Mint derült égből a villámcsapás - úgy érte őket ez a felfedezés. Ki gondolta volna, hogy hiba csúszott a számításba? Barbicane sehogy sem akarta elhinni. Nicholl újrakezdte a számítást. Az eredmény pontos volt. A képlet helyességében pedig senki sem kételkedhetett. Megcsinálták a próbát. Mindig ugyanaz jött ki: a lövedéknek 16 576 méter kezdősebességgel kell haladnia az első másodpercben, hogy elérkezzen a semleges ponthoz.

A három barát némán meredt egymásra. Szóba sem került már a reggeli. Barbicane száját összeszorítva, ráncba vont szemöldökkel, ökölbe szorított kézzel figyelt ki a kémlelőablakon. Nicholl karba tett kézzel a számításait nézegette. Michel a foga között mormolta:

- Szép kis tudósok! Egyik kutya, másik eb! Húsz aranyat adnék érte, ha pont a cambridge-i csillagvizsgálóra zuhannánk, és ripityára zúznánk - a bent kuksoló szélhámos számkukacokkal együtt!

A kapitánynak egyszerre csak eszébe jutott valami, s közölte is mindjárt Barbicane-nal.

- Nézzük csak! - mondta. - Most reggel hét óra. Tehát több mint harminckét órája vagyunk úton. Az út nagyobbik részét már megtettük, de ha jól látom, mégsem zuhanunk!

Barbicane nem felelt. Gyors pillantást vetett a kapitányra, majd fogott egy körzőt, hogy a Föld átmérőjét megmérje. A lövedék mozdulatlannak tűnt, tehát az alsó ablakon át egész pontos megfigyelést tehetett. A mérés elvégzése után felállt, megtörölte izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát, s néhány számot írt a papírra. Nicholl rögtön látta, hogy az elnök a Föld átmérőjének mértékéből akarja levezetni a lövedék megtett útját. Szorongó érzéssel figyelte.

- Hát nem! - kiáltott fel Barbicane pár pillanat múlva. - Nem, nem fogunk lezuhanni! Már több mint 50 000 mérföldre vagyunk a Földtől. Túljutottunk azon a ponton, ahol megállt volna a lövedék, ha az indulási sebessége csak 11 000 méter! Mi pedig most is emelkedünk!

- Igen, emelkedünk - felelte Nicholl. - És ebből az következik, hogy a 400 000 font lőgyapot robbanása 11 000 méternél nagyobb sebességgel lökte ki a lövedéket! Megvan tehát a magyarázata, hogyan találkozhattunk már a tizenharmadik percben a második bolygóval, amely a Földtől több mint 2000 mérföld távolságban kering.

- És ez a magyarázat annál is inkább valószínű - tette hozzá Barbicane -, mert a lövedék hirtelen megszabadult egy jelentős súlytól, amikor a választófalak beszakadásával a vizet kilökte.

- Nagyon helyes! - mondta Nicholl.

- Drága barátom! - kiáltott fel Barbicane. - Megmenekültünk!

- Nos, ha megmenekültünk, akkor reggelizzünk - felelte nyugodtan Michel Ardan.

Nicholl nem tévedett. Ezer szerencse, hogy a lövedék kezdősebessége nagyobb volt, mint amit a cambridge-i csillagvizsgáló az induláskor szükségesnek tartott, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy a csillagvizsgáló súlyosan tévedett.

A vakrémület elmúlt, az utasok magukhoz tértek az ijedelemből. Asztalhoz ültek, és vidám hangulatban költötték el a reggelit. Rengeteget ettek, de még többet beszéltek. Most még bizakodóbb volt a hangulat, mint az iménti "algebrai közjáték" előtt.

- Miért is ne sikerüljön nekünk az út? - ismételte egyre Michel Ardan. - Miért is ne érkeznénk meg? Kilőttek minket. Nincs előttünk semmi akadály. Kövek nincsenek a pályán. Szabad az út, szabadabb, mint a tenger hullámaival küszködő hajó útja, szabadabb, mint a szél ellen küzdő léggömbé. És a hajó mégis oda megy, ahova akar, a léggömb mégis addig emelkedik, amíg neki jólesik - hát akkor miért ne jutna el a mi lövedékünk is a célpontba?

- Eljut - mondta Barbicane.

- Célhoz kell érnünk, már csak azért is, hogy dicsőséget szerezzünk az amerikai népnek - tette hozzá Michel Ardan. - Az amerikai az egyetlen nép, amely képes véghezvinni egy ilyen vállalkozást, az a nép, amely Barbicane elnököt adta nekünk. Ó, jaj, de mi lesz most, ha már semmi okunk sincs az aggodalomra? Királyok módjára unatkozhatunk!

Két társa tagadó mozdulatot tett a kezével.

- Csakhogy én ezzel is számoltam ám, barátaim - folytatta Michel Ardan. - Csak szóljatok, rendelkezzetek velem. Hoztam sakkot, dámát, kártyát, dominót! Éppen csak biliárddal nem szolgálhatok.

- Micsoda? - kérdezte Barbicane. - Játékokat is hoztál magaddal?

- Természetesen - felelte Michel. - Mégpedig nemcsak a saját szórakozásunkra. Dicséretes szándék vezérelt: a holdbéli kis kávéméréseknek szándékozom adományozni a játékokat.

- Kedves barátom - válaszolta erre Barbicane -, ha valóban lakott a Hold, úgy lakosai jó néhány ezer esztendővel előbb jelentek meg rajta, mint Földünkön az ember, mert a Hold kétségtelenül öregebb a Földnél. Márpedig ha a Holdon száz- meg százezer év óta vannak élőlények, és ha az agyuk berendezése olyan, mint az emberé, akkor ők már mindent feltaláltak, amit mi eddig feltaláltunk, sőt olyat is, amit mi majd csak évszázadok múlva fedezünk fel. Ők semmit sem tanulhatnak tőlünk, nekünk kell majd őtőlük mindenfélét megtanulnunk.

- Mit mondasz?! - kiáltott fel Michel. - Gondolod, hogy nekik is voltak olyan művészeik, mint Pheidiasz, Michelangelo meg Raffaello?

- Gondolom.

- És költőik, mint Homérosz, Vergilius, Milton, Lamartine és Victor Hugo?

- Biztosra veszem.

- És bölcselőik, mint Platón, Arisztotelész, Descartes és Kant?

- Kétségtelenül.

- És tudósaik, mint Arkhimédész, Eukleidész, Pascal és Newton?

- Megesküszöm rá.

- És komikusaik, mint Arnal és fényképészeik, mint... mint Nadar?

- Egészen biztosan.

- Hát kedves barátom, ha a Hold-lakók éppoly okosak, mint mi, sőt még nálunk is okosabbak, akkor miért nem próbálták fölvenni a kapcsolatot a Földdel? Akkor miért nem ők lőttek a Földre egy ágyúgolyót?

- Honnan tudod, hogy nem tették meg? - felelte Barbicane komoly arccal.

- Csakugyan - szólalt meg Nicholl. - Őnekik könnyebben ment volna, mint minekünk, mégpedig két okból: először is, a Hold felületén a nehézkedési erő a földi nehézkedési erőnek csak a hatodrésze, tehát sokkal könnyebben emelkedik fel a lövedék. Másodszor, a lövedéket csak 8000 mérföldre kell repíteni 80 000 helyett, tehát tízszerte kisebb lökőerőre van szükség az indításnál.

- Hát akkor újból kérdezem: miért nem tették meg? - erősködött Michel.

- Én meg csak megismétlem: honnan tudod, hogy nem tették meg? - vágott vissza Barbicane.

- Mikor?

- Sok ezer év előtt, még mielőtt az ember megjelent a Földön.

- És az ágyúgolyó? Hol az ágyúgolyó? Látni akarom az ágyúgolyót!

- Kedves barátom - felelte Barbicane -, Földünk öthatod részét tenger borítja. Alapos okkal feltehetjük tehát, hogy a lövedék, ha a Holdból csakugyan kilőtték, az Atlanti-óceán vagy a Csendes-óceán fenekén pihen. Hacsak bele nem fúródott valami repedésbe, amikor a földkéreg még nem volt teljesen kialakulva.

- Kedves öregem - mondta erre Michel -, te mindenre tudsz felelni, és én meghajlok a bölcsességed előtt. De van még egy feltevésem, s megmondom, számomra ez az előbbieknél sokkal vonzóbb. Meglehet, hogy a Hold-lakók öregebbek, mint mi, tehát okosabbak - és mégsem találták fel a puskaport!

Diana hangos csaholással szólt bele a társalgásba. A reggelijét követelte.

- Ejnye, ejnye! - mondotta Michel. - Mi csak vitatkozunk, és megfeledkezünk Dianáról meg Bolygóról!

Nagy tál sűrű kotyvalékot tett mindjárt a kutya elé. Diana mohón habzsolta be.

- Látod, Barbicane - kezdte Michel -, Noé bárkáját kellett volna nekünk is berendeznünk a lövedékben. Magunkkal vihettünk volna a Holdba minden háziállatból egy-egy párt.

- Kitűnő ötlet - felelte Barbicane. - Csak helyünk nincsen.

- Baj is az! - felelte Michel. - Legfeljebb kissé összehúzódtunk volna.

- Való igaz - jegyezte meg Nicholl -, a tehén, a bika meg a ló nagyon hasznos lenne nekünk a Holdon. Sajnos, a kocsiból mégsem lehet istállót vagy ólat csinálni.

- Miért nem hoztunk magunkkal legalább egy szamarat? - kesergett Michel Ardan. - Csak egy csacsit, egy egész kis csacsit! Olyan bátor, olyan türelmes állat, az öreg Szilénosz is szívesen nyargalt rajta.

Szeretem ezeket a szegény szamarakat. Ővelük bánt el legmostohábban a természet. Ütik-verik őket egész életükben, de még a holtuk után is.

- Hogy értsem ezt? - kérdezte Barbicane.

- Hogyan, no? Hiszen dobra húzzák a bőrüket!

A két bajtárs hangosan kacagott Michel bolondos megjegyzésén. De mókás kedvű barátjuk most nagyot kiáltott, s menten ajkukra fagyott a nevetés. Michel a Bolygó vacka fölé hajolt, felegyenesedett, s azt mondta:

- Barátaim, már nem beteg a Bolygó.

- Á! Igazán? - csodálkozott Nicholl.

- Nem beteg már - folytatta Michel. - Kimúlt. Hát ez bizony nagyon szomorú - tette hozzá nekibúsulva. - Attól tartok, szegény Dianám, semmi se lesz a te tervbe vett holdbéli családalapításodból!

Szegény Bolygó bizony belehalt a sérüléseibe. Meghalt, vége volt. Michel elszontyolodva nézett hol az egyik barátjára, hol a másikra.

- Az a bökkenő - szólalt meg Barbicane -, hogy negyvennyolc óra hosszat nem tarthatjuk magunknál a kutya tetemét...

- Nem, semmiképp sem - felelte Nicholl. - De mi itt a nehézség? Az ablakok zsanérral vannak megerősítve, és leereszthetők. Kinyitjuk az egyik ablakot, és a tetemet kidobjuk az űrbe.

Az elnök pár pillanatig gondolkozott, majd így szólt:

- Nem tehetünk mást. De a legnagyobb óvatosságra lesz szükség.

- No de miért? - kérdezte Michel Ardan.

- Két okból. Mindjárt megérted - felelte Barbicane. - Először is a lövedékbe zárt levegő miatt, amelyből csak a lehető legkevesebbet szabad veszítenünk.

- De hiszen majd pótolhatjuk az elvesztett levegőt!

- Nem egészen. Mi csak az oxigént fejlesztjük, kedves Michel. Óvakodnunk kell, hogy a készülék ne fejlesszen túl sok oxigént, mert ez igen súlyos fiziológiai zavarokat idézne elő szervezetünkben. Készülékünk pótolja ugyan az oxigént, de nem pótolja a nitrogént. A közvetítő közeget, a nitrogént tüdőnk nem nyeli el, annak érintetlenül meg kell maradnia a levegőben. Márpedig a nyitott ablakon át a nitrogén nagy része elillan.

- Ó, egy pillanat, s már kint is van szegény Bolygó.

- Rendben van, de csináljuk egykettőre!

- És a másik ok micsoda?

- A másik ok az, hogy kívül borzalmas hideg van. Elevenen megfagyunk, ha beengedjük a kinti hideget.

- Hiszen süt a nap...

- A Nap felmelegíti a lövedéket, mert az elnyeli a sugarakat. De mi most az űrben úszunk, az űrt pedig nem melegíti fel a Nap. Ahol nincs levegő, ott meleg sincs, és szétszórt fény sincsen. Ahová nem tűznek rá közvetlenül a Nap sugarai, ott sötét van és hideg. A kinti hőmérséklet a csillagok sugárzásából ered: vagyis a földgolyón is ilyen alacsony lenne a hőmérséklet, ha egyszer kialudna a Nap.

- Ettől nem kell tartanunk - jegyezte meg Nicholl.

- Ki tudja? - mondta Michel Ardan. - Tegyük fel, hogy a Nap csakugyan nem fog kialudni. De nem történhet meg, hogy a Föld eltávolodik tőle?

- Remek! - mondta Barbicane. - Bámulatos ötleteid vannak néha, Michel.

- Miért? - folytatta Michel. - Tudjuk, hogy a Föld 1861-ben áthaladt egy üstökös csóváján. Hátha találkozunk egy olyan üstökössel, amelynek a vonzóereje nagyobb, mint a Nap vonzóereje. A Föld pályája akkor az üstökös felé hajlik, glóbuszunk a bolygójává lesz, és az oly távolságra ragadja, ahol már nem érezhető a Nap sugarainak hatása.

- Ez valóban megtörténhet - felelte Barbicane. - De egy ilyen helyváltoztatás talán nem is járna olyan félelmes következményekkel, mint gondolod.

- És miért nem?

- Mivel a hideg és a meleg a Földön akkor is kiegyensúlyozná egymást. Ha az 1861-es üstökös magával ragadta volna a Földet, akkor ez - mint ahogyan a tudósok kiszámították - a Naptól való legnagyobb távolságában még annyi meleget sem kapna tőle, mint amennyi a mi Holdtól kapott melegünk tizenhatszorosa: a legerősebb gyűjtőlencsén sem lenne érzékelhető a hatása.

- Szóval? - kérdezte Michel.

- Kis türelmet - mondta Barbicane. - A tudósok azt is kiszámították, hogy a perihéliumban viszont, mikor a Föld a legkisebb távolságra van a Naptól, a nyári hőmérsékletnél 28 000-szer nagyobb hőségnek lenne kitéve. Ezen a hőfokon a földkéreg anyaga üveggé olvadt volna, elpárolgott volna a víz; a pára vastag gyűrűt képezett volna körülötte - de éppen ez a felhőgyűrű mérsékelné az óriási hőséget, így a naptávolság hidegének és a napközelség forróságának kiegyenlítődése valószínűleg egy elviselhető középhőmérsékletet eredményezett volna.

- Hány fokra becsülik vajon a csillagtér hőmérsékletét?

- Régente azt hitték, hogy a világűr hőmérséklete rendkívül alacsony. A hőmérséklet-csökkenés kiszámításánál arra az eredményre jutottak, hogy több millió fok lehet fagypont alatt. Michel honfitársa, Fourier, a híres tudós, a Tudományos Akadémia tagja már helyesebben értékelte ezt a számot. Fourier szerint a világűr hőmérséklete 60 foknál nem alacsonyabb.

- Ejha! - szisszent fel Michel.

- Ez megfelel nagyjából a sarkvidéken, Melville-szigeten vagy a Reliance-erődnél észlelt hőmérsékletnek; tehát körülbelül 56° Celsiusnak fagypont alatt - mondta Barbicane.

- Bizonyításra szorul még, hogy Fourier értékelése nem téves-e - mondta Nicholl. - Ha jól emlékszem, egy másik francia tudós, Pouillet úr fagypont alatt 160 fokra értékeli a világűr hőmérsékletét. Mi majd ellenőrizzük a számításait.

- De nem most - felelte Barbicane -, mert a napsugár egyenesen ide tűz: a hőmérő tehát, épp ellenkezőleg, igen magas hőmérsékletet jelez. Az ellenőrzést majd akkor végezzük, ha megérkeztünk a Holdra, a mindkét arcán váltakozó kéthetes éjszakák alatt. Erre meglesz a lehetőség, mert kísérőnk az űrben kering.

- Mi az űr? Mit értesz te ezen? - kérdezte Michel.

- Az abszolút űrt, ahol nincs levegő.

- A levegőt semmi sem helyettesíti az űrben?

