Legjobb, ha megpróbálom befejezni ezt a fájdalmas témát. Webster napjait és éjeit az a nyomasztó körülmény keserítette meg, hogy míg ő, Charles L. Webster volt a nagy könyvkiadó - a legnagyszerűbb könyvkiadó - s az én nevem sehol sem szerepelt mint a cég társtulajdonosáé, a közönség következetesen úgy tekintett rám, mint a cég megtestesítőjére, akinek Webster csak az árnyéka. Bárkinek volt kiadni való könyve, hozzám fordult vele, nem Websterhez. Számos kitűnő könyvet fogadtam el, de Webster minden esetben visszautasította a kiadásukat - és ő volt az úr. De ha valaki neki ajánlotta föl a könyvét, Webstert annyira elbűvölte ez a figyelmesség, hogy olvasás nélkül elfogadta. Egyetlenegy sem akadt közöttük, amely behozta volna a ráfordított költséget.

Joe Jefferson levélben közölte velem, hogy megírta önéletrajzát, és szeretné, ha én adnám ki. Természetesen érdekelt a könyv. Elküldtem Jefferson levelét Websternek, és megkértem: intézze el az ügyet. Webster nem utasította vissza a könyvet. Egyszerűen nem vette tudomásul, még a gondolatát is elűzte az agyából. Viszont elfogadott és kiadott két-három háborús könyvet, amelyek nem bizonyultak nyereségesnek. Ezután újabbat fogadott el, kiosztotta a szerződéseket az ügynökségeknek, megmondta, mi lesz az ára (három és fél dollár vászonkötésben), és úgy egyezett meg velük, hogy a megjelenés időpontját is megadta: körülbelül két-három hónappal későbbre tervezte. Egyszer elmentem New Yorkba, felkerestem Webstert hivatali helyiségeiben, és bele akartam nézni abba a könyvbe. Megkérdeztem tőle, mekkora a könyv terjedelme. Közölte, hogy nem tudja. Kértem, nagyjából számolja ki: megtette. Erre kijelentettem:

- A terjedelem alapján az ára a megadottnak még négyötöde sem lehet. Legjobb lesz, ha téglával pótolod ki. Téglagyárat kell építenünk, mégpedig azonnal, mert a tégla gyártása sokkal olcsóbb, mint ha a piacon vásároljuk.

Ettől dühbe gurult. Különben minden ilyen apróság így hatott rá. Soha nem találkoztam hozzá hasonlóan érzékeny lénnyel, ahhoz képest, hogy milyen durva anyagból készült. Számos elfogadott könyve volt ekkor - értéktelen művek, amelyeket azért fogadott el, mert neki ajánlották föl, nem nekem -, és kiderült, hogy egyiknek sem számította ki a terjedelmét. Úgy vette át őket, hogy meg sem nézte. Webster jó terjesztő volt, de semmit sem értett a könyvkiadáshoz, és nem is tudta megtanulni a szakmát. Idővel megtudtam, hogy kiadásra fogadta el Henry Ward Beecher Krisztus élete című könyvét. Azt javasoltam, inkább Lázárral próbálkozzék, mert róla már tudjuk, hogy sikerült életre kelteni. Megint felháborodott. Alkatához képest igazán végtelenül érzékeny volt. Még előleget is adott Mr. Beechernek, aki akkor nem élt kitűnő anyagi körülmények között; ötezer dollár előleget a majdan esedékes tiszteletdíjra. Úgy volt, hogy Mr. Beecher kissé simít még a könyvön, én azt hiszem, inkább be kellett még fejeznie. Úgy tudom, éppen elkészült az első kötettel, amikor kitört a végzetes botrány, amely megfojtotta a vállalkozást. Ha jól emlékszem, a második kötet nem készült el, és Mr. Beecher éppen nekifogott, hogy megírja. A megegyezés szerint vissza kellett származtatnia a pénzt, ha nem készül el időben. Nem sikerült megírnia, és vissza is fizette a pénzt.

Webster addig tartotta vissza egyik könyvemet - az Egy jenki Arthur király udvarában-t -, ameddig csak tudta, és akkor is olyan titokban hozta ki, hogy beletelt két-három év, míg rájöttek, hogy egyáltalán létezik ilyen könyv. Félretette egy Howellsszel közös vállalkozásunkat, a Humor könyvé-t, és nagy sokára titokban nyomatta ki. Nem hiszem, hogy Amerikában bárki tudatára ébredt volna a könyv létezésének.

William L. Laffan közölte velem, hogy a baltimore-i Mr. Walters pompás könyv kiadását tervezi. A könyv saját fejedelmi műgyűjteményét fogja bemutatni. A legkitűnőbb művészeket hozatja el Párizsból az illusztrációk elkészítésére. Saját maga készítteti el a könyvet, teljesen a saját ízlése szerint, negyedmillió dollárt szánt rá; luxuskiadás lévén, magas áron hozza forgalomba. A nyereségből nem kér: a kiadónak nincs más dolga, mint hogy terjessze a könyvet, és bezsebelje a nyereséget.

- Itt az alkalom, Mark - mondta Laffan -, hogy fáradság, kockázat és költség nélkül vagyont szerezz.

Azt mondtam neki, azonnal elküldöm Webstert Baltimore-ba. Meg is próbáltam, de nem sikerült. Webster egyáltalán nem foglalkozott a dologgal. Ha Mr. Walters valami szemetet akart volna kiadni, csak Websterhez kellett volna fordulnia; Webster nyakát törte volna, úgy rohan, hogy megszerezze. Mr. Walters nem a megfelelő emberhez fordult. Webster büszkesége csorbát szenvedett, és nem volt hajlandó belenézni Mr. Walters könyvébe. Webster büszke volt, de egyéb képességekkel nem rendelkezett.

Webstert kínzó fejfájások gyötörték; egy új német gyógyszerrel, a phenacetinnel enyhítette. Az orvosok korlátozni akarták a használatát, de ő megtalálta a módját, hogy nagy mennyiségben szerezze be. Szabad intézményeink mellett bárki megmérgezheti magát, aki akarja, és megfizeti az árát. Egyre gyakrabban, egyre nagyobb mennyiségben szedte a gyógyszert. Végül teljesen elkábult tőle, olyan lett, mint az alvajáró. Csak ritkán ment be az irodájába, és akkor is majdnem biztosra lehetett venni, hogy az üzlet szempontjából kártékony tevékenységre használja hatalmát. Ilyen állapotban már nem is lehetett felelősnek tekinteni azért, amit csinált.

Valamit tenni kellett. Whitford megmagyarázta, hogy nem lehet más módon megszabadulni ettől a kártékony elemtől, mint hogy kifizetjük. De mi fizetni valónk volt? Webster mindig azonnal felvette a járandóságát. Már rég elverte az én nyereségrészemet a Grant-könyvből - százezer dollárt. Az üzlet fuldoklott, halódott: az egész nem ért másfél dollárt. Mi lenne tisztes ár az érdekeltség egytizedéért? Sok tanácskozás és levelezés után kiderült, hogy Webster hajlandó beérni tizenkétezer dollárral, és kilép a cégtől. Megírtam a csekket.

Már huzamosabb ideje egy Frederick J. Hall nevű fiatalember volt Webster helyettese és üzletvezetője; szintén dunkirki származék. Szépreményű ifjainkat mind erről a dunkirki méntelepről szereztük be. Szegény Hall mindig jót akart, de egyáltalán nem volt alkalmas erre az állásra. Egy darabig az ifjonti reménykedés fűtötte, de olyan akadályba ütközött, amelyen előbb-utóbb el kellett buknia.

Stedman, a költő több évvel azelőtt összeállította Az amerikai irodalom könyvtára című kiadványt, kilenc vagy tíz kötetben. Egy cincinnatibeli könyvkiadó igyekezett elsütni. A könyv felfalta a kiadót családostul. Ha Stedman nekem ajánlotta volna fel a könyvet, azt mondtam volna:

- Ha részlet-előfizetőket gyűjtünk, négy százaléknál magasabb tiszteletdíj mellett, akkor sem keresünk rajta, de akármilyen tiszteletdíjjal elúszunk, mert ilyen könyvhöz többszázezer dollár indulótőke kell, s nekünk még százezer sincs.

Stedman azonban nem nekem hozta a könyvet: Websterhez vitte. Websternek hízelgett az ügy; hízott a gyönyörűségtől. Nyolc százalék tiszteletdíjjal fogadta el, és ezzel bekövetkezett a Charles L. Webster és Társa cég régóta fenyegető öngyilkossága. Még két-három évig küszködtünk, vállunkon ezzel a halálos tehertétellel. Webster távozása után szegény kis Hall kínlódott vele; kölcsönöket vett fel attól a banktól, ahol Whitford az igazgatótanács tagja volt. Váltókra vette fel, amelyeken én voltam a kezes, és időnként megújította őket. A váltókat Olaszországba küldték utánam hosszabbítás céljából. Úgy írtam alá őket, hogy meg sem néztem, csak visszaküldtem. Végre észrevettem, hogy újabb kölcsönök mutatkoznak tudtom és beleegyezésem nélkül. Kissé nyugtalan lettem. Levélben megemlítettem ezt Mr. Hallnak, és közöltem, hogy szeretnék kimerítő beszámolót kapni a cég helyzetéről. A következő postával megérkezett a kimerítő beszámoló, amelyből az derült ki, hogy a vállalkozás aktívája kilencvenkétezer dollárral több, mint a passzívája. Ekkor már jobban éreztem magam. Pedig nem volt okom a jó közérzetre, mert a jelentést éppen fordítva kellett volna értenem. Szegény Hall rövidesen azt írta, hogy megint pénzre van szükségünk, és vagy tudok rögtön adni, vagy a cég kénytelen bejelenteni a csődöt.

New Yorkba utaztam. Beleöntöttem a kasszába huszonnégyezer dollárt, amit a tollammal kerestem. Körülnéztem, honnan szerezhetnék pénzt, de nem akadt ilyen hely. Mindez az 1893-as félelmetes pénzügyi válság idején történt. Hartfordba mentem kölcsönért, de nem kaptam egy centet sem. Jelzálogkölcsönt akartam fölvenni - bármilyen csekély összeget - a házra, telekre és a bútorokra. Az ingatlan százhatvanhétezer dollárba került, és azt hitte volna az ember, hogy lehet rá kapni némi kölcsönt. Henry Robinson felvilágosított:

- Clemens, szavamra, mondom, háromezer dollár kölcsönt sem kaphat arra az ingatlanra.

Tudomásul kellett vennem, hogy egy ruháskosár állami kötvényre sem kaphatnék kölcsönt.

Webster és Társa bejelentette a csődöt. A cég körülbelül hatvanezer dollárral tartozott nekem és hatvanötezerrel Mrs. Clemesnek. Ezenkívül még kilencvenhat hitelezőnek tartozott, fejenként átlag ezer dollárral. A válság következtében a feleségem jövedelme is megszűnt, valamint az én könyveimből származó bevétel is. Összesen kilencezer dollárunk volt a bankban; egyetlen fityingünk sem maradt arra, hogy kifizessük a Webster-cég hitelezőit. Henry Robinson tanácsa így hangzott:

- Ruházzon át minden Webster-követelést a hitelezőkre, és kérje meg őket, hogy fogadják el az adósságok csődelszámolására. Bele fognak menni: meglátja, elfogadják. Tisztában vannak vele, hogy ön egyénileg nem felelős azokért a tartozásokért: a felelősség a céget terheli.

Magam sem tartottam sokat a nehézségek ilyenféle megoldásáról, és amikor elmondtam a feleségemnek, hallani sem akart róla. Kijelentette:

- Ez az én házam: legyen a hitelezőké. A könyveid a te tulajdonod: add át őket a hitelezőknek. Minden lehetséges módon csökkentsd a tartozásodat, azután láss munkához, és keresd meg a többit, ha futja rá az életedből. És ne félj. A teljes adósságot ki fogjuk fizetni az utolsó centig.

A jóslat igaznak bizonyult. Mr. Rogers körülbelül ekkor lépett közbe, és lelkükre beszélt a hitelezőknek. Azt mondta: nem kaphatják meg Mrs. Clemens házát, őt elsőbbségi hitelezőnek kell tekinteni, s ő lemond a Webster cégnek kölcsönzött hatvanötezer dollárról. Közölte, hogy az én könyveimet sem vehetik át, mert nem képezik Webster és Társa tulajdonát. Mindent megkaphatnak, ami Webster és Társa tulajdona; én törlöm a cégnek adott hatvanezer dolláros kölcsönt; a jövőben feladatomnak fogom tekinteni, hogy megkeressem a Webster-adósságok fennmaradó részét, és minden dollárra száz centet fizessek vissza - de ezt nem tekinthetik ígéretnek.

Mr. Rogers már sok-sok hónapja eltávozott az élők sorából, de még ma sem vagyok képes arra, hogy vele kapcsolatos érzelmeimet és véleményemet szóba öntsem. Még túlságosan közeli; szellemének hatása nagyon is befolyásol.

Egész életemben a vacak kis kalandorok könnyű zsákmánya voltam. Jöttek, hazudtak, kifosztottak és odébbálltak; a következő már meg is érkezett a legközelebbi vonattal, és felmarkolta, ami megmaradt. Tizenhat éven át csak csalóknak gürcöltem, és Mr. Rogers mentett ki a karmaik közül. Megismerkedésünk után egy félórával úgy váltunk el, mint jó barátok. Véletlen, váratlan találkozás volt, de rám nézve emlékezetes és szerencsés következményekkel járt. Ebből a nehézségből is kirángatott, s egy-két év múlva a következőből is, amely pedig még szörnyűbb volt, mint az előző. S a mentőakciót úgy vitte végbe, hogy sem önbecsülésem, sem büszkeségem nem szenvedett tőle; sőt, olyan finom művészettel intézte, hogy azt a látszatot keltette: magam másztam ki belőle. Sem szóval, sem célzással nem árulta el soha; hogy lekötelezettjének tekintene. Én bizony nem voltam soha ilyen nagy lélek, de még hasonlóval sem találkoztam. Meg sem közelítettem ezt a magasrendű emberi tulajdonságot. Ebben a világban az ember semmit sem kaphat ingyen; mindenért meg kell fizetni, amit kapunk, sőt: ötvenszázalékos felárral; ha pedig hálával tartozunk, akkor tízszeres árat kell fizetnünk. A hála olyan adósság, amely uzsorakamattal egyre halmozódik - minél többet fizetünk, annál többet követelnek tőlünk. Idővel ráébredünk, hogy a kapott szívesség átokká vált, és azt kívánjuk, bár sose kaptuk volna. Olyan helyzetbe kerülünk, mint Mr. W., egyik barátom barátja pár évvel ezelőtt. Egy fűszeressegéd megmentette a felesége életét, mert megfékezte a megbokrosodott lovakat. A férj kimondhatatlanul hálás volt. Abban a hitben élt, hogy a hála érzelem - nem ismerte a pénzben kifejezhető értékét; azzal sem volt tisztában, hogy az árát nem ő szabja meg. Idővel ezen a téren kiművelődött. Ekkor így szólt a fűszeressegédhez:

- Fogja ezt az ötszáz dollárt, és tűnjön el. Maga és a családja három éve szipolyoz, és ha még valaki megmenti a feleségem életét, az legjobban teszi, ha megvásárolja a koporsóját, mert szüksége lesz rá.

Mr. Rogers nagy ember volt; ezt senki sem tagadhatja. Nemcsak egyféle szempontból volt nagy - ahogyan mások is, ahol nem volt egyeduralkodó -, hanem abban a szép jellemvonásban, amelyet említettem, kizárólagos nagysággal rendelkezett. Jóformán egymaga foglalta el ezt a magas polcot, vetélytárs nélkül. Ha a jellem kiválóságát érdemrenddel tüntetnék ki, azt hiszem, ez a tulajdonság vitán felül megérdemelné a térdszalagrendet és az aranygyapjúrendet.

Azoknak, akik nem ismerték, szeretném bemutatni nagylelkűségét.

Amikor a kilencvenes évek elején a Webster és Társa könyvkiadó cég bejelentette a csődöt, passzívái hatvanhat százalékkal múlták felül aktíváit. Törvény szerint nem voltam felelős az adósságokért, csak erkölcsi alapon. A válság javában dühöngött, egymás után omlottak össze a vállalkozások; a hitelezők magukhoz ragadták az aktívákat - ha akadt ilyen -, a többiről pedig lemondtak. Régi üzletfeleim azt mondták:

- Az üzlet - üzlet, az érzelmek más lapra tartoznak: és ez üzleti ügy. Adja át az aktívákat a hitelezőknek, és egyezzenek ki; más hitelező harminchárom százalékot sem kap.

Mr. Rogers igazi üzletember volt, ebben senki sem kételkedhet. Aki csak nyomtatott beszámolókból ismeri, azt képzeli, kitalálhatja, hogyan viselkedik Mr. Rogers egy ilyen esetben. Csak éppen tévednek. Mr. Rogers a feleségem mellé állt. Ő volt az egyetlen, aki világosan látta a helyzetet, és felismerte, hogy különbözik más, látszólag hasonló helyzettől. Lényegében ezeket mondta:

- Az üzleti életnek megvannak az elfogadott törvényei és szokásai, viszont az írónak a hírneve az élete. Szegény lehet egy író, de a jellemét nem szennyezheti be: meg kell keresnie az adósság teljes összegét, és kifizetni a hitelezőknek.

Unokaöcsém, a néhai Samuel E. Moffett - maga is író - természetesen ugyanígy érzett. Csak azért említem meg, hogy felelevenítsem egy találó megjegyzését, amely bejárta a világot: "A becsület nem ismer enyhítő körülményeket."

Így aztán eldőlt a kérdés. Abba kell hagynom a lazsálást, és újra munkához látnom. Könyvet kell írnom, és újra megkezdeni az előadásokat. A feleségem azt mondta: négy év alatt lerázhatom az adósságok terhét. Mr. Rogers óvatosabban, megfontoltabban, nagyvonalúbban nyilatkozott: szerinte tartson az ügy, ameddig tartania kell - mondjuk talán hét esztendeig. Ezt tréfának szánta. Általában csak akkor nem viccelődött, ha aludt. Titokban attól féltem, az ő hétesztendős becslése közelebb jár majd az igazsághoz, mint a feleségem négy éve.

Egyszer nagy megrázkódtatás ért - alaposan megrendített. Fültanúja voltam egy rövid beszélgetésnek Mr. Rogers és néhány dörzsölt üzletember között.

Első üzletember: - Clemens hány éves?

Mr. Rogers: - Ötvennyolc.

Első üzletember: - Ötvennyolc esztendős csődbe jutottak kilencvenöt százaléka nem képes újból talpra állni.

Második üzletember: - Ha kilencvennyolc százalékot mond, közelebb jár a valószínűséghez.

Napokig bántott ez a néhány mondat. Keserű előérzet gyötört: nem tudtam józanul elhessegetni. Érveim különben sem lehettek. Ha az ötvennyolc éves csődvallottak közül kilencvennyolc nem áll talpra, miért lennék éppen én a kilencvenkilencedik vagy a századik? A rossz hangulat azonban nem tartott soká, mert a feleségem, amikor megtudta bánatom okát, megragadta mindig munkára kész ceruzáját, papírt vett elő, és tisztán, meggyőzően kimutatta a négy év bevételét és a várható sikert. Beláttam: igaza van. Mindig is igaza volt. Előrelátásban, bölcsességben, meggondoltságban, helyes ítéletben s a kérdések sokoldalú szemlélésében nem akadt párja az ismeretségi körömben, kivéve Mr. Rogerst.

Természetesen hosszú időt vett igénybe a részletek elrendezése, a földkörüli előadóút megszervezése, de végre ez a munka is befejeződött, és 1895. július közepén elindultunk. Egy évre előre lekötötték az időmet.

Közben Mr. Rogers vette kézbe a hitelezőket. Összesen kilencvenhatan voltak. Összeült, tanácskozott, vitatkozott velük, igyekezett meggyőzni őket, de sosem veszekedett. A feleségem át akarta, adni nekik a nevén levő hartfordi házat, amelyet ő építtetett, de Rogers nem engedte. A könyveim kiadási jogát sem hagyta átadni. A feleségem a Webster cégnek végnapjaiban hatvanötezer dollárt kölcsönzött váltókra, abban a reményben, hogy ezzel megmenti a pusztulástól. Mr. Rogers ragaszkodott hozzá, hogy elsőbbségi jogú hitelezőnek nyilvánítsák, és a váltók felszámolása fejében feleségemé legyen a könyvek kiadási joga. Nem lehetett eltántorítani az álláspontjától, és végül a hitelezők beadták a derekukat.

Mr. Rogers a kiadási jogok rendezésén kívül még két kérdésért harcolt következetesen: a hitelezők pillanatnyilag érjék be a cég aktíváival, és hagyjanak nekem időt arra, hogy megkeressem a cég fönnmaradó tartozását. Sikerült meggyőznie őket. Olyan világosan érvelt, s oly megnyerő egyéniség volt - hangjából kedvesség, szeméből őszinteség sugárzott -, hogy minden értelmes embert meg tudott nyerni, akinek volt szíve. A kilencvenhat hitelezőből csak hárman-négyen követeltek kíméletlen, könyörtelen fellépést velem szemben; ezek nem enyhültek meg. A többiek belementek, hogy utamra engedjenek, és nem sürgettek. Közölték: nem akadályoznak semmi módon, nem indítanak eljárást ellenem; meg is tartották a szavukat. Ami a többi hármat-négyet illeti, sosem vettem rossz néven ellenséges viselkedésüket, kivéve itt, az önéletrajzomban. S itt sem dacból vagy rosszindulatból, csak őszinteségből. Nem fájhat nekik, mert biztos vagyok benne, hogy már mind a pokolban lesznek, mire ez nyomtatásba kerül.

Feleségemmel és Clarával 1895. július 15-én indultunk előadórohamra a világ körül. Előadást tartottunk, fosztogattunk és rohamoztunk tizenhárom hónapon keresztül. Megírtam a könyvemet, és meg is jelent. A könyvért és az előadásokért kapott pénzt abban a pillanatban, amint megkaptam, elküldtem Mr. Rogersnek, aki bankba tette a hitelezők számára. Kértük: fizesse ki rögtön a kis hitelezőket, mivel szükségük van a pénzre, de nem ment bele. Azt mondta, majd ha szárazra fejtem a világot, akkor megnézzük az eredményt, és arányosan osztjuk fel a Webster-hitelezők között.

1898 végén vagy 1899 elején Mr. Rogers Bécsbe táviratozott utánam:

- Összes hitelezőt kifizettem utolsó centig. Maradt tizennyolcezerötszáz dollár. Mit csináljak vele?

Szövetségi Acél-részvényeket vegyen, táviratoztam vissza. Így is fektette be az egészet, ezer dollár híján, és két hónap múlva százhuszonöt százalékos nyereséggel adott túl rajta.

Na hál' istennek! Legalább százszor megpróbáltam leírni ezt az undorító történetet, de sosem voltam képes rá. A negyedéig sem jutottam, és máris belebetegedtem. Végre sikerült megragadnom és ki is tartottam: kiírtam a szervezetemből, és remélem, soha többé nem is hallok róla.

Az elmúlt harmincöt év során irodalmi hajógyáramban mindig hevert legalább két félkész hajó, elhagyatva a tűző napon; többnyire három-négy is volt belőlük - most éppen öt van. Üzleti szempontból nem hangzik ésszerűnek a dolog, de nem volt egészen céltalan: szándékosan történt így. Mindaddig, amíg egy könyv magától íródott, hűséges és érdeklődő írnoka voltam, lankadatlan szorgalommal, de abban a pillanatban, amikor a könyv az én fejemmel próbálta a helyzetek megteremtésének, a kalandok és párbeszédek kieszelésének munkáját elvégeztetni, félretettem és kivetettem az agyamból. Ilyenkor megnéztem a többi befejezetlen művet, hátha akad köztük olyan, amelynek néhány évi békés tétlenség alatt újraéledt az önmaga iránti érdeklődése, és hajlandó újra írnokául fogadni engem.

Véletlenül jöttem rá, hogy a könyvek többnyire kifáradnak a közepük táján, és nem hajlandók tovább dolgozni, míg erejük és érdekességük meg nem újul némi pihenéstől, s az idő múlása föl nem tölti megfogyatkozott nyersanyagkészletüket. Akkor tettem ezt a hasznos felfedezést, amikor a Tom Sawyer közepére érkeztem. A négyszázadik kéziratoldalon a történet elszántan leállt, és egyetlen lépést sem volt hajlandó továbbmenni. Teltek a napok, és csökönyösen ellenállt. Elkeseredett, csalódott voltam, és végtelenül megdöbbentem, mert biztosan tudtam, hogy a történetnek még nincs vége; nem értettem, miért nem tudom folytatni. Egyszerű oka volt: kiürült a tartály, kimerült a nyersanyagkészlet: a mesét nem lehetett anyag nélkül folytatni; semmiből nem lehet regényt írni.

Amikor a kézirat már két éve hevert az íróasztalomban, egyszer elővettem, és elolvastam az utolsó megírt fejezetet. Akkor tört rám a nagy felfedezés, hogy ha a tartály kiszárad, békében kell hagyni, idővel újra feltöltődik, mialatt az ember alszik, sőt esetleg más munkán dolgozik, és sejtelme sincs róla, hogy közben folyik ez az öntudatlan, hasznos agyműködés. Ekkor már bőségesen volt anyagom, a könyv folytatódott, és be is fejeződött magától, minden baj nélkül.

Azóta valahányszor könyvet írtam, nyugodtan félretettem, ha kiürült a tartály, mert jól tudtam, hogy a következő két-három év alatt közbelépésem nélkül is újra feltöltődik, s akkor a befejezés már egyszerű, könnyű munka lesz. A Koldus és királyfi a közepén elapadt, és két évig hozzá se nyúltam. Kétévi szárazság köszöntött az Egy jenki Arthur király udvarában című könyvemre is. Hasonló szüneteket tartottam egyéb könyveim közepén is. Kétszer kellett hosszabb időre leállnom a Melyik volt című elbeszélésem írása közben. Sőt, a második szünet alaposan túllépte a szokott időt, mert már négy éve tart. Biztos vagyok benne, hogy a tartály most már újra megtelt, elővehetnem a könyvet, és további törés vagy érdeklődés-ellanyhulás nélkül be is fejezhetném - de nem teszem. Idegesít a toll. Lustának születtem, és a diktálás elkényeztetett. Egész biztosan tudom, hogy többé nem nyúlok tollhoz, s ezért a könyv befejezetlenül marad - kár pedig, mert az eszméje tulajdonképpen új, és a befejezés jócskán meglepné az olvasót.

Van egy másik befejezetlen könyvem is, amelynek valószínűleg a Kóbor lelkek menedéke címet adnám. Félig kész, és így is marad. A harmadiknak a címe Egy mikroba kalandjai háromezer év alatt. Írta: egy mikroba. Ez is félig készült el, és így marad. A negyedik: A titokzatos idegen; már túl vagyok a felén. Nagyon szeretném befejezni, és igen fájlalom, hogy nem fog elkészülni. Ezek a tartályok most már mind megteltek, a könyvek vígan folytatódnának, és be is fejeződnének, csak tollat kellene ragadnom, de meguntam a tollat.

Volt még egy félkész történetem. Négy évvel ezelőtt már harmincnyolcezer szót megírtam belőle, aztán megsemmisítettem, nehogy esetleg egyszer befejezzem. Huck Finn volt a narrátora, és természetesen Tom Sawyer meg Jim a főszereplői. Úgy éreztem, ez a trió már elvégezte kötelességét e világon, és megérdemlik az örök nyugodalmat.

Rouenban 1893-ban tizenötezer dollár értékű kéziratot semmisítettem meg; 1894 elején Párizsban tízezer dollárt érőt - a folyóiratok díjszabásával mérve. Nem mertem megtartani azt a halom kéziratot, nehogy kísértésbe essem, és átadjam közlésre; ugyanis eléggé tisztán láttam, hogy nem megfelelő a színvonaluk. Általában nem estem volna kísértésbe, és eszembe se jutott volna, hogy kétes értékű írást adjak ki, de akkor erősen el voltam adósodva, és nagy kísértést éreztem helyzetem javítására; kénytelen voltam elégetni a kéziratot, és így szabadulni meg tőle. Feleségem nem ellenezte, sőt, ő biztatott, mert az írói hírnevemet minden más érdeknél előbbre helyezte.

Feleségem akkortájt egy másik kísértés legyőzésében is segített. Azt az ajánlatot kaptam, hogy engedjem öt éven át, évi tizenhatezer dollárért, egy humoros lap szerkesztőjeként szerepelni a nevemet. Feleségemet illeti a dicséret, hogy segített ellenállni a kísértésnek. Tulajdonképpen nem csábított a gondolat, de ha vonzott volna, feleségem akkor is felajánlotta volna a segítségét. Ha a képzeletem friss, sok fantasztikus és képtelen dolog jut eszembe, de olyan vad és képtelen ötletre sosem jutnék, hogy egy vicclap szerkesztője legyek. Számomra ez lenne a lehető leggyászosabb foglalkozás. Ha belemennék, temetkezési vállalatot is kellene nyitnom, hogy valamelyest enyhítsem vele szomorúságomat. Komoly folyóiratot lelkesen és érdeklődéssel szerkesztenék, de a humorral sosem törődtem eleget ahhoz, hogy szerkesszem vagy ítélkezzem fölötte.

Vannak könyvek, amelyek nem akarnak megíródni. Tartják magukat évről évre, és nem lehet őket meggyőzni. Pedig megvannak, és érdemesek lennének a megírásra, de a történet nem tud megfelelő formában jelentkezni. Egy történetnek csak egyetlen lehetséges formája van, s ha nem sikerül ráakadni, a könyv nem hajlandó megírni önmagát. Az ember kipróbál egy csomó rossz megoldást, de nem jut messzire, mert rövidesen felfedezi, hogy nem akadt az igazira. Ekkor a történet leáll, és nem hajlandó folytatódni. Hatszor kezdtem neki rosszul a Jeanne d'Arc-nak, és valahányszor átnyújtottam a megírt részt a feleségemnek, mindig ugyanazzal a gyilkos kritikával reagált rá: hallgatással. Egy szót sem szólt, de a némasága mennydörgéssel ért föl. Amikor végre rátaláltam a helyes megoldásra, azonnal észrevettem, hogy ez az igazi, és tudtam, mit fog szólni rá. Azt is mondta, mégpedig kétely és habozás nélkül.

Tizenkét éven keresztül hatszor próbálkoztam meg azzal, hogy megírjak egy egyszerű kis elbeszélést. Tudtam, hogy amint sikerül megtalálnom a megfelelő kiindulást, négy órán belül megírom. Hat vereséget könyveltem el; ezután Londonban egyszer elmondtam a cselekményt Robert McClure-nak. Azt javasoltam, hogy közölje a szöveget a lapjában, és ajánljon fel jutalmat annak, aki a legjobban megírja. Nagyon belelendültem, és félóráig meséltem a történetről. Végül így szólt:

- Hiszen elmondta maga a történetet. Nem kell mást tennie, mint papírra vetni, pontosan úgy, ahogy elmondta.

Beláttam, hogy igaza van. Négy óra alatt elkészültem, és teljesen meg voltam vele elégedve. Ezzel együtt tizenkét évembe és négy órámba került, hogy megírjam azt a nyúlfarknyi elbeszélést, amelynek A halálos pecsét címet adtam.

Az a lényeg, hogy jó legyen az indulás. Ezt túlságosan sokszor bizonyítottam be ahhoz, hogy kételynek helye legyen. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt elkezdtem egy történetet, amely a szellemitávírda-csodáról szólt volna; arról, hogy valaki kitalál egy módszert, amelynek segítségével szinkronba hozhat két, egymástól sokezer mérföldre levő agyat, és lehetővé teszi, hogy drót nélkül, a levegőn keresztül szabadon társaloghassanak egymással. Négyszer kezdtem neki - rosszul, és nem ment tovább. Három ízben akkor vettem észre a hibát, amikor körülbelül száz oldalt írtam meg belőle. Negyedik alkalommal már négyszáz oldallal készültem el, mire észrevettem. Ekkor feladtam, és az egészet bevágtam a tűzbe.

Twichellnek írtam az 1601 című levelet 1876 körül a Quarry Farmon levő dolgozószobámban egy nyári napon, amikor okosabban is tölthettem volna az időt. Jól emlékszem az esetre. Szorgalmasan olvastam egy regényhez, a Koldus és királyfi-hoz, amelynek a megírására készültem. Régi angol könyveket tanulmányoztam azzal a célzattal, hogy annyira átitatódjam archaikus angolsággal, hogy könnyedén, erőfeszítés nélkül tudjam utánozni. Az egyik régi könyvben rövid beszélgetésre bukkantam. Soha semmi nem hatott rám ilyen erősen; meg volt tűzdelve azokkal a nyílt malacságokkal, amelyeket akkoriban a hölgyek és urak közti társalgásban megengedhetőnek tartottak. Azért hatott rám olyan nagyon, mert ez a beszélgetés valóságosnak tűnt, pedig az effajta beszédet korábban nem éreztem valóságosnak, csak rabelais-inek: erőltetettnek, mesterkéltnek, az író futó igénye érdekében kitaláltnak. Nem gondoltam, hogy Shakespeare sikamlós részleteit Shakespeare valóban hallotta volna kortársaitól; azt hittem, saját maga találta ki; a költői szabadság oltalma alatt megmásította a tényeket.

De itt most egy ilyen tömény beszélgetés hatott rám a valóság erejével; úgy éreztem, azok a hölgyek és urak valóban gyakorolták azokban a kellemes, régi szép időkben, amelyek, sajnos, örökre elmúltak. Azonnal kitört rajtam a vágyakozás, hogy én is gyakoroljam az archaikus nyelvezetet, és saját fejemből alkossak egy ilyenféle izgalmas beszélgetést. Úgy gondoltam, Twichellen próbálom ki. A kétes ügyeket kezdettől fogva mindig Twichellen próbáltam ki harminckilenc év óta.

