Azokban a régi napokban a Morning Call könyvelősége a földszinten volt; egy emelettel följebb tanyázott az Egyesült Államok Pénzverdéjének főellenőre, és Bret Harte töltötte be nála a magántitkár szerepét. A szerkesztőség és a riporterek szobája a második emeletet foglalta el, a legfelső, harmadik emeletet pedig a szedőterem. Smiggy McGlural munkába állása után jó sok időt töltöttem Bret Harte-tal az irodájában, bár azelőtt erre nem nagyon értem rá. Harte gyakran írt a Californian-be, például a Rövid regények-et, tárcákat, azonkívül, úgy emlékszem, szerkesztőként is működött náluk. Én is írtam nekik, sőt Charles H. Webb is. Prentiss Mulford és egy Hastings nevű fiatal jogász is, akiről úgy hitték, egyszer még irodalmi kiválóság lehet belőle. Charles Warren Stoddardnak is jelentek meg írásai a Californian-ben. Ambrose Bierce, akinek még ma is jelennek meg elfogadható történetei folyóiratokban, akkoriban az egyik San Franciscó-i újságnál volt állásban - talán a Golden Era-nál. Nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de csak azután, hogy Smiggy McGlural lett a segítségem; azelőtt nem értem rá. Egy hónapig sok előnyét élveztem Smiggynek - azután vált szerencsétlenségem okozójává.

Bret Harte-ot a Pénzverde főellenőre, Mr. Swain, fedezte fel. Harte az ötvenes években érkezett Kaliforniába, huszonhárom-huszonnégy éves korában, és a Yreka-bányatelep külszíni aranylelőhelyeihez vándorolt. Yreka egy véletlen következtében tett szert erre a furcsa hangzású névre. Volt a telepen egy pékség: vászon cégtábláját már megfestették, de egyelőre nem tették föl, mert száradt a festék. A BAKERY szó minden betűje átütött a fordított vásznon, kivéve a B-t. Egy idegen visszájáról kezdte olvasni - YREKAB -, és azt hitte, ez a telep neve: az ott lakóknak tetszett, és átvették.

Harte hónapokig tanított a telep iskolájában; azonkívül szerény igényű kis hetilapot adott ki; ez volt a bányatelep egyetlen újságja. A Jackass Gulch-i aranyásótelepen is időzött egy darabig (ahol én is elvesztegettem vagy három hónapot néhány évvel később). Yrekában és Jackass Gulchban tanulta meg Harte, hogy alaposan megfigyelje, majd pontosan leírja Kalifornia erdős vidékeit és egyéb jellegzetességeit - a postakocsit, kocsisát és utasait, a külszíni fejtések bányászainak öltözékét és viselkedését, a kártyásokat meg a nőiket; teljesen akaratlanul itt sajátította el azt is, amit nem tudott a bányászkodásról, s hogy ezt úgy tálalja az olvasóknak, mintha tolla mögött szakértő rejlene. Itt sajátította el annak a művészetét is, hogyan bűvölje el az európai és amerikai olvasót a bányászok különös tájszólásával: ezt a nyelvjárást sehol a kerek világon nem beszélte senki, míg Harte föl nem találta. Harte-tal együtt ki is halt, de nem kár érte. Végül Harte San Franciscóba ment: eredeti szakmája szerint nyomdai szedő volt, és a Golden Era nyomdájában kapott munkát heti tíz dollár bérrel.

Csak a betűszedésért fizették ugyan, de közben azzal enyhítette munkája egyhangúságát, hogy írásokkal árasztotta el a lapot, kéretlenül. A szerkesztő és tulajdonos, Joe Lawrence, sohasem látta Harte kéziratait, mert ilyen nem is volt. A fejében szőtte történeteit, mialatt a szedőszekrénynél dolgozott, és úgy szedte ki, ahogyan a fejében kialakultak. A Golden Era nyíltan és tüntetően szépirodalmi lapnak vallotta magát, de a benne közölt írások eléggé gyengék és pongyolák voltak. Csak a formájuk volt irodalmi, lényegük nem. Mr. Swain, a Pénzverde főellenőre felfigyelt az új hangra a Golden Era zenekarában - az új, friss és lelkes hangra, amely kiemelkedett a motyogó hangzavarból, és nyilvánvalóan - zenei hang volt. Swain megkérdezte Joe Lawrence-t, hogy ki ez a művész, és Lawrence megmondta neki. Swain úgy érezte, szégyen, gyalázat, hogy Harte ilyen helyen pocsékolja el a tehetségét, éhbérért. Elvitte magántitkárának, jó fizetéssel; alig kellett valamit dolgoznia. Swain megmondta neki, hogy kövesse hajlamait, és fejlessze a tehetségét, Harte hajlandónak mutatkozott, és elkezdett fejlődni.

Bret Harte végtelenül kellemes ember volt, és egyben végtelenül kellemetlen: hencegő, mesterkélt, képmutató, s amellett ezeket a tulajdonságokat az öltözködésével is hangsúlyozta. Kifejezetten jóképűnek számított, pedig az arca csúnyán himlőhelyes volt. Amikor anyagilag megengedhette magának - sőt akkor is, amikor nem telt rá -, az öltözködése mindig egy-két árnyalattal harsányabbra sikerült, mint a divat. Súlyt vetett rá, hogy feltűnően, legalább egy fokkal divatosabb legyen, mint a társaság legdivatosabb tagjai. Pedig jó ízlése volt; feltűnéshajhászása ellenére sem lehetett rikítónak vagy ízléstelennek mondani. Mindig viselt valami olyan ügyesen elhelyezett apróságot, ami megkülönböztette az ultradivatosan öltözködőktől. Többnyire a nyakkendőjével hangsúlyozta egyéniségét: rendszerint egyszínűt viselt, valami telt, gazdag színt. A nyakkendője többnyire bíborvörös volt: mint egy lángnyelv az álla alatt, vagy olyan élénk, átható indigókék, mintha egy színjátszó, gyönyörű, egzotikus pillangó telepedett volna rá. Harte finnyás finomkodása testtartásában és járásában is megmutatkozott. Könnyedén, délcegen tartotta magát; aprókat lépett, de ez illett hozzá, mert a mesterkéletlen járás nem lett volna összhangban egyéniségével és öltözetével.

Egyetlen idegszála sem volt őszinte. Azt hiszem, nem tudott érezni, valószínűleg nem is volt szerve, amivel érezzen. Szíve helyén csak pumpa működött, amely egyéb funkciókra alkalmatlan volt. Szinte kedvem lenne azt mondani: tudom, hogy nem volt más funkciója. Jól ismertem akkoriban, amikor az első emeleten titkárkodott, én pedig kihalófélben levő riporterként darvadoztam a második emeleten, Smiggy McGlural felhőként tornyosuló veszedelmes közelségében. Akkor is jól ismertem, amikor öt év múlva, 1870-ben, Keletre ment, hogy átvegye a tervezett chicagói Lakeside Monthly szerkesztését; olyan hatalmas nemzeti érdeklődés és izgalom közepette utazott végig a kontinensen, hogy az ember azt hitte volna, ő az indiai alkirály, vagy a hetvenöt évi távollét után újra megjelenő várva várt Halley-üstökös.

Elég jól ismertem később is, míg át nem kelt az óceánon, hogy konzul legyen Németországban, Crefeldtben, majd később Glasgow-ban. Soha többé nem tért vissza Amerikába. Amikor Londonban meghalt, már huszonhat éve nem látta Amerikát, a feleségét és a lányait.

Ugyanaz a Dickens-imitátor Bret Harte tette ezt, akinek érzelmes történeteit égi ajándékként fogadták az egész világ farmerei, mert tengernyi könnyet préseltek ki az olvasókból. Bret Harte egyszer cinikus kuncogással közölte velem: felfedezte a módját, miként lehet az érzelmesség könnyeit felpumpálni. Ezzel azt akarta mondani, hogy az érzelmesség könnyei révén bukkant aranybányára.

Azt is elmondta egyszer, amikor üzleti ügyben két hétig nálam lakott hartfordi házamban, hogy hírnevét egy véletlennek köszönheti, amelyet egy ideig nagyon fájlalt. Szórakozásképpen megírta A pogány kínai című verset, majd a papírkosárba dobta. Éppen ekkor felszólították, töltse meg valamivel az Overland Monthly egy üres lapját, hogy a nyomdába küldhessék. Semmi más nem volt kéznél, így azután kihalászta a "kínait" a szemétből, és azt adta oda. Még emlékezhetünk, milyen kitörő gyönyörűséggel fogadták: visszhangja elhatolt a keresztény világ legrejtettebb zugaiba is. Harte nevét egyik héten még az ismeretlenség homálya fedte, s a következőn olyan híres és feltűnő lett, mintha csillagászati arányú betűkkel festették volna az égre. Akkor végzetesnek tekintette a hírnevét, mert már egy igényesebb történeten dolgozott, A Ricsaj Tábor szerencséjé-n; ennek színvonala alapján azt remélte: hamarosan előkelő helyet foglalhat el a világ közvéleményében.

A pogány kínai megakadályozta álma valóra válását, de nem sokáig. Hamarosan elfoglalta helyét A Ricsaj Tábor szerencséje és Tennessee társa meg a többi sikeres Dickens-utánzat valódibb dicsősége. San Franciscóban Harte még egyáltalán nem szégyellte, hogy jeles Dickens-utánzóként dicsérték: büszke volt rá. Magam is hallottam, amikor kijelentette: úgy érzi, ő a legjobb Dickens-követő Amerikában. Ez a megjegyzés azt bizonyítja, hogy akkoriban elég sokan utánozták Dickenst Amerikában, lelkesen és leplezetlenül. Harte terjedelmes regényét, a Gabriel Conroy-t, akár maga Dickens is írhatta volna.

Kár, hogy nem szökhetünk meg az életből, amíg fiatalok vagyunk. Amikor Harte, harminchat évvel ezelőtt, újdonsült dicsőségében, az egész világ figyelmének középpontjában, elindult Keletre, már megérte mindazt, amiért érdemes volt élnie, ami önbecsülése szempontjából számított. Utána a szegénység, adósság, megaláztatás, szégyen, becstelenség, keserűség következett, és a világhír, amelyet gyakran gyűlöletesnek találhatott, mert nyomora és hitvány jelleme ettől még kirívóbbá vált: sehogy sem lehetett leplezni.

Volt egyszer egy boldog, elégedett, törekvő, reménykedő Bret Harte, egy szellemes, vidám, jó kedélyű Bret Harte, aki pezsgő örömmel élvezte az életet. Ez a Bret Harte meghalt San Franciscóban. A hírnév, amely dicsfényben repítette át a kontinensen, már csak egy hullának szólt; ez a hulla nem volt hajlandó megjelenni a tiszteletére rendezett chicagói banketten, mert megszegték az illemszabályokat: nem küldtek érte kocsit. A Lakeside Monthly nagystílű programja jegyében folytatta útját Kelet felé, de már szánalmas roncsként; elvállalta, hogy egy esztendő szellemi termését eladja tízezer dollárért az Atlantic Montbly-nak - akkoriban hatalmas összeg volt ez -, és ezért a fényes tiszteletdíjért semmi említésre méltót nem produkált, csak felvette és elköltötte a pénzt, amikor még ki sem telt az esztendő. Ekkor kezdődött az a korszaka, amely a sírig tartott: kölcsönökből és nőkből élt.

Egyszer furcsa kalandot élt át, még egészen fiatalon, amikor nemrég érkezett a csendes-óceáni partra, és ide-oda sodródott munkát keresve. Maga mesélte el nekem akkoriban ezt az élményét. Egy darabig az yrekai zsúfolt bányásztelep iskolájában tanított, és jövedelmét azzal igyekezett kipótolni, hogy egy kis hetilapot szerkesztett és adott ki egy bérnyomda két tulajdonosánál: övék volt a lap.

Szerkesztői kötelességeihez tartozott a korrektúrák ellenőrzése. Egyszer hasáblevonatot tettek eléje, rajta egy ódivatú nekrológgal; ezek akkoriban, amikor még lágy szívű, érzelgős nép voltunk, ijesztően népszerűek voltak az Egyesült Államokban. Félhasábos szabványnekrológ volt: vagyis csupa felsőfok: írója agyba-főbe dicsérte az elhunyt Mrs. Thompsont virágos nyelvezetű, túlfűtött, szertelen dicshimnuszban. Azzal a kifejezéssel zárta sorait, amely sohasem hiányozhatott egy szabályos nekrológból: "Fájó a mi veszteségünk, de az örökkévalóságban ő a nyertes."

A kefelevonaton Harte a következő megjegyzést találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte ezzel nem törődött. Tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért azt a korrektor-szabályt követte, hogy tintával a szokásos módon jelezte: meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére zárójelben kérdőjelet írt. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy másik korrektor-szabály is, és erről elfeledkezett. E szerint a szabály szerint, hogy ha egy szó nem eléggé hangsúlyos, alá kell húzni, és akkor a szedő azzal emeli ki, hogy dőlt betűkkel szedi.

Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt."

A Tom Fitchtől nemrég kapott levél egyik megjegyzése Bret Harte egy másik kalandját juttatja eszembe, némi áttétellel. Fitchet nyomorította meg párbajban Joe Goodman. Fitch ma is él, bár Arizonában lakik. Évekig járta a világot, de azután visszatért régi szerelméhez, a homoksivataghoz, a zsályabozóthoz és a sivatagi nyúlhoz, mert ezek és az ott lakók ódivatú szokásai felüdítették, és visszahozták elveszett fiatalságát. A barátságos régi ismerősök hátba veregetik, és úgy szólítják - na mindegy, hogy hogyan, a fülnek talán sértő lehet a kitétel, de Fitch szívének balzsam. Tudja, mi van a mélyén; érzi mögötte a szeretetet, és muzsika a fülének, hálás érte.

Amikor A Ricsaj Tábor szerencséje világra szóló sikere kirobbant, Harte egyszerre híres lett: nevét és dicséretét visszhangozta minden száj. Egyszer Sacramentóba kellett mennie. Amikor partra ért, elfelejtett kabint foglalni visszafelé. Késő délután kiment a kikötőbe, és rájött, mekkora baklövést követett el: mintha egész Sacramento San Franciscóba készült volna. Hosszú sor állt a jegypénztártól végig a kikötőhídon, túl a védőgáton, ameddig a szem ellátott, végig az utcán.

Harte csak egyben reménykedett: hogy a színházban, operában, kirándulóhajón és személyszállító tengeri gőzösön mindig marad néhány fenntartott hely a nevesebb későn érkezők számára. Talán a neve révén szert tehetne egy ilyen fenntartott helyre, ha oda tudná csempészni a névjegyét a pénztárosnak. Végigoldalgott a sor mellett, míg végül egy hatalmas, bozontos hegyilakó bányász mellé került, akinek öve tele volt revolverekkel és nagy, széles karimájú kalapja pofaszakállas martalócarcra vetett árnyékot. A ruhája az állától a cipője orráig tele volt fröcskölve sárral. A sor lassan haladt a pénztárablak felé, és mindenki hallhatta, amint sorra került, a végzetes szavakat: "Minden hely elfogyott - még a hajófenékben sincs!" A pénztáros éppen a mogorva bányásszal közölte ezt a hírt, amikor Harte benyújtotta az ablakon a névjegyét. A pénztáros felkiáltott, és átnyújtott egy kulcsot: - Ó, Mr. Bret Harte, de örülök, hogy látom! Tessék, a díszkabin!

A fekvőhely nélkül maradt bányász olyan átkokat szórt Harte-ra, hogy gyászba borult az egész környék, és úgy megrémítette a neves szerzőt, hogy fogta a kulcsát (a rajta lógó szám csörömpölt reszkető kezében), és elpárolgott a bányász szeme elől. A mentőcsónakok és egyéb fedezékek mögött keresett menedéket a sétafedélzeten. Mégis bekövetkezett, amitől tartott: a bányász rövidesen megjelent, és kutatva nézett körül. Valahányszor veszélyes közelségbe került, Harte már fedezékbe osont. Ez így ment vagy egy félóráig, minden baj nélkül, de végül bekövetkezett a vész: Harte elszámította magát. Éppen óvatosan kibújt egy mentőcsónak mögül, amikor szemtől szembe találkozott a bányásszal! Érezte, hogy szörnyű, végzetes a helyzete, de nem volt értelme, hogy meneküléssel próbálkozzék. Megállt, és várta az elkerülhetetlent. A bányász komoran megkérdezte:

- Maga Bret Harte?

Harte reszketeg hangon igent mondott.

- Maga írta A Ricsaj Tábor szerencséjé-t?

Harte újra beismerő vallomást tett.

- Biztos?

- Igen - sóhajtotta Harte.

A bányász heves rokonszenvvel esett neki:

- Hé, te, ide a kezed! - s hatalmas mancsával megragadta Harte kezét, és összelapította.

Tom Fitch is ismeri ezt az üdvözlési formát s mindazt a szeretetet és csodálatot, amely megtisztítja a földi sártól, és fenségessé teszi.

A közmondás szerint a gondviselés vigyáz a gyermekekre és a bolondokra. Ez igaz. Tudom, mert kipróbáltam.

Engem több ízben mentett meg ez az égi beavatkozás, amikor végső veszedelemben voltam. Életem folyamán gyakran előfordult, hogy körmönfont emberek felfedezték bennem önző terveik könnyű prédáját, s én gyanútlanul sétáltam bele a csapdába, mégis, minden ellenkező eséllyel szemben gyakran kerültem ki belőle sértetlenül. Több mint negyven évvel ezelőtt San Franciscóban a munka végeztével, két óra után, a szerkesztőség tagjai átvonultak egy nagy tekézőterembe, ahol tizenkét tekepálya volt. Az illem kedvéért engem is körülbelül meghívtak - vagyis udvariasan hívtak, de nem erőltették. Amikor erre szégyellősen, köszönettel visszautasítottam, megmagyarázva, hogy egyáltalán nem értek ehhez a játékhoz, ezek a virgonc fiúk egyszerre feléledtek, és mohón sürgettek, hogy tartsak velük. Ez hízelgett nekem, mert nem vettem észre a csapdát; gyanútlanul és hálás szívvel elfogadtam a meghívást. Egy egész pályát bocsátottak rendelkezésemre. A fiúk elmagyarázták a játék szabályait. Hozzátették, hogy egy óra hosszat játszunk, és aki a legkevesebbszer üt tízet egy óra alatt, az vendégül látja az együttest osztrigára és sörre. Erősen nyugtalanított ez a bejelentés. Éreztem, anyagi romlás vár rám, és sajnáltam, hogy ezt a részletet előzőleg elfelejtették megemlíteni. De büszkeségem már nem engedett visszakozni, így ott maradtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha elégedett és boldog lennék, hogy eljöhettem. Annyira elégedettnek valószínűleg nem látszottam, mint szerettem volna, de a többiek boldogsága kipótolta, ami az enyémből hiányzott; nem is tudták leplezni kaján örömüket. Megmutatták, hogyan álljak, hajoljak, célozzak, hogyan gurítsam el a golyót, és ezzel a játék elkezdődött.

Az eredmény megdöbbentő volt. Tudatlanságomban minden elképzelhető módon elgurítottam a golyót, csak a maga útján nem, de ez sem számított. Félórán keresztül egyszer sem indíthattam úgy útnak a pályán a golyót, hogy a túlsó végén tízet ne üssön. A többiek lendülete hamarosan alábbhagyott, és ezzel együtt elapadt a jókedvük is. Nagy néha egyik-másik ütött tízet, de olyan ritkán, hogy az én fényes eredményem mellett teljesen eltörpült. Félóra múlva a fiúk megadták magukat. Fölvették a kabátjukat, körém gyűltek, és udvariasan, de eléggé nyílt hangnemben kifejtették véleményüket a magamfajta tapasztalt vén rókáról, aki nem átallja azt füllenteni, hogy kezdő, csak azért, hogy kirabolhassa jóindulatú barátait, akik abban a tévhitben helyezték belé bizalmukat, hogy becsületes és tisztességes ember. Képtelen voltam meggyőzni őket őszinteségemről, mert már lejárattam magam, és semmit sem adtak a szavamra. A klub tulajdonosa mellettünk állt. Egy darabig hallgatott, azután védelmemre kelt, mondván:

- Uraim, az eset rejtélyesnek látszik, de ha megmagyarázom, nem fogják titokzatosnak találni. Ez a pálya kivájt; csak el kell indítani rajta a golyót - mindegy, hogy hogyan -, és a többit elvégzi a vájat. Minden esetben a jobb felső bábuhoz csapja a golyót, és semmi sem mentheti meg az összes bábut a felborulástól.

Így is volt. A fiúk kipróbálták, és rájöttek, hogy semmilyen művészettel nem lehet a golyót úgy elgurítani azon a pályán, hogy ne tízet üssenek vele. Csak a tiszta igazat mondtam azoknak a fickóknak, amikor bevallottam: semmit sem értek a tekézéshez, de ez mindig így volt, egész életemben. Valahányszor a szokásoktól és elvektől eltérően igazat szóltam, hallgatómnak soha, de soha nem volt annyi esze, hogy elhiggye.

Negyedszázaddal ezelőtt Londonba érkeztem, hogy néhány hetes előadássorozatot tartsak. George Dolby volt a menedzserem: ő szervezte öt-hat évvel azelőtt Dickens amerikai felolvasókörútját. Elvitt az Albemarle szállóba, és megebédeltetett. Az étkezés folyamán sokat és rendkívül elégedetten szónokolt arról, milyen neves játékos a tizenötgolyós biliárdban. Amikor saját szájamból hallotta, hogy még soha nem láttam ezt a játékot, és sejtelmem sincs a golyók taszításának módjáról, még nagyobb hangon szónokolt, egyre hencegőbben. A végén már úgy éreztem, vagy a tizenötgolyós biliárd atyjával állok szemben vagy annak a legközvetlenebb leszármazottjával. Az ebéd végére Dolby lelkes hajlandóságot árult el, hogy bevezessen engem a játék rejtelmeibe, és megmutassa, mit tud. Átmentünk a biliárdterembe. A golyókat gúla alakban halmozta föl. Azt mondta, célozzam meg a legfelső golyót, és így folytassam; próbáljam meg mind a tizenötöt a lyukba taszítani. Azután majd ő veszi kézbe a dákot, és megmutatja, mire képes a játék nagymestere azokkal a golyókkal. Követtem az utasítását. A tudatlanságomhoz illő félszegséggel fogtam hozzá, és amikor befejeztem az engedélyezett számú lökést, minden golyó a helyén volt, Dolby meg a maró gúny vulkáni kitörését zúdította rám.

Azt hitte, hazug alak vagyok. Véleménye szerint olcsó módszerrel ejtettem át: ennek ellenére igazságosan megosztotta gúnyos megjegyzéseit köztem és saját maga között. Ironikus csodálattal illette gyerekes naivságát, hogy egy csavargó, jellemtelen, szégyentelen amerikai ilyen átlátszó trükkel ejthette át, amelyen még egy jámbor tapsifüles is átlátott volna. Másrészt viszont könyörtelenül szigorú szavakkal illetett, amiért aljas és fortélyos mesterkedéssel rávettem, hogy hencegjen és dicsekedjék a gyatra játékával egy profi jelenlétében, aki kezdőnek hazudja magát, pedig egy óra alatt több golyót tud a biliárdasztal lyukaiba taszítani, mint amennyit ő egy nap alatt a papírkosárba dobna.

A tizenötgolyós biliárddal kapcsolatban sohasem szereztem vissza Dolby feltétlen bizalmát, holott egyéb tekintetben haláláig megbízott bennem. Azóta sokszor játszottam ezt a játékot, de az első alkalom volt az egyetlen életemben, amikor egy sorozatban sikerült mind a tizenöt golyót a lyukba juttatnom.

Gyanútlan természetem miatt a gondviselés sokszor kénytelen volt megvédeni a csapdáktól. Harminc évvel ezelőtt két elmirai bankár felkért: játsszam velük "kvéker"-t. Azelőtt soha nem is hallottam erről a játékról, és megmondtam nekik, hogy ha ész kell hozzá, akkor nem is leszek számukra szórakoztató partner. De megnyugtattak, hogy csak szerencse kell hozzá, szellemi erőfeszítés egyáltalán nem - erre aztán belementem egy próbajátszmába. Délután négy órát jelölték meg föláldozásom időpontjául, egy földszinti szobában, amelynek hatalmas ablaka volt. Közben alattomban körbejártak, és hírét vitték, hogy fognak kitolni velem.

Pontosan érkeztem, és elkezdtük a játékot - nagy és érdeklődő ingyenközönség figyelmének kereszttüzében. A kibicek kívül maradtak, csak az orrukat tapasztották az ablaküveghez. A bankárok elmagyarázták nekem a játékot. Amennyire emlékszem, körülbelül ez volt a lényege: egy csomó mexikói dollárt halmoztak föl az asztalon. Tizenkét darabon páros számú volt az évszám, ötven darabon pedig páratlan. A bankárok majd elvesznek egy pénzdarabot az asztalról, lefedik a tenyerükkel, nekem pedig ki kell találnom: páros-e vagy páratlan. Ha eltaláltam, az a dollár az enyém, ha tévedtem, én veszítek egy dollárt. Először párost mondtam be, és az is volt. Újra párost mondtam, és elvettem a pénzt, újabbat adtak elém, megint párosra gondoltam, és újra eltettem a pénzt. Negyedszer is párosra gyanakodtam, és eltettem a dollárt. Úgy éreztem, jó ötlet a páros szám, akár meg is maradhatnék mellette, és ehhez is tartottam magam. Tizenkétszer mondtam párost, és tizenkét dollárral lettem gazdagabb. Pontosan azt csináltam, amit titokban kívántak tőlem. Emberismeretük alapján biztosra vették, hogy ilyen ártatlan arccal, mint az enyém, nyilván ragaszkodom majd az első nyerő találatomhoz, és azt fogom ismételgetni, ha folyton nyerek vele. Azt hitték, egy ilyen jámbor alak kezdetben biztosan a párost fogja megsaccolni, nem a páratlant. S ha a jámbor már tizenkétszer mondott párost egymás után, és mindig nyert, akkor végig ragaszkodni fog hozzá. Az volt a céljuk, hogy megnyeretik velem a tizenkét páros évszámú dollárt, azután előjönnek egyenként a páratlanokkal, míg el nem veszítek ötven dollárt a kibicek nagy gyönyörűségére, hogy legyen min nevetniük egy hétig.

De nem így történt. Mikor megnyertem a tizenkettedik dollárt az utolsó páros évszámmal, kiléptem a játékból, mert olyan egyhangú volt, hogy unalmassá kezdett válni, és nem szórakoztatott. A kibicek kitörő nevetéssel fogadtak, amikor kijöttem. Nem sejtettem, hogy kin vagy min nevetnek, de különben sem érdekelt. Az eset következtében agyafúrt, éles eszű fickó irigylésre méltó hírébe kerültem, pedig nem illetett meg, mert semmire sem jöttem rá, amit egy ökör is észre ne vehetett volna.

Életem legutóbbi negyedszázadát elég kitartóan és hűségesen az emberek tanulmányozásának szenteltem, vagyis saját magam tanulmányozásának, hiszen az én egyéniségemben is megnyilvánul az egész emberi fajta. Úgy találtam, nincs olyan alkotóeleme az emberi tulajdonságoknak, amely kisebb-nagyobb mértékben ne jelentkeznék bennem is. Ha másokhoz képest kevés van bennem egy tulajdonságból, ahhoz még mindig elég, hogy vizsgálat alá vessem. Másokkal való kapcsolataimban sosem találkoztam olyan tulajdonsággal, ami ne lett volna meg bennem is. Az árnyalati különbségek köztem és a többiek között csak arra jók, hogy változatosabbá tegyenek, hogy ne legyünk egyhangúak - ennyi az egész. Nagyjából mind egyformák vagyunk; ezért önmagam gondos tanulmányozása, másokkal való összehasonlítása és az eltérések megfigyelése révén olyan ismeretekre tettem szert az emberekre vonatkozólag, amelyek - szerintem - pontosabbak és alaposabbak, mint fajunk bármelyik tagjának eddigi megfigyelései és felfedezései. Ennek megfelelően privát és titkos véleményem önmagamról nem valami hízelgő; az emberi fajtát viszont kétszer annyira értékelem, mint magamat.

E pillanatban nem kívánom megtárgyalni az emberi fajta összes furcsaságait, csak egyet-kettőt érintek futólag. Először is nem értem, miért szeretik jobban az emberek a jó biliárdasztalt, mint a rosszat; miért használnak szívesebben egyenes dákót, mint görbét; miért ragaszkodnak jobban az ép golyóhoz, mint a csorbához; miért részesítik előnyben a vízszintes asztalt a lejtőssel szemben; és miért örülnek jobban a rugalmas ütközőpárnának, mint a tompának, merevnek. Mindezt azért nem értem, mert ha közelebbről megnézzük a dolgot, azt találjuk, hogy a biliárd lényegét éppolyan megfelelően és kimerítően megtaláljuk a rossz biliárd-felszereléssel, mint a legjobbal. A biliárdban az egyik lényeges elem a szórakozás; márpedig, ha valamelyik felszereléssel jobban lehet szórakozni, mint a másikkal, akkor minden előny a rossz felszerelés oldalán áll. A rossz felszerelés legalább harminc százalékkal több mulatságot biztosít a játékosoknak és a nézőknek, mint a jó. A játék másik lényeges vonása, hogy a felszerelés kitűnő lehetőséget biztosítson a játékosnak ügyessége fejlesztésére és fitogtatására, annyira, hogy kivívja a nézők csodálatát. Nos, a rossz felszerelés ebben a tekintetben sem alábbvaló. Nagyon nehéz helyesen felmérni a csorba golyó és a lejtős asztal szeszélyeit, és helyes számítások alapján elérni egy karambolt; a megfelelő eredmény biztosítása kifinomult ügyességet igényel. Másrészt: minthogy a játék fogadások kötésére ad lehetőséget, ezzel fokozza az érdekességét. Hát ebben a tekintetben aztán a jó felszerelés igazán nem tekinthető előnyösebbnek, mint a rossz. Tapasztalatból tudom: a rossz felszerelés ér annyit, mint a legjobb; a játék lényege szempontjából a vacak felszerelés, amely árverésen két dollárért sem kelne el, megér annyit, mint az ezerdolláros.

