Levin elég távol állt. Mellette egy nehéz, ziháló lélegzetű nemes s egy másik, aki a vastag csizmatalpával nyikorgott, megzavarták a tiszta hallásban.

Messziről csak a nemesi vezető lágy hangját hallotta, aztán annak az epés nemesnek sipító hangját, majd a Szvijazsszkijét. Amennyire meg tudta érteni, egy törvénycikk értelmén s a "vizsgálat alatt álló" szavak jelentésén vitatkoztak.

A tömeg szétvált, hogy az asztal felé tartó Szergej Ivanovicsnak utat nyisson. Szergej Ivanovics kivárta a mérges képű nemes beszédének a végét, s azt mondta, ő úgy látja, a leghelyesebb volna a törvénycikkhez tartani magukat, s felkérte a titkárt, keresse meg azt a cikkelyt. A törvénycikkben az állt, hogy véleményeltérés esetén szavazásra kell a dolgot bocsátani.

Szergej Ivanovics elolvasta a cikkelyt, s magyarázni kezdte a jelentését; de erre egy magas, kövér, hajlott hátú birtokos - a bajusza festett, szűk mundérjában a gallér hátul a tarkójának feszült - félbeszakította. Az asztalhoz ment, gyűrűjével rávert, és nagyot kiáltott:

- Szavazzunk! Gyerünk a golyókkal! Nincs mit fecsegni. A golyókat ide!

Még néhány hang kezdett el beszélni; az a pecsétgyűrűs, magas nemes mind jobban és jobban nekivadult, s mind hangosabban kiáltozott. De hogy mit mond, nem lehetett érteni.

Ugyanazt mondta, amit Szergej Ivanovics ajánlott; de nyilván gyűlölte őt és az egész pártját, s gyűlöletének ez az érzése az egész pártra átterjedt, és ugyanolyan ellendühösködést váltott ki, ha illendőbbet is, a másik oldalból. Kiáltások harsantak föl, egy percre minden összekavarodott, úgy, hogy a nemesi vezetőnek a rend fenntartását kellett kérnie.

- Szavazzunk! Szavazzunk! Aki nemes, megérti ezt... Mi a vérünket ontjuk... Bizalom az uralkodó iránt... Ne törődjetek a vezetővel, nem kasznár az!... Nem arról van most szó!... Engedelmet, a golyókat!... Disznóság! - hallatszottak mindenfelől a dühös, őrjöngő kiáltások. Az arcok és pillantások még dühösebbek és őrjöngőbbek voltak, mint a beszéd. Kibékíthetetlen gyűlöletet fejeztek ki. Levin sehogy sem értette, miről van szó, s csodálkozott a szenvedélyességen, amellyel Florov ügyét vitatták, hogy szavazzanak vagy ne szavazzanak fölötte. Ahogy Szergej Ivanovics később megmagyarázta neki, elfeledkezett arról a szillogizmusról, amely szerint a közjó érdekében a nemesi vezetőt meg kellett buktatni; a vezető megbuktatásához többség kellett; a többséghez meg kellett adni Florovnak a szavazati jogot; s hogy Florov jogát elismerjék, tisztázni kellett, hogy értendő a törvény.

- Egy szavazat is eldöntheti a dolgot, tehát ha a közügyet akarod szolgálni, komolynak és következetesnek kell lenned - vonta le Szergej Ivanovics a következtetést.

De Levin megfeledkezett erről, s nehezére esett ezeket az általa is tisztelt, derék embereket ilyen kellemetlen, dühös gerjedelemben látnia. Hogy ettől a nyomasztó érzéstől megszabaduljon, nem várta ki a vita végét, átment egy olyan terembe, ahol nem volt senki, csak az inasok a büfé körül. Ahogy az edény törölgetésével, a tányérok és poharak szétrakásával vesződő inasokat, az ő nyugodt, eleven arcukat meglátta, Levin váratlan megkönnyebbülést érzett, mint aki egy bűzös szobából a tiszta levegőre jut. Föl és alá kezdett járni, és élvezettel nézte az inasokat. Nagyon megtetszett neki, ahogy egy ősz pofaszakállas inas, mély megvetéssel a fiatal társai iránt, akik meg őrajta mulattak, a szalvéta hajtogatására tanította őket. Éppen azon volt már, hogy beszélgetésbe elegyedik az öreggel, amikor a nemesi gyámhatóság titkára, egy kis öreg, akinek az volt a tudománya, hogy a kormányzóság minden nemesének tudta a kereszt- és atyai nevét, megzavarta.

- Konsztantyin Dmitrics, kérem - mondta -, a bátyja keresi. Szavazásra kerül a sor.

Levin bement a terembe, megkapta a fehér golyócskáját, s bátyja, Szergej Ivanovics nyomában az asztalhoz lépett, amelynél ironikus, jelentőségteljes képpel, markába fogott szakállát szaglászva, ott állt már Szvijazsszkij. Szergej Ivanovics az urnába tette a kezét, s a golyóját berakva valahová, helyet adott Levinnek, de maga is ott maradt. Levin odalépett, de tökéletesen megfeledkezett róla, miről is van szó; zavarában Szergej Ivanovicshoz fordult: "Hova tegyem?" Csendben kérdezte, s mivel a közelben ezalatt beszélgettek, azt remélte, nem hallják meg a kérdést. De a beszélők elhallgattak, s illetlen kérdése hallhatóvá vált. Szergej Ivanovics elkomorodott.

- Meggyőződés dolga - mondta szigorúan.

Néhányan elmosolyodtak, Levin elvörösödött, bedugta gyorsan a posztó alá a kezét, s minthogy a golyó a jobb kezében volt, jobb felé tette. Akkor jutott eszébe, amikor már betette, hogy a bal kezét is be kell dugnia, be is dugta, de későn, s még jobban összezavarodva, nagy hamar a hátsó sorokba takarodott.

- Százhuszonhat "választhat". Kilencvenhárom "nem választhat"! - hallatszott a titkár "r" hangokat elnyelő kiáltása. Azután nevetés: az urnában egy gombot és két diót is találtak. A nemes szavazhatott, és az új párt győzedelmeskedett.

De a régi párt nem érezte legyőzöttnek magát. Levin hallotta, amint Sznyetkovot kérik, hogy csak jelöltesse magát; látta, hogy egész tömeg veszi körül a nemesi vezetőt, aki mond valamit. Levin közelebb ment. A nemeseknek válaszolva Sznyetkov a nemesség bizalmáról, az iránta érzett szeretetről beszélt, amelyet nem is szolgált meg, hisz minden érdeme: odaadása a nemesség iránt, amelynek tizenkét évi szolgálatát szentelte. Többször is elismételte a "szolgáltam, ahogy erőmből telt, hűséggel és igazsággal", aztán a "megbecsülöm és hálásan köszönöm" szavakat, majd a fojtogató könnyektől hirtelen elakadt, s kiment a teremből. Az őt ért igazságtalanság tudata, a nemesség szeretete vagy helyzetének kényessége csalta-e elő a könnyeit - hisz mindenfelől ellenségektől érezte magát körülvéve -, de a fölindulás átragadt, a nemesek nagy része meg volt hatva, s maga Levin is gyöngédséget érzett iránta.

Az ajtóban a nemesi vezető Levinbe ütközött.

- Pardon, bocsásson meg, kérem - mondta, mint valami idegennek, majd ahogy Levint megismerte, félénken elmosolyodott. Levinnek úgy tetszett, hogy mondani akar valamit, de a felindulástól nem képes rá. Arckifejezése, egész alakja - ahogy egyenruhájában, zsinóros fehér pantallójában, a keresztjeivel elsietett - Levint űzött vadra emlékeztette. A nemesi vezető arckifejezése Levint annál jobban megindította, mert hiszen gyámügyében tegnap volt csak nála, s a derék családfőt egész dicsőségében látta. A nagy ház a régi családi bútorokkal, a nem kinyalt, kicsit piszkos, de azért tiszteletre méltó, öreg inasok, akik gazdát nem cserélve, nyilván a jobbágyidőből maradtak meg itt, a jólelkű, kövér asszony csipke főkötőjében és török sáljában, amint egy csinos kis unokát, a lánya lányát becézgeti, a jóképű, hatodik gimnazista fiú, aki most jött meg a gimnáziumból, s köszönésekor az apja nagy kezét megcsókolja, a családfő hatásos és kedveskedő beszéde s mozdulatai - mindezek tegnap önkéntelen tiszteletet és rokonszenvet ébresztettek Levinben. Olyan megindító és szánalmas volt most ez az öregember, hogy Levin valami kellemeset akart mondani neki.

- Tehát megint a vezetőnk lesz - mondta.

- Aligha - mondta az öreg, ijedten körülnézve. - Fáradt és öreg vagyok már. Van méltóbb és fiatalabb, szolgáljon az.

Azzal eltűnt egy oldalajtón.

Elkövetkezett a legünnepélyesebb perc. Mindjárt elkezdődik a választás.

A két párt kortesei az ujjukon számolták a fehér és fekete golyókat.

A Florov-vita az új pártnak nemcsak Florov szavazatát szerezte meg; időt is nyertek, odahozhattak még három nemest, akiket a régi párt cselszövénye megakadályozott, hogy a választásokon részt vegyenek. Két nemest, akiknek gyöngéjük volt a bor, Sznyetkov kortesei lerészegítettek, a harmadikról az egyenruhát húzták le.

Az új párt, értesülve a dologról, a Florov-vita alatt bérkocsin küldte ki nagy sietve az embereit, hogy a nemest egyenruhába bújtassa; a két részeg egyikét sikerült is a gyűlésbe elhozni.

- Az egyiket becipeltem, leöntöttem vízzel - mondta az a földbirtokos, aki érte ment, Szvijazsszkijhoz lépve. - Sebaj, így is megteszi.

- Nem nagyon részeg, nem esik el? - csóválta Szvijazsszkij a fejét.

- Nem, kemény gyerek az. Csak itt is ne itassák. Megmondtam a büfésnek, nehogy adni merjen valahogy neki.

A szűk terem, amelyben dohányoztak és falatoztak, teli volt nemessel. Az izgalom egyre fokozódott; minden arcon észrevehető volt a nyugtalanság. Különösen a főkolomposok izgultak erősen, akik minden részletet ismertek, a szavazatok arányát is. Ők voltak a küszöbönálló összecsapás rendezői. A többiek, mint az ütközetre kész közkatonák, készültek a harcra, de addig is szórakozást kerestek. Egyesek állva vagy ülve az asztalnál falatoztak, mások cigarettázva föl-alá járkáltak a hosszú teremben, s rég nem látott barátaikkal beszélgettek.

Levinnek nem volt étvágya, és nem dohányzott; az övéihez, azaz Szergej Ivanovicshoz, Sztyepan Arkagyicshoz, Szvijazsszkijhoz és másokhoz odaszegődni - minthogy istállómesteri egyenruhájában, élénken beszélgetve, Vronszkij is ott állt közöttük - nem akart. A választásokon már tegnap is látta őt, s gondosan kerülte; nem kívánta a találkozást. Az ablakhoz ment, és leült; a különféle csoportokat nézegette, s hallgatta, hogy körötte mit beszélnek. Az szomorította el különösen, hogy látta, mind milyen elevenek, gondterheltek és elfoglaltak, csak ő meg a közelébe telepedő igen-igen öreg, fogatlan szájával nyammogó tengerészruhás aggastyán ültek ott érdeklődés nélkül és dologtalan.

- Micsoda gazfickó! De megmondtam neki, azt nem! Hogy is ne! Három évig nem választhat - mondta erélyesen egy hajlott hátú, alacsony földbirtokos, akinek bepomádézott haja egyenruhája hímzett gallérjára feküdt, s új csizmája sarkával, amelyet nyilván a választásokra vett föl, nagyokat kopogott. Aztán egy bosszús pillantást vetett Levinre, s hirtelen elfordult.

- Nem tiszta dolog, igaz, akármit beszélnek - mondta vékony hangon egy alacsony termetű földesúr.

Mindjárt utánuk egész raj birtokos tódult Levin felé; egy kövér tábornokot vettek körül. Nyilván olyan helyet kerestek, ahol nem hallják őket.

- Hogy meri azt mondani, hogy elloptam a nadrágját! Elitta, biztosan. Köpök rá, a hercegségére. Disznóság, ne merjen nekem ilyet mondani!

- De már megbocsásson! Ők a törvénycikkre hivatkoznak - mondták egy másik csoportban -, a feleségét nemesasszonyként kellett hogy bejegyezzék.

- Az ördög vigye a törvénycikküket! Én szívem szerint beszélek. Azért vagyunk nemesek! Legyünk bizalommal egymáshoz.

- Kegyelmes uram, gyerünk, fine champagne.^[157]

Nyomukban egy másik csoport egy ordítozó nemes után ment; az egyik részeg volt.

- Marja Szemjonovnának mindig azt tanácsoltam, adja bérbe, különben nincs haszna belőle - mondta kellemes hangon egy ősz bajszú birtokos, régi vezérkari ezredesi ruhában. Ugyanaz a birtokos volt, akivel Levin Szvijazsszkijnál találkozott. Rögtön megismerte. A birtokos is Levin felé nézett, s köszöntötték egymást.

- Nagyon örülök. Hogyne! Nagyon jól emlékezem. A múlt évben, Nyikolaj Ivanovicsnál, a nemesség vezetőjénél.

- Nos, hogy megy a gazdasága? - kérdezte Levin.

- Mindig egyformán, veszteséggel - állt mellé a birtokos megadó mosollyal, de azzal a nyugodt meggyőződéssel az arcán, hogy ennek így is kell lennie. - Hát ön hogy csöppent ide, a kormányzóságunkba? - kérdezte. - Eljött, hogy részt vegyen a mi coup d'état-nkban?^[158] - mondta magabiztosan, de rosszul ejtve a francia szavakat. - Egész Oroszország összeszaladt; a kamarások, kicsi híja a miniszterek is - és Sztyepan Arkagyics impozáns alakjára mutatott, aki fehér nadrágjában, kamarásmundérban egy tábornokkal sétált.

- Be kell vallanom - mondta Levin -, nagyon kevéssé értem, mi a jelentőségük a nemesi választásoknak.

A birtokos ránézett.

- Minek azt érteni? Nincs semmi értelme. Hanyatló intézmény, a tehetetlenség erejénél fogva él tovább. Nézze az egyenruhákat, azok is megmondják. Békebírók, állandó tagok meg más ilyenek gyülekezete, nem nemeseké.

- Akkor hát miért jön el? - kérdezte Levin.

- Részint szokásból. Aztán a kapcsolatokat is fönn kell tartani. Bizonyos fokig erkölcsi kötelesség. Meg hogy az igazat megmondjam, megvan az érdekem is. A vőm állandó tagnak akarja jelöltetni magát: szegény emberek, be kell hozni valahogyan. Ezek az urak, mit gondol, miért jönnek el? - mondta a mérges úrra mutatva, aki a kormányzói asztalnál beszélt.

- Az új nemesi nemzedék.

- Újnak új. De nem nemesi. Földtulajdonosok, mi meg földesurak vagyunk. Mint nemesek, maguk emelnek kezet magukra.

- De hisz mondja, hogy elavult intézmény.

- Elavultnak elavult, de azért mégiscsak több tisztelettel kell bánni vele. Még ha Sznyetkov volna... Jók vagyunk vagy sem? Ezer éven át nőttünk. A ház előtt, gondolja el, kertet kell ültetnie, planíroztatni, s egy százéves fa hajt azon a helyen... Ha ágas-bogas és öreg is, holmi virágágyakért nem vágatja ki mégsem; azokat rendezi el úgy, hogy a fának is meglegyen benne a helye. Egy év alatt nem nevel olyat az ember - mondta vigyázatosan, s fordított is mindjárt a beszéden. - No és az ön gazdasága?

- Nem valami jó. Öt percent.

- De saját magát nem számítja. Pedig ön is ér valamit! Magamról veszek példát. Addig, amíg nem gazdálkodtam, a hivatalomban háromezret kaptam. Most többet dolgozom, mint ott, s mit keresek, öt percentet, mint ön. Azt is: ha a jó Isten megadja. S a magam munkája ingyen van.

- Akkor mért csinálja? Ha egyszer tiszta veszteség?

- Csinálja az ember! Mit tegyen? Szokás; az ember tudja, hogy így kell. Többet mondok - folytatta beszédesebben, az ablakba könyökölve -, a fiamnak semmi kedve a gazdasághoz. Tudós lesz nyilván. Úgyhogy nincs, aki folytassa. És mégiscsak csinálja az ember. Most épp kertet ültettem.

- Úgy van - mondta Levin -, tökéletesen igaz. Én is ezt érzem mindig; nem találom meg igazán a gazdaságban a számításomat, s mégiscsak teszem... Valami kötelességérzet a föld iránt.

- Mit mondjak még önnek? - folytatta a birtokos. - Van egy kereskedő szomszédom, ott volt nálam. Végigmentünk a gazdaságon, a kerten. "Nem, Sztyepan Vasziljics - azt mondja -, rendben megy itt minden, hanem a kertjét azt elhanyagolja." Persze, az is rendben van. "A magam esze szerint én ezt a hársfát kivágatnám. Csak a nedvet szívja. Van ezer hársfája. Két szép deszka mindenikből kijön. Annak most van ára; hársgerendákat is faraghatnék belőlük."

- S a pénzen marhát venne, vagy valami kis földecskét potom áron, és bérbe adná a parasztoknak - fejezte be Levin mosolyogva, mint aki nemegyszer botlott már hasonló számításba -, s vagyont szerezne belőle. S ön meg én? Adja Isten, hogy a magunkét megőrizzük, s a gyerekeinkre hagyhassuk.

- Hallottam, megnősült - mondta a birtokos.

- Meg - felelt Levin büszke örömmel. - Ez a különös, igen - folytatta -, itt élünk számvetés nélkül is, mintha ideállítottak volna, mint a hajdani Vestaszüzeket, valami tüzet őrizni.

A birtokos elmosolyodott a fehér bajsza alatt.

- Vannak köztünk is, a mi Nyikolaj Ivanics barátunk például, vagy most költözött ide ez a Vronszkij gróf, ők mezőgazdasági ipart akarnak űzni; de ez másra, mint a tőke elpocsékolására, nem vezet.

- De hát miért is nem teszünk úgy, mint a kereskedők? Mért nem vágjuk föl hársrönknek a kertet? - mondta Levin, a meglepő gondolathoz visszatérve.

- Őrizzük, ahogy mondja, a tüzet. Másként nem nemesi dolog. A mi nemesi dolgunkat nem itt végezzük mi a választásokon - otthon, a fészkünkben. Megvan az emberben a rendi ösztön, mit szabad, mit nem. A paraszt is így van vele, elnézem olykor; ha jó paraszt, annyi földet vállal, amennyit tud. Akármilyen rossz föld is, fölszántja. Ő is számvetés nélkül. Egyenesen veszteségre.

- Mi is így vagyunk, igen - mondta Levin. - Nagyon, nagyon örültem, hogy találkoztunk - tette hozzá aztán, a felé tartó Szvijazsszkijt észrevéve.

- Most találkoztunk először, amióta önnél együtt voltunk - mondta a birtokos -, s elbeszélgettünk.

- Szidták az új rendet? - mondta Szvijazsszkij mosolyogva.

- Persze, az sem maradt el.

- Könnyítettünk a lelkünkön.

Szvijazsszkij karon fogta Levint, és vele együtt az övéihez ment.

Most már nem lehetett Vronszkijt elkerülni. Ott állt Sztyepan Arkagyiccsal és Szergej Ivanoviccsal, s egyenest a feléje tartó Levint nézte.

- Nagyon örülök - mondta Levinnek kezet adva -, úgy tetszik, volt szerencsém már találkozni önnel... Scserbackij hercegnőnél.

- Igen, nagyon jól emlékszem a találkozásunkra - mondta Levin bíborvörösre gyúlva, s el is fordult mindjárt, s a bátyjával kezdett beszélgetni.

