkerülve, nehogy kellemetlenségnek és megbántásnak tegyék ki magukat, ami most olyan kínos lett volna neki. Pétervári helyzetük egyik fő kényelmetlensége az volt, hogy Alekszej Alekszandrovics és a neve, úgy rémlett, mindenütt ott volt. Lehetetlen volt bármiről beszédbe kezdeni, hogy a beszélgetés Alekszej Alekszandrovicsra ne forduljon. Elmenni se lehetett sehová, hogy az ember ne találkozzék vele. Vronszkijnak legalábbis úgy tetszett most, mint ahogy a fájós ujjú ember is azt hiszi, hogy készakarva szinte, mindenbe beleüti azt az ujját, amelyik fáj.

Pétervári tartózkodásuk annál is inkább nehezebbnek tűnt fel, mert Annában az egész idő alatt valami új, érthetetlen hangulatot figyelt meg. Majd mintha szerelmes lett volna belé, majd hideggé vált, ingerlékennyé, kifürkészhetetlenné. Gyötrődött valamin, és titkolt előle valamit, s mintha észre sem vette volna a sérelmeket, amelyek Vronszkij életét megmérgezték, őt pedig, aki olyan érzékeny volt, még kínosabban kellett volna érinteniük.

Anna egyik célja, amiért Oroszországba utazott, az volt, hogy a fiát viszontlássa. Attól a naptól, hogy Olaszországot elhagyta, ennek a viszontlátásnak a gondolata tartotta állandó izgalomban. Minél közelebb ért Pétervárhoz, a találkozás öröme s jelentősége annál nagyobbnak tűnt föl neki. Azt a kérdést, hogy ütik nyélbe ezt a találkozást, föl sem tette magában. Természetesnek és egyszerűnek tűnt föl, hogy ha egy városban vannak, találkozzék a fiával; de amint Pétervárra érkezett, egyszerre tisztán állt előtte mostani társasági helyzete, s belátta, hogy ezt a találkozást mégsem lesz könnyű megrendeznie.

Két napja volt már Pétervárott. A fia minden percben ott volt az eszében, de látni még nem látta. Ahhoz, hogy egyenest bemenjen a házba, ahol Alekszej Alekszandroviccsal találkozhat, érezte, nincs joga. Esetleg be sem engedik, megsértik. Arra gondolni is kín volt, hogy az urának írjon, s érintkezésbe lépjen vele; hisz nyugodt csak akkor tudott lenni, ha az ura nem jutott eszébe. Hogy séta közben találkozzék a fiával, kitudva, hova jár s mikor, nem volt neki elég; úgy készült erre a találkozásra, annyi mondanivalója volt, úgy szerette volna megölelni, összecsókolni. Szerjozsa öreg dajkája segíthetne, kezére járhatna. De a dajka nem volt már Alekszej Alekszandrovics házában. Ilyen habozások közt, a dajka keresésében telt el két nap.

Megtudva, milyen közeli viszonyban van Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna grófnővel, a harmadik nap Anna elhatározta, hogy megírja azt a nagy erőfeszítésbe kerülő levelet, amelybe szándékosan vette bele, hogy a döntés, láthatja-e a fiát, férje nagylelkűségétől függ. Tudta, hogy ha a levelet az urának megmutatják, ő tovább játssza a nagylelkűt, s nem utasítja el.

A küldönc, aki a levelet elvitte, a legkegyetlenebb és legváratlanabb választ hozta, hogy nincs válasz. Sohasem érezte magát annyira megalázva, mint abban a percben, amikor a küldöncöt behívta és végighallgatta, amint nagy részletesen elbeszélte, hogy várakozott, s hogy mondták aztán neki, hogy nincs válasz. Megalázottnak és megbántottnak érezte magát; de Ligyija Ivanovna szempontjából, belátta, igaza van. A bánata annál hevesebb volt, mert magára volt hagyva. Nem tudta és nem is akarta Vronszkijjal megosztani. Vronszkij szemében, bár boldogtalanságának legfőbb oka ő volt, a fia viszontlátása; tudta, a lehető legjelentéktelenebb dolog. Szenvedései egész mélységét nem lesz képes sohasem fölfogni, s hideg hangjáért, ha szóba kerül a dolog, tudta, meggyűlöli. És ettől félt a világon legjobban, s épp ezért, a fiával kapcsolatban, mindent eltitkolt előtte.

Egész nap otthon kuksolt, és módokat eszelt ki, hogy találkozhatnék a fiával, végül is abban állapodott meg, hogy az urának ír. Már meg is szerkesztette a levelet, amikor Ligyija Ivanovna levelét meghozták. A grófnő hallgatása megalázta és letörte; ez a levél azonban, s mindaz, amit a sorok közül kiolvasott, annyira fölingerelte, és ezt a rosszaságot, a fia iránti jogos és szenvedélyes szeretetével egybevetve, olyan fölháborítónak érezte, hogy föllázadt az emberek ellen, s magát nem vádolta tovább.

"Ez a hidegség az érzés képmutatása - mondta magának. - Ők csak engem akarnak sértegetni, és a gyereket kínozni, én pedig alázkodjam meg előttük! Hát erről szó se lehet! Ez a nő rosszabb nálam. Én legalább nem hazudok." S tüstént eltökélte, hogy másnap, Szerjozsa születésnapján, bemegy egyenesen az ura házába, megvesztegeti a személyzetet, cselhez folyamodik, de akármibe kerül, találkozik a fiával, és szétdúlja ezt a rút csalást, amellyel a boldogtalan gyereket körülvették.

Elment a játékboltba, vett egy halom játékot, s elkészítette a haditervét. Korán reggel megy, nyolckor; Alekszej Alekszandrovics akkor még biztosan nem kelt föl. Kezében ott lesz a pénz, amit a portásnak s az inasnak ad, hogy beengedjék, a fátyolát föl sem emeli majd, azt mondja, hogy Szerjozsa keresztapjától hozott gratulációt, s meghagyás szerint a fiú ágyához kell a játékot tennie. Csak azokra a szavakra nem készült föl, amiket a fiának mond majd. Akármennyit gondolkozott rajta, semmit sem tudott kigondolni.

Másnap reggel nyolc órakor kiszállt a bérkocsiból, s becsöngetett hajdani otthonának a főbejáratán.

- Menj, nézd meg, mit akar! Valami úriasszony - mondta Kapitonics, ahogy öltözetlen, kabátban, sárcipőben, az ablakon át az ajtó előtt álló, lefátyolozott hölgyre kipillantott.

A portás helyettese, egy fiatal legény, akit Anna nem ismert, éppen csak hogy kinyitotta a kaput, s ő már be is lépett; kivette muffjából a háromrubeles bankót, és sietve a kezébe nyomta.

- Szerjozsa... Szergej Alekszejics - mondta, s gyorsan továbbment. A portás segédje megnézte a bankót, s a belső üvegajtónál megállította.

- Kit tetszik keresni? - kérdezte.

Anna nem hallotta, mit mond, s nem felelt semmit sem.

Az ismeretlen nő zavarát észrevéve, maga Kapitonics is kijött hozzá, beengedte az ajtón, s megkérdezte, mit parancsol.

- Szkorodumov hercegtől - mondta - Szergej Alekszejicshez.

- Még nem kelt fel - mondta a portás, figyelmesen megnézve.

Anna egyáltalán nem várta, hogy annak a háznak, ahol kilenc évet töltött, a teljesen változatlan berendezésű előcsarnoka olyan mély hatással lesz rá. A boldog és gyötrelmes emlékek egymás után támadtak föl a lelkében; egy pillanatra el is feledte, miért van itt.

- Várni méltóztatik? - mondta Kapitonics, Anna bundáját levéve.

Ahogy a bundáját levette, Kapitonics az arcába nézett, megismerte, s némán és mélyen meghajolt.

- Parancsoljon, kegyelmes asszonyom - mondta neki.

Anna szólni akart, de hangja fölmondta a szolgálatot; nem tudott egy szót sem ejteni, bűnbánó esdekléssel nézett az öregre, s gyors, könnyű léptekkel ment föl a lépcsőn. Kapitonics egész előrehajolt, a sárcipői a lépcsőkbe akadtak, úgy futott utána, azon igyekezve, hogy beérje.

- Ott a tanító, és lehet, hogy még nem öltözött fel. Majd bejelentem.

Anna továbbment az ismerős lépcsőkön, nem értette, amit az öreg mondott.

- Erre, balra tessék. Bocsánat a rendetlenségért. Most a régi pamlagos szobában lakik - mondta a portás kifulladva. - Engedelmet, egy pillanatra, kegyelmes asszonyom, csak benézek - mondta, s megelőzve őt, benyitott s eltűnt egy magas ajtó mögött.

Anna megállt és várt. - Most ébredt csak föl - mondta a portás, amikor megint kijött.

S ugyanabban a pillanatban, amikor a portás ezt mondta, Anna egy gyermeki ásítást hallott. Ennek az ásításnak a hangja egymaga elég volt, hogy a fiát megismerje; s mintha elevenen állna előtte.

- Eressz már, eressz, eridj! - mondta, és bement a magas ajtón. Az ajtótól jobbra ott állt az ágy; az ágyon föltápászkodva, egy szál kigombolt ingecskében s testével előrehajolva ott ült a fia; éppen most fejezte be nyújtózkodva az ásítást. Az ajkai, ahogy újra összeértek, álmos-boldog mosolyra csukódtak, s ezzel a mosollyal szép lassan és édesen megint hátradőlt.

- Szerjozsa - suttogta Anna, nesztelen hozzálépve.

Távollétük alatt, annak a szeretetnek az áradásában, amit az utolsó időben érzett iránta, négyéves fiúnak képzelte, amilyen akkor volt, amikor a legjobban szerette. Most pedig nem is olyan volt már, mint ahogy itthagyta; még távolabb került a négyévestől, még jobban megnőtt és megsoványodott. Mi ez! Milyen sovány az arca, milyen rövid a haja! Milyen hosszúak a karjai! Hogy megváltozott, amióta itthagyta! De ő volt, az ő fejformája, az ajkai, a puha nyaka, a széles vállacskái.

- Szerjozsa! - mondta újra egész közel a gyerek füléhez.

A gyerek megint felkönyökölt; megzavart fejecskéjét, mintha keresne valamit, jobbra, balra forgatta, s kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig csendben, kérdőn nézett az anyjára, aki mozdulatlanul állt előtte, aztán egyszerre boldogan elmosolyodott, összeragadó szemét megint becsukta, s eldőlt, de nem hátra, hanem őfeléje, a karjaiba.

- Szerjozsa! Édes kisfiam! - mondogatta ő elfúlva, puha testét átölelve.

- Mama - mondta a gyerek, ide-oda fészkelődve a kezei alatt, hogy minél több helyen érintse a testét.

A szeme még mindig be volt csukva; álmosan mosolygott; pufók kezecskéivel elengedte az ágy hátát, s az anyja vállába kapaszkodott, hozzábújt azzal a kedves, álmos illattal és meleggel véve őt körül, ami csak gyerekek körül szokott lenni, hozzábújt, s arcát a nyakához, a vállához kezdte dörgölgetni.

- Tudtam - mondta szemét kinyitva. - Ma van a születésnapom. Tudtam, hogy eljösz. Rögtön felkelek.

S ahogy ezt mondta, elszundított.

Anna mohón nézegette, látta, hogy a távollétében mennyire megnőtt s megváltozott. Megismerte meg nem is a takaró alól kiálló csupasz, most már nagyocska lábait, a lesoványodott arcocskát, tarkóján, ahol annyit csókolta, a lenyírt, rövid hajfürtöket. Végigtapogatott mindent, s nem tudott semmit sem mondani - könnyek fojtogatták.

- Miért sírsz, mama? - mondta a gyerek egészen fölébredve. - Mama, miért sírsz? - kiáltott föl pityergő hangon.

- Én? Nem sírok többet... Az örömtől sírok. Olyan rég nem láttalak. Nem sírok, nem - mondta, s elfordult könnyeit nyelve. - Hanem ideje felöltöznöd - tette hozzá összeszedve magát; egy kicsit hallgatott, s anélkül, hogy a kezét elengedte volna, odaült az ágyához a székre, amelyen a ruhája volt előkészítve.

- Hogy öltözködöl nélkülem? Hogy... - akarta természetesen és jókedvűen kezdeni, de nem bírta, s megint elfordult.

- Nem mosakodok hideg vízben, papa nem engedi. Vaszilij Lukicsot nem láttad? Mindjárt jön. De ráültél a ruhámra!

Szerjozsa fölkacagott; Anna ránézett és elmosolyodott.

- Mama, lelkecském, galambocskám! - kiáltott föl Szerjozsa, s megint rávetette magát, és átölelte. Mintha csak most értette volna meg egész világosan, amint a mosolyát látta, hogy mi történt. - Ez nem kell - mondta az anyja kalapját levéve, s mintha csak most, kalap nélkül pillantaná meg először, megint odadobta magát, és csókolgatni kezdte.

- De hát mit gondoltál rólam? Nem hitted, ugye, hogy meghaltam?

- Nem, soha!

- Nem hitted, drágám?

- Tudtam, tudtam! - hajtogatta a kedvenc szavát, s az anyja kezét, amellyel a haját cirógatta, elkapva, tenyerét a szájához szorította és megcsókolta.

Vaszilij Lukics eleinte nem értette, ki ez a hölgy, majd amikor a beszédből rájött, hogy ez az az asszony, aki a férjét otthagyta, s akit ő, minthogy később került a házba, nem ismert, habozott, bemenjen-e, vagy pedig Alekszej Alekszandroviccsal közölje a dolgot. Meggondolva végül, hogy az ő kötelessége Szerjozsát egy bizonyos órában felkelteni, s eszerint nem tartozik latolgatni, ki ül ott, az anyja-e vagy másvalaki, egyedül a kötelességét kell teljesítenie, felöltözött, az ajtóhoz lépett, és benyitott.

De anya és fia gyöngédkedése, hangjuk csengése, az, amit beszéltek, mind arra késztette, hogy a szándékán változtasson. Megcsóválta a fejét, felsóhajtott, és becsukta az ajtót. "Várok még tíz percet" - mondta magában köhécselve s a könnyét törölve.

A személyzet közt ezalatt nagy volt az izgalom. Mindnyájan tudták már, hogy az úrnő itt van, Kapitonics beeresztette, a gyermekszobában van; az úr pedig minden reggel kilenckor maga is bemegy a gyerekhez; a házastársak találkozása, tudták, lehetetlen, s meg kell akadályozni valahogy. Kornyej, a komornyik, bement a portásfülkébe, megkérdezte, ki s hogy engedte be. S megtudva, hogy Kapitonics fogadta s vezette be, megszidta az öreget. A portás makacsul hallgatott, de amikor Kornyej azt mondta neki, hogy ezért el kéne kergetni, Kapitonics odaugrott elé.

- Te aztán nem eresztetted volna be! - mondta Kornyej arca előtt hadonászva. - Tíz évet szolgáltam itt, s mást, mint kedvességet, nem kaptam tőle, de te odamennél hozzá, s azt mondanád: "Kifelé, kérem!" Te aztán ugyancsak érted a politikát! Hogyne! Tudnád, hogy foszd ki az urad, a mosómedve bundát is lerángatnád róla!

- Katona! - mondta Kornyej megvetően, s a belépő dajka felé fordult. - Ítélje meg, Marja Jefimovna, beengedte, s nem szólt senkinek. Alekszej Alekszandrovics rögtön kijön, és megy a gyerekszobába.

- Szép história! - mondta a dajka. - Maga, Kornyej Vasziljevics, az urat tartóztassa föl valahogy, én meg futok, s őt viszem el valamiképp. Micsoda eset!

Amikor a dajka a gyerekszobába belépett, Szerjozsa épp arról mesélt az anyjának, hogy estek el Nagyenkával, ahogy a hegyről szánkáztak, hármat bukfenceztek. Anna hallgatta a hangja csengését, látta az arcát, arcjátékát, a kezét tapogatta, de nem értette, mit mond. El kell mennie, itt kell hagynia; ezt az egyet gondolta, érezte. Hallotta a Vaszilij Lukics lépteit is, de csak ült, megkövülten, nem volt ereje sem megszólalni, sem fölkelni.

- Úrnőm, galambocskám! - szólalt meg a dajka Annához lépve, kezét és vállát megcsókolva. - Örömet adott Isten a mi ünnepeltünknek. De maga nem változott ám semmit.

- Nem tudtam, dadus kedves, hogy itt van a házban - mondta Anna egy percre fölocsúdva.

- Nem is lakom itt, a lányommal élek, gratulálni jöttem, Anna Arkagyevna, galambom!

A dajka egyszer csak elsírta magát, s megint csókolgatni kezdte a kezét.

Szerjozsának ragyogott a szeme, a mosolya; egyik kezével az anyját fogta, a másikkal a dajkát; meztelen, kövérkés lábacskáival ott topogott a szőnyegen. Szeretett dajkájának a gyöngédsége az anyja iránt egész föllelkesítette.

- Mama! Gyakran eljön ám hozzám, s mikor eljön... - kezdte, de megállt; észrevette, hogy a dajka súgott az anyjának valamit; annak az arcára rémület ült ki, s valami szégyenféle, az anyjához annyira nem illő.

Anna Szerjozsához lépett.

- Kedvesem! - mondta.

Nem tudta azt mondani, hogy Isten veled, az arckifejezése azonban azt mondta, s a fia elértette. - Kedves kis Kutyikom - mondta ki a nevet, ahogy kicsi gyerekként hívta -, nem felejtesz el, ugye? Te... - de többet nem tudott mondani.

