Anna még rosszabb állapotban ült be a hintóba, mint amilyenben eljött. Az előbbi gyötrelmekhez most a sértettség és kitaszítottság érzése is hozzájárult, amit Kittyvel találkozva olyan tisztán érzett.

- Hova parancsolja? Haza? - kérdezte Pjotr.

- Igen, haza - mondta, rá se gondolva már, hogy hova megy.

"Úgy néztek rám, mint valami szörnyű, érthetetlen furcsaságra! Miről mesélhet ilyen hévvel a másiknak? - gondolta, két gyalogosra nézve. - Hát el lehet mondani másnak, hogy mit érzel? El akartam Dollynak mondani, s jó, hogy nem mondtam el. Hogy örült volna a boldogtalanságomnak! Titkolta volna, de a fő érzése az öröm lett volna, hogy megbűnhődtem a gyönyörért, amit úgy irigyelt tőlem. Kitty még jobban örülne. Hogy átlátok rajta! Tudja, hogy a szokásosnál kedvesebb voltam az urához. És féltékenykedik, és gyűlöl érte. És megvet. Az ő szemében én erkölcstelen asszony vagyok. Ha erkölcstelen asszony volnék, magamba bolondíthatnám az urát... ha akarnám. De hisz akartam is. Lám, ez meg van magával elégedve - gondolta egy szembejövő kövér, piros képű úrról, aki ismerősnek nézte. Fénylő kalapját megemelte a kopaszságtól ragyogó feje fölött, s csak aztán győződött meg róla, hogy tévedett. - Azt gondolta, ismer. És olyan kevéssé ismer, mint akárki más ezen a világon. Magam sem ismerem magam. Csak a gusztusomat ismerem, ahogy a franciák mondják. Kell nekik ez a mocskos fagylalt. Ezt, ezt aztán ismerik - gondolta a fagylaltost megállító két fiúra nézve, s a fagylaltosra, amint fejéről leveszi a dézsát, s kendőjével az arcát megtörli. - Mindnyájunknak az édes, a jóízű kell. Ha nincs cukor, ez a mocskos fagylalt. Kitty is így volt: ha nem Vronszkij, hát Levin. És irigyel. És gyűlöl. S mind gyűlöljük egymást. Én Kittyt, Kitty engem. Ez az igazság. Tyutykin coiffeur. Je me fais coiffer par Tyutykin...^[200] Elmondom neki, ha hazajön - gondolta és elmosolyodott. De ugyanebben a percben eszébe jutott, hogy amit mulatságosnak talál, nincs kinek elmondania. - És semmi sem nevetséges és mulatságos. Minden undok. Vecsernyére harangoznak, ez a kupec milyen akkurátusan veti a keresztet! Mintha félne, hogy elejt valamit. Minek ezek a templomok, ez a harangozás, hazugság? Elrejteni csak, hogy mind gyűlöljük egymást, mint ezek a kocsisok, akik olyan dühösen veszekednek. Jasvin azt mondja: Az ingem is el akarja venni, én meg az övét. Ez az igazság!"

Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy nem is gondolt többet a maga dolgára; arra riadt föl, hogy a házuk elé álltak. Ahogy a kijövő portást meglátta, akkor jutott csak eszébe a levél meg a sürgöny.

- Válasz van? - kérdezte.

- Mindjárt megnézem - felelte a portás, és kis fülkéjébe benézve, egy vékony, négyszögletes sürgönyborítékot vett fel.

"Tíz óránál előbb nem jöhetek, Vronszkij" - olvasta.

- A küldönc még nem jött vissza?

- Nem, még nem - felelte a portás.

"Hát ha így van, tudom, mit kell tennem - gondolta Anna, s határozatlan düh és bosszúvágy dagályát érezve magában, sietve fölment az emeletre. - Én magam megyek hozzá. Mielőtt örökre elutazom, megmondok neki mindent. Soha senkit sem gyűlöltem így - gondolta -, mint ezt az embert!" Ahogy Vronszkij kalapját a fogason meglátta, az undortól összerándult. Nem gondolta meg, hogy a sürgönye az ő sürgönyére a válasz, s hogy a levelét még nem kapta meg. Elképzelte, amint nyugodtan beszélget az anyjával és Szorokinával, örvendezve az ő szenvedésén. "Igen, gyorsan el kell utazni!" - mondta magának, nem tudva még, hogy hova megy. Minél előbb ki szeretett volna keveredni az érzések közül, amelyeket ebben a rettenetes házban ismert meg. Ebben a házban a személyzet, a falak, a tárgyak - minden undort és haragot ébresztett benne, s mint valami súly nehezedett rá.

"A vasútállomásra kell mennem, ha pedig nem oda, hát kimenni és tetten érni." Megnézte az újságban a menetrendet. Az esti vonat nyolc óra két perckor indul. "Igen, még elérem." Más lovakat fogatott be, s az útitarsolyába néhány napra való holmit csomagolt. Tudta, hogy nem tér többé vissza ide. Homályosan eldöntötte magában más, az eszébe villanó tervek között, hogy az után, ami majd az állomáson vagy a grófnő birtokán történik, elutazik a nyizsegorodi vasútvonalon az első városig, és ott marad.

Az ebéd ott volt az asztalon; odament, megszagolta a kenyeret és sajtot, s meggyőződve, hogy minden ehetőnek a szagától undorodik, előállíttatta a hintót, és kiment. A ház az egész utcán átvetette már árnyékát, derűs este volt, a napon még meleg is. Annuska, aki a holmijával kikísérte, Pjotr, aki a hintóba berakta, s a szemmel láthatóan elégedetlenkedő kocsis - mind ellenszenves volt neki; a szavuk, a mozdulatuk, minden felingerelte.

- Nincs szükségem rád, Pjotr.

- De hát a jegy?

- Ahogy akarod, nekem mindegy - mondta bosszúsan.

Pjotr felszökött a bakra, csípőre tette a kezét, s kiadta a parancsot, hogy a pályaudvarra hajtsanak.

"Itt van megint! Megint értek mindent" - mondta magának Anna, ahogy a hintó elindult, s a kavicsos úttesten himbálva megzördült, s újra váltani kezdték egymást a benyomások.

"Miről is gondolkoztam utoljára olyan jól? - igyekezett visszaemlékezni. - Tyutykin coiffeur? Nem, nem az. Igen, amit Jasvin mond: harc a létért és gyűlölet, ez az, ami az embereket összefűzi. Hiába mentek - fordult gondolatban egy négyes fogaton hajtó társaság felé, amely nyilván mulatni ment vidékre. - Az a kutya sem segít rajtatok, akit magatokkal visztek. Magatoktól nem szökhettek meg." Egy pillantást vetett arra, amerre Pjotr fordult, s egy holtrészeg, himbálózó gyári munkást pillantott meg; egy rendőr vitte őt valahová. "Lám, ez már inkább - gondolta. - Vronszkij gróf és én - mi sem találtuk meg a gyönyört, bár sokat vártunk tőle." S Anna most először fordította azt az éles fényt, amelyben mindent látott, a kettejük viszonyára, amelyre addig nem akart gondolni. "Mit keresett ő bennem? Nem annyira szerelmet, inkább a hiúsága kielégítését." Eszébe jutottak a szavai, alázatos vizslára emlékeztető arckifejezése viszonyuk első idejében. Minden emellett vallott. Igen, a hiúság diadala volt benne "Szerelem is, természetes, de a nagyobb rész a siker büszkesége. Büszkélkedett velem. Ez elmúlt, nincs mivel büszkélkedni. Nem büszkélkedni, szégyenkezni kell. Elvette tőlem, amit tudott, s most nincs szüksége rám. Terhére vagyok; azon van, hogy ne legyen becstelen velem szemben. Tegnap elszólta magát: válást és házasságot akar, hogy a hajóit fölégesse. Szeret, de hogy? The zest is gone...^[201] Ez bámulatba akar mindenkit ejteni, s nagyon meg van elégedve magával - gondolta egy piros kereskedősegédre nézve, aki egy lovardai lovon nyargalt. - Nincs már bennem a régi íz; ha elmegyek tőle, a lelke mélyén örülni fog."

Nem föltevés volt ez - annál az átható fénynél, amely az élet s az emberi kapcsolatok értelmét most föltárta előtte, ezt egész világosan látta.

"Az én szerelmem mind szenvedélyesebbé és önzőbbé válik; az övé egyre erőtlenebb és erőtlenebb, ezért távolodunk - gondolta tovább. - S ezen nem lehet segíteni. Énnekem mindenem csak ő, s azt akarom, hogy mind jobban és jobban odaadja magát. S ő mind jobban és jobban szabadulna. A viszonyunkig csakugyan egymás felé haladtunk, azóta föltartóztathatatlanul távolodunk, s ezen nem lehet változtatni. Azt mondja, hogy értelmetlenül féltékeny vagyok, s én magam is azt mondom magamnak, hogy értelmetlenül féltékeny vagyok; ez azonban nem igaz. Nem féltékeny vagyok, elégedetlen. De... - kinyitotta a száját, s az izgalomtól, amit az eszébe ötlő gondolat keltett, megcserélte a helyét a hintóban. - Ha más tudnék lenni, mint a szeretője, aki csak a becézéseit kívánja szenvedélyesen; de nem tudok és nem akarok más lenni. S én ezzel a vágyammal undort ébresztek benne, ő meg énbennem haragot, s ez nem is lehet másképp. Nem tudom tán, hogy nem csap be, hogy nem akar semmit Szorokinával, nem szerelmes Kittybe, és nem fog megcsalni? Mindezt tudom, de ettől nem könnyebbülök meg. Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyűlölet. Ezeket az utcákat egyáltalán nem ismerem. Hegyek, s mind ház, ház. S a házakban csupa ember... Mennyi van belőlük, nincs vége, s mind gyűlöli egymást. Nos, hadd eszelem hát ki, mit is akarok, mikor lennék boldog? Nos? Megkapom a válást. Alekszej Alekszandrovics ideadja Szerjozsát, s hozzámegyek Vronszkijhoz." Ahogy Alekszej Alekszandrovics az eszébe jutott, szokatlan elevenséggel, mintha csak élne, mindjárt meg is jelent előtte: szelíd, élettelen, kialudt szemei, fehér kezén a kék erek, hanghordozása, ujjropogtatása; eszébe jutott a kettőjüket összekapcsoló érzés, amelyet szintén szerelemnek hívtak, s az undortól összerázkódott. "Nos, megkapom a válást, a Vronszkij felesége leszek; Kitty vajon nem néz rám úgy többet, ahogyan ma nézett? De. És Szerjozsa nem kérdezősködik vagy gondolkozik többet az én két férjemről? S köztem és Vronszkij közt miféle érzésre számíthatok? Lehetséges valami, ami ha nem is boldogság, de nem kín legalább? Nem és nem! - felelte önmagának, a legkisebb ingadozás nélkül. - Lehetetlen! Az élet eltávolít egymástól minket; én őt teszem boldogtalanná, ő engem, s mássá tenni sem őt, sem engem nem lehet. Minden kísérlet megtörtént, a csavar megszaladt. Koldusasszony a gyerekével. Azt gondolja, szánalomra méltó. Hát nem azért dobtak mindnyájunkat a világba, hogy gyűlölködjünk és kínozzuk egymást és magunkat? Gimnazisták jönnek, nevetnek. Szerjozsa? - jutott eszébe. - Én is azt hittem, szeretem, s meghatódtam a gyengédségemen. De megvoltam nélküle, egy más szerelemre cseréltem föl, s amíg az a szerelem kielégített, nem sajnáltam a cserét." S undorral gondolt arra, amit annak a szerelemnek nevezett. És örült a világosságnak, amellyel a maga s a többi ember életét látta. "Ilyen vagyok én és Pjotr és Fjodor kocsis és ez a kereskedő, s azok, akik ott a Volga táján élnek, ahova ezek a hirdetmények hívnak, mindenütt s mindenkor" - gondolta, amikor már a nyizsegorodi vasútállomás alacsony épületéhez ért, s a hordárok kifutottak elé.

- Obiralovkáig parancsolja? - kérdezte Pjotr.

Anna egészen elfeledte, hova tart s miért; csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a kérdést megérteni.

- Igen - mondta neki, a pénztárcáját odaadva, s kis vörös útitarsolyát a karjára véve kiszállt a hintóból.

Ahogy a tömegben az első osztályú váróterem felé tartott, apránként eszébe jutottak helyzetének a részletei s az elhatározások, amelyek közt ingadozott. S hol a remény, hol a kétségbeesés kezdte megint a régi, fájó helyeken elgyötört, rettenetesen dobogó szívének a sebeit szaggatni. Ahogy a vonatot várva a csillag alakú díványra ült, s undorral nézett a be- s kimenőkre (mind ellenszenvesek voltak neki), hol arra gondolt, hogy érkezik majd oda az állomásra s ír levelet, meg hogy mit ír majd neki; hol meg arra, hogy Vronszkij hogy panaszkodik most (nem értve meg az ő szenvedését) az anyjának, s ő hogy lép be a szobába, s mit mond majd neki. Majd megint arra gondolt, hogy lehetne még boldog az élete; hogy milyen gyötrelmesen szereti és gyűlöli őt, és milyen rettenetesen dobog a szíve.

Csöngetés hangzott föl; valami fiatalemberek mentek el előtte, idétlenek, nagy hangúak és sietősek; ugyanakkor a benyomásra is figyeltek, amelyet keltettek. Pjotr is átjött livréjében és félcipőjében, otromba, állati arcával a termen, s odalépett hozzá, hogy a vagonig kísérje. A zajongó férfiak, amikor a peronon végigment mellettük, elhallgattak; egyikük súgott a másiknak valamit róla, természetesen valami undorítót. Fölment a magas lépcsőn, s ott ült egyedül a kupéban a hajdan fehér, most bemocskolt rugós ülésen. Ledobott útitarsolya ugrott egyet a rugón, azután megnyugodott. Pjotr a búcsú jeléül hóbortos mosollyal emelte meg az ablakon át a zsinóros kalapját, a nyegle kalauz becsapta az ajtót s a reteszt. Lenn egy turnűrös, idétlen hölgy (Anna gondolatban levetkőztette ezt az asszonyt, s elborzadt rútságán) s egy természetellenesen nevető lányka futott el mellettük.

- Katyerina Andrejevnánál, minden őnála van, ma tante!^[202] - kiabálta a lány.

"Ez a lány is milyen idétlen, hogy majmoskodik" - gondolta Anna. Hogy senkit se lásson, gyorsan fölállt, s az üres vagonban a másik oldali ablakhoz ült. E mellett az ablak mellett egy mocskos, otromba paraszt ment el éppen, sapkája alól kócos haj meredt elő, s a vagon kerekeihez hajolt. "Van valami ismerős ezen az otromba paraszton" - gondolta Anna, s eszébe jutott az álma, s a félelemtől remegve a szemben levő ajtóhoz ment. A kalauz kinyitotta az ajtót, s egy férfit engedett be a feleségével.

- Ki óhajt szállni?

Anna nem felelt. A kalauz és a belépők nem vették észre arcán, a fátyol alatt a rémületet. Visszament a fülke sarkába, és leült. A házaspár az átellenes oldalra ült: figyelmesen, de orvul nézegették a ruháját. A férfit meg a feleségét is undorítónak találta. A férfi megkérdezte: megengedi-e, hogy dohányozzék; nyilván nem azért, hogy dohányozzék, hanem hogy beszédbe ereszkedjék. Miután engedélyt kapott, a feleségével franciául kezdett beszélni olyasmiről, amire még kevesebb szüksége volt, mint hogy dohányozzék. Ostobaságokat beszélgettek nagy képmutatóskodva, csak hogy hallja őket. Anna tisztán látta, mennyire unják és gyűlölik egymást. Nem is lehetett nem gyűlölni ilyen szánalmas torzszülötteket.

Fölhangzott a második csöngetés: utána poggyászok hurcolása, zaj, kiabálás, nevetés. Anna előtt olyan világos volt, hogy senkinek sincs örülnivalója, hogy ez a nevetés szinte fájdalmat okozott; be szerette volna tömni a fülét, hogy ne hallja. Végül a harmadik csöngetés is felcsördült, egy fütty hallatszott, a mozdony sivítása; a vonat megrándult, s a férfi keresztet vetett magára. "Érdekes volna megkérdezni, mit akar ezzel" - pillantott rá Anna mérgesen. A hölgy mellett, az ablakon át, a vonatot kísérő s a peronon álló emberekre nézett, akik mintha csak hátrafelé mozogtak volna. A kocsi, amelyben ült, a sínek lökéseire egyenletesen rázkódva, peron, kőfalak, jelzőkorongok s más vagonok mellett gördült el; a sima és olajos kerekek a síneken könnyed hangot adtak; az ablakot ragyogó esti nap világította meg, a függönnyel egy kis szellő játszott. Anna elfeledkezett kocsibeli szomszédairól, a könnyű himbálásra friss levegőt szítt be, s megint elgondolkozott.

"Igen, hol is hagytam abba? Ott, hogy nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amelyben az élet gyötrelem ne lenne; mind arra teremtődtünk, hogy gyötrődjünk; tudjuk is mind, csak módokat eszelünk ki, hogy ámítsuk magunkat. De ha látjuk az igazat, mit tegyünk?"

- Azért kapott észt az ember, hogy megszabaduljon attól, ami nyugtalanítja - mondta franciául a hölgy, s nyilván meg volt elégedve az affektáló nyelvével és a mondatával.

Ezek a szavak mintha Anna gondolatára feleltek volna.

"Megszabaduljon attól, ami nyugtalanítja" - ismételte. S ahogy a vörös képű férjre s a sovány asszonyra pillantott, megértette, hogy ez a beteges nő meg nem értett asszonynak tartja magát, a férje pedig megcsalja, s megerősíti ebben a nézetében. Anna, mintha csak beléjük világítana, látta a történetüket, lelkük minden zegzugát. De érdekes nem volt semmi bennük, s ő tovább fűzte a gondolatát.

"Igen, engem nagyon nyugtalanít, s az észt azért kapta az ember, hogy megszabadítsa magát, tehát meg kell szabadulni. Miért ne oltsa el az ember a gyertyát, amikor nincs mire néznie többet, amikor mindenre olyan utálatos nézni? De hogyan? Ez a kalauz mit futkos itt a padlón? Miért kiabálnak abban a kocsiban azok a fiatalemberek? Miért beszélnek, és mit nevetnek? Mind nem igaz, minden, minden hazugság, minden csalás, minden rossz!..."