Tehát kigondoltam egy összejövetelt Erzsébet királynő magánfogadószobájában, előkelő személyiségek részvételével, és hatásos, izgalmas és botrányos beszélgetést kezdeményeztem közöttük. A királynő jelenlevő pohárnoka - szikkadt, idős nemesúr - jegyezte föl a beszélgetést, nem a saját kívánságából, hanem mert kénytelen volt engedelmeskedni a királynő óhajának. Utálta az egybegyűlteket, mert bántóan alacsony származásúak voltak, és mert ragyogó elméjüktől eltekintve más ajánlólevelük nem volt. Kötelességtudóan leírt mindent, amit mondtak; szavaikat és modorukat kesernyés, méltatlankodó megjegyzésekkel kísérte. A királynő és a többi megjelent szájába olyan erős kifejezéseket adtam, amilyenek talán nem is találhatók meg másnál, csak Rabelais-nál. Még a legfennköltebb kijelentéseket is telezsúfoltam velük, s ezt elbűvölőnek találtam, őszinte gyönyörűségemre szolgált. De ez az öröm eltörpült ahhoz képest, amelyet a felháborodott pohárnok rájuk vonatkozó kommentárjai jelentettek számomra.

Évek óta nem találkoztam az 1601 egyetlen példányával sem. Kíváncsi vagyok, ma is olyan humorosnak találnám-e, mint azokban a viszonylag ifjú és bohó időkben. Elég vaskos levél lett belőle. Összecsomagoltam, és feladtam Twichell hartfordi címére. Ősszel, amikor visszatértünk hartfordi otthonunkba, és újra elkezdtük Twichell-lel évek óta megszokott tízmérföldes vasárnapi sétáinkat a Talcott toronyig és vissza, mindig magunkkal vittük azt a levelet, hat mérföldre a várostól volt az út mentén egy hikorifaliget, s az egész környéken csak ennek a közelében nyílt a rojtos szélű encián. A toronytól visszafelé jövet mindig enciánt szedtünk, azután leheveredtünk a hikorifa lehullt leveleinek arany szőnyegére, elővettük a levelet, és ebben a költői ihletésű környezetben olvasgattuk. Betegre nevettük magunkat a pohárnok keservein. Kíváncsi vagyok, ma is ilyen jól mulatnánk-e rajta? Milyen fiatalok voltunk! Talán nem is volt olyan mulatságos az a levél, mint akkor hittük.

Közben a tél folyamán Dean Sage meglátogatta Twichellt. Twichell sosem tudott titkot tartani, ha úgy érezte, jobb leleplezni, és megmutatta neki a levelet. Sage elvitte. Neki is szörnyen tetszett, és kíváncsi volt, hogyan hat másokra. Meg kellett ígérnie, hogy nem mutatja meg senkinek, de mégis ki akarta próbálni egy kísérleti nyúlon. "Véletlenül" elejtette a dohányzókocsi folyosóján, és leült a közelben, hogy figyelje a hatást. A levél csoporttól csoporthoz vándorolt a kocsiban, és mire végül odalépett és visszakérte, meg volt győződve róla, hogy irodalmi értékű alkotás. Saját költségén kinyomatott belőle egy tucat példányt Brooklynban. Egyet David Graynek küldött Buffalóba, egy másikat a barátjának Japánba, kapott belőle Lord Houghton Angliában és a zsidó rabbi Albanyben (rendkívül művelt ember, a régi irodalom képzett kritikusa és kedvelője).

Az 1601-et Japánban és Angliában is kinyomatták, és idővel hallottunk is róla. A tudós rabbi közölte, hogy mesteri hűséggel utánozza az Erzsébet-kori archaikus angol nyelvet. David Gray, a költő dicséretét nagyon becsesnek tartottam.

- Adja ki a saját neve alatt. Nem kell szégyellnie - biztatott. - Kitűnő irodalom, és megérdemli, hogy fennmaradjon, aminthogy fenn is marad. A Jámbor lelkek külföldön-t rövidesen elfelejtik, de ez túléli. Ne szégyellje: ne féljen. Írja be a végrendeletébe, hogy az örökösei kizárólag ezt vésessék a sírkövére: "Ő írta a halhatatlan 1601-et."

Amikor 1891-ben áthajóztunk Európába, azokat a díszes West Point-i példányokat a dolgozószobámban hagytam egy fiókban; azt hittem, ott biztonságban lesznek. Majdnem tíz évig voltunk távol, és valahányszor valaki igényelt egy példányt, mindig ígértem belőle, azzal, hogy majd otthon Amerikában teljesítem az ígéretet. Berlinben ígértem egyet a külügyminisztériumban Rudolf Lindaunak: még él, de az ígéretet nem tudtam beváltani. Mommsennek és William Walter Phelpsnek, a berlini követünknek is ígértem. Ezek ketten már meghaltak, és talán ott, ahol vannak, nem hiányzik nekik az 1601. Előadókörutamon eléggé nagyvonalúan ígérgettem fűnek-fának példányokat azzal, hogy majd otthon váltom be az ígéretet.

1890-ben a Harper's Monthly-ban megjelent egy Szerencse című karcolatom; adatait egy átutazó angol tábori lelkész mesélte el Twichellnek. A következő évben Rómában egy angol úriember bemutatkozott nekem az utcán, és megkérdezte:

- Tisztában van vele, hogy ki a Szerencse főszereplője? - Közöltem, hogy nem tudom. - Nos, Lord Wolseley - mondta az angol -, és ha félti a bőrét, nem ajánlom, hogy mostanában Angliába menjen. - Velencében ugyanezt hallottam egy másik angoltól. Mindketten egybehangzóan így vélekedtek:

- Nem mintha Wolseley tehetne arról a hajmeresztő szerencséről, amely üldözi, mióta csak olyan váratlan, ragyogó dicsőséggel került ki Sandhurstből, de rá fog ismerni önmagára abban a karcolatban, mint mindenki, és kiirtja önt, ha elmerészkedik Angliába.

1900-ban Londonban elmentem a július negyediki amerikai nemzeti ünnepi bankettre. Este tizenegy után érkeztem, amikor már kezdett kiürülni a terem. Choate elnökölt. Egy angol admirális beszélt éppen, és két-háromszázan voltak jelen. Úgy volt, hogy én is beszédet tartok, ezért a megürült széksorok mögött Choate felé tartottam. Már csak három széknyi távolságban voltam tőle, amikor egy jó formájú kéz nyúlt ki értem:

- Stop. Üljön le. Meg akarok ismerkedni önnel. Lord Wolseley vagyok.

Majd leestem a lábamról, de elkapott, és én megmagyaráztam neki, hogy gyakran vannak ilyen rohamaim. Csak ültünk, beszélgettünk, és nagyon jól mulattunk. Kért egy példányt az 1601-ből, és rendkívül boldog voltam, hogy ilyen olcsón úszom meg. Mondtam, hogy azonnal küldök neki, amint hazaérünk.

A következő évben érkeztünk haza, de annak a becses remekműnek egyetlen példányát sem találtam a házban. Így a mai napig sem tudtam teljesíteni ígéreteimet. Néhány napja tudtam meg, hogy újra előkerültek, és a New York-i házunkban vannak, biztonságban. Addig semmi esetre sem küldöm el a megígért példányokat, amíg nem lesz alkalmam, hogy megvizsgáljam azt a remekművet, és el nem döntöm, megérdemli-e ezt a nevet. Kételyeim vannak vele kapcsolatban, pedig negyedszázaddal ezelőtt nem voltak. Akkor azt hittem: az 1601 ihletett mű.

Az Egy jenki Arthur király udvarában című könyvemben megpróbáltam elképzelni és leírni, milyenek lehettek a dolgozó, kiszolgáltatott szegények körülményei Angliában azokban a régi időkben. Azt is be akartam mutatni, milyen ellentétes körülmények között éltek akkor a születés és vagyon dédelgetett polgárai és egyházi kiválóságai. Nemcsak az Arthur király korabeli angol élet ellentéteinek feltárására gondoltam, hanem az egész középkort szembe kívántam állítani a modern kereszténység és civilizáció életével - természetesen az utóbbi javára. Ez a felsőbbrendűség ma is érvényes, becsülettel és tisztességgel működik a keresztény világban - kivéve Oroszországot és a belga királyi palotát.

A belga királyi udvar ma is, mint már tizennégy év óta, egy fenevad odúja: II. Lipóté, aki anyagi érdekből csonkítja meg, gyilkolja le és éhezteti halálra Kongó félmillió védtelen és kiszolgáltatott bennszülöttjét évente. Mindezt - Anglia kivételével - az összes keresztény hatalmak hallgatólagos beleegyezésével; egyikük sem emeli fel tiltakozó kezét vagy szavát, hogy véget vessen a kegyetlenkedésnek, pedig közülük tizenhármán tisztes szövetséget kötöttek azoknak a nyomorult bennszülötteknek a védelmére és felemelésére. Tizennégy év alatt Lipót király több életet irtott ki előre megfontolt szándékkal, mint ahányan az elmúlt évezredek alatt a föld összes csataterén elpusztultak. Tudom, ezek nagy szavak, de vállalom az igazukat, és még néhány millióval tévedek is az ő javára. Furcsa, hogy a leghaladóbbnak és legfelvilágosultabbnak számító századé legyen az a kétes dicsőség, hogy ezt a hitvány, szenteskedő képmutatót, ezt az emberi történelemben páratlan véres kezű szörnyeteget szülte, akinek a jelleme még a pokolra is árnyat vet, ha odáig jut - reméljük és bízunk benne, hogy hamarosan.

A középkorban élő szegény emberek létfeltételei bizony keservesek voltak, de mégis mennyországban érezhették magukat ahhoz képest, ami zajlik a Belga-Kongóban már tizennégy éve. Az előbb Oroszországot említettem. Kegyetlen, siralmas volt az élet az egész keresztény világban a középkor századai alatt, de nem olyan kínos és keserves, mint Oroszországban. Oroszország óriási népessége háromszáz éve nyög iga alatt, kizárólag azért a gyalázatos haszonért, amelyet egy sor koronás rablógyilkos élvez, akik mind megértek már a bitófára. Oroszország százharmincmillió nyomorult alattvalója ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint a középkor szegényei, akiken mindig szánakozunk. Oroszországról azt szoktuk mondani, hogy középkori állapotok uralkodnak benne - de ez egyenesen hízelgés. Oroszország még el sem érte a középkort; a középkor jóval előrehaladottabb volt, és Oroszország nem is remélheti, hogy elérkezik odáig, mindaddig, amíg a cári uralom fennáll.

Mr. Duneka, a kiadóm, hallotta, hogy Nyugaton kalózkiadás jelent meg A humor könyvé-ből, és jogtanácsosom küldött is belőle egy példányt. Vaskos, durva, szinte erőszakos kötet; a nevem nem szerepel rajta tettesként, hanem a hátára biggyesztették egy harsány színekben pompázó arcképemet, ezzel kívánva jelezni, hogy én vagyok az elkövetője. Ez a könyv egy szempontból rendkívül érdekes ritkaság. Azt a meglepő tényt leplezi le, hogy negyven év alatt, mióta a professzionista humorista szerepét játszom a közönség előtt, még hetvennyolc amerikai humorista társaságában működtem. Mind a hetvennyolc az én időm alatt tűnt föl, emelkedett ki és lett népszerű, s apránként mind letűnt. Dicsőségük idején sokuk neve olyan ismert volt, mint ma George Ade vagy Dooley, s mégis olyan tökéletesen eltűntek a szemünk elől, hogy talán nincs is az országban olyan tizenöt év alatti fiú, akinek a szemében kigyúlna a felismerés fénye a hetvennyolc név bármelyikének említésekor.

Ez a könyv - temető. Amint végiglapozom, az az érzésem, mint a hannibali temetőben tett látogatásomkor, négy évvel ezelőtt. Ott is majdnem minden sírkő ötven évvel azelőtti ifjúkoromban ismerős és kellemes hangzású, rég elfelejtett nevet viselt. Ebben a halottasház-kötetben szerepel Nasby, Artemus Ward, Yawcob Strauss, Derby, Burdette, Eli Perkins, a "Danburyi hírmondó", Orpheus C. Kerr, Smith O'Brien, Josh Billings, és még látok benne vagy húsz-negyven nevet, akiknek az írásait mindenki ismerte, mondásaik akkoriban közszájon forogtak, de most nem hallani róluk, senki sem emlegeti őket. Szinte hihetetlenül nagy aratás hetvennyolc humorista negyven év alatt, pedig ez a könyv nem gyűjtötte össze a teljes termést. Nem is említi Ike Partingtont, pedig milyen népszerű és ismert volt, vagy Doestickset vagy Pfaffékat, sem pedig Artemus Ward mulandó hírű utánzóinak népes hadát, nem is beszélve a három igen népszerű déli humoristáról, akiknek a neve nem jut eszembe, és még egy tucat sziporkázó üstökösről, akik fényesen ragyogtak egy ideig, de most már évek óta kihunytak.

Miért tűntek el? Mert csak humoristák voltak. A csak humorista nem lehet halhatatlan; a humor csupán illat, dísz. Gyakran nem más, mint nyelvi vagy helyesírási trükk, mint Ward, Billings, Nasby és a "Veterán önkéntes" esetében; a divatja rövidesen elmúlik s vele együtt a dicsőség. Egyesek szerint a regény pusztán műalkotás; nem prédikálhat, nem taníthat. Ez talán igaz lehet a regény esetében, és a humorra nem érvényes. A humoros írás nem prédikálhat és taníthat nyíltan, de ha örökre fenn akar maradni, akkor egyikről sem mondhat le. Az "örökre" az én szóhasználatomban harminc évet jelent. Bármennyit prédikál, nem hiszem, hogy hosszabb ideig fennmaradhat, annál is kevésbé, hiszen prédikációinak témája aktuális újdonság kell hogy legyen, s az újdonságuk megszűnik, közhellyé válik harminc év alatt. Attól kezdve az erkölcsprédikáció már senkit sem érdekel.

Én mindig papoltam: ezért vagyok még mindig itt, harminc év után is. Ha a humor magától, hívatlanul jelentkezett, helyet adtam neki a szentbeszédeimben, de a beszédet magát nem a humor kedvéért írtam. Akkor is éppúgy megírtam volna a prédikációt, ha egyáltalán semmi humoros dolog nem kért volna bebocsátást. Azért írok ilyen nyílt hiúsággal, mert halott vagyok, és a sírból beszélek. Életben még én is szégyellnék ilyesmit bevallani. Azt hiszem, soha nem jutunk el lényünk valódi, teljes és őszinte feltárásáig, míg meg nem halunk - sőt még akkor is csak sok-sok év után. Tulajdonképpen mindjárt holtan kellene kezdenünk, akkor talán sokkal korábban eljutnánk a becsületességig.

Szerintem a kritikusi pálya - irodalomban, zenében, drámában - minden pályák legsilányabbika, és semmit sem ér, legalábbis nem sokat. Amikor Charles Dudley Warnerrel együtt írott könyvünk, Az aranykor, megjelenés előtt állt, a Daily Graphic szerkesztője addig esengett, míg nem adtam neki egy előzetes példányt. Becsületszavát adta, hogy nem közöl róla ismertetést az újságjában addig, míg az Atlantic Monthly ismertetése ki nem jött. Ez a féreg három napon belül ismertetést közölt a könyvről. Lényegében nem is panaszkodhattam, hiszen csak a becsületszavát adta biztosítékul. Ehelyett inkább valami létezőt, lényegeset kellett volna kérnem. Azt hiszem, a kritika nem sokat foglalkozott a könyv erényeivel vagy hibáival, hanem az én erkölcsi magatartásommal a közönség irányában. Azzal vádolt, hogy írói hírnevemet az olvasók megtévesztésére használtam fel: hogy a könyvnek legalább a felét Mr. Warner írta, s én odaadtam a nevemet, hogy elindítsam útján a könyvet, és súlyt biztosítsak neki - olyan súlyt, amelyre nem tehetett volna szert a nevem nélkül -, s ez a viselkedésem csalásnak minősíthető. A Graphic semmilyen tárgyban nem lehetett szaktekintély. Az volt az egyetlen kiemelkedő tulajdonsága, hogy a világ első és egyetlen képes napilapja volt, de semmiféle sajátos jelleggel nem rendelkezett; gyenge, olcsó kiállításban jelent meg, s egy könyvről vagy akármilyen más művészeti termékről szóló véleménye egyáltalán nem számított. Ezzel mindenki tisztában volt, ennek ellenére Amerika összes kritikusa sorban átvette a Graphic elítélő véleményét, legfeljebb más fogalmazásban, s elmarasztaltak tisztességtelen eljárás címén. Még a nagy chicagói Tribune, Középnyugat legjelentősebb lapja sem tudott újat kitalálni, hanem elfogadta a jelentéktelen Daily Graphic véleményét becstelenségestől, mindenestől. Na mindegy. Az égiek azt akarják, hogy legyenek kritikusok, misszionáriusok, szenátorok és humoristák, tehát el kell viselnünk ezt a terhet.

Wakeman kapitányt harminckilenc évvel ezelőtt ismertem meg. Kétszer hajóztam vele, és hamarosan összebarátkoztunk. Nagy darab, jóképű, viharedzett ember volt, arányos, erős felépítésű, szénfekete hajjal és pofaszakállal. Akinek ilyen szeme van, annak vitatkozás nélkül engedelmeskednek az emberek. Az emberi természet legnagyszerűbb vonásaival rendelkezett. Ritka szívélyes, megértő, hűséges és gyöngéd lélek volt, s ha felbőszítették, úgy viselkedett, mint egy földrengés, csak zajtalanabbul.

Tetőtől talpig tengerész volt: elég stílusosan, mert tengeren született, és bár élete hatvanöt éve alatt be-bekukkantott a szárazföldek és félszigetek szegélyére, sosem időzött szárazföldön, legfeljebb véletlenül, rohamokban, hogy úgy mondjam. Egyetlen napig sem járt iskolába, és másodkézből elképesztő mennyiségű adatot szedett föl, csupa téveset. Elég szabadszájúan beszélt, de végtelenül érdekesen. Széles körű és átfogó malackodás dolgában senki sem múlta felül a világon. Mindig őszinte gyönyörűséggel hallgattam ilyen irányú produkcióit. A bibliát könyv nélkül tudta; mélyen és őszintén vallásos volt. Szolgálatban mindig a bibliát tanulmányozta, és állandóan új, friss részleteket, váratlan gyönyörűségeket és meglepetéseket fedezett fel benne. Szívesen és részletesen beszélt ezekről a felfedezéseiről a tudatlanok épülésére. Abban a hitben élt, hogy ő az egyetlen ember a világon, aki tisztában van a bibliai csodák titkával. Úgy gondolta: mindegyikre józan, ésszerű magyarázatot tud, és ismereteit örömest adta át a kevésbé szerencséseknek.

Könyveimben elég sokat írtam róla. Az egyikben elmondtam, hogy a Chincha-szigeteken az egyik színes tiszthelyettes gyilkosát miként állította a kikötőben horgonyzó hajók kapitányaiból toborzott bíróság elé, s amikor elhangzott az ítélet, hogyan állította le a további eljárást. Egymaga akarta elfogni és kivégezni a gyilkost, de a hajóskapitányoknak sikerült rábeszélniük, hogy tartsanak tárgyalást a törvényes formák figyelembe vételével. Ebbe még belement, bár vonakodva, de amikor a kapitányok a kivégzést is kézbe akarták venni, Wakeman megelégelte, és közbelépett. Ő maga akasztotta föl azt az embert. A nyakába tette a hurkot, a kötél másik végét egy faágra erősítette, és az elítélt utolsó pillanatait azzal keserítette meg, hogy majdnem idő előtt halálba üldözte a bibliából kapásból, ötletszerűen kiragadott fejezetekkel.

Végtelenül megnyerő, kellemes fickó volt. Ötvenhárom éves korában egy New England-i kikötőből hajózott ki éppen, egy nagy klipperen, amely megkerülte a Horn-fokot, és San Franciscóba tartott. Abban a hitben volt, hogy nincs utasa, pedig tévedett. Szerelmes hajóútja még nem volt, de most ez is bekövetkezett. Néhány héttel azután, hogy elhagyták a kikötőt, a hajója egyik félreeső részében botladozott, mert éppen ellenőrzést tartott. Hirtelen egy csinosan öltözött, huszonnégy-huszonöt éves, gyönyörű lányt pillantott meg; aludt, gömbölyű karját a feje alá téve. Wakemannek földbe gyökerezett a lába, csak bámult elbűvölve. Végre így szólt:

- Angyal. Tisztára angyal. Ha fölébred, és kék a szeme, elveszem feleségül.

Mint kiderült, kék szeme volt, és össze is házasodtak, amint megérkeztek San Franciscóba. A lány tanítónőnek készült egy ottani iskolába; zsebében volt a kinevezése, de a kapitány gondoskodott róla, hogy ebből ne legyen semmi. Kis házat épített Oaklandben - csak látszólag házat, valójában hajót, teljes hajófelszereléssel: iránytűtartóval, fedélzeti vízlefolyóval stb. -, s ott élt boldogan kis feleségével a tengeri útjai közötti időszakokban. Ragaszkodó pár voltak, rajongtak egymásért. Idővel két kislányuk született, és a tengerészparadicsom ezzel tökéletessé vált.

Wakeman kapitánynak jól fejlett képzelőtehetsége volt, s egyszer beszámolt nekem a mennyországban tett hajdani látogatásáról. Megmaradt az emlékezetemben, és egy-két hónap múlva papírra vetettem - talán 1868 első negyedében. Körülbelül negyvenezer szóból álló kis könyvecske lett belőle, és Stormfield kapitány mennyei utazása címet adtam neki. Öt-hat év múlva megmutattam a kéziratot Howellsnek, aki így szólt:

- Add ki.

Nem adtam ki. Paródiát írtam belőle A nyitott kapuk címen. Egy Rhode Island-méretű vacak kis tízcentes mennyországot festettem le benne, ahová az elmúlt tizenkilenc évszázad alatt elhunyt keresztények ezermillióinak csak körülbelül egy ezreléke fért be. Később tágítottam a kereteket: rendes, ésszerűen tágas mennyországot építettem, ahová betelepítettem újabbkori temetők lakóiból a keresztény népesség tíz százalékát; sőt, önkéntes jószívűségből az elmúlt végtelen hosszú korszakokban meghalt pogányok egy ezrelékét is beengedtem. Teljesen szabálytalan eljárás volt, mert azoknak semmi keresnivalójuk sem lehetett ott, de mivel úgyis csak szánalomból és jószívűségből engedtem be őket, hagytam, hogy ott is maradjanak. A könyv vége felé mennyországom olyan elképesztő méretűvé nőtt a kezem között, hogy már nem is erőltettem a szánalmas kis milliómérföldes nagyságrendet végtelen területének mérésére, csak fényévekben számoltam, sőt millió fényéves kiterjedésben.

A közben eltelt harmincnyolc év alatt sokszor elővettem azt a dohos, régi kéziratot, és megvizsgáltam, vajon kiadható-e, de mindig úgy döntöttem, hogy pihentetem. De most ebbe az önéletrajzba bele akarom illeszteni. Ötven évig valószínűleg úgysem lát napvilágot, s akkorra már oly régóta nyugszom a föld alatt, hogy nem érdekel, mi lesz a következménye.

Harminc-egynéhány évvel ezelőtt Hartfordban sokat meséltem Twichellnek Wakemanről, és egyszer különös dolog történt. Twichell szabadságra ment; szokásos gyakorlatát követte: inkognitóban utazott, hogy mindenféle gyanús elemmel keveredhessék, jól szórakozhasson, és senkit se zavarjon a jelenléte, mivel nem is sejtik, hogy lelkész. Felült a csendes-óceáni postahajóra, és délre indult az Isthmus (Panama) felé. Azon a vonalon az utasforgalom csaknem teljesen megszűnt: Twichell arra ébredt, hogy rajta kívül csak egyetlen utas van a hajón. Észrevette, hogy a másik utas korántsem szent; természetesen azonnal összebarátkozott vele. Miután a másik utas vagy fél tucat hatalmas és ízesen disznó szitokkal könnyített magán, Twichell (alias Peters) megkérdezte:

- Nem a San Franciscó-i Wakeman kapitányhoz van véletlenül szerencsém?

Jól sejtette, és a két ember elválhatatlan lett az utazás további részében. Egyszer Wakeman megkérdezte Peters-Twichellt, hogy olvasta-e valaha a bibliát. Twichell válasza terjengős volt, de habozó és bizonytalan, s végeredményben úgy hatott - nos, mindegy, hogyan hatott: elég az hozzá, hogy Wakeman elhatározta, meggyőzi Twichellt, hogy olvassa el azt a könyvet. Azonkívül azt a feladatot is magára vállalta, hogy megmagyarázza Twichellnek, miképpen értelmezze a csodákat. Egyéb csodák között kifejtette neki Izsák kalandját Bál prófétáival. Twichell megmondhatta volna neki, hogy az nem Izsák volt, de ez nem tartozott rá, tehát nem javította ki. Remek történet volt, csupa élvezet hallani, ahogy Twichell előadta. Teljes egészében belevettem valamelyik könyvembe - nem emlékszem, melyikbe.

Az a baj, ha az ember az önéletrajzát diktálja, hogy egész csomó szöveg kínálkozik, amikor leül az ember, és kinyitja a száját, hogy elkezdje. Néha egyszerre húsz irányból törnek elő a szövegek, elönt a Niagara, alámerülök, és fuldoklom benne. Az ember egyszerre csak egy szöveget használhat fel, s nem tudja, melyiket válassza a húszféléből - de mégis választania kell, nem lehet kikerülni. S azzal a tudattal kell választani, hogy a mellőzött tizenkilenc valószínűleg örökre elmaradt és elveszett, mert talán soha többé nem bukkannak fel újra. De ezúttal a szöveg rám kényszeríti magát, elsősorban azért, mert a legutóbbi negyedórában frissen merült föl, még meleg, nem volt ideje, hogy kihűljön. Két amatőr író küldeménye érkezett elolvasásra. Régi tapasztalatom, hogy a dilettáns kísérleteket csak látszólag küldik hűvös, tárgyilagos véleményezésre, amelyet kérlelhetetlenül őszinte ítéletnek kell követnie - valójában egyáltalán nem erről van szó. Igazából csak bókot és bátorítást akarnak és várnak tőlem. Tapasztalatom arra is megtanított, hogy a dilettánsok esetében a bók és bátorítás szinte sohasem fordulhat elő, ha őszinte akarok lenni.

E pillanatban fejeztem be ma reggeli két küldemény elolvasását, és meglehetős gondban vagyok. Ha idegenektől származnának, nem vesződném azzal, hogy elolvassam őket. Szokásomhoz híven, olvasatlanul visszaküldeném, arra hivatkozva, hogy nem vagyok gyakorlott lektor, tehát nem ítélhetem meg senki másnak az irodalmi termékét, csak a magamét. De a ma reggeli termés barátoktól jött, s ez változtat a helyzeten. Elolvastam mindkettőt, s az eredmény a szokásos: egyik sem irodalom. Van bennük valami hús, csak éppen sületlen. Pedig bennük van, s ha gyakorlott szakács kezébe kerülnének, ínycsiklandó fogások készülhetnének belőlük. A ma reggeli példányok közül az egyik már majdnem irodalom, de az amatőr kéz túlságosan gyakran kiütközik, s ez sokat árt neki. A szerző, kedvező véleményem esetén, be akarja küldeni a kéziratot egy folyóiratnak.

Ebben a naiv elszántságban van valami csodálatra késztető. Fennkölt, féktelen bátorság jellemzi, ami azt hiszem, sehol sem található meg, csak az irodalom területén. A háborúkban fordul még elő valami ehhez hasonló, de a hasonlóság távoli. A kiképzetlen közkatona gyakran ajánlkozik vesztett ügyek védelmére, és vidám bátorsággal vállalja a veszélyt, de a párhuzam csak eddig tart. Még a legönhittebb kezdő közkatona sem ajánlkozik a dandártábornoki rangra, márpedig a dilettáns író erre vállalkozik. Gyakorlatlan tollal hord össze nyersanyagot, és sorban az összes folyóiratoknak felajánlja, vagyis olyan írótábornokok számára fenntartott posztokra javasolja a művét, akik alacsonyabb poszton eltöltött hosszú évek, sőt évtizedek kemény munkájával érdemelték ki rangjukat és helyüket.

Meggyőződésem: ez a merénylet csak a mi szakmánkban fordul elő. Ha valaki nem tanulta a cipőkészítést, nem ajánlkozik cipészi munkakörre egy cipőgyár művezetőjénél - még a legprimitívebb irodalmárjelölt sem lenne olyan ostoba, hogy erre vetemedjék. Azonnal látná, milyen nevetséges, pimasz cselekedet. Belátná: a világ legtermészetesebb dolga, hogy a bádogos, kőműves, kőfaragó, nyomdász, lódoktor, hentes, fékező, kalauz, bába először inasévek alatt kell hogy megtanulja a szakmáját. S ez így van minden más foglalkozásnál is, amellyel az ember kenyeret és hírnevet szerez. Ezzel szemben, ha írásról van szó, cserbenhagyja a bölcsesség, s azt hiszi, olyan foglalkozásra akadt, amelyhez nem kell inasidő, tapasztalat, gyakorlat - a világon semmi, csak kellő önbizalom és oroszlánbátorság.

Csak akkor látjuk világosan, milyen furcsa, képtelen ez a helyzet, ha konkrét példával világítjuk meg. Képzeljünk el egy hasonló esetet, mondjuk, egy operaénekesi és anyagi sikerre vágyó önjelöltet. Az önjelölt az igazgatósághoz fordul, és hőstenori állást kér. A vezetőség elfogadja, és fölveszi a gázsilistára. Értsük meg: elképzelt esetről van szó; nem állítom, hogy megtörtént. De gyerünk tovább.

Az első felvonás után az igazgató előveszi a hőstenort, és érdeklődni kezd.

- Foglalkozott valaha zenével?

- Igen, egy keveset, egyedül, szórakozásképpen.

- Szóval sohasem vett részt rendszeres, alapos operaénekes-képzésben, az opera művészeinek vezetésével?

- Soha.

- Hát akkor miből gondolta, hogy elénekelheti a Lohengrin főszerepét?

- Úgy éreztem, meg tudom csinálni. Ki akartam próbálni. Azt mondják, jó hangom van.

- Hangja az van, és ötévi szorgalmas tanulással, megfelelő mesterek vezetésével talán sikerülne is valamit kihozni magából, és biztosíthatom, e percben még távolról sem hőstenor. A hangja, megjelenése jó; az önbizalma nemes és gyermeki; a bátorsága óriási, szinte emberfeletti. Ez mind lényeges, és maga mellett szól, de ennek a szakmának egyéb lényeges kellékei is vannak, és azokkal még nem rendelkezik. Ha nincs ideje és szorgalma, hogy azokat is megszerezze, jobb, ha békében hagyja az operát, és olyasmivel próbálkozik, amihez nem kell tanulás és tapasztalat. Most menjen el, és próbálkozzék sebészi állással.

A ma reggeli táviratok egy-két Kipling-verset hoztak. Tiltakozik a brit kormány új, liberális politikája ellen; attól fél, hogy a hatalom átcsúszik Dél-Afrikában a legyőzött búrok kezébe. Kipling neve és szavai mostanában jobban fölkavarnak, mint bárki más élő emberé. De még emlékszem arra az időre, tizenhét-tizennyolc évvel ezelőtt, amikor a név semmit sem mondott nekem, csak a szavai indítottak meg. Akkoriban kezdték Indiában megismerni Kipling nevét, máshová nem jutott el a híre. Indiai laptudósítóként jött át Amerikába, és utazta be az országot. Könnyed, bátor, szellemes leveleket írt, de Indián kívül senki sem tudott róluk.

New York államon átutazóban megállt Elmirában, és fárasztó, kellemetlen utat tett meg Quarry Farmig, hogy felkeressen. Először telefonálnia kellett volna a farmra, akkor közlik vele, hogy a Langdon-birtokon vagyok, alig negyed mérföldre a szállodájától. De mindössze huszonnégy éves, heves fiatalember lévén, úgy indult neki a poros, izzasztó útnak a hegyre, hogy nem érdeklődött. Csak a Crane-ék Susyját és az én Susymat találta ott, és ők igyekeztek kényelembe helyezni az időjáráshoz és a körülményekhez képest.

A verandán ültek együtt, és míg Kipling kipihente magát és kissé felfrissült, a többieket is felüdítette csevegésével. A beszélgetés színvonalasabb volt, mint amilyenhez hozzászoktak: olyan erős és határozott benyomást hagyott maga után, ami nem egyhamar múlt el. Utóbb gyakran emlegették csodálattal Kipling beszédét, és tudatában voltak, hogy rendkívüli emberrel találkoztak, de több mint valószínű, hogy rajtuk kívül senki más nem fedezte fel Kipling rendkívüliségét. Nem valószínű, hogy a gyerekek egész nagyságában felfogták, inkább úgy viselkedtek, mint Eric Ericson, aki felfedezett egy kontinenst, de nem is gyanította hatalmas kiterjedését. A neve akkor ismeretlen volt, s még egy évig nem is fedezték fel, de Susy megőrizte a névjegyét, és nagy becsben tartotta mint érdekességet. Kipling címeként Allahabad szerepelt rajta.

Nem vitás: Susy addig úgy gondolt Indiára, mint holmi képzeletbeli tündérországra, álomvilágra, amely csupa költészetből és holdfényből áll, és kizárólag arra való, hogy az Ezeregyéjszaka csodái megessenek benne; a hús-vér, modern öltözetű Kipling tehette számára először valóságossá Indiát. Azért hiszem ezt, mert Susy többször is emlegette, milyen hihetetlenül messze van India a mi világunktól; ki is számította, és szent borzadállyal közölte, hogy tizennégy- vagy tizenhatezer mérföld a távolság. Kipling megtisztelő bókot írt számomra a névjegyre; Susy ettől még becsesebbnek érezte; majdnem olyan megtiszteltetésnek tekintette, mintha egy holdlakó biztosított volna nagyrabecsüléséről. Délután Kipling lejött a farmról, és néhány órát töltöttünk együtt. Estére legalább annyira elcsodálkozott rajtam, mint én őrajta, s nagyon kellemesen telt az idő. Az volt a benyomásom, hogy többet tud, mint bárki, akivel eddig találkoztam, s azt is tudtam: érzékeli, hogy én kevesebbet tudok, mint bárki, akivel eddig találkozott, bár ezt nem mondta, és nem is vártam, hogy mondja. Amikor elment, Mrs. Langdon megkérdezte, ki volt a látogatóm.