Mennyi mindent gondolt ki később, hogy mit mondhatott volna! De most semmit sem tudott és nem is volt képes mondani. De Szerjozsa megértett mindent, amit mondani akart. Megértette, hogy boldogtalan, és szereti. Sőt azt is megértette, amit a dajka suttogott. Hallotta a szavakat: "kilenckor mindig", és megértette, hogy az apjáról beszélnek, megértette, hogy az anyjának nem szabad az apjával találkoznia. Ezt mind megértette; egyet nem tudott csak megérteni: miért jelent meg az anyja arcán rémület és szégyenkezés... Hisz nem bűnös; mégis fél tőle, és szégyell valamit. Kérdést akart föltenni, ami a kételyét eloszlatja, de nem merte; látta, hogy az anyja szenved, és megsajnálta. Némán simult hozzá, majd azt suttogta:

- Ne menj még el! Még nem jön!

Az anyja eltolta magától, hogy lássa, azt gondolja-e, amit mond; ijedt arckifejezéséből azt olvasta ki, hogy nemcsak hogy az apjáról beszél, de szinte kérdi is, mit gondoljon róla.

- Szerjozsa, kis barátom - mondta neki -, szeresd őt; ő jobb és különb nálam, s én vétkeztem ellene. Ha nagy leszel, majd megítélheted.

- Nálad nincs jobb! - kiáltott föl a gyerek kétségbeesetten, a könnyein át, s az anyja vállát megragadva, az erőfeszítéstől reszkető kezével, ahogy csak tudta, magához szorította.

- Lelkem, kicsikém! - szakadt ki Annából, s ugyanolyan elgyengülten, gyerekesen kezdett el sírni, akár a fia.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Vaszilij Lukics jött be. A másik ajtónál is léptek hallatszottak. "Jön" - suttogta megrémültén a dajka, s Annának odaadta a kalapját.

Szerjozsa visszaereszkedett az ágyába, s arcát a kezével elfödve, felzokogott. Anna elvette ezeket a kezeket, még egyszer megcsókolta a nedves arcot, és sebes léptekkel kiment. Alekszej Alekszandrovics szembejött vele. Ahogy Annát meglátta, megállt, és meghajtotta a fejét.

Noha csak most mondta, hogy az ura jobb és különb nála, a gyors pillantás, amit, alakját minden részletében fölmérve, rávetett, elég volt, hogy undor, harag és a fia miatt irigység fogja el. Egy hirtelen mozdulattal leengedte a fátylát, s lépteit meggyorsítva, szinte futott ki a szobából.

Még a játékokat, amelyeket tegnap annyi szeretettel és szomorúsággal válogatott össze a boltban, sem volt ideje előszedni; hazavitte őket.

Akármennyire kívánta Anna, hogy a fiát viszontlássa, akármilyen rég gondolt és készült is rá, azt mégsem várta, hogy ez a találkozás ilyen erős benyomást tesz rá. Ahogy magányos szállodai lakosztályába visszatért, meg sem tudta sokáig érteni, miért is van itt. "Igen, mindennek vége; megint egyedül vagyok" - gondolta magában, s kalapját le sem véve, a kandalló melletti karosszékbe ült. Mozdulatlan tekintetét a két ablak közt az asztalon álló bronzórára függesztette, s elgondolkozott.

A külföldről hozott francia szobalány bejött; az átöltözködéshez ajánlotta a segítségét.

Anna csodálkozva nézett rá.

- Majd később - mondta. Az inas a kávét tette elé.

- Később - mondta neki is.

Az olasz dada felöltöztette a kislányt, bejött vele, s odaadta Annának. A pufók, jól táplált leányka, ahogy az anyját meglátta, meztelen kis kezét, a fonalként körbefutó ránccal, szokása szerint tenyérrel lefelé fordította, fogatlan szájacskája elmosolyodott, s a hímzett szoknya kikeményített ráncait zörgetve, kezecskéivel, mint a hal az uszonyával, evezni kezdett. Nem lehetett el nem mosolyodni, meg nem csókolni, oda nem adni neki az ujját, amibe ő, az egész testét föl-földobva, visítozva kapaszkodott bele; nem lehetett oda nem adni az ajkát, amit aztán csókformán a szájacskájába vett. Anna meg is tette mindezt, a karjára vette, ugráltatta, friss arcocskáját, meztelen könyökét összecsókolgatta, de a gyerek láttán csak még világosabb lett, hogy amit iránta érzett, ahhoz képest, amit Szerjozsa fia iránt érez, nem is szeretet. Ezen a lánykán minden kedves volt, de nem tudta, mért, nem fért a szívéhez. Első gyerekébe, ha az apját nem is szerette, a kielégítetlen szeretet minden erejét beleadta. A kislány a legnehezebb körülmények közt született, s a századrészét sem adta belé a gondnak, amit az elsőbe. Ez a kislány azonkívül még csak ígéret volt. Szerjozsa pedig majdhogynem ember már, mégpedig szeretni való ember: benne már gondolatok, érzések tusakodtak, megértette, szerette az anyját, véleménye volt róla - gondolta, ahogy a szava, tekintete eszébe jutott. S most már nemcsak testileg, lelkileg is el volt választva tőle mindörökre, és segíteni ezen többé nem lehetett.

Odaadta a lánykát a dadának, s elküldte, aztán kinyitotta az érmet, amelyben Szerjozsa arcképe volt - csaknem akkora volt rajta, mint a kislány most. Fölkelt, levetette a kalapját, s fölvette a kisasztalról az albumot, amelyben a fia különböző korából való fényképei voltak. Össze akarta hasonlítani a képeket, s kiszedte őket az albumból. Kiszedte mind. Egy maradt benne, az utolsó, a legjobb. Egy szál fehér ingecskében lovagol a széken, a szemét összehúzza, a szája meg mosolyog. Ez volt a legjellemzőbb, legkedvesebb arckifejezése. Ügyes kis kezével, amelynek finom, fehér ujjai most különös izgatottan jártak, Anna megtapintotta a kép sarkát néhányszor, de a kép beszakadt, nem tudta kivenni. Papírvágó kés nem volt az asztalon: kivette a mellette levő képet (Vronszkij Rómában csináltatott képe volt, kerek kalapban, hosszú hajjal), a fiáét avval tolta ki. "Igen, ez ő!" - mondta Vronszkij képére pillantva, s eszébe ötlött, ki volt mostani bánatának az oka. Az egész délelőtt egyszer sem gondolt rá. De most, ahogy férfias, nemes vonású, annyira ismerős és kedves arcát hirtelen meglátta, a szeretet váratlan áradását érezte iránta.

"De hol van hát? Miért hagy magamra szenvedéseimben?" - gondolta egyszerre szemrehányóan; elfelejtette, hogy maga titkolt el előle mindent, ami a fiára vonatkozott. Leküldött hozzá, kérte, jöjjön mindjárt, s szorongó szívvel várt rá; szavakat eszelt ki, amelyekkel mindent elmond majd, s a szerelem kifejezéseit, amelyekkel Vronszkij vigasztalja majd meg. A küldönc azzal a válasszal tért vissza, hogy vendég van nála, de azonnal jön; kérdezteti, fölhozhatja-e Jasvin herceget, aki most érkezett meg Pétervárra. "Nem egyedül jön - gondolta -, pedig a tegnapi ebéd óta nem látott. Nem úgy jön, hogy mindent elmondhassak neki; Jasvinnal." És hirtelen furcsa gondolata támadt: hátha ki is ábrándult már belőle?

S ahogy az utolsó napok eseményeit sorra vette, úgy rémlett neki, minden ezt a szörnyű gondolatot igazolja; az is, hogy tegnap nem ebédelt otthon, az is, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy Pétervárott külön lakjanak, az is, hogy most sem jön egyedül hozzá, mintha csak kerülné a négyszemközti találkozást.

"De akkor meg kell mondania nekem! Tudnom kell! Ha tudom, azt is tudni fogom, mit csináljak" - mondta magának, s nem volt ereje elképzelni, milyen helyzetbe kerül, ha Vronszkij közömbösségéről meggyőződik. Arra gondolt, hogy Vronszkij kiábrándult már belőle, s közel járt a kétségbeeséshez, és rendkívüli izgatottság vett erőt rajta. Becsöngette a szobalányt, s az öltözőjébe ment. Öltözés közben több gondot fordított a toalettjére, mint az utóbbi napokban, mintha attól, hogy a legjobban illő ruhát és frizurát viseli, Vronszkij, ha ki is ábrándult már, megint beleszerethetne.

Még nem volt kész, amikor a csengetést meghallotta.

Ahogy a fogadószobába lépett, nem Vronszkij, hanem Jasvin tekintetével találkozott. Vronszkij a fia képeit nézegette, amelyeket Anna az asztalon felejtett, s nem nagyon sietett rápillantani.

- Hisz ismerjük már egymást - mondta Anna, kis kezét a zavart Jasvin óriási kezébe téve (hatalmas termetét és durva arcát látva, ez a zavar olyan különös volt). - Tavaly találkoztunk a lóversenyen. Adja ide - mondta, a fia képeit, amelyeket nézett, egy gyors mozdulattal Vronszkijtól elkapva, s sokat sejtetően rápillantott. - Szépek voltak az idei futtatások? Én Rómában a korzón néztem helyettük a versenyeket. Maga különben nem szereti a külföldi életet - mondta kedveskedő mosollyal. - Ha ritkán találkozunk is, azért ismerem ám az ízlését.

- Ezt nagyon sajnálom, mert az ízlésem nem valami jó - mondta Jasvin a bajszát harapdálva.

Jasvin elbeszélgetett egy kicsit, de észrevette, hogy Vronszkij az óráját nézi, megkérdezte Annát, hogy soká marad-e Pétervárott, s hatalmas alakját kiegyenesítve, a sapkája után nyúlt.

- Úgy látszik, nem soká - mondta Anna zavartan, s Vronszkijra pillantott.

- Akkor hát nem is találkozunk többet? - állt föl Jasvin, és Vronszkijhoz fordult. - Te hol ebédelsz?

- Jöjjön énhozzám ebédre - mondta Anna elszántan, mint aki haragszik magára a zavaráért, de azért elpirult, mint mindig, ha új ember előtt kellett a helyzetét fölfednie. - Az ebéd itt nem jó, de legalább együtt lesz vele; Alekszej az ezredbeli bajtársai közül senkit sem szeret úgy, mint magát.

- Nagyon örülök - mondta Jasvin olyan mosollyal, melyből Vronszkij látta, hogy Anna nagyon megtetszett neki.

Jasvin meghajolt s kiment. Vronszkij visszamaradt.

- Te is elmégy? - kérdezte Anna.

- Így is elkéstem már - felelte. - Menj csak! Rögtön utolérlek! - kiáltott Jasvinnak.

Anna kézen fogta, s úgy nézte, le nem véve róla a szemét; a gondolatai közt keresgélt, mit mondhatna, hogy visszatartsa.

- Várj, mondanom kell valamit - s Vronszkij kurta kezét megfogva, a nyakához szorította. - Mondd, nem baj, hogy meghívtam ebédre?

- Nagyon jól tetted - mondta Vronszkij a sűrű fogait fölvillantó, nyugodt mosolyával, s megcsókolta a kezét.

- Alekszej, nem lettél más hozzám? - kérdezte Anna, Vronszkij karját mind a két kezével megszorítva. - Én annyit gyötrődöm itt, Alekszej! Mikor utazunk?

- Nemsoká, nemsoká. Nem hiszed, nekem is milyen nehéz az itteni élet - mondta Vronszkij a kezét nyújtva.

- No, menj csak, menj! - mondta Anna megbántottan, s gyorsan elment mellőle.

Amikor Vronszkij hazaért, Anna nem volt még otthon. Ahogy mondták, kevéssel azután, hogy ő elment, valami hölgy jött hozzá, azzal hagyta el a szállodát. Hogy elment, s nem mondta meg, hova, hogy még most sem volt itthon, s hogy már reggel is elment valahova, anélkül, hogy szólt volna neki - mindez, s délelőtti furcsa, zaklatott arckifejezése meg az ellenséges modor, amellyel Jasvin jelenlétében a fia képét szinte kirántotta a kezéből, elgondolkoztatta Vronszkijt. Elhatározta, hogy föltétlenül beszélniük kell egymással. Ott várta Annát a fogadószobájában. De Anna nem egyedül jött, magával hozta nagynénjét, a vénlány Oblonszkaja hercegnőt. Ő járt itt délelőtt, Anna vele ment el bevásárolni. Anna, mintha észre sem vette volna Vronszkij gondterhelt és kérdő arckifejezését, vígan mesélgette neki, mit vásárolt délelőtt. Vronszkij látta, hogy valami különös ment végbe benne; csillogó szemében, ha futólag rátévedt, feszült figyelem volt; beszédében és mozgásában az az ideges gyorsaság és kecsesség, amely ismeretségük első idejében annyira csábította, most azonban nyugtalanította és megijesztette.

Az ebédhez négy személyre terítettek. Mind együtt voltak már, hogy a pici ebédlőbe átvonuljanak, amikor Tuskevics megjelent; Betsy hercegnőtől hozott Annának üzenetet. Betsy hercegnő bocsánatát kérte, hogy nem jött el búcsúzni, de beteg, arra kérte Annát, jöjjön el hozzá fél hét és kilenc között.

Vronszkij Annára pillantott, ez az időpont azt mutatta, gondoskodás történt, hogy senkivel ne találkozhassék; de Anna mintha észre se vette volna.

- Nagyon sajnálom, hogy pont fél hét és kilenc között nem mehetek - mondta éppen hogy elmosolyodva.

- A hercegnő nagyon fogja sajnálni.

- Én is.

- Bizonyára Pattit^[96] megy meghallgatni - mondta Tuskevics.

- Pattit? Jó gondolat. Elmennék, ha lehetséges lenne páholyt kapni.

- Szerezhetek - válaszolta Tuskevics.

- Rendkívül hálás volnék érte - mondta Anna. - De nem akar velünk ebédelni?

Vronszkij alig észrevehetően vállat vont, végképp nem értette, hogy Anna mit csinál. Miért hozta ide ezt az öreg hercegnőt, miért tartja itt ebédre Tuskevicset, s ami a legcsodálatosabb, miért küldi páholyért? Hát el lehet képzelni, hogy az ő helyzetében a Patti-bérletre, ahol az egész ismerős társaság ott van, ő is elmenjen? Komoly pillantást vetett rá, de Anna ugyanazzal a kihívó, részben vidám, részben kétségbeesett tekintettel felelt, amelynek az értelmét Vronszkij nem tudta fölfogni. Ebéd alatt Anna kihívóan jókedvű volt; Tuskeviccsel és Jasvinnal mintha csak kacérkodott volna. Amikor az ebédtől felálltak, Tuskevics elment páholyjegyért, Jasvin rá akart gyújtani, Vronszkij lement vele a maga lakásába. Egy ideig ott ült vele, aztán megint fölszaladt. Annán rajta volt már a Párizsban varratott, világos, bársonydíszes, mélyen dekoltált selyemruha - arcát drága, fehér csipke keretezte, amely rendkívül előnyösen emelte ki ragyogó szépségét.

- Csakugyan elmegy a színházba? - mondta Vronszkij, s azon volt, hogy ne tekintsen rá.

- Miért kérdi olyan ijedten? - mondta Anna, újra megsértődve, hogy nem néz rá. - Miért ne mennék?

Mintha nem értette volna, mit jelentenek Vronszkij szavai.

- Nincs, természetesen, semmi oka - mondta Vronszkij a homlokát ráncolva.

- Én is ugyanezt mondom - szólt Anna, aki Vronszkij hangjában készakarva nem vette észre az iróniát; s nyugodtan tűrte vissza hosszú, illatos kesztyűjét.

- Anna, az Isten szerelmére, mi lelte? - mondta Vronszkij, mint aki magához akarja téríteni; úgy, mint valamikor a férje.

- Nem értem, mit akar.

- Tudja, hogy nem lehet elmennie.

- Miért? Nem egyedül megyek. Varvara hercegnő velem jön. Csak öltözni ment.

Vronszkij elképedése és kétségbeesése jeléül vállat vont.

- Nem tudta tán, hogy... - kezdte volna.

- De amikor nem akarom tudni! - mondta Anna majdnem fölkiáltva. - Nem akarom! Megbántam, amit tettem? Nem, nem és nem. S ha még egyszer elölről kezdhetném, megint csak azt tenném. Minekünk, nekem, magának, egy a fontos: szeretjük-e egymást. A többin nincs mit gondolkozni. Miért élünk mi itt külön, miért nem látjuk egymást? És miért nem mehetek én el? Szeretlek, s ha te nem változtál meg - mondta oroszul, különös, Vronszkij előtt érthetetlen fénnyel pillantva rá -, énnekem minden mindegy. Miért nem nézel rám?

Vronszkij ránézett. Látta arca szépségét, az öltözetet, amely olyan jól állt neki. De most épp a szépsége, az eleganciája volt, ami fölingerelte.

- Az én érzéseim, tudja, nem változhatnak meg, de kérem, könyörgök, ne menjen - mondta megint franciául; a hangjában gyengéd esdeklés csendült, de a tekintete hideg maradt.

Anna nem hallotta a szavakat, csak a tekintet hidegségét látta, s ingerülten felelt:

- Kérem, mondja ki nyíltan, miért nem szabad mennem.

- Mert az arra vezethet, hogy... - Vronszkij elakadt.

- Nem értek semmit. Jasvin n'est pas compromettant,^[97] és Varvara hercegnő másoknál semmivel sem rosszabb. De itt is van.

Vronszkij először érzett bosszúságot, majdnemhogy haragot Anna miatt, amiért a helyzetét szántszándékkal nem akarta megérteni. Ez az érzése attól, hogy bosszúsága okát nem mondhatta ki, még erősebb lett. Ha megmondja egyenesen, amit gondol, azt mondja: "Ebben az öltözetben, a hercegnővel, akit mindenki ismer, a színházban megjelenni nemcsak azt jelenti, hogy vállalja a bukott nő szerepét, de ki is hívja maga ellen a világot, azaz örökre lemond róla."