Vronszkij elmosolyodott egy kicsit, s tovább beszélgetett Szvijazsszkijjal; nyilván nem óhajtott semmiféle társalgást kezdeni Levinnel; de Levin, mialatt a bátyjával beszélt, szüntelen Vronszkijt nézte, s azon tűnődött, miről kezdjen beszélni vele, hogy gorombaságát elsimítsa.

- Miről van épp szó? - kérdezte Levin, Szvijazsszkijra és Vronszkijra nézve.

- Sznyetkovról. Vagy vissza kell utasítania, vagy elfogadnia - felelte Szvijazsszkij.

- No és ő elfogadta, vagy sem?

- Épp az, hogy sem ezt nem tette, sem azt - mondta Vronszkij.

- S ha visszautasítja, ki jelölteti magát? - kérdezte Levin, Vronszkijra nézve.

- Akinek kedve van - mondta Szvijazsszkij.

- Maga? - kérdezte Levin.

- Én biztosan nem - mondta Szvijazsszkij megzavarodva, s ijedt pillantást vetett a Szergej Ivanovics mellett álló mérges képű úrra.

- Akkor ki? Nyevedovszkij? - mondta Levin, és érezte, hogy belegabalyodik.

De ez még rosszabb volt. Nyevedovszkij és Szvijazsszkij volt a két jelölt.

- Én aztán semmi esetre sem - felelte a mérges képű úr. Nyevedovszkij volt; Szvijazsszkij összeismertette őt Levinnel.

- No, mi az, te is belemelegedtél? - hunyorított Sztyepan Arkagyics Vronszkijra. - Olyan ez, mint a lóverseny. Fogadni lehet.

- Igen, elkapja az embert - mondta Vronszkij. - És ha egyszer belefogott, csinálni akarja. Harc! - mondta összeráncolva a szemöldökét, s erős állcsontját összeszorította.

- Milyen nagy mester ez a Szvijazsszkij! Minden olyan tisztán áll előtte.

- Ó, igen - mondta Vronszkij szórakozottan.

Csönd támadt, Vronszkij, minthogy valamire muszáj volt néznie, ezalatt Levinre tekintett, a lábára, egyenruhájára, aztán az arcára, s komor, ráirányított szemét észrevéve, csak hogy mondjon valamit, megszólalt:

- Hogy lehet, hogy ön, aki állandóan falun lakik, nem békebíró? Nincs a körzetbírók egyenruhájában.

- Azt tartom ugyanis, hogy a békebíróság együgyű intézmény - felelte Levin komoran, miután egész idő alatt várta az alkalmat, hogy Vronszkijjal szóba ereszkedjék, s első gorombaságát elsimítsa.

- Én nem így látom, szerintem épp ellenkezőleg - mondta Vronszkij nyugodt csodálkozással.

- Játék - szakította félbe Levin. - Békebírákra nincs szükségünk. Nyolc év alatt nem volt egyetlen ügyem. S ami volt, fonákul intézték el. A békebíró negyven versztára van tőlem. Kétrubeles ügyekben tizenötbe kerül, hogy megbízottat küldjek.

S elmondta, hogy a paraszt lisztet lopott a molnárnál, s amikor a molnár a szemébe mondta, a paraszt rágalmazásért panaszt emelt ellene. Amit mondott, ostoba volt, és nem idetartozó; amíg beszélt, Levin maga is így érezte.

- Hát nem eredeti? - szólt Sztyepan Arkagyics a legmegvesztegetőbb mosolyával. - Hanem gyerünk, úgy látszik, szavaznak.

S szétoszlottak.

- Nem értem - mondta Szergej Ivanovics, aki észrevette öccse félszeg különcködését. - Nem értem, hogy lehet valaki minden politikai érzéknek ennyire híjával. Ez az, ami ránk, oroszokra olyan jellemző. A nemesi vezető ellenfelünk, s te ami cochon^[159] vagy vele, megkéred, hogy jelöltesse magát. Vronszkij gróf pedig... barátommá nem teszem; meghívott ebédre, nem megyek el; de a mi emberünk, minek csináljunk ellenséget belőle? Aztán Nyevedovszkijt kérdezed meg, jelölteti-e magát. Ilyet nem csinál az ember.

- Eh, én semmit sem értek már! És különben is haszontalanság az egész - felelte Levin komoran.

- Azt mondod, semmiség, s ahogy hozzáfogsz, mindent összezavarsz.

Levin elhallgatott; a nagyterembe együtt mentek be.

A nemesi vezető, noha ott érezte a levegőben a készülő fondorlatot, s nem is mindenki kérte föl, mégiscsak jelöltette magát. A teremben minden zaj elnémult, a titkár fennhangon jelentette, hogy a kormányzósági vezetői állásra Mihail Sztyepanovics Sznyetkov lovaskapitány jelölteti magát.

A megyei vezetők tányérkáikkal, amin a golyók voltak, asztalaiktól a kormányzósági asztalhoz mentek, s elkezdődött a szavazás.

- Jobbra tedd - suttogta Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor bátyjával együtt rögtön a vezető mögött az asztalhoz lépett. De Levin megfeledkezett a haditervről, amit az előbb magyaráztak el neki, s félt, nem téved-e Sztyepan Arkagyics, mikor azt mondja: "jobbra". Hisz Sznyetkov ellenfél volt. Ahogy az urnához lépett, a jobb kezében volt a golyó, de azt gondolta, téved, s közvetlenül az urna előtt bal kezébe vette, s úgy, hogy látni lehetett, balra is tette. Egy szakértő, aki az urnánál állt, s egyetlen könyökmozdulatról megmondta, ki hova tesz, elégedetlenül összehúzta a homlokát. Nem volt min gyakorolnia az éleselméjűségét.

Minden elnémult, csak a golyószámlálás hallatszott. Majd egy magányos hang az igennel és nemmel szavazók számát hirdette ki.

A vezetőt jelentős többséggel választották meg. Az egész terem megzajdult, s az ajtó felé nyomult. Sznyetkov bejött, a nemesség körülvette, s gratulált neki.

- No és most vége? - kérdezte Levin Szergej Ivanovicsot.

- Most kezdődik csak - mondta Szergej Ivanovics helyett Szvijazsszkij mosolyogva. - A vezető jelöltje esetleg több szavazatot kaphat.

Levin erről teljesen megfeledkezett. Csak arra emlékezett már, hogy itt valami huncutság van, de unta észben tartani, mi is az. Csüggedés jött rá, ki szeretett volna keveredni ebből a tömegből.

Minthogy senki sem figyelt rá, s úgy látszik, szüksége sem volt rá senkinek, szép csendesen átment a kisterembe, ahol a harapnivaló volt, s ahogy az inasokat megint meglátta, nagy megkönnyebbedést érzett. Az öreg inas kínálgatta, és Levin vett is. Miután megevett egy tányér zöldbabot vagdalthússal, s az inassal az előbbi urairól eldiskurált, Levin nem kívánkozott vissza a terembe, ahol olyan rosszul érezte magát; fölsétált inkább a karzatra.

A karzat tele volt a korláton áthajoló kicsípett hölgyekkel, akik egy szót sem akartak elveszíteni abból, amit lenn beszéltek. A hölgyek körül elegáns ügyvédek, szemüveges gimnáziumi tanárok és katonatisztek ültek és álltak. Mindenütt a választásokról beszéltek, arról, hogy a nemesi vezető milyen elcsigázott volt, s a vita milyen szép. Az egyik csoportban a bátyja dicséretét hallotta. Egy hölgy azt mondta az ügyvédnek:

- Milyen boldog vagyok, hogy Koznisevet hallhattam! Megérte kicsit éhezni miatta. Gyönyörű volt! Milyen világos és tisztán hallható! Maguknál a bíróságon senki sem beszél így. Az egy Majgyel, de ő korántsem ilyen ékesszóló.

A korlátnál talált helyet; áthajolt rajta, s nézett és hallgatózott. A nemesség ott ült, járásonként, a korlátok mögött. A terem közepén egyenruhás ember állt, s vékony, de csengő hangon hirdette:

- A nemesség kormányzósági vezetőjének jelöltje, Jevgenyij Ivanovics Apuhtyin lovassági százados kerül szavazásra.

Halálos csönd állt be; egy gyenge, öreges hang hallatszott:

- Nem fogadom el!

- Pjotr Petrovics Bol udvari tanácsos kerül szavazásra - kezdte újra a hang.

- Nem fogadom el! - hangzott föl egy fiatal, sipító hang.

Megint ugyanaz jött, és megint "nem fogadom el". Így folytatódott vagy egy óra hosszat. Levin a korlátra könyökölt; nézett és hallgatott. Kezdetben csodálkozott, s meg akarta érteni, mit jelent ez; de meggyőződve, hogy megérteni ezt nem tudja, elunta magát. Majd eszébe jutván mindaz az izgalom és harag, amit az arcokon látott, elszomorodott; eltökélte, hogy elmegy, s indult is lefelé. Ahogy a karzat előterén átment, egy föl-alá járó, kétségbeesett, dagadt szemű gimnazistával találkozott. A lépcsőházban egy párba botlott; egy hölgy volt, aki kopogó sarokkal rohant szembe, s az államügyész fürge helyettese.

- Mondtam, hogy nem késik el - mondta az ügyész, ahogy Levin a hölgynek utat engedve félreállt.

Levin már az előcsarnokban volt, s a kabátja számát szedte elő a mellényzsebéből, amikor a titkár elcsípte. - Konsztantyin Dmitrics, kérem, szavaznak.

Nyevedovszkijra szavaztak, aki oly határozottan utasította vissza a jelöltséget.

Levin odament a teremajtóhoz. Be volt zárva; a titkár kopogtatott, az ajtó kinyílt, s két kipirult birtokos surrant ki Levin mellett.

- Ezt nem lehet tovább hallgatni - mondta az egyik kipirult birtokos.

A birtokos nyomában a kormányzósági nemesi vezető dugta ki a fejét. Az arca rettenetessé vált a kimerültségtől és a félelemtől.

- Megmondtam, ne engedj ki senkit! - kiáltott rá az őrre.

- Én beengedtem, kegyelmes uram!

- Istenem! - A kormányzósági nemesi vezető mélyet sóhajtott, s fehér pantallójában, a fejét lehorgasztva, sápadtan surrant tovább, s a terem közepén a nagy asztalhoz ment.

Nyevedovszkijt, ahogy ki is számították, megválasztották, ő lett a kormányzósági nemesi vezető. Sokan jókedvűek voltak, sokan elégedettek, boldogok, sokan lelkesek, sokan elégedetlenek és boldogtalanok. A kormányzóság nemesi vezetője kétségbe volt esve, s ezt nem is tudta elrejteni. Amikor Nyevedovszkij a teremből kiment, a tömeg körülvette, elragadtatva követte, ahogyan első nap az ülést megnyitó kormányzót vagy Sznyetkovot, amikor megválasztották.

Az újonnan megválasztott kormányzósági nemesi vezető s a modernek diadalmaskodó pártjából még sokan Vronszkijnál ebédeltek ezen a napon.

Vronszkij azért jött el a választásokra, mert falun unatkozott, s jogát a szabadságra Anna előtt ki kellett nyilvánítania, meg azért is, hogy támogatásával meghálálja Szvijazsszkijnak, amiért a zemsztvo-választásokon annyit fáradt az érdekében; legfőképpen pedig hogy szigorúan teljesítse kötelességeit, amelyeket mint nemesember és földesúr magára vállalt. Azt azonban éppenséggel nem várta, hogy a választás ennyire lekösse, ennyire szíven fogja, s a dolgát ilyen jól végezze. Teljesen új ember volt a nemesek körében, de szemmel látható sikere volt, s nem tévedett, ha azt hitte, hogy befolyásra tett köztük szert. Befolyását a következő dolgok szerezték meg neki: gazdagsága és előkelősége, gyönyörű városi lakása, melyet régi ismerőse, Sirkov engedett át, aki most pénzügyekkel foglalkozott, s Kasinban virágzó bankot alapított; faluról hozott kitűnő szakácsa, barátsága a kormányzóval, aki iskolatársa, mégpedig pártfogolt iskolatársa volt, a leginkább azonban egyszerű, mindenkivel egyforma modora, amely igen hamar megváltoztatta vélt gőgösségéről a nemesség többségének a véleményét. Azon a hóbortos uraságon, a Kitty Scserbackaja urán kívül, aki veszett dühvel à propos de bottes^[160] egy csomó haszontalan butaságot mondott neki, maga is érezte, hogy ahány nemessel csak összeismerkedett, mind hívévé vált. Világosan látta, s mások is elismerték, hogy Nyevedovszkij sikerében igen nagy része volt. S most, amikor Nyevedovszkij megválasztását az ő asztalánál ünnepelték, a diadal kellemes érzése fogta el jelöltje miatt. A választások annyira elbűvölték, hogy úgy gondolta, ha három év múlva nős lesz, akkor maga is jelölteti magát, mint amikor a zsokéja díjat nyert, s magának is kedve támadt a lovagláshoz.

Most a zsoké győzelmét ünnepelték. Vronszkij az asztalfőn ült, jobb keze felől a fiatal kormányzó, egy à la suite^[161] tábornok. A többiek szemében a kormányzóság ura. Ő nyitotta meg ünnepélyesen a választásokat, beszédet tartott, és tiszteletet, vagy ahogy Vronszkij látta, jobbágyi hódolatot gerjesztett sokakban, Vronszkij számára azonban csak Zsíros Kata volt - ez volt a gúnyneve az apródiskolában -, aki zavarba jött előtte, s akit ő igyekezett mettre à son aise.^[162] A balján Nyevedovszkij ült, fiatalos, rendíthetetlen, mérges képével. Vronszkij vele közvetlen és tiszteletteljes volt.

Szvijazsszkij a kudarcát vidáman viselte. Nem is volt kudarc, s ahogy serlegével Nyevedovszkij felé fordulva maga is mondta: az új irány, amelyet a nemességnek követnie kell, jobb vezetőt nem is találhatott volna. A becsületérzés, mint mondta, épp ezért a mai siker mellett van, s ünnepli is.

Sztyepan Arkagyics is örült, hogy vidáman tölti az idejét, s mindenki elégedett. A kitűnő ebéd közben a választások epizódjait hányták-vetették meg. Szvijazsszkij a nemesi vezető könnybe fúlt beszédét utánozta komikusan; őkegyelmességének, jegyezte meg Nyevedovszkijhoz fordulva, más, a könnyeknél komplikáltabb pénzellenőrzési módot kell majd választania. Egy másik tréfás nemes azt mesélte el, hogy a kormányzósági nemesi vezető báljára harisnyás inasokat rendeltek, s ha az új vezető nem ad harisnyásinasos bált, most vissza kell küldeni őket.

Az ebéd alatt minduntalan Nyevedovszkijhoz fordultak, s más sem hallatszott, mint "a mi kormányzósági nemesi vezetőnk", "kegyelmességed".

Olyan gyönyörűséggel mondták, amilyennel a fiatalasszonyokat szólítják a férjük nevén és madame-nak. Nyevedovszkij úgy tett, mintha nemcsak közönyös lenne, hanem meg is vetné ezt a címet, pedig nyilvánvalóan boldog volt, s fékeznie kellett magát, nehogy elárulja elragadtatását, amely sehogy sem illett volna az ő új, szabadelvű légkörükhöz.

Ebéd után sürgönyöket küldtek szét a választás kimenetele iránt érdeklődőknek. Nagy kedvében Sztyepan Arkagyics is küldött Darja Alekszandrovnának a következő tartalommal: "Nyevedovszkijt tizenkét szótöbbséggel megválasztották. Gratulálok. Közöld mindenkivel." Hangosan diktálta. "Meg kell örvendeztetnem őket" - jegyezte meg. Darja Alekszandrovna, amikor a sürgönyt megkapta, sóhajtott egyet a kiadott rubelért; látta, hogy ebéd végén történt; Sztyivának gyöngéje, tudta, ebéd végén faire jouer le télégraphe.^[163]

Minden igen előkelő, egyszerű s vidám volt; a kitűnő ebéd, a nem orosz kereskedőktől való, külföldi töltésű borok is. A húsz fő körüli társaságot maga Szvijazsszkij válogatta össze, egygondolkozású, szabadelvű, de amellett jó eszű és rendes, új közéleti férfiakból. Felköszöntötték, féltréfásan is, az új kormányzósági nemesi vezetőt, a kormányzót, a bankigazgatót s a "mi kedves házigazdánkat".

Vronszkij meg volt elégedve. Nem várt a vidéken ilyen kedves modort.

Ebéd végével még fokozódott a jókedv. A kormányzó arra kérte Vronszkijt, jöjjön el a koncertre, amelyet a szláv testvérek javára rendez a felesége; szeretne megismerkedni vele.

- Bál is lesz, s meglátod a kormányzóság szépét. Igazán figyelemre méltó.

- Not in my line^[164] - felelte Vronszkij, aki szerette ezt a kifejezést, de azért mosolygott, s megígérte, hogy elmegy.

Asztalbontás előtt, amikor mind rágyújtottak, Vronszkij komornyikja tálcán egy levelet hozott oda neki.

- Vozdvizsenszkojéból futárral - mondta jelentős arccal.

- Csodálatos, mennyire hasonlít Szventyickij ügyész helyettesére - mondta az egyik vendég franciául a komornyikra, mialatt Vronszkij a homlokát ráncolva a levelet olvasta.

A levél Annától jött. Még el sem olvasta, már tudta a tartalmát. A választások, úgy hitte, öt nap alatt véget érnek; péntekre ígérte, hogy hazamegy. Most szombat volt, a levél tartalma, tudta, szemrehányás, hogy nem jött meg időben. Az ő levele, amit előző este küldött, bizonyára nem ért még oda.

A tartalma az volt, amit várt: a formája azonban váratlan és rendkívül kellemetlen. "Annie nagyon beteg, a doktor azt mondja, talán tüdőgyulladás. Egyedül elveszítem a fejemet. Varvara hercegnő nem segítség, akadály. Vártalak tegnapelőtt, tegnap, s most elküldök megtudni, hol vagy, és mit csinálsz. Magam akartam menni, de meggondoltam; tudtam, hogy kellemetlen lenne. Felelj valamit, hogy tudjam, mihez tartsam magam."

A gyerek beteg, s ő egyedül el akart jönni. A lányuk beteg, s ez az ellenséges hang.

A választások ártatlan vidámsága s ez a komor, nehéz szerelem, amelyhez vissza kell térnie, meghökkentette Vronszkijt az ellentétével. De mennie kellett, s éjszaka, az első vonattal hazautazott.

Mielőtt Vronszkij a választásokra utazott, Anna meggondolva, hogy a jelenetek, amelyek minden elutazáskor megismétlődtek, nemhogy hozzákötnék, elhidegítik csak tőle, eltökélte, hogy amennyire lehet, uralkodik magán, s nyugodtan viseli el a távollétet. De az a hideg, szigorú tekintet, amit Vronszkij akkor vetett rá, amikor az utazását bejelenteni odajött hozzá, megbántotta, és el sem ment még, az ő nyugalma szét volt már dúlva.

Magányában aztán megforgatta ezt a szabadságkövetelő pillantást, s oda jutott, ahova mindig: megaláztatása beismeréséhez. "Neki joga van elmenni; ahova és amikor akar. Nemcsak elmennie, de engem itthagynia. Minden joga megvan, nekem meg semmi sem. De tudva ezt, nem volna szabad megtennie. De végül is mit tett?... Hidegen és szigorúan pillantott rám. Az ilyen dolog persze nem fogható meg és nem érzékelhető, eddig azonban nem volt; ez a pillantás sokat mond - gondolta. - Azt mutatja, hogy az elhidegülés megkezdődött."

S noha meggyőzte magát, hogy az elhidegülés megkezdődött, nem volt mit tennie, a Vronszkijhoz való viszonyán lehetetlen volt bármit változtatni. Mint azelőtt is, csak a szerelmével, a vonzó voltával tarthatta vissza. S rettenetes gondolatait, hogy mi lesz, ha kiábrándul belőle, éppen úgy, mint eddig is, nappal elfoglaltsággal, éjjel morfiummal tudta csak elnyomni. Volt, igaz, még egyszer: nem visszatartani - hisz ő nem akart mást, csak a szerelmét -, hanem közelebb fűzni magához, olyan helyzetbe jutni, hogy ne hagyhassa el. Ez a szer a válás s a házasság volt. És most kezdte kívánni már, s eltökélte, hogy ha Vronszkij vagy Sztyiva szóvá teszik, az első alkalommal beleegyezik.