- Nem ismerem, de végtelenül érdekes ember - mondtam -, és én vagyok a másik. Mi ketten a világ minden tudását magunkénak mondhatjuk: ő mindent tud, amit csak tudni lehet, én pedig a többit.

Nem ismertem én sem, a világ sem, de egy év múlva hirtelen világszerte megismerték. Attól kezdve mind a mai napig megtartotta különleges helyzetét: ő az egyetlen élő ember, aki nem államfő, és szavára mégis felfigyelnek az egész világon, amint elejt egy megjegyzést. Az övé az egyetlen hang, amely nem lassú hajón vagy vonaton utazik, hanem mindig első osztályon: kábelen.

Körülbelül egy évvel Kipling elmirai látogatása után George Warner lépett be egy délelőtt hartfordi könyvtárszobánkba, kezében egy kis könyvecskével, és megkérdezte, hallottam-e valaha Rudyard Kipling nevét. Nemmel válaszoltam.

Közölte, hogy rövidesen hallani fogok róla, mert zajos és állandó kavarodást fog előidézni. A kis könyv az Egyszerű mesék című kötete volt. Warner azzal hagyta ott, hogy olvassam el, mondván, hogy új, üde levegő árad belőle, amely megihleti és felfrissíti majd a világot, és feléleszti a nemzeteket. Pár nap múlva a londoni World egy példányával jelentkezett, amely rövid cikket közölt Kiplingről, és megemlítette, hogy az Egyesült Államokban is járt. A cikk szerint Elmirán is átutazott. Ez a megjegyzés, valamint az a további tény, hogy Indiából jött, felkeltette érdeklődésemet, de a Susyét is. Susy a szobájába ment, és előhozta Kipling névjegyzékét - a tükörkeretbe tűzve tartotta -, és a Quarry Farm látogatójának személyazonosságát rövidesen tisztáztuk.

A saját könyveimet nem ismerem, de Kipling műveit igen; mindenesetre jobban, mint bárki másét. Színük sohasem halványul el szememben, mindig frissnek érzem őket. Egyes balladái különös, megnyugtató bűvölettel hatnak rám. Szerintem a csodálatos dzsungelkönyveknek nem akad sosem párja. Úgy érzem, megérte az indiai utam fáradságát, hogy értőbb szemmel olvassam a Kim-et, és felismerjem, milyen nagy könyv. India mélységes, finom, izgalmas bája egy könyvet sem itat annyira át, mint a Kim-et; úgy járja át, mintha saját légköre lenne. Minden évben újra olvasom, és így fáradság nélkül térek vissza újra Indiába: abba az egyetlen idegen országba, amelyről ébren is álmodom, s amelyet szívből vágyom újra látni.

A Washington Square egyik padján következett be legtartalmasabb találkozásom Louis Stevensonnal. Több mint egy óra hosszat levegőztünk: nagyon kellemes és meghitt találkozás volt. A házától kísértem el, ahol előzőleg tiszteletemet tettem a családjánál. Azért ment ki a térre, hogy sütkérezzen a napon. Rendkívül vézna ember volt, a ruhája szinte csak lötyögött rajta, mintha belül semmi sem lenne, legfeljebb a szobrászok által használt váz. Hosszúkás arca, gyér haja, sötét arcszíne, töprengő, szomorkás arckifejezése tökéletes összhangban volt külseje egyéb vonásaival. Egészben véve mindez úgyszólván szándékosan megrendezettnek hatott, hogy az ember elkalandozó figyelmét Stevenson egyéni különlegességére és legfeltűnőbb jellegzetességére: csodálatos szemére terelje. Szeme tüzes fénnyel izzott szemöldöke eresze alól, s ez a szempár megszépítette.

Azt mondtam Stevensonnak, hogy a többiekkel kapcsolatban talán igaza lehet, de Bret Harte-ot tévesen ítéli meg. Lényegében úgy jellemeztem Harte-ot, hogy szórakoztató ember, felszínes, de kellemes társalgó; mindig eszes volt, de sosem rendkívüli. E tekintetben nem lehet sem őt, sem más élőt vagy akár holtat egy napon említeni Thomas Bailey Aldrichcsal. Aldrich mindig szellemes, sziporkázó, ha akad valaki a társaságban, aki ért hozzá, hogy szikrát csiholjon a tűzkőből: reakciója oly biztos, gyors és hibátlan, mint a vörösizzó vas a kovács üllőjén. Kellő hozzáértéssel kell ráütni, és csak úgy ontja a szikrát.

- Aldrichnak még nem akadt párja a csattanós, velős, szellemes és humoros mondásokban - tettem hozzá. - Senki sem mérhető hozzá, és főleg senki sem múlta fölül a fogalmazásnak abban a bravúros módjában, ahogyan szellemi gyermekeit öltözteti. Mindig is szellemes volt. Nem tehet róla, hiszen tűzopál, rózsaszínű gyémántokkal körülrakva. Még ha nem szólal meg, akkor is tudja az ember, hogy kifinomult képzelete csillogón-villogón veszi körül; ha pedig megszólal, a gyémántok felizzanak. Igen, igen, Aldrich mindig ragyogó szellem volt, s az is lesz - még a pokolban is, majd meglátja.

Stevenson jellegzetes kuncogásával válaszolt:

- Remélem, azt már nem.

- Pedig úgy lesz, s még az ottani vörös tüzet is elhomályosítja majd. Olyan lesz a pokoltűz mellette, mint valami szőke Vénusz a rózsás alkonyatban.

Ott a padon kitaláltunk egy új kifejezést - már nem emlékszem, melyikünk ötlete volt -, mégpedig a "Mélyvízi hírnevet". Megtárgyaltuk a lehetséges változatokat: "elsüllyedt dicsőség", "mélyvízi reputáció", és így tovább, de végül döntöttünk: úgy emlékszem, a "mélyvízi hírnév"-nél maradtunk. Ez a fontos kérdés azért merült föl, mert Stevensonnal furcsa dolog esett meg Albanyben. Egy könyvkereskedésben vagy egy utcai könyvárusnál észrevett egy hosszú sor olcsó, de ízléses kiállítású könyvecskét ilyesféle címekkel: Davis Válogatott elbeszélései, Davis Válogatott költeményei, Davis ilyen, olyan, amolyan művei. Mindegyik kötet összeállítás volt, s ugyanez a Davis írt hozzá rövid, tömör, értelmes és hasznos bevezetőt; Davis keresztnevét már elfelejtettem. Stevenson ezzel a kérdéssel kezdte el a történetet:

- Ki az az amerikai író, akit az Egyesült Államokban legjobban és legszélesebb körben ismernek?

Úgy gondoltam, tudom ki az az író, de nem tartottam volna ildomosnak, ha meg is mondom. Így aztán szégyellősen hallgattam. Stevenson észrevette, miről van szó, és megjegyezte:

- Szerénykedjék máskor: ezúttal fölösleges. Fogadjunk egy shillingbe, hogy nem tudja megnevezni a legismertebb és legnépszerűbb amerikai írót. De én igen!

Ezután elmesélte az albanyi esetet. Megérdeklődte a könyvkereskedőtől: - Ki ez a Davis?

- Olyan író, akinek a könyveit nem kosárszámra, hanem vagonszámra szállítják - válaszolta a könyvkereskedő. - Ön talán nem ismeri?

Stevenson bevallotta, hogy nem - most találkozott először a nevével. A kereskedő így folytatta:

- Davisról senki sem hallott. Akárkit megkérdezhet, majd meglátja. Nem találkozik a nevével nyomtatásban, még hirdetésben sem: ugyanúgy megvan ezek nélkül, mint a szél vagy a tenger. Amerika felszínén Davisnek egyetlen könyvét sem láthatja lebegni, de ha búvárfelszerelést ölt, és mélyre, egyre mélyebbre, még mélyebbre ereszkedik, amíg elérkezik az örökös küszködés és éhbérek napfény nélküli régióiba, akkor milliószámra találja majd. Aki ezt a piacot meghódítja, annak nem fáj többé a feje, és úszik a jólétben, mert ez a réteg sosem hagyja cserben. Ha valakinek csak a felszínen van hírneve, a magasabb rétegekben, az elveszítheti, sajnálkozhatnak rajta, el is felejthetik; a felszíni hírnévvel ez gyakran előfordul. A felszíni hírnév bármily dicső, mindig halandó és kiirtható, ha megfelelő módon támadnak ellene: szurkálódással, piszkálódással és lassan ölő méreggel, nem pedig tőrrel és doronggal. De a mélyvízi hírnév más, aki egyszer kedvenc lett ott lent a mélyben, az mindig kedvenc marad; akit megszeretnek, azt mindig szeretni fogják; akit tisztelnek, azt örökké tisztelik, becsülik, és hisznek benne. Ebbe a rendíthetetlen mélységbe nem jut el a kritikus véleménye, az újságok csipkelődése, sem a rágalom fönt fújdogáló szele. Odalent ezekről nem is hallanak. Lehet, hogy a fenti régiók szemében festett agyag a bálványuk, megfakulhat, elpusztulhat, széthullhat és leomolhat, mert ott fönn kedvezőtlen az időjárás: de lent színarany marad, kemény mint a gyémánt és elpusztíthatatlan.

1890-ben meglátogattuk Mary Mapes Dodge-ot Onteorában. Vidám, kedves társaság gyűlt össze: Laurence Hutton, Charles Dudley Warner, Caroll Beckwith és a hozzájuk tartozó asszonyok. Ennek a kitűnő együttesnek néhány tagja ma is él, a többiek elhagytak bennünket: a feleségem, Susy, Dean Sage - nyugodjanak békében.

Sötétedéskor érkeztünk, a fárasztó utazástól kimerülten, de a fáradtságunk nem tartott soká. Mrs. Dodge családias lakomára látott vendégül. Rögtön nagy örömmel láttunk neki, mind a húsz-egynéhányan. Hanem ekkor az történt, ami népes ebédeken gyakran megesik, de mindig bosszantó: mindenki a szomszédjával beszélgetett, mindenki egyszerre és egyre emeltebb hangon, kétségbeesett erőfeszítéssel, hogy meg lehessen érteni. Olyan volt az egész, mint egy lázadás vagy zendülés: elviselhetetlenül erős hangzavar. Kis idő múlva így szóltam a mellettem ülő hölgyhöz:

- Lecsillapítom ezt a ricsajt, elhallgattatom a hangorkánt. Csak egyféleképpen lehet elérni, de ismerem a módját. Hajoljon közelebb, és színleljen mélységes érdeklődést az iránt, amit mondok. Halkan fogok beszélni, akkor a szomszédaink kíváncsiak lesznek, miről van szó, csak azért, mert nem hallják. Ha elég sokáig suttogok, mondjuk két percig, meglátja, sorra abbahagyják a beszélgetést, és csend lesz, csak az én mormogásom hallatszik majd.

Nagyon halkan kezdtem bele a történetembe:

- Amikor tizenegy évvel ezelőtt Chicagóba mentem a Grant-ünnepségekre, az első este hatalmas lakomát tartottak, s hatszáz veteránt hívtak meg. A mellettem ülő úriember, bizonyos X. Y., nagyothallott, és süketek szokása szerint, ordítva közölte észrevételeit, ahelyett, hogy normális hangon mondta volna el. Méla csöndben foglalkozott a késsel-villával, és öt-hat percenként hirtelen akkorát ordított, hogy majd szörnyet haltam.

Amikor eddig jutottam, a Mrs. Dodge asztala körül tomboló hangzavar - legalábbis a közvetlen környezetünké - lecsillapult, és páronként terjedt tovább a csend az asztal mellett. Egyre halkabb suttogással folytattam, igen hatásosan:

- Mr. X. Y. egyik némasági szünetében a velünk szemben ülő férfi a szomszédjának mesélt története végéhez érkezett. Halkan beszélt a nagy zaj közepette, és mivel nagyon érdekelt a történet, erősen füleltem, hogy meghalljam a szavait. A nyakamat nyújtogattam, és visszatartottam a lélegzetemet, hogy jobban halljak; semmi másra nem figyeltem, csak az érdekfeszítő történetre. Éppen ott tartott: - És akkor megragadta hosszú hajánál fogva a lányt, miközben az sikoltozott és könyörgött, a térdére hajtotta a lány nyakát, és a borotva egyetlen szörnyű vágásával...

- HOGY TETSZIK CHICAGO?!!! - Az utóbbi kérdés Mr. X. Y.-ból tört ki, és harminc mérföld távolságban is hallották.

Mire idáig jutottam az elsuttogott történettel, Mrs. Dodge ebédlőjében olyan halálos csend honolt, hogy ha valaki egy gondolatot ejtett volna el, azt is hallani lehetett volna, amint koppanva földet ér. Amikor azt a rettenetes kiáltást hallattam, az egész asztaltársaság egy emberként ugrott fel, fejükkel kiverve a mennyezetet. Alaposan megrongálták, mert csak gerendából és vakolatból készült; az egész ránk hullt, nagyrészt az ennivalóba, és csikorgott a fogunk alatt, de senkiben sem tett kárt. Akkor megmagyaráztam, miért tréfáltam meg őket, és kértem, szívleljék meg a tanulságot. Legyenek ezután értelmesek és könyörületesek, ne ordítsanak kórusban, és hagyják, hogy egyszerre csak egy ember beszéljen; inkább figyeljen a többi hálás, áhítatos csendben. Meghallgatták fohászkodásomat, és az est hátralevő részében nagyon kellemesen éreztük magunkat; nem is emlékszem, mikor mulattam olyan jól életemben. Főleg azért, mert a kialakult helyzet hozzásegített, hogy miután előtérbe kerültem, egyedül uraljam a porondot, és csak én beszéltem. Szeretem hallgatni magamat.

Dean Sage remek ember volt, de egy árnyoldala miatt rettegtek tőle a barátai: túlságosan szerette őket, és képtelen volt lemondani arról, hogy ostoba tréfák célpontjául használja őket. Nagyon meg kell szeretnünk valakit, mire megtiszteljük azzal, hogy bizalmasan megtréfáljuk. Dean Sage volt Amerika egyik legjobb honpolgára. Ehhez jókora bátorság kell, de benne megvolt. Nem tűrte, hogy egyén vagy intézmény akár a legcsekélyebb mértékben is büntetlenül csorbítsa a jogait. Gazdag volt, nagylelkű és jóindulatú; pazarul adakozott; de ha egyén vagy intézmény akár csak tíz cent erejéig is megsértette az érdekeit, sokezer dollárt érő időt költött el, nem kímélt pénzt és fáradságot, és nem tette le addig a harci lobogót, míg a csatát meg nem nyerte, vagy el nem vesztette.

Együtt járt egyetemre Harris tiszteletessel, és Sage haláláig úgy ragaszkodtak egymáshoz, mint egy pár galamb. Ebből természetesen következik, hogy valahányszor Sage alkalmat talált Harris megtréfálására, annak Harris biztosan megitta a levét.

1873 táján Sage megbetegedett, csonttá-bőrré fogyott, és az orvosok minden gyógyítási kísérlete csődöt mondott. Elutazott az Adirondacks-hegységbe, és Harrist is magával vitte. Sage mindig tevékeny ember volt, nem tudott egész nap tétlenül ülni, tehát naponta végkimerülésig sétált. Egyszer estefelé elérkeztek egy szegényes gerendakunyhóhoz, amelyen táblára festve a következő szavakat olvashatták: "Szállás embernek és állatnak".

Sage annyira kimerült, hogy kénytelenek voltak ott tölteni az éjszakát. Beléptek a kunyhóba, és ott találták a tulajdonosát és egyetlen lakóját, egy egyszerű, viharvert, középkorú embert. Vacsorát készített, és a kirándulók elé tálalta: sózott húst, főtt babot, kukoricakenyeret és feketekávét. Sage gyomra csak egészen könnyű ételekkel tudott megbirkózni, ezért ez a lakoma felháborította. Tétlenül ült az asztalnál, miközben Harris boldogan habzsolt. Harris ugyanis tábori lelkész volt a polgárháború egész ideje alatt egy harcoló alakulatnál, és tökéletesen sikerült megőriznie hatalmas, csöppet sem finnyás étvágyát, amelyet a kemény élet és tevékenység négy éve alatt szedett föl. Sage vacsora nélkül feküdt le; egész éjjel hánykolódott és fetrengett a háncsfekhelyen, amely tele volt ragaszkodó és vándorló kukoricacsutkákkal. Reggel Harris farkasétvággyal kebelezte be az utálatos reggelit, éppoly hatalmas élvezettel, mint este a párját. Sage üres gyomorral ült a tornácon, Harris teljesítményét figyelte, és bosszút forralt. Rövidesen odaintette a házigazdát, félrevonta, és bizalmasan beszélt vele.

- Fizetek. Mennyi a számla? - kérdezte Sage.

- Két vacsora ötven cent; két fekvőhely harminc cent; két reggeli ötven cent - összesen egy dollár és harminc cent.

- Menjen be, és írja meg a számlát, azután hozza ki ide a tornácra. Tizenhárom dollárról szóljon.

- Tizenhárom dollár? Lehetetlen! - tiltakozott az ember. - Nem vagyok én rabló! Annyit számítok maguknak is, mint másnak. Összesen egy dollár harminc cent, nem több.

- Ide figyeljen, jóember, ebbe nekem is van beleszólásom, nemcsak magának. Tizenhárom dollár. Állítsa ki annyiról a számlát, és vegye is el, különben nem lát egy centet sem.

Az ember zavarban volt.

- Nem értem, kérem. Nem tudom, miről van szó.

- Én értem, és tudom, miért csinálom. Legyen csak tizenhárom dollár, és azt akarom, hogy a számla ennyiről szóljon. Más feltétel nincs. Írja meg, és hozza ki. Majd megnézem, és dühös leszek. Érti? Veszekedni fogok a számla miatt. Maga ragaszkodik az összeghez, nem hajlandó kevesebbet elfogadni. Kezdek kijönni a sodromból; maga is. Leteremtem, maga még szebbeket mond nekem. Ordítok: maga is. Maga dühöngeni kezd - lehetőleg habzik a szája: esetleg használjon hozzá egy kis szappant. Na, most menjen, és kövesse az utasításaimat.

Az ember eljátszotta a rá osztott szerepet, és nem is rosszul. Kivitte a számlát, és várta az eredményt. Sage arca elborult, villogott a szeme, tágult az orrcimpája mint egy lónak, majd kirobbant.

- Tizenhárom dollár! Azt akarja mondani, hogy tizenhárom dollárt számít ezért a nyomorúságos, kutyának való ellátásért? Mi maga? Hivatásos rabló? Az a szokása, hogy...

Az ember tüzesen közbevágott:

- Elegem van magukból, az biztos. Tizenhárom dollár a számla, és ki is fogja fizetni, ha tetszik, ha nem. Piszok kalandorok, végigpotyázzák az országot, és úriembereknek akarnak diktálni! Égy úriembernek, aki azt hitte, maguk is urak, pedig szerintem a pokolban sincs...

Sage félbeszakította:

- Egy szót se többet! Nem tűröm! Véleményem szerint maga a legaljasabb tolvaj, aki valaha...

- Ne merjen még egyszer tolvajnak nevezni! Az istenit, úgy helybenhagyom, hogy...

Harris kirohant, és amikor a másik kettő éppen egymásnak esett, közéjük vetette magát, és könyörögni kezdett.

- Dean, hagyd abba! Uralkodjék magán, Mr. Smith! Gondolj a családodra, Dean! Gondold meg, micsoda botrány...

De a másik kettő minden átkot, szidalmat és gorombaságot kiásott emlékei gazdag tárházából. Mr. Smith ezt üvöltötte:

- Ha urak jönnek ebbe a házba, úri módon bánok velük. Ha rendes emberek jönnek ide, és annyit esznek, mint az úriemberek szoktak, egy dollár harminc centet számítok azért, amit maguknak adtam. De ha valaki a feneketlen bendőjével kétszerre bezabál egy hordó disznóhúst meg négy hordó babot...

Sage hangja lelkiismeret-furdalással és önváddal volt tele, amint megszólalt:

- Erre nem gondoltam; elnézését kérem. Szégyellem magam, és szégyenkezem a barátom miatt. Tessék, itt a tizenhárom dollárja, és ne haragudjon.

Már régebben is laktunk Firenzében villában, tizenkét évvel ezelőtt. A Villa Viviani a város szélén, Settignanóban egy dombtetőn épült, kellemes környezetben, szép kilátással Firenze és a nagy völgy felé. Egy jó barátunk, Mrs. Ross szerezte és hozta rendbe számunkra; az ő méltóságteljes kastélyát tizenkét perces sétával érhettük el. Most is ott lakik, és nemegyszer sietett segítségünkre, mióta kapcsolatba kerültünk a Villa di Quarto arisztokrata tulajdonosával. A Villa Vivianiban töltött év élénk ellentéte volt annak az öt hónapnak, amit eddig ebben a hercegi kaszárnyában töltöttünk el. Régi kézirataim és kósza, rendszertelen naplójegyzeteim között beszámolókat találtam arról a kellemes emlékű évről; kivonatolva beiktatom ebbe a szövegbe.

Amikor 1892-ben, útban Németország, a gyomorbeteg világ fürdőháza felé, átutaztunk Firenzén, alkudozni kezdtünk egy villára, és távozásunk után barátaink hozták tető alá a megegyezést. Mire három-négy hónap múlva visszaérkeztünk, minden készen várt, még a szolgák és a vacsora is. Leírni elég egy mondat, de a magamfajta lusta ember belefárad, míg végiggondolja, mennyi tervezgetés, munka és gond rejlett emögött. Ugyanis sokkal egyszerűbb és kényelmesebb két családot eltemetni, mint egynek otthont találni és berendezni.

A villa fekvése tökéletes volt: három mérföldre Firenzétől, egy domboldalon. A virágos völgyterasz, amelyen épült, lejtős olajfaligetek és szőlők felé tekintett: jobbra kis hegynyúlványok mögött látszott Fiescole, meredek teraszok fölött; közvetlenül előttünk a Ross-kastély impozáns tömege, falain és tornyain az elfeledett századok sok viharának gazdag nyomaival; a síkságon távolabb Firenze, rózsaszín, szürke és barna színeivel. A dóm hatalmas, patinás kupolája úgy uralta a közepét, mint egy foglyul ejtett léggömb; jobbra a Medici-kápolna kisebb buborékja határolta, balról a Palazzo Vecchio levegős tornya; körös-körül az ég alján fenséges kék hegyek tornyosuló karimája, számtalan hófehér villával behintve. Kilenchavi megszokás után még most is ezt gondolom, mint eleinte, hogy ez a látkép a legszebb a világon. Gyönyörűség ránézni: szem- és léleknyugtató. Látni a süllyedő napot, amint belefullad a rózsaszín, bíbor és arany áradatba, s olyan színözönnel öleli át Firenzét, amelytől az éles körvonalak elhalványulnak, elmosódnak, s a tömör házfalakat az álmok városává varázsolja; ez a látvány a leghidegebb embert is megindítja, s a fogékony lélek belerészegül a gyönyörűségbe.

1892. szeptember 26. - Megérkeztünk Firenzébe. Leborotváltattam a fejemet. Kár volt. Délután beköltöztünk a villába. Este a contadino - vagy minek hívják - felhozta néhány csomagunkat. A majorban lakik, és a tulajdonos, a márki megbízásából gondozza. A contadino középkorú ember, és éppen olyan, mint a többi paraszt, vagyis barna, jóképű, jóindulatú, udvarias és teljesen független szellemű, de ezt sosem adja bántóan tudtunkra. Sokat számított a csomagokért, mint mondják. Informátorom arról is felvilágosított, hogy ez itt szokás.

Szeptember 27. - Reggel a többi csomagot is felhozták. A contadino újra sokat kért, de azt mondták, hogy ez sem szokatlan. Akkor rendben van; nem akarom megsérteni a helyi szokásokat. Hintót, lovakat, kocsist béreltünk. A feltételek: havi négyszáznyolcvan frank, és borravaló a kocsisnak; szállást én adok az embernek és a lovaknak, de egyebet nem. A hintó jobb napokat látott, és legalább harminc tonna. A lovak gyengécskék, és ellenszenvvel viseltetnek a hintó iránt; gyakran meg-megállnak, visszanéznek, és meglepődve, gyanakodva szemlélik. Ez késedelmet okoz. Viszont a járókelők jól szórakoznak rajta. Az emberek kijöttek a házakból, zsebre tett kézzel állták körül, és megtárgyalták az ügyet egymás között. Azt mondták nekem később, arról beszéltek, hogy ilyen lovaknak nem való negyventonnás hintó, inkább egy talicska.

Itt közlöm októberben írott jegyzeteimet a villáról:

A ház emeletes; nem régi, legalábbis Olaszországban nem számít annak. Kétségtelenül mindig volt valami kellemes lakóhely ezen az alkalmatos helyen, már Krisztus születése előtt, de a jelenlegiről azt állítják, hogy alig kétszáz éves. Sima, négyszögletes, dobozszerű, világossárga épület, zöld zsalugáterrel. Tágas, mesterségesen elegyengetett fennsík tetején trónol, amelyet erős kőfal vesz körül. A falaktól lefelé, a völgy irányában terül el a birtokhoz tartozó szőlő- és olajfakert. A ház körül a kertben virágok nyílnak és sok-sok citromfa nagy cseréptartókban; sok a magas fa, köztük méltóságteljes mandulafenyők, valamint fügefák és egyéb, számomra ismeretlen fajták. Rózsák halványrózsaszín és sárga zuhataga borítja a támfalakat és a viharvert, mohos kőurnákat; pontosan úgy, mint a színházi függönyökön; a kavicsos sétányokat magas babérfák szegélyezik. Hátrább a fennsíkon öreg tölgyek sűrű erdeje zöldell; alattuk kőasztal és kőpadok. Napsugár nem tud behatolni abba a sűrű ligetbe; mindig alkonyi árnyba borul, még akkor is, ha kívül a tájra jellemző tűző napsütés árasztja el a vidéket. A belső kaputól párszázméteres kocsiút vezet a szőlőtőkék között az országútig; ott lehet bérkocsira szállni a városba menet; még mindig gyorsabb, kényelmesebb közlekedési eszköznek bizonyul, mint a hatvantonnás hintó. Kelet - esetleg dél - felől a házat a Viviani-címer díszíti, gipszből; a közelében egy napóra, amely mindig pontos.

Olyan a ház, mint egy biztos erőd. A vakolattal borított téglafalak majd egyméteresek; a szobák választófalai, ugyancsak téglából, majdnem ugyanolyan vastagok. A földszinti szobák körülbelül hét méter magasak, az emeletiek is sokkal magasabbak, mint kellene. Többször nekirugaszkodtam, hogy megszámoljam a szobákat, de belezavarodtam szeszélyes elhelyezésükbe. Talán huszonnyolc van belőlük.

A mennyezetet freskók díszítik; a falak tapétázva vannak. A padló minden helyiségben téglából készült, amelyet fényezett, ragyogó cement borít: teljesen kőpadlónak hat, és olyan kemény is. A felszínére mintákat festettek, egyszínű alapozással, amelyre különböző színű pettyeket hintettek, hogy gránitot és más kőzeteket utánozzanak vele. A padló alapszíne néhol szürke gránitutánzat, benne nagy csillaggal vagy egyéb dísszel, amivel márványbetétet akarnak utánozni, s az egészet félméteres vörös gránitutánzat szegélyezi, amelynek külső peremén húszcentis lazúrkőutánzat vonul végig. Néha a padló közepe vörös gránit, és a szürkét használják szegélynek. Sok-sok ablakon árad be a napfény; a padozat csúszós-fényes, és minden meglátszik fényes lapján, mert olyan, mint a tükör: lágyan, tompán veri vissza a tárgyakat, mint egy erdei tó.

Kis családi kápolna van a földszinten. Talán tíz-tizenkét személy fér el a padjaiban; a miniatűr oltár fölött régi olajfestmény. Olyan gyönyörű és gazdag tónusú, mint akármelyik nagy mester képe lenn a Pitti- vagy Uffizi-képtárban. Mint egy Botticelli: bár lenne időm, hogy szóljak néhány szót Botticelliről - akinek a valódi neve esetleg Smith volt.

A ház legérdekesebb pontja a szalon. Tágas, magas űr; ez tölti be a ház közepét; a többi rész köréje épült. Emeletmagasságú, és a teteje az épület többi része fölé emelkedik. Ez a tátongó űr rendkívül hatásos. Abban a pillanatban lenyűgöz a hatalmassága, amint belépünk, és felmérjük a tekintetünkkel. Többször kísérleteztem azzal, hogy elkereszteljem: a Korcsolyapálya, Mammutbarlang, Szahara nevekkel próbálkoztam, de egyik sem fejezte ki pontosan a lényegét. A falak mentén öt dívány áll, de nem sokat változtatnak a helyzeten, bár összesen kitesznek vagy húsz métert. A zongora elvész benne. Asztalokkal és egyéb tárgyakkal próbáltuk enyhíteni a hely sivatagjellegét, de a tárgyak érzik vereségüket, és semmit sem javítanak a helyzeten. Bármi áll vagy mozog ezeknek a szárnyaló, festett falaknak a tövében, minden eltörpül.

A hat ajtó fölött hatalmas gipsz domborműveket tartanak hatalmas, meztelen, csinos gipszfiúk. A domborműveket komor, szép arcú férfiak kiugró gipszarcképei díszítik; régmúlt idők méltóságteljes hivatali ornátusát viselik: firenzei szenátorok és bírák, a ház és a birtok ősi lakói. Az egyiken 1305 az évszám: akkoriban bíró volt, már középkorú. Fiatalon még találkozhatott az itáliai nagy művészet elindítóival. Dantéval sétálhatott és cseveghetett, talán meg is tette. Egy másiknak az évszáma 1343: ismerhette Boccacciót, és a délutánjait Fiesoléban tölthette, miközben lebámult a pestisbűzös Firenzére, és Boccaccio illetlen történeteit hallgatta - ki tudja, talán így is történt. A harmadikon 1463 állt: ez ismerhette Kolumbust és természetesen a nagy Lorenzót. Ezek mind a Cerretani család tagjai, illetve a Cerretani-Twaineké, mert én is adoptáltam magamat ebbe az ősi családba. Eddigi származásomat túlságosan újkeletűnek érzem ahhoz, hogy megfelelő legyen.

De el ne felejtsem, mi az, ami olyan különössé teszi a Korcsolyapályát: hogy csak látszik hatalmasnak, de valójában nem az. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzékcsalódás ez, pedig mégiscsak az. Szemmérték alapján azt hinné az ember, hogy minden mérete húszméteres; de megmértem, és kiderült, hogy csak tizenhárom. Ez a valóság; viszont ami még különösebb, a felmérés után is éppolyan hatalmasnak látom a termet, mint előtte.

Jó kis ház ez, és nagyon olcsó volt. Maga a megtestesült egyszerűség; sok tekintetben meglehetősen primitív. A vizet egy kútból pumpálják kézi erővel a földszintre, az emeletre pedig föl kell cipelni. Csatornázás nincs; a pöcegödör pontosan az ablak alatt van. De a többi villa is ilyen.

Az ajtók éppen olyanok, mint a legtöbb olasz házban és szállodában: sima, vékony, csupasz deszkák, fehérre festve. Ez a legtörékenyebb, és leggusztustalanabb ajtó az emberiség történelmében. Nem gombbal csukódik, hanem valami olyasmivel, mint egy kézifúró fogója; csak hüvelyk- és mutatóujjal lehet megfogni. De még az is többet ér, mint a mi amerikai ajtógombjaink, amelyek mindig kilazulnak, és üresjáratban forognak körbe az ember kezében, anélkül, hogy bármi is történne.

Az ablakok az értelmes európai fajtához tartoznak: oldalt nyílnak, mint az ajtók. Ha éjszakára bezárjuk, nem zörögnek, nyugodtan alszunk mellettük. A háló- és fogadószobákban ravasz kis tűzhelyek vannak; nemrégiben egy hatalmas, erőszakos külsejű német kályhát állítottak fel a Szahara déli részén.

A lépcső gránittömbökből készült, az emeleti folyosók vörös téglából. Biztonságos épület: földrengés le nem dönti, tűz el nem égeti. Semmi más éghető nincs benne, mint a bútorok, a függönyök és az ajtók. Bútor alig van benne: csak nyári berendezés - vagy ha úgy tetszik, nyári kopárság. Múlt éjjel, amikor egy gyertyától kigyúlt a függöny a fejem fölött levő szobában, ahol a család néhány tagja aludt, kiabálás, sikoltozás vert föl álmomból. Nagyon megrémültem, amíg be nem szóltak az ablakon, hogy mi a baj: a függöny és a drapéria. Amerikában ettől jobban megijedtem volna, de itt aztán nem. Azt mondtam a családtagoknak, hagyják békében a tüzet, és feküdjenek le. Úgy is tettek, és mire elaludtak, semmi sem maradt a meggyulladt textilből. Amerikában sokszor dicsekszünk azzal, hogy miénk a világ legjobb, leghatékonyabb tűzoltósága, de Európának több dicsekedni valója van e téren: értelmesen építkeznek, nem tesznek ki tűzveszélynek emberi életeket, és ezzel fölöslegessé válik a tűzoltóság. Olyasmivel dicsekszünk, aminek a szükségességét inkább szégyellnünk kellene.

