Az időjáró (talán legjobb lesz, ha így nevezzük) rejtélyes témát fejtegetett. Szürke szeme csillogott, szaporán pislogott, máskor sápadt arca nekipirult, vonásai megelevenedtek. A tűz vidáman pattogott, és az ezüstliliomokból sugárzó lágy fehér fény átszűrődött a poharainkban felvillanó és szétpattanó buborékokon. Székeink - az időjáró szabadalmai - mintha nem is közönséges ülőhelyek lennének, szinte dédelgetően öleltek át. Az a kellemes, vacsora utáni hangulat fogta el a társaságot, amelyben a gondolat ledobja a fegyelem béklyóit, és szabadon csapong. Az időjáró gondolatai is szabadon csapongtak, miközben beszélt; sovány mutatóujjának egy-egy mozdulatával jelezte a lényeget, mi pedig a kényelmes székekben lustálkodva bámultuk szellemének gazdagságát, és azt a komolyságot, amellyel az új paradoxont fejtegette. Akkor még azt hittük, hogy paradoxon.

- Jól figyeljenek, kérem, mert vitába kell szállnom néhány csaknem általánosan elfogadott eszmével. A geometria például, úgy, ahogyan az iskolában tanítják, tévedésen alapul.

- Nem lesz ez kezdetnek nehéz? - kérdezte a vörös hajú Filby, aki szeretett vitatkozni.

- Vakon nem kell elfogadni semmit. Csak azt fogadják el, amit világosan megértenek. Annyit, amennyire nekem a továbbiakhoz szükségem van, egykettőre meg fognak érteni. Azt természetesen tudják, hogy matematikai vonal - olyan vonal, amelynek nincs vastagsága - valójában nem létezik. Ezt ugyebár tanulták? Éppen így nem létezik matematikai sík sem. Ezek csak elvont fogalmak.

- Úgy van - hagyta rá a pszichológus.

- Nem létezhet valójában olyan kocka sem, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van.

- Ez már nem áll - mondta Filby. - Minden tömör test érzékelhető. Minden, ami valóságos...

- Igen, az emberek általában ezt gondolják. De várjunk csak egy pillanatig. Érzékelhető-e az olyan kocka, amelynek nincs időbeli léte?

- Ezt a kérdést nem értem - szólt Filby.

- Felfoghatunk-e érzékeinkkel olyan kockát, amelynek nincs időtartama?

Filby elgondolkozott.

- Nyilvánvaló - folytatta az időjáró -, hogy az érzékelhetőséghez minden testnek négyirányú kiterjedésre van szüksége: hosszúságra, szélességre, vastagságra és időtartamra. Ám emberi gyarlóságunknál fogva - erre mindjárt visszatérek - hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk. Valójában négy dimenzió van: három térbeli és egy időbeli. Az ember azonban, mint mondottam, hajlamos arra, hogy a három térbeli kiterjedést - helytelenül - különválassza az időbeli kiterjedéstől, mégpedig azért, mert tudatunk az időben egy irányban mozog, életünk kezdetétől életünk végéig.

- Ez - mondta egy zsenge korú fiatalember, miközben görcsösen erőlködött, hogy kialudt szivarját újra meggyújtsa a lámpa fölött - ...ez valóban teljesen világos.

- Na már most - folytatta az időjáró, kissé kevésbé komolyan -, érdekes, hogy erről a tényről az emberek milyen gyakran elfeledkeznek. Pedig hát ez a negyedik dimenzió, ha sokan, akik a negyedik dimenziót emlegetik, nem tudják is, hogy ez az. A negyedik dimenzió valójában nem egyéb, mint az idő szemléletének sajátságos módja; nincs más különbség az idő és a három térbeli kiterjedés között, mint az, hogy tudatunk az idő irányát követi. Csakhogy néhány ostoba ember összezavarta a fogalmakat. Bizonyára valamennyien hallották, mi ezeknek az álláspontja a negyedik dimenzióval kapcsolatban.

- Én nem hallottam - mondta a vidéki polgármester.

- Röviden elmondom. Matematikusaink szerint a térnek három irányú kiterjedése van: hosszúsága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor meghatározható három derékszögű sík egymáshoz való viszonyával. De néhány bölcselkedőnek szeget ütött a fejébe, hogy miért éppen három kiterjedés - miért ne lehetne még egy negyedik, a többi háromra merőleges irány is a térben? Megpróbáltak négy kiterjedésű geometriát szerkeszteni. Simon Newcomb professzor talán egy hónappal ezelőtt előadást is tartott erről a New York-i Matematikai Társaság ülésén. Azt tudjuk, hogy két kiterjedésű sík területen ábrázolhatunk három kiterjedésű tömör testeket. Ezek az urak azt gondolták, hogy három dimenziójú idomokkal hasonló módon négy dimenziójú idomot is ábrázolhatnak, feltéve, hogy meg tudnak birkózni a távlatával. Értjük?

- Azt hiszem, igen - dörmögte a vidéki polgármester, s homlokát összevonva, gondolataiba mélyedt. Ajka meg-megmozdult, mintha rejtelmes szavakat mondogatna. - Igen, azt hiszem, most már értem - mondta néhány pillanat múlva, szinte átszellemülten.

- Nem tagadom, egy idő óta magam is foglalkozom ezzel a négy dimenziós geometriával. Egész érdekes eredményekre jutottam. Itt van például néhány arckép. Ugyanazt az embert ábrázolják nyolcéves, majd tizenöt, tizenhét, huszonhárom éves korában, és így tovább. Ezek az arcképek úgy tekinthetők, mintha egy, négy dimenziójában állandó és változhatatlan emberi lénynek három dimenziós ábrázolásai volnának.

Az időjáró egy kis szünetet tartott, hogy hallgatói megemészthessék a mondottakat, azután így folytatta:

- A tudományos világ tisztában van azzal, hogy az idő nem egyéb, mint a térnek egy fajtája. Itt van például egy népszerű-tudományos grafikon, egy időjárásjelentés. Ez a vonal, amelyen az ujjamat végighúzom, a barométer mozgását mutatja. Tegnap ilyen magasan állt a barométer, az éjszaka esett, ma reggel óta lassan emelkedett, egészen idáig. Bizonyos, hogy a higany nem a térben ismert dimenziók irányában haladt, de minthogy kétségtelenül leírta ezt a vonalat, megállapíthatjuk, hogy az időbeli kiterjedés irányát követte.

- Csakhogy - szólalt meg az orvos, tekintetét egy izzó széndarabra függesztve -, ha elfogadjuk azt, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, miért tekintik, illetve miért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? És miért nem mozoghatunk az időben is előre-hátra, mint a tér minden irányában?

Az időjáró mosolygott.

- Olyan nagyon biztos az, hogy a térben szabadon mozoghatunk? Jobbra és balra, előre és hátra eléggé szabadon mozoghat, és mozgott is az ember mindig, ez igaz. Elismerem, hogy két irányban szabadon mozgunk. De már a fölfelé és lefelé való mozgásba beleszól a nehézkedés törvénye.

- Ezt nem állítanám ilyen határozottan - mondta az orvos. - Utóvégre ott vannak a léghajók.

- De mielőtt a léghajót feltalálták, függőleges irányban legföljebb ugrándozva vagy egyenetlen talajon mozoghattunk.

- Szóval egy kicsit mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni.

- Lefelé mindenesetre sokkal könnyebben, mint fölfelé.

- Az időben azonban egyáltalán nem mozoghatunk, a jelen pillanatból nem léphetünk ki.

- Éppen ez az, amiben téved, uram. Ez az, amiben az egész világ téved. A jelen pillanattól, igenis, szüntelenül távolodunk. Szellemünk, amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől a sírig egyenletes sebességgel mozog az időben. Éppen úgy, mint ahogyan lefelé haladnánk, ha pályafutásunkat a föld felszíne fölött ötven mérföldnyi magasságban kezdenénk.

- De hiszen a probléma éppen ez - vágott közbe a pszichológus. - A tér minden irányában szabadon mozoghatunk, az időben nem mozdulhatunk.

- Ez a magva az én nagy fölfedezésemnek. De abban nincs igaza, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken emlékezetembe idézek valami elmúlt eseményt, visszamegyek abba a pillanatba, amelyben az esemény történt. Máshol jár az eszem ilyenkor, ahogy mondani szokás. Visszaugrom egy pillanatra a múltba. Persze hosszabb ideig nem maradhatunk a múltban, mint ahogyan egy vadember vagy egy állat sem lebeghet huzamosabb ideig hat láb magasságban a föld színe fölött. De a művelt embernek ebben a tekintetben kedvezőbb a helyzete, mint a vademberé. A művelt ember a nehézkedési törvény ellenére fölszállhat a léghajóban, és miért ne remélhetné, hogy végül képes lesz megállni, vagy képes lesz mozgását gyorsítani az időben, sőt, ha akar, vissza is fordulhat, és ellenkező irányban is utazhat?

- Ó, ez már... - kezdte Filby.

- Miért ne? - kérdezte az időjáró.

- Ez nem fér össze a józan ésszel - mondta Filby.

- Már hogyne férne össze a józan ésszel - erősködött az időjáró.

- Okoskodással mindent be lehet bizonyítani - mondta Filby. - Még azt is, hogy a fehér: fekete. De engem azért nem tud meggyőzni.

- Az meglehet - mondta az időjáró. - De ugye, most már kezdik érteni, milyen irányban foglalkozom a négy kiterjedésű geometriával? Réges-rég van egy elgondolásom valami olyan gépről...

- Amellyel utazni lehet az időben! - kiáltott föl a fiatalember.

- Amellyel tetszés szerint lehet utazni a tér és az idő minden irányában, a vezető akarata szerint.

Filby ezen csak nevetett.

- Kísérleteim bebizonyították...

- Pompás eszköz lenne a történetíró számára - szólt közbe a pszichológus. - Az ember visszautazhatna a múltba, hogy ellenőrizze például a hastingsi csata köztudomású adatait.

- Nem gondolja, hogy kínos feltűnést keltene? - kérdezte az orvos. - Őseink nemigen lelkesedtek az anakronizmusokért.

- Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül - vélte a zsenge korú fiatalember.

- De akkor meg is buktatnák a szigorlaton. A német tudósok ma már jobban tudnak görögül, mint ahogyan Homérosz és Platón tudott!

- Aztán a jövő! - lelkesedett a fiatalember. - Képzeljétek csak el! Az ember befekteti a pénzét, hogy kamatozzék, aztán hurrá, előre!

- Hogy fölfedezzen egy olyan társadalmat, amely szigorúan kommunista alapon épült - mondtam én.

- Micsoda felelőtlen, túlzott elmélet... - kezdte a pszichológus.

- Én is úgy gondolom, azért nem is beszéltem róla soha, amíg...

- Azt mondta, hogy kísérletei bebizonyították...? Kísérletileg be tudja bizonyítani, hogy lehet utazni az időben?

- Lássuk a kísérletet! - kiáltotta Filby, akinek az agya már kezdett kifáradni.

- Igen, mindenesetre lássuk a kísérletet - mondta a pszichológus -, bár biztos, hogy humbug az egész.

Az időjáró mosolyogva nézett körül. Aztán, egyre mosolyogva, kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve, lassan kiment a szobából. Hallottuk, amint végigcsoszog a laboratóriumába vezető hosszú folyosón.

A pszichológus ránk nézett.

- Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.

- Valami szemfényvesztés - mondta az orvos.

Filby belefogott valami történetbe egy bűvészről, akit egyszer Burslemben látott, de alighogy belefogott, visszajött az időjáró, és Filby anekdotája abbamaradt.

Az időjáró csillogó fémszerkezetet hozott. Finom mívű munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Egy része elefántcsontból készült, más része valami áttetsző, kristályos anyagból. A továbbiakban nagyon pontosan kell elmondanom, mit láttam, mert az, ami most következik - hacsak el nem fogadjuk az időjáró magyarázatát - teljességgel érthetetlen. A szobában nyolcszögletű asztalkák álltak. Az időjáró fogta az egyiket, s a kandalló elé állította, úgyhogy két lába a szőnyegen állt. A kis gépet erre az asztalkára helyezte. Aztán egy széket húzott oda és leült. Az asztalon a gépen kívül csak egy kis ernyős lámpa állt, ez világította meg a készüléket. A szobában vagy egy tucat gyertya égett, kettő a kandalló párkányán álló réz gyertyatartóban, a többi falikarokban, úgyhogy a szoba fényárban úszott. Én egy alacsony karosszékben ültem, a kandalló mellett. Előbbre húztam a széket, így az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby az időjáró mögött ült, s a válla fölött figyelte az asztalt. Az orvos és a vidéki polgármester jobbról, a pszichológus balról tartotta szemmel az időjárót. A zsenge korú fiatalember a pszichológus mögött állt. Mindnyájan éberen figyeltünk. Hihetetlennek tartom, hogy ilyen körülmények között mégoly ügyes trükk is elkerülhette volna figyelmünket.

Az időjáró előbb ránk nézett, aztán a szerkezetre.

- Nos? - sürgette a pszichológus.

- Ez a kis készülék - kezdte az időjáró, az asztalra könyökölve, s két kezét a gép fölött összekulcsolva - csak minta. Tervezete egy olyan gépnek, amellyel be lehet járni az időt. Bizonyára észreveszik, hogy oldalról nézve kissé ferde, és hogy ez a tengely milyen valószínűtlenül csillog. - Sorra mutatta a gép részeit. - Ez a kis fehér itt emeltyű, meg ez is.

Az orvos fölállt, és közelebbről is megnézte a készüléket.

- Szép munka - mondta.

- Két évig dolgoztam rajta - felelt az időjáró. Aztán, mikor valamennyien követtük az orvos példáját, és alaposan szemügyre vettük a gépet, így folytatta:

- Azt szeretném, hogy világosan megértsék: ha ezt az emeltyűt lenyomom, a gép a jövőbe siklik; ha ezt a másik emeltyűt nyomom le, akkor meg a múltba. Ez a nyereg a vezető ülése. Most mindjárt lenyomom az emeltyűt, a gép útnak indul a jövendő felé, és eltűnik szemünk elől. Nézzenek jól ide! Nézzék meg jól az asztalt is, és győződjenek meg róla, hogy nincs itt semmiféle hókuszpókusz. Nem akarom hiába feláldozni a gépet, hogy azután szélhámosnak tartsanak.

Egy percnyi csend következett. A pszichológus mondani akart valamit, aztán mást gondolt. Az időjáró ujja közeledett az emeltyű felé.

- Különben nem - mondta hirtelen. - Adja ide a kezét.

Megfogta a pszichológus kezét, és azt mondta neki, hogy nyújtsa ki a mutatóujját. Így hát a pszichológus volt az, aki végtelen útjára elindította a próbagépet. Mindnyájan láttuk, ahogy az emeltyű elfordult, csalásról szó sem lehetett. Fuvallat csapta meg az arcunkat, a lámpa lángja fellobbant, a kandallón kialudt az egyik gyertya, a kis készülék hirtelen fordult egyet, körvonalai elmosódtak, egy szempillantásig olyan volt, mint valami ködkép, mint a halványan fénylő réz és elefántcsont forgataga, azután - eltűnt! A kis asztalon csak a lámpa maradt.

Egy pillanatra megnémultunk. Azután Filby kijelentette, hogy elvitte az ördög az egészet.

A pszichológus, ahogy ámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá pillantott. Az időjáró jóízűen nevetett ezen.

- Nos? - kérdezte most ő, mint az előbb a pszichológus. Azután a kandallóhoz lepett, s nekünk hátat fordítva megtömte a dohányszelencéből a pipáját.

Egymásra bámultunk.

- Mondja, kérem - szólt az orvos -, igazán azt hiszi, hogy ez a masina útra kelt az időben?

- Természetesen - felelte az időjáró, és lehajolt, hogy a kandalló tüzén meggyújtsa a fidibuszát. Azután megfordult, pipára gyújtott, és a pszichológusra nézett. (A pszichológus, közömbösséget színlelve, szivarra akart gyújtani, de nem vágta le a szivar végét.) - Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem odabent - a laboratórium felé mutatott -, és ha azt összeállítom, én magam utazom el rajta.

- Azt akarja mondani, hogy az a gép a jövőbe utazott? - kérdezte Filby.

- Nem tudom biztosan, hogy a jövőbe-e vagy a múltba.

- Ha az időben utazott, csak a múltba mehetett - mondta némi gondolkodás után a pszichológus.

- Miért? - kérdezte az időjáró.

- Mert fölteszem, hogy a térben nem mozog. Tehát, ha a jövőbe utazott volna, még itt kellene lennie közöttünk, minthogy a mi korunkon is át kellett volna utaznia.

- De ha a múltba utazott volna - szóltam közbe én -, akkor látnunk kellett volna, amikor ebbe a szobába beléptünk, és múlt csütörtökön is látnunk kellett volna, mikor itt jártunk, sőt az azelőtti csütörtökön is, és így tovább!

- Ezek komoly érvek - mondta a vidéki polgármester tárgyilagosan, és az időjáró felé fordult.

- Egyáltalán nem komoly érvek - felelt az időjáró, és megint a pszichológushoz fordult. - Ha gondolkozik egy kicsit, mindjárt meg tudja magyarázni, mi történt. A tudatalattit nem szabad az érzékelhető valósággal összetéveszteni.

- Igaza van - hagyta rá a pszichológus. - Egyszerű pszichológiai tétel. Csodálom, hogy nem jutott mindjárt az eszembe. Pedig világos, és segít a paradoxont megoldani. Testi szemünkkel nem láthatjuk a gépet, éppen úgy, mint ahogyan nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy ahogyan nem követhetjük a kilőtt puskagolyó útját. Ha a gép ötvenszer vagy százszor akkora sebességgel mozog, mint mi; ha egy percet halad azalatt, mialatt mi egy másodpercet haladunk; az a benyomás, amelyet kelt, csak ötvened- vagy századrésze annak, amelyet keltene, ha nem utaznék az időben. Ez világos. - A gép hűlt helyére mutatott. - Látják? - kérdezte nevetve.

Csak ültünk ott, és bámultuk az üres asztalt. Aztán az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.