Erre a tapasztalatra részben a kaliforniai Jackass Gulchban tettem szert, több mint negyven évvel ezelőtt. Jackass Gulch valaha gazdag, fejlődő külszíni bányatelep volt. Az aranyrétegek apránként kimerültek; az emberek elszivárogtak, és a városka gyors hanyatlásnak indult; az én időmben már jóformán eltűnt. Ahol valaha a bank, a városháza, a templom, a kártyabarlangok, az újság szerkesztősége és téglából épült házsorok voltak, most csak egy tágas, nagy zöld rét terül el, békés és kellemesen elhagyatott. Vagy egy fél tucat elszórt házban még laktak emberek, és egy omladozó, düledező kocsma még küszködött a létéért, de már a halálos ítélet árnyékában. Az ivóban volt egy biliárdasztal: pontosan ugyanolyan, mint apósom padlásszobájában. Kicsorbult golyók, a hullámos felszínű asztalon foltozott posztó, a dákónak hiányzott a feje; és olyan görbe volt, mint egy kerek zárójel - de az ott maradt, szárazra vetett, elhagyatott bányászok játszmáit szórakoztatóbb volt nézni, mint egy cirkuszt és operát együttvéve. Csak egészen rendkívüli ügyességgel lehetett karambolt elérni azon az asztalon, a lehető legpontosabban kellett felmérni a lökés erejét és a távolságot, és számításba kellett venni az asztal változatos lejtőit és a felszerelés hiányosságaiból eredő egyéb ijesztő furcsaságokat és szeszélyeket. Múlt télen, itt New Yorkban láttam Hoppe-t, Schaefert meg Suttont és még három-négy világhírű biliárdbajnokot, amint megküzdöttek egymással. Valóban csodálatos volt a művészetük és szakértelmük, de technikában és tudásban nem múlták fölül Texas Tom lökéseit a Jackass Gulch-i roskatag kocsma hullámos tetejű rozoga asztalán, amelyeknek negyven évvel ezelőtt a tanúja voltam. Egyszer láttam, amint Texas Tom hét pontot ért el egyfolytában, egy sorozatban! - csupa kiszámított lökéssel, és egyetlen véletlen találat vagy téves lökés nem akadt köztük. Gyakran sikerült négyes sorozatot elérnie, de a nagy hetes sorozatánál a fiúk egészen megvadultak a lelkesedéstől és gyönyörűségtől. Nagyobb volt az örömzsivaj, mint tavaly, egy nevezetessé vált téli estén a Madison Square-en összegyűlt tömegé, amikor Sutton ötszáz pontot ért el a tizennyolc hüvelykes biliárdban. Némi gyakorlással Sutton talán szerzett volna tizennyolc-húsz pontot a Jackass Gulch-i asztalon, de előbb elképedt volna Texas Tom varázslatos játékától. Az effajta kísérlet más hasznos eredménnyel is járhatott volna: talán ráveszi a nagy szakértőket, hogy hagyjanak fel komolytalan játszadozásukkal, hozassák ide a Jackass Gulch-i felszerelést, és olyan játszmában mutassák be ügyességüket, amelynek mélységes és lélegzetállító érdekessége százszorosan felülmúlja a korábbit, és lehetőséget nyújt a majdnem emberfeletti ügyesség csillogtatására.

Tapasztalatom szerint a pocsék felszereléssel mámorító gyönyörűség a játék; izgalmasságban nem mérkőzhetik a szabályossal. Huszonhét évvel ezelőtt Newport közelében, a Rhode Island-i Bateman's Pointban töltöttem a nyarat növekvő kis családommal. Kényelmes penzióban laktunk; telis-tele volt anyukákkal és apró gyerekekkel. A férfinemet alig képviselte valaki; de azért rajtam kívül akadt egy másik fiatalember, és együtt elég jól elszórakoztunk. Higginsnek hívták, de erről nem ő tehetett: kellemes, barátságos ember volt. Az épülethez tartozott valami nyúlvány, ami hajdanában kuglipálya lehetett. Csak egy pálya volt, és érzésünk szerint körülbelül hatvan éve nem hozták rendbe. A golyók jó állapotban voltak; a negyvenegy golyó méretben a grape fruittól a guajakfa koronájáig váltakozott, az utóbbit alig lehetett fölemelni. Higgins és én mindennap tekéztünk ezen a pályán. Eleinte egyikünk a pálya túlsó végén helyezkedett el, hogy felállítsa a bábukat, ha netán valami történne velük, de semmi bajuk nem esett. A pálya felszíne olyan hullámos, hegyes-völgyes volt, hogy egyikünknek sem sikerült semmiféle trükkel sem rávenni a golyót, hogy legalább addig maradjon a pályán, amíg produkál valamit. Akár kis golyóval játszottunk, akár naggyal, mindig ugyanaz történt: kigurult a pályáról, még mielőtt a félutat megtette volna, és továbbdübörgött, úgyhogy az állítgatónak ki kellett másznia, ha épségben akarta megúszni. Mindezzel nem törődtünk, kitartottunk, és el is nyertük jutalmunkat. Megvizsgáltuk a pályát, megleltük számos egyéni furcsaságának pontos helyét, kijelöltük, és apránként kitapasztaltuk, hogyan gurítsuk el a golyót, hogy célhoz érjen, és egy-két bábut leüssön. Idővel sikerült annyira tökéletesíteni a játékunkat, hogy harmincöt golyóval mind a tíz bábut le tudtuk teríteni - ekkor elneveztük harmincötgolyós tekének. Szerintem a golyók együttes súlya több mázsa lehetett, esetleg egy tonna körül. Egyébként is jókora hőség volt, és mire egy játékos eldobott harmincöt golyót, úszott a verejtékben, és teljesen kimerült.

Ezután áttértünk a "háromszögletű kalap"-ra, vagyis háromszögben állítottunk fel három bábut, a többi hetet mellőztük. Ennél a játéknál a három legkisebb golyót használtuk, és addig dobáltuk őket, amíg le nem terítettük a három bábut. Egy-két nap gyakorlás után a legközelebbi bábut már négy dobással le tudtuk fektetni, de ez a teljesítmény a másik kettőnél nem sikerült; azokat csak sokszoros nekirugaszkodással tudtuk leütni; végül azonban tökéletesítettük művészetünket, legalábbis lehetőségeink határáig. Tudományos módszerességgel a tökélynek olyan fokát értük el, hogy a három bábut a három kis golyó tizenkét-tizenkét dobásával terítettük le, a "háromszögletű kalap"-ot összesen harminchat dobással.

Mikor a nappali játék lehetőségeit kimerítettük, éjjel folytattuk gyertyafénynél. Mivel a pálya tizennyolc-húsz méter hosszú volt, nem láttuk a bábukat, de a gyertyák jelezték a helyüket. Addig játszottunk, amíg harminchat dobással le nem ütöttük a láthatatlan bábukat. Ezzel kimerítettük a gyertyás kombináció lehetőségeit, tehát áttértünk a balkezes játékra. Addig folytattuk, amíg elértük a balkezes játék végső határait is, ötvennégy dobással. Néha egymás után tizenöt golyót gurítottunk el, minden eredmény nélkül. Legalább ötször olyan jól szórakoztunk azon az ócska pályán, mint bárki New York legjobb kuglipályáján.

Egy perzselően forró napon egy szerény és udvarias katonatiszt jelent meg a kuglizóodúnkban, és bemutatkozott. Körülbelül harmincöt éves lehetett, jó kiállású, katonásan délceg férfi, hermetikusan beburkolva azoknak az ostoba régi időknek az egyenruhájába; vastag posztóból készült, és sokkal alkalmasabb viselet lett volna januárban, mint júliusban. Amikor meglátta a kiérdemesült pályát, és észrevette a fényesre csiszolódott golyók sorát a vályúban, szemében vágyakozás lobbant föl, és úgy láttuk, ez a mi emberünk. Udvariasan meghívtuk, próbálja ki. Nem tudta eltitkolni háláját, bármennyire igyekezett nevelése és foglalkozása íratlan szabályai értelmében leplezni. Elmagyaráztuk neki a rendszerünket: negyvenegy golyót használunk és egy-egy játékos sorozata addig tart, amíg mindet el nem dobta - akár többször is -, és minden tízes találatot díjazunk. Arról nem beszéltünk, hogy mi az a díj, hisz sosem volt - nyilván nem is lesz - szükség semmiféle díjra. Gúnyos mosolyát hivatása etikettje szerint elfojtotta. Csupán annyit jegyzett meg, hogy két közepes méretű golyót szeretne meg egy kisebbet, a többire, azt hiszi, nem lesz szüksége.

Máris nekilátott, de azonnal meglepődött. Nem tudta elérni, hogy a golyó a pályán maradjon. Amikor már vagy tizenöt golyót eldobott, és még mindig nem jutott a bábuk közelébe, a bosszúság kezdett átszivárogni az eleganciáján. Az arcáról ugyan leparancsolta, de újabb tizenöt golyó után már azon sem tudott uralkodni. Meg sem mukkant, de minden pórusából néma szitkok törtek elő. Engedélyt kért, hogy levethesse kabátját: természetesen megkapta. Keserű elszántsággal esett neki újra, és bár gyalogostiszt volt, nyugodtan tüzérnek nézhették volna, olyan fülsiketítő mennydörgést csapott azokkal a golyókkal. Rövidesen levetette a gallérját is; kisvártatva a mellényét - de még mindig becsülettel helytállt. Higgins már fulladozott. Én nemkülönben - de udvariatlanság lett volna hangosan nevetni. Kis híja, hogy szét nem pukkadtunk: már közel jártunk hozzá. Ez a tiszt határozottan jó fogás volt. Nyikkanás nélkül gürcölt, és addig gurítgatta a golyókat, míg négyszeresen használta föl a keretet: összesen négyszer negyvenegy dobással. Ekkor föl kellett adnia. Meg is tette, mert már támolyogni is alig tudott. Felöltözött, udvariasan elköszönt, meghívott az erődbe, és elindult. De aztán mégis visszafordult, és megkérdezte:

- Mi a jutalom a tízes ütésért?

Be kellett vallanunk, hogy ezt még nem döntöttük el.

Komoran kijelentette, az az érzése, hogy nem is kell sietnünk vele.

Szerintem Bateman tekepályáján jobban el lehetett sajátítani ennek a sportnak a lényeges elemeit, mint bárhol Amerikában. Fejlesztette az ügyességet, kitűnő fogadásokra adott alkalmat, és ha még egy idegent is sikerült fognunk, hogy tekézzen helyettünk, gyötrelmeiben több, egészségesebb és teljesebb szórakozást találhattunk, mint a világ legjobb pályáján, a legkitűnőbb sportember legszebb játékában.

Mr. Paine-től hallom, hogy két hete, hetvenhét éves korában meghalt Kaliforniában Jim Gillis, hosszú betegség után. Paine Goodmannel együtt elment, hogy meglátogassa, de Jim már túlságosan beteg volt ahhoz, hogy látogatókat fogadhasson. Nincs messze Steve Gillis halála sem, de derűs nyugalomban várja. Az erdős Jackass Gulch vidékén lakik, a többi Gillisszel együtt, a másik két Gillis fiú George és Billy társaságában, akiket olyan jól ismertem több mint negyven évvel ezelőtt. Steve, George és Billy körül egész sereg unoka nyüzsög, de Jim a végsőkig kitartott az agglegénység mellett.

Szememben Jim Gillis sokkal jelentősebb egyéniségnek tetszett, mint amilyennek a családja és a barátai tartották. Sziporkázó, szellemes képzelőtehetsége mindig váratlan, kitűnő rögtönzésekre ösztönözte, könnyedén, minden előkészület nélkül. Az ilyenek találomra kezdenek bele egy történetbe, nem érdekli őket, hogyan folytatódik, élvezik minden friss, üde, csillogó fordulatát, ahogyan az agyukból kipattan, és azzal sem törődnek, hogyan végződik a mese: ragyogóan, közepesen vagy sehogyan sem. Jim született humorista volt, s nem is akármilyen. Ha visszagondolok, milyen jól sikerültek könnyed rögtönzései, meggyőződésem, hogy a mesélők gyöngye lett volna, ha felfedezik, és néhány évig írásra fogják. A zsenik nemigen fedezik fel önmagukat; az sem valószínű, hogy a cimborái fedezzék fel. Sőt, azt hiszem, még határozottabban is fogalmazhatom: lehetetlen, hogy a zsenit - legalábbis az írózsenit - valaha is felfedezze a környezete. Olyan közel vannak hozzá, hogy a közelségtől elmosódnak éles körvonalai, és nem látják méreteit; nem veszik észre a különbséget arányai és tulajdon arányaik között. Nincs távlatuk, márpedig csak a távlat mutathatja meg a különbséget a zseni és szűk köre tagjai között.

A Szent Péter-bazilika nem tesz nagy hatást azokra, akik a tövéből szemlélik, és mindig Rómában éltek; csak az idegen, aki messziről, a Campagna felől közelíti meg Rómát, s jellegtelen, elmosódó foltnak látja, veszi észre benne a hatalmas katedrálist, amint társtalanul, magányosan emelkedik fölé. Zsenik ezrei élnek és halnak meg úgy, hogy senki sem ismeri fel őket - sem önmaguk, sem mások. Ha nincs a polgárháború, Lincoln, Grant, Sherman és Sheridan nem került volna az érdeklődés középpontjába. Ezt a kérdést érintettem egy kis könyvemben, amelyet néhány évtizede írtam, de még nem tettem közzé: Stormfield kapitány mennyei utazása a címe. Amikor Stormfield megérkezett a mennybe, nagyon szerette volna látni az olyan páratlanul nagy tehetségű hadvezéreket, mint Caesar, Nagy Sándor és Napóleon. Egy mennyei őslakó azonban felvilágosította, hogy ott nem számítanak zseniális hadvezérnek, legföljebb obskurus káplárok az olyan nagy tehetségű hadvezér mellett, amilyen ez a cipész, aki ismeretlenül élte le életét, és halt meg egy New England-i falucskában; földi élete folyamán még csak puskaport sem szagolt. A földön nem fedezték föl, de a mennyben azonnal felismerték, amint megérkezett, és elhalmozták mindazzal a kitüntetéssel, amelyet a földön is megkapott volna, ha sejtik, hogy hozzá hasonló zseniális hadvezért még nem hordott hátán a föld.

Három hónapot töltöttem Jim Gillis és társa, Dick Stoker gerendakunyhójában Jackass Gulchban, ebben a derűs, megnyugtató, álmos-édes erdei paradicsomban - de erről már írtam. Jimet időnként megszállta az ihlet. Megállt a rönkökből rakott lobogó tűz előtt, kezét összekulcsolta a hátán, és körmönfont, rögtönzött hazugságokkal könnyített magán - tündérmesékkel, nagyotmondó romantikával. Rendszerint Dick Stoker volt a története hőse. Jim nagy komolyan mindig úgy tett, mintha történelmi tényeket, igaz történeteket adna elő, nem pedig romantikus koholmányt. A szürkülő hajú, nyájas Dick Stoker a pipáját szopogatta, barátságosan, derűsen hallgatta ezeket a falrengető képtelenségeket, és soha egy szóval sem tiltakozott.

Egyik könyvemben - talán a Huckleberry Finn-ben - felhasználtam Jim valamelyik esti meséjét, amelyet úgy nevezett, hogy "Az arcpirító szégyen tragédiája". Jócskán meg kellett változtatnom, hogy elbírja a nyomdafestéket, s ez sokat ártott a történetnek. Ahogyan Jim beszéd közben rögtönözte, hallatlanul humoros volt; ilyen jót soha nem is hallottam. Milyen színtelen és sápadt történet lett belőle a könyvben - pedig a nyomdafestéket nem tűrő változat felséges volt. Jim kitalált históriáiból egy másikat a Csavargás külföldön című könyvembe építettem bele. Arról szól, hogyan töltik meg a házat makkal a gyanútlan és ártatlan szegény szajkók. Bűbájos, kedves történet, tele a gazdag fantázia játékával. Jim a tűz előtt álldogált, és végtelen könnyedséggel rázta ki a kisujjából, menet közben találta ki a részleteket, és szokás szerint úgy állította be, mint megtörtént, igaz históriát, amelyhez semmit sem tett hozzá. A harmadik történetet az Edzett emberek-ben használtam föl: Jim Baker macskájáról, a nevezetes Tom Quartzról. Mondanom sem kell, hogy Jim Baker Dick Stokerral azonos; Tom Quartz sohasem élt, ilyen macska nem létezett, legalábbis Jim Gillis képzeletén kívül.

Jimet néhányszor bajba sodorta élénk fantáziája. Egyszer egy indián asszony jelent meg nálunk, és valami vadgyümölcsöt akart eladni nekünk, amelyről azt hittük, hogy nagy szemű ringló. Dick Stoker akkor már tizennyolc éve lakott a kunyhójában, és tudta, hogy ez a gyümölcs élvezhetetlen, ehetetlen, de meggondolatlanul és oktalanul kijelentette: még soha nem látott ilyet. Jimnek több sem kellett. Hatalmas dicshimnuszba kezdett az átkozott bogyóról, s minél inkább bizonygatta kiválóságát, annál magasabbra csapott a lelkesedése. Közölte, hogy ő már ezerszer is evett belőle; csak meg kell főzni egy kis cukorral, és az egész amerikai földrészen semmi sem vetekszik vele zamatosságban. Kizárólag azért fújta a magáét, mert élvezte a hangját, ezért aztán meghökkent, és egy, de legföljebb két pillanatra megnémult, amikor Dick félbeszakította, és megkérdezte, hogy ha annyira finom ez a gyümölcs, miért nem vesz belőle most rögtön a helyszínen? Jim csapdába esett, de nem vallotta be; kínos helyzetben volt, de a Jim-féle emberek az ilyet nem ismerik be, és nem is visszakoznak. Úgy tett, mintha a legnagyobb örömmel ragadná meg az alkalmat, hogy újra élvezhesse a Jóistennek ezt a csodás ajándékát. Jim aztán állta a szavát! Azt hiszem, akkor is megette volna azt a gyümölcsöt, ha biztosan tudja, hogy belepusztul. Az egészet megvette, és könnyedén, elégedetten kijelentette: neki elegendő öröm, hogy megszerezhette ezt az égi ajándékot, s ha Dick meg én nem kívánjuk vele együtt élvezni, akár hozzá se nyúljunk, nem bánja.

Az ezt követő néhány óra legszórakoztatóbb élményeim közé tartozik. Jim fogott egy körülbelül tizenötliteres üres petróleumoskannát, félig megtöltötte vízzel, föltette a tűzre, és beledobott egy csomót abból az átkozott gyümölcsből. Amint a víz forrni kezdett, hozzáadott egy marék barna cukrot, és a forrásban levő undok zagyvalékot időnként megkóstolta. A szörnyű termény egyre puhult, lottyadt, s most már kanállal vett belőle, úgy ízlelgette. Kivett egy kanállal, megkóstolta, tettetett elégedettséggel nyalogatta a száját, és megjegyezte, hogy egy kicsivel több cukor talán nem ártana bele. Újabb marékkal dobott a lébe, és tovább forralta; majd egyre bővebben szórta bele a cukrot, és további két órán át kóstolgatta. Stoker meg én hahotáztunk rajta, ugrattuk, gúnyoltuk, szidtuk, de Jim megőrizte felhőtlen derűjét.

Végül kijelentette, hogy a kotyvalék elérte a megfelelő halmazállapotot - most már tökéletes. Belemerítette a kanalat, megkóstolta, ajkát nyalogatta, és az üdvözült élvezet hálás lelkesedése tört ki belőle; majd nekünk is adott kóstolót. Amennyire meg tudtuk ítélni, az a több tonna cukor a legkevésbé sem befolyásolta a gyümölcs kellemetlen fanyarságát. Tökéletesen, áthatóan, reménytelenül savanyú volt; a cukor még nyomokban sem járta át, pedig át kellett volna, hogy itassa, hacsak nem a pokolban termett. Nekünk ez az egy kanál elég volt, de az oroszlánszívű Jim, ez a rettenthetetlen mártír csak szopogatta, nyalogatta, dicsérgette, míg el nem vásott a foga, és sebesre nem marta a nyelvét. Stokerrel együtt majd belepusztultunk a gyönyörűségbe, igazán hálásak voltunk érte. A következő két napon Jim se enni, se inni nem tudott. A fogai annyira fájtak, hogy még az érintést sem tudta elviselni, még a lélegzéstől is szenvedett. Ennek ellenére állhatatosan zengte a kegyetlen kotyvalék dicséretét, és hálálkodott az Úrnak. Meglepően szilárd jellemről tett tanúságot, de a többi Gillis is mind ilyen volt: csupa gerinc és jellem.

Évente átlag egyszer megjelent San Franciscóban. Ledobta bányászöltözetét, tizenöt dollárért vett egy konfekciós vászonöltönyt, és kalapját legényesen a fél szemébe húzva olyan elégedetten korzózott föl-alá a Montgomery Streeten, mint egy kiskirály. Nem zavarták a gúnyos pillantások, amelyek az utcán hömpölygő elegáns tömegből érték; észre sem vette. Egyik ilyen beruccanása alkalmával Joe Goodman, egy-két barátunk meg én elvittük Jimet egy biliárdterembe, a San Franciscó-i gazdag és divatos aranyifjak szórakozóhelyére. Este tíz óra körül járt az idő, és mind a húsz asztalon játszottak. Körbejártunk a teremben, hogy Jim jól megszemlélhesse és kiélvezhesse a nagyvárosnak ezt a jellegzetes pontját.

Időnként egy-egy ifjonc gunyoros megjegyzést ejtett el Jimről és az öltözékéről. Jól hallottuk, de azt reméltük: Jim annyira el van telve önmagával, talán nem veszi észre, hogy neki szánták a megjegyzéseket. Csalódtunk, mert Jim rövidesen felfigyelt rájuk, és azon igyekezett, hogy tetten érjen valakit. Ez rövidesen sikerült is: éppen egy hatalmas, jól öltözött fiatalember nyilatkozott róla. Jim odalépett hozzá, megállt előtte. Magasra emelte az állát, és fennkölt büszkeség látszott a tartásán és viselkedésén, amikor erélyesen így szólt: - Ezt nekem mondta. Kérjen bocsánatot, vagy megverekszünk.

A közelben biliárdozók közül néhányan meghallották. Odafordultak, a dákó végét a földre támasztották, és elnéző derűvel várták a fejleményeket. Jim áldozata gúnyosan nevetett, és megérdeklődte:

- Igen? Na és mi van, ha én lemondok erről a megtiszteltetésről?

- Akkor majd korbáccsal tanítom tisztességes viselkedésre.

- Nocsak! Erre kíváncsi vagyok.

Jim komoly és higgadt maradt.

- Kihívom. Meg kell verekednie velem.

- Csak nem? Hát akkor talán lenne olyan kedves és megjelölné az időpontot?

- Most.

- Hogy milyen hevesek vagyunk! Hol?

- Itt!

- Hát ez elbűvölő! Fegyver?

- Duplacsövű puska öregsörétre töltve, tíz méterről.

Legfőbb ideje volt, hogy közbelépjünk. Goodman félrevonta a kelekótya fiatalembert, és a lelkére beszélt.

- Nem tudja, kivel van dolga, és nagyon veszélyes helyzetbe került. Azt hiszi, a barátom tréfál, pedig nem szokása: komolyan beszél. Ha ön nem vállalja a párbajt, akkor itt a helyszínen meg fogja ölni. El kell fogadnia a feltételeit, mégpedig azonnal, mert nincs vesztegetni való ideje. Vagy párbajozik, vagy bocsánatot kér. Természetesen bocsánatot kell kérnie, mégpedig két oknál fogva: megsértette, pedig ő nem bántotta önt, ez az egyik ok, a másik pedig, hogy nyilván nem akar megölni valakit, aki nem vétett ön ellen, de maga sem akar meghalni. Kérjen bocsánatot, mégpedig azokkal a szavakkal, amelyekkel ő kívánja; alaposabb és alázatosabb bocsánatkérés lesz, mint amilyet ön fogalmazna, még a legtisztesebb szándékkal is.

A fiatalember bocsánatot kért, elismételve a szavakat, ahogyan Jim diktálta - közben egész tömeg gyűlt köréjük, és hallgatták -, s a szöveg valóban olyan jellegű volt, ahogyan Goodman jósolta.

Gyászolom Jimet. Hűséges jó barát volt, férfias, nagylelkű; becsületes és tiszteletre méltó férfi, és ugyanakkor nagyon szeretetre méltó. Sosem kezdeményezett összetűzést; de ha rákényszerítették, megállta helyét, mindenre elszántan.

Amikor az aranybányáktól visszatértem San Franciscóba, egy darabig a Virginia Enterprise tudósítója voltam, majd a sacramentói Union kiküldött a Sandwich szigetekre, hogy tájékoztassam a cukorérdekeltségekről. Honolului tartózkodásom alatt érkeztek meg a nyílt tengeren elégett "Hornet" óriásvitorlás életben maradt utasai; csupa csont-bőr kísértet, akik tíznapi élelemmel negyvenhárom napig hányódtak egy nyitott csónakban. Éjjel-nappal dolgoztam; alapos, részletes beszámolót írtam az eseményről, és sikerült földobnom egy indulóban levő szkúnerre. Az én riportom volt a Kaliforniába érkező egyetlen teljes beszámoló, és az Union a szokásos ár tízszeresét fizette érte.

Négy-öt hónap múlva visszatértem Kaliforniába, és arra ébredtem, hogy szinte a legismertebb figura vagyok a csendes-óceáni parton. Thomas McGuire, több színház tulajdonosa, biztatott, hogy most kezemben a szerencse - addig üssem a vasat, amíg meleg! -, törjek be az előadók közé. Így is történt. Meghirdettem egy előadást a Sandwich szigetekről, és a hirdetményt ezzel fejeztem be: "Beléptidíj egy dollár. A termet fél nyolckor nyitják, a hecc nyolckor kezdődik." Én próféta lelkem! A hecc valóban megkezdődött nyolckor, amikor életemben először találtam magamat a közönség előtt, mert tetőtől talpig átjárt és megbénított a félelem. Két percig tartott ez az állapot: rosszabb volt, mint a halál, ma sem tudok szabadulni az emlékétől. Viszont megérte, mert örök időkre immúnissá váltam a lámpaláz iránt.

Az ismétlés nagyban fokozza a komikumot. Gyakori ismétléssel szinte akármilyen gondosan fogalmazott, változatlan szöveg nevetésre ingerli a közönséget, ha komolyan, faarccal, ötször-hatszor beiktatjuk a mondókánkba. Második előadáskísérletemen San Franciscóban elhatároztam, hogy bebizonyítom ennek a tételnek az igazságát. Az első előadás eredményével meg lehettem elégedve. Ezután fölkészültem a másodikra, de féltem tőle, mert az első negyedóra nem volt humoros. Úgy éreztem, be kell iktatnom ide valamit, amivel megtöröm a jeget, megnevettetem a közönséget, hogy az indulásnál kellemes, barátságos légkör alakuljon ki, nehogy a hallgatók jeges kritikusaimmá dermedjenek, mert az borzasztó lenne. Ezzel az elgondolással olyan merész tervet dolgoztam ki, hogy ma sem értem, hogy mertem kivitelezni. San Franciscóban már évek óta szenvedtünk egy ostoba, elpusztíthatatlan adomától, már mindenkinek a könyökén jött ki - rosszul volt, aki csak hallotta. Az életét kockáztatta, aki el merte mondani ezt az ásatag, szakállas történetet. Úgy döntöttem, ezzel kezdem előadásomat, és annyiszor ismétlem meg, hogy maga az ismétlés ténye fogja nevetésre ingerelni a hallgatóságot. A történetet megírtam egyik könyvemben is.

Ezerötszáz ember gyűlt össze, és mivel sokáig riporterkedtem az egyik lapnál, párszázat ismertem is közülük. Akár akarták, akár nem - szerettek, sőt, csodáltak is. Tudtam, elszomorodnak, csalódnak bennem, és nekikeserednek, ha úgy tálalom fel ezt az ócska adomát, mintha ragyogónak és újnak tartanám. Azzal kezdtem, hogy leírtam első napomat a postakocsiban, majd így folytattam:

- Egy vályogból épült kis állomáson, a síkság közepén, egy ember szállt föl másnap, és egy darabig kellemesen elbeszélgettünk, majd így szólt: "Mesélek magának egy mulatságos történetet, ha érdekli. Egyszer Horace Greeley is errefelé járt. Amikor elhagyta Carson Cityt, azt mondta Hank Monknak, a kocsisnak, hogy előadást tart Placervilleben, és szeretne gyorsan odajutni. Hank Monk nagy ostorpattogtatásba kezdett, és hatalmas iramban indultak el. A kocsi ugrált, Horace kabátjáról még a gombok is leszakadtak, olyan szörnyen dobálta, végül a fejével kilyukasztotta a kocsi fedelét. Odaordított Hank Monknak, hogy ne hajtson ennyire vadul - azt mondta, hogy már nem annyira sürgős neki, mint az előbb. De Hank Monk így szólt: - Maradj csak nyugton a helyeden, Horace, időben odaviszlek! -, és oda is vitte, oda ám, már ami megmaradt Horace Greeleyből."

Monoton hangon adtam elő, színtelenül, unalmasan, minden hangsúlyozás nélkül, és sikerült a végsőkig fokoznom a történet ostoba unalmasságát. Majd megálltam, mintha nagyon el lennék ragadtatva magamtól, és a kitörő nevetést várnám. Persze senki sem nevetett, a vidámságnak nyoma sem volt. Halotti csend ülte meg a termet. Ameddig a szem ellátott az arcok tengerében, puszta gyász volt rájuk nézni. Egyesek sértődött, megbántott arccal ültek ott; barátaim és ismerőseim szégyenkeztek; nagyjából az egész közönség úgy hatott, mintha hánytatót vettek volna be.

Úgy tettem, mintha zavarba jönnék; elég jól sikerült. Egy darabig hallgattam, csak álltam, és a kezemet tördeltem, mintha a közönség részvétére akarnék hatni. Sokan megszántak - láttam rajtuk. De azt is észrevettem, hogy a többiek a véremet szomjazzák. Újra nekikezdtem, és félszegen további részleteket hebegtem postakocsiutazásomról. Majd megint az adoma irányába tereltem beszédemet. Úgy tettem, mintha azt hinném, az első alkalommal nem adtam elő jól, de ha ügyesebben mondom el másodszor, biztosan tetszeni fog a közönségnek. A hallgatóság észrevette, hogy megint az adoma felé közeledem, és nyilvánvaló volt a felháborodásuk. Végre eljutottam odáig:

- Éppen elhagytuk Julesburgot a Platte mentén, így szólt hozzám a kocsis: "Mesélek magának egy mulatságos történetet, ha érdekli. Egyszer Horace Greeley is errefelé járt. Amikor elhagyta Carson Cityt, azt mondta Hank Monknak, a kocsisnak, hogy előadást tart Placerville-ben, és szeretne gyorsan odajutni. Hank Monk nagy ostorpattogtatásba kezdett, és hatalmas iramban indultak el. A kocsi ugrált, Horace kabátjáról még a gombok is leszakadtak, olyan szörnyen dobálta, végül a fejével kilyukasztotta a kocsi fedelét. Odaordított Hank Monknak, hogy ne hajtson ennyire vadul - azt mondta, hogy már nem annyira sürgős neki, mint az előbb. De Hank Monk így szólt: - Maradj csak nyugton a helyeden, Horace, időben odaviszlek! -, és oda is vitte, oda ám, már ami megmaradt Horace Greeleyből."