A villa téres-tágas benyomást kelt. Ha beomlik a napfény, és fölvillantja a fényes padlók, falak és mennyezetek ragyogó színeit, barátságosan hívogatónak hat. Viszont nem emlékszem, hogy Európában valaha is találkoztam volna azzal, ami az amerikai otthon lényeges kelléke. Az amerikai házaknak van valami trükkje; olyasmi, mint egy idegen nyelv rejtett, lefordíthatatlan értelmű szólása, amelyet a külföldi nem tud megragadni, közölhetetlen és körülírhatatlan; csalóka, megfoghatatlan valami, de éppen ez teszi az amerikai házat otthonossá a ránéző és a benne lakó szemében; ettől lesz a legkellemesebb menedék, amelyet valaha férfiak és nők, főleg nők - feltaláltak. Az amerikai ház tobzódik a lágy, változatos színekben, amelyek felvidítják és megnyugtatják a szemet; formái arányosak, kecsesek; számtalan érdekes tárgy takarja meztelenségüket. Az éjszaka még elbűvölőbb benne, mint a nappal, mert a mesterséges világítás valóban ad fényt, nemcsak sikertelenül kísérletezik vele; az ernyők alól kivillanó színes ragyogástól otthonosabb a kényelem és jóérzés, elbűvölőbb az egész környezet. Ha Európában köszönt be az éj, nincs gáz és villany, hogy legyőzze, csak erőltetetten csúf, gyatra lámpák, amelyek szegényesek és hatástalanok.

1892. szeptember 29. - Úgy látszik, mindenről el tudok feledkezni, kivéve, hogy leborotváltattam a fejemet. Akármilyen légmentesen zárkózom be a huzat elől, itt mintha mindig szellők fújdogálnának. De főleg a legyek zavarnak. Jobban érzik ott fönn magukat, mint bármi más helyen; talán jobb a kilátás. Az az érzésem, még sosem találkoztam ilyen jól patkolt legyekkel: mintha karmuk lenne. Akárhova teszik le a lábukat, belekapaszkodnak. Egész idő alatt mászkálnak a koponyámon, és agyongyötörnek. Úgy látszik, ez a sétaterük, klubjuk, nyaralóhelyük. Garden party-kat tartanak rajta és mindenféle léha összejövetelt. És semmitől sem félnek. A legyek mindenhol szemtelenek, de ezek minden más nációén túltesznek. Nincs rá mód, hogy el lehessen zavarni őket. Serényebbek is, mint máshol: már napkelte előtt megjelennek, és sötétedés után sem tűnnek el. Viszont van az embernek valami vigasza is: a szúnyogok nem háborgatnak. Nincs is sok belőlük, azok sem zajonganak, és nem túlságosan érdekli őket a hivatásuk. Egyetlen barátságtalan szótól odébbállnak; ha ezt a szót angolul mondjuk, vissza se jönnek aznap este, mert nem értik, és ezért nagy hatással van rájuk. Ha durván szólunk hozzájuk, gyakran sírva fakadnak. Szereztem belőlük néhány álcát. Ha ezt a fajtát ki tudnánk az otthoni klímánk mellett tenyészteni, óriási nyereség lenne. És mintha bolhák se lennének itt. Tizenöt hónap óta most először szünetelnek; eddig mindenhol nagyobb volt belőlük a kínálat, mint a kereslet.

Október 1. - Amikor észrevettem, hogy kocsisunk a konyhában étkezik, megváltoztattam a szerződésünket, és a kosztját is belevettem havi harminc frank értékben. Ennyibe kerülne neki a fölöttünk levő falucskában. Azt hiszem, kétszázból kijön nálunk a kosztja, és akkor harmincat ebből megtakarítottam. Még mindig jobb harmincat megtakarítani, mint semmit.

Naplómnak erről a kitételéről eszembe jut egy akkori oktalan cselekedetem, amelynek később ittam meg a levét. Mivel úgy egyeztünk meg, hogy havonta adok borravalót Vittoriónak, a kocsisnak, természetesen szerettem volna megtudni, hogy mennyiről van szó. Ezért megkérdeztem a kocsis padroné-ját - főnökét -, ahelyett, hogy inkább valaki mást kérdeztem volna meg - bárkit. Azt mondta: harminc frank havonta nagyjából elég lesz. Utóbb közölték velem, hogy ez sok, de nem szokatlan, mert szokásos árat itt nem lehet fizetni, csak túlfizetni. Ennek ellenére a hónap végén a kocsis még külön tizenöt frank borravalót követelt. Amikor megkérdeztem, hogy mi címen, azt mondta, a padrone elvette tőle az előző borravalót. A padrone ezt Vittorio jelenlétében tagadta, és úgy látszott, Vittorio visszakozik. Legalábbis a padrone ezt állította, és Vittorio viselkedése is erre vallott; mindenesetre kénytelen voltam a padrone szavának hitelt adni, mert ő tolmácsolta a kocsis olasz beszédét. Amikor a padrone elment, a kocsis megismételte a vádat, és mivel kedveltük - és hittünk neki -, a borravaló együttes összegét azontúl negyvenöt frankra emeltük föl, és sosem kételkedtünk benne, hogy a padrone viszi el a kétharmadát. A helybéliek szerint nem szokatlan, hogy a padrone elszedi az alkalmazottja borravalójának nagy részét, és az is megszokott jelenség, hogy a padrone ezt letagadja. A padrone szolgálatkész ember, ügyes, kellemes csevegő; úgy beszél angolul, mint egy angyal, és szinte lehetetlenné teszi, hogy hibát találjunk benne; de a hetventonnás hintója miatt kilenc hónapon át nyomorék lovakat ápolhattunk, pedig arról volt szó, hogy könnyű kocsit ad, amivel hegynek fölfelé is lehet menni; finnyásabb emberek biztosan ki is préselték volna belőle.

A köztársaság idején is ősi és előkelő Cerretani család sokszáz éve lakott ezen a helyen. Október folyamán valami átható és gyanús szagra lettünk figyelmesek; nem tudtuk, mi az, de nem nagyon tetszett nekünk. Én a kutyára fogtam, és megmagyaráztam a családnak, hogy ennek a kutyafajtának mindig ilyen a szaga, ha szélirányban áll felénk, de magamban tisztában voltam vele, hogy a szag forrása egyáltalán nem a kutya. Úgy gondoltam, fogadott őseink, a Cerretanik okozhatják. Nyilván itt vannak valahol bebalzsamozva a ház alatt, s talán nem is lenne rossz kiásni és kiszellőztetni őket. De tévedtem. Titokban utánanéztem, és fel kellett mentenem az ősöket a vád alól. Kiderült, hogy teljesen ártalmatlan szagról van szó. A szőlőterméstől eredt, a pincének olyan részéből, amelyhez nem tudtunk hozzáférni. Ettől a felfedezéstől fantáziánk lecsillapult, és a kellemetlen szag azonnal kellemessé vált. Előzőleg azonban olyan sokáig és olyan bőkezűen hintettük tele a házat fertőtlenítőkkel, hogy a kutya megszökött, és a család is kénytelen volt az idő nagy részét az udvaron tölteni. Két hónapba telt, míg fertőtlenítettük a fertőtlenítőt, s rávettük a dús, förtelmes bűzt, hogy távozzon tőlünk. Mikor végre mind elpárolgott, s a bor illata vette át uralmát, mint azelőtt, boldogan üdvözöltük, és azóta sem merült föl kifogás ellene.

Október 6. - Hátrányos helyzetben vagyok. A házban négyen csak olaszul beszélnek, egy személy csak németül, a többi franciául, angolul és trágárul. Én alig-alig gagyogok ezeken a nyelveken, egy-kettőt kivéve. Angelo franciául beszél - szabadalmat kérhetne rá, mert a saját találmánya; senki sem érti. Bábel óta ilyen zavaros hangokat még nem ejtett ki senki: a tej is megsavanyodik tőle. Angelo szívesebben használja ezt a nyelvet, mint olasz anyanyelvét. Szívesen beszéli: szereti hallani a hangját. Muzsika a fülének: az istennek sem hagyná abba. A család szeretné a felszedett kis olasz tudását gyakorolni, de Angelo nem ad rá lehetőséget. Mindegy neki, milyen nyelven szólnak hozzá, franciául felel, az ő sajátos fülhasogató, hátborzongató franciaságával, amely úgy csikorog, mint amikor szenet lapátolnak a csúszdára. Tudok néhány olasz szót és kifejezést, és eleinte sikerült frissen tartanom őket, mert Angelót ostromoltam velük, de részben nem értette meg, részben nem is akarta. Így kénytelen voltam pillanatnyilag visszavonulni a piacról. De csak ideiglenesen! Gyakorolok, készülődöm. Rövidesen teljes fegyverzetben szállok vele szembe, és nem az ő érthetetlen franciaságával, hanem az anyanyelvén szólalok meg. Jól meg fogom izzasztani ezt a kölyköt.

Október 27. - Eltelt az első hónap; már egészen meghonosodtunk itt. Általános vélemény, hogy egy firenzei villában lakni ideális életforma. Az idő felséges, a kilátás gyönyörű, a nappalok és éjszakák nyugalmasak, pihentetők, a világtól és gondjaitól való elzárkózás olyan kellemes, mint egy álom. Nem kell háztartást vezetni, tervezgetni, bevásárlásra felügyelni - ezek nyilvánvalóan maguktól intéződnek. Az ember ködösen sejti, hogy valaki ellátja ezeket a feladatokat, mint ahogyan tudjuk, hogy forog a föld, a csillagok a helyükön vannak, és működik a világegyetem, a nap menetrendszerűen körbejár; de csak ennyit érzékelünk; nem érezzük, hogy ez személyes ügyünk, és bármi módon felelősek lennénk. Nincs főnök, nincs igazgató; minden alkalmazott intézi a feladatát; nem kell felügyelni rájuk - nem is tesszük. Hetenként benyújtanak egy gondosan részletezett számlát; ezután a gépezet zajtalanul jár tovább, éppúgy, mint azelőtt. Nincs lárma, idegeskedés, veszekedés, zűrzavar - odafent. Azt nem tudom, lent mi van. Estefelé eljönnek a barátaink a városból, és kint teáznak a szabadban; közben elmesélik, mi történik a világban. Amikor a nap hatalmas korongja lehanyatlik Firenze fölé, és elkezdődik a mindennapi csoda, visszatartják a lélegzetüket, és gyönyörködnek. Ilyenkor nem lehet beszélgetni.

Susy 1896. augusztus 18-án távozott el az élők sorából hartfordi otthonunkban. Amikor elérkezett a vég, Katy, Leary, John és Ellen (a kertész és felesége) volt vele. Clara, a feleségem és én július 31-én érkeztünk meg Angliába világkörüli utunkról, és Guildfordban béreltünk ki házat. Egy hét múlva, amikor Susynak, Katynak és Jeannek meg kellett volna érkezni Amerikából, levél jött helyettük.

Magyarázatként az állt benne, hogy Susy kissé gyengélkedik - nincs semmi különös baj. Mégis nyugtalanok lettünk, és táviratilag újabb híreket kértünk. Ez pénteken történt. Egész nap nem jött válasz - és másnap délben indult a hajó Southamptonból. Végre megérkezett a távirat a következő szöveggel: "Várjátok meg a reggeli táviratot." Ez csöppet sem hangzott megnyugtatóan. Újra táviratoztam, a választ Southamptonba kérve, mert már késő este volt. Aznap éjjel ott vártam a postahivatalban, míg be nem zártak, valamikor éjfél felé, abban a reményben, hogy talán még befut valami jó hír, de nem érkezett üzenet. Némán ültünk otthon hajnali egyig várakozva - azt sem tudtuk, mire. Reggel a legkorábbi vonattal elutaztunk, és mire Southamptonba érkeztünk, ott várt a hír. Azt közölte, hogy a gyógyulás hosszú ideig fog tartani, de nem kétséges. Én nagyon megkönnyebbültem, a feleségem azonban nem. Rettegett. Clarával együtt azonnal hajóra szállt, és elutazott Amerikába, hogy Susyt ápolja. Én Angliában maradtam, és másik, nagyobb házat kerestem Guildfordban.

Ez augusztus 15-én történt. Három nap múlva, amikor a feleségem és Clara körülbelül félúton voltak az óceánon, az ebédlő közepén álltam, és semmi különösre nem gondoltam; ekkor egy táviratot nyomtak a kezembe: "Susy ma békésen örökre elszenderedett."

Az emberi természet egyik rejtélye, hogy ha váratlanul ilyen villámcsapás ér, tovább tudunk élni. Csak egy ésszerű magyarázata lehet. A csapás megbénítja az értelmet, és csak fokozatosan fogjuk fel a szavak jelentését. Jótétemény, hogy teljes jelentőségüket nem is vagyunk képesek felfogni. Az ember agyában csak az óriási veszteség ködös tudata van meg. Az emlékezet hónapok, esetleg csak évek alatt szedi össze a részleteket, így ismeri föl a veszteséget teljes nagyságában. Leég például az ember háza. A füstölgő romok csak egy lerombolt otthont jelentenek, amely a használat évei alatt kedves volt, és kellemes emlékek fűződtek hozzá. Ahogy múlnak a napok és hetek, először ez kezd hiányozni, majd valami más. Amikor keresgéli az ember, akkor jön rá, hogy ahhoz a házhoz tartozott. Mindig valami lényeges, csak egy példányban előforduló dologról van szó. És visszahozhatatlanul elveszett. Amíg megvolt, nem is tudtuk, mennyire lényeges kelléke életünknek, csak akkor ébredünk rá, amikor hiánya gátol, megbénít. Évekbe telik, amíg minden lényeges kellék hiányára ráébredünk, és addig nem is látjuk teljesen tisztán a szerencsétlenség nagyságát.

Holnap június ötödike, életem végzetes csapásának, feleségem elvesztésének napja. Két évvel ezelőtt történt, Itáliában, Firenzében, ahová abban a reményben vittük, hogy megrendült egészsége helyreáll.

Ezt az önéletrajzot 1904 elején kezdtem diktálni Firenzében; de a fájdalmas időkben abbahagytam, és 1906 januárjáig nem éreztem kedvet, hogy újra belekezdjek. El sem tudtam képzelni, honnan meríthetek annyi erőt, hogy részletesen beszámoljak annak a szörnyű időszaknak gyászos eseményeiről és élményeiről s az előző, huszonkét hónapig tartó kétségbeesésről. Most ezt a hiányt rövid vázlattal szeretném áthidalni. Egyelőre másra nem merek vállalkozni.

Feleségem sosem volt erős, s egy tizenhárom hónapig tartó világkörüli utazás kockázatos kísérletnek látszott, de végül is sikerült. Amikor 1895. július 15-én a nyugat felé induló vonatra szálltunk Elmirában, tikkasztó nyári hőségben utaztunk, s ehhez később még erdőtüzek forrósága is hozzájárult. Huszonhárom napig voltunk úton, én minden este előadást tartottam. Feleségem a keserves körülmények ellenére éppen olyan jó egészségi állapotban érkezett Vancouverbe, mint ahogy elindult az útra. Attól a naptól kezdve mintha javult volna az egészsége, bár a nyár ezután még öt teljes hónapig tartott. Nyár volt a Sandwich-szigeteken. Sydneybe, az egyenlítőtől harmincnégy szélességi fokra délre, októberben érkeztünk, amikor az ausztráliai nyár igazából elkezdődik. Egész ausztráliai, újzélandi, tasmániai tartózkodásunk alatt nyár volt; még akkor is, amikor 1896. január 1-én kihajóztunk Melbourne-ből. Ceylonban természetesen tombolt a nyár, mint mindig. Bombayben, amikor odaérkeztünk, januárban, az ott lakó angolok szerint tél volt, de nem vettünk észre semmi változást a klímában, mióta július közepén elindultunk Elmirából. Szerintünk egész Indiában nyár volt március 17-ig, amikor Jaipurban egy angol orvos azt mondta, hogy meneküljünk Calcuttába, és azonnal tűnjünk el Indiából, mert a meleg idő most már bármely pillanatban beköszönthet, és veszélyes lenne számunkra.

Így hát végigizzadtuk az úgynevezett "hűvös időt" Rawal Pinditől Calcuttáig, és Dél-Afrika felé hajóztunk. Feleségem egészsége még mindig fokozatosan javult. Clarával együtt végigkísért az egész dél-afrikai előadókörutamon, Pretoriát kivéve, és egyetlen napig sem volt beteg.

1896. július 14-én végre befejeztük a nagy előadórohamot; másnap elindultunk Anglia felé, és 31-én partra szálltunk Southamptonban. Feleségem két hét múlva Clarával hazautazott, hogy ápolja Susyt, mert tudtuk, hogy beteg; koporsóban találták a kislányt anyósom házában.

A megfogyatkozott család rövidesen csatlakozott hozzám Angliában. 1900 októberéig Londonban, Svájcban, Bécsben, Svédországban, majd újra Londonban időztünk. S amikor a hazafelé induló hajóra szálltunk, a feleségem erősebb és egészségesebb volt, mint valaha, a tizenhat éves korában történt baleset óta, amiről beszámoltam.

Egy évre béreltünk lakást a Nyugati 14. utcában, a Fifth Avenue közelében, s ott kezdte feleségem túlerőltetni magát. Nagy volt a ház; fárasztó a háztartás vezetése - ez New Yorkban mindig így van -, de nem akart házvezetőnőt fogadni. Ellenállt, mégpedig sikerrel, minden ilyen irányú rábeszélésemnek, attól a naptól kezdve, hogy összeházasodtunk. A társasági élet ugyancsak túlságosan igénybe vette. A téli New York-i szezon zűrzavaros hajszájában a levelezésem meghaladta a titkárom idejét és az én erőmet, s úgy vettem észre, feleségem igyekszik könnyíteni terhünkön. Egyik nap harminckét rövid levelet írtam saját kezűleg, és legnagyobb sajnálatomra észrevettem, hogy a feleségem ugyanannyit írt. Mindezt egyéb munkája mellett, pedig már az is sok volt a számára.

Kilenc és fél éves nyugodt és könnyedebb európai élet után, következő júniusra, ez az életmód megbosszulta magát. Háromhavi pihenés és magány az Adirondacks-hegységben határozottan használt. Ezután Riverdale-on-the-Hudsonban béreltünk lakást. Nagy ház volt, s a háztartás terhei megint súlyosak. 1902 elején idegösszeomlás fenyegette, de úgy látszott, hamarosan túljutott a válságon.

Június végén bútorozott házat béreltünk nyárra York Harbor mellett. Mr. Rogers odahozta a "Kanawha"-t, az amerikai vizek leggyorsabb járatú gőzyachtját; horgonyt vetett, és partra küldte a csónakot a folyóra néző bejárathoz. A feleségem, Jean és én lementünk, hogy beszálljunk. Akkor jöttem rá, hogy Livy egy szolgálólányt sem hozott magával, annyira félt attól, hogy terhére legyen Mr. Rogersnak, vagy kényelmetlenséget okozzon. Rettenetes volt. Rendelkezésemre bocsátották az egész hajót, mégpedig szívesen. Jean nem volt jól, és nagy gondoskodásra szorult. Ez a feleségemre hárult. Az én szolgálataim nem sokat értek, ahhoz túlságosan ügyetlen és gyakorlatlan voltam. Sajnos, már elkéstünk: Livy az egész háztartást és az összes csomagokat feladta vonaton York Harborba.

Gyönyörű időnk volt; madárként röppentünk a szikrázó tenger fölött, sorra elhagyva minden elénk kerülő vízi járművet. De a feleségem ebből a gyönyörűségből semmit sem élvezett. Lent kellett maradnia, hogy Jeannek gondját viselje. Éjszakára New London kikötőjében kerestünk menedéket a rossz idő ellen. Livy keveset aludt Jean miatt. Másnap reggel Fairhavenbe mentünk. Ez lett volna az alkalom, hogy két-három órát pihenjen a fedélzeten, míg mi többiek kimegyünk a partra, és meglátogatjuk Mr. Rogers családját vidéki házukban. De úgy döntött, hogy ő is velünk jön; sokféle kimerítő dologra vállalkozott. Ehhez járult még, hogy az út hátralevő részében, York Harborig, Jeant ápolta.

Itt megint pihenhetett volna, de nem tette. Nem tudott nyugodni, valahogy nem is volt képes rá soha. Olyan volt, mint egy testet öltött gőzgép. Fáradhatatlan energiája szüntelenül nyűtte a szervezetét; állandóan olyan munkára késztette, amely meghaladta erejét. Rövidesen aggódni kezdett a szíve miatt. Tizenkét évvel azelőtt egy nagy nevű hartfordi orvos fürdőket rendelt neki Aix-les-Bains-ben, és azt mondta, ha kíméli magát, még elélhet két évet. Aix-les-Bains-ben két orvos azzal biztatta, hogy ha vigyáz, még annál is tovább élhet. Híres római, firenzei és berlini orvosok a szokásos két évet jósolták. A németországi Nauheimben a fürdőorvosok jóváhagyott listájának legalján szereplő orvos megvizsgálta a feleségemet, és azt mondta, nincs komoly baja; valószínűleg még jó sok évig élhet. Felháborodtam. Azon méltatlankodtam, hogy egy ilyen tudatlan kezdő emberek életével játszhat. Kifizettem és elbocsátottam egy jó szó nélkül. Pedig a tucatnyi orvosból ő volt az egyetlen, akinek ért valamit a jóslata. Amikor megérkeztünk York Harborba, Livy már tizenegy évvel élte túl az összes többi próféciát.

De, mint mondtam, York Harborban, július elején megijesztette a szíve; rettegése egyre fokozódott. Két héten belül már nem mert kikocsizni. Bármiféle gyors mozgás megrémítette. Nem mert lépcsőn járni, még az olyan apró lépcsőfokokon sem, amelyeket alig lehetett látni a nyári alkonyatban. Könyörgött a kocsisnak, hogy fogja vissza a lovakat azokon az enyhe, alig észrevehető lejtőkön, sőt, még ilyenkor is félve, rettegve figyelt, s ha a lovak egy pillanatra gyorsabban lépkedtek, szörnyű rettegésben egyik oldalon belém, a másik oldalon a kocsiba kapaszkodott. S ez így ment egész júliusban.

York Harbor lazán szétszórt, egymástól független kis falucskák csoportjából áll, név szerint: York, York Harbor, York Village, York Center, West York, East York, South York. Azt hiszem, így hívják őket, de nem vagyok biztos benne, és nem is fontos. Az egész bokrétát együtt az egyszerű és logikus York név alatt ismerik. Augusztus hatodika táján valami ünnepségsorozat tört ki ezekben a kis méhkasokban - az amerikai kontinens kétszázötven éves helyi önkormányzati intézményének emlékünnepélye. A kis eldugott településeken két-három napig furcsa felvonulások, nagygyűlések, szónoklatok és más hasonlók zajlottak nappal, éjszaka pedig tűzijátékok.

Feleségem mindig fiatal maradt, és nagyon érdekelték az ilyen események. Még az én beszédeim is jobban érdekelték, mint engem. Három napig mindenfelé kocsikázott napközben, éjjel pedig csónakba ült, és nézte, hallgatta, élvezte az ünnepséget. Túlerőltette magát, túlbecsülte az erejét, s ez már látszott rajta. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy mellőzze az éjszakai záróünnepélyt, és a piactérről néztük végig a két-három mérföldre zajló tűzijátékot. Elkéstem a beavatkozásommal; a megerőltetés már sok volt neki.

A következő délután volt az utolsó alkalom életében, hogy személyes és közvetlen kapcsolatban állhatott a világ ügyeivel. Utoljára fogadott és vendégelt meg látogatót. A látogató egy hölgy volt. Ajánlólevelet küldött nekünk, s most meghívtuk, töltse nálunk a délutánt, és vacsorázzunk együtt. Nagyon szép asszony volt; azt mondta, harmincéves, és tizenöt éve ment férjhez. Modora és angolsága alapján külföldinek vélhettük volna; erre vallott idegen, kimondhatatlan neve is, amelyet senki tapasztalatlan emberfia nem ejthetett ki a száján életveszély nélkül. Pedig egyáltalán nem volt külföldi. Amerikai szülők gyermeke volt; itt is született. Míg férjhez nem ment ahhoz a kimondhatatlan nevű külföldihez Párizsban, tizenöt éves korában, nem is tudott semmiféle idegen nyelven. Furcsa, de bájos, vonzó és érthető angolsággal beszélt, csak éppen ez mégsem volt való angol nyelv.

Mint említettem, ez volt a feleségem életének utolsó társadalmi eseménye. Pedig milyen tevékeny élete volt, és mennyire élvezte teljes szívéből, fiatal lánykorától kezdve. Ez volt az utolsó esemény, amellyel lezárult az a kötet: a következő, földi léte végső kötetének előszava volt. Azt hiszem, emiatt akkor is emlékeznék rá, ha hétköznapi és színtelen látogatás lett volna; pedig nem volt sem hétköznapi, sem színtelen. Élesen belevésődött emlékezetembe, s úgy gondolom, meg is marad benne örökre...

Másnap, augusztus hetedikén reggel, egy kiáltás ébresztett föl álmomból. Láttam, hogy feleségem a szoba túlsó végében áll, a falnak támaszkodik, és levegő után kapkod.

- Meghalok - mondta.

Visszatámogattam az ágyába, és a New York-i Leonard doktorért küldtem. Idegösszeomlást észlelt, és közölte, hogy csak teljes pihenés, nyugalom és gondos ápolás segíthet rajta. Így kezdődött. A következő huszonkét hónap alatt feleségem majdnem kizárólag orvosok és ápolónők társaságában élt.

Az első két hónap alatt tele voltunk aggodalommal. Október elején felmerült a kérdés, hazavihetjük-e Riverdale-be. Nem mertük megkockáztatni, hogy Mr. Rogers yachtján utazzunk. Nem tudta volna elviselni a tenger hatását. Végre úgy határoztunk, hogy a betegszállító kocsinak nevezett gyatra alkotmányt próbáljuk ki. Azért nevezem gyatra alkotmánynak, mert bár tágas, és beleférnek az összes elképzelhető barátok, ápolónők és orvosok, van egy nagy hibája. A beteg ágya rögzítve van, nem lehet mozgatni; együtt zötyög, ugrál és rázkódik a vasúti kocsival, pedig ha a mennyezetre erősítenék rugalmas kötélen, mint egy függőágyat, akkor a beteg nem erezné a rázkódást és a lökéseket. Különvonathoz csatoltuk ezt a kocsit, hogy Bostonba vigye. Ott hozzákapcsoltak a rendes gyorsvonathoz, amely időben bevitt minket a New York-i Központi Nagyállomásra. Ott már készen állt egy mozdony, és negyedóra alatt hazaszállított Riverdale-be.

A tagbaszakadt angol inas felvitte feleségemet az ágyába, és Livy ott maradt az ápolónővel. Amikor becsukta maga után a hálószoba ajtaját, az igazságot örökre kizárta abból a szobából. Mr. Moffat, az orvos, eljött naponta egyszer-kétszer néhány percre. Ha orvosi hazugságokra volt szükség, hűségesen szállította. Amikor az ápolónő volt szolgálatban, ő szolgáltatta a szükséges hazugságokat. Clara naponta három-négy óra hosszat őrködött, és nagyon nehéz feladatot látott el. Naponként zárta le pecséttel szívében a sok veszélyes igazságot, és szent hazugságokkal mentette anyja életét, reményeit és boldogságát. Soha azelőtt nem hazudott anyjának, és szinte azt mondhatnám, hogy ettől kezdve soha nem mondott neki igazat. Nagy szerencse volt, hogy édesanyja szentül meg volt győződve Clara őszinteségéről. Naponként ez mentett meg minket a szerencsétlenségtől. Az anyja sohasem kételkedett Clara szavában. A legképtelenebb dolgokat mondhatta neki, mégsem keltett gyanakvást, pedig ha én próbálom meg, akár csak egy kis aprósággal, egész más lett volna a helyzet. Nekem sosem sikerült a Claráéhoz hasonló hírnévre szert tennem. Pedig most kapóra jött volna, de már késő volt ahhoz, hogy megpróbálkozzam ilyesmivel. Inkább nem vittem híreket a betegszobába. Egyetlen biztosíték erre az volt, hogy naponta csak egyszer engedtek be hozzá, akkor is csak két percre. Az ápolónő ott állt az ajtóban, órával a kezében, és kidobott, amint lejárt az idő.

A szobám a feleségemé mellett volt, köztük egy nagy fürdőszoba. Nem tudtam beszélni vele, de levelezni igen. Minden éjjel becsúsztattam egy levelet a fürdőszobaajtó alatt, amely az ágya mellett volt. A levelekben nem írtam a napi eseményekről, és nem okozhattak bajt. Ceruzával válaszolt naponta egyszer-kétszer. Eleinte bővebben, de ahogy múltak a hónapok, és egyre gyöngült, mindennapi szerelmes üzenetét reszkető betűkkel kis cédulákra rótta, s ezt halála napjáig folytatta.

A következő október vége felé feleségemet hajóra szállítottuk. Velünk jött kitűnő ápolónője, Miss Sherry is. November kilencedikén érkeztünk Firenzébe. A förtelmes Villa di Quartóba szállítottuk betegünket. Feleségem betegsége az első pillanattól kezdve reménytelen volt, de sohasem gyanította - mi sem sejtettük. Sokszor betegeskedett élete folyamán, de csodálatos regeneráló képessége révén mindig túljutott a veszélyen. Egész idő alatt eltöltött a félelem, az aggodalom és gondoskodás, de nem hiszem, hogy valójában egy pillanatra is feladtuk volna a reményt. Vagyis az utolsó két-három hétig. Nem vallott rá, hogy éppen ő adja fel a reményt; erre nem is gondoltunk. Egyszer aztán szívfacsaró tekintettel a szemembe nézett, és megkérdezte: - Gondolod, hogy jobban leszek? - Soha nem beszélt így, s ez áruló jel volt. A reménye lassan elhalt, s én észrevettem.

Öt hónapon keresztül próbáltam másik, megfelelőbb villát keresni, abban a hitben, hogy ha sikerül Livyt elvinni a Villa di Quarto gyászos légköréből, a kellemesebb körülmények az egészségének és a kedélyének is jót tennének. Több villát találtam, amelyek egy-két tulajdonság kivételével minden kellékkel rendelkeztek, de éppen a lényeges követelmények hiányoztak, amelyek a beteg jó közérzetéhez voltak szükségesek. Végre június negyedikén, szombaton egy olyan villáról hallottam, amelyről úgy hírlett, minden követelményt kielégít. Vasárnap délután Jeannel odakocsiztunk, megnéztük, és elégedetten, sőt elragadtatva mentünk haza. Harmincezer dollár készpénzért azonnal meg lehetett venni.

Délután öt órakor érkeztünk haza, és hét óráig vártam a hírrel. Naponta kétszer-háromszor tölthettem egy-egy negyedórát a beteg szobájában, legkésőbb este hétkor, sőt még azt is megengedték, hogy kilenckor belépjek egy pillanatra jó éjszakát kívánni. Aznap este hétkor mellette voltam. Leírtam a villát, megmutattam az alaprajzát, és azt mondtam, holnap megveszem, ha kedve van hozzá, és rögtön átköltöztetjük, amint el tudja viselni az utazást. Tetszett neki: örült. S az arca - az utóbbi hetekben oly hófehér, márványfehér arca - ragyogott.

1904. június 5. Vasárnap este 11 óra 15 perc. Két órája halott. Lehetetlen. A szavaknak nincs értelme. De igazak; tudom, anélkül, hogy felfognám. Az életem volt, és most elhagyott; a kincsem volt, és most koldus vagyok.

Milyen hirtelen, milyen váratlanul történt! Hiszen még délután Clarával és Jeannel vidáman beszéltünk róla a folyosón, és Clara azt mondta:

- Ma jobban van, mint három hónapja bármikor. - Aztán ijedten hozzátette: - Unberufen! -, s mi is babonásan, gyorsan visszhangoztuk.

Csak négy órája, hogy az ágya mellett ültem, míg Clara és Jean vacsorázott, s oly derűs és vidám volt - ritka esemény ezekben az utóbbi gyászos hetekben, és beszélni akart, pedig tiltották, mert olyan hamar kimerült. Tele volt érdeklődéssel: kiket látogattunk meg Jeannel; kérdezősködött az emberekről. Olyan volt, mint régen. És mosolygott! a régi természetes kedvességével. Mint amikor a napfény áttör a borult ég, a komorság és a rettegés hetekig tartó időszakán. Fölvidított, és elhitette velem a hihetetlent: hogy újra sétálni fog, társunk lesz! Azzal lepett meg, hogy a vidéki házról kezdett beszélni, mintha még megerősödhetne annyira, hogy elmenjen oda, pedig ezt a reményt rögtön feladta, alighogy szert tettünk a házra, egy hónappal ezelőtt. Ettől még vidámabb lettem, és újra hittem benne, hogy még lehetünk újra boldogok. Ekkor ráébredt, hogy milyen törékeny és gyenge, és azt mondta, nem baj, ha nem is mehetünk; legyünk itt elégedettek, nem lesz olyan nagyon elviselhetetlen a hőség. Én pedig biztattam, hogy a mainál melegebb már úgysem lesz, és a szobája mindig ilyen hűvös marad. Szegény fáradt kicsim, hogy szerette az életet, milyen mohón, vágyakozva ragaszkodott hozzá a rabság, a magány és a szenvedés huszonkét hónapján keresztül, és milyen szívfájdítón kutatta tekintetünkben a reményt! S a keserves hónapok során hűségesen hazudtunk neki: hogy biztosan meggyógyul, mikor a szívünk mélyén tudtuk, hogy nem így lesz! Csak négy órája - és most ott fekszik fehéren és csendesen.

Becsapott a visszatérő élete és élénksége, és jóval tovább maradtam az engedélyezett időnél. Csak egy szót és egy csókot engedélyeztek, és én félóra hosszat maradtam. Szemrehányást tettem magamnak, hogy ártok neki, de azt mondta, hogy nincs semmi baj, és a régi-régi, harmincnégy éven át szokásos módján elárasztott gyöngéd becézgetésével.