- Ma estére eléggé elfogadhatónak látszik - mondta az orvos. - Kérdés, hogyan fest majd józan reggeli világításban.

- Megmutassam magát az időgépet? - kérdezte az időjáró. Azzal kezébe vette a lámpát, és a hosszú, huzatos folyosón elindult a laboratórium felé. Most is látom a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles koponyájának sziluettjét, a táncoló árnyképeket a falon. Zavartan, de hitetlenül mentünk utána. A laboratóriumban ott láttuk nagyított mását annak a kis készüléknek, amely szemünk láttára tűnt el az asztalról. A gép nikkelből és elefántcsontból készült, egyes részeit pedig hegyi kristályból reszelték és csiszolták. Teljesen készen állt, csak a hajlított kristálytengelyek hevertek még ott, befejezetlenül, a padon, néhány rajz mellett. Kezembe vettem az egyiket, hogy jobban megnézzem. Úgy látszik, kvarcból volt.

- Mondja meg őszintén - szólt az orvos -, komolyan beszél? Nem tréfa ez is, mint a szellem, amelyet tavaly karácsonykor mutatott?

- Ezen a gépen - mondta az időjáró, és magasra emelte a lámpát - felfedező útra indulok az időben. Hogy nem tréfálok-e? Soha még ilyen komolyan nem beszéltem.

Egyikünk sem tudta, mit tartson a dologról.

Az orvos válla fölött Filby sokatmondó tekintetet vetett felém.

Azt hiszem, ekkor még egyikünk sem hitt az időgépben. Az időjáró túlságosan bonyolult elme volt ahhoz, hogy megérthessük; az ember sohasem lehetett teljesen tisztában vele, keresetlen őszintesége mögött mindig hátsó gondolatot, rejtett mellékértelmet gyanítottunk. Ha Filby mutatja be a próbagépet, ha ő magyarázza el mibenlétét, az időjáró szavaival, őbenne jobban megbíztunk volna. Filby olyan átlátszó volt, hogy egy henteslegény is rögtön megérthette. De az időjáró szeszélyes volt, az ember önkéntelenül fenntartással fogadta minden szavát. Más, nálánál jóval kevésbé eszes ember hírnevet szerzett volna azzal, ami az időjáró kezében bűvészkedésnek hatott. Úgy látszik, az is hiba, ha valaki könnyen old meg nehéz feladatokat. Még azok a komoly emberek sem voltak tisztában szándékaival, akik komolyan vették az időjárót. Valahogy az volt az érzésük: ha nagyon bíznak benne, úgy járnak, mint aki a gyerekszobát telerakja finom porcelánnal. Így hát az utazásról a legközelebbi csütörtökig nem sok szó esett köztünk, bár a dolog, már furcsasága miatt is, erősen foglalkoztatott mindannyiunkat, s gondolatban sokszor megforgattuk az anakronizmus zűrzavarába bonyolódó hihetetlen lehetőségeket. Ami engem illet, főképpen azt szerettem volna tudni, hogyan tűnt el a kis próbagép. Emlékszem, ezt szóba hoztam az orvos előtt is, akivel pénteken a Linné Társaság ülésén találkoztam. Az orvos azt mondta, hogy hasonló esetnek egyszer Tübingenben is szemtanúja volt; a gyertya elfújásának nagy fontosságot tulajdonított, de hogy voltaképpen mi és hogyan történt, azt ő sem tudta megmondani.

A következő csütörtökön megint kimentem Richmondba. Azt hiszem, egyike voltam az időjáró leghűségesebb látogatóinak. Későn érkeztem, négy-öt férfi ült már a társalgóban. Az orvos, órájával a kezében, a kandalló előtt állt. Körülnéztem; az időjáró nem volt jelen.

- Fél nyolc - mondta az orvos. - Azt hiszem, vacsorázhatnánk.

- Hol a házigazda? - kérdeztem.

- Maga csak most jön? A házigazdának halaszthatatlan dolga akadt. Elég furcsa dolog. Azt írja itt, hogy ha hétre nem érkezik vissza, üljünk asztalhoz. Ha megjön, majd elmondja, mi jött közbe.

- Kár lenne várni, mert elromlik a vacsora - mondta egy ismert napilap szerkesztője. Az orvos csöngetett.

Az orvoson és rajtam kívül a jelenlevők közül csak a pszichológus vett részt a múltkori vacsorán is. A többiek: Blank, a már említett szerkesztő, egy újságíró és még valaki - egy csendes, szerény, szakállas férfi -, akit nem ismertem, s aki, úgy emlékszem, egész este ki sem nyitotta a száját.

Vacsora közben találgattuk, hol járhat a házigazda, én félig tréfásan azt mondtam, hogy talán már útra kelt az időben. A szerkesztő ezt nem értette, mire a pszichológus elég unalmasan beszámolt arról a "zseniális paradoxonról és szemfényvesztésről", amelynek a múlt héten tanúi voltunk. Még javában magyarázott, amikor az ajtó lassan, zajtalanul kinyílt. Minthogy szemben ültem az ajtóval, én láttam meg elsőnek.

- Halló! - mondtam. - Végre!

Az ajtó kitárult, s előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam.

- Jóságos Isten! Mi történt? - kiáltott fel az orvos is, aki szintén meglátta a belépőt. Mindenki az ajtó felé fordult.

Az időjáró lehetetlen állapotban volt. Ruhája csupa por, piszok; kabátja ujja zöldre maszatolva; a haja kuszált, és nekem úgy rémlett, szürkébb is, nem tudom, a piszok és a por tette-e, vagy megőszült? Arca kísértetiesen sápadt; az állán félig behegedt, barna sebhely, vonásai elgyötörtek, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatra habozva állt meg az ajtóban; a fény elkápráztatta. Aztán beljebb jött, de úgy bicegett, mint akinek a lába a sok gyaloglástól kisebesedett. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem, nagy nehezen elbotorkált az asztalig, és az ital után nyúlt. A szerkesztő egy pohár pezsgőt tolt feléje. Egy hajtásra kiitta, látszott, hogy jót tesz neki. Körülnézett, s régi mosolyának árnyéka suhant át az arcán.

- Hol az ördögbe járt? - kérdezte az orvos.

Az időjáró nem is hallotta a kérdést.

- Ne zavartassák magukat - mondta botladozó nyelvvel. - Nincs semmi bajom.

Odatartotta a poharát, s megint egy hajtásra kiitta.

- Ez jó volt - mondta. Szeme csillogott, s arcába lassan visszatért az élet színe. Tekintete bágyadt felismeréssel siklott végig vendégein, azután körüljárta a meleg, kényelmes szobát. Majd újra megszólalt, de még akkor is úgy, mintha tapogatózva keresné a szavakat.

- Most megmosdom és átöltözöm, aztán visszajövök, és mindent elmondok... Tegyenek félre nekem egy szelet ürübordát. Elepedek egy darab hús után.

A szerkesztőre nézett, aki ritka vendég volt nála, és hogyléte iránt érdeklődött. A szerkesztő kérdezett valamit.

- Mindjárt megmondom - felelt az időjáró. - Kicsit furcsán érzem magam, de rögtön magamhoz térek.

Letette a poharát, és a lépcsőházra nyíló ajtó felé indult. Megint feltűnt a bicegése és az, hogy milyen nehézkesen rakja a lábát. Utánanéztem. A lábán nem volt cipő, csak rongyos, vérfoltos félharisnya. Szerettem volna utánamenni, de még idejében ráeszméltem, hogy nem szereti, ha törődnek vele. Egy pillanatra elrévedeztem. - "Egy kiváló természettudós különös viselkedése" - jegyezte meg a szerkesztő, aki mindig újsághír-címekben gondolkodott. Ez visszaterelte figyelmemet a terített asztalra.

- Hát ez mi? - kérdezte az újságíró. - Álruhában jár a nép között? Nem értem. - Egymásra néztünk a pszichológussal, és láttam, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan fölfelé biceg a lépcsőn. Azt hiszem, a többiek nem vették észre, hogy sántít.

Az orvos tért először magához. Csöngetett az ételért. Az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak. A szerkesztő morgott valamit, és nekilátott. A hallgatag férfiú követte példáját. Mindnyájan a tányérunk fölé hajoltunk. A hangos társalgást egy-egy csodálkozó felkiáltás szakította félbe. A szerkesztő nem tudta legyőzni kíváncsiságát.

- Barátunk tán valami titkos munkával szaporítja szerény jövedelmét? - érdeklődött.

- Biztos, hogy ez is összefüggésben van az időgéppel - mondtam és folytattam a pszichológus félbemaradt beszámolóját a múltkori összejövetelről. Az új vendégek nyíltan megmondták, hogy kételkednek az időgépben. A szerkesztő ellenvetéseket tett.

- Mi ez az időjáró dolog? Attól, hogy paradoxonokban hentereg, senki sem lesz poros - mondta a szerkesztő, aztán, hogy megtetszett neki az ötlet, gúnyosan tette hozzá: - Lehet, hogy a jövő emberei nem ismerik a ruhakefe intézményét.

Az újságíró sem hitt az időgépben, és készségesen kontrázott a szerkesztőnek. Nem volt nehéz nevetségességbe fullasztani az egész ügyet. A szerkesztő is, az újságíró is jókedvű, mai fiatalember volt, egyikük sem nőtt fel tekintélytiszteletben.

- Lapunk külön tudósítója a holnaputáni eseményekről - mondta vagy inkább harsogta éppen az újságíró, mikor az időjáró visszatért közénk. Sötét öltönyt viselt, és csak bágyadt tekintete árulta el, hogy valami nincs rendben. Egyébként nyoma sem látszott rajta annak a változásnak, amely az imént úgy megdöbbentett.

- Barátaink azt állítják - mondta vidáman a szerkesztő -, hogy kirándult a jövő hét közepébe!

Az időjáró szótlanul ült le. Szelíden mosolygott, ahogyan máskor szokott.

- Hol az ürübordám? - kérdezte. - Micsoda gyönyörűség, hogy újra húsba szúrhatom a villámat!

- Halljuk a beszámolót! - kiáltotta a szerkesztő.

- Hogyisne! - felelt az időjáró. - Előbb eszem valamit. Amíg egy kis tápnedvet nem juttatok az ereimbe, egy árva szót sem szólok. Köszönöm. Kérem a sót.

- Csak egy szót! - mondtam. - Az időben utazott?

- Igen - felelt tele szájjal az időjáró és bólintott.

- Egy shillinget fizetek minden sorért, ha beszámol az útjáról - mondta a szerkesztő.

Az időjáró odatolta poharát a hallgatag férfiú elé, és körmével megkopogtatta. A hallgatag férfiú, aki az időjáró arcába bámult, összerezzent, és teletöltötte a poharat. A vacsora meglehetősen feszélyezett hangulatban folyt le. Száz kérdés tolult ajkamra, bizonyára a többiekére is. Az újságíró azzal próbálta enyhíteni a feszültséget, hogy adomákat mesélt. Az időjáró minden figyelmét a vacsorájának szentelte, és farkasétvággyal evett. Az orvos cigarettára gyújtott, s leeresztett szempillái mögül figyelte az időjárót. A hallgatag férfiú még a szokottnál is félszegebben viselkedett, s merő idegességből szüntelenül itta a pezsgőt. Végre is az időjáró félretolta tányérját, és végigjártatta rajtunk a tekintetét.

- Bocsánatot kell kérnem - mondta. - Csaknem éhen haltam. Csodálatos élményekben volt részem. - Szivart vett a kezébe, levágta a végét. - De menjünk át a dohányzóba. Olyan hosszú a történet, hogy nem lehet itt, a piszkos tányérok között elmondani.

Átmentünk a szomszéd szobába. Az időjáró közben megnyomta a csengőt.

- Blank, Dash és Chose már tudják, miről van szó? - kérdezte tőlem. Hátradőlt a karosszékben.

- De hát tiszta paradoxon az egész - mondta a szerkesztő.

- Ma képtelen vagyok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet, de vitatkozni nem tudok. Ha tetszik, elmondom, mi történt velem, de kérem, ne szakítsanak félbe. Szükségét érzem annak, hogy elmondjam, holott tudom, azt fogják hinni, hogy hazugság. Azt sem bánom. Pedig a színigazat mondom. Délután négy órakor a laboratóriumomban voltam, és azóta... olyan hetet éltem át... olyan hetet, aminőt ember énelőttem nem élt át soha! Halálosan fáradt vagyok, de nem fekszem le addig, míg mindent el nem mondtam. Tehát semmi közbeszólás! Helyes?

- Helyes - mondta a szerkesztő, s valamennyien visszhangoztuk:

- Helyes!

Az időjáró tehát beszélni kezdett, amint alább következik. Eleinte hátradőlt a karosszékben, és fáradtan beszélt, de később belemelegedett. Írás közben nagyon is érzem, milyen gyönge szerszám a toll és a tinta, és főképpen milyen gyöngék az én képességeim ahhoz, hogy hűségesen visszaadjam szavait. Az olvasó bizonyára megfelelő figyelemmel kíséri az elbeszélést, csakhogy nem láthatja a mesélő nyílt, sápadt arcát a lámpa fénykörében; nem láthatja, hogyan tükrözik arcvonásai a történet fordulatait, és nem gyönyörködhet hangjának kifejező árnyalataiban. Mi, akik hallgattuk a történetet, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a dohányzóban nem gyújtották meg a gyertyákat, és így csak az újságíró arca és a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva. Eleinte egy-egy pillantást váltottunk, de később már csak az időjáró arcát figyeltük.

- Múlt csütörtökön azoknak, akik itt voltak, kifejtettem az időgép alapelvét, és meg is mutattam a félig kész gépet a laboratóriumban. A gép most is ott van; igaz, egy kicsit megviselte az utazás; az egyik elefántcsontrúd megrepedt, egy rézsín elgörbült, de a többi része elég jó állapotban van. Úgy számítottam, hogy pénteken elkészülök vele, de mikor már csaknem teljesen összeállítottam, észrevettem, hogy az egyik nikkelrúd egy hüvelykkel rövidebb a kelleténél, újat kellett csináltatnom helyette, úgyhogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen. A világ első időgépe tehát ma délelőtt tíz órakor kezdte meg pályafutását. Még egyszer végigkopogtattam, újra kipróbáltam a csavarokat, még egy kis olajat cseppentettem a kvarcrúdra, aztán beleültem a nyeregbe. Azt hiszem, egy öngyilkosjelölt, mikor a pisztoly csövét halántékához szorítja, olyanféleképpen érezheti magát, mint én éreztem magam abban a pillanatban. Egyik kezemet az indító emeltyűre tettem, a másikat a fékezőre, lenyomtam az indítót, és rögtön utána a fékezőt. Mintha megfordult volna velem a világ; az a lidércnyomásos érzésem támadt, hogy zuhanok az űrben, de ahogy körülnéztem, a laboratóriumban semmi sem változott. Történt valami? Vagy csak képzelődtem? A faliórára pillantottam. Az imént tíz óra múlt rajta egy vagy két perccel; most pedig majdnem fél négyet mutatott!

Mélyet lélegeztem, összeszorítottam a fogamat, mind a két kezemmel megragadtam az indítót, és egy hirtelen rándulással útra keltem. A laboratórium homályba borult, majd elsötétedett. Watchettné belépett a szobába, nem látott engem, s a kertajtó felé indult. Bizonyára eltartott egy-két percig, amíg keresztülment a helyiségen, de nekem úgy tetszett, hogy csak átröppent, mint a kilőtt rakéta. Teljesen lenyomtam az indítót. Éjszaka lett, olyan hirtelen, mint amikor a lámpát eloltják, s a következő pillanatban megvirradt. Aztán a laboratórium megint elsötétedett, feketén jött az éjszaka, aztán megint a reggel, megint az éjszaka, egyre gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj zúgott a fülemben, és agyamra furcsa, kábító zűrzavar nehezedett.

Attól tartok, nem tudom híven ecsetelni az időutazással járó különös, rendkívül kellemetlen érzéseket. Szakasztott olyan érzés, mint amikor az ember a hullámvasúton zuhan tehetetlenül. Amellett az ember állandóan attól retteg, hogy összeütközik valamivel. Ahogy jobban rákapcsoltam a sebességre, a nappal és az éjszaka olyan gyorsan követte egymást, mint egy fekete szárny csapkodása. A laboratórium eltűnt, s láttam, amint a nap ugrándozva szeli át az égboltozatot: minden percben ugrott egyet, s minden perc egy-egy nap múlását jelentette. Az volt az érzésem, hogy a laboratórium falai leomlottak, és kijutottam a szabad levegőre. Homályosan állványokat véltem látni, de már olyan sebesen haladtam, hogy agyam semmiféle mozgást nem fogott fel. A leglassabban mászó csiga is elszáguldott mellettem. A fény és a sötétség folytonos váltakozásába belefájdult a szemem. Az egymást követő elsötétedések alatt az újholdból villámgyorsan telihold lett, s homályosan láttam a körbe rohanó csillagokat is. Az egyre fokozódó sebesség következményeként a nappalok és az éjszakák ütemes váltakozása összefolyó szürkeségbe olvadt; az égbolt a hajnal csodálatosan fénylő, mélykék színét öltötte fel; az ugrándozó nap tündöklő fényívként hatott a végtelen szabad térben; a hold olyan volt, mint egy hullámzó ezüstszalag; a csillagokból már semmit sem láttam, csak egy-egy megvillanó fénykört a sötétkék háttérben.

A táj ködös volt és elmosódó. Még itt voltam a domboldalban, ahol ez a ház áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyúlt a magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőnek, és alakot változtatnak, akár a felhők, hol barnák, hol zöldek; megnőnek, szétterjednek, összezsugorodnak, szétfoszlanak. Óriási épületek, tündérpaloták emelkedtek ki a semmiből, és elenyésztek, mint az álom. A föld egész felszíne szemem láttára megváltozott, egybeolvadt, majd szétfolyt. A sebességet szabályozó óramű mutatói egyre eszeveszettebben keringtek. Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy a napöv hol tágul, hol szűkül, napfordulótól napfordulóig, tehát percenként már több mint egy esztendőnyi sebességgel haladtam; egyik percről a másikra hótakaró borította a világot, majd megint a tavasz színébe öltözött minden.