Újra szünetet tartottam, elégedetten és várakozón, de egy hang sem hallatszott. A terem néma volt, mint a sír. Megint zavartan kezdtem viselkedni; kapkodtam, igyekeztem úgy tenni, mintha rögtön sírva fakadnék, majd eléggé hosszúra nyúlt csönd után újra felvettem a postakocsi-utazás történetének fonalát. Megint akadoztam és haboztam, majd ismét az adoma irányába tereltem elbeszélésemet. A közönségen látszott a nyílt türelmetlenség, de én csak folytattam rendületlenül, és közben úgy viselkedtem, mint aki meg van győződve róla: valami titokzatos oka lehet, hogy ezek az emberek nem látják be, milyen mulatságos a történetem, de ha egyszer sikerül jól elmondanom, bizonyára megértik; tehát okvetlenül megkísérlem még egyszer. Így kezdtem:

- Egy-két nap múlva felvettünk egy denveri embert az útkereszteződésnél, és egy ideig nagyon kellemesen elszórakoztatott. Végre azt mondta: "Mesélek magának egy mulatságos történetet, ha érdekli. Egyszer Horace Greeley is errefelé járt. Amikor elhagyták Carson Cityt, azt mondta Hank Monknak, a kocsisnak, hogy előadást tart Placerville-ben, és szeretne gyorsan odajutni; Hank Monk nagy ostorpattogtatásba kezdett, és hatalmas iramban indultak el. A kocsi ugrált, Horace kabátjáról még a gombok is leszakadtak, olyan szörnyen dobálta, végül a fejével kilyukasztotta a kocsi fedelét. Odaordított Hank Monknak, hogy ne hajtson ennyire vadul - azt mondta, hogy már nem annyira sürgős neki, mint az előbb. De Hank Monk így szólt: - Maradj csak nyugton a helyeden, Horace, időben odaviszlek! -, és oda is vitte, oda ám, már ami megmaradt Horace Greeleyből."

Az első sorokban ülők egyszer csak észrevették a trükköt, és kitört belőlük a nevetés. Egyre terjedt a hátsó sorok felé, a terem végéig, majd visszafelé hullámzott, előre-hátra, és egy perc alatt általánossá vált a hahota, viharosan dübörgött a terem.

Rám úgy hatott, mint a mennyei zene, mert már egészen kimerítettek a gyengeség meg a balsejtelmek. Attól tartottam, egész éjjel ott kell állnom, és ismételgetnem a történetet, hogy megértessem velük ezt a finom kis szatírát. Meggyőződésem, hogy álltam volna a sarat, és addig traktáltam volna őket a történettel, amíg meg nem törnek, mert halálosan biztosra vettem, hogy az unalmas ismételgetés előbb-utóbb megragadja a közönséget.

Jó néhány év múlva szerzői estet tartottunk New Yorkban a Chickering Hallban, és úgy gondoltam, kipróbálom újra ezt az adomát, vajon akkor is hatásos-e, ha a hallgatóság egyáltalán nem ismeri, és kizárólag az ismétlés miatt találná mulatságosnak - ha egyáltalán annak lehet tartani, hiszen magában a mesében egy mákszemnyi szellemesség sem volt; csak egy féleszű találhatott benne bármi szórakoztatót. James Russell Lowell mellett ültem az emelvényen, és megkérdezte, mit fogok felolvasni. Azt mondtam neki, hogy egy rövid és teljesen ostoba adomát mondok el, unalmas, monoton hangon, ebből áll az egész előadásom.

- Furcsa ötlet. Mit akarsz elérni vele? - kérdezte.

- Megnevettetni őket. Azt szeretném, ha nevetnének.

- Na persze, ez a szakmád. Ezt várják tőled. De gondolod, hogy nevetni fognak egy monoton hangon, szárazon előadott, ostoba, unalmas anekdotán?

- De mennyire nevetni fognak.

Lowell megjegyezte:

- Azt hiszem, veszélyes a közeledben ülni. Át is megyek a színpad túlsó felére, hogy kikerüljek a téglák szórásából.

Amikor rám került a sor, felkeltem, és megismételtem - de milyen komoran és szárazon! - a régi-régi San Franciscó-i előadást. Változatos életem egyik legkeservesebb megpróbáltatása volt. Meg se rezdültek, míg ötször el nem mondtam azt a sivár történetet, pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Végre fölfogták, és a nyomasztó némaságot elsöpörte a hőn várt orkán. Feléledtem tőle, és szükségem is volt rá, mert ha még négyszer el kellett volna mondanom, belepusztulok - ha közben támogatniuk kell, hogy meg tudjak állni a lábamon, akkor is megtettem volna. A közönség perceken át tombolt, és ez üdvözítő balzsamként hatott rám.

Lowell barátságosan kezet fogott velem, és így szólt:

- Mark, ez a művészet diadala! De az elszántságé is. Inkább vállalkoznék bármilyen reménytelen feladatra, vagy a hősi halálra a csatamezőn, mint hogy ezt utánad csináljam.

Elmondta, hogy az első négy ismétlés alatt, a némán tátogó, komor hallgatóság közepette azt hitte, belehal az aggodalomba miattam. Mint mondta, soha életében nem sajnált senkit ennyire, és valósággal jéggé dermedt, mire az ötödik ismétlés felébresztette a hallgatóságot, és meghozta az áldott megkönnyebbülést.

Kalifornia és Nevada minden nagyobb városában tartottam előadásokat, egyszer-kétszer még San Franciscóban is, majd visszavonultam e gyümölcsöző mezőkről, és úgy terveztem, hogy San Franciscótól nyugat felé hajózva világkörüli útra megyek. A Daily Alta California szerződtetett, hogy írjak nekik útibeszámolót, ötven másfél hasábos levelet, egyenként húsz dollárért.

Azért indultam keletre, St. Louisba, hogy elbúcsúzzam anyámtól, de a "Quaker City" kapitányának, Duncannak a prospektusa bogarat ültetett a fejembe, és végül belevágtam. Az utazás folyamán megírtam és elküldtem az ötven levelet; hat elveszett, helyettük újat írtam, hogy teljesítsem a szerződést. Otthon megírtam egy előadást az útról, és San Franciscóban nagy és kellemes bevétellel adtam elő. Ezek után elvonultam vidékre, de az eredmény mellbe vágott. Tökéletesen elfelejtettek, még annyian sem jöttek el az előadásaimra, hogy egy esküdtbíróság kiteljen belőlük kimúlt dicsőségem halottszemléjére! Megérdeklődtem e furcsa jelenség okát, és rájöttem, hogy a dúsgazdag Alta kaparkodó tulajdonosai jogvédelem alá helyezték az én nyomorúságos húszdolláros leveleimet. Perrel fenyegették a többi lapokat, ha csak egy bekezdést is idéznek a leveleimből!

Jó kis kátyúba kerültem. Szerződést kötöttem egy terjedelmes útikönyvre az American Publishing Companyval, és úgy véltem, szükségem lesz a leveleim anyagára, hogy megtöltsem vele a könyvet. Kényelmetlen helyzet volt - mármint ha az alattomban megkaparintott kiadási jog tulajdonosai nem hajlandók hozzájárulni, hogy felhasználjam a leveleket -, márpedig ez volt a szándékuk. Mr. Mc-hogyishívják - a neve többi részét elfelejtettem - azt mondta, a cége könyv formájában adja ki a leveleket, hogy megtérüljön az ezer dollár, amit kifizetett értük. Közöltem vele, hogy ha tisztességesen és korrektül jártak volna el, és a vidéki lapok is közölhették volna a leveleket, legalábbis részleteket, akkor az előadókörutam a nyugati parton tízezer dollárt jövedelmezett volna nekem, így pedig az Alta miatt elvesztettem ezt az összeget. Ekkor közvetítő javaslattal jött: kiadják a könyvet, és tíz százalék részesedést kapok a bevételből. Nem találtam valami vonzónak az ajánlatot, és ezt meg is mondtam. Csak San Franciscóban terjesztenék a könyvet, és a százalékos részesedésemből három hónapig sem élhetnék meg. Ugyanakkor Keleten kötött szerződésem, ha sikerül, sokkal jövedelmezőbb lehet, mert az atlanti-óceáni parton már valamelyest ismerik a nevemet a New York Tribune-ben hat és a Herald-ban egy-két megjelent útilevelem révén.

Végül Mr. Mac belement, hogy lemond a könyvről, bizonyos feltételekkel: az előszóban köszönetet kell mondanom az Altá-nak, hogy átengedte a jogot, és hozzájárult az anyag felhasználásához. Tiltakoztam az ellen, hogy köszönetet mondjak. Vajmi kevés őszinteség lett volna az Altá-nak mondott köszönetemben, hiszen tönkretették felolvasókörutam sikerét. Hosszas vita után elfogadták az álláspontomat, és a köszönet kimaradt.

Akkoriban Noah Brooks szerkesztette az Altá-t, szilárd jellemű és tisztességes ember, sőt jó történész is, ha az ember nem finnyás az adataival kapcsolatban. Sok év múlva (1902-ben) rólam szóló életrajzi jegyzeteiben bőbeszédűen dicsérte az Alta nagylelkűségét, mondván, hogy ellenszolgáltatás nélkül megajándékoztak egy könyvvel, amely mint később a történelem bizonyította, vagyont ért. A sok hecc után végül mégsem támaszkodtam túlságosan az Altá-ban megjelent leveleimre. Úgy éreztem, inkább újságba valók, mint könyvbe. A legváltozatosabb helyeken és időkben írtam őket, amikor lázas európai rohanásunk alatt maradt egy-két szabad percem a munkára, vagy a "Quaker City" fedélzetén, kemenceforróságú kabinomban. Éppen ezért eléggé összefüggéstelenek voltak: az utazás szelét és vizét előbb ki kellett ráznom belőlük. Körülbelül tíz-tizenkettőt használtam fel belőlük. A Jámbor lelkek külföldön többi részét hatvan nap alatt írtam meg, és ha két héttel többet szánok rá, a leveleket kihagyhattam volna belőle. Nagyon fiatal voltam, hallatlanul, csodálatosan fiatal, többszáz évvel fiatalabb, mint most vagyok, vagy valaha leszek. Este tizenegytől, tizenkettőtől dolgoztam kora délelőttig, így sikerült kétszázezer szót írnom két hónap alatt; napi átlagom több mint háromezer szó volt. Sir Walter Scottnak vagy Louis Stevensonnak és még sokaknak ez meg sem kottyant volna, de tőlem elég szép teljesítmény volt. 1897-ben, amikor Londonban a Tedworth Square-en laktunk, és az Utazás az egyenlítő körül-t írtam, ezernyolcszáz szó volt a napi átlagom; itt Firenzében (1904-ben) körülbelül ezernégyszáz szót írok naponta négy-öt óra alatt.

A fentiekből azt akartam kihozni, hogy iramom jócskán lelassúdott az elmúlt harminchat év alatt, de most veszem észre: téves a statisztikám. 1868 tavaszának háromezer szava nyolc-kilenc óra alatt egyáltalán nem több, mint a mai teljesítményem, amikor félannyi idő alatt feleannyit írok együltőhelyemben. A számok gyakran megtévesztenek, különösen ha magam dobálózom velük; ebben az esetben érvényes és helytálló a Disraelinek tulajdonított mondás:

"Háromféle hazugság van: hazugság, szégyentelen hazugság és statisztika."

1868 márciusában és áprilisában írtam a Jámbor lelkek külföldön-t San Franciscóban. 1869 augusztusában jelent meg. Három év múlva a Virginia City-beli Mr. Goodman, akinek a lapjánál dolgoztam tíz évvel azelőtt, s akiről bőségesen írtam az Edzett emberek-ben - úgy érzem, bonyolult körmondatba kezdtem, ezért elnézést kérek -, Keletre jött, és egyik nap, amikor a Broadwayn sétáltunk, így szólt:

- Hogyan lophatta el Oliver Wendell Holmes dedikációját a saját könyve számára?

Felületes, kitérő választ adtam, mert azt hittem, tréfál, de bizonygatta, hogy komolyan beszél.

- Nem azt kérdezem: ellopta-e vagy sem, mert ezt a kérdést eldönthetjük a legelső könyvkereskedésben. Csak aziránt érdeklődöm: miért tette, mert ez keltette föl a kíváncsiságomat.

Nem szolgálhattam felvilágosítással, mert nem állt módomban. Nyugodtan meg mertem volna esküdni, hogy semmit sem plagizáltam, ezért nem is bántotta hiúságomat, és nyugalmamat sem kavarta fel. Magamban meg voltam győződve róla, hogy valami más könyvvel téveszti össze az enyémet, s most majd kínos helyzetbe kerül, és szégyellheti magát, én pedig diadalmaskodom. Bementünk egy könyvkereskedésbe. Goodman kért egy példányt a Jámbor lelkek-ből és Oliver Wendell Holmes költeményeinek csinos kis kék-arany kötésű kiadásából. Kinyitotta a könyveket, és megmutatta a dedikációkat.

- Olvassa el. Nyilvánvaló, hogy a később megjelent szerző plagizált a korábbitól, nem?

Azt sem tudtam, hová legyek szégyenemben és megdöbbenésemben. Tovább sétáltunk, de képtelen voltam előző kérdésére a leghalványabb világosságot is deríteni. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna Holmes dedikációját. Ismertem a verseit, de a dedikáció újdonságként hatott rám.

Csak hónapok múlva találtam meg a titok nyitját. Akkor is különös, de mégis természetes úton jutottam hozzá. Az emberi agyberendezésből következő természetes módszer az elfelejtett személy felidézésére az, hogy egy másik elfelejtett esemény merül fel vele kapcsolatban.

Levelet kaptam Dr. Rising nagytiszteletű úrtól, aki az én időmben Virginia City episzkopális egyházközségének a lelkésze volt. A levélben Rising doktor utalt a Sandwich szigeteken hat évvel azelőtt velünk történt eseményekre: a többek között arra, hogy milyen gyengén állt szépirodalom dolgában a Honolulu szálló. Először nem hatolt az agyamig a megjegyzés lényege, de azután egyszerre belém villant. Mr. Kirchhof szállodájában csak egyetlenegy könyv volt, mégpedig Holmes kék-arany kötésű sorozatának első kötete. Két hét állt rendelkezésemre, hogy az unalomig megismerkedjem a tartalmával, mert lovon jártam be a nagy szigetet (Hawaiit), és a lovaglástól annyi furunkulust szereztem be, hogy ha adót kellett volna fizetnem utánuk, tönkrementem volna bele. Két hétig a szobát kellett őriznem miattuk, hogy ruha ne érjen hozzájuk, állandó kínok közepette; szivarok és a kis kötet volt az egyetlen társaságom. Természetes, hogy majdnem állandóan a verseket olvasgattam, elejétől végig, majd a közepén kezdve oda-vissza. Egyszóval ronggyá olvastam a kötetet, és végtelen hálával gondoltam a kézre, amely írta.

Íme a példa, mennyit jelent az ismétlés, ha elég hosszú időn keresztül naponta, óránként fordul elő, még ha csak időtöltésként olvas is az ember, és nem törekszik arra, hogy megjegyezze, amit olvasott. Ez a folyamat veszi el a szentírás egy-egy ismerős versének zamatját az évek folyamán, míg csak a kiszáradt váz marad belőle. De annál legalább tudjuk, honnan származik, viszont az én esetemben tökéletesen kiment a fejemből a "váz" eredete, csak a szavak formája ivódott az agyamba. Egy-két évig agyam egyik homályos zugában rejtőzött; csak akkor bújt elő onnan, amikor dedikációra volt szükségem, és abba a tévhitbe ringatott, hogy tulajdon képzeletem szerencsés szüleménye.

Még újdonság volt számomra ez a szakma, tudatlanságomban az emberi agy rejtelmei hétpecsétes titokként rejtőztek előttem. Ostobaságomban hétpróbás csirkefogónak tekintettem magam. Levelet írtam Oliver Wendell Holmesnak, megmagyaráztam neki az egész szerencsétlen ügyet, és esedezve kértem, higgye el, nem szándékosan követtem el vétkemet, nem is tudtam róla, míg nem szembesítettek a szörnyű bizonyítékkal. A válaszát elhagytam valahol, pedig szívesebben veszítettem volna el egy nagybácsimat. Az utóbbiból ugyanis fölös mennyiség állt rendelkezésemre, egyik-másikuk nem is jelentett számomra jóformán semmit, de a levél rendkívül becses volt nekem, fontosabb, mint a nagybácsik; nélkülözhetetlen. Holmes végtelenül kedvesen és vigasztalón, hosszú, szépen fogalmazott mondatokban nevetett ki aggályaim miatt. Megnyugtatott, hogy az akaratlan plágium nem számít bűnnek; én is, ő is, a földön író és beszélő minden ember naponta beleesik, nemcsak egyszer-kétszer, hanem valahányszor kinyitja a száját. Végeredményben minden szólásformánk olvasmányainkból vett fordulatok párlata; egyetlen jó mondásunk sem teljesen a mi találmányunk; semmi más nem a sajátunk belőle, mint a temperamentumunkból, jellemünkből, környezetünkből, tanulmányainkból és asszociációinkból fakadó jelentéktelen változtatások. Ez a kis különbség választja el egyik ember beszédmodorát a másikétól, ez adja meg egyéni stílusunk bélyegét, és teszi időlegesen sajátunkká; a többi mind ócska, szakállas, elavult, és generációk ezreinek leheletétől szaglik, akik már mind kiejtették a szájukon előttünk!

Az időközben eltelt harminc-egynéhány év alatt beláttam: Holmesnak igaza volt.

Kicsit korábbra kell visszaugornom: írói tapasztalataim 1867 elején kezdődtek. Az év első hónapjában érkeztem San Franciscóból New Yorkba, és Charles H. Webb, akit San Franciscóban előbb, mint a Bulletin riporterét, majd a Californian szerkesztőjét ismertem, azt javasolta, adjak ki egy kötet karcolatot. Ehhez ugyan nem voltam eléggé híres szerző, de elbűvölt a gondolat, és izgatott a javaslat. Nagyon szívesen vállalkoztam volna rá, föltéve, hogy valaki szorgalmasan összeszedegeti helyettem a karcolatokat. Semmi hangulatom nem volt hozzá, hogy magam végezzem el ezt a munkát, annál is kevésbé, mert mióta csak megkezdődött földi vándorlásom, űr tátongott bennem azon a helyen, ahol a szorgalomnak kellett volna raktározódnia.

Webb ugyan azt mondta, ismerik már valamelyest a nevemet a keleti parton, de teljesen tisztában voltam vele: nagyon mérsékelt kis hírnévvel rendelkezem. Az egészet csakis A calaverasi csodabéka című történetnek köszönhettem. 1865-ben vagy 1866-ban, amikor Artemus Ward előadókörútja során Kaliforniát is meglátogatta, San Franciscóban elmeséltem neki A calaverasi csodabéká-t. Megkért, írjam meg, és küldjem el a kiadójának, Carletonnak New Yorkba, hogy kiegészítésként belevegyék egy könyvecskébe, amelyet Artemus Ward rendezett sajtó alá, s amelyből még hiányzott egy kis töltelék, hogy meglegyen a kívánt terjedelme, s a tervezett árért árusíthassák.

A történet időben futott be Carletonhoz, de nem túlságosan tetszett neki, és nem akarta a nyomdai költségeket szaporítani azzal, hogy a könyvhöz hozzácsapja. Viszont nem dobta a papírkosárba, hanem odaajándékozta Henry Clappnek, aki haldokló irodalomi folyóiratának, a Saturday Press-nek a temetési költségeihez használta fel. A calaverasi csodabéka a Saturday Press utolsó számában jelent meg, mint a temetés legvidámabb jelensége. Amerika és Anglia újságai azonnal átvették. Valóban széles körben ismerték, még abban az időben is, amelyről beszélek; de tisztában voltam vele, hogy csak a béka volt híres, nem én. Engem a kutya sem ismert.

Webb vállalta a karcolatok összeszedését. El is végezte ezt a munkát; az eredményt a markomba nyomta, én pedig elvonultam vele Carleton cégéhez. Odamenteni egy segédhez, aki előzékenyen hajlongott a pultnál, és óhajom után érdeklődött; de amint rájött, hogy eladni akarok, nem vásárolni, azonnal megfagyott. Én meg úgy megijedtem, hogy egy fillér sem maradt a zsebemben. Elhaló hangon megérdeklődtem, zavarhatnám-e Mr. Carletont néhány pillanatig. Hűvösen közölte, hogy Mr. Carleton a magánirodájában van. Igyekezett elkedvetleníteni és lerázni, de egy idő múlva sikerült áttörnöm a falakat, és bejutottam a legbelsőbb szentélybe. Most jut eszembe, hogyan sikerült. Webb szervezte meg, hogy Carleton fogadjon, különben sohasem jutottam volna be hozzá. Carleton fölkelt, majd nyersen és ridegen így szólt:

- Na és maga mit akar?

Eszébe juttattam, hogy előzetesen bejelentett megbeszélésre jöttem: kiadásra szeretném felajánlani a könyvemet. Azonnal felfújta magát, míg el nem érte egy másod- vagy harmadfokú istenség méreteit. Aztán felfakadtak nagy mélységeinek forrásai, és ömleni kezdett belőle a szó, olyan sűrűn, hogy elborította az egész szobát. Befejezésül jobb keze széles mozdulatával körbemutatott a falakon:

- Könyvet! Nézzen csak azokra a polcokra. Roskadásig vannak könyvekkel és mind kiadásra vár. Hát kell nekem még könyv? Ne is haragudjon: nem. Jó napot.

Huszonegy év múlva találkoztam újra Carletonnal. Luzernban, a Schweizerhofban időztem családommal. Ő keresett fel, barátságosan kezet nyújtott, és kertelés nélkül kijelentette:

- Lényegében névtelen kis senki vagyok, de azért javamra szól néhány olyan kitüntető megkülönböztető jegy, amely biztosítja számomra a halhatatlanságot, mégpedig: visszautasítottam az ön egyik könyvét, és ezzel versenytárs nélküli díszökör lettem a tizenkilencedik században.

Megnyerő bocsánatkérés volt, ezt közöltem is vele. Megmondtam neki, hogy régóta vártam erre az elégtételre, és jobban esik, mint bármi más elképzelhető forma; hogy az elmúlt huszonegy év alatt képzeletben évente többször kiirtottam őt, mindig új és egyre kegyetlenebb körülmények között, de most lecsillapultam, megbékéltem, és diadalmaskodtam. Ezután őszintén tisztelt barátomnak tekintem, és soha többé nem fogom meggyilkolni.

Annak idején beszámoltam Webbnek a kalandomról, és ő bátran kijelentette: a világ összes Carletonja sem teheti tönkre ezt a könyvet; majd kiadja ő maga tízszázalékos tiszteletdíjjal. Így is történt. Kék-arany kötésben készült el; nagyon csinos kis könyv lett belőle. Azt hiszem, A calaverasi csodabéka és más karcolatok címet adta neki, és egy dollár huszonöt centbe került. Ő készítette a kliséket is, és ő nyomatta ki egy bérnyomdában. Az American News Companynek adta át terjesztésre.

Júniusban indultam a "Quaker City"-utazásra. Novemberben tértem vissza, és Washingtonban levél várt Elisha Blisstől. Az American Publishing Company nevében öt százalék tiszteletdíjat ajánlott egy könyvért, amelyben útiélményeimet kell megírnom. A tiszteletdíj helyett választhattam tízezer dollár készpénzt is, amelyet a kézirat leadásakor fizetnek ki. Megbeszéltem az ügyet A. D. Richardsonnal; azt mondta, hogy a százalékos tiszteletdíjat válasszam. Követtem tanácsát, és megegyeztünk Bliss-szel.

Pénzem nem volt, ezért elmentem Washingtonba, hogy megnézzem, hátha tudnék egy kis pénzt szerezni, hogy legyen kitartásom, amíg megírom a könyvet. Belebotlottam William Swintonba, a történész öccsébe, és közösen kieszeltünk egy módszert, amellyel mindketten ellavírozhatnánk. Tulajdonképpen mi voltunk a megalapozói és nemzői a ma már világszerte elterjedt intézménynek, az újságszindikátusnak. Miénk volt az első, eredeti újságszindikátus a világon; kicsiben működött, mint minden újfajta vállalkozás. Listánkra tizenkét hetilapot vettünk fel: egyik obskúrusabb, szegényebb, istenhátamögöttibb volt, mint a másik. S ezek a szegény kis lapocskák még büszkék is voltak, hogy saját külön washingtoni levelezővel dicsekedhetnek, nekünk meg kapóra jött ez a véleményük. Mind a tizenkét lap hetente két levelet kapott tőlünk, levelenként egy dollárért; mindketten egyetlen tudósítást írtunk hetenként, és hat másolatot készítettünk jótevőink számára. Így heti huszonnégy dollárhoz jutottunk; ennyiből éppen meg lehetett élni abban az olcsó, szerény negyedben, ahol laktunk.

Swintonnál kedvesebb, rokonszenvesebb embert alig ismertem - végtelenül kellemes időket éltünk át együtt, a legnagyobb elégedettségben. Swinton finom lelkű volt és kulturált; született úriember, és arra is nevelték; művelt, tiszta lelkű, udvarias fiú volt. Skót presbiteriánus fajta: a régi iskolához tartozott, becsületesen és őszintén hitt - békét és derűt talált vallásában. Bűn nem férkőzhetett hozzá, hacsak előszeretetét a skót whisky iránt nem tekintjük véteknek. Én nem találtam benne semmi rendkívülit, mert skót embernek olyan a whisky, mint a csecsemőnek a tej. Így Swinton esetében még erénynek is tekinthettem volna, de kapcsolatának a kancsóval voltak bizonyos anyagi árnyoldalai - pedig különben fényesen kijöttünk volna a heti huszonnégy dollárból. Így azonban mindig zátonyok között hajóztunk, és ha bevételünk késett, elég kényelmetlen helyzetbe kerültünk.

Emlékszem, egyszer deficitünk mutatkozott; három dollárra volt szükségünk, méghozzá napnyugtáig. Nem tudom, mi történt, hogy ennyi tengersok pénz kellett egyszerre, de az biztos, hogy égető szükségünk volt rá. Swinton biztatott, hogy induljak el, és szerezzem meg; majd ő is megpróbálkozik valamivel. Egyáltalán nem kételkedett, hogy sikerülni fog, de tudtam, presbiteriánus hite fűti - belőlem hiányzott a vak bizalom. Fogalmam sem volt, honnan szerezzük meg ezt a vagyont; kételyeimet nem is hallgattam el. Swinton titokban szégyenkezett, hogy ilyen gyenge a hitem. Biztatott, ne töprengjek, ne rágódjam, és gyermeki bizalommal így szólt:

- Az Úr majd gondoskodik rólunk. Láttam, szentül hisz a sikerben: neki még nincs annyi tapasztalata, mint nekem - de mindegy! Mire a beszélgetés végére értünk, hatott rám erős hite, s úgy indultam el, hogy magam is félig-meddig reménykedtem; az égiek majd gondunkat viselik.

Már egy órája bolyongtam az utcán, és különböző pénzszerzési módszereket igyekeztem kicsiholni agyamból, de semmi sem jutott az eszembe. Végül letelepedtem az újonnan nyílt szálloda, az Ebbitt House halljában. Rövidesen egy ődöngő kutya jelent meg a színen. Megállt, rám nézett, és szeméből kérdés sugárzott:

"Barátom vagy?"

Szememmel igent intettem. Hálásan megcsóválta farkát, közelebb, jött, állát a térdemre fektette, és gyöngéd szeretettől sugárzó barna szemével fölnézett rám. Kedves bestia volt, vonzó, mint egy szép lány, a szőre bársonyos. Megsimogattam puha, barna fejét, és eljátszadoztam hosszú füleivel - olyan meghitten üldögéltünk, mint egy igazi szerelmespár. Nemsokára katonás léptekkel bevonult Miles dandárparancsnok, a nemzeti hős, kék-arany eleganciájában, és mindenki ámuló szemmel csüggött rajta. Meglátta a kutyát, megállt, és fény gyúlt ki a szemében, amely tisztán mutatta, hogy meleg csücsköt tart fönn szívében az ilyenfajta kecses állatok számára. Hozzánk lépett, megpaskolta az ebet, és így szólt:

- Gyönyörű állat - egyenesen csodás! Eladná?

Nagyon meghatódtam: hát íme, vannak csodák, és Swinton jóslata valóra vált. De csak ennyit mondtam:

- El.

A dandárparancsnok megkérdezte: - Mit kér érte?

- Három dollárt.

Miles láthatóan meglepődött.

- Három dollárt? Ezért a rendkívüli, csodálatos kutyáért csak három dollárt? Hiszen megér vagy ötvenet! Ha az enyém lenne, százért sem adnám el. Nem ismeri az értékét? Nem akarom becsapni, gondolja meg alaposan.

Ha ismerjük egymást, akkor tudhatta volna, hogy én még kevésbé akarom őt becsapni, mint ő engem. Ezért nyugodt határozottsággal megismételtem:

- Három dollár. Ennyi az ára.

- Hát ha mindenképpen ragaszkodik hozzá! - Átadott három dollárt, elvezette a kutyát, és felment a lépcsőn.

Tíz perc múlva egy szelíd arcú, középkorú férfi jelent meg, és keresgélni kezdett az asztal alatt meg körös-körül, míg végre megszólítottam:

- Nem egy kutyát keres véletlenül?

Az arckifejezése addig szomorú volt és aggódó; erre felragyogott, és lelkesen így felelt:

- De igen. Talán látta valahol?

- Láttam. Egy perccel ezelőtt elment egy úrral. Talán meg is tudnám keresni, ha gondolja, hogy érdemes.

Ilyen meghatott emberrel még nem is találkoztam: a hangjából csak úgy csöpögött a hála, amikor esengett, hogy próbáljam meg. Azt válaszoltam: szívesen megteszem, de mivel a kutatás esetleg némi időmbe kerül, nem fizetne-e valamit a fáradságomért? Megnyugtatott, hogy a legnagyobb örömmel - "A legnagyobb örömmel" - ismételgette, és mennyit kérek?

- Három dollárt.

Elcsodálkozott: - Istenkém, hiszen ez semmi! Szívesen fizetek akár tízet is, ha meglesz!

- Nem, három dollárba kerül - szögeztem le, és elindultam a lépcső felé, ezzel lezárva a vitát. Hiszen Swinton megmondta, hogy az Úr három dollárnyi összegről fog gondoskodni, és szentségtörésnek látszott, ha többet fogadnék el, mint amennyit az Úr ígért.

A portástól tudakoltam meg a dandárparancsnok szobájának a számát. Beléptem: Miles éppen a kutyust dédelgette, és rendkívül elégedettnek látszott. Megszólaltam:

- Sajnos el kell vinnem a kutyát.

Nagyon meglepődött: - Elvinni? De hiszen ez az én kutyám! Eladta nekem, és maga szabta meg az árát!

- Ez igaz - vallottam be -, de szükségem van rá, mert az ember érte jött.

- Miféle ember?

- Hát a gazdája, a kutya nem az enyém.

Miles - ha lehet - még jobban meglepődött, mint az előbb. Egy pillanatra mintha elállt volna a lélegzete, azután így tört ki:

- Azt akarja mondani, hogy tudatosan másnak a kutyáját adta el nekem?

- Hát nem az én kutyám, ezt tudtam.

- Akkor miért adta el?

- Furcsa, hogy ezt éppen ön kérdezi. Eladtam, mert önnek szüksége volt a kutyára. Felajánlotta, hogy megveszi: ezt nem tagadhatja. Én nem akartam túladni rajta - nem is gondoltam rá, hogy eladjam -, de azt hittem, ha ezzel önnek örömet szerezhetek...

Félbeszakított: - Hogy nekem örömet szerezhet? Hát ennél különösebb figyelmességről még nem is hallottam: eladni egy kutyát, pedig nem is a magáé...