- De igen. Az éter - felelte Barbicane.

- Úgy! És mi az éter?

- Az éter, kedves barátom, megmérhetetlenül kicsiny atomoknak a halmaza, amelyek terjedelmükhöz viszonyítva olyan távolságra vannak egymástól, mint az égitestek a világűrben, mondják a molekuláris fizikáról szóló művek. Egymástól való távolságuk azonban kisebb a milliméter hárommilliomod részénél. Az atomok rezgő mozgásából keletkezik a fény és a meleg. Másodpercenként 430 trillió rezgést végeznek, s e rezgések hullámhossza a milliméter negyven- vagy hatvanmilliomod része csupán.

- Tyű, a milliárdok milliárdját! - kiáltott fel Michel Ardan. - Hát megmérték és megszámolták ezeket a rezgéseket? Kedves barátom, ezek csak afféle tudósoknak való számok, még hallani se jó, a léleknek nem mond semmit.

- Viszont szükséges, hogy szám szerint meghatározzuk...

- Nem, nem szükséges. "Egytrillió", ez nem mond semmit, de minden érthetővé válik, ha egy tárgyat veszünk összehasonlítási alapul. Például: százszor is elismételheted nekem, hogy az Uranus térfogata hatvanszor nagyobb, mint a Földé, hogy a Saturnus térfogata 750-szer nagyobb, hogy a Jupiter térfogata meg 1320-szor nagyobb - ettől nem leszek okosabb. Sokkal jobb szeretem a Kincses Kalendárium hasonlatait, amikor egész bután azt mondja: a Nap akkora, mint egy két láb átmérőjű tök, a Jupiter, mint egy narancs, a Saturnus, mint egy almácska, a Neptunus, mint egy szem meggy, az Uranus, mint egy nagy szemű cseresznye, a Föld, mint egy szem velőborsó, a Venus, mint egy szem cukorborsó, a Mars meg akkora, mint egy nagy gombostűfej, a Merkúr, mint egy mustármag, a Juno, a Ceres, a Vesta meg a Pallasz pedig akkorák, mint egy-egy homokszem. Az ember így legalább tudja, mihez tartsa magát.

E heves kirohanás után, amelyet Michel a tudósok meg a szemrebbenés nélkül egymás mellé sorakoztatott trillióik ellen intézett, most már el kellett intézni a Bolygó temetését. A temetés itt mindössze abból állt, hogy a tetemet kihajítják a világűrbe, ahogy a matrózok a tengerbe vetik a halottat.

Barbicane elnök tanácsosnak látta, hogy nagyon gyorsan végezzék el ezt a műveletet. Vigyázniuk kellett, hogy mennél kevesebb levegőt veszítsenek; a nyíláson át a rugalmas levegő gyorsan szétáradhat az űrbe. A jobb oldali, körülbelül 30 centiméter széles kémlelőablak tartócsavarjait óvatosan meglazították; ezalatt a bánatos Michel felkészült, hogy kutyáját kivesse az űrbe. Az ablak kinyitására egy hatalmas emelőkar szolgált; ennek segítségével győzték le a lövedék belsejében levő levegő nyomását a falakra. Az ablak pillanat alatt megfordult a zsanérokon; Michel kidobta a kutyát. Alig illant el néhány molekulányi levegő. A művelet oly jól sikerült, hogy Barbicane később a fülkében levő hulladékokat is bátran kidobhatta.

Amikor december 1-én az utasok felébredtek, a kronométerek, földi idő szerint, reggel öt órát mutattak. Ötvennégy órája voltak úton. Öt óra és negyven perccel hosszabb idő telt el, mint annak az időnek a fele, amelyet a számítások szerint a lövedékben fognak tölteni, de az útnak csaknem a héttized részét megtették. Az aránytalanság a sebesség csökkenésével függött össze.

Az alsó ablakon át a Föld már csak a napsugarakban elmosódó sötét foltnak látszott. Eltűnt a sarló és a hamvas fény. Másnap éjfélkor, pontosan telihold idején, a Föld új negyedébe lép. Fent a Hold egyre közeledett a lövedék pályájához, hogy majd a jelzett időben találkozzék vele. A fekete boltozat körös-körül tele volt hintve ragyogó csillagokkal, s úgy tűnt, mintha ezek a fényes pontok lassan mozognának. De az óriási távolságból semmivel sem tetszettek nagyobbaknak, mint máskor. A Nap és a csillagok pontosan ugyanúgy látszottak, mint amikor a Földről nézzük őket. A Hold azonban jelentősen megnagyobbodott. Mivel az utasok csak közepes erősségű látcsövekkel voltak ellátva, nem volt meg a lehetőség, hogy máris érdekes megfigyeléseket tegyenek a felszín térképészeti és geológiai elrendezéséről.

Véget nem érő beszélgetéssel telt hát az idő. A társalgás főként a Holdról folyt. Mindenki elmondotta az égitestről a maga külön ismereteit. Barbicane és Nicholl, szokásuk szerint, nagy komolyan adták elő mondanivalójukat, Michel Ardan csapongó fantáziával. A lövedék, a helyzete, az iránya, az előre nem látható események, a Holdra zuhanáskor szükséges óvintézkedések - ez volt a kimeríthetetlen téma, e körül forgott a találgatás.

Reggelizés közben Michel olyasmit kérdezett, amit Barbicane különös válaszával együtt érdemes megemlíteni.

Michel arra volt kíváncsi, milyen következményekkel járt volna, ha az ágyúgolyó hirtelen megáll, amikor még megvolt az óriási kezdősebessége.

- Erre nem felelhetek - mondta Barbicane -, mert a lövedék nem állhatott volna meg.

- Mégis, tegyük fel - mondta Michel.

- Lehetetlen feltevés - válaszolta a gyakorlati észjárású Barbicane. - A lövedék csak akkor állt volna meg, ha megszűnik az indítóerőtől nyert lendülete. De akkor sem állt volna meg hirtelen, hanem fokozatosan csökkent volna a sebessége.

- Akkor tegyük fel, hogy összeütközött volna valamely testtel az űrben.

- Milyen testtel?

- Azzal az óriási meteorral, amellyel találkoztunk.

- Akkor a lövedék pozdorjává tört volna. És vele együtt mi is - mondta Nicholl.

- Ennél is cifrább dolog történt volna - mondta Barbicane. - Elevenen égtünk volna el.

- Elégtünk volna?! - kiáltott fel Michel. - A teremburáját! Kár, hogy nem történt meg, roppant érdekes élmény lett volna.

- De még milyen érdekes! - felelte Barbicane. - Tudvalevő, hogy a meleg nem más, mint a mozgásban beállott változás. Vizet melegítünk, vagyis fokozzuk a hőfokát; ez azt jelenti, hogy mozgásba hozzuk a víz molekuláit.

- Ez aztán az ötletes elmélet! - kiáltott fel Michel.

- És helytálló is, kedves barátom, mert ezzel az elmélettel minden hőjelenség megmagyarázható. A meleg nem más, mint molekuláris mozgás, valamely test részecskéinek a rezgése. Meghúzzuk a vészféket, és megáll a vonat. De mi lesz a mozgásból? Hővé változik át, és a vészfék felmelegszik. Mit gondolsz, miért olajozzák a kerekek tengelyeit? Hogy megakadályozzák a felmelegedést, és hogy a mozgásnak hővé való átalakulásánál kiküszöböljék az energiaveszteséget. Érted?

- Persze hogy értem! Tökéletesen értem - felelte Michel. - Mondok is egy példát. Ha sokáig futok, csuromvíz leszek, csöpög rólam a verejték. Miért kell akkor megállnom? Mert nagyon melegem van: a mozgásom hővé alakult át.

Michel válaszára Barbicane akaratlanul is elmosolyodott. Azután tovább fejtegette az elméletét:

- Ha mi a meteorral összeütközünk, ugyanaz történik a lövedékkel, mint a fémlapról forrón visszapattanó labdával. A labda mozgása hővé változott át. Éppen ezért azt állítom, hogy ha az ágyúgolyó összeütközik a meteorral, a sebesség hirtelen megszűnésével olyan óriási hőség keletkezett volna, amelyben a lövedék azonnal gőzzé változik.

- Mi történne hát akkor, ha a Föld állna meg hirtelen a pályáján? - kérdezte Nicholl.

- Olyan magas lenne a hőfoka - felelte Barbicane -, hogy azonnal párává válna.

- Lám, ha ilyen módon lenne vége a világnak, az sok mindent leegyszerűsítene - jegyezte meg Michel.

- És mi történne, ha a Föld ráesne a Napra? - kérdezte Nicholl.

- A számítások szerint - felelte Barbicane - az esésnél akkora hő fejlődne, mint 1600, egyenként a Föld térfogatával egyenlő széngolyó elégésénél.

- A Nap hőmérséklete pedig jócskán emelkedne az összeütközéssel - felelte Michel Ardan. - Az Uranus meg a Neptunus lakói persze csak örülnének, mert ők viszont megfagynak a planétájukon!

- Mint mondottam, barátaim - folytatta Barbicane -, a hirtelen megálló mozgás mindig hőt fejleszt. A tudósok ebből arra következtettek, hogy a Nap melegét a felületére állandóan záporozó meteorok táplálják. Ki is számították, hogy...

- Vigyázat! - mormolta Michel. - Jönnek megint a számok!

- Ki is számították - folytatta Barbicane rendületlenül -, hogy a Nap felületének ütköző minden egyes meteor alkalmasint 4000-szer nagyobb hőt fejleszt, mint az ugyanakkora tömegű kőszén.

- Mennyi a Nap hőfoka?

- Annyi, mint amely egy a Napot körülvevő, 27 kilométer vastag szénréteg elégésénél keletkezne.

- Mekkora hőség lehet ez?...

- Akkora, hogy óránként 2 900 000 000 köbmiriaméter vizet hozhatna forrásba.

- És mégsem sülünk meg a Nap tüzében? - álmélkodott Michel.

- Nem sülünk meg - felelte Barbicane -, mert a Föld levegőrétege a Nap melegének négytized részét elnyeli. A Föld által felfogott meleg egyébként a teljes kisugárzásnak csak a kétmilliárdnyi része.

- Látom, a világ nagyon jól van berendezve - felelte Michel -, és hogy a légkör hasznos találmány; nemcsak légzésre jó, de még arra is, hogy pecsenyévé ne süljünk.

- Úgy van - mondta Nicholl. - Sajnos, ez a Holdon másként lesz.

- Sebaj! - kiáltotta az örökösen derűlátó Michel. - Ha a Holdnak vannak lakói, akkor azok lélegzenek is. Ha pedig már kihaltak a lakói, gondolom, csak hagytak annyi kis oxigént, ami három ember számára elegendő lesz. Ha másutt nem, hát a szakadékok mélyén, ahol a súlya folytán összegyülemlett. Legfeljebb nem mászunk fel a hegyekre! Ennyi az egész!

Michel felállt, az ablakhoz ment, s a vakító fényben ragyogó Holdat nézegette.

- Az áldóját! De meleg lehet odafenn!

- Különösen, ha elgondoljuk, hogy a nappal ott 360 óráig tart - felelte Nicholl.

- Az éjszakák viszont éppoly hosszúak; mivel a testek kisugározzák a felvett meleget, a Holdon az éjszakai hőmérséklet olyan lehet, mint a világűrben.

- Gyönyörű ország, mondhatom! - jegyezte meg Michel. - No de sebaj! Bárcsak már ott lennénk! Az lesz csak a fura dolog, kedves cimboráim, ha majd a Föld lesz a Hold, és mi nézzük, amint felkel a látóhatáron, és az alakjukról ráismerünk a világrészekre: az ott Amerika, ez meg Európa! És nézzük, mint halványul el a Nap sugaraiban! Mondd csak, Barbicane, a Hold-lakók is észlelik a fogyatkozást?

- Igen, de csak a napfogyatkozást - felelte Barbicane. - Amikor a három égitest középpontja egy vonalba kerül, középütt a Földdel, csak gyűrűs napfogyatkozás látható. A Föld árnyéka, mint valami fényellenzőé, rávetítődik a Napra, de csak egy kis részét takarja el.

- Miért nincs a Holdon teljes napfogyatkozás? - kérdezte Nicholl. - Hiszen a Föld árnyékkúpja messzebbre nyúlik a Holdnál!

- Messzebbre nyúlik, ha nem számolunk a Föld légköre által előidézett fénytöréssel. De ha tekintetbe vesszük a fénytörést, akkor nem. Ami azt jelenti: ha delta vesszővel jelöljük a vízszintes parallaxist, és p vesszővel a látszólagos átmérő egykettedét...

- Megint kezded? S null a négyzeten törve kettővel!... Te algebrás ember! Beszélj úgy, hogy mindenki megértsen!

- Nos, köznapi nyelven szólva - folytatta Barbicane -, a Holdnak a Földtől való átlagos távolsága egyenlő a földgolyó sugarának hatvanszorosával; az árnyékkúp a fénytörés következtében negyvenkét sugárhosszra csökken. Ebből az következik, hogy a Hold a fogyatkozás idején nincsen bent a tiszta árnyékkúpban, és hogy a Nap nemcsak a korongja széléről küldi rá a sugarait, hanem a középpontjából is.

- Miért van mégis fogyatkozás, ha ez szabályellenes? - kérdezte Michel gúnyolódva.

- Csupáncsak azért, mert a napsugarakat gyengíti a fénytörés, és mert a légkör a sugarak nagy részét elnyeli.

- Ez a magyarázat kielégít - felelte Michel. - Különben majd meglátjuk, ha már ott vagyunk.

- Mondd csak, Barbicane, mit gondolsz, nem volt a Hold hajdan valami üstökös?

- Micsoda ötlet!

- Igen, igen - mondta Michel kedves kérkedéssel. - Nekem megvannak erről a magam elképzelései.

- Ez az ötlet azonban nem Micheltől származik - jegyezte meg Nicholl.

- Szóval azt állítod, hogy plagizálok?

- Azt - bólintott Nicholl. - Az ókori szerzők tanúsága szerint az árkádiaiak azt állították, hogy őseik már abban az időben laktak a Földön, amikor a Hold még nem volt a Föld bolygója. Ebből az állításból kiindulva egyes tudósok úgy vélték, hogy a Hold valamikor üstököscsillag volt, s pályáján egy napon oly közel került a Földhöz, hogy az a maga vonzóerejének hatáskörében tartotta.

- No és mi igaz ebből a feltevésből? - kérdezte Michel.

- Semmi - felelte Barbicane. - S ezt az bizonyítja, hogy a Holdon nyoma sincs az üstökösöket körülvevő gázrétegnek.

- Nem lehet ennek más oka is? - kérdezte Nicholl. - A Hold, mielőtt a Föld bolygójává vált volna, perihéliumában talán oly közel került a Naphoz, hogy a gáznemű anyagok elpárologtak.

- Lehetséges, kedves barátom, de nem valószínű.

- És miért nem?

- Azért, mert... Az igazat megvallva, ezt magam sem tudom.

- Hja! - kiáltott fel Michel. - Száz meg száz kötetre valót lehetne írni csupáncsak arról, amit nem tudunk!

- Bizony!... Hány óra?

- Három - felelte Nicholl.

- Milyen gyorsan múlik az idő a magunkfajta tudósok társaságában! - mondta Michel. - De máris úgy érzem, hogy túlságosan tele vagyok tudománnyal. Végül még én leszek a bölcsesség kútforrása!

Így szólván, Michel azzal az ürüggyel, "hogy jobban megfigyelhesse a Holdat", felkapaszkodott a lövedék kupolájába. Társai ezalatt az alsó ablakon át szemlélték a térséget. Semmi újat nem észleltek.

Michel Ardan hamarosan lejött, és az oldalsó ablak elé állt. Egyszerre csak meglepetten felkiáltott.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte Barbicane.

Az elnök is az ablakhoz lépett, s látta, hogy valami lapos, zsákszerű dolog lebeg a lövedéktől néhány méternyi távolságban. S ez a tárgy éppoly mozdulatlannak látszott, mint maga a lövedék, tehát ugyanazt az emelkedő mozgást végezte.

- Mi ez az izé? - kérdezte Michel. - A világűrben bolygó apró testek egyike, amelyet a lövedékünk vonzóereje a hatókörében tart? S ez most elkísér bennünket a Holdba?

- Én csak azon csodálkozom - felelte Nicholl -, hogy ez a test folyton egyforma távolságban van tőlünk, holott a fajsúlya kétségtelenül kisebb, mint a lövedéké.

Barbicane egy pillanatig gondolkodott.