Amikor a vonat az állomásra ért, Anna az utasok tömegében szállt ki, s mint a leprásoktól húzódott el tőlük; aztán megállt a peronon, s próbált visszaemlékezni, miért is jött ide, mi volt a szándéka. Ami előbb lehetségesnek látszott, azt most olyan nehéz volt elképzelni; különösen itt, ezeknek az idétlen embereknek a tömegében, akik nem hagyják békében. Majd a hordárok futottak oda hozzá, szolgálatukat ajánlva, majd a peron deszkáin a sarkukkal kopogó s hangosan társalgó fiatalemberek nézték meg; majd a szembejövők tértek ki rosszfelé. Eszébe jutott, hogy ha nincs válasz, tovább akart utazni; megállított hát egy hordárt, s megkérdezte, nincs-e itt egy kocsis, egy Vronszkij grófnak címzett levéllel.

- Vronszkij gróf? Épp most voltak itt tőlük. Szorokina hercegnő s a lánya elé jöttek. De milyen az a kocsis?

Mialatt ő a hordárral beszélt, a vörös és jókedvű Mihajla kocsis odalépett hozzá, hetyke kék ujjasában, óralánccal; nyilván büszke volt rá, hogy olyan jól teljesíti, amit rábíztak, és átadta neki a levelet.

Anna föltörte, s a szíve összeszorult, még mielőtt olvasta volna.

"Nagyon sajnálom, hogy a leveled nem ért ott. Tíz órára otthon leszek" - írta Vronszkij hanyag vonásokkal.

"Úgy! Ezt vártam!" - mondta magában gonosz mosollyal.

- Jó, akkor menj csak haza - mondta csendesen, Mihajlához fordulva. Halkan beszélt, mert a gyors szívverés akadályozta a lélegzésben. "Nem, nem hagyom kínozni magam" - gondolta, fenyegetően fordulva nem Vronszkij s nem önmaga, hanem a felé, aki gyötrődni késztette, s továbbment az állomás mellett a peronon.

A peronon járkáló két szobalány utánafordult, s fennhangon tett megjegyzést a ruhájára: "Valódi" - mondták a rajta levő csipkére. A fiatalemberek nem hagyták békén. Az arcába néztek, és úgy mentek el mellette, hogy természetellenes hangon és nevetve kiabáltak valamit. Az állomásfőnök, ahogy elment mellette, megkérdezte, utazik-e. Egy kvaszárus fiú nem vette le róla a szemét. "Istenem, hova menjek?" - gondolta, mind messzebb és messzebb menve a peronon. A végében megállt. A hölgyek és gyerekek, akik egy szemüveges úr elé jöttek, s hangosan nevettek és beszéltek, amikor egy vonalba került velük, megnézték s elhallgattak. Meggyorsította lépéseit, s elhúzódott tőlük, a peron szélére. Egy tehervonat épp akkor ért oda. A peron megrázkódott, s neki úgy rémlett, hogy megint vonaton van.

És váratlanul eszébe jutott az elgázolt ember, akit azon a napon látott, amikor először találkozott Vronszkijjal, és megértette, mit kell tennie. Gyors, könnyű léptekkel ment le a lépcsőn, amely a szivattyútól a sínekhez vitt, s megállt a szorosan mellette elhaladó vonat mellett. A kocsik aljára nézett, a csavarokra és láncokra, a lassan gördülő első vagon magas, öntöttvas kerekeire; szemmértékkel próbálta az első és hátulsó kerekek közt a távolság közepét s azt a pillanatot, amikor ez a közép szembekerül vele, eltalálni.

"Oda! - mondta magának, s a vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt szórva. - Oda a közepére, és megbüntetem őt, s megszabadulok mindenkitől."

Az első vagon közepe alá akart esni, amikor egy vonalban lesz vele. De a vörös tarsoly, amelyet a karjáról épp leakasztott, visszatartotta, s elkésett; a kocsi közepe továbbment már. Meg kellett várnia a következő kocsit. Olyan érzés fogta el, mint amikor fürdés előtt a vízbe készült lépni - és keresztet vetett magára. A keresztvetés megszokott mozdulata egész sor leánykori és gyermekemléket idézett föl a lelkében, a homály, amely mindent elfödött előle, hirtelen fölszakadt; s az élet egy pillanatra elmúlt ragyogó örömeivel állt előtte. De a szemét nem vette el a második vagon odagördülő kerekeiről. S pont abban a pillanatban, amikor a kocsi közepe egy vonalba került vele, eldobta a vörös tarsolyt, válla közé húzta a fejét, s a vagon alá esett a kezére, s egy könnyű mozdulattal, mintha tüstént föl akarna állni, a térdére ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban már el is borzadt attól, amit tett. "Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?" Föl akart emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét, s hátba taszította. "Uram, bocsáss meg mindent!" - mondta, a harc lehetetlenségét érezve. A kis motyogó paraszt ott dolgozott a vason. S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította: sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.

Csaknem két hónap telt el. Felében voltak a forró nyárnak, s Szergej Ivanovics még csak most készült elmenni Moszkvából.

Szergej Ivanovics életének megvolt ez idő tájt a maga eseménye. Egy évvel ezelőtt fejezte be a könyvét, hatévi munka eredményét; a címe: Kísérlet az állami lét alapjainak áttekintésére Európában és Oroszországban. Ennek a könyvnek néhány fejezete és bevezetése a folyóiratokban már megjelent, más részeit Szergej Ivanovics olvasta föl társasága tagjai előtt, úgyhogy a mű gondolatai a közönségnek nem lehettek egészen újak; Szergej Ivanovics azt várta mégis, hogy műve megjelenésének komoly társadalmi hatása lesz, s ha a tudományban nem is jelent fordulatot, a tudósvilágban mindenesetre erős izgalmat vált ki.

A könyvet igen gondos kivitelben az elmúlt évben adták ki, s küldték szét a könyvkereskedőknek.

Szergej Ivanovics nem kérdezősködött felőle; barátai kérdésére, hogy fogy-e a könyve, kényszeredetten, tettetett közönnyel felelt; még a könyvkereskedőnél sem érdeklődött, hogy vásárolják-e, közben azonban éberen, feszült figyelemmel leste az első benyomást, amit könyve a társadalomban és az irodalomban kivált.

Elmúlt egy hét, a második, a harmadik, és semmiféle társadalmi hatást nem lehetett észrevenni; a barátai, szakemberek és tudósok, néha, nyilván udvariasságból, megemlítették. Azok az ismerősei, akiket a tudományos tartalmú könyve nem érdekelt, egyáltalán nem beszéltek róla. A társaságban pedig, amely most különben is mással volt elfoglalva, teljes volt a közöny; az irodalmi körökben sem esett hónapokon át egy szó sem a könyvéről.

Szergej Ivanovics kiszámította apróra az időt, ami a bírálatok írásához kell, de elmúlt egy hónap, kettő, s még mindig tartott a hallgatás.

Csak a Szevernij Zsuk-ba szúrtak be - egy tréfás cikkbe, amely a hangját vesztő Drabanti énekesről szólt - néhány megvető szót Koznisev könyvéről, ami arra vallott, hogy erről a könyvről rég megvan mindenkinek az elítélő véleménye, s köznevetség tárgya.

Végül a harmadik hónapban, az egyik komoly folyóiratban egy kritika jelent meg. Szergej Ivanovics ismerte a cikk íróját. Találkozott egyszer vele Golubcovnál.

A cikk írója egy igen fiatal és beteges tárcaíró volt; írónak igen fürge, de a műveltsége rendkívül csekély; a személyes érintkezésben félénk.

Szergej Ivanovics, noha a szerzőt mélységesen lenézte, mélységes tisztelettel látott a cikk olvasásához. A cikk borzasztó volt.

A tárcaíró szemmel láthatóan úgy fogta föl az egész könyvet, ahogy nem lehetett fölfogni. De olyan ügyesen idézett belőle, hogy akik nem olvasták (s nyilván szinte senki sem olvasta), azok előtt egész világos lett, hogy a könyv semmi más, mint fellengzős szavak, s hozzá még (amint a kérdőjelek mutatták) rosszul alkalmazott fellengzős szavak gyűjteménye, s hogy a könyv írója teljesen tudatlan ember. S mindez oly szellemesen történt, hogy a szellemességét Szergej Ivanovics is elfogadta volna - de éppen ez volt a borzasztó.

S a mélységes lelkiismeretesség ellenére, amellyel Szergej Ivanovics a bíráló érveinek a helyességét ellenőrizte, egy pillanatra sem állt meg a kigúnyolt tökéletlenségeknél és hibáknál - nagyon is nyilvánvaló volt, hogy mindezt szándékosan szedték ki a könyvből -, hanem találkozásuk és beszélgetésük lefolyását idézte rögtön a legkisebb részletig eszébe.

"Nem sértettem meg valamivel?" - kérdezte magától Szergej Ivanovics.

S amikor eszébe jutott, hogy találkozásukkor hogy igazította ki ennek a fiatalembernek néhány tudatlanságot eláruló szavát, megfejtette, mi is az értelme a cikknek.

Ez után a cikk után halálos hallgatás állt be nyomtatásban és élőszóban is a könyvről, s Szergej Ivanovics látta, hogy műve, amelyet hat esztendőn át olyan szeretettel és fáradsággal dolgozott ki, semmi nyomot nem hagy.

Szergej Ivanovics helyzetét még nehezebbé tette, hogy amióta könyvét befejezte, nem volt otthoni munkája, ami idáig az ideje nagy részét elfoglalta.

Szergej Ivanovics okos, művelt, egészséges és tevékeny ember volt, s most nem tudta, mire használja fel a munkakedvét. A beszéd vendéglőben, gyűléseken, összejöveteleken, bizottságokban, mindenütt, ahol csak beszélni lehet, elfoglalta ideje egy részét; de ő, a régi városlakó, nem engedte meg magának, ahogy tapasztalatlan öccse tette, amikor Moszkvában volt, hogy egészen elmerüljön a beszélgetésekben, és sok szabad ideje és szellemi ereje maradt.

De szerencséjére abban az időben, amely könyve kudarca miatt a legsúlyosabb volt számára, a máshitűek, az amerikai testvérek, a szamarai éhínség, a kiállítások és spiritizmus témáit a szláv kérdés váltotta fel, amely odáig lappangva parázslott csak a társadalomban, s Szergej Ivanovics, aki eddig is egyik szítója volt ennek a kérdésnek, most ebbe vetette magát.

Azoknak az embereknek a körében, akikhez Szergej Ivanovics is tartozott, ebben az időben semmi másról nem írtak és nem beszéltek, csak a szláv kérdésről és a szerb háborúról. Mindazt, amit a sok henyélő tenni szokott, hogy idejét agyonüsse, most a szlávok javára tette. Bálok, hangversenyek, ebédek, szónoklatok, hölgyparádék, sörök, vendéglők, minden a szlávok iránti együttérzés mellett tanúskodott.

Azzal, amit ebből az alkalomból mondtak és írtak, Szergej Ivanovics a részletekben sok mindennel nem értett egyet. Látta, hogy a szláv kérdés egyike lett azoknak a divatos passzióknak, amelyek egymást váltva, a társaságnak beszédtárgyul szolgálnak; azt is látta, hogy a vele foglalkozók közül soknak csak nyerészkedés és becsvágy volt a célja. Beismerte, hogy az újságok sok fölösleges és túlzott dolgot kinyomtattak, azzal az egyetlen céllal, hogy a figyelmet magukra fordítsák, s a többieket túlkiáltsák. Látta, hogy ebben az általános társadalmi fölzajdulásban a bukottak és sértettek, hadsereg nélküli főparancsnokok, minisztérium nélküli miniszterek, újság nélküli újságírók, párthívek nélküli pártfőnökök szöktek az élre, s kiabáltak a többinél hangosabban. Látta, hogy sok a könnyelműség s a nevetnivaló, de a kétségbevonhatatlan s egyre növekvő lelkesedést is látta, amely a társadalom minden rétegét egybefogta, s amellyel lehetetlen volt együtt nem érezni. A hitsorsosok s szláv testvérek lemészárlása részvétet ébresztett a szenvedők s felháborodást az elnyomók iránt. A szerbek és montenegróiak hősiessége, akik olyan nagy ügyért küzdöttek, az egész nemzetben fölkeltette a vágyat, hogy ne csak szóval, hanem tettel is segítsen testvéreinek.

Amellett volt egy másik jelenség is, amely Szergej Ivanovicsot megörvendeztette: a közvélemény megnyilvánulása. A társadalom határozott kifejezést adott óhajának. A néplélek - ahogy Szergej Ivanovics mondta - megnyilatkozott. S minél többet foglalkozott ezzel az üggyel, annál nyilvánvalóbbnak látta, hogy ez olyan ügy, amelynek hatalmas méreteket kell öltenie, s korszakot alkotnia.

Egészen a nagy ügy szolgálatának szentelte hát magát; könyvéről pedig megfeledkezett.

Minden ideje el volt foglalva, úgyhogy nem is ért rá a hozzá érkező levelek és felszólítások mindenikére felelni.

Az egész tavaszt s a nyár egy részét is munkában töltötte, s csak július hónapban indult az öccséhez, falura.

Kétheti pihenésre ment, de egyszersmind a nemzet szentélyébe, a falu vadonjába, hogy a néplélek felemelkedésének a látványát élvezze, amelyről, mint minden fővárosi és városlakó, ő is teljesen meg volt győződve. Katavaszov, aki régen készült már rá, hogy ígéretét beváltsa s Levinhez elmenjen, együtt utazott le vele.

Alig ért ki Szergej Ivanovics Katavaszovval a ma különösen népes Kurszki pályaudvarra, ahol a kocsijából kiszállt s a holmijával utánahajtó inasát kereste, négy bérkocsin az önkéntesek is éppen akkor értek oda. A hölgyek csokrokkal fogadták őket, s az utánuk özönlő tömeg kíséretében mentek be az állomásépületbe.

Az önkénteseket fogadó hölgyek közül az egyik, a váróteremből kilépve, Szergej Ivanovicshoz fordult.

- Maga is kísérőként jött? - kérdezte franciául.

- Nem, magam is utazom, hercegnő. Az öcsémhez, pihenni. S maga egyre csak kísérget? - mondta Szergej Ivanovics alig észrevehető mosollyal.

- Azt nem is lehetne! - felelte a hercegnő. - Igaz, hogy tőlünk már nyolcszázan mentek el? Malvinszkij nem hitte el nekem.

- Többen, mint nyolcszázan. Ha azokat is hozzászámítjuk, akik nem egyenesen Moszkvából indultak, ezernél többen - mondta Szergej Ivanovics.

- No lám! Én is mondtam! - kapott rajta örömmel a hölgy. - S igaz az is, hogy már egymillió körül gyűlt össze?

- Több, hercegnő.

- S a mai sürgönyhír? A törököket megint megverték.

- Igen, olvastam - felelte Szergej Ivanovics. Az utolsó táviratról beszéltek, amely megerősítette, hogy a törököket három nap egymás után minden ponton megverték, megfutamították, s holnapra várják a döntő ütközetet.

- Jaj, igaz is, van itt, tudja, egy fiatalember; kitűnő fiú; ő is jelentkezett. Nem tudom, miért, nehézségeket támasztottak. Meg akartam kérni magát, ismerem a fiút, hogy legyen szíves, írjon egy levelet az érdekében. Ligyija Ivanovna küldte.

Szergej Ivanovics kikérdezte, amit a hercegnő a jelentkező fiatalemberről tudott; bement az első osztályú váróterembe, megírta a levelet annak, akitől a dolog függött, és átadta a hercegnőnek.

- Tudja, hogy Vronszkij gróf, az a bizonyos... ezzel a vonattal megy? - mondta a hercegnő ünnepélyes és sokat jelentő mosollyal, amikor Szergej Ivanovics újra rátalált, s a levelet átadta neki.

- Hallottam, hogy megy, de nem tudtam, mikor. Ezzel a vonattal?

- Láttam. Itt van, csak az anyja kísérte ki. Ez mégiscsak a legjobb, amit tehet.

- Hát persze...

Mialatt beszéltek, a tömeg az ebédlőasztal felé özönlött mellettük. Ők is előbbre húzódtak, egy úr erős hangját hallották, aki serleggel a kezében az önkéntesekhez intézett beszédet: "Szolgálni a hitért, emberiségért, testvéreinkért - mondta az úr, mind feljebb emelve a hangját. - Ehhez a nagy ügyhöz adja Moszkva anyuskánk az áldását reátok. Živeo!" - fejezte be hangosan és könnyesen.

Mindenki "Živeó"-t kiáltott; s újabb tömeg özönlött a terembe; a hercegnőt majd leverték a lábáról.

- Á, hercegnő, mit szól ehhez? - mondta Sztyepan Arkagyics, a tömeg közepén felbukkanva, örvendő-sugárzó mosollyal. - Nagyszerűen beszélt, szép melegen, igaz? Bravó! És Szergej Ivanovics! Maga is szólhatna, csak úgy magától, néhány szót bátorításképp, tudja, olyan jól érti - tette hozzá gyöngéd, tiszteletteljes és óvatos mosollyal, s karjánál fogva előretolta.

- Nem én, azonnal utazom.

- Hová?

- Az öcsémhez, falura - felelte Szergej Ivanovics.

- Akkor találkozik a feleségemmel, írtam neki, de maga előbb ér oda; mondja meg, kérem, hogy látott, és hogy all right. Ő érti már. Különben mondja csak meg neki, legyen olyan jó, hogy kineveztek bizottsági tagnak a déli vasutak... Nos, ő érti már! Ismeri, les petites misères de la vie humaine^[203] - fordult mentegetőzve szinte a hercegnőhöz. - Mjagkaja - nem Liza, Bibis - ezer puskát küld és tizenkét kedvesnővért. Mondtam már?

- Igen, hallottam - felelte kelletlen Koznisev.

- Kár, hogy elutazik - mondta Sztyepan Arkagyics. - Holnap ebédet adunk két utazó tiszteletére. Az egyik, Dimer-Bartnyanszkij Pétervárról, a másik a mi Veszlovszkijunk, Grisa. Mind a kettő elmegy. Veszlovszkij nemrég nősült. Az ám a legény! Igaz, hercegnő? - fordult a hölgyhöz.