Ekkor én szóltam közbe:

- Ennek a vitának semmi értelme. Ön megmondta, hogy a kutya talán száz dollárt is megér. Én csak hármat kértem érte: mi ebben a becstelenség? Többet ajánlott érte, hiszen emlékszik. Én csak hármat kértem, nem is tagadhatja.

- Mi köze ennek az ügyhöz? Az a tény, hogy a kutya nem volt a maga tulajdona - hát nem érti? Azt hiszi, tisztességes üzlet, ha más tulajdonát adja el, csak azért, mert keveset kér érte?

Újra megszólaltam:

- Kérem, ne vitatkozzunk tovább. Nem változtat a tényen, hogy tisztességes árat kértem érte, ésszerű árat - tekintettel arra, hogy a kutya nem volt az enyém -, így ezen veszekedni csak fölösleges szócséplés. Vissza kell vinnem, mert a gazdájának szüksége van rá: nem látja be, hogy nincs más választásom? Képzelje magát a helyembe. Képzelje el, hogy eladott egy kutyát, amelyik nem az öné, képzelje el...

- Ó - nyögött fel -, ne zavarjon bele még jobban az eszelős érvelésébe! Vigye innen, és hagyjon békében!

Így aztán visszafizettem neki a három dollárt, levezettem a kutyát a lépcsőn, visszaadtam a tulajdonosának, és átvettem fáradságomért a három dollárt.

Tiszta lelkiismerettel távoztam, mert becsületesen jártam el; sosem tudtam volna hasznát venni annak a három dollárnak, melyet a kutya eladásáért kaptam, mert nem illetett meg. De az a három, amelynek fejében a kutyát visszaszolgáltattam törvényes gazdájának, jogosan és tisztán járt nekem: kiérdemeltem. Az a jóember talán sohasem látta volna viszont a kutyáját nélkülem. Elveim ma is a régiek. Mindig becsületes voltam: egyszerűen képtelen lennék az ellenkezőjére. Mint már az elején mondtam: sosem tudtam elszánni magam, hogy kétes úton jussak pénzhez.

Hát eddig tart a történet. És részben még igaz is.

Szerződésem értelmében 1868 júliusában kellett leadnom a Jámbor lelkek külföldön kéziratát. San Franciscóban írtam meg, mint már említettem, és határidőn belül szállítottam. Bliss szépszámú illusztrációról gondoskodott, de azután leállt a munkával. A szerződés szerinti kiadási határidő elmúlt, és nem közölték velem, hogy miért nem történik semmi. Múlt az idő, és még mindig nem hallottam róla semmit. Nagy előadókörúton voltam, és naponta átlag harmincszor kellett felelnem a találós kérdésre: - Mikor jelenik meg a könyve?

Belefáradtam abba, hogy mindig újabb válaszokat eszeljek ki, és idővel már magát a kérdést is meguntam. Ellenségnek tekintettem, aki megkérdezte, s ezt nem is titkoltam.

Amint túljutottam az utolsó előadáson, Hartfordba siettem, és érdeklődtem. Bliss közölte, hogy nem az ő hibája: ki akarja adni, de a cég igazgatói megkövesedett őslények, és fáznak a könyvtől. Áttanulmányozták, és többen arra a megállapításra jutottak, hogy humoros részek vannak benne. Bliss szerint ez a cég még sohasem adott ki olyan könyvet, amelyhez a humor gyanúja tapadhatott, és az igazgatók attól félnek, hogy egy ilyenfajta elrugaszkodás a gyakorlatuktól árthatna a kiadó hírnevének. Emiatt Bliss tehetetlen, és nem teljesítheti a szerződésben vállalt kötelezettségeket.

Az egyik igazgató, Mr. Drake - vagyis ami ebben az emberi roncsban még megmaradt Mr. Drake-ből -, meghívott sétakocsizásra; el is indultunk. Szánalmas figura volt az öreg; az egész fellépése és beszéde szánnivaló. Rá akart térni a kényes kérdésre, de beletelt némi idő, míg végre sikerült elszánnia magát. Elmagyarázta a kiadó nehézségeit; szorult helyzetét; mindezt már Blisstől is hallottam. Majd teljes nyíltsággal a könyörületemre bízta magát és a kiadót, s megkért, vonjam vissza a Jámbor lelkek-et; szabadítsam fel őket szerződésbeli kötelezettségeik alól. Azt válaszoltam, hogy nem - ezzel végződött a megbeszélés és a kirándulás.

Ezután figyelmeztettem Blisst, hogy lásson munkához, különben baj lesz. Meg is fogadta a figyelmeztetést, kiszedték a könyvet, és megkaptam a korrektúrát. Majd újabb hosszú várakozás következett, az előbbi néma csönd kíséretében. Július vége felé (azt hiszem, 1869-ben) végre elfogyott a türelmem, és táviratoztam Blissnek, hogy ha a könyv huszonnégy órán belül nem kerül forgalomba, beperelem őket.

Ettől mindjárt megszűntek a bajok. A megadott határidőn belül bekötöttek és piacra dobtak néhány tucat példányt. Megindult a reklámhadjárat is. A könyvből kilenc hónap alatt kifizették a cég adósságait, részvényeik huszonötről kétszázra emelkedtek, és hetvenezer dollár tiszta hasznot zsebeltek be. Az adatokat Blisstől hallottam - ha igazak, akkor ez volt az első alkalom hatvanöt év óta, hogy igazat szólt, 1804-ben született.

Webbhez visszatérve: amikor megérkeztem a "Quaker City"-vel tett utamról, 1867 novemberében, Webb közölte, hogy A calaverasi csodabéka-könyvet a kritika kedvezően fogadta. Jócskán fogy is, de képtelen arra, hogy elszámolást facsarjon ki az American News Companyből. Ez végzetes számára, mivel a saját költségén nyomatta ki, és most nem tudja visszaszerezni a pénzét a News Company tisztességtelen, csalárd viselkedése miatt.

Őszintén sajnáltam, hogy Webb irántam való barátságból elveszíti a pénzét, sőt bizonyos fokig az is bántott, hogy ilyesformán az én tiszteletdíjamat sem tudta kifizetni.

A Jámbor lelkek külföldön-re az American Publishing Companyvel szerződtem. Két-három hónap telt el, amikor eszembe jutott, hogy talán megszegtem a szerződést; ugyanis egy záradéka értelmében nem adhattam ki egy vagy két évig könyvet más cégnél. A záradék természetesen nem vonatkozhatott a szerződés megkötése előtt kiadott könyvre, ezt bárki más tudta volna, de én nem. Ugyanis én semmi hasznosat nem szoktam tudni, és általában nem is tájékozódtam ilyen irányban.

Tudatlanságomban azt hittem: megszegtem a Blissékkel kötött szerződést, és a becsület arra kötelez, hogy vonjam ki a forgalomból A calaverasi csodabéká-t, szüntessem be a terjesztését. Webbhez fordultam ezzel a problémával. Vállalkozott rá, hogy intézkedik helyettem, azzal a feltétellel, ha átengedem neki az engem megillető tiszteletdíjat, valamint jogdíj igénye nélkül átadom neki az összes kötött és bekötetlen példányt, amely még a News Company birtokában van; és adok neki nyolcszáz dollár készpénzt. Ő majd ellenőrzi a könyv nyomólemezeinek összetörését; ezért a munkáért megkapja azt az összeget, amelyet a betűöntők a törött nyomólemezek anyagáért mint fémhulladékért fizetnek. Az öntőfém kilónként tizennyolc centet ért, és az egész összesen húsz kiló lehetett. Ezekből a részletekből is látható, hogy Webbnek volt némi üzleti érzéke.

Webb ezek után hosszabb időre eltűnt a szemem elől. Közben azonban összetalálkoztam az American News Company ügyvezető igazgatójával, és megemlítettem neki Webb nehézségeit a cégükkel és a nehézségek eredetét. Közölte, hogy ő semmi ilyesmiről nem tud. Elmagyaráztam neki, hogy Webbnek sohasem sikerült behajtania cégüktől a járandóságát. Viszonzásul ő világosított fel: téves az értesülésem. Mint mondta, cégük rendszeresen bemutatta elszámolását Webbnek, és mellékelte hozzá a csekket. Meghívott az irodájukba; üzleti könyvekkel és nyugtákkal bizonyította be, hogy igazat mondott. Webb kezdettől fogva rendszeresen megkapta és zsebre vágta kettőnk járandóságát. Amikor elrendeztem Webb-bel az ügyeimet, hatszáz dollár tiszteletdíjjal tartozott nekem. A calaverasi csodabéka-könyv és tőlem örökölt bekötött és bekötetlen példányait azóta szintén eladták, és a nyereség Webb zsebébe vándorolt - az én járandóságom ebből további hatszáz dollár lett volna.

Hogy összegezzem: író lett belőlem, már némileg ismertek is. Kiadtam egy könyvet, de nem gazdagodtam meg belőle; az első könyvem ezerkétszáz dollár elsikkadt tiszteletdíjba került nekem, azonkívül véres verejtékkel kiizzadt nyolcszáz dollár készpénzbe, valamint a fémhulladékért kapott három dollár hatvan centbe. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha többé nem adok ki könyvet Webb-bel együtt - legfeljebb, ha elegendő kölcsönt tudok felhajtani a luxusvállalkozáshoz.

Idővel, amikor már a Jámbor lelkek segítségével híres lettem, Webb eleinte azt közölte az olvasókkal, hogy ő fedezett föl, később viszont egyenesen azt mondta, hogy az ő teremtménye vagyok. Eléggé általánosan elfogadott nézetté vált, hogy az amerikai nép nyert velem, sőt, az irodalom élvonalához tartozom, s hogy ezért a nyereségért az amerikai nép és az irodalom mélységes hálája illeti - Webbet.

Idővel Webbet és nagy érdemeit elfelejtették. Ekkor Bliss és az American Publishing Company lépett előtérbe; leszögezték, hogy ők fedeztek fel, majd később, hogy az ő teremtményük vagyok, s ezért hála illeti őket. Később újabb igénylők jelentkeztek, hogy learassák a babérokat, Kaliforniában, Nevadában, mindenfelé. Végül el kellett hinnem, hogy tömegesebben fedeztek fel és teremtettek engem, mint a Jóisten bármely más állatát.

Webb abban a meggyőződésben élt, hogy van irodalmi érzéke. El is fogadtathatta volna ezt a tévhitet a világgal, ha nem követi el azt a baklövést, hogy kiadja saját műveit. Azok leleplezték. Prózája elbűvölően infantilis volt, de a versei sem jobbak, és mégis, következetesen izzadta ki ezt a szemetet, egészen addig, míg két évvel ezelőtt bele nem halt az erőltetett szellemi munkába. Szánalmas alak volt, adottságai és egész gyakorlata folytán szélhámos. Elég sikeresen hazudott, de nem tartozott az igazán kiválóak közé, hiszen Elisha Bliss kortársa volt, s ha hazugságról volt szó, Bliss úgy elhomályosította az egész földrész összes Webbjét, mintha teljes napfogyatkozásba borultak volna.

1866-ban Kaliforniában és Nevadában tartottam előadásokat, 1867-ben egyszer New Yorkban, majd néhányszor a Mississippi völgyében; 1868-ban az egész Nyugatot bejártam; a következő két-három évben pedig a keleti részt is belevettem előadókörutamba.

Az "előadóklub"-rendszer akkoriban az északi államokban meg Kanadában virágzott, a bostoni Redpath-iroda szervezte. Hatosával, nyolcasával osztotta ki az előadásokat a környék előadótermeibe esténként és előadásonként átlagosan száz dollárért. Tíz százalék volt a közvetítői díja; a szezonban minden előadás körülbelül száztíz alkalommal került műsorra. Listáján elég sok közönségvonzó név szerepelt: Henry Ward Beecher; Anna Dickinson; John B. Gough; Horace Greeley; Wendell Phillips; Petroleum V. Nasby; Josh Billings; a sarkkutató Hayes; Vincent, az angol csillagász; Parsons, az ír szónok; Agassiz és mások. A listán húsz-harminc jelentéktelenebb és kevésbé ismert előadó és előadónő is szerepelt; ezek huszonöt-ötven dollár tiszteletdíjért gürcöltek. Nevük régen feledésbe merült; csak csellel lehetett esélyük a pódiumon. Redpath ezt is megszervezte számukra. Az összes előadóklubok a nagyágyúkat szerették volna megszerezni, mégpedig lelkesen és minden áron. Redpath meghallgatta óhajukat, azzal a feltétellel, hogy minden közönségcsalogató nagy névért vállalniok kell néhány közönségriasztót is. Ez az elrendezés néhány évig éltette az előadóklubokat, de azután éppen ez ölte meg őket, és tette tönkre az egész előadásüzletet.

Bostonból mindig kellemes társaságban utaztam előadásom színhelyére, s utána nagyokat beszélgettünk pipaszó mellett, amikor a fogadóbizottság elkísért a szállásomig, hogy jóéjt kívánjon. Mindig selyemkokárdás fogadóbizottság várt már az állomáson, és kocsival vittek az előadóteremhez. A színpadon mögöttem ültek, egy sorban, mint a néger zenés színtársulat tagjai. Eleinte a vezetőjük mutatott be a közönségnek, de olyan túlzottan hízelgő szavakkal, hogy mindig zavarba jöttem, és ezzel a súlyos hátránnyal kezdtem bele az előadásomba. Ostoba szokás volt. Semmi szükségét nem éreztem a bemutatásnak; aki elkövette, az rendszerint ostoba alak volt, előre betanult szövege egy rakás faragatlan bók, miközben kínosan igyekezett szellemeskedni. Éppen ezért az első szezon után magam mutatkoztam be: mondanom sem kell, hogy az elnyűtt bemutatószövegek paródiájával. A fogadóbizottságok vezetői nem túlzottan rajongtak ezért a változtatásért. Életük legfőbb öröme volt, hogy nagyképűen kiállhatnak városuk egybegyűlt lakói elé, és megtarthatják förtelmes kis beszédüket; alig-alig tudták elviselni, hogy megfosztottam őket ettől a gyönyörűségtől.

Bemutatkozásom egy darabig nagyon jó bevezető szövegnek bizonyult, de azután cserbenhagyott. Rendkívül gondosan és pontosan kellett megfogalmaznom, és nagyon komolyan előadnom, hogy a jelenlevő idegenekkel elhitessem: valóban csak fogadóbizottsági tag vagyok, és nem maga az előadó. Ügyelnem kellett rá, hogy kellőképpen megundorodjanak az idegenek a valószínűtlenül hízelgő dicséretek halmazától. Amikor befejeztem ezt a szöveget, mellékesen elejtettem, hogy az előadó én vagyok, és magamról beszéltem: a hatás pontosan olyan volt, amilyet csak kívánhattam, de ez a fogás csak egy darabig vált be, mint említettem, mert az újságok leközölték, és azután már nem lehetett elsütni, mert mindenki tudta, mi következik, és nem engedték át magukat a hatásának.

Ezután kaliforniai élményeim alapján próbáltam megszervezni a bemutatást. Egy kedvetlen, lomha bányásztól láttam Red Dog falucskában. A közönség, tiltakozása ellenére arra kényszerítette a hatalmas fickót, hogy menjen föl a pódiumra, és mutasson be engem. Egy pillanatig gondolkozott, majd így szólt:

- Semmit se tudok erről az emberről. Vagyis két dolgot tudok: az egyik, hogy még nem ült börtönben, és a másik (kis szünet után, majdnem bánatosan), hogy nem tudom, miért nem.

Egy darabig ez is bevált, azután ezt is közölték a lapok, s ezzel elvették a savát-borsát. Erre végleg beszüntettem a bemutatás minden formáját.

Időnként akadt valami enyhe kis kalandom, de semmi olyan, amit nagyobb erőfeszítés nélkül el ne felejthetne az ember. Egyszer későn érkeztem, nem várt fogadóbizottság, és nem találtam szánt a bérkocsi-állomáson. Elindultam a vidám holdfényben az utcán. Láttam, hogy egy csomó ember hömpölyög valamerre. Feltételeztem: az előadásomra mennek - nem is tévedtem -, és a nyomukba szegődtem. Megpróbáltam besurranni az előadóterembe, de a jegyszedő megállított.

- Kérem a jegyet.

Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:

- Rendben van. Én vagyok az előadó.

Jelentőségteljesen kacsintott, és hangosan megjegyezte, az egész tömeg füle hallatára:

- Azt már nem! Eddig hárman mentek be ezzel a trükkel, de a legközelebbi előadó, aki ide beteszi a lábát, fizet.

Természetesen fizettem. Még mindig ez volt a legolcsóbb módja, hogy kikeveredjem a kényelmetlen helyzetből.

A "felolvasást", mint nyilvános szórakozást, azt hiszem, Charles Dickens vezette be. Angliából hozta magával 1867-ben. Otthon is rendkívül népszerűvé tette, és Amerikában is annyira elfogadott és sikeres gondolatnak bizonyult, hogy mindig telt ház előtt adott elő, és egyetlen szezon alatt kétszázezer dollárt keresett vele. Egyszer én is meghallgattam annak az évnek a decemberében, a Steinway Hallban. Életem szerencséjét köszönhetem neki - nem dollárban kifejezhető szerencséjét, nem pénzre gondolok: annyiban volt életem nagy szerencséje, hogy a boldogságomat alapozta meg. Azon a napon ugyanis elmentem a St. Nicholas szállóba, hogy meglátogassam a "Quaker City"-n tett utazásom társát, Charley Langdont, és bemutatott a húgának, egy kedves, bájos, félénk lánynak. A család Dickens felolvasóestjére ment, és én elkísértem őket. Negyven éve már - azóta mind a mai napig Charley kishúga örökös helyet foglal el gondolataimban és szívemben.

Dickens nyomtatásban megjelent műveiből olvasott fel részleteket. Onnan, ahol én ültem, apró, vékony, kissé túl elegánsan öltözött figurának hatott; hatásos és látványos jelenség volt. Fekete bársonykabátot viselt, gomblyukában hatalmas, tüzes-vörös virággal. Vörössel borított tető alatt állt; emögül ferdén egy sor erős fény világított; ilyen fénybeállítással dolgoznak a művészek, ha nagyszerű képet akarnak erősen megvilágítani. Dickens hallgatói kellemes félhomályban ültek, miközben ő a rejtett lámpák erős fényében produkálta magát. Élénken, lendületesen olvasta a mozgalmasabb részeket, igen hatásosan. A teljességhez hozzátartozik, hogy nemcsak olvasott, hanem el is játszotta. A viharjelenet, amelyben Steerforth életét vesztette, Dickens előadásában annyira megrázó és kitűnően megjátszott volt, hogy a közönséget teljesen magával ragadta.

Dickens indította el a divatot, és mások igyekeztek utánozni, de nem emlékszem, hogy bárkinek is több jutott volna belőle, mint átmeneti siker. Egy idő múlva fel is hagytak vele, s csak több mint húsz évvel Dickens látogatása után újították fel. Akkor megint ment egy darabig valahogyan a "szerzői est" különös és művészietlen iparának leple alatt. Amikor a gondviselés megelégelte a szerzői estek címén elkövetett merényleteket, abbamaradtak, s többé nem zaklatták a világot.

Az előadás és a felolvasás két teljesen különböző műfaj. Az előadó nem használt jegyzeteket, kéziratot vagy könyvet, hanem bemagolta az előadását, és estéről estére ugyanazokkal a szavakkal mondta el négy hónapon át, az egész téli elődásszezonban. Ez a fajta szórakozás már évek óta népszerű volt országszerte, amikor 1868-ban a porondra léptem; akkoriban volt a legnépszerűbb. Minden városban volt egy bizottság: tagjai az év nyolc hónapjában azzal foglalkoztak, hogy előkészítették a következő tél előadásprogramját. A szereplőket a bostoni előadóügynökség listájáról szemelték ki, a város lakosainak száma és fizetőképessége alapján. A sorozat rendszerint nyolc-tíz előadásból állt. Kizárólag arra törekedtek, hogy a költségek megtérüljenek; azzal nem is törődtek, hogy a szezon végén még nyereségük is maradjon. A kisvárosoknak be kellett érniök ötvendolláros előadókkal; legföljebb egy-két másodrendű csillagot vettek hozzá a százdollárosokból csaléteknek. Nagyobb városok csupa százdolláros előadót hívtak meg, és John B. Gough, Henry Ward Beecher, Anna Dickinson vagy Wendell Phillips volt a közönségcsalogatójuk. A nagyvárosok a sztárok egész sorát bérelték egy-egy estére. Anna Dickinson ára négyszáz dollár volt egy estére; ugyanennyibe került Ward Beecher, sőt Gough is, ha éppen nem öt- vagy hatszázat kért. Wendell Phillips árára nem emlékszem, csak azt tudom, hogy drága volt.

Három évig vettem részt előadóesteken; éppen elég hosszú idő volt arra, hogy belejöjjek. Otthon ülő házasember lettem a kóborlás fárasztó korszaka után, s tizennégy-tizenöt évig megbújtam az otthon menedékében. Eközben ravasz, pénzéhes emberek vették kezükbe az előadók közvetítését, abban a reményben, hogy meggazdagodnak belőlük. Öt éven belül sikerült kiirtaniuk az érdeklődést. Amikor 1885-ben visszatértem a pódiumra, már tíz éve boldog, hálás csend volt. Új nemzedék nőtt fel, amely semmit sem hallott előadásokról és felolvasásokról, és arról: hogy mit kezdjen velük. Nehéz közönség volt, gyakorlatlan kivégzőosztag, George Washington Cable meg én sokszor megszenvedtünk velük.

Cable három évig egyedül derítette föl a terepet. Regényeiből olvasott fel, és valaha jól adott elő, mert vele született tehetsége volt hozzá, de sajnálatos módon azzal kezdte pályafutását, hogy leckéket vett szónoklattanból. Mire elérkezett az első fellépése, már úgy kiművelték, hogy csak affektált és mesterkélt volt, félannyira sem kellemes és szórakoztató, mint tudatlansága dicső napjaiban. Én sosem űztem foglalkozásszerűen a felolvasást, és ki akartam próbálni. Felbéreltem Pond őrnagyot, hogy kalauzoljon végig az országon; felkértem Cable-t kisegítőnek heti hatszáz dollárért, költségtérítéssel, és nekivágtunk.

Borzalmas volt! Legalábbis kezdetben. Elég jól választottam ki a szövegeimet, de nem fordítottam időt a tanulmányozásukra. Gondoltam, majd úgy teszek, mint Dickens: kilépek a színre, és olvasok a könyvből. Így is tettem, de teljesen elfuseráltam. Nem minden írott szöveg felolvasásra való; a formájuk néha irodalmi, merev, nem eléggé hajlékony, és nem alkalmasak arra, hogy kimondva is kellemesen és hatásosan gördüljenek. Az elmondott szövegnek csak szórakoztatnia kell, nem nevelni; előbb tagolni kell, élő beszéddé alakítani, mintha ott találná ki az ember, különben a közönség unatkozik, nem szórakozik. Egyheti tapasztalat után félretettem a könyvet, és soha többé nem vittem magammal a színpadra; viszont közben megragadtak az agyamban azok a szövegek, és ott a pódiumon, előadás közben, hamarosan gördülékennyé váltak, örökre kihullott belőlük a nyomasztó pedantéria és merevség.

Az egyik felolvasott szöveget az Edzett emberek tájszólásban írt, eléggé merész fejezetéből vettem. Nagyapó vén birkája címet adtam neki. Először megtanultam, de azután a színpadon estéről estére fokozatosan módosult, alakult, javult, míg végül ahelyett, hogy undorral kezdtem volna bele a közönség előtt, mint eleinte, már kezdtem élvezni. Nem ellenőriztem, mennyit változott a szöveg a szezon végére, csak tíz-tizenegy év múlva, amikor New Yorkban, magánlakásban, mindkét nemű barátaim társaságában kezembe vettem a könyvet. Arra kértek, olvassak fel belőle egy fejezetet. Egyszerűen olvashatatlan volt - vagyis felolvasva nem lehetett elviselni. Percekig kínlódtam vele, aztán feladtam a küzdelmet, és azt mondtam: inkább elmondom nekik a történetet, úgy, ahogyan emlékszem rá. Kiderült, hogy szükség esetén jó a memóriám, a színpadi változatra még annyi év után is elég pontosan emlékeztem.

Emlékezetből, szabadon kell előadni; egyik változat sem hatott volna jól fölolvasásban. Ennek számos oka lehet, de talán egy is elég: ha az ember olvas, mindenképpen idegen szöveget közvetít, csak interpretál, nem önmagát adja; mesterkélt, nem valódi. Ezzel szemben egy történet szabad előadásával magunkévá tesszük a szereplőt, azonosulunk vele, éppúgy, mint a színészek.

A világ legnagyobb művésze sem tudja magával ragadni a közönséget, ha könyv van a kezében; a felolvasás az előadóművészet finomabb árnyalatait lehetetlenné teszi. Például azok a hatásos, kiszámított mozzanatok, amelyek - úgy hisszük - a pillanat kényszerítő hatására keletkeztek; a látszólagos habozások, a megfelelő szó keresése; álöntudatlan szünetek; látszólag spontán - "félre" - megjegyzések; a művészien megjátszott zavar; látszólag öntudatlanul hibás hangsúlyozása egy jelentéktelen szónak, holott az valójában határozott szándékot takar - mindezek és még egyéb tudatos művészi eszközök adják az előadott történet megkapó természetességét, mintha rögtönzés lenne. Megkísérelheti a felolvasó is, meg is szokta próbálni, de könnyen lelepleződik a mesterkéltsége, s bár a közönség ezt a fajta ügyességet és találékonyságot is méltányolhatja, de csak az értelmére hat, a szívére nem; a siker távolról sem tökéletes.

Aki könyvből olvas a színpadon, hamarosan ráébred, hogy kelléktára egy hatásos fegyverét semmiképpen sem tudja teljesen kihasználni: a szünetet, a hatásos csendet, a beszédes némaságot, amely mértani haladvány szerint fokozza a kívánt hatást, s ezt a legügyesebben felsorakoztatott szavak sem közelítik meg. A szünetet nem használhatja ki a felolvasó, mert szükséges időtartamát nem ő dönti el, hanem a közönsége. Észre kellene vennie a hallgatók arcán, mikor érte el a szünet a kellő időtartamot, de nem látja az arcokat, hiszen a könyvet nézi. Csak körülbelül sejtheti, meddig mehet el; de itt a sejtésnek nincs helye, pontosan, tökéletes pontossággal kell ismernie a hatást.

Minden a kötetlen előadás mellett szól; amikor az előadó eljut a történet régóta ismert pontjához - már száz estén is elmondta -, amely előtt vagy után szünetet akar tartani, a hallgatók arcáról leolvashatja, mikor végződjék a szünet. Egyik közönségnél rövid ideig tart a szünet, a másiknál tovább, a harmadiknál egy árnyalattal még tovább; az előadónak a közönséghez alkalmazkodva kell változtatnia a szünet hosszát. A különbségek oly elenyészők, finomak, hogy szinte Pratt és Whitney ügyes módszere kellene kimutatásukhoz, amellyel egy hüvelyk tízmilliomod része is mérhető. A közönség ennek a műszernek az ikertestvére; a szünetek másodperc-töredékeit is érzékeli.

1870. február elején feleségül vettem Olivia L. Langdont, és a New York állambeli Buffalóba költöztünk. Holnap lesz a harminchatodik házassági évfordulónk. Feleségem egy éve és nyolc hónapja távozott el a földi életből Firenzében. Előzőleg huszonkét hónapig betegeskedett.

Első ízben elefántcsont miniatűr formájában pillantottam meg Charley bátyja kabinjában a "Quaker City"-n, a Szmirnai-öbölben, 1867 nyarán. Huszonkét éves volt akkor. Életemben először New Yorkban találkoztam vele a következő év decemberében. Karcsú volt és szép - kislányos is, asszonyos is egyszerre. Élete utolsó napjáig ilyen maradt. Komoly, fennkölt külseje mögött a részvét, erő, odaadás, lelkesedés és a határtalan gyöngédség olthatatlan lángjai lobogtak. Mindig törékeny volt a teste, s csak a lelkierejére támaszkodott: örökké reménykedő bátorsága elpusztíthatatlan volt.

Tizenhat éves korában elesett a jégen, és részben megbénult; sohasem jött teljesen rendbe egész életében. A baleset után két évig beteg volt, és csak a hátán tudott feküdni. A kitűnő orvosok egész sorát vonultatták fel Elmirába ezalatt, de egyikük sem tudott segíteni. Akkoriban az egész művelt világ ismerte Newton doktor nevét, és mindenütt sarlatánnak tartották. Méltóságteljes pompában vonult végig az országon, mint egy fejedelem, mint egy vándorcirkusz. Jöveteléről hetekkel előbb a tűzfalakon elhelyezett hirdetések tudósítottak; hatalmas, színes falragaszok az arcképével.

Egyszer Andrew Langdon, a család rokona, elment hozzájuk, és felszólította őket:

- Már mindenkit kipróbáltatok; most próbáljátok ki a kuruzsló Newton doktort. Itt lakik a Rathburn House-ban; háborús árakat számít a jómódú pácienseknek, és ingyen gyógyítja a szegényeket. Saját szememmel láttam, hogy Jake Brown fejére tette a kezét, elvette tőle a mankóját, és hazaküldte dolgozni: Jake jobb formában van, mint új korában. Saját szememmel láttam, amint ugyanezt megtette más nyomorékokkal. Lehet, hogy azok fölbérelt társai voltak reklámcélokra, nem valódiak. De Jake valódi. Hívjátok el Newtont.

Newton megérkezett. A fiatal leányt fekve találta. Feje fölött a mennyezetről egy csigasor lógott már hosszú ideje. Abban a reményben tették oda, hogy lassú mozgatásával időnként talán sikerül ülő helyzetbe emelni Oliviát, hogy pihenhessen, de nem tudták használni. Minden kísérlet, hogy felemeljék, olyan rosszulléttel és kimerüléssel járt, hogy le kellett mondaniuk róla. Newton kinyitotta a régóta elfüggönyzött ablakokat, és rövid, áhítatos imát mondott. Majd a lány válla mögé tette karját, és így szólt:

- Most felülünk gyermekem.

A család megrémült, igyekeztek megakadályozni, de Newton nem zavartatta magát, és felültette Oliviát. Ekkor Newton így folytatta:

- Most pedig sétálunk néhány lépést, gyermekem.

Kiemelte az ágyból, és támogatta, míg néhány lépést tett, azután kijelentette:

- Elértem képességeim határát. Nem gyógyult meg; nem valószínű, hogy valaha is teljesen meggyógyul. Nem fog tudni sokat járni, de ha naponta gyakorolja, egy idő múlva párszáz métert meg tud tenni, és biztos lehet benne, hogy erre haláláig képes lesz.

Ezerötszáz dollárt számított, de megért százezret. Mert Olivia attól a naptól - tizennyolc éves korától - ötvenöt éves koráig mindig meg tudott tenni kétszáz métert pihenés nélkül; sőt, gyakran láttam, hogy körülbelül négyszáz métert is megtett, és nem fáradt el nagyon.

