MARK TWAIN

ÖNÉLETRAJZ

 

FORDÍTOTTA VALKAY SAROLTA

VÁLOGATTA SZÁSZ IMRE

 


 

ELŐSZÓ

Ebben az önéletrajzban szem előtt tartom majd azt a tényt, hogy a sírból szólalok meg. Szó szerint a sírból beszélek, mert mire ez a könyv elhagyja a nyomdát, én már halott leszek.

Hogy inkább a sírból nyilatkozom meg, mint élő nyelvemmel, arra nyomós okom van: innen szabadon szólhatok. Ha az ember a magánéletével foglalkozó könyvet ír - amelyet még életében olvashatnak -, visszaretten attól, hogy kimondja teljesen őszinte véleményét. Minden erre irányuló kísérlete csődöt mond: rá kell döbbennie, hogy ez emberfölötti vállalkozás. Az emberi elme és szív legőszintébb, legszabadabb és legizgalmasabb megnyilvánulása a szerelmes levél. Az ember abból a tudatból meríti hozzá a korlátlan vallomás- és kifejezési szabadságot, hogy amit ír, nem kerül idegen szeme elé. Néha adódik ugyan egy-egy házassági ígéret megszegése miatt indított eljárás; s amikor emberünk nyomtatásban látja a levelét, rendkívül kellemetlenül érzi magát, és megállapítja, hogy sosem tárta volna ki érzelmeit ily őszintén, ha sejti, hogy közönség számára ír. Nem talál ugyan semmit a levélben, ami ne lett volna igaz, becsületes és tiszteletre méltó, de mégis sokkal-sokkal zárkózottabb lett volna, ha tudja, hogy írását kinyomtatják.

Úgy éreztem, egy szerelmes levél őszinte, szabad és zavartalan hangján írhatok, abban a tudatban, hogy amit írok, emberi szem elé nem kerül, csak ha már halott leszek, mit sem sejtő és közönyös.



1

1835. november 30-án születtem Floridában, egy majdnem észrevehetetlenül pici városkában, Missouri állam Monroe megyéjében. Szüleim a harmincas évek elején költöztek Missouriba; nem emlékszem, hogy pontosan melyik évben, mert akkor még nem születtem meg, és nem törődtem ilyesmivel. Hosszadalmas, viszontagságos és nagyon kényelmetlen utazás lehetett ez akkoriban. A városkának száz lakosa volt, és én egy százalékkal növeltem a lakosságát. A történelem sok nagy alakja nem mondhatja el, hogy ennyit tett egy városért. Talán szerénytelenség tőlem, hogy szóba hozom, de ez az igazság. Ilyen nagyszabású cselekedetet senkiről sem jegyeztek föl - még Shakespeare-ről sem. Én ezt tettem Floridával, és ebből az következik, hogy bármelyik várossal megtehettem volna: talán még Londonnal is.

Nemrég küldött nekem valaki egy képet Missouriból, a szülőházamról. Eddig mindig úgy emlegettem, mint valami palotát, de ezután óvatosabb leszek.

A városka két, párszáz méter hosszú utcából állt; a többi utat jobb, ha egyszerűen mezei ösvénynek nevezzük; ezeket léckerítések és kukoricaföldek szegélyezték. Az utak és ösvények ugyanazzal az anyaggal voltak "kövezve" - esős időben ragacsos fekete sárral, szárazság idején pedig bokáig érő porral.

A házak többnyire gerendából épültek - tulajdonképpen mindegyik, három vagy négy kivétellel; az utóbbiak favázzal készültek. A tégla- és kőépületeket nem ismerték. Gerendából készült a templom is, nyersfa padlóval és deszkapadokkal. A nyersfa padló olyan fatörzsekből készült, melyeket egyik oldalon szekercével elegyengettek. A fatörzsek között a réseket nem tömték be, szőnyeg sem volt. Ennélfogva, ha egy őszibaracknál kisebb méretű tárgyat ejtettünk le, biztosan leesett a résen. A templom rövid gerendatalpakon nyugodott, amelyek majdnem egy méter magasban tartották a föld felett. Alatta disznók szenderegtek, és ha a kutyák hajkurászták őket az istentisztelet alatt, a tiszteletesnek várnia kellett, amíg elül a ricsaj. Telente frissítő fuvallat áradt fölfelé a nyersfa padlón keresztül; nyáron mindenkinek bőven kijutott a bolhákból.

A deszkapad általában fűrészelt fatörzsek külső részéből készült, kéreggel lefelé; a végein fúrt négy lyukba illesztett fapöcökre támaszkodik; nincs se támlája, se párnája. A templomban az alkonyati homályt sárga faggyúgyertyák szolgáltatták; bádog gyertyatartókban lógtak a falon. Hétköznap a templom tanteremként szolgált.

A városka két üzlettel dicsekedhetett. Az egyiknek a nagybátyám, John A. Quarles volt a tulajdonosa. Szerény kis vállalkozás volt, néhány vég olcsó kartonnal a fél tucat polcon; pár hordó sózott makréla, kávé és melasz a pult mögött; seprűkötegek, lapátok, fejszék, kapák, gereblyék és más effélék hevertek szerteszéjjel; egy csomó olcsó kalap, főkötő és madzagra fűzött bádogedény lógott a falon. A szoba túlsó végében volt egy másik pult, rajta zsákokban sörét, egy-két sajt és egy hordó lőpor; előtte sorban szögek hordóban, öntött ólomtömbök; mögötte néhány hordó melasz és kisüsti gabonawhisky csapra verve. Ha egy fiú öt-tíz cent értékű árut vásárolt, vehetett egy fél maréknyit a cukortartályból; ha asszony vett néhány méter kartont, kijárt neki egy orsó cérna ráadásul a szokásos ingyen ruhaszegőhöz; ha férfi vásárolt valami apróságot, akkorát húzhatott a whiskyshordóból, amekkora jólesett neki.

Minden olcsó volt; az alma, őszibarack, édesburgonya, burgonya és kukorica vékája tíz centbe került; tíz cent volt egy csirke, hat cent egy font vaj, három cent egy tucat tojás, öt cent a kávé és cukor fontja, öt liter whisky tíz cent. Nem tudom, milyenek most az árak Missouri államban, de azt tudom, hogy milyenek itt Hartfordban, Connecticut államban. Itt ugyanis három dollár egy véka alma, öt dollár az őszibarack; a burgonya (válogatott bermudai) öt dollár; egy-másfél dollár egy csirke, súly szerint, ötven-hatvan cent egy font vaj, ötven-hatvan cent egy tucat tojás, negyvenöt cent egy font kávé és négy vagy öt dollár öt liter belföldi whisky, azt hiszem, bár csak annak a fajtának tudom biztosan az árát, amelyet én vásárolok: a skót whisky, és tíz dollárba kerül, ha tíz literrel veszek egyszerre - ha kevesebbet vásárolok, akkor drágább.

Harminc-negyven évvel ezelőtt ott Missouriban az átlagos szivarból harminc centbe került száz darab, de legtöbben ezt a fényűzést sem engedték meg maguknak, mert a pipázás úgyszólván semmibe sem került ezen a dohánytermő vidéken. Ma már Connecticut államban is foglalkoznak dohánytermesztéssel, mégis tíz dollárt fizetünk száz darab connecticuti szivarért, és tizenöt-húsz dollárt száz darab importszivarért.

Eleinte voltak apámnak rabszolgái, de apránként eladogatta őket, és évenként bérelt rabszolgákat a farmerektől. Tizenöt éves néger lányért tizenkét dollárt fizetett apám a farmernek, a lánynak meg adott két olcsó ruhát és egy pár olcsó cipőt - az áruk majdnem nullával volt egyenlő. Huszonöt éves néger mindenesért huszonöt dollárt fizetett egy évre: az ilyen néger asszony cipőt kapott és szintén igen olcsó ruhákat; erős, negyvenéves asszonyért, aki szakácsnő, mosónő vagy hasonló szerepet töltött be, negyven dollárt fizetett egy évre, és a szokásos két öltözet ruhát kapta; egy munkabíró férfiért hetvenöt-száz dollárt adott évente a tulajdonosának, a rabszolgának pedig vett két zsávolyruhát és két pár bakancsot - az egész felszerelés körülbelül három dollárba került.

Régebben gyakran megjelent emlékezetemben, hogyan sétált bele az udvaron a tűzbe Henry öcsém egyhetes korában. Eléggé különös, hogy ilyesmire emlékszem, de még különösebb, hogy harminc éven át áltattam magam; emlékeztem rá - pedig természetesen sohasem történt meg, hiszen nem is tudott járni, amikor olyan idős volt. Ha egy pillanatra elgondolkozom közben rajta, akkor nem terheltem volna az agyamat ezzel a zöldséggel ilyen hosszú ideig. Sokan azt hiszik: a gyermek első két évében szerzett benyomásai nem maradnak meg öt évnél tovább az emlékezetében, de ez tévedés. Benvenuto Cellini esete a szalamandrával hiteles és igaz; ugyanez vonatkozik Helen Keller jelentős és vitathatatlan élményére. Sok-sok évig abban a hitben éltem, hogy hathetes koromban segítettem a nagyapámnak meginni a whiskypuncsát, de mostanában ezt már nem emlegetem; öregszem, és az emlékezetem nem oly élénk, mint valaha. Fiatalabb koromban képes voltam bármire visszaemlékezni, akár megtörtént, akár nem, de képességeim már hanyatlanak. Rövidesen nem emlékszem majd másra, csak soha nem volt dolgokra. Szomorú ez a hanyatlás, de mindnyájunk elkerülhetetlen sorsa.


2

John A. Quarles nagybátyám gazdálkodott is; a birtoka Floridától négy mérföldre feküdt. Nyolc gyermeke, tizenöt vagy húsz négere volt, és máskülönben sem kerülte el a szerencse, főleg ami a jellemét illeti. Nála jobb emberrel nem találkoztam. Minden évben két-három hónapig nála vendégeskedtem, Hannibalba költözésünk negyedik évétől tizenegy vagy tizenkét éves koromig. Tudatosan sohasem használtam fel őt vagy a feleségét egyik könyvemben sem, de a farmja nagyon kapóra jött nekem egyszer-kétszer az irodalomban. A Huckleberry Finn-ben és a Tom Sawyer, a detektív-ben leköltöztettem a farmot Arkansasba. Igaz, hogy hatszáz mérföld távolságban volt tőle, de ez nem okozott nehézséget; nem volt túlságosan nagy a farm - talán kétszázötven hektár -, de ha kétakkora, akkor is meg tudtam volna tenni. Ami pedig a dolog erkölcsi részét illeti, fütyültem rá: akár egy egész államot is elköltöztetnék, ha az irodalom igényei úgy kívánnák.

A birtok, John bácsi farmja, a fiúgyerekek mennyországa volt. A kettős gerendaházat tágas, fedett folyosó kötötte össze a konyhával. Nyaranta kitették az asztalt erre az árnyas, szellős folyosóra, és azok a pazar ennivalók - jaj, sírnom kell, ha rágondolok! Sült csirke, ropogós malac; vad- és házipulyka, kacsa, liba; frissen lőtt vad; földimókus, nyúl, fácán, fogoly, prérityúk; piskóták, forró kelt tészták, meleg hajdinakása, friss búzafánk, forró sütemények, párolgó kukoricamálé; főtt kukorica, füstölt hús tejeskukoricával és babbal, vajbab, zöldbab, paradicsom, zöldborsó, burgonya, édesburgonya; író, tej, aludttej; görögdinnye, muskotálydinnye, kantalup - mind frissen a kertből; almapástétom, őszibarackpástétom, sülttökpástétom, bundásalma, őszibarackszörp - a többire már nem is emlékszem. A legfőbb varázsuk talán az a mód volt, ahogyan ezeket az ételeket elkészítették - különösen néhány fogást. Főleg a kukoricakenyeret, a forró piskótát, a búzakenyeret és a sült csirkét. Ezeket Északon nem tudják rendesen sütni - szerintem nem tudják megtanulni a művészetét. Észak azt hiszi, hogy tud kukoricakenyeret készíteni, de ez csak babona. Talán nincs is a világon máshol olyan jó kenyér, mint a déliek kukoricakenyere, de olyan rossz sem, mint az északi utánzata. Északon ritkán kísérleteznek azzal, hogy csirkét süssenek, és jól is teszik; ezt a művészetet a Mason és Dixon vonalától északra lehetetlenség elsajátítani, és ugyanez vonatkozik Európára is. Ez nem mese: a tapasztalat beszél belőlem. Európában azt képzelik, hogy a különböző fajta kenyerek égető-forrón fogyasztása "amerikai" szokás, de ez felületes általánosítás; sokkal inkább a déliekre jellemző, mint az északiakra. Északon és Európában a forró kenyeret egészségtelennek tartják. Ez valószínűleg szintén ostoba babona, éppúgy mint az, hogy Európában a jeges vizet is egészségtelennek tartják. Európának nincs szüksége a jeges vízre, ezért nem is issza; és mégis, jobb szava van rá, mint nekünk, mert pontosan meghatározza, a miénk pedig nem. Európa "jegelt" víznek nevezi. A mi szavunk olvasztott jégből eredő vízre utal - jellegtelen ízű ital, nemigen ismerjük.

Kár, hogy a világ annyi kellemes dolgot elvet, csak azért, mert azt hiszi: egészségtelen. Kételkedem benne, hogy az Úr egyáltalán adott nekünk olyan frissítőt, ami - mértékkel fogyasztva - egészségtelen volna, kivéve a mikrobákat. És mégis, vannak emberek, akik szigorúan megfosztják magukat minden ehető, iható, szívható dologtól, ami kissé kétes hírnévre tett szert. Ezt az árat az egészségért fizetik. És cserébe mindössze egészséget kapnak érte. Különös: mintha valaki az egész vagyonát odaadná egy tehénért, amelynek már elapadt a teje.

A tanyaépület hatalmas udvar közepén állt, az udvart három oldalon léckerítés vette körül, hátul pedig magas palánk; ennek támaszkodott a füstölő. A palánk mögött terült el a gyümölcsös, a gyümölcsösön túl a néger házak és a dohányföldek. Az elülső udvarba fűrészelt gerendákból készült, lépcsősen emelkedő feljárón lehetett bejutni; nem emlékszem, hogy kapu lett volna. Az elülső udvar sarkában tucatnyi méltóságteljes hikorifa állt, és egy csomó feketediófa; érés idején tömérdek diót szedtünk ott össze.

Kicsit odébb, a ház mellett kis gerendakunyhó támaszkodott a léckerítésnek; az erdős domboldal meredeken lejtett ott a csűrök, raktárak, istállók és a dohányszárító pajta mellett, egy kristálytiszta patak felé, amely csobogott kavicsos medrében, kanyargott, ide-oda szökdécselt a föléje nyúló lombok és gallyak mély árnyékában. Kiválóan alkalmas hely volt, hogy tocsogjunk benne, és kisebb medencéiben fürödjünk is, amit gyakran megtettünk, mivel megtiltották. Mert hamisítatlan keresztény csemeték voltunk: korán felismertük a tiltott gyümölcs édességét.

A kis gerendakunyhóban ágyban fekvő beteg, ősz hajú rabszolgaasszony lakott, akit naponta meglátogattunk, és borzalommal szemléltünk, mert azt hittük, hogy legalább ezeréves, és személyesen beszélt Mózessel. Ezek az adatok fiatalabb négerektől származtak, és jóhiszeműen továbbították nekünk. Mi minden adatot elhittünk, ami az öreg néger asszonyról eljutott hozzánk; így azt is, hogy az egészsége az Egyiptomból való kivonulás alkalmával rokkant meg, és azóta sem tudott helyrejönni. A feje tetején volt egy kerek kopasz folt; mögéje szoktunk lopakodni, áhítatos csöndben megszemléltük, és elméláztunk rajta, hogy bizonyára ijedtében kapta, amikor látta, hogy a fáraó a vízbe fullad. Hanna "nénénk"-nek hívtuk, déli szokás szerint. Ő is babonás volt, mint a többi néger; és éppúgy, mint a többi, mélységesen vallásos. Mélységesen hitt az imában, mint a többiek, és közepes ínség idején élt is vele, de ha holtbiztos eredményre volt égető szüksége, akkor nem imádkozott. Valahányszor boszorkányok jelenlétét észlelte, maradék gyapjas haját fehér cérnával kis fürtökbe kötötte, és ez azonnal megbénította a boszorkányokat.

Az összes négerek jó barátaink voltak, a velünk egykorúak pedig úgyszólván pajtásaink. Az úgyszólván-nal fokozatot fejezek ki. Pajtásaink voltak, és mégsem azok; színünk és helyzetünk különbözősége finom határvonalat húzott, amelyet mindkét fél tiszteletben tartott, s amely lehetetlenné tette a teljes keveredést. Volt egy hűséges és odaadó jó barátunk, szövetségesünk és tanácsadónk, "Dani bácsi", egy középkorú rabszolga, a legjobb fejű néger az összes között, csupa melegség és jóakarat, a szíve becsületes és egyszerű, és csalárdság nem fért hozzá. Sok-sok évig hűségesen szolgált engem. Nem láttam már több mint egy fél század óta, de ez idő nagy részében lélekben élveztem kedves társaságát, és szerepeltettem a könyveimben; olykor saját nevén, máskor "Jim" néven. Elcipeltem őt mindenfelé - Hannibalba, tutajon le a Mississippin, sőt egy léggömbbel még a Szahara fölé is - és mindezt a vele született türelemmel, barátsággal és hűséggel viselte el. Ezen a farmon szerettem meg mélyen a fekete fajtát, és ismertem meg néhányat szép tulajdonságaiból. Ez az érzés s ez a megbecsülés kiállta több mint hatvan év próbáját, nem fakult és nem csorbult meg. A fekete arcot éppoly szívesen látom ma is, mint akkor.

Iskoláskoromban nem idegenkedtem a rabszolgaság intézményétől. Sejtelmem sem volt róla, hogy valami nincs rendben körülötte. Senki sem vádolta fülem hallatára; a helyi lapok sem szóltak ellene; a helybéli szószékről azt hallottuk, hogy az Úr helyesli, szent dolog; a kétkedő csak nézzen bele a bibliába, ha megnyugtatásra van szüksége, majd szövegeket olvastak föl bizonyításul. Ha magukban a rabszolgákban volt is ellenszenv a rabszolgasággal szemben, bölcsen hallgattak. Hannibalban ritkán láttuk, hogy rabszolgával rosszul bántak volna - a farmon pedig soha.

Mégis, történt egy idevágó kis incidens gyermekkoromban, amely igen nagy hatást tehetett rám, különben nem maradt volna meg ily tisztán és élesen, élénken és világosan az emlékezetemben e lassan vánszorgó évek alatt. Volt nálunk egy kis rabszolgafiú, akit egy hannibali embertől béreltünk. Maryland állam keleti partjáról származott; családjától és barátaitól fél kontinens távolságra vitték és eladták. Vidám kedélyű, ártatlan és derék fiú volt; talán a leglármásabb kis fickó, akivel valaha találkoztam. Egész nap énekelt, fütyült, kiabált, kurjongatott, nevetett - őrjítő, lehengerlő, elviselhetetlen volt. Végül elvesztettem a türelmemet. Tajtékozva odamentem anyámhoz, és közöltem vele, hogy Sandy már egy órája megállás nélkül énekel, nem bírom tovább - legyen olyan kedves, szóljon neki, hogy fogja már be a száját. Anyám szemeit elfutotta a könny, ajka reszketett, és valami ilyesfélét mondott:

- Szegényke, ha énekel, legalább tudom, hogy nem emlékszik semmire; ez megvigasztal. De ha hallgat, akkor attól félek, hogy gondolkozik, és azt nem tudom elviselni. Sosem fogja viszontlátni az anyját; ha tud énekelni, én bizony nem akadályozom meg benne, csak hálás vagyok érte. Ha idősebb lennél, megértenél; akkor ennek az elhagyatott gyermeknek a lármája boldoggá tenne.

Egyszerű beszéd volt, egyszerű szavakból, de célba talált, és Sandy zajongása többé nem zavart. Anyám sosem tartott nagy szónoklatokat, de természetes adottsága volt hozzá, hogy egyszerű szavakkal is hatást érjen el. Majdnem kilencven évet ért meg, de a végsőkig bírta nyelvvel - különösen ha valami aljasság vagy igazságtalanság felkeltette a haragját. Többször kapóra jött a könyveimben, amikor Tom Sawyer Polly nénijeként szerepelt. Tájszólással ruháztam fel, és még más módon is igyekeztem tökéletesíteni, de nem sikerült. Sandyt is felhasználtam egyszer; az is a Tom Sawyer-ben volt. Megpróbáltam vele meszeltetni a kerítést, de eredménytelenül. Már nem emlékszem, milyen nevet adtam neki a könyvben.


3

Még most is magam előtt látom a farmot, tökéletesen világosan emlékszem rá. Látom minden tartozékát, minden részletét. A nagy lakószoba egyik sarkában kerekes ágy, a másik szögletben rokka - a rokka kerekének erősödő-halkuló távoli zümmögő hangja mindig mélyen elszomorított; honvágyat és bánatot ébresztett bennem, s a holtak kóbor lelkével töltötte be világomat. Látom a hatalmas kandallót; téli estéken dugig raktuk hikorifa hasábokkal, melyek lobogva égtek, s a végükön cukroslé-buborékokat izzadtak, de ez sem veszett kárba, mert lekapartuk, és megettük. Lusta cicánk a kandalló rücskös kövén nyújtózkodott, az álmos kutyák a kandalló rácsának támaszkodva hunyorgattak. Nagynéném az egyik kandallózugban kötögetett, nagybátyám a másikban tengericsutka pipájából pöfékelt. A szőnyegtelen, sima tölgyfa padlón halványan tükröződtek a táncoló lángnyelvek, és meglátszottak rajta a fekete szeplők, ahová égő fadarabok hulltak, és békésen kihunytak. A háttér félhomályában fél tucat gyerek hancúrozott; itt-ott fonott ülésű székek, némelyikük hintaszék talppal. Volt ott egy bölcső is - most szolgálaton kívül, de bizakodva várt sorára. Hűvös kora reggeleken összekuporodó gyerekek, ingben-pendelyben, a kandalló sarkában ütötték fel tanyájukat - nem lehetett őket rávenni, hogy otthagyják kényelmes helyüket, és kimenjenek mosakodni a szél járta részre a ház és a konyha közé, ahol a közös bádogmosdótál állt.

Kint az elülső kerítés mellett vezetett el az országút - nyáron jó poros, és a kígyók kedvelt tanyája; szerettek elheverészni és sütkérezni a napon. A csörgőkígyót és a viperát megöltük; ha harapós fekete fajtával vagy villámgyors siklóval találkoztunk, vagy a legendás hírű "karikakígyóval", akkor szégyenkezés nélkül elszaladtunk; ha "házisikló" vagy kis tarkasikló került utunkba, fölszedtük, és Patsy néni kézimunkakosarába rejtettük meglepetésül; ő ugyanis idegenkedett a kígyóféléktől, és valahányszor az ölébe vette a kosarat, és a siklók előbújtak, majdnem eszét vesztette ijedtében. Valahogy sosem tudta őket megszokni, pedig lett volna alkalma rá, de mind kárba veszett. A denevérekkel szemben is mindig hűvösen viselkedett; ki nem állhatta őket, pedig szerintem a denevér a lehető legbarátságosabb állat. Anyám Patsy néni nővére volt, és ugyanezek a képtelen előítéletek éltek benne. A denevér csodálatosan puha és selymes állat; nem is ismerek olyan teremtményt, amelyet kellemesebb simogatni, és hálásabban fogadná a dédelgetést, ha a megfelelő szellemben kapja. Jól ismerem a Chiroptera-féléket, mert a nagy barlangunk, három mérföldre Hannibaltól, jócskán tömve volt velük, s gyakran hoztam belőlük haza, hogy anyámat elszórakoztassam. Ez főleg tanítási napokon sikerült jól, mert akkor látszólag iskolában voltam, és nem lehetett nálam denevér. Anyám nem volt gyanakvó természetű, sőt, csupa bizalom és jóindulat, s ha azzal jöttem, hogy: - Van valami a kabátzsebemben a számodra - akkor biztosan belenyúlt. De azután mindjárt kihúzta a kezét, nem is kellett neki mondanom. Igazán különös, mennyire nem tudta megkedvelni magándenevéreimet. S minél több effajta élménye volt, annál kevésbé tudta nézeteit megváltoztatni.

Úgy tudom, soha nem is ment el a nagy barlangba, pedig oda mindenki kijárt. Sok kiránduló társaság érkezett, még tekintélyes távolságról is, a folyó felső meg alsó részéről, hogy megnézze a barlangot. Több mérföldnyire terjedt, keskeny, magas hasadékok és átjárók kusza vadonából állt. Könnyen el lehetett tévedni benne; igazán nem volt nagy kunszt - még a denevérekkel is előfordult. Én is eltévedtem, méghozzá hölgytársaságban. Már az utolsó gyertyánk is majdnem tövig égett, amikor végre megpillantottuk a minket kereső csoport távolban tévelygő fényeit.

Indián Joe, a félvér, egyszer szintén eltévedt, és éhen halt volna, ha a denevérek kifogynak. De ettől aztán nem kellett tartani; miriádnyi nyüzsgött ott belőlük. Joe maga mondta el nekem az egész történetet. A Tom Sawyer című könyvben ugyan éhen veszejtettem őt a barlangban, de ez csak a művészet érdekében történt, valójában nem így esett. Gaines "tábornok", városkánk elsőszámú iszákosa - míg Jimmy Finn el nem hódította a címet -, egyszer egy egész hétre bentragadt, és végül Salverton közelében, több mérföldre a barlang bejáratától lefelé a folyón, egy dombtetőnél sikerült kidugnia egy lyukon a zsebkendőjét; valaki észrevette, és kiásta onnan. Az adatokkal semmi baj nincs, kivéve ami a zsebkendőt illeti. Éveken át ismertem, és sosem volt neki. Talán az orrát dugta ki. Az aztán felkelthette a figyelmet.

Hátborzongató hely volt a barlang, mert még egy hulla is rejlett benne - egy tizennégy éves kislány holtteste. Vörösréz tokba zárt üveghengerbe tették, és egy keskeny átjáró korlátjára függesztették. A holttestet alkoholban konzerválták, és azt mesélték, hogy csavargók és egyéb csirkefogók a hajánál fogva ki szokták rángatni, és belenéznek a halott arcába. A kislány egy St. Louis-i sebész lánya volt; az apját messze földön ismerték kivételes képességei miatt. Bogaras ember volt, és sok furcsa dolgot követett el. A szegény halott kis jószágot ő maga tette erre az elhagyatott helyre.

Ez a McDowell doktor - St. Louis nagy McDowell doktora - nemcsak sebész volt, hanem általános orvos is; olykor, ha már az orvosság nem segített, egyéb eszközökhöz folyamodott. Egyszer összeveszett egy családdal, ahol háziorvosként működött, és az eset után többé nem is vették igénybe. De eljött az idő, amikor ismét hozzá folyamodtak. A ház úrnője súlyosan megbetegedett, és az orvosok már lemondtak róla. McDowell megérkezett, belépett, nyugodtan megállt, és szemügyre vette a helyzetet. Széles karimájú kalapot viselt, és a hóna alatt félmérföldes gyömbéres kalácsot tartott; mialatt elgondolkozva nézett körül, hatalmas darabokat tördelt a süteményből, majszolgatta, és a mellényére, onnan meg a padlóra morzsálta. Az asszony sápadtan, csendesen feküdt az ágyban, behunyt szemmel; körülötte ünnepélyesen, fojtottan zokogtak a család tagjai, néhányan állva, mások térdelve. Ekkor az orvos sorra megfogta az orvosságosüvegeket, megvetően megszagolta, és kidobálta valamennyit az ablakon. Amikor ezzel végzett, odalépett az ágyhoz, a maradék gyömbéres kalácsot a haldokló asszony mellére tette, és gorombán ráförmedt:

- Mit nyafognak itt ezek a féleszűek? Kutya baja, szemfényvesztés az egész! Nyújtsa ki a nyelvét!

A zokogás megszűnt; a méltatlankodó gyászolók egyszeriben nekibuzdultak, és felháborodva szidni kezdték a doktort, amiért ilyen lelketlenül viselkedik ebben a gyászos szobában. Ő azonban szentségtörő káromkodással szakította őket félbe, aztán így beszélt:

- Ezt a képmutató hájfejű bandát! Csak nem képzelik, hogy kioktathatnak engem a mesterségemről? Mondom, nincs más baja ennek az asszonynak, csak a lustaság. Bifsztekre van szüksége, meg fürdőre. Azzal az átkozott úri nevelésével...

Erre a haldokló felült az ágyban, és szemében harci tűz villant. Lelke egész sértődöttségét a doktorra zúdította - tisztára vulkáni kitörés volt, mennydörgés, villámlás, forgószél és földrengés, lávaömlés és hamu. Meg is hozta az eredményt, amelyet az orvos várt tőle, mert az asszony felépült. Ilyen volt a néhai McDowell doktor, akinek nevét annyira ismerték és becsülték a Mississippi völgyében a polgárháború előtti évtizedben.

Túl az országúton, a kígyók napozó helyén, sűrű, zsenge bozótos terült el, és árnyas ösvény vezetett negyed mérföldön át; majd a félhomályból hirtelen nagy sík tisztásra jutottunk ki, amelyet szamóca borított, rózsaszín prérivirág csillagocskái élénkítettek, és körös-körül erdőkoszorú övezett. Illatos és finom volt a szamóca; érése idején rendszerint már a kora reggel hűs frissessége odavonzott bennünket, amikor még harmatgyöngyök szikráztak a fűszálakon, és az erdő zengett a madarak első dalától.

A lejtő tövében, az erdőtől balra voltak a hinták; hikoricsemeték lehántott kérgéből készültek, és amikor kiszáradtak, veszélyessé váltak. Rendszerint akkor törtek el, amikor egy gyerek legalább tíz méter magasan volt a levegőben; ezért kellett minden évben annyi törött csontot helyrerakni. Én baj nélkül megúsztam, de egyik unokatestvérem sem vitte el szárazon. Összesen nyolcan voltak, és az idők során tizennégy törött kart hoztak össze. De jóformán semmibe sem került, hiszen a doktort évente fizették - huszonöt dollárt kapott az egész családért. Két orvosra emlékszem Floridában: Chowningra és Meredithre. Nemcsak hogy gondját viselték az egész családnak évi huszonöt dollárért, de még az orvosságot is ők szállították. Mégpedig jókora adagokat. Csak a legerősebb felnőtt bírta ki a teljes adagot. A legelterjedtebb nedű a ricinus volt. A teljes adag egy fél merőkanál, hozzá fél merőkanál melasz, hogy lemenjen az ember torkán, és javítsa az ízét, de ez sosem sikerült. A másik csodaszer a kalomel, no meg a rebarbara, és végül a "csodatölcsér" nevű növényből készült gyógyszer. Esetleg eret vágtak a páciensen, és mustártapaszt raktak rá. Szörnyű gyógymód volt ez, mégsem volt magas a halálozási arány. A kalomeltől majdnem minden esetben nyálfolyást kapott a beteg, és még néhány foga is ráment. Fogorvos nem volt. Ha egy fog romlani kezdett, vagy fájt, a doktor csak egyet tehetett - előhozta a fogóit, és kirángatta a fogat. Ha az állkapocs egyben maradt, nem az ő hibája volt.

Közönséges betegségekhez nem hívták ki az orvost; ezeket a család nagymamája látta el. Minden öregasszony felcser is volt, és maga gyűjtötte össze az erdőben az orvosságait; értette a módját, hogyan kotyvasszon akkora gyógyszeradagokat, amelyek még az öntöttvasból való kutyának is felkavarták a gyomrát. Azután ott volt az "indián doktor"; egy komor vadember, törzsének egyik utolsó sarja, aki alaposan ismerte a természet titkait, a füvek rejtett tulajdonságait; az erdőben élő telepesek jó része szentül hitt a hatalmában, és csodás gyógyításairól meséltek. Mauritius szigetén, messze távol az Indiai-óceán magányában él egy ember, aki szakasztott olyan, mint a mi hajdani indián doktorunk. A mauritiusi néger semmiféle orvosi képzésben nem részesült, de van egy betegség, amelynek mestere, és meg tudja gyógyítani, pedig az orvosok nem képesek rá. Különös, halálos gyermekbetegség ez; az öreg néger füvekből készült orvossággal gyógyítja, amelyet maga főz az apjától és nagyapjától örökölt recept szerint. Nem engedi, hogy bárki is belepillantson titkába. Megőrzi a gyógyszer összetételének titkát, és félő, hogy meghal anélkül, hogy átadná valakinek. Akkor lesz majd nagy riadalom Mauritius szigetén. Ott meséltek nekem erről 1896-ban.

Volt egy "ráimádkozós" doktorunk is azokban a régi időkben - egy asszony. A fogfájás volt a specialitása. Egy farmer öreg felesége volt a néni, és Hannibaltól öt mérföldre lakott. Csak rátette a kezét a páciens állára, és így szólt: - Higgy! - s az rögtön meggyógyult. Utterbackné asszonynak hívták. Nagyon jól emlékszem rá. Kétszer is elmentem hozzá, anyám háta mögött ülve a nyeregben, és láttam, hogyan gyógyít. Anyám volt a páciens.

Idővel Meredith doktor is Hannibalba költözött; háziorvosunk lett, és többször megmentette az életemet. Pedig jó szándékú ember volt: világéletében csak jót akart. Na, hagyjuk.