- Sejtelmem sincs róla, mi ez a tárgy - fordult Nichollhoz. - Csak azt tudom, miért marad állandóan egy magasságban a lövedékkel.

- Nos hát miért?

- Mert az űrben úszunk, kedves kapitány! Márpedig az űrben a testek fajsúlyuktól és alakjuktól függetlenül egyforma sebességgel esnek - vagy mozognak, ami egyet jelent. A súlykülönbség a levegő ellenállása folytán keletkezik. Ha egy csőből kiszivattyúzod a levegőt, s légüres tér keletkezik benne, a csőben elhelyezett tárgyak esése egyforma gyors, legyen az porszem vagy ólom. Mi most itt az űrben egy azonos oknak az azonos hatását látjuk.

- Nagyon helyes megállapítás - mondta Nicholl. - Bármit dobunk is ki a lövedékből, az az egész úton végigkísér bennünket, míg a Holdba nem érkezünk.

- Ó, milyen tökfilkók voltunk! - kiáltott fel Michel.

- Minek köszönhetjük ezt a hízelgő jelzőt? - kérdezte Barbicane.

- Mindenféle hasznos tárgyat kellett volna bezsúfolnunk a lövedékbe: könyveket, műszereket, szerszámokat és a többit. Indulás után mindent kihajigáltunk volna, és az egész holmit szépen elvontattuk volna! Erről jut eszembe: miért ne sétálhatnánk mi is odakint, mint ez a meteor? Miért is ne ugranánk ki az ablakon az űrbe? Micsoda gyönyörűség lesz az éterben lebegni! Mi kényelmesebben repülünk, mint a madár: az folyton csapkod a szárnyával, hogy fenntarthassa magát a levegőben!

- Na jó - mondta Barbicane. - De hogyan lélegzünk odakint?

- Átkozott levegő! Az is akkor nincs, mikor legjobban kellene! Tehát mindenképpen bent kell csücsülnöm a kocsiban?

- Mindenképpen.

- Ejha! - rikoltott fel Michel váratlanul.

- Mi bajod? - kérdezte Nicholl.

- Tudom már! Én már rájöttem, mi ez az állítólagos meteor! Barátaim, ez nem egy aszteroida! Ez nem egy széthullott égitestnek a darabja! De nem ám!

- Hanem micsoda? - kérdezte Barbicane.

- A Diana férje! A mi szegény kutyánk!

Csakugyan: az az alaktalan, felismerhetetlen, összelapított tárgy: a Bolygó teteme volt. Összeesett, mint a duda, amikor kieresztik belőle a levegőt... és csak szállt, szállt fölfelé...

Íme, a rendkívüli körülmények között most egy különös, bár logikus, fura, de tökéletesen megmagyarázható jelenség jött létre. A lövedékből kidobott tárgyak a lövedék röppályáját követik, és csak akkor állnak meg, ha a lövedék is megáll.

Egész este e körül folyt a beszélgetés. Minél inkább közeledett az utazás végpontja, annál inkább nőtt az utasok izgalma. Váratlan eseményeket, új, ismeretlen jelenségek bekövetkezését várták; semmi sem lepte volna meg őket ebben a hangulatban. Felajzott képzeletük messzebb járt, mint a lövedék, amelynek sebessége jelentősen csökkent, anélkül hogy ezt érezték volna. De a Hold egyre nagyobbodott előttük, s már-már azt hitték, hogy csak a kezüket kell kinyújtaniuk és megragadhatják.

Másnap, december 5-én reggel öt órakor mindhárman talpon voltak. Ha pontosak a számítások, ez a nap lesz az utazás utolsó napja. Ezen az estén éjfélkor, tizennyolc óra múlva, pontosan telihold idején a tündöklő koronghoz érkeznek. Éjfélkor véget ér az utazás, a történelmi idők és a jelenkor legcsodálatosabb utazása. Kora reggel az ezüstös sugarakban fürdő ablakhoz léptek, és vidám, bizakodó éljennel üdvözölték az éjszaka vándorát.

A Hold méltóságteljes lassúsággal közeledett feléjük a csillagos égbolton. Még néhány fok, és elérkezik a lövedékkel való találkozás pontjára. Megfigyelései alapján Barbicane kiszámította, hogy az északi féltekével kerülnek majd érintkezésbe, ahol óriási síkságok terülnek el, és ritka a hegy. Ha a Holdon a levegő, amint ezt gondolták, valóban csak a mélyen fekvő helyeken gyülemlik fel, úgy az északi féltekén való kikötés kedvező körülményt jelent.

- A síkság mindenképpen alkalmasabb hely a kikötésre, mint valami hegycsúcs - mondta Michel. - Gondoljátok csak el, mihez fogna egy Hold-lakó, ha a Mont Blanc tetején szállítanák ki Európában. Vagy pedig a Himalája csúcsán, Ázsiában...

- Sík talajon a lövedék a kikötés pillanatában megáll - mondta Nicholl. - De ha lejtőre érnénk vele, lefelé gurulnánk, mint a lavina, s mivel nem vagyunk mókusok, kötve hiszem, hogy az ilyen bukfencezés után épkézláb kerülnénk ki a lövedékből. Tehát minden a lehető legjobban alakul.

Ekkor már kétségtelennek tűnt, hogy a merész kísérlet sikerrel jár. Csak Barbicane-nak voltak aggályai. De nem akarta nyugtalanítani a társait, s ezért ezt egy árva szóval sem említette.

A lövedék a Hold északi féltekéje irányában haladt, s ez azt bizonyította, hogy röppályája némileg módosult. A matematikai számításokon alapuló lövés a Hold kellős közepébe irányította az ágyúgolyót. S ha nem oda tart, nyilvánvalóan eltérült az eredeti irányától. Mi okozta az eltérülést? Barbicane el sem tudta képzelni, s azt sem tudta meghatározni, hogy jelentős-e az eltérülés, mert nem volt meg a kiindulópontja a számításokhoz. Mindamellett abban reménykedett, az eltérülésnek nem lesz más következménye, mint hogy a Hold felső szélére viszi őket, ahol a tájék alkalmasabb a leszállásra.

Barbicane titkolta barátai előtt az aggodalmait; úgysem tehetett mást, mint hogy sűrű időközökben figyelje a Holdat. Leste, nem módosul-e a lövedék iránya. Rettenetes volt még elgondolni is: mi lesz, ha az ágyúgolyó nem találja el a Holdat, hanem elrepül mellette, és továbbszáguld a világűrben?

A Hold most nem látszott lapos tányérnak: már sejlettek a domborulatai. Ha a Nap sugarai ferdén érték volna, szembetűntek volna az árnyékból világosan kirajzolódó magas hegyek. A megfigyelő látta volna a feketén tátongó mély krátereket és a végtelen síkságokat végigszántó, szeszélyes vonalú barázdákat. De a vakító fényesség egy szintre hozott minden domborulatot. Alig látszottak azok a nagy foltok is, amelyek a Holdat emberi archoz teszik hasonlóvá.

- A Holdnak emberi arca volna? - csóválta fejét Michel Ardan. - Szegény Hold! Apolló e nyájas húgának igen ragyás a képe!

Az utasok már közel voltak a célhoz, de most is folyvást azt az új világot figyelték. Képzeletük bebarangolta ismeretlen tájait. Gondolatban már felhágtak a magas csúcsokra... Leszálltak a hatalmas katlanok mélyére... Itt is, ott is a ritka levegőben eláradó nagy tengereket láttak... hegyekből alácsörgedező patakokat, amint vizüket a tengerbe viszik. A feneketlen mélység fölé hajolva hallgatóztak, nem érkezik-e valami hang a világűr pusztaságában örökös némaságban bolygó csillagról.

Az utolsó nap izgalmai felejthetetlenül belevésődtek az emlékezetükbe. A legapróbb részleteket is feljegyezték. Valami homályos nyugtalanság vett rajtuk mindinkább erőt, amint a célhoz közeledtek. Nyugtalanságuk még jobban fokozódott volna, ha megérzik, hogy már csak közepes sebességgel haladnak. Nem hitték volna el, hogy ezzel a sebességgel célba érkeznek. A lövedéknek ekkor már alig volt valami "súlya". És ez a súly továbbra is állandóan csökkent, és semmivé lesz, mihelyt arra a vonalra ér, ahol a Hold és a Föld vonzása semlegesíti egymást. Ki tudja, milyen meglepő jelenségeket várhatnak?

Michel Ardan, nyugtalan lelkiállapota ellenére, a szokásos időben pontosan tálalta a reggelit. Kitűnő étvággyal ettek. Pompás volt a gázlángon felforralt húsleves. És pompás volt a húskonzerv is. A reggelit pár pohár finom francia bor koronázta. Michel Ardan az ital mellett megjegyezte, hogy a Hold szőleiben ez a forró Nap a legtüzesebb borokat érleli - ha vannak egyáltalán a Holdon szőlők. Ő mindenesetre előrelátó volt, elhelyezett a csomagjában néhány nemes médoci és Côte d'Or-i szőlőtőt, amelyektől sokat várt.

A Reiset-Regnault-féle készülék most is a legnagyobb pontossággal működött. A fülke levegője egészen tiszta volt. A káli elnyelt minden atom szénsavat, az oxigénnek pedig, Nicholl kapitány állítása szerint, "elsőrendű a minősége". A lövedék belsejében keletkezett csekély pára, a levegővel keveredve, mérsékelte a szárazságot. Nyugodtan mondhatjuk, hogy jó néhány párizsi, londoni, New York-i lakásnak, színházi nézőtérnek nincs ilyen egészséges levegője.

A készülék szabályos működése helyes karbantartást igényelt. Michel minden reggel megvizsgálta a kifolyásszabályozót, kipróbálta a csapokat, szabályozta a pirométerrel a gázt. Mostanáig minden jól ment. Az utasok - mint nemrégen a lövedékbe kísérlet céljából bezárt J. T. Maston - már némi pocakot eresztettek, s ha rabságuk pár hónapig tartott volna, úgy elhíznak, hogy rájuk se lehet ismerni. Egy szónak is száz a vége: jól éltek, mint a hizlalásra fogott tyúkok a ketrecben. Alaposan kigömbölyödtek.

Barbicane az ablakon kitekintve most is látta, hogy a kutya kísérteties teteme s a lövedékből kihajított hulladék makacsul követi őket. Diana bánatosan vonított, amikor Bolygó földi maradványait megpillantotta. A hulladék oly mozdulatlannak tűnt, mintha szilárd talajon heverne.

- Tudjátok, kedves barátaim, mire gondoltam? - mondta Michel Ardan. - Ha valamelyikünk nem élte volna túl az induláskor keletkezett ellenlökést, nagy bajban lettünk volna, hogyan földeljük el a holttestet - jobban mondva: hogyan "étereljük" el, minthogy itt az éter helyettesíti a földet! Képzeljétek csak el, a hulla eleven szemrehányásként kísért volna végig bennünket a világűrön!

- Hát bizony az szomorú lett volna - mondta Nicholl.

- Ó, én csak azt sajnálom, hogy nem tehetek egy kis sétát odakint! - folytatta Michel. - Micsoda kéjes érzés lehet a tündöklő éterben lebegni, fürdeni, hemperegni a Nap tiszta sugaraiban! Ha Barbicane gondoskodott volna egy búvárkészülékről meg légszivattyúról, én bizony kimerészkedtem volna. Megnyergeltem volna a lövedék csúcsát, mint valami kiméra!

- Édes öregem - felelte Barbicane -, elárulhatom, hogy nem sokáig lovagoltál volna a lövedék csúcsán a búváröltözetedben. A tüdődben levő levegő kiterjedésével felduzzadt volna a ruhád, és te felrobbantál volna, mint a gránát, helyesebben mondva: úgy pukkantál volna szét, mint a léggömb, ha túl magasra száll. Ne keseregj tehát, és jegyezd meg magadnak: addig, amíg az űrben lebegünk, szó sem lehet róla, hogy te odakint andalogj!

Ezek az érvek úgy-ahogy meggyőzték Michelt. Belátta, hogy a séta most körülményes volna, de nem "lehetetlen". Ezt a szót ő soha ki nem ejtette a száján.

A társalgás azután más tárgyra fordult, s egy pillanatig sem lankadt el. A három barátnak az volt az érzése, hogy ebben a különös állapotban úgy sarjadnak agyukban a gondolatok, mint az első meleg tavaszi napon a bokor - szinte "megbokrosodtak:"...

Csak úgy röpködtek egész reggel a kérdések és a feleletek. Nicholl ekkor egy olyan kérdést tett fel, amelyre társai nem tudtak rögtön felelni.

- Csupán egy a bökkenő! - mondta. - Nagyon szép dolog ez az utazás a Holdba, de hogyan jövünk majd vissza?!

Társai megdöbbenve néztek egymásra. Mintha most vetődött volna fel először bennük ez a gondolat.

- Hogyan érti ezt, Nicholl? - kérdezte Barbicane komoran.

- Időszerűtlen dolog énszerintem a visszatérésre gondolni, mielőtt az ember megérkezik valahova.

- Nem azért kérdezem, mintha meg akarnék hátrálni - felelte Nicholl. - De megismétlem a kérdésemet: hogyan térünk vissza?

- Fogalmam sincs róla - felelte Barbicane.

- Ami engem illet, ha én tudom, hogyan lehet visszatérni, el se indulok - jegyezte meg Michel.

- Ez nem válasz! - kiáltott fel Nicholl.

- Teljesen egyetértek Michellel, és még csak annyit fűzök a szavaihoz, hogy ez a kérdés pillanatnyilag csöppet sem érdekes. Később, ha majd időszerűnek tartjuk a visszatérést, gondolkozhatunk rajta. A Holdban, igaz, nem lesz Columbiadunk, de megvan a lövedék.

- Sokra megyünk vele! Golyó - fegyver nélkül!

- Majd készítünk fegyvert! - felelte Barbicane. - Puskaport is csinálunk! A Hold méhében biztosan van fém meg kén, salétrom és szén is. A visszatérésnél különben is csak a Hold vonzóerejét kell leküzdenünk: elég, ha 8000 mérföldre emelkedünk; azután már a nehézkedési törvény folytán visszaesünk a Földre.

- Elég! - kiáltotta Michel felhevülve. - Szót se halljak többé a visszatérésről! Máris többet fecsegtünk róla a kelleténél. A Földön maradt kollégákkal könnyen megteremtjük az összeköttetést.

- Hogyan képzeled ezt?

- Meteorokat eregetünk a Holdról, a tűzhányókból.

- Remek ötlet, Michel! - felelte Barbicane mély meggyőződéssel. - Laplace kiszámitotta, hogy a mi ágyúinknál ötszörte nagyobb erő elegendő volna, hogy egy meteort a Holdról a Földre repítsen. Márpedig nincs olyan tűzhányó, amelynek ne lenne nagyobb lökőereje.

- Éljen! - kiáltotta Michel. - Ez aztán a derék levélhordó, egy ilyen meteor, és még pénzbe sem kerül! Fütyülünk a postára! De most eszembe jut erről, hogy...

- Mi jutott az eszedbe?

- Remek ötletem támadt, utólag. Miért nem kötöttünk drótot a lövedékünkre? Táviratokat válthattunk volna a Földdel!

- Ördögöt! - vágott vissza Nicholl. - Mit gondolsz, mennyit nyom egy 86 000 mérföld hosszú drót? Ezzel nem számolsz?

- Nem számolok vele? Háromszor akkora töltést adtunk volna a Columbiadnak! Négyszer akkorát, ötször akkorát! - kiáltotta Michel egyre hevesebben.

- Nekem csak egy kis ellenvetésem van a te terveddel kapcsolatban - felelte Barbicane. - A drót ugyanis úgy rátekeredne a saját tengelye körül forgó Földre, mint a lánc a járgányra, s okvetlenül visszahúzna bennünket a Földre.

- A csillagát! Mondhatnám: az Unió minden csillagát! Ma nekem csupa kivihetetlen ötletem támad - jegyezte meg Michel. - J. T. Maston szokott ilyeneket kifundálni. Erről jut eszembe: J. T. Maston képes lesz, és utánunk jön, ha mi nem térünk vissza a Földre.

- Úgy van! Biztos, hogy utánunk jön - mondta Barbicane. - Maston hűséges bajtárs, azonfelül bátor ember. Miért ne jöjjön? Mi sem könnyebb ennél. A Columbiad még megvan, bele van ásva Florida földjébe, no nem? Gyapot is van, salétromsav is van, miért ne lehessen lőgyapotot gyártani, nem igaz? A Hold is áthalad majd megint Floridában a zeniten, ugyebár? Vagy tán tizennyolc év múlva nem pontosan ugyanazon a helyen áll megint, mint ma?