Az udvarlásom ideje nagy megpróbáltatásokkal járt. Háromszor-négyszer kértem meg Olivia kezét, és mindannyiszor visszautasítottak. Előadókörutam távoli területekre vitt, de mindig úgy szerveztem, hogy időnként megjelenhessek Elmirában, és újra kezdjem az ostromot. Egyszer Charley Langdonból kifacsartam egy hétre szóló meghívást. Nagyon kellemes hét volt, de véget ért. Nem tudtam semmiféle megoldást kieszelni, amivel a meghívást meghosszabbítsam. Semmi elképzelhető trükk nem látszott megfelelőnek. Még magamat sem tudtam becsapni velük, s ha valaki még saját magát sem tudja átejteni, akkor nem sok esélye van, hogy másokat megtévesszen. Végül a segítség és a jó szerencse egész váratlan helyről jelentkezett. Valaha a régmúlt századokban gyakrabban fordult elő, de a mi időnkben rendkívül ritka, hogy a gondviselés lépjen közbe.

Már éppen indulni készültem New Yorkba. A soküléses bérkocsi ott állt a kapunál, rajta a csomagom. Barney, a kocsis, már a bakon ült és a gyeplőt fogta. Sötét volt: este nyolc vagy kilenc óra. Búcsút vettem a tornácon összegyűlt családtól; Charleyval együtt kimentünk, és beszálltunk a kocsiba. Elhelyezkedtünk a kocsis háta mögött az üres üléseken, a kocsi hátulján; ezeket az üléseket csak ideiglenesen tették számunkra a kocsiba, s nem voltak odaerősítve, de akkor ezt még - szerencsémre - nem sejtettük. Charley szivarozott. Barney a lovak közé csapott, és a kocsi hirtelen nekilódult. Charley és én azonnal átbukfenceztünk a kocsi peremén. Még ma is látom azt az ívet, amelyet az égő szivar rajzolt a sötétségbe. Az egész gyászos jelenetből csak ennyi látszott. Pontosan a fejem tetejére estem, egy pillanatig fejen álltam, majd eszméletlenül összecsuklottam. Elég jól sikerült az ájulás, ahhoz képest, hogy nem is gyakoroltam. Kockakövekből épült kanálisba estem, amelyet éppen javítottak, és a fejem négy kockakő találkozásánál egy mélyedésbe szorult. A mélyedést friss homok töltötte ki félig, mint egy kellemes párna. A fejem nem is érintette a köveket; karcolás nélkül úsztam meg; még agyrázkódást sem kaptam. Kutya bajom sem volt.

Charley sokkal viharvertebb állapotban volt, de annyira aggódott értem, hogy jóformán észre sem vette. A család kisereglett, élükön Theodore Crane egy konyakospalackkal. Annyi konyakot döntött belém, hogy majd megfojtott, és jócskán megköhögtetett, de mégsem tértem eszméletre. Erre gondosan ügyeltem. Kellemes érzés volt, amint körülöleltek a szánakozó megjegyzések. Életem legboldogabb pillanatai közé tartozott. Semmi sem háborította jó hangulatomat, kivéve, hogy nem sérültem meg. Attól féltem, előbb-utóbb észreveszik, és ezzel megrövidül a látogatásom. Olyan nehéz voltam, hogy Barney, Mr. Langdon, Theodore és Charley csak egyesült erővel tudtak becipelni a házba, de sikerült: bejutottam. Azonnal felismertem a győzelmet: bent vagyok a házban. Meghatározatlan időre el kellett vállalniuk, legalábbis valamennyi időre, s ebben a gondviselés keze működött közre.

Karosszékbe ültettek a szalonban, és hívatták a háziorvost. Szegény kisöreg, lelketlenség volt odacibálni, de hát kellett, és túlságosan öntudatlan voltam, hogy tiltakozzam. Mrs. Crane - a drága lélek, éppen három napja járt nálunk, szép, ősz, kedves és részvevő volt, mint mindig -, Mrs. Crane előhozott egy fiaskó folyékony tüzet, azzal a célzattal, hogy a zúzódásaimat kezelje vele. Persze előre tudtam: az én sebeim ellenállnak a kezelésnek, fütyülnek rá. A fejemre öntötte, kenegetett, simogatott, masszírozott, miközben a kegyetlen lé végigcsurgott a gerincemen. Pontosan követhettem az útját, mert körülbelül olyan érzés volt a hátamon, mint egy erdőtűz. Én azonban ennek is csak örültem. Amikor Mrs. Crane teljesen kimerült, Theodore, a férje, azt javasolta, hogy pihenjen egy kicsit, s addig Livy vegyen kezelésbe. Ez igen! Rögtön magamhoz illett volna térnem, ha egyéb meggondolások vissza nem tartanak. Mindenesetre Livy kezelése kedvéért - ha tovább folytatja - valószínűleg a mai napig eszméletlen lennék. Olyan kellemes, gyöngéd, elbűvölő volt a Livy módszere, hogy még a Perry Davis-féle gyilkos fájdalomcsillapító könyörtelen utódjának a tüzét is enyhítette.

Ekkor megérkezett az öreg háziorvos, és szakszerűen nekilátott a vizsgálatnak: elkezdett zúzódásokat, daganatokat keresni, majd bejelentette, hogy ilyesmit nem talál. Azt mondta, ha lefekszem, reggelre rendben leszek. De nem így történt: reggelre sem jöttem rendbe. Nem is akartam meggyógyulni; eszemben sem volt. Mindenesetre azt mondtam, csak pihenésre van szükségem, és nem kell, hogy a doktor úr idefáradjon.

Sikerült három napot nyernem ezzel a kalanddal, és ez sokat segített. Udvarlásomat több lépéssel előrevitte. Egy újabb látogatással célhoz is jutottam: eljegyeztük egymást azzal a feltétellel, ha Livy szülei beleegyeznek.

Mr. Langdon egy magánkihallgatás alkalmával felhívta a figyelmemet valamire, amit én már korábban észrevettem: hogy majdnem teljesen ismeretlen vagyok. Azon a vidéken csak Charley ismer, és ő túlságosan fiatal ahhoz, hogy emberismeretére támaszkodhassanak. A kontinens túlsó feléről jöttem, csak az odavalósiak tudnák hitelesen megrajzolni a jellememet, ha rendelkezem ilyennel. Egyszóval ajánlókat kellett szereznem. Megadtam a neveket, mire azt mondta, hogy most függesszük fel a tárgyalást, elmehetek, és várjak, amíg ír nekik, és azok válaszolnak.

A válaszok rövidesen befutottak. Újra hívatott, és megint összeültünk. Én hat kitűnő férfiú nevét adtam meg neki, köztük két lelkészét (mind San Franciscóban laktak), és ő magától írt egy bankpénztárosnak, aki valaha Elmirában vasárnapiiskola-felügyelőként működött; Mr. Langdon jól ismerte. Az eredmény nem volt valami biztató. Mindnyájan szinte vétkesen őszinték voltak. Nemcsak hogy elítélően nyilatkoztak rólam, de egész fölösleges és túlzott lelkesedéssel öntötték ki a szívüket. Az egyik lelkész (Stebbins) és a volt vasárnapiiskola-felügyelő (bárcsak emlékeznék a nevére) hozzátette sötét bizonyítványához, hogy meggyőződése szerint delírium tremensben fogok kimúlni. Ismerjük ezeket a távjóslatokat. Minthogy határidőt nem szabnak, bizonytalan, meddig kell a jóslat beteljesedésére várni. Én mostanáig vártam, de a megvalósulásuk távolibbnak tűnik, mint valaha.

Mr. Langdon felolvasta a leveleket. Hosszú csönd telepedett közénk, komoly, szomorú csönd. Nem tudtam, mit mondjak. Mr. Langdon szemmel láthatóan ugyanígy volt vele. Végül felemelte nemes formájú fejét, rám szegezte nyílt, őszinte tekintetét, és megkérdezte:

- Miféle emberek ezek? Hát önnek nincs egy barátja sem?

- Úgy látszik, nincs - válaszoltam.

- Hát majd én leszek a barátja - jelentette ki. - Vegye el a lányomat. Jobban ismerem önt, mint ezek.

Ilyen drámaian és szerencsésen dőlt el a sorsom. Később Mr. Langdon hallotta, hogy szeretettel, csodálattal és lelkesedéssel emlegettem Joe Goodmant. Megkérdezte, hol lakik. Megmondtam neki, hogy a csendes-óceáni parton.

- De hiszen úgy beszél róla, mintha barátok lennének. Így van?

- Valóban: sosem volt nála jobb barátom.

- Hát akkor mi jutott eszébe? Miért nem tőle kért ajánlást?

- Mert éppen olyan lelkesen hazudott volna ellenkező előjellel. A többiek minden bűnnel felruháztak; Goodman a megtestesült erényként festett volna le. Ön természetesen elfogulatlan véleményt akart rólam hallani. Tudtam, hogy Goodmantól nem kapná meg. Azt hittem, a többiek elfogulatlanok lesznek: talán azok is voltak. Mindenesetre kevésbé hízelgő formában, mint vártam.

1869. február 4-én volt az eljegyzésünk. Sima aranykarika volt az eljegyzési gyűrű; a dátumot vésettem bele. Egy év múlva lehúztam Livy ujjáról, hogy esküvői gyűrűként szerepeljen. A korábbi dátum mellé vésettem az esküvőnkét: 1870. február 2-át. Soha többé, egyetlen pillanatra sem húzta le az ujjáról.

Olaszországban, amikor a halál újra visszavarázsolta édes arcára az eltűnt ifjúságot, olyan szépséges volt, mint kislányként és fiatalasszony korában. Le akarták húzni az ujjáról a gyűrűt, hogy eltegyék a gyerekeknek. Megakadályoztam ezt a szentségtörést. Azzal együtt temettük el.

Jegyességünk kezdetén érkezett meg a Jámbor lelkek külföldön korrektúrájának első részlete. Együtt korrigáltuk, és ő szerkesztette. Hűséges, bölcs és lelkiismeretes szerkesztőmnek bizonyult attól a naptól kezdve egészen a halála előtti néhány hónapig; harminc-egynéhány éven át.

Első gyermekünk, Langdon Clemens, 1870. november 7-én született, és huszonkét hónapig élt. Én okoztam a gyermek halálát. Az anyja rám bízta, és nyitott kocsiban vittem hosszabb levegőzésre. Harapós, hűvös idő volt, bár jól beburkolták prémekbe, és ha óvatosabb ember kezébe van, semmi baj nem történt volna. Én azonban rövidesen elábrándoztam, és elfeledkeztem a gondomra bízott gyermekről. Lecsúszott róla a prém, és a lábacskái csupaszon maradtak. Idővel a kocsis észrevette, és újra betakartuk, de már későn. A kicsi majdnem megfagyott. Hazasiettem vele; rettegtem hanyagságom következményeitől. Mindig szégyelltem azt a gyalázatos délelőttöt, és ha csak tehettem, megpróbáltam kiverni a fejemből. Kétlem, hogy akkoriban lett volna bátorságom a vallomáshoz. Nagyon valószínű, ez az első alkalom, hogy bevallom.

Susy 1872. március 12-én született. Gyermekkora nyarait Quarry Farmon töltötte, az Elmirától keletre fekvő dombokon; az év többi részét hartfordi otthonában. (1871 októberében költöztünk Hartfordba, és hamarosan házat építtettünk.) Olyan volt, mint a többi gyerek: vidám, derűs, játékos és mégis más: néha bezárkózott önmagába. A dolgok rejtett értelmét igyekezett megkeresni, amelyek az emberi létet titokzatossá és megindítóvá teszik, s amelyek eddig még mindig tanácstalanul, megcsúfolva verték vissza a kíváncsi kutatót. Hétéves volt csupán, s mégis nyomasztóan, zavaróan hatott rá az emberiség röpke földi vándorútjának minden szabályosan ismétlődő eseménye. Ugyanezek a kérdések érettebb elméket is megoldhatatlan, nyomasztó rejtélyek elé állítanak az idők kezdete óta. Embermilliók születnek; verejtékes munkával keresik meg kenyerüket; csatáznak, veszekednek, marakodnak; csekély előnyökért áskálódnak egymás ellen. Az öregség eléri őket: gyengülnek; szégyen és megaláztatás töri össze büszkeségüket és hiúságukat. Elvesztik szeretteiket; az életöröm helyébe fájó bánat lép. A kín, a gond, a nyomorúság évről évre fokozódik. Végül kihal belőlük az ambíció, a büszkeség, a hiúság, s csak arra vágynak, hogy megpihenhessenek. Ennek is eljön az ideje - ez a földi élet egyetlen zavartalan ajándéka -, s elmúlnak erről a világról, ahol nem értek el semmit, csak hibát halmoztak ostoba kudarcra, ahol nem hagyták maguk mögött létezésük nyomát. A világ siratja őket egy napig, és aztán örök feledésbe merülnek. Új milliók foglalják el a helyüket, lemásolják minden tettüket, ugyanazon a haszontalan úton botladoznak végig, és éppenúgy tűnnek el - csak azért, hogy újabb és újabb ezermillióknak adjanak helyet a kietlen ösvényen, ugyanabban a sivatagban, s csak annyit érjenek el, mint az első millió és az őket követő ezermilliók - semmit!

- Mama, mire való ez az egész? - kérdezte Susy. Előzőleg akadozva felsorolta a fenti részleteket, miután hosszan töprengett rajtuk a gyerekszoba magányában.

Egy év múlva másik borongós ingoványon át tapogatózott egyedül, de ezúttal megtalálta a pontot, ahol a lábát megvetheti. Az anyja egy héten át nem tudott bemenni a gyerekszobába az esti imádság idején. Meg is említette - nagyon fájlalta -, és azt mondta, hogy aznap este bemegy; reméli, minden este meg tudja hallgatni Susy imádságát, éppúgy, mint azelőtt. Észrevette, hogy Susy válaszolni szeretne, csak nem nagyon tudja megfogalmazni a mondanivalóját. Livy megkérdezte, mi a baj. Susy elmondta, hogy Miss Foote (a nevelőnő) az indiánokról mesélt neki, az indiánok vallásáról, és ebből kiderült, hogy több istenük van, nemcsak egy. Susy ettől gondolkodóba esett. A gondolkodás eredményeképpen abbahagyta az imádkozást. Ezt a kijelentést meg is magyarázta, illetve módosította azzal, hogy most "nem úgy" imádkozik, mint azelőtt.

- Mondd el nekem, kicsikém - kérte az anyja.

- Tudod, mama, az indiánok azt hitték, nekik van igazuk, mi pedig tudjuk, hogy nem. De az is kiderülhet idővel, hogy mi tévedünk. Most azért imádkozom, hogy legyen egy Isten és mennyország - vagy valami, ami még jobb.

Ezt a megható imát szó szerint leírtam akkoriban egy jegyzetfüzetbe, amelyben a gyermekek mondásait gyűjtöttük. A fejem fölött elszállt évek folyamán egyre növekvő tisztelettel gondoltam rá. Ösztönös bája és egyszerűsége gyermeki, de bölcsessége és pátosza kortalan; megvan, mióta századok jönnek-mennek, és az emberi faj sóvárog, reménykedik, fél és kételkedik.

Susy tizenhárom éves korában vékony kislány volt, hosszú, bronzos árnyalatú hajfonatokkal, a házi méhkasnak talán legszorgosabb kis méhecskéje. Sokféle leckével, testgyakorlással, szórakozással töltötte az idejét, de mindezek tetejébe titokban, saját elhatározásából és szeretetből még azzal is szaporította foglalatosságait, hogy naplót írt rólam. Éjszakánként a hálószobájában írogatta, és a feljegyzéseit elrejtette. Édesanyja rövidesen észrevette, elemelte, és megmutatta nekem, azután bevallotta Susynak, és megmondta neki, mennyire tetszett nekem, és milyen büszke voltam rá. Örömmel gondolok vissza erre az időre. Kaptam már bókokat életem folyamán, de egyik sem hatott meg úgy, mint a Susyé; szememben egyik sem közelítette meg, s ezt a helyét azóta is megtartotta. Semmiféle bók, dicséret vagy tiszteletadás nem volt olyan becses nekem, mint ez, s ma is ugyanezt érzem. Amint most elolvastam, ennyi év után, még mindig királyi dicséretnek tartom, s éppolyan jólesőn lep meg, mint akkor; ehhez járul még az a megindító tudat, hogy a lelkes és sietős kéz, amely körmölte, soha többé nem érinti az én kezemet. Az alázatosak és reménytelenek érezhetnek így, amikor meglátják az okmányt, amellyel nemesi rangra emelik őket.

Teljesen nyilvánvaló, hogy reggelinél és ebédnél gyakran ülhettem modellt azokban a régi napokban. Sőt, tisztán emlékszem ilyesmire, és most jut eszembe, Susy ezt észre is vette. Egyszer például reggeli közben könnyedén valami nagyon szellemeset mondtam, és Susy később megjegyezte az anyjának: a papa ezt az életrajza számára mondta.

Képtelenség lenne egy sort vagy akár csak egy szót is változtatni Susy szövegén; majd időnként beiktatok egy-egy bekezdést - abban az őszinte, szívből jövő, egyszerű formában, ahogy a gyermek kedves szíve diktálta. Ebből a forrásból sajátos bájú-bűvösségű szavak eredtek, amelyek itt-ott áthághatják az irodalom elfogadott törvényeit, ha úgy tetszik, de mégis irodalomnak hatnak, és megérdemlik, hogy helyet adjak nekik.

A helyesírás gyakran kétségbeejtő, de ez a Susy helyesírása, tehát így marad. Szeretem, és nem tudom megszentségteleníteni: számomra így színarany. Ötvözhetném javítással, de nem tenném finomabbá, csak rontanék rajta. Megfosztaná a szabadságától és hajlékonyságától, merevvé és formálissá tenné. Még akkor sem botránkoztat meg, amikor egészen hajmeresztő. Ez a Susy helyesírása, és igazán nagyon igyekezett - szerintem jobb nem is lehetne.

Könnyen tanult nyelveket, történelmet, zenét; mindent könnyen tanult, gyorsan és tökéletesen, kivéve a helyesírást. Később azt is megtanulta. De nem túlságosan zavart volna, ha kudarcot vall vele. Nekem mindig kifogástalan volt a helyesírásom, de nem tiszteltem különösebben ezt a teljesítményemet. Hatvan évvel ezelőtt, diákkoromban két díjat nyerhettünk az iskolában: az egyiket kitűnő helyesírásra adták, a másikat jó magaviseletre. Vékony, sima ezüstérmék voltak a díjak, körülbelül dollárnagyságúak. Az egyikre dőlt betűkkel azt vésték: "Helyesírás", a másikra "Jó magaviselet". A nyertesek egy madzagon a nyakukban hordták a díjat, és az egész iskola irigyelte őket. Akármelyik tanuló odaadta volna a fél lábát, hogy egy hétig a nyakában hordhassa a medáliát, de soha egyiknek sem sikerült, John RoBardson és rajtam kívül. John RoBards rendíthetetlenül, elpusztíthatatlanul jó volt. Mondhatnánk, ördögien, pokolian, nyomasztóan jó. Legalábbis mind így éreztük. Ezért mindig az ő nyakában lógott a magaviseleti érem; a másikat pedig mindig én viseltem. Na az, hogy mindig, talán kissé túlzás. Többször elvesztettük a díjakat, mert már olyan egyhangúvá váltak. Változatosságra vágytunk, és ezért néha cseréltünk. John RoBards nagyon élvezte, hogy azt hihetik, kitűnő a helyesírása - pedig pocsék volt. Számomra is nagy elégtétel volt, hogy a változatosság kedvéért jó magaviseletűnek hihetnek. Ezek a cserék nem tarthattak soká. Valamelyik iskolatársunk előbb-utóbb észrevette, mi történt, és nem is lett volna emberi, ha nem jelenti késedelem nélkül az árulást. A tanító természetesen azonnal elkobozta az érmeket, de péntek estig mindig visszaszereztük. Ha hétfőn vesztettük el az érmeket, John angyali jósága péntek délután tetőzött, amikor a tanító összegezte a heti adatokat. A péntek délután mindig helyesírási versennyel zárult. Kegyvesztett lévén, természetesen a csoportom végén kezdtem, de mindkét csoportot lehengereltem, és mire a csata véget ért, én álltam ott egyedül, a medáliával a nyakamban. Egyetlenegyszer tévesztettem el egy szót, éppen a verseny végén, és így másnak jutott a medália. A "február" szóból kihagytam az első r-et, de ezt is csak azért, hogy kedvébe járjak a szívem hölgyének. Szenvedélyem akkoriban olyan heves volt, hogy akár az egész ábécét kihagytam volna, ha benne van abban a szóban.

Mint mondtam, sosem becsültem sokra a helyesírási tehetséget; ma is ez a véleményem. Mielőtt a mesterkélt helyesírási szótárak divatba jöttek volna, az emberek öntudatlanul leleplezték jellemük árnyalatait, és helyesírási hibáikkal árnyaltabbá, kifejezőbbé tették, amit írtak. Lehet, hogy a helyesírási szótárak nem is olyan áldásosak?

Susy 1885-ben kezdte el az életrajzomat, ötvenéves koromban; ő még tizennégy éves sem volt. Így szólt:

"A mi családunk boldog család. Papa, mama, Jean, Clara és én vagyunk a tagjai. Én papáról írok, és nem lesz gondom, hogy mit írjak róla, mert nagyon érdekes jellem.

Papa külsejét sokszor leírták, de mindig pontatlanul. Szép ősz haja van, nem túl sűrű vagy hosszú: éppen rendes. Római orra van, és ez sokat javít az arcvonásain, kedves kék szeme és kis bajusza. Nagyon szép formájú feje van, különösen profilból. És jó a formája is - egyszóval rendkívül jó megjelenésű ember. Minden vonása tökéletes, kivéve, hogy a fogai nem valami szépek. Szép az arcszíne, és nincs szakálla. Nagyon jó ember, és nagyon vicces. Tud ingerült lenni, de ez nálunk a családban van. Ő a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, nem is hiszem, hogy találnék még egy ilyet, és milyen szórakozott! Csodálatos történeteket szokott mesélni. Clara meg én a széke két karfáján ülünk, és úgy hallgattuk, amikor mesélt nekünk a falakon levő képekről."

Pontosan emlékszem azokra a mesélős napokra. Nehezen kielégíthető, szőrszálhasogató hallgatóság volt az a két kicsi lány.

"Papa legkedvesebb szórakozása a biliárd, és amikor fáradt, és ki akar kapcsolódni, egész éjjel fönnmarad, és biliárdozik, majdnem megállás nélkül, ezzel pihenteti a fejét. Sokat dohányzik, szinte állandóan. Teljesen írói agya van, néha a legegyszerűbb dolgokat sem érti meg. A betörőjelző vészcsengőnk gyakran elromlik, és papának teljesen ki kellett kapcsolni a mahagóni szobát a rendszerből, mert a csengő még akkor is mindig megszólalt, ha a szoba ablakát becsukták. Végre úgy gondolta, hogy most már talán rendben van a riasztócsengő, és elhatározta, hogy kipróbálja. Így aztán bekapcsolta a csengőt, lement, és kinyitotta az ablakot. Persze hogy megszólalt a csengő, annak ilyenkor kell szólni, ha jó. Papa kétségbeesetten ment föl mamához, és azt mondta: - Livy, semmit sem lehet kezdeni a mahagóni szobával. Éppen most nyitottam ki az ablakot, hogy kipróbáljam.

- De édes fiam - válaszolta a mama -, ha kinyitod az ablakot, természetes, hogy megszólal a vészcsengő.

- De hiszen éppen azért nyitottam ki, lementem, hogy halljam, csöng-e!

Mama igyekezett megmagyarázni, hogy ha azt akarja megtudni, szól-e a csengő akkor is, ha be van csukva az ablak, akkor nem szabad kinyitnia az ablakot. De hiába, papa nem volt képes megérteni, és egész ingerült lett, hogy mama ilyen hihetetlen dolgot akar bebeszélni neki."

Ilyen az őszinte, becsületes életrajzíró: nem kendőzi el az igazságot. Ma is minden bonyolult dologtól zavarba jövök; tompa az agyam hozzá. Susy már akkor jól megfigyelte. A bonyolultságuk zavar, ingerel, és ez méreggé fokozódik bennem. A leghétköznapibb és legegyszerűbb szerződések olvasásában sem jutok messzire - "az első számú fél" és "a második részben szereplő felek" és "a harmadik részben említett felek" -, s máris robbanok a méregtől.

A Susy által említett betörő jelző csengő vidám, gondtalan, önálló életet élt; elvek nem zavarták. Valahol a házban mindig elromlott, és erre tág tere nyílt, mert a ház összes ablakai és ajtói a pincétől a padlásig mind be voltak kapcsolva a riasztórendszerbe. Viszont nem túlságosan zavartattuk magunkat, amikor éppen elromlott. Rövidesen kitaláltuk, hogy csak bolondozik, és csupán szórakoztatásunkra hallatja vérfagyasztó riasztó-csöngését. Akkor kikapcsoltuk, és hívattuk a New York-i szerelőt, mert Hartfordban akkoriban még nem ismerték az ilyen szerkezeteket. Amikor elkészült a javítással, újra bekapcsoltuk a berendezést, és beléje vetettük bizalmunkat. Egyetlen alkalommal működött hivatásának megfelelően, egyébként költséges pályafutása teljesen fölösleges és haszontalan volt. De akkor teljesítette a kötelességét, elszántan, csodálatra méltón. Egy sötét, komor márciusi éjjel két órakor megszólalt; azonnal fölkeltem, mert tudtam, hogy ezúttal nem bolondozik. A fürdőszobaajtó az ágyam mellett volt. Beléptem, meggyújtottam a gázvilágítást, a jelzőtáblára néztem, és elzártam a csengőt - mármint a jelzett ajtó csengőberendezését -, és ezzel megszűnt a fültépő zaj. Ezután visszavonultam az ágyamba. Mrs. Clemens elkezdte a csatát:

- Mi volt az?

- A pinceajtó.

- Gondolod, hogy betörő?

- Hát persze. Miért, azt hitted, a vasárnapi iskola felügyelője? - kérdeztem.

- Nem. Mit gondolsz, mit akar?

- Gondolom, az ékszereket, de nem ismeri a házat, és azt hiszi, a pincében tartjuk. Nem szeretnék csalódást okozni egy ismeretlen betörőnek, aki semmit sem vétett ellenem, de ha lett volna annyi józan ész benne, hogy érdeklődik, megmondhattam volna neki, hogy csak szenet és zöldséget tartunk ott. Persze lehet, hogy ismeri a házat, és tulajdonképpen szenet és zöldséget akar. Azt hiszem, valóban zöldségre van szüksége.

- Mi lenne, ha lemennél és megnéznéd?

- Inkább nem. Nem hiszem, hogy segíthetnék. Válogassa ki egyedül: én nem tudom, mi hol van.

Mire Livy: - De hátha feljön a földszintre!

- Nem számít. Abban a pillanatban megtudjuk, mikor kinyit egy ajtót a földszinten, mert bekapcsolja a csengőt.

Ekkor újra felhangzott a vészcsengő.

- Na látod - mondtam. - Megérkezett. Mondtam, hogy így lesz. Ismerem a betörőket: szisztematikusan dolgoznak.

Bementem a fürdőszobába és megnéztem, igazam van-e. Nem tévedtem. Kikapcsoltam az ebédlőt, és visszafeküdtem.

A feleségem megszólalt.

- Mit gondolsz, most mit akar?

- Talán már minden zöldségfélét összeszedett, amire szüksége van, és most a szalvétagyűrűket meg egyéb apróságokat szedi össze a feleségének és a gyerekeknek. Mind családos emberek ezek a betörők, és mindig gondoskodnak az övéikről. Maguknak elviszik a megélhetésre valót, a családnak pedig apróságokat, emléktárgyakat. Amikor a kis ajándékokat kiválasztják, rólunk sem feledkeznek meg: azt akarják, hogy mindig emlékezzenek ránk, mi pedig őrájuk. Sosem kapjuk vissza tőlük: a figyelmesség emléke csak szívünk mélyén marad meg tartósan.

- Nem mégy le, hogy megnézd, mit akar?

- Nem - válaszoltam. - Most sem érdekel jobban, mint az előbb. Tapasztalt emberek ezek a betörők: tudják, mit akarnak. Semmi segítséget nem jelentenék számára. Valószínűleg kerámia, dísztárgyak meg efféle apróságok kellenek neki. Ha ismeri a házat, tudja, hogy a földszinten legfeljebb ilyesmit találhat.

Amikor Livy megszólalt, a hangjában bizonyos érdeklődés volt észlelhető.

- Mi lesz, ha feljön?

- Nem lesz baj. A berendezés jelezni fogja.

- És akkor mit csinálunk?

- Kimászunk az ablakon.

Kissé békétlenül érdeklődött:

- Akkor mire való a riasztócsengő?

- De édesem, láthattad, máris milyen hasznos volt, és elmagyaráztam neked, hogy továbbra is hasznos lesz, ha feljön az emeletre.

Ezzel az ügy befejeződött. A csengő többé nem szólalt meg.

- Azt hiszem, csalódott a jóember - jegyeztem meg röviden. - Elment a zöldséggel és a csecsebecsékkel, de érzésem szerint nagyon elégedetlen.

Elaludtunk, és reggel háromnegyed nyolckor lerohantam, hogy elérjem a 8.29-es vonatot New Yorkba. Az egész földszinten égett a gázvilágítás. Az új kabátom és az ócska esernyőm eltűnt, valamint a vadonatúj finom cipőm is. A tornácra nyíló nagy hátsó ablak tárva-nyitva állt. Kiléptem rajta, és nyomon követtem a betörőt, le a dombon, a fák között. Nem volt nehéz, mert az útját ezüstutánzatú szalvétagyűrűk jelezték meg az esernyőm, valamint egyéb tárgyak, amelyek nem nyerték meg a tetszését. Diadalmasan visszafordultam, és bebizonyítottam a feleségemnek, hogy a betörő valóban csalódottan távozott. Kezdettől fogva gyanítottam, hogy ez lesz a vége, abból is, hogy nem jött fel az emeletre, nem akart emberek közelébe kerülni.

"Papának sajátságos járása van, nekünk tetszik, éppen illik hozzá, de az embereknek általában nem tetszik. Mindig föl-alá járkál a szobában, amikor gondolkozik, és étkezéskor minden fogás között is!"

Egyszer egy távoli rokonhölgy jött hozzánk látogatóba. Egy hétig akart maradni, de minden erőfeszítésünk, hogy jól érezze magát, csődöt mondott. Másnap reggel fölszedte a horgonyt, és elvitorlázott. Sokat találgattuk, miért tette, de nem tudtuk megoldani a rejtélyt. Később megtudtuk, mi volt a baj: az, hogy én föl-alá trappoltam étkezés közben. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy nem tudom elviselni a társaságát.

A "fiam" kifejezés, mint az olvasó nyilván rájött, a feleségem beceneve volt számomra. Kissé gúnyosan, de sok szeretettel használta. Bizonyos szellemi és egyéb tulajdonságaim ugyanis nálam sokkal fiatalabb emberekhez sokkal jobban illettek volna.

"Papa nagyon szereti az állatokat, különösen a macskákat, volt nekünk egyszer egy édes kis szürke-cirmos cicánk és »Lustá«-nak nevezte el (papa szereti a szürke holmikat, mert az illik a hajához és a szeméhez), és mindig a vállán hordozta, igazán szép látvány volt! A szürke macska, amint édesen szunyókált a papa szürke kabátja és ősz haja mellett. Igazán nagyon vicces neveket adott a különböző macskáknak, tudniillik, Kóbor Cica, Abner, Bohóc, Frä ulein, Lusta, Bufalo Bill, Hízelgő Sally, Cleveland, Savanyú Saláta, Dögvész és Éhhalál volt a nevük."