- Visszajössz? - kérdezte, s én azt válaszoltam: - igen, jó éjszakát kívánni. - Azt értettem ezen, hogy fél tízkor, mint sok-sok hónap óta mindig. Szokás szerint megálltam még egy pillanatra az ajtóban, behajoltam, és csókot intettem feléje, s ő is csókot intett válaszul; az arcán ragyogott újra megtalált mosolya. Nem is álmodtam, hogy utoljára látom élőnek azt a drága arcot. Pedig így történt.

Egy darabig elgondolkozva ültem a szobámban, békés elégedettségben; valahogy legördült a szívemről a teher, és hónapok óta most éreztem először nyugalmat. Újra felvidultam, sőt, fellelkesültem, s ennek hatására olyasmibe kezdtem, ami alig fordult elő, mióta elvesztettük egyetlen Susynkat, nyolc évvel ezelőtt, hiszen halála nem gyógyuló sebet ejtett édesanyja szívén. A zongorához mentem, és azokat a régi, furcsa néger himnuszokat énekeltem, amelyek senkit sem érdekeltek Susyn és az anyján kívül. Valahányszor felhangzottak ezek a dallamok, Susy mindig odajött, és hallgatta. Amikor meghalt, már engem sem vonzottak. Nem tudtam erőt és érzést adni beléjük, hiányzott érdeklődő jelenlétének ihlete. De most visszatért az erő és az érzés teljes nagyságában; éreztem, hogy élek, mintha az a nyolc év lehullt volna rólam. Amikor a "Szólít az én Uram! Mennydörgéssel szólít!" közepén tartottam, Jean lopózott be a szobába, és leült - nagy meglepetésemre és zavaromra. Abbahagytam, de amikor kért, hogy folytassam, csak meglepődés maradt bennem, de kellemes, ihlető formában. Nagy nehezen fölidéztem a dalok elfelejtett szövegét, és Jean addig maradt, míg az egyik szolgáló ki nem hívta. Egy kis idő múlva a szobámba mentem. Közeledett az idő, hogy lemenjek jó éjszakát kívánni, mert már elmúlt negyed tíz, s fél tíznél később nem mehettem. S közben Livy akkor lélegzett utolsót!

A felső lépcsőnél Miss Lyonnal találkoztam: értem jött. Nem gondoltam semmire; azt hittem, öreg Katynk úgy látja, Livy fáradt, és le kell pihennie éjszakára. Lefelé menet egy megjegyzést fogalmaztam magamban: - Livy, Jean olyan megtiszteltetésben részesített, amilyet nem kaptam azóta, hogy... De nem, ezt nem mondhatom: Susy neve felidézné a keserves szenvedést, és nem tudna elaludni. Pedig már aludt - és nem is sejtettem!

Livy lehajtott fejjel ült az ágyban; már két hónapja nem tudott feküdni. Katy az egyik oldalán állt, az ápolónő a másikon, úgy támogatták. Clara és Jean kábultan állt az ágy végénél. Odamentem, és Livy arcába néztem; azt hiszem, szóltam is hozzá - nem tudom biztosan. De ő nem szólt hozzám, s ez különös volt, nem értettem. Csak néztem rá és csodálkoztam - és nem is képzeltem, hogy mi történt! Akkor Clara megszólalt:

- Ez igaz? Katy, ez igaz? Nem lehet igaz! - Katy zokogásba tört ki, és akkor én is megértettem.

Húsz perccel múlt kilenc óra. Öt perccel azelőtt még beszélt. Hallott engem, és azt mondta az ápolónőnek:

- Altatódalt énekel nekem.

Nem is gondoltak rá, hogy a halálához közeledik. Boldog volt és beszélt - s egy pillanat alatt eltávozott ebből az életből. Hálás voltam érte, hogy nem kellett küzdenie: úgy rettegett tőle. S miatta én is rettegtem tőle. Az utolsó négy hónap alatt ötször is volt kínos légszomja - egy óra hosszat, vagy még tovább is tartott -, s az a szörnyű félelem gyötörte, hogy fulladásos halál vár rá. Kegyes volt hozzá a halál: a legszelídebb, leggyorsabb módja jutott neki - szívgyengeség -, és nem tudta, nem sejtette!

Nem ismertem nála szebb, nemesebb, fennköltebb lelket. És most halott.

Egy öt hónappal ezelőtt diktált fejezetben rövid vázlatban zsúfoltam össze életem néhány eseményét, és közöltem időpontjukat. Elmondtam, hogy 1849-ben, tizennégy éves koromban, a bátyám elutazott, és felkérése nélkül én szerkesztettem meg az általa kiadott hetilap egy számát a Missouri állambeli Hannibalban; amikor hazatért, hetekbe telt, míg le tudta csillapítani és megbékíteni mindazokat, akiket írásaim felzaklattak. Ez ötvenhét évvel ezelőtt történt. Ezután egy darabig nem kontárkodtam a tollal, amennyire visszaemlékszem, csak tíz év múlva, 1859-ben. Akkoriban kormányostanonc voltam a Mississippin, és egyszer írtam egy nyers, durva hangú szatírát Isaiah Sellersről, a Mississippi legöregebb gőzhajó-kormányosáról, akit mindenki tisztelt, becsült és értékelt.

Sellers akkor már évek óta irkált időnként rövid kis híreket a folyóról, a változásokról, amelyeket megfigyelt rajta az elmúlt ötven év alatt; kis cikkeit "Mark Twain" névvel írta alá, és St. Louis-i meg New Orleans-i újságokban tette közzé. Szatírámban durván kigúnyoltam Sellers visszaemlékezéseit. Gyalázatos, gyatra tákolmány volt a művem, de ezzel sem én, sem a kormányosok nem voltunk tisztában. A kormányosok kitűnőnek tartották. Irigykedtek Sellersre, mert valahányszor a tekintélyesebb öregek azzal táplálták hiúságukat, hogy a fiatalabb nemzedéknek mesélgették a folyó hajdani csodáit, Sellers a megfelelő lélektani pillanatban többnyire közbelépett, és a saját csodálatos történeteivel semmisítette meg őket, amelyek mellett az ő kis élményeik sápadtnak és hervadtnak hatottak.

A kormányosok átadták erőltetett szatírámat egy folyóparti riporternek, aki megjelentette a New Orleans-i True Deltá-ban. Szegény öreg Sellers mélységesen megbántódott. Soha azelőtt nem tették nevetségessé; érzékeny volt, és sosem heverte ki azt a sebet, amelyet hiúságomban és ostobaságomban ejtettem a méltóságán. Egy darabig büszke voltam a teljesítményemre, egészen elsőrendűnek tekintettem, de már réges-rég megváltoztattam erről a véleményemet. Sellers soha többé nem adott ki közleményt, és az írói álnevét sem használta többé.

1859 és 1862 nyara között tökéletesen békében hagytam a tollat. Akkor riporter lett belőlem Nevadában, de irodalommal nem foglalkoztam. Virginia City jelentéktelen kis eseményeiről irkáltam a Territorial Enterprise-nak. 1866-ig semmi irodalomnak nevezhető írásom nem készült: akkor jelent meg A calaverasi csodabéka című kis karcolatom New York egyik halódó irodalmi folyóiratában: bele is pusztult azonnal.

Na mármost, ha jól emlékszem a saját élettörténetemre, nem is írtam és nem is jelentettem meg irodalmi művet negyven évvel ezelőttig. Ha jól tudom, nem is volt semmi irodalmi hajlamom, nem is akaródzott beleártanom magam az irodalomba; 1866-ig legfeljebb véletlenül írtam szépirodalmi jellegű művet - összesen kétszer.

Most olyan téma került elém, ami annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy háttérbe szorította visszaemlékezéseimet. Pillanatnyilag elhalasztom a befejezését, amíg ezzel az új csemegével foglalkozom, amely a szombati postával érkezett. Időrendi sorrendben adom a következő leveleket; kettőt Mr. Alden, a Harper's Monthly szerkesztője írt, egyet pedig Mr. Thomas Rees.

Franklin Square, New York
1906. szeptember 6.

Kedves Mark,

Néhány hete Mr. Thomas Rees eladásra ajánlott fel nekünk bizonyos kéziratokat, azt állítva, hogy a "Snodgrass"-cikkek példányai, amelyeket ötven évvel ezelőtt írtál egy, a Mr. Rees apja által szerkesztett lap számára. Visszaküldtem neki a kéziratokat egy levél kíséretében, amelyről másolatot küldök neked, valamint arról a levélről is, amelyet ő írt erre válaszul: épp most kaptam meg. Úgy érzem, tudnod kell erről a levelezésről.

A kéziratokkal kapcsolatos ajánlathoz egy nyilatkozatot mellékeltek, amelyben id. Mr. Rees hivatalosan tanúsítja a Te szerzőségedet.

Őszinte híved
H. M. Alden

Mr. Alden Thomas Reeshez írott levelének másolata.

Mr. Thomas Rees,
Az Illinois State Register Kiadóhivatala
Springfield, Illinois.

1906. augusztus 27.

Kedves Mr. Rees,

Nem adhatjuk ki a "Snodgrass"-leveleket, amelyeket nekünk küldött, mivel olvasóinkat nem érdekelnék mint egy bizonyos "Snodgrass" művei, "Mark Twain" írásaiként pedig nem adhatjuk közre őket, mert ez nem lenne igaz. Még ha sejtetnénk is, hogy "Snodgrass" meghalt, eltemették, és "Mark Twain"-ként kelt új életre, ez a megoldás is sérelmes lenne Mr. Clemens számára, annál is inkább, mert teljes határozottsággal elvetette már ezt a korábbi álnevét. Nyilvánvaló inkorrektség lenne, ha ezt tennénk. Mindenesetre azt javaslom, lépjen érintkezésbe Mr. Clemensszel, mielőtt kísérletet tenne az írások kiadására.

Híve
H. M. Alden

Mr. Thomas Rees, az Illinois State Register főszerkesztője levelének másolata.

H. M. Alden
A Harper Testvérek Kiadóvállalat címén,
New York City

Springfield, Ill. 1906. szeptember 4.

Kedves Uram,

Ezennel nyugtázom a Clemens-féle "Snodgrass"-cikkek kézhezvételét. Kérem, fogadja köszönetemet azonnali visszaküldésükért. Látom, levele végén a következő tanácsot adja: "Mindenesetre azt javaslom, lépjen érintkezésbe Mr. Clemensszel, mielőtt kísérletet tenne az írások kiadására." Ha úgy döntenék, hogy kiadom ezeket a cikkeket, pusztán udvariasságból esetleg érintkezésbe lépek Mr. Clemensszel, de nem tudok róla, hogy bármi igénye lenne cégünkkel szemben, sőt arról sem, hogy etikai szempontból a helyzet azt igényelné, hogy kövessem az Ön tanácsát.

Mr. Clemens szerződés alapján írta ezeket a cikkeket apám és bátyám számára, több mint fél évszázada. Megfizették érte, és ezáltal minden joga megszűnt velük kapcsolatban, ami abban az időben esetleg fennállhatott volna. Napilapban adták közre, szerzői jogot nem kért rá, ennélfogva közkinccsé váltak. Az egyetlen ezzel kapcsolatos jog, amellyel a közönség nem rendelkezik, a cégünké: vagyis, hogy mi tudjuk, hol található a szöveg, és bizonylatunk van az eredetiségükről. Ha Mr. Clemens elé terjeszteném e cikkek kiadását, s ő helyeselné vagy megtiltaná, ez sem védené őt semmi módon az Egyesült Államok többi nyolcvanmillió lakosával szemben, akik esetleg ugyanezt akarják megtenni. Arról nem is beszélve, hogy Mr. Clemens életének története nem lehet teljes, anélkül, hogy legalább utalás ne történjen ezekre a bizonyos cikkekre és korábbi álnevére.

Mindenesetre fogadja maradandó hálámat a jó tanácsért.

Tisztelettel
Thomas Rees

Ez az ügy már csak azért is érdekel, mert naiv feltárása az emberi természet egyes vonásainak; ezek a vonások kétségtelenül mindenkiben megvannak, de legfeljebb minden ötvenmilliomodik hajlandó nyilvánosan kiteregetni. A többit visszatartja a leleplezéstől a büszkesége. Én írhattam azt a szemetet, amit Mr. Rees a nyakamba varr? Azt hiszem, nem. Nincs okom annak a feltételezésére, hogy én írtam volna, de nem mondhatom, és nem is mondom, hogy nem én írtam. Csak azt szögezhetem le, hogy Mr. Rees számításai szerint én akkor tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehettem, tehát olyan hatalmas esemény lett volna az életemben, hogy akár egy évszázad múlva is emlékeznem kellene rá. Meg vagyok döbbenve, mert semmiféle nyomot nem hagyott bennem, a legcsekélyebb emlékem sincs róla. Ha egy tizennyolc-tizenkilenc éves vadnyugati kölyök saját lábán megállva, saját nevén szerződő félként szerepel - akkor minden egyéb dolgát félreteszi, akár rövid, akár hosszú időre szólót, és házról házra végigjárja a falut, mindenkinek - még a kutyáknak és macskáknak is - elhenceg a dologgal, s egy csapásra híresség lesz belőle.

A fiatal legénykék jobban vágynak a hírnévre, mint bármi másra. Elmennének cirkuszi bohócnak, kalóznak, eladnák a lelküket az ördögnek, csak azért, hogy felkeltsék a figyelmet, és beszéljenek róluk, irigyeljék őket. Igaz, ez a felnőttekre éppúgy vonatkozik; nem akarom ezt a vonást a fiatalok számára kisajátítani. De van valami különbség a fiatal fiúk és a felnőttek között - a fiúk mind "Rees"-ek. Vagyis hiányzik belőlük az óvatosság, a bölcsesség; ártatlanok és őszinték, s ha alkalmuk nyílik, hogy leleplezzék a fenti jellemvonásukat, amelyet pedig titkolniuk kellene, nem elég körültekintők ahhoz, hogy ellenálljanak.

Tizennyolc-tizenkilenc éves koromig egyetlen ilyen idős vadnyugati fiút sem ért olyan dicsőség, hogy bárki is szerződjék vele valamiről, és ezt alá is írhassa. Ha ez nekem sikerült, akkor egyedülálló eset voltam. Remélem, így volt, mert még hetvenegy éves koromban is szeretném azt hinni, hogy már gyermekkoromban sem voltam hétköznapi jelenség, sőt, hogy én voltam az egyetlen a messzi Nyugaton, aki nem volt hétköznapi jelenség. Fogalmam sincs róla, miért nem maradt nyoma ennek az emlékezetemben, ha így történt. Hiszen a város minden ifja-lánya naponta mutogatott volna rám irigyen, csodálattal és rosszindulatúan:

- Ez az a fiú! Ezzel kötöttek szerződést.

Szüntelenül vadásztam volna csellengők, szerelmespárok, fiú- és lánycsapatok után, hogy szándékoltan öntudatlan szerénységgel haladjak el mellettük, és halljam, amint mondják:

- Ez az! Ezzel kötötték a szerződést!

Ilyesféle kellemes élmények nyilván megmaradtak volna az emlékezetemben. Ebben majdnem biztos vagyok.

Életem ennél sokkal korábbi időpontjában lényegesen kisebb megtiszteltetésben részesített Mrs. Horr, a tanítónőm, s azóta nem felejtettem el egy percre sem, és változatlanul büszke vagyok rá. Ötéves lehettem, és csak fél éve kerültem a keze alá, amikor megszállta valami - Mrs. Horr őszintén hitte: látnoki képesség -, és többek füle hallatára kijelentette, hogy belőlem "egyszer még az Egyesült Államok elnöke lesz, és emelt fővel jelenek meg királyok társaságában". Személyesen vittem ezt a hírt házról házra, s meglepődve, megbántva tapasztaltam, milyen kevesen tisztelik a látnoki jóslatokat, mennyire nem hisznek bennük. De ettől függetlenül az eset örökre bevésődött emlékezetembe. Tehát el sem tudom képzelni, hogy egy sokkal jelentősebb dolog, a tényleges, látható és tapintható szerződés, nagystílű és hatásos szerződés, sokkal érettebb tizennyolc vagy tizenkilenc éves koromban úgy eshetett volna meg velem, hogy örökre kihullt az emlékezetemből, és semmi jele nem maradt, hogy valaha is tudtam volna róla.

Ha a következő részletet veszem szemügyre, újra meglepődöm. Ha Mr. Reesnek a mai napig fennmaradt bizonylatát nézem, abból az derül ki, hogy a szerződés szerint neki fizetnie kellett zsengéimért, sőt, hogy én ezt a fizetséget meg is kaptam. Hát ez teljességgel elképzelhetetlen. Akkoriban sem épeszű, sem bolond nem akadt az Egyesült Államokban, akinek álmában is eszébe jutott volna, hogy egy olyan fiatalembertől várjon szépirodalmi művet, aki azelőtt soha egy sort sem írt, sőt hogy ezenfelül még fizetséget is ajánljon fel érte. Igaz, hogy abban a régmúlt időben mindenki követett el állítólagos irodalmi műveket; ez alól nem volt kivétel, mint ahogy ma sincs. Mindenki írt a helyi lapba, és örült, ha ingyen bekerülhetett; maga a megjelenés ténye kielégítő fizetségnek számított. Nagyon kevesen voltak akkor Amerikában, talán húszan-huszonöten, akik annyira ismert írónak számítottak, hogy a lapoktól anyagi ellenszolgáltatást kérhettek szellemi termékeikért, és meg is kapták. De ezek között Clemens-félék, ifjúkori zsengék, a Vadnyugat távoli tájain rejtőző ismeretlen legénykék nem fordultak elő: azok nem remélhettek pénzt gyakorlatlan körmölésükért.

1853-ban, több mint ötven évvel ezelőtt, a bátyámnak megdöbbentő ötlete támadt, amely Nyugaton azelőtt soha senkinek nem jutott eszébe: hogy felkér egy irodalmi nagyságot, írjon eredeti történetet a hannibali lapja számára - pénzért! Írt Keletre, hogy kitapogassa az irodalmi piacot, de csak elbátortalanító eredménnyel találkozott. Kénytelen volt erszénye lehetőségeit figyelembe venni, s az bizony nagyon korlátozott volt. Tulajdonképpen eredeti elbeszélést szeretett volna három folytatásban, esetenként több hasáb terjedelemben. Sorban minden akkori amerikai irodalmi nagyságnak felajánlott egy bizonyos összeget, és sorban mind visszautasították: Emerson, Lowell, Holmes és a többiek.

Végre egy körülbelül harmadrendű irodalmi nagyság elfogadta az ajánlatát - egy feltétellel. A philadelphiai Homer C. Wilbur volt a vállalkozó, a Sartain's Magazine és más elsőrendű lapok rendszeres és tűrhető külső munkatársa. Azt válaszolta, hogy a felajánlott összegért nem tud eredeti elbeszélést írni - öt dollárról volt szó -, de hajlandó ennyiért lefordítani egyet franciából. A bátyám megegyezett vele, és elküldte a pénzt - már nem emlékszem, honnan szerezte. Az elbeszélés megjelent; hatalmas felhajtást csaptunk körülötte. Tíz méterről szemüveg nélkül látható hatalmas címbetűkkel közöltük, hogy vásároltuk a történetet, és fizettünk érte; büszkén meg is mondtuk, hogy mennyiért. Négy számban hoztuk folytatásonként, s ezzel előfizetőink számát harmincnyolccal növeltük - fizethető fehér répában és tüzelőben -, és három hónapba telt, míg a kedélyek lecsillapodtak.

Bármily fontos volt ez a nevezetes vállalkozás, szerződést nem kötött a két fél. Az egész ügyet levelezés útján intézték, egyszerű, rendes levelekben; összesen tizennégy vagy tizenöt levelet váltottak, és kölcsönösen fizették egymás portóköltségét. Akkoriban ez így volt szokás. Tíz centbe került a postai szállítás, és nem fizettük előre, mert a levél esetleg sosem érkezik meg, és akkor elvész a pénz. Csak leveleket váltottak, kizárólag leveleket. A bátyám megbízott a nagy íróban, és a nagy író megbízott a bátyámban. Aláírt, lepecsételt szerződésről folyóirat-publikációkkal kapcsolatban senki sem hallott ebben az országban, de máshol sem, azt az egyetlen esetet kivéve, amelyről ma délelőtt esett itt szó. Ennek az újdonságnak az idősebb Rees hivatásos bizonylatíró a kizárólagos birtokosa. Még egy ismeretlen tizenkilenc éves gyerekben sem bízott volna meg egy olyan nagyszabású ügyben, mint egy halom tizedrangú "irodalom", ötven évre érvényes szerződés nélkül.

A hivatásos tanúsítványíró szerint nekem fizettek azokért az írásokért. Ha pénzben fizettek, kíváncsi vagyok, mekkora összegről lehetett szó. Wilbur hírneve és az én ismeretlenségem között akkora volt a különbség, hogy az egész vödörnyi írásért nem fizethettek harminc centnél többet, de ebben már a vödör ára is benne volt. Viszont ha a messzi Nyugat szokásos valutájában fizették, tüzelő nem lehetett, mert a köbméterfából sosem adtak kevesebbet, mint fél köbmétert, az pedig egy és negyed dollárt ért; ezért sokkal több irodalmi terméket lehetett beszerezni, mint amennyire akár ez a pazarló és könnyelmű Rees is hajlandó lett volna érvényes szerződést kötni. Ha tojásban fizettek, akkor hat tucatot kaphattam; görögdinnyéből három darabot; szappanból ötöt; gyertyából harmincat; szódavízből hat pohárral; fagylaltból három adaggal - s hozzá a kólikát. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen vagyont kaptam volna. Ha mégis megkaptam, bizonyára részletekben adták, nagy időközönként, mert akkoriban egy ilyen vagyon, mint három adag fagylalt, egyszerre kifizetve, olyan lelkesítő esemény lett volna számomra, s oly boldogító, hogy háromszáz évig is megmaradt volna emlékezetemben.

A közös emberi vonás, amelyet Reesék nyíltan kiteregettek - miközben a földön élő emberiség többi része szégyenkezve rejtegeti, mintha nem is lenne meg benne -, az a kényszer, hogy áldozza fel büszkeségét, dobja sutba a szemérmességét, abban a pillanatban, amint egy gazdátlan dollárt vesz észre. Ez a látvány gyakran megfosztja minden emberiességétől, és nem marad más belőle, csak az állat. Az ilyen embernek mit sem jelent egy bizonylat, hisz jóformán semmibe sem kerül; akár harmincat is megír naponta darabonként harminc centért. Az effajta ember boldogan ássa ki azt a bűnt vagy csacskaságot, amelyet ötvenévi feledés homálya már jótékonyan elfedett, ha ezen a réven másfél dollárt szerezhet. Szörnyű, ha az ilyen ember olyan szerencsés, hogy egy tiszteletben és megbecsülésben álló ősz hajú hölgyről nyomozhat ki valami elfelejtett szégyenfoltot, amely fiatal lány korában esett rajta, mert könyörtelenül leleplezi, ha ezzel fél marék mocskos dollárhoz juthat.

A Rees-féle emberek miatt szenved a világ a Burke-öktől és Hare-ektől. Pedig a Burke-öket és Hare-eket inkább sajnálni kellene, nem gyalázni: csak a természetük törvényeinek engedelmeskednek. A természetüket pedig nem ők alkották, nem felelősek érte; jó érzésű ember nem is ítélheti el őket. A Középnyugat Burke-jeiről és Hare-jeiről nem is szólok egyetlen gyalázkodó szót sem. Meg kell keresniük a kenyerüket, és kevés a lehetőségük, hogy megszerezzék. Csak természetes, hogy oly módon igyekeznek megkeresni, hogy közben örüljenek neki, élvezzék és megelégedést érezzenek. Kiássák az elfeledett szégyent, ennivalóra cserélik a rothadt leletet, és megeszik az élelmet. Ősük, az eredeti Burke és Hare a temetőből ásta ki a halottakat, eladta a hullákat, és megette az értük kapott kenyeret; úgy is lehetne mondani, hogy a holtakon élősködtek. Reesék is olyanok, mint Burke és Hare, csak a természetükhöz legjobban illő foglalkozástól megfosztotta őket a modern jogrend, amelyben élnek.

Én is írhattam azokat a cikkeket, de ez egyáltalán nem valószínű. Mindenesetre nem emlékszem rájuk, csak ezt mondhatom. De egy valamit biztosan állíthatok a Burke- és Hare-félék minden bizonylata ellenére: amikor a bizonylatíró azt állítja, hogy létezett egy szerződés, s nekem ezért a munkáért fizettek, ez a két kijelentés szemenszedett hazugság; sőt mi több, és ami még kellemetlenebb számukra: gyatra tákolmányok, hihetetlenek és tehetségtelenek. Még egy Reesnek is szégyellnie kell, szerintem, az ilyen gyatra "műalkotást".

Ha hasznos, ha ártalmas, mégiscsak Európa oktatói maradunk. Már több mint egy és negyed százada játsszuk a tanár szerepét. Nem ők választottak ki erre a tisztségre, egyszerűen magunkhoz ragadtuk. Az angolszász fajtához tartozunk. Múlt télen abban a szervezetben, amely a Világvége Klubnak nevezi magát, az elnök, egy magas rangú nyugalmazott katonatiszt, nagy hangon és nagy hévvel jelentette ki:

- Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi.

A kijelentést heves taps fogadta. Körülbelül hetvenöt civil, azonkívül huszonöt katona és tengerész volt jelen. Beletelt majdnem két percbe, amíg levezették e nagy érzés iránti csodálatukat, s közben az ihletett próféta, aki kiadta magából - a májából vagy zsigereiből vagy bárzsingjából, vagy ahol éppen termelte -, tündöklő mosollyal, ragyogva állt ott. Minden pórusából áradt a boldogság, mégpedig olyan erővel, hogy az embernek az a régi almanachkép jutott az eszébe, amelyen egy férfi áll, és az állatöv jegyei ágaznak ki belőle minden irányban, s közben annyira belemerül, belevész a boldogságba, hogy csak mosolyogni tud, és nyilvánvalóan elfelejtkezik arról, hogy a teste közepét veszedelmesen felszabdalták, és sürgősen össze kellene varrni.

A katonatiszt nagy megnyilatkozása, ha a benne előforduló kifejezés alapján hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelentette: - Az angolok és az amerikaiak tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - volt annyi tisztesség, hogy felkeljen, és kijelentse: szégyelli angolszász mivoltát, azonkívül szégyelli, hogy az emberi fajtához tartozik, mert az emberi fajnak el kell viselnie az angolszász szégyenfoltot. Én nem vállalhattam ezt a szerepet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg kijövök a sodromból, és felsőbbrendűségem, valamint erkölcsi fölényem fitogtatásával kelljen megtanítanom ezt az óvodás színvonalú társaságot a becsület alapelemeire. Úgysem fogták volna föl, meg sem értették volna.

Elképesztő volt az a kisfiúsan őszinte és elbűvölten lelkes kitörés, amivel a katonapróféta megjegyzését fogadták. Gyanúsan revelációszerű volt, mint amikor egy véletlen esemény következtében váratlanul megnyilvánul és kitárulkozik a nemzet szívének legtitkosabb érzülete - hiszen ez a gyülekezet a nemzetet képviselte. A nemzeti civilizációt éltető és mozgató réteg mind: ügyvédek, bankárok, kereskedők, gyárosok, újságírók, politikusok, katonák és tengerészek. Maga az Egyesült Államok gyűlt össze bankettre, és hitelesen beszélhettek a nemzet nevében, leleplezve a nyilvánosság előtt titkos erkölcseit.

A különös kijelentés kezdeti lelkes fogadtatása nem az érzelmek önfeledt kitárulkozása volt, amit némi megfontolás után megbánnak; ezt bizonyította az is, hogy valahányszor később az est folyamán a szónok úgy látta: kezd érdektelenné válni, és unják, nem kellett mást tennie, mint újra bevetni közhelyei közé azt a nagy angolszász erkölcsi elvet, és azonnal újra kitört a tomboló üdvrivalgás. Végeredményben csak minta volt ez az emberi fajból. Márpedig mindig is az jellemezte az emberi fajt, hogy kétféle erkölcsöt tart raktáron: a valódi titkosat és a hazug nyilvánosat.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - s valahányszor meglátjuk e magasztos szavakat az amúgy is csak hatvan centet érő dolláron, szinte remegnek és szűkölnek előttünk a kegyes indulattól. Ez a nyilvános mottónk. De keresztülszivárog rajta a titkos is: "Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi." Nyilvános erkölcsünket megkapóan foglalja magába az a fennkölt, de mégis szelíd és jóságos mottó, amely azt jelzi, hogy a mi nemzetünk csupa nyájas és gyöngéd testvér egységbe forrt tömege: - e pluribus unum^[1] Titkos erkölcsünk viszont ebben a megszentelt szólásban jut kifejezésre: "Gyerünk, ne lazsáljunk!"

Imperializmusunkat, valamint furcsa elképzeléseinket a hazafiságról a monarchikus Európából vettük át - ha ugyan van valami olyan elképzelésünk a hazafiságról, amelyet határozottan és érthetően meg lehet fogalmazni. Ezek után nyilván rendjénvaló, hogy mi oktassuk Európát viszonzásul mindama tanításokért, amelyeket onnan merítettünk.

Valamivel több mint egy évszázada Európa tőlünk kapta legelső elképzeléseit a szabadságról, s ez nagymértékben és sikeresen segítette elő a francia forradalom létrejöttét, hogy így részt kérjen áldásos következményeiből. Azóta számos egyéb dologra is megtanítottuk Európát. Nélkülünk Európa sosem hallott volna az interjú műfajáról, egyes európai államok sosem ismerték volna meg a félelmetes mérvű adóztatást; ha mi nem vagyunk, az európai élelmiszeripar nem sajátította volna el azt a művészetet, hogy készpénz ellenében mérgezze a világot; Európa biztosító társaságai nélkülünk sosem találták volna ki, hogyan lehet profitért legjobban sanyargatni az özvegyeket és az árvákat; ha mi nem vagyunk, a szenzációhajhász sajtó sokáig késő születése talán még generációk során át váratott volna magára. Állhatatosan, folyamatosan, kitartóan amerikanizáljuk Európát, s idővel sikerrel be is fejezzük ezt a munkát.

Három nappal ezelőtt a World című lap megvádolta Mr. Rooseveltet, hogy elnökségét pénzért vásárolt szavazatok révén szerezte. Már rég gyanították, hogy ebbe a szörnyű bűnbe esett - lényegében a választás napja óta -, de eddig nem kerültek elő a bizonyítékok. Parker bíró, az ellenzék jelöltje, annak idején udvarias, higgadt kifejezésekkel emelt vádat, de Mr. Roosevelt tagadott - és így még csalárdsággal is tetézte helytelen viselkedését. Bár ez nála már úgysem jelent súlyosabb többletet; megszokta, és tehetsége is van hozzá, annak ellenére, hogy másoknál megveti a hazugságot, és képtelen elviselni. Az elmúlt három év alatt jó néhányszor vádolta kétszínűséggel az ország tucatnyi legtisztességesebb emberét, és ezekben az esetekben mindig úgy látszott, hogy mélyen és őszintén megbotránkozik rajtuk.

Amerika történelmének nagyjából a legmegdöbbentőbb eseménye Mr. Roosevelt - ha eltekintünk attól, hogy Kolumbus felfedezte az országot. Most kétségtelenül kiderült, hogy Mr. Roosevelt az elnökséget a szavazók megvesztegetésével szerezte meg; még azt is tudjuk, kik adták a pénzt, és mekkora összeggel járultak hozzá. Nagy részvénytársaságok vezetői közül kerültek ki; hárman a Standard Oil monopolistái. Ma már ismeretes, hogy amikor egy héttel a választás napja előtt véget ért a korteshadjárat, és már az egész választási pénzt felhasználták törvényesen, Mr. Roosevelt megriadt, és Washingtonba hívatta Mr. Harrimant, hogy találjon ki valami eszközt, amellyel New York államot megmenthetik a Köztársasági Párt számára. A találkozás létrejött, és Mr. Roosevelt noszogatta Harrimant, hogy hajtson fel kétszázezer dollárt az ügy érdekében. Harriman kétszázhatvanezret kerített, és ezt az összeget el is költötték a választási hadjárat utolsó hetében - magától értetődik, hogy szavazatokat vásároltak rajta, hiszen már nem volt idejük, hogy másképpen használják fel a pénzt. Parker bíró most nyomtatásban így nyilatkozik:

"Nyilvánvaló, hogy a csata utolsó óráiban csak egyféle gyakorlati hasznát vehették, éspedig, hogy felduzzasszák azt az alapot, amellyel minden eshetőségre biztosítják maguknak az ingadozó szavazókat. Évek fáradságos munkájával már megvesztegették a szavazókat; a pénzt olyanok adták, akik hajlandók megvásárolni azoknak a szolgálatait, akik hajlandók azt áruba bocsátani."

Az összegyűjtött összegből kétszázezer dollárt költöttek el New York városában, és Mr. Harriman azt állítja, hogy ötvenezer ingadozó szavazatát változtatták meg vele; ezzel százezer szavazatot nyertek Mr. Roosevelt számára.

A virágzó részvénytársaságok éveken át hatalmas összegeket áldoztak, hogy hatalmon tartsák a Köztársasági Pártot, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy az viszonzásul védi és óvja monopóliumaikat. Éveken át valóban megkapták ezt a védelmet, megegyezés szerint, de ezúttal közbejött az árulás. Mr. Roosevelt úgy látta, növelné népszerűségét, ha támadná a nagy részvénytársaságokat, és meg is tette; habozás nélkül visszalépett az egyezségtől. Mr. Harriman és a többiek ugyan megvásárolták őt, és fizettek érte, de ez mit sem számít az olyan embernél, aki mindig kész eladni becsületét a mindenkori piaci áron - vagy akár holmi nagy reklám kedvéért is.

Mr. Roosevelt most éppen a chicagói szövetségi bíró döntésén örvendezik: ez az igazi, szíve szerint való ember. Ez a bíró, némi csűrés-csavarás alapján, huszonkilencmillió-kétszáznegyvenezer dollárra büntette a Standard Oil Companyt, és az elnök boldog, mert ez aztán nagy és látványos reklám. Valószínűtlen, hogy fellebbezés után a felsőbb bíróság is helybenhagyja az ítéletet, de ezzel az elnök vajmi keveset törődik: ő már megkapta a reklámját.