- Igen, igen! - hajtogatta Michel. - Maston el fog jönni, és barátaink is vele jönnek: Elphiston, Blomsberry és a Gun Club minden tagja. S mi majd kellően fogadjuk őket. Később majd rendszeresíteni fogják a Föld és a Hold között a lövedékvonatokat. Éljen J. T. Maston!

Valószínű, hogy J. T. Maston nem hallotta a tiszteletére elhangzott éljenzést, de biztosra vehető, hogy nagyokat csuklott, amikor a lövedékben emlegették. Vajon mit csinál most a derék férfiú? Biztosan az őrhelyén áll, a Longs Peak-i állomáson, és keresi az űrben szálló, láthatatlan ágyúgolyót. Nemcsak ő gondolt kedves bajtársaira, hanem ezek se maradtak mögötte - valami különös feldúlt lelkiállapot befolyására -, sok szeretettel gondoltak rá.

A lövedék utasai szokatlanul élénkek voltak. Mi lehetett az oka ennek az egyre fokozódó, furcsa élénkségnek? Hogy józanok voltak, ahhoz kétség sem fér. Talán a különös körülmények idézték elő az agy szokatlan idegizgalmát? Vagy a Hold közelsége? Alig néhány órányira voltak csak az égitesttől - a Hold talán valami titokzatos hatással volt az idegrendszerükre? Arcuk kivörösödött, mintha izzó kemence mellett álltak volna. Gyorsan szedték a lélegzetet, tüdejük úgy zihált, mint a kovácsfújtató, szemük különös tűzben csillogott, harsány hangon beszéltek; úgy pattant ki szájukból a szó, mint amikor a szénsav kilöki a pezsgősüvegből a dugót. Ijesztően hadonásztak a viszonylag szűk helyen. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy egyikük sem vette észre sem saját magán, sem a társain az óriási idegfeszültséget.

- Hogy visszajövünk-e a Holdról, nem tudom. De tudni akarom, hogy mit csinálunk ott! - vetette oda Nicholl kurtán. - Igenis, tudni akarom!

- Hogy mit csinálunk ott? - felelte Barbicane, nagyot dobbantva, mintha valami vívóteremben állna, szemben az ellenféllel. - Fogalmam sincs róla!

- Úgy! Fogalmad sincs róla! - üvöltötte Michel, hogy csak úgy visszhangoztak a lövedék falai.

- Halvány sejtelmem sincs! - válaszolta Barbicane éppoly harsányan.

- Na, hát akkor én tudom, hogy mit! - felelte Michel.

- Hát akkor beszélj! - kiáltott rá Nicholl mennydörgő hangon.

- Akkor beszélek, amikor nekem tetszik! - ordította Michel, és erősen megmarkolta társa karját.

- Beszélni fogsz, ha tetszik, ha nem! - sziszegte Barbicane vérbe borult szemmel, s ökle fenyegetően felemelkedett. - Te rángattál bele minket ebbe a szörnyűséges utazásba, és most tudni óhajtjuk, hogy miért!

- Úgy van! - mondta a kapitány. - Hogy hová megyek, azt nem tudom, de tudni akarom, miért megyek oda!

- Hogy miért? - ordította Michel, s egy méterre szökkent fel ültéből. - Még te kérded, hogy miért? Hogy az Egyesült Államok nevében birtokba vegyük a Holdat! Hogy hozzácsatoljuk az Egyesült Államokhoz a negyvenedik államot! Hogy gyarmatosítsuk a Holdat, hogy megműveljük a földjét, hogy meghonosítsuk a Holdban a művészet, a tudomány, az ipar csodás alkotásait! Hogy meghozzuk a Hold-lakóknak a civilizációt, ha nem lennének civilizáltabbak nálunk, hogy kikiáltsuk a Holdon a köztársaságot, ha náluk még nincs köztársaság!

- Már amennyiben a Holdnak egyáltalán vannak lakói! - vágott vissza Nicholl, akit kötekedővé tett ez az érthetetlen mámor.

- Ki mondja, hogy a Holdnak nincsenek lakói? - ordította Michel vészjósló hangon.

- Én mondom! - üvöltötte Nicholl.

- Hallod-e, kapitány - mondta Michel -, meg ne ismételd ezt a pimaszságot, vagy kiverem a fogaidat, és torkodra forrasztom a szót!

Egymásnak rontottak; a kótyagos vita verekedéssé fajult volna, ha Barbicane hatalmas ugrással közéjük nem veti magát.

- Állj! Nyomorultak! - mondta, s a két ellenfelet háttal állította egymásnak. - Akár vannak Hold-lakók, akár nincsenek, fütyülünk rájuk!

- Úgy van! - helyeselt Michel, aki voltaképpen nem is tartotta nagyon fontosnak a kérdést. - Fütyülünk rájuk! Le velük!

- Miénk lesz a Hold egész birodalma! - mondta Nicholl.

- Miénk lesz, csak a hármunké! Kikiáltjuk a köztársaságot!

- Én leszek a kongresszus! - ordította Michel.

- Én leszek a szenátus! - vágta rá Nicholl.

- Barbicane lesz az elnök! - bömbölte Michel.

- Olyan nincs! Az elnököt a nemzet választja! - felelte erre Barbicane.

- Vagy a kongresszus! - kiáltotta Michel. - Én vagyok a kongresszus, megválasztlak egyhangúan elnöknek!

- Éljen! Éljen! Éljen Barbicane elnök! - bömbölte Nicholl.

- Hip, hip, hurrá! - rikácsolta Michel Ardan.

Az elnök és a szenátus erre torkaszakadtából rázendített a népszerű Yankee doodle-ra; míg a kongresszus a Marseillaise férfias zengzeteit bömbölte.

Szilaj táncra kerekedtek az asztal körül; tomboltak, eszeveszettül hadonásztak, toporzékoltak, mint az őrültek, s akkorákat bukfenceztek, mint a gumiember a cirkuszban. Diana is beállt a körtáncba, üvöltött ő is, nagyokat ugrott, felszökkent egészen a lövedék boltozatáig. S ekkor szárnyak furcsa verdesése hallatszott s hangos, izgatott kakaskukorékolás! Öt-hat tyúk repdesett odafenn, s mint a felriasztott denevérek, nekimentek a falnak...

A három bajtárs tüdeje valami érthetetlen ok hatására egyszerre csak felmondta a szolgálatot. Mintha tüzet nyelnének a belélegzett levegővel, s az égetné belsejüket, részegen, tikkadtan a padlóra zuhantak, s nem mozdultak többé.

Mi történt voltaképp? Mi okozta ezt a különös mámort, amely végzetes következményekkel járhatott volna?... Az ok Michelnek egy szórakozott mozdulata volt. Szerencse, hogy Nicholl idejekorán elejét vette a bajnak.

Néhány percig tartó mély ájulás után a kapitány eszméletre tért; az agya is kitisztult.

Két órája csak, hogy megreggelizett, és mégis rettenetesen megéhezett. Mardosta gyomrát az éhség, mintha napok óta egy falatot sem evett volna. Minden szerve, a gyomra, az agya roppant felfokozottan működött.

A kapitány feltápászkodott a padlóról, és tízórait kért Micheltől. Az ájultán fekvő Michel nem válaszolt. Nicholl erre teát akart főzni magának, a tucat szendvics leöblítéséhez.

Először is tüzet gyújtott; végighúzott a talpán egy szál gyufát.

Igen elcsodálkozott, mert a kénes gyújtó erős, szinte vakító fénnyel égett. Meggyújtotta a gázégőt: a csapból hosszú láng szökött fel, s oly erősen világított, mint valami villanykörte.

Nicholl egyszerre rájött, hogy mi történt. Az erős fény, az önmagán tapasztalt élettani zavarok, testi és lelki képességeinek túlfűtöttsége - mindennek megvolt a magyarázata.

- Az oxigén! - kiáltotta.

A légfejlesztő készülékre hajolt, s látta, hogy a csapból csak úgy ömlik a színtelen, szagtalan, íztelen gáz, ez az éltető elem, amely tiszta állapotban súlyos zavarokat okoz a szervezetben. A légfejlesztő készülék csapját Michel szórakozottságból egészen kinyitotta!

Nicholl azonnal elállította az oxigénömlést. A levegő túl volt telítve oxigénnel; ez az állapot mindhármuk halálát okozta volna. Nem fulladásos, hanem égési halált.

Egy óra múlva érezhetően csökkent a levegő oxigéntartalma; az utasok tüdeje ismét normálisan működött. A három barát lassanként kijózanodott, de ki kellett aludniuk az oxigénkábulatot, mint ahogy a részeg is kialussza mámorát.

Michel még csak nem is igen röstelkedett, amikor megtudta, hogy az ő hibájából keletkezett a baj. Ez a váratlan mámoros állapot változatosságot vitt az utazás egyhangúságába. Részeg fejjel sok ostobaságot beszéltek össze, de ahogy kimondották, máris elfelejtették.

- Megvallom - mondta a vidám francia -, csöppet sem bánom, hogy megkóstoltam ezt a mámorító gázt. Én azt mondom, kedves barátaim, létesíteni kellene egy intézményt, oxigén kabinokkal, ahol a legyengült szervezetű emberek néhány órán át tevékeny életet élnének. Képzeljétek el az összejöveteleket, ahol a terem levegője telítve van az éltető elemmel, színházakat, ahol az igazgatóság magasan adagolja az oxigént - micsoda szenvedély lobogna a nézőtéren meg a színpadon! Csupa tűz, csupa lelkesedés volna mindenki! Hát még hogyha nemcsak az összejövetelek közönségét, hanem az egész népet telíteni lehetne oxigénnel - milyen fürgén működnének a hivatalok, milyen eleven lenne mindenütt az élet! Egy hanyatló nemzetet az oxigén talán nagy és erős nemzetté tenne. Van néhány állam a mi vén Európánkban, amely jól tenné, ha egészsége érdekében oxigénkúrát kezdene.

Michel akkora elevenséggel beszélt, mintha még nem szabályozták volna a csapot. Barbicane azonban egyetlen mondattal lehűtötte lelkendezését.

- Mindez nagyon szép, édes barátom - fordult hozzá Barbicane. - De nem mondanád meg nekünk, hogyan kerültek ide a tyúkok? Hallottam, azok is részt vettek a zenebonában.

- A tyúkok?

- Igen, a tyúkok.

S valóban, hat tyúk meg egy gyönyörű kakas sétálgatott a fülkében. Szárnyukat verdestek, kotkodácsoltak.

- Ó, az ostobák! - csattant fel Michel. - Fejükbe szállt az oxigén, és fellázadtak!

- De mit akarsz ezekkel a tyúkokkal? - kérdezte Barbicane.

- Hogy mit? Meghonosítom őket a Holdon!

- De miért dugdostad előttünk a tyúkjaidat?

- Egy kis tréfát eszeltem ki, tisztelt elnököm, egy ártatlan kis tréfát, de felsültem vele. Ki akartam engedni őket a Holdon, de nektek árva kukkot sem szóltam volna. Elképzeltem, micsoda arcot vágtok, ha egyszerre csak fél tucat, szemet csipegető szárnyasra bukkantok a Hold mezein...

- Te csibész! Örökösen valami betyárságon töröd a fejed! - mondta Barbicane. - Te oxigén nélkül is állandóan be vagy csípve, olyan virágos jókedved van, mint nekünk volt az imént az oxigéntől! Ez a te rendes állapotod! Bolond vagy te, Michel!

- A bolondok talán a legbölcsebbek! - vágott vissza Michel Ardan.

E bölcselkedő megjegyzés elhangzása után a három barát rendet teremtett a lövedékben. A tyúkokat meg a kakast bezárták a ketrecbe. De e művelet közben Barbicane és társai egyszerre csak egy új jelenségre lettek figyelmesek.

Attól a pillanattól fogva, hogy a Földet elhagyták, saját súlyuk, a lövedék és a benne elhelyezett tárgyak súlya fokozatosan csökkenni kezdett. A lövedékről ezt nem tudták megállapítani, de el kellett következnie annak a pillanatnak, amikor a súlyveszteség hatását saját magukon, az eszközökön és a műszereken is észlelhetik.

Ez a súlyveszteség természetesen nem volt kimutatható mérleggel, mert a mérésre szolgáló súly ugyanannyival lett könnyebb, mint a megmérendő tárgy. De egy rugós mérleg például, amelynek a feszültsége független a nehézkedéstől, pontosan jelezte volna a változást.

Tudvalevő, hogy a vonzóerő, más szóval a nehézkedés egyenes arányban áll a test tömegével, és fordított arányban a távolság négyzetével. Következésképpen, ha a világűrben a Földön kívül nem volna más égitest, ha a többi csillag hirtelen megsemmisülne, Newton törvénye szerint a lövedék súlya a Földtől való eltávolodással arányosan csökkenne, de súlyát teljesen soha nem vesztené el, mert a Föld vonzóereje a legnagyobb távolságban is érvényesülne.

A jelen esetben azonban be kellett következnie egy pillanatnak, amikor a lövedék már nem lesz alávetve a földi nehézkedési erő törvényének - figyelmen kívül hagyva a többi égitestet, minthogy hatóerejük nullának tekinthető.

A lövedék röppályája a Föld és a Hold között ívelt. A Földtől való eltávolodás folyamán a földi nehézkedési erő a távolság négyzetének fordított arányában csökkent: ugyanakkor azonos arányban nőtt a Hold vonzóereje. A lövedéknek el kellett tehát érkeznie egy pontra, ahol a két vonzóerő semlegesíti egymást: ezen a ponton a lövedéknek nem lesz semmi súlya. Ha a Hold és a Föld tömege egyenlő volna, ez a pont a két égitest közötti távolság felénél lenne. A két égitest tömegének különbségét szem előtt tartva, könnyű kiszámítani, hogy ez a pont az út 47/52 részén van; számban kifejezve 78 114 mérföld távolságban a Földtől.

Ezen a ponton nem érvényesülnek a sebesség és a mozgás törvényei, és a test - a két égitest egyenlő vonzásában - örökös mozdulatlanságban marad, mert egyik égitest sem vonzza erősebben magához a másiknál.

Ha tehát pontosan számították ki az indítás hajtóerejét, a lövedék nulla sebességgel érkezik erre a pontra, egyben - a benne levő tárgyakkal együtt - teljesen súlytalanul.

Mi történik ekkor?

Három feltevés jöhet tekintetbe.

Első lehetőség: a lövedéknek maradt némi sebessége, áthalad az egyenlő erejű vonzások pontján, és a Holdra esik, mert a semleges ponton túl a Hold vonzóereje nagyobb, mint a Földé.

Második lehetőség: a lövedéknek nem volt meg a kellő sebessége, hogy elérkezzék a semleges pontra, tehát visszaesik a Földre, mert a semleges ponton innen a Föld vonzóereje nagyobb, mint a Holdé.

Harmadik lehetőség: a lövedéknek megvan a kellő sebessége ahhoz, hogy a semleges pontra érkezzék, de annyi sebessége már nincs, hogy túlhaladjon rajta. Ez esetben örök időkig ezen a ponton lebeg, mint Mohamed állítólagos koporsója a zenit és a nadír között.

Ez volt a helyzet. Barbicane világosan elmagyarázta társainak a lehetséges következményeket. Nicholl és Michel óriási érdeklődéssel hallgatta a fejtegetéseit. De miből veszik majd észre, hogy mikor érkezik el a lövedék a semleges pontra, a 78 114 mérföldnyi távolságra?

Abból, hogy abban a pillanatban sem ők maguk, sem a lövedékbe bezárt tárgyak nem lesznek alávetve a nehézkedés törvényeinek.

Az utasok már előbb észrevették, hogy a nehézkedési erő hatása egyre csökken, de még nem tapasztalták, hogy hatása teljesen megszűnt volna. Az utolsó napon, délelőtt tizenegy óra tájt azonban Nicholl kiejtett kezéből egy poharat, s az ahelyett, hogy leesett volna, a levegőben lebegett.

- Nocsak! - kiáltott fel Michel. - Micsoda mulatságos fizikai kísérlet volt ez!

Különböző tárgyakat, fegyvereket, palackokat engedtek el a kezükből: mintha valami csoda tartotta volna a tárgyakat a levegőben, nem estek le. Michel Dianát is felemelte, s elengedte a levegőben. A kutya nem esett le. Minden szemfényvesztés alkalmazása nélkül megismételte két híres párizsi artista mutatványát: a levegőben lebegett. A kutya egyébként úgy látszott, észre sem veszi, hogy a levegőben lebeg.