Ezt nem mondhatta neki. "De hogy nem tudja ezt megérteni, és mi megy végbe benne?" - kérdezte magában. Érezte, hogy csökken benne a tisztelet, s ugyanakkor nő szépségének elismerése. Elkomorodva tért vissza szállodai szobájába, odaült Jasvinhoz, aki hosszú lábait egy széken kinyújtva, konyakot ivott szeltersz-vízzel; ő is azt adatott magának.

- Lankovszkij Mogucsija? Jó ló, azt tanácsolom, vedd meg - mondta Jasvin, barátja komor arcába pillantva. - A fara csapott, de a lába meg a feje... jobbat nem kívánhatsz.

- Azt hiszem, megveszem - felelt Vronszkij.

Ez a beszélgetés a lovakról elszórakoztatta, de Anna egy pillanatra sem ment ki az eszéből; akaratlanul is a folyosón fülelt a lépések zajára, s az órát nézegette a kandallón.

- Anna Arkagyevna meghagyta, jelentsem, hogy indul a színházba.

Jasvin még egy pohár konyakot öntött a gyöngyöző vízbe, kiitta, fölkelt és begombolkozott.

- Nos, megyünk? - mondta, a bajusza alatt éppen hogy elmosolyodva; ezzel a mosollyal mutatta, hogy érti, mi Vronszkij komorságának az oka, de nem tulajdonít jelentőséget neki.

- Én nem megyek - felelte komoran Vronszkij.

- De nekem mennem kell, megígértem. No, viszontlátásra. Ha mégis eljössz, Kraszinszkij zsöllyéjét foglald el - tette hozzá Jasvin kimenőben.

- Nem, dolgom van.

"Feleséggel gond, nem feleséggel még rosszabb" - gondolta Jasvin, ahogy a szállodából kiment.

Vronszkij, ahogy magára maradt, felállt a székéről, s járkálni kezdett a szobában.

"Mi is van ma? Négyes bérlet... Jegor a feleségével ott van, az anyám is valószínűleg. Az egész Pétervár, egyszóval. Most lépett be, levetette a bundáját, kiment a világosságra. Tuskevics, Jasvin, Varvara hercegnő - képzelte maga elé. - Hát én? Akárhogy nézem, ostoba, ostoba dolog... De miért is hoz ilyen helyzetbe?" - mondta, legyintve egyet.

Ezzel a mozdulatával beleakadt a kisasztalba, amin a szeltersz-víz s a konyakosüveg állt, s majdnem feldöntötte. El akarta kapni, de kicsúszott a kezéből, s bosszúságában fölrúgta az asztalt, és csöngetett.

- Ha meg akarsz maradni nálam - mondta a bejövő komornyiknak -, gondolj a dolgoddal. Ne forduljon elő többet. Most szedd össze.

A komornyik, ártatlansága tudatában, mentegetőzni akart, de ahogy az urára nézett, látta az arcáról, hogy csak hallgatnia lehet. Gyorsan a szőnyegre hajolt, s szedegetni kezdte az egészben maradt és széttört poharakat és palackokat.

- Nem a te dolgod, küldd be az inast, hogy szedje föl, te meg készítsd ki a frakkomat.

Vronszkij fél kilenckor lépett a színházba. Az előadás javában folyt. Az öreg színházi szolga lesegítette róla a bundát, s ahogy ráismert, "kegyelmességed"-nek szólította, s azt ajánlotta, ne vegyen ruhatári jegyet, szólítsa csak Fjodort. A kivilágított folyosón nem volt senki, csak a színházi szolga s két inas, akik bundával a karjukon az ajtóban hallgatóztak. A betett ajtón át az óvatos zenekari kíséret staccatója hallatszott s egy női hang, amint érthetően, szabatosan énekel egy zenei frázist. Az ajtó kinyílt, egy színházi szolga surrant ki rajta, s a vége felé tartó mondat egész tisztán csapta meg Vronszkij fülét. De az ajtó tüstént becsukódott, s Vronszkij sem a frázis végét, sem a kádenciát nem hallotta, az ajtó mögül jövő hangos tapsból azonban megértette, hogy a kádencia véget ért. Amikor a csillárokkal és bronz gázlámpákkal fényesen megvilágított terembe belépett, a zaj még mindig tartott. A színen ott volt a meztelen vállával s a gyémántjaival tündöklő énekesnő; a kezét fogó tenor segélyével épp nagy hajlongások közt szedte össze a rámpán ügyetlenül átröpített csokrokat, majd odament a pomádétól fényes, középen választott hajú úrhoz, aki hosszú karjával a rámpán át valamit fölnyújtott neki. A közönség pedig, a földszinten éppúgy, mint a páholyokban, ide-oda szaladgált, előrenyúlt, kiabált, tapsolt. A karmester az emelvényről az átnyújtásban segédkezett, s fehér nyakkendőjét igazgatta. Vronszkij a földszint közepére ment, megállt s körülnézett. Figyelme most még kevésbé fordult, mint valaha, a megszokott, ismerős környezetre: a színpadra, a zajra, a nézők jól ismert, érdektelen, tarka nyájára a zsúfolásig megtömött színházban.

A páholyokban most is ott voltak ugyanazok a hölgyek, valamiféle tisztekkel a páholy hátterében; ugyanazok az isten tudja, miféle, tarka nők, egyenruhák, zakók; a karzaton ugyanaz a mocskos nép; s ebben az egész tömegben, a páholyokban és az első sorokban vagy negyven igazi férfi és nő. Vronszkij figyelme rögtön erre az oázisra fordult, velük lépett tüstént kapcsolatba.

A felvonásnak vége volt, amikor belépett, be sem ment hát a bátyja páholyába, hanem előresétált az első sorig, s a rámpánál állt meg Szerpuhovszkojjal, aki a térdét behajtva, a sarkával dörömbölt a rámpán, s ahogy messziről meglátta, a mosolyával hívta magához.

Vronszkij nem látta még Annát, szándékosan nem nézett arrafelé. De a tekintetek irányából tudta már, hol van. Lopva körülnézett, de nem Annát kereste. A legrosszabbra volt elkészülve, Alekszej Alekszandrovicsot kutatta a szeme. Szerencséjére Alekszej Alekszandrovics ezúttal nem volt a színházban.

- Milyen kevés maradt benned a katonából! - mondta neki Szerpuhovszkoj. - Diplomata, művész, valami efféle.

- Igen, ahogy hazaértem, frakkba bújtam - felelte mosolyogva Vronszkij, a látcsövét lassan elővéve.

- Bevallom, irigyellek érte. Amikor külföldről megjövök és fölveszem ezt, ni - a vállpántjához ért -, fáj a szívem a szabadságért.

Szerpuhovszkoj már rég legyintett Vronszkij szolgálati működésére, de szerette, mint azelőtt, s most különösen kedves volt hozzá.

- Kár, hogy az első felvonást lekésted.

Vronszkij csak az egyik fülével hallgatta, látcsövét a földszinti páholyról a félemeletre irányította, s a páholyokat nézegette. A turbános hölgy s a kopasz öreg mellett, aki haragosan pillantott a továbbmenő látcső üvegébe, Vronszkij egyszerre csak Anna büszke, megdöbbentően szép fejét pillantotta meg, a csipkék keretében, mosolyogva. Az ötös páholyban volt, húsz lépésre tőle. Elöl ült, s könnyedén hátrafordulva Jasvinnak mondott valamit. Fejének állása a szép, széles vállakon, szemének és egész arcának türtőztetetten izgatott ragyogása tökéletesen olyan volt, amilyennek Moszkvában látta, a bálon. De most egészen másképp hatott rá ez a szépség. A mostani érzésében nem volt semmi titokzatos: szépsége, bár jobban vonzotta, mint régebben, ugyanakkor sértette is. Anna nem nézett fel, de Vronszkij érezte, hogy észrevette már.

Amikor Vronszkij megint abba az irányba fordította a látcsövét, feltűnt, hogy Varvara hercegnő feltűnően vörös, erőltetetten nevet, s folyton a szomszéd páholyba tekinget. Anna is összecsukta a legyezőjét, a vörös bársonyon dobolva vele másfelé néz, s nem látja, nyilván nem is akarja látni, ami a szomszéd páholyban történik. Jasvin arcán az a kifejezés volt, ami kártyázás közben szokott lenni, ha veszt. Szemöldökét összeráncolta, s a bal bajszát mind mélyebben és mélyebben szívta a szájába; ő is a szomszéd páholyba sandított.

Ebben a páholyban, balra tőlük, Kartaszovék ültek. Vronszkij ismerte őket, s tudta, hogy Anna is ismeretségben van velük. Kartaszova, egy kicsiny, sovány asszony, a páholyban állt, s háttal Anna felé a köpenyét vette épp magára, amelyet az ura segített föl rá. Az arca sápadt volt és haragos; fölindultan beszélt valamit. Kartaszov, egy kövér, kopasz úr, folyton Annára pislogott, s azon volt, hogy a feleségét megnyugtassa. Amikor az asszony kiment, a férfi soká késlekedett; Anna szemét kereste a tekintetével, nyilván oda akart köszönni neki. Anna azonban, bizonyára szántszándékkal, nem vette észre, hátrafordult, s a nyírt fejével feléje hajoló Jasvinnak mondott valamit. Kartaszov úgy ment ki, hogy nem hajolhatott meg, a páholyuk pedig üres maradt.

Vronszkij nem értette, hogy Anna és Kartaszovék közt mi történt voltaképp, de azt látta, hogy olyasmi, ami Annát megalázta. Ezt érezte a látottakból is, de Anna arcából még inkább, aki, tudta, utolsó erejét szedi össze, hogy a magára vállalt szerepben kitartson. S ez a szerep, a külső nyugalomé, tökéletesen sikerült is neki. Aki nem ismerte sem őt, sem a társaságát, nem hallotta az asszonyi szánakozás, méltatlankodás és csodálkozás szavait, hogy a világban meg merészelt jelenni, mégpedig ilyen feltűnően, csipkedíszben és teljes szépségében: az gyönyörködött ennek a nőnek a nyugalmában és szépségében, s nem gyanította a pellengérre állított ember gyötrelmeit.

Tudva, hogy történt valami, de nem tudva, mi is voltaképp, Vronszkijt kínzó izgalom fogta el, s abban a reményben, hogy megtud valamit, elindult a bátyja páholya felé. Szándékos kerülőt téve, az Anna páholyával szemben levő földszinti közön ment át. Ott a volt ezredparancsnokába ütődött, aki két ismerősével beszélgetett. Vronszkij hallotta, amint a Karenin nevet említették, s észrevette, hogy az ezredparancsnok, jelentős pillantást vetve a beszélgetőkre, mennyire sietett őt hangosan a nevén szólítani.

- Á, Vronszkij! Mikor jössz el az ezredhez? Nem engedhetünk el búcsúlakoma nélkül. Te vagy a legtörzsökösebb közöttünk - mondta az ezredparancsnok.

- Nagyon sajnálom, nem érek rá, majd máskor - mondta Vronszkij, és felszaladt a lépcsőn a bátyja páholyába.

Az öreg grófnő, Vronszkij anyja, ott ült acélszínű fürtjeivel a bátyja páholyában.

Varja és Szorokina hercegnő a félemeleti folyosón találkoztak Vronszkijjal.

Varja, miután Szorokina hercegnőt az anyjához bekísérte, kezet fogott a sógorával, s rögtön arról kezdett el beszélni, ami érdekelte. Olyan fölindult volt, amilyennek Vronszkij ritkán látta.

- Én azt mondom, aljas és undorító dolog, Mme Kartaszovának erre nem volt semmiféle joga. Mme Karenina... - kezdte.

- De mi az? Nem tudok semmit.

- Hogyan? Nem hallottad?

- Gondolhatod, hogy én hallom meg utoljára.

- Van komiszabb teremtés ennél a Kartaszovánál?

- De mit csinált hát?

- Az uram mondta el... Megsértette Kareninát. Az ura a páholyukból beszédbe ereszkedett vele, s Kartaszova jelenetet rendezett. Jó hangosan valami sértőt mondott oda, azt beszélik, s kiment.

- Gróf, a maman-ja hívja - mondta Szorokina hercegnő, a páholy ajtaján kinézve.

- Én meg mind várlak - mondta az anyja gúnyosan mosolyogva. - Egyáltalán nem lehet látni téged.

A fia észrevette, hogy képtelen az öröm mosolyát visszatartani.

- Jó estét, maman. Magához jöttem - mondta hidegen.

- Miért nem mégy, faire la cour à madame Karenina? - mondta az anyja, amikor Szorokina hercegnő kiment. - Elle fait sensation. On oublie la Patti pour elle.^[98]

- Maman, kértem, hogy nekem ne beszéljen erről - felelt Vronszkij elkomorodva.

- Csak azt mondom, amit mindenki.

Vronszkij nem felelt semmit, néhány szót váltott Szorokina hercegnővel, és kiment. Az ajtóban a bátyjával találkozott.

- Á, Alekszej! - mondta a bátyja. - Micsoda undokság! Bolond az a nő, egyebet nem mondhatok... Most akartam hozzá menni. Menjünk együtt.

Vronszkij nem hallgatott rá. Gyors léptekkel ment le; érezte, hogy tennie kell valamit, de nem tudta, mit. A bosszúság, hogy magát és őt is olyan ferde helyzetbe hozta, ugyanakkor a szánalom, hogy szenved, fölzaklatta. Lement a földszintre, s egyenest Anna páholya felé indult. A páholynál ott állt Sztremov, s Annával beszélgetett.

- Nincs tenor többé. Le moule en est brisé.^[99]

Vronszkij odaköszönt, s megállt, hogy Sztremovot üdvözölje.

- Úgy látszik, későn jött. A legszebb áriát nem hallotta - mondta Anna Vronszkijnak, s közben, neki legalább úgy rémlett, gúnyosan pillantott rá.

- Rossz műértő vagyok - nézett rá Vronszkij szigorúan.

- Mint Jasvin herceg - szólt Anna mosolyogva -, aki szerint Patti túlságosan hangosan énekel.

- Köszönöm - mondta kis, hosszú kesztyűs kezébe véve a műsort, amelyet Vronszkij a földről vett föl, s szép arca ebben a pillanatban hirtelen megrándult. Fölállt, s a páholy hátterébe húzódott.

Amikor látta, hogy Anna páholya a következő felvonásra üresen marad, Vronszkij nem törődött vele, hogy a cavatina hangjaira elcsöndesedő színházban pisszegést kelt, kiment a földszintről, és hazahajtatott.

Anna otthon volt már. Amikor Vronszkij bement hozzá, egyedül volt, ugyanabban az estélyi ruhában, amiben a színházban. Ott ült a legelső karosszékben, a fal mellett, s maga elé meredt. Fölnézett Vronszkijra, de tüstént az előbbi helyzetét foglalta el.

- Anna - mondta Vronszkij.

- Te, te vagy az oka mindennek! - kiáltott föl Anna, a kétségbeesés és düh könnyeivel a hangjában, s fölállt.

- Kértem, könyörögtem, hogy ne menj el; tudtam, hogy kellemetlen lesz.

- Kellemetlen! - kiáltott Anna. - Iszonyú! Akármeddig élek, nem felejtem el. Azt mondta, gyalázat mellettem ülni.

- Egy ostoba asszony beszéde - mondta Vronszkij. - De minek megkockáztatni, kihívni...

- Gyűlölöm a nyugodtságodat. Nem lett volna szabad idejuttatnod. Ha szeretnél...

- Anna! Mi köze ehhez az én szerelmemnek?

- Ha szeretnél, mint én, s gyötrődnél, mint én... - mondta Anna, s rémülettel nézett föl rá.

Vronszkij sajnálta, de mégis neheztelt rá. Bizonygatta a szerelmét, mert látta, hogy csak ez csillapíthatja, de ha szóval nem is, a lelkében szemrehányást tett neki.

S ezeket a szerelmi fogadkozásokat, amelyek Vronszkij előtt olyan ízetlennek tűntek fel, hogy szégyellte kimondani, Anna magába itta, s lassan megnyugodott. Másnap, tökéletesen megbékülve, falura utaztak.

Darja Alekszandrovna a nyarat gyerekeivel együtt a húgánál, Kittynél töltötte Pokrovszkojéban. Az ő birtokán a ház egészen tönkrement, és Levin meg a felesége rábeszélték, hogy töltse náluk a nyarat. Sztyepan Arkagyics nagyon helyeselte ezt a tervet. A hivatal, mint mondta, nagy sajnálatára nem engedi, hogy a nyarat családjával falun töltse, ami pedig a legnagyobb boldogság lenne a számára, s Moszkvában maradván, csak nagy ritkán, egy-két napra utazott le hozzájuk. Oblonszkijékon kívül, akik gyerekestül, nevelőnőstül jöttek, az öreg hercegnő is Levin vendége volt ezen a nyáron. Tapasztalatlan lányára, aki olyan állapotban is volt, úgy tartotta, kötelessége ügyelni. Kitty külföldi barátnője, Varenyka is beváltotta ígéretét, hogy ha Kitty férjhez megy, eljön hozzá, s barátnőjénél vendégeskedett. Ezek mind Levin feleségének voltak a rokonai és barátai, Levin szerette őket, de a szíve mégis fájt egy kicsit az ő levini világáért és rendjéért, amely a "Scserbackij-elem" áradásában, ahogy magában nevezte, egészen elmerült. Az ő rokonai közül csak Szergej Ivanovics volt ezen a nyáron náluk, de ő sem Levin-, hanem Koznisev-fajta ember volt, úgyhogy a levini szellem tökéletesen elenyészett.

A valamikor üres Levin-házban így most annyian voltak, hogy majdnem minden szoba el volt foglalva, s az öreg hercegnőnek, amikor asztalhoz ültek, csaknem mindennap meg kellett számolnia őket, s a tizenharmadikat, az egyik unokát, külön asztalhoz ültetni. Kittynek is, aki szenvedélyes háziasszonnyá vált, nem kis vesződségébe került a tyúkokat, pulykákat, kacsákat, amiből a vendégei és a gyerekek nyári étvágya bőven pusztított, előteremteni.