A hercegnő nem felelt, Koznisevre nézett. De az, hogy Szergej Ivanovics és a hercegnő mintha el szerettek volna különülni tőle, egyáltalán nem zavarta Sztyepan Arkagyicsot. Mosolyogva nézett majd a hercegnő kalap tollára, majd mintha eltűnődne valamin, oldalvást. Amikor egy arra menő hölgyet a perselyével észrevett, odahívta, s egy ötrubeles bankjegyet dobott be.

- Nem tudom nyugodtan nézni ezeket a perselyeket - mondta -, ameddig pénzem van. S a mai hírek! Fenegyerekek ezek a montenegróiak!

- Micsoda! - kiáltott föl, amikor a hercegnő elmondta neki, hogy Vronszkij ezzel a vonattal megy. Sztyepan Arkagyics arca egy pillanatra elszomorodott, de amikor egy perc múlva, pofaszakállát igazgatva, kissé biccentő járásával abba a szobába lépett, ahol Vronszkij volt, teljesen elfeledkezett kétségbeesett zokogásáról a húga holtteste fölött, s már csak a hőst és a régi barátot látta benne.

- Minden hibája ellenére lehetetlen igazat nem adni neki - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicsnak, ahogy Oblonszkij elment tőlük. - Ez a valódi orosz és szláv természet! De Vronszkijnak, félek, kellemetlen lesz találkozni vele. Akármit mond, engem meghat ennek az embernek a sorsa. Beszéljen vele az úton - mondta a hercegnő.

- Talán; ha úgy adódik.

- Én sohasem szerettem. De ezzel sokat levezekel. Nemcsak ő megy, egy századot visz a maga költségén.

- Igen, hallottam.

Fölhangzott a csengő. Mindenki az ajtó felé tódult.

- Ott van! - mondta a hercegnő Vronszkijra mutatva, aki hosszú felöltőben, széles karimájú fekete kalapban ment, az anyjába karolva. Oblonszkij mellette haladt, s élénken beszélt valamit.

Vronszkij összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, mintha nem hallaná, hogy Sztyepan Arkagyics mit mond.

Bizonyára Oblonszkij mutatta meg őket, mert arra nézett, ahol Szergej Ivanovics és a hercegnő állt, s némán megemelte a kalapját. Megöregedett, szenvedő arca megkövültnek látszott.

Ahogy a peronra kimentek, Vronszkij némán, anyját előreengedve tűnt el a szakaszban.

A peronon fölhangzottak az "Isten óvd a cárt!", aztán a "Hurrá!" és "Živeo!" kiáltások. Az egyik önkéntes, egy magas, nagyon fiatal, beesett mellű ember, különösen feltűnően búcsúzott, nemezkalapját s egy virágcsokrot lóbálva a feje fölött. Mögötte két tiszt s egy idős, nagy szakállú, zsírfoltos sapkájú ember hajolt ki, ők is integettek.

Szergej Ivanovics elköszönt a hercegnőtől, s az odaérkező Katavaszovval együtt a zsúfolt kocsiba szállt. A vonat elindult.

A caricini állomáson a vonatot fiatalemberek jól összehangolt dalárdája fogadta, a Szlavjszjá-t énekelték. Az önkéntesek megint integettek, és kidugták a fejüket, de Szergej Ivanovics nem hederített rájuk; elég dolga volt az önkéntesekkel, ismerte már a típusokat, s nem érdekelték többé. Katavaszovnak azonban tudományos munkája közben nem volt alkalma megfigyelnie őket, őt nagyon érdekelték az önkéntesek, s Szergej Ivanovicsot faggatta felőlük.

Szergej Ivanovics azt tanácsolta, menjen át a második osztályba, beszélgessen el maga velük. A következő állomáson Katavaszov megfogadta a tanácsát.

Az első megállónál átment a második osztályba, s összeismerkedett az önkéntesekkel. A kocsi sarkában ültek, hangosan beszélgettek, nyilván tudták, hogy az utasok s a belépő Katavaszov figyelme rajtuk van. Egy magas, beesett mellű ifjú beszélt a leghangosabban. Nyilván részeg volt, s valami történetet mondott el, ami az intézetükben történt. Szemben vele egy másik, korosabb ember ült, testőrkabátban, osztrák katonasapka a fején. Mosolyogva hallgatta az elbeszélőt, s meg-megállította. A harmadik, egy tüzéregyenruhás, a bőröndjén ült mellettük. A negyedik aludt.

Katavaszov beszélgetésbe ereszkedett a fiúval; megtudta, hogy gazdag moszkvai kereskedő, aki huszonkét éves korára nagy vagyont herdált el. Katavaszovnak nem tetszett, mert nyápic volt, elkényeztetett s beteges. Nyilván meg volt győződve, különösen most, becsípetten, hogy hőstettet követ el, s a legkellemetlenebb módon kérkedett vele.

A másik, szolgálatból kilépett tiszt sem tett kellemesebb benyomást Katavaszovra. Látni lehetett, hogy olyan ember, aki mindent megpróbált már. Volt vasutas, intéző, maga alapított gyárakat; beszélt mindenről, ami az eszébe jutott, a tudományos kifejezéseket rosszkor alkalmazta.

A harmadik, a tüzér, épp ellenkezőleg, nagyon megtetszett neki. Csendes, szerény ember volt, nyilván meghajolt a hajdani testőr tudása, a kereskedő hősi önfeláldozása előtt, s önmagáról semmit sem mondott. Amikor Katavaszov megkérdezte, mi buzdította föl, hogy Szerbiába menjen, szerényen felelt:

- De hisz mindenki megy. Segítenem kell a szerbeken nekem is. Sajnálom őket.

- Magukból, tüzérekből, különösen kevés van ott - mondta Katavaszov.

- Én nem soká szolgáltam a tüzérségnél, lehet, hogy a gyalogsághoz vagy a lovassághoz osztanak be.

- Miért a gyalogsághoz, amikor tüzérségre van a legnagyobb szükségük? - mondta Katavaszov; a tüzér kora után ítélve azt gondolta, hogy számottevő rangja van már.

- Nem sokat szolgáltam én tüzérségnél; szolgálaton kívül hadapród vagyok - mondta, s elkezdte magyarázni, miért bukott meg a tiszti vizsgán.

Az egész együtt kellemetlen hatást tett Katavaszovra, s amikor az önkéntesek az állomáson kimentek inni, szerette volna a maga kedvezőtlen véleményét egy kis beszélgetésben valakivel megosztani. Egy katonakabátos öreg, aki velük utazott, egész idő alatt odafülelt Katavaszov és az önkéntesek beszélgetésére. Ahogy magára maradt vele, Katavaszov őhozzá fordult.

- Milyen különböző sorsú emberek tartanak most oda - mondta határozatlanul; a maga véleményét is ki akarta mondani, de közben az öregét is puhatolta volna.

Az öreg két hadjáratot viselt katona volt. Tudta, mi a katonaember, s ezeket az urakat a képük és beszédük, no meg az elszántságuk után, amivel az útipalackjukat ürítették, rossz katonáknak tartotta. Azonkívül egy járási székhely lakója volt, s el szerette volna mondani, hogy ment el a városukból egy elbocsátott, részeges és tolvaj katona, akit már munkára sem vett fel senki sem. De tapasztalatból tudta, hogy a mostani hangulatban veszedelmes dolog a közvéleménnyel ellentétes nézetet hangoztatni, különösképpen pedig az önkénteseket elítélni, így hát ő is csak kémlelgette Katavaszovot.

- Hát bizony, kellenek oda az emberek - mondta nevető szemmel. S a legutóbbi háborús hírekről kezdtek beszélgetni, elrejtve egymás előtt furcsállásukat, hogy kikkel várják holnapra az ütközetet, amikor a törököt az utolsó hír szerint minden ponton megverték. Úgy váltak el, hogy egyikük sem mondta ki a véleményét.

Katavaszov, a kocsijába visszatérve, önkéntelen képmutatással mondta el Szergej Ivanovicsnak, amit az önkénteseken észlelt, s az derült ki belőle, hogy mind kitűnő gyerek.

Egy nagyváros állomásán megint ének és kiabálás fogadta az önkénteseket: perselyeikkel megint megjelentek a gyűjtők és gyűjtőnők; a kormányzósági hölgyek csokrokat hoztak az önkénteseknek, s utánuk mentek a büfébe. De ez már mind sokkal gyengébb és kisebb méretű volt, mint Moszkvában.

Mialatt a kormányzósági székhelyen álltak, Szergej Ivanovics nem ment be a büfébe: a peronon kezdett föl-alá járkálni.

Ahogy első ízben ment el Vronszkij szakasza mellett, a függöny, amint észrevette, le volt eresztve. Amikor azonban másodszor haladt el arra, az öreg grófnő volt az ablakban. A grófnő odahívta őt magához.

- Megyek, elkísérem Kurszkig - mondta.

- Igen, hallottam - mondta Szergej Ivanovics, az ablaknál megállva s bepillantva. - Milyen gyönyörű vonás ez benne! - tette hozzá, észrevéve, hogy Vronszkij nincsen a szakaszban.

- Mit is tehet az után a szerencsétlenség után?

- Milyen szörnyű esemény! - mondta Szergej Ivanovics.

- Ó, hogy mit éltem én át! De jöjjön föl!... Hogy mit éltem át! - ismételte meg, amikor Szergej Ivanovics odaült mellé a pamlagra. - Azt el sem lehet képzelni! Hat héten át senkivel sem beszélt; s csak akkor evett, amikor könyörögtem neki. Egy pillanatra sem lehetett egyedül hagyni. Elszedtünk mindent, amivel megölhetné magát; a földszinten laktunk, de nem lehetett mindent előre látni. Hisz tudja, egyszer már magára lőtt miatta - mondta az öregasszony, s a szemöldöke összehúzódott erre az emlékre. - Úgy végezte, ahogy az ilyen asszonynak végeznie kell. Még halált is aljasat, hitványat választott.

- Nem a mi dolgunk, grófnő, hogy ítéljünk fölötte - mondta Szergej Ivanovics fölsóhajtva. - De megértem, hogy magának milyen nehéz volt.

- Ne is mondja! A birtokomon voltam épp; a fiam is ott volt nálam. Hoznak egy levelet. Megírta a választ, és elküldte. Nem tudtuk, hogy ott van az állomáson. Este, épp megyek a szobámba, akkor mondja az én Marym, hogy az állomáson egy hölgy a vonat elé vetette magát. Mintha fejbe vertek volna! Rögtön tudtam, hogy ő az. Az első, amit mondtam: ne szóljanak neki. De már megmondták. A kocsisa ott volt, és mindent látott. Amikor a szobájába futottam, már magánkívül volt. Rettenetes volt nézni is. Egy szót sem szólt, csak rohant oda. Azt már nem is tudom, ott mi történt, úgy hozták haza, mint a holtat. Nem ismertem volna meg. "Prostration compléte"^[204], mondta a doktor. Ami aztán kezdődött, majdnemhogy dühöngés volt... De mit beszélek róla! - mondta a grófnő legyintve. - Rettenetes idők! Nem, akármit mond, rossz nő. Miféle kétségbeesett szenvedélyek! És mindez azért, hogy bebizonyítsa, milyen rendkívüli nő. Hát ezt aztán bebizonyította. Elpusztította magát s két nagyszerű embert: az urát s az én szerencsétlen fiamat.

- Az ura mit csinál? - kérdezte Szergej Ivanovics.

- Magához vette a lányát. Aljosa az első időben mindenbe beleegyezett. Most már rettenetesen bántja, hogy egy idegen embernek odaadta a lányát, de a szavát nem veheti vissza. Karenin lejött a temetésre. Azon voltunk, hogy ne találkozzék Aljosával. Neki, a férjnek, mégiscsak könnyebb. Őt megszabadította magától. De az én szegény fiam mindenét odaadta neki. Mindent eldobott: a pályáját, engem, s még akkor sem szánta meg; szántszándékkal egészen megölte. Nem, akármit mond, a halála is egy undok, vallástalan nő halála. Bocsássa meg az Isten, de ahogy a fiam pusztulását nézem, nem tudom az emlékét nem gyűlölni.

- S most hogy van?

- Isteni segítség ez a szerb háború. Én öreg vagyok már, nem értek semmit se belőle, de neki az Isten küldte. Nekem, az anyjának, természetesen szörnyű, s ami a fő, azt mondják, ce n'est pas très bien vu à Pétersbourg.^[205] De mit tegyünk? Csak ez tudta megint talpra állítani. Jasvin, a barátja, mindenét eljátszotta, s Szerbiába készült. Eljött hozzá, és rábeszélte. Ez most elfoglalja. Beszéljen, kérem, vele, szeretném, ha kicsit elterelődnék a figyelme. Olyan szomorú. Hozzá még a foga is megfájdult. Magának nagyon fog örülni. Kérem, beszélgessen vele, arról az oldalról jön majd.

Szergej Ivanovics azt mondta, hogy nagyon szívesen, s átment a vonat másik oldalára.

Hosszú kabát, fölcsapott szélű kalap, kéz a zsebben: Vronszkij úgy járt, mint a vad a ketrecben, a peronra hányt zsákok ferde esti árnyékában, s vagy húszlépésnyire gyorsan megfordult. Szergej Ivanovicsnak, ahogy feléje ment, úgy rémlett, hogy Vronszkij látja őt, de teszi, mint hogyha nem látná. Szergej Ivanovics nem törődött ezzel. Vele kapcsolatban fölötte állt minden személyes szempontnak.

Szergej Ivanovics szemében Vronszkij ebben a percben egy nagy ügy fontos szereplője volt, kötelességének érezte, hogy buzdítsa, s helyeslését fejezze ki. Odalépett hozzá.

Vronszkij megállt, ránézett, felismerte, néhány lépést tett Szergej Ivanovics felé, s jó erősen kezet szorított vele.

- Lehet, hogy nem is kívánt találkozni velem - mondta Szergej Ivanovics -, de nem lehetnék valamiben a hasznára?

- Nincs senki, akivel olyan kevéssé volna kellemetlen találkoznom, mint önnel - mondta Vronszkij. - Bocsásson meg. Semmi sem kellemes az életemben.

- Megértem, csak a szolgálataimat akartam fölajánlani - mondta Szergej Ivanovics, Vronszkij szemmel láthatóan szenvedő arcára tekintve. - Nincs szüksége levélre, Riszticshez, Milánhoz?

- Ó, nincs! - mondta Vronszkij, mintha nehezen értené meg. - Ha önnek is mindegy, járkáljunk talán. A kocsikban olyan fülledt a levegő. Levél? Nem, köszönöm, a halálhoz nem kell ajánlólevél. Legföljebb a törökökhöz... - mondta csak a szájával mosolyogva. A szeme megőrizte haragos, szenvedő nézését.

- De talán könnyebb lesz, ha egy előkészített emberrel kerül kapcsolatba, erre mégiscsak feltétlen szükség van. Különben, ahogy akarja. Nagy örömmel hallottam elhatározását. Úgyis annyian kelnek ki az önkéntesek ellen, az olyan ember, mint ön, a közvélemény szemében fölemeli őket.

- Én mint ember - mondta Vronszkij - annyiban érhetek valamit, hogy az életemet nem tartom semmire. Van bennem annyi testi erő, hogy az ellenség négyszögébe betörjek, s szétverjem vagy elessek - ezt tudom! Örülök, hogy van miért odaadnom az életemet, amely nemcsak hogy nem kell, de csömörletes is nekem. Valakinek majd jó lesz - s arccsontja felett az izom idegesen megrándult a nem szűnő kínos fogfájás miatt, amely még abban is megakadályozta, hogy azzal a hangsúlyozással beszéljen, amivel akart.

- Újjá fog születni, megjövendölöm - mondta Szergej Ivanovics meghatottan. - Testvéreink fölszabadítása az iga alól méltó cél életre-halálra. Az Isten adjon önnek külső sikert és belső békét - tette hozzá, s odanyújtotta a kezét.

Vronszkij erősen megszorította az odanyújtott kezet.

- Igen. Mint fegyver, jó lehetek még valamire. De mint ember, rom vagyok - mondta szaggatottan.

Fogának sajgó fájdalma, amely a száját nyállal töltötte el, akadályozta a beszédben. Elhallgatott; a síneken lassan és simán odagördülő szerkocsi kerekére nézett.

S egy pillanatra egész más, nem is fájdalom, hanem általános, kínos, belső feszengés feledtette el a fogfájást. Ahogy a szerkocsira s a sínekre nézett, a beszélgetés hatása alatt, melyet egy ismerősével folytatott, akivel a szerencsétlenség óta nem találkozott, ő jutott hirtelen az eszébe, azaz ami még megvolt belőle, amikor mint az eszeveszett, a vasúti állomás vasutasszállására futott; az asztalon az idegenek előtt szemérmetlenül kinyúlt, bevérzett test, teli még az iménti élettel: a hátravetett, ép fej, súlyos fonalaival, a halántékába és gyönyörű arcába kondorodó fürtökkel, s a piros, félig elnyílt száj, ajkán az a dermedt, különös, szánalomra méltó mosoly, a nyitva maradt szemekben pedig az a szörnyű kifejezés; mintha szavakkal mondaná ki a rettenetes fenyegetést, amit a veszekedésük alatt mondott - arról, hogy meg fogja még bánni.

Igyekezett úgy idézni föl, amilyen akkor volt, amikor először találkozott vele, akkor is az állomáson, mint titokzatos, gyönyörű, szerető nőt, aki boldogságot ad s keres, nem kegyetlen bosszúállót, amilyenként az utolsó percben állt előtte. Fel próbálta idézni legszebb perceiket, de ezek a percek örökre meg voltak mérgezve. Csak a győztesre emlékezett, aki beváltotta fenyegetését, amelyre nem volt senkinek szüksége - amelyet jóvá megbánás nem tehet. Nem érezte már a fogfájást; zokogás torzította el az arcát.

Miután vagy kétszer elment a zsákok mellett s úrrá lett magán, nyugodtan fordult Szergej Ivanovicshoz:

- A tegnapiak óta nincsenek híreik? Igen, harmadszor is megverték, de holnapra várják a döntő ütközetet.

S miután egy darabot elbeszélgettek még Milán királlyá kiáltásáról, hogy milyen óriási következményei lehetnek, a második csengetés után elváltak, ki-ki a kocsijába.