Bár az utasok minden kalandra felkészültek, mégis meghökkenve érezték saját magukon, hogy súlytalanná válik a testük. Hiába volt minden tudományos okoskodás: megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a csodák világában járnak. Kinyújtott karjuk nem hanyatlott le. Fejük ingott a vállukon. Lábuk nem feszült neki a lövedék fenekének. Tántorogtak, mintha berúgtak volna.

A költői képzelet teremtett már olyan embereket, akiknek nem volt tükörképük, sőt olyanokat is, akiknek nem volt árnyékuk. Ám itt a valóság teremtett az egymást semlegesítő vonzóerőkkel három olyan embert, akinek számára semminek sem volt súlya, és nem volt súlyuk saját maguknak sem!

Michel egyszerre csak lendületet vett, felugrott, és - a levegőben maradt. Úgy lebegett a semmiben, mint Murillo festményén, az Angyalok konyháján a jóságos szerzetes. Michelt pillanat alatt követte a két társa, s a három férfiú egészen úgy festett a lövedék fele magasságában, mint a Mennybemenetelt ábrázoló festmények lebegő alakjai.

- Hihetetlen! Fel sem foghatom ésszel! Hát lehetséges ez?! - kiáltott fel Michel. - Nem, nem lehetséges! És mégis igaz! Ó, ha Raffaello ezt hajdan láthatta volna, micsoda Mennybemenetelt varázsolt volna a vásznára!

- Mennybemenetelünk már nem tarthat soká - jegyezte meg Barbicane. - Ha a lövedék áthalad a semleges ponton, a Hold vonzóereje magához ragad bennünket.

- Mi akkor persze lábbal állunk a lövedék boltozata felé - mondta Michel.

- Szó sincs róla! - felelte erre Barbicane. - A lövedék majd lassan megfordul, mert egészen mélyen van a súlypontja.

- De hiszen akkor tótágast áll az egész berendezés! Minden fenekestül felfordul!

- Nyugodj meg, Michel - felelte erre Nicholl. - Ne félj, nem lesz itt semmi felfordulás. Egyetlen tárgy sem mozdul ki a helyéből, mert a lövedék egészen lassan, észrevétlenül fog megfordulni.

- Úgy van - bólintott Barbicane. - A semleges ponton való áthaladás után a lövedéket az aránylag súlyosabb alsó része függőleges irányban húzza le, a Hold felé. Ez a jelenség azonban csak akkor következik be, ha átkelünk a semleges vonalon.

- Ó, ez a semleges vonal! - kiáltott fel Michel. - Hát akkor - tegyünk mi is úgy, mint a matrózok, amikor áthaladnak az Egyenlítőn. Igyunk az utunk sikerére!

Michel könnyű mozdulatot tett oldalvást, s már a kárpitozott falnál volt. Egy palack bort és poharakat vett elő, s társai elé helyezte "az űrben". Vidáman koccintottak, s háromszoros éljent kiáltottak a "vonalra".

A vonzóerők kiegyenlítődésének hatása alig egy óra hosszat tartott. Az utasok érezték, hogy lassan a padlóra süllyednek. Barbicane úgy vette észre, mintha a lövedéknek a Hold felé irányított csúcsa kissé eltérült volna a normálistól; a fordulat következtében azonban a feneke közeledett hozzá. Itt tehát már a Hold vonzóereje volt az erősebb. Megkezdődött az esés a Holdra - de esésük még szinte észrevehetetlen volt: az első másodpercben mindössze 1^l/₃ milliméter. A vonzóerő lassan növekedni fog, az esés érezhetőbbé válik, a lövedéket a feneke lehúzza, felső csúcsa a Föld felé fog mutatni, s ők folytonosan növekvő sebességgel zuhannak a Hold felszínére. Elérik tehát a célt. Semmi sem áll már a siker útjában. Nicholl és Michel boldogan osztozott Barbicane örömében.

Beszélgetni kezdtek az úton minduntalan tapasztalt csodálatos jelenségekről, de főként a nehézségi erők kiegyenlítődéséről - ki nem fogytak az erre vonatkozó megjegyzésekből. Michel Ardan megint csupa lelkesedés volt, és olyan következtetéseket vont le ebből a jelenségből, amelyek merőben a képzelet birodalmába tartoztak.

- Ó, drága barátaim - kiáltotta -, milyen óriási haladást jelentene az emberiségnek, ha meg tudnánk szabadulni a Földön a nehézkedési erőtől, amely a sárgolyóhoz láncol bennünket! Akkor aztán igazán felszabadulna a rabságban élő ember! Nem érezne többé fáradtságot se a lába, se a karja. Ha igaz, hogy az izomerőnknél százötvenszer nagyobb erő kell ahhoz, hogy az ember felrepüljön a Föld felszínéről, és csupán az izmai játékával fenntartsa magát a levegőben: ha nem lenne nehézkedési erő, elegendő lenne egy elhatározás, egy szeszély - s máris valahol a levegő térségeiben repülnénk!

- Valóban - nevetett Nicholl -, ha sikerülne megszüntetni a nehézkedést, mint ahogyan érzéstelenítéssel megszüntetik a fájdalmat: a modern társadalom képe teljesen megváltoznék.

- Úgy van! - kurjantotta Michel, még jobban belenyargalva magát az ötletébe. - Szüntessük meg a nehézkedési erőt, s nincs többé teher! Nem kellenek többé daruk, járgányok, forgattyúk, sem egy sereg másféle gép, mert nem lenne többé létjogosultságuk.

- Jól mondod - felelte Barbicane. - De ha semminek sem lesz súlya, semmi sem marad meg a helyén. A kalap nem marad meg a fejeden. A házad összedől, mert a kövek csak a súlyukkal tapadnak egymáshoz. A vízen nem járnának hajók, mert stabilitásukat a súlyuknak köszönhetik. De még óceán sem lenne, mert hullámait nem tartaná egyensúlyban a földi nehézkedési erő. Végezetül légköre sem lenne a Földnek, mert ha a levegő molekuláit semmi sem tartaná a Föld felett, szétáramlanának az űrben!

- Hát ez már bosszantó! - méltatlankodott Michel. - Ezek a magatokfajta gyakorlati gondolkozású lények durván visszarántják az embert a valósághoz.

- Sose búsulj, Michel! - folytatta Barbicane. - Mert ha olyan égitest nem is létezik, ahol megszűnt volna a nehézkedési törvény, de te most egy olyan csillagra látogathatsz el, ahol a nehézkedés sokkal kisebb, mint a Földön.

- A Holdra gondolsz?

- Igen, a Holdra. A Hold felületén a tárgyak hatodrészét nyomják a földi súlyuknak. Ez a jelenség nagyon könnyen megállapítható.

- Mi is tapasztalni fogjuk? - kérdezte Michel.

- Természetesen. Mert a Hold felületén 200 kilogramm csak 30 kilót nyom.

- Az izomerőnk azért nem fog csökkenni?

- Semmiképpen. Ugrasz egyet, s egy méter helyett tizennyolc láb magasra emelkedsz a levegőben.

- Hiszen akkor mi valóságos Herkulesnak számítunk a Holdban! - kiáltott fel Michel.

- Már csak azért is, mert ha a Hold-lakók termete arányos a bolygójuk tömegével, akkor ők alig egy láb magasak lesznek.

- Liliputiak! - kiáltott fel Michel. - Én leszek majd a Gulliver! Valósággá válik az óriásokról szóló legenda! Hiába, mégiscsak nagyszerű dolog ez: elhagyni a saját planétánkat, s bebarangolni a világűrt!

- Várjunk csak, Michel - mondta Barbicane. - Ha te gulliveresdit óhajtasz játszani, csak a kisebb bolygókra látogass el, például a Merkurra, a Venusra meg a Marsra; ezeknek a tömege valamivel kisebb, mint a Földé. De be ne tedd a lábad a nagy bolygókra, a Jupiterre, az Uranusra vagy a Neptunusra, mert ott felcserélődnek a szerepek: ott te leszel a liliputi.

- És a Napon?

- A Nap halmazállapota négyszer ritkább, mint a Földé, de a tömege 1 324 000-szer nagyobb, a nehézkedési erő pedig ott huszonhétszer nagyobb, mint a mi glóbuszunk felületén. Azonos arányok mellett a Nap lakóinak legalább 200 láb lehet az átlagos magasságuk.

- Az ördögbe! - kiáltott fel Michel. - Törpe lennék ott, tökmag, kis senki!

- Gulliver az óriásoknál - mondta Nicholl.

- Ez az! - felelte Barbicane.

- Mindenesetre viszek magammal néhány ágyút a védekezésre.

- Kitűnő ötlet! - felelte Barbicane. - A te ágyúgolyódnak a Napon semmi hatása sincs, pár méter után leesik.

- Hát ez mégiscsak sok!

- Pedig biztosra veheted, hogy úgy van! - felelte Barbicane. - Ezen az óriási csillagon igen nagy a nehézkedési erő. Egy tárgynak, mely a Földön 70 kilogrammot nyom, 1930 kilogramm a súlya a Nap felületén. A kalapod súlya 10 kiló. A szivarodé fél font! Ha a Napon elesel, nem tudsz többé feltápászkodni, mert a súlyod ott körülbelül 2500 kilogramm!

- Az ördögbe is! Már hogyne tudnék felállni! Viszek magammal egy kis hordozható darut. Azt mondom mégis, kedves barátaim, érjük be mi csak egyelőre a Holddal. Ott lesz legalább némi tekintélyünk. Később azután majd meglátjuk, érdemes-e egyáltalán elmenni a Napra, ahol járgánnyal kell az embernek a poharát a szájához emelni, ha inni akar...

Barbicane valamelyest megnyugodott. Ha voltak is az utazás sikeres befejezésével kapcsolatban aggályai, a lövedék elégtelen sebessége miatt már nem nyugtalankodott. A semleges vonalon átjutottak. A lövedék tehát nem esik vissza a Földre. De nem marad meg mozdulatlanul a Hold vonzóereje sugarának határán. Most már csak a harmadik eshetőség megvalósulásával számolhatnak: azzal, hogy a lövedék a Hold vonzóereje folytán célhoz ér.

8296 mérföldnyi zuhanás után érkeznek egy égitestre: igaz ugyan, hogy a nehézkedés itt a földi nehézkedési erőnek csak a hatodrésze, mégis rettentő lesz a zuhanásuk. Késlekedés nélkül meg kell hát tenni minden óvóintézkedést.

Kétféle óvóintézkedéshez folyamodtak: az egyikkel a Hold felületével való érintkezés pillanatában keletkező lökést fékezik le. A másikkal magát a zuhanást kell késleltetni, hogy csökkenjen az irtózatos sebesség.

Sajnálatos, hogy a lökés erejének lefékezésére Barbicane nem alkalmazhatta az indulásnál bevált módszert, vagyis a rugó gyanánt működő vízrétegeket, a könnyen beszakadó választófalakkal. A választófalak megvoltak, de nem volt vizük. A tartalékolt vizet nem használhatták fel erre a célra, azt gondosan kellett őrizni, mert lehetséges, hogy az első napokban nem találnak vizet a Holdon.

A tartalékolt víz különben sem volt elég, hogy rugóként működjék. A lövedékben elraktározott víz, amelyen a légmentesen záró korong nyugodott, az induláskor egy 3 láb magas, 54 négyzetláb kiterjedésű réteget alkotott. Űrtartalma 6 köbméter volt, súlya pedig 5754 kilogramm. Ennek a vízmennyiségnek az ötödrésze sem volt a tartályban. Barbicane tehát kénytelen volt lemondani e hathatós módszer alkalmazásáról, amellyel pedig a megérkezés pillanatában keletkező lökés erejét jelentősen lefékezhette volna.

Barbicane szerencsére nem érte be azzal, hogy az indulásnál csak vizet alkalmazzon: erősen rugózott ütközőkkel is ellátta a mozgó korongot. A vízszintes választófalak beszakadása után az ütközők még a fenékhez való ütődés erejét is csökkentették. Ezek az ütközők is megvoltak, csak vissza kellett szerelni a mozgó korongra, a korongot pedig a helyére illeszteni. A könnyen kezelhető darabok visszaszerelése egész rövid időt igényelt, hiszen a súlyuk jóformán nem is volt érezhető.

A munkát elvégezték. Minden fáradság nélkül illesztették össze a darabokat. Néhány csavarra és anyára volt csak szükség. Szerszámokban nem volt hiány. Az újból összeszerelt korong úgy állt csakhamar az ütközőkön, mint az asztal a lábain.

A korong visszahelyezése azonban egy kényelmetlenséggel járt. Az alsó ablak hozzáférhetetlenné vált. A függőleges zuhanás közben az utasok ezen a kilátón át nem figyelhették a Holdat. Erről tehát le kellett mondaniuk. Az oldalfalon levő ablakokon át azonban így is messze kilátás tárult a Hold tájaira, olyasformán, mint ahogyan az ember a léghajó gondolájából látja a Földet. A korong visszahelyezése egyórai munkába került. Dél elmúlt már, amikor az utasok az előkészületeket befejezték. Barbicane újabb megfigyeléseket tett: a lövedék elhajlását figyelte. Nagy bosszúsággal vette észre, hogy a lövedék nem fordult eléggé a zuhanáshoz. Úgy tűnt, mintha a holdtányérral párhuzamos görbén haladna. Az éjszaka vándora ragyogóan tündökölt az űrben: szemközt a Nap vetítette rá tüzes sugarait.

A helyzet még mindig nyugtalanító volt.

- Megérkezünk-e vajon? - kérdezte Nicholl.

- Tegyünk úgy, mintha meg kellene érkeznünk - felelte Barbicane.

- De nagyon be vagytok gyulladva! - csattant fel Michel Ardan hangja. - Megérkezünk, sőt sokkal gyorsabban, mint szeretnénk!

Erre a megjegyzésre aztán Barbicane tüstént visszatért előkészületeihez: elhelyezte a zuhanás lassítását szolgáló gépezetet.

Emlékszünk Nicholl kapitány szereplésére a floridai Tampa Town-ban tartott gyűlésen. A kapitány ott még Barbicane ellenségeként s ellenfeleként viselkedett. És mikor Nicholl kapitány azt állította, hogy a lövedék majd úgy törik szilánkká, mint az üveg, Michel azt felelte neki, hogy megfelelő módon elhelyezett rakétákkal fogja lassítani a zuhanást.

S valóban, ezeknek a hatalmas, a lövedék fenekén elhelyezett, de a lövedéken kívül elsülő rakétaütegeknek ellenlökése bizonyos fokig hátráltathatja a lövedék sebességét. A rakéták ugyan az űrben égnek el, az égéshez azonban mégsem fog hiányozni az oxigén, mert azt a rakéták maguk fejlesztik, éppúgy, mint a Hold vulkánjai, amelyeknek működését mit sem akadályozta az, hogy a Holdnak nincs légköre.

Barbicane tehát rakétákat vitt magával, amelyek menetes, kis méretű acélcsövekbe voltak zárva. A csöveket csavarok erősítették a lövedék fenekéhez: belül egy szinten voltak a fenékkel, kívül féllábnyira kinyúltak belőle. Húsz ilyen rakéta sorakozott egymás mellett. A korongba vágott nyíláson át történik majd a csövekhez vezető húsz kanóc meggyújtása. A robbanás a lövedéken kívül fejti ki a teljes hatását. A csöveket már előzetesen megtöltötték a sisteregve égő keverékkel. A fenékre szerelt fedőlemezeket kellett már csak eltávolítani, és felszerelni helyükre a hajszálnyi pontossággal beilleszkedő csöveket.

Ezzel az újabb munkával három óra tájt végeztek. Minden óvóintézkedés megtörtént - nem volt egyéb dolguk. Vártak.

Eközben a lövedék szemmel láthatóan közeledett a Holdhoz. Kétségtelen, hogy a Hold vonzóereje is hatott rá bizonyos mértékben, de a saját sebessége is vitte tovább - mégpedig ferde vonalban. A két erő eredője valószínűleg egy tangens lesz. Az már bizonyos volt, hogy a lövedék nem fog normálisan a Hold felületére esni, mert alsó része nem irányult a Hold felé, pedig súlyánál fogva egészen felé kellett volna fordulnia.

Amikor Barbicane észrevette, hogy a lövedék ellenáll a nehézkedési törvény hatásának, még fokozódott a nyugtalansága. Az ismeretlen tátongott előtte, a csillagközi térség, ahol ismeretlen erők uralkodnak. Ő, a tudós, az imént még azt hitte, hogy számításba vett minden lehetőséget: a visszatérést a Földre, a megérkezést a Holdra és a semleges vonalon való vesztegelést! S íme, most váratlanul felbukkant egy negyedik, a végtelen rettenetével terhes lehetőség. Mindenki más összeroppant volna erre a felfedezésre. De Barbicane, az elszántan kutató tudós, a flegmatikus természetű Nicholl és Michel Ardan, a vakmerő kalandor olyan fából voltak faragva, hogy semmitől sem rettentek vissza.