Az egész család ebédnél ült. Dolly gyerekei, a nevelőnővel és Varenykával, épp azt tervezgették, hova menjenek gombázni. Szergej Ivanovics, akinek az eszét és tudományát a vendégek majdnem hódolatig fokozódó tisztelettel övezték, mindnyájukat csodálkozásba ejtette, amikor a gombákról szóló beszélgetésbe beleelegyedett.

- Vigyenek engem is magukkal. Nagyon szerettem a gombaszedést - mondta Varenykára nézve -, szerintem nagyon szép időtöltés.

- Hogyne, nagy örömmel - felelte Varenyka elpirulva. Kitty jelentőségteljes pillantást váltott Dollyval. A tudós és nagyszerű Szergej Ivanovics ajánlata, hogy Varenykával gombázni megy, megerősítette Kitty egynémely feltevését, amely az utóbbi időben erősen foglalkoztatta. Az anyjával kezdett gyorsan beszélgetni, nehogy észrevegyék a pillantását. Ebéd után Szergej Ivanovics a kávéscsészéjével a szalon ablakához ült, s folytatta öccsével a megkezdett eszmecserét, közben az ajtót nézegette, amelyen a gombázni készülő gyerekeknek ki kellett jönniök. Levin odaült a bátyja mellé.

Kitty az ura mellett állt, nyilván a számára érdektelen beszélgetés végét várta, hogy mondjon valamit.

- Amióta megnősültél, sok tekintetben megváltoztál, mégpedig előnyödre - mondta Szergej Ivanovics, akit a megkezdett beszélgetés szemmel láthatólag nem nagyon érdekelt, és rámosolygott Kittyre. - De hű maradtál ahhoz a szenvedélyedhez, hogy a legparadoxabb állításokat védelmezd.

- Kátya, nem jót tesz, ha állsz - szólt rá az ura, s jelentősen pillantva rá, egy széket húzott oda.

- Nos, igen, különben hagyjuk, nincs időm - tette hozzá Szergej Ivanovics, a kifutó gyerekeket megpillantva.

Feszes harisnyában, Szergej Ivanovics kalapját s a kosarat lóbálva, elsőül Tánya futott oda, galoppban, egyenest őhozzá. Bátran szaladt oda, szeme, amely annyira hasonlított apja gyönyörű szeméhez, ragyogott, ahogy Szergej Ivanovicsnak a kalapot odaadta; közben úgy tett, mint aki a fejére is szeretné tenni, félénk, gyöngéd mosollyal enyhítve merészségét.

- Varenyka várja már - mondta, s amikor Szergej Ivanovics mosolyán látta, hogy megteheti, óvatosan a fejére is rakta a kalapot.

Varenyka sárga kartonruhába öltözve állt az ajtóban; fejére fehér kendőt kötött.

- Megyek már, megyek, Varvara Andrejevna - mondta Szergej Ivanovics, s kávéját kihörpintve, kendőjét és szivartárcáját a zsebébe rakta.

- Milyen bájos ez az én Varenykám! Ugye? - mondta Kitty az urának, mihelyt Szergej Ivanovics felállt. Úgy mondta, hogy Szergej Ivanovics is hallhatta, nyilván ez volt a szándéka is. - És milyen szép, olyan nemes szépség! Varenyka! - kiáltotta oda neki. - A malomerdőben lesznek? Maguk után megyünk.

- Kitty, te teljesen megfeledkezel az állapotodról - szólt rá az öreg hercegnő, az ajtón gyorsan kilépve. - Nem szabad így kiabálnod.

Varenyka, Kitty hangját s az anyai szemrehányást hallva, könnyű léptekkel a barátnőjéhez sietett. Mozgásának a gyorsasága, az élénk arcát elborító pír mind azt mutatta, hogy valami szokatlan megy végbe benne. Kitty tudta, mi ez a szokatlan, s figyelemmel kísérte őt. Most is csak azért hívta vissza, hogy gondolatban áldását adja a fontos eseményre, amelynek Kitty szerint az erdőben ma délután végbe kell mennie.

- Varenyka, én nagyon boldog leszek, ha egy bizonyos dolog megtörténik - súgta oda neki, megcsókolva.

- Maga is velünk jön? - kérdezte Varenyka zavartan Levint, s úgy tett, mintha nem hallaná, mit mondtak neki.

- Magukkal, de csak a szérűig, s ott maradok.

- Ugyan mit passziózol ott? - kérdezte Kitty.

- Az új szekereket kell megnéznem s átszámolnom - mondta Levin. - Te hol leszel?

- A teraszon.

Az egész asszonytársaság a teraszon gyűlt össze. Különben is szerettek ott ülni ebéd után, de ma még dolguk is volt. A mindnyájukat elfoglaló ingvarráson és pólyakötésen kívül ma lekvárt főztek Agafja Mihajlovna számára, új módon, víz hozzáadása nélkül. Ezt az otthon, náluk szokásos eljárást Kitty vezette be. Agafja Mihajlovna, akire ez a dolog régebben bízva volt, azt tartva, hogy amit a Levin-házban csináltak, rossz nem lehet, az eperhez és szamócához mégiscsak hozzáöntötte a vizet, s azt bizonygatta, hogy másképpen nem lehet: rajtaérték, s a málnát most mindnyájan jelenlétében főzték be, s Agafja Mihajlovnának meg kellett győződnie, hogy a lekvár víz nélkül is jó lesz.

Agafja Mihajlovna arca kihevült és nekikeseredett, a haja összezilálódott; könyökig feltűrt sovány karjával úgy forgatta az üstöt a hordozható tűzhely fölött; közben komoran nézte a málnát, s teljes szívéből kívánta, hogy hűljön ki, s ne főjön föl. A hercegnő érezte, hogy Agafja Mihajlovna dühének, mint aki a málnafőzésben a fő tanácsadó volt, őellene kell irányulnia; olyan képet iparkodott hát vágni, mint aki mással van elfoglalva, s a málna nem érdekli; egyéb dolgokról beszélt, orvul azonban oda-odapillantott a vaskályhára.

- Én mindig magam veszek a szolgálók ruhájához valami olcsóbb anyagot - folytatta a hercegnő a megkezdett beszélgetést. - Ne vegyük le most a habját, galambocskám? - mondta azután, Agafja Mihajlovnához fordulva. - Egyáltalán nem szükséges, hogy te csináld - állította meg Kittyt -, forró is.

- Majd én - állt föl Dolly, s óvatosan merni kezdte a felhabzott cukrot; a kanalat, hogy ami rátapadt, leverje, időnként egy tányérkához koccantotta, amely tarka, sárgásrózsaszín habbal és nyúlós, vérszínű sziruppal volt már tele. "Hogy fogják nyalni a tea mellé" - gondolt a gyerekeire, visszaemlékezve, hogy ő mint gyerek mennyire csodálkozott, hogy a nagyok épp a legjobbat, a habot nem eszik meg.

- Sztyiva azt mondja, sokkal okosabb pénzt adni - folytatta közben Dolly a megkezdett beszélgetést arról, hogyan okosabb a személyzetet megajándékozni -, de...

- Pénzt hogy lehet! - szólalt meg a hercegnő s Kitty egyszerre. - Ezt jobban megbecsülik.

- Én például a múlt évben a mi Matrjona Szemjonovnánknak - mondta a hercegnő - nem épp puplint, de valami olyasfélét vettem.

- Emlékszem, mama neve napján is abban volt.

- Nagyon kedves a mintája. Olyan egyszerű és finom. Magamnak is csináltatnék, ha neki nem lenne már. Olyasféle, mint Varenykáé. Olyan kedves és olcsó.

- No, most úgy látszik, kész - mondta Dolly, a szirupot a kanálról lecsorgatva.

- Ha gyűrűzik, akkor van készen. Csak főzze még, Agafja Mihajlovna.

- Ezek a legyek! - szólt Agafja Mihajlovna haragosan. - Egyre megy az - tette azután hozzá.

- Ó, milyen kedves, ne ijesszétek el! - mondta váratlanul Kitty a verébre pillantva, amely a korlátra ült, s egy málnacsutkát megforgatva csipegetni kezdte.

- Jól van, de te menj messzebb a tűzhelytől - mondta az anyja.

- A propos, Varenyka - mondta Kitty franciául; ha azt akarták, hogy Agafja Mihajlovna ne értse, mindig így beszéltek. - Tudja, mama, hogy én, nem tudom, miért, de ma döntést várok. Érti, milyet. De jó volna!

- Hanem micsoda mesteri házasságszerző vagy te! - mondta Dolly. - Milyen ügyesen és vigyázva hozza össze...

- De mondja már, maman, maga mit szól hozzá?

- Mit szólnék? Ő ("ő"-n Szergej Ivanovicsot értette) a legjobb partit csinálhatja, ami Oroszországban lehetséges; már nem egészen fiatal, de mégis sokan utánavetnék magukat, tudom... Varenyka nagyon helyes, de ő kaph...

- De kérem, mama, lássa be, hogy nem lehet egyiküknek sem jobbat kitalálni. Először - mondta Kitty egy ujját behajtva - Varenyka remek lány!

- Nagyon tetszik neki, ez igaz - erősítette meg Dolly is.

- Szergej Ivanovics társaságbeli helyzete olyan, hogy a feleségétől se vagyont, se pozíciót egyáltalán nem kell kívánnia. Egyre van szüksége: egy szép, kedves, nyugodt asszonyra.

- Igen, vele aztán nyugodtan élhetne - mondta Dolly.

- A harmadik, hogy a felesége szeresse. Ez is megvan... Vagyis olyan szép lenne! Azt várom, hogy előjönnek az erdőből, s már el is dőlt minden. Mindjárt meglátom a szemükön. Olyan boldog lennék! Dolly, mi a véleményed?

- Csak ne izgasd föl magad. Semmi szükség sincs rá, hogy izgasd magad - mondta az anyja.

- De hisz nem izgulok, mama. De úgy érzem, most kéri meg.

- Ó, az olyan furcsa, hogy a férfiak hogyan és mikor kérik meg az embert... Van valami gát, s egyszer csak átszakad - mosolyodott el Dolly elgondolkozva, mert Sztyepan Arkagyics jutott az eszébe.

- Mama, magát hogy kérte meg a papa? - kérdezte hirtelen Kitty.

- Semmi különös; nagyon egyszerűen történt - felelt a hercegnő, de az arca felsugárzott az emléktől.

- Mégis, hogy? Szerette, mielőtt megengedték, hogy beszéljenek?

Kittynek különös gyönyörűsége telt benne, hogy az asszonyi élet legfontosabb kérdéseiről mint egyenrangú beszélgethet az anyjával.

- Persze hogy szerettem, lejött hozzánk a falunkba.

- No és hogy dőlt el, mama?

- Te persze azt hiszed, ti valami újat találtatok ki? Mindig egy és ugyanaz; a pillantások, a mosolyok, azok döntötték el...

- Milyen jól mondta, mama! Csakugyan a pillantások és a mosolyok - hagyta helyben Dolly.

- De mégis, milyen szavakat mondott?

- Kosztya milyen szavakat mondott neked?

- Ő krétával írta fel - mondta Kitty. - Csudálatos volt... Mintha olyan rég lett volna már!

S a három asszony ugyanazon gondolkozott el. Kitty elsőül törte meg a hallgatást. Eszébe jutott az utolsó tél a házassága előtt, vonzalma Vronszkijhoz.

- Csak... Varenykának az a régebbi szerelme - jutott eszébe természetes gondolattársítással. - El szerettem volna mondani valahogy Szergej Ivanovicsnak, előkészíteni rá. Ők, a férfiak, mind - tette hozzá - olyan szörnyű féltékenyek a múltunkra.

- Nem mind - mondta Dolly. - Te a saját férjedről ítélsz. Őt még mindig gyötri Vronszkij emléke. Ugye? Ugye, igaz?

- Igaz - felelte Kitty elgondolkozva, mosolygó szemmel.

- Csak azt nem tudom - vette védelmébe a hercegnő a maga anyai felügyeletét -, miféle múltad van neked, ami őt nyugtalaníthatja? Hogy Vronszkij udvarolt neked? Minden lánynak udvarolnak.

- De hiszen nem erről beszélünk - mondta Kitty elpirulva.

- De bocsáss meg - folytatta az anya -, éppen te nem akartad megengedni, hogy Vronszkijjal beszéljek. Emlékszel?

- Jaj, mama! - mondta Kitty szenvedő arccal.

- Csakhogy tiveletek most nem lehet bírni... A te dolgod ővele nem is mehetett tovább, mint szabad; magam kértem volna számon. Különben is, lelkem, neked most nem szabad felizgatnod magad. Erről ne feledkezz meg, s légy nyugton, kérlek.

- De hisz én tökéletesen nyugodt vagyok, mama.

- Milyen szerencséje volt Kittynek, hogy Anna odajött akkor - mondta Dolly -, és milyen szerencsétlenség neki. Épp a fordítottja - tette hozzá gondolatától meglepve. - Akkor Anna volt boldog, s Kitty hitte magát boldogtalannak. Hogy megfordult minden! Én gyakran gondolok Annára.

- Van is kin gondolkozni! Undok, visszataszító, szívtelen teremtés - mondta az anya, aki nem tudta elfeledni, hogy Kitty nem Vronszkijhoz, hanem Levinhez ment.

- Micsoda passzió: erről beszélni - mondta bosszúsan Kitty. - Én nem gondolok rá, és nem is akarok rágondolni. Nem akarok - ismételte meg férje ismerős lépteit hallva a teraszlépcsőkön.

- Mi az, mit nem akarsz? - kérdezte Levin a teraszra lépve. De senki sem felelt, s ő nem ismételte meg a kérdést.

- Sajnálom, hogy megzavartam a női birodalmatokat - nézett végig rajtuk elégedetlenül, megértve, hogy olyanról beszélgettek, amiről előtte nem beszéltek volna.

Egy pillanatra, úgy érezte, osztozik Agafja Mihajlovna érzelmeiben, ő is elégedetlen a víz nélkül befőzött málnával, általában az idegen Scserbackij-befolyással. De csak mosolygott, s odament Kittyhez.

- No, mi az? - kérdezte, s ugyanazzal a kifejezéssel nézett rá, amivel mindenki mostanában.

- Semmi, nagyszerűen érzem magam - mondta Kitty elmosolyodva. - Hát te?

- Háromszor annyit hordtunk be, mint a szekereken. Akkor hát gyerünk a gyerekekért? Már be is fogattam.

- Csak nem akarod Kittyt a bricskán vinni? - kérdezte szemrehányóan a hercegnő.

- Majd lépésben megyünk, hercegnő.

Levin sohasem hívta, ahogy a vők szokták, a hercegnőt maman-nak; a hercegnőt ez bántotta is. De Levin, annak ellenére, hogy nagyon szerette és tisztelte, nem tudta így nevezni; megsértette volna vele boldogult anyja iránti érzéseit.

- Jöjjön velünk, maman - mondta Kitty.

- Nem akarok tanúja lenni ennek az esztelenségnek.

- Akkor hát gyalog megyek, hisz jót tesz nekem - s fölállva az urához lépett, s karjába öltötte a karját.

- Jót tesz, de azért mindent mértékkel - mondta a hercegnő.

- No, Agafja Mihajlovna, kész a lekvár? - mosolygott Levin Agafja Mihajlovnára. Föl szerette volna őt deríteni. - Jó az új mód?

- Jónak kell lennie. Miszerintünk túlfőtt.

- Jobb is úgy, Agafja Mihajlovna - mondta Kitty -, legalább nem savanyodik meg. A jég úgyis elolvadt, nincs hol eltartani. - Tüstént elértette az ura szándékát, s ugyanazzal az érzéssel fordult az öregasszonyhoz: - Hanem a sózott húsa remek; mama azt mondja, sehol sem evett olyat - tette mosolyogva hozzá, az öregasszony fejkendőjét megigazítva.

Agafja Mihajlovna bosszúsan nézett Kittyre.

- Engem ne vigasztaljon az úrnő. Ha vele együtt így elnézem, úgyis jókedvem lesz - mondta. Ez a goromba vele, az úrral helyett, meghatotta Kittyt.

- Jöjjön velünk gombázni, megmutatja a jó helyeket.

Agafja Mihajlovna mosolyogva csóválta meg a fejét, mintha azt mondaná: "Szívesen megharagudnék magára, de nem lehet."

- Csinálja, kérem, ahogy tanácsoltam - mondta az öreg hercegnő -, a lekvárra tegyen rumba áztatott papírt: és nem kell jég, mégsem lesz rajta penész.

Kitty rendkívül örült, hogy négyszemközt maradhatott az urával. Abban a pillanatban, amikor a teraszra lépett, s megkérdezte, miről beszélnek, s nem feleltek neki, mindent olyan élénken tükröző arcán, úgy vette észre, a bosszúság árnyéka futott át.

Most, hogy a többiek előtt sétálva, a ház tájékáról a kitaposott, rozskalásszal és -maggal beszórt poros útra értek, Kitty erősebben támaszkodott rá, s magához szorította karját. Levin megfeledkezett már a percnyi kellemetlen benyomásról, s egyedüllétükben - mialatt terhességének gondolata egy pillanatra sem hagyta el - a szeretett asszony közelségének örömteli, teljesen tiszta, minden érzékiségtől mentes enyhületét érezte, amely még mindig új volt a számára. Beszélni nem volt mit, de Levin hallani szerette volna a hangja csengését, amely, éppúgy, mint a tekintete, terhességével egészen megváltozott.

Hangjában és tekintetében is lágyság, komolyság volt, amilyen azokéban szokott lenni, akik állandóan egy kedves dologra összpontosítják a figyelmüket.

- Nem fáraszt? Támaszkodj rám jobban - mondta Levin.