Szergej Ivanovics nem tudta, mikor jöhet el Moszkvából, és így nem is sürgönyzött az öccsének, hogy küldjön ki elé. Levin nem is volt otthon, amikor Katavaszov és Szergej Ivanovics déli tizenkét órakor, az állomáson bérelt tarantászon porlepetten, mint két arab, a pokrovszkojei ház elé ért. Kitty az erkélyen ült az apjával és a nővérével; megismerte a sógorát, s leszaladt elébe.

- Nem szégyelli magát, hogy nem értesített bennünket? - nyújtott kezet Kitty, homlokát Szergej Ivanovics szája elé tartva.

- Teljes épségben megjöttünk; nem akartunk nyugtalanságot okozni - felelte Szergej Ivanovics. - Olyan poros vagyok, hogy félek magához érni. Annyi dolgom van, nem tudtam, mikor téphetem ki magam. Maguk mindig a régiben - mondta mosolyogva -, élvezik nyugodt boldogságukat, távol az ártól, a csendes öbölben, íme, a mi Fjodor Vasziljics barátunk is rászánta magát végre.

- De nem vagyok ám néger; ha kimosdok, emberhez hasonlítok - nyújtott kezet Katavaszov szokott tréfálkozásával, s ahogy elmosolyodott, fekete arcából különös fénnyel csillogtak elő a fogai.

- Kosztya nagyon örül majd. A tanyára ment. Ideje lenne már, hogy jöjjön.

- Egyre a gazdasággal vesződik. Csakugyan: öböl - mondta Katavaszov. - Mi, a szerb háborún kívül mást sem hallunk. A barátom hogy gondolkozik róla? Bizonyára másképp, mint a többi ember.

- Nem, dehogy; úgy, mint a többiek - felelte Kitty, némi zavarral pillantva Szergej Ivanovicsra. - Akkor hát elküldök érte. Papa is itt van nálunk látogatóban. Nemrég jött haza külföldről.

S miután intézkedett, hogy Levinért elküldjenek, a csupa por vendégeket kísérjék el mosdani, egyiket a dolgozószobába, a másikat Dolly nagy szobájába, s adjanak reggelit nekik - maga élt a gyors mozdulatok jogával, amelytől terhessége alatt meg volt fosztva, s az erkélyre futott.

- Szergej Ivanovics van itt - mondta -, és Katavaszov, a professzor.

- Ebben a nyomasztó hőségben! - szólt a herceg.

- Nagyon kedves ember, papa; Kosztya is nagyon szereti - mondta Kitty mosolyogva, mintha kérlelné valamire, gúnyos kifejezést véve észre az apja arcán.

- No, rendben van.

- Menj, lelkecském, hozzájuk - fordult Kitty a nővéréhez -, foglalkozz velük. Találkoztak Sztyivával az állomáson, egészséges. Én meg futok Mityához. Tea óta, vesztemre, nem szoptattam. Most ébredt föl: bizonyosan sír már. - S a tej feszülését érezve, gyors léptekkel a gyerekszobába ment.

Valóban nemcsak sejtette (gyerekével még nem szakadt meg a kapcsolata); arról, hogy a tej az ő mellét feszíti, bizonyosan tudta, hogy a gyerek éhes.

A gyerekszobába sem ért, már tudta, hogy sír. S valóban sírt. Hallotta a hangját, s meggyorsította a lépteit. De minél gyorsabban ment, a gyerek annál hangosabban sírt. A hang szép volt, egészséges, csak kiéhezett és türelmetlen.

- Rég sír már, daduska? - mondta szaporán Kitty, egy székre ülve, s nekikészült a szoptatásnak. - Adja csak hamar ide. Ej, dadus, de lassan megy, azt a főkötőt később is megkötheti!

A gyerek majd megszakadt a mohó visítástól.

- Nem lehet, mátuska - mondta Agafja Mihajlovna, aki majd mindig ott volt a gyerekszobában. - Előbb tisztába kell tenni. Aja-ajaa! - énekelte a gyerek fölött, oda se hederítve az anyjára.

A dajka odahozta neki a gyermeket. Agafja Mihajlovna ott jött mögötte, a gyöngédségtől olvadozó arccal.

- Ismer, megismer. Isten bizony! Katyerina Alekszandrovna, mátuska, megismert! - kiabálta túl Agafja Mihajlovna a gyermeket.

De Kitty nem hallgatott rá. Az ő türelmetlensége éppúgy kitörőben volt, mint a gyermeké.

A türelmetlenségtől a dolog nem is akart jó darabig menni. A gyerek nem azt kapta meg, amit kellett, s megharagudott.

Végül egy kétségbeesett, levegő után kapkodó sikoltás és haszontalan, fuldokló kortyolások után a dolog sikerült, anya és gyermeke egyidőben érezték meg a nyugalmat, s mind a ketten elcsendesedtek.

- Ő is csupa izzadság, szegényke - suttogta Kitty a gyermeket megtapogatva. - Miért gondolja, hogy megismeri? - mondta azután, s odasandított a gyerek szemeire, amelyek, úgy tetszett neki, pajkosan tekingettek ki a felcsúszott fejkötő alól, az egyenletesen szuszogó orcácskára, vörös tenyerű kezecskéire, amelyekkel most körforma mozgásokat végzett.

- Nem lehet! Ha valakit megismerne, hát engem! - mondta Kitty Agafja Mihajlovna erősködésére, s elmosolyodott.

Azon mosolyodott el, hogy noha azt mondta, nem ismerheti meg, a szíve mélyén tudta, hogy nemcsak Agafja Mihajlovnát ismeri meg, de mindent ismer, és sok olyasmit is megért, amit senki sem tud, amit ő, az anyja is csak az ő révén tudott meg s kezdett megérteni. Agafja Mihajlovna, a dajka, a nagyapja, még az apja szemében is Mitya olyan élőlény volt, aki csak anyagi gondozást igényel, az anyja szemében azonban már réges-rég erkölcsi lény ő, vele való lelki kapcsolatának egész története volt már.

- Ha fölébred, Isten adja, maga is meglátja. Ahogy így csinálok, szinte fölragyog a galambom. Fölragyog, akárcsak az a fényes napocska - mondta Agafja Mihajlovna.

- Jó, jó, akkor majd meglátjuk - suttogta Kitty. - De most menjen, elaluszik.

Agafja Mihajlovna lábujjhegyen kiment; a dajka leeresztette az elsötétítő függönyöket, a kiságy muszlinfüggönye alól kihajtotta a legyeket, majd az ablak üvegjén vergődő lódarazsat is; leült, anya és gyermeke fölött egy fonnyadt nyírágat lóbálva.

- Ez a hőség, ez a hőség! Csak egy kis esőcskét adna a jó Isten - mondogatta.

- Igen, igen, s-s-s - felelte Kitty, könnyedén meghimbálva magát, s gyöngéden megszorította a csuklóban mintegy cérnaszállal átkötött, puffadt kacsot, amelyet Mitya, szemecskéit hol becsukva, hol kinyitva, még mindig lóbált egy kicsit. Ez a kezecske megzavarta Kittyt; kedve lett volna összecsókolgatni, de félt is, nem ébreszti-e fel. A kezecskék végre abbahagyták a mozgást, a szemek becsukódtak. A tovább szopó gyerek csak ritkán emelte föl hosszú, kunkori szempilláit, s pillantott a félhomályban feketének látszó, nedves szemével az anyjára. A dajka abbahagyta a legyezést, s elszunnyadt. Föntről az öreg herceg harsogása hallatszott s Katavaszov kacagása.

"Úgy látszik, nélkülem is belemelegedtek a beszédbe - gondolta Kitty -, de mégiscsak bosszantó, hogy Kosztya nincsen itt. Megint behúzódott, biztos, a méhesbe. Ha rossz is, hogy olyan sokat van ott, mégis örülök neki. Elszórakoztatja. Most vidámabb és jobban van, mint tavasszal. Akkor olyan komor volt, annyit gyötrődött, hogy félteni kezdtem. De hogy milyen mulatságos ember!" - suttogta mosolyogva.

Tudta, mi kínozza az urát. A hitetlensége. Ha megkérdik, mit gondol, elkárhozik-e az ura, amiért nem hisz a túlvilágban, kénytelen lett volna azt mondani, hogy elkárhozik. A hitetlensége mégsem tette Kittyt boldogtalanná, s bár elismerte, hogy hitetlen ember nem üdvözülhet, s ezen a földön az ura lelkét szerette legjobban, mosolyogva gondolt a hitetlenségére, s azt gondolta magában, hogy mulatságos ember.

"Miért olvas már egy éve mindenféle filozófiákat? - gondolta. - Ha azokban a könyvekben ez mind benne van, meg is értheti. Ha meg nem igaz, ami bennük van, minek olvasni? Maga mondja, hogy szeretne hinni. Akkor miért nem hisz? Biztosan azért, mert sokat gondolkozik. Sokat pedig azért gondolkozik, mert magányos. Mindig csak egyedül, egyedül. Velünk nem lehet mindenről beszélnie. Ezek a vendégek, azt hiszem, kedvére lesznek majd, különösen Katavaszov. Szeret vitatkozni vele." S gondolatban mindjárt arra ugrott át, hol lesz jobb Katavaszovot éjjelre elhelyezni - külön vagy Szergej Ivanoviccsal. S hirtelen egy gondolat nyilallt belé, amely olyan nyugtalanító volt, hogy nemcsak ő remegett meg tőle, de még Mityát is felrezzentette; úgy, hogy szigorúan pillantott föl rá. "A mosónő mintha nem hozta volna még fel a fehérneműt, a vendégágynemű pedig kifogyott. Ha nem intézkedem, Agafja Mihajlovna használt ágyneműt ad Szergej Ivanovicsnak", s a vér ennek már a gondolatára is Kitty arcába szökött.

"Igen, intézkednem kell" - határozta el, s visszatért iménti gondolatához; emlékezett, hogy valami fontos lelki dolgot nem gondolt még végig; s gondolkozni kezdett, hogy mit. "Igen, Kosztya nem hisz" - s ahogy eszébe jutott, megint elmosolyodott.

"Hát nem hisz! Inkább legyen ilyen, mint olyan, mint Mme Stahl, vagy amilyen akkor, külföldön, én akartam lenni. Nem, színlelni, azt ő aztán nem fog."

Jóságának friss jele merült föl benne elevenen. Két, héttel ezelőtt Dolly bűnbánó levelet kapott Sztyepan Arkagyicstól. Könyörgött, mentse meg a becsületét: adja el a birtokát, hogy az ő adósságait kifizethesse. Dolly kétségbe volt esve, gyűlölte az urát, megvetette és sajnálta, s elhatározta, hogy elválik tőle, megtagadta a kérést, de végül is csak beleegyezett, hogy birtoka egy részét eladják. Kitty a megilletődés önkéntelen mosolyával emlékezett vissza a férje zavarára; milyen félszegen fogott hozzá többször is a szívét betöltő ügyhöz; hogy okoskodta ki végül az egyetlen módot, amivel anélkül, hogy megbántaná, Dolly segítségére siethet; azt ajánlotta Kittynek, amire magától nem jött rá, hogy adja oda az ő birtokrészét.

"Miféle hitetlen is ő? Az ő szívével, ezzel a félelemmel, hogy megbánt valakit, akár egy gyereket is! Mindent másoknak, semmit önmagának. Szergej Ivanovics azt hiszi, Kosztyának kötelessége, hogy az ispánja legyen. A nővére éppúgy. Most Dolly meg a gyermekei kerültek gyámsága alá. S a parasztok, akik mindennap fölkeresik, mintha kötelessége volna szolgálatukra lenni."

"Igen, légy csak olyan, mint az apád; csak olyan" - mondogatta, Mityát a dajkának átadva, s arcocskáját az arcával megérintve.

Attól a perctől fogva, hogy szeretett bátyját haldokolni látta, s élet és halál kérdésére először tekintett azokkal az új, ahogy ő nevezte, meggyőződésekkel, amelyek húsz- és harmincnégy éves kora közt gyermeki és ifjúkori hiedelmeit, maga sem vette észre, hogyan, fölváltották - nem annyira a halálon szörnyedt el, inkább az életen, hogy halvány sejtelme sincs róla; honnan ered, mi célból, minek és mi az.

A szervezet, a szervezet felbomlása, az anyag kimeríthetetlensége, az erők megmaradásának törvénye, fejlődés - ezekre a szavakra váltotta föl korábbi hitét. Ezek a szavak s a velük kapcsolatos fogalmak elméleti célokra nagyon jók voltak, az életnek azonban nem adtak semmit sem, s Levin egyszer csak úgy érezte magát, mint az az ember, aki a meleg bundáját csalánszövet ruhára cseréli, s a fagyon először győződik meg kétségtelenül, nem okoskodás révén, hanem egész lényével, hogy gyakorlatilag meztelen, s kínok közt kell kikerülhetetlenül elpusztulnia.

Attól a perctől, ha nem is adott magának számot róla, s a régi módon élt is tovább, Levin állandóan ott érezte tudatlansága miatt a félelmet magában.

Homályosan azt is érezte, hogy amit meggyőződésnek nevezett, nemcsak tudatlanság volt, de olyan gondolkodásmód, amivel nem is lehet semmit sem megtudni, arról, amire szüksége volt.

Házassága első idejében az új örömök és kötelességek, amelyeket akkor ismert meg, teljesen elnyelték ezeket a gondolatokat; de az utóbbi időben, felesége szülése után, mialatt dologtalan élt Moszkvában, mind sűrűbben és követelően merült föl benne a megoldást követelő kérdés.

A kérdés, amit fölvetett, a következő volt: "Ha nem ismerem el a válaszokat, amelyeket a kereszténység ad életem kérdéseire, milyen válaszokat ismerek el helyettük?" S meggyőződései egész arzenáljában nemcsak hogy bármiféle választ nem tudott találni, de semmit sem, ami válaszra csak emlékeztet is.

Ahhoz az emberhez hasonlított, aki játék- és fegyverkereskedésekben keres élelmiszert.

Anélkül, hogy tudatára ébredt volna, minden egyes könyvben, beszélgetésben, emberben önkéntelen is azt kereste, hogy viszonylanak ezekhez a kérdésekhez s a megoldásukhoz.

Eközben az lepte meg és zavarta össze a leginkább, hogy körében és nemzedékében a legtöbben, akik régebbi hitvallásukat, éppúgy, mint ő, ugyanolyan új meggyőződésekre cserélték föl, nem láttak ebben semmiféle bajt, és teljesen elégedettek és nyugodtak voltak. A főkérdésen kívül így még más kérdések is kínozták: őszinték-e ezek az emberek? Nem tettetik-e magukat? Vagy tán valahogy másképp, világosabban fogják föl a válaszokat, amelyeket a tudomány ad az ő kérdéseire? S gondosan tanulmányozta ezeknek az embereknek a véleményét s a könyveket, amelyek ezeket a válaszokat megfogalmazták.

Amióta ezek a kérdések foglalkoztatták, egy dologra rájött: tévedett, amikor ifjúkori egyetemi társaságára emlékezve, azt tételezte föl, hogy a vallás ideje lejárt, s nem létezik többé. A jó emberek, akik életük révén közel álltak hozzá, mind hivők voltak. Az öreg herceg, Lvov, akit annyira megszeretett, Szergej Ivanovics, az asszonyok, mind hittek; a felesége éppen úgy hitt, mint kora gyermekkorában Levin. Az orosz nép kilencvenkilenc százaléka, az egész nép, amelynek az élete a legnagyobb tiszteletet gerjesztette benne, hivő volt.

A másik az volt, hogy elolvasva egy csomó könyvet, meggyőződött, hogy akik azt gondolták, amit ő, ugyanúgy értették is, mint ő, amit írtak, s hogy semmit meg nem magyarázva, egyszerűen tagadták, anélkül, hogy választ adtak volna, a kérdéseket, amelyek nélkül, érezte, nem tud élni, s egészen másféle kérdéseket próbáltak megoldani, amelyek őt nem tudták érdekelni, mint például a szervezetek fejlődése, a lélek mechanikus magyarázata stb.

Ezenkívül a felesége szülésekor különös esemény történt vele. Ő, a hitetlen, elkezdett imádkozni, s abban a percben, amikor imádkozott, hitt is. De az a perc elmúlt, s az akkori hangulatának nem tudott az életében semmiféle helyet találni.

Nem ismerhette el, hogy akkor tudta, mi az igazság, s most téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni a dolgon, az egész szilánkokra esett; de azt sem ismerhette be, hogy akkor tévedett, hisz akkori lelkiállapota becses volt neki, s ha elismeri, hogy csak gyengédségének adózott, meggyalázza azokat a perceket. Kínos meghasonlásban volt önmagával, s minden lelkierejét megfeszítette, hogy kijusson belőle.

Ezek a gondolatok kínozták-epesztették, hol jobban, hol gyengébben, teljesen azonban sohasem hagyták el. Olvasott, gondolkozott, s minél többet olvasott és gondolkozott, annál messzebb érezte magát kitűzött céljától.

Az utóbbi időben, Moszkvában s itthon is, meggyőződve, hogy a materialistáknál nem talál választ, elővette és újra átolvasta Platónt, Spinozát, Kantot, Schellinget, Hegelt, Schopenhauert, azokat a filozófusokat, akik nem materialista módon magyarázták az életet.

Amikor ellenérveiket olvasta, vagy maga gondolt ki ilyeneket más tanok, főként a materializmus ellen, a gondolatok gyümölcsözni látszottak; de valahányszor a kérdések megoldásáról olvasott, vagy maga eszelt ki ilyet, mindig ugyanaz következett be. Amíg az efféle homályos szavak, mint lélek, akarat, szabadság, szubsztancia, adott meghatározását követte, s a szavak csapdájába, melyet a filozófia állított föl neki vagy ő magamagának, készakarva belement, mintha kezdett volna érteni valamit. De elég volt elfeledkeznie a mesterséges gondolatmenetről, s az élet felől fordulni a felé, ami az adott fonalat követve gondolkozás közben kielégítette, s az egész mesterkélt építmény, mint a kártyavár, egyszerre összedőlt; s világossá vált, hogy ugyanazokból a mindig másképp csoportosított szavakból épült, függetlenül attól a valamitől, ami az életben fontosabb az értelemnél.