A társalgás most e körül a téma körül forgott. Az ő helyükön mindenki más a gyakorlati oldaláról fogta volna meg a kérdést. Találgatta volna, vajon merre viszi a lövedékvonat. Ők nem ezt tették. Kutatták, mi lehet az az ok, amely ezt az eredményt előidézte.

- Szóval kisiklottunk - mondta Michel. - De hát miért siklottunk ki?

- Attól tartok - mondta Nicholl -, hogy az előrelátó számítások ellenére a Columbiad nem volt helyesen beirányítva. Márpedig a legcsekélyebb tévedés is elegendő, hogy túlrepítsen bennünket a Hold vonzóerejének hatókörén.

- Vagyis rosszul céloztak volna? - kérdezte Michel.

- Nem hiszem - felelte Barbicane. - Az ágyúcső pontosan függőlegesen állt: kétségtelen, hogy a kilövési hely zenitjére irányult. Lövedékünknek a zeniten áthaladó Holdat tehát a kellős közepén kellene eltalálnia. Itt valami más ok játszhatott közre. Csak azt nem tudom, micsoda.

- Nem fogunk elkésni? - kérdezte Nicholl.

- Elkésni?! - szisszent fel Barbicane.

- Úgy van - felelte Nicholl. - A cambridge-i csillagvizsgáló jegyzéke szerint az utat 97 óra 13 perc és 20 másodperc alatt kell megtennünk. Ami azt jelenti, hogy ha korábban érkezünk, a Hold még nem lesz a célpontban, ha pedig későbben érkezünk, már nem lesz ott.

- Nagyon helyes - felelte Barbicane. - Mi december 1-én este 11 óra előtt 13 perc 20 másodperccel indultunk, és 5-én éjfélkor kell megérkeznünk, pontosan abban a pillanatban, amikor telihold lesz. Nos, ma december 5-e van. Délután fél négy óra. Tehát nyolc és fél óránk van még: ennyi idő alatt célhoz érhetünk. Miért ne érkeznénk meg idejében?

- Talán a kelleténél nagyobb a sebességünk - jegyezte meg Nicholl. - Mert azt már tudjuk, hogy kezdősebességünk nagyobb volt, mint gondoltuk.

- Nem, és ezerszer nem! - kiáltotta Barbicane. - Ha a lövedék jó irányban halad, nagyobb sebesség mellett is elérkezünk a Holdba. Nem, a sebességben nincs hiba. Itt más történt: a lövedék eltért a pályájától. Valami eltérítette.

- Micsoda? Kicsoda? - kérdezte Nicholl.

- Azt nem tudom megmondani.

- Mondd, Barbicane - szólalt meg ekkor Michel -, érdekel téged, hogy mi az én véleményem? Azzal kapcsolatban, hogy mi okozta az eltérülést?

- Beszélj.

- Én fél dollárt sem adnék azért, hogy ezt megtudjam! Eltérültünk, ez a tény. Hát fontos nekem, hogy hova megyünk? Majd kiderül. Az ördögbe is, mi most, ugyebár, az űrben száguldunk, majd csak belekerülünk valami vonzóközpontba, s aztán belepottyanunk.

Ez a közönyös válasz nem elégítette ki Barbicane-t. Nem mintha aggasztotta volna a jövő. Ő csupán azt akarta tudni, de mindenáron, hogy mi térítette el útjából a lövedéket.

Eközben a lövedék, a kihajított tárgyakkal együtt, még mindig oldalzó irányban haladt a Holdhoz. Már 2000 mérföld távolságban sem voltak tőle. A Holdon meghatározott iránypontok segítségével Barbicane megállapította, hogy a lövedék sebessége egyenletessé válik. Ez is azt bizonyítja, hogy nem zuhannak. A lövedék hajtóereje egyelőre még felülmúlta a Hold vonzóerejét, de kétségtelen volt, hogy röppályája egyre közelebb viszi a Holdhoz. Az utasok abban reménykedtek, hogy a távolság csökkenésével felülkerekedik a nehézségi erő, és végül mégis zuhanni kezdenek.

A három barát nem tehetett egyebet, mint hogy folytassa a megfigyeléseket. A bolygó topográfiai alakulatát azonban még most sem tudták meghatározni. A domborulatok szintkülönbsége elmosódott a sugárzó napfényben.

Este nyolc óráig álltak az oldalsó ablakoknál, és figyeltek. A Hold ekkor már akkorára nőtt, hogy eltakarta előlük az égbolt felét. Egyik oldalon a Nap sütött, a másikon a Hold: a lövedék ragyogó fényben fürdött.

Barbicane ekkor már csak 700 mérföldre becsülte a célponttól való távolságot. Az volt a benyomása, hogy a lövedék 200 méter másodpercenkénti sebességgel halad, vagyis körülbelül 170 mérfölddel óránként. A centripetális erő hatása alatt a lövedék feneke már-már a Hold felé fordult, de az átfordulás mégsem következett be, mert a centrifugális erő még mindig erősebb volt. Valószínűnek tűnt, hogy az egyenes vonalú röppálya valamely meghatározhatatlan görbébe megy át.

Barbicane folyvást a maga megoldatlan problémáján törte a fejét. Múltak az órák, s nem jutott semmi eredményre. A lövedék szemmel láthatóan közeledett a Holdhoz, de már látták, hogy nem fogja elérni. A mozgó testre ható két erő: a vonzóerő és a taszítóerő eredője fogja meghatározni, hogy mekkora lesz a lövedék legkisebb távolsága a Holdtól, midőn elhalad mellette.

- Egyetlen óhajom van csupán - mondta Michel. - Hogy elég közel haladjunk el a Hold mellett ahhoz, hogy kifürkészhessük a titkait!

- Átkozott legyen az a valami, ami eltérítette útjából a lövedékünket! - kiáltott fel Nicholl.

- Átkozott legyen az a meteor - felelte Barbicane, mintha egyszerre megvilágosodott volna valami az agyában -, átkozott legyen az a meteor, amellyel útközben találkoztunk!

- Hogyan? Mit mondasz? - neszelt fel Michel Ardan.

- Mit akarsz ezzel mondani?! - kiáltotta Nicholl.

- Azt akarom mondani - felelte Barbicane meggyőződéssel -, és azt is mondom, hogy az eltérülést egyes-egyedül az okozta, hogy azzal az űrben kóborló meteorral találkoztunk.

- De hiszen még csak nem is súrolt bennünket! - hitetlenkedett Michel.

- Az nem fontos. A meteor tömege a lövedék tömegéhez viszonyítva óriási volt, s vonzóereje elég ahhoz, hogy befolyásolja az irányunkat.

- Ezen múlott volna?! - kiáltott fel Nicholl.

- Igen, Nicholl, ezen múlott, ezen a csekélységen - felelte Barbicane. - De egy 84 000 mérföldes úton egy ilyen csekélység is elég ahhoz, hogy ne érkezzünk meg a Holdba!

Barbicane kétségtelenül rájött, hogy mi lehetett az eltérülés egyetlen, hihető oka. Bármi csekély volt is az eltérülés, a lövedék röppályája mégiscsak módosult. Minő balszerencse! Egy merőben véletlen esemény folytán meghiúsul a merész vállalkozás, és ha nem következik be valamely rendkívüli körülmény, nem érkeznek meg a Holdba. Vajon elég közel halad-e majd a lövedék a bolygó mellett, hogy az utasok fényt derítsenek bizonyos fizikai és geológiai kérdésekre, amelyeket a tudósok mindmáig nem tudtak megválaszolni? Most már csak ez az egy kérdés nyugtalanította a vakmerő utasokat.

Gondolni sem akartak arra, milyen sorsot tartogat számukra a jövő. Mégis, mi lesz velük a világűr pusztaságában? Rövidesen elfogy a levegőjük. Még egy-két nap, és megfulladnak a világűrben céltalanul bolyongó ágyúgolyó belsejében. De ez az egy-két nap évszázadokat jelentett e vakmerő férfiak számára: minden pillanatot felhasználtak, és figyelték a Holdat - ahová most már sohasem érkeznek el.

A Hold távolságát most körülbelül 200 mérföldre becsülték. Az adott körülmények között - már ami a holdkorong részletes megfigyelését illeti - az utasok voltaképp távolabb voltak a Holdtól, mint a Földön élő, hatalmas távcsövekkel felszerelt emberek.

Tudjuk ugyanis, hogy John Rosse Parsonstownban felállított távcsöve 6500-szoros nagyítást ér el, és 16 mérföldnyi közelségbe hozza a Holdat. A Longs Peaken felállított hatalmas erejű műszer pedig 48 000-szeresen nagyít, és a Holdat nem egészen 2 mérföld közelségbe hozza, úgyhogy felületén a 10 méter átmérőjű tárgyak is elég tisztán kivehetők.

Így hát ebből a távolságból a Hold topográfiai alakulata távcső nélkül nem volt elég tisztán kivehető. Az utasok látták a hatalmas - helytelenül "tengernek" nevezett - mélyedések tágas körvonalait, de nem tudták felismerni, hogy voltaképp micsodák ezek a mélyedések. A hegyvonulatok eltűntek a napsugarak fénytörésének tündöklésében. Az utasok szemét úgy elvakította a fényesség, mintha olvasztott ezüstbe néztek volna - akaratlanul elfordították a fejüket.

Már kibontakozott előttük az égitest hosszúkás alakja. Olyan volt, mint valami óriási, keskenyebb végével a Föld felé fordult tojás. A Hold, keletkezésének első időszakában, folyékony vagy lágy állapotában tökéletesen gömb alakú volt. De csakhamar a Föld vonzásközpontjába került, s a nehézkedés hatására megnyúlt az alakja. A Föld bolygójává válva elvesztette eredeti, tiszta formáját, nehézkedési súlypontja tömegközpontjához képest előretolódott. Egyes tudósok ebből azt következtették, hogy a levegő és a víz valószínűleg elhúzódott a Hold túlsó felületére, amely a Földről sohasem látható.

Mellékbolygónk eredeti formájának ez a változása mindössze pár pillanatig volt észlelhető. A lövedék távolsága a Holdtól rohamosan csökkent, noha sebessége az induláshoz képest jóval kisebb lett: de még mindig nyolc-kilencszer nagyobb sebességgel haladt, mint a gyorsvonat.

Michel még mindig reménykedett, hogy nekiütköznek a holdkorong valamelyik pontjának, mert a lövedék szögben állt hozzá - s éppen ez keltett benne reményt. Sehogy sem tudta elhinni, hogy nem fog megérkezni a Holdba. Nem, nem hiszi el - hajtogatta minduntalan. Barbicane azonban jobban meg tudta ítélni a helyzetet, s kérlelhetetlen logikával magyarázta:

- Nem, nem, Michel, nem érkezünk a Holdra. Csak zuhanással juthatunk oda, de nem zuhanunk. A centripetális erő a Hold vonzásában tart bennünket, de a centrifugális erő menthetetlenül eltávolít tőle.

Barbicane ezt olyan hangon mondta, hogy Michel Ardan reményei is szertefoszlottak.

A lövedék a Hold északi féltekéje felé közeledett. Ezt a részt alul ábrázolják a holdtérképeken, mert rendszerint a messzelátóban észlelt kép szerint rajzolják: tudvalevő, hogy a messzelátó fordított képet ad a tárgyakról. Ilyen Beer és Mölder Mappa selenographicája is, amelyet Barbicane használt. Az északi féltekén óriási síkságok voltak, itt-ott egy-egy magányosan kiemelkedő heggyel.

Éjfélkor telihold volt. Az utasok pontosan ebben a pillanatban értek volna talajt, ha szerencsétlenségükre a meteor az irányból el nem téríti őket. A Hold tehát a cambridge-i csillagvizsgáló által pontosan előre jelzett időben érkezett. Matematikailag a 28. szélességi kör zenitjén, a perigeumában volt. A látóhatárra függőlegesen irányított óriási Columbiad aljában elhelyezkedő megfigyelő az ágyúcső torkában bekeretezve látta volna a Holdat. Az ágyú tengelyének folytatásaként húzott egyenes a Hold középpontján haladt volna át.

Gondolhatjuk, hogy a december 5-éről 6-ára virradó éjszakán az utasok egy percre sem pihentek le. Jött volna-e álom a szemükre az új világ közvetlen közelségében? Dehogyis. Lelkük minden rezdülése egyetlen gondolatban összpontosult: látni! A Föld küldöttei voltak ők, megtestesítették magukban az egész emberiséget, a letűnt nemzedékeket és a jelent; az egész emberiség figyelte az ő szemükkel a Hold tájait, az ő szemükkel hatolt be bolygónk titkaiba. Kissé meghatottan, szívszorongva, némán mentek egyik ablaktól a másikhoz.

Pontosan meghatározták a megfigyelések mikéntjét; a feladatokat Barbicane fogalmazta meg. Messzelátókat használtak a megfigyeléshez. Észleléseiket a térképeken ellenőrizték.

A Hold első megfigyelője Galilei volt. Az ő kezdetleges messzelátója csak harmincszorosan nagyított. Mégis ő ismerte fel először a foltokban a hegyeket, amelyek "úgy tarkítják a Holdat, mint a páva farkát a szemek". Egyes kiemelkedések magasságát is megmérte: a holdtányér átmérőjének huszadrészével egyenlő, vagyis 8800 méter magasságot tulajdonított a hegyeknek. Értékelése túlzott volt. Galilei nem készített térképet megfigyeléseiről.

Néhány évvel később Hevelius, a danzigi csillagász - egy olyan eljárással, amely havonta kétszer, az első és az utolsó negyed idején volt csak pontos - Galileivel szemben a holdátmérő huszonhatod részére szállította le a hegyek magasságát. Ez ugyancsak túlzás volt, az ellentétes értelemben. Ennek a tudósnak köszönhetjük az első holdtérképet. A világos, kikerekített foltok jelezték a kör alakú hegyeket, a sötét foltok az óriási tengereket - ezek azonban a valóságban síkságok.

Hevelius a hegyeknek és a nagy vizeknek földi elnevezést adott. Volt ott az úgynevezett Arábiában egy Sínai-hegy, Szicíliában egy Etna, voltak Alpok, Appenninek, Kárpátok, volt Földközi-tenger, voltak meotiszi mocsarak, volt Pontus Euxinus, és volt egy Kaspi-tenger. Ezek az elnevezések nem voltak találóak, mert sem a hegyek, sem a tengerek alakzata nem emlékeztetett a földgömb azonos nevet viselő alakzataira. A délen terjedelmes szárazfölddel összekötött nagy fehér foltban is csak alig-alig ismerhető fel az Indiai-félsziget, a Bengáli-öböl és a Kokinkínai-öböl fordított képe. Ezek az elnevezések nem is váltak használtakká. Egy másik térképrajzoló, aki jobban ismerte az emberi természetet, új elnevezéseket javasolt, amelyek a hiúságot legyezgették. Ezeket hamarosan el is fogadták.

Ez a térképező Riccioli atya volt, Hevelius kortársa. Egy elnagyolt térképet rajzolt, tele durva hibákkal. De a Hold hegyeit az ókor nagy embereiről és a saját kora tudósairól nevezte el; ezt a szokást követik azóta is.

A harmadik holdtérképet Domenico Cassini készítette a XVII. században. Kivitele jobb, mint a Riccioli-féle térképé, de méretei pontatlanok. Számos levonata jelent meg: az eredeti rézlemezeket, amelyeket a királyi nyomda hosszú ideig megőrzött, később azután kiselejtezték, és mint útban levő limlomot, kilóra eladták.

La Hire, a jeles matematikus és rajzoló egy négy méter magas térképet rajzolt a Holdról. A rajzról metszet soha nem készült.

La Hire után egy német csillagász, Tobias Meyer a XVIII. század derekán egy pompás holdtérkép kiadását készítette elő; a térkép elkészítésénél maga ellenőrizte a legszigorúbban a Hold méreteire vonatkozó adatokat, de 1762-ben bekövetkezett halála megakadályozta a szép mű befejezését.

Utána Schröter és Von Lilienthal következett: számos térképet vázoltak fel a Holdról. A sort a drezdai Lohrmann folytatta, akinek egy huszonöt lapból álló térképet köszönhetünk. Négy lapról metszetek is készültek.