Mindig azt mesélték nekem, hogy beteges, nyűgös, fárasztó és törékeny gyerek voltam, és főleg allopatikus gyógyszereken éltem hétéves koromig. Egyszer eziránt érdeklődtem anyámtól, már idős korában - nyolcvannyolcadik évében járt -, és ezt kérdeztem:

- Ugye, mindig nyugtalankodtál miattam?

- Igen, állandóan - válaszolta anyám.

- Féltél, hogy nem maradok meg?

Kicsit elgondolkozott, mint aki pontosan fel akarja idézni a tényeket, aztán így szólt:

- Féltem, hogy megmaradsz.

Plágiumnak tűnik, pedig egész biztosan nem az.


4

A tanyai iskola három mérföldre volt nagybátyám farmjától. Az erdő egyik tisztásán állt, és körülbelül huszonöt fiú meg lány fért bele. Nyaranta több-kevesebb rendszerességgel hetente egyszer vagy kétszer mentünk iskolába; odafelé a reggel hűvösségében baktattunk az erdei ösvényeken, haza pedig alkonyi szürkületben. Minden tanuló magával hozta az ebédjét kosarában - kukoricamálét, írót és egyéb jó falatokat. Délben letelepedtünk a fák árnyékában, és megettük. Iskolaéveimnek erre a korszakára gondolok vissza legszívesebben. Hétéves koromban léptem be először az iskolába. Egy jól megtermett, tizenöt éves leányzó - a szokásos szalmakalapban és kartonruhában - megkérdezte, hogy "élek-e dohánnyal"? Azt értette rajta, hogy rágok-e bagót. Mondtam, hogy nem. Ez felkeltette a megvetését. Az egész társaságnak elhíresztelte:

- Van itt egy hétéves fiú, és még bagózni se tud.

A rám irányuló tekintetekből, a megjegyzésekből észrevettem, hogy lehetetlen figura vagyok: kegyetlenül szégyelltem magam. Elhatároztam, hogy megjavulok. De csak a gyomrom kavarodott fel, nem tudtam megtanulni a bagórágást. A dohányzásba elég jól belejöttem, de ezzel senkit sem engeszteltem ki, és gyászos, jellemtelen figura maradtam a szemükben. Tekintély után sóvárogtam, de nem voltam képes elérni. A gyerekekben nincs sok könyörület egymás gyengeségei iránt.

Mint mondtam, tizenkét-tizenhárom éves koromig az év egy részét mindig a farmon töltöttem. Az az élet, amelyet unokatestvéreimmel éltünk, csupa gyönyörűségből állt, emléke máig elkísér. Vissza tudom idézni az erdő mélyének titokzatosságát és ünnepélyes félhomályát, a földszagot, a vadvirágok gyönge illatát, az esőmosta lomb fényességét, az esőcseppek szapora kopogását, ha a szél rázta a fákat, a harkályok távoli kopácsolását és az erdő távoli zugából a fácán tompa dobolását, a pillanatnyi villanást, ahogyan a megriasztott vadak átcikáztak a füvön - mindet föl tudom idézni olyan valószerűen, mint amilyen volt, és éppoly boldogítóan. Még emlékszem a prérire, magányára és békéjére: óriási sólyom lebeg mozdulatlanul az égen, szárnyát szélesre tárja, és az égboltozat kékje áttetszik evezőtollai szegélyén. Látom az erdőt őszi ruhájában; a tölgyeket bíborszínben, a hikorikat aranyban fürdetve, a karmazsinszínű tüzekkel fényes juhart és szömörcefát, és hallom az avar zizegését, amint átlábaltunk rajta. Még látom a facsemeték lombja közt függő vadszőlő kék fürtjeit, emlékezem az ízére és szagára. Tudom, milyen volt a földi szeder, s érzem az ízét, meg a "missouri banán", a mogyoró és a datolyaszilva zamatát is. Újra érzem fejemen a hulló hikoritermés és dió koppanását, mint amikor fagyos reggeleken a legelésző disznókkal versenyt tülekedtünk értük, s egy-egy szélroham meglazította és lerázta őket. Tudom, milyen a szederfolt, és ismerem a zölddió festékét; fütyül a szappanra és vízre, és mennyi gyászos élményem volt mindegyikkel! Ismerem a jávorszörp ízét, tudom, mikor kell csapolni, hogyan kell elhelyezni a vályúkat és az elvezető csöveket, hogyan pároljuk a levét, miként csórjuk el a cukrot, ha már elkészült, s mennyivel jobb ízű az elcsent cukor, mint az olyan, amelyhez tisztességes úton jutottunk, bármit mondjanak erről az álszentek. Tudom, milyen az első osztályú görögdinnye, amikor még telt gömbölyűséggel sütkérezik az indák és szárak között. Értek hozzá, hogy megmondjam, mikor érett, anélkül, hogy meglékelném; és milyen hívogató látvány, amikor egy dézsa vízben hűtőzik az ágy alatt sorára várva; hát amikor az asztalon hever kint a fedett tornácon a ház és a konyha között - a gyerekeknek csurog a nyáluk, míg összegyűlnek, feláldozását várva; hallom a recsegő hangot, melyet a beleszúrt kés ad, és látom, mint fut a repedés a hasító penge előtt a túlsó feléig, amint szétesik, és kitárja dús piros húsát és fekete magjait; a szíve közepe, kiválasztottak csemegéje, kidomborodik. Tudom, milyen a kisfiúk képe a félméteres dinnyeszelet mögött, s hogy mit éreznek ilyenkor, hiszen nekem is volt részem benne. Ismerem a becsületes úton szerzett görögdinnye ízét és a furfanggal elcsent dinnye zamatát is. Mindkettő jóízű, de csak a szakértő tudja, melyik ízlik jobban. Ismerem a zöld alma, barack és körte látványát a fán, és tudom, micsoda élvezet, ha bekebelezzük. Tudom, milyen a fák alatt gúlába rakott érett gyümölcs, milyen remek látvány élénk színeivel. Ismerem, milyen a fagyott alma lenn a pincében a hordóban télen; de nehéz beleharapni, hiszen a hidegtől elvásik a fogunk, s mégis milyen kitűnő. Tudom, milyen szívesen válogatják ki az idősebbek a hibás almát a gyerekeknek, s valaha azt is tudtam, hogyan kell túljárni az eszükön. Emlékszem, milyen az alma, amikor téli estéken sül és sistereg a tűzhelyen, s milyen üdítő, amikor forrón esszük, egy kis cukorral s egy csöpp tejszínnel. Értem a csínját-bínját, tudom a titkát annak, hogyan kell a hikoridiót és a diót egy vaslapon kalapáccsal úgy feltörni, hogy a bele egészben maradjon. Tudom, hogy a dió, ha téli almával, almaborral és fánkkal együtt fogyasztjuk, az öregek régi meséit és tréfáit oly frissé, üdévé és elbűvölővé teszi, hogy az este észrevétlenül röppen el, azt sem tudjuk, mivel töltöttük. Szinte látom magam előtt Dani bácsi konyháját a kiváltságos estéken, gyermekkoromban, mikor a fehér meg fekete gyerekek körülvették a tűzhelyet; a lángok fénye játszott az arcokon, és árnyékok cikáztak a falon a sötét mélység lappangó homályában. Hallom Dani bácsi hangját, amint halhatatlan meséit mondja, melyeket később Rémusz bácsi gyűjtött össze könyveiben, és elbűvölte velük a világot. Újra érzem a hátborzongató gyönyörűséget, amely végigborsózott rajtam, ha rákerült a sor az "Aranykar" kísértethistóriájára - s a bánatot is, mely hallatára elfogott, mert minden este ez volt az utolsó történet, s már nem maradt semmi közte és a kelletlen lefekvés között.

Még emlékszem nagybátyám házában a kopár falépcsőre: a pihenő után balra fordult; a szarufákra és a rézsútos tetőre az ágyam fölött; a holdvilág-négyszögekre a padlón, a kinti fehér, hideg, havas világra, ahogyan a függöny nélküli ablakon át látszott. Emlékszem a szél süvítésére és a ház remegésére viharos éjszakákon; milyen biztonságos és kényelmes érzés volt a takaró alól hallgatni. A porhó beszitált az ablakkeret mentén, kis kupacokban állt a földön, és reggelre megfagyasztotta a szoba hangulatát, lelohasztva bennünk a felkelési kedvet - ha ugyan volt egyáltalán. Emlékszem, milyen sötét volt az a szoba, ha nem világított a hold, s ha véletlenül felébredt az ember éjszaka, milyen kísértetiesen hallgatott a csönd; az emlékezet titkos rekeszeiből elfelejtett bűnök rajzottak elő, és kihallgatásra vártak, pedig soha rosszabb időpontot nem választhattak volna; és milyen félelmetesen huhogott a bagoly, üvöltött a farkas, amelynek gyászos hangját arra sodorta az éji szél.

Emlékszem az eső tombolására a háztetőn, nyári éjszakákon. De kellemes volt feküdni és hallgatni, élvezni a villám fehér tündöklését és a mennydörgés fenséges moraját és csattanását! Nagyon kellemes szoba volt, még egy - az ablakból elérhető - villámhárítóval is rendelkezett; remek és izgalmas alkalmatosság volt a nyári éjszakákon le- és felmászkálásra, amikor olyan fontos tennivalónk akadt, amelynél kívánatosnak látszott a titoktartás.

Még jól emlékszem a mosómedve- és oposszumvadászatokra éjjel a négerekkel; a hosszú menetelésekre az erdő fekete sötétjében, az izgalomra, amely mindenkit lángra gyújtott, amikor egy tapasztalt kutya távoli ugatása jelezte, hogy a vadat a fára szorította föl. Akkor árkon-bokron át törtettünk, kiálló gyökereken át bukdácsoltunk arrafelé. Tüzet raktunk, kivágtuk a fát, s felzengett a kutyák és a négerek boldog őrjöngése. Hátborzongató kép volt a tűz vörös fényében - minderre tisztán emlékszem, s a gyönyörűségre, amelyet mindnyájunknak szerzett, kivéve persze a mosómedvét.

A galambszezonra is emlékszem, amikor milliószámra jöttek, ellepték a fákat, úgyhogy az ágak letörtek a súlyuk alatt. Bottal verték le őket; puskára nem volt szükség, nem is használták. No meg a mókus-, a prérityúk- és a vadpulyka-vadászatok. Hajnalban, még sötétben keltünk, hogy részt vegyünk ezeken a kiruccanásokon; milyen hűvös és szomorú volt a reggel, és gyakran sajnáltam, hogy nincs semmi bajom, tehát velük kell tartanom. Egy bádogkürt harsogása kétszer annyi kutyát csődített oda, mint amennyire szükség volt, boldogan rohangásztak és ugrándoztak, a gyerekeket leverték a lábukról, és szüntelen, fölösleges lármát csaptak. Parancsszóra eltűntek az erdő irányában, és mi követtük őket a mélabús félhomályban. De a szürke hajnal hamarosan megvirradt, a madarak rázendítettek, felkelt a nap, és fényt meg vigaszt árasztott mindenkire, minden frissen, harmatosan illatozott, újra szép lett az élet. Háromórás kóborlás után érkeztünk vissza, kellemesen kifáradva, vaddal jól megrakodva, nagyon éhesen, éppen időben, hogy reggelihez üljünk.


5

Amikor anyám 1890 októberében meghalt, már jócskán benne járt nyolcvannyolcadik évében. Szép kor, eredményes csata volt ez az életért olyan valakitől, akit negyvenéves korában, rendkívüli törékenysége miatt, mindenki rokkantnak tartott, és azt hitték, hogy csakhamar elragadja a halál. Életem első huszonöt évében jól ismertük egymást, később már csak nagy időközönként találkoztunk, mert több napi utazás választotta el otthonunkat. Nem csupán azért akarok írni róla, hogy szóba hozhassam; nem is írok róla szokásos életrajzot, csak úgynevezett jellemző részleteket ragadok ki életéből. Jellemére villantok itt-ott fényt, nem követjük pályafutását. Tulajdonképpen a "pályafutás" nem helyes kifejezés vele kapcsolatban; viszont a jelleme nagyszerű volt, figyelemre méltó és vonzó.

Mi lesz azzal a tömeg fényképpel, amelyet az agyunk készít embertársainkról? Abból a milliónyi felvételből, amelyet agyam fényképezőgépe nyilván készített róla, első és legközelebbi barátomról csak egyetlen tiszta és világos kép maradt meg a korai időszakból. Negyvenhét éve készült; anyám negyvenéves volt akkor, én pedig nyolc. Fogta a kezemet; nálam két évvel idősebb bátyám ágya mellett térdeltünk. A bátyám holtan feküdt ott, és anyám arcán ömlöttek a könnyek, s hangosan nyögött. A tompa gyötrelem e jele újdonság lehetett számomra, mert igen mély benyomást tett rám - annyira, hogy a kép máig is megmaradt a benyomással együtt, amely csak fokozta és emlékezetessé tette.

Karcsú, filigrán volt anyám termete, de nagy szív lakott benne. Olyan nagy, hogy mindenki bánata és öröme helyet kapott benne és vendégszerető szállást. A legnagyobb és igen jelentős különbség közte és minden más ember között, akit ismertem, a következő: mások élénken érdeklődnek néhány dolog iránt, anyám viszont egészen halála napjáig érdeklődött az egész világ minden dolga és minden lakója iránt. Soha életében nem tudott fél szívvel fordulni ügyek és emberek felé, vagy elhatárolni magát bármilyen ügytől, és közönyt érezni bizonyos emberek iránt. Az olyan rokkant, aki fáradságos és elpusztíthatatlan érdeklődéssel viseltetik minden és mindenki iránt, kivéve saját magát, és aki el sem tudja képzelni az unalmat - az ellensége a betegségnek, és rokkant létére is kemény dió ahhoz, hogy összetörjék. Meggyőződésem: anyám alkatának ez a vonása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jócskán megközelítette a kilencven évet.

Érdeklődése az ember és egyéb állatfajok iránt meleg volt, egyéni és barátságos. Mindig talált mentséget, még a legdurvábbak számára is, sőt még valami szeretetre méltót is felfedezett bennük - ha másképp nem ment, ő maga ruházta fel őket ilyen tulajdonságokkal. Az elhagyottak természetes szövetségese és barátja volt. Olyan vélemény alakult ki anyámról, hogy vallásos presbiteriánus létére talán még a sátánról is volna jó szava; el is végezték ezt a kísérletet. Elkezdték szidni a sátánt; az összeesküvők tódították a keserű szavakat, rosszindulatú vádaskodást, kíméletlen kritikát, míg végül a tréfa gyanútlan áldozata menthetetlenül belesétált a csapdába. Elismerte, hogy a bírálat jogos, a sátán valóban elvetemült és megátalkodott, ahogyan mondták: de ki meri azt állítani, hogy igazságosan bántak el vele? Bűnös az bűnös: a sátán sem rosszabb, mint a többi. Mi menti meg a többi bűnöst? Csak a saját erőfeszítésük? Dehogy, hiszen akkor senki sem menekedne meg. A bűnösök erőtlen próbálkozásai mellé szegődnek segítségül a megindító, megható, könyörgő imák, amelyek a keresztény templomokból és a szánakozó szívek millióiból naponta szállnak az ég felé. De ki imádkozik a sátánért? Ezernyolcszáz év alatt kiben volt annyi emberség, hogy imádkozzék azért a bűnösért, aki legjobban rászorul, azért a felebarátunkért és testvérünkért, akinek legnagyobb szüksége volna barátra, és egy sincs neki. Ki imádkozik azért a bűnösért, aki közülünk a legfőbb és legnyilvánvalóbb jogot formálhatná arra, hogy minden keresztény éjjel-nappal imádkozzék érte, azon egyszerű és tagadhatatlan oknál fogva, hogy ő van a legnagyobb, legsúlyosabb ínségben, mert ő a legnagyobb bűnös?

A sátán eme barátja rendkívül szelíd lélek volt, és eredeti, ösztönös pátosszal beszélt. Ha részvétét vagy méltatlankodását keltették fel, mert védtelen teremtményt bántottak vagy megszégyenítettek, anyám olyan ékesszóló lett, amilyet azóta sem hallottam. Ékesszólása ritkán volt ingerült vagy haragos; szelíden, szánakozón, rábeszélve kért; és oly természetes nemességgel és egyszerűen fejezte ki magát, olyan megindítóan szólt a szava, hogy gyakran mértem le sikerét az akaratlan könnyeken, amelyekre indított. Ha anyám azt tapasztalta, hogy embert vagy állatot gyötörnek, neméhez és apró termetéhez illő félelme elpárolgott, és azonnal előtérbe kerültek katonás tulajdonságai. Egyszer a falunkban láttam egy ördögien gonosz korzikait (mindenki rettegett tőle minálunk), amint óvatoskodó férfiak közepette hajkurászta a lányát nehéz kötéllel a kezében, és esküdözött, hogy elnyűvi a kötelet a lányon. Anyám tágra nyitotta ajtaját a menekülő előtt, majd ahelyett, hogy becsukta és bereteszelte volna mögötte, megállt az ajtóban, karját kiterjesztette, és eltorlaszolta a bejáratot. A korzikai káromkodott, szitkozódott, a kötéllel fenyegette anyámat, de anyám meg se rezzent, a félelemnek semmi jelét sem mutatta. Délcegen kihúzta magát, és ostorozta a férfit, megszégyenítette, nevetségessé tette. Szembeszállt vele, de olyan halkan, hogy az út közepén nem hallatszott, csak a férfi lelkiismeretéig és szunnyadó lovagiasságáig hatolt el. Bocsánatot kért anyámtól, átadta neki a kötelet, és kacskaringós káromkodással megesküdött, hogy anyám a legbátrabb asszony, akit valaha látott; azután elvonult további veszekedés nélkül, és később sem zaklatta. Ezután mindig jó barátságban voltak, mert a korzikai anyámban végre olyan valakire akadt, akire már régóta szüksége volt: egy emberre, aki nem fél tőle.

Egyszer St. Louisban anyám kiment az utcára, és nagy meglepetést szerzett egy tagbaszakadt fuvarosnak, aki a lova fejét verte nehéz ostora nyelével. Anyám ugyanis kiragadta az ostort a kezéből, és olyan hatékonyan lépett föl az ártatlanul vétkes ló érdekében, hogy az ember kénytelen volt beismerni: ő a hibás. Még önként meg is ígérte - bár ezt persze úgysem tarthatta meg, mert nem olyan lelkialkatú embernek látszott -, hogy soha többé nem gyötör lovat életében.

Anyám rendszeresen közbelépett megkínzott állatok érdekében, és a modora annyira nem volt sértő, jó szándéka pedig nyilvánvaló, hogy mindig elérte, amit akart, sőt ellenfele udvariasan és gyakran barátságosan helyeselt neki. Minden állatot néma barátjának tekintett. A hontalan, üldözött, kivert és rossz hírű macskák kifinomult érzékkel első pillantásra felismerték benne fajtájuk menedékét és védnökét - és hazakísérték. Ösztönük nem csalt, olyan bánásmódban részesültek, mint a tékozló fiú. Egyszer, 1845-ben, tizenkilenc macska volt nálunk a házban. És az egész bandában egy sem akadt, amelyik jellem lett volna, vagy akár csak egyetlen jó tulajdonságot mutathatott volna föl, kivéve azt az olcsó és kétes érdemet, hogy szerencsétlenek voltak. Szörnyű terhet jelentettek nekünk - anyámnak is -, de elpártolt tőlük a szerencse, és ez elegendő oknak bizonyult: maradniuk kellett. De ez még mindig jobb, mint ha nincs dédelgetni való állat a házban; a gyerekeknek szükségük van játszótársra, és bezárt háziállatot nem tarthattunk. Ketrecbe zárt élőlény szóba sem jöhetett - anyám azt sem engedte volna, hogy egy patkányt megfosszunk a szabadságától.

A missouribeli kisvárosban, Hannibalban, gyerekkoromban mindenki szegény volt, de ezt nem tudták. Ehhez képest mindenki jól élt, ezt viszont tudták. Voltak társadalmi különbségek: jó családból származó emberek, jellegtelen családok és ismeretlen eredetű emberek. Mindenki ismert mindenkit, és kedvesek voltak egymáshoz. Senki sem hordta fenn az orrát, de azért az osztályok észrevehetően elhatárolódtak, és a bizalmas társadalmi élet mindenkinél a maga osztályabeliekre szorítkozott. Valóságos kis demokráciát alkottunk, tele szabadsággal, egyenlőséggel, július negyediki hazafias ünnepségekkel, s a szándék őszinte is volt; de azért imitt-amott érződött némi arisztokrata beütés. Egyszerűen jelen volt, mindenki természetesnek találta, és nem töprengett azon, hogy létezése ellentmondás.

Úgy gondolom, ezek az állapotok főleg onnan eredtek, hogy a kisváros lakossága rabszolgatartó államokból származott, és új otthonukba is magukkal hozták a rabszolgaság intézményét. Anyám nagyvonalúságánál és szabadelvű hajlamainál fogva nem volt alkalmas alany az arisztokrata szerepre, bár erre nevelték. Erről kevesen tudtak, talán azért, mert ösztönként élt benne, nem elvként. Így aztán külsőleg csak véletlenül nyilvánult meg, nem szándékosan és elég ritkán. De én ismertem ezt a gyenge pontját. Tudtam, titokban büszke rá, hogy a Lambtonok (ma Durham grófjai) kilencszáz éve élnek családi birtokukon; hogy a Lambton kastély feudális lordjai voltak, és abban a kitüntetésben részesültek, hogy anyám ősei lehettek, amikor Hódító Vilmos átjött Normandiából, hogy elszórakoztassa az angolokat. Óvatosan és némi enyhítő hatású mellébeszéléssel bizonygattam - mert ha erre a szent helyre léptem, nem nagyon lehetett ugrándozni -, hogy nem jelent különösebb érdemet, ha egy darab földet kilencszáz évig lefoglalnak egy hitbizomány baráti segítségével; bárki megteheti, akár van sütnivalója, akár nincs; legfeljebb a hitbizományra lehet büszke az ember, kizárólag arra, semmi másra; tehát anyám egy hitbizomány leszármazottja, s ezzel az erővel akár arra is büszke lehetne, hogy egy jelzálogkölcsöntől származik. Ezzel szemben az én származásom egészen másféle és sokkal előkelőbb, mert abban szerepel egy ős - egy Clemens -, aki valóban tett valamit; s a tette dicsőségére válik neki is, nekem is - tudniillik tagja volt annak a bíróságnak, amely I. Károly ügyét tárgyalta, és átadta őt az ítéletvégrehajtónak.


6

Mint már említettem, rabszolgatartó közösségben éltünk; sőt, mire a rabszolgaság kimúlt, anyám már hatvan éve állt vele állandó kapcsolatban. De bármilyen jóságos és együttérző szíve volt, azt hiszem, nem hatolt el a tudatáig, hogy a rabszolgaság milyen leplezetlen, természetellenes és tarthatatlan kizsákmányolás. Egyszer sem hallotta, hogy a szószékről támadták volna, de a védelmezőit és szentesítőit ezer szószékről is hallotta; fülében ismerősen csengtek a bibliai szövegek, amelyek helyeselték ezt az intézményt, és ha van olyan textus, amely ellene szól, azt a lelkipásztorai nem idézték. Amennyit anyám tudott a világról, aszerint a bölcsek, a jók és a szentek egybehangzóan vallották, hogy a rabszolgaság helyes, jogos, szent, a Jóisten különlegesen kedvelt intézménye - olyan állapot, amelyért a rabszolga éjjel-nappal hálát kellene hogy rebegjen. Valóban, a nevelés és a környezet különös csodákat tud előidézni. A mi rabszolgáink például általában higgadtak és elégedettek voltak. De kétségtelenül éppilyen elégedettek a monarchiák lényegesen intelligensebb rabszolgái; tisztelik és támogatják uraikat, az uralkodót és a nemességet, és nem ismerik föl rabszolgaságuk megalázó voltát - hogy csak a nevük más, és kevésbé tiszteletre méltók, mint a mi feketéink, mert alantasabb dolog birkaalázatosságból rabszolgának lenni, mint elnyomás következtében; nem vitás, hogy az előbbi az alantasabb.

A Hannibal környéki rabszolgaságban mégsem volt semmi, ami a szunnyadó emberi ösztönöket tettre sarkallta volna. Jámbor háztáji rabszolgaság volt, nem az ültetvényeken szokásos kíméletlen fajta. Kegyetlenkedés ritkán fordult elő, és teljesen, mélységesen népszerűtlen volt. Az emberek nem nagyon szerették, ha rabszolgacsaládok tagjait elválasztották egymástól, és más-más gazdáknak adták el, s ezért ritkán fordult elő, kivéve ha birtokokat oszlattak föl. Egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna rabszolgaárverést abban a városban; de az a gyanúm, azért nem, mert megszokott és hétköznapi látvány lehetett, nem rendkívüli és mély nyomot hagyó. Viszont élénken emlékszem egy tucat összeláncolt néger férfira és asszonyra, amint egyszer a járdán feküdtek egy csomóban, és várták, hogy a délvidéki rabszolgapiacra behajózzák őket. Sohasem láttam szomorúbb arcokat. Nem lehetett megszokott kép a megláncolt rabszolga, különben nem tett volna rám ilyen erős és maradandó hatást.

A "niggerkereskedőt" mindenki megvetette. Emberbőrbe bújt sátánnak tekintették, aki szerencsétlen, tehetetlen teremtményeket vásárol és szállít a pokolba - mert nálunk fehérek és feketék egyaránt pokolnak tartották a déli ültetvényeket; nem is lehetett enyhébb névvel illetni. Ha a javíthatatlan rabszolgát még az a fenyegetés sem indította meg, hogy eladják, "le a folyón" - akkor valóban gyógyíthatatlan volt az eset. Ennek ellenére emlékszem, hogy egyszer, amikor egy fehér ember valami kis jelentéktelen vétségért megölt egy négert, mindenki közönyös maradt - a négerrel szemben -, a rabszolgatulajdonosnak pedig meglehetős részvét jutott, mert értékes tulajdonától fosztotta meg egy vacak alak, aki még csak meg sem fizethetett érte.

Általános vélemény, hogy a rabszolgaság szükségszerűen megkeményíti azok szívét, akik benne élnek. Azt hiszem, általában nem volt ilyen hatása. Úgy gondolom, mindenkiben megbénította az emberiességet a rabszolgát illetően, de ennél tovább nem ment. A mi városunkban nem laktak keményszívű emberek - vagyis nem több, mint bármelyik hasonló méretű városban akármelyik országban; és én alig-alig találkoztam a világban keményszívű emberekkel.


7

Négy és fél éves koromban kezdődött számomra az iskola. Akkoriban Missouri államban még nem voltak községi iskolák, csak két magániskola - huszonöt cent volt a tandíj egy hétre, és vagy sikerült behajtani, vagy nem. A gyerekeket Mrs. Horr tanította egy kis gerendaházban, a Fő utca végén, a serdülő ifjúságot pedig Mr. Cross a dombon levő favázas iskolaépületben. Engem Mrs. Horr iskolájába küldtek; ma, hatvanöt év múltán is tisztán emlékszem a kis faházban töltött első iskolai napomra, legalábbis az első nap egyik epizódjára. Valami szabálytalanságot követtem el, és figyelmeztettek, hogy a második szabálytalankodásért megvesszőznek. Én nyomban újra megszegtem a szabályt, és Mrs. Horr kiküldött, hogy keressek egy vesszőt, és hozzam be neki. Boldog voltam, hogy engem szemelt ki erre a feladatra, mert szentül hittem, hogy mindenki másnál nagyobb szakértelemmel tudom kiválasztani az alkalomhoz illő pálcát.

A sárban, egy bognár gyaluforgácsai között találtam egy háromujjnyi vastag, félujjnyi széles tölgyfadarabot; a vége enyhén befelé görbült. Ugyanebből a fajtából hevert ott friss forgács is, de én mégis ezt választottam, pedig korhadt volt. Bevittem és megmutattam Mrs. Horrnak; jámbor beletörődést mímelve álltam előtte, hogy kegyeit és rokonszenvét megnyerjem. De nem sikerült. Szigorú, megrovó tekintetét hosszasan hol rám, hol a lécre vetette, azután teljes nevemen szólított: "Samuel Langhorne Clemens." Talán először hallottam a nevemet ilyen szépen sorba fűzve. Majd kijelentette, hogy szégyelli magát miattam. Később megtanultam, hogy ha egy tanító teljes nevén szólít egy gyereket, az rosszat jelent. Ezután közölte, hogy megpróbál olyan fiút megbízni a feladattal, aki többet ért a pálcákhoz, mint én. Még most is elszomorodom, ha visszaemlékszem, mennyi arc derült fel abban a reményben, hogy neki jut a megbízás. Jim Dunlapot kérte föl, s amikor a fiú visszatért a kiszemelt vesszővel, el kellett ismernem: valóban ért hozzá.

Mrs. Horr New Englandből származott, középkorú hölgy volt; az ottani szokások és erkölcs híve. A tanítást mindig imádsággal kezdte, és felolvasott egy fejezetet az Újszövetségből, majd a textust röviden meg is magyarázta. Egyik bibliamagyarázatában hosszasan foglalkozott azzal a résszel, hogy "kérjetek és megadatik néktek", és hozzáfűzte: ha valaki buzgón és lankadatlan vággyal imádkozik valamiért, nem kételkedhetik benne, hogy imája meghallgatásra talál.

Ez az értesülés annyira meglepett, s az általa feltárt lehetőségek úgy megörvendeztettek, hogy bizonyosan ekkor hallottam róla először. Gondoltam, kipróbálom. Tökéletesen megbíztam Mrs. Horrban, és az eredményben nem kételkedtem. Gyömbéres kalácsért imádkoztam. Margaret Kooneman, a pék lánya, minden reggel hozott egy darab gyömbéres kalácsot az iskolába. Azelőtt mindig eldugta, de amikor fohászkodásomat befejeztem és felpillantottam, hát ott volt a kalács a kezem ügyében, a kislány meg éppen másfelé nézett. Azt hiszem, soha életemben nem örültem ennyire imám meghallgatásának, mint akkor: azon nyomban megtértem. Se szeri, se száma nem volt kívánságaimnak; eddig még nem teljesültek, de most ki akartam elégíteni vágyaimat és kiterjeszteni őket, hiszen most már rájöttem, mi a nyitja.

De ez az ábránd is olyannak bizonyult, mint az élet többi álma, melyekben ringatózunk: mind köddé vált. Azt hiszem, a következő két-három napon én imádkoztam legtöbbet a városban, méghozzá őszintén és komoly odaadással, de bizony semmi foganatja nem volt. Rájöttem, hogy a legbuzgóbb ima segítségével sem tudom újra elcsenni a kalácsot, s arra a következtetésre jutottam, hogy aki híven vigyáz a kalácsára és szemmel tartja, annak nem kell tartania a mások imádságától.

Volt valami a viselkedésemben és magatartásomban, ami nyugtalanította anyámat; félrehívott, és gyöngéd aggodalommal kifaggatott. Nemigen akaródzott bevallanom a bennem végbement változást, mert bántott volna, ha jóságos szívét megszomorítom, de végül könnyek között megvallottam, hogy már nem vagyok hivő. Mélységesen elszomorodott, és megkérdezte, mi ennek az oka.

Azzal magyaráztam, hogy rájöttem, eddig csak haszonlesésből voltam keresztény, s ezt a gondolatot annyira méltatlannak tartom, hogy nem tudom elviselni.

Szívéhez szorított, és vigasztalgatott. Szavaiból azt értettem, hogy ha továbbra is így gondolkodom, soha többé nem leszek elhagyatott.

Anyám sokat vesződött velem, de azt hiszem, alapjában véve élvezte. Két évvel fiatalabb öcsémmel, Henryvel nem volt semmi baja. Henry szakadatlan, egyhangú jósága és engedelmessége nyomasztóan hathatott volna anyámra, ha én nem hozok ellenkező természetű megkönnyebbülést és változatosságot. Én voltam a frissítőszer, s ez emelte értékemet anyám szemében. Régebben ez eszembe sem jutott, de most világosan látom. Tudom, hogy Henry sosem vétett ellenem, sőt más ellen sem, viszont gyakran követett el helyes cselekedeteket, amelyeknek én adtam meg az árát. Az ő kötelessége volt, hogy beáruljon, ha szükség volt rá, és én magam elmulasztottam beárulni magam, s ő igen hűségesen teljesítette a feladatát. Ő Sid a Tom Sawyer-ben. De Sid nem azonos Henryvel. Henry sokkal nemesebb, jobb fiú volt, mint Sid bármikor is.

Henry hívta fel anyám figyelmét, hogy a cérna, amellyel anyám a galléromat összevarrta, hogy visszatartson a fürdéstől, időközben megváltoztatta a színét. Anyám soha nem jött volna rá magától, és szemmel láthatóan zokon vette, amikor kénytelen volt beismerni, hogy ez a feltűnő közvetett bizonyíték elkerülte éles szemét. Ez az apróság is súlyosbította büntetésemet. Ez emberi dolog. Hibáinkat rendszerint másokon toroljuk meg, ha találunk rá ürügyet - de ez lényegtelen. Én megfizettem Henrynek. Mindig találunk kárpótlást azért, amit méltatlanul kell elszenvednünk. Gyakran megfizettem Henrynek - néha előre is, olyasmiért, amit még nem követtem el. Ez főleg olyankor történt, amikor a kísértés túlságosan erős volt, és előleget osztottam ki. Nem kellett anyámtól kölcsönvennem ezt a gondolatot, valószínűleg nem is tőle vettem. Alighanem magam találtam ki a magam hasznára. Mindenesetre anyám is alkalmazta időnként az elvet.