- Nem, olyan boldog vagyok, hogy egyedül lehetek veled. Akármilyen jó is velük, sajnálom a mi kettesben töltött téli estéinket.

- Az is jó volt, ez pedig még jobb. Mind a kettő jobb - szorította meg Levin a kezét.

- Tudod, miről beszéltünk, amikor bejöttél?

- A befőzésről?

- Igen, a befőzésről is, utána meg arról, hogy kérik meg az embert.

- Á - mondta Levin, aki inkább a hangját, mint a mondott szavakat hallgatta; közben pedig állandóan az útra vigyázott, amely most már az erdőben haladt, igyekezett elkerülni a helyeket, ahol Kitty megbotolhatott volna.

- És Szergej Ivanovicsról meg Varenykáról. Észrevetted?... Én nagyon szeretném - folytatta. - Mi a véleményed róla? - S az ura arcába nézett.

- Nem tudom, mit gondoljak - felelte Levin mosolyogva. - Szergejt ebben a tekintetben nagyon különösnek tartom. Hiszen elmeséltem...

- Igen, hogy szerelmes volt abba a lányba, aki meghalt...

- Még akkor történt, amikor gyermek voltam; csak mások elbeszéléséből tudom. Emlékszem rá abból az időből. Bámulatosan szelíd volt. Azóta figyelem őt nők közt: kedves velük, egyik-másik meg is tetszik neki, de az ember érzi, hogy csak emberek neki, nem asszonyok.

- De most Varenykával... Úgy látom, van valami...

- Lehet, hogy van... De ismerni kell őt. Egész különös, csodálatos ember. Csak szellemi életet él. Túlságosan is tiszta és emelkedett lelkületű.

- Miért? Ez talán lealacsonyítja?

- Nem, de annyira hozzászokott a puszta szellemi élethez, hogy nem tud a valósággal összebékülni, Varenyka pedig mégiscsak valóság.

Levin megszokta már, hogy bátran mondja ki Kitty előtt a gondolatait; nem fáradt vele, hogy szabatos szavakba burkolja. Tudta, hogy az ilyen szerelmes pillanatokban, mint a mostani, a felesége egy szóból megérti, mit akar mondani; ahogy most is megértette.

- Igen, de Varenykában nincs az a valóság, ami énbennem; engem, úgy érzem, sosem szeretett volna meg. De Varenyka csupa lélek...

- Dehogy, nagyon is szeret, s nekem olyan jó látnom, hogy az enyémek mindnyájan szeretnek...

- Igen, ő jó hozzám, de...

- De nem úgy, ahogy a boldogult Nyikolenykával voltál... ti ketten beleszerettetek egymásba - fejezte be Levin. - Mért ne mondjuk meg? - tette hozzá. - Néha szemrehányást is teszek magamnak; a vége az lesz, hogy az ember elfelejti. Milyen rettenetes és milyen nagyszerű ember volt... Miről is beszéltünk? - kérdezte Levin egy kis hallgatás után.

- Te azt hiszed, hogy Szergej Ivanovics nem tud szerelmes lenni - mondta Kitty, a maga nyelvére fordítva.

- Nemhogy nem tud - mosolyodott el Levin -, de nincs meg benne a szükséges gyöngeség... Mindig irigyeltem, sőt még most is irigylem, amikor annyira boldog vagyok.

- Irigyled, hogy nem tud szerelmes lenni?

- Irigylem, hogy jobb nálam - mondta Levin mosolyogva. - Nem magának él. Egész életét a kötelességének szenteli. Azért olyan nyugodt és megelégedett.

- És te? - mondta Kitty tréfás, szeretetteljes mosollyal.

A gondolatmenetet, amely mosolyra késztette, sehogy sem tudta volna szavakba foglalni; a végeredménye azonban az volt, hogy férje, amikor a bátyjáért lelkesedett s magát megalázta előtte, nem volt őszinte. Kitty tudta, hogy ennek az őszinteséghiánynak a bátyja iránti szeretet volt az oka, meg a lelkifurdalás, hogy túlságosan boldog; a legfőképpen azonban a sohasem szűnő vágy, hogy jobbá legyen. Kitty szerette ezt benne, s ezért mosolyodott el.

- És te? Te mivel nem vagy megelégedve? - kérdezte ugyanazzal a mosollyal.

Levinnek örömet szerzett, hogy Kitty nem hisz az ő elégedetlenségében önmagával, s ez öntudatlanul is arra sarkallta, hogy kimondja hitetlensége okát.

- Én boldog vagyok - mondta -, de elégedetlen magammal.

- Hogy lehetsz elégedetlen, ha egyszer boldog vagy?

- Hogy mondjam el?... Énnekem, azon kívül, hogy meg ne botolj, nincs semmiféle szívbéli kívánságom. Jaj, nem szabadna, látod, így ugrálnod - szakította meg beszélgetésüket szemrehányón, mert Kitty, ahogy az úton fekvő ágat átlépte, túl gyors mozdulatot tett. - De ha ítéletet tartok magam fölött, s másokkal, különösképp a bátyámmal hasonlítom össze magam, érzem, hogy rossz vagyok.

- De miért? - folytatta Kitty ugyanazzal a mosollyal. - Te talán nem dolgozol másokért? Hát a majorságaid, a gazdaságod, a könyved?

- Nem, érzem, s most különösen - mondta Kitty kezét megszorítva -, hogy te vagy a bűnös, ha nem úgy megy, ahogy kellene. Mindent félvállról veszek. Ha úgy tudnám szeretni a dolgomat, ahogy téged... De az utóbbi időben csak föladott leckeként végzem.

- Mit szólsz a papához akkor? - kérdezte Kitty. - Ő is rossz ember, amiért a közügy érdekében semmit sem tett?

- Ő? Nem. De ahhoz olyan egyszerűségnek, derűnek, jóságnak kell az emberben lennie, mint apádban, és hol van az énbennem? Nem dolgozom, és szenvedek tőle. S ezt mind te csináltad. Amikor még nem voltál te, s nem volt még ő - mondta egy pillantással a testére, amelyet Kitty azonnal elértett -, minden erőmet a munkába temettem; most nem tudom, s szégyellem. Pontosan úgy csinálom, mint valami föladott leckét; tettetem magam.

- No és volna kedved most mindjárt Szergej Ivanoviccsal cserélni? - mondta Kitty. - Volna kedved a közügyet szolgálni; azt a föladott leckét, s csak azt, úgy szeretni, mint ő?

- Persze hogy nem - mondta Levin. - Különben is oly boldog vagyok, hogy nem is értek már semmit sem... Szóval te azt hiszed, megkéri most? - tette hozzá kis hallgatás után.

- Hiszem is meg nem is. De borzasztóan szeretném. Várj csak. - Előrehajolt, s egy szál margarétát tépett az útszélről. - No, számold ki, megkéri, nem kéri - mondta, odaadva a virágot.

- Megkéri, nem kéri - mondta Levin egymás után tépve le a keskeny, erezett, fehér szirmokat.

- Nem, nem! - állította meg Kitty, izgalommal lesve az ujjait, s keze után kapott. - Kettőt szakítottál.

- De az a picinyke nem számít - mondta Levin a rövid, ki nem fejlett szirmot leszakítva. - Lám, a bricska utolért bennünket.

- Nem fáradtál el, Kitty? - kiáltott oda hozzá a hercegnő.

- Egyáltalán nem.

- Ülj föl hát, ha a lovak nyugodtak, de lépésben menjetek.

De nem volt érdemes fölülni. Közel voltak már, s mind gyalog mentek.

Fekete haján fehér kendőjével, körülötte a kedélyesen és jókedvűen foglalkoztatott gyereksereg, a lehetőségtől, hogy egy férfi, aki tetszik is, vallomást tehet neki, szemmel látható izgalomban, Varenyka vonzó volt; Szergej Ivanovics ott ment mellette, s folyton őbenne gyönyörködött. Ahogy ránézett, eszébe jutott a sok kedves beszéd, amit hallott tőle, mindaz a jó, amit tudott róla, s egyre inkább tudatára ébredt, hogy amit iránta érez, valami különös, réges-rég, akkor is csak egyszer, első ifjúságában tapasztalt érzés. Az öröm, hogy közel lehet hozzá, mind erősebb lett, annyira, hogy amikor egy vékony szárú, lehajtott karimájú, hatalmas vargányát talált s a Varenyka kosarába tette, Szergej Ivanovics Varenyka szemébe nézett. S az örvendező és ijedt izgalom arcát elfutó pírját látva, maga is zavarba jött, s nem szólt, de olyan mosollyal mosolygott rá, ami nagyon is sokat mondott.

"Ha így van - mondta magának -, meg kell fontolnom s határoznom; nem adhatom oda magam, mint egy kölyök, a perc hevületének."

- Elmegyek most, a többiektől külön szedem a gombát, különben nem látszik meg a szerzeményem - mondta, s az erdőszélről, ahol az alacsony, selymes füvön ritkás, öreg nyírfák közt lépdeltek, az erdő közepébe ment, ahol a fehér nyírtörzsek közt nyárfasudarak szürkélltek, s mogyoróbokrok sötétedtek. Vagy negyven métert ment, egy kecskerágóbokor mögé, amely piros barkáival épp teljes virágzásban volt, s tudva, hogy itt nem látják, megállt. Körülötte teljes volt a csönd. Csak a nyírfák fölött, amelyeknek a tövében állt, zümmögtek el nem némulóan, mint egy raj méh, a legyek, s a gyerekek hangja ért időnként oda. Hirtelen, nem messze az erdőszéltől, Varenyka alt hangja hangzott föl, amint Grisát hívja, s Szergej Ivanovics arcára örvendő mosolygás ült ki. Ahogy ezen a mosolyon rajtaérte magát, rosszallóan csóválta meg a fejét állapota miatt, aztán egy szivart vett ki, és megpróbált rágyújtani. A nyírfa törzsén soká nem tudta meggyújtani a gyufáját. A fehér kéreg gyöngéd hártyája a foszforra tapadt, s a tűz elaludt. Az egyik gyufa végre meggyúlt, s a szivar illatozó füstje ide-oda imbolyogva széles abroszként terült ki, határozott körvonalakkal, a bokor fölött, a nyírfa lecsüggő ágai alatt előre s fölfelé. Szemével a füstsávot követve, Szergej Ivanovics csendesen lépkedett, s a maga lelkiállapotán gondolkozott.

"De hát miért ne? - gondolta. - Ha csak föllobbanás volna vagy szenvedély, ha csak ezt a vonzalmat érezném, ezt a kölcsönös (mondhatom: kölcsönös) vonzalmat, de közben azt érezném, hogy mindez ellentétben van életem természetével, azt érezném, hogy ha e vonzalomnak átadom magamat, hivatásomat és kötelességemet elárulom... de nem így van. Az egyetlen, amit ellene szegezhetek, hogy amikor Marie-t elvesztettem, azt mondtam magamban, hű maradok az emlékéhez. Ezt az egyet hozhatom fel az érzésem ellen... És ez fontos" - mondta magában Szergej Ivanovics, azt is érezve mindjárt, hogy ennek a megfontolásnak az ő számára semmiféle fontossága nem lehet, legföllebb más ember szemében rontja el költői szerepét. "Ezenkívül azonban akármennyire keresem, nem találok semmit, ami érzésem ellen szólana. Ha puszta eszemmel választanék, nem találhatnék jobbat."

Akárhány ismerős asszony és leány jutott az eszébe, nem emlékezett egyre sem, akiben ilyen mértékben együtt lettek volna épp azok a tulajdonságok, amelyeket ő, hidegen mérlegelve, a feleségében együtt kívánt látni. Megvolt benne az ifjúság minden szépsége és frissesége, de nem volt már gyermek, s ha szerette, tudatosan szerette, ahogy egy nőnek szeretnie kell: ez volt az egyik. A másik: nemcsak hogy távol állt tőle a nagyvilági modor, de nyilván undorodott is a társaságtól; amellett azonban ismerte, s megvoltak benne a jó társasági nő szokásai, ami nélkül Szergej Ivanovics az élettársát nem tudta elképzelni. A harmadik: vallásos volt, de nem mint egy gyermek, mint Kitty például, aki ösztönösen vallásos és jó; a vallásos meggyőződés volt életének az alapja. Egész az apróságokig mindent együtt talált benne, amit a feleségétől várt: szegény volt és magányos, nem hoz egy csomó rokont s vele a befolyásukat, mint Kittynél látta, a férje házába; teljesen az urához lesz kötve, ahogy jövendő családi életétől mindig is kívánta. S ez a lányka, akiben ezek a tulajdonságok mind együtt voltak, szerette őt. Szergej Ivanovics szerény volt, de ezt lehetetlen volt nem látnia. És ő is szerette a lányt. Az egyetlen ellenérv: a maga életkora. De az övék hosszú életű fajta, még egyetlen ősz hajszála sem volt; senki sem becsülte volna negyvenre: Varenyka mondása is eszébe jutott, hogy az emberek csak Oroszországban tekintik magukat ötvenesztendős korukban aggastyánnak, Franciaországban az ötvenéves ember azt tartja, hogy dans la force de l' âge^[100] van, a negyvenéves pedig - un jeune homme.^[101] De mit számítanak az évek, amikor a lelkében fiatalnak érezte magát, olyannak, amilyen húsz évvel ezelőtt volt? Vagy nem az ifjúság volt, amit most érzett, amikor kiért az erdő túlfelére, s a napsugarak ragyogó fényében Varenyka kecses alakját pillantotta meg, amint sárga ruhájában könnyű léptekkel halad kosarával az öreg nyírtörzs mellett, s a benyomás, amelyet az ő képe keltett, a ferde sugarakkal elöntött, sárgás zabföld meglepő szépségű képével, túl a zabon pedig a távoli sárgával tarkázott öreg erdő látványával olvad össze, amint a messzeség kékjébe enyészik? A szíve összeszorult az örömtől. Ellágyulás fogta el. Érezte, hogy döntött. Varenyka, aki éppen akkor guggolt le egy gombáért, fürge mozdulattal emelkedett föl, és körülnézett. Szergej Ivanovics a szivarját eldobva, eltökélt léptekkel indult felé.

"Varvara Andrejevna, amikor még nagyon fiatal voltam, egy női eszményképet alkottam magamnak, akit majd megszeretek, s boldog leszek, ha feleségemnek mondhatom. Egy hosszú életet éltem le, s most először találkozom azzal, akit kerestem, magában. Szeretem, és kérem, legyen a feleségem."

Szergej Ivanovics akkor mondta ezt magában, amikor már csak tíz lépésre volt Varenykától, aki a térdére ereszkedve, a kezével óvta Grisától a gombát, s a kis Mását szólongatta.

- Ide, ide! Kicsinyek! Itt sok van! - mondta kedves, mélyen csengő hangján.

Ahogy az odalépő Szergej Ivanovicsot észrevette, nem emelkedett föl, és nem változtatott a helyzetén; de minden arról beszélt, hogy érzi a közeledését, s örül neki.

- Nos, talált valamit? - kérdezte fehér kendője alól feléje fordítva szép, csendesen mosolygó arcát.

- Egyetlenegyet sem - mondta Szergej Ivanovics. - És maga?

Varenyka nem felelt, el volt foglalva a köréje gyűlő gyerekekkel.

- Ezt még az ágak mellett - mutatott a kis Másának egy apró kékhátút, amelynek ruganyos, rózsás kalpagját, ahogy kinőtt alóla, egy száraz fűszál metszette ketté. Amikor Mása a kékhátút két fehér félbe törve fölvette, maga is fölállt. - Ez a gyermekkoromra emlékeztet - mondta aztán, ahogy Szergej Ivanovics mellett lépegetve a gyerekektől eltávolodott.

Hallgatagon mentek néhány lépést. Varenyka látta, hogy Szergej Ivanovics beszélni akar. Kitalálta, miről, s a szíve elszorult az örömtől és félelemtől. Olyan messze mentek, hogy senki sem hallhatta már őket, de Szergej Ivanovics még mindig nem kezdett beszélni. Varenykának okosabb volt hallgatnia. Hallgatás után könnyebben lehetett, amit mondani akart, elmondani, mintha előtte már gombákról beszéltek volna, de akarata ellenére, véletlenül szinte, Varenyka mégiscsak megszólalt:

- Szóval semmit sem talált? Az erdő közepén különben mindig kevesebb van.

Szergej Ivanovics fölsóhajtott, és nem felelt semmit sem. Bosszantotta, hogy Varenyka a gombákról beszélt. Vissza akarta téríteni ahhoz, amit először a gyerekkoráról mondott, de rövid hallgatás után, akarata ellenére, ő is az utóbbi szavaira tett megjegyzést:

- Én csak azt hallottam, hogy a nyirokgomba főleg az erdőszélen fordul elő, megkülönböztetni azonban nem tudom.

Néhány perc telt el, még messzebb mentek a gyerekektől, s tökéletesen magukra maradtak. Varenyka szíve annyira vert, hogy hallotta a dobbanását, s érezte, hogy pirul, sápad, majd megint elpirul.

Az után, ahogy Stahlnénál élt, olyan ember feleségévé lenni, mint Koznisev, a legnagyobb boldogságnak tetszett neki. Azonkívül meg is volt győződve szinte, hogy szerelmes belé. S azonnal el kell az egésznek dőlnie. Rettegés fogta el. Rettegés attól is, hogy szól, attól is, hogy nem.

Most kellett vagy soha nyilatkoznia, ezt Szergej Ivanovics is érezte. Varenyka tekintete, a pirossága, a lesütött szeme, mind fájdalmas várakozásról beszélt: Szergej Ivanovics látta ezt, s megszánta. Azt is érezte, hogy semmit sem mondani annyi, mint megbántani. Gondolatban gyorsan elismételte az elhatározás mellett szóló érveket. Elismételte a szavakat is, amelyekkel meg akarta kérni, de helyettük, valami váratlan jött ötletből, hirtelen ezt kérdezte:

- Mi a különbség a nyirokgomba és a vargánya közt?