Taft szenátort elküldte föld körüli korteskörútra - újabb reklám.

Elküldi az Egyesült Államok flottáját San Franciscóba a Magellán-szoroson keresztül - kizárólag a felhajtás és a reklám végett -, bár tudja, hogy ha a flotta tönkremegy kalandos útján, akkor a Csendes-óceánon nem lehet megjavítani, mert nincsenek dokkok; de a kiruccanás nagy port ver föl, és ez kielégíti Mr. Rooseveltet.

Mr. Roosevelt minden tőle telhetőt megtett az ország iparának lerombolására; most a félig-meddig tönkretett ipart a hideg leli, hogy mi lesz a következő lépése. Még egy megrázkódtatás, és talán végük. És ha kellő reklámra számíthat belőle Mr. Roosevelt, biztos, hogy a megrázkódtatás nem is marad el. A földrengés, amely lerombolta San Franciscót, és világszerte nagy feltűnést keltett, szegényes kis helyi ügy volt; a Csendes-óceán keskeny partszegélyére szorítkozott csupán, és teljesen jelentéktelen Mr. Roosevelttel összehasonlítva: ő az igazi földrengés, a legnagyobb szabású a történelemben, amikor ő megmozdul, megrendül az egész ország az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Kanadától a Mexikói-öbölig - egyetlen falucska sem menekül meg.

Fél esztendő alatt legalább tíz százalékkal, olykor hússzal, de egyes esetekben ötven százalékkal csökkentette az Egyesült Államok mindenfajta vagyonának értékét. Fél évvel ezelőtt az ország vagyona száztizennégy milliárd dollárt ért; ma nem ér többet, mint kilencven milliárdot. Az ország önbizalma semmivé lett, és lehet, hogy az általános hitel is nyomon követi. Mr. Roosevelt a legszörnyűbb csapás, amely a polgárháború óta érte hazánkat - és a nemzet nagy tömegei mégis szeretik, fanatikusán ragaszkodnak hozzá, sőt bálványozzák. Ez a tiszta igazság. Úgy hangzik, mintha az emberi értelem becsületébe gázolnánk, de ez tévedés: az emberi értelem becsületébe nem lehet belegázolni.

Hogy apró-cseprő ügyekre térjünk át: az elnök újabb reklámkörútra készül; két-három hét múlva megtekinti a Mississippi folyamot - ezt a szegény, öreg, mellőzött víziutat, amelyen révkalauzként hasznosítottam magamat legnagyobb virágzása idején, majdnem ötven évvel ezelőtt. Az elnök Cairóból indul, és gőzhajón megy le a folyón, egész úton csinnadrattázva. Készségesen belemegy minden kétes vállalkozásba, amelyet a kincstár megrövidítésére ki tudnak eszelni, föltéve, hogy ebből reklámot csinálhat magának. Most a Mississippi Fejlesztési Bizottság ősi és kielégíthetetlen mohóságú összeesküvő bandája számára kaparja ki a gesztenyét - ez a társaság harminc esztendeje szívja a kincstár vérét, és elképesztő kísérletekre költ azon a címen, hogy a haszontalan folyó állapotán javít: valójában természetesen arra kell a pénz, hogy az ottani köztársasági szavazókat tömjék vele. Ezek a kísérletek sohasem segítettek a Mississippin, már csak azért sem, mert emberi erőfeszítés nem segíthet rajta. A Mississippi mindig a maga útját járja, és a mérnöki ügyeskedés sem bírhatja rá, hogy megváltoztassa; mindig letépte a mérnökök gyatra kosárfonó munkáját, és oda zúdította hatalmas árját, ahová neki tetszett, s mindig is ezt fogja tenni. Az elnök útja újabb elvesztegetett beruházás céljait szolgálja, és a terv sikerülni fog - sikerül, mert reklám lesz belőle.

Nem tréfálok, mélységesen komolyan gondolom, hogy elnökünk az amerikai úriember megtestesülése - mármint a mai amerikai úriemberé. Úgy vélem, éppen annyira jellegzetes amerikai úriember, mint Washington volt a maga idejében. Roosevelt érv és ellenérv egy személyben. Megmutatja, milyennek nem szabadna lennie az amerikai úrnak, és ezt oly tisztán, világosan és kimerítően, mint ahogyan azt is bemutatja, milyen az amerikai úriember. Messze a legrosszabb modorú nemzet vagyunk a földön, civilizáltak és vadak között egyaránt, és elnökünk úgy magaslik ki közülünk, mint egy hatalmas szobor: a föld minden csücskéről látható. Ijesztően durva és kemény olyankor, amikor úriembernek jószívűséget és finomságot kellene tanúsítania. Nemrég Roosevelt kreatúrája, Leonard Wood, ez a félresikerült doktor, kubai kormányzó és bűvészkedő vezérőrnagy, egy odúba terelt hatszáz tehetetlen bennszülöttet, és utolsó szálig lemészárolta őket, még az asszonyokon és gyermekeken sem könyörült meg - és erre Roosevelt elnök, az amerikai úriemberek gyöngye, a legelső amerikai úriember, a nemzet összes úriembereinek szívét-lelkét beleadta abba a gyönyörkiáltásba, amellyel táviratban gratulált Woodnak ehhez a "ragyogó fegyvertényhez", és elragadtatással dicsérte meg, hogy ily módon "fönntartja az amerikai lobogó becsületét".

Roosevelt a lehető legrosszabb elnök, aki valaha uralkodott ebben az országban, s közben őt csodálják legjobban, és ő felel meg leginkább az igényeknek. A nemzet jobban bámulja, büszkébb rá, sokkal szélesebb körben és hevesebben isteníti, mint bármelyik korábbi elnököt, McKinleyt, Jacksont és Grantot is beleértve.

Két korszakalkotó jelentőségű esemény történt tegnap, melyeknek visszhangja sokáig betölti majd az idő folyosóit; felejthetetlen két esemény, míg csak történelmet írnak a földön. Tegnap nyílt meg a nemzetközi kereskedelem számára a Marconi Társaság, és drót nélküli üzeneteket küldött véges-végig az Atlanti-óceánon keresztül, parttól partig, és ugyanezen a napon az Egyesült Államok elnöke tizenegyedszer került három mérföld közelségbe egy megugró medvéhez. Szokás szerint távol volt, senki sem tudta, hogy hol, amikor a medve kitört a várakozó kutyák, vadászok, lovászok, kamarások, markotányosok, szakácsok, kukták, lovasság, gyalogság és tüzérség közül, szokása szerint átúszott a tavacska túlsó partjára, és elpárolgott az erdőben. Miközben a tömeg fele azt a helyet figyelte, ahol a medve eltűnt, a másik fele kürtöket fújva ellovagolt, hogy felhajszolja Louisiana államban valahol a nagy vadászt. Egyáltalán, miért nem hagyják abba a medvevadászatot, és térnek át az elnökvadászatra? A kettő közül őt könnyebb nem megtalálni, ha szükség van rá.

Végre megtalálták az elnököt, ráállították a nyomra, amelyet több mérföldön át követtek az erdőben a kutyákkal együtt, de aztán feladták, mert dr. Long tiszteletes, a "természet fakírja" éppen arra járt, és felvilágosította őket, hogy ez egy tehén nyoma. Gyászos befejezése a nagyszabású vállalkozásnak. Őkegyelmessége ma indul Washingtonba, hogy újfent elmerüljön terveibe: hadihajóival Japánt akarja háborúra ingerelni. Számos bölcs azt vitatja, hogy épp ellenkezőleg: ki akarja kényszeríteni a békét Japánnal, de én azt hiszem, háborút kíván. Egyszer San Juan Hillnél részt vett egy csetepatéban, és annyi holdvilágos dicsőséget hordott össze ebből az esetből, hogy azóta szüntelenül emlegeti. Emlékszem, egy kis férfi-összejövetelen Brander Matthewsnál háromszor vagy négyszer előrángatta San Juan Hillt, bár a társaság jobb ízlésű tagjai mindent megtettek, hogy véget vessenek a témának, és valami érdekesebbet vegyenek elő helyette. Azt hiszem, az elnök több tekintetben tisztára őrült, de leginkább a háborúval és a fényes hadi dicsőséggel kapcsolatban az. Úgy gondolom, vágyódik egy nagy háború után, ahol látványosan megjátszhatna a tábornagyot és a tengernagyot, és a történelemben úgy szerepelhetne, mint a mai idők egyetlen uralkodója, aki mindkét szerepkört egyszerre töltötte be.

Tegnap Marconi állomásai az Atlanti-óceán két oldalán üzeneteket váltottak, összesen ötezer szót, percenként negyven-ötven szó sebességgel. Ez világra szóló esemény. Néhány évvel ezelőtt Londonban társaságban találkoztam Marconival és Sir Hiram Maximmel; akkoriban Marconi bízott benne, hogy egyszer majd drót nélküli üzenetet küldhet az óceánon keresztül, relé nélkül, de nem sokan osztoztak ebben a reményében. Örülök, hogy találkozhattam és beszélhettem vele, és hogy láthattam Morse professzort, Graham Bellt és Edisont, beszélhettem velük és másokkal, akik a modern anyagi kultúra dicső épületének legelső emeletét építették. A tegnapi nagy esemény nem keltett feltűnést sem Angliában, sem Amerikában; ennek majd később jön el az ideje, ugyanúgy, mint Morse távírójának esetében történt.

Emlékszem az örömujjongásra és megdöbbenésre, amely végigsöpörte a földgolyót, amikor 1858 nyarán az első elektromos üzenetet tenger alatt, kábelen átküldték az óceánon. Hihetetlennek tűnt, teljesen valószínűtlennek, mégis el kellett hinnünk és fokozatosan megszoknunk - azután, ahogyan ezeknél az óriási jelentőségű dolgoknál szokás, mindennapi jelenség lett belőle. Ez volt a nagy üstökös éve - a legelőkelőbb vándoré, amely valaha megjelent az égbolton emberemlékezet óta. Csodás fehér fényt árasztott, olyan erőset, hogy azt hiszem, árnyékot is vetett. Sőt, biztos, hogy úgy volt, erre még bizonyítékot sem kell keresni: éppen elég bizonyság az a tény, hogy a fényénél újságot lehetett olvasni egész éjszaka. Kezdő kormányos voltam akkoriban, s ennek a nagyszerű társnak a fénye s ragyogása volt vigaszom és gyönyörűségem magányos őrködésem alatt a kormányosházban, sok-sok éjszakán át. Nemegyszer olvastam újságot a fénynél, melyet a tér csillogó világainak ez az óriási kutatója árasztott.

Idővel Marconi is eljut a Morse diadaláig. Nem volt szerencsém, hogy jelen legyek, amikor Morse elérte, de emlékszem, mekkora port vert föl. Morse csillagokkal, szalagokkal és keresztekkel díszítve, melyekkel a világ tudós társaságai és jogaras uralkodói megtiszteltetésül teleaggatták, öregen, a kortól meggörnyedve ült a zeneakadémia színpadán, több ezer néző jelenlétében; maga kezelte a billentyűt, és üzeneteket váltott szárazföldön és tenger alatt, uralkodókkal és törvényhozókkal, szerte a földkerekségen. Elmulasztottam az óriási eseményt, de remélem, ott lehetek, amikor megismétlődik, és Marconi ül a gomboknál.

Ami az eljövendő amerikai monarchiát illeti. Még a miniszter felszólalása előtt így szólott a bankett elnöke:

- E zaklatott időkben nagy megnyugtatásunkra szolgál, hogy az elnök legfőbb tanácsadója olyan ember, mint ön, Mr. Root.

Erre felállt Mr. Root, és a lehető legnyugodtabb és legegyszerűbb modorban felvázolta a San Franciscó-i földrengés párját. Ennek eredményeként a különböző szövetségi államok kormányai alaposan átalakultak és meggyengültek. Mr. Root látnoki szavakat mondott. Látnoki szavakat, s nekem úgy rémlett, hogy jó néhány esztendeje nem hangzott el ennél okosabb és biztosabb jövendölés ebben az országban.

Nem mondta ugyan ki szó szerint, hogy lassan, de biztosan közeledünk ahhoz a ponthoz, ahol végül is a köztársaságot elkerülhetetlenül a monarchia fogja felváltani, de azt hiszem, tudta, hogy ez a helyzet. Felsorolja azokat a lépéseket, azokat az ismert lépéseket, amelyek a laza és szétszórt kormányzati erőket minden korban a központosított hatalom rettentő erejébe olvasztják, de itt megáll, és nem számítja ki a végösszeget. Tudja jól, hogy eddigelé mindig monarchia volt a végeredmény, s hogy ugyanezek a számok alighanem mindig és mindenütt, ahol előfordulnak, ugyanezt a végeredményt adják, amíg az emberi természet olyan marad, amilyen; de hát nem is szükséges, hogy kiszámítsa a végeredményt, hiszen azt megteheti bárki, s nem is lett volna szép tőle, ha kiszámítja.

Elsorolva a megváltozott feltételeket, melyek óhatatlanul arra vezettek, hogy a washingtoni kormány végül átvegye a szövetségi kormányok számos elhanyagolt és elárult kötelességét és előjogát, ő ezeket a változásokat s a belőlük fakadó súlyos következményeket nem valamely párt vagy álmodozó, tervezgető emberek előre kigondolt elképzelésének tulajdonítja, hanem nagyon helyesen és okosan, ama rettentő hatalomnak - a körülmények hatalmának -, mely pártokkal és elképzelésekkel mit sem törődve, a tulajdon törvényei szerint működik, s amelynek parancsait apelláta nélkül mindenkinek teljesítenie kell - mint ahogy teljesíti is. A vasút is körülmény, a gőzhajó is az, meg a távíró is az. Ezek puszta események voltak; s a világ szemében, okosok és ostobák szemében egyaránt, teljesen lényegtelen és tökéletesen jelentéktelen, sőt: ostoba, komikus és groteszk események. Egyetlen ember, egyetlen párt, egyetlen előre kigondolt elképzelés sem mondta ezt: "És íme, lássátok, vasutakat és gőzhajókat és távírókat fogunk építeni, és azonnal észreveszitek majd, hogy minden férfi, minden nő és minden gyermek, az egész nemzet élete és helyzete gyökeresen megváltozik; s beláthatatlan változások jönnek a jogban és a szokásokban is, és ezellen hiába is tesz bárki bármit."

A feltételek, íme, megváltoztak, s csak a körülmények tudják, mi következik most és azután. És Mr. Root is tudja. Nyelvezete nem homályos, hanem kristálytiszta:

- Életünk nem az egyes államok régi kereteiben zajlik immár, hanem országos központok körül kristályosul... az államokat hajdan elkülönítő korlátok eltűntek.

- ...az államok egykori közigazgatási hatalma fokozatosan a központi kormány kezébe megy át.

- Hol az államközi kereskedelem, hol az adóztatás jogának kisajátításával, a központi kormány átveszi azoknak a feladatoknak az ellátását, melyeket a megváltozott feltételek között az egyes államok nem képesek többé kielégítően ellátni.

- Üzleti és társadalmi életünk gyors ütemű fejlődése egyre inkább a szövetségi államhatárok eltűnéséhez s a szövetségi államok hatalmának a központi hatalomhoz mért gyengüléséhez vezet.

- A szövetségi államok jogainak bajnokai hiába ágálnak... az ellen, hogy a központi hatalom a szükséges irányítást is átveszi, amit maguk az államok nem képesek kielégítően elvégezni.

Mr. Root nem programot hirdet, s nem is azt jósolgatja, mit fog a politikai tervezők pártja kitalálni, hanem pusztán azt mondja el, amit a nép kíván és követel majd. És hozzátehette volna - ami tökéletesen igaz is -, hogy a népet nem okoskodás és elmélkedés és tervezgetés vezeti erre, hanem a körülmények - melyeknek hatalma önkényesen irányítja minden cselekedetét, s melyek ellen a legcsekélyebb mértékben sem tehet semmit.

Ez nagyon igaz. Haladunk ugyan, de ez még csak a kezdet.

Ha az egyes államok továbbra sem teljesítik kötelességüket úgy, ahogy a nép kívánja... "az alkotmány olyan értelmezésére kerül sor, hogy lehetővé válik a hatalmat abba a kézbe adni, mely él is vele - a központi kormány kezébe".

Nem tudom, vajon ez baljóslatúan hangzik-e, avagy sem, ezért hát nem is térek ki rá részletesebben, mert hátha tévedek. Úgy hangzik, mintha a hadihajóadó akarna feltámadni, de talán mégsem úgy gondolták.

Lévén az emberi természet olyan, amilyen, azt hiszem, számolnunk kell azzal, hogy fokonként átcsúszunk a monarchiába. Elszomorító dolog, hogy a természetünkön nem tudunk változtatni - hasonszőrűek vagyunk valamennyien mi emberek. A vérünkben, a csontunk velejében kiirthatatlanul ott van a mag, amelyből a monarchiák s az arisztokráciák kinőnek: a pompa, a címek, a rang, a hatalom imádata. Imádnunk kell mindezeket meg a birtokosaikat is; már ilyennek születtünk, nem tehetünk róla. Szükségünk van rá, hogy valaki, akit magunk fölé helyezünk, megvessen minket - máskülönben nem lehetünk boldogok. Kell, hogy imádjunk és irigyeljünk valakit, mert különben nem vagyunk elégedettek. Itt Amerikában az összes megszokott és ősi formában gyakoroljuk mindezt. A nyilvánosság előtt gúnyosan kinevetjük a rangot és az öröklött előjogot, de titokban sóvárgunk utána, s ha lehetőség adódik, meg is vásároljuk készpénzért s a lányunk kezéért. Olykor derék embert kapunk érte, aki megéri a pénzét, de mindenképpen elfogadjuk, akár érett, akár rothadt, akár tiszta és illedelmes, akár egy kosárra való nemes, megszentelt és jó házból való hulladék csupán az illető. S amikor megszereztük magunknak, az egész ország hangosan nevet rajtunk, és ugrat bennünket - titokban azonban eszi az irigység, s még büszke is a bennünket ért megtiszteltetésre. Az újságban olykor szemügyre vesszük a megvásárolt címek jegyzékét, aztán megbeszéljük és dédelgetjük őket, s boldogok és hálásak vagyunk.

Mint minden más nemzet, mi is imádjuk a pénzt és birtokosait - lévén, hogy nekünk ők az arisztokráciánk, mert arisztokráciának nálunk is kell lenni. Szívesen olvasunk gazdag emberekről a lapokban; a lapok tudják ezt, és igen bőkezűen gondoskodnak is ennek az étvágynak a kielégítéséről. Előfordul, hogy még egy futballmeccset vagy bikaviadalt és kihagynak, csak hogy helyük legyen részletesen beszámolni arról, hogy - mint a nagy betűvel szedett címsor mondja: "Gazdag Hölgy Pincébe Zuhant - Semmi Baja." Ha a pincébe zuhant hölgy történetesen nem gazdag, akkor nem érdekel bennünket a dolog, de hát gazdag asszony nem zuhanhat a pincébe anélkül, hogy ne akarnánk megtudni róla mindent, és közben azt szeretnénk, bárcsak mi magunk zuhantunk volna le.

A monarchiában az emberek önként és szíves örömest hajbókolnak nemeseik előtt, büszkélkednek velük, s nem alázza meg őket a tudat, hogy e szívből jövő és alázatos hódolatra csak megvetés a válasz. A megvetés nem szégyeníti meg őket, hozzászoktak, és felismerték, hogy ez megilleti őket. Valamennyien ilyenek vagyunk. Európában hamar megtanuljuk ezt a viselkedést az uralkodók és az arisztokrácia iránt; sőt, megfigyelték, hogy nemcsak elsajátítjuk, hanem túlozzuk is, mert mi még az odavalósiaknál is szolgaibb módra viselkedünk, s büszkébbek is vagyunk rá. A következő lépés a köztársaságok és demokráciák pocskondiázása és kigúnyolása. Mindez igen természetes, mivel amerikai létünkre sem szűntünk meg emberek lenni, márpedig az emberi nem mindig is hajlott arra, hogy királyok, nem pedig népszavazás által kormányoztassa magát.

Úgy gondolom, bele kell nyugodnunk, hogy a megmásíthatatlan és leküzdhetetlen körülmények fokozatosan kiveszik a hatalmat az egyes államok kezéből, s a központi kormány kezében összpontosítják, a köztársaságon pedig majd beteljesedik a mindenkori történelmi végzet: monarchia lesz belőle. De azt hiszem, ha kitartóan gátoljuk és obstruáljuk e túlkapásokat, akkor a monarchiát még jó időre el lehet halasztani.

Harmincöt évvel ezelőtt látszólag feleségemhez, valójában azonban Howellshez intézett levelemben azzal szórakoztam - illetve próbáltam őt szórakoztatni -, hogy megjósoltam a monarchiát, és elképzeltem, milyen lesz ez az ország, ha a köztársaság helyébe monarchia lép. Érdekel mostanában ez a levél. Nem amiatt, amit mond - egyetlen komoly mondat sincs benne -, hanem mert felfrissíti memóriámat, és így fel tudom idézni egy korábbi levelem lényegét, amely komolyan tárgyalta az eljövendő monarchiát.

Nem is gondoltam rá, hogy a monarchia már az én időmben elérkezik, vagy a gyerekeim életében, vagy bármely, megközelítő pontossággal megjósolható időpontban. Talán előbb, talán később jön, megérkezhet száz év múlva, és kitolódhat kétszáz, sőt háromszáz évvel. De eljön.

Van ennek valami különleges oka? Igen. Két oka van és egy feltétele:

1. Az emberi természetre jellemző, hogy mindig valami meghatározott dologért rajong, tiszteli, áhítattal tekint föl rá, és engedelmeskedik neki, legyen az Isten vagy király.

2. A kis köztársaságok mindig tartósak, mert védi őket szegénységük és jelentéktelenségük, de ez a nagyokra nem érvényes.

3. A monarchia feltétele: óriási hatalom és gazdagság, mert ez termeli ki a kereskedelem és politika korrupcióját, és veszélyes törekvéseket vált ki a közönség kedvenceiből.

Úgy képzeltem, hogy a köztársaságok nem tartósak; idővel elpusztulnak, és többnyire meg is maradnak sírhantjuk alatt, de a ledöntött monarchia előbb vagy utóbb újra nyeregbe kerül. Más szavakkal, közérthetően, úgy képzelem, hogy a történelem ismétlődik: ami egyszer szabály volt a történelemben, arra számítani lehet, hogy szabály is marad. Nem mintha a jelenlegi helyzetben az emberek eltökélten kívánnák vagy terveznék köztársaságuk pusztulását; hanem a körülmények, amelyeket úgy teremtenek meg, hogy nem tudják, mit cselekszenek, előbb-utóbb kikényszerítik ezt a pusztulást, az emberek akarata ellenére, sőt bánatára. Úgy hittem, hogy a körülmények előbb-utóbb úgy alakulnak majd - az emberek észre sem veszik -, hogy egy becsvágyó bálvány könnyen ledöntheti a köztársaságot, és a romokon felépítheti saját trónját; s akkor a történelem készségesen támogatja majd.

De mindez harmincöt évvel ezelőtt volt. Most azt találom különösnek, hogy egy eljövendő monarchiáról ábrándoztam, és nem gyanítottam, hogy a monarchia már itt van, és a köztársaság a múlté. Pedig ez a helyzet. A köztársaságnak csak a neve maradt meg, a lényege elveszett.

Országunk már ötven éve alkotmányos monarchia, és a Köztársasági Párt ül a trónon. Cleveland^[2] néhány rövid közbevágása nem számít: véletlenek és ideiglenesek voltak, és a köztársaságiak fölényében nem tettek tartós kárt. Nemcsak hogy monarchiában élünk, hanem egy politikai családon belül örökölhető monarchiában. Olyan rendszeresen, biztosan és akadálytalanul száll egyik örökösről a másikra, mint bármelyik európai trón. Uralkodónk hatalmasabb, önkényesebb, hatalmaskodóbb, mint akármelyik európai; parancsait a Fehér Házban nem korlátozza törvény, szokás vagy az alkotmány; úgy gázolja le a Kongresszust, ahogyan még a cár sem nyomhatja el a Dumát. Összpontosítja és növeli a hatalmat a fővárosban azzal, hogy megfosztja az államokat szerzett jogaiktól - az államtitkár szavával be is jelentette, hogy ez a célja. A Legfelsőbb Bíróságot megtömheti céljait támogató bírákkal, és azzal fenyeget - az államtitkár szavával -, hogy meg is fogja tenni. Csodálatra méltóan kieszelt különböző módszerekkel olyan ijesztően befészkelte magát, és oly erővel kapaszkodik a trónba, hogy azt hiszem, örökre ott marad. A rendkívüli vámok rendszerével óriási részvénytársaságok sorát alkotta meg néhány gazdag érdekében; s eredeti, behízelgő érvelésével meggyőzte a hálás szegények sokaságát, hogy a vámokat az ő érdekükben rendelte el. Azonkívül a monarchia azt bizonygatja, hogy ellensége édes gyermekének, a monopóliumnak, és azt állítja, hogy tönkre akarja tenni ezt a gyermeket. De óvatos és megfontolt, és arról nem beszél, hogy életük gyökerénél - a vámoknál - támadná a monopóliumokat. Ezt a támadást gondosan elhalasztja a "választások után"-ra. Ez nyilvánvalóan sohanapját jelenti, de az emberek nem veszik észre. Monarchiánk sohasem visszakozik, mindig előre halad, mindig a végső és most már biztos célja, a lényeg felé.

Nem hittem, hogy megérem, amint eléri, de a legutóbbi lépése - a legújabb és legmeglepőbb lépése - felbátorított. Éspedig: régebben a monarchia ragaszkodott ahhoz a formához, hogy árnyékát a nép hangja választja, de most a régi árnyék elvonult, és kijelölte utódárnyékát!

Véleményem szerint ez az utolsó rongyot is letépi, ami még megmaradt köztársaságunk olvadó viaszfiguráján. Ez volt az utolsó lépés a Római Köztársaságban is.

Az amerikai nemzet egyik állandó szórakozása mostanság ifj. John D. Rockefeller hitoktatási kalandja. Az ifjú Rockefeller minden vasárnap bibliát magyaráz hallgatóinak. Másnap aztán a lapok és az Associated Press szerteviszik magyarázatait az egész kontinensen, és mindenki nevet. Az egész nemzet nevet, de ártatlan ostobaságában nem is sejti, hogy önmagát neveti ki. Pedig ezt teszi.

Az ifjú Rockefeller, aki úgy harmincöt esztendős lehet, nyílt, egyszerű, komoly, őszinte, becsületes, jóindulatú, mindennapi ember, akiből az eredetiségnek még a legcsekélyebb nyoma is hiányzik. S ha a tulajdon szellemi értékeire kellene támaszkodnia, s nem állana mögötte az apja pénze, bibliamagyarázatai alighanem süket fülekre lelnének, s a közönség meg sem hallgatná őket. Apja azonban a világ leggazdagabb emberének hírében áll, s ez egyszeriben érdekessé és fontossá teszi fiának teológiai tornamutatványait. A világ azt képzeli, hogy az idősb Rockefellernek egy milliárdja van. Két és fél millió után fizet adót. Egyébiránt buzgó, de tanulatlan keresztény, aki hosszú évek óta elöljárója egy vasárnapi iskolának az ohiobeli Clevelandben. Hosszú évek óta önmagáról értekezik vasárnapi iskolai hallgatóinak, s elmagyarázza nekik, hogyan szerezte a dollárjait; s mind e hosszú éveken által tanítványai elragadtatva hallgatták, és megosztják imádatukat közte és teremtőjük között - meglehetősen egyenlőtlen arányban. Mr. Rockefeller vasárnapi iskolai beszédeit a távíró szerteviszi az országban, s az egész nemzet mohón olvassa őket, akárcsak fia beszédeit.

Amint mondottam, a nemzet derül az ifjú Rockefeller szentírás-magyarázatain. Mindazonáltal, a nemzetnek tudnia kellene, hogy ezek az elemzések miben sem különböznek azoktól, melyeket vasárnaponként a templomi szószékről szokott hallani, s amelyeket ősapái hallottak évszázadok során át, miközben soha egyetlen gondolat sem változott e beszédekben - ha egyáltalán akadt bennük egyetlen gondolat valaha is. Az ifjú John módszerei a szószék megszokott módszerei. A rút tényekből levont s a képzelet által bearanyozott következtetései szakasztott ugyanazok, mint amelyekkel a szószék kereskedik már évszázadok óta. Érveit az összes letűnt korok teológusai annyira elnyűtték, hogy már ronggyá tépve jutnak az ő kezébe. Bizonyításai ugyanazok az ásatag bizonyítások, amelyeket a szószék letűnt századok ósdi szószékeitől vesz kölcsön.

Az ifjú John maga sohasem tanulmányozta a hittételeket; soha egyetlen hittételt még meg nem vizsgált, hacsak azért nem, hogy azokhoz a nézetekhez igazítsa, melyeket másodkézből, tanítóitól kapott. Előadásai csak annyira eredetiek és hasznosak, mint bármely más teológusé, magától a római pápától kezdve. A nemzet jót mulat azon, ahogy az ifjú John mélyenszántó és ügyetlen magyarázatokba bocsátkozik József jellemét és viselkedését illetően, holott a nemzet a szószékről mindig is hasonlóan ügyetlen és ostoba magyarázatokat hallott József jelleméről és cselekedeteiről, s a nemzet jól tenné, ha meggondolná, hogy amikor az ifjú John rovására mulat, önmagát neveti ki. Jól tenné a nemzet, ha meggondolná, hogy John semmi újat nem cselekszik, amikor tisztára mossa Józsefet. Pontosan ugyanazzal a kefével és ugyanazzal a szappannal mossa tisztára, amely oly nevetségessé tette Józsefet az elmúlt századokban.

Én sok éve ismerem és kedvelem az ifjú Johnt, s már régóta hiszem, hogy csakugyan a szószéken van a helye. Biztosra veszem, hogy az agyában pislákoló szikra ott valódi izzó parázsnak számítana - de úgy nézem, ő kénytelen azt cselekedni, amit a végzete megszabott; apja örökébe kell lépnie a roppant Standard Oil Corporation fejeként. Legpompásabb teológiai megnyilatkozásainak egyike az a magyarázat volt, amelyet három esztendeje Krisztus azon szavainak értelméhez - az igazi, legmélyebb értelméhez - fűzött, melyekkel Krisztus a gazdag ifjút figyelmeztette, aki minden jóban dúskálva mégis annak a módját kereste, hogyan üdvözülhetne: "Add el mindenedet, s oszd szét a szegények között." Az ifjú John ezt ekképpen magyarázta:

- Bármi állja is utatokat az üdvözülésben, mozdítsátok el az akadályt minden áron. Ha pénz az, osszátok szét a szegények között; ha ingatlan vagyon, adjátok el, s árát juttassátok a szegényeknek; ha katonai becsvágy, lépjetek ki a szolgálatból; ha pedig valamely személy vagy tárgy vagy cél után sarkall a vágy, űzzétek el azt, és tiszta szívvel igyekezzetek tovább az üdvösségteket elérni.

A következtetés nagyon egyszerű. Az ifjú John és apja milliói csak mellékes körülményt jelentenek az ő életükben, de semmiképpen sem akadályt az üdvösségük útjában. Krisztus intő szavai ennélfogva őrájuk nem vonatkoznak. Az egyik lap riportereket küldött hat vagy hét New York-i paphoz megtudakolni véleményüket erről a kérdésről. A következő eredmény született: egy kivételével valamennyi egyetértett az ifjú Rockefellerrel. Én nem is tudom, mire jutnánk a szószék nélkül. Sokkal inkább nélkülözhetnénk akár a napot - vagy a holdat, legalábbis.

Tegnap üzenetet kellett átadnom Andrew Carnegie-nek,^[3] aki baráti körben éppen most ünnepelte hetvenéves születésnapját. Ki is mentem hozzá az üzenettel, de előbb értesítettem telefonon, hogy kora délután érek majd oda. Nem sokkal három óra után léptem be a palotájába, s átadtam a rám bízott üzenetet, majd átmentünk egy másik szobába, melyet ő "intim sarok"-nak nevez, hogy beszélgessünk, amíg Mr. Bryce, a brit nagykövet meg nem érkezik. Mr. Bryce-nak dolga akadt, de meghagyta, hogy okvetlenül várjam meg, mert hamarosan visszajön. A kérésnek örömmel tettem eleget, mert Mr. Bryce-t jó néhány esztendeje ismerem, főként vendégszerető londoni asztalánál találkoztam vele, és nemcsak tisztelem és nagyra becsülöm, hanem csodálom is. Vártam is rá egy óra hosszat, de aztán föl kellett adnom a dolgot, bár ez az egy óra nem telt el rosszul, mert Andrew Carnegie, bármilyen régen ismerem is, még sohasem bizonyult érdektelen megfigyelési alanynak, s tegnap meg éppen elemében találtam.

Ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem, azt hiszem, ezt mondanám róla: ő A Leplezetlen Ember. Éppen olyan, mint az emberi fajta bármely más tagja, azzal a különbséggel, hogy míg a többi leplezni igyekszik igazi mivoltát, s ez sikerül is neki, addig Andrew is igyekszik ugyan leplezni valódi önmagát, de vajmi kevés sikerrel. Tegnap elemében volt; egész idő alatt kiadta magát, látszólag öntudatlanul. Azt nem merném állítani, hogy csakugyan öntudatlanul tette - a látszólag talán a helyes kifejezés. Soha sincs más témája, mint egyedül: önmaga. Pedig nem is élettörténetét meséli; nem is bátor küzdelmeit a megélhetésért abból az időből, amikor magányosan, szegényen élt egy idegen országban; nem is arról beszél, hogyan növelte szívósan és nagy sikerrel a vagyonát olyan körülmények között, melyek hasonló helyzetben úgyszólván bárki mást legyűrtek volna; nem is azt adja elő, hogyan valósította meg végül becsvágyai netovábbját, s lett huszonkétezer ember ura, és tulajdonosa a három leghatalmasabb korabeli vagyon egyikének; nem, e teljesítmények tekintetében csakugyan szerény, mint bárki más, és még csak röpke megjegyzést is ritkán hallani tőle e tárgyban; és mégis, amint mondom, legkedvesebb beszédtárgya önmaga, s ez az egyetlen téma, mely a jelen pillanatban - a jelen társadalmi pillanatban - rendkívüli módon érdekli. Azt hiszem, bízvást agyonbeszélné magát e tárgyról, ha hagyná és hallgatná az ember.