Beer és Mölder 1830-ban szerkesztették meg híres holdtérképüket, a Mappa selenographicát, a hegyrajzi vetület alapján. Ez a térkép pontosan olyannak ábrázolja a holdkorongot, amilyennek látszik. A hegyek és a síkságok alakulata azonban csak a középső részen pontos. A többi részen, az északin, a délin, a keletin és a nyugatin a rövidülésben ábrázolt formák nem hasonlíthatók össze a középső résszel. Ez a 95 centiméter hosszú, négy részre osztott helyrajzi térkép a holdtérképezés mesterműve.

Említésre méltó még ezenkívül Julius Schmidtnek, a német csillagásznak domborművű holdtérképe, Secchi atya topográfiai munkái, Waren de la Rue-nek, az angol műkedvelőnek pompás metszetei, végül Lecouturier és Chapuis hegyrajzi vetületi térképe. Ez utóbbi szép modell 1860-ban készült; rajza nagyon éles, elrendezése igen áttekinthető.

E lajstrom foglalja magában a Hold ismeretlen világáról készült térképeket. Barbicane-nak ezek közül két térkép volt a birtokában: a Beer és Mölder-féle, továbbá Chapuis és Lecouturier térképe. Ezek a térképek megkönnyítették megfigyelőmunkáját.

Ami pedig az optikai műszereket illeti, Barbicane-nak kitűnő tengerészeti messzelátókat bocsátottak rendelkezésére, amelyeket külön erre az utazásra gyártottak. Ezek a messzelátók százszorosan nagyították fel a tárgyakat: tehát a Holdat a Földtől nem egészen 1000 mérföld közelségbe hozták volna. Ami azt jelenti, hogy hajnali három órakor, amikor a lövedék nem egészen 120 kilométer távolságban volt a Holdtól, a légköri hatásoktól mentes környezetben ezeknek a műszereknek 1500 méternél is közelebb kell hozniuk az égitest felületét.

"Látta maga már a Holdat?" - kérdezte egy tanár gúnyosan egyik tanítványát. "Nem, kérem, még nem láttam - felelte a tanítvány még gúnyosabban. - De hallottam már beszélni róla."

A Földön élő lények óriási többsége voltaképp ugyanezt a mulatságos választ adhatná erre a kérdésre. Tömérdek ember hallott beszélni a Holdról, de egyikük sem látta... legalábbis a messzelátó vagy a távcső lencséjében. Hány olyan ember van, aki még sosem vetett pillantást bolygónk térképére!

A holdtérképen egy különös sajátság ötlik rögtön a szemünkbe.

A Föld és a Mars arculatától eltérően, a Holdon a szárazföldek nagyobbrészt a déli féltekén terülnek el. A szárazföldek itt nem határolódnak el olyan éles, szabályos vonalban, mint Dél-Amerika, Afrika és az Indiai-félsziget partjai. A Hold szárazföldjeinek szeszélyes rajzú, csipkézett, mélyen tagolt partjain sok az öböl és a félsziget. Erősen emlékeztetnek a Szunda-szigetek összevisszaságára, ahol túlságosan tagolt a Föld. Ha volt valaha hajózás a Holdon, a tengerjárás ott különösen nehéz és veszélyes lehetett: méltán sajnálatot érdemelnek a holdbéli tengerészek és hidrográfusok. Nem volt könnyű dolguk a hidrográfusoknak, midőn a szaggatott partvidéket feltérképezték - sem a matrózoknak, amikor a veszélyes tájakon partra szálltak.

Megfigyelhetjük azt is, hogy a Holdon a déli sark sokkal kifejezettebben szárazföldi jellegű, mint az északi sark. Az utóbbin csak egy akkora darab föld van, mintha egy sapkát nyomtak volna rá, amelyet óriási kiterjedésű tengerek választanak el a többi szárazföldtől. A "tenger" kifejezéssel persze mindig azokat az óriási térségeket jelöljük, amelyeket valószínűleg víz borított valamikor: ma már hatalmas terjedelmű síkságok.

A déli féltekét csaknem teljesen elborítja a szárazföld. Lehetséges tehát, hogy a Hold-lakók már kitűzték a zászlót planétájuk déli vagy északi sarkára, míg a Földön glóbuszunknak ezt az ismeretlen pontját a sarkkutatók egész sora: Franklin, Ross, Kane, Dumont d'Urville és Lambert mindmáig nem érte el.

A Hold felületén sok a sziget. Csaknem valamennyi hosszúkás vagy szabályosan kör alakú, mintha körzővel volna kicirkalmazva. Nagy szigettengert képeznek, hasonlóan a Görögország és Kisázsia közé szórt bűbájos szigetcsoporthoz, amelyhez a legszebb mítoszok fűződnek. Naxosz, Tenedosz, Milo, Karpathosz neve jut önkéntelenül az eszünkbe, s szemünk a szigetek között bolyongó Odüsszeusz hajóját vagy az argonauták "klipperét" keresi.

Michel Ardan legalábbis azt kereste. Ő a görög szigetvilágot látta a térképen. Társait, akik nem voltak ilyen képzelgők, ezek a partok inkább Új-Brunswick és Új-Skócia szaggatott földjére emlékeztették. Ott, ahol a francia a mondavilág hőseinek nyomait fürkészte, a két amerikai meghatározta azokat a pontokat, amelyek alkalmasaknak tűntek, hogy ott majd kereskedelmi és ipartelephelyeket létesítsenek.

A Holdon levő szárazföldek leírásának befejezéséül néhány szóval a hegyrajzi alakulatra is kitérünk.

Hegyláncok, magánosan álló hegyek, kráterek és barázdák vehetők ki egész világosan a Hold felületén. Ez a felsorolás magában foglalja a Hold domborzatának minden változatát. A talaj erősen egyenetlen. Mintha Svájcot vagy Norvégiát látnánk óriási kiterjedésben a térképen. Itt mindent az alvilági erők formáltak. Ez a girbegurba talaj a Hold kérgének többszöri összehúzódásával jött létre, abban a korszakban, amikor az égitest még kialakulóban volt.

A holdkorongra vonatkozó észleletek segítséget nyújtanak a nagy geológiai jelenségek tanulmányozásához. Egyes csillagászok állítása szerint a Hold felszíne fiatalabb állapotban maradt meg, mint a Földé, noha annál régebben keletkezett. A Holdon ugyanis nincsen víz, amely szétmállasztja az eredeti domborzatot, nincs levegő, amelynek bomlasztó hatása módosítja a felszín már kialakult formáit. Az alvilági erők munkájába itt nem avatkoznak be az óceáni erők, s az a maga ősi tisztaságában megmutatkozik. A Hold ma olyan, mint a Föld volt, amikor még nem töltötte fel üledékes rétegekkel az áradás és a vízfolyás.

Miután tekintetünk bebarangolta a hatalmas kiterjedésű szárazföldeket, most a síkságoknál is nagyobb tengerek vonzzák. Nemcsak alakzatuk, elhelyezkedésük, körvonaluk emlékeztet a Föld óceánjaira; a Hold felszínének nagyobb részén is tenger terül el. De a medencéket a Holdon nem borítja víz: síkság valamennyi. Az utasok nagyban reménykedtek, hogy most majd rövidesen megállapíthatják e síkságok jellegzetes sajátságait.

A csillagászok, enyhén szólva, furcsa neveket adtak ezeknek az állítólagos tengereknek. A tudomány máig is respektálta ezeket az elnevezéseket. Michel Ardannak igaza volt, amikor a holdtérképet a "szerelem térképéhez" hasonlította, amelyet egykor Scudéry kisasszony meg Cyrano de Bergerac rajzolgatott.

- Csakhogy ez itt már nem a XVII. századbeli érzelmi térkép - jegyezte meg Michel -, hanem az élet térképe. Két élesen elkülönült részre oszlik, az egyik a női, a másik a férfirész. A nőké a jobb félgömb. A férfiaké a bal!

Amikor Michel ilyeneket mondott, prózai lelkületű társai csak a vállukat vonogatták. Barbicane és Nicholl egészen más szempontból nézték a Hold térképét, mint csapongó képzeletű barátjuk.

Ennek a fantasztának azonban valamelyest mégiscsak igaza volt. Ám ítéljük meg magunk.

A bal oldali féltekén terül el a Felhők tengere, amelyben oly gyakran merül el az emberi értelem. Nem messze tőle az Esők tengere: az emberi lét gondja-baja táplálja. Emellett van a Viharok tengere, példázván, hogy az ember állandó harcban áll a szenvedélyeivel, s gyakran alulmarad a küzdelemben. S amikor belefáradt a csalódásokba, a sok árulásba, a hűtlenségbe, a földi nyomorúság özönébe, útja végén mit talál? A végeláthatatlan Kedvetlenség tengerét, amelyet alig-alig enyhít a Harmat-öböl vizének néhány cseppje! Felhők, esők, viharok, kedvetlenség - mi van még az ember életében? Ez a négy szó a teljes élet foglalata.

A jobb oldali féltekén, a "nők birodalmában" kisebbek a tengerek; sokatmondó nevükben benne foglaltatik a nő életének minden eseménye. A fiatal leány a Derű tengere fölé hajol, s mosolygó jövőt tükröz elébe az Álmok tava. A Nektár-tenger lágy hullámai felett a szerelem fuvalma lengedez. Majd a Termékenység tengere s a Válságok tengere következik, azután a Borús Évek tengere, amelynek talán nagyon is csekély a kiterjedése, s végül a nagy-nagy Nyugalom tengere: ez elnyel minden hamis szenvedélyt, minden hívságos álmot, minden kielégületlen vágyat; habjai békésen ömlenek bele a Halál tavába...

Mily különös nevek! Mily különös: a Holdat két féltekére osztani - s hogy ez a két félteke egy egészet alkot, mint a férfi és a nő. Kerek egész, mint a világűr maga. Hát nem volt igaza a csapongó képzeletű Michelnek, amikor a régi csillagászok szeszélyes ötletét így magyarázta?

Amíg Michel képzelete a "tengereket" járta, komoly társai földrajzi szempontból vizsgálták a dolgokat. "Könyv nélkül" megtanulták ezt az új világot. Szögek, átlók mérésével foglalatoskodtak.

Barbicane és Nicholl számára a Felhők tengere a talajnak egy óriási bemélyedése volt, amelyből helyenként nagy, kerek hegyek emelkedtek ki. Ez a bemélyedés a déli félteke nyugati felének nagyobbik részén, 184 800 négyzetmérföldnyi területen terjed el; középpontja a déli szélesség 15. fokán és a nyugati hosszúság 20. fokán van. A Viharok óceánja, az Oceanus Procellarum a holdtányér legnagyobb síksága; területe 328 000 négyzetmérföld; középpontja az északi szélesség 10. fokán és a keleti hosszúság 45. fokán van. Ebből a síkságból emelkedik ki a csodás, tündöklő Kepler-hegy és az Arisztarkhosz-hegy.

Északabbra fekszik az Esők tengere, a Mare Imbrium, amelyet magas hegyláncok választanak el a Felhők tengerétől. Középpontja az északi szélesség 35. fokán és a keleti hosszúság 20. fokán van. Nagyjából kör alakú, kiterjedése 193 négyzetmérföld. Közelében van a Kedvetlenség tengere, a Mare Humorum, egy 44 200 négyzetmérföld területű kis medence, a déli szélesség 25. fokán és a keleti hosszúság 40. fokán. A déli félteke partjaiba három öböl mélyed: a Forró-öböl, a Harmat-öböl és az Írisz-öböl: magas hegyláncok közé zárt kis síkságok.

A "női" félteke alakulata szeszélyesebb; itt több a tenger, de a tengerek kisebbek. Észak felé van a Hidegség tengere, a Mare Frigoris, az északi szélesség 55. és a hosszúság 0. fokán. Kiterjedése 76 négyzetmérföld. A Halál tengere és az Álom tava határolják. Még északabbra van a Derű tengere, a Mare Serenitatis, az északi szélesség 25. és a nyugati hosszúság 20. fokán, 86 négyzetmérföld kiterjedésben; továbbá az egészen kerek, pontosan körülhatárolt Válságok tengere, a Mare Crisium, amely az északi szélesség 17. és a nyugati hosszúság 55. fokán 40 000 négyzetmérföld területet foglal el: valóságos Kaspi-tengerként bújik meg egy hegykoszorú mélyében. Az egyenlítőnél, az északi szélesség 5. és a nyugati hosszúság 25. fokán van a Nyugalom tengere, a Mare Tranquillitatis, 21 509 négyzetmérföld kiterjedésben; ez a tenger északon a 28 800 négyzetmérföld kiterjedésű, a déli szélesség 15. és a nyugati hosszúság 35. fokán fekvő Nektár-tengerrel, a Mare Nectarisszal határos, keleten pedig a Termékenység tengerével, a Mare Fecunditatisszal, a félteke legnagyobb tengerével, amely a déli szélesség 3. és a nyugati hosszúság 50. fokán terül el, és 219 300 négyzetmérföld a kiterjedése. Egészen északon és egészen délen két tenger látható, a Humboldt-tenger, a Mare Humboldtianum, 6500 négyzetmérföld kiterjedéssel és a Déli-tenger, a Mare Australe, 26 000 négyzetmérföld felülettel.

A holdtányér közepén, a 0. délkörön, az egyenlítőt megnyergelve, húzódik a Közép-öböl, a Sinus Medii, mint valami kötőjel a két félteke között.

Így bontotta részekre Nicholl és Barbicane a bolygónak azt a felületét, amely a Földről mindig látható. A mértékek összeadása után nyert eredmény azt mutatta, hogy ennek a féltekének 4 738 160 négyzetmérföld a területe, amelyből 3 317 600 mérföld esik a tűzhányókra, a hegyláncokra, a kráterekre, a szigetekre, egyszóval a Hold szárazföldi alakzatot mutató részére, és 1 410 400 mérföld a tengerekre, a tavakra, a mocsarakra, arra a részre, amelyet a látszat szerint víz borít. A derék Michelt azonban mindez csöppet sem érdekelte.

Mint látjuk, a Hold féltekéje 13,5-szer kisebb a Földnél. A csillagászok mostanáig mégis 50 000-nél több krátert számoltak meg rajta. Felülete rücskös, ragyás, repedezett, s méltán rászolgál arra a csöppet sem költői minősítésre, amelyet az angoloktól kapott: tudniillik hogy olyan, mint a "green cheese", vagyis a rokfort sajt.

Michel Ardan fel volt háborodva, midőn Barbicane ezt a bántó szót kimondotta.

- Tessék, mire nem vetemednek az angolszászok a XIX. században! Sértegetik a szép Dianát, a szőke Phoebét, a nyájas Íziszt, a bájos Asztartét, az Éjszaka Királynőjét, Latona és Jupiter leányát, a sugárzó Apolló ifjú testvérhúgát!

Elmondottuk, hogy a lövedék mozgásának iránya a Hold északi féltekéje felé haladt. Az utasok távol voltak a bolygó középponti övezetétől, pedig ha a röppálya végzetesen el nem térül eredeti irányától, ebbe ütköztek volna bele.

Fél órával múlt el éjfél. Barbicane 1400 kilométerre becsülte a Holdtól való távolságukat, amely valamivel nagyobb volt a Hold sugarának hosszánál. De az északi sarkhoz közeledve, ez a távolság csökkenni fog. A lövedék most nem az egyenlítő magasságában haladt, hanem - mint azt a térképről pontosan megállapították - a szélesség 10. fokával szemben repült. Barbicane és a társai tehát a legkedvezőbb körülmények között figyelhették meg a Holdnak azt a részét, amely a 10. foktól az északi sarkig terjed.

A messzelátók az 1400 kilométer távolságot 14 kilométerre, vagyis 9 mérföldre csökkentették. A Sziklás-hegységben felállított távcső ennél is közelebb hozta a Holdat, viszont a Földön a légköri viszonyok erősen csökkentették a lencsék fényerejét. A lövedékben utazó Barbicane, szemén a messzelátóval, máris észlelt bizonyos részleteket, amelyek a Földről nézve szinte láthatatlanok.

- Barátaim - szólalt meg ekkor Barbicane nagyon komolyan -, én nem tudom, hová megyünk, nem tudom, hogy visszatérünk-e még valaha a Földre. Mi azonban végezzük pontosan úgy a dolgunkat, mintha munkánk egy napon majd embertársaink javát szolgálhatná. Kapcsoljunk ki most gondolatainkból mindent, ami nyugtalaníthat bennünket. Mi csillagászok vagyunk. Az ágyúgolyó pedig a cambridge-i csillagvizsgáló egyik laboratóriuma, amelyet áthelyeztek a világűrbe. Végezzük el a megfigyeléseket.