Varenyka ajka, ahogy felelt, megremegett az izgalomtól:

- A kalapjukban alig van különbség, csak a szárukban.

S alig mondták ki ezt, mindketten érezték, hogy az ő dolguknak vége, amit mondani kellett volna, nem fogják kimondani, s izgalmuk, amely az előbb tetőpontot ért, csillapodni kezdett.

- A vargánya... annak a szára olyan, mint a kétnapos, nem borotvált barna szakáll - mondta Szergej Ivanovics nyugodtan már.

- Ez igaz - felelte Varenyka mosolyogva, s sétájuk iránya, anélkül, hogy akarták volna, megváltozott. A gyerekek felé közeledtek. Varenykának fájt a szíve, és szégyellte magát, de ugyanakkor meg is könnyebbült.

Ahogy hazaért, s az érvein még egyszer végigment, Szergej Ivanovics úgy találta, nem ítélt helyesen. Nem tudja Marie emlékét elárulni.

- Lassabban, gyerekek, lassabban! - kiáltott Levin haragosan a gyerekekre, s felesége elé állt, hogy megvédje, amint a gyereksereg nagy örömvisítással elébük rohant.

A gyerekek után Szergej Ivanovics és Varenyka is kijött az erdőből. Kittynek nem kellett Varenykát megkérdeznie; a két ember nyugodt, kissé szégyenkező arcáról megértette, hogy tervei meghiúsultak.

- No? - kérdezte tőle a férje, ahogy hazaindultak.

- Nem fogta meg - mondta Kitty; mosolya s beszédmódja, mint azt Levin sokszor jólesőn figyelte meg, az apjára emlékeztetett.

- Hogy nem fogta meg?

- Hát így! - mondta Kitty, s az ura kezét megfogva, a szájához vitte, s az el nem nyílt ajkaihoz érintette. - Ahogy a püspök kezét csókolják.

- És ki nem fogta meg? - mondta Levin mosolyogva.

- Egyikük sem. Így kellene...

- Parasztok jönnek erre...

- Nem, nem látták meg.

Mialatt a gyerekek teáztak, az öregek az erkélyen ültek, s úgy társalogtak, mintha semmi sem történt volna, bár mindnyájan jól tudták, Szergej Ivanovics és Varenyka pedig különösen, hogy ha nemlegesen is, de igen fontos esemény történt. Ugyanaz az érzés volt mindkettőjükben; olyanféle, mint amit a tanuló érez a nem sikerült vizsga után, amikor ismételnie kell, vagy végleg kizárják az intézetből. Érezve, hogy történt valami, a jelenlevők más, közömbös témákról beszélgettek nagy elevenen. Levin és Kitty különösen boldognak és szerelmesnek érezték magukat ezen az estén. S az, hogy szerelmükben boldogok voltak: kellemetlen célzás volt azoknak, akik ugyanezt akarták és nem tudták - s most röstelkedtek.

- Emlékezzetek szavamra: Alekszandr nem jön le - mondta az öreg hercegnő.

Sztyepan Arkagyicsot az esti vonattal várták, s az öreg herceg azt írta, lehet, hogy ő is lejön.

- Tudom is, miért nem - folytatta a hercegnő. - Azt mondja, a fiatalokat az első időben egyedül kell hagyni.

- No, papa hagyott is minket. Nem is láttuk még - mondta Kitty. - Pedig hát miféle fiatalok vagyunk mi? Olyan öregek vagyunk már.

- Csakhogy ha nem jön, és is elbúcsúzom tőletek, gyerekek - mondta a hercegnő, bánatosan fölsóhajtva.

- Mi történt magával, mama? - esett neki mind a két lánya.

- Gondold el, ő is hogy érzi magát? Hiszen most már...

S az öreg hercegnő hangja egész váratlanul megremegett. A lányok elhallgattak, s összenéztek. "Maman mindig talál bánkódni valót" - mondta a tekintetük. Nem tudták, hogy akármilyen jól megvolt a hercegnő a leányánál, s akármilyen nélkülözhetetlennek érezte itt magát, amióta utolsó, legkedvesebb lányukat is férjhez adták, s a családi fészek üresen maradt, magáért is meg az uráért is tele volt gyötrelemmel és bánattal.

- Mi kéne, Agafja Mihajlovna? - fordult Kitty a jelentős arccal, titokzatosan megálló Agafja Mihajlovnához.

- A vacsorát kérdeném.

- No, jó is lesz - mondta Dolly -, menj és intézkedj. Én is megyek, s elismétlem Grisával a leckét. Úgyse csinált ma semmit.

- Ez nekem szól! Majd megyek én, Dolly - mondta fölugorva Levin.

Grisának, aki a gimnáziumba került már, nyáron ismételnie kellett. Darja Alekszandrovna már Moszkvában is a fiával együtt tanulta a latin nyelvet, s most, hogy Levinékhez jött, föltette magában, hogy napjában legalább egyszer a legnehezebb számtan- és latinleckéket átismétli vele. Levin ajánlkozott, hogy fölváltja: de az anya végighallgatta Levin óráját, s azt látta, hogy nem úgy tanít, ahogy a moszkvai tanító. Ez megzavarta, iparkodott meg nem sérteni Levint, de azért határozottan kijelentette, hogy haladni a könyv szerint kell, ahogy a tanító szokta, s jobb lesz, ha maga csinálja megint. Levin bosszús volt Sztyepan Arkagyicsra, amiért gondatlanságában nem ő, hanem az anya ügyel föl az oktatásra, amelyhez pedig nem ért, bosszús a tanítóra, amiért olyan rosszul tanítja a gyerekeket; a sógornőjének azonban megígérte, hogy úgy folytatja a tanítást, ahogyan kívánja. S tovább foglalkozott Grisával, de most már nem a maga módján, hanem a könyv szerint, kedvetlenül tehát, meg is feledkezve sokszor a lecke idejéről, így történt most is.

- Nem, Dolly, megyek már, maradj csak - mondta. - Mindent rendesen csinálunk, a könyv szerint. Hiszen ha Sztyiva itt lesz, s vadászni megyünk, úgyis reád marad.

S Levin elment Grisához. Ugyanígy beszélt Varenyka is Kittynek. Varenyka még a Levinék boldog, jól berendezett házában is hasznossá tudta magát tenni.

- Én majd megrendelem a vacsorát, maga maradjon csak ülve - mondta, s Agafja Mihajlovnához lépett.

- Csirkét biztosan nem kaptak - mondta Kitty. - Akkor a magunkéból...

- Majd megbeszéljük Agafja Mihajlovnával. - S Varenyka a dajkával együtt eltűnt.

- Milyen kedves lányka - mondta a hercegnő.

- Nemcsak kedves, maman, olyan gyöngyszem, amilyen nincs is több.

- Sztyepan Arkagyicsot eszerint mára várják - mondta Szergej Ivanovics, aki nyilván nem kívánt tovább beszélni Varenykáról. - Nehéz két sógort találni, akik ennyire nem hasonlítanak egymásra mondta finom mosollyal. - Az egyik mozgékony, s mint a hal a vízben, csak a társaságban él; a másik, a mi Kosztyánk, eleven, gyors, mindenre fogékony, de mihelyt társaságba kerül, megdermed, vagy értelmetlenül vergődik, mint hal a szárazon.

- Igen, ő nagyon is könnyelmű - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicshoz fordulva. - Éppen kérni akartam, hogy beszéljen vele; lehetetlen őt (Kittyre mutatott) itthagyni; föltétlenül Moszkvába kell utazniuk. Azt mondja, majd hívat ő doktort...

- Maman, Kosztya mindent megtesz, mindenbe beleegyezik - mondta Kitty bosszúsan, hogy az anyja ebben a dologban Szergej Ivanovicsot hívja meg bírónak.

Beszélgetésük közepén a fasorból lónyerítés hallatszott s kerekek hangja a kavicson. Dolly még föl sem állhatott, hogy az ura elé menjen, lenn, ahol Grisa tanult, Levin már ki is ugrott a szobaablakon, s Grisát leszedte.

- Sztyiva az! - kiáltott az erkély alól Levin. - Befejeztük, Dolly, ne félj! - tette hozzá, s mint valami fiú, nekieredt, s a fogat elé futott.

- Is, ea, id, eius, eius, eius! ^[102] - kiáltotta Grisa, ugrándozva a fasorban.

- S még valaki. Bizonyosan a papa! - kiáltott Levin a fasor elején megállva. - Kitty, ne azon a meredek lépcsőn, menj körbe!

De Levin tévedett, amikor azt, aki a hintóban ült, az öreg hercegnek nézte. Ahogy a hintóhoz közelebb ment, Sztyepan Arkagyics mellett nem a herceget pillantotta meg, hanem egy szép, jó húsban levő fiatalembert, a fején skót sapka, hátul hosszú szalagokkal. Vaszenyka Veszlovszkij volt, Scserbackijék másodunokatestvére, pétervár-moszkvai aranyifjú, "kitűnő fiú és szenvedélyes vadász", ahogy Sztyepan Arkagyics bemutatta...

Veszlovszkijt egyáltalán nem zavarta a csalódás, amit azzal keltett, hogy az öreg helyett érkezett, vidáman üdvözölte Levint; emlékeztetett, hogy ismerik egymást, felkapta Grisát, s a vizslán át, amelyet Sztyepan Arkagyics hozott magával, a hintóba emelte.

Levin nem ült bele a hintóba, mögötte ment. Egy kicsit bosszankodott, amiért nem az öreg herceg jött el, akit minél jobban megismert, annál jobban megszeretett, meg azért is, hogy ez a Vaszenyka Veszlovszkij teljesen idegen s fölösleges ember létére beállított. Annál idegenebbnek és fölöslegesebbnek találta, mert amikor a ház elé ért, ahol a nagyok és gyerekek megelevenedett csapata összegyűlt, látta, hogy Vaszenyka Veszlovszkij a Kitty kezét milyen különös, hízelgő és gáláns módon csókolja meg.

- A feleségével cousin-ok s régi ismerősök vagyunk - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, Levin kezét megint jó keményen megszorítva.

- Hát vad van-e? - fordult Levinhez Sztyepan Arkagyics, aki alig győzött mindenkit üdvözölni. Minekünk a legkegyetlenebb szándékaink vannak. Egész biztos, maman, azóta sem voltak Moszkvában. Nesze, Tánya, ez a tiéd! Vedd ki, kérlek, ott van hátul a kocsiban - beszélt mindenfelé. - Hogy felfrissültél, Dollenyka - mondta feleségének, s kezét az egyik kezébe fogva, a másikkal meg föntről megpaskolva, még egyszer kezet csókolt neki.

Levin, aki egy perccel előbb a legvidámabb hangulatban volt, most mindenkire komoran nézett, és semmi sem tetszett neki.

"Kit csókolt meg tegnap ugyanezzel az ajakkal?" - gondolta, ahogy a feleségével kedveskedő Sztyepan Arkagyicsra pillantott. Dollyra nézett, de most ő sem tetszett neki.

"Hiszen nem hisz a szerelmében. Akkor minek örül úgy? Undorító!" - gondolta.

A hercegnőre tekintett, egy perccel előbb még olyan kedves volt, de most az ő modora sem tetszett; úgy üdvözli ezt a pántlikás Vaszenykát, mintha otthon, a maga házában volna.

Még a tornácra kilépő Szergej Ivanovics is kellemetlennek tűnt föl, ahogy színlelt nyájassággal Sztyepan Arkagyics elé ment; hisz jól tudta, hogy a bátyja nem szereti és nem is becsüli Oblonszkijt.

Varenyka is ellenszenves volt, amint az ő saint nitouche^[103] képével ezzel az úrral ismerkedik, miközben egyében sem jár az esze, mint hogy hogyan mehetne férjhez.

A legellenszenvesebb azonban Kitty volt, ahogy úgy behódolt a vidámságnak, amellyel ez az úr, mintha az neki s a többieknek is ünnep volna, a maga falura rándulását nézi; az a furcsa mosoly, amellyel Kitty a mosolyára felelt, különösen kellemetlen volt.

Lármásan beszélgetve mentek be a házba; de alig ültek le, Levin megfordult s kiment.

Kitty látta, hogy az urával történt valami. Szeretett volna szakítani egy percecskét, hogy négyszemközt beszélhessen vele, de Levin elsietett, azt mondta, az irodába kell mennie. Gazdasági dolgai rég nem tűntek fel neki olyan fontosaknak, mint most. "Ezeknek persze csupa ünnep a világ, de itt egy csomó hétköznapi ügy van, ami nem vár, s ami nélkül nem lehet élni."

Levin csak akkor jött haza, amikor vacsorázni hívatták. Kitty Agafja Mihajlovnával a lépcsőn állt, a vacsoraborokon tanakodtak.

- Mit csináltok akkora fuss-t?^[104] Adjatok, amit máskor.

- De Sztyiva nem issza... Kosztya, várj meg már, mi lelt? - szólt rá Kitty utánasietve, de Levin kíméletlenül, be sem várva, nagy léptekkel az ebédlőbe ment, s rögtön beleelegyedett az általános, élénk társalgásba, amelynek Vaszenyka Veszlovszkij és Sztyepan Arkagyics volt a lelke.

- No, megyünk holnap vadászni? - szólt Sztyepan Arkagyics.

- Menjünk, kérem - szólt Veszlovszkij, s kövér lábát maga alá szedve, oldalvást egy másik székre ült.

- Menjünk, nagy örömmel. Vadászott már az idén? - mondta Levin Veszlovszkijnak, a lábát figyelmesen megszemlélve, de azzal a tettetett nyájassággal, amelyet Kitty olyan jól ismert, s amely annyira nem illett hozzá. - Erdei szalonkát, nem tudom, találunk-e, de sárszalonka van bőven. Hanem korán kell indulni. Nem lesztek fáradtak? Sztyiva, nem vagy fáradt?

- Én fáradt? Még sosem voltam fáradt. Tudjátok mit, ne is feküdjünk le aludni! Menjünk sétálni!

- Csakugyan, kitűnő! Ne aludjunk! - hagyta helyben Veszlovszkij is.

- Ó, azt elhisszük, hogy te tudsz nem aludni, s mást sem hagysz - mondta Dolly az urának, azzal az alig észrevehető iróniával, amellyel mostanában majd mindig kezelte. - Szerintem már most is ideje volna... Megyek is, nem vacsorázom.

- Ne, maradj, Dollenyka - mondta Sztyepan Arkagyics, s a nagy asztal körül, amelynél vacsoráztak, a felesége oldalára került. - Annyi mesélnivalóm van még.

- Nyilván semmi.

- Tudod, hogy Veszlovszkij volt Annánál, és újból elmegy hozzá? Csak hetvenversztányira vannak tőletek. Én is elmegyek feltétlen. Veszlovszkij, gyere csak ide!

Vaszenyka átment a hölgyekhez, s Kitty mellé ült.

- Ah, beszélje el, kérem, volt Anna Arkagyevnánál? Hogy van? - fordult hozzá Darja Alekszandrovna.

Levin az asztal másik végén maradt, s nem hagyta abba a hercegnővel és Varenykával a beszélgetést, de közben látta, hogy Sztyepan Arkagyics, Dolly, Kitty és Veszlovszkij közt élénk és titokzatos beszélgetés szövődött. De nem elég, hogy a beszélgetés titokzatos volt, a felesége arcán, ahogy a szemét le nem véve, az élénken mesélő Vaszenyka szép arcába nézett, komoly érzést látott.

- Nagyon szép náluk - mesélte Vaszenyka Vronszkijról s Annáról. - Én természetesen nem óhajtok ítélkezni, de az ember, ha ott van, családban érzi magát.

- Mi a szándékuk, mihez fognak?

- Télire, azt hiszem, Moszkvába készülnek.

- Milyen jó volna együtt menni el hozzájuk! Te mikor mégy? - kérdezte Sztyepan Arkagyics Vaszenykától.

- A júliust töltöm náluk.

- Te is eljössz? - fordult Sztyepan Arkagyics a feleségéhez.

- Már rég készülök, s feltétlen elmegyek - mondta Dolly. - Sajnálom Annát, és ismerem. Nagyszerű asszony. Egyedül megyek, majd ha te elutazol, és senkit sem terhelek vele. Nélküled jobb is.

- Nagyszerű - mondta Sztyepan Arkagyics. - És te, Kitty?

- Én? Én miért mennék? - mondta Kitty kigyúlva. S a férjére pillantott.

- Maga ismeri Anna Arkagyevnát? - kérdezte tőle Veszlovszkij. - Nagyon vonzó asszony.

- Igen - felelte Kitty még jobban elpirulva, és fölkelt és az urához ment.

- Holnap eszerint vadászatra mégy? - kérdezte.

Levin féltékenysége ez alatt a néhány perc alatt, különösen a pirulás óta, amely Kitty arcát az alatt lepte el, míg Veszlovszkijjal beszélt, már nagyra nőtt. Akármilyen furcsa volt később visszagondolnia rá, most bizonyos volt benne, hogy ha Kitty azt kérdi, elmegy-e vadászni, ez csak azért érdekli, hogy megszerzi-e Vaszenyka Veszlovszkijnak, akibe szerinte bele is szeretett már, ezt az élvezetet.

- Igen, elmegyek - felelte Levin mesterkélt, magának is ellenszenves hangon.

- De jobb lesz, ha a holnapi napot még itt töltitek, Dolly még nem látta itt az urát - mondta Kitty -, menjetek holnapután.

Levin a Kitty szavait most így fordította le: "Ne válassz el tőle. Hogy te elmégy-e, énnekem mindegy; de én hadd élvezzem ennek az elragadó fiatalembernek a társaságát."

- Hát ha ez az óhajod, a holnapi napot még itt töltjük - felelte Levin különös kedvességgel.