Egy időben, Schopenhauert olvasva, az ő akarata helyére a szeretetet tette, s ez az új filozófia vagy két napig, amíg távolabb nem került tőle, megnyugtatta; de mihelyt az életből nézett vissza rá, ez is éppen úgy összeomlott, s meleget nem adó csalánszövet ruhának bizonyult.

A bátyja, Szergej Ivanovics, azt tanácsolta, olvassa át Homjakov^[206] teológiai műveit. Levin elolvasta Homjakov munkáinak a második kötetét, s noha a vitázó, elegáns, éles elméjű előadásmód kezdetben visszataszította, tanítása az egyházról lenyűgözte. Eleinte meglepte őt a gondolat, hogy a teológiai igazságok megértése az embernek nem adatott meg, az emberek szeretetben egyesült összességének, az egyháznak azonban igen. Megörült annak a gondolatnak, hogy mennyivel könnyebb egy létező, most élő egyházban hinni, amely az embereknek biztonságot ad a hitben, feje az Isten, s így szent és csalhatatlan; Istenről, teremtésről, bűnbeesésről, megváltásról tőle venni át hittételeket, mint Istennel, egy távoli, titokzatos Istennel, teremtéssel stb. kezdeni. De aztán elolvasta egy katolikus író egyháztörténetét meg egy pravoszláv íróét, s azt látta, hogy noha lényegük szerint csalhatatlanok, mind a két egyház tagadja a másikat; kiábrándult hát Homjakov egyháztanából is, s ez a tanítás éppen úgy szétporlott, mint a filozófiai építmények.

Az egész tavaszon ki volt vetkőzve magából, s rettenetes perceket élt át.

"Nem tudva, mi vagyok s miért vagyok itt, lehetetlen élnem. Ezt pedig meg nem tudhatom; következésképp lehetetlen élnem" - mondta magának Levin.

"A végtelen világban, a végtelen anyagban, a végtelen térben kialakul egy szervbuborék; ez a buborék egy ideig tartja magát, aztán elpattan, s ez a buborék én vagyok."

Gyötrelmes hazugság volt ez; de egyetlen és végső eredménye az emberi gondolat sokszázados munkájának ebben az irányban.

Ez volt a végső hitvallás, az emberi szellem kutatásai - szinte minden ágban - erre épültek. Az uralkodó meggyőződés volt ez, s Levin minden más magyarázat közül mint mégiscsak a legvilágosabbat, maga sem tudva, hogyan, önkéntelen is éppen ezt fogadta el.

De ez nemcsak hazugság volt, ez valaminő gonosz erő kegyetlen csúfolódása, egy gonosz, undorító erőé, amelynek tilos behódolni.

Meg kellett szabadulni ettől az erőtől. S a szabadulás mindenkinek a kezében volt. Meg kellett szüntetni ezt a függőséget a gonosztól. S erre egyetlen eszköz volt: a halál.

S Levin, a boldog családapa, az egészséges ember, néhányszor olyan közel volt az öngyilkossághoz, hogy eldugta a zsineget, nehogy felakassza magát, s félt fegyverrel járni, mert attól tartott, hogy agyonlövi magát.

De nem lőtte agyon és nem akasztotta föl magát, hanem élt tovább.

Amikor Levin arra gondolt, mi ő és miért él, nem talált rá választ, s kétségbeesett, de amikor abbahagyta önmaga faggatását, mintha tudta volna, hogy micsoda s miért él, olyan szilárdan s határozottan cselekedett és élt, sőt ebben az utóbbi időben sokkal szilárdabbul és határozottabban, mint azelőtt.

Amikor június elején visszatért a falujába, visszatért megszokott foglalatosságaihoz is. A gazdálkodás, a parasztokkal és szomszédokkal való érintkezés, a háztartás, nővérének és bátyjának rábízott ügyei, kapcsolata a feleségével, rokonaival, a gyerek gondja, az új szenvedélye, a méhészet, amelyre ezen a tavaszon kapott rá, minden idejét elfoglalta.

Ezekkel a dolgokkal nem azért foglalkozott, mert valami általános nézőpontból helyesnek tartotta őket, mint ahogy régebben csinálta; ellenkezőleg, most, amikor egyfelől régibb, közhasznú vállalkozásainak a kudarca ábrándította ki, másfelől pedig gondolatai s a mindenünnen rázúduló ügyek kötötték le túlságosan, teljesen abbahagyott a köz haszna felől minden okoskodást; ezekkel a dolgokkal is csak azért foglalkozott, mert úgy érezte, hogy amit tesz, meg kell tennie - nem teheti másképp.

Régebben (ez csaknem gyerekkorában kezdődött már, s egyre fokozódott, érett férfikoráig), amikor olyasmit iparkodott tenni, amiből mindenkire, az emberiségre, Oroszországra, a falvakra jó származik, azt vette észre, hogy jólesett rágondolni, a cselekvés módja azonban esetlen volt, nem volt teljesen bizonyos benne, hogy a dolog föltétlen szükséges. És az a munka, amely kezdetben nagyon jelentékenynek látszott, egyre kisebbedett, s kisebbedve semmivé vált; míg most a házassága óta, amióta az életét egyre inkább önmagára korlátozta, ha a munkájára gondolva nem is érzett semmiféle örömet, mégis ott volt benne a bizonyosság, hogy az föltétlen szükséges, s azt látta, sokkal jobban boldogul is, mint azelőtt, s az egyre nagyobbá és jelentékenyebbé válik.

Most, szinte akarata ellenére, mint az eke, mind mélyebbre és mélyebbre vágódott a földbe, s ki sem ránthatta magát anélkül, hogy barázdát ne fordítson belőle.

A családjának élni úgy, ahogy apái s nagyapái az életet megszokták, azaz a művelődés ugyanolyan föltételei közt, gyerekeit is ugyanazok közt nevelve: kétségtelen és szükségesség volt. Éppolyan szükségesség, mint az éhes embernek ebédelni! Ehhez pedig a gazdaság gépezetét éppolyan szükségesség volt Pokrovszkojéban jövedelmezően vezetni, mint az ebédet elkészíteni. S mint ahogy az adósságot meg kell adni, a családi földet is kétségkívül olyan állapotban kellett tartania, hogy a fia, ha örökbe kapja, éppúgy köszönetet mondjon az apjának, mint ahogy ő is köszönetet mondott a nagyapának mindazért, amit épített és ültetett. S hogy ez így legyen, nem volt szabad a földet bérbe adni, hanem magának kellett gazdálkodnia, marhát tartani, a földeket trágyázni, erdőt ültetni.

Nem lehetett Szergej Ivanovics, a nővére s a tanácsért hozzá forduló s ehhez már hozzászokott parasztok ügyeit nem intéznie, amint nem lehetett eldobni a karján levő gyereket sem. Meghívott sógornőjének és gyermekeinek, a maga feleségének és gyerekének a kényelméről is gondoskodnia kellett, s lehetetlen volt, hogy a nap egy kis részét legalább velük ne töltse.

Mindez a vadászattal s így méhészszenvedélyével együtt Levin egész életét betöltötte, noha ennek az életnek, amikor gondolkozott róla, nem volt semmilyen értelme.

De nemcsak azt tudta, mit kell tennie, éppoly pontosan tudta, hogyan kell tenni, s melyik dolog fontosabb, mint a másik.

Munkást fogadni, tudta, lehetőleg minél olcsóbban kell; de előre adni a pénzt, s a munkást uzsorára, értékénél olcsóbban venni fel, bár nagyon előnyös, nem volt szabad. Takarmányhiány idején, ha sajnálta is, adhatott el pénzért szalmát a parasztnak, de a fogadót és a kocsmát, bár az is jövedelmezett, be kellett szüntetni. Az erdőkihágást minél szigorúbban kellett büntetni, a tilosba hajtott jószágért azonban nem lehetett bírságot szedni, s az állatot, bár ez elkeserítette az erdőkerülőt és megszüntette a félelmet, nem lehetett vissza nem adni.

Pjotrnak, aki az uzsorásnak havi tíz percentet fizet, kölcsönt kellett adni, hogy kiszabadítsa; a nem fizető parasztoknak azonban az obrokot^[207] nem lehetett elengedni, vagy halasztást adni rá. Az ispánnak nem lehetett elnézni, hogy a kis rétet nem kaszálta le, s a fű kárba ment; a nyolcvan gyeszjatyina friss ültetésű erdőben viszont kaszáltatni volt lehetetlen. A munkásnak, aki dologidőben hazament, mert az apja meghalt, akárhogy sajnálta is, nem lehetett megbocsátani, s a drága napok elmulasztása miatt alacsonyabb bért számított neki; az öreg, tehetetlen cselédnek azonban lehetetlen volt havi járandóságát ki nem adni.

Azt is tudta, hogy hazaérve mindenekelőtt gyengélkedő feleségéhez kell bemennie; a parasztok pedig, akik három órája vártak már, várhattak még; de bármekkora gyönyörűsége volt neki egy méhraj befogása, tudta, hogy meg kell fosztania magát ettől az örömtől, az öregre hagyni, hogy befogja, s menni a méheshez jött parasztokkal tanakodni.

Jól járt-e vagy rosszul, nem tudta, s nemcsak hogy bizonygatni nem kezdte volna, de még a beszédet s a gondolkodást is kerülte róla.

Az elmélkedés kétségek közé vetette, s megakadályozta, hogy lássa, mit kell és mit nem kell tennie. Amikor azonban nem gondolkozott, hanem élt, egy csalhatatlan bíró jelenlétét érezte állandóan magában, ez döntötte el, hogy két lehetséges lépés közül melyik a jobb és melyik a rosszabb, s mihelyt nem úgy járt el, ahogyan kellett, azt rögtön megérezte.

Így élt, nem tudva s lehetőséget sem látva, hogy megtudja: mi ő, és mi végre él a világon, s ez a nemtudás annyira gyötörte, hogy az öngyilkosságtól félt; de egyidejűleg szilárdan építette a maga külön, meghatározott életútját.

Aznap, amikor Szergej Ivanovics Pokrovszkojéba érkezett, Levin egyik igen gyötrelmes napját élte.

A legégetőbb dologidő volt, amikor a munkára irányuló önfeláldozás az egész népből olyan rendkívüli erőfeszítést vált ki, amilyet az élet semmiféle más körülményei közt soha, s amelyet nagyra is becsülnének, ha maguk az emberek, akikben ez a tünemény végbemegy, értékelnék, ha évről évre meg nem ismétlődne, s az erőkifejtés következményei nem volnának olyan egyszerűek.

Learatni a rozsot és zabot, betakarítani, lekaszálni a rétet, megforgatni az ugart, elcsépelni a magot, elvetni az őszit egyszerű és mindennapi dolognak látszik, de hogy el is lehessen végezni, ahhoz az kell, hogy a falusiak apraja-nagyja ebben a három-négy hétben megszakítás nélkül háromszor annyit dolgozzon naponta, mint rendesen, kvaszon, hagymán és fekete kenyéren éljen, éjszakánként csépeljen és gabonát hordjon, és három-négy óránál többet ne aludjon két napkelte között. S ez történik Oroszországszerte minden esztendőben.

Mivel élete nagyobb részét falun, a néppel szoros kapcsolatban töltötte Levin, ha eljött a munka dandárja, mindig úgy érezte, hogy ez az általános népi felbuzdulás rá is átragad.

Reggel megnézte a legkorábban vetett rozstáblát, aztán a kepékbe hordott zabot; amikorra a felesége és sógornője felkelt, már otthon volt, megkávézott velük, s gyalog indult a majorba, ahol az újonnan beállított cséplőgépet kellett elindítani, hogy legyen vetőmag.

Ezen az egész napon át, amíg az ispánjával, a parasztjaival, otthon a feleségével, Dollyval, a gyerekekkel, az apósával beszélt, mindig csak azon az egyetlen dolgon gondolkozott, ami mostanában a gazdasági gondjai mellett elfoglalta; az ő kérdéseihez: "Mi vagyok? Hol vagyok? Miért vagyok itt?" - keresett mindenben utalást.

Ott állt az újonnan fedett csűr hűvösében, amelynek mogyorófa rácsa a szalmatető frissen hántott nyárfa gerendájához szorulva, még le nem kopasztott levelektől illatozott - a nyitott kapun át, amelyben a cséplés száraz, keserű pora játszott és gomolygott, hol a szérű égő naptól megvilágított füvére s a csűrből most kihordott friss szalmára nézett, hol a tarka fejű és fehér mellű fecskékre, amint füttyentve a tető alá szálltak, s a szárnyukkal verdesve megálltak a kapu rései fölött; hol megint a sötét és poros csűrben sürgő-forgó népre, s közben furcsa gondolatok jártak a fejében.

"Miért történik mindez? - gondolta. - Miért állok itt, és sarkallom őket a munkára? Miért fáradnak ők, és igyekeznek a buzgalmukat előttem kimutatni? Mit vergődik régi ismerősöm, a vén Matrjona is (én gyógyítottam, amikor a tűzvész közben a mestergerenda ráesett) - gondolta, ahogy a sovány asszonyra nézett, aki a magot gereblyézve, feketére sült meztelen lábával óvatosan lépdelt az egyenlőtlen, kemény szérűföldön. - Akkor meggyógyult, de ha nem ma vagy holnap, hát tíz év múlva csak elkaparják, és nem marad semmi sem belőle, sem ebből a vörös szoknyás, kackiás asszonyból, aki olyan ügyes, gyöngéd mozdulattal szedi ki a pelyvából a kalászt. Elkaparják őt is, éppúgy, mint ezt az almásszürke heréket is, nemsokára - gondolta, a hasával nehezen húzó, duzzadt orrlikaival sűrűn lélegző lóra nézve, amely éppen egy alatta forgó ferde kereket lépett át. - Őt is bekaparják, amint bekaparják Fjodort, az etetőt is, pelyvával teli, göndör szakállával, fehér vállán a szakadt inggel. Ő azonban szétvágja a kévét, vezényel, rákiabál az asszonyokra, egy gyors mozdulattal megigazítja a szíjat a lendítőkeréken. S ami a fő, nemcsak őket, engem is bekaparnak, s nem marad semmi belőlem. Mire jó mindez?"

Ezen gondolkozott, s ugyanakkor az óráját nézte, hogy kiszámítsa, mennyit csépelnek ki egy óra alatt. Tudnia kellett; eszerint adta ki a napi munkát.

"Mindjárt egy óra, s még csak most fogtak hozzá a harmadik asztaghoz" - gondolta. Odament az etetőhöz, s a gépzúgást túlkiabálva, rászólt, hogy ritkábban engedje.

- Lassabban etesd, Fjodor! Látod: eldugul, azért nem megy jól, egyengesd el!

Fjodor, aki az arcába ragadt portól egész fekete lett, kiáltott valamit, de csak nem úgy csinálta, ahogy Levin szerette volna.

Odament a dobhoz, félreállította Fjodort, s maga kezdett el etetni.

A parasztok ebédjéig dolgozott, ahhoz nem sok hiányzott már; az etetővel ment ki a csűrből, s a szérűn az akkurátus, magnak való sárga rozsasztag mellett megállt, s elbeszélgetett vele.

Az etető egy távoli faluból való volt, ahol Levin régebben szövetkezeti alapon adta ki a földet. Most egy udvaros bérelte.

Levin erről a földről beszélgetett Fjodor etetővel, megkérdezte, nem venné-e át jövőre Platon, egy ugyanazon falubeli gazdag és derék paraszt.

- Drága Konsztantyin Dmitrics, Platón nem találja meg a számítását benne - felelte a paraszt, s izzadt melléről leszedegette a kalászokat.

- Hát Kirillov megtalálja?

- Mityuha (megvetően csak így hívta a paraszt az udvarost) hogyne találná, Konsztantyin Dmitrics! Megszorongatja az embert, s kihozza a magáét! Nem sajnálja a felebarátját. Fokanics apó (így hívta az öreg Platont), az húzná le az emberről a bőrt? Hol kölcsönad, hol elenged. De nem vasalja be. Pedig ő is csak ember.

- De hát miért engedi el?

- Csak úgy. Az emberek, egyszóval, különfélék; az egyik ember csak a maga szükségének él, mint Mityuha, hogy a hasát tömje, de Fokanics igazságos öreg, ő a lelkének él. Eszébe jut az Isten.

- Hogy jut az eszébe? Hogy él a lelkének? - mondta Levin csaknem fölkiáltva. '

- Tudni való, hogy: igazságosan, istenesen. Az emberek különfélék. Vegyük csak az urat, maga sem bánt meg senki emberfiát...

- Jó, jó, Isten veled! - mondta Levin az izgalomtól elfúlva, s megfordult, vette a sétabotját, s elindult gyorsan hazafelé. A paraszt szavára, hogy Fokanics a lelkének él, igazságosan, istenesen, csapatostul keringtek fejében a homályos, de jelentős gondolatok, mintha csak valami retesz mögül törtek volna ki, mind egy cél felé özönölve s elvakítva világosságukkal.

Levin nagy léptekkel ment az országúton, nem is annyira a gondolataira figyelt (még nem tudta megkülönböztetni őket), mint az idáig tapasztalt lelkiállapotra.

A paraszt szavai elektromos szikraként hatottak rá: az elszigetelt, erőtlen, különálló, de szüntelenül benne kóválygó gondolatok raja hirtelen átalakult, s egységes egésszé állt össze. Ezek a gondolatok, bár maga sem vette észre, azalatt is foglalkoztatták, amíg a föld bérbeadásáról beszélt.

Valami újat érzett a lelkében, s élvezettel tapogatta ezt az újat, nem tudva még, hogy mi. "Nem a maga szükségének, hanem Istennek élni. Miféle Istennek? Lehet-e értelmetlenebbet mondani annál, amit mondott? Azt mondta, nem a magunk szükségletének kell élni; azaz nem azért, amit értünk, ami vonz, amihez kedvünk van: hanem valami megfoghatatlanért, Istenért, akit sem megérteni, sem meghatározni nem tud senki sem. De mi ez?

Nem értettem tán meg Fjodornak ezeket az értelmetlen szavait? S megértvén, támadt kétségem a helyességük felől? Ostobának találtam, homályosnak, pontatlannak?

Nem, megértettem; tökéletesen úgy, ahogy ő értette: teljesen és világosabban értettem meg, mint akármit ebben az életben, és soha ebben az életben nem kételkedtem, s nem is kételkedhetem sohasem. Nemcsak én, mindenki, az egész világ ezt az egyet érti csak teljesen, ebben az egyben nem kételkedik, s csak ebben ért mindig egyet.