Az indulással járó kellemetlen érzések enyhültek. Jóleső izgalom fogott el. A gép kissé bizonytalanul himbálózott; hogy miért, arról képtelen voltam magamnak számot adni. Olyan kábult voltam, hogy úgysem tudtam már szabályozni a gépet, hát csak rohantam, rohantam tébolyodottan a jövőbe. Eleinte alig gondoltam megállásra, az új érzések egész valómat betöltötték. De egyszerre friss benyomások hatása alá kerültem - kíváncsiság fogott el, és ugyanakkor valami félelemféle, és ezektől az érzésektől nem tudtam szabadulni. Az emberiségnek micsoda érdekes fejlődése, kezdetleges műveltségünknek micsoda nagyszerű haladása tárulna föl előttem, ha jobban belenézhetnék ebbe a homályos, tünékeny világba, amely itt rohan és hullámzik a szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények bukkantak föl előttem, tömörebbek, mint amilyeneket valaha, korszakunkban láttam, mégis úgy tetszett, mintha ködből és fényből épültek volna. A domboldalt bujazöld növényzet borította, s a tél nem tett benne kárt. Még így, ilyen kábultan is tündéri szépnek láttam a földet. S végre foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy megállítom a gépet.

Igen ám, de mi lesz, ha beleütközöm valamibe? Amíg azzal az irtózatos sebességgel robogtam az időben, ettől a veszélytől nem kellett tartanom; valósággal megsemmisültem, anyagtalanná váltam, és mint a gőz, szálltam az anyag fölött. De ha meg akarok állni, molekuláról molekulára keresztül kell préselődnöm mindenen, ami utamba akad, s atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhetnek az akadály atomjaival, hogy alapos kémiai reakció, esetleg óriás robbanás keletkezhet, s én gépestül kirepülök minden elképzelhető dimenzióból - az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször is megfordult a fejemben, mialatt a géppel pepecseltem, de akkor kedélyesen fogtam fel a dolgot: utóvégre valami kockázatot vállalni kell! De most, hogy a veszedelem elkerülhetetlennek látszott, korántsem voltam derűs és nyugodt. Nem vált ugyan tudatossá bennem, de alaposan tönkretette az idegeimet a sok új benyomás, a gép folytonos zökkenése és himbálózása, és elsősorban az a kellemetlen, zuhanó érzés. Megállapítottam magamban, hogy nem lehet megállni, s ugyanakkor elhatároztam, hogy mégis megállok. Amilyen türelmetlen bolond vagyok, visszarántottam az emeltyűt, a gép erre bukfencet vetett, s én fejjel előre zuhantam.

Mennydörgést hallottam, és egy pillanatra elkábultam. Irgalmatlan jégeső csapkodott körülöttem, s azon kaptam magam, hogy puha pázsiton ülök, szemben a felfordult géppel. Még minden szürkének látszott körülöttem, de ráeszméltem, hogy a fülem már nem zúg. Körülnéztem. Valami kis kerti tisztás lehetett ez, rododendronbokrok szegélyezték, s a piros és lila virágokat özönével verte le a jégeső. A pattogó, táncoló jégszemek kis felhőben lebegtek a gép körül, és ez a felhő úgy húzódott végig a föld fölött, mint a füst. Egy perc alatt bőrig áztam. "Szépen fogadják a vendéget - mondtam magamban -, a vendéget, aki megszámlálhatatlanul sok esztendőt utazott, hogy meglátogassa őket."

Aztán eszembe jutott, hogy bolondság így agyonázni. Fölálltam és körülnéztem. A rododendronok mögül valami fehér kőből faragott óriás alak határozatlan körvonalait láttam a jégeső fátylán keresztül, semmi egyebet az egész világból.

Bajosan tudnám elmondani, hogy mit éreztem. Mikor a jégeső ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Nagyon magas volt, mert egy ezüstnyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez hasonlított, de szárnyai, ahelyett, hogy a hátára merőlegesen emelkedtek volna, vízszintesen terültek szét, úgy, hogy szinte lebegni látszott. Talapzata, úgy látszott, bronzból van, vastag patina borította. Arca felém fordult; üres szemével mintha engem figyelt volna, ajka körül bágyadt mosoly játszott. Az idő erősen megviselte, s ez az elmúlás, a rothadás nyugtalanító érzését keltette bennem. Nem tudom, meddig bámultam a szfinxet, fél percig-e vagy egy félóra hosszat? Úgy tetszett, hol közeledik, hol távolodik, aszerint, hogy a jég sűrűbben vagy ritkábban hullott. Végre másfelé fordítottam a tekintetemet, s láttam, hogy a jégfüggöny elvékonyodik, s a felhők mögül kibújik a nap.

Megint a fehér szfinxre néztem, és egyszerre rádöbbentem vállalkozásom vakmerőségére. Mi vár rám a jégfüggöny mögött? Mi minden történhet az emberrel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség elhatalmasodott a földön? Ha az emberi faj elvesztette emberi jellegét, és emberietlenné, könyörtelenné, legyőzhetetlenül hatalmassá vált? Ha valami őskori vadállatot látnak majd bennem, amelynek félelmetességét és visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy hozzájuk hasonlít; ha olyan ocsmány teremtménynek tartanak, amelyet haladéktalanul el kell pusztítani?

Most már mindenfélét láttam: hatalmas épületeket, bonyolult párkányzatokkal és karcsú oszlopokkal; a vihar csendesedtével erdős domboldal tűnt elő a homályból. Iszonyú rémület lett úrrá rajtam. Dühös sietséggel próbáltam az időgépet felállítani. Eközben diadalmasan törtek elő a nap sugarai. A szürke jégeső úgy szétfoszlott, mint egy kísértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári égbolt mély kékségében néhány barna felhőfoszlány kergetőzött és foszlott szét. A hatalmas épületek már tisztán, élesen látszottak körülöttem, vizes faluk csillogott a napfényben, tövükben halomba gyűltek az el nem olvadt jégdarabok. Úgy éreztem magam, mintha egyedül, védtelenül állnék egy idegen világban. A kismadár érezheti magát ilyenformán a tiszta légben, tudván, hogy fölötte kering a héja, s mindjárt lecsap rá. Őrületesen féltem. Nagyot lélegeztem, fogamat összeszorítottam, és megint kézzel-lábbal nekifeszültem a gépnek. Kétségbeesett erőfeszítésemnek végre engedett és megfordult. Közben alaposan belevágódott az államba. Fél kézzel a nyeregre támaszkodtam, a másikkal megfogtam az indítót, s lihegve, indulásra készen álltam.

De ahogy megnyílt előttem a visszavonulás útja, visszatért a bátorságom. A kíváncsiság legyőzte a félelmet: szerettem volna szétnézni a távoli jövő birodalmában. Egy közeli épület falának kerek nyílásában, jó magasan, lágyan omló, bő ruhába öltözött alakokat vettem észre. Ők is megláttak, és felém fordították arcukat.

Azután közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinxet körülvevő bokrok közül szaladó emberek feje és válla bukkant föl. Egyikük bekanyarodott az ösvényre, amely egyenesen az én kis tisztásomhoz vezetett. Apró emberke volt - alig lehetett négy lábnál magasabb -, bíborszín leplet viselt, derekán bőrövvel összefogva. Hogy saru vagy koturnus volt-e a lábán, azt nem láttam tisztán; lába térdig csupasz volt, feje födetlen. Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen meleg van.

Nagyon szép volt, és nagyon kecses, de leírhatatlanul törékenynek látszott. Kipirult arca a tüdőbetegek szépségére emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, amelyről olyan sok szó esik. Amikor megláttam, menten visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.

A következő pillanatban szemtől szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek ez a törékeny szülötte. Egyenesen felém tartott, és szemembe nevetett. Rögtön feltűnt, hogy viselkedésében nyoma sincs a félelemnek. Aztán két társához fordult, aki nyomon követte, és valami lágyan és édesen ömlő, idegen nyelven szólt hozzájuk.

Többen is jöttek, és csakhamar egész kis csoport fogott körül, nyolc-tíz ilyen finom alkatú kis teremtmény. Egyikük megszólított. Elég furcsán, az ötlött eszembe, hogy az én hangom az övékhez mérten túlságosan érdes és mély. Fülemre mutattam tehát, és megráztam a fejem. Ő egy lépést tett felém, habozva megállt, és megérintette a kezemet. Éreztem, hogy többen is megtapogatják lágyan a hátamat és a vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy valóban létezem. De ebben nem volt semmi nyugtalanító. Volt valami bizalmat keltő ezekben a kedves kis lényekben, valami gyöngéd báj, gyermeki elfogulatlanság. Ráadásul olyan könnyűnek látszottak, hogy fél kézzel mozgathattam volna őket, mint a tekejáték bábjait. De mikor azt láttam, hogy rózsás kis kezükkel az időgépet tapogatják, hirtelen megmozdultam, hogy óva intsem őket. Szerencse volt, hogy idejében észbe kaptam. Lecsavartam és zsebre dugtam a kis emeltyűket, amelyekkel elindíthatták a gépet. Azután megint feléjük fordultam, és azon törtem a fejemet, hogy szavak nélkül miképpen értethetném meg magam velük.

Így, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat fedeztem föl ezeken a kecses, meisseni porcelánszerű figurákon. Fürtökben göndörödő hajuk átmenet nélkül határolódott el arcuktól és nyakuktól; arcukon még piheszerű nyoma sem volt a szőrnek, s fülük meglepően kicsi volt. Szájuk is pici, élénkpiros, ajkuk keskeny, álluk hegyes. Szemük nagy és szelíden fénylő, s már ekkor úgy találtam - és ez bántotta is hiúságomat -, hogy a legkevésbé sem érdeklem őket, holott bizonyos fokú érdeklődést, úgy éreztem, joggal elvárhatnék tőlük.

Minthogy meg sem próbáltak érintkezésbe lépni velem, hanem csak körülálltak, mosolyogva, és lágy, turbékoló hangon beszélgettek egymással, én kezdtem meg a társalgást. Előbb az időgépre, aztán magamra mutattam. Majd, egy pillanatig tétovázva, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki az időt, a napra mutattam. Az egyik, bíbor- és fehérkockás ruhába öltözött, kecses kis figura követte mozdulatomat, és ámulatba ejtett azzal, hogy a mennydörgés hangját utánozta.

Egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek, bár a mozdulat jelentése elég világos volt. Hirtelen megfordult a fejemben a gondolat: vajon nem bolondok ezek az emberkék? Bajos ezt megmagyarázni. De tudják, én mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer és egynéhányadik esztendő nemzedéke mérhetetlenül túl fog szárnyalni minket tudásban, művészetben, mindenben. És akkor egyszerre olyasmit kérdeznek tőlem, ami elárulja, hogy értelmi színvonaluk nem magasabb egy ötéves gyermekénél - azt kérdezik, hogy a napból jöttem-e, ebben a zivatarban! Véleményem már öltözetük és gyönge testalkatuk láttán kialakult róluk, de nem akartam elhamarkodottan ítélni. Csalódottnak éreztem magam. Ezért ugyan kár volt az időgéppel vesződni.

Bólintottam, a napra mutattam, és olyan élethíven utánoztam a mennydörgés hangját, hogy megrémültek. Hátrább húzódtak, és meghajoltak előttem. Majd egyikük nevetve közeledett felém, soha nem látott, szép virágokból font füzért tartott kezében, s ezt a nyakamba akasztotta. A többiek ütemesen tapsoltak, szétszaladtak virágot szedni, s úgy teledobáltak virággal, hogy szinte fulladoztam. Aki nem látta, el sem tudja képzelni, hogy évszázadok kertészete milyen csodaszép virágokat hozott létre. Aztán valamelyikük azt indítványozta, hogy vigyék játékszerüket - mármint engem - a szomszéd épületbe. Elvezettek hát a fehér márványszfinx mellett egy kopott, szürke kőépületbe. A szfinx mintha most is mosolygott volna rajtam. Nevetnem kellett azon, hogy mennyit vártam az utókortól, milyen mélységes komolyságra, micsoda szellemi fejlettségre voltam elkészülve.

A hatalmas épületnek a bejárata is óriás méretű volt. Természetesen legjobban az apró emberkék egyre növekvő csoportja érdekelt, és nagyon kíváncsi voltam arra is, mi vár rám a sötéten és titokzatosan tátongó kapunyílások mögött. A világot egyelőre bokrok és virágok útvesztőjének láttam, gondozatlan és mégsem gazos kertnek. Különös formájú, fehér virágok dárdája meredezett előttem; száruk magasra nyúlt a viasszerű sziromlevelek között. Elszórtan, szinte vadon tenyésztek ezek a virágok, a kusza bokrok között, de mondom, akkor még egyiket sem néztem meg közelebbről. Az időgép ott maradt árván a pázsiton, a rododendronok között.

A kapu ívét dús faragványok díszítették, azokat sem néztem meg alaposan, de futólag úgy tetszett, hogy régi föníciai ékítményekre emlékeztetnek. Hanem az rögtön feltűnt, hogy milyen kopottak és töredezettek. A kapu előtt még egy sereg élénk színekbe öltözött emberke csatlakozott hozzám. Virággal borított, fakó, XIX. századbeli öltözékemben elég groteszkül festhettem, a lágyan omló redők és hófehér kis lábak tarka kavargásában, vidáman röpködő szavak és dallamos kacagás közepette.

A nagy kapu megfelelően nagy, barnával kárpitozott csarnokba vezetett. A mennyezet homályban volt, és a színes ablaktáblákon át csak halványan szűrődött be a világosság. Az ablakok nem is voltak mind beüvegezve, a padlózat valami nagyon kemény, fehér fémből vágott, nem kockákkal vagy lemezekkel, hanem tömbökkel volt kirakva. A padlóburkolatot sok-sok nemzedék léptei helyenként hepehupásra koptatták. A csarnok hosszában alacsony, csiszolt kőasztalok álltak, gyümölccsel megrakottan. A gyümölcs között láttam óriásira nőtt málnát és narancsot, de a legtöbbje ismeretlen fajta volt.

Az asztalok között elszórtan sok-sok vánkos hevert a földön. Vezetőim letelepedtek a vánkosokra, és intettek, hogy én is üljek le. Kecsesen, és minden teketória nélkül majszolták a gyümölcsöt; szárát, héját és a magokat beledobták az asztalok oldalán levő kerek nyílásokba. Nem sokat kínáltattam magam, mert éhes és szomjas voltam. Evés közben kényelmesen szemügyre vettem a csarnokot.

Az lepett meg legjobban, hogy milyen rozoga állapotban van. A fantázia nélkül, csupa mértani ábrából összerakott, színes üvegablakok sok helyütt ki voltak törve, és az ablakok alsó részére akasztott függönyöket vastagon belepte a por. A mellettem álló márványasztal egyik sarka kicsorbult. S az egész csarnok mégis színesnek, festőinek hatott. Jó néhány százan lehettek ott, sokan igyekeztek a közelembe férkőzni, és apró szemükben érdeklődés fénylett. Valamennyiük öltözéke ugyanabból a lágyan omló és mégis erős, selymes anyagból készült.

Megjegyzem, hogy csak gyümölcsön éltek. A távoli jövőnek ez a nemzedéke szigorúan növényevő volt, és amíg közöttük voltam, bármennyire sóvárogtam is hús után, be kellett érnem gyümölccsel. Később megtudtam, hogy a ló, a szarvasmarha, a juh, a kutya mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De a gyümölcs pompás volt, különösen egy lisztes belű, hüvelyes fajta ízlett nagyon, ennek, úgy látszik, éppen akkor volt a szüretje, amikor én ott voltam, és ez lett a főtáplálékom. Eleinte nem győztem csodálkozni a sokféle gyümölcsön és virágon, de később napirendre tértem fölöttük.

De talán már eleget is beszéltem a távoli jövő gyümölcs-lakomáiról. Mihelyt éhségemet kissé csillapítottam, elhatároztam, hogy megtanulom emberkéim nyelvét. Ez a legfontosabb teendő. Gondoltam, legcélszerűbb a gyümölccsel kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egy gyümölcsöt, és hanggal, mozdulattal próbáltam kérdezni, mi az. Nagyon nehezen értették meg, mit akarok. Először csodálkozva bámultak rám, és kinevettek, de végre egy kis szőke megértett, és többször elismételt egy szót. Ekkor hosszasan magyarázták egymásnak, hogy miről van szó, és kitűnően mulattak azon, hogy nem tudom utánozni dallamos kiejtésüket. Én úgy éreztem magam, mint tanító a gyermekek között, állhatatosan próbálkoztam tovább, és hamarosan megtanultam vagy húsz főnevet. Azután áttértem a mutató névmásokra és az "enni" igére. De a dolog nagyon lassan ment, hallgatóim elunták a sok kérdést, és szabadulni igyekeztek. Kénytelen voltam beletörődni, hogy csak akkor folytassuk a nyelvleckét, amikor nekik jólesik, és csak kis adagokban. Hogy milyen kis adagokban kell a tanulást folytatnom, arra rövidesen rájöttem, mert ilyen közömbös és ilyen könnyen kifáradó emberekkel még soha nem találkoztam.

Csakhamar még valami furcsaságot tapasztaltam kis házigazdáimon: a világon semmi sem érdekelte őket. Első meglepetésükben kíváncsian közeledtek felém, mint a gyermekek, de egykettőre rám is untak, mint a gyermekek, és más játék után néztek. Amint az étkezés és első társalgási kísérleteim véget értek, azt vettem észre, hogy akik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien elpárologtak.

Az is furcsa, hogy én sem sokat törődtem velük. Amint jóllaktam, kimentem a napsütötte világba. Lépten-nyomon találkoztam a jövő emberkéivel, néhány percre csatlakoztak hozzám, csevegtek és nevettek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és kiintegették magukat, tovább mentek, és sorsomra bíztak.