Vaszenyka, eközben nem is gyanítva, hogy a jelenlétével mekkora szenvedést okoz, rögtön Kitty után fölállt az asztaltól, s gyönyörködőn mosolygó pillantással követve, utánament.

Levin látta ezt a pillantást. Elsápadt, s egy percig nem jutott lélegzethez. "Hogy merészel így nézni a feleségemre!" - forrt benne.

- Tehát holnap? Menjünk, kérem - mondta Vaszenyka az asztalhoz ülve, s lábát, szokása szerint, megint maga alá húzta.

Levin féltékenysége még messzebb száguldott. Látta már magát mint megcsalt férjet, akit a felesége s a szeretője arra használ föl, hogy életük kényelmét és szórakozásaikat előteremtse... Ennek ellenére nyájas vendégszeretettel kérdezgette ki Vaszenykát a vadászatai, fegyvere, csizmája felől, s beleegyezett, hogy másnap induljanak.

Az öreg hercegnő, Levin szerencséjére, megrövidítette szenvedéseit, s fölállt; Kittynek is azt tanácsolta, hogy feküdjék le. De most sem kerülte el az újabb szenvedéseket. Ahogy a háziasszonytól elbúcsúzott, Vaszenyka megint kezet akart csókolni neki, Kitty azonban elpirult, s goromba naivitással, melyért az anyja később meg is rótta, a kezét elhúzva azt mondta:

- Nálunk ez nem szokás.

Levin szemében Kitty hibás volt, amiért ilyen viszony alakulhatott ki, s még hibásabb, hogy nemtetszését ilyen ügyetlenül mutatta ki.

- Kinek van kedve ilyenkor aludni? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki vacsora alatt megivott néhány pohár bort, s most a legkedvesebb és legköltőibb hangulatban volt. - Nézd, Kitty - mutatott a hársfák mögül fölemelkedő holdra -, milyen gyönyörű! Veszlovszkij, most kell szerenádot adni. Tudod, hogy nagyszerű hangja van, az úton énekeltünk. Gyönyörű románcokat hozott magával, kettő egészen új. Varvara Andrejevnánál elénekelhetnénk.

Amikor mind elszéledtek, Sztyepan Arkagyics még sokáig járkált Veszlovszkijjal a fasorban, s hallani lehetett, ahogy kettesben az új románcokat énekelték.

Levin ezekre a hangokra fülelve, összevont szemöldökkel ült egy fotelben a felesége hálószobájában, s kérdéseire, hogy mi lelte, makacsul hallgatott; de amikor félénken mosolyogva végre maga Kitty kérdezte meg: talán Veszlovszkijjal nem tetszett valami? - kitört belőle, s mindent kitálalt; s az, hogy kitálalta, bántotta s még ingerültebbé tette.

Ott állt Kitty előtt, szeme az összehúzott szemöldöke alatt félelmetesen villogott, erős kezét a mellére szorította, mintha minden erejét megfeszítené, hogy türtőztesse magát. Arckifejezése nyers, sőt vad lett volna, ha ugyanakkor szenvedést nem fejez ki, amely Kittyt meghatotta. Az arccsontja reszketett, a hangja elakadt.

- Értsd meg, nem vagyok féltékeny: undorító szó. Nem tudok féltékenykedni, azt hinni, hogy... Nem tudom megmondani, mit érzek, de iszonyú... Nem vagyok féltékeny, de meg vagyok sértve, meg vagyok alázva, hogy valaki így mer rád gondolni, ilyen szemekkel rád nézni...

- De miféle szemekkel? - mondta Kitty, aki a lehető leglelkiismeretesebben próbált minden ma esti szóra, mozdulatra, még az árnyalatokra is, visszaemlékezni.

A lelke mélyén, úgy érezte, hogy abban az egy pillanatban, amelyikben Veszlovszkij az asztal túlsó végére utánament, csakugyan volt valami, de ezt még magának sem merte bevallani; annál kevésbé szánta rá magát, hogy Levinnek megmondja, s a szenvedéseit fokozza.

- De mi is lehet vonzó bennem, amilyen most vagyok?

- Ah! - kiáltott fel Levin a fejéhez kapva. - Inkább ne szóltál volna!... Szóval ha vonzó lennél...

- Ugyan, Kosztya, várj már, és hallgass meg! - mondta Kitty, és szenvedő-részvevő kifejezéssel nézett rá. - Hogy tudsz ilyesmit gondolni? Amikor számomra nincs senki, senki, de senki!... Azt akarod, hogy ne is találkozzam senkivel?

Az első pillanatban sértette az ura féltékenysége; bosszantotta, hogy a legkisebb szórakozás, a legártatlanabb is, tilos neki; de most nem semmiségeket, hanem mindent szívesen föláldozott volna az ura nyugalmáért, azért, hogy szenvedéseitől megszabadítsa.

- Értsd meg a helyzetem borzalmát és komikumát - folytatta Levin kétségbeesett suttogással. - Itt van a házamban, a fesztelenségén kívül, meg hogy a lábát maga alá húzogatja, tulajdonképpen semmi illetlent nem követett el. Ő ezt a legjobb modornak tartja, s nekem épp ezért kedvesnek kell lennem hozzá.

- De Kosztya, te túlzol - mondta Kitty, s a lelke mélyén örült, hogy a férje ilyen erősen szereti, még ha féltékenységben fejeződött is most ki a szerelme.

- A legborzasztóbb, hogy te olyan vagy, mint mindig; s most, amikor nekem ilyen szent vagy, s mi ennyire boldogok, ilyen rendkívül boldogok vagyunk, egyszer csak jön egy ilyen rongy... De mit rongy, mért szidom? Nincs hozzá közöm. De az én boldogságom, a tied, mért...

- Én értem már. Tudod, hogy történt az egész? - kezdte Kitty.

- Hogyhogy?

- Láttam, hogy néztél, amikor vacsora alatt beszélgettünk.

- Nohát, igen, igen! - mondta Levin ijedten.

S Kitty elmesélte, miről beszélgettek. S amíg mesélte, elfúlt az izgalomtól. Levin hallgatott, aztán a felesége sápadt és ijedt arcára nézett, s hirtelen a fejéhez kapott.

- Kátya, hogy elgyötörtelek! Galambom, bocsáss meg! Őrültség! Kátya, én vagyok mindenben a hibás! Hát lehet ilyen ostobaság miatt ennyire gyötrődni?

- Én csak sajnállak érte.

- Engem? Engem? Mi vagyok én? Őrült!... És tégedet miért...? Szörnyű, hogy akármilyen jött-ment idegen így szétdúlhatja a boldogságunkat.

- Hiszen épp ez a bántó.

- De én most már csak azért is, egész nyárra itt tartom magunknál, s olvadozni fogok a nyájasságtól - mondta Levin Kitty kezét csókolgatva. - Majd meglátod... igen, holnap vadászni megyünk.

A hölgyek még nem keltek fel másnap, amikor a vadászfogatok, a homokfutó s a könnyű szekér már a bejárat előtt állt, és Laszka, aki reggel óta érezte, hogy vadászatra mennek, kedvére kinyüszítve és kiviháncolva magát, a kocsi mellett ült a homokfutón, s a késlekedés miatt izgatottan és rosszallón pillantott az ajtóra, amely mögül a vadászok még mindig nem jöttek ki. Először Vaszenyka Veszlovszkij jelent meg; nagy, új csizmája vastag combjának a közepéig ért, zöld blúza körül új, bőrszagú patrontáska, fejében a pántlikás skót sapka, új angol fegyverén sem kakas, sem vállszíj. Laszka odaszökött hozzá, üdvözölte, ráugrott, a maga módján megtudakolta, jönnek-e már a többiek, de minthogy választ nem kapott, visszatért az őrhelyére; fejét oldalt fordította, s egyik fülével neszelve, megint megmeredt. Végre is megnyílt nagy robajjal az ajtó, s a levegőben forogva s bukfencezve Krak, Sztyepan Arkagyics foltos vizslája röpült ki. Utána, fegyver a kezében, szivar a szájában: Sztyepan Arkagyics maga is megjelent. - Tout beau, tout beau, Krak!^[105] - kiáltott rá kedvesen a kutyájára, aki vadásztáskájába akaszkodva, a hasára s mellére rakta a mancsát. Sztyepan Arkagyicson bocskor és kapca volt, szakadt pantalló és kurta felöltő. A fején valami kalapnak a roncsa, de új rendszerű puskája, mint egy kis játékszer; vadásztarisznyája és tölténytáskája, ha elnyűtt is, a legjobb minőségű.

Vaszenyka Veszlovszkij eddig nem értette a valódi vadászeleganciát: az ember rongyokban, de a vadászfelszerelés a legjobb minőségű. Most azonban, hogy Sztyepan Arkagyics rongyokból kiragyogó elegáns, jól táplált, vidám úri alakjára nézett, egyszerre megértette, s elhatározta, hogy a következő vadászatnak maga is így készül neki.

- Hát a házigazdánk? - kérdezte.

- Fiatal az asszony - mondta Sztyepan Arkagyics elmosolyodva.

- És milyen gyönyörű!

- Már felöltözött. Nyilván beszaladt még a feleségéhez.

Sztyepan Arkagyics eltalálta, Levin a feleségéhez futott vissza, hogy még egyszer megkérdezze, megbocsátotta-e a tegnapi butaságát, meg azért is, hogy megkérje, az Isten szerelmére, legyen vigyázatos. Főként a gyerekektől maradjon minél messzebb - mindig meglökhetik. Aztán biztosítékot kellett még egyszer kapnia, hogy nem haragszik, amiért két napra elmegy, meg még arra is megkérni, hogy holnap reggel föltétlenül küldjön egy lovassal levelet, ha csak két szót is, hogy megtudja, jól van-e.

Kittynek, mint mindig, most is fájt, hogy az urától két napra el kell válnia, de ahogy virgonc alakját, amely a vadászcsizmában s a fehér blúzban különösen nagynak és erősnek tetszett, s arcán a vadászizgalom számára érthetetlen sugárzását meglátta, az ura öröméért elfeledte a maga keservét, s jókedvűen búcsúzott el tőle.

- Bocsánat, uraim! - mondta Levin a tornácra kifutva. - Reggelit tettek be? A sárga mért van jobb felől? No, mindegy. Laszka, elég már, ülj fel.

- Csapjátok a rideg gulyába - fordult a teheneshez, aki a tornácon várt rá az üszők dolgában. - Itt jön, bocsánat, még egy jómadár.

Levin leugrott a homokfutóról, amelyre fölült már, s a vállalkozó-ácsmesterhez lépett, aki mérőszalagjával a tornác felé tartott.

- Tegnap nem jött be az irodába, s most föltart. No, mi az?

- Csináltasson, kérem, még egy fordulót. Csak három lépcsőcskét kell hozzáragasztani. Majd szépen odaillesztjük. Sokkal kényelmesebb lesz.

- Hallgattál volna meg engem - felelte Levin bosszúsan. - Megmondtam, állítsd föl előbb a vázat, aztán vágd bele a fokokat. Most már nem javítod ki. Csináld, ahogy parancsoltam: vágj újat.

Arról volt szó, hogy a készülő szárnyépületben a vállalkozó ács elrontotta a lépcsőt; külön vágta ki, s nem számította ki az emelkedést; úgyhogy amikor a helyére állította, a fokok mind lejtettek. Az ács most azt akarta, hagyják meg ugyanazt a lépcsőt, s ő három fokot még hozzátesz.

- Sokkal jobb lesz.

- Csakhogy hova jön majd ki azzal a három fokkal?

- Már engedelmet kérek - mondta az ács lenéző mosollyal. - Pont a díványhoz jön ki. Szóval így emelkedik majd alulról - mondta meggyőző mozdulattal. - Megy, megy, és odaér.

- Csakhogy az a három fok a hosszában is hozzáad ám... Hová ér az majd?

- Hát szóval ahogy jön lentről, épp odaér - mondta makacsul és meggyőzően a vállalkozó.

- A mennyezet alá meg a falba, odaér.

- Már engedelmet. Jön lentről. Megy, megy, és odaér.

Levin vette a puskavesszőjét, s a porban rajzolni kezdte neki a lépcsőt.

- Látod már?

- Ahogy parancsolni méltóztatik - mondta az ács hirtelen felcsillanó szemmel. Nyilván megértette végre. - Látni való, hogy újat kell faragni.

- Hát csak csináld, ahogy meghagytam! - kiáltott Levin a homokfutóra felülve. - Gyerünk! Tartsd a kutyákat, Filipp!

Most, hogy a család és a gazdaság gondját maga mögött hagyta, Levin annyira teli volt életörömmel, várakozással, hogy nem volt kedve beszélgetni. Azonkívül azt az összpontosított izgalmat érezte, ami minden vadászt elfog, amikor a tett helyéhez közeledik. Ha foglalkoztatta valami, hát csak az, talál-e valamit a Kolpenszkij-mocsárban, hogy vizsgázik majd Laszka Krak mellett, ő maga jut-e majd lövéshez, nem szégyenül-e meg az új ember előtt? Még az is eszébe ötlött, Oblonszkij nem főzi-e le.

Oblonszkij hasonlóképpen érzett, és ő is szótlan volt. Csak Vaszenyka Veszlovszkij nem hagyta abba a vidám beszélgetést. Ahogy most hallgatta, Levin szégyenkezve emlékezett, hogy tegnap milyen igazságtalan volt hozzá. Igazán derék fiú volt, egyszerű, jólelkű s rendkívül vidám. Ha Levin legényember korában találkozik vele, összebarátkoznak. Csak henye életfelfogása, egy bizonyos elegáns fesztelenség volt kicsit kellemetlen benne, mintha a hosszú körmei, a sapkája s a többi hasonló dolog miatt kétségbevonhatatlan, nagy jelentőséget tulajdonított volna magának, de a jólelkűsége s a deréksége miatt ezt meg lehetett bocsátani neki. Jó nevelése, kitűnő francia és angol kiejtése, meg hogy az ő világának az embere, megnyerte Levin tetszését.

Vaszenykának rendkívül megtetszett a bal oldali lógós s doni sztyeppi ló. Egyre azért lelkesedett.

- Milyen jó a sztyeppén egy ilyen sztyeppi lovon nyargalászni. Ugye? Így van?

Valami vad, költői dolognak képzelte el a sztyeppi lovon a lovaglást, amiben persze nem sok igazság volt, de naivsága, különösen a szépségével, kedves mosolyával, mozgásának a gráciájával együtt, nagyon vonzóvá tette. A természete volt-e rokonszenves neki vagy tegnapi bűne vezekléséül talált mindent jónak benne: Levin jól érezte magát vele.

Vagy három versztát mentek, amikor Veszlovszkij hirtelen a szivarjai és a pénztárcája után kapott; nem tudta, elvesztette-e vagy az asztalon hagyta. A tárcában háromszázhetven rubel volt; lehetetlen volt annyiban hagyni.

- Tudja mit, Levin, én ezen a doni lógóson hazanyargalok. Kitűnő lesz. Igaz? - mondta, s már készült leugrani.

- De miért? - felelte Levin, megbecsülve, hogy Vaszenyka legalább hat pudot nyom. - Elküldöm a kocsist.

A kocsis elment a lógóson, s Levin maga hajtotta tovább a lovakat.

- No, mi a haditervünk? Mondd csak el szépen! - szólt Sztyepan Arkagyics.

- Az én tervem az, hogy most elmegyünk Gvoznyevóig. Gvoznyevónál van ezen az oldalon egy sárszalonkás mocsár. Gvoznyevón túl meg nagyszerű mocsarak jönnek, rétiszalonkával, de sárszalonka is akad. Most meleg van, de estére (húsz verszta) odaérünk, s kimegyünk esti lesre; meghálunk, holnap aztán ki a nagy mocsarakra.

- S útközben semmi sincs?

- Van, de csak időt vesztünk, meg meleg is van. Van két jó kis helyecske, de aligha találunk most ott valamit.

Levin egyedül szerette volna bejárni ezeket a helyecskéket, mert ezek a helyecskék közel voltak hozzá; bármikor odamehetett, de három vadász számára egyiken sem lenne elegendő szalonka. Azért alamusziskodott hát, amikor azt mondta, aligha találnak valamit. Ahogy a kis mocsárral egy vonalba kerültek, Levin el akart hajtani mellette, de Sztyepan Arkagyics tapasztalt vadászszeme rögtön észrevette az útra kilátszó kis lápot.

- Nem megyünk neki? - mondta a kis mocsárra mutatva.

- Levin, kérem! Olyan remek! - kezdte kérni Vaszenyka Veszlovszkij is, és Levinnek lehetetlen volt bele nem egyeznie.

Alig álltak meg, a két kutya, egyik a másik nyomán, már a mocsár felé iramodott.

- Krak! Laszka!

A kutyák visszafordultak.

- Háromnak szoros lesz. Én itt maradok - mondta Levin, bízva benne, hogy néhány bíbicen kívül, amelyek a kutyák elől rebbentek föl, s röptükben ide-oda ingva, panaszosan sírtak a bozót fölött, mást nem találnak.

- Nem! Gyerünk, Levin, gyerünk együtt! - hívta Veszlovszkij.

- De csakugyan, szoros. Laszka, vissza! Ugye, nincs szükségetek még egy kutyára?

Levin ott maradt a kocsinál, s irigyen nézte a vadászokat. A vadászok bejárták az egész kis lápot. Szárcsán és bíbicen kívül, amiből Vaszenyka egyet le is lőtt, nem volt semmi a mocsárban.

- Most már láthatjátok, hogy nem a mocsarat sajnáltam - mondta Levin -, csak az időt vesztjük.

- Nem, így is jó volt. Látta? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, amint a fegyverrel s a bíbiccel a kezében a kocsira ügyetlenül fölmászott. - Remekül eltaláltam! Ugye? Az igazihoz soká érünk még oda?