Ilyen gondolatok közt töltött el nélküle öt napot, azokat, amelyek alatt Vronszkijnak távol kellett lennie tőle.

Sétált, Varvara hercegnővel beszélgetett, a kórházat látogatta, elsősorban pedig olvasott, egyik könyvet a másik után, ezzel telt el az ideje. De a hatodik nap, amikor a kocsis Vronszkij nélkül tért vissza, megérezte, hogy nincs többé ereje a gondolatait róla, s arról, hogy mit csinálhat ott, elfojtani. Ugyanekkor a lánya is megbetegedett. Anna magára vállalta az ápolást, de ez sem kötötte le, annál kevésbé, mert a betegség nem volt veszélyes. Akárhogy iparkodott, nem tudta ezt a kislányt szeretni, a szeretetben pedig nem tudott színlelni. Ezen a napon estefelé, amikor magára maradt, olyan félelem fogta el Vronszkij miatt, hogy eltökélte, bemegy a városba, de aztán jobban meggondolta, s akkor írta azt az ellentmondó levelet, amelyet Vronszkij megkapott; át sem olvasta, futárral küldte utána. Másnap reggel megkapta Vronszkij levelét, a magáét pedig megbánta. Borzalommal várta annak a szigorú pillantásnak megismétlődését, amelyet elutazásakor vetett rá, különösen ha megtudja, hogy a lányka nem volt súlyos beteg. De azért mégiscsak örült, hogy megírta. Magában beismerte, hogy terhére van, hogy amikor visszatér hozzá, sajnálkozva hagyja ott a szabadságát, ennek ellenére örült, hogy megjön. Csak legyen terhére neki, de legyen itt vele; lássa, tudja minden mozdulatát.

Ott ült a szalonban a lámpa alatt, Taine új könyvével és olvasott, s a szél zúgására fülelt az udvaron, s a fogat érkezését várta minden pillanatban. Néhányszor úgy tűnt föl, kerékzörgést hall, de tévedett, végül nemcsak a kerékzörgést, hanem a kocsis kiáltását s valami tompa zajt is hallott a fedett lejáró alatt. Ebben a pasziánszát rakó Varvara hercegnő is megerősítette, Anna lángba borulva fölkelt, de ahelyett, hogy lement volna, ahogy már kétszer is megtette, állva maradt, s szégyen fogta el a csalása miatt; a legjobban azonban attól félt, Vronszkij milyen lesz hozzá. A megbántódása már elmúlt, csak a rosszkedvétől félt. Eszébe jutott, hogy a lányuk már másodnapja teljesen egészséges, még bosszús is volt, hogy pont akkor jött rendbe, amikor a levelet elküldte. Aztán megint az jutott eszébe, hogy itt van; a keze, a szeme, teljes egészében. Hallotta a hangját, s mindent elfeledve, örömmel szaladt elé.

- Annie? - kérdezte Vronszkij bátortalanul, a fentről eléje szaladó Annára nézve.

Vronszkij leült egy székre; az inas a meleg csizmát húzta le róla.

- Nincs semmi baj, jobban van.

- És te? - mondta Vronszkij, megrázva magát.

Anna mind a két kezével megfogta a kezét, s a szemét le nem véve róla, a derekára húzta.

- Nos, nagyon örülök - mondta Vronszkij, s hidegen nézett végig a frizuráján, a ruháján, amelyet, tudta, a kedvéért vett föl.

Mindez tetszett neki, de olyan sokszor tetszett már! S az a szigorú-kemény kifejezés ült ki az arcára, amelytől Anna annyira félt.

- Nos, nagyon örülök. Hát te egészséges vagy? - mondta, nedves szakállát kendőjével megtörölve, s kezet csókolt neki.

"Mindegy - gondolta Anna -, csakhogy itt van. Ha itt van, nem tud, nem mer nem szeretni."

A vacsora boldogan és jókedvűen telt el, Varvara hercegnő is ott volt, s panaszkodott Vronszkijnak, hogy Anna, amíg nem volt itthon, morfiumot szedett.

- Mit tegyek? Nem tudtam aludni... A gondolataim nem hagytak. Ha ő itt van, nem veszek be soha. Majdnemhogy soha.

Vronszkij a választásokról beszélt, s Anna értett hozzá, hogy a kérdéseivel arra terelje, ami jókedvűvé teszi: a sikerére. S elmesélt mindent, ami az otthoni dolgokról érdekelhette. Csupa jó újság volt.

De késő este, amikor magukra maradtak, Anna látva, hogy Vronszkij megint teljesen a hatalmában van, el akarta tüntetni annak a pillantásnak, amit a levele miatt vetett rá, nyomasztó emlékét.

- Valld be - mondta -, bosszankodtál, amikor a levelem megkaptad, s nem hittél nekem?

Alig mondta ki, látta, hogy akármilyen szerelemmel van is most iránta, ezt nem bocsátotta meg.

- Igen - mondta. - Olyan különös levél volt. Majd hogy Annie beteg, majd meg te akarsz odajönni.

- Ez mind igaz volt.

- Nem is kételkedem benne.

- De, kételkedsz. Látom, hogy bánt.

- Egy percet sem. Legföljebb az bánt, ez igaz, hogy te mintha nem akarnád belátni, hogy vannak kötelezettségek.

- Koncertre menni?

- Ne beszéljünk erről - mondta Vronszkij.

- Miért ne beszéljünk? - szólt Anna.

- Csak azt akarom mondani, hogy előfordulhatnak kikerülhetetlen dolgok. Most például a ház ügyében Moszkvába kell mennem. Ó, Anna, miért is vagy olyan ingerlékeny? Hát nem tudod, hogy nélküled nem élhetek?

- Ha pedig így van - mondta Anna hirtelen más hangon -, akkor ez az élet van terhedre. Igen, megjössz egy napra, s elmégy, ahogy azok tesznek...

- Anna, ez kegyetlenség. Kész vagyok az életemet odaadni...

De Anna nem hallgatta meg.

- Ha Moszkvába mégy, én is megyek. Nem maradok itt. Vagy el kell hagynunk egymást, vagy együtt élünk.

- Hiszen tudod, hogy ez az egyetlen kívánságom. De azért...

- A válás kell? Írok neki. Látom, nem tudok így élni... De Moszkvába veled megyek.

- Ez mintha fenyegetés akarna lenni. De hiszen semmit sem óhajtok úgy - mondta Vronszkij mosolyogva -, mint hogy ne kelljen elválnom tőled.

De ahogy ezeket a szavakat mondta, nemcsak hideg, de dühös pillantás - az üldözött és elkeseredett ember pillantása - villámlott föl a szemében. Anna látta ezt, s helyesen magyarázta.

"Ha így van, akkor az szerencsétlenség" - mondta ez a pillantás. Futó benyomás volt csak, de Anna nem felejtette sohasem el.

Írt az urának, kérte, egyezzék bele a válásba, s november végén, elbúcsúzva Varvara hercegnőtől, akinek Pétervárra kellett mennie, Vronszkijjal Moszkvába utazott. Ott napról napra várva a választ és utána a válást, házastársként egy lakásba költöztek.

Levinék már harmadik hónapja éltek Moszkvában. Rég letelt a határidő, amikor a hozzáértők legbiztosabb számítása szerint Kittynek szülnie kellett volna, s még mindig hordta, és semmi sem jelezte, hogy a szülés ideje közelebb volna, mint két hónappal azelőtt. Az orvos, a szülésznő, Dolly, az édesanyja, de különösképpen Levin, aki nem tudott borzalom nélkül gondolni az elkövetkezőkre, türelmetlenek és nyugtalanok kezdtek már lenni, egyedül Kitty érezte magát tökéletesen nyugodtnak, boldognak.

Világosan fölismerte már, mint születik benne egy újfajta szeretet az eljövendő iránt, aki neki félig-meddig valóságos gyermek volt már, s gyönyörűséggel figyelt erre az érzésre. Ez a gyermek nem volt már egész az ő része, néha a maga független életét élte. Ez gyakran okozott fájdalmat, ugyanakkor azonban nevetnie kellett az új, különös örömtől.

Akit szeretett, mindenki vele volt, s mind olyan jók, úgy gondozták, annyira csak a kellemes részét láthatta mindennek; ha nem tudja s nem érzi, hogy az egésznek csakhamar véget kell érnie, jobb és kellemesebb életet nem is kívánt volna. Egy volt, ami ennek az életnek a szépségét megrontotta: az ura itt nem olyan volt, amilyennek ő szerette, amilyen falun.

Kitty szerette az ő otthoni nyugodt, nyájas, vendégszerető modorát. Városon állandóan nyugtalanforma és éber volt, mintha félne, nem bántja-e meg őt, s ami a fő, Kittyt, valaki. Falun nyilván a helyén érezte magát, sehová nem sietett, és soha nem volt foglalkozás nélkül. Itt városon folyton sürgött, mintha elmulasztana valamit; dolga pedig nem volt. Kitty sajnálta érte. Mások, tudta, nem látták őt ilyen szánalomra méltónak; ellenkezőleg, ha társaságban rápillantott, ahogy kedvesünkre szoktunk néha pillantani, idegenként igyekezve nézni őt, hogy megállapítsuk, másokra milyen benyomást tesz, azt látta, s féltékenysége el is rémült rajta, hogy nemcsak nem szánalomra méltó, de becsületessége, erőteljes alakja, kicsit régimódi, félénk udvariassága a nők iránt, s ahogyan rémlett, rendkívül kifejező arca, nagyon is vonzóvá teszi. Csakhogy ő nem kívülről, hanem belülről nézte, s azt látta, hogy itt nem az igazi; máshogyan meg sem tudta volna az állapotát magyarázni. Magában korholta is néha, hogy nem tud városon élni; máskor azonban beismerte, hogy valóban nehéz is volt úgy rendeznie be az itteni életét, hogy meg lehessen elégedve vele.

Mit is csináljon csakugyan? Kártyázni nem szeretett. A klubba nem járt el; hogy az Oblonszkij-féle mulatós emberek közt forogjon, Kitty tudta már, mit jelent: inni s ivás után elmenni valahová. Nem is tudott borzalom nélkül gondolni rá, hova jártak a férfiak ilyenkor. Társaságba menjen? Ehhez, tudta, örömét kell találnia benne, hogy fiatalasszonyokkal érintkezzék; ezt pedig nem kívánhatta. Üljön otthon vele, az anyjával, a nővéreivel? Neki magának akármilyen kellemesek és mulatságosak voltak is ezek a mindig egyforma beszélgetések - Alinák-Nagyinák, ahogy az öreg herceg a nővérek tereferéit nevezte -, az urát, tudta, untatniuk kell. Mi maradt hát neki? Írja tovább a könyvét? Megpróbálkozott vele, eleinte eljárt a könyvtárba, kivonatokat, jegyzeteket csinált a könyvéhez, de ahogy mondta, minél tovább nem csinált semmit sem, annál kevesebb ideje maradt. Azt is panaszolta, hogy itt túl sokat beszél a könyvéről, a gondolatai ettől összekuszálódnak, s már nem érdekesek.

A városi élet egyetlen előnye az volt, hogy itt sohasem veszekedtek. Azért-e, mert a városon mások a viszonyok, vagy ebben a tekintetben mind a ketten vigyázatosabbak s okosabbak lettek: Moszkvában sosem volt féltékenykedés köztük, pedig ez volt, amitől a városba jövet annyira rettegtek.

Ezen a téren egy mindkettőjükre nézve igen fontos esemény is történt. Kitty találkozott Vronszkijjal.

Az öreg Marja Boriszovna hercegnő, Kitty keresztanyja, aki mindig nagyon szerette őt, föltétlenül látni óhajtotta. Kitty, aki mostani állapotában nem járt sehová, apjával elment a tiszteletre méltó öregasszonyhoz, s nála találkozott Vronszkijjal.

A találkozással kapcsolatban Kitty csak azt hányhatta föl magának, hogy amikor a civil ruhában a hajdan nagyon is jól ismert vonásokat fölismerte, a lélegzete elállt, a vér a szívére tódult, s az arcát, érezte, erős pír önti el. De ez csak néhány másodpercig tartott. Az apja, aki Vronszkijjal szántszándékkal hangos beszédbe kezdett, be sem fejezte még a mondókáját, ő teljesen fölkészült már, hogy Vronszkijra pillantson, s ha kell, ugyanúgy beszéljen vele, mint Marja Boriszovna hercegnővel, vagy még inkább, hogy a férje, akinek a láthatatlan jelenlétét ebben a percben ott érezte maga körül, az utolsó hangsúlyát és mosolyát is helyeselhesse.

Néhány szót váltott vele; a választásokról mondott tréfás megjegyzésén - a "mi parlamentünk"-nek nevezte - nagy nyugodtan még el is mosolyodott. (El kellett mosolyodnia, így mutatta, hogy megértette a tréfát.) De rögtön utána Marja Boriszovna hercegnőhöz fordult, s egyszer sem nézett rá, amíg csak Vronszkij búcsúzni föl nem állt; akkor rápillantott, de nyilván csak azért, mert udvariatlanság rá nem nézni arra, aki meghajol előtte.

Az apjának hálás volt érte, hogy egy szót sem szólt erről a találkozásról; de a herceg a vizit után, a szokott séta alatt, különösen gyöngéd volt iránta; s ebből látta, hogy meg van elégedve vele. Ő maga is meg volt magával elégedve. Egyáltalán nem várta, hogy lesz ereje valahová a lelke mélyére visszaszorítani a régi érzelem emlékeit, s nemcsak hogy teljesen közömbösnek és nyugodtnak látszik majd, de az is lesz valóban.

Levin sokkal nagyobbat pirult, amikor Kitty megmondta neki, hogy Marja Boriszovnánál Vronszkijjal találkozott. Nagyon nehéz volt megmondani, de még nehezebb volt a találkozás mozzanatairól tovább beszélni, minthogy az ura nem kérdezősködött, csak a homlokát ráncolva vizsgálta.

- Nagyon sajnálom, hogy nem voltál ott - mondta Kitty. - Nem azt, hogy a szobában nem voltál... előtted nem lettem volna annyira természetes. Most jobban pirulok, sokkal, sokkal jobban - mondta könnyekig pirulva. - De hogy egy résen át nem láthattál.

Becsületes szeme azt mondta Levinnek, hogy meg van elégedve magával, s annak ellenére, hogy elpirult, Levin tüstént megnyugodott: kérdezgetni kezdte, s ez volt az, amit Kitty is akart. Amikor mindent megtudott, egész az afféle apró részletekig, hogy Kitty csak az első pillanatban nem állhatta meg pirulás nélkül, utána azonban olyan egyszerűen és könnyen ment minden, mint bárkivel, aki az útjába akad, Levin tökéletesen felvidult; azt mondta, nagyon örül neki; ezután ő sem viselkedik már olyan ostobán, mint a választásokon, s ha Vronszkijjal megint találkozik, olyan nyájas igyekszik lenni, amilyen csak tud.

- Olyan kínos arra gondolni - mondta -, hogy van valaki, ellenség szinte, akivel nehéz találkoznom. Nagyon, nagyon örülök neki.

- Menj el kérlek, Bolékhoz - mondta Kitty az urának, amikor az tizenegy órakor, mielőtt hazulról elhajtatott, bement hozzá. - A klubban ebédelsz, tudom; papa előjegyeztetett. De délelőtt mit csinálsz?

- Csak Katavaszovhoz megyek - felelte Levin.

- Hogyan, olyan korán?

- Megígérte, hogy összeismertet Metrovval - mondta Levin. - Szeretnék vele a munkámról beszélni, híres pétervári tudós.

- Aha, az ő cikkeit dicsérted annyira - mondta Kitty. - No és aztán?

- A bíróságra is elmegyek, lehet, a nővérem dolgában.

- És a hangversenyre? - kérdezte Kitty.

- Nem, mit menjek magam!

- Csak menj; azokat az új darabokat játsszák... Annyira érdekelt. Én a helyedben föltétlen elmennék.

- Akárhogy is, ebéd előtt hazajövök még - mondta Levin az órájára nézve.

- Öltözz feketébe, hogy Bol grófnőhöz is elmehess mindjárt.

- Ennek feltétlen meg kell lennie?

- Föltétlen! A gróf itt volt nálunk. Midbe kerül? Odamégy, leülsz, öt percet beszélsz az időjárásról, fölállsz és eljössz.

- Nem is hiszed, úgy elszoktam ettől, hogy szégyellem. Mi ez? Odajön egy idegen ember, leül, ott ül egy darabot, anélkül, hogy dolga volna, föltartja őket, a maga kedvét is elrontja, s továbbmegy.

Kitty elnevette magát.

- De hisz legénykorodban is viziteltél!

- Viziteltem, de mindig röstelltem, s most úgy elszoktam tőle, isten bizony, inkább két nap ne ebédeljek, mint egy ilyen vizit. Olyan szégyenletes! Úgy érzem mindig, hogy megsértődnek; azt mondják: mit jöttél ide, ha nincs dolgod?

- Dehogy sértődnek. Felelek érte - mondta Kitty, s nevetve nézett az arcába. Megfogta a kezét. - No, Isten veled. Eredj csak el, kérlek.

Megcsókolta a felesége kezét, s indulni akart már, de Kitty megállította.

- Tudod, Kosztya, hogy már csak ötven rubelem van?

- Jól van, majd bemegyek a bankba, és hozok. Mennyit? - mondta Levin azzal a kelletlen arckifejezéssel, amelyet Kitty ismert már.

- Nem, várj csak. - S a kezénél fogva visszahúzta. - Beszéljük csak meg, engem nyugtalanít. Énnekem úgy tetszik, semmi fölöslegesre nem költök, a pénz meg csak úgy folyik. Valami nincs rendjén.

- Dehogyis - mondta Levin köhécselve, s orvul rápillantott.

Ezt a köhécselést Kitty már ismerte. Ez annak volt a jele, hogy nagyon elégedetlen, nem vele, önmagával. S valóban elégedetlen volt, nem azért, mert sok pénz folyt el, hanem hogy arra emlékeztetik, amit ő, tudva, hogy itt valami nincs rendjén, el akar felejteni.

- Meghagytam Szokolovnak, adja el a búzát, s a malombért is vegye föl előre. Pénz mindenestre lesz.

- De én félek, hogy általában sokat...

- Dehogyis, dehogyis! - ismételte meg Levin. - No, Isten veled, lelkem.

- Igazán, néha sajnálom már, hogy magamra hallgattam. Milyen jó lett volna falun! Itt mindnyájatokat agyongyötörlek, s a pénzt is csak költjük...

- Dehogyis, dehogyis! Nem! Amióta nős vagyok, még sosem mondtam, hogy jobb volna másképp, mint ahogyan van...

- Igazán? - mondta Kitty, a szemébe nézve.

Gondolkodás nélkül mondta, csak hogy a feleségét megvigasztalja. De most, ahogy ránézett, s látta, hogy ezek a kedves, becsületes szemek kérdőn szegeződnek az övébe, teljes szívéből ismételte meg. "Végképp megfeledkeztem róla" - gondolta, s az jutott eszébe, ami oly hamar bekövetkezik.

- No, meglesz már? Hogy érzed? - suttogta, mind a két kezét megfogva.

- Annyit gondoltam rá, hogy most már egyáltalán nem gondolok és nem is tudok semmit.

- És nem félsz?

Kitty megvetően mosolygott.

- Csöppet sem - mondta.

- Ha valami történik, Katavaszovnál vagyok.

- Nem, nem lesz semmi, ne is gondolj rá. Sétálni megyek a körútra papával. Elmegyünk Dollyhoz is. Ebéd előtt várlak. Igaz is! Tudod, hogy Dolly helyzete kezd végképp tűrhetetlenné válni? Teli van adóssággal, pénze nincs. Az este épp beszéltünk mamával és Arszenyijjel (így hívta Lvova nővérének a férjét); elhatároztuk, hogy titeket kettőtöket szabadítunk rá Sztyivára. Teljes lehetetlenség már; papával nem lehet erről beszélni... De ha te és ő...