Amikor a gyerekek még kicsik voltak, egy fekete, Sátán nevű anyamacskánk megkölykezett, és a kis fekete cicát Bűnnek neveztük el. A gyerekek nem tudták megkülönböztetni a nemeket. A kis Clara fekete szeme felháborodástól szikrázott, amikor egyik nap bejött a házba, és így szólt:

- Papa, büntesd meg Sátánt. Ott van a pajtánál, nem akar bejönni az a csúnya fiú, és a kiscicája meg csak nyivákol a lépcső tövében.

"Papa nagyon erős kifejezéseket használ, de nekem az az érzésem, hogy már nem annyira erőseket, mint mielőtt mamát feleségül vette. Papa egyik hölgyismerőse gyakran félbeszakítja, amit az ember mond, és papa azt mondta mamának, hogy legszívesebben azt mondaná a hölgy férjének: »Örülök, hogy a felesége nem volt ott, amikor a Jóisten azt mondta: Legyen világosság«."

Mint már említettem, Susy őszinte életrajzíró. Nem titkolja az ember hibáit, hanem éppúgy bemutatja, mint az erényeit. Természetesen valóban elhangzott a fenti megjegyzésem. Még ma is meggyőződésem, hogy ha az említett hölgy jelen lett volna, amikor a Teremtő így szólt: "Legyen világosság", félbeszakította volna, és sosem világosodott volna ki a világmindenség.

"Papa a minap így szólt: »Pártoktól független ember vagyok, és a független ember tiszta a csontja velejéig.« (Papa tudja, hogy írom az életrajzát, és ezt azért mondta.) Egyáltalán nem szeret templomba járni, és sosem tudtam, miért, de éppen a napokban mondta, hogy nem tudja elviselni, ha más beszél, és nem ő, de ha ő beszél, azt órákig is érdeklődve tudja hallgatni, és nem fárad bele, persze csak tréfából mondta, de nem kétlem, hogy igazságon alapszik."

A gyerekek mindig segítettek az anyjuknak a kézirataim szerkesztésében. Livy kint ült a tornácon a farmon, és felolvasott, kezében ceruzával, és közben a gyerekek éber, gyanakvó szemmel figyelték, mert alapos gyanújuk szerint valahányszor egy különösen kedvükre való részhez ért, azonnal kihúzta. Gyanújuk megalapozott volt. A nekik tetsző részek mindig tartalmaztak kissé fűszeresebb elemeket, amelyek némi módosításra, gyomlálásra szorultak, és ezt az édesanyjuk okvetlenül elvégezte. Saját szórakozásomra és a gyerekek tiltakozását élvezve gyakran visszaéltem szerkesztőm ártatlan bizalmával. Kiszámítottan és ügyesen megtűzdeltem az írásaimat kihívó jellegű megjegyzésekkel, csak azért, hogy a gyerekek egy pillanatig élvezzék, mielőtt a könyörtelen ceruza elvégzi elkerülhetetlen munkáját. Sokszor magam is könyörületért esedeztem a gyerekekkel együtt, vitatkoztam, mintha komolyan tenném. Sikerült becsapnom őket is és az édesanyjukat is. Nem volt valami tisztességes küzdelem: hárman egy ellen, de nagyon élveztük, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Időnként mi győztünk, és nagy volt az örvendezés. Ilyenkor titokban magam húztam ki azt a részt: a célját elérte. Hármunkat jól elszórakoztatott, és azzal, hogy a könyvből kihagytam, csak az a sors érte el, amelyet eredetileg is szántam neki.

A világ sokat veszít az illem követelményei miatt - nyer is vele, de azért sokat veszít. Ezt bizonyítja a következő történet. Egyszer Bostonba indultam a lelkészünkkel s egyben régi barátommal. Este kilenckor már tizenkét órája úton voltunk, majdnem harminc mérföldet tettünk meg; félholt voltam a fáradtságtól és a hidegtől. Keservesen sántikáltam, a bőr lejött a sarkamról, és az izmaim minden lépésnél görcsbe húzódtak. A tiszteletes úr üdébb volt, mint valaha; olyan könnyed és vidám, hogy azt már alig lehetett elviselni. Időnként kis tanyák kerültek utunkba, de a lakóik azonnal lemenekültek a pincébe, amikor bekopogtattunk, mert akkoriban az utakon gyilkos kedvű csavargók kóboroltak.

Este tízig újabb fél mérföldön sikerült átvonszolnom magamat, és ezzel, kimondhatatlan megkönnyebbülésemre, egy falucskához értünk el; mondjuk, hogy Duffieldnek hívták - egyre megy. Hamarosan beléptünk a fogadó ivójába, s én azonnal lerogytam egy székbe a nagy, tüzes kályha mögött, mélységes elégedettséggel. Minden porcikám élvezte; csak arra vágytam, hogy békében hagyjanak. A tiszteletes azonban nem kívánt leülni; szinte túlcsordult a fölös energiától, és az állkapcsa sem fáradt el, pedig tizenkét órán át jártatta, még mocorgott és kérdezősködött.

A szoba körülbelül négyszer öt méteres, meghitt kis helyiség volt, egyik végén nyers deszkapulttal, amögött festetlen fenyődeszkából készült polcok helyezkedtek el; vagy egy tucat itallal és legyekkel teli palack állt rajtuk elszórtan. Szőnyegnek, dísznek nyoma sem volt, kivéve egy kőnyomatot a falon. "Lóverseny jégesőben" lehetett volna a címe, de a jégesőről később kiderült, hogy csak légypiszok. Összesen két vendég tartózkodott benn: 1. a falu öreg csavargója a kályha túlsó feléhez tapadva; időnként ráköpködött a tüzesen izzó részeire, és 2. egy életerős fiatalember, aki a fenyőfa válaszfalnak támaszkodott a székével. Leszegett állal ült, fején mosómedveprém sapkával: az állat farka a férfi bal füle mögött lógott. A lábát egy székre rakta, nadrágja fel volt tűrve a csizma száráig. Időnként ő is megcélozta a két méterre levő kályhát: el is találta, anélkül, hogy a testtartásán változtatott volna.

Egyikük sem mozdult, mióta beléptünk, és egy hangot se hallattak, azon kívül, hogy fogadták a köszönésünket, azt is csak egy jóindulatú felmordulással. A tiszteletes ide-oda ténfergett, és időnként megjegyzéseket intézett hozzám, de boldog félálmomban nem is válaszoltam; végül kénytelen volt más társaság után nézni. Kitűnő megfigyelő volt. Észrevett bizonyos jeleket és szagokat; ezek alapján úgy vélte, hogy bár mindkét vendég süketnémának látszik, a fal menti férfiban talán lehetne valami érdeklődést kelteni, ha a lovak irányából közelíti meg. A tiszteletes lovásznak nézte, s mint később kiderült, nem is tévedett. Megszólította:

- Ugye, lovász, szép lovakat nevelnek errefelé?

A fiatalember azonnal felegyenesedett; megnyerő arca élénk örömre derült. Székét egyenesre állította, lábát letette a földre, a mosómedvefarkot hátravetette a füle mögé. Széles tenyerét combjára fektette, felmosolygott a magas tiszteletesre, és kiöntötte a lelkét:

- De még mennyire! - Az nem is kifejezés! - És még éppencsak elkezdtük!

Nyilvánvalóan derék fickó volt, ártatlan és jó szándékú; de ebbe a fenti három rövid megjegyzésbe sikerült legalább három rőfnyi válogatott, elképesztő trágárságot belesűrítenie. S még nem is fejezte be a mondókáját, ezt csak bevezetőnek szánta. Ezután rögtön egy ötperces szónoklatot tartott, tele lelkes adatokkal a lovakról; folyékonyán, könnyedén ömlött belőle, mint egy feneketlen kráterból. S a legártatlanabb gyanútlansággal elejétől végig meghintette tüzes, elképesztő trágárságokkal! Ez volt az anyanyelve; nem is sejtette, hogy illetlenséget követ el.

A szónoklatot beszédes csend fogadta. A tiszteletes egészen elkábult, most az egyszer a szava is elakadt. Micsoda váratlan, remek fejlemény! Előbbi jó közérzetem elhalványult ahhoz az örömhöz képest, amely most eltöltött. Nem is éreztem a sarkamon a nyers húst; akár tetőtől talpig megnyúzhattak volna. Nem mertem nyíltan nevetni; nem illett volna. Meg se moccantam, csak ültem némán, és halódtam a gyönyörűségtől. A tiszteletes kérlelőn nézett rám, mintha azt mondta volna:

"Ne hagyd el barátodat a végső bajban, húzz ki ebből a slamasztikából."

De erre sem tettem semmit, egész elgyengültem, nem is tudtam volna segíteni rajta. Ekkor a lovász újra nekibuzdult. Kifejező trágárságok és hihetetlenül mocskos kifejezések ömlöttek minden pórusából; s mindezt oly természetesen, kedvesen és ártatlanul tette, hogy hízelgésszámba ment volna, ha bűnösnek nevezzük.

Kétségbeesésében a tiszteletes másról kezdett kérdezősködni, valami ártalmatlan, köznapi dologról, amely nem olyan izgalmas, mint a lótenyésztés: a Bostonba vezető utakról és a távolságról. Reménykedett, hogy ez az érdektelen tárgy nem adhat alkalmat ocsmány szavakra. Tévedett: a lovász belemerült a témába, és jégesőként, ágyúgolyóként záporoztak-dörögtek a kifejezései, csak úgy csapkodott velük, ugyanazzal a gazdag szókészlettel, amellyel a lovakról is beszélt.

A tiszteletes újra harcba szállt; lerángatta a lovászt az utakról, és a termésre irányította. Újabb kudarc. A fiú eddigi friss lelkesedésével vetette bele magát, és tájnyelve éppoly üde zamattal hasított bele az éjszakába, mint a kezdet kezdetén.

A tiszteletes szánni való elkeseredésében megfutamodott, és az öreg csavargóhoz menekült a kályha mellé. Egy számomra nem sokat ígérő, ártalmatlan, szelíd megjegyzést tett gyászos, lesántult állapotomra, de ezzel aztán újabb pokolgépet indított el. A csavargó - jószívű, kedves lélek - jó szándékú trágárságok és szitkok vulkánkitörését rendezte, miközben a "petlórium"-bedörzsölés jótékony hatását bizonygatta. Tanúnak hívta a lovászt, hogy milyen csodatevő gyógyszere a petlórium a zúzódásoknak és sérüléseknek. A lovász lelkes válasza fejünkre zúdult, s a tiszteletes öt percre megnémult, míg elborította a két kloáka ijesztően szennyes leve.

Végre mentőötlete támadt. A pulthoz ment, elővett a zsebéből egy levelet, átfutotta, visszatette a borítékba, és a pulton hagyta. Egy darabig céltalanul firkálgatott rá a ceruzájával, majd odébb sétált, azzal az alattomos látszattal, mintha ottfelejtette volna. Halvány öröm virult ki megkövesedett tekintetében, amikor látta, hogy az áldozat ráharap. A lovász a pulthoz lépett, fölvette a borítékot, és megnézte. Kis szünet, majd a fiú örvendezve adott hangot meglepetésének.

- Micsoda! Maga pap? (Gazdag, folyamatos trágárságok és ocsmányságok zuhataga.) Hát miért nem mondta? Nem is tudtam, hogy maga valaki!

Gyöngéd figyelmességgel elrohant, kirángatta az ágyból a szakácsot, szobalányt. Két percen belül lázas tevékenység folyt az érdekünkben. Majd a ragyogó, boldog szónok díszhelyre ültette a tiszteletest, és mindent elmondott neki a duffieldi egyházközség helyzetéről. A mesteri, folyékony, kedves, jó szándékú elbeszélés legalább tizenöt percig tartott, és elejétől végig disznóságok lángja világította meg, amelyek az obszcenitások ködös-vörös poklából villogtak elé, csak azért, hogy pillanatonként mázsás mennybolthasogató szitkok robbanjanak közéjük! Mekkora művész volt! Korábbi erőfeszítése jánosbogár-csillogásként hatott ehhez a végső hatalmas tűzijátékhoz képest!

Amikor lefeküdtünk kétágyas szobánkban, a tiszteletes méla elégtétellel jegyezte meg:

- Ami ezt az ügyet illeti, Mark, csak egy vigaszom van - már amennyire ez vigasz: legalább nem írhatod meg!

Anyámnak Keokukban vettem házat. Havonta rendszeres támogatást küldtem neki és Orionnak szintén. Mind együtt laktak abban a házban. Orion jól fizetett munkát vállalhatott volna a Gate City napilap szedőtermében, de a felesége, a jobb napokat látott kormányzóné, nem engedhette, hogy így lealacsonyodjon. Az jobban megfelelt neki, hogy kegyelemkenyéren éljenek.

Végül Keletre jöttek, és Orion korrektor lett a New York-i Evening Post-nál heti tíz dollárért. Egyetlen kis szobát béreltek, abban főztek, és Orion fizetéséből éltek. Idővel Orion Hartfordba jött, és azt akarta, hogy szerezzek neki riporteri állást egy helyi lapnál. Most újra alkalmam kínálkozott, hogy kipróbáljam a találmányomat: nem is hagytam ki. Rávettem Oriont, menjen el a hartfordi Evening Post-hoz, minden ajánlás nélkül, és vállalja a súrolást-söprögetést meg a többi hasonló munkát ingyen, azzal a szesszel, hogy neki nem kell pénz, csak munkára vágyik, majd eleped a munkáért. Hat hét múlva a szerkesztőségi gárdához tartozott, heti húsz dollárral, és kiérdemelte a fizetését. Rövidesen más laptól is kapott ajánlatot jobb fizetéssel, de rábeszéltem, hogy menjen el a főnökeihez az Evening Post-nál, és mondja meg nekik. Felemelték a fizetését, és megtartották. Soha ilyen kellemes, pelyhes ágyban nem nyugodott. Nagyon kényelmes hely volt: tiszta szinekúra. De sajnos bekövetkezett a balszerencse; nem is lehetett másképp.

A vermonti Rutlandban jómódú politikusok részvénytársasága új republikánus lapot akart alapítani, és meghívták Oriont főszerkesztőnek évi háromezer dollár fizetéssel. Mohón kapott utána, a felesége éppúgy, ha nem még mohóbban. Hiába könyörögtem és érveltem, nem hallgattak rám. Így próbálkoztam:

- Harmatgyenge vagy, Orion, és a rutlandiak hamarosan észre fogják venni. Könnyen rájönnek, hogy nincs gerinced, és úgy kezelhetnek, mint egy rabszolgát. Legföljebb fél évig tarthatod magad, tovább nem. S akkor majd nem úgy adnak túl rajtad, ahogyan úriembereken szokás - úgy vágnak majd ki, mint egy betolakodott csavargót.

Pontosan ez következett be. Ekkor Orion és felesége újra a sokat szenvedett, ártatlan Keokukot szerencséltette jelenlétével. Orion leveléből megtudtam, hogy nem kíván jogi gyakorlatot folytatni; szerinte az egészsége érdekében szabad levegőre, mezei elfoglaltságra van szüksége. Apósának van egy kis földje a folyó mentén, Keokuk közelében, egy kis lakóházzal. Úgy gondolja, megveszi tőle ezt az ingatlant, csirkenevelésre rendezkedik be, és ellátja Keokukot csirkével, tojással, esetleg vajjal - bár előttem nem volt egészen világos, hogy egy csirkefarmon hogyan lehet vajat termelni.

Orion közölte, hogy a farmot háromezer dollár készpénzért megkaphatná; elküldtem neki a pénzt. Elkezdte a csirkenevelést, és havonta részletes beszámolót küldött. Ezekből kiderült, hogy Keokukban egy dollár huszonöt centet lehet kapni a csirke párjáért, de az is, hogy egy pár csirke felnevelése egy dollár hatvan centjébe került. Ez szemmel láthatólag nem zavarta Oriont, így hát én is napirendre tértem fölötte. Közben rendszeresen száz dollárt kért tőlem kölcsön, minden hónapban újra és újra. Orion szigorú, következetes üzleti elveket vallott; valóban, mindig büszkén vallotta magát kitűnő üzletembernek. Minden hónap elején, alighogy megkapta a száz dollár kölcsönt, nyugtát küldött nekem az összegről, és mindig mellékelt hozzá - a kapott pénzből - három havi kamatot, a száz dollárok évi hat százalékos kamatját; a nyugtái mindig három hónapról szóltak. Természetesen kidobtam valamennyit; anyagi értékük úgysem volt.

Mint említettem, rendszeresen beszámolt a csirkékből szerzett havi nyereségről és veszteségről - vagyis inkább a veszteségről, s ezek a részletes beszámolók különböző tételeket tartalmaztak: kukorica a csirkéknek, kalap a feleségének, cipő Orionnak. Még az útiköltség is szerepelt benne és heti tízcentes adomány a misszionáriusoknak, akik a kínaiaknak nem tetsző módon akarták kárhozatba vinni a kínai népet. Végre amikor a tételek között találkoztam huszonöt dollár templomi padbérlettel, lecsaptam rá. Megmondtam Orionnak, hogy változtasson vallást, és mondjon le a templomban elfoglalt családi padjáról.

Úgy emlékszem, a baromfikísérlet egy vagy két évig tartott. Hatezer dolláromba került. Az az érzésem, Orion nem tudott megszabadulni a farmtól, és az apósa jótékony önfeláldozással hajlandó volt visszavenni tőle.

Ekkor Orion mégis a jogi pályához tért vissza, és azt hiszem, ebben az igában töltötte a következő negyedszázadot, de amennyire ismerem a helyzetet, csak névleg volt jogász, mert ügyfele nem akadt.

Anyám 1890 nyarán halt meg. Megtakarított némi pénzt, és rám hagyta, mivel tőlem kapta. Orionnak adtam az összeget; megköszönte, és kifejtette: épp elég sokáig tartottam el, most megszabadít ettől a tehertől, sőt reméli, vissza is tud valamit fizetni belőle, talán az egész kölcsönt is. Ezért aztán a pénzből alaposan kibővítette a házat, azzal az elképzeléssel, hogy penziót nyit, és meggazdagszik. Jobb, ha mellőzzük ezt a kísérletet: ez is csak kudarcnak bizonyult. A felesége ugyan nagyon igyekezett, hogy sikerüljön a terv, és ő igazán jövedelmezővé is tehette volna. Jószívű asszonynak ismerték, és mindenki szerette. Hiúsága ugyan nagy és kényelmetlen tehertétel volt, de gyakorlati érzéke kisegíthette volna, ha a körülmények nem fordulnak ellene.

Orion egyéb terveket is kieszelt, hogy anyagi ügyeit rendezze velem, de mindhez induló tőkére lett volna szükség, én pedig nem szálltam be, és így nem valósultak meg. Egyszer lapot akart alapítani. Képtelen ötlet volt, és csírájában fojtottam el, szinte kíméletlen gyorsasággal. Később fűrészgépet talált fel, össze is eszkábálta, sőt valóban lehetett is fát fűrészelni vele. Szellemes, hasznos találmány volt, de a gondviselés megint rosszkor lépett közbe. Orion be akarta jegyeztetni a találmányát, de kiderült, hogy már szabadalmazták ugyanezt a gépet, és kitűnően bevált, jól jövedelmez.

Ekkor New York állam ötvenezerdolláros díjat ajánlott fel az Erie-csatorna gőzhajózásra alkalmassá tételére. Orion két-három évig dolgozott rajta, föltalált és kidolgozott egy módszert, és már ott tartott, hogy bezsebeli a díjat, amikor valaki rámutatott egy hibára. A gőzhajóját télen nem lehet használni, nyáron pedig a hajókerekek forgása olyan vízmozgást idézne elő, hogy elmosná New York államot.

Orion pénzszerzési és adósságtörlesztési terveinek nem volt, se szeri, se száma. Betöltötték a következő harminc évet, de minden esetben csődöt mondtak. Ezalatt Oriont közismert tisztessége miatt minden hivatallal megbízták, ahol más emberek pénzét kellett őrizni, de ezek mindig tiszteletbeli megbízatások voltak, nem jövedelmeztek. Ő volt az összes jótékonysági intézmények pénztárosa; özvegyek és árvák vagyonának viselte gondját; mindenkinek a pénzét megőrizte utolsó centig, de ő egyet sem keresett vele. Valahányszor vallást változtatott, új hitének egyháza boldogan fogadta; azonnal megbízta pénztárossággal, és ő rögtön megszüntette a visszaéléseket és a hűtlen pénzkezelést abban az egyházban. Politikai arculatát olyan könnyedséggel változtatta, hogy mindenki bámulta érte. Egyszer furcsa eset történt; ő maga írta meg nekem.

Reggel még republikánus volt, és mivel felszólították, beleegyezett, hogy aznap este kortesbeszédet tart a republikánus gyűlésen. Megírta a beszédet. Délben, ebéd után, demokrata lett, és belement, hogy egy csomó vonzó jelszót írjon, amelyeket transzparenseken visznek körbe a demokraták esti fáklyás felvonulásán. Délután meg is írta ezeket a hatásos demokrata jelszavakat, s ez annyi idejét rabolta el, hogy eljött az este, mire időt tudott szakítani, hogy újra megváltoztassa politikai nézeteit. Így aztán lelkes republikánus kortesbeszédet tartott a szabadban, miközben előtte vonultak fel a demokrata transzparensek, a tulajdon szövegével, minden jelenlevő lelki gyönyörűségére.

Különös ember volt - de furcsaságai ellenére egész életében mindenki szerette. Nagyra becsülték, mert alapjában véve a megtestesült becsületesség volt.

Ha mód nyílt rá, hogy nevetségessé tegye magát, sohasem hagyta ki az alkalmat. Amikor feleségével együtt Hartfordban tartózkodtak - akkor dolgozott Orion az Evening Post-nál -, eléggé szerény környezetben laktak egy penzióban. Az egész házban csak egy közös fürdőszoba volt. Egyik vasárnap délután, amikor a többiek békésen szenderegtek, Orion fürödni készült, de elfelejtette bezárni az ajtót. Nyáron Orionnak az volt a szokása, hogy a fürdőkádat majdnem színig töltötte hideg vízzel, beletérdelt, a fejét belehajtotta a vízbe, és ebben a kényelmes helyzetben töltött néhány percet. Egy szobalány benyitott, kirohant, és sikoltozásával felverte a házat:

- Mr. Clemens vízbe fúlt!

Mindenki kifutott a szobájából, és Mrs. Clemens rohanás közben kétségbeesetten nyögte:

- Honnan tudja, hogy ő az?

- Nem is tudom - válaszolta a szobalány.

Erről jut eszembe Billy Nye, a vérbeli humorista, jámbor, kedves lélek. Meghalt már, szegény, Isten nyugtassa. Hoz fogható kopasz emberrel még nem találkoztam. Tükörsimán fénylett a koponyája, mint egy napsütötte kupola. Alig pár szál hajból állt a tonzúrája. Egyszer valaki csodálkozását fejezte ki ezen a rendkívüli kopaszságon.

- Ez semmi - mondta Nye. - Látná csak a bátyámat!

Egyszer a kompról beleesett a vízbe, és amikor kibukkant, az aggódó, riadt kiáltások közül kiemelkedett egy női sikoly:

- A szégyentelen! És hölgyek jelenlétében! Azonnal menjen vissza, és a másik végével jöjjön elő!

Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt azt a javaslatot tettem Orionnak, hogy írja meg az életrajzát. Megkértem: szorítkozzék a puszta igazságra, ne akarjon kizárólag kedvező fényben feltűnni, hanem írja le becsületesen élete érdekesebbnek tartott eseményeit, többek között azokat is, amelyek azért vésődtek az agyába, mert szégyenkezik miattuk. Felhívtam a figyelmét, hogy ez még senkinek sem sikerült, s ha ő megtenné, szokatlanul értékes irodalmi termék lenne az önéletrajza. Bevallottam: olyasmire biztatom, amit én magam nem lennék képes megtenni, de őszintén reménykedem, hogy neki sikerülhet. Ma már tudom: képtelenség volt ilyesmivel nyaggatni. Már három hónapja naponta diktálom ezt az életrajzot. Közben ezrével jutott eszembe olyan kalandom, amelyet szégyellek, de még egyik sem volt hajlandó eltűrni, hogy papírra vessem. Meggyőződésem, hogy az egész készlet érintetlenül és hiánytalanul rendelkezésemre áll majd akkor is, amikor már befejeztem az önéletrajzomat, ha egyáltalán befejezem valaha. Különben is: ha belevenném azokat a történeteket, a korrektúrából biztosan úgyis kihúznám őket.

Orion megírta az életrajzát, és elküldte nekem. Mekkora volt a csalódásom és egyben a bosszúságom! Hősként állította be magát, mintha csak én írtam volna (éppúgy, ahogy most teszem), és következetesen elfeledkezett azokról az esetekről, ahol kevésbé hősi pózban kellett volna bemutatnia magát. Pontosan emlékszem nem egy kifejezetten dicstelen esetére, de amikor az életrajzában ezek előkerültek, egésze más megvilágításban szerepeltek; éppen ellenkező előjellel: mintha csupa derekas cselekedet lett volna.

1898-ban Bécsben voltunk, amikor távirat érkezett Keokukból; benne a hír, hogy Orion meghalt. Hetvenkét éves volt. Jeges decemberi hajnalban lement a konyhába, tüzet rakott, és leült az asztalhoz, hogy írjon valamit. Ott érte a halál, ceruzával a kezében, a papírra dőlve, egy szó közepén. Szabadulása a hosszú, keserves, szánalmas és haszontalan élet rabságából gyors volt és könnyű.

1872 körül írtam az Edzett emberek-et. A Jámbor lelkek külföldön öt százalék szerzői tiszteletdíjat hozott, ami körülbelül huszonkét centet jelentett példányonként. Az Edzett emberek-re több neves kiadó tartott igényt. Az egyik tizenöt százalék tiszteletdíjat ajánlott, a másik nekem akarta adni az egész hasznot, s beérte volna azzal a reklámmal, amit a könyv kiadása jelentene nekik. Hívattam Blisst, aki meg is jelent Elmirában. Ha annyit tudtam volna a könyvkiadásról, mint ma, akkor az előállítási költségek levonása után fennmaradó tiszta haszon hetvenöt vagy nyolcvan százalékát kértem volna: ez becsületes és jogos arány lett volna. De semmit sem értettem a szakmához, és túlságosan lusta voltam, semhogy beletanuljak. Megmondtam Blissnek: nem akarom elhagyni a cégüket, és nem támasztok képtelen követelményeket. Közöltem, hogy az előállítási költség után maradó tiszta haszon felét kívánom, mire ő lelkesen helyeselt, hogy ez teljesen jogos, így van rendjén.

Elment a szállodájába, megírta a szerződést, és délután elhozta. Valami nem tetszett nekem benne. Nem szerepelt sehol "a tiszta haszon fele", hanem ehelyett hét és fél százalék tiszteletdíj. Kértem, magyarázza ezt meg, hiszen nem így egyeztünk meg. Elismerte, de kifejtette, hogy a hét és fél százalékot az egyszerűség kedvéért írta; ez éppen megfelel a tiszta haszon felének, sőt valamivel többnek, egészen százezer példányig; százezer példány fölött a cég fele haszna valamivel több lesz, mint az enyém.

Egy egész kicsit gyanakodtam, csak egy kicsit, s ezért megkérdeztem, megesküdne-e erre? Azonnal égnek emelte a kezét, és eskü alatt pontosan megismételte, amit korábban mondott.

Beletelt vagy tíz évbe, amíg rájöttem, hogy hamisan esküdött, és a hét és fél százalék még a negyedét sem tette ki a tiszta haszonnak. Közben több könyvem jelent meg Blisséknél, mind hét és fél százalék tiszteletdíjjal, és természetesen mindannyiszor kifosztottak.

1879-ben Európából jöttem haza; a Csatangolás külföldön című könyvem nyomdakész állapotban volt. Hívattam Blisst, hogy megbeszéljük a könyv kiadását. Közöltem vele: nem tetszik nekem a tiszteletdíjam, nem hiszek abban, hogy megfelel a tiszta haszon felének, mint ő állítja; vegye csak bele a szerződésbe azt, hogy "a tiszta haszon fele", különben máshova viszem a könyvet. Készségesen megígérte, hogy beleveszi, hiszen jogos és igazságos, s ha az igazgatók elleneznék és belekötnének, inkább kilép a cégtől, és ő maga adja ki. Megnyerő szöveg volt, de tudtam, hogy milyen fontos szerepet tölt be a cégnél, és bármilyen szerződést elfogadnak, amit Bliss írt alá. Ez a szerződés itt feküdt a biliárdasztalon, az ő aláírásával. Már a Jámbor lelkek külföldön óta levette a lábukról a főrészvényeseket, és nemegyszer említette nekem, hogy kénytelenek azt tenni, amit ő akar, mert megfenyegette őket: ha nem alkalmazkodnak hozzá, kilép a cégtől, és engem is magával visz.

Nem is értem, hogy lehet egy felnőtt ember olyan naiv és együgyű, mint én voltam akkoriban. Észre kellett volna vennem, ha valaki ilyen ellentmondásokba keveredik, akkor vagy ő bolond, vagy engem néz annak. A bolond én voltam. Még a legegyszerűbb és legelemibb felismerés sem hatolt el az agyamig.

Felhívtam a figyelmét arra, hogy a cég nemigen támaszthat nehézséget egy általa aláírt szerződésnél. Erre fogatlan mosolyával rámutatott egy részletre, ami eddig elkerülte a figyelmemet: a szerződést Elisha Bliss kötötte velem, az American Publishing Company neve elő sem fordult benne.

Utóbb elmesélte a következőket. Bemutatta a szerződést az igazgatótanácsnak, és közölte: hajlandó a könyv tiszta hasznának a negyedéért átengedni a cégnek, ha felemelik az ő és Frank fia fizetését; ha ezek a feltételek nem felelnek meg nekik, akkor elhagyja a céget, és a könyvet ő maga adja ki. Az igazgatótanács teljesítette a követeléseit, és vállalta a szerződést. Az a tény, hogy ezeket a részleteket Bliss saját szájából hallottam, kétségtelenné teszi valótlanságukat. Hat héttel azelőtt, hogy a könyv elhagyta a nyomdát, Bliss egyszer igazat szólt, csak azért, hogy lássa, milyen érzés, de ebbe az erőfeszítésbe bele is halt.

Amikor a könyv már három hónapja forgalomba került, a cég megtartotta részvényeseinek évi közgyűlését. Én is jelen voltam mint részestárs a könyv révén. Egyik szomszédom, Newton Case házában tartották a közgyűlést; Case kezdettől fogva az igazgatótanács tagja volt. Felolvasták az évi költségvetést: a hályog lehullt a szememről. A könyvemből hatvannégyezer példányt adtak el, s az én ötvenszázalékos részesedésem a tiszta haszonból harminckétezer dollárt tett ki. 1872-ben Bliss azt állította, hogy a hét és fél százalékos tiszteletdíjam - példányonként valami húsz cent - ugyanannyi, mint a tiszta haszon fele, pedig akkoriban még a hatodát sem tette ki. A körülmények később nem voltak olyan jók, de még ekkor is ötven centet jelentett példányonként a tiszta haszon fele.