A lovak hirtelen rántottak egyet, Levin a fejét valakinek a fegyverébe verte, s egy lövés dördült el. A lövés tulajdonképpen előbb dördült el, csak Levinnek rémlett fordítva. Az történt, hogy Vaszenyka Veszlovszkij, ahogy a kakasokat leengedte, az egyik ravaszt meghúzta, de a másik kakast fogta. A lövés a földbe fúródott, baja nem történt senkinek. Sztyepan Arkagyics a fejét csóválta, s szemrehányóan nevetett Vaszenykára. Levinnek azonban nem volt lelke szemrehányást tenni. Elsősorban is úgy tűnt volna föl, hogy az elmúlt veszély s a homlokán támadt daganat miatt szidja; aztán meg Veszlovszkij eleinte olyan naivul el volt keseredve; utóbb meg olyan kedélyesen és magával ragadón mulatott az általános felforduláson, hogy magának Levinnek is muszáj volt nevetnie.

Amikor a második mocsárhoz értek, amely elég nagy volt, úgyhogy sok időt vett volna el, Levin rábeszélte őket, hogy ne szálljanak le. De Veszlovszkij megint kikönyörögte. Minthogy a mocsár keskeny volt, Levin mint vendégszerető házigazda megint a fogatnál maradt.

Ahogy odaértek, Krak nekivetette magát a zsombékoknak. Vaszenyka Veszlovszkij elsőnek futott a kutyák után. Sztyepan Arkagyics még oda sem ért, s már fölrepült egy sárszalonka. Veszlovszkij elhibázta, s a szalonka átrepült a kaszálatlan rétre. De ez a szalonka már Veszlovszkijnak volt szánva. Krak újra rátalált, megállt, Veszlovszkij lelőtte, s visszatért vele a fogathoz.

- Menjen most maga - mondta -, én itt maradok a lovakkal.

Levint már kezdte rágni a vadászirigység. Átadta Veszlovszkijnak a gyeplőt, s ment be a mocsárba.

Laszka, aki már rég nyüszített és panaszkodott az igazságtalanság miatt, előreszáguldott, egyenest neki a reményteljes, Levin által rég ismert zsombékosnak, amelyet Krak még nem vert fel.

- Mi az, nem tartod vissza? - kiáltott rá Sztyepan Arkagyics.

- Nem riaszt az föl semmit - felelt Levin, a kutyájában gyönyörködve, s utánasietett.

Laszka keresése, minél közelebb jutott az ismerős zsombékokhoz, annál komolyabbá és komolyabbá vált. Egy kicsiny mocsári madár csak egy pillanatra terelte el a figyelmét. Körözött egyet a bucka körül, nekifogott a második körnek; majd hirtelen megremegett és megmeredt.

- Arra, arra, Sztyiva! - kiáltott Levin, érezve, hogy a szíve mint kezd erősebben verni; mintha csak valami retesz mozdult volna el a megfeszült hallásában, a hangok rendetlenül, a távolság mértékét vesztve, de egész tisztán hatolnak be a fülébe. Hallotta Sztyepan Arkagyics lépéseit, s távoli lódobogásnak vélte, hallotta a gyökereiről leszakadó zsombéksaroknak, amelyre rálépett, a huppanását; ezt a hangot meg a szalonka röptének vélte. Valami csobogást is hallott a háta mögött, amiről nem tudott magának számot adni.

A lábának helyet keresve, a kutya felé indult.

- Rajta!

Nem sárszalonka, csak réti rebbent föl a kutya előtt. Levin kapta a puskáját, de abban a pillanatban, amikor célzott, ugyanaz a csobogó hang még erősebb lett és közelebb jött, s Veszlovszkij hangja vegyült bele, amint feltűnő hangosan kiabál valamit. Levin érezte, hogy a szalonka fölé lő, de azért csak elsütötte a puskát.

Miután meggyőződött, hogy elhibázta, körülnézett; a lovak s a kocsi, azt látta, már nem az úton vannak, hanem a mocsárban.

Veszlovszkij látni akarta a lövést, nekihajtott a mocsárnak, s belesüppesztette a lovakat a sárba.

- Az ördög vinné el! - mondta Levin, ahogy a beragadt fogathoz visszatért. - Miért hajtott be? - szólt rá szárazon, s a kocsist odakiáltva, hozzálátott a lovak kiszabadításához.

Levint az is bosszantotta, hogy a lövésben megzavarták, meg az is, hogy a lovait kátyúba vitték, de legfőként, hogy amikor a lovakat, hogy kiszabadítsák, kifogták, sem Sztyepan Arkagyics, sem Veszlovszkijt nem segített neki s a kocsisnak, egyiküknek sem lévén leghalványabb sejtelme sem róla, mi az a lószerszám. Vaszenyka erősködésére, hogy ott már teljesen száraz, nem felelt egy szót sem; dolgozott csendben a kocsissal, hogy a lovakat kiszabadítsák. Hanem amikor a munkától kimelegedve meglátta, hogy Veszlovszkij olyan nekikeseredetten tolja, hogy el is törte a kocsi sárhányóját, szemrehányást tett magának, hogy az előző napi érzés hatása alatt túl hideg Veszlovszkijhoz, és különös nyájassággal próbálta a ridegségét enyhíteni. Miután mindent rendbe tettek, s a fogatot kihozták az útra, Levin előadatta a reggelit.

- Bon appétit - bonne conscience! Ce poulet va tomber jusqu'au fond de mes bottes^[106] - alkalmazta Vaszenyka, akinek megint megjött a kedve, a második csirke után, a tréfás francia mondást. - A bajaink most már véget értek, minden szerencsésen folyik. Bűnöm vezekléséül nekem kell a bakon ülnöm! Igaz? Nem, nem, én egy Automedon^[107] vagyok. Nézzék csak, hogy viszem magukat - felelte, el nem engedve a gyeplőt, amikor Levin kérte, hogy bízza a kocsisra a hajtást.

- Le kell vezekelnem a bűnömet, és nagyszerűen érzem magam a bakon. - S továbbhajtott.

Levin félt egy kicsit, hogy elcsigázza a lovakat, különösen a bal oldali sárgát, amelyet nem tudott kézben tartani, de önkéntelenül is átengedte magát Veszlovszkij jókedvének, hallgatva a románcokat, amelyeket a bakon ülve egész úton dalolt, elbeszéléseit, meg ahogy megjátszotta, hogy kell angolosan four in hand^[108] hajtani; úgyhogy a villásreggeli után mindnyájan a legvidámabb hangulatban értek a gvozgyevói mocsarakhoz.

Vaszenyka olyan hevesen hajtott, hogy túl korán értek a láphoz; annyira, hogy egész meleg volt még.

Ahogy a nagy láphoz, útjuk fő céljához értek, Levin önkéntelen is arra gondolt, hogy szabaduljon meg Vaszenykától, s járjon kolonc nélkül. Sztyepan Arkagyics szemmel láthatólag ugyanezt óhajtotta, az arcán Levin azt a gondterheltséget látta, amely az igazi vadászon a vadászat kezdete előtt mindig meg szokott lenni, s egy bizonyos kedélyes ravaszságot, amely jellemző volt rá.

- Hogy haladjunk? A mocsár kitűnő, látom, héja is van fölötte - mutatott Sztyepan Arkagyics a nád fölött lebegő két madárra. - Ahol héja van, vadnak is kell lenni.

- Hó, nézzétek, urak! - mondta Levin, kicsit komor arccal húzogatva a csizmáját s fegyverén a gyutacsot vizsgálgatva. - Látjátok ezt a sást? - A folyó jobb partján, a hatalmas, lekaszált, nyirkos rét közepén egy fekete-zölden sötétlő szigetre mutatott. - A mocsár itt kezdődik, egyenest előttünk. Látjátok, ahol kissé zöldebb? Onnét jobb fele halad, ahol a lovak jönnek; ott az a zsombékos, abban szokott a sárszalonka lenni; aztán a nádas körül, ott ni, addig az égerfáig s föl, egész a malomig. Ott, ahol az öböl van, látod. Az a legjobb hely. Ott egyszer tizenhét rétiszalonkát lőttem. A két kutyával két különböző irányban indulunk, a malomnál találkozunk.

- No, ki megy jobbra, ki balra? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Jobbra szélesebb, menjetek ti ketten arra, én majd balra megyek - mondta, látszólag minden mellékgondolat nélkül.

- Nagyszerű! Majd megmutatjuk, hogy többet lövünk. No, gyerünk hát, gyerünk! - kapott rajta Vaszenyka.

Levinnek nem lehetett bele nem egyezni, s szétváltak.

Alig mentek bele a mocsárba, a két kutya keresni kezdett, s az iszapnak tartott. Levin ismerte Laszkának ezt az óvatos, határozatlan keresését, Laszka ismerte ezt a helyet, és szalonkacsapatot keresett.

- Veszlovszkij, mellém, ide mellém! - szólt rá fojtott hangon a vízben mögötte cuppogó társára; fegyverének az iránya, az után a váratlan lövés után a Kolpenszkij-mocsárnál, akaratlanul is érdekelte Levint.

- Nem, nem zavarom, velem ne is törődjék.

De Levin, akarva, nem akarva, törődött; Kitty szava jutott az eszébe, amikor elengedte: "Aztán vigyázzatok, le ne lőjétek egymást!"

A kutyák, egymást el-elkerülve, mindenik a maga útján, mind közelebb húzódtak. Levin annyira várta a szalonkát, hogy sarka cuppanását, ahogy az iszapból kihúzta, szalonkahangnak hitte; a puskaagyához kapott s megmarkolta.

- Csett! Csett! - dördült el a füle mellett. Vaszenyka lőtt rá a mocsár fölött keringő vadkacsacsapatra, amely messze, abban a pillanatban még lőtávolon túl röpült a vadászok felé. Levin alig nézhetett körül; egy sárszalonka cuppanása hallott, aztán még egy, a harmadik; utána még vagy nyolc darab szállt föl, egyik a másik után.

Sztyepan Arkagyics abban a pillanatban durrantott le egyet, amikor a cikcakkját kezdte volna; a szalonka gombolyagként esett az ingoványba. Oblonszkij jó kényelmesen egy másikat is célba vett, amely lenn repült még a sás fölött; a lövés zajával egyidőben ez a szalonka is lehullt; látni lehetett, amint a levágott sásból, épen maradt, alul fehér szárnyával csapkodva kiugrott.

Levin nem volt ilyen szerencsés; az első szalonkát nagyon közelről vette célba, s elhibázta, amikor már emelkedni kezdett, ráemelte a puskát, de ebben a pillanatban egy másik repült ki a lába alól, s elvonta a figyelmét, úgyhogy még egyet hibázott.

Mialatt a fegyvert töltötték, még egy szalonka szállt fel, s Veszlovszkij, aki már másodszor is töltött, még két apró söréttöltést eresztett a vízen át utána. Sztyepan Arkagyics felszedte a szalonkáit, s ragyogó szemmel pillantott Levinre.

- No, most váljunk szét - mondta, s a bal lábát húzva kissé, a fegyvere készenlétben, odafüttyentette a kutyáját, s elindult az egyik irányba, Levin Veszlovszkijjal a másikba.

Levin mindig úgy volt vele, hogy ha az első lövései nem találtak, izgatott és bosszús lett, s egész nap rosszul lőtt. Most is így járt. Rétiszalonka volt igen sok. A kutyák előtt, a vadászok lába alól, minduntalan föl-fölcsapott egy; Levin helyrehozhatta volna a hibáját, de minél többet lőtt, annál jobban szégyellte Veszlovszkij előtt, aki lőtávolon innen és túl vidáman puskázott, s egyáltalán nem zavarta, hogy semmit sem lőtt. Levin kapkodott, nem várta ki a vadat, mind jobban és jobban nekihevült, annyira, hogy lőtt, s nem is remélte szinte, hogy talál. Úgy látszik, Laszka is észrevette ezt. Lustább lett a keresésben, s szinte tanácstalanul vagy korholóan nézett a vadászokra. Lövés követett lövést. Puskaporfüst vette körül őket, s a nagy, tágas vadásztarisznya hálójában csak három könnyű, piciny szalonka volt. Az egyiket abból is Veszlovszkij lőtte, egy pedig közös volt. Ezalatt a mocsár másik oldaláról Sztyepan Arkagyics ritkább, de ahogy Levinnek rémlett, jelentőségteljes lövései hallatszottak, s majd mindenik után: "Krak, Krak, aport!"

Ez még jobban fölidegesítette Levint. A szalonkák állandóan ott keringtek a sás fölött, a levegőben. A cuppanás a földön, a kurrogás a levegőben minden oldalról szüntelen hallatszott; az imént felszállt, a levegőben röpdöső szalonkák is odatelepedtek a vadászok elé. Két héja helyett most tucatnyi körözött és vijjogott a mocsár fölött.

Levin és Veszlovszkij a mocsár nagyobb felét bejárták már, s most ahhoz a helyhez értek, ahol egy felosztott parasztkaszáló nyúlt hosszú sávokban a sásig; hol kitaposott csíkok, hol lekaszált rendek jelezték a mezsgyét. A pászták fele le volt már kaszálva.

Noha kevés remény volt rá, hogy a kaszálatlanban annyit találjanak, mint a lekaszáltban, Levin megígérte Sztyepan Arkagyicsnak, hogy találkozik vele, s útitársával továbbment, a kaszált sávokon éppúgy, mint a kaszálatlanon.

- Hé, vadászok! - kiáltott rájuk a kifogott szekérnél ülő parasztok egyike. - Gyertek ide hozzánk, falatozni! Vodkát inni.

Levin körülnézett.

- Gyere csak, no! - kiáltott rájuk fehér fogait kivicsorítva egy vörös képű, vidám, szakállas paraszt, a napfényben megcsillanó zöldes üveget megemelve.

- Qu'est ce qu'ils disent?^[109] - kérdezte Veszlovszkij.

- Pálinkázni hívnak. A rétet osztották nyilván. Én innék is - mondta Levin, nem minden ravaszság nélkül, mert azt remélte, hogy Veszlovszkijt elcsábítja a pálinka, s elmegy hozzájuk.

- Mért akarnak megvendégelni?

- Csak úgy, jókedvükben. Menjen oda hozzájuk. Érdekes lesz.

- Allons, c'est curieux.^[110]

- Menjen, csak menjen, az utat a malomhoz majd megtalálja! - kiáltotta Levin, s visszanézve megelégedéssel látta, hogy Veszlovszkij hajlottan, fáradtan, botladozó lábbal, a fegyver a kinyújtott kezében, a parasztok felé kászálódik a mocsárból.

- Gyere te is! - kiáltott a paraszt Levinre. - Ne félj, kapsz pirogocskát is!

Levinnek nagy kedve lett volna pálinkázni, s egy darab kenyeret bekapni. Gyengült már, s leragadt lábait, érezte, erővel húzza ki a sárból. Egy pillanatig habozott. De a kutya vadat állt. Azonnal megszűnt minden fáradtsága, könnyedén ment az ingoványon a kutya felé. A lába elől egy szalonka repült fel, rálőtt, eltalálta - a kutya továbbállt. "Eriggy!" Egy másik szállt föl a kutya elől. Levin erre is rálőtt. De szerencsétlen napja volt, elhibázta, s amikor a lelőtt keresésére indult, nem találta azt sem. Összemászkálta a sást, de Laszka nem hitte el, hogy lelőtte, s amikor keresni küldte, tette magát, hogy keresi, de nem kereste.

A dolog nem ment jobban Vaszenyka nélkül sem, hiába okolta őt a kudarcaiért. Itt is sok szalonka volt, de ő egymás után hibázta el őket.

A nap ferde sugarai még melegek voltak; az izzadságtól átnedvesedett ruha a testéhez tapadt, a vízzel telt bal csizma nehéz volt és cuppogott; a puskapor kormával bemocskolt arcán cseppekben ömlött az izzadság; szájában keserű íz, orrában puskapor- és sárszag, fülében a szalonkák szakadatlan cuppogása; a puskacsövet nem lehetett megfogni, úgy megforrósodott; a szíve gyorsan és rövideket vert; keze remegett az izgalomtól, fáradt lába a zsombékba, ingoványba botlott és fonódott; de ő csak ment és lőtt. Végül egy utolsó hiba után földhöz vágta a fegyverét és kalapját.

"Nem, magamhoz kell térnem!" - mondta magának. Fölemelte a puskáját és kalapját, odahívta Laszkát, s kiment a mocsárból. Ahogy szárazra ért, leült egy zsombékra, lehúzta a csizmát, kiöntötte belőle a vizet, aztán odament a mocsárhoz, teleitta magát a sárízű vízből; meglocsolta a felforrósodott puskacsövet, leöblítette az arcát és kezét. Felfrissülten megint odament arra a helyre, ahova a szalonka átrepült, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem fog heveskedni.

Nyugodt akart lenni, de minden a régiben maradt. Ujjával előbb nyomta meg a ravaszt, mint ahogy a madarat célba vette. Mind rosszabbul és rosszabbul ment a dolog.

Amikor a mocsárból az égerfás felé tartott, melynél Sztyepan Arkagyiccsal találkoznia kellett, csak öt darab volt a vadásztáskájában.

Mielőtt Sztyepan Arkagyicsot megpillantotta volna, a kutyáját látta meg. Krak a mocsár iszapjából egész feketén ugrott elő a kifordult gyökerű égerfa mögül, s győztesen szimatolta körül Laszkát. Krak után Sztyepan Arkagyics délceg alakja is feltűnt az égerfa árnyékában. Vörösen, izzadtan, kigombolt gallérral jött szembe, még mindig bicegve kicsit.

- No, mi az? - mosolygott jókedvűen. - Sokat lövöldöztetek!

- És te? - kérdezte Levin. De nem kellett kérdeni, látta már a teli vadásztarisznyát.

- Megjárja.

Tizennégy darab volt benne.

- Jó kis mocsár! Téged bizonyára Veszlovszkij zavart. Kettőnek egy kutyával bajos - mondta Sztyepan Arkagyics, hogy a győzelmét mérsékelje.