Fjodor azt mondta, hogy Kirillov udvaros a hasának él. Ez érthető, ésszerű. Mint értelmes lények, nem is élhetünk másképp, csak a hasunknak. De ez a Fjodor egyszer csak azt mondja, hogy a hasunknak élni rossz, az igazságnak, Istennek kell élni, s én egy célzásból megértem! Én és milliónyi ember, századokkal ezelőtt élők és mostaniak, parasztok, lelkiszegények és bölcsek, akik gondolkoztak és írtak erről, a maguk homályos nyelvén mind ezt mondják; ebben az egyben: hogy miért kell élni, és mi a jó, mindnyájan egyetértünk. Nekem s a többi embernek is, egyetlen szilárd, kétségtelen, világos tudásom van; ezt a tudást ész meg nem magyarázhatja - kívüle van, nincs semmiféle oka, s nem lehet semmiféle következménye.

Ha a jónak oka van, már nem jó, ha következménye, jutalma, akkor sem jó. A jó tehát kívül van az okok és következmények láncán.

S én ismerem, s mindnyájan ismerjük.

S még csodákat kerestem, sajnáltam, hogy nem láttam csodát, ami meggyőzhetett volna. S íme, itt van a csoda, az egyetlen lehetséges és állandóan létező, amely minden oldalról körülvesz - s én nem vettem észre!

Miféle csoda lehet nagyobb ennél?

Valóban megtaláltam a megoldást mindenre: igazán véget értek a szenvedéseim?" - gondolta Levin, ahogy a poros úton lépdelt, észre sem véve sem a hőséget, sem a fáradtságot, nem érezve mást, csak a hosszú szenvedés enyhülését. Olyan örvendetes volt ez az érzés, hogy valószínűtlennek tűnt fel. Lihegett a felindulástól, s nem volt ereje továbbmenni; letért az útról az erdőbe, s egy nyárfa árnyékába ült, a kaszálatlan fűre. Izzadt fejéről levette a kalapot, könyökére támaszkodva a nedvdús, bojtorjános erdei pázsitra feküdt.

"Magamhoz kell térnem, megfontolnom - gondolta, s merőn nézett a le nem gázolt fűre, egy zöld bogár mozgását követve, amely a tarack szárán mászott fölfelé, s egy angyalgyökér levele tartóztatta az útjában. - Nézzük elölről - mondta magában, elfordítva az angyalgyökér levelét, hogy a bogarat ne akadályozza, s egy másik fűszálat hajtott oda, hogy átmehessen rá. - Minek örülök, mit fedeztem föl?

Régebben azt mondtam, hogy a testemben, ennek a fűnek, ennek a bogárnak a testében (lám, nem akar átmenni a fűszálra, széttárta a szárnyát, és elröpült), a fizikai, vegyi, élettani törvények szerint anyagcsere folyik. És folyik mindnyájunkban, nyárfában, felhőben, ködfoltokban a fejlődés. Fejlődés, miből mibe? Végtelen fejlődés és harc... Mintha lehetne akármilyen irány és harc a végtelenben! És csodálkoztam, hogy akármekkora szellemi erőfeszítést tettem, az életem, buzgalmam és törekvéseim értelme ezen az úton nem tárul föl. Pedig a törekvéseim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük élek, s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem: Istennek, a lelkemnek élni.

Nem fedeztem föl semmit. Csak ráismertem arra, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadultam a tévedéstől, megismertem a gazdát."

S rövidre fogva elismételte magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek a megindítója a halál világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja láttán.

Akkor értette meg először világosan, hogy egyetlen ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell magyarázni az életét úgy, hogy valami ördög gonosz csúfolódásának ne képzelhesse, vagy agyon kell lőnie magát.

De nem tette sem ezt, sem mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben megnősült, sok öröme volt, s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is volt.

Mit jelentett ez? Azt, hogy helyesen élt, de rosszul gondolkozott.

Azok szerint a lelki igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel szívott magába; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az igazságokat, de gondosan kerülte is.

Most már világos volt, hogy csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevelték.

"Mi lettem volna, s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit, s nem tudnám, hogy Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam, gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne számomra." Képzelete a legnagyobb erőfeszítést tette, s mégsem tudta elképzelni a vadállati lényt, ami ő lett volna, ha nem tudja, miért kell élnie.

"Választ kerestem a kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott - a gondolat összemérhetetlen ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, amikor felismertem, hogy mi jó s mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem - mindenestül adatott -, mert hisz sehonnan sem vehettem.

Honnan vettem hát? Ésszel jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban mondták, s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, mely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki vágyaim kielégítésében akadályoz. Az észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen."

"Igen, a büszkeség" - mondta magának, a hasára henteredve, s azon volt, hogy bogra kössön néhány fűszálat, de úgy, hogy el ne törje.

"És nemcsak büszkesége az észnek, ostobasága is, s ami a legfőbb, a selmasága, pontosan: selmasága. Az ész gazembersége, igen" - ismételte meg.

Levinnek egy minapi jelenet jutott az eszébe Dollyval s a gyerekeivel. A gyerekek magukra maradtak, s a gyertya felett sütni kezdték a málnát, a tejet meg szökőkútformán öntötték egymás szájába. Az anyjuk rajtaérte őket, s Levin előtt kezdte magyarázni nekik, mekkora munkájukba kerül a felnőtteknek, amit ők szétrombolnak; hogy ez a munka értük van, hiszen ha a csészét eltörik, nem lesz miből teát inniuk, s ha a tejet szétlocsolják, nem lesz mit enniük, s éhen halnak.

Levint meglepte az a nyugodt, csüggedt bizalmatlanság, amellyel a gyerekek az anyjukat hallgatták. Azon bánkódtak csak, hogy szórakoztató játékuknak véget vetettek, s egy szót sem hittek el abból, amit az anyjuk mondott. Nem is hihették, hiszen azt, amiben részesültek, nem is tudták egész terjedelmében elképzelni; éppen ezért azt sem értették, hogy amit szétrombolnak, ugyanaz, amiből élnek.

"Ez mind magától van - gondolták -, semmi érdekes és fontos nincs benne, hisz mindig megvolt és meglesz. És mindig egy és ugyanaz. Ezen nincs mit gondolkoznunk, készen van; mi olyasmit akarunk kigondolni, ami a mienk és új. Azt találtuk ki tehát, hogy a csészébe málnát teszünk, s a gyertyán megsütjük, a tejet meg, mint valami szökőkútból, egyenest egymás szájába öntjük. Ez mulatságos és új, és semmivel sem rosszabb, mint csészékből inni."

"Hát nem ugyanezt csináljuk mi, csináltam én, amikor az eszemmel kutattam a természeti erők jelentését s az emberi élet értelmét? - gondolkozott tovább.

Vagy nem ezt csinálják ezek a filozófiai elméletek, amikor a gondolat furcsa, embertől idegen útjain annak a belátására vezetik, amit már régen tud, mégpedig olyan biztosan, hogy nem is lehet meg nélküle? Vagy nem látni-e minden filozófus elméletének kibontakozásában, hogy az élet végső értelmét előre tudja, éppolyan kétségtelenül és semmivel sem világosabban, mint Fjodor muzsik; éppen csak kétes szellemi úton akar visszajutni ahhoz, ami mindenki előtt ismeretes?

De hagyjuk magukra a gyerekeket, hogy szerezzék, csinálják meg ők a csészét, fejjék a tehenet és így tovább. Rosszalkodnának-e? Meghalnának az éhségtől. Nos, hagyjatok bennünket is magunkra szenvedélyeinkkel, gondolatainkkal, az egyetlen Isten és Teremtő fogalma nélkül! A jó fogalma s az erkölcsi rossz magyarázata nélkül!

Rajta, építsetek föl ezek nélkül a fogalmak nélkül valamit!

Csak szétrombolni tudjuk, mert jól vagyunk lelkileg lakatva; éppen úgy, mint a gyerekek!

Honnan van hát bennem az a paraszttal közös, örvendetes tudás, amely egyedül ad a lelkemnek nyugalmat? Honnan szedtem?

Isten fogalmában neveltek kereszténnyé; megtöltötték egész életemet azokkal a lelki javakkal, amelyeket a kereszténység adott, s telítve lévén velük és felhasználva őket, mint a gyerek, nem értettem meg őket; szétrombolom, azaz szét akarom rombolni, amiből élek. S mihelyt az élet fontos perce itt van, mint a gyerekek, ha fáznak és éheznek, hozzáfordulok, s még kevésbé érzem, mint a gyerekek, akiket gyermeki csínyjükért az anyjuk megszid, hogy az én gyermeki kísérleteim, hogy jó dolgomban a bőrömből kibújjak, nem számíttatnak be nekem.

Igen, amit tudok, nem az eszemmel tudom; úgy adatott, nyilatkoztatott ki, a szívemmel tudom, s a hitemmel abban a legfontosabban, amit az egyház vall."

"Egyház? Egyház!" - ismételte Levin a másik oldalára fekve, s fölkönyökölve a messzeségbe nézett: a gulyára, amely abból az irányból a folyó felé tartott.

"De hihetek-e mindenben, amit az egyház prédikál? - tette próbára magát, mindent előhozva, ami mostani nyugalmát szétrombolhatja. Az egyháznak azokat a tanításait hozta föl, szándékosan, amelyek mindig a legkülönösebbnek tűntek föl előtte, s kísértésbe is ejtették. - A teremtés? De hát én mivel magyaráztam a létezőt? A létezővel? Semmivel? Ördög és bűn? Hát mivel magyarázzam a gonoszt? És a Megváltót?...

Semmit, semmit nem tudok és nem is tudhatok, csak ami a többiekkel együtt mondatott nekem is."

S úgy tetszett, nincs egyetlen hittétele az egyháznak, ami a legfőbbet, az Istenbe s a jóba: az ember egyedüli rendeltetésébe vetett hitet megsértené...

Az egyház minden hittétele mögé lehet tenni a szükségletek szolgálata helyett az igazság szolgálatába vetett hitet. E tételek mindenike nemcsak hogy meg nem sérti, de nélkülözhetetlen is, hogy megvalósulhasson, az a legfőbb, a földön állandóan megnyilatkozó csoda, hogy minden egyes ember milliónyi különféle emberrel együtt, bölccsel, bolonddal, gyerekekkel és öregekkel, mindenkivel: parasztokkal, Lvovval, Kittyvel, koldusokkal és cárokkal, mindenkivel, ugyanazt a dolgot kétségkívül megérthesse, s lelke életének, amelyért egyedül érdemes élni, amelyet egyedül becsülünk, az alapját megvethesse.

A hátán fekve, a magas, felhőtlen égre pillantott most. "Nem tudom tán, hogy ez is végtelen tér s nem kerek boltozat? De akárhogy hunyorítok, erőltetem a látásomat, nem tudom kereknek, végesnek nem látni, hiába tudom, hogy a tér végtelen. S kétségkívül igazam is van, amikor egy szilárd, kék boltot látok, inkább mint amikor megfeszítem az erőm, hogy túllássak rajta."

Levin abbahagyta a gondolkodást, mintha csak titkos hangokra fülelne, melyek örömtelin és elmerülve beszélgetnek egymás közt valamiről.

"Ez valóban a hit? - gondolta, s félt hinni a boldogságának. - Istenem, köszönöm neked!" - mondta feltörő zokogását nyelve, s a szemét elöntő könnyeket törölve mind a két kezével.

Levin maga elé nézett, s előbb a gulyát látta meg, azután a bricskáját, amelybe Hollót fogták, s a kocsist, aki a gulyához érve valamit beszélt a pásztorral; majd egész közeli kerékzörgést hallott s egy jól táplált ló horkanását, de annyira el volt a gondolataiba merülve, hogy nem is gondolt rá, miért jön hozzá a kocsis.

Csak akkor jutott az eszébe, amikor már egészen odaért hozzá, s megszólította:

- Az úrnő küldött. Megjött a bátyja s még egy uraság.

Levin fölült a szekérre, s kezébe vette a gyeplőt.

Mintha álomból ébredt volna, jó soká nem is tudott magához térni. A kövér lovat nézegette, ahogy combja köze s a nyaka a szíj dörgölésében kihabzott, meg a mellette ülő Iván kocsist, s eszébe jutott, hogy hiszen várta a bátyját, felesége a hosszú távolléte miatt bizonyára nyugtalan már, s ki próbálta találni, ki a vendég, aki a bátyjával érkezett. S a bátyja, a felesége, az ismeretlen vendég, mind másképp jelent meg előtte, mint azelőtt: mostantól, úgy tetszett neki, mindenkivel egészen más lesz a viszonya.

"A bátyám mellett most majd nem fog el az idegenség, amely mindig ott volt köztünk, vita sem lesz; Kittyvel sem veszekszünk soha; a vendéghez, akárki, szívélyes és jó leszek; az emberekkel, Ivánnal is, egészen más."

Türelmetlenségtől fúvó s vágtába kéredző jó lovát feszes gyeplőn tartva, a mellette ülő Ivánra nézett, aki nem tudta, a dologtalan maradt kezével mit kezdjen; egyre az ingét gyűrögette, s ürügyet keresett, hogy beszédbe ereszkedjék. Levin azt akarta mondani, kár volt Ivánnak megemelni a hátszíjat, de ennek már szemrehányásszíne lett volna, s ő barátságos beszélgetésre vágyott. Más viszont nem jutott az eszébe.

- Jobbra méltóztassék, ott egy tuskó van - mondta a kocsis, és megrántotta Levin kezében a gyeplőt.

- Ne nyúlj hozzá, kérlek, és ne taníts! - mondta Levin, a kocsis beavatkozásán fölbosszankodva. Mint mindig, most is fölbosszantotta, ha a dolgába elegyedtek, és elszomorodva érezte azonnal, milyen téves volt az a föltevése, hogy egy lelkiállapot, ha a valósággal kerül érintkezésbe, mindjárt mássá teheti.

Negyedversztára a háztól az elébe futó gyerekeket, Grisát és Tányát pillantotta meg.

- Kosztya bácsi! Mama is jön, meg nagyapácska is, meg Szergej bácsi, meg még valaki - mondták a szekérre fölmászva.

- De kicsoda?

- Szörnyű különös! A kezével így tesz, ni - mondta Tánya a szekéren fölemelkedve, s Katavaszovot utánozta.

- De öreg vagy fiatal? - kérdezte mosolyogva Levin, akinek Tánya előadása eszébe juttatott valakit.

"Csak valami kellemetlen ember ne legyen!" - gondolta.

Alig hajtott az úthajlat mögé, a szembejövőket meglátva, Levin rögtön felismerte Katavaszovot a szalmakalapjában; éppen úgy hadonászott, ahogy Tánya mutatta.

Katavaszov nagyon szeretett filozófiáról beszélni, amihez épp annyit értett, mint az effélével soha nem foglalkozó természettudósok általában.

Levin Moszkvában is sokat vitatkozott vele az utóbbi időben.

Ahogy meglátta, egy ilyen beszélgetés jutott elsőül eszébe, amely után Katavaszov nyilván azt gondolta, hogy fölülmaradt.

"De vitatkozni nem fogok - gondolta -, s az eszméimet sem mondom el, semmi szín alatt, könnyelműen."

Leszállt a szekérről, s a bátyját és Katavaszovot üdvözölve, azonnal a feleségéről kérdezte őket.

- Átvitte Mityát a Kolokba (a ház körüli erdőt hívták így), ott akarta - mondta Dolly - elhelyezni, a házban olyan forróság van.

Levin mindig lebeszélte róla a feleségét, hogy a gyereket az erdőbe vigye. Veszedelmesnek tartotta, s ez a hír kellemetlenül érte.

- Cipekedik vele egyik helyről a másikra - mondta mosolyogva a herceg. - Azt tanácsoltam neki, próbálja meg, vigye a jégverembe.

- A méheshez akart menni. Azt gondolta, ott vagy. Mi is oda tartunk - mondta Dolly.

- No, mit csinálsz? - maradt el Szergej Ivanovics, az öccse mellé kerülve, a többiektől.

- Semmi különös. A gazdasággal vesződöm, mint mindig - felelte Levin. - Hát te? Hosszabb időre jöttél? Olyan rég várunk!

- Vagy két hétre. Nagyon sok dolgom van Moszkvában.

A testvérek szeme ezeknél a szavaknál összevillant, s hiába volt Levinben mindenkor, most pedig különös erős vágy, hogy baráti, főként pedig közvetlen viszonyba jusson a bátyjával, érezte, hogy kényelmetlen ránéznie.

Lesütötte a szemét, nem tudta, mit mondjon.

Sorra vette, milyen beszédtárgy esne jól s térítené el Szergej Ivanovicsot a szerb háborútól s a szláv kérdéstől, amikre moszkvai elfoglaltságát említve célzott. S a könyvéről kezdett el beszélni.

- No, jelentek meg bírálatok a könyvedről? - kérdezte.

Szergej Ivanovics elmosolyodott a kérdés célzatosságán.

- Senki sem foglalkozik vele - mondta -, s én még kevésbé, mint mások. Nézze csak, Darja Alekszandrovna, egy kis esőt kapunk - tette hozzá, és esernyőjével a nyárfák csúcsa fölött jelentkező fehér felhőkre mutatott.

Ennyi elég is volt, hogy a két testvér között az a ha nem is ellenséges, de hideg viszony, amelyet Levin annyira el akart kerülni, megint kialakuljon.

Levin Katavaszovhoz lépett.

- Milyen jól tette - mondta neki -, hogy rászánta magát a lejövetelre.

- Rég készülődöm. Most majd kibeszéljük, kinézelődjük magunkat.

- Nem, nem egészen - mondta Levin. - Különben most már nincs is szükségem rá.

- Hogyhogy? Ez érdekes. Miért?

- Végleg meggyőződtem, hogy azoknak a kérdéseknek a megoldását, amelyek foglalkoztatnak, nem találom meg sem benne, sem a hozzá hasonlókban. Most...

De Katavaszov arcának nyugodt, vidám kifejezése hirtelen meghökkentette, s annyira megsajnálta a hangulatát, amelyet ezzel a beszélgetéssel elront majd, hogy eszébe jutott szándéka, s megállt.

- Különben később beszélünk majd róla - tette hozzá. - Hanem ha a méhesbe megyünk, akkor erre, ezen az ösvényen - fordult mindannyiukhoz.