Az este nyugalma ömlött el a világon, mikor a kapun kiléptem, s a táj az alkonyuló nap meleg fényében fürdött. Eleinte zúgott a fejem. Annyira más volt itt minden, mint abban a világban, amelyből én jöttem; még a virágok is mások voltak. A hatalmas épület, amelyből kiléptem, széles folyóvölgy lejtőjén emelkedett, de a Themze körülbelül egy mérföldnyire lehetett mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek a dombtetőre - vagy másfél mérföldnyi séta lehet odáig -, onnan jobban áttekinthetem bolygónkat a mi Urunk nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendejében. Gépem óraműszerkezete ugyanis ezt az évszámot mutatta.

Séta közben azon tűnődtem, mi lehet az oka annak, hogy a világot ilyen romos állapotban találtam - mert a világ hajdani pompája romokban hevert. A domboldalban például alumíniummal összetákolt gránitdarabok hevertek, följebb kőtörmelék és csonkán meredező falak labirintusa, pagoda formájú bokrok sűrű bozótja; csalánbokrok lehettek, de csodálatosan árnyalt, barna levélzetük nem szúrt. Ezek a maradványok nyilván egy hajdani nagy épület romjai voltak; hogy milyen épületé, azt nem sikerült megállapítanom. A végzet úgy akarta, hogy ezen a helyen később igen különös élményben legyen részem, és ez az élmény még különösebb felfedezés nyomára vezetett, de erről majd később.

Amint egy teraszon körülnéztem, megállapítottam, hogy kisebb házak egyáltalán nincsenek. A családi ház és valószínűleg a külön háztartás is a múlté. Itt-ott palotaszerű épületek bukkantak ki a zöld lombozat közül, de kis lakóház és villa - az angol tájnak ez az annyira jellegzetes tartozéka - nem volt sehol.

"Kommunizmus" - mondtam magamban.

S ezt a gondolatot nyomon követte egy másik. Ránéztem az engem követő fél tucat kis alakra. És akkor villanásszerűen megértettem, hogy ezek az apró emberek mind egyformák. Ugyanaz a ruha, ugyanaz a puha, szőrtelen arc, ugyanazok a nőiesen gömbölyded lábak. Furcsa, hogy ez idáig nem tűnt fel. De hát itt minden olyan furcsa, olyan idegen. Most már tisztán láttam. Korunkban már a ruha anyaga és szabása is különbséget tesz férfi és nő között. A jövő emberei - hímneműek és nőneműek - teljesen egyformán öltözködnek, de arcuk, testalkatuk is hasonló. S a gyermekek mintha csak szüleik miniatűr kiadásai lennének. Úgy láttam, hogy a gyermekek, legalábbis fizikailag, koraérettek, s ez a feltevésem később bebizonyosodott.

Látván azt a kényelmet és biztonságot, amelyben ezek az emberek élnek, a nemek hasonlatosságát egészen természetesnek találtam. A férfi ereje, a nő lágysága, a család intézménye, a foglalkozások elkülönülése: megannyi jellegzetessége a fizikai erő korszakának. Ahol a népszaporulat egyenletes és bőséges, ott a sok újszülött előbb-utóbb inkább baj az államnak, mint áldás. Ahol az erőszak ritka, és a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott kevesebb szükség van - sőt talán nincs is szükség - erős családi kötelékre, és a nemeknek a gyerekek szükségleteivel kapcsolatos különbsége elenyészik. Ennek kezdeti nyomait már ma is láthatjuk, s abban a távoli jövőben, amelyet én láttam, a folyamat már befejeződött. Hangsúlyozom, hogy akkor így okoskodtam. Később rá kellett jönnöm, hogy okoskodásom mennyire távol esett a valóságtól.

Míg ezeken tűnődtem, egy csinos kis alkotmány vonta magára figyelmemet. Olyan volt, mint egy kupolával fedett kút. Futólag megfordult a fejemben: milyen különös, hogy még ma is vannak kutak - aztán tovább szőttem elmélkedésem fonalát. Több nagy épületet már nem láttam a dombon. Minthogy a gyaloglást én jobban bírtam, egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam - először, amióta megérkeztem. A szabadság és a kalandvágy lendületével kapaszkodtam fel a dombtetőre.

Odafönt ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta, és félig besüppedt a lágy moha közé. Karfái griffmadárfejeket ábrázoltak. Leültem, s e hosszúra nyúlt nap alkonyán szétnéztem a mi öreg világunkon. Soha ilyen szépet! A nap már lebukott a látóhatár mögé, és a nyugati ég kármin- és bíborvörös csíkokkal tarkázott aranyszínben lángolt. Alattam a Themze völgye, amelyben izzó acélszalagként kígyózott a folyam. Említettem már, hogy a zöld lombok között elszórtan paloták voltak; némelyik romokban hevert, de némelyiken látszott, hogy laknak benne. Itt-ott egy-egy fehér vagy ezüstös szobor emelkedett az elvadult kert fölé, másutt egy kupola vagy egy obeliszk. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, földművelésnek sehol, semmi nyoma. Mintha az egész földkerekség egyetlen kertté vált volna.

Nézegetés közben összegeztem magamban a tapasztaltakat, s az első este körülbelül a következő kép alakult ki agyamban. (Később kiderült, hogy tévedtem, illetve, hogy a valóságból édeskeveset láttam.)

Tehát akkor este úgy tetszett, hogy az emberiség hanyatlásának korszakába érkeztem. A vöröses naplemente az emberiség alkonyát juttatta eszembe. Életemben először gondoltam arra, milyen következményei lehetnek a jelen társadalmi erőfeszítéseinek. Pedig ha gondolkozik az ember, látnia kell, hogy a következmények logikusak. Az erőt a szükség hozza létre; a biztonság a gyöngeséget támogatja. Az életszínvonal emelésére irányuló munka - az igazi művelődési folyamat, amely az életet egyre biztosabbá teszi - fokozatosan elérte a tetőpontot. Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok minden, ami ma még puszta álom, tervszerűen megvalósult a jövőben. S a végeredményt tulajdon szememmel láttam.

Az egészségügy és a mezőgazdaság ma még nagyon kezdetleges állapotban van. Korunk tudománya a betegségeknek még csak igen csekély hányadával tudott megbirkózni, de makacs kitartással próbálkozik tovább. Földművelésünk és kertészetünk itt-ott kipusztít egy gyomnövényt, és bizonyos területeken hasznos növényeket termeszt - de mily sokan viaskodnak, magukra hagyatottan, a létért való küzdelemben! Nemesítjük kedvenc növényeinket és állatainkat - s mily csekély ezeknek a száma! -, fokozatosan kiválasztjuk a tenyésztésre alkalmasakat. Olykor sikerül jobbfajta őszibarackot, magtalan szőlőt kitenyésztenünk, szebb és nagyobb virágot, vagy egy jobban tejelő tehénfajtát. Fokozatosan tenyésztjük ki a növényeket és az állatokat, mert elgondolásaink bizonytalanok, tapogatózók, és tudásunk erősen korlátozott; mert ügyetlen kezünkben maga a természet is félénkké és lassúvá válik. Egyszer majd mindezt jobban meg tudjuk szervezni. Az ár sebes sodra végül megbirkózik az örvényekkel. A világ értelmes lesz, művelt és együttműködő; a természet leigázása egyre gyorsabban halad. S a végén bölcs körültekintéssel egyensúlyba hozzuk életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.

Mindennek meg kellett történnie, végbe kellett mennie, örökre el kellett intéződnie az alatt az idő alatt, míg gépem a jelenből a jövőbe szökkent. A légben nem voltak többé szúnyogok, a földről kipusztították a gazt és az élősdi gombát; mindenfelé gyümölcs mosolygott, és szépséges virágok illatoztak, ragyogó pillangók röpködtek. A preventív orvostudomány eszménye megvalósult. A betegségeket kiirtották. Ott-tartózkodásom alatt nyomát sem láttam semmiféle ragályos bajnak. Később majd azt is elmondom, hogy a rothadás és feloszlás folyamatát is milyen gyökeresen átalakították ezek a változások.

Szociális téren is óriási eredményeket ért el a jövő társadalma. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, pompásan öltözködik, és nem kell többé robotolnia. Sem társadalmi, sem gazdasági küzdelemnek sehol semmi nyoma. Az üzlet, a reklám, a közlekedés, a kereskedelem problémája - mindaz, ami a mi világunk lényege - megoldódott. Ezen az estén azt hittem, hogy egy társadalmi paradicsom kellős közepébe csöppentem. Úgy látszott, megoldották a népszaporulat problémáját is, s a népesség többé nem gyarapodott.

Ám a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni kell. Ha a biológia nem tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő forrása? A küzdés és a szabadság; ezek éltetik a tevékeny, erős, élelmes embert, és ezek szorítják falhoz a gyöngét; a szabadság és a küzdés az, amiért érdemes a becsületes embereknek összefogniok, amiért érdemes tűrni, lemondani, nagyot akarni. S a család intézménye, a család körén belül támadó lelki indulatok, a gyermeket dédelgető szeretet, a vad féltékenység, a szülő önfeláldozása, ez mind-mind csak az ifjúságot fenyegető veszedelmekben lelt támaszt és igazolást. De ha ezek a fenyegető veszedelmek megszűntek? Kialakulóban van, és egyre erősbödik valami ellenséges érzés a házastársi féltékenység, az önfeláldozó anyai szeretet, mindenfajta szenvedély iránt. Mindez már túlhaladott álláspont, kényelmetlen csökevény, diszharmónia egy kifinomult, kellemes életben.

Az itt talált emberek fizikai gyöngeségére gondoltam, korlátoltságukra, a sok-sok romra, amit láttam, s mindez még erősebben meggyőzött arról, hogy a természet tökéletes leigázásával állok szemben. Mert a harcra nyugalom következik. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges életerejét arra használta föl, hogy módosítsa életének körülményeit. S ez itt most a megváltozott körülmények reakciója.

A tökéletes kényelem és biztonság új állapotában az a nyughatatlan erély, ami bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is bizonyos hajlamok és vágyak, amelyeket valaha elengedhetetlenül szükségesnek tartottunk az élethez, a kudarcok állandó forrásai. A fizikai bátorság, a harc kedvelése például nemhogy nincs segítségére a művelt embernek, inkább kárára van. Egy olyan államban pedig, amely eljutott a fizikai egyensúly és biztonság állapotába, sem szellemi, sem fizikai hatalomnak nincs többé helye. Úgy gondoltam, hogy a jövőnek ezt a világát már megszámlálhatatlanul sok esztendő óta nem fenyegette sem háború, sem egyéni erőszak veszedelme, sem vadállat, sem pusztító kór - amely ellen erős szervezettel kellett volna védekezni -, sem fáradságos munkára nem volt szükség. Egy ilyen életre az úgynevezett gyönge éppoly jól fel van szerelve, mint az erős, vagyis a gyöngeség fogalma a régi értelemben megszűnik. Sőt azt mondhatjuk, hogy a gyönge még jobban fel van szerelve, mint az erős, mert az erőst izgatja a benneszorult energia. Az épületek szépsége bizonyára az immár céltalan emberi alkotó erő utolsó fellobbanásának eredménye volt. A tétlen biztonság korszakában mindig ez a tetterő sorsa; művészetre, szeretkezésre adja magát, azután a bágyadtság és az elsatnyulás következik.

Végül ez a művészi törekvés is elhal; csaknem végképp elhalt abban a korban, amelybe jutottam. Virággal ékesíteni magukat, táncolni, énekelni a napfényben - ennyi maradt meg a művészi szellemből, nem több. A végén még ez is belevész az elégedett semmittevésbe. Az ember folyton a fájdalom és a szükség malomkövei közt őrlődik, s itt mintha a gyűlöletes malomkövek szétmorzsolódtak volna.

Ahogy ott álltam a sötétedő estében, azt hittem, hogy ezzel az egyszerű magyarázattal megoldottam a világ problémáját, és hogy e rokonszenves kis emberek titkának is ez a nyitja. Lehet, hogy azok a módszerek, amelyeket a népszaporodás megakadályozására kitaláltak, túlságosan eredményesnek bizonyultak, és a népesség száma, ahelyett, hogy egy szinten maradna, csökken. Ez megmagyarázná a sok üresen álló, romos épületet is. Egyszerű volt a magyarázat és kézenfekvő - mint a legtöbb téves elmélet!

Amint ott álltam, az embernek ezen a túlságosan tökéletes diadalán elmélkedve, az északkeleti égen sárgán, sarlóalakúan, ezüst fényözönben megjelent a hold. Az apró emberkék elcsendesedtek odalent, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, megborzongtam a hűvös éjszakában. Elhatároztam, hogy lemegyek, és keresek valami alvóhelyet.

Azt az épületet kerestem, amelyet már ismertem. Tekintetem ráesett a fehér szfinxre, amely most a kelő hold fényében élesebben vált ki a háttérből. Láttam az ezüstnyárfát, a sűrű rododendronbokrokat, és a kis tisztást is. "Ez nem az a tisztás" - gondoltam egyszerre, riadtan.

Pedig az a tisztás volt, hiszen a szfinx foltos, fehér arca arrafelé nézett. El sem tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban. Az időgép nem volt ott!

Arculcsapásként ért a felismerés, hogy milyen szörnyű helyzetbe kerültem. Mi lesz velem, ha nem mehetek vissza abba a korba, amelyben idáig éltem, hanem itt kell maradnom, tehetetlenül ebben az új, idegen világban?! A puszta gondolatra rosszullét fogott el. Torkom összeszorult, lélegzetem elakadt. Irtózatos félelem lett úrrá rajtam, és nagy léptekkel rohantam lefelé a dombról. Egyszer el is vágódtam, és fölsebeztem az arcomat, de le sem törültem a vért, felugrottam és rohantam tovább, s éreztem, ahogy a meleg vér végigcsöpög arcomon és államon. Futás közben egyre azzal biztattam magam: "Csak egy kicsit odább tették, félretolták az útból, a bokrok közé." De azért alig vártam, hogy leérjek. Egész idő alatt tudtam, azzal a bizonyossággal, amely sokszor együtt jár a rettegéssel - tudtam, hogy csak ámítom magam, mert a gépet, igenis, elvitték onnan, olyan helyre vitték, ahol én nem férhetek hozzá. Már lélegezni is alig bírtam. Azt hiszem, tíz perc alatt tettem meg a két mérföldnyi utat a dombtetőtől a tisztásig. Pedig hát nem vagyok már fiatal. Hangosan átkoztam magam, amiért olyan ostoba voltam, hogy gyanútlanul otthagytam a gépet, s a kiabálás még jobban kifullasztott. Kiáltottam, de senki sem felelt. A holdfényes világ tökéletesen kihaltnak látszott.

Mikor leértem a tisztásra, meggyőződtem róla, hogy rettegésem nem volt alaptalan. A gépnek híre-hamva sem volt. Alig álltam a lábamon, ahogy dideregve körülnéztem. Izgatottan kutattam át az egész területet, mintha azt remélném, hogy mégis ott rejtőzik valahol a gép. Megálltam, és kínomban a hajamat téptem. A szfinx ott tornyosodott fölöttem, bronztalapzatán, foltos arca fehéren tündökölt az emelkedő hold fényében. Mintha gúnyosan mosolygott volna kétségbeesésemen.

Azzal áltathattam volna magamat, hogy az apró emberkék valami födött helyre vitték a gépet, ha nem lettem volna mélységesen meggyőződve arról, hogy sem fizikai, sem szellemi képességeikből nem futja ilyen épkézláb cselekedetre. A tudat, hogy a gép eltüntetésében egy ismeretlen erőnek kellett közreműködnie, még jobban elkeserített. Egyet azonban biztosan tudtam: ha csak egy későbbi kor nem talált fel ugyanolyan gépet, amilyen az enyém, akkor az én gépemet nem indíthatták el. Az emeltyűk felszerelésének van egy fogása - majd később megmutatom -, amelyre más nem jöhet rá. Az emeltyűket pedig én magam szereltem le. A gépet tehát csak a térben mozdíthatták és rejthették el. De hát akkor hol lehet?

Azt hiszem, egészen megzavarodtam. Emlékszem, hogy mint az őrült, futkostam a holdsütötte bokrok között, a fehér szfinx körül, és fölriasztottam valami kis fehér állatot, amelyet a félhomályban őzikének néztem. Arra is emlékszem, hogy késő éjszakáig csapkodtam öklömmel a bokrokat, míg a letört gallyak véresre nem horzsolták a kezemet. Majd zokogva és szinte magamon kívül elindultam a kőépület felé. A nagy csarnok sötét volt, néma és üres. Elcsúsztam az egyenetlen padlón, és úgy nekiestem egy malachitasztalnak, hogy majd eltört a lábam. Gyufát gyújtottam, és félrehajtottam a poros függönyöket, amelyeket már említettem.

A függönyök mögött egy másik nagy csarnokra bukkantam, ez is tele volt vánkosokkal, s a vánkosokon vagy húszan aludtak. Biztosan csodálkoztak, mikor a néma sötétségből egy szál sercegő gyufa fénye mellett, vadul ordítozva rájuk rontottam. Ők már nem ismerték a gyufát. - Hol az időgépem? - toporzékoltam, mint egy rossz gyerek, és sorra fölráztam őket. Mondom, nagyon csodálkozhattak. Néhányan nevettek, de a legtöbbje megijedt. Mikor ott álltak körülöttem, az jutott eszembe, hogy az adott körülmények között ostobábban nem is viselkedhetném. Mire jó, megfélemlíteni őket? Napközben úgy láttam, hogy nem ismerik a félelmet.

Eldobtam a gyufát, s az egyik ácsorgót fellökve, a nagy ebédlőcsarnokon át kibotorkáltam a holdfényre. Hallottam riadt kiáltozásukat, s futkosó lépteiket. Nem emlékszem, mit műveltem még, mialatt a hold fölfelé kúszott az égen. A váratlan veszteség valósággal megőrjített. Fajtámtól elszakítva úgy éreztem magam, mint egy állat, amely idegen világrészbe került. Időnkint újabb dühroham vett erőt rajtam, káromoltam Istent, és átkoztam balsorsomat. Arra is emlékszem, hogy halálosan fáradt voltam, hogy a kétségbeejtően hosszú éjszakán a legképtelenebb helyeket is átkutattam, hogy a holdsütötte romok közt keresgéltem, és a fekete árnyékok között néha mintha furcsa, idegen élőlényekhez ért volna a kezem. Végül levetettem magam a szfinx mellé, a földre, és tehetetlen nyomorúságomban kétségbeesetten zokogtam. Úgy éreztem, végem van. Aztán elaludtam, és mikor fölébredtem, már fényes nappal volt, s körülöttem kartávolságnyira verebek ugrándoztak a pázsiton.