- De hát mit tehetünk mi? - mondta Levin.

- Menj el mégis Arszenyijhez, beszéld meg; ő majd megmondja, mit döntöttünk.

- Arszenyijjel én előre egyetértek mindenben. Jól van, elmegyek hát hozzá. Épp kapóra jön, a hangversenyre majd Nathalie-val megyek. No, Isten veled.

A tornácon agglegény szolgája, az öreg Kuzma állította meg, aki még legénykorában szolgált mellette.

- Kraszavcsikot (ez volt a faluról felhozott bal oldali rudas) újrapatkolták - mondta -, s egyre sántít. Hogy méltóztatik rendelkezni?

Moszkvában az első időben a faluról felhozott lovai foglalták el Levint. A dolognak legalább ezt a részét minél olcsóbban és jobban akarta megoldani. De kiderült, hogy a maga lovai többe kerülnek a bérkocsisokénál, s a végén mégiscsak fogadott bérkocsit.

- Küldj el a gyógykovácsért, meglehet, valami zúzódás.

- No és Katyerina Alekszandrovnának? - kérdezte Kuzma.

Levint most már nem lepte meg, mint moszkvai élete első idejében, hogy ha a Vozdvizsenkáról Szivcev Vrazsekre akartak átmenni, egy pár erős lovat kellett a nehéz kocsiba befogni, ezt a kocsit a csatakos havon negyedversztára elhúzatni, ott négy órát állni, s ezért öt rubelt fizetni. Ezt most már egészen természetesnek találta.

- Hagyd meg a bérkocsisnak, hozzon egy pár lovat a kocsinkba.

- Szolgálatjára.

S miután ezt a nehézséget, amely falun annyi személyes fáradságot és figyelmet kívánt volna, hála a városi viszonyoknak, ilyen egyszerűen és könnyedén elhárította, Levin kiment a ház elé, odakiáltotta a bérkocsist, s elhajtatott a Nyikitszkajára. Az úton nem gondolt a pénzzel; azon töprengett, hogy ismerkedik majd össze a szociológiával foglalkozó pétervári tudóssal, s hogy beszél vele a könyvéről.

Azok a falusi embernek furcsa, nem kamatozó, de elkerülhetetlen kiadások, amelyek Moszkvában mindenfelől húzták, csak az első időben döbbentették meg. Most már megszokta őket. Az történt vele, ami, mondják, a korhellyel szokott: az első pohár nehéz, mint az ólom, a második siklik, mint a sólyom, a harmadik s a többi, mint az apró madarak. Amikor az első százrubelest fölváltotta, hogy az inasnak és a kapusnak livrét vásároljon, akaratlanul is elgondolta, hogy ezek a semmirevaló livrék, amelyek - az után ítélve, hogy Kitty s a hercegnő az ő megjegyzésében, hogy livré nélkül is meg lehet lenni, mennyire elcsodálkoztak - mégiscsak kikerülhetetlenül szükségesek voltak: két nyári munkás bérébe, azaz húsvéttól böjtig, körülbelül háromszáz munkanapba, naponkénti kora reggeltől késő estig tartó nehéz munkába kerülnek, s ez a százrubeles bankó még ólomnehéz volt. De a következő, amelyet egy huszonnyolc rubeles ebéd kellékeire váltottak föl, amit a rokonoknak adtak, ha föl is idézett Levinben némi emlékeket, hogy huszonnyolc rubel: kilenc véka zab, amelyet izzadva s nyögve kaszáltak le, kötöttek be, csépeltek el, rostáltak ki, vetettek utána és öntöttek föl a hombárba - ez a bankó mégis könnyebben ment el. A most fölváltott bankók rég nem ébresztettek benne ilyen gondolatot, repültek, mint az apró madarak. Megfelel-e a pénzt szerző munka a gyönyörnek, amit a vásárolt holmi okoz: ez a megfontolás réges-rég megszűnt. A gazda számadása, hogy van egy bizonyos ár, amelynél olcsóbban egy bizonyos terményt nem lehet odaadni, szintén feledésbe ment. A rozs, aminek az árát olyan soká kitartotta, vékánként ötven kopejkával olcsóbban ment el, mint amennyit egy hónappal előbb adtak érte. Hogy ilyen költekezés mellett lehetetlen egy évet adósság nélkül áthúzni - ennek a számításnak sem volt már semmi jelentősége. Egy volt a lényeges: hogy a bankban pénzünk legyen; nem kérdezzük, honnét, csak mindig tudjuk, miből vesszük holnap a marhahúst. S erre a számításra ez ideig tekintettel is volt. Mindig volt pénze a bankban. Most azonban a bankban is kifogyott a pénz, s azt sem tudta jóformán, honnét vegye. Abban a pillanatban, amikor Kitty a pénzre emlékeztette, ez hangolta le; de nem is volt ideje gondolkozni rajta. Útközben Katavaszovra s a Metrovval való találkozásra gondolt.

Levin moszkvai tartózkodása alatt megint közel került hajdani egyetemi cimborájához, Katavaszov professzorhoz, akivel házassága óta nem találkozott. Katavaszovot világnézetének világossága és egyszerűsége miatt kedvelte. Katavaszov világnézetének világossága, Levin úgy gondolta, természete szegénységéből eredt. Katavaszov meg azt gondolta, hogy Levin gondolkozásának következetlensége elégtelen szellemi fegyelmének következménye. De Levin kedvelte Katavaszov világosságát, Levin fegyelmezetlen gondolatainak a bősége meg Katavaszovnak volt kellemes; úgyhogy szívesen találkoztak és vitatkoztak.

Levin felolvasott a művéből néhány részt, amelyek megtetszettek Katavaszovnak. Előző nap, egy nyilvános felolvasáson Katavaszov találkozott vele, s elmondta, hogy a híres Metrov, akinek a cikke Levinnek annyira megtetszett, Moszkvában van, s nagyon érdekli, amit Katavaszov Levin munkájáról elmondott neki. Metrov holnap reggel tizenegykor nála lesz, s nagyon fog örülni, ha megismerheti.

- Határozott javulás, bátyuska; öröm látni - mondta Katavaszov, a kis fogadószobában Levin elé menve. - Hallom a csöngőt; nem lehet, gondolom, hogy pontosan jöjjön... No, mit szól a montenegróiakhoz? Vérbeli harcosok.

- Mi történt? - kérdezte Levin.

Katavaszov elmondta néhány szóban az utolsó híreket, a dolgozószobájába lépve összeismertette őt egy alacsony, zömök, nagyon kellemes külsejű emberrel. Ez volt Metrov. A beszélgetés rövid időre a politikán állapodott meg, hogy a pétervári magasabb körökben hogy nézik az utóbbi eseményeket. Metrovnak hiteles forrásból volt híre, hogy az uralkodó s az egyik miniszter állítólag mit mondtak ebből az alkalomból; Katavaszov viszont megbízható helyről azt hallotta, hogy az uralkodó teljesen mást mondott. Levin olyan helyzetet próbált elképzelni, amelyben az egyiket és a másikat is mondhatta, s a társalgás erről a témáról elakadt.

- Íme ő - mondta Katavaszov -, csaknem kész van a könyvével, amit a munkás és a föld viszonyának természetes feltételeiről ír. Nem vagyok szakember, de mint természettudósnak, tetszett, hogy nem úgy nézi az embert, mint aki a zoológia törvényein kívül áll; épp ellenkezőleg, látja függését a környezettől, s ebben a függőségben keresi kifejlődése törvényeit.

- Ez nagyon érdekes - mondta Metrov.

- Én tulajdonképpen egy mezőgazdasági könyvet kezdtem írni - mondta Levin elvörösödve -, de minthogy a mezőgazdaság fő tényezőjével, a munkással foglalkoztam, egész váratlan eredményre jutottam.

S óvatosan, kitapogatva szinte a talajt, elkezdte a nézetét előadni. Tudta, hogy Metrov cikket ír az általánosan elfogadott közgazdasági elmélet ellen, de azt nem tudta, s a tudós okos és nyugodt arcából nem is találta ki, hogy nézetei mennyire számíthatnak az együttérzésre.

- Miben látja ön az orosz munkás különös sajátosságát? - kérdezte Metrov. - Az ő, hogy úgy mondjam, zoológiai tulajdonságaiban vagy az életkörülményeiben?

Levin látta, hogy ebben a kérdésben már benne van a gondolat, amellyel nem értett egyet; de azért tovább fejtegette a maga gondolatát, hogy az orosz ember egész másképp nézi a földet, mint más népek. S hogy ezt bebizonyítsa, sietett hozzátenni, hogy véleménye szerint az orosz nép azért nézi másképp a földet, mert tudatában van hivatásának, hogy hatalmas, el nem foglalt területeket kell kelet felé betelepítenie.

- Az ember könnyen esik tévedésbe, ha egy nép általános hivatásából von le következtetéseket - szakította félbe Metrov Levint. - A munkás állapota mindig attól fog függeni, hogy viszonylik a földhöz és tőkéhez.

S meg sem engedve Levinnek, hogy gondolatát egészen kifejtse, a maga tanításának a lényegét kezdte fejtegetni.

Hogy tanításának mi volt a lényege, Levin nem értette meg, mert nem is igen igyekezett, hogy megértse. Hiába forgatta föl Metrov cikkében a közgazdaság tanait; az orosz munkás helyzetét éppen úgy, mint mások, ő is csak a tőke, a munkabér és a járadék szempontjából nézte. Ha el is kellett ismerni, hogy Oroszország nagyobbik, keleti részében a föld járadéka még nulla, hogy a munkabér nyolcvanmillió orosz lakos kilenctized részének csak önmaga táplálását jelenti, tőke pedig nincs, csak a legelemibb felszerelés formájában, azért ő mégiscsak ebből a szempontból nézett mindenféle munkást, ha a közgazdászokkal sokban nem is egyezett, s neki is megvolt az új elmélete a munkabérről, melyet Levinnek mindjárt ki is fejtett.

Levin kelletlen hallgatta, s kezdetben ellent is mondott. Kedve lett volna Metrovot félbeszakítani, s a maga gondolatait mondani, ami véleménye szerint minden további fejtegetést fölöslegessé tenne. De aztán meggyőződött, hogy ők ezt a dolgot annyira különbözőképp nézik, hogy egymást sosem érthetik meg: nem is mondott már ellent, csak hallgatta. S noha most már egyáltalán nem érdekelte, amit Metrov mondott, abban, ahogy hallgatta, mégis talált némi élvezetet. Hiúságának hízelgett, hogy egy ilyen tudós ember ekkora figyelemmel s az ő tárgyismerete iránt ekkora bizalommal adja elő neki a gondolatait, egy-egy megjegyzésével a tárgy egész új oldalát mutatva meg. Ezt a maga érdemének tulajdonította: nem tudta, hogy miután bizalmas embereivel már megtárgyalta, Metrov minden új emberrel rendkívül szívesen beszélt erről a kérdésről, s általában mindenkivel szívesen beszélt az eszét foglalkoztató s maga előtt sem világos témákról.

- Csakhogy elkésünk ám - mondta Katavaszov az órájára nézve, mihelyt Metrov a fejtegetését befejezte.

- A Tudomány Barátainak Társaságában van ma ülésünk; Szvintyics ötvenedik születésnapját ünnepeljük - mondta Katavaszov Levin kérdésére -, oda készültünk Pjotr Ivaniccsal. Megígértem, hogy Szvintyics zoológiai munkáiról tartok felolvasást. Jöjjön velünk, igen érdekes lesz.

- Csakugyan, ideje - mondta Metrov. - Jöjjön velünk, s onnét, ha úgy tetszik, énhozzám. Nagyon szeretném a munkáját hallani.

- Nem, minek? Még nincs is kész. De az ülésre örömest elmegyek.

- Hallotta, bátyuska? Különvéleményt adtam be - szólt át Katavaszov frakkhúzás közben, a másik szobából.

Az egyetemi kérdésekről kezdtek el beszélni.

Az egyetemi kérdés igen jelentős esemény volt ezen a télen Moszkvában. Három öreg professzor nem fogadta el a tanácsban a fiatalok véleményét, s a fiatalok különvéleményt adtak be. Ez a vélemény egyesek szerint szörnyű volt, mások szerint a lehető legtermészetesebb és leghelytállóbb vélemény, s a professzorok két pártra oszlottak.

Az egyik, amelyhez Katavaszov tartozott, az ellenkező oldalon csak aljas denunciálást és ámítást látott; a másik gyerekességet és tiszteletlenséget a tekintélyekkel szemben. Levin, ha nem is volt egyetemi ember, moszkvai tartózkodása alatt hallott és beszélt már néhányszor erről a dologról, úgyhogy megvolt a maga kialakult véleménye; most is részt vett a beszélgetésben, amely az utcán is folytatódott, amíg hármasban a régi egyetem épületéhez nem értek.

Az ülés már megkezdődött. A posztóval borított asztalnál, amelyhez Katavaszov és Metrov odaült, hatan ültek már, egyikük a kéziratához közel hajolva olvasott valamit, Levin leült az asztal körül álló üres székek egyikére, s megkérdezte súgva egy ott ülő diáktól, hogy mit olvasnak. A diák bosszúsan mérte végig.

- Életrajz - mondta.

Levint a tudós életrajza nem érdekelte, de önkéntelen is odahallgatott, s néhány új és teljesen érdekes dolgot tudott meg a híres tudós életéről.

Amikor a felolvasás véget ért, az elnök megköszönte, s felolvasta Ment költőnek a jubileumra küldött versét, s néhány szóban köszönetet mondott a költőnek. Azután Katavaszov olvasta fel hangos, kiabáló hangon az írását a jubiláns tudományos munkáiról.

Amikor Katavaszov befejezte, Levin az órájára nézett, s látta, hogy kettőre jár, a hangversenyig, úgy gondolta, nincs már ideje Metrovnak a művét felolvasnia, különben sem volt most már kedve hozzá. A felolvasás alatt is a beszélgetésükön gondolkozott. Most már tisztán látta, hogy bár Metrov gondolatainak is lehet jelentőségük, de az ő gondolatainak is van, s gondolataik csak akkor tisztázhatók s vezethetnek valamire, ha a maga választotta úton mindenikük külön dolgozik; gondolataik kicseréléséből azonban semmi jó nem származhat. Elhatározta hát, hogy Metrov meghívását visszautasítja, s az ülés végén odament hozzá.

Metrov megismertette Levint az elnökkel, akivel a legújabb politikai eseményekről beszélt. Metrov közben az elnöknek is elmesélte, amit Levinnek, s Levin is megtette ugyanazt a megjegyzést, amelyet már reggel is megtett, a változatosság kedvéért azonban új véleményét is elmondta, amely itt ötlött csak az eszébe. Ezután megint az egyetemi kérdésről kezdtek el beszélni. Minthogy Levin mindezt hallotta már, sietett Metrovnak is megmondani, hogy sajnálja, de nem élhet a meghívásával; meghajolt, és Lvovhoz hajtatott.

Lvov, Nathalie-nak, Kitty nővérének a férje, egész életét fővárosokban és külföldön töltötte; ott is nevelkedett, s szolgált diplomataként.

Az elmúlt évben otthagyta a diplomáciai szolgálatot, nem mintha kellemetlenségei lettek volna (soha senkivel nem volt kellemetlensége), s az udvarnagyi hivatal szolgálatába lépett át Moszkvában, hogy két fiának a legjobb nevelést adhassa.

Noha szokásaik és nézeteik a lehető legélesebb ellentétben álltak, s Lvov idősebb is volt, mint Levin, ezen a télen nagyon összemelegedtek és megszerették egymást.

Lvov otthon volt, s Levin bejelentés nélkül lépett be hozzá. Ott ült a karosszékben, öves házikabátban, szarvasbőr cipőben, s kék üveges cvikkerével egy állványra tett könyvből olvasott; szép keze közben óvatosan eltartotta magától a félig elhamvadt szivart.

Igen szép, finom, még fiatal arcán, amelynek a göndör, ezüstösen csillogó haj még nemesebb kifejezést adott, amikor Levint meglátta, mosoly sugárzott föl.

- Nagyszerű! Épp el akartam küldeni magukhoz. Hogy van Kitty? Üljön ide, kényelmesebb. - Fölállt, s odatolta a hintaszéket. - Olvasta a Journal de St.-Pétersbourg utolsó körlevelét? Kitűnőnek tartom - mondta némi franciás hangsúllyal.

Levin elmondta, amit Katavaszovtól hallott, hogy Pétervárott mit beszélnek, majd a politikát megtárgyalván, elmondta, hogy összeismerkedett Metrovval, s elment a gyűlésre. Lvovot ez nagyon érdekelte.

- Irigylem - mondta -, hogy bejárása van ebbe az érdekes, tudós világba. - S beszéd közben, ahogy szokása volt, azonnal a francia nyelvre tért át, amelyen könnyebben fejezte ki magát. - Igaz, hogy nekem erre nincs időm. Elveszi a szolgálat, a gyermekeim nevelése; aztán meg nem szégyellem bevallani, a műveltségem is nagyon tökéletlen.

- Nem gondolnám - mondta Levin mosolyogva; mint mindig, most is meghatotta, hogy olyan rossz véleménye van önmagáról; ez őnála nem abból a vágyból fakadt, hogy szerénynek lássék, vagy az is legyen, hanem teljesen őszinte volt.

- Már hogyne! Most érzem csak, milyen kicsiny a műveltségem. Hogy a gyermekeimet nevelhessem, az emlékezetemben sokat kell fölfrissítenem, sőt egyszerűen megtanulnom. Nem elég, hogy tanítóik legyenek, felügyelőnek is kell lennie: ahogy a maga gazdaságában is vannak munkások és felvigyázók. Nézze, mit olvasok - mutatott Buszlajev^[165] nyelvtanára az állványon. - Misától megkövetelik, pedig olyan nehéz... Magyarázza meg például. Azt mondja...

Levin meg akarta magyarázni, hogy ezt nem is lehet megérteni, meg kell tanulni; de Lvov nem értett egyet vele.

- Maga persze csak nevet ezen!

- Épp ellenkezőleg, ahogy magát nézem, nem is képzeli, mindig az előttem álló feladatra, a gyermeknevelésre készülök.

- Nincs mit tanulnia - mondta Lvov.

- Én csak azt tudom - szólt Levin -, hogy jobban nevelt gyerekeket a magáénál még nem láttam, s nem is kívánnék jobbakat, mint ők.

Lvov láthatólag türtőztetni akarta magát, hogy az örömét el ne árulja; a mosolya így is felragyogott.

- Csak énnálam legyenek különbek! Ez minden, amit kívánok. Nem tudja még - kezdte -, mennyi fáradság van az ilyen fiúkkal, akik, mint az enyémek, külföldön élve úgy elhanyagolódtak.

- Majd kipótolja velük. Olyan jó képességű gyerekek. A fő az erkölcsi nevelés. Ezt tanulom, ahogy a gyerekeit nézem.

- Azt mondja: erkölcsi nevelés. El sem lehet képzelni, milyen nehéz az! Alig küzdötte le az egyik hajlamot, már más nő, új harc kezdődik. Ha a vallásban nem kap támogatást - emlékszik, egyszer beszéltünk erről -, annak a segítsége nélkül, a maga erejéből, nincs apa, aki nevelni tudna.

Beszélgetésüket, mely Levint mindig érdekelte, a szép Natalja Alekszandrovna szakította meg, aki már útra készen jött be.