A szűk ösvényen kaszálatlan tisztáshoz értek, amelynek az egyik oldala élénk színű csormolyával volt benőve, köztük a zászpák sötétzöld, magas bokrai vetették águkat. Levin a fiatal nyárfák sűrű, friss árnyába helyezte el a vendégeit, a padokon és rönkökön, amelyeket a méhektől félő látogatóknak készítettek már oda; maga pedig bement az elkerített részre, hogy a gyerekeknek és felnőtteknek kenyeret, uborkát s friss mézet hozzon.

Azon volt, hogy minél kevesebb gyors mozdulatot tegyen, s a mellette mind sűrűbben és sűrűbben röpködő méhekre fülelve, az ösvényen a házikóhoz ment. Közvetlenül a pitvar előtt egy méh a szakállába keveredett s dönögni kezdett, de óvatosan kigabalyította. Az árnyékos pitvarba lépve leakasztotta a falról arcvédőjét, amely egy cöveken függött ott; fölvette, majd zsebre dugott kézzel kiment a körülkerített méhesbe, ahol a lekaszált térség közepén, gúzzsal a karókhoz kötve, ott álltak egyenes sorokban az ismerős, régi méhkasok, mindenik a maga históriájával; a sövényfalon meg a fiatal, idén befogott rajok. A kasok nyílása előtt a körözgető s egy helyre tolakodó méhek és herék villantak a szembe; köztük, mind egy irányba - ki az erdőbe, a virágzó hársra, s vissza a kasokhoz -, a munkásméhek repültek zsákmányukkal és zsákmányukért.

Fülében állandóan ott volt a különféle zaj, majd a dolgukkal elfoglalt, sebesen repülő munkásméheké, majd a henye, trombitálgató heréké, majd a megriadt, vagyonukat az ellenségtől oltalmazó, szúrni készülő őröké. A kerítés túlsó felén egy öregember abroncsot gyalult, s nem látta Levint. Levin anélkül, hogy megszólította volna, a méhes közepére állt.

Örült az alkalomnak, hogy magára maradhat, s fölocsúdhat a valóságból, amely a hangulatát már úgyis annyira lehúzta magához. Eszébe jutott, hogy máris sikerült Ivánra megharagudnia, bátyja iránt a hidegségét kimutatni, s könnyelműen fecsegnie Katavaszovval.

"Igazán csak percnyi hangulat volt? - gondolta. - Elmúlik úgy, hogy nyomot sem hagy?"

De abban a pillanatban, amint a hangulatához visszatért, örömmel érezte meg, hogy valami új és fontos dolog ment végbe benne. A valóság csak egy időre takarta el megtalált lelki nyugalmát, maga a nyugalom épségben ott volt benne.

Ugyanúgy, ahogy most a körülötte kerengő, fenyegetőző, szórakozást szerző méhek is megfosztották őt teljes testi nyugalmától, s arra kényszerítették, hogy elkerülve őket, összehúzza magát - mihelyt a szekérben ült, a gondok is megint belepték, megfosztották lelki szabadságától, ez azonban csak addig tartott, ameddig köztük volt. Ahogy testi ereje is megvolt épen, a méhek ellenére is, ugyanolyan ép volt a lelkiereje is, amelynek most újra tudatára ébredt.

- Tudod, Kosztya, kivel utazott Szergej Ivanovics ide jövet? - mondta Dolly, kiosztva az uborkát és mézet a gyerekeknek. - Vronszkijjal! Szerbiába megy.

- Mégpedig nem is egyedül; egy századot visz a maga költségén! - mondta Katavaszov.

- Ez rá vall - mondta Levin. - Hát még mindig mennek önkéntesek? - tette hozzá aztán, Szergej Ivanovicshoz fordulva.

Szergej Ivanovics nem felelt, egy méh beleragadt a folyós mézbe, azt vette ki, élve még, tompa késével a tálból, amelyben egy fehér lépes méz volt élére állítva.

- De még mennyire! Látta volna, mi volt tegnap az állomáson! - mondta Katavaszov, hersegőst harapva az uborkából.

- De hát hogy értsük ezt? Az Isten szerelmére, magyarázza meg, Szergej Ivanovics, hova mennek mindezek az önkéntesek, s kivel háborúznak? - kérdezte az öreg herceg, nyilván a Levin nélkül elkezdett beszélgetést folytatva.

- A törökkel - válaszolta Szergej Ivanovics, nyugodtan mosolyogva.

Kiszabadította a méztől megfeketedett, lábacskáival tehetetlenül mocorgó mehet, s késével egy kemény nyárfalevélre ültette.

- De hát ki üzent háborút a töröknek? Iván Ivanics Ragozov vagy Ligyija Ivanovna grófnő és Madame Stahl?

- Senki sem üzent; de az emberek együtt éreznek a hozzájuk közel állók szenvedéseivel, és segíteni kívánnak rajtuk - mondta Szergej Ivanovics.

- De a herceg nem segítségről beszél - állt Levin az apósa mellé -, hanem háborúról. A herceg azt mondja, hogy magánember nem vehet részt a kormány engedélye nélkül háborúban.

- Kosztya, nézd ezt a méhet! Mindjárt megszúr minket! - mondta Dolly egy darazsat zavarva.

- Nem méh az, darázs - mondta Levin.

- No, rajta, mi az elmélete? - mondta Katavaszov Levinnek mosolyogva, nyilván vitára csalogatva. - Magánembereknek miért nincs joguk?

- Az én elméletem az, hogy a háború egyrészt olyan állati, kegyetlen és szörnyű dolog, hogy egyetlen ember sem vállalhatja, keresztényekről nem is beszélve, a megindításáért személyesen a felelősséget; ezt csak a kormány teheti, az van hivatva rá, és rendesen kikerülhetetlenül sodródik bele. Másrészről államügyekben, különösképpen pedig háború dolgában, a tudomány s a józan ész szerint is a polgár lemond a maga személyes akaratáról.

Szergej Ivanovics és Katavaszov készen volt már az ellenvetéssel, s mindketten egyszerre szólaltak meg:

- Épp ez a vicc, bátyuskám: lehet olyan eset, hogy a kormányzat nem teljesíti a polgárainak akaratát, s ilyenkor a társadalom nyilváníthatja a magáét - mondta Katavaszov.

De Szergej Ivanovics láthatólag nem helyeselte ezt az ellenérvet. Katavaszov szavaira összeráncolta a homlokát, s mást mondott:

- Hasztalan állítod fel így a kérdést. Itt nem hadüzenetről van szó; egyszerűen az emberi, keresztény érzés kifejezéséről. A testvéreinket ölik, egyvérűeket, egyhitűeket. De tegyük fel, hogy nem is a testvéreinket, nem egyhitűeket, pusztán gyerekeket, asszonyokat, öregeket; az érzelmek fölháborodnak, orosz emberek rohannak oda, hogy ennek a szörnyűségnek segítsenek véget vetni. Képzeld el, hogy ott mégy az utcán, meglátod, hogy részeg emberek egy asszonyt vagy gyermeket vernek; azt hiszem, nem kezdenéd kérdezgetni, háborút üzentek-e ennek az embernek vagy sem, rávetnéd magad, s védened a megtámadottat.

- De nem ölném meg - mondta Levin.

- De megölnéd.

- Nem tudom. Ha látnám, átadnám magam a közvetlen érzéseimnek, de előre nem tudom megmondani. Csakhogy ilyen közvetlen érzésem a szorongatott szlávok iránt nincs, s nem is lehet.

- Neked, lehet, nincs. Másoknak van - vonta össze Szergej Ivanovics a homlokát bosszúsan. - A népben ott él a hagyomány az igazhitűekről, akik az "istentelen Agarjanok" igája alatt szenvednek. A nép hallott testvérei szenvedéséről, és megszólalt.

- Lehet - mondta Levin kitérően -, de én nem látom. Én is nép vagyok, és nem érzem ezt.

- És én sem - mondta a herceg. - Külföldön tartózkodtam, olvastam az újságokat, s bevallom, már a bolgár szörnyűségeknél sem értettem, miért szerettek bele úgy az oroszok egyszerre a szláv testvérekbe, amikor én semmiféle szeretetet sem érzek irántuk. Elkeseredtem, azt gondoltam, valami szörnyeteg vagyok, vagy Karlsbad hat rám így. De ahogy idejöttem, megnyugodtam; látom, hogy kívülem is vannak, akiket csak Oroszország érdekel, nem a szláv testvérek. Konsztantyin például.

- Egyéni vélemény itt nem számíthat - mondta Szergej Ivanovics -, amikor egész Oroszország, a nép fejezi ki akaratát, nincs közünk az egyének nézetéhez.

- De bocsásson meg. Én ezt nem látom. A nép nem is tud róla - mondta a herceg.

- De papa... már hogyne! Hát a templomban vasárnap? - mondta Dolly, aki odafülelt a beszédre. - Adj, kérlek, egy törülközőt - szólt oda az öregnek, s közben mosolyogva nézett a gyerekeire. - Az nem is lehet, hogy mindenki...

- Mi volt a templomban vasárnap? A papnak meghagyták, hogy valamit felolvasson. Felolvasta. Azok semmit sem értettek; mint minden prédikációnál, sóhajtoztak - folytatta a herceg. - Aztán azt mondták nekik, hogy a templomban valami üdvös ügyre gyűjtenek; benyúltak hát a kopejkáért, s odaadták. De hogy mire, maguk sem tudják.

- A nép lehetetlen, hogy ne tudja; a népben mindig megvan sorsának a tudata, s ilyen percekben, mint a mostaniak, ki is nyilvánítja - mondta Szergej Ivanovics nagy bizonyossággal, s az öreg méhészre nézett.

A szép, őszesfekete szakállú öreg mozdulatlan állt ott a sűrű, ezüstös hajával, kezében egy tál méz, s termete magasából nyugodtan nézett az urakra; nyilván semmit sem értett, s nem is kívánt megérteni.

- Igenis, úgy van - bólintott Szergej Ivanovics szavára jelentősen.

- Itt van, kérdezzétek csak meg. Semmit sem tud, és nem is gondol semmit - mondta Levin. - Hallottál, Mihajlics - fordult hozzá -, a háborúról? Amit a templomban olvastak? Mit gondolsz? Kell-e a keresztényekért harcolnunk?

- Mit gondoljunk mi azzal? Alekszandr Nyikolajevics cár gondolkodott, s eztán is gondolkozik minden dolgunkban miértünk, ő látja, hogy mi van. Egy kis kenyérkét ne hozzak még? Adjak az úrficskának? - fordult Darja Alekszandrovnához, Grisára mutatva, aki a héját eszegette.

- Nekem nem kell megkérdenem - mondta Szergej Ivanovics -, száz és száz embert láttunk és látunk, akik mindenüket otthagyják, hogy az igaz ügyet szolgálják. Oroszország minden tájáról jönnek, s egyenesen és világosan kimondják, hogy mit gondolnak, és mi a céljuk. Hozzák a garasaikat, vagy maguk mennek el, s nyíltan kimondják, miért. Ez mit jelent eszerint?

- Szerintem azt jelenti - kezdett Levin belemelegedni -, hogy egy nyolcvanmilliós népben mindig találkoznak nem százával, mint most, de tízezrével a társadalmi helyüket elvesztett, szeleverdi emberek, akik mindig készen állnak, ha Pugacsov bandája az, ha Híva^[208] vagy Szerbia.

- Én meg azt mondom neked, hogy nem százak és nem szeleverdi emberek, hanem a nép legjobb képviselői! - mondta Szergej Ivanovics olyan ingerülten, mintha az utolsó jószágát védené. - És a fölajánlások? Itt már igazán az egész nép nyilvánítja az akaratát.

- A "nép" szó olyan határozatlan - mondta Levin. - A kerületi írnokok, tanítók, ezer parasztból egy, lehet, tudják, miről van szó. A többi nyolcvanmillió, mint Mihajlics is, nemcsak hogy nem nyilvánítja az akaratát, de a leghalványabb sejtelme sincs, miről kellene az akaratát nyilvánítani. Mi jogunk van hát azt mondani, hogy ez a nép akarata?

Szergej Ivanovics, aki gyakorlott vitatkozó volt, nem mondott ellent, hanem más térre vitte rögtön a beszélgetést:

- Igen, ha számtani úton akarod a nép lelkét megismerni, akkor persze nagyon nehéz hozzáférni. Szavazás nincs, s nem is lehet bevezetni nálunk, mert nem fejezi ki a nép akaratát; de van erre más út is. A levegőben van, érzi az ember szíve. Nem beszélek azokról a mélyvizű áramlatokról, amelyek az álló néptengerben járnak, s minden elfogulatlan ember előtt nyilvánvalóak; nézzük a szűkebb értelemben vett társadalmat. Az intelligencia legkülönfélébb pártjai - milyen ellenségek voltak addig - mind egybeolvadtak! Mindenféle viszálynak vége, minden társadalmi szervezet ugyanazt mondja, mind megérezte az elemi erőt, amely elkapta, s egy irányba viszi.

- Igen, az újságok mind ugyanazt mondják - szólt a herceg. - Ez igaz. Annyira egyek mind, mint a békák vihar előtt. Miattuk nem hallani semmi egyebet.

- Békák vagy nem békák, én nem adok ki újságot, s nem akarom védeni őket; én a művelt világ egyetértéséről beszélek - mondta Szergej Ivanovics az öccséhez fordulva.

Levin felelni akart, de az öreg herceg megelőzte.

- No, erről az egyetértésről mondhatnék valamit - szólt a herceg. - Van nekem egy vőm, Sztyepan Arkagyics, ismeritek. Valami bizottsági tagsági helyet kap most, s még valamit, már nem emlékszem. Dolga nem lesz vele - Dolly, ez nem titok! -, de lesz vagy nyolcezer rubel fizetése. Próbáljátok meg, és kérdezzétek meg tőle, hasznos-e az az állás; bebizonyítja, hogy a legnagyobb szükség van rá. Pedig becsületes ember, de a nyolcezer hasznosságában nem lehet nem hinni.

- Igaz, megkért, adjam át Darja Alekszandrovnának az üzenetét, hogy megkapta az állást - mondta Szergej Ivanovics rosszkedvűen; az öreg herceg, úgy találta, nem odavalót beszél.

- Ilyen az újságok egyetértése is. Nekem elmagyarázták, hogy ha a háború beüt, kétszer akkora lesz a jövedelmük, hát persze hogy azt tartják, hogy a nép sorsa meg a szlávok... meg más afféle...

- Sok újság van, amit nem szeretek, de ez nem igazságos - mondta Szergej Ivanovics.

- Én egy feltételt szabnék csak - folytatta a herceg. - Alphonse Karr kitűnően írta a porosz háború előtt: "Azt tartjátok, a háború elkerülhetetlen? Nagyszerű! Aki háborút prédikál, be egy külön légióba, s ki rohamra, támadásra, legelöl!"

- Jó dolguk lesz a szerkesztőknek - nevetett föl hangosan Katavaszov, s el is képzelte már az ismerős szerkesztőket ebben a válogatott légióban.

- De hiszen elfutnának - mondta Dolly -, csak zavarnák a többit.

- Ha pedig elfutnak, kartácsot vagy kozákostort beléjük hátulról - mondta a herceg.

- De ez, bocsásson meg, herceg, tréfa, s nem is jó tréfa - mondta Szergej Ivanovics.

- Nem látom be, miért volna tréfa - kezdte Levin, de Szergej Ivanovics félbeszakította.

- A társadalom minden tagjának megvan - mondta - a maga külön hivatása. A gondolat emberei akkor teljesítik a dolgukat, ha a közvéleményt kifejezik. S a közvélemény egyértelmű, teljes kifejezése: érdeme a sajtónak, s ugyanakkor örvendetes jelenség is. Húsz évvel ezelőtt hallgattunk volna; most azonban hallható már az orosz nép hangja, amely egy emberként kész felkelni s elnyomott testvéreiért föláldozni magát; ez nagy lépés, az erő nagy foglalója.

- De nemcsak áldozatról van szó, a törökök megöléséről - mondta félénken Levin. - A nép áldoz, s kész a lelkéért áldozatot hozni, de nem azért, hogy embert öljön - öltötte akaratlanul is beszédbe a gondolatokat, amelyek annyira foglalkoztatták.

- Hogyhogy a lelkéért? Egy természettudósnak ez nehéz kifejezés. Mi az a lélek? - mondta mosolyogva Katavaszov.

- De hisz tudja!

- Istenemre, a leghalványabb fogalmam sincs róla! - nevetett fel hangosan Katavaszov.

- "Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert", mondja Krisztus - vetette ellen a maga részéről Szergej Ivanovics is; olyan egyszerűen dobta be azt az evangéliumi idézetet, amely Levint mindig a legnagyobb zavarba hozta, mintha a legérthetőbb dolog volna.

- Igenis, úgy van - ismételte meg újra a mögöttük álló öreg, a véletlenül rávetett pillantásra felelve.

- Nem, bátyuska, le van verve, le, tökéletesen leverve! - kiáltott föl Katavaszov jókedvűen.

Levin elpirult a bosszúságtól, nem azért, mert legyőzték, hanem amiért nem türtőztette magát, s vitatkozni kezdett.

"Lehetetlen vitatkoznom velük - gondolta -, rajtuk áthatolhatatlan páncél van, én meg mezítelen vagyok."

A bátyját s Katavaszovot, látta, nem lehet meggyőzni, s még kevesebb lehetőségét látta, hogy maga egyetértsen velük. Amit ők prédikáltak, az az ész büszkesége volt, az, amely őt is majdnem elveszejtette. Nem érthetett egyet azzal, hogy egy tucatnyi embernek, köztük a bátyjának is, azon az alapon, amit a fővárosba jövő néhány száz, ékesszóló önkéntes mesél, joga van azt mondani, hogy ők az újságjaikban a nép akaratát és gondolkozását fejezik ki; mégpedig olyan gondolkozást, amely bosszút és emberölést követel. Nem érthetett egyet vele, hisz sem a népben nem látta - pedig közte élt - ezeknek a gondolatoknak megnyilvánulását, sem magában nem talált rá (noha másnak, mint az orosz népet alkotó emberek egyikének nem tarthatta magát); legfőképpen pedig, mert a néppel együtt ő sem tudta, nem is tudhatta, mi az a közjó; azt azonban határozottan tudta, hogy ez a közjó csak a jó törvényének szigorú betartásával érhető el, az pedig mindenki előtt föltárult, így hát nem kívánhatott és nem is prédikálhatott háborút semmiféle közjó érdekében. Ő azt mondta, amit Mihajlics és a nép is, amely a varjagok behívásakor a hagyomány szerint így fejezte ki felfogását: "Rendelkezzetek velünk, és uralkodjatok rajtunk. Mi örömmel ígérünk teljes alázatosságot. Minden fáradságot, minden megaláztatást, minden áldozatot magunkra veszünk, de határozni és ítélni nem fogunk." Most azonban Szergej Ivanovics szerint a nép lemondott erről a drága áron vett jogáról.