E szavak elhangzása után azonnal megkezdték s a legnagyobb pontossággal végezték a megfigyeléseket. Az eredmény híven tükrözte a Hold felületének más és más nézetből nyert képét, aszerint, amint a mozgó lövedéknek az égitesttől való távolsága változott.

Az ágyúgolyó a 10. fok északi szélesség magasságában volt, s úgy tűnt, hogy ugyanekkor egészen pontosan a keleti hosszúság 20. fokán halad.

Egy fontos megjegyzést kell itt a megfigyelésekhez használt térképpel kapcsolatban beiktatnunk. Messzelátókban a tárgyak fordított képe keletkezik, s ezért a holdtérképeken dél fent van, és észak van lent. Ezek szerint természetesnek tartanánk, hogy a fordított ábrázolásnál bal felé van kelet, nyugat pedig jobb felé esik. Ez azonban nincsen így. Ha megfordítjuk a térképet, a Hold olyan lesz, mint ahogyan az égbolton látjuk: kelet bal kéz felé, nyugat pedig jobb kéz felé esik, éppen ellenkezőleg, mint a Föld térképein. Az eltérés oka a következő: az északi féltekén, vagy ha úgy tetszik, Európában, a megfigyelők a Holdat helyzetükhöz viszonyítva délen látják. A Hold megfigyelésénél hátat fordítanak északnak, míg a Föld térképének nézésénél szemben vannak északkal. Ha hátat fordítanak északnak, bal kéz felé esik kelet, nyugat pedig jobb kéz felé. A déli féltekén, például Patagóniában, a megfigyelők a Hold nyugati részét pontosan baloldalt látják, keleti részét pedig jobboldalt, minthogy dél a hátuk mögött van.

Ez tehát az oka a két égtáj látszólagos megfordításának, amit számításba kell vennünk, ha most soron követjük Barbicane elnök megfigyeléseit.

Beer és Mölder Mappa selenographicájának segítségével az utasok rögtön felismerték, hogy a holdkorong melyik része került messzelátójuk látóterébe.

- Mit látunk most? - kérdezte Michel Ardan.

- A Felhők tengerének északi részét - felelte Barbicane. - De túl messzire vagyunk tőle, hogy voltaképpeni jellegét felismerhessük. Száraz homok borítja-e ezeket a síkságokat, mint ahogyan a legrégibb csillagászok állították? Vagy óriási erdők, mint Waren de la Rue véli, aki szerint a Holdnak van légköre, csakhogy ez a légkör igen vékony, és igen sűrű. Ezt később majd megtudjuk. Nincs jogunk bármit is állítani, amiről meg nem bizonyosodtunk.

A Felhők tengere elég bizonytalanul van a térképen elhatárolva. A csillagászok feltételezik, hogy ebből a nagy síkságból mindenfelé lávatömbök meredeznek ki, amelyek a jobb oldali rész közelében levő tűzhányók, a Ptolemaiosz, a Purbach és az Arzachel kitöréseiből erednek. De a lövedék folytonosan közeledett a Holdhoz, és csakhamar feltünedeztek a tenger északi határát lezáró hegycsúcsok. Sugárzóan szép hegy tűnt fel előttük, orma beleveszett a napsugarak lángoló fényébe.

- Ez micsoda? - kérdezte Michel.

- Ez a Kopernikusz.

- Nézzük csak meg jobban ezt a Kopernikuszt.

Ez a hegy az északi szélesség 9. és a keleti hosszúság 20. fokán van, magassága 3438 méter a Hold színe felett. A Földről igen jól látható, a csillagászok remekül tanulmányozhatják, különösen az utolsó negyed és az újhold közötti szakaszban, mert a hosszú árnyékok akkor keletről nyugatra vetődnek, s ki lehet számítani belőlük a hegyek magasságát.

A Tycho-hegy után a Kopernikusz-hegy a holdtányér legjelentősebb sugárzási gócpontja. Mint valami óriási világítótorony, magánosan emelkedik ki a Felhők tengeréből, a Viharok tengerének határán. A fenségesen ragyogó hegy egyszerre két tengert is megvilágít. Telihold idején páratlan látványt nyújtanak a kápráztatóan tündöklő, hosszú fénypászmák, amelyek a síkságot északon határoló hegyláncon túlhaladva, belevesznek az Esők tengerébe. Földi időszámítás szerint hajnali egy órakor a lövedék, mint valami elszabadult léggömb, a csodaszép hegy fölött lebegett.

Barbicane főbb vonalakban pontosan ráismert a hegyre. A Kopernikusz az elsőrendű hegykoszorúk sorozatában a nagy holdkatlanok osztályához tartozik. A Viharok tengere fölé emelkedő Keplerhez és az Arisztarkhoszhoz hasonlóan, fényes pontként tündököl át néha a hamvas fényen, s ezért működésben levő tűzhányónak tartották. Pedig a Kopernikusz is kihűlt vulkán, mint minden tűzhányó a Holdnak ezen a felén. Kerületének körülbelül 22 mérföld az átmérője. A sorozatos kitörések folyamán képződött rétegeződés nyoma látható volt a messzelátóval; a hegy környéke vulkanikus eredetű törmelékkel volt teleszórva; még a kráter belsejében is volt ilyen törmelék.

- A Hold felületén különböző kráterek vannak - mondta Barbicane. - Könnyen megállapítható, hogy a Kopernikusz a sugaras kráterek fajtájához tartozik. Ha közelebb lennénk hozzá, látnók, hogy kúpok emelkednek ki a belsejéből - ezek a kúpok valamikor mind tüzet okádtak. Különös jelenség a Holdon - és ez a jelenség a Hold minden részén kivétel nélkül érvényesül -, hogy a kráterek belső felülete különösképpen alacsonyabb szinten van, mint kívül a síkság, míg a Földön a kráterek ellentétes alakulatot mutatnak. Ebből az következik, hogy a kráterek fenekének általános görbülete egy olyan gömböt alkot, amelynek átmérője kisebb, mint a Holdé.

- Mi az oka ennek a különös geológiai alakzatnak? - kérdezte Nicholl.

- Azt senki sem tudja - felelte Barbicane.

- Mily csodálatosan szép ez a sugárzó hegy! - lelkesedett Michel. - El sem képzelhetem, hogy valaha is részünk legyen ennél gyönyörűbb látványban.

- Mit mondanál vajon, ha utunk véletlenül a déli féltekéhez sodorna bennünket? - mondta erre Barbicane.

- Hogy mit? Azt, hogy az még ennél is gyönyörűbb! - felelte Michel Ardan.

A lövedék most függőleges irányban lebegett a kráter felett. A Kopernikusz hegyfala szinte tökéletes kört képezett, meredek bástyái világosan kirajzolódtak, s láthatóvá vált a kettős hegykoszorú. A hegy körül szürkés, zord síkság terült el, amelyből sárgás színben emelkedtek ki a domborulatok. A katlan mélyéből, mint valami ékszerdoboz belsejéből, két-három vulkanikus kúp villant fel egy pillanatra, óriási, tündöklő gyöngyszemekhez hasonlóan. Észak felé a kráter fala besüppedt; az alacsonyabb rész felől valószínűleg meg lehetett volna közelíteni a tűzhányó belsejét.

A Kopernikusz körül elterülő síkság felett repülve, Barbicane számos jelentéktelen hegyet észlelt, köztük a Gay-Lussacról elnevezett, 23 kilométer széles kis hegykoszorút. A síkság déli része egészen lapos volt, a talaj semmiféle kidudorodást vagy kiemelkedést nem mutatott. Észak felé azonban, egészen a Viharok tengerének határáig, a talaj olyan volt, mint az orkán korbácsolta tenger; a magános hegycsúcsok, a domborulatok egymásra toluló s hirtelen megdermedt hullámoknak tűntek. E mozgalmas térséget minden irányban fénypászmák szelték át, amelyek a Kopernikusz ormán futottak össze. Némelyik fénypászma 30 kilométer széles volt, s meghatározhatatlan hosszúságú.

Az utasok azon vitatkoztak, honnan erednek ezek a különös fénysugarak. De ők is éppoly kevéssé tudták meghatározni e sugarak lényegét, mint a Földön a csillagászok.

- Nem lehetséges-e az, hogy ezek a sugarak egyszerűen hegyfalak, amelyek erősebben verik vissza a napsugarakat? - mondta Nicholl.

- Nem, ez lehetetlen - felelte Barbicane. - Ha így volna, a hegygerincek a Hold bizonyos állásában árnyékot vetnének. De hát nem vetnek árnyékot.

A fénypászmák valóban csak akkor láthatók, amikor a Nap szemben áll a Holddal, s eltűnnek, mihelyt a Nap sugarai ferdén esnek rá.

- De milyen magyarázatot eszeltek ki a tudósok a fénypászmák jelenségének megmagyarázására? - kérdezte Michel. - Meggyőződésem ugyanis, hogy a tudósok semmilyen kérdésre sem maradnak adósok a válasszal!

- Úgy van - felelte Barbicane. - Herschelnek megvolt erről a maga véleménye, de nem merte hangoztatni.

- Az nem fontos. Mi volt a véleménye?

- Herschel azt gondolta, hogy a sugarak kihűlt lávafolyamok, amelyek tündökölnek, ha a Nap sugarai normálisan érik őket. Lehet, hogy ez igaz, de egyáltalán nem bizonyos. Különben ha a Tycho közelébe érünk, kedvezőbb helyzetben leszünk ahhoz, hogy ennek a sugárzásnak az okára rájöjjünk.

- Tudjátok-e, barátaim, mihez hasonlít ez a síkság innen a magasból nézve? - mondta Michel.

- Nem tudom - felelte Nicholl.

- Ezekkel az orsó alakú, hosszú lávadarabokkal egy összevissza dobált, óriási marokkójátékra emlékeztet. Csak egy horog hiányzik, hogy a pálcikákat egyenként kihalásszuk...

- Ugyan, beszélj már egyszer komolyan! - mondta Barbicane.

- Beszéljünk hát komolyan - felelte Michel nyugodtan. - Mondjuk, hogy ezek a sugarak nem a marokkójáték pálcikáihoz, hanem csontokhoz hasonlítanak. Ez a síkság akkor olyan, mint egy óriási csontkamra, amelyben ezer elenyészett nemzedék porhüvelye nyugszik. Ez a hatásvadászó hasonlat jobban tetszik neked?

- Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz - felelte Barbicane.

- Az ördögbe is, de finnyás vagy! - vágott vissza Michel.

- Tisztelt barátom - folytatta a gyakorlati észjárású Barbicane -, mi nem tudjuk, hogy mik ezek a fénysugarak, tehát az sem fontos, hogy mihez hasonlítanak.

- Jól megfeleltél! - kiáltott fel Michel. - Óvakodni fogok ezentúl, hogy tudósokkal vitatkozzam.

Ezalatt a lövedék csaknem egyenletes sebességgel haladt a holdtányér mellett. Képzelhetjük, hogy az utasok még csak nem is gondoltak arra, hogy akár egy percre is lepihenjenek. Az alattuk elsuhanó tájnak minden percben más és más volt az arculata. Éjfél után fél kettőkor ismét egy hegy ormait pillantották meg. Barbicane a térkép segítségével megállapította, hogy ez az Eratoszthenész.

Ez a 4500 méter magas hegykoszorú a bolygó számos katlanainak egyike. Barbicane ebből az alkalomból elmondotta barátainak Kepler különös vélekedését a katlanok keletkezéséről. A híres matematikus szerint emberi kéz ásta volna ki ezeket a kráter alakú mélyedéseket.

- Mi céljuk lehetett vele? - kérdezte Nicholl.

- A céljuk nagyon is természetes lehetett! - felelte Barbicane. - A Hold-lakók azért vállalkoztak erre a hatalmas méretű munkára, azért vájták ezeket az óriási gödröket, hogy a mélyükre menekülve, oltalmat leljenek a két héten át szakadatlanul özönlő napsugarak ellen.

- Nem is olyan buták ezek a Hold-lakók! - mondta Michel.

- Különös ötlet! - felelte Nicholl. - De Kepler valószínűleg nem tudta, hogy ezeknek a katlanoknak a valóságban mekkora a méretük. Csak óriások volnának képesek ekkora mélyedéseket kiásni - a Holdlakók ilyen munkát nem végezhettek.

- Miért ne? Hiszen a nehézkedés a Hold felületén hatszorta kisebb, mint a Földön - mondta Michel.

- No de ha a Hold-lakók is hatszorta kisebbek minálunk? - vágott vissza Nicholl.

- No és ha nincsenek is Hold-lakók? - tette hozzá Barbicane.

Ezzel a vita lezárult.

Az Eratoszthenész csakhamar eltűnt a látóhatáron; a lövedék nem közelítette meg eléggé ezt a hegyet, úgyhogy az utasok nem végezhettek pontos megfigyeléseket. Az Eratoszthenész választotta el a Kárpátoktól az Appennineket.

A Hold hegyrajza több olyan hegységet tüntet fel, amelyek főként az északi féltekén húzódnak; de a déli félteke egyes részein is vannak hegyek.

Az itt következő táblázat déltől észak felé haladva feltünteti a hegységek földrajzi helyzetét, a legmagasabb csúcsok méretével:

A hegyláncok közül legfontosabbak az Appenninek, amelyeknek 150 mérföld hosszú a vonulata; kiterjedése azonban kisebb a földkéreg nagy gyűrődéseinél. Az Appenninek az Esők tengerének keleti partján húzódnak; északon a Kárpátok körülbelül 100 mérföld hosszúságú vonulata csatlakozik hozzájuk.

Az utasok csak egy pillanatig látták a nyugati hosszúság 10. fokától a keleti hosszúság 16. fokáig terjedő Appenninek csúcsát, de a keleti hosszúság 18. fokától a 30. fokig húzódó Kárpátok hegyláncát jobban megfigyelhették, s meghatározhatták a tagoltságát.

Egy feltevés jogosultnak látszott. A Kárpátok hegyláncában helyenként kör alakú képződmények tűntek fel, s magános ormok emelkedtek ki belőle, ami arra mutatott, hogy ez a hegylánc hajdan nagy katlanokat képezett. A hegykoszorút részben az a hatalmas vulkanikus kitörés szakíthatta be, amelynek folytán az Esők tengere keletkezett. A Kárpátok alakzata akkor olyan volt, amilyen a Purbach-, az Arzachel- és Ptolemaiosz-katlan lenne, ha egy kataklizma ledöntené a bal oldali hegyfalakat, s egyetlen összefüggő hegylánccá alakítaná őket. Átlagos magassága 3200 méter, amely a Pireneusok egyes pontjaival vethető össze, mint például a Pinède-öböllel. Déli lejtőik meredeken zuhannak alá az Esők tengerének végtelenjébe.

Reggel két óra tájt Barbicane-ék a Hold 20. szélességi fokának magasságába értek, a Pythias nevű, 1559 méter magas kis hegy közelébe. A lövedék már csak 1200 kilométer távolságban volt a Holdtól, amelyet a távcsövek 8 mérföld közelségbe hoztak.

Az utasok előtt, mint valami óriási medence, terült el a Mare Imbrium, de a síkság részletei alig voltak még kivehetők. A Maré Imbrium közelében emelkedett bal felől az 1813 méter magasra becsült Lambert-hegy, s távolabb, a Viharok tengerének határánál, az északi szélesség 23. és a keleti hosszúság 29. fokán tündökölt a sugárzó Euler-hegy. Ez a hegy csak 1815 méterre emelkedik a Hold felszíne fölé. Schröter, a tudós csillagász egy érdekes munkájában foglalkozik vele. Schröter a Hold hegyeinek keletkezését kutatva, felvetette a kérdést: vajon megfelel-e nagyjából a kráterek bemélyedése a körülvevő hegyfalak tömegének? Ez az arány általában csakugyan fennáll, s ebből Schröter azt a következtetést vonta le, hogy egy egyszeri vulkanikus kitörés elegendő volt e hegyfalak keletkezéséhez, mert a tűzhányó sorozatos kitörései ezt az arányt megváltoztatták volna. Csupán az Euler-hegy alkot kivételt az általános szabály alól; ennek keletkezésénél több kitörésnek kellett közrejátszania, mert katlanának kiterjedése kétszer akkora, mint a falaké.

A Földön a csillagászok tökéletlen műszerekkel végzik megfigyeléseiket, s ezért mindezek a feltevések megengedhetők voltak. Barbicane azonban nem elégedhetett meg ennyivel. A lövedék szakadatlanul közeledett a Holdhoz, s Barbicane abban reménykedett, hogy ha már nem köthetnek ki rajta, de legalább olyan közel kerülnek hozzá, hogy elleshetik bolygónk kialakulásának titkait.