- Nem is tudtam, hogy itt van - mondta; nyilván nemcsak hogy nem sajnálta, de örült is neki, hogy a rég ismert, unalmas beszélgetést félbeszakította. - Kitty hogy van? Maguknál ebédelek ma. Tudod mit, Arszenyij - fordult a férjéhez -, te majd kocsin mégy... - S férj és feleség közt elkezdődött a latolgatás, hogy töltsék el a napot. Minthogy a férjnek a hivatalában találkoznia kellett valakivel, a feleség meg a hangversenyre ment, onnét a délkeleti bizottság közgyűlésére, volt mit eldönteni és meggondolni. Levinnek, mint bizalmas emberüknek, részt kellett vennie a tervezgetésben. Elhatározták, hogy Levin Nataljával elmegy a hangversenyre és a közgyűlésre; a fogatot onnét elküldik a hivatalba Arszenyijért; ő érte megy a feleségéért, s elviszi Kittyhez; vagy ha nem végez addigra, elküldi a kocsit, s Levin megy Nataljával.

- Elront engem ez az ember - mondta Lvov a feleségének. - Azt erősítgeti, hogy kitűnő gyerekeink vannak, amikor pedig tudom, hogy mennyi bennük a rossz.

- Arszenyij, mindig mondom, túlzásba viszi már - mondta a felesége. - Ha tökéletességet akarsz, nem leszel soha megelégedve. Igaza van papának, hogy a mi nevelésünk az egyik véglet volt: minket a félemeleten tartottak, s a szüléink lakták az emeleti lakosztályt; most fordítva: a szülők a lomtárban, s a gyerekek az emeleten. A szülőknek már élniük sem szabad, minden a gyerekekért van.

- De ha így kellemesebb? - mondta Lvov szép mosolyával, a felesége kezét megérintve. - Aki nem ismer, azt gondolhatja, nem is anya vagy, mostoha.

- A túlzás semmiben sem jó - mondta Nathalie nyugodtan, férje papírvágó kését az asztalon helyére téve.

- No, gyertek hát ide, ti tökéletes gyerekek - mondta Lvov a belépő csinos fiúknak, akik Levin előtt meghajolva, az apjukhoz léptek, nyilván kérdezni akartak tőle valamit.

Levinnek kedve lett volna beszélgetni velük, meghallgatni, mit mondanak az apjuknak, de Nathalie beszédbe ereszkedett vele, majd Lvov hivataltársa, Mahotyin lépett be udvari egyenruhájában a szobába, hogy velük együtt menjen valakihez, s meg nem szakadó beszélgetés kezdődött Hercegovináról, Korzinszkaja hercegnőről, a dumáról, Aprakszina hirtelen haláláról.

Levin el is feledkezett a megbízatásáról. Akkor jutott eszébe, amikor már az előszobában voltak.

- Kitty megbízott, hogy beszéljek meg magukkal valamit Oblonszkijról - mondta, amikor Lvov őt s a feleségét kikísérte, s a lépcsőházban megállt.

- Igen, igen, maman azt akarja, hogy mi, les beaux-frères,^[166] nekiessünk - mondta Lvov elpirulva és elmosolyodva. - De végül is miért éppen én?

- Majd nekiesek akkor én - mondta Lvova elmosolyodva, fehér kutyaprém gallérjában a beszélgetés végét várva. - No, gyerünk.

A délelőtti hangversenyen két igen érdekes darabot adtak elő.

Az egyik egy fantázia volt, Lear király a pusztán; a másik egy Bach emlékének szentelt vonósnégyes. Mind a két darab új volt, az új szellemben íródott, s Levin szeretett volna véleményt alkotni róluk. A sógornőjét a helyére vezette, s egy oszlophoz állt, eltökélve, hogy amennyire lehet, figyelmes, lelkiismeretes hallgató lesz. Azon volt, hogy érdeklődése el ne terelődjék, s élményét semmi el ne rontsa, sem a fehér nyakkendős dirigens hadonászása, amely a zene követését mindig oly kellemetlenül zavarja, sem a kalapos hölgyek, akik a hangversenyre nagy igyekezettel kötötték be szalagokkal a fülüket, sem az a sok más ember, aki vagy semmivel sem foglalkozott, vagy a legkülönfélébb dologgal, csak zenével nem. A zeneértőkkel és szószátyárokkal is igyekezett elkerülni a találkozást; ott állt, maga elé nézett és hallgatott.

De minél tovább hallgatta a Lear király fantáziát, annál lehetetlenebbnek érezte, hogy bármiféle határozott véleményt alkosson róla. A zene minduntalan nekilódult, mintha egy érzés kifejezésére szedte volna össze magát, de rögtön ismét a zenei kifejezés új elemeinek töredékeire hullott szét, amelyek rendkívül bonyolultak voltak, de a szerző szeszélyén kívül néha semmi sem fűzte össze őket. Ezeknek a zenei kifejezéseknek azonban, bár olykor szépek voltak, még a töredékei is kellemetlenül hatottak, minthogy teljesen váratlanok voltak, és semmi nem készítette elő őket. Vidámság, bánat, kétségbeesés, gyöngédség és diadal bukkantak föl egy őrült indulataiként, minden jogosultság nélkül. S mint az őrült indulatai, ezek is éppolyan váratlanul tűntek el.

Levin az előadás egész ideje alatt úgy érezte magát, mint a süket, aki táncolókat néz. Amikor a darab befejeződött, tökéletesen tanácstalan volt; a megfeszített és semmivel sem jutalmazott figyelem igen kifárasztotta. Hangos taps csattant föl mindenfelől. Mindenki fölállt, megindult, beszélni kezdett. Levin mások benyomásaival szerette volna a maga tanácstalanságát eloszlatni; járkálni kezdett, műértőket keresett, s örült, amikor az ismert kritikusok egyikét meglátta, amint ismerősével, Peszcovval beszélgetett.

- Bámulatos! - mondta Peszcov vastag, mély basszusa.

- Jó napot, Konsztyantyin Dmitrics. Különösen szemléletes, hogy úgy mondjam, szobrászi s színgazdag ez a rész, ahol Cordelia közeledését érezni, s az asszony, das ewig Weibliche,^[167] harcba száll a sorssal. Igaz?

- De mit keres itt Cordelia? - kérdezte félénken Levin, aki tökéletesen megfeledkezett róla, hogy a fantázia Lear királyt ábrázolja a pusztában.

- Megjelenik Cordelia... itt van! - mondta Peszcov, s ujjával a kezében tartott atlaszfényű műsorra bökött, s odanyújtotta Levinnek.

Annak csak most jutott eszébe a fantázia címe, s gyorsan átolvasta a shakespeare-i sorok orosz fordítását, amit a program hátlapjára odanyomtattak.

- Enélkül lehetetlen követni - mondta Peszcov Levinhez fordulva, minthogy beszélgetőtársa elment, s nem volt kivel társalognia többé.

A szünetben Levin és Peszcov közt vita alakult ki a Wagner-féle zenei irány érdemeiről és fogyatkozásairól. Wagnernek és követőinek, Levin azt bizonygatta, hibájuk, hogy a zene náluk más művészetek területére akar átmenni; a költészet is ezt a hibát követi el, amikor arcvonásokat ír le, ami a festő dolga, s erre a hibára például egy szobrászt hozott föl, aki költői árnyképet akart márványból kifaragni, amint a költő alakját a talpazaton körülállják. "Annak a szobrásznak az árnyai olyan kevéssé árnyak, hogy a lépcső karfájára kapaszkodnak" - mondta Levin. Ez a mondat nagyon megtetszett neki, de nem emlékezett, hogy ugyanezt a mondatot nem mondta-e már előbb is, épp Peszcovnak, s ahogy kimondta, zavarba jött. Peszcov viszont azt bizonygatta, hogy a művészet egy, s legmagasabb megnyilatkozását csak összes ágainak az egyesítése révén érheti el.

A hangverseny második számára Levin nem tudott már odafigyelni, Peszcov, aki melléje állt, csaknem egész idő alatt beszélt, a darabot túlzott, affektált, ellenszenves egyszerűsége miatt elítélte, s a preraffaeliták festői egyszerűségéhez hasonlította. Kimenet Levin egy csomó ismerősével találkozott, akikkel politikáról, zenéről és közös ismerőseikről beszélt; többek közt Bol gróffal is, akinek a meglátogatásáról egész megfeledkezett.

- Csak menjen oda most mindjárt - mondta neki Lvova, akivel közölte ezt. - Lehet, hogy nem fogadják; akkor jöjjön értem a gyűlésre. Még ott ér.

- Nem is fogadnak talán? - mondta Levin Bol grófnő házának az előcsarnokába lépve.

- Fogadnak, tessék - mondta a portás, bundáját határozott mozdulattal lesegítve.

"Micsoda bosszúság - gondolta, mialatt az egyik kesztyűjét felsóhajtva lehúzta, s kalapját megigazította. - Minek is jövök ide? Mi beszélnivalóm van velük?"

Átment az első fogadószobán, s az ajtóban Bol grófnőbe akadt, amint szigorú, gondterhelt arccal a szolgának valami parancsot adott ki. Ahogy Levint meglátta, elmosolyodott, s a következő kis szalonba tessékelte, amelyből hangok hallatszottak ki. Ebben a szalonban a grófnő két lánya s egy ismerős moszkvai ezredes ült a karosszékekben. Levin odament hozzájuk, üdvözölte őket, s kalapját a térdén tartva, a dívány közelébe ült.

- Hogy van a felesége? Volt a hangversenyen? Mi nem mehettünk el. Mamának egy gyászmisére kellett mennie.

- Igen, hallottam - mondta Levin. - Milyen hirtelen halál...

Bejött a grófnő, leült a díványra; ő is a feleségét s a hangversenyt kérdezte.

Levin megfelelt, s újra Aprakszina hirtelen haláláról kezdett beszélni.

- Különben mindig gyengélkedett.

- Volt tegnap az operában?

- Igen, voltam.

- Lucca nagyon jó volt.

- Igen, nagyon jó - mondta Levin, s minthogy tökéletesen mindegy volt, mit gondolnak róla, elismételte, amit az énekesnő tehetségéről százszor is hallott már. Bol grófnő úgy tett, mintha odahallgatna. Amikor Levin eleget beszélt és elhallgatott, az idáig hallgató ezredes szólalt meg. Ő is az operáról és a világításról beszélt. Végül a folle journée-ról^[168] tett említést, amit Tyurinnál vettek tervbe, aztán elnevette magát, s nagy zajt csapva fölállt, és elment. Levin is fölkelt, de a grófnő arcáról azt olvasta le, hogy elmenetelének még nincs itt az ideje. Vagy két perc még hiányzik. S leült.

De minthogy egyre azon gondolkozott, milyen ostobaság ez, nem is talált beszédtárgyat, csak hallgatott.

- Nem megy el a nyilvános ülésre? Azt mondják, nagyon érdekes - kezdte a grófnő.

- De, megígértem a belle-soeur-ömnek, hogy elmegyek érte - mondta Levin.

Újabb hallgatás. Az anya megint összenézett a lányával.

"No, most már, úgy látszik, lehet" - gondolta Levin, és fölállt. A hölgyek kezet fogtak vele, és kérték, adjon át mille choses-t^[169] a feleségének.

A portás, ahogy a bundáját feladta, megkérdezte:

- Hol méltóztatik lakni? - s rögtön beírta egy nagy, szépen bekötött könyvbe.

"Énnekem persze mindegy, de mégis szégyenletes és rettentő ostoba" - gondolta Levin, s azzal vigasztalta magát, hogy mindenki ezt teszi. Aztán elment a bizottság nyilvános ülésére, ahol a sógornőjével kellett találkoznia, hogy együtt menjenek haza.

A bizottság nyilvános ülésén sok nép volt s csaknem az egész jó társaság. Levin elcsípte még a beszámolót, amely, mint mindenki mondta, nagyon érdekes volt. Amikor a beszámoló felolvasása véget ért, a társaság egybevegyült; Levin Szvijazsszkijjal találkozott, aki hívta, hogy estére okvetlen jöjjön el a Mezőgazdasági Egyesületbe, ahol egy nevezetes jelentést fognak felolvasni; majd Sztyepan Arkagyiccsal találkozott, aki épp most jött a lóversenyről, és még sok más ismerőssel; közben különféle véleményeket hallott és mondott az ülésről, az új színdarabról s valami pörről. De bizonyára figyelmének a kifáradása miatt, amelyet érezni kezdett már: ahogy a pörről beszélt, hibát követett el, s erre a hibára többször is bosszúsággal emlékezett vissza. Egy külföldi várható büntetéséről beszélt, aki fölött Oroszországban ítélkeztek, hogy milyen helytelen lenne kiutasításra ítélni, s újra elmondta, amit tegnap beszélgetés közben az egyik ismerőséről hallott.

- Kiutasítani - mondta - szerintem annyi, mint a csukát úgy büntetni, hogy visszaeresztik a vízbe. - Csak aztán jutott eszébe, hogy ez a gondolat, amit ő egy ismerősétől hallott s a maga mondásának adott ki, Krilov meséjéből való, s ismerőse egy újságcikknek szajkózta utána.

Hazavitte a sógornőjét, s Kittyt jókedvűnek és egészségesnek találván, elment a klubba.

Levin a legjobbkor ért a klubba. Több vendég és tag ért oda vele egyidőben. Már nagyon régen nem volt a klubban, azóta, hogy az egyetemről kikerülve, Moszkvában lakott, s társaságba járt. Emlékezett a klubra, berendezése külsőségeire, de egészen megfeledkezett a benyomásról, amit akkoriban tett rá. Azonban alig ért a széles, félkör alakú udvarra, ahogy a kocsiról leszállva a feljáró lépcsőjére lépett, s jöttére a vállszalagos portás az ajtót nesztelen kinyitotta és meghajolt, ahogy a kapusfülkében ott látta a tagok bundáit és sárcipőit, akik kisebb fáradságnak tartották lenn vetni le a kalocsnit, mint fölvinni, s meghallotta a jöttét jelző titokzatos csengőt, és a szőnyeggel borított, kényelmesen emelkedő lépcsőházba lépve ott látta a lépcsőfordulóban a szobrot, a fönti ajtóban a klub livréjében az ismerős, megöregedett harmadik portást, amint az ajtót nem sietve és nem késve kinyitja, s a vendéget végignézi - Levint a klub régi hangulata fogta el: a pihenésé, kényelemé és illendőségé.

- Kérem a kalapot - mondta a portás Levinnek, aki elfeledte már a klub rendjét, hogy a kalapot a kapusfülkében kell hagyni. - Rég nem volt nálunk. A herceg tegnap előjegyezte. Sztyepan Arkagyics herceg nincs még itt.

A portás nemcsak magát Levint ismerte; hanem minden kapcsolatát, s a rokonait, legközelebbi embereit kezdte azonnal emlegetni.

Levin átment az első spanyolfalas átjárótermen, majd jobbra az elrekesztett szobán, ahol a gyümölcsárus ült, s egy lassan járó öreget elhagyva, a nyüzsgő ebédlőbe lépett.

A vendégeket nézegetve ment végig a csaknem teljesen elfoglalt asztalok közt. Majd itt, majd ott botlott a legkülönfélébb öreg, fiatal, alig látott és egész közelről ismert emberekbe. Nem volt egyetlen haragos, gondterhelt arc. Az izgalmaikat, gondjaikat, úgy látszik, mind kinn hagyták kalapjukkal a kapusfülkében, s az élet anyagi áldásainak az élvezetére készültek szép kényelmesen. Itt volt Szvijazsszkij, Scserbackij, Nyevedovszkij, az öreg herceg, Vronszkij, Szergej Ivanovics.

- Hát te miért késtél el? - mosolygott rá a herceg, a vállán át kezet adva neki. - Kitty? - tette hozzá aztán, a szalvétát, melyet a mellény gombja mögé dugott, megigazítva.

- Semmi, egészséges; otthon ebédelnek ma hármasban.

- Á, Alinák-Nagyinák! Nálunk nincs már hely. Menj ahhoz az asztalhoz, s foglalj minél előbb helyet - mondta a herceg, s megfordulva egy tányér hallevest vett óvatosan maga elé.

- Levin, ide! - kiáltotta kissé távolabbról egy kedélyes hang. Turovcin volt. Egy fiatal katonával ült ott; mellettük két előredöntött szék. Levin örömmel ment oda, mindig szerette a dorbéz, jólelkű Turovcint, szerelmi vallomásának az emléke fűződött hozzá; de most a szellemi erőfeszítést kívánó beszédek után a kedélyes Turovcin látása különösen jólesett neki.

- A magáé s Oblonszkijé. Ő is mindjárt itt lesz.

A vidám, nevető szemű katona, aki olyan egyenesen tartotta magát, a pétervári Gagin volt, Turovcin összeismertette őket.

- Oblonszkij mindig elkésik.

- Nem, itt van már.

- Csak most jöttél? - mondta Oblonszkij, gyorsan odalépve hozzá. - Szervusz. Pálinkát ittál? Akkor gyerünk.

Levin fölkelt, s odament vele a nagy asztalhoz, amely pálinkákkal s a legkülönfélébb előételekkel volt megrakva. Úgy látszott, vagy húsz előételből lehet kinek-kinek a kedvére választania, Sztyepan Arkagyics azonban valami különöset követelt, s az egyik ott álló libériás inas hozta is mindjárt, amit kívánt. Ittak egy pohárkával, s visszamentek az asztalhoz.

Gaginnak már a halleves alatt pezsgőt hoztak; négy pohárba töltetett belőle. Levin nem utasította vissza a kínált italt, s még egy palackkal rendelt. Megéhezett, nagy élvezettel evett-ivott, s még nagyobb élvezettel vett részt társai víg s egyszerű beszélgetésében. Gagin a hangját letompítva egy új pétervári adomát mondott el, ez az adoma, bár illetlen volt és buta, olyan mulatságos volt, hogy Levin hangosan fölkacagott, úgyhogy a szomszédjai mind odanéztek.

- Ez olyanféle, mint az "éppen ezt nem szenvedhetem"! Ismered? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Ó, pedig kitűnő! Adj még egy palackkal - szólt oda az inasnak, s hozzáfogott, hogy elmondja.

- Pjotr Iljics Vinovszkij kéri - szakította félbe Sztyepan Arkagyicsot az öreg inas, két karcsú pohárban gyöngyöző pezsgőt hozva oda, s Sztyepan Arkagyics és Levin felé fordult. Sztyepan Arkagyics fogta a poharat, s a kopaszodó, vörös bajszú férfival, az asztal túlsó végén, összepillantva, mosolyogva intett oda neki a fejével.

- Ki ez? - kérdezte Levin.

- Találkoztál vele egyszer nálam, nem emlékszel? Jó fiú.

Levin követte Sztyepan Arkagyicsot, s megemelte a poharát.

Sztyepan Arkagyics adomája is nagyon mulatságos volt. Levin elmondta a magáét, az is nagyon tetszett. Aztán a lovakra tért a szó, a mai futamokra; hogy Vronszkij Atlasznija milyen karakánul nyerte el az első díjat. Levin észre sem vette, hogy múlt el az ebéd.

- Ó! Itt van ő! - mondta Sztyepan Arkagyics az ebéd végén már; s széke támláján hátrahajolva, a feléje tartó Vronszkijnak s egy magas gárdaezredesnek nyújtotta oda a kezét. Vronszkij arcán is az a klubbeli, általános, vidám kedélyesség ragyogott. Jókedvűen könyökölt rá Sztyepan Arkagyics vállára, valamit súgott neki, s vidám mosollyal nyújtott Levinnek is kezet.

- Nagyon örülök, hogy találkoztunk - mondta. - Kerestem akkor a választásokon, de azt mondták, elutazott már.

- Igen, még aznap elutaztam. Épp az ön lováról beszélgettünk. Gratulálok - mondta Levin. - Ez aztán gyors futam volt.

- De hiszen önnek is vannak lovai.

- Nem, az apámnak voltak; de emlékszem rá, és értek hozzá.

- Te hol ebédeltél? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- Mi a másik asztalnál, az oszlop mögött.

- Megünnepeltük - mondta a magas ezredes. - Második császárdíj; énnekem lenne ilyen szerencsém a kártyán, mint neki a lovakkal.

- No de mit vesztegetjük itt a drága időt? Megyek a "pokol"-ba - mondta az ezredes, s elment az asztaltól.