Ha az eltört cukortartó esetét megírtam a Tom Sawyer-ben - nem emlékszem, valóban ott van-e? -, akkor ez jó példa rá. Henry sohasem lopott cukrot, ő nyíltan kivette a tartóból. Anyám tudta, hogy Henry nem vesz ki cukrot a háta mögött, de irányomban voltak kételyei. Sőt, nem is kételyei: biztosan tudta, hogy én csennék belőle. Egyik nap, amikor anyánk nem volt a szobában, Henry cukrot vett a mama féltett és értékes régi angol cukortartójából, amely ereklyeszámba ment a családban, és sikerült eltörnie a tartót. Először történt meg, hogy alkalmam volt árulkodni Henryre, és kimondhatatlanul boldog voltam. Megmondtam neki, hogy most rá kerül a sor, de nem izgatta. Amikor mama bejött, és meglátta a padlón a cukortartó apróra tört darabjait, egy percre elállt a szava. Némán vártam a dermedt csönd eredményét; úgy számítottam, ez még növeli a hatást. Azt vártam, anyám majd megkérdi: - Ki tette ezt? - s erre majd előhozakodhatom a nagy újsággal. De hiba csúszott a számításomba. Mikor megtörte a csendet, nem kérdezősködött, csak olyat koppantott gyűszűjével a fejemre, hogy a talpamig éreztem. Erre aztán kitört belőlem a sértett ártatlanság, s vártam, hogy anyám majd mélyen elszomorodik az elhamarkodott büntetés miatt. Azt hittem, töredelmesen megbánja majd. Felvilágosítottam: nem én vagyok a ludas, hanem Henry. De ez nem rendítette meg túlságosan. Különösebb megindultság nélkül azt mondta: - Jól van ez így. Nem számít. Majd kiérdemled valamivel, amiről esetleg nem is fogok hallani.

A házunkon kívül volt egy lépcső, amely az emelet hátsó részéhez vezetett. Egyszer Henryt elküldték valami megbízással, és magával vitt egy vödröt. Tudtam, hogy később majd azon a lépcsőn megy föl, ezért odamentem, és fent belülről bezártam az ajtót, majd lementem a kertbe, amelyet nemrég ástak fel, és tele volt a finom fekete televényföld kemény rögeivel. Alaposan felszereltem magam velük, és lestem Henry érkezését. Megvártam, míg felmászott a lépcsőn, megközelítette a lépcsőfordulót, és már nem menekülhetett. Akkor bombázni kezdtem a göröngyökkel; megpróbálta a bádogvödörrel kivédeni, ahogy lehetett, de nem nagyon sikerült, mert kitűnően tudtam célozni. A vízvető deszkán záporozó rögök kicsalták anyámat, hogy megnézze, mi a baj. Igyekeztem megmagyarázni, hogy csak Henryt szórakoztatom. Mindketten nyomban utánam eredtek, de én tudtam egy utat a magas deszkakerítésen át, és ezúttal sikerült elmenekülnöm. Egy-két óra múlva, amikor visszamerészkedtem, nem találtam otthon senkit, s azt hittem, az ügy befejeződött. De nem így történt: Henry lesben állt. Egy kővel - tőle szokatlan ügyességgel - oldalról úgy kupán talált, hogy a fejemen akkora daganat nőtt, mint a Matterhorn csúcsa. Egyenesen anyámhoz mentem vele panaszra, és számítottam részvétére, de nem volt különösebben megilletődve. Úgy látszik, arra gondolt, hogy az efféle balesetek majd észre térítenek, ha egypárszor pórul járok. Az ügyet csupán nevelő célzatúnak tekintette. Ezután még sötétebben vélekedtem az ilyesmiről.

Most már belátom, nem volt helyes a macskát fájdalomcsillapítóval traktálnom. Ma már nem próbálkoznék vele. De azokban a Tom Sawyer-napokban nagy és őszinte elégtétellel láttam, mit művel a szer hatása alatt Péter macskánk, és ha a tettek éppoly ékesen szólnak, mint a szavak, ő legalább annyira érdeklődött a gyógyszer iránt, mint én. Mindig pocsék orvosság volt ez a Perry Davis-féle fájdalomcsillapító. Mr. Pavey néger szolgája, akit biztos ítéletű és rendkívül tudnivágyó férfiúnak ismertem, meg akarta ízlelni. Megengedtem neki: úgy vélekedett, hogy a pokol tüzéből készült.

Akkoriban éppen a negyvenkilences kolerajárvány napjait éltük. A Mississippi menti lakosságot megdermesztette a rémület. Aki tehette, elmenekült. Sokan menekülés közben az ijedségbe haltak bele. Háromszor annyian pusztultak el a félelemtől, mint a kolerától. Aki nem tudott elmenekülni, teleszedte magát kolera elleni orvossággal. Anyám Perry Davis gyógyszerét szemelte ki számomra. Saját magáért nem aggódott; kerülte az efféle megelőző szereket. De velem megfogadtatta, hogy mindennap beveszek egy kávéskanállal az orvosságból. Eredetileg meg is akartam tartani ígéretemet, de akkor még nem tudtam annyit a csodaszerről, mint első próbálkozásom után. Henry orvosságosüvegére ügyet sem vetett anyám - benne megbízott, de az én üvegem címkéjére naponta tett egy rovást, és figyelte, elfogyott-e belőle egy kávéskanálra való. Padlónkon nem volt szőnyeg - de hézag annál több. Ezeket a hézagokat tápláltam a "fájdalomölő" szerrel, igen jó eredménnyel; odalent nem fordult elő kolera.

Egyik ilyen alkalommal történt, hogy barátságos cicánk nyájas faroklengetéssel odasündörgött hozzám, és fájdalomölő szerért esedezett. Meg is kapta, és akkor tört ki rajta a nagy idegroham, amely azzal végződött, hogy a szobában minden bútordarabba beleütközött. Végül kiugrott a nyitott ablakon, a virágcserepeket is magával sodorva. Anya éppen akkor érkezett haza; elképedt csodálkozással szemlélte a szemüvege fölött, és megérdeklődte: - Mi a csuda ütött ebbe a Péterbe?

Már nem emlékszem, hogyan magyarázkodtam ki, de ha írtam is erről a Tom Sawyer-ban, az nem biztos, hogy igaz.

Amikor viselkedésem már olyan kibírhatatlanul komisz kezdett lenni, hogy anyám alkalmi büntetései nem álltak vele arányban, eltette vasárnapra az ügyet, és elküldött a templomba vasárnap este. Ez hébe-hóba még csak elviselhető büntetés volt, de általában nehezen bírtam, és egészségem érdekében elkerültem. Anyám sosem hitte el, hogy templomban voltam, míg próbára nem tett. Elmondatta velem, miről szólt a prédikáció. Ez az egyszerű kérdés nem jelentett számomra nehézséget. Nem kellett nekem ahhoz templomba mennem, hogy szentbeszédtémához jussak: kiválasztottam én magam. Ez a rendszer egészen jól bevált addig, mígnem egyszer a szomszédunk által előadott szöveg - ő valóban volt a templomban - teljesen különbözött az én változatomtól. Ekkor anyám más módszerhez folyamodott, de ma már nem emlékszem, milyenhez.

Télen a férfiak és a fiúk meglehetősen hosszú köpenyt hordtak akkoriban; rendszerint feketét, tarka skót szövettel bélelve. Egy téli estén, amikor a templomba indultam, hogy levezekeljem a hét folyamán elkövetett gazságaimat, elrejtettem a kapu mellett a kabátomat, és megléptem a többi fiúkkal játszani, amíg az istentisztelet tart. Utána hazamentem. Azonban a sötétben bélésével kifelé vettem föl a kabátot. Amint beléptem, ledobtam magamról, azután kiállottam a szokásos próbát. Egészen jól ment addig, míg szóba nem került a templom hőmérséklete. Anyám megjegyezte: - Lehetetlen, hogy meleg lett volna ott ilyen hideg estén.

Nem vettem észre a megjegyzésben rejlő csapdát, és ostobán erősítgettem, hogy a kabát mindvégig rajtam volt a templomban. Anyám megérdeklődte, hogy hazafelé jövet is magamon tartottam-e. Nem értettem, mire vonatkozik az érdeklődés, és igenlőleg válaszoltam. Mire azt kérdezte: - Szóval ezzel az ordító vörös kockás oldalával kifelé vetted magadra? Nem volt nagyon feltűnő?

Természetesen ezek után kínos és eredménytelen lett volna a párbeszédet folytatnom, így feladtam, és vállaltam a következményeket.

A következő eset 1849 körül történt. Tom Nash, a postamester fia, egykorú volt velem. A Mississippi befagyott, és egyik este, valószínűleg engedély nélkül, korcsolyázni mentünk. Legalábbis nem látok más magyarázatot, hogy miért kellett éppen este korcsolyázni mennünk, hacsak azért nem, mert tilos volt, hiszen az éjféli korcsolyázás semmi különös élvezetet nem jelenthetett, ha senki sem ellenezte. Éjfél körül, amikor már több mint fél mérföldnyire kijutottunk a túlsó, illinoisi part felé, vészjósló recsegést-ropogást, rianást hallottunk köztünk és a folyó hazai partja között. Tudtuk, mit jelent a hang: a zajlás megindult. Halálra rémülve hazafelé tartottunk. Villámgyorsan siklottunk, már amikor a felhők között bujkáló hold fényében megláthattuk, hol van jég, és hol van víz. Időnként vártunk, majd újra megindultunk, ahol a jég megbízhatónak látszó hidat vert számunkra, de újra megálltunk, ha puszta vízhez érkeztünk, és kétségbeesve vesztegeltünk, míg egy nagyobb úszó jégtábla át nem hidalta a veszélyes helyet. Egy óráig tartott az út - mindvégig irtózatos szorongás közepette. Végre megközelítettük a partot. Újra várnunk kellett, mert megint olyan helyre kerültünk, ahol áthidalásra lett volna szükség. Köröskörül sodródott, torlódott a jég, a parton hegymagasságban halmozódott. A veszély nem csökkent, sőt egyre fokozódott. Türelmetlenségünkben, hogy végre szilárd talajra jussunk, korán indultunk el, és tábláról táblára ugráltunk. Tom elszámította magát, és rövidet ugrott. Keserves fürdőben volt része, de olyan közel voltunk a parthoz, hogy alig egy-két tempót kellett úsznia, és talajt ért a lába; onnan aztán kivergődött. Én kissé később, baleset nélkül érkeztem. Csuromvizesre izzadtunk, és Tom fürdője nagyon balul végződött. Ágynak esett, és vége-hossza nem volt a betegségnek. Végezetül skarlátot kapott, és földsüketen került ki belőle. Pár év múlva természetesen a beszédtudománya is cserbenhagyta. Később valahogyan megtanították beszélni, de nem mindig értettük, mit is akar mondani. Természetesen nem tudta szabályozni hangerejét, hiszen nem hallotta a szavát. Amikor azt hitte, hogy halkan és bizalmasan tárgyal, még Illinois államba is elhallatszott.

Négy évvel ezelőtt, 1902-ben, meghívott a Missouri Egyetem, hogy vegyem át jogtudományi díszdoktori oklevelemet. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hetet Hannibalban töltsek, amely gyermekkori falumból már várossá nőtt. Ötvenöt éve éltük át azt a kalandot Tommal. Már útra készen álltam az állomáson, és nagy tömeg hannibali polgár ácsorgott kint. Észrevettem Tom Nasht, amint felém indul egy üresebb folton, és elindultam feléje, mert azonnal megismertem. Fehér hajú öregember volt már, de én akkor is a tizenöt éves fiút láttam benne. Hozzám lépett, kezéből tölcsért formált a fülemhez, a hannibali polgárok felé intett a fejével, és - ködkürtüvöltéssel - bizalmasan megjegyezte: - Még mindig olyan átkozott tökfilkók, Sam. - Ennél többet nem is mondott.


8

A fiúk élete azonban nem csupa vidámság: megjelenik benne a tragédia is. A részeges csavargó, aki elégett a község börtönében, a lelkiismeretemre nehezedett, és sok-sok éjszakámat töltötte meg nyomasztó álmokkal, amelyekben úgy láttam könyörgő arcát, mint a megindító valóságban, az ablakrácsnak dőlve, háta mögött az égő vörös pokol, mintha azt mondaná: - Ha nem adtál volna nekem gyufát, ez nem történt volna meg: te felelsz a halálomért. - Nem voltam felelős a haláláért, nem kívántam én ártani neki, csak jót akartam, amikor odaadtam a gyufát; de ez nem számított. Idomított presbiteriánus lelkiismeretem csak egy kötelességet ismert: hogy üldözze és gyötörje rabszolgáját minden ürüggyel, minden lehető alkalommal, különösen ha nem volt értelme vagy oka. A csavargó - a bűnös - tíz percig szenvedett; én, az ártatlan, három hónapig.

Amikor szegény öreg Smarrt lelőtték a főutcán, újabb álmokhoz szereztem anyagot, s ezekben mindig a groteszk zárójelenetet láttam újra: a nagy, nyitott családi bibliát, amelyet valami lelkiismeretes agyalágyult a profán öregember mellére helyezett, és amely együtt emelkedett meg süllyedt nehézkes lélegzetével. Ólomsúlya további gyötrelmekkel nehezítette az öreg Smarr haláltusáját. Különös anyagból gyúrtak minket. A szájtátó és együttérző tömegben nem akadt senki, akiben lett volna annyi józan ész, hogy felismerje: itt sokkal ízlésesebb lett volna egy nehéz üllő, mint a biblia, kevesebb alapot adna a gúnyos megjegyzésekre, és hamarabb elvégezné kegyetlen munkáját. Lidérces álmaimban sok éjen át fuldokoltam és kapkodtam levegő után az óriási könyv prése alatt.

Alig egynéhány év alatt két-három más tragédia is történt, és én olyan szerencsétlen voltam, hogy minden alkalommal a közelben tartózkodtam. Ott volt például a rabszolga, akit egy vasdarabbal ütöttek le valami apró vétségért; láttam, amint meghalt. És a fiatal kaliforniai bevándorló, akit részeg pajtása szúrt le vadászkéssel; láttam, hogyan ömlik melléből a piros vér. No meg az izgága fiatal testvérek és ártalmatlan öreg nagybátyjuk esete: egyikük rátérdelt az öregember mellére, míg a másik többször nekirugaszkodott, hogy lelője egy Allen-revolverrel, amely csütörtököt mondott. Persze akkor is éppen ott csellengtem.

Aztán meg ott volt a fiatal kaliforniai bevándorló, aki berúgott, és fogadkozott, hogy egyedül lerohanja a "welszi" házát egy sötét és félelmes éjszakán. Ez a ház félúton állt a Holliday-domb oldalán, és nem lakott benne más, csak egy szegény, nagyon tisztességes özvegyasszony és ártatlan lánya. A gazfickó betörő az egész községet felverte pimasz üvöltözésével, durva kihívásával és mocskos szitkaival. Felmentem oda egy barátommal - azt hiszem, John Briggsszel -, hogy körülnézzek és halljam. Az emberből csak halvány körvonalai látszottak; a nők a verandán álltak, eltűntek a tető mély árnyékában, csak az idősebb nő hangja hallatszott. Az asszony élesre vagdalt ólommal töltött meg egy öreg flintát, és figyelmeztette az embert, hogy ha el nem hordja magát, amíg tízig számol, az életébe fog kerülni. Az asszony lassan számolni kezdett; a férfi meg röhögött. A nevetést hatnál abbahagyta; akkor a mély csöndben, szilárd hangon következett a história folytatása: - Hét... nyolc... kilenc - hosszú szünet, mi a lélegzetünket is visszafojtottuk - tíz! - Vörös lángnyelv csapott ki az éjszakába, és az ember cafatokra tépett mellel omlott össze. Akkor elszabadult az égi pokol; a várakozó falu villámfényben rajzott fel a dombra, mint a hangyaözön. Ők látták a többit; nekem elég volt, ami addig jutott belőle. Hazamentem álmodni, és nem is ért csalódás.

A tanulás, az iskola segítségével mélyebben láttam bele ezekbe a tragédiákba, mint a tudatlanok. Tudtam, mire valók. Igyekeztem magam előtt is titkolni, de benn, zaklatott szívem titkos mélyén, tudtam - és tudtam, hogy tudom. Ezt a gondviselés rendezte így, hogy engem a jobb élet felé tereljen. Ma ez furán naiv és öntelt gondolatnak hat, de számomra nem volt benne semmi meglepő; beleillett a gondviselés lelkiismeretes és bölcs útjaiba, ahogyan én értelmeztem. Az sem lepett volna meg, sőt nem is hízelgett volna különösebben, ha a gondviselés az egész közösséget kiirtja, hogy megpróbáljon megmenteni egy ilyen kincset, mint én. Bármilyen művelt voltam, mégis úgy látszott, hogy ez rendjénvaló lenne, és megérné a befektetést. Meg sem fordult az agyamban a gondolat, hogy miért mutatna a gondviselés ilyen aggódó érdeklődést efféle érték iránt, és abban az egyszerű falucskában nem is akadt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy nekem eszembe juttassa. Már csak azért sem, mert senki sem állt jól ezen a téren.

Így igaz: mind magamra vettem a tragédiákat, és sorban felróttam, ahogy jöttek, minden esetben mély sóhajjal mondogatva magamban: "Megint elment valaki, és énmiattam; ettől már igazán meg kellene térnem: az Úr türelme sem végtelen." De azért titokban meg voltam róla győződve, hogy igenis végtelen. Mármint így hittem nappal; éjjel viszont nem. A lemenő nappal együtt tűnt el bizakodásom, és nyirkos félelem gyülekezett szívemben. Olyankor rendszerint mindent megbántam. Szörnyű éjek vártak rám, a kétségbeesés éjszakái, a halál keserűségével terhesek. Minden tragédiában felismertem az intelmet, és bűnbánatot tartottam; szántam-bántam vétkeimet, és bocsánatért esedeztem. Könyörögtem gyáván, szűköltem, mint egy kutya; és nem azokért a szegény, miattam elhunyt emberekért, csakis a saját érdekemben. Ugyancsak önzőnek érzem, ahogy így visszagondolok mostanában.

Megbánásom mindig valódi volt és nagyon komoly; minden tragikus esemény után hosszú ideig minden éjjel éreztem. De a nappali fényt rendszerint nem viselte el. Kihunyt és elillant, eltűnt a nap boldog ragyogásában. A félelem és sötétség szülötte volt, és csak a maga környezetében élt meg. A nappal fölvidított és békét hozott, de éjjel újra jött a bűnbánat. Nem is hiszem, hogy gyerekkoromban egyszer is próbáltam megjavulni nappal - nem is akartam. Az én koromban már nem is gondolnék rá, hogy ilyet kívánjak. De mostani fejemmel, éppúgy mint fiatalon, az éj sokszor meghozza a mélységes lelkiismeret-furdalást. Tulajdonképpen a bölcsőtől kezdve éppolyan voltam, mint a többi ember - sosem vagyok egészen normális éjjel. Például, amikor Indián Joe meghalt... De hagyjuk inkább. Valahol már megírtam, a bűnbánatnak milyen dühöngő poklát szenvedtem végig akkor. Azt hiszem, hónapokig olyan szeplőtlen voltam, mint a patyolatfehér hó. Sötétedés után.


9

Azokban a régi szép napokban egyszer meglátogatott minket Jim Wolf. Shelbyville-ből, egy harminc-negyven mérföldnyire fekvő kis tanyáról érkezett, és magával hozta a vidék romlatlan naivságát, kedvességét és báját. Tizenhét éves forma, nyurga, komoly kamasz volt, nyílt, jóhiszemű és becsületes - ragaszkodásra és szeretetre termett. Szinte hihetetlenül szégyenlős volt. Elég hosszú ideig lakott nálunk, mégsem tudott megszabadulni ettől a furcsa tulajdonságától; nők jelenlétében rendkívül kényelmetlenül érezte magát, még jóságos és szelíd anyám társaságában is. Hogy egy lányt megszólítson, azt egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta.

Mindig az ilyen jámbor lelkekkel esnek meg a legkínosabb dolgok. Egy téli estén nővérem vidám összejövetelt rendezett, lepényevéssel egybekötve. Én fiatal voltam ahhoz, hogy részt vegyek a mulatságon, Jim pedig félénk. Engem korán ágyba zavartak - Jim önnön jószántából vonult vissza. A ház új részében, az emeleten volt a szobája: ablaka az L alakú toldalék tetejére nyílt. A háztetőt húszcentis hó borította; felső rétege jégpáncéllá fagyott. A háztető ormán rövid kémény meredt az égnek - holdfényes éjszakákon érzelgős macskák kedvelt gyülekeszőhelye -, s aznap éjjel gyönyörűen világított a hold. Az ereszről futónövény száraz indái tapadtak az oszlopokhoz, meghitt lugast alkotva. Egy-két óra múlva viháncoló fiatal hölgyek és urak gyülekeztek a lugas árnyékában; magukkal hozták a gőzölgő, forró lepényt, és a tányérokat lerakták hűlni a földre. Rohamokban tört föl a vidám fecsegés, kacarászás, ugratás zaja.

Ez idő tájt néhány vén, rossz hírű kandúr gyűlt össze a kémény körül, és tüzes nézeteltérésük támadt; körülbelül ekkorra végleg lemondtam az alvásról, és átmentem, hogy meglátogassam Jimet. Ébren volt, és dúlt-fúlt az elviselhetetlen macskazene miatt. A hecc kedvéért megkérdeztem: miért nem mászik ki és zavarja el őket? Feldühödött és visszavágott - kissé merészen -, hogy két centért hajlandó.

Elhamarkodott kijelentés volt, és nyilván megbánta, alighogy kiejtette a száján. De már későn - nem visszakozhatott. Ismertem: tudtam, hogy inkább kitöri a nyakát, mint hogy takarodót fújjon, ha elég ügyesen ingerlem.

- Persze hogy kimásznál! Ki kételkedik benne?

Elöntötte az epe, és ingerülten tört ki:

- Miért, talán nem hiszed?

- Én? Dehogynem. Mindig nagy legény vagy - ha beszélni kell!

Elfutotta a méreg. Kapkodva felrángatta gyapjúzokniját, és kezdte feltolni az ablakot, miközben haragtól remegő hangon füstölgött:

- Azt hiszed, nem merek? Gondolj, amit akarsz, nem érdekel. Majd mindjárt meglátod!

Az ablak még külön felbosszantotta: mindig visszacsúszott.

- Na várj, majd én tartom - szóltam.

Igazán lelkesen segítettem neki. Fiatal kölyök voltam, és előérzetem azt súgta, hogy mennyei eseményekre van kilátás. Óvatosan kimászott. Addig kapaszkodott az ablakpárkányba, amíg meg nem vetette lábát, azután négykézláb indult el veszélyes útjára a síkos tetőgerincen, úgyhogy keze-lába kétoldalt csúszott lefelé. Még ma is élvezem a látványt, ahogy visszagondolok rá, pedig majdnem ötven év telt el azóta. A jeges szél lebegtette kurta hálóingét nyurga lábszárai körül; a kristályosra fagyott tető csiszolt márványként szikrázott a tiszta holdfényben. A gyanútlan macskák meredten ültek a kéményen, éberen bámulva egymást; csapkodtak a farkukkal, és bőségesen ontották mélységes bánatukat. Jim csak mászott: lassan, óvatosan tappogott, míg a derűs és léha teremtések a lugasban nem is gyanították e komor eseményeket, s a helyzethez nem illő vidámsággal harsogtak. Valahányszor Jim megcsúszott, egy pillanatra felvillant bennem a remény, de mindig továbbkúszott, és a remény hamar elhalt. Végül kartávolságnyira megközelítette a kéményt. Megállt, óvatosan felemelkedett, gondosan kimérte a távolságot, és dühödten kapott a legközelebbi macska után. Elvétette. Persze elvesztette az egyensúlyát; kapálódzott, hanyatt esett, és mint a rakéta száguldott végig a tetőn, lábbal előre szánkózott át a száraz indákon, és ülő helyzetben érkezett meg tizennégy tányér forró lepény és a vidám társaság kellős közepébe - és abban az öltözékben! - ez a szende fiú, aki még felöltözve sem mert a lányok szemébe nézni. Vad tusakodás és éles sikolyok zaja hallatszott, és Jim a lépcső felé iszkolt, miközben záporoztak róla a tányércserepek.

Az epizód ezzel nem fejeződött be, pedig akkor azt hittem. Tizennyolc-húsz év múlva Kaliforniából New Yorkba érkeztem. Akkorra már minden más vállalkozásom csődbe jutott, és akaratlanul az irodalomnál kötöttem ki. 1867 tavaszán történt. A Sunday Mercury nagy összeget ajánlott fel, hogy írjak valamit a számukra, és én a Jim Wolf és a macskák című történettel válaszoltam a kérésükre. A pénzt is fölvettem érte - huszonöt dollárt. Úgy éreztem, aránytalanul sokat fizettek, de erről nem szóltam egy szót sem, mert akkoriban még nem voltam olyan kínosan lelkiismeretes, mint manapság.

Egy-két év múlva a Jim Wolf és a macskák új köntösben jelent meg egy tennessee-i lapban - már ami a kiejtést illeti; mert déli tájszólással ékeskedett. A történet plagizálóját jól ismerték és tisztelték Nyugaton; rendkívül népszerű volt. Ezen nem is csodálkozom. Volt néhány nagyon is könnyed és humoros elbeszélése, a stílusa pedig elegáns volt és gördülékeny. A nevét azóta elfelejtettem.

Újabb néhány év elteltével ismét felbukkant az eredeti történet az eredeti tájszólásban és az én nevem alatt. Rövidesen rám támadt egy csomó újság, amiért "elloptam" Jim Wolf és a macskák történetét a tennessee-i írótól. Alaposan lehordtak, de nem törődtem vele: ez hozzátartozik a mesterségünkhöz. Különben is, már régen megtanultam, hogy nincs értelme a rágalom tüzét válasszal táplálni, ha csak valami lényeges érdek nem fűződik ahhoz, hogy tovább maradjon a köztudatban. Kevés rágalom éli túl a jeges hallgatást.


10

Városkánkban izgalmas eseménynek számított, amikor megérkezett a hipnotizőr. Valamikor 1850 táján lehetett. Az évben nem vagyok biztos, de a hónapra még ötven év múltán is emlékszem: május volt. Abban a hónapban két, ezzel összefüggő apróság is történt, s miattuk maradt meg élénken emlékezetemben a hipnotizőr. Mindkét esemény jelentéktelen volt, nem érdemelték meg, hogy bebalzsamozzam őket, memóriám mégis ezeket őrizte meg gondosan, bőséges és kényelmes helyet biztosítva számukra, miközben annyi valódi érték hullt ki belőle. Az az igazság, hogy sem az emlékezőtehetség, sem a lelkiismeret viselkedésében nincs logika, értékrendszerük és arányérzékük bizonytalan. No mindegy, hagyjuk a jelentéktelen apróságokat; most a hipnotizőrről lesz szó.

Mutatványát nagy hírverés előzte meg. Csodákat ígért, a szokásos beléptidíj ellenében: felnőtteknek huszonöt cent; gyerekek és négerek a felét fizetik. Falunkban már hallottak valamit harangozni a hipnózisról, de még sosem találkoztak vele. Első este nem valami sokan mentek el, de akik ott voltak, azok másnap annyi izgalmas látványról számoltak be, hogy felébredt az érdeklődés, és ettől kezdve két héten át a hipnotizőrnek nagyon jól ment a sora. Tizennégy-tizenöt éves lehettem. Az ilyen korú fiú bármit szívesen elvisel (kivéve talán a tűzhalált), csak feltűnést kelthessen és felvághasson, lehetőleg nézőközönség előtt. Így aztán, amikor láttam a színpadon a médiumok bohóckodását, amelyet a közönség nevetéssel, kiabálással és álmélkodással jutalmazott, kínzó vágy tört rám, hogy magam is médium lehessek.

Három hosszú estén ott ültem a színpadon, a jelöltek sorában. Tenyeremben tartottam a mágikus korongot, rámeredtem, és igyekeztem elálmosodni, de sehogy sem sikerült. Egyre éberebb lettem, és leverten vonultam le a színről a jelöltek nagy többségével együtt. És nemcsak hogy ott kellett ülnöm, de még az irigység is mardosott Hicks, az ügynök miatt. Hogy ijedezett és riadozott, amikor Simmons, a hipnotizőr rákiáltott:

- Ott a kígyó! Ott a kígyó!

Amikor azt szuggerálta Hicksnek, hogy gyönyörködjék a csodás naplementében, Hicks azt válaszolta:

- Istenem, de gyönyörű!

És így tovább, az egész őrültséget végigjátszotta. Sem nevetni, sem tapsolni nem tudtam. Maró keserűség töltött el, hogy másoknak sikerül, és az emberek Hickset dicsőítik, köréje sereglenek, amikor a mutatványnak vége, érdeklődnek a rendkívüli látvány részletei iránt, amelyet hipnotikus álmában látott, és minden módon kinyilvánítják, mennyire büszkék rá, hogy ismerősüknek vallhatják. És éppen Hickset! Nem tudtam elviselni; fortyogó dühvel főttem keserű levemben.

A negyedik estén elért a kísértés, és nem volt erőm, hogy ellenálljak neki. Egy darabig mereven bámultam a korongot, majd úgy tettem, mintha elálmosodnék: fejem le-lecsuklott. A professzor azonnal odalépett hozzám, simogató mozdulatokat végzett a fejem fölött és a testem, végtagjaim körül. Minden alkalommal csettintett az ujjaival a levegőben, hogy túladjon a fölösleges elektromosságon. Azután elkezdett "bűvölni" a koronggal: az ujjai között tartotta, és kijelentette, hogy akkor sem tudnám levenni a szememet róla, ha akarnám. Lassan, görnyedve fölkeltem, és mereven követtem szememmel a korongot, ahogyan a többiektől láttam. Végigjátszottuk az egész sorozatot. Amikor kígyókról beszélt, menekültem előlük, vödröket adogattam tűzoltáshoz, agyonizgultam magamat csónakversenyen, udvaroltam képzeletbeli lányoknak, sőt: meg is csókoltam őket. Horgásztam a színpadról, és olyan hatalmas, lapos fejű harcsát fogtam, amely nehezebb volt, mint én - végigmentünk az egész megszokott műsoron. De nem a szokásos módon.

Először óvatos voltam, és odafigyeltem, nehogy a professzor észrevegye a csalást, és szégyenszemre lezavarjon a színről. De amint rájöttem, hogy nincs veszély, elhatároztam: kifúrom Hickset a médiumságból, és én telepszem a helyébe.

Aránylag könnyű volt a dolgom. Hicks becsületesnek született - engem nem zavart ilyesfajta gátlás (legalábbis többen ezt állították). Hicks valóban látta, amit látott, és aszerint számolt be róla. Én a láthatónál többet láttam, és mindenféle részlettel kiegészítettem, ami éppen eszembe jutott. Hicksnek nem volt képzelőtehetsége; nekem fölös mennyiségben állt rendelkezésemre. Ő nyugodtnak született, én nyughatatlannak. Nem hozta lázba a vízió, és különben is szegényesebb volt a szókincse. Én a vízióimhoz felhasználtam egész szókészletemet, és agyamat facsarva dolgoztam a sikerért.

Az első félóra után Hicks feledésbe merült, bukott hős, ledőlt bálvány lett belőle. Ezzel tisztában voltam, és szívből örvendeztem: - Éljen a bűn! Hickset semmiféle hipnotizőr nem vehette volna rá, hogy nyilvánosan megcsókoljon egy képzeletbeli lányt (valódiról nem is beszélve), de én értettem a módját. Ügyeltem rá, hogy mindaz sikerüljön nekem, ahol Hicks csődöt mondott, akármilyen testi vagy szellemi erőfeszítésembe is került. Számos ponton tehetségtelennek bizonyult: ezeket jól agyamba véstem. Például, ha a varázsló megkérdezte, hogy mit lát, és nem szuggerált neki semmit, Hicks nem tudott víziót felidézni, néma és vak maradt, ostobán hallgatott. Nálam viszont a varázsló hamarosan észrevette, hogy ha látványos és hatásos víziókra van szükség, jobban boldogulok nélküle, mint a segítségével.

A másik gyenge pont: Hicks fabatkát sem ért a néma gondolatátvitelnél. Valahányszor Simmons megállt mögötte, a koponyájára meredt, és megpróbált valami gondolatot ültetni az agyába, Hicks üres arckifejezéssel ült, és nem is sejtett semmit. Ha odafigyel, észrevehette volna a közönség elragadtatott arcáról, hogy valami zajlik a háta mögött, amire reagálnia kellene. Miután én szélhámos voltam, rettegtem ettől a próbától, mert tudtam: a professzor majd rám akarja szuggerálni az akaratát, de mivel sejtelmem sem lesz róla, hogy mit akar, tehát lelepleződöm. Amikor ez került sorra, mégis megkockáztattam. Észrevettem a közönség feszült arcáról, hogy Simmons a hátam mögött manipulál, minden erejét latba vetve. Megpróbáltam elképzelni, mit is akarhat, de semmi sem jutott eszembe. Szégyenkeztem, és nyomorúságosan éreztem magam. Tudtam, lejárattam magam, és pillanatokon belül dicstelenül el kell vonulnom. Elég szégyen, de be kell vallanom: azonnal a hatásos és látványos kivonulás lehetőségén törtem a fejemet, nem pedig azon, hogy alázatos, bánatos arckifejezéssel részvétet kelthetnék a gyengébb szívűekben, sikertelenségem ellenére.