A friss reggelben megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Hogyan is kerültem ide, és miért voltam tegnap olyan rettenetesen elkeseredve? Lassanként minden eszembe jutott. A józan nappali világításban nyugodtabban mérlegeltem a dolgokat. Beláttam, hogy az éjszaka lehetetlenül viselkedtem, és már vitatkozni is tudtam önmagammal. "Na és...? Tegyük föl a legrosszabbat. Tegyük föl, hogy a gép valóban elveszett; tegyük föl, hogy elpusztították? Akkor is az a legokosabb, ha nyugodt és türelmes maradok, kitapasztalom ezeket az embereket. Tiszta képet kell nyernem a veszteségről, és ki kell sütnöm, hogyan juthatnék anyaghoz és szerszámokhoz. Hátha sikerül új gépet szerkesztenem?" Ez volt egyetlen reményem. Szomorú kis remény, de mégis többet ér, mint a kétségbeesés. S a világ, mindennek ellenére, szép és érdekes.

Valószínű, hogy a gépet csak máshová vitték. Fő a türelem és a nyugalom. Meg kell találnom a rejtekhelyet, és aztán erőszakkal vagy ravaszsággal visszaszerzem. Ezzel az elhatározással álltam fel, és azon tűnődtem, vajon nem fürödhetném-e meg valahol. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos is voltam az utazástól. Én is szerettem volna friss lenni, mint a reggel. Az izgalomba is belefáradtam, nem értettem tegnap esti kétségbeesésemet. Még egyszer gondosan átkutattam a tisztást és környékét. Megpróbáltam kifaggatni néhány embert, aki éppen utamba került. Kár volt az időért. Egyik sem értette meg kérdő mozdulataimat. Volt, aki bamba képet vágott, de volt, aki azt hitte, tréfálok és nevetett. Alig tudtam megállni, hogy tenyerem csattanós érintkezésbe ne kerüljön a csinos, nevető arcocskákkal. Ostobaság lett volna, de hát az ördög, amelyet félelmem és vak haragom hívott életre, még ugrásra készen állt, és szívesen húzott volna hasznot zavaros lelkiállapotomból. A gyep jobb tanácsadó volt. Észrevettem, hogy mély barázda vágódik belé, körülbelül középen a szfinx talapzata és a között a hely között, ahol tegnap vesződtem a felborult géppel. Egyéb nyomokat is találtam, furcsa, keskeny lábnyomokat, talán egy lajhár lábnyomait. Erre jobban megnéztem a szobor talapzatát. Azt hiszem, mondtam már, hogy bronzból volt, de nem egyszerű tömb, hanem mintha egymáshoz támasztott képkeretek díszítették volna mindkét oldalán. Végigkopogtattam ezeket. A talapzat üresen kongott. Közelebbről megvizsgálván a keretszerű lapokat, láttam, hogy elmozdíthatók. Kilincs vagy kulcslyuk nem volt rajtuk, ebből arra következtettem, hogy csak belülről nyílnak. Különösebb fejtörés nélkül is tudhattam: időgépem ott van a talapzat belsejében. Hogy hogyan került oda, az más kérdés.

A bokrok között, virágzó almafák alatt két narancsszínbe öltözött emberkét láttam közeledni. Mosolyogva intettem nekik, hogy jöjjenek hozzám, s aztán, a bronztalapzatra mutatva, megpróbáltam megértetni velük, hogy szeretném, ha kinyitnák. De erre roppant furcsán viselkedtek. Körülbelül olyan arcot vágtak, mint egy finom lelkű hölgy, aki valami illetlen mozdulaton megbotránkozik. Úgy fordultak el, mintha súlyosan megsértettem volna őket. Ezután egy fehér ruhás, szelíd arcú emberkével próbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt. Szinte elszégyelltem magam. Az időgépet azonban mindenáron vissza akartam szerezni és újra próbálkoztam. Minthogy megint sértődötten elfordult, elfutott a méreg. Utána iramodtam, nyakon ragadtam, és a szfinx felé vonszoltam. Aztán, rémült arcát látva, mégis eleresztettem.

De azért még nem adtam meg magam. Öklömmel döngetni kezdtem a bronzlemezeket. Valami neszt véltem hallani belülről - pontosabban: valami vihogásféle hangot -, de az is lehet, hogy tévedtem. Akkor egy nagy kavicsot hoztam a folyópartról, és azzal addig kalapáltam a lemezt, míg a domborművű díszítést be nem lapítottam. A rézrozsda csak úgy porzott. Az emberkéknek egy mérföldnyire hallaniuk kellett, ahogy szitkozódva kalapáltam, de nem jöttek közelebb, csak messziről, lopva nézegettek arrafelé. Végre is fáradtan, kimelegedve leültem. Sokkal nyugtalanabb voltam, semhogy sokáig egy helyben tudtam volna ülni; a tétlen szemlélődéshez pedig nagyon is nyugati a vérmérsékletem. Évekig képes vagyok egy probléma megoldásával bíbelődni, de huszonnégy óra hosszat ölbe tett kézzel várakozni - az más!

Felálltam hát, és céltalanul bandukolva elindultam a bokrok között. "Türelem - biztattam magam. - Ha vissza akarod szerezni a gépet, hagyd a szfinxet békében. Ha az a szándékuk, hogy elvegyék a gépet, hiába teszed tönkre a bronzlemezeket, ha pedig vissza akarják adni, akkor úgyis visszaadják, mihelyt megértik, hogy visszakéred. Semmi értelme, hogy a rejtélyen tépelődj. Ebbe bele lehet bolondulni. Nézz a szemébe bátran ennek az ismeretlen világnak. Ismerd meg, és vigyázz, hogy ne ítélj elhamarkodottan. A végén mindennek megtalálod a nyitját." Aztán egyszerre megláttam a helyzet humoros oldalát is: lám, hosszú évek fáradságos munkája árán jutottam el a jövendőbe, és most minden vágyam az, hogy szabaduljak innen. Az elképzelhető legbonyolultabb és legreménytelenebb csapdát állítottam magamnak. Minthogy okosabbat úgysem tehettem, kinevettem, mégpedig hangosan kinevettem magamat.

A palotában járkálva, úgy tetszett, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy képzelődtem, de lehet, hogy viselkedésük a bronztalapzat körül történtek következménye volt. Valószínűnek tartottam, hogy szándékosan térnek ki az utamból. Úgy tettem, mintha nem venném észre, nem törődtem velük, és egy-két nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Igyekeztem tanulni a nyelvüket, és folytattam a nyomozást is. Vagy elkerülte a figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig túlságosan egyszerű volt a nyelvük, csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből állt. Elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalán nem ismertek, szóképeket sem igen használtak. Egyszerű tőmondatokban beszéltek, s én csak a legegyszerűbb szófűzéseket voltam képes megérteni. Eltökéltem, hogy az időgépet és a bronzajtók titkát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, és csak akkor hozom felszínre, ha nyelvtudásom gyarapodtával könnyen meg tudom értetni, hogy mit akarok. De azért gondolataim ösztönösen mindig a körül a hely körül keringtek, ahol kiszálltam az időgépből. Ez, ugyebár, érthető?

Amerre csak jártam, mindenfelé ugyanolyan gazdagság tárult elém, mint a Themze völgyében. Minden dombról, amelyet megmásztam, pompás paloták sorát láttam, az anyag és a stílus szemkápráztató változatosságát, örökzöld növényzet buja sűrűségét, virágzó fákat, hatalmasra nőtt páfrányokat. Itt-ott ezüstösen csillogott a víz, és a folyón túl kékesen hullámzó dombok olvadtak bele az égbe. Különösen megragadták figyelmemet a kerek kutak, amelyek, úgy véltem, nagyon mélyek lehetnek. Egy ilyen kutat láttam az ösvény mentén is, mikor első este fölmásztam a dombtetőre. Mint a többit, ezt is finomművű bronzszegély vette körül, s kis kupola védte az eső ellen. Olykor a kút peremén ülve lenéztem a szédítő sötétségbe, de nem láttam a víz csillogását, az égő gyufa fénye sem csillant meg odalent a mélyben. De mindegyik kútból tompa dübörgés hallatszott, mint valami nagy gép zakatolása; és a gyufaláng lobogásán láttam, hogy a kút torkában erős a légáramlás. Egyszer ledobtam a kútba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna, hirtelen eltűnt szemem elől.

Egy idő múlva arra is rájöttem, hogy ezek a kutak valahogyan összeköttetésben vannak a domboldalban itt-ott emelkedő magas tornyokkal, mert fölöttük sokszor úgy megvillant a levegő, mint perzselő hőség idején a napégette vízpart fölött. Ezeket a jelenségeket egybevetve, arra a következtetésre jutottam, hogy a föld alatt valami nagyszabású szellőztető berendezés lehet, de hogy ez milyen célt szolgál, azt nem tudtam kitalálni. Arra gondoltam, hogy az egészségügyi csatornázással van kapcsolatban, s bár ez a magyarázat kézenfekvőnek látszott, később kiderült, hogy tévedtem.

Be kell vallanom, hogy az alatt az idő alatt, amelyet a jövő világában töltöttem, igen keveset láttam a csatornázásból, a közlekedési eszközökből, s a modern technika egyéb vívmányaiból. A távoli jövővel foglalkozó utópisztikus könyvekben sok szó esik az építkezésről, a társadalom szociális fejlődéséről és hasonló dolgokról. Elképzelni könnyű az ilyesmit, érzékelni azonban, olyan körülmények között, amilyeneket én találtam a jövő világában, annál nehezebb. Képzeljük el, mit mesélne odahaza egy közép-afrikai néger, aki történetesen Londonba pottyant. Mit tudhatna ez a néger a vasúttársaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és sürgönyhálózatról, a csomagszállításról, a postautalványokról és más effélékről? Pedig hát mi szívesen megmagyaráznánk neki mindent! De még abból is, amit esetleg megtudott, ugyan mennyit tudna ez a néger megértetni, vagy elhitetni honfitársaival, akik soha nem lépték át szülőföldjük határát? Holott milyen csekély távolság választja el egymástól a mai kor fekete és fehér emberét, ahhoz a szakadékhoz képest, amely köztem és a jövő aranykorának emberei között tátongott! Sejtettem, hogy kell lennie sok mindennek, ami megkönnyíti az életet, és amit én nem láthatok, de valami gépies szervezettség általános benyomásán túl semmiféle különbséget nem tapasztaltam korunk és a jövő kora között.

Nem láttam például sem krematóriumokat, sem sírokat vagy éppen temetőket. Csak feltételeztem, hogy valahol, amerre én nem jártam, vannak temetők vagy halotthamvasztók. Ezen a kérdésen is sokat tűnődtem, de egy lépéssel sem jutottam előbbre. A dolgot még rejtélyesebbé tette az, hogy egyetlen idősebb, vagy beteg embert sem láttam.

Be kell vallanom, hogy a gépesített civilizációról és a hanyatló emberiségről szerkesztett első elméletem rövidesen megdőlt. Más elméletet pedig nem tudtam kieszelni. Vegyük sorra a nehézségeket. A palotákban, ahol megfordultam, csak étkező és háló helyiségek voltak. Gépek, valamiféle készülékek sehol. Pedig az emberek ruhái tetszetős gyári készítmények voltak, amelyeket időnkint kétségtelenül újjal kellett pótolni. A szandálok is, bár egyszerűek voltak, mesterkézre vallottak. Kellett valami műhelynek vagy gyárnak lennie, ahol ez a holmi készült, annál inkább, mert hiszen ezek az emberek maguk nem dolgoztak, nem is tudtak volna dolgozni. Azután nem voltak üzletek sem, és a behozatali kereskedelemnek sem láttam nyomát sehol. Az apró emberkék egész nap játszadoztak, fürödtek a folyóban, vagy játékosan szerelmeskedtek, gyümölcsöt majszoltak és aludtak. Nem láthattam a dolgok mögé.

Aztán az időgép: valahogyan bekerült a fehér szfinx üres talapzatába. De miért? Akárhogy törtem a fejemet, nem találtam magyarázatot. S a víztelen kutak, és a meg-megvillanó tornyok. Semminek sem tudtam a nyitját. Úgy éreztem magam - hogyan is magyarázzam meg? Úgy éreztem magam, mintha valami feliratra bukkantam volna, egy feliratra, amelyben vannak kitűnő, tiszta angol nyelven megfogalmazott mondatok, de a szöveget telitűzdelték olyan szavakkal, amelyeknek nemcsak értelme, de legtöbb betűje is ismeretlen. Nos, ott-tartózkodásom harmadik napján így festett a nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!

Ezen a harmadik napon, hogy úgy mondjam, barátnőre tettem szert. Az történt, hogy a fürdőzőket nézegettem, és az egyiknek görcsöt kapott a lába. A sebes víz lefelé sodorta. A víz sodrása azonban nem volt annyira gyors, hogy akár egy közepes úszó is meg ne birkózhatott volna vele. Ezeknek az embereknek gyöngesége, tökéletlensége világosan látszott abból, hogy egyetlenegy sem akadt közöttük, aki a jajgató, fulladozó kis jószágnak megpróbált volna segíteni. Mikor ezt láttam, ledobtam ruhámat, belegázoltam a vízbe, és szerencsésen kivittem a partra a megrémült apróságot. Kicsit megdörzsöltem a tagjait, rövidesen magához tért, és megnyugodva láttam, mielőtt továbbmentem, hogy semmi baja. Olyan kevésre becsültem már az egész társaságot, hogy a hála legcsekélyebb jelére sem számítottam. Ebben azonban tévedtem.

Az eset reggel történt. Délután, mikor felfedező utamról a szállásom felé igyekeztem, találkoztam a leányzóval, legalábbis azt hiszem, hogy leányzó volt. Örvendezve szaladt elém, és virágfüzért nyújtott át, amelyet nyilván nekem font. Az eset elgondolkoztatott. Úgy látszik, nagyon magányosnak érezhettem magam. Igyekeztem tőlem telhetően megmutatni, mennyire örülök az ajándéknak. Csakhamar egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban és beszélgettünk. A beszélgetés jobbára csak abból állt, hogy egymásra mosolyogtunk. Kedvessége úgy hatott rám, mint egy kisgyerek hízelkedése. Virágot szedtünk egymásnak, s ő megcsókolta a kezemet. Erre én is megcsókoltam az ő kezét. Aztán beszélgetni próbáltam vele, és megtudtam, hogy Weenának hívják. Bár nem tudtam, mit jelent ez a név, úgy találtam, illik rá. Így kezdődött az a furcsa barátság, amely egy hétig tartott és - majd elmondom, hogyan végződött!

Egészen olyan volt, mint egy gyerek. Folyton velem akart lenni, állandóan a nyomomban volt, s nagyon sajnáltam, hogy legközelebbi kószálásom alkalmával kénytelen voltam elválni tőle, mert elfáradt. Panaszosan kiabált utánam szegényke. De hát nekem a világ problémáit kell tanulmányoznom, mondogattam magamban, nem azért jöttem ide, hogy apró szerelmi kalandokba bocsátkozzam. Valahányszor magára hagytam, valósággal kétségbeesett, nem akart elengedni, s végeredményben ez az odaadó ragaszkodás legalább annyira jólesett, mint amennyire terhemre volt. Bizonyos tekintetben jó volt, hogy törődött velem. Azt hittem, pusztán gyermeki vonzalommal csüng rajtam. Későn eszméltem rá, milyen fájdalmat okozott neki az, hogy el kellett hagynom. S még sokkal később ébredtem annak tudatára, hogy ő mit jelentett nekem. Azzal, hogy láthatóan vonzódik hozzám, és a maga együgyű módján elárulta, hogy sokat jelentek neki, csakhamar elérte ez a kis baba, hogy valahányszor visszatértem a fehér szfinx szomszédságába, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Már messziről kerestem kis fehér-arany alakját.

Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki a világból. Nappal nemigen félt, csodálatos bizalommal csüngött rajtam. Egyszer, egy ostoba pillanatban fenyegető arcot vágtam rá, és nem ijedt meg, nevetett. De este félt. Félt a sötétségtől, az árnyékoktól, mindentől, ami fekete. Félelmetesnek találta a sötétséget, s ez a szenvedélyes rettegés gondolkodóba ejtett, és megfigyelésekre késztetett. Többek között észrevettem, hogy ezek az apró emberek, mihelyt besötétedik, összegyűlnek a palotákban, és csoportosan alusznak. Ha az ember sötétben lépett oda hozzájuk, halálra rémültek. Este soha egyikükkel sem találkoztam a szabadban, és odabent soha nem aludtak egymagukban. Én mégis olyan ostoba voltam, hogy nem okultam a félelmükből, és bármilyen hevesen ellenkezett is Weena, ragaszkodtam hozzá, hogy éjszakára húzódjunk félre az alvó tömegektől.

Ez nagyon bántotta őt, de hozzám való ragaszkodása, úgy látszik, még félelménél is erősebb volt, s ismeretségünk öt éjszakáját, beleértve az utolsó éjszakát is, úgy töltötte el, hogy fejét karomra hajtva aludt. De nagyon is elkalandozom a tárgytól. Azt hiszem, a Weena balesetét megelőző éjszakán történt, hogy virradatkor fölébredtem. Rosszat álmodtam - azt álmodtam, hogy vízbe fúltam, és tengeri csillagok puha csápjai tapogatják arcomat. Fölriadtam, és az a furcsa érzésem támadt, hogy valami szürke állat éppen most surrant ki a szobából. Megpróbáltam újra elaludni, de mondom, nyugtalan voltam, és kényelmetlenül éreztem magamat. A hajnali szürkületnek az az órája volt ez, amikor a tárgyak előkúsznak a sötétségből, amikor még minden színtelen, és bár a körvonalak tisztán látszanak, mégis valószínűtlen minden. Fölkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kövezett térségre, a palota elé. Azt gondoltam, ha már kénytelen voltam ilyen korán fölkelni, legalább megnézem a napfelkeltét.