- Jasvin volt - felelte Turovcinnak Vronszkij, s leült a mellettük felszabaduló helyre. Kiitta az odakínált serleget, s rendelt egy palackkal. A klubhangulat vagy a megivott bor hatása alatt Levin a legjobb marhafajtákról kezdett Vronszkijjal beszélgetést, s nagyon örült, hogy semmiféle ellenségességet sem érez ezzel az emberrel szemben. Többek közt azt is elmondta neki, amit a feleségétől hallott, hogy Marja Boriszovna hercegnőnél találkozott vele.

- Marja Boriszovna hercegnő, ó, ez nagyszerű! - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, s elmondott róla egy adomát, ami mindnyájukat megnevettette. Vronszkij különösen oly kedélyesen kacagott, hogy Levin úgy érezte, egész megbékült vele.

- No, végeztünk? - állt föl Sztyepan Arkagyics, s elmosolyodott. - Akkor gyerünk!

Ahogy az asztaltól kifelé mentek, Levin azt érezte, hogy a két karja járás közben különös szabályossággal és könnyedséggel himbálódzik. Gaginnal a magas termeken át a biliárdozó felé tartott, s ahogy a nagytermen keresztülment, az apósába botlott.

- No, mi az? Hogy tetszik a semmittevésnek ez a szentélye? - fogta karon a herceg. - Gyere, sétáljunk egyet.

- Éppen én is azt akartam, végigmenni, megnézni. Érdekel.

- Téged érdekel. Engem azonban már más érdekel, mint téged. Te csak elnézed ezeket az aggastyánokat itt - mondta, s egy meggörbedt, lógó ajkú tagra mutatott, aki alig csosszantva puha csizmájában a lábát, épp szembejött velük. - Azt hiszed, ezek is ilyen gezemicéknek születtek?

- Hogy, gezemicéknek?

- Nem ismered ezt az elnevezést? Klubbeli terminus. Tudod, hogy gurigáznak a tojással; ha sokat gurítják, gezemice lesz belőle. A magunkfajta is így van; jársz a klubba, s egyszer csak gezemice vagy. Nevetsz, de a magunkfajta azt nézi, mikor jut maga is oda. Ismered Csecsenszkij herceget? - kérdezte, s Levin látta már az arcán, hogy valami mulatságosat akar mondani.

- Nem, nem ismerem.

- Dehogynem! Csecsenszkij herceg, ismeri mindenki. No de mindegy. Mindig biliárdozni szokott. Három évvel ezelőtt még nem ment gezemiceszámba, s nagyban legénykedett. Ő hívott másokat gezemicének. De egyszer idejön, s a portás... Ismered Vaszilijt? Az a kövér. Nagy tréfagyártó. Csecsenszkij megkérdi tőle: "Vaszilij, ki van itt? Gezemicék vannak-e?" Az meg azt mondja: "Ön a harmadik." Úgy bizony, testvér!

Köszöngetve, a szembejövő ismerősökkel el-elbeszélgetve, Levin s a herceg végigmentek a szobákon: a nagyon, ahol már álltak az asztalok, s az összeszokott játékosok kisebb tétekben játszottak: a pamlagoson, ahol sakkoztak - Szergej Ivanovics is itt ült, s valakivel beszélgetett -, a biliárdozón, ahol a szoba hajlatában a díványon vidám pezsgőző társaság verődött össze, köztük Gagin is; benéztek a "pokol"-ba, ahol az egyik asztalnál, amelynél Jasvin már ott ült, nagy csomó kibic tolongott. Vigyázva, hogy zajt ne csapjanak, a sötét olvasóba is bementek, az ernyős lámpák alatt ott egy haragos képű fiatalember ült, egyik folyóiratot a másik után emelte föl, meg egy kopasz tábornok, az olvasásba elmélyedten.

Bementek abba a szobába is, amelyet a herceg okos szobának hívott. Ebben a szobában három úr a legújabb politikai hírekről beszélt nagy hevesen.

- Herceg, tessék, készen van - mondta az egyik partnere, aki itt talált rá, s a herceg elment vele. Levin leült és hallgatott, de eszébe jutottak a ma reggeli beszélgetések, és egyszerre rettenetesen elunta magát. Fölkelt gyorsan, s ment Oblonszkij és Turovcin után, azokkal legalább mulat az ember.

Turovcin egy magas díványon ült a biliárdteremben; a kezében egy korsó ital. Sztyepan Arkagyics és Vronszkij a szoba túlsó sarkában, az ajtóban beszéltek valamiről.

- Nem unatkozik éppen, de helyzetének a bizonytalansága, határozatlansága - hallotta Levin. Gyorsan odább akart menni, Sztyepan Arkagyics azonban odahívta.

- Levin! - szólt rá, s Levin látta, hogy szemében, ha nem is könny, de az a nedvesség van, amely mindig ott szokott lenni, amikor ivott vagy elérzékenyült. Most ez is, az is megtörtént. - Levin, ne menj el - s erősen megszorította könyökben a karját; semmi áron sem akarta nyilván elengedni.

- Ez az én őszinte s alighanem legjobb barátom - mondta Vronszkijnak. - Te pedig még közelebb állsz hozzám, és még drágább vagy. Azt akarom, s úgy is lesz, hogy barátok, egymás bizalmasai legyetek; hisz mind a ketten derék emberek vagytok.

- Akkor hát nem is marad más hátra, mint hogy összecsókolózzunk - mondta Vronszkij kedélyes tréfálkozással, s kezet adott.

Levin elkapta gyorsan a feléje nyújtott kezet, s erősen megszorította. - Nagyon, nagyon örülök.

- Pincér, egy palack pezsgőt - mondta Sztyepan Arkagyics.

- Én is nagyon örülök - mondta Vronszkij.

De hiába kívánta Sztyepan Arkagyics s ők is kölcsönösen, beszélnivalójuk, mindketten érezték, nem volt.

- Tudod, hogy nem ismeri Annát? - mondta Sztyepan Arkagyics Vronszkijnak. - Pedig föltétlenül el akarom vinni hozzá. Gyerünk el, Levin.

- Igazán? - mondta Vronszkij. - Nagyon örül majd. Én is hazamennék mindjárt - tette hozzá -, de Jasvin nyugtalanít; itt akarok maradni, amíg abba nem hagyja.

- Mi az, rosszul áll?

- Mindenét elveszti; csak én tudom visszatartani.

- No, mit játsszunk, piramidkát? Levin, játszol? Akkor kitűnő - mondta Sztyepan Arkagyics. - Állítsd föl a piramidkát - fordult a markőrhöz.

- Rég kész van - felelte a markőr,^[170] aki elrendezte már a golyókat, s szórakozásból a vörössel gurigázott.

- Kezdjük hát.

Vronszkij és Levin a játszma után Gagin asztalához ültek, s Levin Sztyepan Arkagyics javaslatára az ászt tette meg; Vronszkij, a minduntalan hozzá lépő ismerősöktől körülvéve, majd az ő asztaluknál ült, majd a "pokol"-ba ment át Jasvinra felügyelni. A délelőtti szellemi erőfeszítés után Levinnek jólesett most a pihenés.

Örült, hogy Vronszkijjal az ellenségesség megszűnt, s a nyugalom, kényelem és illendőség benyomása az egész idő alatt ott volt benne.

Amikor a játszma véget ért, Sztyepan Arkagyics karon fogta Levint.

- Akkor hát elmegyünk Annához. Rögtön. Jó? Otthon van. Rég megígértem már neki, hogy elviszlek. Hova készültél ma este?

- Sehova különösképp - mondta Levin. - Szvijazsszkijnak ígérkeztem el a Mezőgazdasági Egyesületbe. Menjünk, ha úgy tetszik.

- Kitűnő, menjünk! Nézz utána, megjött-e a kocsim - fordult Sztyepan Arkagyics az egyik inashoz.

Levin odament az asztalhoz, megadta az ászon elvesztett negyven rubelt, kifizette a klubbeli költségeit, amelyeket az ajtófélfánál álló öreg inas valami titokzatos módon már tudott, s a karjait különösen lóbálva, a termeken át a kijárat felé indult.

- Oblonszkij fogata! - kiáltotta haragos basszusán a portás. A kocsi odaállt, s ők ketten beleültek. A klubbeli nyugalom, kényelem s a környezet kétségtelen illendőségének az érzése Levinben csak egy darabig tartott, amíg a kocsi a klubkapun kifordult; de mihelyt az utcára értek, s az egyenetlen úton a fogat döccenéseit megérezte, a szembejövő bérkocsis dühös kiáltását meghallotta, egy kocsma és bolt vörös cégérét a homályos világításban megpillantotta, ez a benyomás szétfoszlott, s tűnődni kezdett a tettein: jól teszi-e, kérdezte magát, hogy Annához elmegy. Mit szól majd hozzá Kitty? De Sztyepan Arkagyics nem adott időt a tűnődésre, s mintha csak kitalálta volna a kétségeit, el is oszlatta őket.

- Milyen boldog vagyok - mondta -, hogy Annát megismered. Dolly, tudod, rég szeretné már; Lvov is volt nála, s máskor is elmegy. Noha a húgom - folytatta Sztyepan Arkagyics -, bátran mondhatom, kiváló nő. Majd meglátod te is. A helyzete nagyon nehéz, különösen most.

- Most miért különösen?

- Tárgyalunk a válásról az urával. Bele is egyezett, de nehézségek vannak a fiú miatt. A dolognak rég be kellett volna fejeződnie; három hónapja húzódik már. Mihelyt elváltak, hozzámegy Vronszkijhoz. Micsoda butaság ez az ócska szokás azzal a keringéssel és "Ujjongj, Ézsaiás"-sal; senki nem hisz benne, s mégis megakadályozza az emberek boldogságát! - szúrta közbe Sztyepan Arkagyics. - Akkor az ő helyzetük is rendezett lesz, mint az enyém vagy a tied.

- De mi hát a nehézség?

- Hosszú és unalmas történet. Nálunk ez mind olyan zavaros. A lényeg az, hogy itt várja a válást, három hónapja él Moszkvában, ahol mindenki ismeri őket; sehova nem jár, az asszonyok közül Dollyn kívül senkit meg nem látogat, mert nem akarja, érted, hogy könyörületből menjenek el hozzá. Az a bolond Varvara hercegnő is elutazott, illetlennek találta a dolgot. Más asszony ilyen helyzetben nem tudná feltalálni magát. Ő, meglátod majd, milyen jól rendezte be az életét, milyen nyugodt és méltóságteljes. Balra a mellékutcában, a templommal szemben! - kiáltotta Sztyepan Arkagyics, a fogat ablakán kihajolva. - Phű, milyen meleg van! - mondta, s a tizenkét fok hideg ellenére még jobban szétnyitotta amúgy is kigombolt bundáját.

- De hiszen lánya van; bizonyára vele foglalkozik - mondta Levin.

- Te az asszonyokat, úgy látszik, csak nőstényeknek tudod elképzelni, une couveuse^[171] - mondta Sztyepan Arkagyics. - Ha elfoglaltság, az föltétlenül gyerek. Nyilván gyönyörűen neveli a lányát; róla azonban nem hallani. Más elfoglaltsága van, elsősorban is ír. Látom, ironikusan mosolyogsz; de hiába. Gyermekkönyvet ír, senkinek nem beszél róla; nekem azonban olvasott belőle, s én odaadtam a kéziratot Vorkujevnek... ismered azt a kiadót... maga is íróféle. Ért hozzá, s azt mondja, kitűnő. Azt gondolod, afféle asszonyszerző? Egyáltalán nem. Elsősorban melegszívű asszony, majd meglátod. Van ott most egy angol kislány, meg egy egész család, azokkal foglalja el magát.

- Hogyan, valami filantropikus^[172] dolog?

- Te mindent mindjárt a rossz oldaláról akarsz látni. Nem filantropikus, hanem szívbeli. Volt nekik, Vronszkijnak tudniillik, egy angol trénere, mester a dolgában, de részeges. Agyonitta magát, delirium tremens, a családját otthagyta. Anna meglátta őket, segítette, beleélte magát a dologba, s most az egész család az ő gondja; de nem úgy segít, pénzzel, a magasból; a fiúkat ő maga készíti elő oroszul a gimnáziumra; a lányt pedig magához vette. De hisz majd meglátod.

A kocsi behajtott az udvarra; Sztyepan Arkagyics a bejárónál, ahol egy szán állt, jó hangosan csöngetett.

Az ajtót nyitó inast meg se kérdezte, otthon vannak-e; mindjárt az előcsarnokba lépett; Levin utánament, mind erősebben kételkedve, jól vagy rosszul cselekszik-e.

Ahogy a tükörbe nézett, feltűnt, hogy nagyon piros, de meg volt győződve róla, hogy nem részeg, s megindult föl, a szőnyeges lépcsőn, Sztyepan Arkagyics után. Fönt Sztyepan Arkagyics megkérdezte az inast, aki mint a ház bennfentesét köszöntötte, ki van Anna Arkagyevnánál, s azt a választ kapta, Vorkujev úr.

- Hol vannak?

- A nappaliban.

Egy kisebb, sötét faburkolatú ebédlőn mentek át, s a süppedő szőnyegen a félhomályos nappaliba értek, amelyet csak egy nagy, sötét ernyős lámpa világított meg. A másik, fénytörő lámpa a falon égett, s életnagyságú női portréra vetette a fényt. Levin akaratlanul is fölfigyelt rá. Anna képe volt, amit Mihajlov csinált Itáliában. Mialatt Sztyepan Arkagyics a rácsfal mögé ment, s a beszélő férfihang elhallgatott, Levin az arcképre nézett, amely a ragyogó megvilágításban szinte kilépett keretéből, s nem tudott elfordulni tőle. Azt is elfelejtette, hol van, nem hallgatott oda, mit beszélnek; nem vette le a szemét a csodálatos képről. Nem kép volt, gyönyörű, élő asszony; göndörödő fekete haj, meztelen vállak és karok; finom pihével borított ajkán tűnődő félmosoly, mialatt zavarba ejtő szemével győztesen és gyöngéden pillant az emberre. Csak azért nem volt élő, mert szebb volt, mint amilyen egy élő lehet.

- Nagyon örülök - hallotta egyszer csak maga mellett a hangot, amely nyilván neki szólt; ugyanannak az asszonynak a hangját, akiben a képen gyönyörködött. Anna jött kifelé a rács mögül, s Levin a szoba félhomályában az arcképbeli asszonyt látta, sötét, kék-tarka ruhában; a tartása, arckifejezése más, de a szépségnek ugyanazon a magasán, amelyen az arcképfestő elkapta őt. A valóságban nem volt olyan ragyogó, viszont az életben is volt valami új, vonzó, ami az arcképről hiányzott.

Anna felkelt, és elébe jött; nem rejtette el örömét, hogy megismerheti. Nyugodtságában, amellyel erélyes kis kezét odanyújtotta s Vorkujevvel megismertette, majd a kézimunkázgató, csinos, vöröses lánykára mutatott, akit pártfogoltjának nevezett, Levin a mindig nyugodt és természetes nagyvilági nő kellemes modorára ismert.

- Nagyon örülök - ismételte meg, s szájában ezek az egyszerű szavak Levin számára, ki tudja, miért, különös jelentőséget nyertek. - Én magát mint Sztyiva barátját, no meg a feleségéért is rég ismerem s szeretem. Csak igen rövid ideig voltam együtt vele, de úgy maradt meg bennem, mint gyönyörű virág, igen, virág. S hamarosan anya lesz már!

Fesztelenül és kényelmesen beszélt, tekintetét Levinről időnként a bátyjára fordítva. Levin érezte, hogy jó benyomást tett rá, s egyszeriben könnyedén, természetesen és kellemesen érezte magát vele, mintha gyermekkorától ismerné.

- Mi Iván Petroviccsal épp azért helyezkedtünk el Alekszej szobájában, hogy dohányozzunk - felelte Sztyepan Arkagyics kérdésére, hogy rágyújthat-e, majd Levinre nézett, s a kérdés helyett, hogy dohányzik-e, magához húzta a teknősbéka szivartartót, s egy szopókás cigarettát vett ki belőle.

- Az egészséged? - kérdezte a bátyja.

- Semmi különös. Az idegeim, mint rendesen.

- Szokatlanul jó, igaz? - mondta Sztyepan Arkagyics, észrevéve, hogy Levin az arcképet nézi.

- Jobb arcképet nem láttam még.

- És szokatlanul hasonlít is, igaz? - mondta Vorkujev.

Levin a képről az eredetire nézett. Anna arcát, mialatt a szemét magán érezte, különös fény világította meg. Levin elvörösödött, s hogy zavarát elrejtse, meg akarta kérdezni, rég találkozott-e Darja Alekszandrovnával, de Anna ekkorra megszólalt már:

- Iván Petroviccsal épp most beszélgettünk Vascsenkov utolsó képeiről. Látta őket?

- Igen, láttam - felelte Levin.

- De bocsánat, félbeszakítottam, mondani akart valamit...

Levin megkérdezte, rég találkozott-e Dollyval.

- Tegnap itt volt nálam; nagyon haragszik Grisa miatt a gimnáziumra. A latintanár, úgy látszik, nem volt igazságos hozzá.

- Igen, láttam a képeit. Nem nagyon tetszettek - tért vissza Levin a beszélgetéshez, amelyet Anna kezdett.

De most egyáltalán nem olyan szakszerűen beszélt a dologról, mint délelőtt. Beszélgetésükben minden szó különös jelentőséget kapott. S beszélnie vele kellemes volt, s hallgatnia még kellemesebb.

Anna nemcsak hogy természetesen és okosan beszélt, de okosan és fesztelenül is, gondolatainak semmiféle értéket sem tulajdonítva; annál jobban értékelte azét, akivel beszélgetett.

A társalgás az új művészi irányzatra tért; egy francia festő új bibliaillusztrációiról beszéltek. Vorkujev durvasággá fajuló realizmussal vádolta a festőt. Levin azt mondta, a franciák annyi merev szabályt vittek a művészetbe, mint senki más; ezért tartják különös érdemnek a visszatérést a realizmushoz. Abban, hogy nem hazudnak, már költészetet látnak.

Levinnek még egyetlen okos gondolata sem okozott ekkora örömet. Anna arca egész felsugárzott, amikor a gondolat értékét fölismerte. Elnevette magát.

- Nevetek - mondta -, ahogy akkor nevet az ember, ha találó arcképet lát. Amit mondott, tökéletesen jellemzi a mai francia művészetet; a festészetet, de az irodalmat is, Zolát, Daudet-t. De lehet, hogy ez mindig is így van, az írók megcsinálják a maguk conception-jait^[173] kigondolt, elképzelt alakokról, azután amikor a csinált combinaison-okra,^[174] a kigondolt alakokra ráuntak, azon vannak, hogy természetesebb, igazabb alakokat eszeljenek ki.

- Lám, ez tökéletesen igaz! - mondta Vorkujev.

- Tehát a klubban voltatok? - fordult Anna a bátyjához.

"Igen, igen, ez asszony!" - gondolta Levin elmerülve, s állhatatosan nézte Anna szép, mozgalmas arcát, amely most hirtelen egész megváltozott. Levin nem hallotta, hogy a bátyjához odahajolva mit beszél, de arca változása meglepte. Ez az arc, mely nyugodtságában az előbb gyönyörű volt, most különös kíváncsiságot, dühöt és büszkeséget fejezett ki. De ez csak egy percig tartott. Hunyorított, mintha valami az eszébe jutott volna.

- De különben ez senkit sem érdekel - mondta, s az angol lányhoz fordult: - Please order the tea in the drawing-room.^[175]

A lányka fölkelt és kiment.

- Levizsgázott? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- Kitűnően. Nagyon tehetséges lány, s olyan kedves egyéniség!

- A végén jobban fogod szeretni a magadénál.

- Férfibeszéd. A szeretetben nincs jobban és kevésbé. A lányomat egyféle szeretettel szeretem, őt másfélével.

- Épp mondom Anna Arkagyevnának - szólt Vorkujev -, hogy ha csak századannyi energiát fordítana az orosz gyermeknevelés ügyére, mint amennyit ebbe az angolba öl, nagy és hasznos dolgot végezne.