Az előadás kellékeihez tartozott egy rozsdás, töltetlen revolver is a színpadon egy asztalon. Két-három héttel azelőtt majálist rendeztünk az iskolában. Csúnyán összevesztem egy nagy kamasszal, aki az iskolánk réme volt, és az ügy számomra nem valami dicsőségesen végződött. Ez a fiú most ott ült a nézőtér közepe táján, a padsorok közti átjáró mellett. Lopakodva, igen hatásosan, gyilkos arckifejezéssel megközelítettem az asztalt - egy romantikus színdarabból vettem kölcsön a jelenetet -, hirtelen megragadtam a fegyvert, fenyegetően hadonásztam vele, és a zsarnokoskodó fiú nevét kiáltottam. Leugrottam a színpadról, feléje rohantam, és kiüldöztem a nézőtérről, mielőtt a dermedt közönség a segítségére siethetett volna. Hatalmas tapsvihar tört ki, és a varázsló könnyed eleganciával így fordult a nézőkhöz:

- Rendkívüli esettel állunk itt szemben, kedves nézőim. Csodálatos médium ez a fiú. Biztosíthatom önöket, hogy egyetlen szó sem hangzott el köztünk, és mégis, gondolatátvitel révén a legapróbb részletekig követte utasításomat. Vérszomjas tette kellős közepén félbeszakíthattam volna, puszta akaratom segítségével, úgyhogy az a szerencsétlen fickó, aki elmenekült, egy pillanatig sem volt veszélyben.

Szóval nem égtem le. Úgy mentem vissza a színpadra, mint a nap hőse, és egész életemben nem volt ennél boldogabb pillanatom. Ami a gondolatátvitelt illeti, aggályaimat mintha elsöpörték volna. Úgy véltem, ha nem találom ki, mit akar tőlem a professzor, bármilyen látványos cselekedet megteszi, ami eszembe jut. Igazam is volt, s a néma gondolatátvitel lett a közönség legkedvesebb száma. Valahányszor észrevettem: most szuggerálnak valamire, egyszerűen fölkeltem, és csináltam valamit - amihez éppen kedvem volt. A varázslónak persze volt annyi esze, hogy mindig hitelesítette. Amikor a nézők kérdezősködtek: - Honnan tudod, hogy mit akar tőled? - csak rávágtam: - Ó, mi sem egyszerűbb annál. - Mély csodálattal jegyezték meg: - Megáll az ember esze, hogy ezt hogyan csinálják.

Hicksnek még egy gyengéje volt. Amikor a professzor körbesimogatta, és azt mondta, hogy most már nem működnek az érzékszervei: - Hölgyeim és uraim, fáradjanak közelebb, és győződjenek meg róla -, akkor a hölgyek és urak rendkívül készségesen közelebb fáradtak, és tűvel döfködték. Ha a tű túlságosan mélyre hatolt, Hicks arca mindig megrándult. Ilyenkor a szegény professzornak magyarázkodnia kellett, hogy Hicks még nincs eléggé mély transzban. De én meg sem rezzentem. Némán szenvedtem, és csak befelé sírtam.

Hogy miket képes elviselni egy hiú kölyök a dicsőség kedvéért! Ugyanúgy, mint a hiú felnőtt; magamról tudom, és számtalan embernél tapasztaltam. A professzornak össze kellett volna játszania velem a szokatlanul nehéz megpróbáltatásoknál. Reméltem, hogy megteszi, de sosem volt hajlandó. Talán ő is bedőlt, mint a többiek, bár ezt akkor sem hittem, és elképzelhetetlen is. A nézők végtelenül jámbor, kedves emberek voltak, de a naivságot és hiszékenységet túlzásba vitték. Tűt szúrtak a karomba, és addig nyomták, amíg a harmada belement: akkor aztán odavoltak a csodálkozástól, hogy a professzor puszta akaratával érzéketlen vasdarabbá változtatta a karomat. Pedig nem is volt érzéketlen: a pokol minden kínját végigszenvedtem.

A diadalmas, győzelmes negyedik est után én maradtam az egyetlen médium a porondon. Simmons nem is hívott más jelöltet a színpadra. Egyedül szerepeltem a két hét hátralevő részében. Addig a város bölcs öregei, a szellemi arisztokrácia, kitartottak a hitetlenségben. Engem ez úgy bántott, mintha legalábbis becsületes mesterségemben sértettek volna meg. Ebben nincs is semmi meglepő: az embernek akkor fáj legmélyebben a szégyen, amikor leginkább megérdemli. Az a maroknyi túl bölcs öregúr egy álló hétig csak kétkedve csóválta a fejét. Szerintük nem történt ott semmi olyan csoda, ami ne lehetne összejátszás eredménye. Büszkélkedtek a hitetlenségükkel, hencegtek vele, és éreztették, hogy mennyivel különbek ők a tudatlanoknál és hiszékenyeknél. Különösen az öreg Peake doktor, a békétlenek és hajthatatlanok hangadója; ősi, virginiai család sarja, tiszteletre méltó, ősz hajú, nagy tudású férfiú. Dicsőbb és lovagiasabb napok ódivatú öltözékét viselte nemes előkelőséggel; magas volt és tekintélyes - nemcsak megjátszottá a bölcset, hanem valóban az is volt. Bármiről mondott véleményt, az jóval többet ért, mint akárki másé a városban, és mindenben követték is. Amikor végül ő is beadta a derekát, tudtam, hogy vitathatatlanul én vagyok a győztes. Most, több mint ötven év után, öregesen könnytelen szemekkel be kell vallanom, hogy szégyentelenül boldog voltam.


11

1847-ben a Hill utca és a Fő utca sarkán, egy nagy fehér házban laktunk. Még ma is áll, de most már nem nagy, pedig egy deszka sem hiányzik róla; egy évvel ezelőtt láttam (1903-ban), és akkor vettem észre, hogy zsugorodik. Apám ott halt meg, abban az évben, de a család csak néhány hónap múlva költözött el. Rajtunk kívül Grant doktorék is ott laktak a házban. Egyik nap Grant és Reyburn doktor tőrös bot segítségével vitatkozott az utcán, és Grant doktort jócskán összeszurkálva hozták haza. Az öreg Peake befoldozta a folytonossági hiányokat, és egy darabig naponta eljött, hogy megnézze.

Granték is virginiaiak voltak, akárcsak Peake doktor. Egyszer, amikor Grant már elég jól volt ahhoz, hogy felkeljen, a fogadószobában üldögélt, és a beszélgetés Virginiára és a régi szép időkre terelődött. Én is jelen voltam, de a társaság erre valószínűleg nem figyelt, mert a fiatal legénykéket mindig elhanyagolható jelenségnek tekintették. Ketten, Peake doktor és Mrs. Crawford, Grant anyósa, szemtanúi voltak, amikor harminchat évvel azelőtt leégett a richmondi színház. Most újra megtárgyalták az emlékezetes tragédia ijesztő részleteit. Az ő szemükön keresztül én is elviselhetetlen élességgel láttam magam előtt az ég felé hömpölygő fekete füstöt, ahogyan a lángok áttörtek rajta, és vörösre színezték. Hallottam a kétségbeesettek sikolyát, és meg-megpillantottam arcukat az ablakoknál a füstfátyol mögött. Láttam, amint belevetik magukat a halálba, vagy a halálnál is rosszabb elnyomorodásba. A kép ma is előttem lebeg, és sosem halványul el.

Később a Peake család koloniális stílusú régi házára terelődött a szó, méltóságteljes oszlopaira és tágas parkjára. Annyit beszéltek róla, hogy teljesen tiszta képe alakult ki bennem. Nagyon érdekelt, mert eddig még sohasem hallottam ilyen fényűző palotáról szemtanúk szájából. Különösen egy véletlenül elejtett megjegyzés ragadta meg fantáziámat. A főbejárat hatalmas ajtaján csészealjnál nagyobb lyuk volt: a függetlenségi harc alatt egy brit ágyúgolyó csapott be oda. Elállt a lélegzetem: életre kelt a történelem. Addig soha nem tartottam a történelmet valóságosnak.

Három-négy év múlva, mint említettem, én voltam az egyeduralkodó médium a hipnotizőr mutatványában. Éppen elkezdődött a második hét, már félig lejátszódott az előadás. Ekkor belépett a fenséges Peake doktor, fodros mellű és kézelőjű inget viselt, és aranyfejű sétapálca volt nála. Egy tisztelettudó polgár félrehúzódott, hogy helyet adjon neki Granték mellett, és a "nagyfőnök" elfogadta. Ez akkor történt, amikor valami újfajta víziót próbáltam kicsiholni a professzor felszólítására:

- Koncentrálja erőit! Nézzen, nézzen figyelmesen. Na, lát valamit? Tessék koncentrálni. Na, most írja le, hogy mit lát!

Peake doktor természetesen nem is sejthette, hogy belépése eszembe idézte a három évvel azelőtti korábbi beszélgetést. Így azután nyersanyaggal látott el, és szövetségessé, bűnrészessé vált szélhámosságomban. Elkezdtem leírni a víziót. Először csak homályosan, ködösen (ez is hozzátartozott a játékhoz; kezdetben nem tanácsos túlságosan tisztán látni, mert még azt hihetik, hogy előre készültem). Fokozatosan alakult és fejlődött, lendületesebbé, jelentősebbé vált. A richmondi tűz kerekedett ki belőle. Peake doktor eleinte hűvösen viselkedett, férfias arcán némi udvarias gúny mutatkozott. De amikor lassan ráismert a tűzvészre, arckifejezése megváltozott, és a szeme felvillant. Amint ezt észrevettem, tágra nyitottam a szelepeket, gőzt adtam, és olyan tűzvészt és borzalmak halmazát zúdítottam az egybegyűlt közönségre, amely egy egész estére elszórakoztatta őket. Mire befejeztem, kővé dermedtek - levegőt sem kaptak. Peake doktor zihálva szólásra emelkedett. Átható hangon így szólt:

- Tovább nem kételkedem. Ezt a csodát semmiféle összeesküvés nem hozhatta létre. Teljesen lehetetlen, hogy ezeket a részleteket ismerje, és mégis szemtanú módjára írta le az eseményt. Isten a tanúm, én aztán tudom, milyen ijesztő hűséggel!

A koloniális stílusú ódon házat az utolsó estére tartogattam. Peake doktor megtérését az ágyúgolyó ütötte rés szilárdította meg és tette tartóssá. Elmagyarázta a közönségnek, hogy én soha életemben nem hallhattam erről a kis részletről, amely megkülönbözteti a házat a többi virginiai udvarháztól. Tökéletesen írtam le, tehát bebizonyosodott a tény, hogy ezt a házat láttam a vízióban.

Uramisten, de különös! Mire a hipnotizőr befejezte nálunk mutatványsorozatát, csak egy ember volt városkánkban, aki nem hitt a hipnózisban: én. A többiek mind megtértek, csak én maradtam rendíthetetlen és meggyőzhetetlen kételkedő, majdnem ötven éven át, mind a mai napig. Későbbi életemben sohasem vizsgáltam meg közelebbről a hipnózist és a mesmerismust. Képtelen voltam rá; undorodtam tőle. Talán azért, mert életemnek olyan szakaszát idézte föl, melyet büszkeségből jobban szerettem volna elfelejteni. Közben arra is gondoltam, hogy valószínűleg úgysem találnék olyan bizonyítékokra, melyeket ne tartanék szegényesnek és átlátszónak, s talán ugyanolyan szélhámos rejlik mögöttük, mint amilyen én voltam.

Az az igazság, hogy elég hamar beleuntam a győzelmembe; körülbelül egy hónap alatt. A hazugságra épült dicsőség rövidesen kényelmetlen tehertétellé válik. Kétségtelen, egy darabig élveztem, hogy fülem hallatára állandóan ismételgetik teljesítményemet, és álmélkodnak rajta. De egészen világosan emlékszem: eljött az idő, amikor unalmassá és kellemetlenné vált, megundorodtam tőle, és képtelen voltam elviselni. Tisztában vagyok vele, hogy a világ nagy és látványos jótevői ugyanígy éreznek; tudom, három-négy hétig élvezettel hallanak dicső tetteikről, de kisvártatva már az említésükre is borsódzik a hátuk, és rövidesen azt kívánják, bárcsak sohase jutott volna eszükbe, hogy jót tegyenek. Emlékszem, hogyan dühöngött és bosszankodott Sherman tábornok, ha a "Mikor Georgiában meneteltünk" kezdetű dalt hallotta. Akárhová ment, mindenütt ezt énekelték és játszották. Azonban én mégis valamivel többet szenvedtem, mint a valódi hősök, mert ők legalább azzal enyhíthetik nyomorúságukat, hogy dicsőségük valódi és mocsoktalan eredetű. Én ezzel sem vigasztalódhattam, mert dicsőségemet semmiképpen sem lehetett tiszteletre méltónak tartani.

Milyen könnyen el lehet az emberekkel hitetni egy hazugságot, és milyen nehéz azt a hitet lerombolni! Harmincöt évvel szégyenletes viselkedésem után meglátogattam idős édesanyámat, akit akkor már tíz éve nem láttam. Nemes és hősies elszántsággal (legalábbis akkor úgy éreztem) elhatároztam: megalázkodom, és bevallom azt a régi ballépést. Elég nehezemre esett, míg elszántam rá magamat. Rettegtem attól, hogy elszomorodik majd az arca, és tekintetétől elszégyellem magam. Hosszú és zaklatott töprengés után mégis helyesnek láttam ezt az áldozatot, összeszedtem hát lelkierőmet, és elkezdtem a vallomást.

Legnagyobb meglepetésemre nem következett érzelmes vagy drámai jelenet. Anyám egy csöppet sem indult fel: egyszerűen nem hitte el, és azt azonnal közölte is velem. Nemcsak csalódott voltam, hanem kárvallott is, hogy nehezen jött őszinteségi rohamomat ilyen könnyed bizalommal pocsékoltam el, pedig azt reméltem, hogy megtérül. Egyre hevesebben bizonygattam, hogy mindaz, amit akkor, a régmúlt estéken tettem, hazugság és csalás volt. Anyám a fejét ingatta, és azt mondta, hogy ő ezt jobban tudja. Erre felemeltem a kezem, megesküdtem, és diadalmasan kérdeztem:

- Hát ehhez mit szólsz?

Lepergett róla; egy jottányit sem változtatott a meggyőződésén. Elég nehezen viseltem el. Az sem javított a helyzeten, sőt még érzékenyebben érintett, hogy érvényteleníteni próbálta az eskümet. Érvekkel bizonyította, hogy nem vagyok magamnál, és nem tudom, mit beszélek. Érvek! Mintha kívülálló jobban tudhatná, mi történik egy emberben! Mindig lenéztem az érvelést, és azóta sem növekedett tiszteletem iránta. Anyám nem akarta elhinni, hogy én találtam ki vízióimat.

- Butaság - mondta -, hiszen gyerek voltál még akkor, nem is lettél volna képes rá.

Idézte a richmondi tűzvészt és a virginiai házat. Mint mondta, ezek felülmúlták volna képességeimet. Úgy éreztem, hogy most eljött az én időm! Igazat adtam anyámnak; nem én találtam ki ezeket, hanem Peake doktor szolgáltatta az adatokat. Még ez a nagyágyú sem hatott. Szerinte Peake doktor véleménye többet ért, márpedig ő világosan megmondta, hogy én sohasem hallhattam ezekről a dolgokról. Istenem, istenem, micsoda képtelen, fonák helyzet! A szélhámost vallomása után becsületességben marasztalják el, és közvetett bizonyíték alapján a becsapottak elengedik a büntetését!

Szégyenkezve és tehetetlen bosszankodással ismertem föl, hogy legyőztek. Már csak egy ütőkártyám maradt, de az hatalmas volt. Vonakodtam, tartogattam. Túlságosan aljasnak éreztem, hogy leromboljam anyám erődítményét, miután oly rettenthetetlenül védelmezte, de a legyőzöttek nem ismernek irgalmat. Végre kijátszottam az ütőkártyát: a tűvel szurkálás. Komoran mondtam:

- Szavamat adom rá, hogy minden egyes tűszúrás kegyetlenül fájt nekem.

Erre anyám csak annyit válaszolt:

- Ennek már harmincöt éve. Elhiszem, hogy most így gondolod, de én ott voltam, és jobban tudom. Meg sem rezdültél.

És milyen higgadtan mondta! Én pedig majd szétrobbantam.

- Az isten szerelmére, engedd, hogy megmutassam neked, igazat beszélek. Itt a karom, szúrj bele egy tűt, akár a tövéig. Egy arcizmom sem fog rándulni.

Anyám megrázta ősz fejét, egyszerűen és mély meggyőződéssel mondta:

- Most már férfi vagy és tudsz uralkodni a fájdalmon. De akkor gyerek voltál: nem lettél volna képes rá.

Így aztán az a hazugság, amelyet gyerekkoromban elhitettem vele, igazsággá vált számára halála napjáig. Carlyle szerint a hazugság halandó. De ez csak azt mutatja, Carlyle-nek sejtelme sem volt róla, hogyan kell a hazugságot tálalni. Ha életbiztosítást kötöttem volna erre a hazugságra, a részletek már réges-rég tönkretettek volna.


12

Hová lett Billy Rice? Hogy élveztem őt és a "nigger" színtársulat többi csillagát! Hová lett Billy Birch, David Wambold, Backus meg a többi nagyszerű színész, akik negyven évvel ezelőtt s azóta is kellemessé tették az életemet? Birch, Wambold és Backus már rég meghalt. Félek, hogy velük együtt távozott a földről a valódi, igazi, káprázatos néger színjátszás, s nem tér vissza többé soha. Pedig szememben nem volt és tapasztalatom szerint ma sincs vetélytársuk. Játszanak ugyan nagyoperát nálunk. Ott voltam mindig, minden Wagner-előadás első felvonásán, élveztem is, de olyan óriási hatást tett rám, hogy ebből egy felvonás elégnek bizonyult. Ha két felvonást ültem végig, testi kimerültség vett rajtam erőt, ha pedig megkockáztattam, hogy végighallgassam az egész operát, ez csaknem öngyilkosságot jelentett. De ha visszahozhatnám a néger színtársulatokat eredeti tisztaságukban és tökéletességükben, az opera többé nemigen látná színemet. Szerintem az emelkedett elme, az érzékeny szellem számára a kintorna és a néger színtársulat a mérce és a csúcs, amelynek ritka levegőjű magasságába a zeneművészet többi formája úgysem juthat föl soha.

Emlékszem, amikor először láttam néger musical-t. A negyvenes évek elején lehetett; akkor még új műfajnak számított. Hannibalban már előbb is hallottunk róla; megdöbbentő, boldogító ajándékként tört ránk.

A társulat egy hétig maradt, és minden este játszott. A bigottak távollétükkel tüntettek, de a frivolabb lelkek mind ott tolongtak elbűvölten. Az egyházközség tagjai akkoriban nemigen jártak ilyen helyekre. A színészek feketére festették kezüket és arcukat, a ruhájuk pedig az ültetvényeken dolgozó rabszolgák öltözékének élénk színű és túlzott paródiája volt. Nem mintha a szegény rabszolgák rongyait egyáltalán túlozni vagy fokozni lehetett volna, mert a valódi rabszolgák toldott-foldott rongyos öltözéke rendkívül szomorú látványt nyújtott; inkább a szabás és a színek tekintetében tobzódtak a színészek. Akkoriban a magas állógallér divatozott, és az énekes-táncos színészek olyan gallért viseltek, amely félig eltakarta a fejüket, s annyira előreállt, hogy fölötte oldalra sem láthattak. A kabátjuk gyakran olcsó függönykartonból készült, hosszú, majdnem bokájukat verdeső frakkszárnyakkal és akkora gombokkal, mint egy cipőpasztásdoboz. Elnyűtt, ormótlan cipőjük öt-hat számmal nagyobb volt a kelleténél. Ezek a jelmezek különböző változatokban készültek, de mind idétlen volt, bár sokan mulatságosnak tartották.

A színészek ízes néger tájszólásban beszéltek; értették a módját, könnyedén használták, és ez valóban élvezetes és kellemesen tréfás hatást keltett. A társulat egyik tagja azonban nem öltözött bohócnak, és nem használta a néger tájszólást. Hibátlan estélyi öltözéket viselt, fehér úriemberhez illőt; mesterkélten udvarias, kifinomult és kínosan precíz modorban beszélt. A jámbor falusiak azt hitték, ez a valódi előkelő, városi beszédmód; szívből csodálták és irigyelték ezt a férfit, aki a helyszínen töprengés nélkül, könnyed folyékonysággal rögtönözte művészi szövegét. "Bones", a kasztanyettás néger zenész ült a színészek sorának egyik végén, és "Banjo", a bendzsós a másik szélén, az előbb említett makulátlan úriember pedig középen. Ez a középső férfi volt a társulat narrátora, öltözékének hibátlan eleganciája, beszédének és modorának kiszámított választékossága és testetlen arcának szabályos formája erősen elütött a társulat többi tagjától, különösen a sor két végén ülő figuráktól. "Bones" és "Banjo" volt a két főbohóc. Ami komikumot csak ki lehet facsarni maszkból és képtelen jelmezből, azt mind kiaknázták. Az ajkukat élénkvörös festékkel úgy meghosszabbították és kiszélesítették, hogy szájuk érett görögdinnye-szeletekre emlékeztetett.

A néger színtársulat hosszú évekig változtatás nélkül játszotta eredeti műsorát. Eleinte nem választotta el függöny a színpadot a nézőtértől. Míg a közönség várakozott, csak a rivaldafény mögött a színen elhelyezett üres székeket bámulhatta. Rövidesen bevonultak a színészek, lelkes taps fogadta őket. Elfoglalták helyüket, mindegyik a hangszerével; ekkor a középső úriember elkezdte a szövegét a következő megjegyzéssel:

- Őszintén remélem, uraim, abban a kitüntető megtiszteltetésben van részem, hogy szokásos kitűnő egészségüknek örvendenek, és ügyeik is kedvezően alakultak, amióta nem volt szerencsém önökkel találkozni.

Erre "Bones" válaszol: elkezd egy történetet arról, milyen szerencsés esemény következett be nemrégiben az életében. "Banjo" félbeszakítja a történetet, kételkedik "Bones" szavahihetőségében. Ebből szórakoztató szócsata alakul ki kettőjük között; a vita élesedik, a hangjuk egyre emeltebb, egyre harciasabbá válnak. Végre fölkelnek a helyükről, öklüket és hangszerüket rázzák egymás orra előtt, és vérontással fenyegetőznek. Eközben a finomkodó narrátor esedezik, hogy maradjanak békében, és ügyeljenek az illemre - de természetesen hiába. Néha öt percig is eltartott a veszekedés; a két ellenfél orra tíz centi távolságban volt, miközben életveszélyes fenyegetéseket vagdostak egymás fejéhez. A közönség gurult a nevetéstől, olyan sikeresen és pontosan eltalálták a négerek szokásos, tipikus veszekedésének a hangját. Végül az ellenfelek fokozatosan visszavonultak, miközben hatásosan fenyegetőztek, hogy mi történik majd "legközelebb", ha a másik, szerencsétlenségére, az útjukba kerülne. Majd lerogytak székükre, és rá-rámordultak egymásra az ülő sor előtt; ezzel időt hagytak a közönségnek, hogy magához térjen a nevetőgörcsökből, és lecsillapodjék.

A középső úriember ekkor újabb megjegyzést tett, amelynek az volt a titkos célja, hogy a sor szélén ülőket életük valami tréfás eseményére emlékeztesse, és ezt ki is csalogassa belőlük - ami mindig sikerült. Rendszerint olyan szakállas, öreg történet került szóba, amelyet egész Amerika ismert. Az egyik ilyen történet, amely mindig lázba hozta a közönséget, míg a néger színtársulat végleg el nem nyűtte, "Bones" beszámolója volt a veszedelmekről, melyeket egy tengeri vihar alkalmával élt át. A vihar nagyon sokáig tartott, idővel minden élelmiszerük elfogyott. Ekkor az úriember aggódva megérdeklődte, miként maradtak mégis életben. Mire "Bones" ezt válaszolta:

- Vajon éltünk.

- Vajon? Hát azt honnan vették?

- Volt elég a kapitány fején...

Az első öt év alatt a közönség hallatlanul élvezte ezt a tréfát, de azután az Egyesült Államok lakossága már annyiszor hallotta, hogy a könyökén jött ki. Mély, szemrehányó némasággal fogadták, a többi hasonló jellegű adomával együtt, amelyeket elkoptatott a sokéves használat.

A vándortársulat kellemes hangú énekesekből állt. Szólóénekeseik és kórusuk egyaránt sok élvezetet szerzett nekem, amíg csak működött a társulat. Kezdetben az olyan nyersen komikus dalokat kedvelték, mint a "Buffalói lányok", a "Camptowni lóverseny", "A vén Dan Tucker" és a többi; de nem sokkal utóbb érzelgős dalocskákat is bevettek a műsorukba, mint "A bús Juanita", "Édes Ellen Bayne", "Nelly Bly", "Az óceán hullámain" vagy "Őrszem a hajón".

A vándor néger társulat a negyvenes évek elején született, és kitűnően ment a soruk vagy harmincöt évig. Ezután varietéműsorrá alakultak, alig egy-két néger számot tartottak meg. A valódi néger műsor már vagy harminc éve kihalt. Nekem mérhetetlenül tetszettek; ellenállhatatlanul nevetésre ingerelték a közönséget, és szívből sajnálom, hogy kimentek a divatból.


13

Harminc év óta átlag egy tucat levelet kapok évente idegenektől, akik emlékeznek rám, vagy akiknek az apja emlékszik rám gyerek- vagy legénykoromból. Ezek a levelek azonban majdnem mindig csalódást okoznak. Én nem ismerem ezeket az idegeneket, sem az apjukat. Nem is hallottam azokat a neveket, amelyeket emlegetnek; azok az emlékek, amelyekre hivatkoznak, nem voltak élményeim soha. Mindez azt jelenti, hogy ezek az idegenek összetévesztenek engem valakivel. De ma reggel végre felüdített egy levél, mert a küldője gyermekkoromból ismerős neveket emleget. A levél írója egy kivágott újságcikket mellékel, amely négy-öt hét alatt bejárta a sajtót, és az iránt érdeklődik, hogy bátyja, Tonkray kapitány volt-e Huckleberry Finn ihletője.

Azt válaszoltam neki, hogy Huckleberry Finnt Tom Blankenshipről mintáztam. Mivel a levélíró nyilvánvalóan ismerte Hannibalt a negyvenes években, könnyen emlékezetébe idézheti Tom Blankenshipet. Tom apja egy időben a Községi Korhely tisztségét viselte; ez akkoriban rendkívül pontosan körülhatárolt, nem hivatalos hivatalszámba ment. A Tábornok utóda volt (hirtelen nem jut eszembe a Tábornok neve), és egy darabig ő élvezte egyes-egyedül ezt a hivatalt; később azonban Jimmy Finn bebizonyította rátermettségét, és el akarta vitatni a helyét, így egyidőben két korhelyünk is volt. Ebből pontosan annyi zűrzavar támadt városkánkban, mint amennyit a kereszténység élt át a tizennegyedik században, amikor két pápa uralkodott egyidőben.

A Huckleberry Finn-ben pontosan olyannak festettem le Tom Blankenshipet, amilyen volt. Tudatlan, mosdatlan, rosszul táplált fiú volt, de a szíve jobb, mint bármelyik más gyereknek. Korlátlan szabadságot élvezett. Ő volt az egyetlen valóban független lény a községben - fiúkat és férfiakat is beleértve -, éppen ezért nyugodt, állandó boldogságban élt, és mindnyájunk irigységét fölkeltette. Szerettük őt, és élveztük társaságát. Mivel szüleink megtiltották, hogy érintkezzünk vele, a tilalom megháromszorozta, megnégyszerezte értékét, s ezért jobban kerestük társaságát, és több időt töltöttünk vele, mint bármely más fiúval. Négy évvel ezelőtt hallottam, hogy Tom békebíró Montana egyik eldugott városkájában, derék honpolgár, és köztiszteletnek örvend.

Jimmy Finn, amíg hivatala tartott, nem volt előkelő, finnyás és nagy igényű; nagyvonalú és megnyerő demokratikus érzelmeket tanúsított - egy elhagyott cserzőműhelyben lakott a disznókkal. Apám egyszer nekiállt, hogy megtérítse, de csődöt mondott. Nem volt hivatásos térítő; a térítés szelleme rohamokban tört ki rajta; meglehetősen nagy időközökben jelentkezett. Egyszer Indián Joe-t is igyekezett megtéríteni, de abba is beletört a bicskája. Nem sikerült, és mi, fiúk, örültünk neki. Indián Joe részegen érdekes volt és valóságos jótétemény számunkra, de a józan Indián Joe sivár látványt nyújtott. Apám kísérletezését Joe-val nagy aggodalommal figyeltük, de jól sült el, s így megnyugodtunk. Indián Joe még gyakrabban rúgott be, mint azelőtt, és szinte elviselhetetlenül érdekes jelenséggé vált.

Úgy tudom, a Tom Sawyer-ben halálra éheztettem Indián Joe-t a barlangban. Ezzel azonban csak a romantikus irodalom követelményeinek tettem engedményt. Már nem tudom, a valódi Indián Joe a barlangban halt-e meg vagy azon kívül, de jól emlékszem, hogy halálhíre roppant szerencsétlen pillanatban jutott el hozzám; tudniillik egy nyári estén lefekvés idején, amikor éppen hatalmas nyári zivatar vonult végig fölöttünk, mennydörgéssel és villámlással, özönvizet zúdítva ránk. Az utcákat és sikátorokat folyókká változtatta, s ettől magamba szálltam, és elhatároztam, hogy megjavulok. Még emlékszem a szörnyű égiháború dördüléseire, a villámok vakító fényére s az eső szilaj csapkodására az ablaktáblán. Az intelmek nyomán tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mi okozta az ítéletidőt: a sátán jött el Indián Joe-ért. A kételynek árnyéka sem merült föl bennem. Teljesen rendjénvaló, amikor az alvilág olyan alakot követel magának, mint Indián Joe; különösnek és érthetetlennek tartottam volna, ha a sátán kevésbé látványos módon jön érte. Minden villámlásnál halálos félelemmel, reszketve húztam össze magamat; a rákövetkező sötétségben jajveszékeltem veszendő sorsom miatt, s könyörögtem, hogy csak még egy lehetőséget adjanak nekem - mindezt olyan buzgalommal, érzéssel, és őszinteséggel, ami egyáltalán nem vallott rám.

De reggelre kelve láttam: vaklárma volt az egész, és elhatároztam, hogy a régi alapokon folytatom ügyeimet, s megvárom a legközelebbi figyelmeztetést.

Most pedig idézek egy rövid bekezdést abból a levélből, amelyet Mr. Tonkraytől kaptam. Így szól:

"Nyilván sejtelme sincs róla, hogy ki vagyok. Elárulom. Gyermekkoromban én is Hannibalban laktam, és együtt jártunk Mr. Dawson iskolájába; iskolatársunk volt még a két Bowen fiú, Sam és Will, valamint Andy Fuqua és mások, akiknek a nevét elfelejtettem. Akkoriban, koromhoz képest, én voltam a legkisebb fiú az iskolában, és kis Aleck Tonkraynek becéztek."

Aleck Tonkrayre nem emlékszem, de a többieket éppoly jól ismertem, mint a város korhelyeit. Dawson iskolája viszont tökéletesen előttem van. Ha le akarnám írni, megtakaríthatnám a fáradságot azzal, hogy átveszem a leírását a Tom Sawyer lapjairól. Szinte hallom a hívogató, zsongító nyári hangokat, amelyek a fiúk távoli paradicsomából, a Cardiff-hegyről szűrődtek be a nyitott ablakon, és összekeveredtek a tanuló diákok mormolásával, még jobban elkerítve őket. Andy Fuqua volt a legidősebb tanuló - huszonöt éves felnőtt férfi. A hétesztendős Nannie Owsley volt a legfiatalabb közülünk. A tizennyolc-húsz éves George RoBards latinul tanult - egyedül az egész iskolában. A többi huszonöt gyerekre csak halványan emlékszem, de Mr. Dawsonra annál élénkebben. A fia, Theodore olyan kivételesen jó gyerek volt, hogy attól csak elborzadni és undorodni lehetett. A szeme kidülledt; legszívesebben vízbe fojtottam volna, ha lett volna rá alkalmam. Az iskolában egyenlőség uralkodott, és - amennyire emlékszem - az irigység szenvedélye hiányzott belőlünk, csak Arch Fuquát irigyeltük, Andy öccsét. Nyáron persze mindig mezítláb jártunk. Arch körülbelül egyidős lehetett velem, tíz-tizenegy éves. Télen még csak elviseltük, mert akkor cipőt hordott, s így elrejtette szokatlan tehetségét, és ha akartuk, el is feledkezhettünk róla. De nyáron nem bírtunk a keserűségünkkel. Azért irigyeltük, mert vissza tudta hajlítani a lába nagyujját, és akkorát csettintett vele, hogy még tíz méterről is hallani lehetett. Ezt a teljesítményt senki sem tudta megközelíteni az egész iskolában. Testi kiválóság tekintetében nem volt igazi ellenfele, kivéve Theodore Eddyt, aki úgy tudta mozgatni a fülét, mint a lovak. De ez nem számított, mert a fülmozgatást nem lehetett hallani, így az igazi dicsőség Arch Fuquának maradt.