A hold lenyugvóban volt, s a halódó holdfény és a sápadt virradat kísérteties félhomályba olvadt össze. A bokrok koromfeketék voltak, a föld komor-szürke, az égbolt színtelen és szomorú. És a domboldalban mintha kísérteteket láttam volna. Háromszor egymás után fehér alakokat véltem látni. Kétszer úgy képzeltem, hogy valami magányos majomféle szalad föl a dombra, egyszer meg egy egész falka cipelt egy sötét testet. Egy pillanat alatt eltűntek a szemem elől, a bokrok között. Mondom, még félhomály volt, nem lehetett tisztán látni. Mindnyájan ismerjük azt a bizonytalan érzést, amely hajnali szürkületkor megborzongatja az embert. Nem hittem a szememnek.

Mikor aztán világosodni kezdett, a kelő nap fényében jobban szemügyre vettem a tájat. A fehér alakoknak nyomát sem láttam. "Bizonyára képzelődtem - mondtam magamban -, kísérteteket láttam." Csak tudnám, melyik korból valók ezek a kísértetek. Grant Allennek egy furcsa, mulatságos megjegyzése jutott eszembe. Ha minden kihaló nemzedék kísérteteket hagy maga után, mondta Grant, akkor a világ tele lesz kísértetekkel. Ezen az alapon nyolcszázezeregynéhány év alatt mérhetetlenül elszaporodhattak a kísértetek, nem csoda tehát, hogy egyszerre négyet is láttam. De hiába, a tréfa nem nyugtatott meg, és egész délelőtt azokra a fehér alakokra kellett gondolnom, amíg aztán Weena balesete ki nem verte őket a fejemből. Valahogy azzal a kis fehér állattal hoztam őket kapcsolatba, amelyet felriasztottam, mikor olyan kétségbeesetten kerestem az időgépet. Weena mindenesetre kellemesebb társaság volt, mint a kísértetek. Sajnos, rövidesen kénytelen voltam behatóan foglalkozni velük.

Azt hiszem, már említettem, mennyivel melegebb volt az időjárás ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka ennek. Talán a nap sütött melegebben, vagy a föld került közelebb a naphoz. Általános felfogás szerint a nap a jövőben fokozatosan kihűl. De az emberek, akik járatlanok az ifjú Darwin elméleteiben, megfeledkeznek arról, hogy a bolygók végül is visszahullanak a szülőanyagba, amelyből kiszakadtak. Ilyen katasztrófák alkalmával a nap valószínűleg újult erővel lángol; lehetséges, hogy valamelyik belső bolygó sorsa már beteljesedett. Akármi volt is az oka, az tény, hogy a nap sokkal perzselőbben sütött, mint manapság.

Nos, az egyik nagyon forró reggelen - azt hiszem, a negyedik reggel volt ez - mikor a rekkenő hőség és a vakító fény ellen egy hatalmas romhalmaz mögött kerestem menedéket, a mellett a nagy épület mellett, ahol aludtam és étkeztem, furcsa dolog történt velem. A kőtörmelék között mászkálva egy keskeny folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalsó ablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A külső ragyogással ellentétben, itt első pillanatban szinte áthatolhatatlannak tűnt a sötétség. Tapogatózva léptem be, mert káprázott a szemem. Egyszerre földbe gyökerezett a lábam. A sötétségből izzó szempár meredt rám.

A vadállatoktól való ősi félelem ragadott torkon. Kezemet ökölbe szorítottam, és csak azért is álltam a ragyogó szempár tekintetét. Nem mertem megfordulni. És én még azt hittem, hogy a jövő emberisége tökéletes biztonságban él! Egyszerre az is eszembe jutott, mennyire félnek ezek az emberek a sötétségtől. Kissé sikerült legyőznöm a rettegést, előbbre léptem és megszólaltam. Megengedem, hogy hangom nyers volt és fegyelmezetlen. Kinyújtottam a kezemet, és valami puha testet érintettem. A ragyogó szempár elfordult, és valami fehérség suhant el mellettem. A szívem a torkomban dobogott. Megfordultam, és azt láttam, hogy egy majomforma furcsa kis alak szalad keresztül a napsütötte térségen, sajátságosan leszegett fejjel. Nekiütődött egy gránittömbnek, megtántorodott, s a következő percben eltűnt egy másik kőrakás fekete árnyékában.

Persze, ezt sem láttam tisztán, de annyit tudok, hogy piszkosfehér színe volt, és furcsa, nagy, szürkésvörös szeme; azt is tudom, hogy fejét és hátát lenszínű szőr borította. De, mint mondtam, olyan sebesen szaladt, hogy nem figyelhettem meg pontosan. Még azt sem tudnám megmondani, négy lábon szaladt-e, vagy csak nagyon lelógatta a mellső lábait. Rögtön utánamentem a romok közé. Nem találtam meg mindjárt, de ahogy szemem megszokta a mély sötétséget, egy olyan kis kútszerű, kerek nyílásra bukkantam, aminőről már beszéltem. A nyílást félig elzárta egy lezuhant pillér. Hirtelen az villant meg az agyamban, hogy vajon nem a kútban tűnt-e el az a valami. Gyufát gyújtottam, és lenézve, valami kis mozgó fehérséget láttam, amely szemét most is rám szegezte. Megborzongtam. Olyan volt, mint egy emberszabású pók! Lefelé mászott a kút falán, s én most vettem észre először, hogy a kútfalon sok-sok létraszerű fémfok van, amelyben kúszás közben a láb vagy a kéz megkapaszkodhat. A gyufa már megégette az ujjamat és kihullott kezemből. Mire másik gyufaszálat gyújtottam, a kis szörnyetegnek már hűlt helye volt.

Nem tudom, meddig ültem ott, a kútba bámulva. Jó időbe telt, amíg sikerült meggyőzni magamat arról, hogy amit láttam: emberi lény volt. De lassan-lassan derengeni kezdett az igazság: az ember nem maradt egyfajta lény, hanem két, egymástól merőben különböző állatfajra szakadt. S a jövő világának ezek a kecses gyermekei nem egyedüli utódai a mi nemzedékünknek, hanem ez a színtelen, ocsmány éjjeli lény, amelyet az imént láttam, ez is ivadéka minden koroknak.

A meg-megvillanó tornyokra, és a föld alatti szellőztetésről szőtt elméletemre gondoltam. Kezdtem sejteni valódi jelentőségüket. De mit keres ez a távoli földrészek emlőse egy tökéletesen kiegyensúlyozott szervezetben? Hogy fér ez össze a felvilágiak gondtalan vidámságával? És mi rejtőzik odalent, a kút tövében? Ott ültem a kút szélén, és biztattam magam, hogy nincs mitől félnem, le kell ereszkednem a mélybe, mert csak ott találok kérdéseimre választ. És mégis féltem az alvilági kirándulástól! Amíg ott tétováztam, két szépséges felvilági emberke kergetőzött szerelmesen enyelegve a napfényben. A hím kergette a nőstényt, s futás közben virággal dobálta.

Elszomorodtak, mikor megláttak engem, a leomlott pillérre támaszkodva és a mélybe bámulva. Ezekről a nyílásokról nem illett tudomást venni; ezt abból láttam, hogy mikor a kútra mutattam, és valamit kérdezni akartam az ő nyelvükön, szemmel láthatóan még jobban elszomorodtak és elfordultak. De gyufáim érdekelték őket, s mulattatásukra meggyújtottam néhányat. Megint megpróbáltam a kútról kérdezősködni, de hiába, nem feleltek. Útjukra engedtem hát őket, s gondoltam, megkeresem Weenát, hátha tőle megtudhatok valamit. De gondolataim már lázadoztak; sejtelmeim és benyomásaim új rendbe kezdtek illeszkedni. Megtaláltam a nyomot, amelyen elindulhattam, hogy kifürkésszem a kutak, a tornyok, a kísértetek titkát és még sokkal inkább a bronzkapuk rendeltetését, s az időgép sorsát! S még egyelőre nagyon határozatlanul, de már volt valami elképzelésem a gazdasági problémák megoldásáról is.

Új távlatok nyíltak meg előttem. Világos, hogy az embernek ez a másik fajtája a föld alatt él. Három körülmény támasztotta alá azt a meggyőződésemet, hogy ezek az emberállatok azért mutatkoznak olyan ritkán a föld színe felett, mert réges-rég a föld alatt élnek. Először is az a fakó szín, amely a túlnyomóan sötétben élő állatok közös sajátsága. Ilyenek például a Kentucky-barlang fehér halai. Másodszor a foszforeszkáló nagy szem is közös sajátsága minden éjjeli lénynek, tanú rá a bagoly és a macska. És végül az a feltűnő zavarodottság a napvilágon, az a sietős és mégis ügyetlen, ijedt menekülés a sötétbe, az a furcsa fejtartás a világosságban - ez mind a retina rendkívüli érzékenységét bizonyítja.

Kétségtelen, hogy a föld keresztül-kasul van fúrva alattam, és hogy ez az új faj a föld alatti alagutakban lakik. A sok szelelő-kút és akna a domboldalban, illetve a folyóvölgy kivételével mindenütt, azt bizonyítja, hogy a föld alatti alagutak nagy területen, sokfelé elágaznak. Természetes volt tehát a föltevés, hogy azt a munkát, amelyre a föld feletti faj jóléte és kényelme érdekében szükség van, ebben a mesterséges alvilágban végzik el. Ez a feltevés annyira valószínűnek látszott, hogy menten elfogadtam, és áttértem a másik kérdésre: hogyan történhetett az emberiség két fajra szakadása? Önök bizonyára sejtik elméletemet, bár én magam csakhamar kénytelen voltam belátni, hogy a feltevés nagyon távol esik a valóságtól.

Korunk problémáiból kiindulva, napnál világosabbnak tetszett, hogy a helyzet nyitja a tőkés és a munkás közti, ma még csak hullámzó társadalmi ellentétek fokozatos kiélesedésében rejlett. Tudom, hogy önök ezt groteszk képtelenségnek tartják, pedig még ma is vannak bizonyos körülmények, amelyek azt mutatják, hogy a jövőbeli fejlődésnek igenis ez az útja. Megvan a törekvés, hogy olyan intézmények céljára, amelyeknél az esztétikai szempont kevésbé fontos, föld alatti területeket használjanak fel; ott van például a londoni földalatti, vannak új villamosvasutak, aluljárók, föld alatti műhelyek és éttermek, s ezeknek a száma napról napra növekszik. Nyilvánvaló - így okoskodtam -, hogy ez a törekvés addig erősbödött, míg az ipar a föld színe fölött lassanként el nem vesztette létjogosultságát. Úgy értem, hogy egyre több műhely és gyár vonult le a föld alá, s a munkások egyre több időt töltöttek a föld alatt. Hiszen egy kelet-londoni munkás már ma is úgy él, mintha a szó szoros értelmében száműzték volna a föld természetes felszínéről.

S ha tovább megyünk: a gazdagok elzárkózása a széles néprétegektől, ami kétségtelenül iskolázottságuk és a közöttük meg a szegények között egyre szélesebben tátongó szakadék következménye; a gazdagok elzárkózása is odavezetett, hogy jelentős területeket foglaltak el saját érdekeik számára. London környékén például a szebb vidék felét elzárták a betolakodók elől. És ugyanez a tátongó űr, amely a gazdagok hosszabb ideig tartó és költségesebb művelődési folyamatának, fényűzőbb életmódra való törekvésüknek és a sok csábító kísértésnek a folyománya, egyre gyérebbé teszi majd a különböző társadalmi osztályok egymással való érintkezését és az összeházasodás útján való emelkedést, ami egyelőre még késlelteti az emberi fajnak társadalmi rétegeződését. Úgy, hogy végül a föld felett csak a vagyonosoknak jut hely, akik a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolják, a nincstelenek pedig leszorulnak a föld alá, mert a munkások kénytelenek az adott körülményekhez alkalmazkodni. És ha már a föld alá szorultak, bizonyára lakbért kell fizetniük, mégpedig nem is keveset, mert hát odúik szellőztetése sokba kerül; és ha nem hajlandók lakbért fizetni, éhen halhatnak, vagy megfulladhatnak. A gyöngék és a lázadók legfeljebb elpusztulnak, de végül is az egyensúly helyreáll, és azok, akik életben maradtak, alkalmazkodnak a föld alatti élet körülményeihez, és a maguk módján éppen olyan boldogan élnek, mint a föld felettiek a maguk világában. A föld felettiek kifinomult szépsége, és a föld alattiak beteges sápadtsága mindebből természetszerűen következik.

Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött gondolataimban. Szó sem volt az erkölcsi nevelésnek és az általános együttműködésnek olyanféle győzelméről, amilyet elképzeltem. Ehelyett egy tökéletes tudással fölfegyverzett szellemi arisztokráciát láttam magam előtt, amely a mai gazdasági rendszer tökéletesítésén dolgozott. Ez a szellemi arisztokrácia nemcsak a természetet győzte le, hanem embertársain is győzelmet aratott. Hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor állítottam fel. Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópia-könyvek szolgálatkész ciceronéja. Lehet, hogy fejtegetésem egészen helytelen, de még ma is ezt az elméletet tartom a legvalószínűbbnek. Ám még ha feltevésemet helyesnek fogadjuk el, akkor is bizonyos, hogy az évezredek múltán végre egyensúlyba került civilizáció rég túljutott zenitjén és hanyatlásnak indult. A föld felettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett; egyre kisebbek, s testileg, szellemileg egyre gyöngébbek lettek. Ezt már akkor is tisztán láttam. Hogy a föld alattiakkal mi történt, azt még nem sejtettem; de abból, amit a morlock-oknál tapasztaltam - így hívták a föld alattiakat -, elképzelhettem, hogy bennük az ember még gyökeresebben megváltozott, mint az eloi-kban, a föld felettiek szép fajában.

Aztán megint aggasztó kétségek merültek föl bennem. Miért vették el a morlockok az időgépet? Mert abban biztos voltam, hogy ők vették el. És ha az eloik az urak, miért nem tudják visszaszerezni a gépet? És miért félnek az eloik olyan irgalmatlanul a sötétségtől? Amint említettem, Weenát próbáltam faggatni a föld alatti világról, de újabb csalódás ért. Először nem értette meg, mit kérdezek, azután meg nem felelt. Úgy remegett, mintha ezt a témát elviselhetetlennek találná. És mikor, talán kissé nyersen, tovább erőszakoskodtam, Weena könnyekben tört ki. A magam könnyeitől eltekintve, mást nem láttam sírni az aranykorban. Weena könnyeinek láttára abba is hagytam a kérdezősködést, és nem volt más vágyam, mint hogy az emberi örökségnek ezeket a szomorú jeleit eltüntessem Weena szeméből. És Weena csakhamar megint mosolygott és tapsolt, mert ünnepélyesen elégettem egy szál gyufát.

Bármily furcsának tűnik, csak két nap múlva indulhattam el az újonnan lelt nyomokon, a helyes irányban. Ösztönszerűen irtóztam azoktól a sápadt testektől. Egészen olyan szürkésfehér volt a színük, mint a csúszómászóké, amelyeket a természetrajzi múzeum állattani osztályán, spirituszban lát az ember. És undorítóan nyirkos volt az érintésük. Valószínű, hogy jórészt az eloik ellenszenvének hatása alatt undorodtam annyira a morlockoktól. Már kezdtem érteni, miért utálják annyira az eloik a morlockokat.

Másnap éjszaka rosszul aludtam. Egészségem kissé megrendült. Nyugtalan voltam, kétségek szorongattak. Olykor minden ok nélkül iszonyatos félelem fogott el. Emlékszem, hogy nesztelenül átmásztam a nagy csarnokba, ahol a kis emberek aludtak a holdfényben - ezen az éjszakán Weena is ott aludt köztük -, és jelenlétük megnyugtatott. De már akkor arra gondoltam, hogy a hold néhány napon belül utolsó negyedébe jut, az éjszakák még sötétebbek lesznek, és ezek az undorító alvilági lények, ezek a kifakult állatok, ezek az újfajta férgek, amelyek a régieket felváltották, valószínűleg még tömegesebben fognak jelentkezni. És ezen a két napon olyan ideges voltam, mint aki tudja, hogy akár tetszik, akár nem, valami halaszthatatlan kötelességet kell teljesítenie.

Tudtam, hogy az időgépet csak akkor szerezhetem vissza, ha vakmerően behatolok a föld alatti világ rejtelmeibe. De erre még nem szántam rá magam. Más lett volna, ha nem vagyok annyira magamra hagyatva. De olyan irtózatosan egyedül voltam, s már a gondolattól is visszariadtam, hogy a sötétségben leereszkedjem a kút falán. Nem tudom, megértik-e lelkiállapotomat, de mindig úgy éreztem, hogy valaki leselkedik a hátam mögött.

Talán éppen ez az állandó nyugtalanság, ez a bizonytalanság indított arra, hogy felfedező utaimat folytassam. Délnyugati irányban, a felé a dombos táj felé haladva, amelyet ma Combe Woodnak neveznek, körülbelül a XIX. századbeli Banstead tájékán, egy hatalmas zöld építményt láttam, amely egészen más volt, mint a többi épület. Nagyobb minden eddig látott palotánál vagy romhalmaznál; homlokzata keleties jellegű, s az építőanyag halvány kékeszöld csillogása egyfajta kínai porcelánra emlékeztetett. Minthogy az épület annyira különbözött a többitől, gondoltam, hogy bizonyára rendeltetése is más, mint a többi palotáé, és elhatároztam, hogy közelebbről megvizsgálom. De már későre járt, és hosszú, fárasztó bolyongás után érkeztem oda, a kaland folytatását tehát másnapra halasztottam, és visszatértem Weenához, aki a szokott hízelgő kedvességgel fogadott. De másnap reggelre kijózanodva láttam, hogy a zöld porcelán palotára irányuló kíváncsiságom önámítás volt: ürügyet kerestem, hogy elodázhassam azt a feladatot, amelytől irtóztam. Azért is úgy döntöttem, hogy haladéktalanul megkísérlem a leszállást, s kora reggel útnak indultam az egyik kút felé, amely az alumíniumos gránittömbök romjainak közelében volt.