- Akármit mond, nem voltam képes rá. Alekszej Kirillics gróf is nagyon ösztökélt, hogy foglalkozzam a falunkbeli iskolával. (Ahogy az Alekszej Kirillics gróf szavakat kiejtette, félénk és kérdő pillantást vetett Levinre, amire ő önkéntelenül is tiszteletteljes és helybenhagyó pillantással felelt.) Elmentem néhányszor. Nagyon kedvesek, de nem tudott lekötni. Azt mondja, energia. De az energia szereteten alapszik. Szeretetet pedig nem lehet sehonnan venni, nem lehet megrendelni. Ebbe a lányba, én magam sem tudom, miért, beleszerettem.

És megint Levinre pillantott. S a mosolya és a pillantása is, mind azt mondta, hogy csak hozzá beszél, hogy a véleményét sokra becsüli, s előre tudja, hogy meg fogják érteni egymást.

- Ezt tökéletesen értem - felelte Levin. - Iskolára és az efféle intézményekre általában nem lehet az embernek a szívét föltennie, ez az oka, úgy gondolom, amiért az efféle filantróp alapítványok többnyire olyan csekély eredményt érnek el.

Elhallgatott, aztán elmosolyodott.

- Igen, igen - erősítette meg Anna. - Soha nem voltam képes rá. Je n'ai pas le coeur assez large,^[176] hogy egy egész lelencházra való kellemetlen kislányt megszeressek. Cela ne m'a jamais réussi.^[177] Hány nő van, aki ebből position sociale-t^[178] csinált magának. S most még kevésbé - fordult bizalmas, szomorú pillantással látszat szerint a bátyjához, de nyilvánvalóan Levinhez. - Még most sem, amikor olyan nagy szükségem van valami elfoglaltságra. - S hirtelen elkomorodva (Levin megértette, hogy önmagára haragszik, amiért magáról beszél) másra terelte a szót. - Tudom magáról - mondta Levinnek -, hogy rossz polgár, s amennyire tőlem telt, védelmeztem is.

- Ugyan hogyan?

- Mindig aszerint, hogyan támadták... Nem parancsolnak különben teát? - Fölemelkedett, s egy szattyánbőrbe kötött könyvet vett a kezébe.

- Adja ide nekem, Anna Arkagyevna - mondta Vorkujev a könyvre mutatva. - Érdemes kiadni.

- De nem, olyan kidolgozatlan még.

- Elmondtam neki - fordult Sztyepan Arkagyics a húgához, Levinre mutatva.

- Rosszul tetted. Az én írásom afféle faragott kosárka, amilyet Liza Merkalova szokott nekem a börtönökből eladogatni. A börtönöket ő adminisztrálta a társaságunkban - fordult Levinhez. - Azok a szerencsétlenek a türelem csodáit művelték.

Levin egy újabb vonást fedezett föl ebben az asszonyban, aki máris annyira megtetszett neki. Az eszén, bájosságán, szépségén kívül egyenesség is volt benne. Nem akarta elrejteni előle súlyos helyzetét. Ahogy ezt mondta, fölsóhajtott, arca hirtelen szigorú kifejezést öltött, szinte megkövült. Ezzel a kifejezéssel az arcán még szebb volt, mint előbb; de ez a kifejezés új volt; kívül volt a boldogságot sugárzó és árasztó kifejezések körén, amelyeket a művész az arcképen elfogott. Levin még egyszer a képre nézett, aztán őrá magára, ahogy a bátyja kezét megfogva a magas ajtón kiment vele, s annyi gyöngédséget és részvétet érzett iránta, hogy maga is elcsodálkozott.

Anna megkérte Levint és Vorkujevet, menjenek át a szalonba; maga pedig ott maradt, hogy a bátyjával megbeszéljen valamit. "A válásról, Vronszkijról, hogy mit csinál a klubban, rólam?" - gondolta Levin. S annyira izgatta, mit beszél ott Sztyepan Arkagyiccsal, hogy alig hallotta, amit Vorkujev Anna Arkagyevna gyermekregényének az érdemeiről mondott.

Tea alatt ugyanaz a kellemes, tartalmas társalgás folyt tovább. Nemcsak hogy nem volt pillanat, amikor a beszédnek tárgyat kellett volna keresni, épp ellenkezőleg, az érződött, hogy nem jutnak hozzá, hogy mindent elmondjanak, amit szeretnének; de szívesen türtőztetik magukat, s hallgatják, amit a másik mond. S mindaz, amit beszéltek - nemcsak amit Anna, de Vorkujev, Sztyepan Arkagyics is -, Levinnek úgy tetszett, rendkívüli jelentőséget nyert Anna figyelme s megjegyzései révén.

Mialatt az érdekes beszélgetést követte, Levin folyton csak benne gyönyörködött: a szépségében, eszében, műveltségében, s ugyanakkor az egyszerűségében és szívélyességében. Levin figyelt, beszélt, s egész idő alatt rá gondolt, az ő belső életére, s az érzéseit igyekezett kitalálni, ő, aki azelőtt olyan szigorúan ítélte meg Annát, most valami furcsa gondolatmenet során felmentette; ugyanakkor sajnálta, s félt, hogy Vronszkij nem érti teljesen meg. Tizenegyre járt már, amikor Sztyepan Arkagyics fölkelt, hogy induljon (Vorkujev előbb elment már), Levinnek úgy rémlett, hogy csak most jöttek. Nagy sajnálkozással ő is felállt.

- Isten vele - mondta Anna kezet fogva, s vonzó pillantással nézett a szemébe. - Nagyon örülök, que la glace est rompue.^[179]

Eleresztette a kezét, és ráhunyorított.

- A feleségének mondja meg, hogy úgy szeretem, mint régen, s ha nem tudja a helyzetem megbocsátani, azt kívánom, sohase bocsássa meg. Hogy megbocsáthasson, át kell élnie, amit én átéltem, s attól az Isten őrizze meg.

- Igen, töltetlen megmondom... - mondta Levin elpirulva.

"Milyen csodálatos, kedves, szánalomra méltó asszony" - gondolta, ahogy Sztyepan Arkagyiccsal kiértek a fagyos levegőre.

- No? Ugye mondtam? - szólt Sztyepan Arkagyics, látva, hogy Levin tökéletesen meg van hódítva.

- Igen - felelte Levin elgondolkozva -, kivételes asszony! Nemcsak hogy okos, de csodálatos szíve is van. Iszonyúan sajnálom!

- Most már, ha Isten úgy akarja, majd csak eligazodik minden. Ugye, mondtam, ne ítélj előre - szólt Sztyepan Arkagyics, a kocsi ajtaját kinyitva. - Isten veled, utaink elválnak.

Levin úgy érkezett haza, hogy állandóan Annára gondolt, arra a nagyon egyszerű beszélgetésre, amit folytattak, s közben arckifejezése minden árnyalatát fölidézte, mindjobban belemélyedve helyzetébe s mind több részvéttel iránta.

Ahogy hazaért, Kuzma közölte, hogy Katyerina Alekszandrovna egészséges; a nénjei csak nemrég mentek el, s két levelet adott át. Levin mindjárt ott az előszobában elolvasta, nehogy később tereljék el a figyelmét. Egyik Szokolovtól jött, az ispántól. A búzát, azt írta, nem lehet eladni; csak öt és fél rubelt adnak érte; pénzt pedig nem lehet sehonnét szerezni. A másik a nővérétől jött. Szemére hányta, hogy ügyét még mindig nem intézte el.

"Hát ha nem adnak többet, eladjuk öt és félért" - döntötte el Levin nyomban, szokatlan könnyedséggel, az első kérdést, amely korábban nagyon is nehéznek tűnt föl. "Csodálatos, hogy itt hogy el vagyok mindig foglalva" - gondolta a másik levélről. Bűnösnek érezte magát a nővérével szemben, hogy mind ez ideig nem intézte el, amire megkérte. "Ma megint nem mentem el a bíróságra, de ma igazán nem volt időm." S elhatározva, hogy holnap föltétlenül elintézi, bement a feleségéhez. Útközben, emlékezetében, egész napját átfutotta. A nap eseménye csupa beszéd volt; beszéd, amit hallott, és amiben részt vett. Csupa olyan tárgyról, amivel, ha maga van és falun, soha nem foglalkozik; itt azonban nagyon érdekesek voltak. S mindenik beszélgetés szép volt, csak két helyen csúszott be hiba. Az egyik, amit a csukáról mondott; a másik meg: abban a gyöngéd szánalomban, amit Anna iránt érzett, volt valami nem helyénvaló.

Levin a feleségét rossz hangulatban találta, unatkozva. A három testvér ebédje igen vidáman ütött volna ki, de utána elkezdték Levint várni és várni, s mindnyájan elunták magukat; a nővérei hazamentek, s Kitty maga maradt.

- No és te mit csináltál? - kérdezte Kitty, az ura rendkívül gyanúsan csillogó szemébe nézve. De nehogy megzavarja benne, hogy mindent elbeszéljen, elrejtette a figyelmét, s helyeslő mosollyal hallgatta végig, ahogy az estjéről beszámolt.

- Nagyon örültem, hogy Vronszkijjal találkoztam. Igen könnyen és egyszerűen ment. Csakhogy ennek a félszeg helyzetnek vége van, igyekszem majd, érted, soha nem találkozni vele - mondta, de eszébe jutott, azon való igyekezetében, hogy ne találkozzék vele, nyomban ellátogatott Annához, s elvörösödött. - Mi azt mondjuk, a nép iszik; de nem tudom, ki iszik többet, a nép-e vagy a magunkfajták. A nép csak ünnepeken, mi azonban...

Csakhogy Kittyt nem érdekelte az elmélkedés, hogy a nép hogyan iszik. Látta, hogy az ura elpirul, s tudni akarta, miért.

- No és hol voltál még?

- Sztyiva szörnyen kért, hogy menjek el Anna Arkagyevnához.

S ahogy ezt mondta, még jobban elpirult, s kétsége, hogy jól vagy rosszul tette-e, amikor Annához elment, végleg megszűnt. Most már tudta, hogy nem kellett volna elmennie.

Kitty szeme Anna nevére feltűnő tágra nyílt s fölvillant; de erőt vett magán, elrejtette az izgalmát, s Levint is megtévesztette.

- Á! - csak ennyit mondott.

- Nem haragszol, hogy elmentem, remélem? Sztyiva kérte, és Dolly is kívánta - mondta tovább Levin.

- Ó, nem - szólt Kitty, de Levin látta a szemén, hogy erőt vesz magán, s ez nem ígért semmi jót.

- Nagyon kedves, nagyon, nagyon szánalomraméltó és derék nő - mondta, ahogy Annáról mesélt, a foglalatosságáról, s elmondta, amit üzent.

- Ó, persze, nagyon szánalomraméltó - mondta Kitty, amikor Levin befejezte. - Kitől kaptál levelet?

Megmondta, s mert hitt Kitty nyugodt hangjának, elment levetkőzni.

Amikor visszajött, Kittyt még mindig ugyanabban a karosszékben találta. Amikor hozzálépett, ránézett s felzokogott.

- Mi az, mi? - kérdezte Levin, bár előre tudta, hogy mi.

- Beleszerettél abba az undok nőbe, megbabonázott. Láttam a szemeden. Igen, igen! Mi sül még ki ebből? A klubban iszol, játszol, aztán elmégy, kihez? Nem, utazzunk el... Én holnap hazautazom.

Levin sokáig nem tudta a feleségét megnyugtatni. Végül is azzal nyugtatta meg, hogy beismerte, a részvét, a borral együtt, leverte őt a lábáról, s Anna álnok befolyása alá került, ezután azonban elkerüli. Az egyetlen, amit a legőszintébben ismert be, az volt, hogy hosszú moszkvai élete alatt folyton csak a beszélgetésnek, evésnek, ivásnak élt, s egészen elbutult. Éjjel három óráig beszélgettek. Háromra békültek csak meg annyira, hogy el tudtak aludni.

Azután, hogy a vendégeit kikísérte, Anna le sem ült; föl-alá kezdett járni a szobában. Egész este önkéntelenül is mindent elkövetett (az utóbbi időben minden fiatalemberrel így volt), hogy Levinnel megszerettesse magát, s ezt, amennyire becsületes nős embernél s egy este elérhető, tudta, hogy el is érte; de annak ellenére, hogy Levin igen megtetszett neki (ha férfiszempontból Vronszkij és Levin közt éles különbség volt is, ő mint nő, látta a közöset is bennük, ami miatt Kitty Vronszkijba és Levinbe is beleszerethetett), mihelyt a szobából kiment, rá sem gondolt többet.

Egyetlenegy gondolat üldözte, a legkülönfélébb formában, elháríthatatlanul. "Ha másokra, erre a szerelmes, családos emberre ilyen hatással vagyok, ő miért olyan hideg hozzám?... Azaz nem is arról van szó, hogy hideg, hisz szeret, ezt tudom. De valami új dolog furakodott közénk. Miért nincs itthon egész este? Sztyivával megüzente, hogy nem hagyhatja ott Jasvint, figyelnie kell a játékát. Hát gyerek ez a Jasvin? De tegyük föl, hogy igaz. Soha nem hazudik. E mögött az igazság mögött azonban egy másik van. Örül, ha megmutathatja, hogy más kötelessége is van. Én ezt tudom, s belenyugszom. De minek bizonygatja? Azt akarja megmutatni, hogy szerelmének nem szabad zavarnia a szabadságát. Csakhogy énnekem nem bizonyítékok kellenek, nekem szerelem kell. Meg kellene értenie az én itteni moszkvai életem nehézségét. Hát élek én? Nem élek, csak várom a feloldozást, amely egyre húzódik, húzódik. Válasz már megint nincs! Sztyiva azt mondja, ő nem mehet el Alekszej Alekszandrovicshoz. Én pedig nem írhatok újból. Semmit nem tehetek, semmit sem kezdhetek, semmin nem változtathatok. Türtőztetem magam, várok, szórakozást, időtöltést találok ki: angol család, írás, olvasás; de ez mind csak ámítás, ugyanaz, ami a morfium. Meg kéne szánnia" - gondolta, s érezte, hogy az önmaga iránti részvét könnyei szöknek a szemébe.

Vronszkij szaggatott csöngetését hallotta, gyorsan letörölte a könnyeit, s nemcsak a könnyeit törölte le, a lámpához ült, kinyitotta a könyvét, s nyugalmat tettetett. Meg kellett mutatnia neki, hogy elégedetlen vele, csak azt, hogy elégedetlen, amiért nem jött haza, ahogyan ígérte: de a bánatát, főként pedig hogy sajnálja magát, semmiképp sem volt szabad megmutatnia. Ő sajnálhatta magát, de Vronszkij őt nem. Nem akart harcot, Vronszkijt vádolta, hogy harcolni akar, de ő volt az, aki akaratlanul is harci állapotba helyezkedett.

- Nem unatkoztál? - mondta Vronszkij, elevenen és jókedvűen lépve hozzá. - Milyen rettenetes szenvedély ez a játék!

- Nem, nem unatkoztam, megtanultam rég, hogy ne unjam magam. Sztyiva és Levin voltak itt.

- Igen, hozzád készültek. No, hogy tetszett Levin? - mondta Vronszkij melléje ülve.

- Nagyon. Nemrég mentek el. Jasvin mit csinált már megint?

- Nyerőben volt, tizenhétezerrel. Hívtam. Már majdnemhogy eljött. De megint visszament, s most veszít.

- Akkor miért maradtál ott? - kérdezte Anna, s hirtelen ráemelte a szemét. Az arckifejezése hideg és ellenséges volt. - Sztyivának azt mondtad, azért maradsz, hogy Jasvint elhozd. S otthagytad.

Ugyanaz a hideg, harcra kész kifejezés jelent meg Vronszkij arcán is.

- Először is, én nem üzentem semmit, másodszor, soha nem mondok nem igazat. És ami a fő, ott akartam maradni, s ott maradtam - mondta a homlokát ráncolva. - Anna, miért? Mondd, miért? - szólalt meg hozzáhajolva, egypercnyi hallgatás után, s kinyitotta kezét, azt remélve, hogy Anna a magáét beleteszi.

Anna örült ennek a gyöngédségre hívásnak. De valamilyen különös, gonosz erő nem hagyta, hogy hajlandóságának engedjen, mintha a harc feltételei nem tűrnék a megalázkodást.

- Hát persze, maradni akartál, s maradtál. Azt csinálod, amit akarsz. De miért mondod ezt nekem? Mit akarsz vele? - kérdezte mindjobban nekihevülve. - Vitatja valaki a jogaidat? De te azt akarod, hogy igazad legyen. Hát legyen.

Vronszkij keze bezárult, elhúzódott, s arca még makacsabb kifejezést öltött, mint előbb...

- Nálad ez makacsság kérdése - mondta Anna, s mereven nézett rá, annak az arckifejezésnek, amely úgy felingerelte, hirtelen nevet találva -, pontosan makacsság. Neked az a kérdés, győztes maradsz-e velem szemben; nekem pedig... - Megint megszánta magát, s majdnem sírva fakadt. - Ha tudnád, miről van szó nálam! Amikor azt érzem, amit most, hogy ellenséges, igen, ellenséges érzéssel vagy velem szemben, ha tudnád, mit jelent ez nekem! Ha tudnád, milyen közel vagyok ezekben a percekben a szerencsétlenséghez, mennyire félek, rettegek magamtól! - S elfordult, hogy a zokogását elrejtse.

- De hát miről beszélünk itt? - mondta Vronszkij, Anna kétségbeesésén elszörnyedve, s megint feléje hajolt, megfogta s csókolni kezdte a kezét. - Miért? Házon kívül keresek szórakozást? Nem kerülöm a nőtársaságot?

- De mennyire! - mondta Anna.

- Mondd, mit tegyek hát, hogy nyugodt légy? Mindent kész vagyok megtenni, hogy boldog lehess - mondta a kétségbeeséstől meghatva. - Mit meg nem tennék, Anna - mondta -, hogy az ilyen bánattól, mint a mostani, megkíméljelek!

- Semmi, semmi az egész - mondta Anna. - Magam sem tudom; a magányos élet, az idegeim... Ne is beszéljünk róla. Mi történt a lóversenyen? Nem mesélted el - kérdezte, s azon volt, hogy a győzelem diadalát, amely mégiscsak az ő oldalán volt, elrejtse.

Vronszkij vacsorát kért, s elmondta apróra a futamokat, de a modorán, egyre hidegebbé váló pillantásán Anna látta, hogy nem bocsátotta meg neki a győzelmét, az a makacsság, amely ellen harcolt, újra ott van benne. Hidegebb volt hozzá, mint előbb; mintha megbánta volna, hogy engedett neki. Anna visszaemlékezett a szavakra, amelyek a győzelmet megszerezték neki: "Közel vagyok a legszörnyűbb szerencsétlenséghez, rettegek magamtól"; s megértette, hogy ez a veszedelmes fegyver, s másodszor nem lehet használnia. S érezte, hogy a szerelemmel együtt, amely összekötötte őket, a harc gonosz szelleme állandósul köztük, amelyet nem tudott kiűzni sem a férfi s még kevésbé a saját szívéből.

Nincsenek viszonyok, amelyekhez az ember ne tudna hozzászokni, különösen ha azt látja, hogy akik körülveszik, mind ugyanúgy élnek. Három hónappal ezelőtt Levin nem hitte volna, hogy olyan körülmények közt, amilyenek közt most élt, nyugodtan el tudjon aludni, hogy céltalan, értelmetlen életet élve, amely anyagi erejét is fölülmúlja, azután, hogy részeg volt (nem nevezhette másképp a klubbeli dolgot), s abszurd módon összebarátkozott egy emberrel, akibe a felesége hajdan szerelmes volt, s még abszurdabb módon elment egy asszonyhoz, akit másnak, mint bukottnak nevezni nem lehetett, hogy ilyen körülmények között - az asszonytól megszédülve, a feleségét elkeserítve - nyugodtan el tudjon aludni. De a fáradtság, az álmatlan éjszaka s a megivott bor hatására mély és nyugodt álomba merült.

Öt óra körül egy nyíló ajtó nyikorgása verte föl. Fölugrott és körülnézett; Kitty nem volt mellette az ágyban. A válaszfal mögött valami fény mozgott, s Kitty lépteit hallotta.