Azt akarta volna még mondani, hogy ha a közvélemény csalhatatlan bíró, a forradalom, a kommün miért nem lehet éppolyan jogos dolog, mint a szláv mozgalom? De ezek is csak gondolatok voltak, amelyek úgysem dönthettek el semmit. Kétségtelenül egyet lehetett csak látni: a vita ebben a percben ingerelte Szergej Ivanovicsot, vitázni épp ezért csúnya lett volna; Levin elhallgatott hát, s arra fordította a vendégek figyelmét, hogy felhők gyülekeznek, s az eső elől jobb lesz hazamenni.

A herceg és Szergej Ivanovics fölült a szekérre s elhajtott, a társaság többi része, lépéseit meggyorsítva, gyalog ment haza.

De a felhő hol kivilágosodva, hol elsötétülve olyan gyorsan közeledett, hogy még jobban kellett iparkodniuk, hogy az eső előtt hazaérjenek. A felhő elülső foszlányai szokatlan sebességgel rohantak az égen, alacsonyan, s mint a kormos füst, feketén. A háztól még vagy kétszáz lépésre voltak, s már föltámadt a szél, s minden pillanatban várható volt a zápor.

A gyerekek ijedt és örömteli sivítással futottak előre. Darja Alekszandrovna alig bírt a lábához tapadó szoknyával; nem is ment, hanem, szemét a gyerekeiről le nem véve, szaladt. A ház előtt voltak már, amikor egy nagy csepp az ereszcsatorna peremére hullott, s szétfröccsent rajta. A gyerekek, a nagyok is utánuk, víg beszéd közt futottak a tető védelmébe.

- Katyerina Alekszandrovna? - kérdezte Levin az előszobában kendőkkel és plédekkel elébük jövő Agafja Mihajlovnától.

- Azt hittük, magukkal van.

- És Mitya?

- Valószínűleg a Kolokban, a dajka is velük ment.

Levin fogta a plédet, s a Kolok felé futott.

Ez alatt a rövid idő alatt a felhő közepe úgy odanyomult a nap elé, hogy napfogyatkozási sötétség támadt. A szél makacsul fújta a magáét; meg-megállította Levint, levelet és virágot tépett a hársfáról, s a nyír fehér ágait furcsán-csúnyán megkopasztva, akácot, virágokat, laput, füvet, a fák csúcsát, mindent egyfelé hajlított. A kertben dolgozó lányok sivítva futottak be a cselédház eresze alá. A zápor fehér függönye a távoli erdőt s a közeli szántóföld felét egészen elborította már, s gyorsan közeledett a Kolok felé. A levegőben érezni lehetett az apró cseppekre törő eső nedvességét.

Levin előrehajtotta a fejét, úgy küzdött a viharral, amely majdhogy ki nem tépte kezéből a kendőt, s a Kolok felé futott. Valamit látott is már fehérleni a tölgy mögött, amikor hirtelen minden föllobbant, az egész föld lángba borult, a feje fölött az égbolt mintha meghasadt volna. Ahogy elvakult szemét kinyitotta, az eső sűrű függönyén át, amely a Koloktól elválasztotta, elsőül az ismerős tölgy zöld csúcsát látta meg az erdő közepén, elszörnyedve, hogy mennyire megváltozott a helyzete. "Talán csak nem csapott bele?" Alig gondolhatta el, s a tölgy csúcsa egyre gyorsabban és gyorsabban ingadozva tűnt el a fák mögött, s a többire zuhanó hatalmas fa reccsenését lehetett hallani.

Villámfény, mennydörgés és a testén végigfutó hideg közös érzése: iszonyatba egyesültek Levin számára.

- Istenem! Istenem, csak őket ne! - mondogatta.

S noha rögtön eszébe jutott, milyen értelmetlen dolog azt kérni, hogy a tölgy, mely lezuhant már, csak ne őket üsse agyon, mégis megismételte, tudva, hogy ennél az értelmetlen imánál jobbat úgysem tehet.

Odafutott, ahol lenni szoktak, de nem találta ott őket.

Az erdő másik végében voltak, egy öreg hárs alatt, onnét szólongatták. Két sötét ruhás alak állt ott (azelőtt világosban voltak), valamire ráhajolva. Kitty s a dajka volt. A zápor már elállt, kezdett világosodni, amikor Levin futva odaért hozzájuk. A dajka ruhája alul száraz volt, de Kitty ruhája keresztülázott, s egészen hozzátapadt. Noha az eső nem esett már, még mindig ugyanabban a helyzetben álltak, mint a vihar kitörésekor. A zöld ernyős gyerekkocsi fölé hajoltak.

- Éltek? Megvagytok? Hála Isten! - mondta Levin, s beázott, cuppogó csizmáival az el nem tisztult vízen át tocsogva hozzájuk futott.

Kitty piros és nedves arcával feléje fordult, s az elváltozott alakú kalap alól félénken rámosolyodott.

- Hogy nem szégyelled magad! Nem értem, hogy lehet valaki ilyen elővigyázatlan! - esett neki a feleségének bosszúsan.

- Bizony isten, nem vagyok hibás. Éppen indulni akartunk, amikor kitört. Tisztába kellett tenni. S alighogy... - kezdett Kitty mentegetőzni.

Mitya ép és száraz volt, s tovább aludt.

- No, hála Isten! Azt sem tudom már, mit beszélek!

Összeszedték a nedves pelenkákat; a dajka kivette a gyereket, s úgy vitte. Levin ott ment a felesége mellett, bűntudattal a bosszúsága miatt, s lopva, hogy a dajka észre ne vegye, megszorította a kezét.

A nap folyamán a legkülönfélébb beszélgetésekben, amelyekben ő szinte csak az esze héjával vett részt - ha az átalakulásban, amelynek benne végbe kellett volna menni, csalódott is -, Levin nem szűnt meg szíve teljességének örülni.

Az eső után ahhoz, hogy sétálni menjenek, túl nedves volt minden; a zivatar felhői sem tűntek el a láthatárról; dörögve, feketéllve vonultak át, hol itt, hol ott az ég peremén. A nap hátralevő részét az egész társaság otthon töltötte.

Vitára sor többé nem került, ellenkezőleg, ebéd után mind a legjobb hangulatban voltak.

Katavaszov kezdetben az ő eredeti tréfáival nevettette a hölgyeket, amelyek az ismeretség kezdetén mindig annyira tetszettek, de Szergej Ivanovics felszólítására, később a házilégy hímjeinek és nőstényeinek eltérő jelleméről, sőt fiziognómiájáról meg az életükről mesélt el érdekes megfigyeléseket. Szergej Ivanovics is jókedvű volt, s mikor az öccse a tea mellett fölkérte rá, kifejtette nézetét a keleti kérdés várható alakulásáról, mégpedig olyan jól és egyszerűen, hogy mind odafigyeltek.

Egyedül Kitty nem hallgathatta; őt Mitya fürdetéséhez hívták el.

Néhány perccel Kitty távozása után Levint is áthívták a gyerekszobába.

Otthagyta a teáját, és sajnálkozva kicsit az érdekes beszélgetés félbeszakítása miatt, ugyanakkor nyugtalankodva is, hogy miért hívják, hisz ez csak fontos esetben szokott megtörténni, átment a gyerekszobába.

Noha Szergej Ivanovics végig nem hallgatott terve, hogy a felszabadított negyvenmilliós szláv világnak hogy kell Oroszországgal együtt a történelemben új korszakot kezdenie, mint előtte egészen új dolog, nagyon érdekelte, s a kíváncsiság és nyugtalanság is izgatta, hogy vajon miért hívatják, mihelyt a nappaliból kilépve egyedül maradt, rögtön a reggeli gondolatok jutottak eszébe. S az elképzelések a szláv elem jelentőségéről a világtörténelemben olyan semmisnek tűntek föl ahhoz képest, ami a lelkében történt, hogy azon nyomban mindent elfelejtett, s már megint abba a hangulatba jutott, amiben délelőtt volt.

Nem emlékezett, ahogy máskor szokott lenni, egész gondolatmenetére (erre most nem volt szüksége). Az érzésbe talált bele rögtön, amely irányította, s ezekkel a gondolatokkal volt kapcsolatban, s ez az érzés még erősebb és határozottabb volt lelkében, mint előbb. Most nem az történt, ami a régebbi, kieszelt megnyugtatásoknál szokott, amikor az egész gondolatmenetet kellett rekonstruálnia, hogy az érzést megtalálja: épp fordítva, az öröm és megnyugvás érzése erősebb, élénkebb volt, mint előbb, s a gondolat nem ért az érzés nyomába.

Átment a teraszon; a sötétedő égen kiütköző két csillagra nézett, s egyszeriben eszébe jutott minden. "Az égre néztem, s azt gondoltam, hogy a boltozat, amelyet látok, nem hazugság, s eközben nem gondoltam valamit végig, valamit elrejtettem magam elől - gondolta -, de akármi volt is, ellenkezés nem lehetett. Elég végiggondolni, minden megvilágosodik!"

Már bent volt a gyerekszobában, akkor jutott eszébe, mi az, amit eltitkolt maga elől. Az, hogy ha az Isten létének fő bizonyítéka: kinyilatkoztatása, hogy a jó micsoda, akkor minek ezt a kinyilatkoztatást a keresztény egyházra korlátozni? S milyen viszonyban vannak ezzel a kinyilatkoztatással a buddhista, mohamedán vallások, amelyen szintén a jót vallják s gyakorolják?

Úgy tetszett neki, hogy megvan a válasza erre a kérdésre; de minthogy már belépett a gyerekszobába, nem sikerült még megfogalmaznia.

Kitty feltűrt ruhaujjal állt a kádnál a pacskoló gyerek fölött. Férje lépteit hallva, feléje fordította az arcát, s mosolyogva intette oda. Egyik kezét a hátán fekvő, lábacskáival rugdosó gyerek feje alá tartotta, a másik, egyenletesen feszülő izmokkal, a szivacsot nyomta ki rá.

- Gyere, nézd, nézd már! - mondta, mikor a férje hozzálépett, - Agafja Mihajlovnának igaza van. Megismer.

Arról volt szó, hogy Mitya a mai nappal kétségtelenül és szemmel láthatólag megismerte az övéit.

Ahogy Levin a kádhoz lépett, be is mutatták neki rögtön a kísérletet, s a kísérlet teljesen sikerült. A szakácsnő, akit épp azért hívtak oda, a gyerek fölé hajolt. A gyerek a homlokát ráncolta, s tiltakozóan rázta a fejét. Kitty hajolt fölé - mosolyra derült, kacsója a szivacsba kapaszkodott, s prüszkölő ajkaival olyan elégedett és furcsa hangot adott, hogy nemcsak Kitty s a dajka, de maga Levin is váratlan ujjongásban tört ki.

A gyereket karon tartva vették ki a kádból; vizet locsoltak rá, lepedőbe bugyolálták, megdörgölték, s egy átható visítás után odaadták az anyjának.

- Örülök, hogy kezded szeretni - mondta Kitty a férjének, miután a gyermekkel a mellén nyugodtan odaült a megszokott helyére. - Igazán örülök; már kezdtem elkeseredni. Azt mondtad, nem érzel semmit sem iránta.

- Azt mondtam, hogy nem érzek? Azt mondtam csak, hogy csalódtam.

- Hogy őbenne?

- Nem azt, hogy őbenne csalódtam. A magam érzésében; többet vártam. Azt vártam, hogy meglepetésszerűen egy új, kellemes érzés terjed szét bennem; ehelyett váratlanul viszolygás, szánalom...

Kitty vékony ujjaira húzta a gyűrűket, amelyeket Mitya fürdetéséhez levett, s a gyerekkel karjában figyelmesen hallgatta az urát.

- S főként sokkal több volt bennem a félelem és szánalom, mint az öröm. Ma, a vihar alatt, ez után az ijedelem után értettem meg, mennyire szeretem.

Kitty mosolyra derült.

- Nagyon megijedtél? - mondta. - Én is, de nekem most, hogy elmúlt, még rettenetesebb. Elmegyek, megnézem azt a tölgyet. Hanem ez a Katavaszov milyen kedves ember! Az egész nap általában olyan kellemes volt. Te is olyan szépen tudsz, ha akarsz, Szergej Ivanoviccsal bánni... No, menj vissza hozzájuk. Fürdés után itt mindig hőség van és pára...

Ahogy a gyerekszobából kilépett és egyedül maradt, Levinnek megint az iménti gondolata jutott az eszébe; még volt valami homály benne.

Ahelyett, hogy a nappaliba ment volna, ahonnét hangok hallatszottak, a teraszon állt meg, s a korlátra támaszkodva az eget kezdte nézni.

Már egészen besötétedett, de délen, amerre nézett, nem volt felhő. A felhők az ellenkező oldalon tornyosultak, ahol most egy villám lobbant föl, s távoli dörgés hallatszott. Levin a kerti hársfáról egyenletesen hulló csöppeket fülelte, s az ismerős háromszögletű csillagképre nézett, s a közepén áthúzódó, elágazó tejútra. A villám lobbanásaira nemcsak a tejút, a ragyogó csillagok is eltűntek; de alig aludt ki a villám, mintha egy biztos kéz dobná oda őket, ugyanazon a helyen ismét megjelentek.

"Nos, mi is az, ami zavar?" - mondta magában Levin; kételyeinek a megoldása - ha nem is ismeri még -, előre érezte, kész már a lelkében...

"Igen, az istenség egyetlen nyilvánvaló, kétségtelen megnyilvánulása: a jó törvényei, amelyek a kinyilatkoztatás révén jutottak a világ tudomására, s amelyeket én is érzek magamban, s amelyek elismerésével nem csatlakozó, hanem akarva-akaratlan egyesített vagyok más emberekkel a hivők közösségében, amelyet egyháznak neveznek. De hát a zsidók, mohamedánok, konfuciánusok, buddhisták, ők micsodák? - adta föl magának ugyanazt a kérdést, amely az előbb veszélyesnek tetszett. - Ez a sokmilliónyi ember valóban meg van fosztva attól a fő jótól, ami nélkül az életnek nincs értelme? - Elgondolkozott, de rögtön ki is igazította magát. - Mit is kérdezek voltaképpen? - mondta magában. - Az emberiség különféle vallásainak viszonyát kérdem az istenséghez, Isten egyetemes megnyilatkozását az egész világ számára, ködfoltjaival együtt. Mit csinálok tehát? Személy szerint nekem, a szívemnek kétségtelen tudás tárult föl, amelyhez ész nem juttat el, én pedig makacsul, ésszel és szóval akarom ezt a tudást kifejezni.

Tán nem tudom, hogy a csillagoknak nincs járásuk? - kérdezte magát, s a fényes bolygóra nézett, amely máris megváltoztatta helyzetét a nyírfa legmagasabb ágához viszonyítva. - De ahogy a csillagok mozgására nézek, nem tudom elképzelni a Föld forgását; igazam van tehát, ha azt mondom, hogy a csillagok mozognak.

A csillagászok meg tudnának tán érteni, ki tudnának számítani valamit, ha a Föld különféle bonyolult mozgásait mind számításba vennék? Csodálatos következtetéseik az égitestek távolságairól, súlyukról, mozgásaikról, zavaraikról, mind a csillagok látható mozgásán alapulnak a mozdulatlan Föld körül, ugyanazon a mozgáson, amely most énelőttem is itt van, s a századok során az emberek milliói számára mindig ilyen volt, s mindig egyforma és ellenőrizhető marad. S ahogy a csillagászok következtetése henye és ingatag lenne, ha nem a látható égen tett, ugyanahhoz a délkörhöz, ugyanahhoz a horizonthoz viszonyuló megfigyeléseken alapulna, az én következtetéseim ugyanolyan henyék és ingatagok volnának, ha nem a jónak azon a fogalmán alapulnának, amely mindig és mindenki számára egyforma volt és lesz, s amely az én számomra a kereszténységben tárult föl, s lelkemben mindig igazolható. Más vallásokról s viszonyukról az istenséghez nincs sem jogom, sem lehetőségem véleményt mondani."

- Hát te nem mentél be? - szólalt meg hirtelen Kitty hangja, aki ugyanezen az úton tartott a nappaliba. - Mi az, csak nincs rosszkedved? - nézett a csillag fényénél az ura arcába figyelmesen.

Megnézni azonban nem tudta volna, ha egy villám, a csillagokat eltakarva, meg nem világítja. A villám fényénél az egész arcát láthatta, s látva, hogy nyugodt és örvendő, rámosolyodott.

"Megérti - gondolta Levin -, tudja, min gondolkozom. Megmondjam neki, vagy sem? Igen, megmondom, meg." De abban a percben, amikor meg akart szólalni, Kitty is megszólalt:

- Ej, Kosztya, tégy meg egy szívességet - mondta -, menj be a sarokszobába, nézd meg, hogy helyezték el Szergej Ivanovicsot. Nekem kínos lenne. Az új mosdót betették-e?

- Jó, tüstént megyek - mondta Levin fölkelve, s megcsókolta.

"Nem, nem kell szólanom - gondolta, amikor elment előtte. - Erre a titokra csak nekem van szükségem, csak nekem fontos, szóval nem is fejezhető ki.

Ez az új érzés, éppúgy, mint amit a fiam iránt érzek, nem változtatott meg, nem tett boldoggá, nem világosított meg egyszeriben, mint ahogy reméltem. És nem volt részem semmiféle meglepetésben sem. S hit-e vagy nem hit - nem tudom, micsoda -, de szenvedéseim közben észrevétlenül jött, s eresztett a lelkemben gyökeret.

Éppen úgy fogok haragudni Iván kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem most, az egész életem, függetlenül mindattól, ami történhet velem, minden egyes perce nemcsak hogy értelmetlen, mint azelőtt, de a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel hatalmamban áll megtölteni."