A kis Weena mellettem szaladt. Elkísért a kútig, táncolt, ugrándozott, de mikor azt látta, hogy a kút fölé hajolok, megint érthetetlenül elszomorodott. - Isten veled, kis Weena - mondtam és megcsókoltam. Azután félretoltam őt, és a kút pereme fölé hajolva tapogatózni kezdtem a kampók után. Bevallom, attól féltem, hogy bátorságom egykettőre elpárolog, azért nagyon siettem. Weena eleinte elképedve bámult reám. Majd fájdalmasan fölsikoltott, odaszaladt hozzám, és apró kezével megpróbált visszahúzni. Azt hiszem, ellenkezése csak annál jobban sarkallt. Leráztam magamról, talán egy kissé nyersen, és a következő pillanatban átvetettem magam a kút peremén. Még láttam kétségbeesett arcát, és biztatóan mosolyogtam rá. De azután a laza kampókra kellett ügyelnem, amelyekbe kapaszkodtam.

Körülbelül kétszáz yardnyi mélységbe kellett aláereszkednem. A leszállást a falból kiálló fémfokok tették lehetővé, s minthogy ezek a kampók nálamnál sokkal kisebb és könnyebb lények számára készültek, a leszállás rendkívül fárasztó volt. De nemcsak kifáradtam! Az egyik fok hirtelen elhajlott súlyom alatt, és kis híja volt, hogy le nem zuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig fél kézzel kapaszkodva lógtam a levegőben, és ezután a tapasztalat után nem mertem többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam már ugyancsak sajgott, lehetőleg siettem a leereszkedéssel. Fölfelé pillantva, egy kis kék korongot láttam, közepén csillaggal, s Weena fejecskéje kis fekete golyónak tetszett. A föld alatti gépezet tompa zubogása egyre erősebben és egyre nyomasztóbban hallatszott. Áthatolhatatlan sötétség vett körül, csak az a kis korong volt világos, magasan a fejem fölött. Mikor újra felnéztem, már Weena is eltűnt.

Roppant kényelmetlenül éreztem magam. Már-már arra gondoltam, hogy visszakapaszkodom a föld színére, és nem törődöm többé az alvilággal. De mialatt ez járt a fejemben, egyre lejjebb ereszkedtem. Végre, mérhetetlen megkönnyebbülésemre, körülbelül egy lábnyira alattam, jobb felől, egy homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban. Benyomakodtam. Keskeny, vízszintes alagút nyílása volt. Végre lefekhettem, kinyújtózkodhattam és egy kicsit kipihenhettem magamat. Legfőbb ideje volt. Karom sajgott, hátam megmerevedett, s a lezuhanástól való állandó félelem következtében egész testemben reszkettem. A sötétség tönkretette a szememet. Fülem zúgott a légszivattyú zakatolásától.

Nem tudom, meddig fekhettem ott. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti arcomat. A sötétben gyufa után tapogatóztam, és gyorsan felvillantva egyet, láttam, hogy három fehér ember-állat hátrál meghajolva, sebesen a fény elől. Éppen olyanok voltak, mint azok, amelyeket a romok közt láttam. Szemük a számomra áthatolhatatlan sötétségben rendkívül nagyra nőtt, és végtelenül érzékeny volt, s éppen úgy verte vissza a fényt, mint a mélytengerekben élő halak pupillái. Bizonyos voltam benne, hogy láttak engem a sötétben is, és valószínűleg nem is tőlem féltek, hanem csak a fénytől. Mihelyt gyufát gyújtottam, hogy lássam őket, rögtön eltűntek a fekete alagutak és csatornák között, és csak messziről, rendkívül különösen meresztették rám izzó szemüket.

Megpróbáltam szólni hozzájuk, de bizonyára más nyelvet beszéltek, mint a föld felettiek, és abba kellett hagynom a meddő kísérletezést. Megint megfordult a fejemben, hogy okosabb lenne menekülni, mielőtt tisztába jövök velük. De aztán azt mondtam magamban: "Most már úgyis nyakig benne vagy" - és tovább tapogatóztam az alagútban. A gép dübörgése erősbödött. Egyszerre eltűntek a falak, és újabb gyufát gyújtva láttam, hogy egy tágas, boltozott üregbe jutottam, amely gyufám fénykörén túl teljes sötétségbe veszett. A gyufa fényénél persze vajmi keveset láthattam belőle.

Természetes, hogy csak homályosan emlékszem mindenre. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömbök emelkedtek ki egy pillanatra a homályból, és furcsa, fekete árnyékukba kísérteties alakok menekültek a fény elől. A helyiség levegője egyébként fullasztóan nyomott volt, és friss vérszag érzett benne. Közepében egy kis fehér fémasztal állt, ennivalóval megrakva. A morlockok tehát húsevők! Emlékszem, már akkor is csodálkozva tűnődtem azon, hogy ugyan milyen nagy állat maradt meg a múlt századokból, melyik állattól származhat az a nagy vörös comb, amelyet itt látok. Minden egybefolyt: a nehéz szag, az elmosódó, óriás árnyékok, az árnyékban leselkedő, undorító alakok, amelyek csak a sötétséget várják, hogy újra közelembe jöjjenek. A gyufa leégett, megperzselte ujjamat és leesett a földre - kígyózó kis vörös folt a feketeségben.

Azóta sokszor gondoltam arra, hogy milyen rettenetesen hiányos fölszereléssel vágtam neki a kalandnak. Mikor útnak indultam az időgépen, azt hittem, hogy a jövő emberei végtelenül magasan állnak fölöttünk minden tekintetben. Sem fegyvert, sem gyógyszert, sem füstölnivalót nem vittem magammal - olykor rettenetesen gyötört, hogy nem volt mire rágyújtanom -, sőt még elegendő gyufát sem. Ha legalább egy kis fényképezőgép volna nálam! Egy pillanat alatt lekaphatnám az alvilágot, és később kedvemre tanulmányozhatnám a képet. De nem volt más fegyverem, csak amivel a természet felruházott: kezem, lábam és fogam, ezenkívül mindössze négy szál gyufám maradt.

A gépek között nem mertem a sötétben botorkálni, s azt is csak a legutóbbi gyufa fényénél vettem észre, hogy a gyufával ugyancsak takarékoskodnom kell. Idáig ez eszembe sem jutott, s gyufakészletemnek csaknem a felét a föld felettiek mulattatására pazaroltam, mert nekik újság volt a tűz. Mondom, négy szál gyufám maradt, és amint ott álltam a sötétben, egy kéz érintette kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arcomat, és orromat undorító szag csapta meg. Mintha egész csapat lélegzését hallottam volna. Ki akarták venni kezemből a gyufaskatulyát, és ruhámat ráncigálták. Leírhatatlanul kellemetlen volt, amint a láthatatlan kezek megmotoztak. Csak most ébredtem igazán tudatára annak, hogy mennyire tanácstalan vagyok ezekkel a szörnyetegekkel szemben; sejtelmem sincs róla, mit akarnak. Amilyen hangosan csak tudtam, rájuk ordítottam. Erre meghátráltak, de aztán megint csak közelebb jöttek, most már merészebben tapogattak, és furcsa hangon suttogtak egymással. Összerázkódtam és megint rájuk ordítottam, de ezúttal már meg se ijedtek, hanem nevetve estek nekem. Bevallom, irtózatosan féltem. Rászántam magam, hogy még egy szál gyufát föláldozok, és a fény védelme alatt megpróbálok menekülni. Zsebemből előkotortam egy darab papírt, azt meggyújtottam, és sikerült az alagútig visszahúzódnom. De mire bebújtam az alagút nyílásába, kialudt a fény, és a sötétségben hallottam, hogy a morlockok, zizegve, mint lombok között a szél, s kopogva, mint az esőcseppek, utánam iramodnak.

Egy pillanatba sem telt, egy csomó kéz kapaszkodott belém, és mindenáron vissza akartak rángatni. Megint fellobbantottam egy szál gyufát, és káprázó szemükbe világítottam. El sem képzelhetik, milyen embertelenül undorító látvány volt az a sok fakó, áll nélküli arc, azok a nagy, szempillátlan, vörösesszürke szemek - amint elvakultan, riadtan meredtek rám. De nem sokáig nézegettem őket, azt mondhatom, sietve hátráltam, és amikor a második szál gyufám leégett, meggyújtottam a harmadikat is. Mire az aknába torkolló nyíláshoz értem, már a harmadik szál is majdnem végigégett. Le kellett feküdnöm, mert a szivattyú zakatolása elszédített. Tapogatózni kezdtem a kampók után, de közben hátulról belekapaszkodtak a lábamba, és erőszakosan visszafelé rángattak. Meggyújtottam az utolsó szál gyufát, de az, vesztemre, rögtön kialudt. Szerencsére ekkor már megtaláltam a kiálló kampót, és egy erős rántással kiszabadítottam magam a morlockok karmaiból. Amilyen sebesen csak tudtam, kapaszkodtam fölfelé. A morlockok kimeresztett szemmel bámultak utánam. Csak egy kis törpe szörny merészkedett följebb, és hajszálon múlt, hogy egyik cipőmet el nem zsákmányolta.

Azt hittem, soha föl nem érek. Az utolsó húsz-harminc lábnyi szakaszon rettentő émelygés fogott el. Alig bírtam megfogózni. Iszonyú küzdelem volt. Szédültem, minduntalan úgy éreztem, hogy most, most zuhanok le! Végül valahogy mégiscsak fölvergődtem és kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napfényre. Arcra buktam. Beszívtam a föld édes, tiszta illatát. Éreztem, hogy Weena a kezemet és a fülemet csókolgatja, és eloi-hangokat hallottam. Aztán egy időre elvesztettem az eszméletemet.

Most aztán még rosszabb helyzetbe kerültem. Eddigelé, attól a gyötrelmes éjszakától eltekintve, amikor az időgépet kerestem, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy majd csak megmenekülök. De az újabb fölfedezések minden reményt halomra döntöttek. Eddig azt hittem, hogy csak az apró emberkék együgyűsége gördít elém akadályokat, s valami ismeretlen erő, amelyet ha megismerek, már le is győztem. De most itt vannak ezek a gyalázatos morlockok, ezek a gonosz, nem is emberi lények. Ösztönösen iszonyodtam tőlük. Eddig úgy éreztem magam, mint aki árokba zuhant, s egyetlen gondja, hogyan szabadulhatna ki az árokból. Most: mint a csapdába került vad, amelyre nemsokára lecsap az ellenség.

Talán meglepő, hogy az ellenség, amelytől legjobban féltem, az újhold sötétsége volt. Ezt a félelmet Weena verte belém, néhány, eleinte érthetetlen megjegyzésével. Weena akkor a fekete éjszakákat emlegette, most már tudtam, mit jelentenek ezek a fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség minden éjszaka hosszabbra nyúlt. Most már bizonyos fokig azt is megértettem, miért félnek az apró föld felettiek annyira a sötétségtől. Homályosan sejtettem, hogy az újhold leple alatt a morlockok valami gyalázatosságot követhetnek el. Azt is tudtam, hogy második elméletem tévedésen alapult. Lehet, hogy a föld feletti nép valamikor kiváltságos arisztokrácia volt, s a morlockok az ő alantasaik lehettek. De mikor volt ez! Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen új kapcsolat felé haladt, vagy talán már oda is érkezett. Az eloik elsatnyultak, mint a karoling királyok; szépségük merő gyöngeség már. Puszta szokásból még övék a föld; míg a morlockok, akik megszámlálhatatlan nemzedékeken át a föld alatt éltek, elviselhetetlennek találják a föld napfényes felszínét. A morlockok készítik az eloik ruháit, okoskodtam tovább, ők gondoskodnak a föld felettiek életszükségleteiről, talán azért, mert vérükben van a szolgaság. Olyanforma ősi szokás ez, mint ahogyan az álldogáló ló a lábával kapál, vagy ahogyan az ember puszta kedvtelésből lelövi az állatokat; mert hajdani, most már megszűnt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet hajlamossága. De a régi rend már nyilvánvalóan megfordult. A balsors közeledett a föld felettiek felé. Sok ezer emberöltővel ezelőtt az ember kirekesztette felebarátját a kényelem és a napfény országából. S az ember-testvér most megváltozva visszatért! Az eloik már kezdték újra megtanulni a régi leckét. Már újra megismerkedtek a félelemmel. És egyszerre eszembe jutott a hús, amit a föld alatt láttam. Furcsa volt, ahogyan ez az emlék felbukkant bennem; nem a gondolkozás folyamata elevenítette föl, hanem mintha kívülről kérdezte volna valaki. Megpróbáltam a húsdarab formáját felidézni, tudtam, hogy valami ismerős dologhoz hasonlított, de hogy mihez, azt képtelen voltam akkor megmondani.

Akármilyen gyámoltalanok is az eloik - ebben az ő titokzatos félelmükben -, engem más fából faragtak. Én ebből a mi korunkból érkeztem közéjük, az emberi nem fejlődésének virágkorából, amikor a félelem már nem bénítja meg az embert, és a titokzatosság sem ijesztő többé. Én majd védekezem. Haladéktalanul elhatároztam, hogy a föld alól is kerítek valami fegyvert, s biztos alvóhelyet keresek. Ha biztos helyen alhatom, akkor ismét azzal az önbizalommal tekinthetek a továbbiak elé, amely önbizalom alaposan megrendült, amióta minden éjszaka ki voltam szolgáltatva ezeknek a föld alattiaknak. Úgy éreztem, nem tudok többé aludni, amíg fekvőhelyem biztonságban nem lesz tőlük. Megborzongtam a gondolatra, hogy már eddig is mennyit leselkedhettek utánam.

Délután a Themze völgyében sétálgattam, de nem találtam olyan helyet, amely megközelíthetetlennek látszott volna. A morlockok, amilyen ügyesek, kútjaik után ítélve minden fát, minden épületet játszva megmászhatnak. Egyszerre a zöld porcelán palota magas tornyai és simán fénylő falai jutottak eszembe, és aznap este Weenát, mint egy gyermeket a vállamra ültetve, nekivágtam délnyugati irányban a domboknak. Úgy számítottam, hogy hét-nyolc mérföldnyire lehet a zöld palota, pedig legalább még egyszer olyan messze volt. Először egy párás délutánon láttam az épületet, s olyankor csalóka a távolság: sokkal közelibbnek tűnik minden. Ráadásul az egyik cipőm sarka meglazult, s a talpából kiállt egy szög, alig bírtam járni. Ócska, kényelmes házicipőben indultam el ugyanis hazulról. A nap bizony már rég lenyugodott, mikor a sápadt égen feltűntek előttem a palota fekete körvonalai.

Weena eleinte roppantul élvezte, hogy viszem, de később lekívánkozott a vállamról, és mellettem szaladt, útközben virágot szedett, s a virágot zsebembe gyömöszölte. A zsebeim rendeltetésével Weena sokáig nem volt tisztában; végre is oda lyukadt ki, hogy a zsebek furcsa formájú virágvázák. Azóta virágvázaként használta a zsebeimet. Erről jut eszembe! Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben...

Az időjáró szünetet tartott, zsebébe nyúlt, s szótlanul letett a kis asztalra két hervadt virágot, azokhoz a nagy fehér mályvákhoz hasonlókat, amelyek a kis asztalon álltak. Aztán folytatta az elbeszélést:

- Amikor az est csöndje ráborult a világra, és még mindig Wimbledon felé bandukoltunk, Weena elfáradt, és vissza akart menni a szürke kőházba. De én a zöld porcelán palota távoli tornyaira mutattam, és igyekeztem megértetni vele, hogy ott keresünk menedéket félelme elől.

Ugye, mindnyájan ismerjük azt a nagy csöndet, amely szürkületkor ráborul a világra? Még a szellő is elül a fák között. Én ilyenkor mindig teli vagyok várakozással. Az égbolt tiszta volt, végtelenül messzi, és csak a nyugati ég alját tarkította néhány vízszintes sáv. Ezen az estén a várakozás félelemmel telt meg. A sötétedő csendben érzékeim szinte természetfölötti módon kiélesedtek. Szinte azt is érezni véltem, hogy talpam alatt üresen kong a föld: szinte láttam a morlockokat, amint hangyabolyaikban nyüzsögnek és lesik a sötétséget. Izgalmamban azt képzeltem, hogy benyomulásomat birodalmukba hadüzenetnek tekintették. De miért vették el az időgépemet?

Így folytattuk utunkat, és az alkonyat lassan éjszakába mélyült. A távolság tiszta kékje elfakult, s az égen egymás után gyúltak ki a csillagok. A föld sötét lett, a fák feketén nyúltak a magasba. Weena egyre jobban félt és egyre fáradtabb lett. Karomba vettem, csitítgattam, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, karját nyakamba fonta, szemét lehunyta és arcocskáját vállamhoz szorította. Így mentünk le a hosszú lejtőn egy völgybe. A sötétben majdnem belesétáltam egy kis patakba. Keresztülgázoltam a patakon, a túlsó parton megint felkapaszkodtam a domboldalba, elhaladtam néhány alvó ház s egy fejetlen faun szobra mellett. A völgy lejtőjét akácfák borították. Idáig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még aránylag korán volt, s a legsötétebb órák, holdkelte előtt, még csak ezután következtek.

A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű, sötét erdő terül el előttem. Habozva álltam meg. Az erdő jobbra is, balra is végtelennek tetszett. Fáradt voltam, sajgott a lábam. Weenát óvatosan letettem, s magam is leültem a pázsitra.

Már nem láttam a zöld porcelán palotát, és azt sem tudtam, nem tévedtem-e el. Vajon mit rejteget az erdő mélye, tűnődtem. A sűrű lombok alól az ember még a csillagokat sem láthatja. És még ha más veszedelem nem fenyeget is az erdő mélyén - nem akartam a veszedelmekre gondolni! -, a gyökerekben és fatörzsekben könnyen megbotolhatunk.