- Mi az? - kérdezte álomtól bódultan. - Kitty! Mi az?

- Semmi - mondta Kitty, s gyertyával a kezében kijött a válaszfal mögül. - Nem jól érzem magam - mondta különösen kedves és jelentős mosollyal.

- Mit? Elkezdődött? - kérdezte Levin rémülten. - El kell szalajtani valakit - és sebesen öltözködni kezdett.

- Nem, semmi - mondta Kitty elmosolyodva, s visszafogta a kezét. - Csak egy kis rosszullét. El is múlt már.

S az ágyához ment, eloltotta a gyertyát, lefeküdt s elcsendesedett. Levinnek gyanús volt ugyan a csöndessége, mintha a lélegzetét fogná közben vissza, még inkább a különös gyöngédség és fölindulás, amivel a válaszfal mögül kilépve azt mondta: semmi; de olyan álmos volt, hogy azonnal elaludt. Csak később jutott eszébe a csendes lélegzete, s értette meg, mi ment végbe az ő drága, kedves lelkében, amíg moccanás nélkül, a női élet legnagyobb eseményét várva, ott feküdt mellette. Hét órakor arra ébredt, hogy Kitty keze a vállához ér, s csendes suttogást hall. A sajnálat, hogy fölébressze, s a vágy, hogy beszéljen vele, mintha harcban állt volna benne.

- Kosztya, ne ijedj meg. Semmi. De úgy látszik... el kell küldeni Lizaveta Petrovnáért.

A gyertya újra meggyúlt. Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott.

- Kérlek, ne ijedj meg, semmi. Csöppet sem félek - mondta Levin ijedt arcát megpillantva, s kezét előbb a melléhez, aztán az ajkához szorítva.

Levin gyorsan fölugrott; s magánkívül, feleségéről a szemét le nem véve, hálókabátjába bújt és megállt, s még mindig Kittyt nézte. Indulnia kellett, de nem bírta elfordítani róla a szemét. Nem szerette tán eléggé az arcát, nem ismerte eléggé a kifejezését, pillantását - soha nem látta ilyennek még. Milyen undoknak és szörnyűnek érezte magát előtte - amilyen most volt -, ahogy Kitty tegnapi elkeseredése eszébe jutott! Kipirult arca, az éjjeli főkötő alól kibuggyanó lágy haj keretében, örömtől s elszántságtól sugárzott.

Akármilyen kevés volt a mesterkélt és konvencionális Kitty jellemében, Levint mégis meglepte, ami most meztelenedett le előtte, amikor egyszerre minden lepel lehullt, s lelkének a magja fény lett a szemében. S ebben az egyszerűségben és meztelenségben az, akit ő szeretett, még láthatóbbá vált. Mosolyogva nézett az urára: de a szemöldöke hirtelen összerándult, fölkapta a fejét, gyorsan hozzálépett, kézen fogta, s a forró lélegzetével körülfogva, hozzásimult. Szenvedett, szinte panaszolta neki a szenvedését. S Levinnek az első percben szokása szerint úgy is rémlett, hogy ő a hibás benne. De Kitty tekintetében gyöngédség volt, s az azt mondta, hogy nemcsak nem vádolja, de szereti is ezért a szenvedésért. "Ha nem én, ki hát a hibás benne?" - gondolta önkéntelenül, s a szenvedés okozóját kereste, hogy megbüntesse. Hibás azonban nem volt. Kitty szenvedett, panaszkodott és diadalmaskodott a szenvedésével, és örült neki és szerette. Levin látta, hogy valami gyönyörű megy végbe a lelkében, de hogy mi, nem tudta megérteni, meghaladta az értelmét.

- Elküldtem mamához. Te meg menj hamar Lizaveta Petrovnához... Kosztya! Semmi, már elmúlt.

Elment az ura mellől, és csengetett.

- No, menj most már, Pása jön. Semmi bajom.

Levin bámulattal látta, mint veszi a kötést, amit az éjjel behozott, s fog újra hozzá.

Mialatt Levin az egyik ajtón kiment, hallotta, amint a lány a másikon bejött. Megállt az ajtóban, s még hallotta, hogy Kitty részletes utasítást ad neki, s maga kezdi odább tolni vele az ágyat.

Levin felöltözött, s mialatt a lovakat befogták - bérkocsi még nem volt -, megint fölszaladt a hálóba; úgy rémlett neki, nem is lábujjhegyen, de szárnyakon. Két szobalány gondterhelten rendezett át a hálóban valamit. Kitty járkált és kötött, gyorsan hányta a szemeket, s rendelkezett.

- Megyek rögtön a doktorhoz, Lizaveta Petrovnáért már elmentek, de én is elmegyek. Nem kell valami? Igaz is, Dollyhoz?

Kitty ránézett, nyilván nem hallotta, mit mond.

- Igen, igen, menj, menj - mondta gyorsan, a homlokát ráncolva, s a kezével intett neki.

Már kint volt a szalonban, amikor a hálóban panaszos, de rögtön el is némuló nyögés hangzott föl. Levin megállt, és sokáig nem bírta fölfogni, mi ez.

"Igen, ő volt" - mondta magának, s fejéhez kapva lefutott.

- Uram, könyörülj! Bocsáss meg, segíts! - hajtogatta a valahogy váratlanul, egyszerre csak a szájára szökő szavakat, s ő, a hitetlen ember, ezeket a szavakat nemcsak a szájával hajtogatta. Ebben a percben azt látta, hogy nemcsak a kétségei nem akadályozták meg egyáltalán abban, hogy Istenhez forduljon, de önismerettel vallott ama meggyőződése sem, hogy az eszére hallgatva képtelen lenne hinni. Mindez porként fúvódott most le a lelkéről. Kihez is fordulhatott máshoz, ha nem ahhoz, akinek a kezében ott érezte magát, a lelkét, a szerelmét?

A ló nem volt még befogva: de olyan rendkívüli testi feszültséget érzett magában, figyelme annyira a tennivalón volt, hogy egy percet sem akart elveszíteni, s nem várta be a lovat, gyalog indult neki, Kuzmának pedig meghagyta, hogy hajtson majd utána.

A sarkon egy siető éjjeli bérkocsissal találkozott. A kis szánban bársonybekecsében Lizaveta Petrovna ült, bekötött fejjel. "Hála Isten! Hála Isten!" - hajtogatta Levin, s elragadtatással ismerte fel a kicsiny, szőke haj övezte arcot, amely most különösen komoly, sőt szigorú kifejezést öltött. Nem állította meg a szánt, úgy futott mellette visszafelé.

- Két órája? Nem több? - kérdezte Lizaveta Petrovna. - Keresse fel Pjotr Dmitricset, de ne siettesse. És vegyen ópiumot a patikában!

- Azt gondolja, szerencsés lefolyású lehet? Uram, könyörülj, segíts! - mondta Levin, a kapun kiforduló lovát megpillantva. Fölugrott Kuzma mellé a szánba, s a doktorhoz hajtatott.

A doktor még nem kelt föl, s az inas azt mondta: "Későn feküdt, s nem hagyta meg, hogy felkeltsem; de nemsokára fönt lesz." Az inas lámpaüveget tisztított, s ez, úgy látszik, nagyon elfoglalta. Figyelme az üveg s közönye az iránt, ami Levinben végbement, kezdetben csodálkozásba ejtette Levint, de jobban meggondolva belátta, hogy senki sem ismeri és nem is köteles ismerni az érzéseit, s csak annál nyugodtabban, meggondoltabban és elszántabban kell eljárnia, hogy a közönynek ezt a falát átüsse, s célhoz érjen. "Nem szabad elsietni, de elhagyni sem semmit" - mondta magában, egyre nagyobb dagályát érezve fizikai erejének s a rá váró tennivalókra irányzott figyelmének.

Megtudva, hogy a doktor még nem kelt föl, Levin a képzeletében megjelenő különféle tervek közül a következőkben állapodott meg: Kuzma menjen el egy levéllel egy másik orvoshoz, maga a patikába megy ópiumért, s ha a doktor még akkorra sem kelt föl, visszatérve megvesztegeti az inast, vagy ha nem lesz kapható rá, akármilyen áron, erőszakkal is fölveri a doktort.

A gyógyszertárban a szikár segéd a várakozó kocsis számára ugyanazzal a közönnyel zárt ostyába valami porokat, amivel az inas tisztította az üveget, s megtagadta az ópium kiadását. Levin igyekezett meggyőzni: azon volt, hogy ne hamarkodja el a dolgot, s ne jöjjön dühbe, megmondta a doktor és a szülésznő nevét, elmagyarázta, mire kell az ópium, és sikerült is meggyőznie. A segéd németül kért tanácsot, hogy kiadhatja-e, s a válaszfal mögül megkapván a beleegyezést, gyógyszeres üveget és tölcsért vett elő, a nagy üvegből kitöltött lassan a kicsibe, címkét ragasztott rá; Levin kérése ellenére, hogy ne tegye, még le is kötözte, sőt be is akarta csomagolni. De Levin ezt nem bírta már; egy elszánt mozdulattal kirántotta a gyógyszert a kezéből, s kifutott a nagy üvegajtón. A doktor még nem kelt fel, s az inas, aki a szőnyeg tisztításával volt elfoglalva, nem volt hajlandó felkelteni. Levin minden sietség nélkül egy tízrubeles bankjegyet húzott ki, s a szavakat lassan ejtve, de azért időt sem vesztve, odaadta neki a bankót, s kijelentette, hogy Pjotr Dmitrics (milyen nagynak és jelentősnek látszott most ez az előbb annyira jelentéktelen Pjotr Dmitrics!) megígérte, hogy bármikor rendelkezésükre áll, s bizonyára nem haragszik meg érte, hát keltse csak azonnal föl.

Az inas ráállt; fölment, s Levint a váróba tessékelte.

Az ajtón át hallotta, amint az orvos köhécselve járkál, mosdik, s valamit beszél. Vagy három perc telt el; Levinnek úgy tűnt föl, több volt egy óránál. Nem tudott tovább várni.

- Pjotr Dmitrics, Pjotr Dmitrics! - szólt könyörgő hangon a nyitott ajtón. - Az Isten szerelmére, bocsásson meg! Fogadjon úgy, ahogy van. Már több mint két órája tart.

- Rögtön, rögtön! - felelte a hang, s Levin elámulva vette észre, hogy a doktor mosolyogva beszél.

- Egy percre csak...

- Rögtön.

Még vagy két perc telt el, mialatt a doktor a csizmáját húzta föl, s még kettő, mialatt a ruhájába bújt, és megfésülködött.

- Pjotr Dmitrics! - kezdte Levin újból panaszos hangon, de ekkorra már kijött a doktor, fölöltözve s megfésülködve. "Nincs lelkiismeret ezekben az emberekben - gondolta Levin. - Fésülködik, mialatt mi elpusztulunk."

- Jó reggelt! - nyújtotta oda neki a kezét az orvos, mintha ugratni akarná a nyugalmával. - Ne siessen annyira! Nos?

Levin minél körülményesebb igyekezett lenni; minden szükségtelen részletet elmondott a felesége állapotáról; közben minduntalan kérésekkel szakította félbe a mondókáját, hogy a doktor azonnal induljon el vele.

- De hát ne siessen úgy! Látszik, hogy nem ért hozzá. Rám bizonyára nincs is szükség; de megígértem, hát jó, elmegyek. Sietni azonban nincs mit. Üljön csak le, kérem, kávét nem parancsol?

Levin ránézett; csak a tekintetével kérdezte, hogy csúfolódik-e. De a doktor nem is gondolt csúfolódásra.

- Ismerem, ismerem ezt - mondta a doktor mosolyogva. - Magam is családos ember vagyok; mi, férjek, a legszánalmasabb alakok vagyunk ilyenkor. Van egy páciensem, az ura ilyenkor mindig az istállóba szökik.

- De hát mit gondol, Pjotr Dmitrics? Azt hiszi, szerencsés lefolyású lehet?

- Minden jel szerencsés kimenetelre mutat.

- Szóval tüstént jön? - mondta Levin, s dühösen nézett a kávét behozó szolgára.

- Egy órácskán belül.

- De az Isten szerelmére!

- Ejnye, hadd igyam hát meg a kávém!

Az orvos odaült a kávéjához. Mindketten hallgattak.

- Hanem a törököt alaposan verik! Olvasta a tegnapi tudósítást? - kérdezte az orvos a zsemléjét rágcsálva.

- Nem, nem bírom! - szólt fölszökve Levin. - Tehát egy negyedóra múlva ott lesz?

- Fél óra múlva.

- Becsületszavára?

Levin együtt érkezett haza a hercegnővel, s együtt mentek föl a háló ajtajához. A hercegnőnek könny volt a szemében, keze reszketett. Ahogy Levint meglátta, átölelte és sírt.

- Nos, lelkem, Lizaveta Petrovna? - ragadta meg a hercegnő a buzgóságtól sugárzó arccal elébe siető Lizaveta Petrovna kezét.

- Jól halad - mondta Lizaveta Petrovna -, de beszélje rá, hogy lefeküdjék. Úgy könnyebb.

Attól a perctől, hogy fölébredt, s látta, miről van szó, Levin fölkészült rá, hogy gondolatait és érzéseit elzárva, okoskodás és találgatás nélkül, keményen viselje, ami rája vár; elhatározta, hogy a feleségét sem hangolja le, ellenkezőleg, megnyugtatja, s éleszti a bátorságát; még azt sem engedi meg magának, hogy arra gondoljon, mi lesz, hogy végződik. Az után ítélve, amit kérdezősködéseire a dolog szokásos tartalmáról hallott, képzeletben arra készült, hogy vagy öt órán át tűr, azalatt tartja magát, s ezt úgy hitte, meg is tudja tenni. De amikor a doktortól visszatért, s a szenvedő Kittyt megint meglátta, mind sűrűbben ismételgette az "Uram, kegyelmezz, segíts"-et, föl-fölsóhajtott, fölfelé vetette a fejét, s félelem fogta el, hogy nem bírja ki, elsírja magát, vagy elszalad. Annyira gyötrődött. Pedig még csak egy óra telt el.

Ez után az óra után pedig még egy, kettő, három következett; letelt mind az öt, amit tűrése legvégső határául tűzött ki, s a helyzet még mindig ugyanaz volt, s ő egyre tűrt, mint hogy mást tenni, mint tűrni, nem is tudott; minden percben azt gondolva, hogy a türelem végső küszöbére ért, s szíve a részvéttől azonnal szétszakad.

De percek, órák és újabb órák teltek el; s szenvedése és borzadása nőtt, s mindjobban feszült.

Az élet megszokott feltételei, amik nélkül az ember el sem tud képzelni semmit, nem léteztek többé a számára. Elvesztette az idő tudatát. A percek, azok, melyekben Kitty magához hívta, s ő hol szokatlan erővel szorító, hol az övét ellökő, kiizzadt kezeit fogta, óráknak tűntek föl, majd meg az órák tűntek föl perceknek. Csodálkozott, amikor Lizaveta Petrovna megkérte, hogy a spanyolfal mögött gyújtson gyertyát, s megtudta, hogy délután öt óra van már. Ha azt mondták volna, hogy még csak reggel tíz van, éppolyan kevéssé csodálkozott volna, hogy hol volt ezalatt, éppolyan kevéssé tudta, mint azt, hogy mi mikor volt. Látta Kitty gyulladt, hol hökkent és szenvedő, hol elmosolyodó s őt megnyugtatni igyekvő arcát. Látta a hercegnőt is vörösen, idegesen, ősz hajfürtjei kibomolva, amint erőszakkal nyeli, ajkát harapdálva, a könnyeit; látta Dollyt, a vastag cigarettákat szívó doktort és Lizaveta Petrovna kemény, határozott, megnyugtató arcát; az öreg herceget, amint elkomorodott arccal sétál a teremben. De hogy hogyan jöttek ki-be, s hogy hol voltak, nem tudta. A hercegnő a doktorral majd a hálóban volt, majd a dolgozóban, ahol hirtelen egy asztal terült; majd pedig nem ő volt már ott, hanem Dolly. Tisztán visszaemlékezett, hogy elküldték valahová. Egyszer azért küldték, hogy az asztalt és a díványt átvigye. Nagy buzgósággal csinálta, azt gondolta, Kittynek kell; aztán tudta csak meg, hogy magának készített éjjeli fekhelyet. Aztán a doktorhoz küldték a dolgozószobába, valamit megkérdezni. Az orvos felelt neki, s a dumabeli botrányokról beszélt. Utána a hercegnő hálójába küldték, hogy hozzon el onnan egy aranyozott, ezüstveretes ikont, s ő a hercegnő öreg komornájával fölmászott érte a szekrényre; eltörte a szentkép lámpácskáját, de a komorna megnyugtatta a felesége meg a lámpa felől is, ő pedig odavitte a képet, s gondosan a párna mögé dugva, Kitty fejéhez állította. De hogy mindez hol, mikor és miért volt, nem tudta. Azt sem értette, miért fogta őt kézen a hercegnő, s miért kéri részvéttel pillantva rá, hogy nyugodjék meg, míg Dolly arra beszélte rá, hogy egyék valamit, s kivezette a szobából, sőt a doktor is komolyan és részvéttel nézett rá, s cseppeket ajánlott.

Azt tudta s azt érezte csak, hogy ami végbemegy, ahhoz hasonló, ami egy éve a kormányzósági székhely szállójában történt, Nyikolaj bátyja halotti ágyánál. Csakhogy az bánat volt, ez meg öröm. De az a bánat és ez az öröm egyformán kiestek az élet szokásos feltételein; rések voltak szinte a megszokott életen, amin át valami felsőbbrendűbe látott. És ugyanolyan súlyosan, gyötrődve közeledett, aminek be kellett következnie, mint akkor, s e magasabb rendűt szemlélve olyan magasságba emelkedett a lelke, amilyen magasságról addig nem is tudott, s ahová az értelme nem juthatott már el.

"Uram, bocsáss meg, segíts!" - hajtogatta szüntelen magában; s hiába volt a nagyon is hosszú s teljesnek hitt elidegenedés, úgy érezte, éppen olyan bizalommal és egyszerűen fordul Istenhez, mint gyermeksége s kora ifjúsága idején.

Az egész idő alatt két külön hangulat volt benne. Az egyik: ha nem Kittyvel volt, hanem a doktorral, aki az egyik vastag cigarettát a másik után szívta s nyomta el a teli hamutartó szélén, vagy Dollyval, vagy az öreg herceggel - itt ebédről, politikáról, Marja Petrovna betegségéről folyt a beszéd, s Levin egy-egy percre egészen elfeledkezett, mi történik, s úgy érezte magát, mint aki most ébredt föl. A másik hangulata - amikor Kitty mellett volt az ágy fejénél, ahol a szíve szét akart s mégsem szakadt széjjel a részvéttől, s ahol szakadatlanul imádkozott. S valahányszor a hálóból jövő kiáltás a feledés percéből kirántotta, mindig ugyanabba az igen furcsa tévedésbe esett, ami az első percben érte. Ahányszor Kitty kiáltását meghallotta, fölszökött s szaladt, hogy mentegesse magát; útközben eszébe jutott, hogy nem bűnös, s óvni, segíteni szeretett volna; de ahogy ránézett, megint csak azt látta, hogy segítenie nem lehet, s elborzadt. "Uram, bocsáss meg és segíts!" - mondogatta. És minél jobban múlott az idő, annál erősebbé vált mind a két hangulat: ha nem volt vele, teljesen megfeledkezett róla, mind nyugodtabb és nyugodtabb lett, Kitty szenvedése s a maga tehetetlensége pedig mindjobban gyötörte. Fölszökött, el szeretett volna futni valahová, s hozzá futott.

Néha, amikor a felesége újra és újra magához szólította, Levin még vádolta is. De ahogy alázatos, mosolygó arcát megpillantotta, s a szavait hallotta: "Nagyon meggyötörtelek", az Istent vádolta már; majd, hogy Isten jutott az eszébe, arra kérte, hogy bocsásson meg, s könyörüljön rajta.