Amiről beszélek, az mind hatvan évvel ezelőtt vagy még régebben történt. Néhány iskolatársam neve váratlanul eszembe ötlik, pillanatokra még az arcuk is halványan felrémlik előttem, azután újra elenyésznek. Fölvillan George RoBards - a latintudós -, sovány, sápadt, szorgalmas fiú, elmerülten hajlik a könyve fölé; hosszú, egyenes szálú fekete haja kétoldalt előrehull, és eltakarja a fél arcát, mint egy függöny. Látom, amint hátraveti a fejét, és visszadobja a haját, látszólag azért, hogy ne zavarja, de valójában felvág vele. Akkoriban nagy divat volt az ilyen rugalmas haj, amelyet egy fejrázással hátra lehetett vetni: mind irigyeltük George-ot. Egyikünknek sem volt ilyen látványos mutatványra alkalmas sörénye, mint az övé, kivéve talán Will Bowen és John RoBards szőke fürtjeit. Az én hajam röviden, sűrűn göndörödött, éppúgy mint Henry öcsémé. Minden módszerrel megpróbálkoztunk, hogy kiegyenesítsük göndör fürtjeinket, és ruganyosan hulljanak a nyakunkba, de sosem sikerült. Időnként bevizeztük, fésűvel és kefével a koponyánkhoz lapítottuk: rövid időre kiegyenesedett, s már megörültünk. De ahogy először hátravetettük a fejünket, újra göndör fürtökbe kunkorodott, és örömünk is elmúlt.


14

Eszembe jut Mary Miller. Nem az első szerelmem volt, de elsőnek ő törte össze a szívemet. Amikor beleszerettem, Mary tizennyolc éves volt, én pedig kilenc. Nem viszonozta érzelmeimet, és ettől ráébredtem, milyen jegesen közönyös ez a világ. Azelőtt nem találkoztam ilyenfajta hidegséggel. Azt hiszem, még egy felnőtt sem érezhette volna nyomorúságosabban magát, mint én. De úgy emlékszem, nem sokáig búslakodtam. Csodálatomat rövidesen átruháztam Artimisia Briggsre, aki még Marynél is öregebb volt egy évvel. Amikor bevallottam szenvedélyes érzelmeimet Artimisiának, nem gúnyolódott rajtam, nem tett nevetségessé. Nagyon szelíden és kedvesen fogadta; viszont ugyanakkor határozottan kijelentette: nem szereti, ha kis kölykök nyaggatják.

Ezután Mary Lacy következett. Együtt jártunk iskolába, de nem egy osztályba, mert ő is az idősebbek közé tartozott. Vad volt, elszánt és független szellemű. Nem lehetett irányítani, ezért javíthatatlannak tartották, pedig ebben tévedtek. Amint férjhez ment, azonnal lecsillapult, és minden tekintetben mintaszerű dáma lett belőle, akit éppúgy tiszteltek, mint a város bármelyik más tisztes hölgyét. Négy évvel ezelőtt még élt, és aranylakodalmát ünnepelte.

Egy másik iskolatársammal, Jimmie McDaniellel körülbelül egyidősek voltunk. Az apja cukorkaüzlete miatt közirigységnek örvendett a kis kölyök - Tom Blankenshippel együtt. Sohasem evett ugyan a szemünk láttára cukorkát, de ennek ellenére biztosra vettük, hogy ez a fő tápláléka. Azt állította: sohasem eszik cukrot, nem is érdekli, mert nem tiltják tőle. Van nekik bőven, és annyit tömhet magába, amennyi csak jólesik. Ezzel szemben közvetett bizonyítékok amellett szóltak, hogy fennen hangoztatott közönye puszta hencegés - ugyanis neki volt a legrosszabb foga az egész városban. Emlékezetem szerint életemben először őt sikerült elszórakoztatnom egy humoros történettel. Jim Wolf és a macskák esetét adtam elő neki, mégpedig az emlékezetes eseményt követő délelőtt. Azt hittem, megpukkad nevettében. Olyan büszke és boldog voltam a sikeremtől, mint soha azelőtt és azóta is ritkán. Amikor négy évvel ezelőtt otthon jártam, találkoztam vele. Egy szivargyárban dolgozott. Bár térdig érő kötényt viselt és a szakálla is majdnem leért addig, mégis könnyen ráismertem. Már ötvennégy évvel azelőtt megnősült. Volt egy csomó gyereke, unokája és dédunokája, szóval egész fészekalja leszármazottja, de ennek ellenére föl lehetett ismerni ebben a vidám kis öregemberben ugyanazt a fiút, akinek pelyhedző állú kamaszkorunkban elmondtam a macskatörténetet.

Artimisia Briggs nem sokkal azután ment férjhez, hogy engem kikosarazott. Richmondhoz, a kőműveshez ment feleségül, aki eleinte metodista vasárnapi iskolai tanítóm volt. Ez az ember olyan kiválósággal rendelkezett, amelyet nagyon irigyeltem tőle. Valamikor jól rávághatott a kalapácsával a hüvelykujjára, és ennek következtében az ujja örökre deformálódott, torz módon kihegyesedett, mint a papagáj csőre. Ma valószínűleg nem tekinteném díszítő elemnek, de akkor nagyon izgatta a fantáziámat, és óriási értéknek tartottam, mert a városban senki másnak nem volt ilyen körme. Rendkívül kedves és megértő vasárnapi iskolai tanító volt, türelmes és részvevő, így aztán a gyerekek nagyon szerették. Ebben az iskolában hosszú, keskeny, kék kartoncédulákat osztottak, rajta egy-egy nyomtatott verssel a bibliából; ha két verset el tudtunk mondani, kaptunk egy kék cédulát. Ha öt verset mondtunk el, három kék cédulát kaptunk, és ezeket a könyvszekrénynél egy hetes könyvkölcsönzésre válthattuk be. Két-három éven keresztül olykor Mr. Richmond szellemi gondviselése alá kerültem, és sosem bánt szigorúan velem. Minden vasárnap ugyanazt az öt bibliai versezetet mondtam el, s úgy látszott, hogy elégedett a teljesítményemmel. Mintha sohasem vette volna észre, hogy hónapok óta minden vasárnap ugyanarról az öt balga szűzről hall. Mindig megkaptam a cédulákat, és becseréltem könyvre. Eléggé unalmas könyvek voltak: az egész szekrényre való könyvben nem akadt egy haszontalan kölyök. Mind-mind jó kisfiúk és kislányok voltak, halálosan érdektelenek, de még mindig jobban éreztem magam velük, mint nélkülük; örültem, hogy társaságukban lehetek, és unhatom őket.

Húsz évvel ezelőtt Mr. Richmond belehabarodott Tom Sawyer barlangjába, amely a várostól három mérföldnyire volt, a hegyekben. Kirándulóhellyé léptette elő. 1849-ben, amikor az aranyásók keresztüláramlottak városkánkon, sok felnőtt férfi megkapta az aranylázat - azt hiszem, a fiúk is mind ebben a betegségben szenvedtek. Nyáron a szombati szünnapokon könnyű csónakokat vettünk kölcsön, amelyeknek a gazdája éppen távol volt, és lecsurogtunk három mérföldet a barlang bevágásig (Missouriban így hívják a völgyet). Ott azt játszottuk, hogy bányaterületet kerítünk el, és aranyat ásunk. Az első napon fél dollárra valót gyűjtöttünk, később kétszer-háromszor annyit, és idővel egész vagyont, amint képzeletünk elragadott munka közben. Milyen ostoba, rövidlátó kölykök voltunk! Azt hittük, ez csak játék - nem is gyanakodtunk. Pedig a völgy és a környező hegyek tele voltak arannyal, és nem is sejtettük! Merő sárnak tartottuk. Háborítatlan békességben hagytuk gazdag titkát, szegénységben nőttünk fel, és kenyerünkért küzdve vándoroltunk a világban, csupán azért, mert nem voltak megérzéseink. Merő sárnak és sziklának hittük a vidéket, pedig csak ki kellett bányászni, szakszerűen feltárni, és arannyá vált. Az egész környék egyetlen cementbánya volt; most naponta ötezer hordó legfinomabb portland-cement készül ott, egy kétmillió dollár költséggel épült üzemben.

Néhány hónappal ezelőtt táviratot kaptam, amelyben arról értesítettek, hogy Tom Sawyer barlangját is feldolgozzák cementnek. Nem kívánok ezzel kapcsolatban nyilatkozni? Nem tudtam, mit mondjak. Sajnáltam, hogy annak idején elszalasztottunk egy cementbányát, de ma már erre kár szót vesztegetni, és különben is, a téma mindenképpen fájdalmas. Tom Sawyer barlangja hét mérföld hosszú, illetve ilyen hosszan nyúlik el a Mississippi partján, Saverton irányában, az a magas sziklaorom, amely a barlangot magában rejti.

Egy kis ideig Reuel Gridley is a mi iskolánkba járt. Diáknak eléggé idős volt: huszonkét-huszonhárom éves lehetett. Akkor tört ki a mexikói háború, és Reuel bevonult önkéntesnek. A városunkban gyalogosszázadot toboroztak. Mr. Hickman, egy magas, délceg, jóképű huszonöt éves atléta lett a kapitánya; oldalán kard, egyenruhája szürke nadrágján végig széles sárga csík. Amikor a század csinos egyenruhájában föl-alá masíroztak az utcán - s ezt naponta többször is megtették gyakorlatozás címén -, manővereiket az összes fiúk megcsodálták, valahányszor csak iskolai elfoglaltságuk lehetővé tette. Még ma is látom azt a masírozó századot, és szinte érzem az emésztő vágyat, hogy én is köztük lehessek. De tizenkét-tizenhárom éves fiúkra nem volt szükségük, és amikor egy újabb háborúban esélyem lehetett volna, elment a kedvem, hogy olyanokat öljek meg, akiknek előzőleg nem mutattak be.

A kiváló Hickmannal idős korában találkoztam újra. Nála idősebb aggastyánt talán nem is láttam életemben; meglepő és szánalmas ellentéte volt annak a délceg fiatal századosnak, aki sok-sok évvel azelőtt mészárlásra készítette elő harcosait. Hickman már halott - mindig ez a vége. Mint Susy lányom kérdezte egyszer: tulajdonképpen mi értelme az egésznek?

Reuel Gridley elment a háborúba, és tizenöt-tizenhat évig semmit sem hallottunk róla. Végre Carson Cityben, amikor egy szerkesztővel éppen vitás ügyeinket tisztáztuk (mellesleg a szerkesztő sokkal harcra termettebb volt, mint én), egyszer csak egy hangot hallok: - Adj bele mindent, Sam. Én melletted vagyok. - Reuel Gridley volt. Azt mondta, nem az arcomat ismerte meg, hanem a déliesen vontatott beszédmodoromat.

Gridley akkoriban került egy Reese River környéki bányába, és rövidesen elvesztett egy választással kapcsolatos fogadást. A fogadás feltételei értelmében meg kellett vennie egy huszonöt kilós zsák finom lisztet, végigcipelni a városon, és átadni a fogadás nyertesének, miközben előtte zenészek vonultak föl. Természetesen az egész telep ott nyüzsgött, jól beszíva, lelkesen. A nyertes árverésre bocsátotta a zsákot az Egyesült Államok Egészségügyi alapja javára, és sikerrel el is adta. A vevő újra eladta az Alap javára. Az izgalom egyre fokozódott. Újra és újra eladták a jótékony cél javára. A hírt Virginia Citybe is megtáviratozták. A városban nagy lelkesedés tört ki: megkérték Reuel Gridleyt, hogy hozza át a zsákot, és Virginia Cityben is tartsanak árverést. El is hozta: nyitott hintót és rezesbandát szereztek a tiszteletére. A zsák liszt Gold Hillnél többször gazdát cserélt, és késő este érkezett be Virginia Citybe, ahol újra eladták, majd megint gazdát cserélt, míg végre húsz vagy harmincezer dollárt szedtek össze az Egészségügyi Alap javára. Gridley átvitte Californiába, és különböző városokban árulta. Nagy összegeket kapott érte Sacramentóban és San Franciscóban. Majd Keletre vitte, eladta New Yorkban és más nagyvárosokban; később levitte a St. Louis-i kiállításra és vásárra, és állandóan talált rá vevőket. Végül kis süteményeket készített belőle, és darabonként egy dollárért kiárusította. Végeredményben az a zsák liszt, amely eredetileg talán tíz dollárba került, összesen több mint kétszázezer dollárt szerzett az Egészségügyi Alapnak. Reuel Gridley is réges-rég halott már - éppúgy mint a többiek.


15

1845-ben, amikor tízéves voltam, kanyarójárvány tört ki városunkban, és ijesztő mértékben megtizedelte a kiskorú lakosságot. Jóformán naponta temettek gyerekeket, és az anyák szinte eszüket vesztették az aggodalomtól. Anyámat is félelem gyötörte. Aggódott Pamela nővéremért, Henryért és értem. Kínos gonddal ügyelt rá, nehogy fertőzés érhessen bennünket. Némi elmélkedés után úgy láttam, anyám módszere téves, és saját eszközeimmel javíthatok rajta. Azt már nem tudom, féltem-e a kanyarótól vagy sem, de arra tisztán emlékszem, mennyire kimerített az állandó feszültség, és mennyit szenvedtem a halál fenyegető közelségétől. Végül belefáradtam, és szerettem volna, ha azonnal eldől a kérdés valamilyen irányban; most már ez a nyugtalanság tette tönkre napjaimat és éjszakáimat. Egyáltalán nem élveztem az életet. Elhatároztam: véget vetek a bizonytalanságnak, és kikényszerítem a döntést, már csak azért is, hogy túl legyek rajta.

Will Bowen kanyarója nagyon súlyos eset volt. Gondoltam, meglátogatom, és elkapom tőle. Az utcai bejáraton át léptem be a házukba; végigsurrantam a szobákon és folyosókon, s éberen ügyeltem, nehogy fölfedezzenek. Végre elértem Will szobáját az épület hátsó részében az emeleten, és akadálytalanul bejutottam. Azonban győzelmem csak eddig terjedt. Az anyja egy perc múlva már elkapott, kituszkolt a házból, alaposan összeszidott, és hazazavart. Annyira megrémült, hogy alig tudott szóhoz jutni: egészen belesápadt. Láttam, legközelebb ügyesebbnek kell lennem, és sikerült is. A ház mögötti ösvényen ődöngtem, és a kerítés résein leskelődtem, amíg meg nem győződtem róla, hogy a körülmények kedvezők. Akkor aztán beosontam a hátsó udvarba, föl a hátsó lépcsőn a szobába, és bebújtam az ágyba Will Bowen mellé, anélkül, hogy felfedeztek volna. Nem tudom, mennyi ideig maradtam az ágyban. Csak arra emlékszem, hogy Will társasága semmiféle örömöt nem jelentett számomra, mert még ahhoz is rosszul volt, hogy észrevegye a jelenlétemet. Amikor hallottam, hogy az édesanyja közeledik, fejemre húztam a takarót, de a trükk nem vált be. Fullasztó nyári hőség volt, a takaró csak egy lucskos lepedő volt, és bárki észrevehette, hogy ketten vagyunk alatta. Nem sokáig maradtunk ketten. Mrs. Bowen kicibált az ágyból, és személyesen vezetett haza, a galléromnál fogva. Egy pillanatig sem lazított a szorításán, míg át nem szolgáltatott anyám kezébe. Mellékelte a véleményét is az effajta kölykökről.

Egész tisztességes kanyaró tört ki rajtam: hajszál híján elpatkoltam. Olyan közel kerültem a halálhoz, hogy már semmi sem érdekelt: ellenkezőleg, teljes érdektelenségbe süllyedtem - megnyugtató, békés, édes és gyönyörűséges közöny kerített hatalmába. Soha életemben nem élveztem semmit annyira, mint akkor azt a haldoklást. Ugyanis valóban haldokoltam. A hír körbejárt, és értesítették a családot, hogy búcsúzzanak el tőlem a betegágyamnál. Mindenkit megismertem: az agyam világos volt. Mind sírtak, de ez nem hatott meg. Ez is csak ködösen hatolt el hozzám, s csak azért, mert mindennek a gyöngéd figyelemnek én voltam a középpontjában. Ez hízelgett és hiúsággal töltött el.

Amikor Cunningham doktor úgy döntött, hogy többet már nem tud tenni értem, zacskóban forró hamut rakott rám: mellemre, csuklómra és bokámra. Így aztán, nagy meglepetésére - nekem pedig kétségtelenül bánatomra - visszaráncigált erre a világra, és újra elindított utamon.


16

Nemrégiben egy véletlen megjegyzés eszembe juttatta egyik ifjúkori szerelmemet, és azonnal beszélni kezdtem róla. Nem láttam ugyan negyvennyolc éve, de ez sem számított. Kiderült, hogy világosan él emlékezetemben, és most is élénken érdekel, a hosszú-hosszú idő ellenére, amely üresen tátong közöttünk. Még nem volt tizenöt éves, amikor megismerkedtünk. Nyáron történt: a kislány St. Louisból New Orleansba ment hajóval a Mississippin, egyik rokona vendégeként, aki a "John J. Roe" folyami gőzösön volt kormányos. Jól ismertem ennek a hajónak a tisztjeit, mivel én is forgattam a kormányt a kormányosfülkében egy ideig. Teherhajó volt; tulajdonképpen nem is szállíthatott utasokat, de mégis mindig volt vagy egy tucat utas a fedélzetén. Nyugodtan ott lehettek, mert nem jelentették be őket, nem is fizettek: a kapitány vendégei voltak, és senki sem tartozott felelősséggel értük, ha valami szerencsétlenség érte őket.

Kedves öreg vontatógőzös volt. Tágas alsó fedélzete kiválóan alkalmasnak bizonyult holdfényes táncmulatságokra és nappali hancúrozásra - állandóan éltek is a lehetőséggel. Elbűvölően kényelmes, ráérős hajó volt, nagyjából a föld leglomhább hajója. Fölfelé menet még egy sziget is elhagyta, lefelé pedig még a víz sebességét sem tudta átvenni. De azért végtelenül kedves hajó volt. A kapitánya, Mark Leavenwort, alaposan kinőtt a Jóisten markából. Vendégszeretően és jóindulatúan viselkedett - már ahogyan ezek az óriások szoktak. Ugyanilyen hatalmas ember volt a bátyja is, Zeb, ugyanilyen tulajdonságokkal. Akkorákat tudott nevetni, hogy elhallatszott Vicksburgtól Nebraskáig. Zeb meg Beck Jolly kormányozta a hajót.

Jolly igen jóképű, jó mozgású, értelmes, barátságos fiú volt, kitűnő jellemű - úgy viselkedett, mint egy herceg. Vagy ha ez túlzásnak hatna, mondjuk: mint egy őrgróf. Az ember szívesen nézett rá - akkor. De most! Négy évvel ezelőtt láttam: a haja (már ami megmaradt belőle) megőszült, az arca beesett, csak a szögletes álla maradt változatlan. Körülbelül úgy hatott, mint egy gázóra.

A "John J. Roe"-n a hajópénztárosok, tisztek, az élelmezési tiszt és az összes hivatalos személyek valamennyien egyszerű, jó kedélyű, összetartó társaság volt, mind csupa kedvesség. Általában Indiana állam belső részéből jöttek, ott nőttek fel a tanyákon, és a keresetlen tanyai jó kedélyt magukkal hozták, és meghonosították a gőzösön is. Amikor a hajó úton volt, semmi sem vallott rá, hogy ez hajó; senki sem érezte, hogy vízijármű fedélzetén van. Mintha úszó tanyán utaztunk volna. Ennél kellemesebb érzést el sem lehet képzelni.

Abban az időben, amelyről beszélek, kipottyantam a "John J. Roe" paradicsomából, és a gyorsjáratú "Pennsylvania" utasszállítón voltam kormányos Brown kapitány keze alatt. Ez a hajó robbant fel később és ölte meg Henry öcsémet. Emlékezetes utunkon a "Pennsylvania" éppen megérkezett New Orleansba, és amikor lehorgonyzott, észrevettem, hogy hajónk tatja egy vonalban van a "John J. Roe" előfedélzetével. Hátrafelé indultam, átmásztam a női kabinok korlátján, és onnan átugrottam a "Roe" fedélzetére, éppen a tágas alsó fedélzetre. Úgy éreztem, mint amikor az ember hosszú távollét után hazaérkezik a kis tanyára. Micsoda gyönyörűség volt találkozni és kezet fogni Leavenworthszel és a gőzhajós őserdei favágók és szénagyűjtők családjának többi tagjával: mintha mind a rokonaim lettek volna! Szokás szerint egy sereg utas is álldogált ott: férfiak és nők, fiatalok és öregek - és ahogy ez már lenni szokott, vidám, kedves együttes alakult ki. A "John J. Roe"-farmerek kedvessége őket is megfertőzte. A társaság közepén, elbűvölt szemeim előtt, ott lebegett egy jelenség, az a kislány, akiről beszéltem. Azonnal szívem hölgyévé választottam. Nyílt, egyszerű, megnyerő gyerek volt a kies Missouri kellős közepéről, életében először hagyta el az otthonát, és magával hozta a távoli tájak frisseségét, a préri illatát.

A többit, azt hiszem, röviden elmondhatom. A következő három napon el sem mozdultam a kislány mellől, reggeltől estig. Akkor azonban váratlanul félbeszakítottak. Zeb Leavenworth futva jött hátra, és azt kiabálta: - A "Pennsylvania" indul! - Rohantam, ahogy tudtam, és amikor megérkeztem a nagy alsó fedélzetre, a "Pennsylvania" tatja éppen elsuhant mellette. Átvetettem magam, és még éppen elkaptam, de egy hajszálon múlt. A lábujjammal a perembe kapaszkodtam, az ujjaimat pedig görcsösen a védőkorlátba akasztottam. A szállásmester elkapott, és fölrángatott a fedélzetre.

Laura M. Wrightnak hívták azt az édes, bájos kislányt, s én teljesen világosan, fiatalsága friss virágzásában láttam őt: üde arcát, röpködő hajfonatát, libegő-csapkodó fehér nyári ruháját a régi szép Mississippi idők szelében - mind pontosan láttam magam előtt, amikor múlt szombaton beszélgettünk róla. S a történetet ezzel fejeztem be:

- Soha többé nem láttam. Negyvennyolc éve, egy hónapja és huszonhét napja, hogy elváltunk, és azóta egy szót sem váltottunk egymással.

Múlt héten szerdán Fairhavenből érkeztem haza, és levél várt rám Laura Wrighttól. Teljesen megrázott. Lehulltak a hajfonatok, eltűnt a hamvas őszibarack arc; vele szállt a könnyű, rövid kis ruha. A negyvennyolc év előtti gondtalan kislány helyébe képzeltem a fáradt és elgyötört hatvankét éves özvegyasszonyt. Laura anyagi segítséget kért tőlem a maga és rokkant fia számára, aki, mint mellesleg megemlítette, harminchét éves. Laura tanítónő. Ezer dollárra volt szüksége: elküldtem neki.

Borzasztó ez a világ - ördögi. Amikor megismerkedtem azzal a kislánnyal, az apja köztiszteletben álló, magas rangú bíró volt Missouri államban, és az akkori fogalmak szerint gazdagnak számított. Mit követett el az a kislány, mi a vétke, hogy szegénység és küszködés a büntetése idős korában? De hagyjuk ezt a témát, mielőtt dühbe gurulok, és erős kifejezéseket használok - istenemre!

Végre újra hallottam rég, majdnem ötven éve eltűnt tizennégy éves kis szerelmemről. Már majdnem úgy látszott, hogy újra elveszítjük szem elől. Régi barátok között kóborolt Missouriban, és nem tudtunk a nyomára akadni. Azt hittük, visszatért Californiába, ahol tanít, és oda küldtük a csekket. Keringett vagy két hónapig, de végre három-négy nappal ezelőtt a csekk rátalált Columbiában, Missouri államban. Végtelenül kedves levelet írt, nagyon jellemzőt. S most, a levélből kitáruló jellemből újra rátaláltam, hatvankét éves korában, a hajdani tizennégy éves kislányra.

Amikor tovább hajózott a folyón a "John J. Roe" fedélzetén, a hajó éjjel beleütközött egy farönkbe és nyilvánvaló volt, hogy percek alatt el fog süllyedni. Sürgősen a parthoz kormányozták, nagy volt a zaj és az izgalom. Mindenkire ráparancsoltak, hogy hagyja el a hajót. Ez meg is történt: legalábbis pillanatnyilag azt hitték, hogy senki sem hiányzik. Akkor Youngblood, az egyik kormányos, észrevette: az unokahúga nincs a megmentettek között. Ő és az öreg Davies, az első tiszt, felrohantak a süllyedő hajóra, dörömbölni kezdtek Laura ajtaján, amelyet zárva találtak, és kiabáltak hogy jöjjön ki - egy pillanat veszteni való idő sincs.

Laura nyugodt hangon azt válaszolta, hogy valami baj van az abroncsszoknyájával, és még nem tud kijönni.

- Sose törődj most az abroncsszoknyával - sürgették -, jöjj ki anélkül. Ilyesmire nem lehet időt vesztegetni.

Mire Laura változatlan nyugalommal azt válaszolta, hogy csak akkor jön ki, ha rendben lesz a szoknyája, és már föl tudja venni. Állta is a szavát, és tökéletesen felöltözve került elő.

Erre gondoltam, amikor ma reggel a levelét olvastam, s ez a gondolat oly messzire vitt vissza abba a réges-régi időbe, hogy egy pillanatra ismét benne éltem. Újra a régi féktelen, vad kölyök voltam, s a közben elmúlt évek hosszú sora a semmibe tűnt - mai közérzetemmel és ősz hajammal együtt. Így azután megdöbbentem, amikor Laura levelében a következő részhez értem - azt hittem, valaki másra vonatkozik:

"De nem akarom untatni és elrabolni értékes idejét fecsegésemmel. Szinte elfelejtettem, hogy a világ egyik leghíresebb és legkapósabb emberének írok. Ebből is láthatja, hogy én még mindig az ardennes-i erdőben kóborlok álmodozva."

Szóval én hős vagyok Laura Wright szemében! Képtelenség. Az embert tisztelhetik idegenek, és valahogy, ködösen, még meg is értem őket, vagy legalábbis elhiszem nekik, de hogy egy közeli és jólismert barát nézzen tisztelettel az emberre, azt még egyetlen "hős" sem tudta felfogni, ebben biztos vagyok.

Youngbloodéknál járt látogatóban. Ez is régi, tragikus emlékeket ébreszt bennem. Youngbloodot igazán nagyszerű embernek ismertem. Akkoriban fiatal volt ő is, a felesége is, két kis gyerekkel - nagyon boldog és elégedett család. Jó kormányos volt, és mélyen átérezte fontos állása felelősségét. Egyszer az utasszállító hajón, ahol akkor szolgált, tűz ütött ki, a Mississippi közepén. A partra vezette a hajót, és őrhelyén maradt a kormánynál, míg mindenki kiszállt, miközben a hajó teljes hátsó része lángokban állt, beleértve a kormányosfülke hátsó részét is. Akkor azután átmászott a hajó oldalán, és sikerült megmentenie az életét, igaz ugyan, hogy súlyosan összeégve és tele sebekkel. Egy-két év múlva New Orleansban egy este elment hazulról valami családi megbízást elintézni - és soha többé nem hallottak róla. Arra gondoltak, hogy meggyilkolták, és valószínűleg így is történt, de az egész ügy rejtély maradt.

Davis, az öreg első tiszt érdekes ember volt. Már elmúlt hatvanéves, és bozontos haja meg szakálla szép ősz lett volna, ha békében hagyja, de nem engedte: festette. Mivel azonban évente csak négyszer festette, általában elég mulatságos látványt nyújtott. Ha sikerült a művelet, akkor a haja és a pofaszakálla ragyogó, vonzó zöld színben pompázott; máskor mély, kellemes bíbor árnyalatot öltött; néha megnőtt a haja, és kilátszott egy ujjnyi a fehér szőrzetből. Ilyenkor meglepő összhatást ért el, különösen ami a pofaszakállt illeti, mert bizonyos fénynél az arcát övező ősz szőrzet majdnem láthatatlanná vált. Ekkor a pofaszakállpamacs úgy hatott, mintha nem is érintkezne az arcával, hanem tőle teljesen függetlenül lebegne. Mivel első tiszt volt, alaposan és tehetségesen tudott káromkodni: erre hivatalból szüksége volt. De ő valami olyan pótszókinccsel rendelkezett, mint rajta kívül egyetlen tiszt sem a nagy folyamon végig, és ezzel sokkal hatásosabban tudta meggyőzni a lusta rakodómunkásokat, mint bárki más a szakmában. Nem volt durva, és éppen ezért olyan rejtélyes, ijesztő hatást keltett, hogy sokkal vadabbul hangzott, mint a többieké a folyami szolgálat bármelyik hajójának fedélzetén.

Davis műveltsége csupán odáig terjedt, hogy olvasni tudott, és tudott valami olyasmit is, ami megtévesztésig hasonlított az íráshoz, olvasott, sokat és szorgalmasan olvasott, könyvtára azonban egyetlen könyvből állt. Lyell Geológiá-ja volt az a könyv, és annyit forgatta, hogy a szakkönyv teljes komoly és darabos tudományos szókincsét tudta használni, bár sejtelme sem volt róla, hogy a szavak mit is jelentenek. Nem is törődött vele. Csak az érdekelte: mennyi energiát tud segítségükkel kifacsarni a hozzá beosztott rakodómunkásokból. Végszükség esetén szabadjára eresztett egy jó, régimódi káromkodáskitörést, tiszteletet parancsoló szakkifejezésekkel keverve és fűszerezve, majd azzal vádolta a keze alatt dolgozó rakodómunkásokat, hogy ószilur gerinctelenek az ősizzó Anisodactylus posztpliocén korszakból, és az egész bandát testületileg a pokolba küldte.


17

Nemcsak a hannibali községi iskolában nevelkedtem, hanem Orion bátyám lapjának a szerkesztőségében is, ahol sokféle minőségben szolgáltam: még újságíró munkát is végeztem. Irodalmi működésem felkeltette a kisváros figyelmét, "de nem vívta ki csodálatát" (bátyám tanúvallomása szerint).

Orion bátyám 1825-ben a Tennessee-állambeli Jamestownban született; ő volt az első gyermek a családban. Utána következett Margaret nővérem, aki kilencéves korában, 1839-ben halt meg, a missouribeli Floridában, ahol azután én születtem. A következő gyerek újra lány volt: Pamela, a későbbi Mrs. Moffet, Samuel E. Moffet anyja. Egész életében törékeny és gyenge volt: egy évvel ezelőtt halt meg New York közelében, majdnem hetvenöt éves korában. Volt még egy fivérünk: Benjamin, ő 1842-ben, tízéves korában halt meg.

Orion Jamestown tanyavilágának egyik apró kis fakunyhójában töltötte gyermekkorát, Kelet-Tennessee elhagyatott dombjai között, ahol csak néhány primitív ember élt. Ezek a szomszédok éppolyan tudatlanok voltak, és éppúgy nem ismerték a körükön kívül eső világot, mint a környező erdők többi vadjai. A család Floridába vándorolt, majd Hannibalba költözött: Orion ekkor tízéves volt. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, amikor a család St. Louisba küldte: ott kitanulta a nyomdászmesterséget. Bátyám egyik jellemző vonása volt rendkívüli lelkesedése minden iránt. Minden reggel úgy ébredt, hogy lelkesedett valamiért; egész nap az foglalkoztatta. Az éjszaka folyamán ez kihalt belőle, és másnap reggel újra lángolt az érdeklődéstől valami egész más iránt; alig volt türelme hozzá, hogy felöltözzék. Ily módon évente háromszázhatvanöt vadonatúj lelkesedést merített ki, élete minden évében - egészen addig, míg meg nem halt egy kora reggel, az asztalnál ülve, tollal a kezében; éppen papírra vetette aznapi lobogó lelkesedésének tárgyát, azon melegében, hogy még élvezhesse lángját és füstjét, míg az éjszaka el nem hamvasztja. Ez hetvenkét éves korában történt. De másik, igen jellemző tulajdonságáról sem szabad megfeledkeznem: mély bánat, búskomorság, elkeseredés gyötörte, mégpedig mindennap a lelkesedéshullámokkal váltakozva. Napjai így oszlottak meg - jobban mondva tarkállottak: reggeltől éjfélig ragyogó napfény és fekete felhők váltogatták egymást. Minden napjáról el lehet mondani, hogy ő volt a legvidámabb és legreménykedőbb, másrészt a legszerencsétlenebb ember a világon.

Mialatt St. Louisban inaskodott, közeli ismeretségbe került Edward Batesszel, aki később Lincoln első kabinetjének tagja lett. Bates nagyszerű ember volt, becsületes, tisztességes, és kitűnő jogász. Megadással tűrte, hogy Orion minden új tervébe belevonja; mindet megtárgyalta vele, és agyon is ütötte érveivel és ellenállhatatlan logikájával - de csak eleinte. Néhány hét múlva Bates észrevette, hogy fölöslegesen fáradozik; nyugodtan békében hagyhatja a terveket, és még aznap éjjel maguktól kimúlnak. Orion arra is gondolt: jogász lesz. Mr. Bates biztatta, és Orion majdnem egy hétig jogtudománnyal foglalkozott, de azután természetesen félretette, hogy valami újat kezdjen. Szónok akart lenni; Bates leckéket adott neki: föl-alá sétált, hangosan olvasott egy angol könyvből, és szélsebesen fordította franciára. Ezt a módszert ajánlotta gyakorlásul Orionnak is. Mivel Orion nem tudott franciául, elkezdte tanulni, két-három napig gyötrődött vele, azután föladta.