Bliss meghalt, és én nem számolhattam le vele a tíz évig tartó csalásért. Most már negyedszázada halott. Ellene érzett keserűségem elhalványult, szertefoszlott. Csak szánni tudom, és ha küldhetnék neki egy legyezőt, megtenném.

Amikor a mérlegből kiderült, milyen gyalázatosán bánt el velem az American Publishing Company, felálltam, és kioktattam Newton Case-t és a többi összeesküvőt - akarom mondani, a többi igazgatót.

Elérkezett az alkalom, hogy rendezzem ügyeimet a kiadóval, de ezt természetesen nem vettem észre. Ritkán ismerem fel az alkalmat; akkor is csak utólag. Ezt a céget már ismertem, meg kellett volna maradnom mellette. Adót kellett volna követelnem a nyereségükre a saját javamra, mindaddig, amíg a tiszteletdíjak és a fele haszon között mutatkozó különbség idővel visszavándorolt volna a cég zsebéből az enyémbe; ezzel kiegyenlíthettem volna a cég rabló módszereit. De ilyen épkézláb ötletem persze nem támadt. Csak arra tudtam gondolni, hogyan mentsem ki becsületemet ebből a fertőzött légkörből. Ki akartam venni a könyveimet a cég kezéből, és máshova vinni. Rövidesen meglátogattam Newton Case-t, és azt javasoltam: érvénytelenítsék a szerződéseket, adja át a cég a könyveimet szabad rendelkezésemre. A kiadónak megmaradt vigaszul az a pénz, amit az Edzett emberek, Az aranykor, a Régi és új karcolatok és a Tom Sawyer révén csaltak ki belőlem.

Mr. Case helytelenítette kifejezéseim hevességét, de én közöltem vele, hogy ezen nem segíthetek: biztos vagyok benne, hogy ő és a Bibliakör többi tagja teljesen tisztában volt a csalással, amelyet Bliss 1872-ben elkövetett velem szemben - tudtak róla, és hallgatólagosan maguk is cinkosaivá váltak. Tiltakozott az igazgatótanács Bibliakör elnevezése ellen. Mondtam, hogy talán ne kezdjék imával a közgyűlésüket, főleg ha éppen egy írót készülnek kifosztani. Azt vártam, Mr. Case tagadja a bűnrészességet, és megsértődik miatta, de erről szó sem volt. Ebből rájöttem, hogy gyanúm megalapozott, ismételten kifejeztem hát, és további fanyar megjegyzéseket tettem teológiai szemináriumukra. Majd ezt mondtam:

- Hetvenötezer dollárt fektetett ebbe a vállalkozásba, és learatja érte a babérokat, miközben az én jótéteményemről meg sem emlékeznek. Pedig nekem is részem van benne, mert az ön minden befektetett dollárjának egy részét az én zsebemből lopták ki.

Nem köszönte meg a bókot. Ostoba ember volt, gyenge felfogású: nem méltányolta.

Végül megpróbáltam visszavásárolni a szerződéseimet, de azt mondta, az igazgatótanács nem egyezhet bele az eladásba, hiszen a cég jövedelmének kilenctized része az én könyveimből származik. Az egész cég értékét veszítené, ha visszavonnám a szerződéseimet. Később az egyik igazgató, valami bíró - a nevére nem emlékszem -, bevallotta, hogy igazam volt: az igazgatótanács kezdettől fogva tudott Bliss csalásáról.

Időközben más üzlettel is megpróbálkoztam. Egy régi, kedves barátom rám sózott egy szabadalmat tizenötezer dollárért. Semmit sem ért, és már egy-két éve csak veszített rajta, de erről nem tudtam, mert ezt a részletet elfelejtette megemlíteni. Azt mondta, ha megveszem a szabadalmat, a gyártást és eladást majd ő intézi. Beleegyeztem. Havi ötszáz dollár kiadást vettem a nyakamba vele. A holló minden hónapban rendszeresen kirepült a bárkából, de mindig üres csőrrel jött vissza, és a galamb nem jelentkezett szolgálattételre. Bizonyos idő eltelte után elbocsátottam barátomat, és Charles L. Websterre bíztam a szabadalmat. Egyik unokahúgomat vette feleségül: tehetséges, mozgékony fiatalembernek látszott. Évi ezerötszáz dollár fizetésért ő is havonta felröppentette a hollót; anyagilag ugyanazzal az eredménnyel.

Amikor már negyvenkétezer dollárt vesztettem ezzel a szabadalommal, átadtam egy embernek, akit régóta utáltam, s a családjának rosszat kívántam. Magam más vállalkozás után néztem. Régi barátom újabb szabadalommal készült el. Nyolc hónap alatt tízezer dollárt költöttem rá. Ezután megpróbáltam átadni annak az embernek, akinek a családját üldöztem. Hálálkodott, de akkorra már ő is tapasztalt valamit, és gyanakodott a jótevőkre. Nem vállalta, így aztán a szabadalom dugába dőlt.

Közben egy másik régi jó barátom jelentkezett egy csodálatos találmánnyal. Valami gép vagy kemence vagy ehhez hasonló volt, ami a szénből nyerhető gőz kilencvenkilenc százalékát hasznosítja. Elmentem Mr. Richardshoz a Colt Fegyvergyárba, és elmeséltem neki. A kérdés szakértője volt; mindent tudott a szénről és a gőzről. Mintha kételyei lettek volna a géppel kapcsolatban; megkérdeztem, hogy miért. Közölte, hogy pontosan ismerik, mennyi gőzt lehet előállítani egy kiló szén segítségével, és a feltalálóm téved a kilencvenkilenc százalékával. Mutatott egy kézikönyvet, oldalakon át csupa számmal: egész kótyagos lettem tőle. Kimutatta, hogy az emberem gépe még kilencven százalékban sem tudja megközelíteni a célját. Kissé elbátortalanodva mentem el. De arra gondoltam, talán téved a könyv, így aztán megbíztam a feltalálót, hogy állítsa össze a gépet: heti harmincöt dollárt fizetek neki és az összes költségeket. Jó sok hétbe telt, amíg összeállította a masinát. Sűrűn felkeresett, beszámolt a fejleményekről, és hamarosan észrevettem a lélegzetén meg a járásán, hogy heti harminchat dollárt költ whiskyre, de el sem tudtam képzelni, honnan veszi a pluszdollárt.

Végül, amikor már ötezer dollárt költöttem erre a vállalkozásra, elkészült a gép, de nem vált be. Megtakarított ugyan egy százalék gőzt, de azt még egy teáskannával is meg lehet csinálni. Oda akartam ajándékozni annak az embernek, akinek a családját üldöztem, de nem sikerült. Így aztán kidobtam a gépet, és új lehetőség után néztem. Akkorra már gőzrajongó lettem. Részvényeket vásároltam az egyik hartfordi vállalkozásnál, amely újfajta gőzcsigasort akart készíteni és az egész ipart forradalmasítani. Tizenhat hónapon belül harminckétezer dollár erejéig csigázott el az a csigasor, míg végül összerogyott, és én újra magamra maradtam a világban, minden elfoglaltság nélkül.

Végre találtam valamit. Feltaláltam egy albumot. Ha én mondom is, elhihetik: ez volt az egyetlen használható kivágatgyűjtő album, amelyet valaha gyártottak. Szabadalmaztattam, és annak a régi kedves barátomnak adtam át gyártásra, aki annak idején felkeltette érdeklődésemet a szabadalmak iránt. Jó sok pénzt keresett vele. Amikor már ott tartottunk, hogy én is megkaphattam volna a részesedésemet, tönkrement a vállalata. Előzőleg nem tudtam, hogy a csőd szélén áll - egy szót sem szólt róla. Egyszer arra kért, adjak kölcsön a cégének ötezer dollárt, hajlandó hét százalék kamatot fizetni. Biztosítékként a cég tulajdonjogát ajánlotta föl. Jótállót kértem. Nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy ha nyüzsögnének körülötte a jótállók, akkor nem hozzám jönne pénzért, mástól is megkaphatná. Érvelése ésszerűnek látszott, így odaadtam neki az ötezer dollárt. Három napon belül bejelentette a csődöt, és további két-három év múlva kétezer dollárt kaptam vissza a pénzemből.

Különben ennek az ötezer dollárnak története van. 1872 elején Joe Goodman írt Kaliforniából, hogy közös barátunk, John P. Jones szenátor Hartfordban rivális utazási balesetbiztosítási társaságot akar alapítani, és szeretné, ha Joe venne tőle tizenkétezer dollár értékű részvényt. Majd gondja lesz rá, nehogy Joe ráfizessen az üzletre. Joe nekem akarta felajánlani ezt a lehetőséget, és biztosított róla, hogy ha belevágok, Jones vigyáz, nehogy ráfizessek. Megvettem a részvényeket, és igazgató lett belőlem. Jones sógora, Lester, biztosítási statisztikus volt a régebbi balesetbiztosítónál. A cégünk átvette, és az üzlet megindult. Öt igazgató volt, ebből hárman minden közgyűlésre elmentünk másfél éven át.

Ekkor a cég összeomlott, és én huszonháromezer dollárral lettem szegényebb. Jones New Yorkban időzött a tulajdonát képező St. James szállodában. Elküldtem hozzá Lestert, hogy szerezze meg a huszonháromezer dolláromat. Azzal a hírrel érkezett vissza, hogy Jonesnak nagyon sok befektetése volt az utóbbi időben, kissé szűkében van a pénznek; rendkívül örülne, ha tudnék egy kicsit várni. Nem gondoltam, hogy Lester maga agyalta ki ezt a mesét, pedig így történt. Egy szót sem szólt Jonesnak. A történet hihetőnek hangzott; tudtam, hogy Jones műjéggyárak egész láncolatát építette fel a déli államokban - olyan méretekben, mint a Nagy Kínai Fal. Arról is tudtam, hogy a gyárak belekerültek vagy egymillió dollárjába, de a déliek nem ismerik a jeget, nem méltányolják, és nem is akarják venni - s éppen ezért a Nagy Kínai Fal kidobott pénznek bizonyult.

Arról is hallottam, hogy Jones szállodája, a St. James, már nemigen jövedelmez. Jones ugyanis túlságosan jószívű, csupa nagylelkűség - mind a mai napig -, és a pincétől a padlásig a világ minden tájáról összecsődített szegény rokonokkal töltötte meg a szállodát: szerelők, kőművesek, félbemaradt teológusok és ehhez hasonlók gyűltek össze, csupa olyan népség, akinek sejtelme sincs a szállodaiparról. Sőt, tisztában voltam vele, hogy nincs is üres szoba a fizető vendégek számára, mert mindenhol további szegény rokonok tanyáznak a világ minden részéről, akik Jones meghívására érkeztek, abban a reményben, hogy jövedelmező elfoglaltságot talál nekik. Az sem volt titok számomra, hogy Jones vett egy darab földet Kalifornia államban: van azon sok városi telek, hely vasutak számára, kikötőhely a város előtt, és Jones erősen eladósodott ennél a vételnél. Ezért hajlandó voltam arra, hogy várjak egy ideig.

Múltak a hónapok, és Lester időnként a maga kezdeményezéséből meglátogatta Jonest. Látogatásai semmi kézzel fogható eredményt nem hoztak. Tulajdonképpen Lester félt Jonestól, és túlságosan szemérmes volt ahhoz, hogy az én ügyemmel terhelje, amikor annyi gond nyomja a vállát. Inkább engem áltatott azzal, hogy találkozott Jonesszal, és megemlítette neki az ügyet, pedig valójában soha egy szót sem szólt róla. Két-három év múlva Mr. Slee az elmirai szenes-cégünktől felajánlotta, hogy beszél Jonesszal, és én beleegyeztem. Slee meglátogatta Jonest, tapintatosan és diplomatikusan a téma felé terelte a beszélgetést, de alig kezdett bele, amikor Jones ránézett, és megkérdezte:

- Csak nem azt akarja mondani, hogy Clemens egyáltalán nem kapta meg a pénzét?

Azonnal kitöltött egy csekket huszonháromezer dollárról. Kijelentette: régen vissza kellett volna fizetni a pénzt, és ki is fizette volna abban a pillanatban, amikor esedékessé vált, ha ismeri a körülményeket.

Ez 1877 tavaszán történt. A csekkel a zsebemben készen álltam, hogy ismét a gyors meggazdagodás útját keressem. Az olvasó téves eszméket táplál, ha korábban ismertetett kalandjaim alapján arra a következtetésre jut, hogy bizonyára azonnal nekiláttam a befektetésnek. Szó sincs róla. Már megégettem magam; hallani sem akartam spekulációkról. Hawley tábornok meghívott a Courant kiadóhivatalába. A csekkel a zsebemben elmentem. Volt ott egy fiatal fickó, aki azt mondta, hogy Providence-ben újságíróskodott, de most másfajta üzlettel foglalkozik. Graham Bell mellett dolgozik, és egy új találmányt terjeszt, amelyet telefonnak hívnak. Azt hiszi, nagy vagyont lehet keresni rajta, és ajánlotta, hogy vegyek részvényeket. Nekem semmi áron nem kellettek. Tűzbe jött. Arra kért, hogy csak ötszáz dollárért vegyek belőle: annyi részvényt ad ötszáz dollárért, amennyit akarok. Felajánlotta, hogy markoljak fel egy csomót, és töltsünk meg vele egy kalapot: odaadja az egész kalapra valót ötszázért. De én már megégettem magam, és könnyű szívvel ellenálltam a kísértésnek. Elvonultam érintetlen csekkemmel, és másnap odaadtam belőle ötezer dollárt egy kezes nélküli váltóra a barátomnak, aki három nap múlva tönkrement.

Az év vége felé (vagy talán 1878 elején) felszereltettem a telefont a házam és a Courant szerkesztősége között. Ez volt az egyetlen telefon a városban és az első magántelefon az egész világon.

A fiatal ügynök nekem nem tudott eladni részvényt, de néhány kalapravalót eladott belőle egy kis áruházi írnokocskának Hartfordban ötezer dollárért. Ez volt az írnok egész vagyona, fél életén át kuporgatta össze. Furcsa, hogy mire nem képesek az emberek, mekkora kockázatot vállalnak, ha gyorsan akarnak meggazdagodni. Őszintén sajnáltam azt az embert, amikor meghallottam az esetet. Arra gondoltam, megmenthettem volna, ha alkalmam nyílik, hogy elmondjam neki a tapasztalataimat.

1878. április tizedikén áthajóztunk Európába. Tizennégy hónapig voltunk távol, s amikor hazaérkeztünk, elsőnek az írnok ötlött a szemembe. Pazar hintón hajtatott a városban, körülötte libériás inasok hada. Telefonrészvényei olyan iramban ontották a zöld hasú bankókat, hogy lapátolnia kellett őket. Különös, hogy a tudatlanok és tapasztalatlanok milyen gyakran aratnak sikert érdemtelenül ott, ahol a tájékozottak és tapasztaltak kudarcot vallanak!

Már említettem, hogy unokahúgom férjét, Webstert meghívtam a New York állambeli Dunkirkből, hogy az első szabadalmi üzletemet vezesse ezerötszáz dollár fizetésért. Ez a vállalkozás negyvenkétezer dollárt húzott ki a zsebemből, ezért időszerűnek éreztem, hogy felhagyjak vele. Elhatároztam, ezután magam adom ki műveimet, és Websterrel végeztetem a munkát. Webster úgy vélte, évi kétezerötszáz dollárt kaphatna arra az időre, amíg beletanul a szakmába. Néhány napig gondosan tanulmányoztam a kérdést. Ahogy én láttam, az eszme teljesen új volt. Emlékezetem szerint a nyomdászinasok például nem kaptak fizetést. Utánanéztem, és kiderült, hogy ugyanez a helyzet a kőfaragóknál, bádogosoknál és így tovább. Sőt, arra is rájöttem, hogy jogászok és gyakorló orvosok sem kapnak fizetést, amíg a szakmát tanulják. Az is eszembe jutott, hogy a kormányosinas nemcsak hogy nem kap fizetést, de még készpénzben előre fizetnie is kell a kormányosnak, pedig nincs is pénze - méghozzá jókora összeget. Én is így kezdtem. Száz dollárt fizettem Bixbynek, és kölcsön kellett kérnem a pénzt. Sőt, egy lelkészjelölt még azt is elmondta nekem, hogy Noé sem kapott fizetést az első fél évre; részben az időjárás miatt, részben pedig azért, mert akkor tanulta a hajósmesterséget.

A sok töprengés és kutatás eredményeképpen rájöttem, hogy Webster személyében a világtörténelemben valami egészen új jelenségre bukkantam. És az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ha ez az erdőből szalajtott fiatalember, aki minden felkészültség nélkül akarja az életet elkezdeni New Yorkban, anélkül, hogy bármiféle tehetségről tett volna bizonyságot vagy ígéretet, képes szemrebbenés nélkül azt javasolni, hogy egy másik ember költségén tanuljon meg egy szakmát; méghozzá ezért a jótéteményért nagyobb összeget kíván, mint amennyit az Egyesült Államok bármelyik elnöke is képes lett volna megtakarítani az évi fizetéséből, amelyet azért kap, hogy Írország után a földgolyó legnehezebben kormányozható államát vezesse - akkor ez a fiatalember megéri a befektetést, mégpedig azonnal, nehogy meglépjen előlem. Úgy gondoltam, ha az önnön javát szolgáló óriási élelmességének egy kis töredékét magam felé tudom terelni, ennek eredményeképpen biztosan meggazdagszom.

Webstert bejegyeztettem Webster és Társa Könyvkiadó néven. Olcsó bérű irodahelyiségeket vettem ki neki valahol az Union Square táján egy ház második emeletén; nem emlékszem pontosan, hogy hol. Segítséget is fogadtam mellé egy lány és, azt hiszem, egy férfitisztviselő személyében, valami nyolcszáz dollárért. Egy darabig még valaki segített Websternek: ez az ember hosszan dolgozott az előfizetéses rendszerű könyvterjesztésben, ismerte minden csínját-bínját, így Webstert is bevezethette ebbe a tudományba. Meg is tette: az oktatásért én fizettem. Mindez 1884 elején történt. Websternek megfelelő indulótőkét adtam, és mellékeltem hozzá a Huckleberry Finn kéziratát. Websternek általános terjesztőként kellett működnie, segédügynököket szerezni az egész ország területére. Akkoriban tizenhat ilyen ügynökség volt Amerikában. Reklámügynökeik végezték a terjesztés munkáját. Az általános terjesztő hivatala mellett Webster még New Yorkot vállalta saját ügynöki körzeteként.

Mielőtt ezek a fent leírt apróbb részletek kialakultak volna, a gondos Webster azt javasolta: fogalmazzunk egy szerződést, írjuk alá, pecsételjük le, és csak azután tegyünk lényeges lépéseket. Egészséges ötletnek látszott, bár magamtól nem jutott volna eszembe. Helyesebben: azért volt egészséges ötlet, mert nem nekem jutott eszembe. Tehát Webster elhívatta az ügyvédjét, hogy megírjuk a szerződést. A fejleményeknek ezen a pontján kezdtem csodálni Webstert, és kitört rajtam a nagylelkűségi roham. Gondolkozás nélkül felajánlottam Websternek a jövedelem tíz százalékát a fizetésén felül, feltétel nélkül. Webster azonnal elutasította - természetesen a szokásos hálálkodás kíséretében. Ezzel újabb lépcsőfokot emelkedett szememben. Tisztában voltam vele, hogy ajánlatom társtulajdonosi szintű; a fizetése kétszeresét-háromszorosát kereshetné meg a következő kilenc hónap alatt, de ő ezt nem sejtette. Hűvösen és józanul kihagyta a számításból a Huckleberry Finn hatalmas üzleti lehetőségeire vonatkozó jóslataimat. Újabb bizonyíték, hogy Websterben gyöngyszemre akadtam: íme egy ember, aki nem jön lázba, nem veszíti el a fejét; óvatos, nem vállal kockázatot számára, ismeretlen területen. Kivéve másnak a rovására, természetesen.

A szerződést egy fiatal jogász fogalmazta meg; éppúgy, mint Webster, a New York állambeli Dunkirk szülötte volt, amely még nem heverte ki ezt az erőfeszítést. Whitford abban a kitüntető helyzetben volt, hogy az Alexander és Green cég alkalmazottjának vallhatta magát. Alexander és Green hatalmas, jól menő irodája nem volt elég lelkiismeretes ahhoz, hogy tönkremenjen; ez éppen a múlt hónapban derült ki, amikor három nagy biztosító társaság omlott össze a válságban. A viszontbiztosító épületében voltak az irodáik. Huszonöt jogászt foglalkoztattak állandó alkalmazottként, ezek közé tartozott Whitford is. Rendes, kedves, végtelenül tudatlan fiú volt; olyan mérhetetlen ostobaság áradt belőle, amely csekély erőfeszítéssel négyszeresen körülérte volna a földet, és még csomóra is telik belőle.

Az első szerződés tökéletesen jól sikerült, semmi hibája sem volt. Minden kötelezettséget, költséget, kötelmet és felelősséget rám hárított, ahogyan kellett.

Webster sikeresen intézte a Huckleberry Finn-t, és egy év múlva átnyújtotta nekem a cég ötvennégyezerötszáz dollárról szóló csekkjét, ami magában foglalta az eredetileg átadott tizenötezer dollár indulótőkét is.

Úgy éreztem, újjászülettem. Meggyőződésem, hogy Krishna óta senki sem született annyiszor újjá, mint én.

Websterben az az elképzelés alakult ki, hogy az ő révén fedezett föl engem a világ, de ezt megfelelő szerénységgel viselte. Sokkal kevesebbet kotkodácsolt a friss tojás fölött, mint Webb és Bliss.

Sohasem kívántam mások könyvét kiadni, csak a saját műveimet. Egy véletlen azonban eltérített ettől a bölcs elhatározástól, mégpedig Grant tábornok emlékezetes könyve. 1884 novemberének elején a Chickering Hallban tartottam előadást, és utána hazafelé tartottam. Esős éjszaka volt; kevesen jártak az utcán. Az utcai lámpák között, egy koromsötét útszakaszon, két homályos figura lépett ki a kapualjból, és előttem mentek tovább. Meghallottam, amint egyikük így szól:

- Tudja, hogy Grant tábornok elhatározta, megírja az életrajzát, és ki is akarja adni? Éppen ma mondta.

Összesen ennyit hallottam - néhány szót csupán -, és úgy éreztem, tiszta szerencse, hogy előttem mondták.

Reggel meglátogattam Grant tábornokot. Könyvtárában tartózkodott a fiával, Fred Grant ezredessel. A tábornok körülbelül ezeket a szavakat intézte hozzám:

- Kérem, üljön le, és várjon egy kicsit, amíg aláírok egy szerződést - és hozzátette, hogy a szerződés megírandó könyvére vonatkozik.

Fred Grant láthatólag a szerződés végső átnézésével és tanulmányozásával volt elfoglalva. Kielégítőnek találta, ezt közölte is apjával, aki az asztalhoz lépett, és kezébe vette a tollat. Talán jobban jártam volna, ha nem avatkozom bele, de mindegy. Megpróbáltam:

Fred felolvasta. Megjegyeztem, mekkora szerencse, hogy még idejében érkeztem, s így változtatni lehet rajta. A másik szerződő fél a Century Company volt; tíz százalék tiszteletdíjat ajánlottak a tábornoknak. Hajmeresztő ötlet, természetesen, de inkább tudatlanságból fakadt, mint rosszakaratból. A nagy Century Company jól ismerte a lapkiadás kérdéseit; erről senki sem tudott volna újat mondani nekik, de akkoriban még nem foglalkoztak előfizetéses könyvkiadással, és talán nem is gondoltak másra, mint hogy kinyomatják a könyvet. Sőt, általában sem lehetett sok tapasztalatuk a könyvkiadással kapcsolatban, különben nem jutott volna eszükbe, hogy olyan tiszteletdíj fejében kívánjanak könyvet Grant tábornoktól, amilyet csak kezdő, ismeretlen íróknak szoktak felajánlani.

Megmagyaráztam nekik, hogy ezek a feltételek nevetségesek, képtelenek, jogtalanok.

- Húzza át a tíz százalékot, és írjon be helyette húszat. Sőt, jobb lesz, ha a tiszta haszon hetvenöt százalékát írja be a helyébe - ajánlottam.

A tábornok vonakodott. Szerinte nem lesznek hajlandók ennyit fizetni a könyvéért.

Közöltem vele, hogy az teljesen lényegtelen, mert nincs olyan jó nevű kiadó Amerikában, amely ne szerződne vele boldogan ilyen feltételekkel.

A tábornok egyre a fejét rázta, és alá akarta írni a szerződést változtatás nélkül.

Rámutattam, hogy ez a szerződés sértésszámba menő részleteket tartalmaz. Sosem hallottam tízszázalékos szerződés esetén - még a legobskúrusabb kis íróknál sem, nemhogy olyan nagyságnál, mint Grant tábornok -, hogy abból a tíz százalékból még le is akarjanak vonni valamit az alkalmazottak bérére, bérleti díjra, az irodahelyiségek takarítására, vagy valami hasonló képtelenségre. Megmondtam, hogy a tiszta haszon háromnegyed részére tarthat igényt, és a kiadónak kell vállalnia az egyéb költségeket a fennmaradó negyedrészből.

Grant tábornokot elkeserítette ez a gondolat. Úgy érezte, rabló módjára viselkedik, kifosztja a kiadót. Felvilágosítottam, hogy hiányos a nevelése, kizárólag azért tekinti ezt bűnnek. Megnyugtattam: távolról sem lenne bűn, sőt az égben kettős glóriával jutalmaznák, ha egyszer valakinek sikerülne egy kiadót kifosztani.

A tábornok hajthatatlan maradt, és felszólított: nevezzek meg egy kiadót, amelyik hajlandó lenne ezt a nemes cselekedetet vállalni. A hartfordi American Publishing Companyt említettem meg. Megkérdezte: tudom-e bizonyítani állításomat. Közöltem vele, hogy hat órán belül táviratilag szállíthatom a bizonyítékot. Három óra alatt ér el az üzenetem Hartfordba, és Bliss lelkes beleegyezése ugyancsak három óra alatt teszi meg ugyanezt az elektromos utat. Ha hamarabb kívánja a választ, akkor elsétálok Hartfordba, és máris hozom.

A tábornok még vonakodott, de Fred Grant már hajlott a szóra. Azt javasolta, tegyük félre a Century cég szerződését huszonnégy órára, közben pedig vizsgáljuk meg a helyzetet, tanácskozzunk. Elvégre ez nem érzelmi kérdés, hanem pusztán üzleti ügy, és csakis ebből a szempontból kell mérlegelni. Az érzelmekre vonatkozó utalás célzás volt. Ugyanis az történt, hogy a Grant és Ward-ügynökség (amely Grant tábornokból, az egy ideig "a pénzügyi világ kis Napóleonjá"-nak becézett Mr. Wardból, valamint Wardnak Fish nevű társából állt) az utolsó centig kifosztotta Grant tábornokot. Ebben az időben, amikor betevő falatra való pénze sem volt, a Century Company feje, Roswell Smith, felajánlotta neki, hogy írjon számukra négy cikket a polgárháború egyes nagy csatáiról egyenként ötszáz dollárért. A kétségbeesett veterán hősnek olyan volt ez az ajánlat, mint a vízbefúlónak a közmondásos szalmaszál. Hálásan fogadta, és megírta nekik a cikkeket. Egyenként legalább tízezer dollárt értek, de Grantnak erről sejtelme sem volt. A cikkenkénti ötszáz dollárt mesés fizetségnek érezte a kellemes és könnyű írogatásért.

Ezért irtózott a gondolattól, hogy cserbenhagyja a jótevőit. Katonás gondolkodása és neveltetése révén árulásnak érezte volna. Ha jól emlékszem, Grant első cikke után a Century előfizetőinek száma százezerről kétszázhúszezerre emelkedett. Emiatt a Century a hirdetéseiből abban a hónapban több mint kétszeresét kereste, mint korábban bármikor. Azt hiszem, a hirdetések értékének növekedése abban a hónapban elérhette a nyolcezer dollárt, és ezzel még egyáltalán nem túloztam, inkább lefelé tévedtem.

Az akkoriban jelentkező előfizetők valószínűleg évekig megmaradtak; ebből következik, hogy a lap hirdetéseiből befolyó nyolc-tízezer dolláros havi jövedelemtöbblet is megmaradt vagy hat évig. Az előbb úgy számoltam, hogy Grant minden cikke megért legalább tízezer dollárt, nem ötszázat. Úgy is mondhatnám, hogy megértek egyenként huszonötezret, s még akkor sem mondtam volna sokat.

Elkezdtem reklámozni az American Publishing Companyt. Azzal érveltem, hogy ez a cég elsőnek jelentette be igényét Grant emlékirataira, és talán illő lenne, ha legalább ajánlatot tehetne, mégpedig a Century Company előtt. Grant tábornokra ez az újdonság erejével hatott. De emlékeztettem rá, hogy a Grant és Ward cégnek még látszólagos virágzása idején egyszer meglátogattam őt az irodájában, segítettem neki az ebédjét elfogyasztani, és arra kértem, írja meg emlékezéseit, s adja át az American Publishing Companynek a kiadás jogát. Akkor visszautasította az ajánlatot, mégpedig igen határozottan. Mint mondta, nincs szüksége pénzre, különben sem író, meg sem tudná írni az emlékezéseit.

Úgy emlékszem, másnap reggelig hagytuk levében főni a szerződés ügyét. Közben jó sokat gondolkoztam rajta. Tisztában voltam vele, hogy az American Publishing Company boldog lesz, ha megkaphatja Grant tábornok emlékiratait az említett feltételekkel: a tiszta haszon háromnegyede Granté, egynegyede pedig a cégé. Sőt, azt is jól tudtam, hogy nincs olyan kiadó az országban - olyan kiadó, aki már foglalkozott előfizetőgyűjtő rendszerrel -, aki ne vállalná boldogan a könyvet ilyen feltételekkel. Hajlandó voltam tálcán átnyújtani a könyvet Frank Blissnek és az American Publishing Companynek, s ezzel gazdaggá tenni azt a viperafészket, de időközben támadt egy józan gondolatom. Végiggondoltam, hogyan fosztott ki engem ez a társaság éveken keresztül, és hogyan folytatott egyházépítő tevékenységet a nyereségből - itt az alkalom, hogy dédelgetett régi sérelmemért alaposan megfizessek nekik.

Második megbeszélésünk alkalmával Grant tábornok a természetére jellemző szerénységgel viselkedett, Sherman két nagy kötetben adta ki visszaemlékezéseit a Scribner cégnél; nevezetes eseménynek számított. Grant tábornok megkérdezte:

- Sherman azt mondja, huszonötezer dollárt keresett a könyvével. Gondolja, hogy az én könyvemmel is lehetne ennyit keresni?

Megmondtam neki: nemcsak gondolom, hanem tudom, hogy sokkal több lenne a tiszta haszna. Sherman könyvét csak kinyomtatták, és nem kapott megfelelő reklámot, előfizetéses terjesztést, pedig úgy kellett volna kiadni. Nem minden könyv alkalmas erre a terjesztési módra, de az olyan nevezetes emberek emlékiratai, mint Sherman és Grant, különösen alkalmasak rá. A megfelelő érdeklődést keltő könyvek nyolcszor, tízszer akkora nyereséget hoznak előjegyzéssel, mint ha csak egyszerűen a kiadó listáján szerepelnek.