Hogyan beszél hát önmagáról? A következőképpen. Megállás nélkül, szüntelenül, fáradhatatlanul, és örökké az iránta tanúsított figyelemről beszél. Ez néha nagy dolgokban, többnyire azonban apróságokban nyilvánul meg; neki azonban mindegy, mert számára minden figyelem egyformán fontos, és szeret tobzódni benne. Barátai elképedve szokták megállapítani, hogy miközben listájára minduntalan újabb figyelemnyilvánításokat jegyez fel, nem dobja ki a jegyzékből a régieket, az elkopottakat sem, hogy az újaknak helyet csináljon. Megtartja az egész listát, a teljes készletet; s az embernek az egészet végig kell hallgatnia, az új szerzeményekkel együtt, ha bírja. Ez a legszörnyűbb megpróbáltatás, amelyet ismerek. Ő az új Vén Tengerész; nem lehet a tárgyától eltéríteni, habár az ember unalmában és kétségbeesésében minden kínálkozó alkalommal megkíséreli, de hasztalan; közbeszúrt megjegyzésedet ő a maga hasznára fordítja, s csak ürügyként használja arra, hogy megint visszatérhessen tárgyához.

Egy-két évvel ezelőtt Cilder, a The Century munkatársa meg én meglátogattuk Mr. Carnegie-t Carl Schurz tábornok dolgában, aki súlyos beteg volt akkoriban. Megbeszéltük, hogy meglátogatjuk Mr. Carnegie-vel a Schurz családot, mely Carnegie szomszédságában lakott. Dolgunk végeztével indulni szerettünk volna, ám ez nem sikerült. A dolgozószobában Mr. Carnegie fényképtől fényképhez, autogramtól autogramhoz, dedikált tiszteletpéldánytól dedikált tiszteletpéldányhoz repdesett, és így tovább, s mindegyikről csicsergett valamit, akár egy boldog kolibri, mivel mindegyik darab az iránta kifejezett tisztelet egy-egy jele volt. E jelek némelyike valóban megérdemelte, hogy becsben és emlékezetben tartsák, némelyike azonban nem; némelyik az őszinte csodálat kifejezése volt az ember iránt, aki oly liberálisan költött dollármilliókat a Carnegie Könyvtárak alapítására; sok más viszont a pénzeszsákjai iránti hódolat megannyi siralmasan átlátszó megnyilvánulása volt. Neki azonban örömet szerzett valamennyi; szívesen beszélt róluk, részletesen magyarázgatva, taglalva őket.

Megmutatta például egy skót munkás versét. Ügyes írói munka volt, egészen dallamosan zengte Andrew dicsőségét. Skót tájszólásban íródott, Andrew fel is olvasta nekünk, és jól olvasta fel - olyannyira, hogy aki nem Skóciában született, meg sem értette. Azután elmesélte, hogyan látogatta meg Edward király Skibo Castle-ban, Skóciában. A verset már más alkalommal is felolvasta nekünk, hallottuk már a király látogatását is; de arra ítéltettünk, hogy még azután is sokszor végighallgassuk azt a verset meg a látogatás történetét. Amikor úgy látszott, hogy a dolgozószoba már kimerült, azt reméltük, végre szabadulunk, de nem így lett. Előbb ebbe, majd abba, aztán amabba a szobába vezetett bennünket, s mindegyik szobába avval az ürüggyel csalt be, hogy ott valami érdekes látnivaló van - de persze mindenütt csak ugyanazt találtuk: például London vagy Edinburgh vagy Jeruzsálem vagy Jerikó városának díszpolgári oklevelét arany dobozban; vagy mindazoknak a vasiparosoknak a hatalmas fotográfiáját, akiket ő nevelt és képeztetett és tett milliomossá - a képet ők ajándékozták neki egy díszvacsora alkalmával; meg kellett aztán néznünk polcokat, amelyeket roskadásig megtöltötték a világ minden részéből érkezett kérvények, Carnegie Könyvtár létesítése tárgyában; avagy ezt vagy azt vagy amazt az istencsudáját láttuk, mely az iránta tanúsított átkozott figyelemnek megannyi újabb jele volt. S az egészben az volt a legbőszítőbb, hogy úgy látszik, egy pillanatig sem jutott eszébe: mindez a sok figyelem többnyire nem neki, hanem a pénzének szólt.

Carnegie megvásárolta magának a világhírt, és készpénzzel fizetett érte. E hírnevet gondosan megtervezte és elképzelte: gondoskodott róla, hogy a neve még évszázadok múltán is ismert legyen, és éljen az emberek ajkán. Ravaszul, okosan tervezett, s biztosra ment; vágya meg is valósult. A földkerekség bármely nagy és kisvárosa vagy községe nyilvános könyvtárhoz juthat, az alábbi mindenkor érvényes feltételekkel: ha a pályázó város avagy község összegyűjtötte a szükséges összegnek az egyik felét, akkor Carnegie hozzáadja a másikat, s a könyvtár épületének attól fogva mindenkoron az ő nevét kell viselnie.

Az elmúlt hat-nyolc esztendőben évente hat vagy hét millió dollárt költött erre a célra. Azóta sem hagyta abba; elszórtan máris egész tömeg Carnegie Könyvtár létesült a világon, s ő egyre újabbakkal bővíti a listát. A halála után, gondolom, kiderül majd, hogy hatalmas alapítványt tett, amelynek évi kamatait további Carnegie Könyvtárak létesítésére kell fordítani. Azt hiszem, három-négy évszázad múlva a Carnegie Könyvtárak száma jóval meghaladja majd a templomok számát a világon. Agyafúrt ötlet ez, és sok embert csábíthat arra a gondolatra, hogy Carnegie más téren és nagyobb méretekben is agyafúrt ember lehet. Magam is azt hiszem, hogy igen sok apró, bölcs dologban csakugyan agyafúrt - úgy, ahogy a köpönyegforgató vagy az ügyesen számító emberek, akik pontosan ki tudják számítani az árapály változásait, vitetik magukat az árral, meglovagolják a kedvező hullámokat, miközben hasonlóan okos, de inkább elveikhez ragaszkodó, mintsem ravaszkodó emberek fennakadnak a gátakon és zátonyokon.

Lehetséges, bár nem valószínű, hogy Carnegie azt képzeli, a világ hatalmas és önzetlen jótéteménynek tartja az ő könyvtárakcióját. A világ azonban nem gondol semmi effélét. A világ megköszöni Mr. Carnegie-nek a könyvtárakat, s örömmel nyugtázza a tényt, hogy Mr. Carnegie ily hasznos célra költi a millióit, ám Mr. Carnegie indítékait illetően nem hagyja magát becsapni. No nem azért, mintha oly nagyon bölcs lenne a világ, mert nem az; hanem csak annyi az egész, hogy a világ előítélettel tekint Mr. Carnegie-re, s ez óvja meg attól, hogy lépre menjen az indítékait illetően. Amikor Roosevelt elnök kiadta azt a bizonyos törvénytelen 78. rendeletét, a világ lépre ment Roosevelt indítékait illetően, de ez csak azért történhetett meg, mert a világ tele volt csodálattal a mi kis bálványunk iránt. Még a szent republikánus közösségen kívül álló félművelt emberek is tudták, hogy az a 78. rendelet nem más, csak puszta szavazatszerzési manőver a kincstár ellen. Semmiképpen sem volna tisztességes dolog azt állítani, hogy Mr. Carnegie kizárólag csak hírnévvásárlási célra hajlandó pénzt költeni. Nagyobb összegeket ugyan valóban nemigen ad ki reklámcélzat nélkül, de azért akad arra is példa, mikor a kívánt hírverés csupán pillanatnyi, gyorsan felejthető, és el is felejtik.

De hadd térjek most vissza a tegnapi napra, amikor Mr. Carnegie palotájában jártam. Mindjárt az egyik első megjegyzése is jellemző volt; jellemző, amennyiben nyomban ráterelte a szót egy újabb figyelemnyilvánításra, mely nemrégiben érte, és jellemző volt annyiban is, hogy hajánál fogva ráncigálta elő az egész dolgot, és nem fáradt azzal, hogy ürügyet keressen.

- Odalent jártam Washingtonban az elnöknél - ezt mondta.

Majd, miként az az ember, aki olyasmit készül bejelenteni, amire nagyon büszke, de büszkeségét mégis titkolni szeretné, kiszámított és begyakorolt hanyagsággal még hozzátette:

- Hívatott.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ha az ember hagyja, Mr. Carnegie mindig elmondja, hogy nem ő keresi a nagy emberek társaságát - mindig azok hívatják. Azután folytatta, és elmondta nekem a beszélgetést. Az elnök Amerika jelenlegi gyászos gazdasági helyzete dolgában kívánta a tanácsát kikérni, és Mr. Carnegie szolgált is tanáccsal. Az is jellemző Mr. Carnegie-re, hogy nem részletezte, miféle tanácsot adott, s nem igyekezett önmagát mint tanácsadót magasztalni. Ez különös dolog. Tudta, és én is tudtam, s azt is tudta, hogy én tudom, hogy ő igazán illetékes az elnöknek tanácsot adni, s hogy tanácsai minden bizonnyal igen értékesek és fontosak; ennek ellenére mégsem pazarolta erre az önmagasztalást; igazi, nagy tetteivel ő soha, egyetlen szóval sem dicsekszik; ezek látszólag legkevésbé sem érdeklik; őt kizárólag a bókok formájában kifejezett hízelgés és a hiúságát legyezgető más apróságok érdeklik szenvedélyesen, ellentétben az emberek többségével, akik ugyancsak kedvelik mindezt, de titokban. Ismételnem kell, hogy bámulatra méltó ember ő, aki őszintén szerény, ha valóban nagy tetteiről esik szó, de a hiúságát legyezgető apró semmiségekben gyermekes örömét leli.

Mr. Carnegie semmivel sem ismeri jobban önmagát, mint ha, mondjuk, tegnapelőtt találkozott volna önmagával először. Faragatlan, nyílt, független embernek képzeli magát, aki csaknem szertelen július 4-i függetlenségi szellemben kereken kimondja és leírja mindenről a nézetét; ezzel szemben valójában éppen ellentéte az emberek többségének, amennyiben egyáltalán nem mondja ki merészen azt, amit gondol, legfeljebb csak akkor, ha veszélytelenül teheti. Azt képzeli, hogy megveti a királyokat, császárokat és hercegeket, holott e tekintetben éppen olyan, mint az egész emberiség: elég neki egyetlen ilyen ember figyelmének akár legcsekélyebb jele, s egy hétig valósággal részeg a boldogságtól, azután pedig be nem áll a szája, hét évig egyébről sem beszél.

Már vagy egy órája voltam ott, s éppen indultam volna, amikor Mr. Carnegie-nek, látszólag véletlenül, eszébe jutott valami, amiről megfeledkezett - ez a valami, amiről megfeledkezett, valójában olyasmi volt, amiről az elmúlt óra alatt egyetlen pillanatra sem feledkezett meg, s majd belepusztult már, hogy elmondhassa nekem.

Felugrott, és így szólt:

- Jaj, várjon csak még egy percig. Tudtam, hogy van még valami, amit el akartam mondani. A császárral való találkozásomat akartam elmondani.

A német császárt értette rajta. Megjegyzése egy képet villantott fel bennem, Carnegie meg a császár képét; egy csatahajó meg brooklyni komp képét, hogy úgy mondjam; egy nagy, méltóságteljes embert meg egy csöpp, kétágú kis istenadtát, akivel Góliát felesége akár az ingét tűzhette volna fel a szárítókötélre - ha kedve tartja, ugyanis. Szinte láttam a császár széles, határozott, merész arcát, ahogy az emlékezetemben él, és láttam a másik arcot is, amint feltekint rá - azt a ravaszkás, fehér pofaszakállas, alamuszi és üdvözült kis arcot, amint benső szent tűzben égve, szavak nélkül ezt nyüszíti magában: "Hát csakugyan a mennyországba kerültem, vagy csak álmodom?"

Meg kell itt állnom egy pillanatra a Carnegie termeténél - ha egyáltalán annak nevezhető -, a jövendő évszázadok érdekében. Az eljövendő évszázadok szívesen veszik majd olyan ember tudósítását erről a jelenségről, aki valóban tulajdon szemével látta. A termet kérdése ugyanis mindig érdekelni fogja az eljövendő évszázadok emberét, amikor Caesarról és Nagy Sándorról, Napóleonról és Carnegie-ről olvas. Valójában Mr. Carnegie nem is kisebb Napóleonnál; nem kisebb a történelem számos más nagy hírű alakjánál, de valamilyen oknál fogva sokkalta kisebbnek látszik, mint amilyen a valóságban. Hihetetlenül, szinte elképzelhetetlenül aprónak látszik. Ennek én magyarázatát adni nem tudom, okát nem látom, ezért hát kénytelen vagyok a dolgot annyiban hagyni; de valahányszor csak meglátom Carnegie-t, mindig eszembe jut róla egy régi, régi hartfordi eset, ami a bíróságon történt meg vagy tizenkét esztendővel azelőtt, hogy én 1871-ben odaköltöztem. Volt ott egy incifinci kis ügyvéd, bizonyos Clarke nevű, aki két tulajdonságáról volt nevezetes: picinységéről egyrészt, és kellemetlen keresztkérdéseiről a tanúkihallgatások alkalmával másrészt. Azt mondogatták róla, hogy mire végzett valamely tanúval, abból bizony nem is maradt egyéb egy kifacsart, elhasznált, ócska rongynál. Csak egyetlenegyszer történt másként. Abban az egyetlen esetben nem ment tönkre a tanú. Egy hatalmas termetű ír asszonyság volt ez a tanú, aki saját ügyében vallott. A vád erőszakos nemi közösülés volt. A tanú azt vallotta, hogy reggel felébredve ott találta a vádlottat maga mellett az ágyban, és felfedezte, hogy megerőszakolták. Az ügyvéd részletesen és hatásosan végigmérte az asszony hatalmas alakját, majd így szólt:

- Ejnye, asszonyom, miféle lehetetlen csodát szeretne ön ezzel a bírósággal elhitetni? Ha az ilyen képtelenséget komolyan lehetne venni, akkor akár engem is megvádolhatna vele. De tegyük csak fel, példának okáért, hogy felébred, és csakugyan engem talál ott maga mellett! Mit gondolna akkor?

Az asszony nyugodtan, megfontoltan, ráérősen és nagy szakértelemmel szemügyre vette az ügyvédet, majd így szólt: - Azt hinném, hogy elvetéltem!

Mint említettem, Carnegie felpattant, s azt mondta, el akarja mesélni nekem a császárral történt találkozását. Aztán pedig nagyjából így folytatta:

"Towerral együtt a »Hohenzollern« fedélzetére léptünk, mégpedig egészen fesztelen modorban, már ami engem illet, mert énnekem császár vagy közember teljesen egyre megy, s ezért nem is intézkedtem, hogy jelentsék érkezésemet. Nos, a fedélzeten ott állott a császár, és beszélt, körülötte pedig, tisztes távolban, az elmaradhatatlan császári kíséret, sujtásos és aranyhajtókás tengerésztisztek és civil méltóságok, s mély alázattal hallgatták a szavát. Én csöndesen nézelődve félreálltam, és elmerültem gondolataimban, a császár pedig nem vette észre jelenlétemet. Hirtelen azonban megszólalt a nagykövet:

- Itt van egy amerikai, akivel már több ízben óhajtott találkozni felséged.

- Ki az, nagykövet úr?

- Andrew Carnegie.

A császár hirtelen összerezzent, mintha csak azt mondta volna, hogy: »Uram, ne hagyj el!«, majd így szólt:

- Ah! Mennyire vágytam mindig megismerni őt. Hozzák ide nekem. Hozzák csak ide nekem - és azzal fele útig elibém jött, szívélyesen kezet rázott velem, és nevetve ezt mondta: - Ó, Mr. Carnegie, én tudom, hogy ön megrögzött és javíthatatlan függetlenségi ember, akinek király vagy császár is csak annyi, mint bármely más halandó, de én becsülöm érte. Én becsülöm azt, aki önállóan gondolkodik, és ki is mondja, amit gondol, akár tetszik az a világnak, akár nem. Ez az igazi bátor szellem jele, s abból amúgy is elég kevés van ezen a sártekén.

Én meg így szóltam:

- Örülök, hogy felséged elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Méltatlan lenne hozzám, ha be nem ismerném, ha tagadnám, vagy ha akár csak enyhíteni akarnám, amit felséged rólam mondott, mert az a színtiszta igazság. Még ha akarnám, se lehetnék én más, csakis függetlenségi ember, mert a független szellem része a természetemnek, márpedig az ember természete vele születik, s nem későbbi szerzemény. De a tisztelet azért énbennem is él, felség. Amit én leginkább tisztelek, becsülök és csodálok, az - a férfi! A férfi, a talpig férfi, a félelmet nem ismerő, férfias és kemény, helyesen érző, helyesen cselekvő férfi, született légyen palotában vagy padlás szobában, énnekem egyre megy - ha férfi, minden tiszteletem az övé. Felséged férfi, talpig férfi, férfias férfi, és ezért tisztelem felségedet, nem pedig magas méltósága miatt."

És a többi, és a többi. Bókok, dicséretek valóságos tűzijátéka folyt, mindkét részről csaknem szemérmetlen gyönyörűséggel. Egyik-másik tiráda, amelyet Mr. Carnegie kivágott a császár előtt, afféle eget hasogató, cikornyás, süvöltő, mennydörgő szónoklat volt, s most nagy erővel, tűzzel és hatásos mozdulatokkal ismételte el. Pompás és vérpezsdítő látvány volt.

Valamennyien egyformák vagyunk - a bensőnket tekintve. Egyformák vagyunk külsőre is - ha Carnegie-t nem számítjuk. Hetyke demokrata létünkre olvadozunk a gyönyörűségtől, ha egy herceg figyelemre méltat, ha pedig egy koronás fő tüntet ki kegyeivel, agyalágyultak leszünk egész életünkre. Minden lehetőt megteszünk, hogy ellenállva a kísértésnek, ne emlegessük e nekünk oly drága vétkeinket, s idővel némelyikünknek sikerül is hercegeinket és uralkodóinkat eltitkolnunk. Ez nem csekély erőfeszítésünkbe kerül, de idővel sikerül. Ami engem illet, én olyan gondosan és kitartóan edzettem magamat az effajta önmegtagadásra, hogy ma már a szemem se rebben, ha egy hazatért amerikai hanyagul és kedélyesen kijátssza a grófokat, akikkel találkozott; szemem se rebben, némán és izgalom nélkül hallgatom, és meg tudom állni, hogy ne hívjam ki az aduját, holott nekem három királyom s egy uralkodópárom lapul a tarsolyomban.

Hosszú időbe telik, míg az ember az önmegtagadásnak e csúcsára felér. Carnegie még nem ért fel, de nem is fog soha. Ő boldogan beszél uralkodókkal, arisztokratákkal esett találkozásairól. Boldogan, s enyhén gunyoros és leereszkedő modorban beszél e mesterkélt ragyogású pillanatokról, s titkolni igyekszik, hogy emlékezetének tárházában e limlomok a legdédelgetettebb kincsei. De hát ő is csak ember, aki még önmagát sem csaphatja be egészen, hogy ne is szóljunk a környezetéről. Minden gúnyolódása ellenére, Carnegie akkora gyönyörűségét leli a nagy emberekkel való érintkezésben, hogy az már valóságos mánia. Legalább négy esztendeje annak, hogy Edward király meglátogatta egyszer Skibo Castle-ban, de bízvást lefogadhatjuk: nem múlt el azóta egyetlen nap sem, hogy valakinek elejétől végéig el ne mondta volna az egészet, büszkén és külön részletezve még azt a tényt is, hogy neki az egész dolog mellékes volt, és egészen megfeledkezett a küszöbönálló látogatásról, s a királynak várnia kellett néhány pillanatig, amíg Mr. Carnegie-t előkerítették.

Mr. Carnegie nem képes szabadulni e királyi látogatás emlékétől. Nekem is legalább négy alkalommal beszélte el, bőven részletezve. Amikor második, harmadik, majd negyedik alkalommal vetett alá e kínzásnak, bizonyosan tudta, hogy a második, harmadik, negyedik alkalomnál tartunk, mert kitűnő az emlékezőtehetsége. Nem hinném, hogy valaha elszalasztana egyetlen alkalmat is, amikor elbeszélheti; megragadja és alaposan kihasználja az alkalmakat. Vannak ugyan szeretetre méltó tulajdonságai, s én szeretem is, de Edward király látogatását nem bírnám még egyszer elviselni.

Az elnök kívánságára történt legutóbbi látogatásáról szólva, Mr. Carnegie, igen-igen szőrmentén, bíráló szavakkal illette Mr. Roosevelt egyik-másik legfrissebb őrültségét. Ezek közé tartozott az az elhatározása, hogy megmásítja tavalyi követelését az évenkénti egy új csatahajóra vonatkozólag; ehelyett a múlt hét óta egyszerre négy új csatahajót kíván, hatvankilenc millió dollár értékben. Carnegie óvatos és diplomatikus hangnemben tudtára adta, hogy e meglepően harcias fellépése nem áll összhangban Mr. Rooseveltnek azon fáradságosan kialakított szerepével a világban, miszerint ő a békegalamb, s mint a negyvenezer dolláros Nobel-díj kitüntetettje, ő a Legfőbb Békegalamb e földön. Továbbá, igen óvatos és diplomatikus fogalmazásban tudtára adta Mr. Carnegie az elnöknek azt is, hogy a csatahajók vásárlását el kell halasztani, s a hatvankilenc milliót az ország víziútjainak fejlesztésére kell fordítani.

Én megjegyeztem, hogy helyes volt azt tanácsolni az elnöknek, tekintsen el a csatahajóktól, csakhogy az elnök aligha fogadja majd meg a tanácsot, mert eltekinteni a csatahajóktól számára annyi lenne, mint megváltoztatni az elképzelését - igen, elképzelését, s nem elképzeléseit, mivel az elnöknek csak egyetlen elképzelése van, mégpedig: esztelen módra látványos tetteket végrehajtani, hogy sokat beszéljenek róla.

Mr. Carnegie óvatosan eljátszott az esztelenség gondolatával, de nem tette le a garast, s ezt nem is vártam tőle. Neki igazán semmi szüksége arra, hogy veszedelmes politikai vallomásokba bocsátkozzék előttem - és mellesleg, teljesen fölösleges lett volna közölnie velem azt, amit úgyis tudok: hogy tudniillik egész Amerikában nincs egyetlen értelmes ember sem, aki ne lenne titokban meggyőződve arról, hogy az elnök alapjában véve és minden jel szerint őrült, akinek tébolydában volna a helye.

És ehhez, anélkül, hogy választ akartam volna kicsikarni tőle, vagy válaszra akár csak számítottam volna is, még hozzátettem:

- Mr. Roosevelt a huszadik század politikai életének Tom Sawyere. Folyvást henceg, folyvást keresi az alkalmat a hencegésre; az ő fékevesztett képzeletében a köztársaság egyetlen hatalmas cirkusz, amelynek ő a bohóca, nézőserege pedig az egész világ. Ha arról van szó, hogy henceghet egy kicsit, elmegy akár Halifaxbe, de egy kiadós hencegésért elmenne akár a pokolba is.

Mr. Carnegie félig-meddig egyetértően kuncogott, de nem szólt semmit, s én nem is vártam tőle, hogy szóljon.

Mint mondottam, Mr. Carnegie washingtoni látogatásának két epizódját mesélte el: az egyik az volt, amit már említettem: a négy csatahajó ügye; a másik az "Istenben hiszünk"-ügy. Annak idején, még a polgárháború korszakában, sokat mesterkedtek azon, hogy Isten neve valahogy belekerüljön az alkotmányba. A dolog nem sikerült ugyan, de azért elértek valamit, ami úgy-ahogy kielégítette az Istenség barátait. Isten kimaradt az alkotmányból, de előkelő helyet kapott az ország váltópénzein. Attól fogva pénzeink egyik oldalán egy indiánus, vagy a Szabadság Istennője, vagy valami efféle volt látható, másik oldalára meg rávéstük a feliratot: "Istenben hiszünk." De most, hogy ez a felirat ott áll háborítatlanul vagy negyven esztendeje, és nem ártott senkinek, az elnökre a napokban hirtelen "rájött a bolondóra", ahogy a népszerű szólás mondja, s kiadta a rendelkezést, hogy márpedig azt a feliratot el kell tüntetni pénzeinkről.

Mr. Carnegie elismerte, hogy a dolognak semmi jelentősége nincs, hogy a pénz felirat nélkül is csak pontosan annyit ér, mint felirattal, s azt mondta, Mr. Roosevelt rendelkezése ellen nem is volt kifogása, csak a rendelkezés bevallott indokai ellen. Az elnök ugyanis azon a címen rendelte el a felirat eltávolítását, hogy az illetéktelen helyekre viszi az Isten nevét, s ezáltal bemocskolja a Szent Nevet. Carnegie azt mondta, az Isten neve hozzászokott ahhoz, hogy mindig és mindenütt illetéktelen helyekre kerüljön, s hogy szerinte az elnök érvelése igen gyönge és bizonytalan volt.

Magam is így véltem, s ezt mondtam:

- De hát az elnök már ilyen. Megfigyelheti, gyakori szokása, hogy igen gyönge érvekkel támasztja alá a tetteit, pedig ott hever egy nagyszerű érv az orra előtt, majdhogy ki nem szúrja a szemét, de azt nem veszi észre. Lett volna egy kitűnő érv a felirat eltávolítására: egy valóban nagyszerű és megtámadhatatlan érv - már tudniillik az, hogy a felirat valótlanságot állít. Ha ez a nemzet hitt is valamikor az Istenben, az az idő már elmúlt; csaknem fél évszázada már minden bizodalmát a Republikánus Pártba s a dollárba veti - de főként a dollárba. Elismerem, hogy pusztán csak állítok valamit, anélkül, hogy bizonyítanám; de sajnálom, nekem ez a rendes szokásom. Sajnálom továbbá, de nem állok egyedül ebben; úgy látszik, mindenki ebben a betegségben szenved.

- Vegyünk egy példát. A felirat eltávolítása nagy felfortyanást okozott a szószékeken. Országszerte kis papi csoportok és gyülekezetek alakultak, s az egyik ilyen kis csoport, amely huszonkét papból állt, elképesztő nyilatkozatot adott ki, s azt, minden statisztikai bizonyítékot mellőzve, határozat formájában, egyhangúlag elfogadták; a nyilatkozat azt mondta ki, hogy keresztény országban élünk. Nos, Mr. Carnegie, a pokol is keresztény ország. Azok a papok jól tudják ezt, hiszen "keskeny az út, és szűk a kapu, és kevesen - kevesen - jutnak által rajta" - s ennek következtében minden világok közül a pokol lett az egyetlen igazi és valamire való keresztény közösség. Mi azonban nem dicsekszünk ezzel, és bizony, nem is helyes dolog azzal dicsekedni és kérkedni, hogy Amerika keresztény ország, amikor valamennyien tudjuk, hogy népességünk öthatoda nem juthat a szűk kapun által.

Három héttel ezelőtt távirat érkezett Angliából, amelyben meghívtak, hogy menjek Oxfordba, és a következő hónap 26-án vegyem át a tiszteletbeli egyetemi fokozatot. Természetesen nyomban elfogadtam. Az elmúlt két év folyamán nagy határozottsággal mondogattam, hogy utazásaim kora örökre elmúlt, és semmi sem vehetne rá, hogy újra átkeljek az óceánon, mégsem lepett meg az a mohóság, amellyel félredobtam ezt az elhatározást, amikor a hízelgő meghívás megérkezett. Ha egy londoni telekkel akartak volna megajándékozni, és azt kellett volna átvennem, nem esik nehezemre a visszautasítás, de egy egyetemi fokozat egész más: ilyen díjért akármilyen messze elmennék. Éppolyan gyermeki örömmel fogadom az újabb egyetemi fokozatokat, mint az indián a friss skalpot, és én sem igyekszem jobban, hogy eltitkoljam az örömömet, mint az indián.

Még emlékszem, amikor gyerekkoromban egy ütött-kopott régi ötcentest találtam az úton, és rájöttem: sokat emel értékén szememben az a tény, hogy munka nélkül jutottam hozzá. Arra is emlékszem, hogy tíz év múlva Keokukban egy ötvendolláros papírpénzt találtam az utcán, és annak a pénznek az értékét is nagyban emelte, hogy nem én kerestem meg. Vagy San Franciscóban, további nyolc év múlva, már három hónapja nem volt sem munkám, sem pénzem: találtam egy tízcentest, miközben átmentem a Commercial és a Montgomery utca kereszteződésénél, és rögtön éreztem, hogy az a pénzdarab sokkal nagyobb örömöt szerez nekem, mert nem érdemeltem ki, mint száz olyan tízcentes, amelyért megdolgoztam. Annak idején többszázezer dollárt kerestem meg, de mivel megdolgoztam értük, így csak a tényleges értékük szerint értékeltem őket, s ezért a megszerzésük időpontja és körülményei elmosódtak az emlékezetemben, sőt olykor teljesen ki is mentek a fejemből. Ezzel szemben milyen tartósan és élesen fénylik emlékeim között az említett három alkalom, amikor érdemtelenül talált pénzhez jutottam.

Mármost az egyetemi fokozat ugyanilyen ki nem érdemelt érték a szememben, és pontosan úgy örülök neki, ahogyan az ilyennek szokás. A talált pénzek és talált fokozatok pillanatnyilag azonos számban szerepelnek: három-három van belőlük - kettő a Yale egyetemről és egy a Missouri egyetemről. El sem mondhatom, mennyire élveztem, amikor Yale-ben a Magister Artium-fokozattal tüntettek ki, annál is inkább, mert semmit sem tudok a művészetről. Szinte fetrengtem a gyönyörűségtől, amikor a Yale egyetemen az irodalomtudományok doktora lett belőlem, mert csak a saját irodalmi működésemet tudom doktorolni, másokét nem, s még a sajátom egészségi állapotát is csak a feleségem segítségével tudtam egyensúlyban tartani. Majd újra örvendeztem, amikor jogi doktor lettem a Missouri egyetemen. Ez aztán tiszta nyereség volt, mert a jogról igazán semmit nem tudok, kivéve, hogy hogyan kerüljem meg, anélkül hogy elkapjanak. Most pedig Oxfordban a szépirodalom doktora leszek - szintén tiszta haszon, mert ha pénzzé tehetném, amit nem tudok a szépirodalomról, többszörös milliomos lenne belőlem.

Oxford gyógyír egy régi-régi sebemre, amely már hosszú évek óta visszatérően gyötör, minden évben egyszer. Lelkem mélyén jól tudom, hogy ennek a nemzedéknek vagyok annyira ünnepelt irodalmi személyisége, mint bárki valaha Amerikában, s magamban azt is tudom, hogy a saját speciális területemen már évtizedek óta a céh élén állok versenytárs nélkül. Éppen ezért évente meggyötört, hogy egyetemeink kétszázötven tiszteletbeli fokozatot osztanak ki alig vagy csak átmenetileg jelentős személyeknek, helyi és futó érdekességű embereknek, akik tíz éven belül eltűnnek a homályban, és elfelejtik őket - nekem pedig sohasem ajánlottak föl egyetlenegy fokozatot sem! Az elmúlt harmincöt-negyven év folyamán tanúja voltam, hogy egyetemeink kiosztottak vagy kilenc-tízezer tiszteletbeli fokozatot, s engem minden alkalommal mellőztek. Abból a sokezer kitüntetettből Amerikán kívül aligha ismertek ötvenet, és itthon sem maradt fenn a híre még száznak sem. Ha nem vagyok ilyen szívós szervezetű, biztosan belepusztulok ebbe a mellőzésbe, de nem ölt meg, csak megrövidítette az életemet, és gyengítette a szervezetemet: de most majd visszatér belém az erő. A kitüntetett és elfelejtett ezrekből Oxford alig tízet tüntetett ki. Jól tudom - de tudja Amerika és a világ többi része is -, hogy egy oxfordi kitüntetés előkelőbb megtiszteltetés, mint amilyet bármely más egyetem adhat az óceán két partján; felér huszonöttel akár hazaiból, akár külföldiből.

Most pedig, miután kiűztem magamból a harmincöt év óta összegyűlt epét és sértett büszkeséget, elejtem a témát, lesimítom felborzolódott tollaimat, és áttérek valami másra.

Két vagy három héttel ezelőtt Elynor Glyn látogatott meg egy délután, s a könyvtárszobában hosszú, felettébb szokatlan jellegű beszélgetést folytattunk. Lehet, hogy mire ez a fejezet nyomtatásban megjelenik, már kevésbé ismerik világszerte, mint manapság, ezért közlök itt róla néhány adatot. Elinor Glyn angol és írónő. Az újságok közlése szerint azért látogatta meg Amerikát, hogy megtalálja a kedvére való hőst tervezett romantikus regényéhez. Hirtelen és hatalmas népszerűségének forgószele hozta el hozzánk.

E népszerűség forrása egy regénye, a Három hét. Egy jó családból származó, finom, tehetséges és művelt ifjú úriember a hőse, aki úgy képzeli, hogy beleszeretett egy tehetségtelen, köznapi és érdektelen lányba, a lelkész lányába. Az ifjú kirándul a kontinensre, s itt egy ragyogó, gyönyörű, rendkívüli, idegen származású ifjú hölgyre bukkan, akit mély titokzatosság fátyla leng körül. Később az is kiszivárog, hogy a hölgy egy király vagy királyocska gyermektelen felesége, egy durva, gyöngédtelen vadállaté, akit nem is szeret.