Amíg tanulóidejét töltötte St. Louisban, Orion egész sor vallást követett, egyiket a másik után. Közben vasárnapi iskolában is tanított: ezeket is váltogatta, amint vallást változtatott. Ennek megfelelően változatos volt a politikai meggyőződése: egyik héten whig, a másik héten demokrata, a harmadikon - amit éppen talált a politika piacán. Itt meg kell említenem, hogy Orion egész életében folyton változtatta a vallását, és mindig élvezte az új környezetet. Viszont azt ki kell jelentenem, hogy az őszinteségében nem lehetett kételkedni: mindig becsületes volt; üzleti és pénzügyekben sem fért soha kétely a tisztességéhez. Örökös szeszélyei és változásai ellenére elvei mindig rendkívül tiszteletre méltók és tökéletesen rendíthetetlenek maradtak. Ebben az egész, furcsa emberi egyvelegben ő volt a legkülönösebb egyéniség. Az efféle emberek mindig pillanatnyi hatások alapján, meggondolatlanul határoznak: ilyen volt Orion is. Mindent meggyőződéssel és lelkesen csinált, és gyerekesen büszkélkedett azzal, amivel éppen foglalkozott - függetlenül attól, hogy érdeklődése tárgya jó, rossz vagy közömbös volt -, és minden alkalommal darócba öltözve hamut hintett a fejére, és úgy szánta-bánta, még mielőtt huszonnégy órát öregedett volna. Pesszimistának születni kell. Optimistának is születni kell. Azt hiszem, rajta kívül senki mással nem találkoztam, akiben a pesszimizmus és optimizmus ennyire egyenlő arányban keveredett. Az alapelvektől eltekintve annyira nem volt szilárd, mint a víz. Egyetlen szóval meg lehetett ölni benne a jókedvet, és egy jó szóval újra az egekig emelni. A szívét lehetett összetörni egy ócsárló szóval, és földöntúlian boldoggá tenni egyetlen dicsérettel. És még csak nem is került fejtörésbe vagy szellemi erőfeszítésbe ez a csoda: bármilyen közhely megfelelt.

A harmadik feltűnő jellemvonása válthatta ki az előző kettőt is: Orion lázasan éhezett a dicséretre. Annyira mohón vágyott a helyeslésre - mint egy fiatal lány, válogatás nélkül mindenkinek tetszeni akart -, hogy rendszerint egy másodperc alatt készséggel lemondott elgondolásairól, véleményéről és meggyőződéséről, csak hogy megszerezze annak a jó véleményét, aki másképpen vélekedett. Szeretném, ha megértenék, hogy közben alapvető elveit egész idő alatt megőrizte, azokat sohasem tagadta meg azért, hogy bárkinek is tessék. Bár rabszolgák és rabszolgatartók között született és nőtt föl, gyermekkorától kezdve abolicionista volt, és az is maradt haláláig. Mindig hűségesen és őszintén viselkedett, becsületes és tiszteletre méltó volt. De jelentéktelenebb ügyekben, apróságokban - mint például a vallás, a politika és ehhez hasonlók - sohasem tudott olyan szilárd meggyőződésre szert tenni, amitől akár egy macska helytelenítő nyávogása el ne téríthette volna.

Örökké álmodozott; álmodozó volt születésétől kezdve, és ez a tulajdonsága néha bajba sodorta. Egyszer, körülbelül huszonnégy éves korában, amikor éppen nyomdászsegédnek készült, romantikus gondolata támadt: előzetes értesítés nélkül toppan be hozzánk Hannibalba, hogy kellemes meglepetést szerezzen a családnak. Ha küld értesítést, tájékoztatták volna, hogy elköltöztünk, és a mogorva, mély hangú öreg tengerész, Meredith doktor, a családi orvosunk lakik a régi házban; Orion régi szobáját most az orvos két érett korú hajadon nővére foglalja el. Orion gőzhajóval érkezett Hannibalba éjnek éjszakáján. Szokásos lelkesedésével indult el kirándulására. Agya izzott a romantikus tervtől, míg szövögette, és előre örült a meglepetésnek: mindig ilyen volt. Sohasem tudta kivárni, amíg valami bekövetkezett, hanem előre megálmodta, és élvezte. Előfordult, hogy amikor az esemény bekövetkezett, nem sikerült olyan ragyogóan, mint a képzeletbeli; így aztán sokat vesztett azzal, hogy nem maradt meg az álmodozásnál, és nem mellőzte a valóságot.

Amikor odaért a házhoz, a hátsó ajtónak került, lehúzta cipőjét, és föllopakodott a lépcsőn. Úgy jutott el a két idős hajadon szobájáig, hogy nem ébresztette fel a házban alvókat. Levetkőzött a sötétben, és odabújt - valakihez. Kissé meglepődött, de nem túlságosan, mert azt hitte, Ben öccse fekszik ott. Tél volt, az ágy kényelmes, és a Bennek képzelt test hozzájárult az összkomforthoz. Elbóbiskolt, rendkívül elégedetten az eddigi fejleményekkel. Boldogan tervezgette a másnap reggeli eseményeket. De úgy alakult, hogy másképp történt, mégpedig jóval előbb: azonnal. A hajadon, aki kényelmetlenül feküdt, mocorogni kezdett, forgolódott, majd rövidesen félig fölébredt, és panaszkodott, hogy szűk a hely. Ez a hang megbénította Oriont. Egy tagját sem tudta mozdítani, elakadt a lélegzete. A helyéből kitúrt hölgy tapogatózni kezdett, rátalált Orion újonnan növesztett pofaszakállára, és fölsikoltott:

- Hiszen ez egy férfi!

Ettől aztán megszűnt Orion bénasága. Egy másodperc töredéke alatt kint volt az ágyból, és a ruhája után kapkodott. Mindkét leányzó sikoltozni kezdett, így aztán Orion nem ragaszkodott teljes öltözékéhez. Elindult azzal, ami a keze ügyébe került. A lépcsőig jutott menekülésében, ott azután újra megbénult, mert látta, hogy sápadt gyertyaláng sárga fénye emelkedik fölfelé. Úgy vélte: Meredith doktor rejtőzik mögötte, és valóban ő volt. Az orvos öltözéke erősen hiányosnak hatott, de ez nem számított: az alkalomhoz illően felszerelte magát - egy mészároskést szorongatott a kezében. Orion odakiáltott neki, és ezzel megmentette az életét, mert a doktor megismerte a hangját. Akkor Meredith doktor azon a mélytengeri basszus hangján, amelyet mindig úgy csodáltam kisfiú-koromban, elmagyarázta Orionnak az időközben történteket. Megmondta neki, hol találhatja meg a Clemens családot, és néhány teljesen fölösleges tanáccsal fejezte be mondókáját, hogy Orion írjon előbb, ha még egyszer ilyen vállalkozásba kezd - noha bátyám valószínűleg soha többé nem szorult rá erre a tanácsra.


18

Amikor apám 1847-ben meghalt, a szerencsétlen esemény - ahogy az lenni szokott - éppen abban a pillanatban következett be, amikor sorsunk már majdnem jóra fordult; több évig tartó keserves nyomorgás és nélkülözés után éppen kezdtünk gondtalanabbul élni. A szegénységet egy Ira Stout nevű ember becstelensége hozta ránk, akinek apám többezer dollárt adott kölcsön - akkoriban ez valóságos vagyonnak számított arrafelé. Apámat éppen kinevezték irodatisztnek a Hagyatéki Bíróságra. Ez a szerény jólét elegendő volt igényeink kielégítésére, és apámat oly nagyra becsülték és tisztelték megyeszerte, hogy általános vélemény szerint ezt a tekintélyes hivatalt élete végéig megtarthatta volna. Február végén ment be Palmyrába, a megyeszékhelyre, hogy letegye a hivatali esküt. Lovon jött vissza, tizenkét mérföldnyire; közben csapkodta az ólmos eső, és félig megfagyva érkezett haza. Mellhártyagyulladást kapott, és március 24-én meghalt.

Jó szerencsénket így ragadta el a sors, és újra mély szegénységbe süllyedtünk. Az élet valahogy mindig így alakul. A Clemens család újra ott állt egy fillér nélkül.

Orion apám halála után két-három évig nem jött haza Hannibalba; New Orleansban maradt. Nyomdászsegéd volt, és rendesen keresett. A keresetéből támogatta anyámat és Henry öcsémet, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Pamela zongoraórákat adott, ezzel járult hozzá a költségekhez. Így aztán valahogy elvergődtünk, bár elég nehezen. Én nem jelentettem megterhelést, mert apám halála után rögtön kivettek az iskolából, és beadtak a hannibali Courier szerkesztőségbe nyomdászinasnak. Mr. Ament, a lap kiadója és tulajdonosa a szokásos inasfizetést adta: vagyis ellátást és ruhát, de pénzt nem. Évente két öltözet ruhát kellett volna kapnom, de az egyik valahogy sosem öltött formát, a másikat pedig mindaddig nem vették meg, amíg Mr. Ament régi ruhája még tartott. Én csak félakkora voltam, mint Mr. Ament, ennek következtében az ingei néha azt a kényelmetlen érzést keltették bennem, mintha cirkuszi sátorban laknék, és a nadrágszárát a fülemig kellett felhajtanom, hogy elég rövid legyen.

Rajtam kívül még két inasa volt. A hatalmas termetű Wales McCormick tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Ament ruhája úgy feszült rajta, mintha présbe szorították volna, rendszerint fuldoklott benne, különösen nyáron. Féktelen, vidám, remek fickó volt: elvekkel nem terhelte a közérzetét - rendkívül élveztem a társaságát. Eleinte a három inasnak a konyhában kellett étkeznie, az öreg rabszolgaszakácsnővel és csinos, vonzó, kedves, fiatal félvér lányával. Wales a tulajdon szórakoztatására - mert azzal általában nem erőltette meg magát, hogy másokat szórakoztasson - szűnni nem akaró kitartással, zajosan, nagy garral udvarolt a mulatt lánynak. Szegénynek megkeserítette az életét, és az anyja szörnyű aggodalomban élt miatta.

- Wales úr, Wales úr, hát nem tud rendesen viselkedni? - tiltakozott az öregasszony, de Wales ezt is bátorításnak tekintette, és újult erővel fokozott ostromba kezdett. Ralph meg én halálra nevettük magunkat. Az igazat megvallva, az öregasszony csak színlelte a kétségbeesést. Alapjában véve tisztában volt vele, hogy a rabszolgatartó vidék szokásai értelmében Walesnek joga van udvarolni a lánynak, ha kedve tartja. De a lány őszintén elkeseredett. Jó érzésű, jó ízlésű lány volt, és Wales különös udvarlási módszereit komolyan vette.

A koszt nem volt valami változatos abban a konyhában, és különben is: keveset adtak enni. Így aztán az inasok a tulajdon ügyességükre voltak utalva, ha nem akartak éhen halni. Majdnem minden éjjel lelopakodtunk a pincébe egy általunk fölfedezett titkos bejáraton. Ott aztán összeszedtünk krumplit, hagymát és más efféléket, elvonultunk vele a nyomdába, ahol szalmazsákon szoktunk aludni, megfőztük az ennivalót a kályhán, és rendkívül jól szórakoztunk. Walesnek egészen egyéni, előkelő és nagyszerű módszere volt a burgonyakészítésre. Inasnapjaim óta csak egyszer találkoztam ilyen módon főzött krumplival: amikor II. Vilmos német császár 1891 vége felé egy alkalommal magánlakomára kegyeskedett meghívni. Amikor a krumplit feltálalták, annyira megfeledkeztem jónevelésemről, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el, mielőtt a jó modoromat újra felvehettem volna: tudniillik hangos örömkiáltásba törtem ki a krumpli láttán. Erre vonatkozó megjegyzésemet a mellettem ülő császárhoz intéztem, anélkül, hogy soromra vártam volna. Úgy emlékszem, becsületes erőfeszítéssel igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne megrökönyödve, pedig világosan látszott rajta, hogy megbotránkoztattam, a jelenlevő fél tucat előkelőségről nem is beszélve. Valósággal megdermedtek - még akkor sem tudtak volna megszólalni, ha akartak volna. Vagy fél percig tartott a dermesztő némaság, és természetesen még most is tartana, ha maga a császár nem törte volna meg - erre senki más nem mert vállalkozni. Este fél hét lehetett, és a légkör fagyos hangulata csak éjféltájt kezdett felengedni; akkor aztán fölolvadt - vagy inkább elsodródott -, a megivott jókora sörmennyiség elmosta.

Mint már utaltam rá, Mr. Ament pénzügyekben enyhén szólva kissé merev és szűkmarkú volt. Idővel, amikor mi inasok az alagsorból feljebb emelkedtünk a földszintre, és a családi asztalnál ülhettünk Pat MacMurrayvel, a nyomdászsegéddel együtt, ott is ez a gazdálkodási rendszer folytatódott. Ament felesége újdonsült menyecske volt. Kitüntető helyzetét nemrég érte el, miután élete nagy részében erre várt. Mr. Ament szíve szerint való asszony volt: a megfelelő asszony a megfelelő helyen. A világért nem adta volna kezünkbe a cukortartót, hanem személyesen édesítette meg a kávénkat. Illetve a kezével elvégezte a cukoradagolás mozdulatait, de valójában a kávé nem lett édes. A szemlélő úgy látta, mintha minden csészébe beletenne egy tetézett kávéskanál barna cukrot, de Wales azt mondta, hogy ez tiszta csalás. Wales szerint Mrs. Ament először belemerítette a kanalat a kávéba, hogy hozzátapadjon a cukor, azután lefelé fordítva emelte ki a kanalat a cukortartóból, úgyhogy a lefelé fordított kanál domború alját láttuk tetézve rakott cukornak, pedig csak egészen vékony réteg volt rajta. Ez elég hihetően hangzik, de olyan nehéz bűvészmutatvány, hogy azt hiszem, a valóságban nem is így történt, ez is csak Wales egyik jellemző lódítása volt.


19

A Courier szerkesztőségében töltött első inasévem alatt követtem el valamit, amit már ötvenöt esztendeje próbálok megbánni. Nyári délután volt, amikor a fiúk másra sem tudnak gondolni, mint egy kiruccanásra a folyóhoz, vagy hasonló szórakozásra, de én fogoly voltam. A többiek mind kivették a szabadnapjukat, csak én ültem ott egyedül, szomorúan. Valami komiszságot követtem el, és azzal büntettek, hogy elvették a szabadnapomat, s emellett még magányosan is kellett töltenem a délutánt. Egyedül voltam a második emeleti nyomdában. Volt ugyan némi vigaszom, s amíg tartott, elég hatékonynak találtam: egy friss, piros, érett, hatalmas görögdinnye fele. Késsel bányásztam benne, és bekebeleztem az egészet, bár majd szétpukkadtam tőle; még a fülemből is dinnyelé folyt. Megmaradt a héja, az óriási, üreges dinnyehéj: akár bölcsőnek használhatták volna. Nem akartam, hogy kárba vesszen, de pillanatnyilag semmi felhasználási mód nem jutott eszembe, ami egyben szórakozást is jelentett volna számomra. Ott ültem a második emeleti ablaknál, amely a Fő utcára nézett. Végre eszembe jutott, hogy jó lenne a dinnyehéjat valakinek a fejére ejteni. Kételkedtem ugyan a művelet ésszerűségében, és bizonyos lelkiismereti aggály is gyötört amiatt, hogy a készülő mulatságból aránytalanul sok élvezet jut majd nekem és viszonylag kevés a másik félnek. De, gondoltam, azért mégis megkockáztatom.

Az ablakból figyeltem, közeleg-e megfelelő alany - biztonságos megoldás -, de nem jött. Valahányszor felbukkant egy jelölt, mindig kiderült, hogy nem megfelelő, és erőt vettem magamon. Végre megjelent az igazi, Henry öcsém személyében. Ő volt a legrendesebb fiú az egész környéken. Sosem bántott senkit, a légynek sem vétett - elkeserítően jó volt. Csak úgy buzgott a jóságtól, de ezúttal az sem mentette meg. Mohó érdeklődéssel figyeltem, amint közeledett. Kényelmesen baktatott, tele kellemes nyári ábrándokkal, a szívében nem volt kétely afelől, hogy a gondviselés vigyáz rá. Ha tudott volna leshelyemről, kevésbé bízik ebben a babonában. Ahogy közelebb ért, egyre inkább rövidülve láttam alakját. Amikor már majdnem alattam volt, magaslati helyemről nem láttam mást belőle, csak az orra hegyét és váltogatva lépkedő lábait. Kezemben egyensúlyoztam a héjat, megsaccoltam a távolságot, és leejtettem, a kivájt oldalával lefelé.

Célzásom tökéletessége elképesztő volt: valódi mesterlövés. Még körülbelül hat lépést kellett megtennie, amikor azt a csónakot ledobtam, és élvezet volt látni, ahogy a két test fokozatosan közeledik egymáshoz. Ha ötöt vagy hetet lépett volna, hiába célzom meg. De pontosan annyit kellett lépnie, és a dinnyehéj éppen a feje tetejére pottyant, álláig a földbe vágta, és a dinnyedarabok szerteszéjjel röpködtek. Le akartam menni, hogy részvétemet fejezzem ki neki, de ez nem lett volna helyes. Azonnal rám gyanakodott volna. Számítottam ugyan rá, hogy mindenképpen engem fog gyanúsítani, de mivel két-három nap eltelt, és egy szót sem szólt erről a kalandjáról - közben szemmel tartottam, hogy elkerüljem a veszélyt -, biztonságba ringatott, hogy ezúttal nem gyanakszik rám.

Tévedtem. Csak megfelelő alkalomra várt. Akkor aztán egy jókora kővel úgy kupán talált, hogy a dagadt fejemen egy darabig két kalapot kellett hordanom. A merénylet nyomával anyámhoz vonultam, mert mindig igyekeztem Henryt nála eláztatni, és sosem sikerült. Azt gondoltam, most igazán nyert ügyem lesz, ha anyám meglátja ezt a szörnyű daganatot. Megmutattam neki, de anyám azt mondta, nem számít. Bizonyára megérdemeltem, és legjobb lesz, ha úgy fogadom, mint hasznos leckét, amiből okulhatok.

1849-ben vagy 1850-ben Orion bátyám megvált a St. Louis-i nyomdától, és hazajött Hannibalba. Ötszáz dollárért megvette a Hannibal Journal című hetilapot, az üzemmel és a vevőkörrel együtt. A pénzt tízszázalékos kamatra kapta egy Johnson nevű idős farmertől, aki a várostól öt mérföldre lakott. Orion rögtön leszállította az előfizetési díjat két dollárról egy dollárra. Körülbelül ugyanilyen arányban csökkentette a hirdetések árát is. Ezzel egyetlen holtbiztos eredményt ért el; tudniillik, hogy az üzlet soha nem fog neki egy centet sem jövedelmezni.

Orion kivett engem a Courier nyomdájából, és a saját üzemében alkalmazott, heti három és fél dolláros fizetéssel. Ez fényes keresetnek számított, de Orion mindig nagylelkű és nagyvonalú volt mindenkivel, kivéve önmagát. Az én esetemben ez semmibe sem került neki, mert egész idő alatt, míg nála dolgoztam, egy fityinget sem fizetett. Az első év végére rájött, hogy takarékossági rendszabályokat kell életbe léptetnie. A nyomdahelyiség bére alacsony volt, de nem eléggé. Orion egyáltalán nem tudott lakbért fizetni, ezért az egész üzemet átköltöztette abba a házba, ahol laktunk, és ezzel kegyetlenül tönkretette az épületet.

Négy évig vegetált a lapja, de a mai napig sem értem, hogyan sikerült addig is húznia. Minden év vége felé kénytelen volt felkerekedni, hogy kínosan-keservesen felhajtsa az esedékes ötven dollár kamatot Johnsonnak. Körülbelül ez az ötven dollár volt az egész készpénz, ami laptulajdonos korában átment a kezén, kivéve amibe a festék és az újságpapír került. Halott vállalkozás volt ez az újság: kezdettől fogva halálra volt ítélve.

Végül átadta Johnsonnak és az Iowa állambeli Muscatine-ba utazott, ahol kisebb érdekeltséget szerzett egy hetilapnál. Jövedelme kevés volt ahhoz, hogy megnősüljön, de ez Oriont nem zavarta. Megismerkedett egy bájos, csinos lánnyal (az illinoisi Keokuktól pár mérföldre délre, Quincyben lakott), és eljegyezte. Orion bátyám folyton beleszeretett lányokba, de valahogy úgy adódott, hogy még sohasem jutott el az eljegyzésig. Most is csak baj származott belőle, mert azonnal beleszeretett egy keokuki lányba - vagy legalábbis úgy hitte, bár nagy a gyanúm, hogy ezt a hitet a keokuki lány táplálta benne. Orion arra ébredt, hogy őt is eljegyezte: most aztán nyakig ült a bajban. Nem tudta, a keokukit vegye-e el vagy a Quincybe valót - esetleg próbálja meg feleségül venni mindkettőt, és minden érdekeltnek a kedvére tenni. De a keokuki lány rövid úton eldöntötte helyette a kérdést. Uralkodó hajlamú volt, és levelet íratott Orionnal a quincyi lánynak, amelyben visszalép a házasságtól. Így is történt. Akkor aztán Orion feleségül vette a keokuki lányt, és elkezdték küzdelmüket az élettel, amelyről kiderült, hogy nehéz és nem valami sokat ígérő vállalkozás.

Muscatine-ban nyilvánvalóan nem lehetett megélni, így aztán Orion és újdonsült felesége Keokukba ment lakni, mert az asszony a rokonai közelében akart maradni. Bátyám vett egy bérmunkákat vállaló kis nyomdát - természetesen hitelbe -, és azonnal úgy leszállította az árakat, hogy abból még az inasok sem élhettek volna meg, majd ebben a szellemben folytatta működését.

Én nem vettem részt a muscatine-i vállalkozásban. Éppen mielőtt ez bekövetkezett (azt hiszem 1853-ban), egy éjszaka megléptem St. Louis irányába. Ott egy darabig az Evening News-nál voltam betűszedő, azután elindultam, hogy világot lássak. A világ New Yorkot jelentette, ahol kisebbfajta világkiállítás volt. Pontosan a későbbi nagy víztároló helyén nyílt meg a kiállítás, ahol most azt a pompás közkönyvtárat építik, a Fifth Avenue és a 42. utca sarkán. Amikor New Yorkba érkeztem, két-három dollárom volt apróban és egy tízdolláros bankjegy a kabátbélésembe rejtve. A John A. Gray és Green cégnél a Cliff Streeten kaptam munkát, szégyenletesen alacsony bérért, és ennek megfelelően gyatra lakást egy gépészszálláson a Duane Streeten. A cég fedezet nélküli pénzben, de névértékén fizette a béremet, és a hetibéremből alig futotta kosztra és lakásra. Idővel Philadelphiába mentem, és az Inquirer és a Public Ledger című lapoknál gyakornokoskodtam. Végül futó látogatást tettem Washingtonban, hogy megnézzem az ottani nevezetességeket, majd 1854-ben újra a Mississippi-völgy felé indultam. Két vagy három napig ültem éjjel-nappal a dohányzókocsiban; mire St. Louisba érkeztem, tökéletesen kimerültem. Egy Muscatine felé tartó hajóra szálltam, és lefeküdtem. Azonmód, ruhástul álomba zuhantam, és harminchat óra hosszat föl sem ébredtem.

Abban a keokuki kis szerkesztőségben két évig dolgoztam, de egy árva centet sem kerestem, mert Orion soha nem tudott fizetni - hanem azért jól mulattunk Dick Highammel együtt. Nem tudom, Dick mit kapott, de valószínű, hogy csak pénzre be nem váltható ígéreteket.

1856 vagy 1857 telén - inkább 1856-ban - fényes nappal a keokuki főutcán jártam. Kemény hideg volt; az utcán alig mutatkozott valaki. Az úton és a járdán itt-ott könnyű porhót röpített a szél, megforgatta, és szép formákat épített belőle; ha csak ránézett az ember, kilelte a hideg. A szél egy darab papírt fújt el mellettem, amely az egyik ház falához tapadt. Felkeltette a figyelmemet, és utánanyúltam. Ötvendolláros bankjegy volt: az első, amit életemben láttam, és nagyobb összeg, mint amekkorával valaha egy halomban találkoztam. Hirdetést tettem közzé az újságban, és több mint ezerdollárnyi félelmet és aggodalmat álltam ki a következő napok alatt, hogy a bankjegy tulajdonosa esetleg észreveszi a hirdetést, jelentkezik, és elragadja tőlem ezt a vagyont. Négy napig nem igényelte senki: akkor azután nem bírtam tovább a feszültséget. Biztosra vettem, hogy a következő négy nap nem múlna el ilyen simán és baj nélkül. Éreztem, hogy a pénzt ki kell vinnem a veszélyzónából. Jegyet váltottam Cincinnatiba, és elutaztam. Néhány hónapig a Wrightson és Társa nyomdászcégnél dolgoztam.

A penzióban nagyon egyszerű emberekből állt a társaság: különböző korúak és neműek voltak a lakók. A ház állandóan mozgástól, pajzánságtól, fecsegéstől és életörömtől visszhangzott; kedves, rendes gondolkozású, jóindulatú emberek voltak, de mindezek ellenére nyomasztóan érdektelenek - egy kivétellel. A skót Macfarlane negyvenéves volt, éppen kétszer annyi, mint én, majdnem mindenben az ellentétem, de kezdettől fogva jó barátság alakult ki közöttünk. Estéimet az ő kandallójában égő fahasábok tüzénél töltöttem, és kényelmesen hallgattam fáradhatatlan csevegését, a viharos téli szél tompán behallatszó panaszos süvítését, míg az óra tízet nem ütött. Akkor Macfarlane megsütötte füstölt heringjét, ahogyan egy philadelphiai angol barátjától, Summertől tanulta. Az esti heringet altató itóka helyett fogyasztotta: ez volt a jel, hogy én is elmehetek.

Magas, sovány, komoly és őszinte ember volt. A tréfát nem értette; hiányzott belőle a humorérzék. Mosolyogni ugyan tudott, mintegy jóindulatát kifejezendő, de ha hallottam is valaha nevetni, ma már nem emlékszem rá. Senki mással nem került közelebbi ismeretségbe a házban, csak velem, bár mindenkivel udvariasan és kedvesen viselkedett. A könyvtára harminc-negyven vaskos kötetből állt: csupa filozófiai, történelmi és természettudományi műből, de legnagyobb becsben a bibliáját és a szótárát tartotta. A hering után még vagy két három órát olvasott az ágyban minden este.

Akármilyen kitartó csevegő volt, saját magáról ritkán beszélt. Személyére vonatkozó kérdésektől nem sértődött meg - csak éppen választ nem lehetett tőle kapni: kikerülte a kérdést, és nyájasan, simán más témára fordította a szót. Egyszer megemlítette, hogy alig járt iskolába, és amit tud, azt maga szedte föl. Úgy emlékszem, ez volt az egyetlen önéletrajzi megnyilatkozása. Az is az ő titka maradt, hogy agglegény volt-e, özvegy vagy szalmaözvegy. Olcsó ruhában járt, de tisztán, ápoltan, és gondosan rendben tartotta a holmiját. A penziónk is olcsó hely volt. Macfarlane reggel hatkor ment el hazulról, és este hatkor ért haza. A keze érdes volt, ebből arra következtettem, hogy valami rosszul fizetett gépészmunkát végez, napi tíz óra hosszat - de ez sosem derült ki. Az emberek szakmájának technikai részletei, jellegzetességei általában szóba kerülnek beszélgetés közben, néha hasonlatok formájában, és elárulják, ki mivel foglalkozik; de ha elő is fordult ilyesmi Macfarlane beszédében, nem tudtam nyomára bukkanni, pedig állandóan résen álltam, és fél éven keresztül vártam, hogy elárulja magát. Egyszerű kíváncsiság volt részemről: tulajdonképpen nem a foglalkozása érdekelt, de detektívmódszerrel szerettem volna kinyomozni, és bosszantott, hogy nem sikerül. Rendkívüli ember volt, hogy egész idő alatt ennyire ki tudta kerülni a szakmáját beszélgetés közben.

Volt egy másik feltűnő vonása is: elejétől végig megtanulta a szótára egész szókészletét, legalábbis ő ezt állította. Büszke volt erre a teljesítményre, és azt mondta, nem tudom hibán rajtakapni egyetlen angol szó helyesírásánál és értelmezésénél sem. Sok időt vesztegettem el azzal, hogy kikeressek egy olyan szót, amellyel legyőzhetem, de hiába szántam rá azokat a heteket, és végül feladtam. Ettől azután olyan büszke és boldog lett, hogy szinte azt kívántam, bár hamarabb adtam volna meg magam.

A bibliáját nyilvánvalóan éppolyan jól ismerte, mint a szótárát. Könnyen észre lehetett venni, hogy filozófusnak és gondolkodónak tartja magát. Állandóan súlyos, nagy kérdésekről beszélt: meg kell adni, hogy amit mondott, abba beleadta a szívét és meggyőződését, és sosem hatott úgy, hogy csak a saját hangját élvezi, amikor vitatkozott vagy érvelt.

Természetesen a félművelt, gyakorlatlan elmére jellemző módon okoskodott és filozofált, de érdekes, hogy sokszor fején találta a szöget; erre jellemző a következő példa. Tizennégy-tizenöt évvel azelőtt, hogy Darwin Az ember származása című könyvével megdöbbentette a világot, 1856 elején Macfarlane pontosan az ebben kifejtett gondolatokról beszélt nekem a penzióban, Cincinnatiban.

Nagyjából ugyanazokat az eszméket fejtegette, némi eltéréssel. Macfarlane szerint az állati élet mikroszkopikus kicsinységű véglényekből fejlődött ki a világban, végtelenül hosszú idő alatt; vagy esetleg egyetlen apró véglényt helyezett el a Teremtő a földön az idők hajnalán, és ebből indult útnak az emelkedő irányú fejlődés a végső tökéletesség felé, míg el nem jutott az emberhez; akkor aztán a fejlődés üteme megszakadt, csúfosan lehanyatlott, és romba dőlt!

Macfarlane szerint az emberi szív az egyetlen az állatvilágban, amelyben gonoszság lakik; csak az ember képes rosszindulatot, irigységet, bosszúvágyat, gyűlölködést, önzést érezni; csak az ember élvezi az iszákosságot, és viseli el a mocskot magán és a lakásában. Az ember az egyetlen állat, amelyben kifejlődött a hazafiasságnak nevezett aljas ösztön, az ember rabolja ki, üldözi, nyomja el és öli meg törzsének tagjait, és lopja meg és teszi rabszolgává bármely más törzs tagjait.

Macfarlane azt vallotta, hogy az intelligencia az ember legkártékonyabb tulajdonsága, ez süllyeszti mélyen a többi állat szintje alá, és nincs ember, sőt nem is volt, aki egész élete minden napján ne használná intelligenciáját a maga hasznára és a mások rovására. A leghatalmasabb magasabb rendű intelligenciája segítségével alázatos szolgaságra kárhoztatta a tőle függőket, ezek a rabszolgák pedig a náluk alacsonyabb fokon levőket alázzák meg valamicskével magasabb fokú értelmük segítségével.


20

Elolvastam Herndon hadnagy beszámolóját Amazon-kutató expedíciójáról, és jócskán felkeltette érdeklődésemet, amit a kokacserjéről írt. Elhatároztam, hogy én is elmegyek az Amazon felső folyásához, kokaint gyűjtök, és ebből szerzek vagyont. Ezzel a vérmes elgondolással indultam útnak New Orleans felé a "Paul Jones" gőzösön. Horace Bixby volt a hajó egyik kormányosa. Lassanként összeismerkedtünk, és nappali szolgálata alatt elég sokat kormányoztam helyette. New Orleansba érve megérdeklődtem, mikor indul hajó Para felé, és megtudtam, hogy oda egyáltalán nem megy hajó, valószínűleg nem is fog ebben a században. Nem jutott eszembe, hogy még indulás előtt Cincinnatiban megérdeklődjem ezeket a részleteket, és most ott álltam megfürödve. Nem juthattam el az Amazonhoz. Barátom nem volt New Orleansban és pénzem is alig. Elmentem Horace Bixbyhez, és megkértem, tanítson meg a kormányosmesterségre. Azt mondta, ötszáz dollárért megteszi, de százat előre, készpénzben kér. Így aztán St. Louisig fölfelé végig kormányoztam helyette, a sógoromtól kölcsönkértem a pénzt, és megkötöttük a megállapodást. Erre a sógorra néhány évvel azelőtt tettem szert. William A. Moffett-nek hívták, Virginiából jött, kereskedő volt - minden tekintetben remek ember. Pamela nővéremet vette feleségül. Másfél éven belül képzett kormányos lettem, és ebben a minőségben szolgáltam, míg a polgárháború kitörése miatt a közlekedés meg nem bénult a Mississippin.

1858-ban a New Orleans és St. Louis között közlekedő gyors és népszerű "Pennsylvania" postahajón voltam kormányos, Kleinfelter kapitány alatt. Gazdám, Mr. Bixby adott kölcsön Brownnak, a "Pennsylvania" egyik kormányosának, és úgy emlékszem, körülbelül másfél évig kormányoztam Brown mellett. Akkor, 1858 májusának elején, következett be a tragikus út, fürge és híres gőzhajónk utolsó útja. Az egészet elmondtam a Hajósélet a Mississippin című könyvemben, de nem valószínű, hogy az álmomat is megírtam volna. Lehetetlen, hogy közreadtam volna, mert nem akartam, hogy anyám tudjon erről az álomról, és ő még hosszú évekig élt a könyv megjelenése után.