Grant kételkedett benne, hogy az ő emlékiratai huszonötezer dollárt jövedelmeznének. Megkérdeztem, miért nem hisz benne. Közölte, hogy kipróbálta, és a kérdés ezzel eldőlt. Kíváncsian tudakoltam: ugyan miféle bizonyíték alapján jutott erre a döntésre. Elmondta, hogy felajánlotta az emlékiratait Roswell Smithnek huszonötezer dollárért. Smith elrémült az ajánlattól: alig maradt benne elég szusz a visszautasításhoz.

Ekkor eszembe jutott valami. Hiszen nekem is van könyvkiadó cégem! Eddig nem is gondoltam rá.

- Adja el nekem az emlékiratait, tábornok úr. Én is kiadó vagyok. A kétszeresét fizetem. Itt van nálam a csekkfüzetem; fogadja el az ötvenezer dolláros csekket most rögtön, és írjuk meg a szerződést.

Grant tábornok éppolyan hirtelen utasította vissza ezt az ajánlatot, mint Roswell Smith az övét. Hallani sem akart róla. Barátok vagyunk, és ha nem térülne meg a könyvére fordított kiadásom... Itt megállt, és azt mondta, fölösleges a részletekbe belemenni, egyszerűen nem egyezhet bele, hogy egy barátja ilyen kockázatot vállaljon.

Akkor azt kértem:

- Adja át nekem a könyvet azokkal a feltételekkel, amelyeket a Centuryvel kapcsolatban javasoltam. Húsz százalék tiszteletdíj, vagy ehelyett a tiszta haszon hetvenöt százaléka az öné, én pedig fizetem az egyéb költségeket, a rezsit stb. az én egynegyedemből.

Kinevetett. Megkérdezte, mennyi lenne az én huszonöt százalékom. Közöltem: fél év alatt százezer dollár.

Grant íróemberrel tárgyalt. A szentesített hagyomány értelmében tisztában volt vele, hogy minden író hebehurgya, romantikus, élhetetlen; anyagi ügyekhez éppúgy nincs eszük, mint ahhoz, hogy az eresz alá álljanak, ha esik az eső. Ahhoz túlságosan kedves volt, hogy sértő módon hozza tudomásomra, mit tart elszabadult fantáziám termékének tényleges értékéről, de szinte jobb lett volna, ha megmondja, mert kifejező tekintetében tízszeresen is benne volt a véleménye az egészről. Azt hiszem, csak azért, hogy mondjon valamit, megkérdezte, mire alapozom ezt a szép álmot - ha egyáltalán alapozom valamire.

- A kettőnk irodalmi értékének hasznosíthatósága közötti különbségre - válaszoltam. - Az én első két könyvem egyenként százötvenezer példányban kelt el. Vászonkötésben három dollár ötven centbe, értékesebb kötésben még többe kerültek; átlagban a százötvenezer könyv darabonként négy dollárba. Tisztában vagyok vele, hogy az ön kereskedelmi értéke legalább négyszerese az enyémnek; éppen ezért könnyedén megkockáztathatom, hogy a könyve hatszázezer példányban fog elkelni, és a tiszta haszon félmillió dollár lesz; az én részem ebből tisztán százezer dollár.

Hosszan vitatkoztunk. Végül Grant tábornok táviratozott jó barátjának, George W. Childsnak, aki a philadelphiai Ledger-nél dolgozott, hogy jöjjön New Yorkba, és adjon tanácsot. Childs megérkezett. Bebizonyítottam neki, hogy Webster könyvkiadói gépezete hiánytalanul és kifogástalanul működik. Végre Childs meghozta a döntést:

- Add Clemensnek a könyvet.

Fred Grant ezredes támogatta:

- Add Clemensnek a könyvet.

A szerződés elkészült, aláírtuk, és Webster azonnal nekilátott új munkájának.

1866 őszén vagy telén ismerkedtem meg Grant tábornokkal egy fogadáson Washingtonban, még hadseregparancsnok korában. Éppen csak láttam, kezet fogtam vele, mint a tömeg többi tagja, de nem beszélgettünk. Sheridan tábornokot is ott láttam először.

Legközelebb első elnöksége idején találkoztunk. Bill Stewart, Nevada szenátora felajánlotta, hogy bevisz az elnökhöz. Munkaruhában találtuk, ócska, jócskán tintafoltos vászonköpenyt viselt. Már valamelyest ismerték a nevemet a "Quaker City"-n tett világkörüli utamról a New York Tribune-nek küldött leveleimből. Kezet fogtunk, és aztán hallgattunk. Semmi sem jutott eszembe. Belenéztem a tábornok rendíthetetlenül komoly arcába, és így szóltam:

- Elnök úr, zavarban vagyok. És ön?

Mosolya egy ércbálványnak sem vált volna szégyenére. Majd elsüllyedtem.

Vagy tíz évig nem láttam. Közben eléggé megismerték a nevemet.

1879-ben a tábornok európai és ázsiai körútjáról tért haza; San Franciscóból kelet felé tartott, és diadalútján végig lelkesen ünnepelték. Most éppen Chicagóban készültek ünneplésére a tennesseei hadsereg veteránjai; az első csapaté, amelynek parancsnoka volt. Az előkészületek méretei összhangban voltak az esemény jelentőségével. A fogadóbizottság táviratilag megkérdezett, hogy elmennék-e, és az ünnepi banketten felköszönteném-e a hölgyeket. Visszatáviratoztam, hogy a felköszöntő már idejét múlta. Ezen a földrészen már mindent elmondtak a hölgyeknek, amit egy banketten el lehet mondani, de a társadalomnak van egy elhanyagolt csoportja, akiket mindig mellőznek ilyen alkalmakkor, s ha megengednék, én mellettük állnék ki: a kisbabák mellett. Belementek; megírtam a felköszöntőmet, és elutaztam Chicagóba.

Fényes felvonulásra készültek. Úgy tervezték, hogy Grant tábornok majd egy külön e célra épített emelvényről nézi a Palmer House második emeleti ablakából. A kiugró emelvényt szőnyegekkel, zászlókkal és ehhez hasonlókkal díszítették fel.

A felvonulást természetesen erről az emelvényről lehetett legjobban látni, ezért oda tartottam, amikor még üres volt. Abban reménykedtem, talán megengedik, hogy ott ülhessek. Elég feltűnő hely volt, mert az egész hatalmas tömeg állandóan azt bámulta. Rövidesen két úriember jött ki az emelvényre a szálloda ablakából, és előreléptek. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a lenti óriási tömegből. Megismertem őket: az egyik Grant tábornok volt, a másik Carter Harrison, Chicago polgármestere, akivel ismertük egymást. Harrison meglátott, és hozzám lépett. Megkérdezte, nem akarom-e, hogy bemutasson a tábornoknak. Bevallottam, hogy szeretném. Odavitt hozzá, és azt mondta:

- Tábornok úr, engedje meg, hogy bemutassam önnek Mr. Clemenst.

Kezet fogtunk. A szokásos kis szünet, majd a tábornok így szólt:

- Én nem vagyok zavarban. És ön?

Ez az eset azt mutatja, hogy a tábornok apróságokat éppúgy észben tudott tartani, mint komoly dolgokat.

Érvényben levő szerződésünk értelmében Websternek csak évi kétezerötszáz dollár fizetése volt. Nem vállalta, még ingyen sem, hogy részesedést fogadjon el az üzletből, mert óvatos ember volt, nem szerette a kockázatot. Most újra felajánlottam neki, barátságból, a tízszázalékos részesedést - a szerződés többi részletének változatlanul hagyásával. Ekkor a következő szerény ellenjavaslattal jött: emeljem a fizetését évi háromezerötszáz dollárra; kapja meg a Grant-könyvből befolyó nyereség tíz százalékát, és a szükséges tőkét adjam én hétszázalékos kamatra.

Közöltem, hogy a javaslata nekem megfelel.

Ekkor hívatta Whitfordot, a cimboráját, és az megírta a szerződést. Én nem értettem a szöveget - sohasem voltam képes megérteni egy szerződést sem -, és arra kértem képzett üzletember sógoromat, Langdon tábornokot, hogy próbálja megérteni helyettem. Elolvasta, és azt mondta: rendben van. Erre aláírtuk, és lepecsételtük. Később jöttem rá, hogy a szerződés értelmében Webster tíz százalékot kap a Grant-könyvből és az egész cég nyereségéből, de az esetleges veszteségek őt nem érintik.

Elterjedt a hír, hogy Grant tábornok az emlékezéseit írja, és a Charles L. Webster és Társa cég adja ki. A bejelentés nagy port vert föl az egész országban. Az emberek örültek, és minden újság bőven hangot is adott ennek az érzésnek. Egyik nap Webster még ismeretlen volt, mint egy ma született csecsemő, másnapra pedig híresség lett. Neve az Egyesült Államok minden újságjában szerepelt. Fiatal volt, ő is csak ember, és természetesen dicsőségnek érezte ezt a futó hírességet; hízott a mája, alig fért a bőrébe. Újonnan szerzett dicsőségén érzett gyerekes örvendezését kellemes érzésekkel szemléltem. Először is rögtön kiköltözött szerény hivatalából, és olyat keresett, amely jobban illett az ország leghíresebb kiadójának jelentős szerepéhez.

Az új iroda egy magas épületnek az Union Square-re néző második vagy harmadik emeletén volt; előkelő üzleti negyedben. A régi iroda két rendes szobából állt; az új egy egész emeletet foglalt el. Tulajdonképpen Websternek egy apró kis odúra lett volna szüksége valamelyik mellékutcában, s csak annyi helyre, hogy éppen meg lehessen fordulni benne: ennyi hely kellett az irodai munkához. Raktárra, pincére semmi szükség nem volt. A nagy Grant-emlékirat nyomdászai és könyvkötői maguk kezelték a kiszedett lapokat és a bekötött példányokat; nekünk felszámították a raktározást és a biztosítást. Ennek a nagyszerű könyvnek nem volt szüksége fényes kiadóhivatalra. Grant tábornok kiadóját nem is lehetett volna úgy eldugni, hogy az ügynökök és terjesztők rá ne találjanak. Egy kis odú teljesen megfelelt volna a célnak. Az egész üzletet úgyis levelezés útján bonyolították, azt is csak a tizenhat ügynökséggel, nem a tízezer terjesztőjükkel.

Mindenesetre szépen fejlődtünk, már ami a tágasságot és a kilátást illeti. Hatásos volt - amennyire a hosszan elterülő üresség hatásos lehet. Már attól féltem, ha a vidékiek meglátják a termeket, elriadnak, és azt javasoltam, akasszunk ki egy figyelmeztető táblát az ajtóra belül: - Tessék belépni. Nem kötélverő üzem.

Websterrel kár volt szellemeskedni. Mélyen sértette a hiúságát. Fegyverzetéből hiányoztak a szellemi fegyverek, és így nem tudott visszavágni. Nem is volt lovagias tőlem szellemi fegyverrel támadni egy szellemileg fegyvertelen emberre. Próbáltam uralkodni magamon, de nem sikerült. Nagyvonalúbbnak kellett volna lennem, és elviselni a hiúságát, de nem tudtam. Néha még a sajátom elviselésére sem vagyok elég nagyvonalú. Főleg az egyik hibája hozott ki a sodromból, talán azért, mert belőlem hiányzott. Ha olyan téma került szóba, amiről semmit sem tudott, nem próbálta azzal kivédeni, hogy bevallja tudatlanságát, hanem még annyi esze sem volt, hogy ne jártassá a száját. Olyan kijelentéseket tett, amelyekkel azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő is ért hozzá - pedig teljesen valószínűtlennek hatott, mert tudatlansága az egész földre kiterjedt, mint egy takaró, alig volt rajta itt-ott egy kis lyukacska. Egyszer társaságban szóba került George Eliot, és beszélgettek a hölgy műveiről. Láttam, Webster is hozzászólásra készül. Nem tudtam téglával vagy bibliával fejbe vágni, hogy elveszítse az eszméletét, és így megmentsem, mert ez feltűnt volna - kénytelen voltam várni, hogy a Webster-hegy megszülje a maga kis egerét. Meg is ragadta az alkalmat, amint egy kis szünet állt be a csevegésben. Nyugodt önteltséggel a következő megjegyzést szúrta közbe:

- Erkölcsi meggondolások alapján annak az embernek egyetlen könyvét sem olvastam.

Alig melegedtünk meg az új irodahelyiségekben, amikor Webster azzal állt elő, hogy semmisítsük meg szerződésünket, és csináljunk újat. Rendben van, megcsináltuk. Valószínű, hogy el sem olvastam, és mással sem nézettem meg. Azt hiszem, egyszerűen aláírtam, hogy ne kelljen tovább vesződnöm vele. Az előző szerződések értelmében Webster fizetett alkalmazottam volt; az új szerint én voltam a szolgája, tökéletesen a rabszolgája, fizetés nélkül. Enyém volt az üzlet kilenctizede, én adtam az egész tőkét. Én vállaltam a veszteségeket, mindenért én voltam felelős, mégis Webster volt az egyeduralkodó. Ez az új helyzet és az én gúnynyilaim megváltoztatták a légkört. Már nem adhattam ki utasítást, mint azelőtt. Még javaslatot sem tehettem azzal a reménnyel, hogy esetleg elfogadja.

Grant tábornok beteg ember volt, de úgy dolgozott az emlékiratain, mint az egészséges; szép rendesen, folyamatosan haladt vele.

Webster beült a kötélverőszín trónjába, és berendelte a tizenhat ügynökség vezetőjét az Egyesült Államok tizenhat részéből, hogy írják alá a szerződéseket. El is jöttek. Összeültek. Webster Sínai-hegye magaslatáról osztotta ki a parancsolatokat. Meglepően, nagyszerűen uralkodtak magukon. Átadták a szükséges óvadékot; aláírták a szerződést, és elvonultak. Rendes körülmények között zokon vették volna a fiatalember pimaszságát, de ez rendkívüli eset volt. A szerződés sokezer dollárt jelentett az ügynökségek tulajdonosainak, és ez a tudat segítette őket, hogy féken tartsák az ellenszenvüket.

Whitford kéznél volt. Mindig Webster körül nyüzsgött, mert Webster semmibe sem akart belefogni jogi tanácsadó nélkül. Most aztán annyi jogi tanácsot kaphatott, amennyi csak belefért, mert évi fizetéssel állandóra alkalmazta Whitfordot. Tízezer dollárt fizetett neki az én zsebemből. Whitford meg is érdemelte egy részét - mondjuk kétszáz dollárt. Életében először dolgozott meg valamire való fizetésért, és ragyogott az elégedettségtől. A "megdolgozott" tulajdonképpen udvarias túlzás. Sosem dolgozott semmit, nem is arra termett. A tízezernek egy töredékét sem érdemelte meg. Szolgálatai két esetben súlyos anyagi kárt okoztak a cégnek. Egyéb tevékenysége lényegtelen és fölösleges volt; a könyvelő is elláthatta volna.

Ez ugyan nem arra való hely és alkalom, hogy Webstert gyalázzam, de meg kell tennem. Kötelességem. Lássuk a folytatást. Nem az a célom ezzel az életrajzzal, hogy rosszindulatúbb legyek bárkivel is, mint szokásom. Már nem élek: halott vagyok. Szeretném, ha ezt az olvasó állandóan figyelembe venné. Ha élnék, a szokásos formák között írnám az életrajzomat. Éppolyan indulatos lennék Websterrel, mint most - a halálomban -, de ahelyett, hogy ezt szabadon és becsületesen bevallanám, leplezni igyekeznék. Be akarnám csapni az olvasót, de úgysem sikerülne. Haragomat a sorok között is észrevenné, és nem becsülne érte. Ennél rosszabb akkor sem történhet velem, ha őszintén és nyíltan bevallom rosszindulatomat. Pontosan ezért szólok a sírból, mert néha szükségem van arra a jó érzésre, hogy mindent elmondhatok, ami bennem van, ahelyett, hogy az élvezhető részét nyújtanám ízléses csomagolásban honi fogyasztásra. Őszintébben szólhatok a sírból, mint a legtöbb történetíró, mert ők akármennyire igyekeznek is, nem érzik halottnak magukat, én pedig képes vagyok rá. Hitegethetik magukat vele, de nálam ez a valóság. Egész idő alatt azt éreznék, szinte biztosan, hogy az a sírban fekvő valami tudatos lény, és tudatosan beszél az élőkről; szégyenkezésre is képes; vissza tud riadni az őszinte megnyilatkozástól, mert ők hisznek az örökkévalóságban. Azt gondolják, a halál csak álom, amelyet rögtön követ az ébredés; hogy a szellemük értesül arról, mi folyik itt lenn a földön, és mélységes, állandó érdeklődéssel kísérik a szeretett-gyűlölt életben maradottak örömét-bánatát.

Én azonban rég elvesztettem hitemet a halhatatlanságban - és egyben érdeklődésemet is. Most elmondhatom, amiről életemben hallgatnom kellene, mindazt, ami az embereket megbotránkoztatná. Élve nem beszélhetnék róluk, mert tapasztalnám megbotránkozásukat, és el akarnám kerülni azt a rossz érzést, hogy én vagyok ennek az okozója. Csak akkor hiszünk a halhatatlanságban, ha okunk van rá; nem tapasztalaton, sőt nem is valószínűségen alapuló okunk, mert ilyen nincs. Azért döntünk úgy, hogy hiszünk ebben az ábrándban, mert valami, számomra ismeretlen oknál fogva, kívánjuk a halhatatlanságot. Belőlem azonban hiányzik ez a vágy. Kipróbáltam ezt az életet, s nekem ez elég. Újabb élet csak újabb kísérlet lenne; ugyanabból a forrásból fakadna, mint a mostani. Nem valami nagy várakozással néznék elébe, s ha felmentenek egy ilyen kísérletben való részvétel alól, csak hálás lehetek érte. A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem - százmillió éven át -, és ebben az életben többet szenvedtem egy óra alatt, mint amennyit emlékezetem össze tud szedni az egész korábbi százmillió évről. Csak békéről tudok, derűről, a felelősségtudat teljes hiányáról; nem volt gond, aggodalom, bánat, tanácstalanság. Abban a százmillió éves szünidőben mélységes elégedettség és jó érzés honolt, amelyre csak a folytatás gyöngéd vágyával és hálás kívánásával gondolhatok, ha eljön az alkalom.

Tehát érthető, hogy amikor a sírból szólok, nem egy szellem beszél: csak a semmi, az üresség, a nemlétező; nincsenek sem érzelmei, sem tudata. Nem tudja, mit mond. Nem is érzékeli, hogy mond valamit, tehát őszintén és nyíltan beszélhet, hiszen azt sem sejtheti, hogy fájdalmat, kellemetlen érzést okoz vagy megsért valakit.

Szabadon szólok Websterről, mert számítok rá, hogy jövendő kiadóimban lesz annyi józanság és jóérzés, hogy minden ilyesféle fejezetet kihagyjanak ennek a könyvnek a korai kiadásaiból és minden további kiadásból, egészen addig, amíg a sírban nyugszanak mindazok, akiket megbánthatnának vele. De azután hadd jelenjenek meg. Ez az óhajom, hiszen abban a távoli jövőben már úgysem árthatnak senkinek.

Az Egyesült Államok történetében egyetlenegy katonatiszt viselte az "Amerika marsallja" elnevezésű legfőbb méltóság címét. Lehet, hogy kettő is akadt, de erre nem emlékszem. Az amerikai forradalom és a polgárháború közötti időszakban ez a cím nem létezett. Speciális hivatal, nem tartozik a katonai rangok közé. Csak kongresszusi határozat ruházhatja rá egy személyre név szerint; nem örökölhető; előléptetés révén sem tölthető be.

Grant tábornok megkapta, de amikor elnök lett, lemondott róla. Most, a halál markában, az egész nemzet együttérző és sajnálkozó szemmel figyelte, készen arra, hogy kifejezze mély háláját, és teljesítse, ha bármi óhajt nyilvánítana. A barátai tudták: szíve leghőbb vágya, hogy az Egyesült Államok marsalljaként halhasson meg. Chester A. Arthur elnökségének és a Kongresszus ülésszakának utolsó napján, az utolsó pillanatban került napirendre a cím adományozása. Nem volt vesztegetni való idő; követeket szalajtottak a Fehér Házba. Arthur elnök sietve megjelent a Capitoliumban. Nagy volt a sürgés-forgás és az izgalom, s a fáradságos előkészületeket későn kezdték el! Miközben összeszedték a szavazatokat, lejárt a Kongresszus időtartama. Illetve: lejárt volna, de gondos kezek egy félórával visszaigazították az órát, és a határozatot sikerült keresztülhajtani! Mr. Arthur azonnal aláírta, és így megmentették a helyzetet.

Az eredményt megtáviratozták Grant tábornoknak. Ott voltunk mellette néhányan, amikor a táviratot a kezébe adták. Minden arc nagy izgalmat, erős felindulást árult el - kivéve egyet: Grant tábornokét. Elolvasta, de egy szikrát sem változtak kemény arcvonásai. Sokkal hevesebb érzelem viharzott benne, mint az összes jelenlevőkben együttvéve, de el tudta nyomni magában, és semmi jelét nem mutatta.

Már egy korábbi, kevésbé emlékezetes alkalommal is tanúja voltam, milyen erős akarattal győzi le érzéseit Grant tábornok. 1879-ben, Chicagóban történt, amikor megérkezett diadalmas földkörüli útjáról, és három napon át ünnepelte a tennessee-i hadsereg, amelynek életében először volt parancsnoka. Közelében ültem a színpadon, amely megtelt a hadsereg életben maradt hőseivel és feleségükkel. Amikor Grant tábornok más neves polgárháborús tábornokok kíséretében a színpad elejére ment és leült, az egész közönség fölkelt, és fülsiketítő üdvrivalgásba tört ki, amely két-három percig tartott. Egy katona sem volt a színpadon, akin ne látszott volna a meghatottság, kivéve a tapsvihar célpontját, Grantot. Egy arcizma sem rezdült.

Akkor aztán elkezdődött a dicshimnuszok sora. Ott volt Sherman, Sheridan, Schofield, Logan és még vagy fél tucat neves katona. A szónokok azzal kezdték, hogy Niagara-zuhatagként ontották Grantra a dicséretet. Mindig a közelében álltak meg, és onnan zúdították a nyakába, de nem tett rá nagyobb hatást, mint egy bronzszoborra. Azután a szónokok Grantról Shermanre tértek át, majd Sheridanre és a többire, és mindegyikre vödörrel zúdították a dicséretet. Minden esetben úgy hatott, mintha a szónok tüzet zúdított volna az áldozatok nyakába; vonaglottak, rángatóztak, mocorogtak és szenvedtek. Távcsővel három mérföldről meg lehetett volna állapítani, hogy ki a soron levő áldozat. Egyikük sem tudott nyugton ülni a tüzes dicséretek közepette, kivéve Grantot. Két és fél hosszú órán keresztül negyedóránként nyakába zúdult a Niagara, és mire a megpróbáltatás végére érkezett, pontosan ugyanabban a pózban ült, mint amikor letelepedett a székre. Meg sem mozdult egész idő alatt. Már az is nagy teljesítmény lett volna, ha valaki úgy ül helyzetváltoztatás nélkül ennyi ideig, hogyha semmi sem zavarja, piszkálja, izgatja, de ilyen szörnyű gyötrelem közepette két és fél órán át ilyen rendületlennek maradni akkora teljesítmény, amit sosem hittem volna el, ha nem a tulajdon szememmel látom.

Valahányszor Grant tábornok egy adag korrektúrát kapott, nekem is küldtek belőle egy példányt; a tábornok tudott erről. Néha futólag említettem a korrektúrát, de részletekbe nem bocsátkoztam. Idővel megtudtam egy hozzátartozójától, hogy a tábornokot zavarta és csalódást keltett benne hallgatásom a memoárjai irodalmi színvonalával kapcsolatban. Azt is tudtomra adták, hogy nagyon jólesne a tábornoknak egy tőlem eredő biztató szó. Ez legalább annyira váratlanul ért, mint Kolumbus szakácsa érezte volna, ha azt hallja, hogy Kolumbus a hajózási technikájáról szeretné a véleményét hallani. Eszembe se jutott volna, hogy Grant tábornok bárkinek a segítségére vagy bátorítására szorulhat akármiben, amire vállalkozik. Végtelenül szerény ember volt: ez a példa is bizonyítja. Új pályát kezdett, feltérképezetlen tengerre merészkedett, és kellett neki a biztató szó, mint bárki más közönséges halandónak. Kitüntető bóknak éreztem, hogy ad a véleményemre és hallani kívánja, ezért az első alkalmat megragadtam, hogy a beszélgetést diplomatikusan abba az irányba tereljem, és ne úgy hasson, hogy a hajánál fogva ráncigálom elő a témát.

Úgy adódott, hogy a memoárokat Caesar kommentárjaival hasonlítottam össze, és módomban állt, hogy véleményt nyilvánítsak. A legteljesebb őszinteséggel mondhattam el: mindkét művet ugyanazok a kiemelkedő erények jellemzik - világos fogalmazás, nyílt egyszerűség minden nagyképűség nélkül, a nyilvánvaló történeti hűség, becsületes igazságosság baráttal és ellenséggel szemben egyaránt; katonás őszinteség és nyíltság, és a szóvirágok puritán mellőzése. Ugyanarra a magas értékszintre helyeztem mindkét könyvet, egymás mellé, és ma is állom ezt a véleményemet. Ez azt mutatja, hogy ő is csak ember volt, ember és író. Minden író méltányolja a bókot, még akkor is, ha a forrás értéke kétes.

Grant tábornok hősiesen küzdött a tollával, mialatt a betegsége állandóan fogyasztotta életét; végre elkészült a mű. A tábornokot Mount McGregorba szállították, s ott ereje fokozatosan elapadt. Az utolsó időkben már beszélni sem tudott, kis papírszeletkékre írta föl, amit mondani akart.

Élete vége felé egyszer elmentem oda hozzá, és írásban megkérdezte, nyilvánvaló aggódó gondoskodással: van-e kilátás arra, hogy a könyve segíthet valamit a családján.

Elmondtam neki, hogy a terjesztés sikeresen folyik, az előfizetés és a pénz gyorsan gyűlik, pedig a kampány még javában folyik - de ha most abbahagynánk, akkor is kétszázezer dollárt kapna a családja. Írásban megelégedését fejezte ki.

Amikor beléptem a házba, a déliek tábornoka, Buckner, éppen kifelé jött. 1840 körül együtt voltak hadapródok West Pointban. Azt hiszem, valamivel később együtt vettek részt a mexikói háborúban. Grant - aki akkor a reguláris hadsereg századosa volt - ezután Oregonba került egy katonai helyőrségbe. Később lemondott állásáról, és egy fillér nélkül Keletre ment. Egyik nap az utcán találkozott Bucknerral, és ötven dollárt kért tőle kölcsön. 1862 februárjában Buckner volt a konföderációs Fort Donelson helyőrség parancsnoka. Grant tábornok támadással bevette az erődöt, és tizenötezer foglyot ejtett. Ezután a két katona nem találkozott huszonhárom évig, csak azon a napon Mount McGregorban.

Több látogató volt jelen, és sokat csipkelődtek, tréfálkoztak, többen Buckner rovására.

Végre megszólalt Buckner tábornok.

- Hadapródkorunk óta csodálom és tisztelem Grantot. Sok az erénye és érdeme, de van egy súlyos hibája. Javíthatatlan kölcsönkérő, és ha szüksége van valamire, nem ismer határt: minden kell neki, ami az embernél van. Amikor szegény voltam, ötven dollárt kért kölcsön tőlem, amikor gazdag voltam, tizenötezer emberemet kölcsönözte ki.

Grant tábornok július huszonharmadikán halt meg Mount McGregorban. Az emlékiratai szeptemberben vagy októberben kerültek a nyomdába. Több sorozat klisé készült; a nyomás munkáját szétosztottuk több nagy nyomda között. A könyvön éjjel-nappal számos gőznyomda dolgozott, és nagy könyvkötödék állandóan kötötték a példányokat. Két nagy nyolcadrét kötetben jelent meg a könyv. Vászonkötésben kilenc dollárba került; értékesebb kötésben arányosan többe. Kétezer példányt márványozott borjúbőr kötésben adtunk ki huszonöt dollárért.

December tizedikén jelent meg a könyv, és jó prófétának bizonyultam. A kezdet kezdetén azt mondtam Grant tábornoknak, hogy hatszázezer kötetet fogunk eladni, és így is történt: háromszázezer példány kelt el a kétkötetes műből. A Mrs. Grantnak küldött első csekk kétszázezer dollárról szólt; a következő, néhány hónap múlva százötvenezerről. A többi csekk összegére már nem emlékszem, de úgy gondolom, a könyv összesen körülbelül félmillió dollárt jövedelmezett Mrs. Grantnak.

Webster dicsfényben úszott. Ismeretlensége idején hat és egynegyedes kalapot hordott, de ekkoriban úgy fölfuvalkodott, hogy csak egy hordóba fért bele a feje. Szívesen szónokolt a könyv csodás sikeréről. Előszeretettel sorolta föl a statisztikai adatokat. Hangoztatta, hogy az aranyozott cím nyomásához tizenhárom mérföld aranylemezt használtak föl; elmondta, hány ezer tonna súlyú a háromszázezer kétkötetes példány. A régi történet ismétlődött meg: Webster azt képzelte: ő adta el a könyveket. Gondolt rá, hogy talán Grant tábornok neve is hozzájárulhatott; de elsősorban önmagában vélte fölfedezni a páratlan siker fő okát. Ez azt mutatja, hogy Webster is csak ember volt és könyvkiadó. Minden könyvkiadó Kolumbus. A sikeres író az Amerikájuk. Az a meggondolás, hogy - mint Kolumbus - ők sem azt fedezték fel, amit kerestek, csöppet sem zavarja őket. Csak arra emlékeznek, hogy felfedezték Amerikát; elfelejtik, hogy India egy csücskét akarták voltaképpen felfedezni.

Amikor a könyvterjesztő ügynökséget kiválasztottuk, Webster az egyik legjobb nyugati körzetet egy exhitszónoknak adta, egy hivatásos újrafeltámasztó-szektásnak, akit az ég Iowa állam súlyos vétkeiért büntetésül helyezett ebbe az államba. A többi jelölt óva intette Webstert ettől a választástól, mondván, hogy Whitfordnak vagy bárki másnak minden bölcsessége sem lesz képes megbirkózni ennek a fanatikusnak a veleszületett tolvajhajlamával. Minden figyelmeztetésük kárba veszett; Webster rábízta az ügynökséget. Elláttuk könyvekkel; virágzott az üzlete. Harminchatezer dollárt szedett össze, és Webster sosem látott belőle egy centet se.

Nem az a csoda, hogy Mrs. Grant félmillió dollárt kapott abból a könyvből: az a csodálatos, hogy nem adósodott el miatta. Az volt a szerencséje, hogy csak egyetlen Websterünk volt. Szokatlan hanyagság volt részemről, hogy nem hajtottam fel még egyet.