A hölgy és az angol fiatalember első látásra egymásba szeretnek. A hősnek a lelkész lánya iránt táplált érzései halványak, hogy ne mondjam, színtelenek voltak, s most a titokzatos idegen hölgy iránti szenvedélyének kohótüzében e régi érzelmek nyomban elhamvadnak és szertefoszlanak; mert szenvedély a helyes kifejezés, szenvedély az, amit ez a két idegen egymás iránt érez, és amit szerelemnek lát; az egyetlen igazi szerelemnek, az egyetlen szerelemnek, mely méltó e nagyszerű névre. A fiatalember a tiszteletes lánya iránt csupán múló vonzalmat érzett korábban, mint közben észrevesszük.

A királyocska neje meg az angol a hegyek közé szökik, és egy távoli, elhagyatott házban lakosztályt bérelnek - itt kezdődik a lényeg. Ráébrednek, hogy az égiek egymásnak szánták őket, s hogy szenvedélyük megszentelt érzés, amely isteni jog alapján tartja őket hatalmában, ezért parancsainak engedelmeskedniük kell. Rögtön neki is látnak a teljesítésnek, és teljesítenek, teljesítenek, teljesítenek az olvasó nagy gyönyörűségére, és megbotránkozására. A teljesítés folyamata többször is le van írva, majdnem - de azért mégsem egészen - teljes részletességgel. Egy-két foszlányát bízzák csak az olvasó képzeletére, az illemsértésnek éppen a határán, azon a ponton, ahol az olvasó képzelete már működésbe lép, s kiegészítheti a kipontozott helyeket.

A könyv ki nem mondott tétele szerint a természet törvényei mindenek fölött valók, és jog szerint felette állnak az emberi törvények által az ember életére erőszakolt alkalmatlan és arcátlan korlátozásoknak is.

Mint már mondtam, Madame Glyn meglátogatott. Micsoda festeni való szép nő! Karcsú, fiatal, hibátlan termetű, tagadhatatlanul gyönyörű; kék szemű, s páratlan angol arcbőrét egészen szokatlan és különös, elragadó árnyalatú vörös haj glóriája övezi. Válogatottan finom öltözéke tökéletes ízlésre vallott. Mint egy gyönyörű fiatal lány, pedig tizennégy éves lánya van. S mégsem vonzó teremtés; nincs benne báj, csak a szépség s a fiatalság, a kecsesség és intelligencia és elevenség bája; de megjátssza a bájt, mégpedig jól, sőt kitűnően - ennek ellenére nem meggyőző, nem ver tőle gyorsabban a szív, nem lüktet a vér, a szív higgadt és érzéketlen marad. Angol hőse bizonyára végtelenül csodálta volna; szívesen ült volna mellette, hogy bámulja és hallgassa a beszédét, de ha akarja, könnyen tisztaságának teljes birtokában jöhetett volna el abból az elhagyatott házból.

Merész nyíltsággal beszélgettem vele, és gyakran nevén neveztem a gyermeket. Ő is hasonlóképpen nyílt volt. Kevés ilyen bolondos beszélgetésben volt részem a gyengébb nemhez tartozó szép idegenekkel. Véleményemet kívánta hallani a könyvéről, s én meg is mondtam neki. Kifejtettem, hogy a technikai megoldása kitűnő, s teljesen igaza van abban, hogy az emberi törvények határozottan korlátozzák a nemi kapcsolatokban egy magasabb rendű törvény, a természeti törvény szavát. Még tovább mentem: azt mondtam, nem tudok felidézni egyetlen írott törvényt sem a világ bármelyik korszakából, bármely törvénykönyvéből és bibliájából, mely az emberi magatartás bármely részletének szabályozásában - a gyilkosságtól az ünnep szentségének megtöréséig - ne volna megsértése a természeti törvénynek, melyet magam is a legfőbb, leghatározottabb, legabszolútabb törvénynek tartok minden törvény között. Az én hitem szerint a természet törvényei egyszerűen és nyilvánvalóan Isten törvényei, hiszen ő szabta ki őket, s az említett törvények, isteni eredetük jogánál fogva, fölötte állnak minden emberi törvénynek. Azt mondtam neki, hogy az ő illetlen szerelmesei természetük és hajlamuk törvényeit követték, ennélfogva Isten világosan kihirdetett törvényének engedelmeskedve, nyilvánvalóan bűntelenek az Ő szemében.

Elinor Glyn persze támogatást és védelmet várt tőlem, ezzel tisztában voltam, de megmondtam neki, hogy azzal nem szolgálhatok. Azt mondtam: a konvenciók rabszolgái vagyunk, s konvenciók nélkül sem vad, sem civilizált közösségben nem élhetnénk. El kell fogadnunk és tiszteletben tartanunk őket, még akkor is, ha nem értünk egyet velük; s míg a természet, vagyis az Isten törvénye nyilvánvalóan minden emberi lényt önmaga törvényhozójának tett meg, nekünk határozottan ellent kell állnunk e törvényeknek, s ugyanilyen állhatatosan tiszteletben tartanunk a konvenciókat, melyek a törvényeket figyelmen kívül hagyják. A konvenciók korlátozásai biztosítják ugyanis a békét, a tűrhető kormányzást és az állandóságot, ennélfogva nagyobb hasznunkra szolgálnak, mint az Isten törvényei, melyek igen hamar zűrzavarba, bomlásba, anarchiába taszítanának minket, ha engedelmeskednénk nekik. Azt mondtam, az ő könyve támadás bizonyos régi és jól bevált konvenciók ellen, s éppen ezért nem sok támogatója lesz, de nem is érdemel sokat.

Elinor Glyn közölte velem, hogy nagyon merész vagyok; én vagyok a legmerészebb ember, akit valaha ismert (vaskos bók, amely elcsábíthatott volna, ha nagyon, nagyon fiatal vagyok), s arra kért, írjam meg és közöljem ezt a véleményemet, de én azt mondtam: - Nem, ez elképzelhetetlen. - Felvilágosítottam, hogy ha én vagy bárki más bölcs, értelmes és tapasztalt ember, hirtelen ledöntené azt a falat, mely a világ csaknem minden dolgáról való igazi véleményét takarja, rögtön megállapítanák rólunk, hogy elvesztettük a józan eszünket, bölcsességünket, s hogy a bolondokházában van a helyünk. Megmondtam neki, hogy a magánvéleményemet s nem a nyilvánosságnak szántat közöltem vele; s én is, mint bárki más, csak megnyirbált, illatosított, jól fésült véleményemet tárom a világ elé - a magánvéleményemet gondosan, óvatosan és bölcsen véka alá rejtem.

Megmagyaráztam, hogy "nyilvános vélemény"-en a kinyilvánított, nyomtatásban közreadott véleményt értem. Nekem is szokásom baráti társaságban, magánbeszélgetések során magánvéleményt nyilvánítani vallásról, politikáról, emberekről, de álmomban sem jut eszembe, hogy ezt nyomtatásban is megjelentessem, mivel e véleményeim külön-külön és összesen hadilábon állnak csaknem mindenki másnak a nyilvános véleményével, míg ugyanakkor majdnem mindenki magánvéleményével teljesen megegyeznek. Ennek illusztrálására megkérdeztem tőle, találkozott-e már olyan értelmes emberrel, aki magánvéleménye szerint is hisz a szeplőtelen fogantatásban. Természetesen nem találkozott ilyennel. Azt is megkérdeztem tőle, olyan értelmes emberrel találkozott-e, aki elég merész lett volna, hogy nyilvánosan is megtagadja a hitét ebben a mesében, s ezt a tagadást nyomtatásban is közreadja. Persze ilyennel sem találkozott.

Azt mondtam, hatalmas mennyiségű érdekes és fontos magánvéleményem van a világ minden nagy kérdéséről, de ezek nem kinyomtatásra valók. Emlékeztettem arra, hogy kétszer-háromszor valamennyien megszegjük a szabályt életünk folyamán, és nyomtatásban is elsütjük kellemetlen és népszerűtlen magánvéleményünket, de ha lehet, azért inkább elkerüljük, kivéve, ha ellenállhatatlanul kitör rajtunk a vágy, s legyűri, lerohanja hűvös, nyugodt, bölcs ítéletünket. Ő is több esetet sorolt fel, amikor nyilvánosan egyes népszerűtlen ügyek védelmére keltem, s célzott arra, hogy amit magamról mondottam, az esetleg nem áll teljesen összhangban a tényekkel. Én azonban kijelentettem, hogy amit említett, az csupán az imént elmondottak illusztrálására szolgál, s hogy amikor nyilvánosan megtámadtam a Kínában működő amerikai misszionáriusokat és egyéb gonosz személyeket és ügyeket, ennek egyetlen oka volt csupán: a támadás vágya erősebb volt diplomáciai érzékemnél, tehát engedelmeskednem kellett, és vállalni a következményeket. Azt azonban megmondtam, hogy nincs kedvem nyilvánosan megvédeni a könyvét; ebben az esetben a vágy nem ellenállhatatlan és legyőzhetetlen, tehát tudok diplomatikusan hallgatni, s így is teszek.

Ez a hölgy elég fiatal és tapasztalatlan volt még ahhoz, hogy azt képzelje: ha valakinek véletlenül akad egy kellemetlen nézete, amely Tomnak, Dicknek vagy Harrynek okulására szolgálna, akkor kötelessége nyomtatásban is közreadni, és az ügy bajnokául szegődni. Nem tudtam kiverni a fejéből ezt a gyermeteg elképzelést. Képtelen voltam meggyőzni arról, hogy kötelességet sohasem a kötelesség kedvéért szoktunk teljesíteni, hanem pusztán azért a személyes elégtételért, melyet a kötelesség teljesítése okoz nekünk. Az igazság az: Elinor Glynt is úgy nevelték, mint mindenki mást a világon - kitörölhetetlenül a fejébe verték azt az ostoba babonát, hogy létezik kötelességteljesítés önmagáért, így hát kénytelen voltam őt a sötétségben hagyni. Az ő hite szerint, ha valakinek akad pedagógiai értékű kellemetlen magánvéleménye, amelyért felkötnék, ha nyilvánosságra hozná - még így is, mindenképpen nyilvánosságra kell hoznia, máskülönben gyáva alak. Mindent összevéve, rendkívül kellemes és feltűnően illetlen beszélgetés volt ez, különösen az a tekintélyes része, amelynél legfeljebb ködös célzásig merészkedtem el ebben a beszámolómban.

Néhány nap múlva még találkoztam vele egy pillanatra, s ekkor, nagy meglepetésemre, közölte velem, hogy minden szót leírt, amit kiejtettem a számon, pontosan úgy, ahogyan mondtam, minden tompítás és enyhítő változtatás nélkül, s hogy "nagyszerű, egyszerűen isteni". Azt mondta, elküldte az írást a férjének Angliába. Magamban úgy véltem, ez nem volt éppen szerencsés ötlet, de azért, gondoltam, biztosan érdekli majd a férjet. A hölgy könyörgött, engedjem meg, hogy közreadja, mert nagy jót tenne a világgal ez az írás, de én azt mondtam, hogy idő előtt tönkretenne vele, és ilyen drága áron nem kívánok a világ jótevője lenni.

Ha a fiatalságról van szó, eszembe jut, hogy az emberek elég gyakran mondogatják nekem: - Nem látszana olyan fiatalnak, ha korához illőn kopasz lenne: hogy tudja megőrizni ezt a dús üstökét? Mit csinál a hajával, hogy nem hull ki? - Mivel a valódi okról sejtelmem sincs, elmélettel kell válaszolnom. Azt mondom nekik, hogy szerintem azért nem hagy cserben a hajam, mert tisztán tartom. Úgy tartom tisztán, hogy minden reggel alaposan megmosom szappannal, bőséges vízzel, a dús szappanhabot pedig durva törülközővel dörzsölöm le; ettől a művelettől vékony olajréteg marad a hajon, ami a szappanból származik. A tisztogatás és olajozás együttes hatására a haj lágy, engedelmes és selymes lesz, s egész nap kellemesen viselkedik. Bár a haj tíz óra alatt újra piszkos lesz, vidéken éppúgy, mint városban, mivel rengeteg mikroszkopikus kicsinységű porszem szálldos a levegőben, annyira mégsem lesz piszkos, hogy érintésre recsegjen tőle, és ez huszonnégy óránál hamarabb nem válik kellemetlenné; annyira azonban mégis bepiszkolódhat huszonnégy óra alatt, hogy a víz, amivel mosom, szürke lesz tőle.

És ekkor mindig a következő különös dolog történik: magyarázatom kivétel nélkül mindig ezt az ostoba megjegyzést váltja ki: - A víz tönkreteszi a hajat, mert megrothad tőle a hajhagyma. - Még csak nem is kételkednek benne, határozottan szögezik le, mintha utánajártak volna, és mindent tudnának erről a kérdésről. S ha megkérdezem: - Honnan tudja? -, nagyképűségük lelepleződik, nem nagyon tudnak mit válaszolni. Ha azt kérdezem, hogy a gyakori nedvesítéssel tette-e tönkre a saját haját, kiderül, nem mossa gyakran, nehogy elrothadjon a haja töve, vagyis nem a saját tapasztalata alapján beszél. Ha eziránt érdeklődöm, ismer-e olyanokat, akiknek mosástól elrothadt volna a haja, kiderül: egyetlen ilyen esetről sem tud beszámolni. Ha könyörtelenül végére járok a dolognak, végül be kell vallania: "mindenki azt mondja", hogy a sok mosás teszi tönkre a hajhagymákat.

De furcsa - éppen olyan ez, mint a vallás és a politika! Vallásban és politikában majdnem mindenki másodkézből szerzi hitét és meggyőződését, anélkül, hogy megvizsgálná; olyan tekintélyektől, akik maguk sem néztek a kérdések mélyére, hanem megint más nem kétkedőktől vették át másodkézből, akiknek az ezekről való véleménye fabatkát sem ért.

Nincs furcsább, szokatlanabb, érdekesebb szamár, mint az ember. Folyton mossa arcát, szemét, fülét, orrát, fogát, kezét, testét, mellső és hátsó lábát; tökéletesen meg van győződve róla, hogy a tisztaság majdnem azonos a jámborsággal: a víz legnemesebb és legbiztosabb módja az egészség megőrzésének, teljesen veszélytelen - kivéve egyetlen esetet: a hajnál kerülni kell! A hajat szorgosan óvni kell a tisztaságtól; gondosan meg kell őrizni mocskosnak, különben kihullik. És ezt mindenki elhiszi, pedig nem akad senki, aki saját magán kipróbálva, saját tapasztalatából tudná. Nincs bizonyítékuk; nem találunk senkit, aki ezt az értékes, hasznos tudást máshonnan venné, mint az örökké érvényes, mindenkit kielégítő "azt mondják"-ból. Életem hetvenkét és fél éve alatt soha nem láttam az embernél nagyobb szamarat.

Minél alaposabban végiggondoljuk ezt a dolgot, annál furcsább. Mindenki bevizezi-szappanozza-ledörzsöli a kezét, mielőtt estebédre megy, megmossa vacsora előtt; megmossa reggeli előtt; megmossa a déli étkezésnél. Közben tudja - nem sejti, hanem ősi tapasztalat alapján tudja -, hogy a keze minden alkalommal piszkos, és szüksége van erre a mosásra. Azt képzeli: fedetlen és védtelen haja, amely éppúgy szabadon van, mint a keze, nem szedi össze a piszkot egész idő alatt? Föltételezi, hogy a haja tiszta marad, miközben a keze folyton bemocskolódik? Bogarasnak tartanak, mert télen-nyáron fehér ruhát viselek. Azért vagyok bogaras, mert öltözködés dolgában jobban kedvelem a tisztát, mint a piszkosat: tiszta vagyok egy piszkos világban; én vagyok az egyetlen tisztán öltözködő ember a trópusoktól északra! Mert tulajdonképpen ezt kell mondani rólam. Minden ruha bemocskolódik egy nap alatt - éppoly piszkos lesz, mint az ember keze, ha csak egyszer mossa ennyi idő alatt; a hölgyek és urak szégyellnék, ha ilyen mulasztást követnének el. A civilizált világban mindenki sötét ruhát visel; az első napi hordás után már piszkos, és napról napra, hétről hétre mocskosabb lesz, amíg csak hordják. A férfiak igen jól hatnak sötét esti öltözékükben ünnepi vacsorákon, de ezek a frakkok gyakran inkább ingatlanok, mint személyes ingóságok; annyi por tapad rájuk, hogy magot lehetne vetni beléjük, és gabonát termeszteni rajtuk.

Stormfield, 1909. dec. 24. de. 11 óra

Próbálta már valaki leírni minden apró eseményét annak a huszonnégy órának, amely egy drága hozzátartozója hirtelen és váratlan halálát megelőzte? Beleférne egyetlen könyvbe? Beleférne két könyvbe? Nem hiszem. A részletek elárasztják az agyamat. Ugyanolyan apróságok, amilyenek máskor is mindig megesnek, és azelőtt mindig olyan lényegtelenek voltak, oly könnyen elfelejthetők - de most! Milyen mások most: értékesek, drágák, felejthetetlenek - mily meghatók, szentek és méltósággal felruházottak!

Este Jean kitűnő színben és ragyogó egészségben volt. Én hasonlóképpen, a bermudai vakációm kellemes hatására. Kézenfogva jöttünk ki a vacsorától, leültünk a könyvtárszobában, és vidáman, boldogan (és gyanútlanul!) beszélgettünk, tervezgettünk, csevegtünk egészen kilenc óráig - nálunk ez késői időpontnak számít -, majd fölmentünk a lépcsőn, nyomunkban Jean barátságos német juhászkutyájával. Az ajtóm előtt Jean így szólt: - Nem csókollak meg, apa: megfáztam és még elkapnád. - Lehajoltam, és megcsókoltam a kezét. Meghatódott - láttam a szemén -, és viszonzásul hirtelen megcsókolta a kezemet. Ezután a szokásos: - Aludj jól, kedves! felkiáltással elváltunk.

Ma reggel fél nyolckor ébredtem, és hangokat hallottam az ajtóm előtt. Magamban azt gondoltam: Jean indul az állomásra a postáért, ahogy szokott, lovon. Ekkor belépett Katy, remegve és zihálva megállt egy pillanatra az ágyam mellett, és végül ki tudta mondani:

- Jean kisasszony meghalt!

Azt hiszem, most már tudom, mit érez a katona, ha golyó üti át a szívét.

A fürdőszobájában feküdt a padlón, szép fiatal teremtés, lepedővel betakarva. Nyugodtan és természetesen feküdt, mintha aludna. Tudtuk, mi történt. Epilepsziás volt: görcsöt kapott a fürdőben, és szívgyengeség végzett vele. Az orvos több mérföldnyi távolságból jött. Erőfeszítései éppúgy nem tudták Jeant életre téríteni, mint a mi korábbi kísérleteink.

Dél van. Milyen gyönyörű, milyen édes és nyugodt! Nemes az arca és csupa méltóság: jóságos szív nyugszik itt.

Susyt tizenhárom évvel ezelőtt vesztettem el; az édesanyját - páratlan édesanyját! - öt és fél éve; Clara Európába költözött, s most Jeant is elvesztettem. Milyen szegény vagyok, pedig valaha milyen gazdag voltam! Hét hónapja, hogy meghalt Mr. Rogers: soha sem volt nála jobb barátom, s embernek, úriembernek is szinte tökéletes; nem találkoztam hozzá hasonlóval. A legutóbbi hat év alatt meghalt Gilder és Laffan: régi, régi barátaim. Jean a másik szobában fekszik, én itt ülök. Idegenek vagyunk a saját fedelünk alatt. Megcsókoltuk egymás kezét tegnap éjszaka - utoljára, és nem is sejtettük. Jean ott fekszik, én itt ülök: írok, elfoglalom magam, nehogy meghasadjon a szívem. Milyen vakító napsütés árasztja el kint a hegyeket! Mintha engem gúnyolna.

Huszonnégy napja múltam hetvennégy éves. Tegnap még hetvennégy éves voltam: ma mérhetetlenül öregebb vagyok.

Újra megnéztem Jeant. Csoda, hogy elviselem. Éppen olyan, mint az édesanyja, amikor réges-rég a firenzei villában feküdt holtan. Milyen édes nyugalom van a halálban! Sokkal szebb, mint az álom.

Láttam, amikor az anyját eltemették. Azt mondtam akkor, ezt a borzalmat soha többé nem fogom elviselni; egyetlen szerettem sírjába nem fogok beletekinteni. Megtartottam a szavam. Holnap elviszik Jeant ebből a házból, és a New York állambeli Elmirába szállítják, ahol családunk többi eltávozott tagja nyugszik, de én nem kísérem el.

Jean a parton várt, amikor - csak négy napja! - megérkezett a hajóm. Mosolyogva üdvözölt a kapuban, amikor másnap este megérkeztem ebbe a házba. Kártyáztunk, és egy újfajta játékra akart megtanítani, amelyet "Mark Twain"-nek hívnak. Este vidáman beszélgettünk a könyvtárszobában, és nem engedte meg, hogy kinézzek a loggiára, ahol a karácsonyi előkészületek folytak. Azt mondta, majd reggel fejezi be a munkát, s majd ha megérkezik kis francia barátnője New Yorkból, következik a meglepetés, amelyen már napok óta dolgozott. Mialatt egy pillanatra kiment, engedetlenül kikukkantottam a loggiára. A loggián székek és pamlagok voltak, s padlóját szőnyegek borították, s ott állt a befejezetlen meglepetés egy karácsonyfa formájában. Gyönyörű ezüstszálak fedték bőségesen, és az asztal telis-teli csillogó díszekkel, amelyeket ma akart ráaggatni. Milyen szentségtörő kéz fogja majd onnan eltüntetni ezt a beszédes befejezetlen meglepetést? Az enyém biztosan nem. Ezek az apróságok történtek az elmúlt négy nap folyamán. Igen, akkor "apróságok" voltak - de most nem azok. Semmit sem mondhatott vagy tehetett, ami most apróságnak hatna. S mi lett bőven áradó humorából? Most megindító, s csupán a gondolatára könnyeznem kell.

Mindez alig pár órája történt - s most odaát fekszik. Ott fekszik, és már semmivel sem törődik. Különös - csodálatos - hihetetlen! Már átéltem ezt az élményt, de ha ezerszer éltem volna át, akkor is hihetetlen lenne.

Ezt mondta Katy. Amikor hallottam, hogy kopogtatás nélkül nyílik az ajtó az ágyam fejénél, azt hittem, Jean akar csókkal üdvözölni ébredéskor, mert egyedül ő szokott formaságok nélkül belépni hozzám.

És akkor...

Bent voltam Jean szalonjában. Micsoda tömeg karácsonyi ajándék a személyzetnek és barátoknak! Mindenhol ajándékok hevernek: asztalokon, székeken, pamlagokon és a padlón - minden tele, zsúfolásig tele. Sok-sok éve nem láttam ehhez hasonlót. Valaha a feleségemmel karácsony este be szoktunk lopózni a gyerekszobába, és végignézni az előkészített ajándékokat. A gyerekek akkor még kicsik voltak. S most Jean szalonja éppolyan, mint valaha a gyermekszoba. Az ajándékokon még nincsen cédula - s a kéz, amely megírta volna rájuk a cédulát, örökre mozdulatlan. Jean édesanyja mindig agyondolgozta magát a karácsonyi előkészületekkel. Jean ugyanezt tette az elmúlt napok alatt, s a kimerültség életébe került. A kimerültség okozta a rohamot, amely ma reggel rátámadt. Hónapok óta nem volt rohama.

Közeledik az éjszaka; a hegytetők fölött már alig látszik a nap szegélye.

Újra megnéztem azt az arcot, amely napról napra kedvesebb lett nekem. Tulajdonképpen az utolsó kilenc hónap alatt ismerkedtem meg Jeannel. Hosszú száműzetésből tért haza háromnegyed évvel ezelőtt, amikor hazajött. Szanatóriumban kellett töltenie az időt, messze tőlünk. Hogy sugárzott róla a boldogság és a hála, amikor újra átlépte az apja küszöbét!

Visszahoznám az életbe, ha megtehetném? Nem, nem. Ha egy szavammal megtehetném, azon könyörögnék, hogy legyen erőm nem kiejteni azt a szót. S meglenne hozzá az erőm: biztos vagyok benne. Elvesztése szinte tönkretesz, merő keserűség az életem, de elégedett vagyok, mert minden ajándékok legértékesebbjét kapta - ehhez mérve minden más ajándék közönséges és szegényes: a halált. Mióta férfivá nőttem, egyetlen elköltözött barátomat sem kívántam újra élőnek tudni. Ezt éreztem, amikor Susy halt meg; később a feleségemnél, aztán Mr. Rogersnél is. Amikor Clara várt a New York-i állomáson, és megmondta, hogy Mr. Rogers hirtelen meghalt aznap reggel, azt gondoltam: a szerencse kegyeltje; boldog volt egész hosszú szép életében, szerencsés az utolsó pillanatáig! A riporterek szerint a bánat könnyei jelentek meg szememben. Igaz - de magamat sirattam, nem őt. Őt nem érte veszteség. Egész vagyona nyomorúság volt ehhez a nyereségéhez képest.

Miért építtettem ezt a házat két évvel ezelőtt? Hogy ezt a mérhetetlen ürességet befogadja? Milyen bolond voltam! De itt maradok. A halott szelleme megszenteli a házat. A többi családtagomnál nem ez történt. Susy abban a házban halt meg, amelyet Hartfordban építtettünk: a feleségem soha többé nem volt hajlandó belépni abba a házba, pedig számomra még kedvesebb lett az az épület. Csak egyszer voltam benne azóta, amikor nem volt bérlője, néma volt és elhagyatott, de én akkor is szentnek és szépnek éreztem, mintha a halottak szellemei körülöttem lennének, mintha szólnának hozzám, üdvözölnének: Livy, Susy, George és Henry Robinson és Charley Dudley Warner szelleme, mind-mind. Milyen jóságosak és kedvesek voltak, milyen szép volt az életük! Képzeletben mindnyájukat újra láttam. Felidéztem a gyerekeket, és hallottam, amint George-dzsal hancúroznak, ezzel a páratlan felszabadított rabszolgával, a gyerekek bálványával, aki vadidegenként érkezett hozzánk egy szép napon, hogy ablakot mosson, és tizennyolc évig maradt nálunk. Míg meg nem halt. Clara és Jean sosem volt hajlandó belépni abba a New York-i szállodába, ahol korábban az édesanyjuk szokott megszállni: nem tudták elviselni. De én itt maradok, ebben a házban. Ma éjjel drágább nekem, mint valaha. Jean szelleme örökre megszépíti. Magányos és tragikus halála - de most nem gondolok erre.

Karácsony napja. Délben. - Az éjjel bementem Jean szobájába, visszahajtottam a fekete leplet, megnéztem békés arcát, megcsókoltam hideg homlokát, és eszembe jutott az a réges-régi szívszakasztó firenzei éjszaka a néma, hatalmas villában, amikor újra és újra lelopóztam a lépcsőn, visszahajtottam a fekete leplet, és éppen ilyen arcot néztem - Jean anyjának az arcát, s megcsókoltam a homlokát: éppen ilyen volt. Múlt éjjel ugyanez a látvány tárult elém, mint hajdan, az a különös és bűbájos csoda: az üde leányság édes, lágy körvonalait visszaadta a halál kegyes keze! Amikor Jean anyja feküdt holtan, a gond, a baj, a szenvedés minden nyoma eltűnt az arcáról az évek nyomával együtt, s amint ránéztem, éppolyan volt, mint amilyennek megismertem és csodáltam ifjú szépségében és virágjában, egy emberöltővel azelőtt.

Hajnali három körül - addig járkáltam a ház néma csöndjében, mert mi mást tehet ilyenkor az ember, amikor tompán érzékeljük: elvesztettünk valamit, amit nem találhatunk meg soha többé, de mégis keresnünk kell, már csak azért is, hogy elfoglaljuk magunkat a hasztalan kereséssel - lent a hallban Jean kutyájára bukkantam. Észrevettem, hogy nem ugrik fel üdvözlésemre, barátságos szokása szerint, hanem lassan, bánatosan közeledik; az is eszembe jutott, hogy nem volt Jean lakosztályában a tragédia óta. Szegény kutya: vajon tudta? Azt hiszem, igen. Valahányszor Jean kint volt a szabadban, a kutya mindig elkísérte; a házban is mindig, éjjel-nappal mellette volt. Jean szalonjában szokta tölteni a kutya az éjszakát. Azelőtt, ha a földszinten bukkantam rá, mindig követett, s ha felmentem, ő is jött viharos ugrándozással - de most nem. Megsimogattam, majd bementem a könyvtárszobába: nem jött utánam. Amikor felmentem a lépcsőn, nem szegődött a nyomomba, csak vágyakozó szemével követett. Csodálatos szeme van: nagy, kedves, kifejező. Beszél a szemével. Nagyon szép állat: New York-i rendőrkutyák származéka. Általában nem szeretem a kutyákat, mert ok nélkül ugatnak, de ezt kezdettől fogva szerettem, mert Jeané volt, és sosem ugat, csak ha oka van rá: nem fordul elő gyakrabban, mint hetente kétszer.

Vándorlásomban eljutottam Jean szalonjába. A polcon egy csomó könyvemet találtam, és tudtam, mit akart velük. Arra várt, hogy hazaérkezzem Bermudáról, dedikáljam a könyveket, hogy azután elküldhesse őket. Csak tudnám, kinek szánta? De már sohasem fogom megtudni. Megtartom ezeket a könyveket. Jean keze érintette őket: ettől nemesebbé váltak szememben.

A szekrénybe rejtette el a nekem szánt meglepetést, olyasmit, ami régi vágyam volt: egy szép nagy földgömböt. Alig láttam a könnyeimtől. Sosem fogja megtudni, milyen büszke vagyok az ajándékára, mennyire örülök neki. A mai posta tele van Jeannek szóló kedves megemlékezésekkel: csupa kedves jó kívánság, aminek mindig örült: "Boldog karácsonyt, Jean!" Csak legalább még egy napot élhetett volna!

Végül elfogyott a pénze, de nem akart tőlem kérni. Így aztán a New York-i szegény kislányok otthonának már csak az összes nélkülözhető ruhadarabját küldhette, sőt, valószínűleg többet annál.

Karácsony éjszakája. - Ma délután elvitték a szobájából. Amint tehettem, lementem a könyvtárszobába, és ott feküdt, a koporsójában, pontosan ugyanabban a ruhában, amiben október hatodikán állt ennek a szobának a túlsó végében, mint Clara első nyoszolyólánya. Akkor boldog izgalomtól ragyogott az arca; ugyanaz az arc ma is, rajta a halál méltósága és Isten békéje.

Elmondták, hogy első siratóként a kutya érkezett meg. Nem hívta senki, csak bement; felállt a hátsó lábára, mellső mancsát az állványra támasztotta. Utolsó, hosszú pillantást vetett arra az arcra, amelyet úgy szeretett, aztán kiment, éppoly némán, mint ahogyan érkezett. Szóval tudja.

A délután kellős közepén havazni kezdett. Milyen kár, hogy Jean nem láthatja! Nagyon szerette a havat.

Nem szűnt a havazás. Hat órakor megérkezett a halottaskocsi, és elvitte szomorú terhét. Amikor a koporsót beemelték, Paine a gépzongorán Schubert Impromtu-jét, Jean kedves zeneszámát játszotta. Utána az Intermezzó-t: ezt Susynak! majd a Largó-t: az édesanyjuknak. Az én kérésemre tette.

Ablakomból láttam a halottaskocsit és a hintókat a kanyargós úton, amint apránként elmosódtak, és fantommá váltak a hulló hófüggöny mögött, míg végül eltűntek. Jean elment az életemből, nem tér vissza soha többé. Jervis, az unokatestvére, akivel együtt játszottak kicsi korukban, és szeretett öreg Katyje vezette el távoli, gyermekkori otthonába, ahol ismét édesanyja oldalán fekszik majd, Susy és Langdon társaságában.

December 26. - A kutya reggel nyolckor meglátogatott. Szegény árva, nagyon gyöngéd volt! Ezután az én szobám lesz a tanyája.

A vihar egész éjszaka dühöngött; tombolt egész délelőtt. A hó hatalmas felhőkben száll a táj fölött, csodálatos, fenséges - és nincs itt Jean, hogy lássa.

Délután fél három. - Elérkezett az idő. A temetés megkezdődött. Négyszáz mérföldnyire innen, de ugyanúgy látom, mintha ott lennék. A Langdon ház könyvtára. Ugyanott áll Jean koporsója, ahol negyven évvel ezelőtt az anyja állt velem, amikor megesküdtünk; ahol Susy koporsója állt tizenhárom éve; ahol az anyjáé öt és fél éve; s ahol az enyém is fog állni nemsokára.

- Öt óra. - Elvégeztetett.

Amikor Clara két hete Európába költözött, nehezemre esett, de elviseltem, mert megmaradt nekem Jean. Azt mondtam, mi leszünk a család. Jó barátok leszünk és boldogok - mi ketten egyedül. Ezt a szép álmot láttam lelki szemeimmel, amikor Jean várt hétfőn a hajónál; erre gondoltam, amikor kedd este a kapuban fogadott. Együtt voltunk: mi, a család! az álom megvalósult, milyen kellemesen, boldogítón, gyönyörűen vált valóra! És valóság maradt két egész napig.

És most? Jean a sírjában nyugszik.

A sírban - ha ezt el lehet hinni. Isten nyugosztalja kedves lelkét!

1. Egy a sok közül.

2. Stephen Grover Cleveland (1837-1908) - demokrata párti politikus, két ízben az Egyesült Államok elnöke (1885-1889 és 1893-1897).

3. Andrew Carnegie (1855-1919) - amerikai nagytőkés, nagy szerepet játszott az USA acéliparában. Vagyonának egy részéből jótékony és tudományos intézményeket létesített.