Állást találtam a "Pennsylvaniá"-n Henry öcsém számára. Nem volt jövedelmező állás, inkább csak sokat ígérő. Pénztárosgyakornok lett; az ilyenek nem kaptak fizetést, de szép előmenetel várt rájuk. Hamarosan harmad-, másod-, majd főpénztárossá léptek elő, vagyis a hajó legelső pénzügyi emberévé. Az álom akkor kezdődött, amikor Henry három hónapja gyakornokoskodott. Éppen St. Louis kikötőjében horgonyoztunk. A révkalauzoknak és kormányosoknak semmi dolguk nem volt a három nap alatt, amíg a hajó St. Louis vagy New Orleans kikötőjében vesztegelt, de a pénztárosgyakornoknak már hajnalban el kellett kezdenie a munkáját, és éjszakáig folytathatta fenyőfáklyák fénye mellett. Henry és én, miután pénzünk, illetve fizetésünk nem volt, a sógorunknál, Moffettnél kvártélyoztuk be magunkat, amíg a kikötőben maradtunk, és a hajón kosztoltunk. Helyesebben szólva, én ott tanyáztam a sógoréknál, de Henry nem. Az estéit otthon töltötte, kilenctől tizenegyig, azután elindult a hajóhoz, hogy készen álljon kora hajnali feladataira.

Az álom éjszakáján tizenegykor elindult, szokás szerint kezet fogott a családtagokkal, és elbúcsúzott. Meg kell említenem, hogy ez a kézfogással való búcsúzás nemcsak a mi családunk szokása volt; az egész vidéken, mondhatnám egész Missouri államban ez a fajta búcsúzás járta. Addig sosem láttam, hogy a Clemens család bármelyik tagja csókkal búcsúzott volna - egyetlen alkalmat kivéve. Amikor apám haldokolt hannibali házunkban, átölelte a nővéremet, magához húzta, megcsókolta, és azt mondta: - Hadd haljak meg. - Erre emlékszem, és arra, hogy e szavakat, utolsó szavait, hamarosan halálhörgése követte. A kézfogásos búcsúzkodás mindig az emeleti nappali szobában zajlott le, és Henry minden további ceremónia nélkül lépett ki utána a szobából, és lement a lépcsőn. De ezen a napon anyám vele ment a lépcsőig, és újra elbúcsúzott tőle. Úgy emlékszem, volt valami Henry viselkedésében, ami erre indította, és anyám ottmaradt a lépcsőnél, míg Henry lefelé ment. Amikor Henry az ajtóhoz ért, habozott, visszament a lépcsőn, és újra kezet fogott anyámmal.

Reggel, ébredés előtt, álmodtam valamit, és az álom olyan élénk volt, annyira valószerű, hogy becsapott. Azt hittem valóság. Álmomban Henryt halottnak láttam. Holtteste érckoporsóban feküdt. Az én ruhám volt rajta, mellén nagy csokor virág, csupa fehér rózsa, a közepén egyetlen szál vörössel. Az érckoporsó két széken nyugodott. Felöltöztem, és az ajtó felé indultam. Arra gondoltam, megnézem Henryt, de meggondoltam magam: úgy éreztem, nem tudnám elviselni, hogy anyámmal találkozzam. Elhatároztam, várok egy keveset, és felkészülök erre a megpróbáltatásra. A ház a Locust Streeten volt, nem messze a 13. utcától. Elmentem a 14. utcáig, sőt fél háztömbbel tovább, amikor hirtelen belém villant, hogy ez nem igaz - csak álmodom. Még mindig érzem a hálát, a pillanat feltörő örömét, de a megmaradt kétkedést, sőt szinte gyanút is, hogy hátha mégis igaz. Majdnem futva siettem haza, kettesével-hármasával rohantam fel a lépcsőn, be a nappaliba, és újra megkönnyebbültem, mert nem volt ott semmiféle koporsó.

A szokásos eseménytelen utat tettük meg New Orleans felé - illetve ezúttal nem is volt eseménytelen, mert ekkor támadt az a nézeteltérésem Mr. Brownnal, amelynek következtében azt kívánta, hogy engem tegyenek partra New Orleansban. New Orleansban mindig kaptam munkát. Az én kiváltságom volt, hogy este héttől reggel hétig őrizzem a teherárurakományt; három dollárt kaptam érte. Három éjszakán át tartó munka volt, és harmincöt naponként fordult elő. Henry mindig segített őrködni körülbelül este kilenctől, amikor végzett a munkájával; gyakran járkáltunk együtt az őrhelyem körül, és éjfélig beszélgettünk. Ezúttal el kellett válnunk, és ezért a hajó indulása előtt tanácsokkal láttam el Henryt.

- Ha valami szerencsétlenség történne a hajóval, ne veszítsd el a fejed - ezt bízd az utasokra, azok értenek hozzá, majd megteszik helyetted is. Te csak rohanj hátra a sétafedélzetre, a kormányosfülke mögött a balodalon levő mentőcsónakhoz, és engedelmeskedj az első tiszt utasításainak: akkor hasznodat veszik. Ha leeresztették a csónakot, segíts, amennyit lehet, a nők és gyermekek beszállásánál, de eszedbe ne jusson, hogy te is beszállj. Ilyenkor nyáron a folyó sehol sem szélesebb egy mérföldnél, és kényelmesen kiúszhatsz a partra.

Két-három nappal ezután kora reggel a hajó kazánjai felrobbantak Ship Islandnél, Memphis alatt. Hogy azután mi történt, azt megírtam a Hajósélet a Mississippin című könyvemben. Mint ott elmondtam egy nappal a "Pennsylvania" után, egy másik hajóval indultam útnak, és ahol csak kikötöttünk, mindenütt hallottunk híreket a szerencsétlenségről. Mire Memphisbe értünk, már mindent tudtunk róla.

Henryt egy nagy épület földszintjén, matracon fekve találtam. Harminc-negyven égési sebekkel borított sebesült társaságában. Egy kíméletlen ember azonnal közölte velem, hogy Henry tüdejét megégette a belégzett gőz, a teste csúnyán összeégett, és már nem élhet soká; azt is megmondták, hogy az orvosok és ápolónők főleg azokkal törődnek, akiknek az életben maradására van némi remény. Kevés volt az orvos meg az ápoló, és Henryvel meg a többivel, akiket reménytelen esetnek tartottak, csak annyit foglalkoztak, amennyi idejük néha maradt a többi sürgős munka mellett. De Peyton doktor, a város rokonszenves, jószívű és népszerű öreg orvosa együttérzett velem. Erélyesen kezébe vette az ügyet, és körülbelül egy hét múlva eszméletre térítette Henryt. Sosem bocsátkozott olyan jóslásokba, amelyek esetleg nem válnak be, de egyik este tizenegy órakor azt mondta nekem, hogy Henry túl van a veszélyen, és rendbe fog jönni. Majd így szólt:

- Éjfél körül ezek a szegény fiúk, akik itt fekszenek, nyilván nyögni, panaszkodni és jajgatni fognak. Ha a zaj felzavarja Henryt, az árt neki. Kérje meg az ügyeletes orvost, adjon neki egynyolcad gramm morfiumot, de csak akkor, ha Henryn látszana, hogy bántja a zaj.

A többit jobb, ha nem feszegetjük. Az ügyeletes orvosok fiatal emberek voltak, éppen hogy kikerültek az egyetemről, és - tévedtek. Nem volt rá lehetőségük, hogy kimérjék az egynyolcad gramm morfiumot, csak találgattak, és rengeteget adtak neki, egy késhegynyit, aminek a végzetes hatása rövidesen mutatkozott. Azt hiszem, hajnaltájt halt meg Henry, bár nem emlékszem pontosan. Kivitték a halottasházba, én pedig elmentem egy helybeli polgárhoz, és kialudtam összegyűlt fáradtságom egy részét - közben pedig valami történt. A halottak nyers fenyődeszka-koporsót kaptak, de ekkor a memphisi hölgyek gyűjtést indítottak, és hatvan dollárért érckoporsót vettek. Amikor visszamentem és beléptem a halottasházba, Henry ebben a nyitott koporsóban feküdt; az én egyik ruhám volt rajta. Azonnal észrevettem, hogy néhány héttel azelőtti álmom ismétlődik itt meg minden részletében teljesen pontosan. Csak egy részlet hiányzott, de ezt is rögtön pótolták, mert épp akkor lépett be egy idős hölgy, nagy csokorral, amely fehér rózsákból állt, a közepén egyetlen szál pirossal, és ezt Henry mellére tette.

Az álmom lényeges pontjaival kapcsolatban sohasem merült fel kételyem, mert azok lényegében képek voltak, és képekre sokkal jobban emlékszik az ember, ha élénkek, mint megjegyzésekre vagy meghatározatlan tényekre. Bár sok-sok év múlt el, mióta utoljára beszéltem erről az álomról, azokat a képeket most is éppen olyan tisztán, pontosan látom, mintha előttem lennének ebben a szobában. Amit itt elmondtam, az nem a teljes álom; sokkal több részlete volt. Vagyis nem mondtam el mindent, ami történt, hogy az álom megvalósulását teljesebbé tegye. A halottasházban történt esemény után még csak egy részletet mondanék el. Amikor megérkeztem St. Louisba a koporsóval, reggel nyolc óra felé, a sógorom üzletéhez rohantam, abban a reményben, hogy ott találom, de elkerültem. Míg útban voltam az irodája felé, ő éppen a hajó felé tartott. Mire visszaérkeztem a hajóhoz, a koporsót már elvitték: a sógorom házába szállíttatta. Odasiettem, és amikor megérkeztem, az emberek éppen levették a kocsiról a koporsót, hogy fölvigyék. Megállítottam őket, mert nem akartam, hogy anyám lássa a halott arcát, amely féloldalt eltorzult a morfium hatására. Fölmentem a lépcsőn, és ott állt a két szék, amelyet álmomban láttam. Ha két-három perccel később érkezem, az érckoporsó azon a két széken nyugodott volna, éppen úgy, mint álmomban, néhány héttel azelőtt.


21

Éppen New Orleansban voltam, amikor 1861. január 26-án Louisiana kilépett az Unióból; másnap Északra indultam. A hajó az út minden napján átvágott egy blokádon, és a Jefferson laktanyánál (St. Louis alatt) az ütegek két golyóval átlőtték a kéményét. Júniusban a missouribeli Ralls megyében beléptem a Konföderáció hadseregébe. Tom Harris tábornok alatt voltam hadnagy, és hajszál híján az a kitüntetés ért, hogy Ulysses S. Grant ezredes fogságba ejtsen. Kétheti frontszolgálat után kiléptem: megmagyaráztam, hogy az állandó visszavonulás közben szerzett kimerültségem harcképtelenné tett.

Eközben Orion szerény bérnyomdájával küszködött Keokukban. A felesége családjánál laktak, hivatalosan mint fizetővendégek, de nem valószínű, hogy Orion valaha is tudott volna fizetni az ellátásért. Mivel alig számított valamit a nyomdájának adott megrendelésekért, jóformán semmi munkája nem akadt. Sohasem fért a fejébe, hogy a nyereség nélkül vállalt munka veszít értékéből, és hanyatlásnak indul, míg végül a megrendelők kénytelenek oda menni, ahol jobb minőségű munkát kapnak, még ha többet kell is fizetniük. Rengeteg ideje volt, és újra elővette William Blackstone jogi tankönyvét; sőt egy cégtáblát is kiakasztott, amelyen jogászi szolgálatait ajánlotta a közönségnek. Egyetlen megbízást sem kapott, még csak egy folyamodó sem vette igénybe, annak ellenére, hogy szívesen vállalt volna ingyen jogügyleteket, még a szükséges papírokat is maga vette volna meg. Mindig nagyvonalú volt az ilyesmiben.

Rövidesen egy Alexandria nevű kis tanyácskára költözött, két-három mérfölddel lejjebb a folyó mentén, és ott akasztotta ki cégtábláját. Egy fia megbízást sem kapott. Ekkor már nagyon nehéz anyagi helyzetben volt. Viszont ekkortájt én már havi kétszázötven dollárt kerestem mint kormányos, és így segíthettem, egészen 1861-ig, amikor régi barátja, Edward Bates, akkor már Lincoln első kabinetjének tagja, megszerezte neki az akkor alakult Nevada territórium államtitkári tisztét. Orionnal együtt én is átköltöztem Nevadába postakocsival. A meglehetősen tetemes útiköltséget én fizettem, és magammal vittem megtakarított pénzemet, körülbelül nyolcszáz dollárt, csupa ezüstpénzben. A súlya miatt eléggé kényelmetlennek bizonyult. A másik tehertétel a Webster-féle nagyszótár volt; legalább fél tonna lehetett, és majdnem tönkretett minket, mert a postakocsivállalat háromdekánként számította a külön csomagért a pótdíjat. Egy család hosszú ideig megélhetett volna abból a pénzből, amibe a szótár szállítása került. És még csak nem is volt jó szótár; hiányoztak belőle az újabb szavak, csak azokat lehetett benne megtalálni, amelyeket Noah Webster gyermekkorában használtak.

Az új Nevada territórium kormánya érdekes állatkert volt. Nye kormányzó, az öreg harcedzett politikus - nem államférfi! - New Yorkból jött. Ősz hajú, kitűnő fizikumú ember volt, megnyerő, barátságos arccal. Csillogó, sötétbarna, beszédes szemével minden érzést, szenvedélyt ki tudott fejezni. A szeme még a nyelvénél is többet mondott, ami nagy szó, mert kitűnően beszélt, társaságban is, a szónoki emelvényen is. Éles szemű ember volt; általában átlátott a felszínen, de közben senki sem gyanította, hogy figyel arra, ami körülötte történik.

Ha felnőttek mások ugratásában lelik örömüket, ez a tény értékmérőül szolgál. Szűk látókörű, sötét, tudatlan életük lehet, és felnőtt férfikorukban is megtartják és élvezik az elavult szintet és értékrendet, amelyet el kellett volna vetniük, mihelyt kinőttek a kamaszkorból, ha akkor körülnéztek volna a világban, nagyobb lehetőségek között. Sok ilyen durva ugratásban örömét lelő ember élt az új territóriumon. Nem szívesen teregetem ezt ki, mert szerettem őket, de ez az igazság - bár jobbakat mondhatnék róluk! Ha betörőnek, kabát-tolvajnak, vagy ehhez hasonlónak mondhatnám őket, az nem lenne annyira megbélyegző. Szívesebben írnék róluk ilyesmit, de nem volna igaz. Ezek az emberek durva tréfákban lelték örömüket, s ezt nem titkolhatom el. Egyébként elég rendes társaság volt: becsületes, tisztességes és szeretetre méltó. Sikerrel ugratták egymást, s ezzel kivívták a közönség többi tagjának csodálatát, helyeslését, sőt irigységét is. Természetes, hogy művészetüket előszeretettel gyakorolták volna olyan tekintélyes prédán, mint például a kormányzó. De nem sikerült nekik. Többször nekirugaszkodtak, de a kormányzó könnyedén meghiúsította kísérleteiket, és továbbra is kedvesen mosolygott, mintha mi sem történt volna. Végül Carson City és Virginia City tréfamesterei összefogtak, hátha tehetségük egyesítése sikerrel jár, ugyanis a tréfacsinálók helyzete lassan igen kényelmetlenné vált. Mindenki rajtuk nevetett a kiszemelt áldozat helyett. Ekkor tízen összeálltak, és meghívták a kormányzót vendégségbe, olyan nagystílű lakomát ígérve - pácolt osztrigát és pezsgőt -, amely akkoriban ritka fényűzésnek számított azon a vidéken; az ember inkább csak képzeletben találkozott velük, mint a valóságban.

A kormányzó engem is magával vitt. Lenézően kijelentette:

- Elég ócska fogás. Nem csapnak be vele. Úgy képzelik, hogy majd az asztal alá isznak, és az ő szempontjukból ez nagyon mulatságos lesz. Csakhogy még nem ismernek engem. Én viszont ismerem a pezsgőt, és nincsenek előítéleteim vele szemben.

A tréfa sorsa hajnali kettőkor dőlt el. Ekkorra a kormányzó derűs, kedélyes, elégedett, vidám és józan volt, bár annyi pezsgőt ivott, hogy a nevetéstől is pezsgőkönnyei hulltak volna. Ez volt az a pillanat, amikor az utolsó tréfamester is követte társait az asztal alá, tökéletesen elázva. Ekkor a kormányzó megjegyezte:

- Nagyon alkoholmentes hely ez, Sam. Gyerünk, igyunk egyet, aztán feküdjünk le.

A kormányzó hivatali állatkertje a legegyszerűbb hazai választóiból került ki. Ártalmatlan, derék fickók voltak, támogatták politikai csatáiban, és most elnyerték jutalmukat, a szerény kis fizetést; azt is a majdnem teljesen elértéktelenedett zöldbankókban kapták. Szegény fiúk elég nehezen tudtak megélni. Orion ezernyolcszáz dollárt kapott évente, de ebből még a szótárát sem tudta eltartani. Viszont a kormányzóval együtt jött Nevadába egy ír asszony, aki az állatkertnek fejenként mindössze heti tíz dollárt számított kosztért és lakásért. Mi is nála laktunk és étkeztünk Orionnal, és ilyen jutányos feltételek mellett a magammal hozott ezüstpénz elég sokáig eltartott.

Kezdetben ezüstöt kerestem a vidéken, de 1862 végén, vagy 1863 elején, amikor éppen Aurorából érkeztem meg, hogy az újságíró-pályára lépjek a Virginia City-beli Enterprise-nél, rögtön elküldtek Carson Citybe, hogy írjak tudósítást a törvényszéki ülésszakról. Hetente egyszer írtam a lapnak. Tudósításaim vasárnaponként jelentek meg, és ennek eredményeképpen a képviselők panaszai hétfőnként mindig megakasztották a törvényhozás menetét. Mentelmi jogi kérdéseket feszegettek, és keserűen válaszoltak a tudósító bírálatára, hosszú, csöppet sem hízelgő kifejezések kíséretében, mert velősebb szóanyag nem állt rendelkezésükre. Hogy időt takarítsak meg nekik, elkezdtem a tudósításokat "Mark Twain" (két öl) jelzéssel aláírni, ahogyan a Mississippin hajózó mélységmérő matróz kiáltja be a vízmélységet.

Orion rövidesen igen népszerű lett a törvényhozó testület körében, mert úgy találták, hogy bár egymásra rendszerint nem számíthatnak, benne megbízhatnak. Könnyedén megszerezte Nevadában a becsületrendet, de anyagilag ez semmit sem javított a helyzetén, mert ahhoz nem volt tehetsége, hogy akár meggyőzze, akár megfélemlítse a törvényhozókat. Az én helyzetem egészen más volt. Mindennap megjelentem az ülésszakon, hogy igazságosan kiosszam a dicséretet vagy bírálatot, és ugyanezzel naponta megtöltsek egy fél oldalt az Enterprise-ben; ennélfogva befolyásos embernek számítottam. Elértem, hogy a gyűlés megszavazzon egy törvényt, melynek értelmében a territórium minden üzleti vállalkozása köteles üzletviteli alapelveit teljes szöveggel, egy szó kihagyása nélkül írásba foglalni, és a territórium titkárának - a bátyámnak - átadni megőrzésre. Az összes üzleti alapszabályokat azonos formula szerint fogalmazták. Ezért az okmánykiállításért Orion negyven centet számíthatott föl száz szót tartalmazó ívért laponként, és öt dollárt azért, hogy erről igazolást állított ki. Mindenkinek volt útvámkoncessziója, útvám nélkül. Viszont a koncessziót be kellett jegyezni és ezért fizetni. Mindenki bányavállalatként szerepelt, be kellett jegyeztetnie magát, és leróni az illetéket. Egy szó, mint száz: virágzott az üzletünk. A bejegyzési illetékekből körülbelül ezer dollár jött be havonta, aranyban.

Nye kormányzó gyakran utazott el Nevadából. Szeretett átruccanni San Franciscóba, hogy élvezze a távollétet a territórium szellemi légkörétől. Senki sem panaszolta ezt föl, mert Nye hallatlanul népszerű volt. Fiatal korában postakocsis volt New Yorkban vagy New Englandben; megszokta, hogy emlékezzék nevekre és arcokra, és megkedveltesse magát az utasokkal. Ez a szokása politikusi pályáján is hasznosnak bizonyult, és gyakorlással tökéletesítette ezirányú képességeit. Egy éve volt Nevada territórium kormányzója, és már a terület minden lakosával kezet fogott; később is azonnal megismert és nevén szólított mindenkit. Az egész lakosság, körülbelül húszezer ember, személyes jó barátja volt, és bármit tett Nye, számíthatott rá, hogy meg lesznek vele elégedve. Valahányszor távol volt a territóriumtól - és ez szinte állandóan így volt -, Orion helyettesítette kormányzói munkakörében, úgyhogy Oriont rövidesen már csak "kormányzó"-nak szólították. Mrs. Orion Clemens élvezte, hogy "kormányzó" felesége. Senki a világon nem élvezett jobban még címet, mint a sógornőm ezt a kitüntetést. Olyan őszinte gyönyörűségét lelte abban, hogy ő az első a társaságban, hogy leszerelte a kritikát, sőt még az irigységet is. Mint a kormányzó felesége és a társaság feje, úgy érezte, ennek a méltóságnak megfelelő házban kell laknia. Könnyen rábeszélte Oriont, hogy építsenek egy ilyen házat - Oriont bármire rá lehetett beszélni. Tizenkétezer dollárért felépíttette és berendezte, és nem akadt még egy ház abban a fővárosban, amely színvonalban és drágaságban megközelítette volna.

Amikor Nye kormányzó négyéves megbízatása lejárt, megoldódott a rejtély: miért egyezett bele egyáltalán, hogy elhagyja New York államot, és növelje Nevada zsályacserje sivatagának a lakosságát. Azért ment oda, hogy kongresszusi szenátor lehessen. Ehhez csak az hiányzott, hogy a territórium állammá lépjen elő, s ez nem került nagy fáradtságába. Nevada homoksivataga és gyér lakossága ugyan nem volt túlságosan alkalmas arra, hogy egy külön állami kormányzat terhét viselje, de ez nem számított; az emberek hajlottak rá, s a kormányzó megnyerte a játszmát.

Látszólag Orionnak is nyert ügye volt, mert éppolyan népszerű volt a becsületessége miatt, mint a kormányzó, sokkal lényegesebb okok révén. De a döntő pillanatban előtört vele született kiszámíthatatlansága, és bekövetkezett a szerencsétlenség.

Az új Nevada államnak minden tisztségére több személyt jelöltek, kivéve két állást: a szenátorét (Nye kormányzó) és az államtitkárét (Orion Clemens). Biztosnak látszott, hogy Nye kapja a szenátorságot és Orion az államtitkárságot, hiszen senki más nem került szóba erre a tisztségre. Orionon azonban éppen aznap tört ki az erényességi roham, amikor a republikánus jelölő gyűlés összeült. Bátyám nem volt hajlandó megjelenni a gyűlésen. Próbálták meggyőzni, de minden rábeszélés csődöt mondott. Kifejtette, hogy jelenléte jogtalan, és helytelen módon befolyásolná a gyűlést; ha jelölni akarják, ezt a megtiszteltetést szabad, tiszta ajándékként kell megkapnia. Már maga ez a viselkedés is eldöntötte volna ügyét, minden további erőfeszítés nélkül, de ugyanezen a napon még egy erényességi rohamot kapott, és ez aztán minden kételyt eloszlatott. Az évek hosszú során át az volt a szokása, hogy az ingével együtt váltsa a vallását és ezzel egyidőben a mértékletességről vallott nézeteit. Egy darabig antialkoholista volt, és lelkesen küzdött az ügyért; aztán egy darabig az ellenkező táborhoz tartozott. A jelölés napján a whisky iránti barátságos érzületét - ez volt a népszerű magatartás - megváltoztatta, és hirtelen rendíthetetlen antialkoholizmusra tért át, italról hallani sem akart. Barátai kérlelték, könyörögtek, de hiába. Nem lehetett rábeszélni, hogy átlépje egy kocsma küszöbét. Másnap a reggeli lap közölte a megválasztott jelöltek névsorát: Orion nem szerepelt köztük. Egyetlen szavazatot sem kapott.

Szép jövedelme megszűnt, amikor az új állami kormányzat hivatalba lépett, s ő állás nélkül maradt. Valamit tenni kellett. Kiakasztott egy ügyvédi cégtáblát, de egyetlen kliens sem jött. Furcsa volt, érthetetlen. Ha mégis megkísérelném, hogy magyarázatot találjak, arra gondolnék: Orion alkatánál fogva olyan szorgalmasan és lelkiismeretesen vizsgálta volna a jogesetet mindkét fél szempontjából, hogy mire elmondta volna az érveit, sem ő, sem az esküdtek nem látták volna tisztán, kit képvisel. Szerintem a kliense már azalatt kiismerhette, míg előadta az ügyét, és megriadva időben visszakozhatott, hogy megóvja magát a biztos bukástól.


22

Ma reggel egy régi ezüstbányász cimborámtól kaptam levelet: Calvin H. Higbie-től, akit negyvennégy éve nem láttam, és közben nem is hallottam róla. Higbie szerepel az Edzett emberek című könyvem egyik fejezetében. Ott mondom el, hogyan találtunk egy gazdag, mély telért az aurorai Wide West bányában - vagy ahogy akkor hívtuk a vidéket: Esmeraldában -, és ahelyett, hogy a bányászati törvény értelmében birtokba vettük volna ezt a végtelenül gazdag területet azzal, hogy megszakítás nélkül tíz napig dolgozunk rajta, hogyan ment el Higbie délibábot hajszolni egy rejtélyes cementbánya nyomán, én pedig kilenc mérföldnyire a Walker folyóhoz, hogy ápoljam John Nye kapitányt súlyos reumarohamában vagy kergekórjában vagy miben, és hogyan andalogtunk vissza Callel Esmeraldába egy éjjel, amikor is pontosan lekéstünk arról, hogy biztosítsuk magunknak ezt a vagyont a beugró bitorlók ellenében.

Beiktatom ide a levelet, s mivel úgysem látja meg a napvilágot, csak ha már Higbie is és én is a sírunkban leszünk, élek azzal az előjoggal, hogy az ő helyesírásával adjam közre, mert számomra ez is barátom jellegzetes vonása. Tetőtől talpig becsületes ember, egyszerű és egyenes gondolkodású, és a helyesírása is olyan egyszerű és becsületes, mint ő maga. Nem kér elnézést érte, és erre nincs is szükség. Leveléből nyilvánvaló, hogy nem sokat koptatta az iskolapadot, és éppoly nyilvánvaló, hogy nem is akarja ezt a látszatot kelteni.

Greensville, Plumas Co., California
1906, március 15.

Saml. L. Clemens.
New York City, N. Y.

Kedves Uram!

Két-három ilető járt a nyakamra, hogy írjam meg a viszaemlékezéseimet amikor együt voltunk Nevadába a hatvanas évek elején és úgy gondoltam meg is írom és papíra vetetem az eseteket ahogy eszembe jutotak, már évek óta. Amibe nem vagyok bisztos, hogy Maga mikor jött Nevadába, Aurorába - meg hogy mikor ment át a Sierákon Californiába miután Nevadába jöt, meg hogy nagyjábu mikor ápolta a beteg embert a Walker folyó mellett vagy a közelébe amikor a mi bányánk ugrot, ne gondolja egy pilanatig se hogy el akarom írni Maga elől az izgalmas könyvét, csupáncsak egypár esetet írok meg amiket nem említet eggyik cikkébe vagy könyvébe se stb. amiket én eddig láttam. Előre meg akarom mutatni Magának a cikkeket hogy ha lát benük ojat ami nem teccik hát radírozza ki vagy ha akar valamit hozzátenni hát csak nyugottan.

Leégtünk pár éve és minden régi írás is eléget hát ezér kérem a fenti időpontokat beteges voltam mostanába már 2 vagy 3 év óta, nem kerestem jóformán semit és a pénzügyek elég gyatrán alakultak és bevalom elsősorba egy kis pénzt akarok keresni, ezér lessz most ez az első kísérletem az írásba - és úgy örülnék ha őszinte vélleményét megírná, hogy mit ér, merthogy Maga nagyon ért ezekhez a dolgokhoz, hogy érdemes lenne tán kiadni. Itt küldöm még a Herald vállaszának a másolatát a tudakozódásomra, hogy nem-e kell nekik ijen cikk.

Reméllem hallok Magáról mihejt ráér és maradok nagy tisztellője

C. H. Higbie


(Másolat)

New York, 1906. március 6.

C. H. Higbie
Greenville - Cal.

Kedves Uram!

Rendkívül örülnék, ha megkaphatnám beszámolóját élményeiről Mark Twainnel. Ha valóban olyan érdekesek, mint gondolom, a Herald szívesen fizetne értük igen jóll, természetesen nem mondhatok bisztos árat addig míg nem volt alkalmam, hogy megvizsgálljam, ha lene olyan kedves elküldeni azzal a feltétellel, hogy Mr. Clemensszel hitelesíttetjük, akkor kész örömest, rögtön közöljük Önnel a döntést és reális ajánlatot teszünk Önnek. Ha valami elgondolása van az összegről, amelyet megfelelőnek tartana, kérem, közölje velem.

Őszinte híve
New York Herald,
Geoffrey R. Miner,
a vasárnapi szám szerkesztője

Írtam Higbie-nek, és megkértem: engedje, hogy én legyek az irodalmi ügynöke. Jobban tud ugyan homokot lapátolni, mint én, de a kiadók megkopasztásában verhetetlen vagyok.

Hagytam, hogy Higbie kiigazítsa a Herald munkatársának helyesírását, és összhangba hozza a sajátjával. Szerintem javított rajta, mert hatvan vagy még több év óta él bennem némi ellenszenv a hibátlan helyesírással szemben, kizárólag azért, mert gyerekkoromban semmit sem tudtam tisztességesen megcsinálni, de a helyesírásom mindig jó volt. Elég gyatra kiválóság volt, és korán megundorodtam tőle. Úgy gondolom, azért, mert a helyesírási érzék tehetség, nem teljesítmény. A szerzett kiválóság tiszteletre méltó, mert az ember fáradozásának az eredménye: olyan, mint a megszolgált bér. Ha valamit Isten kegyelméből tud az ember és nem önnön erőfeszítéséből, azzal a dicsőséget átruházza égi otthonunkra; ott büszkék lehetnek rá, és elégedettek vele, de mi itt maradunk pőrén és leégve.

Higbie volt az első, aki hasznát látta nagy és csalhatatlan képességemnek, hogy munkát találjak a munkátlanok számára. Módszerem alkalmazását negyvennégy éve próbálgatom. Tudomásom szerint mindig sikerült; rendkívül büszke vagyok a találmányomra; arra, hogy az általam megismert emberi természet egyik alapvonására építettem, s hogy ezek szerint helyesen értékeltem az emberi természetet.

A hegy lábánál laktunk Higbie-vel egy szegényes fészerben. Elég kényelmetlen szállás volt, alig fértünk el ketten meg a kályha; valóban nyomorúságos szállás, mert időnként reggel nyolc és este nyolc óra között a hőmérő 50 Fahrenheit fok hőingadozást mutatott. Fél mérföldre tőlünk, egy hegygerinc alatt, volt a Bob Howlanddel és Horatio Philipsszel közös ezüstbányánk. Reggelenként együtt vonultunk ki oda. Magunkkal vittük az ebédünket is, és egész nap kint maradtunk; gyűjtögettünk és robbantottunk a tárnánkban, remény és elkeseredés között ingadozva, miközben a pénzünk lassan, de biztosan fogyott. Végül, amikor már semmink sem maradt, és mégsem találtunk telért, beláttuk, hogy valami más módon kell biztosítanunk a megélhetésünket. Én a közeli homokbányában kaptam állást, ahol egy hosszú nyelű lapáttal kellett homokot szitálnom. Gyűlöltem ezt a hosszú nyelű lapátot: sosem sikerült megtanulnom, hogyan kell rendesen meglendíteni. A homok többnyire el sem jutott a szitához, hanem visszahullt a fejemre, a hátamra, bele a ruhámba. Soha életemben nem volt még ilyen undorító munkám, de heti tíz dollárt és ellátást adtak érte. Az ellátás maga megérte, mert nemcsak szalonnából, babból, kenyérből és melaszból állt, hanem aszalt almát is kaptunk mindennap, mintha vasárnap lenne. De ez az előkelő, nagystílű, fényűző élet véget kellett hogy érjen, és ennek kettős magyarázata is volt. Egyrészt én nem bírtam az erős testi munkát, másrészt a cég nem kívánt nekem bért fizetni azért, hogy a hátamra szórjam a homokot; így éppen abban a pillanatban bocsátottak el, amikor magam is ki akartam lépni.

Ha Higbie kapta volna meg ezt az állást, minden jól ment volna, és mindenki meg lett volna elégedve. Hatalmas fizikuma bírta az erőfeszítést: olyan izmai voltak, mint egy óriásnak. Felségesen bánt a hosszú nyelű lapáttal; türelmesen és elégedetten tudott tizenkét órát dolgozni egyhuzamban, anélkül, hogy az érverése vagy a lélegzete meggyorsult volna. De ez idő alatt nem kapott semmi munkát, és kissé elbátortalanodott. Megindító vágyakozással tört ki egyszer:

- Bárcsak állást kaphatnék a Pioneer cégnél!

- Milyen állást akarsz náluk? - kérdeztem.

- Munkás szeretnék lenni. Öt dollárt kapnak naponta.

- Ha ez minden kívánságod, ezt elintézhetem - mondtam.

Higbie megdöbbent.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy ismered a munkavezetőt, tudsz nekem munkát szerezni, és mégsem szóltál róla?

- Nem - válaszoltam. - Nem ismerem a munkavezetőt.

- Hát akkor kit ismersz? Hogy akarsz állást szerezni?

- Egyszerűen. Ha azt teszed, amit mondok, és nem akarod tökéletesíteni a tanácsaimat, akkor még ma kapsz munkát.

- Követem a tanácsaidat, mindegy, hogy mi lesz - lelkendezett Higbie.

- Na jó. Menj el hozzájuk, és mondd meg, hogy szeretnél náluk dolgozni: unod a tétlenséget - nem vagy hozzászokva, és nem állhatod. Mondd, hogy csak üdülésképpen szeretnéd a munkát, és nem kérsz cserébe semmit.

- Semmit? - kérdezte riadtan.

- Pontosan! Semmit.

- Semmi fizetséget?

- Egyáltalán semmit.

- Még ellátást se?

- Még ellátást se. Ingyen fogsz dolgozni. Értesd meg velük, hogy szívesen dolgozol nekik ingyen. Ha ránéznek az izmaidra, a munkavezető észreveszi, hogy megütötte a főnyereményt. Meg fogod kapni az állást.

- Szép kis állás! - méltatlankodott Higbie.

- Az előbb azt mondtad; követed az utasításaimat, és máris nyafogsz. Megmondtad, hogy engedelmeskedsz, és eddig még mindig álltad a szavad. Na, indulj, és szerezd meg azt az állást.

Beleegyezett.

Aggódtam, hogy mi fog történni; jobban izgultam, mint amennyit ebből Higbie előtt elárultam. Úgy akartam viselkedni előtte, mint aki tökéletesen bízik terve sikerében, és fitogtattam az önbizalmamat. De valójában nagyon aggódtam. Ugyanakkor reméltem: eléggé ismerem az emberi természetet ahhoz, hogy tudjam: egy Higbie-szerű embert nem fognak kidobni, ha meggondolják, hogy izomerejét teljesen ingyen bocsátja rendelkezésükre. Lassan vánszorogtak az órák, és Higbie nem tért vissza. Fokozatosan feléledtem, és egyre jobban bíztam magamban. Végre napnyugtakor megérkezett, és legnagyobb örömömre megtudtam, hogy ihletett pillanatban született a találmányom: Higbie sikerrel járt.

Mint elmondta, a munkavezető először annyira megdöbbent, hogy nem tudta, miképp fogadja az ajánlatot, de hamarosan magához tért, és látnivalóan nagyon boldog volt, hogy bőségesen elláthatja Higbie-t üdítő munkával, amire áhítozott.

- És meddig fog ez így menni? - érdeklődött Higbie.

Kifejtettem neki az elméletemet.

- A siker feltétele, hogy maradj ott nyugton; végezd a munkádat éppúgy, mintha fizetnének érte. Soha ne panaszkodj; ne is célozz rá, hogy fizetést meg ellátást szeretnél. Ez így fog menni egy, két, három, négy, öt, hat napig, attól függően, milyen fából faragták a munkavezetőt. Ettől a megpróbáltatástól egyes munkavezetők pár nap alatt letörnek. Mások kihúzzák egy hétig. Nehéz lenne olyat találni, aki két hétig kibírja, anélkül, hogy el ne szégyellne magát, és fizetést ne ajánlana fel. Tegyük föl: ez a munkavezető a kéthetesek közé tartozik. Ebben az esetben nem maradsz ott két hétig. Ugyanis az emberek hírét viszik, hogy a telep legjobb munkása annyira rajong a munkáért, hogy boldogan hajlandó fizetés nélkül gürcölni. Úgy fognak rád tekinteni, mint a legújabb ritkaságra. Az emberek átjönnek a többi üzemekből, hogy jól megnézzenek maguknak. Akár beléptidíjat szedhetnél, és meg is fizetnék, de ne tedd. Maradj hű az elveidhez. Ha a többi üzem munkavezetői meglátják, mekkora izmos fickó vagy, és rájönnek, hogy felérsz két átlagos munkással, akkor majd felajánlanak neked fél fizetést. Nem fogadod el, míg nem jelentetted a munkavezetődnek. Adj rá alkalmat, hogy ugyanannyit ajánljon neked. Ha nem teszi meg, akkor elfogadhatod a másiknak az ajánlatát. Higbie, meglátod, három héten belül munkavezető leszel valamelyik telepen, a lehető legmagasabb fizetéssel.

Pontosan így történt. Attól kezdve kellemes semmittevéssel teltek napjaim, mert az nem jutott eszembe, hogy magam is kipróbáljam a receptemet. Amíg Higbie-nek volt munkája, addig nem akaródzott dolgoznom. Ilyen kis családban elég egy kereső is - így aztán hosszú hetekig a ráérő úriemberek módján éltem: könyveket, újságot olvastam, és aszalt almát főztem minden este, mintha vasárnap lenne. Úgy éreztem, ennél jobb életre nem is vágyom soha. Higbie nagylelkűen támogatott; soha nem panaszkodott, és sosem javasolta, hogy menjek, keressek magamnak fizetés nélküli munkát, és tartsam el magam.

Ez 1862-ben lehetett. Az év végén vagy talán 1863 elején elbúcsúztam Higbie-től, és Virginia Citybe mentem, ugyanis meghívtak, vegyem át William H. Wright főriporteri állását és munkakörét a Territorial Enterprise-nél arra a negyedévre, amíg Wright Iowába megy, hogy meglátogassa a családját. De ezt már elmondtam az Edzett emberek-ben.

Az elmúlt negyvennégy év alatt sohasem találkoztam Higbie-vel.


23

Azokban a régi szép napokban az új Nevada territóriumban egyszerre csak divatba jött a párbaj. 1864-ben már mindenki ki akarta próbálni az új sportot, főleg azért, mert senki sem tarthatta meg önbecsülését, aki nem ölt vagy nyomorított meg valakit párbajban, vagy őt nem ölték vagy nyomorították meg.

Akkoriban a helyi hírrovatot szerkesztettem Mr. Joe Goodman Virginia City-beli lapjánál, az Enterprise-nél, már vagy két éve. Huszonkilenc éves voltam. Sokirányú ambíció dúlt bennem, de valahogy ennek az újfajta divathóbortnak a csábítása hidegen hagyott. Nem kívántam párbajozni. Még okot sem akartam szolgáltatni rá. Nem éreztem magam tekintélyes embernek, de bizonyos mértékig kárpótolt érte, hogy biztonságban érzem magam. Szégyelltem magam, és a szerkesztőség többi tagjai szégyenkeztek miattam - de azért elég jól elboldogultam. Hozzászoktam már, hogy mindig szégyelljem magam valami miatt; a helyzet nem hatott rám újdonságként. Egész jól elviseltem.

A szerkesztőségben dolgozott Plunkett és R. M. Daggett. Mindketten megpróbáltak párbajba keveredni, de pillanatnyilag nem sikerült, és most vártak az alkalomra. Egyedül Goodman szerzett némi dicsőséget a lapnak. Az Union volt a városban a rivális újság. Egy ideig Tom Fitch szerkesztette, "Wisconsin aranyszájú szónoka" - ugyanis Wisconsinból jött. Aranyszáját az Union vezércikkében jól kinyitotta; Goodman párbajra hívta, és egy golyó segítségével kissé lecsillapította. Még emlékszem a szerkesztőség kitörő örömére, amikor Fitch elfogadta a kihívást. Aznap éjjel elég sokáig vigadtunk, és dédelgettük Goodmant. Összevissza huszonnégy esztendős volt; még hiányzott belőle a huszonkilenc évesek bölcsessége, és legalább annyira örült annak, hogy ő a hős, mint én annak, hogy nem én vagyok.

Graves őrnagyot választotta segédjének (nem így hívták, de eléggé hasonló neve volt, már nem emlékszem rá). Graves eljött, hogy kioktassa Joe-t a párbajozás művészetére. Walker alatt szolgált, akit csak "a szürke szemű végzet"-ként emlegettek, és végigharcolta vele a közép-amerikai kalózhadjáratot. Ez a tény határozta meg az őrnagy egyéniségét. Ha valakiről el lehet mondani, hogy Walker hadseregében volt őrnagy, és azzal a dicsőséggel került ki a csatából, hogy Walker megdicsérte, akkor ebből nyilvánvaló, hogy az őrnagy nemcsak egyszerűen bátor férfi volt, hanem a végsőkig bátor. S ez jellemző Walker minden emberére.

Jól ismertem a Gillis családot. Az apa végigharcolta a hadjáratot; az egyik fia is vele volt. Részt vettek a nevezetes plazai csatában, és a végsőkig kitartottak a sokszoros túlerővel szemben, mint Walker emberei általában. A fiút az apja mellett ölték meg. Az apának golyó találta a szemét. Az öregúr - mert akkoriban már öreg volt - szemüveget viselt. A golyó és az egyik üveg a koponyájába fúródott; a golyó ott is maradt. Volt még több fia is - Steve, George és Jim -, csupa egészen fiatal kölyök, és azok is részt akartak venni Walker hadjáratában, mert mindben megvolt az apjuk rettenthetetlen szelleme. De Walker nem engedte. Azt mondta, ez komoly vállalkozás, nem gyerekjáték.

Graves őrnagy méltóságteljes jelenség volt, merev, impozáns, katonás tartású, amellett születésénél és neveltetésénél fogva udvarias, előzékeny, kedves és megnyerő. Megvolt benne az a szeméből sugárzó rejtélyes erő, amellyel, azt hiszem, csak egyszer találkoztam: Bob Howlandnél. Elég volt, ha figyelmeztetőn ránézett egy emberre vagy osztagra. Akinek ilyen szeme van, annak nincs szüksége fegyverre: odalép egy fegyveres banditához, lenyűgözi, és fogságba ejti, mindezt egyetlen szó nélkül. Egyszer tanúja voltam, amikor Bob Howland megtette - az a törékeny, szelíd, jóságos kis véznaság. Ha mosolygott a kedves kék szeme, megnyerte az emberek szívét, de jegesen meg is tudta fagyosítani, amikor éppen szüksége volt rá.

Az őrnagy odaállította Joe-t, tőle tizenöt lépésre Steve Gillist. Joe-nak a jobb oldalát kellett Steve felé fordítania, és tengerész-hatlövetűjének a kakasát felhúznia - micsoda fegyver volt! -, és egyenesen lelógatni a lábszára mellett. Az őrnagy megmagyarázta neki, hogy így kell helyesen tartani a fegyvert; itt Virginia Cityben teljesen szabálytalanul tartják (vagyis a levegőben és aztán lassan eresztik le, hogy megcélozzák az ellenfelüket). Amikor "egy"-et kiáltanak, lassan, egyenletesen fel kell emelni a fegyvert, és az ellenfél testének arra a pontjára irányítani, ahol jobb belátásra akarjuk bírni. Majd, kis szünet után, "kettő, három, tűz, állj!" Az "állj"-kiáltásnál lehet tüzelni, addig nem. Utána tetszés szerint célozgathat az ember - ha van kedve. A lövés után előre lehet menni, és annyiszor lőni, ahányszor csak jólesik - ha jólesik. És eközben a másik fél, ha kellően kioktatták, és tudatában van a jogainak, szintén közeledhet felénk, és lőhet - több, mint valószínű, hogy ily módon végül sikerül kárt tenni egymásban.

Természetesen Joe addig emelte a revolvert, míg Steve mellénél nem állapodott meg, de az őrnagy megszólt:

- Ez így nem lesz jó. Vállald a veszélyt, hogy megölnek, de ne kockáztasd, hogy te öld meg az ellenfeledet. Ha túléled a párbajt, úgy éld túl, hogy az emléke ne kísértsen egész életedben, és ne rabolja el az álmodat. Célozd meg az embered lábszárát; ne a térdét vagy térd fölött, mert azok veszélyes helyek. Célozz térd alá, nyomorítsd meg, de ami marad belőle, azt hagyd meg az anyjának.

Ezeknek a bölcs tanácsoknak az alapján Joe egy alsólábszár-lövéssel terítette le az ellenfelét, amitől az örök életére sánta maradt. Joe csak egy hajfürtöt veszített, amit akkor még könnyebben tudott nélkülözni, mint ma. Ugyanis amikor tavaly láttam New Yorkban, dús hajzata eltűnt, tonzúrát viselt, kopasz volt a feje búbja.

Körülbelül egy év múlva számomra is elérkezett a nagy lehetőség, pedig nem is kerestem. Goodman egy hét szabadságra ment San Franciscóba, és én helyettesítettem főszerkesztői munkakörében. Azt hittem, pelyhes ágyban nyugszom majd, hiszen csak egy vezércikket kell írnom naponta, de csalódtam ebben a hiedelmemben. Első nap a világon semmi sem jutott eszembe, amiről írhatnék. Végre rájöttem, hogy 1864. április 22-e lévén, másnap lesz Shakespeare születésének háromszázadik évfordulója - kell ennél jobb téma? Elővettem a lexikont, megnéztem benne, ki volt az a Shakespeare, és mit csinált, és mindezt kiteregettem az olvasók elé, akiket külön művészettel sem lehetett volna kiművelésükre alkalmasabb anyaggal traktálni. Shakespeare ténykedése nem futotta egy szabvány vezércikkre, de kiegészítettem olyasmikkel is, amit nem csinált - sok tekintetben fontosabb, érdekesebb és olvasmányosabb dolgokkal, mint a java tevékenysége volt.

Másnap újra bajban voltam: nem akadt újabb Shakespeare, akit kiaknázhattam volna. Sem a történelmi múltban, sem a jövő lehetőségeiben nem találtam az olvasóközönségünknek megfelelő vezércikkanyagot. Így csak egy téma maradt: Mr. Laird, az Union tulajdonosa. Az ő szerkesztője is elment San Franciscóba, és Laird próbálkozott meg a lapszerkesztéssel. Másnap olyan bókokkal ébresztettem Mr. Lairdet, aminők akkoriban divatoztak a mi vidékünkön a szerkesztők körében, és ő válaszul a következő napon vitriolos stílusban esett nekem. Vártuk a kihívást Lairdtől, mert a szabályok értelmében - a vidék párbajhőseinek javított és új kiadású illemszabályzata értelmében -, ha az ember olyat mondott valakiről, ami annak nem tetszett, akkor nem volt elég, hogy a másik ugyanabban a sértő hangnemben válaszoljon; az illem azt kívánta, hogy párbajra is kihívjon. Vártuk a kihívást - egész nap vártuk. Nem jött. Ahogy teltek-múltak az órák, és nem jött a kihívás, a fiúk elkedvetlenedtek, sőt, elcsüggedtek. Én annál vidámabb voltam: egyre jobban éreztem magam. Ők nem értették, de én igen. Ilyen volt a természetem: képes voltam örülni, amikor mások keseregtek.

Ekkor kénytelenek voltunk mellőzni az illemszabályokat: nekünk kellett kihívnunk Mr. Lairdet. Amint erre az elhatározásra jutottunk, a többiek kezdtek felvidulni, viszont az én élénkségem kissé alábbhagyott. De az ilyenféle vállalkozásokban az ember a barátai kezében van; nincs mit tenni, bele kell nyugodni abba, amit ők helyes, követendő eljárásnak tartanak. Daggett megírta helyettem a kihívást, mert neki volt a legmegfelelőbb, legmeggyőzőbb stílusa erre a célra; belőlem ez teljesen hiányzott. Daggett marékszám szórta Mr. Lairdre a becsmérlő jelzőket, gazdagon megtetézve maró megjegyzésekkel, hogy ne tudjon ellenállni neki. Steve Gillis, a segédem, elvitte a kihívást, és visszajött, hogy megvárjuk a választ. A válasz nem jött. A fiúk türelmetlenkedtek, de én megőriztem nyugalmamat. Steve újabb, még tüzesebb szöveget vitt, és újra várakoztunk. Nem történt semmi. Egész kellemesen éreztem magam. Már kezdett érdekelni a kihívások szövege. Korábban hidegen hagyott, de most úgy láttam, hogy nagy és értékes dicsőségre tehetek szert, méghozzá ingyen, és élvezetem egyre fokozódott, ahogy egyik kihívás a másik után maradt eredménytelen. Éjfél körül már-már úgy éreztem: nincs a világon kívánatosabb dolog, mint a párbaj. Sürgettem Daggettet; állandóan küldettem vele a kihívásokat. Beismerem: túllőttem a célon - Laird elfogadta. Gyaníthattam volna, hogy ez lesz belőle; Lairdre sohasem lehetett építeni.

A fiúk szinte eszüket vesztették örömükben. Segítettek a végrendeletem megfogalmazásában - még ez is! Mintha nem lett volna elég bajom. Utána hazakísértek. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem is akartam. Éppen elég gondolkozni valóm volt, és alig négy óra állt rendelkezésemre. Hajnali öt órát jelöltek meg a tragédia időpontjául, s nekem még szükségem volt egy órára - reggel négytől -, hogy gyakoroljak a revolverrel, és megpróbáljam kitalálni, melyik felével kell az ellenfelet megcélozni. Négykor lementünk egy kis vízmosásba, a várostól egy mérföldre, és célpontnak egy csűrajtót neveztünk ki - a gazda Kaliforniában volt látogatóban. Felállítottuk az ajtót, és nekitámasztottunk egy kerítésoszlopot, amely Mr. Lairdet helyettesítette. Nem volt megfelelő helyettes, mert Laird magasabb volt és vékonyabb. Csak hajszálpontos lövéssel lehetett volna eltalálni, és akkor is több mint valószínű, hogy a golyót kettévágta volna; az elképzelhető legalkalmatlanabb alany volt a párbajtechnika gyakorlására. Elkezdtem megcélozni az oszlopot, de nem találtam el. Akkor megpróbáltam eltalálni a csűrajtót, de nem sikerült. Senki mást nem veszélyeztettem, csupán a célpont irányába merészkedő csellengőket. Minden bátorságom elhagyott, és attól sem vidultam fel, amikor rövidesen pisztolylövéseket hallottunk a túloldali szakadékból. Tudtam, mi az: Lairdet vitte oda a bandája, hogy gyakoroljon. Hallhatták az én lövéseimet, és természetesen átjöhetnek a hegygerincen, hogy megnézzék a találataimat, hogy milyen esélyeik vannak ellenem. Hát nem volt találatom. Tudtam: ha Laird átjön a gerincen, és meglátja a csűrajtót, amelyen egy karcolás sincs, legalább olyan lelkesen akar majd párbajozni, mint én - éjfélkor, mielőtt a kihívásra elküldte végzetes válaszát.

Ebben a pillanatban egy kis madár szállt el mellettünk - nem nagyobb, mint egy veréb -, és leült egy zsályabokorra vagy harminc méterre. Steve kirántotta a revolverét, és lelőtte; a fejét találta el. Micsoda mesterlövész volt, mennyivel jobb, mint én! Odaszaladtunk, hogy fölvegyük a madarat; hát nem éppen akkor jelent meg a hegygerincen át Mr. Laird és társasága, hogy csatlakozzanak hozzánk! Amikor Laird segéde észrevette a szétlőtt fejű madarat, elsápadt, elszédült, és látszott, hogy kifejezetten érdekli a dolog.

Meg is kérdezte: - Ki lőtte le?

Mielőtt válaszolhattam volna, Steve megszólalt nyugodt és tárgyilagos hangon: - Clemens.

A párbajsegéd megjegyezte:

- Hát ez nagyszerű! És milyen messze volt ez a madár?

- Ó, nem messze. Körülbelül harminc méterre.

- Hát ez igazán csodálatos lövés volt. Hányszor sikerül neki így?

- Öt lövésből körülbelül négyszer - mondta Steve hanyagul.

Tudtam, hogy hazudik a kis csirkefogó, mégsem szóltam semmit.

- Hát ez egészen rendkívüli lövés. Én meg azt hittem, Clemens egy templomot sem tudna eltalálni! - kiáltotta Laird segéde.

Nem is tévedett, de én hallgattam. Ezek után elbúcsúztak. A párbajsegéd hazavitte Lairdet, akinek kissé reszketett a lába, és Laird visszaküldte egy levéllel, amelyben kijelentette, hogy semmiféle feltétellel nem hajlandó velem párbajozni.

Megmenekültem - ez a véletlen mentett meg. Nem tudom, az a madár mit gondolt a gondviselés eme közbelépéséről, de én nagyon-nagyon meg voltam elégedve vele, rendkívül jól éreztem magam tőle. Később megtudtuk, hogy Laird viszont eltalálta az ő tábláját, hat lövésből négyszer. Ha lefolytatjuk a párbajt, úgy kilyuggatta volna a bőrömet, hogy még az elveim is kiszivárogtak volna belőlem.

Mire eljött a reggeli ideje, az egész város tele volt a hírrel, hogy kihívást küldtem, és Steve Gillis kézbesítette. A legújabb törvény szerint ez fejenként két év börtönt jelentett. North kormányzó nem üzent nekünk személyesen, de egy közeli jó barátjától kaptunk figyelmeztetést. Azt mondta, nem ártana, ha az első postakocsival eltűnnénk a territóriumról. Az másnap reggel négykor indul; közben be akarnak kísérni majd minket, de nem keresnek túlságosan; viszont ha a postakocsi indulása után még Nevadában találnak, mi leszünk az új törvény első áldozatai. North főbíró alig várja, hogy az új törvény első áldozatait megtalálja, és biztosak lehetünk benne: a teljes két évet börtönben kellene eltöltenünk. Nem engedné el senki kedvéért.

Ebből arra következtettem, hogy nemkívánatos elemek lettünk Nevadában. Így aztán egész nap a szállásunkon maradtunk, és megfelelő óvatossági rendszabályokat foganatosítottunk. Csak Steve ment át egy ízben a szállodába, hogy foglalkozzék egy másik kuncsaftommal, Mr. Cutlerrel. Tudniillik nemcsak Lairdet próbáltam megnevelni, mialatt a főszerkesztői székben ültem. Alaposan körülnéztem, számos más polgárt kipécéztem, és heves kritikámmal és helytelenítésemmel felpezsdítettem életkedvüket. Mire letettem vezércikkíró tollamat, négy korbácsolás és két párbaj lógott a fejem fölött. A korbácsolás nem érdekelt: abban nem volt semmi dicsőség, nem érdemelte meg a fáradságot, hogy behajtsuk. De a becsület azt kívánta, hogy némi figyelmet tanúsítsunk a másik párbaj iránt. Mr. Cutler Carson Cityből jött át, és a szállodából egy embert küldött a kihívással. Steve ment oda, hogy lecsillapítsa. Steve ugyan csak negyvennyolc kiló volt, de a környéken mindenki tudta, hogy laposra ver az öklével bárkit, aki két lábon jár, bármilyen súlyú és tudományú lett légyen is. Steve a Gillis család fia volt, és ha egy Gillis megállt valakivel szemben bizonyos célzattal, a szándékot mindig tett követte. Amikor Cutler rájött, hogy Steve a segédem, azonnal lehiggadt: megbékült, kijózanodott, és hajlandó volt hallgatni a szép szóra. Steve negyedórát adott neki, hogy elhordja magát a szállodából, és félórát, hogy eltakarodjék a városból, ha el akarja kerülni a következményeket. Így ez a párbaj is jól sült el, mert Mr. Cutler meggyőzött és megtért emberként azonnal hazautazott Carson Citybe.

Azóta sem foglalkoztam párbajjal. Teljességgel helytelenítem. Ostobaságnak tartom, és tudom, hogy veszélyes. Arról nem is beszélve, hogy bűnös dolog. Ha ma hívna ki valaki, elmennék hozzá, kedvesen és megbocsátón kézen fognám, elvezetném egy kies, nyugodt helyre, és megölném. Viszont mindig érdeklődéssel kísértem, ha mások párbajoztak. Az embert lenyűgözik az ilyen hősies ügyek, amelyeket már saját maga is kitapasztalt.


24

Miután elhagytam Nevadát, a San Franciscó-i Morning Call-hoz kerültem riporternek. Sőt én voltam a riporter; több ilyen ott nem is volt. Munka ugyan bőven akadt egy riporter számára, még maradt is fölösleg, de kettő számára már nem. Legalábbis Mr. Barnes így képzelte, s mivel ő volt a lap tulajdonosa, tehát jobban meg tudta ítélni, mint mások.

Reggel kilenctől a rendőrbíróságon kellett töltenem egy órát, és rövid feljegyzést készítenem az elmúlt éjszaka perpatvarairól. Rendszerint írek koccantak össze írekkel vagy kínaiak kínaiakkal, olykor a változatosság kedvéért a két nép tagjai egymással. Minden kihallgatás lényegében az előző napinak pontos másolata volt, ezért a mindennapi cirkuszt rémségesen egyhangúnak és unalmasnak találtam. Amennyire megfigyelhettem, egyetlen hivatalos személynek jelentett némi enyhe érdekességet, mégpedig a törvényszéki tolmácsnak. Angol volt, és folyékonyan beszélte mind az ötvenhat kínai dialektust. Tízpercenként kellett átváltani egyikről a másikra, és ez az elmetorna annyira felvillanyozta, hogy állandóan ébren tudott maradni, nem úgy, mint a riporterek. Azután a felsőbb bíróságot látogattuk meg, és feljegyeztük az előző napi ítéleteket. A törvényszéki újdonságok a "napihírek" rovatban jelentek meg - ezek olyan riportanyaggal szolgáltak, amely sohasem hagyott cserben. A nap hátralevő részében átfésültük az egész várost, és olyan anyagot gyűjtöttünk, amilyet éppen sikerült, hogy megtöltsük a ránk kiosztott hasábot. Ha nem adódott tűzvész riporttémának, magunk kezdtünk a gyújtogatáshoz.

Esténként végiglátogattuk a hat színházat a hét minden napján, háromszáz napon keresztül minden évben. Átlag öt percig maradtunk mindegyikben, futó benyomást szereztünk a színdarabról vagy operáról, és ennek alapján alakítottuk ki a véleményünket a darabról és operáról, ahogy mondani szokás. Az év elejétől végig mindennap gyötörtük az agyunkat, hogy kipréseljünk belőle valami mondanivalót, lehetőleg olyat, amit még nem írtunk le párszázszor. Az azóta elmúlt negyven év alatt nem tudtam úgy ránézni egy színházépületre, hogy a szárazkólika ne jött volna rám - mint Rémusz bácsi mondja -, ami pedig a színházak belsejét illeti, arról majdnem semmit sem tudok, mert ez idő alatt ritkán láttam őket belülről, és nem is vonzott oda olyan erős vágy, amit érvekkel pillanatok alatt le ne győztem volna.

Miután reggel kilenctől vagy tíztől este tizenegyig összekapartam az anyagot, utána tollat ragadtam, és szavakba, mondatokba öltöztettem ezt a szemetet, szem előtt tartva, hogy minél nagyobb felületet borítsak be velük. Szörnyű taposómalom volt, lélektelen gürcölés, és majdnem teljesen érdektelen. Borzasztó rabszolgaság az ilyen egy lusta ember számára, márpedig én született lajhár vagyok. Most sem vagyok restebb, mint negyven évvel ezelőtt, de csak azért, mert akkori lustaságomat már nem lehetett fokozni. Egy bizonyos határon túl nem megy.

Végre történt valami. Egyik vasárnap délután néhány csavargót láttam, amint egy kínait hajkurásztak és dobáltak kövekkel. A kínai keresztény megbízóinak a heti mosott holmiját cipelte, és észrevettem, hogy a rendőr derűs érdeklődéssel figyeli a jelenetet. Mást nem tett, nem is avatkozott bele. Az esetet megírtam ingerülten és jókora méltatlankodással. Reggelenként rendszerint nem voltam kíváncsi a lapban arra, amit előző éjjel írtam - úgyis lélektelenül csináltam. De ez a cikkecske a szívemből jött. Tüzes nyelvezettel íródott, és úgy éreztem, irodalmi szinten - ezért mohón kerestem a reggeli lapban. Nem volt benne. Másnap, harmadnap sem. Felmentem a szedőkhöz és megtaláltam eldugva a félretett anyagok között a szedőhajón. Megkérdeztem, mi történt vele. A munkavezető azt mondta, Mr. Barnes kezébe került, aki elrendelte, hogy hagyják ki. Barnes meg is indokolta - már nem emlékszem, nekem vagy a munkavezetőnek -, s az érvei, üzleti szempontból, egészségesek voltak. Szerinte a lapunk, a Call, olyan mint a New York Sun: mosónők újságja - vagyis a szegények lapja, az egyetlen olcsó lap. A szegényekből él, és vagy tiszteletben tartja előítéleteiket, vagy elpusztul. Az írek szegények, és ők a Morning Call eltartói és támogatói; nélkülük a lap egy hónapig sem húzná - márpedig az írek gyűlölik a kínaiakat. Az általam megkísérelt támadás felkavarná az egész ír méhkast, és súlyos kárt okozna a lapnak. A Call nem engedheti meg magának, hogy bírálja a kínaiakat kövekkel dobáló vagányokat.

Akkoriban még emelkedett szellemű ember voltam. Kigyógyultam belőle. Tapasztalatlan voltam. Ma már tájékozott vagyok. A tegnapelőtti New York Sun-ban néhány sor jelent meg a londoni levelezőjüktől; ennek segítségével tudok tájékozódni. A tudósító megemlít néhány, az elmúlt évben Amerikában történt eseményt, mint például a nagy biztosító társaságok alapvető korruptságát, ahol a legnevesebb kereskedelmi szakembereink foglalkozásszerűen űzték a lopást; a lelkiismeretlen, hatalmas panamákat Philadelphiában, St. Louisban és egyéb nagyvárosokban; a Pennsylvania Vasúttársaságnál nemrég leleplezett milliós panamát - és egyéb apró üzleti csalásokat az Egyesült Államok minden részéből; és végül Upton Sinclair szenzációs leleplezését: a legnagyobb és legéletveszélyesebb csalást a húsiparban. Az utóbbi arra indította az elnököt, hogy a vonakodó Kongresszustól olyan törvényt követeljen, amely megmenti Amerikát és Európát attól, hogy tömegesen az orvosok és temetkezési vállalkozók kezébe kerüljön.

A tudósító szerint Európa már azon töpreng, vajon maradt-e az Egyesült Államokban egyetlen valóban becsületes hímnemű emberi lény. Egy évvel ezelőtt azt hittem, Amerika földjén én vagyok az egyetlen, akiről ezt el lehet mondani. Azóta az én kivételes helyzetem is megszűnt, és most meggyőződésem, hogy nincs egyetlen becsületes férfi sem Amerikában. Én igyekeztem tartani magam egészen januárig. Akkor lebuktam Rockefellerrel, Carnegie-vel, Gouldékkal, Vanderbiltékkel és a többi hivatásos csalóval együtt, és éppúgy lehazudtam a jövedelmemet, mint a lelkiismeretlen banda többi tagja. Nagy veszteség ez Amerikának, mert pótolhatatlan vagyok. Bizonyára beletelik ötven év, amíg akad utódom. Azt hiszem, az Egyesült Államok egész lakossága - kivéve a nőket - romlott, legalábbis, ha dollárról van szó. Ne felejtsétek el, ezt egy halott ember mondja. Illetlenségnek tartanám, ha egy élő kockáztatná meg nyilvánosan ezeket a megjegyzéseket.

Mint mondtam, negyven évvel ezelőtt emelkedettebb szellemű voltam, mint most, és szégyelltem, hogy egy olyan lapnak vagyok a rabszolgája, mint a Morning Call. Ha még emelkedettebb szellem lettem volna, akkor felrúgtam volna kényelmes állásomat, és éheztem volna, mint a többi hős. De nem volt semmi tapasztalatom. Én is álmodtam a hősiességről, mint akárki más, de gyakorlatom nem volt benne, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Nem tudtam elviselni, hogy éhezéssel kezdjem. Egyszer-kétszer már közel kerültem hozzá, és nem nagyon szívesen emlékeztem vissza azokra az időkre. Tudtam, nem kapnék más állást, ha erről lemondanék - ezt világosan láttam. Ezért lenyeltem a megaláztatást, és maradtam, ahol voltam. Csak éppen a korábbi enyhe érdeklődés is teljesen kihalt belőlem a munkám iránt. Továbbra is dolgoztam, de végképp nem érdekelt, és ennek természetesen meglett a következménye: kezdtem elhanyagolni. Mint említettem, egy ember számára túl sok volt ez a munka. Nagyvonalúan kezdtem lazsálni, tehát nyilvánvalóan maradt tennivaló még két-három ember számára. Ezt még Barnes is észrevette, és szólt, hogy szerezzek segítséget félállásra.

Lent a könyvelésben dolgozott egy nagy melák ember. Jóindulatú volt, előzékeny, de minden szellemi érdeklődés hiányzott belőle. Nagyon kevés fizetést kapott, majdnem semmit, és saját magát kellett eltartania. Volt a könyvelőknél egy szemtelen fiú, aki nem tisztelt senkit és semmit, és mindig gúnyolódott ezen a szerencsétlen fickón; gúnynevet is talált számára, amelyet valahogy nagyon kifejezőnek és jellemzőnek éreztünk, nem is tudom, miért. Smiggy McGluralnek hívta. Smiggynek ajánlottam fel a félállást, és kapva kapott rajta: nem győzött hálálkodni. Tízszer annyi energiával vetette bele magát, mint amennyi bennem még volt. Nem volt értelmes, de szellemi kiválóságot a Morning Call riportereitől nem igényelt senki, így aztán tökéletesen látta el a hivatalát. Fokozatosan egyre több feladatot bíztam McGluralre. Egyre jobban ellustultam, és egy hónap múlva már majdnem mindent ő csinált. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egészet el tudja végezni, sőt, akár még többet is, tehát tulajdonképpen rám nincs is szükség.

Ez volt az a válságos pillanat, amikor az előbb említett esemény történt. Mr. Barnes elbocsátott. Ez volt az egyetlen alkalom életemben, hogy elbocsátottak, és még ma is fáj - pedig már nem is élek. Barnes nem rúgott ki durván: ez nem illett a természetéhez. Magas, jóképű férfi volt, kedves arcú, barátságos modorú, makulátlanul öltözködött. Képtelen volt nyersen, udvariatlanul szólni bárkihez is. Bizalmasan félrehívott, és megkért, mondjak le én az állásomról - valahogy úgy, mint amikor egy atya ad tanácsot a fiának a saját érdekében. Engedelmeskedtem.



Előre