Én is nagyon fáradt voltam a nap izgalmai után, és elhatároztam, hogy ma már nem megyek tovább, hanem itt, a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

Weena, szerencsére, mélyen aludt. Gondosan betakargattam a kabátommal, és letelepedve melléje, vártam a holdfelkeltét. A domboldal csendes volt és kihalt, de bent az erdőben mintha élőlények mozgolódtak volna. Fölöttem, a tiszta éjszakában csillagok szikráztak, csillogásukban volt valami vigasztaló. A régi csillagképek azonban mind eltűntek az égboltról: az a lassú mozgás, amelyet száz meg száz emberöltő során alig lehet észrevenni, az évezredek folyamán új rendszerbe tömörítette a csillagokat. De a tejút, úgy látszott, még mindig a régi, csillagporral telehintett szalag. Déli irányban (legalábbis azt hiszem) egy nagyon fényes, vörös fényű csillag tündökölt, amelyet nem ismertem; még a mi zöld Sziriuszunknál is tündöklőbb volt. És a sok sziporkázó fénypont között egy fényes bolygó ragyogott szelíden, állhatatosan, mint valami régi jó barát arca.

Amíg a csillagokban gyönyörködtem, minden bajom eltörpült, és lehullott rólam a földi élet minden nyomorúsága. Megmérhetetlen távolságukra gondoltam és kiszabott pályájukra, mely az ismeretlen múltból az ismeretlen jövőbe ragadja őket. A földtengely ellipszis alakú mozgására gondoltam. A sok-sok százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam, ez a hallgatag forgás mindössze negyvenszer ismétlődött meg. S ez alatt a néhány körforgás alatt a föld minden hagyománya, minden bonyolult szervezete, minden nemzete, nyelve, irodalma, törekvése kipusztult, semmivé lett. Kiveszett a földről annak az emberfajtának még az emléke is, amelyet én ismertem. A hajdani ember helyébe ezek a gyarló emberkék kerültek, akik hatalmas elődeiknek még az emlékét sem őrizték meg, és ezek a fehér szörnyszülöttek, amelyektől annyira irtóztam. Aztán arra a rettegő félelemre gondoltam, amely a két fajt egymástól elválasztja, és egyszerre megvilágosodott előttem, mi volt az a hús, amit az alvilágban láttam. Iszonyú! A kis Weenára néztem, aki nyugodtan aludt mellettem. Arca tündöklött, mint a csillagok, s én elhessegettem azt a szörnyű gondolatot.

Egész éjszakán át igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolni a morlockokra, és azzal töltöttem az időt, hogy az új csillagképek között a régiek nyomait kerestem. Az égbolt tiszta volt, csak egy-egy ezüstös felhőfoszlány úszott rajta. Egy-egy negyedórára valószínűleg el is szundikáltam. Végre, hosszú virrasztás után derengeni kezdett a keleti ég, mintha valami színtelen tűz verődött volna vissza, és fehéren, sorvadozva feltűnt a vén hold vékony sarlója. S a hold nyomában, utolérve és legyűrve a holdat, jött a hajnal, eleinte sápadtan, aztán nekipirulva, meleget árasztva. Morlockokat egész éjszaka nem láttam a dombon. Az új nap bizakodó hangulatában szinte hajlandó voltam azt hinni, hogy félelmem alaptalan. Fölálltam, s láttam, hogy a bokám erősen megdagadt. A talpam is fájt, mindkét cipőmet lehúztam hát, és elhajítottam.

Fölébresztettem Weenát, és bementünk az erdőbe, amely most zöld volt és kellemesen hűvös, nem olyan ijesztő fekete, mint az éjszaka. Gyümölcsöt is találtunk, s így csillapíthattuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk néhány apró társunkkal. Olyan önfeledten nevettek és táncoltak a napfényben, mintha a nappalt sohasem váltaná föl az éjszaka. És akkor megint eszembe jutott az a hús, amit a föld alatt láttam. Most már biztosan tudtam, hogy mi volt, és szívem mélyéből megszántam ezt az utolsó gyönge erecskét, amely az emberiség hömpölygő áradatából megmaradt. Az történhetett, hogy valamikor, az emberiségnek egy hajdani hanyatló korszakában a morlockoknak nem volt mit enniük. Valószínűleg patkánnyal és más efféle féreggel táplálkoztak. Az ember már ma is sokkal kevésbé válogatós az ételben, mint régen: sokkal kevésbé, mint például a majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem mélyen gyökerező ösztön. És így az embereknek ezek az emberietlen ivadékai! - Igyekeztem tudományos szempontból szemlélni a dolgot. Utóvégre ezek sokkal kevésbé emberek, és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint emberevő őseink, akik három-négyezer évvel előttünk éltek. És az értelem, amely elviselhetetlennek találná az emberevés gondolatát, az értelem már nincs sehol. Mit törődöm az egésszel? Hiszen voltaképpen ezek az eloik sem egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. És amíg ezen tépelődtem, Weena ott táncolt mellettem!

Mindenáron menekülni akartam ezektől a borzalmas gondolatoktól, és megpróbáltam úgy nézni a dolgot, mint az emberi önzés jogos büntetését. Az ember természetesnek találta, hogy jólétét és szórakozásait embertársának verejtékén vásárolja meg; kifogásként a kényszerűség jelszavát hangoztatta, s az idők teljével íme a kényszerűség visszaütött. Még azt is megpróbáltam, hogy mint Carlyle, kigúnyoljam ezt a hanyatlásnak indult, nyomorult arisztokráciát. De hiába, képtelen voltam megnyugodni. Szellemileg bármily elmaradottak voltak is, az eloik embersége rokonszenvet ébresztett bennem és akaratom ellenére is osztozni kívántam megalázottságukban és félelmükben.

Akkor még csak nagyon homályos elképzeléseim voltak arról, hogy mihez kezdek. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom, s valamiféle fém- vagy kőfegyvereket szereznem. Ez volt a legsürgősebb teendő. Azután azt reméltem, hogy sikerül valami tűzszerszámra szert tennem, és alkalomadtán fáklyát gyújtanom, mert azt tudtam, hogy ez a leghatásosabb fegyver a morlockok ellen. Végül utat-módot kellett találnom arra is, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat feltörhessem. Valami faltörő eszközön törtem a fejem. Meg voltam győződve arról, hogy ha megfelelő világító eszközzel a kezemben bejutok a bronzajtók mögé, megtalálom az időgépet és elmenekülhetek. Nem valószínű, hogy a morlockok messzire elhurcolták a gépet. Ehhez nincs elég erejük. Elhatároztam, hogy Weenát magammal hozom korunkba. Efféle terveket forgatva fejemben, újra elindultunk az épület felé, amelyet képzeletben lakóhelyünkül szemeltem ki.

Dél felé járt, amikor a zöld porcelán palota elé értünk. Elhagyatott, omladozó épület volt. Ablakaiból csak üvegcserepek maradtak, és a homlokzat megrongált fémvázáról nagy rétegekben vált le a zöld burkolat. A palota pázsitos fennsíkon épült. Mielőtt beléptem, csodálkozva láttam, hogy északkelet felé, amerre valaha Wandsworth-nek és Battersea-nek kellett lennie, széles torkolat vagy inkább öböl terül el. Az jutott eszembe - bár nem sokáig tűnődtem rajta -, hogy vajon mi történhetett, illetve mi történt a tenger állatvilágával.

A palota valóban porcelánból épült, és homlokzatán ismeretlen betűkből álló felirat húzódott végig. Eléggé ostobán azt gondoltam, hogy Weena segít majd a felirat megfejtésében, de persze kiderült, hogy Weena nem ért a betűvetés tudományához. Furcsa, hogy én Weenát magunkhoz hasonló embernek tartottam, talán azért, mert hozzám való vonzódása annyira emberi volt.

A kitárt és összevissza töredezett kapun belépve, nem a megszokott csarnokba jutottunk, hanem egy hosszú folyosóra, ahová sok-sok ablakon át hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy múzeumba kerültem.

A csempézett padlót vastag porréteg borította, s ugyanilyen takaró fedte a legkülönbözőbb tárgyak gazdag gyűjteményét. A folyosó közepén egy óriási csontváz alsó fele állt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami, a megatheriumhoz hasonló, kipusztult őslény csontváza lehet. A koponya és a felső test csontjai mellette hevertek a vastag porban, és egy helyütt, ahol a kilyukadt tetőn át becsuroghatott az eső, az alsótest csontváza is teljesen elkorhadt. Távolabb egy brontosaurus földi maradványai meredeztek. Csakugyan múzeum ez! Az oldalfal mentén ferde polcfélék tűntek szemembe, és amikor lesöpörtem a vastag porréteget, a korunkból jól ismert üvegszekrények kerültek felszínre. Légmentesen záródhattak, mert a bennük levő tárgyak jó része épen megmaradt.

Nyilvánvaló volt, hogy egy késői kor Dél-Kensingtonának romjai között járunk! Ez itt bizonyára a múzeum őslénytani tára, s a kövületeknek igen értékes gyűjteménye lehetett, bár az enyészet feltartóztathatatlan folyamata, amelyet egy időre sikerült megakasztani, s amely a baktériumok és élősdi gombák kipusztulásával romboló hatásának kilencvenkilenc százalékát elveszítette, végtelenül lassan bár, de végtelenül biztosan emésztette a gyűjtemény kincseit. Itt-ott fölfedeztem apró emberkéim nyomait: a ritka kövületeket bizonyára ők tördelték darabokra, vagy ők kötözték össze nádból font zsineggel. S itt-ott hiányoztak az üvegszekrények; ezeket meg a morlockok vihették el. Nagy csend honolt a múzeumban. A vastag porréteg felfogta lépteink neszét. Weena azzal szórakozott, hogy egy tengeri sünt görgetett az egyik szekrény lejtős üvegfedelén. Ahogy körülnéztem, egyszerre mellettem termett, és nagyon csendesen megfogta a kezemet.

Eleinte annyira elámultam egy művelt kornak ezen az ősrégi maradványán, hogy nem is gondoltam arra, milyen nem remélt lehetőségeket kínál a jelen számára. Egy pillanatra még az időgépről is megfeledkeztem.

A palota méreteiről ítélve, az őslénytáron kívül még sok egyéb is lehetett a múzeumban: talán történelemtudományi osztálya is volt, sőt könyvtára is! Az adott körülmények között ezek sokkal jobban érdekeltek volna, mint egy régi kor hanyatló geológiája.

Felfedező utamat folytatva, egy másik, rövid folyosóba jutottam, amely az elsőt keresztezte. Úgy látszik, ez volt az ásványtár, s amint egy kéndarabot megpillantottam, rögtön a lőpor jutott eszembe. De salétromot nem találtam, sem semmiféle nitrátot. Ezek bizonyára már évszázadokkal előbb kivesztek. De a kén egyre a fejemben motoszkált s egész gondolatsort indított el. Az ásványtár többi kincse - bár úgy látszik, ez a folyosó maradt meg a legépebb állapotban - nem érdekelt. Nemigen értek az ásványtanhoz, s ezért sietve befordultam egy másik, omladozó oldalfolyosóba, amely az első, hosszú folyosóval párhuzamosan futott.

Ez lehetett a természetrajzi gyűjtemény, de itt már minden felismerhetetlenné korhadt. Az összezsugorodott, fekete cafatok valaha kitömött állatok lehettek; kiszáradt múmiák a hajdan spiritusszal telt, de ma már üres üvegtartályokban; egy-egy marék barna por, kipusztult növények emlékeként - ez volt minden! Ezt fájlaltam, mert szívesen tanulmányoztam volna azokat a módszereket, amelyeknek segítségével késő utódaink ősei az élő természetet meghódították. Innen egy hatalmas méretű, de nagyon rosszul világított csarnokba értünk, amelynek padozata enyhén lejtett. A mennyezetről egyenletes távolságban fehér üvegburák függtek alá, nagyobbrészt kicsorbultan, összevissza töredezve. Ebből látszott, hogy a helyiséget eredetileg is mesterségesen világították.

Itt már elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas gépek nyúltak a magasba, némelyik teljesen megrozsdásodva és szétesve, de némelyik tűrhető állapotban. A mechanika, amint tudják, mindig érdekelt, tehát jó sokáig lézengtem a gépek között, annál inkább, mert egyik-másik gép mint talány is érdekelt; nem bírtam kitalálni, milyen célt szolgálhattak. Pedig azt reméltem: ha szerkezetükkel megismerkedem, olyan fegyverek birtokába jutok, amelyeket eredményesen használhatok a morlockok ellen.

Egyszerre csak mellettem termett Weena, olyan hirtelen, hogy szinte megijesztett. Ha ő oda nem jön, talán észre sem veszem, hogy a padozat lejt.^[1] Az a vége, ahol beléptünk, egészen a föld felszíne fölött volt, és néhány ablakrésen át kapta a világosságot. De ahogy végigmentünk a termen, már olyan volt, mint egy londoni pincelakás, amelynek ablakait eltakarja a járda, s csak felülről kap csekély világítást. Annyira belemerültem a gépek tanulmányozásába, hogy a fény fokozatos gyengülését észre sem vettem, amíg Weena föl nem hívta rá figyelmemet. Akkor végre felocsúdtam, és láttam, hogy a terem vége sűrű sötétségbe vész. Azt is észrevettem, hogy a porréteg itt nem olyan vastag és nem olyan egyenletes, mint a terem világosabb részében. Keskeny lábnyomokat fedeztem fel a porban. Rádöbbentem, hogy közvetlen közelünkben morlockok vannak. Bűnbánóan éreztem, hogy a gépek elméleti tanulmányozására túl sok időt pazaroltam, mindjárt beesteledik, s nekem se fegyverem, se tűzszerszámom, se éjszakai menedékem. S akkor a sötétségből ugyanazt a sajátságos topogást hallottam, s azt a különös neszt, amelyet már a kút mélyéből ismertem.

Kézen fogtam Weenát. Aztán eszembe jutott valami, s Weena kezét eleresztve, odaugrottam egy géphez, amelyből valami emelőrúdféle nyúlt ki, hasonló a vasúti jelzőkészülékek fogantyújához. Felkapaszkodtam az állványra, és megragadva az emelőrudat, teljes erőmből rángatni kezdtem. Egyszerre csak Weena nyöszörgésére lettem figyelmes. Jól számítottam: az emelőrúd csakhamar kezemben maradt, s mire visszatértem Weenához, olyan fegyverrel rendelkeztem, amellyel bármelyik morlock koponyáját beverhetem. Alig vártam, hogy az új fegyvert kipróbálhassam. Önök, uraim, azt gondolhatják: embertelen dolog, hogy valaki meg akarja ölni a tulajdon utódait! De hát ezekben a szörnyetegekben lehetetlen volt bármi emberit is látni. Ha nem sajnáltam volna Weenát magára hagyni, rögtön nekiindulok, hogy bosszúszomjamat kielégítsem, és megöljek néhányat a mozgolódó fenevadak közül. Igaz, attól is féltem, hogy ha megfontolatlanul szétütök köztük, időgépem látja kárát.

Nos, tehát, fél kezemben a vasdoronggal, a másikkal Weena kezét fogva, egy másik, még tágasabb folyosóba léptem. Első pillanatban ez a folyosó egy rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. Csakhamar láttam, hogy a megszenesedett, barna rongyok, amelyek a falakon függnek, nem hadizászlók, hanem elpusztult könyvek maradványai. Réges-rég szétfoszlottak, s a betűknek nyoma sem maradt bennük. De itt-ott megvetemedett bekötési táblák és elgörbült fémcsatok hirdették ékes némasággal a könyvek történetét. Ha irodalmár lennék, talán eltűnődtem volna az emberi szellem termékeinek mulandóságán. Így csak azon szörnyűködtem, hogy milyen mérhetetlenül sok kárba veszett munkáról tanúskodik ez a szétporladó papírerdő. Megvallom, főleg a Filozófiai értekezések-re és a magam tizenhét tanulmányára gondoltam, amelyeket a fizikai optikáról írtam.

Aztán széles lépcsőn egy újabb folyosóra értünk, ahol valaha a gyakorlati kémia osztálya lehetett. Mindjárt felcsillant bennem a remény, hogy itt találok egyet-mást, aminek hasznát vehetem. Kivéve az egyik sarkot, ahol a mennyezet beszakadt, ez a folyosó teljesen ép volt. Mohó kíváncsisággal vettem szemügyre minden egyes szekrényt. Végre az egyikben, amely kétségtelenül légmentesen volt elzárva, találtam egy skatulya gyufát. Szívdobogva próbáltam ki: a gyufák pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek.

Weenához fordultam. - Táncolj! - kiáltottam rá, az eloik nyelvén. Most már komoly fegyverem volt a rettegett szörnyetegek ellen.

S erre ott, az omladozó múzeumban, a vastag, puha porszőnyegen, Weena nagy örömére, ünnepélyesen eljártam egy bonyolult táncot, amelyhez tőlem telhető vidáman fütyörésztem. Részben kánkán volt, részben andalgó, részben szoknyatánc (már amennyiben a kabátom a szoknya illúzióját kelthette), de eredeti lépéseket is kevertem a táncba. Mert amint tudják, természettől fogva igen leleményes ember vagyok.

Még most sem tértem napirendre fölötte: milyen csodálatos, hogy ez a doboz gyufa annyi megszámlálhatatlan esztendőn át épen maradt. És milyen óriási szerencse, hogy ráakadtam. De még ennél is különösebb az, hogy kámfort találtam egy lepecsételt tégelyben, amely merő véletlenségből szintén légmentesen záródott. Először azt hittem, parafinviasz van benne, és szétzúztam az üvegtégelyt. A szagáról rögtön ráismertem a kámforra. Ez az illó anyag talán sok százezer esztendőn át megőrizte eredeti tulajdonságait az általános pusztulás közepette. Egy szépiafestményt juttatott eszembe, amelyet egyszer a szemem láttára, belemnit-kövületből készült tintával festettek. A belemnit több millió éve elpusztult és megkövesedett. Már-már eldobtam a kámfort, amikor ráeszméltem, hogy hiszen a kámfor gyúlékony, és lobogó lánggal ég, egyszóval kitűnő gyertya - és szépen zsebre tettem. Robbanó anyagot azonban nem találtam, sem olyasvalamit, amivel a bronzajtókat betörhetném. Egyetlen fegyverem a vasdorong volt. De azért bizakodó hangulatban voltam.

Nem számolhatok be apróra a hosszú délután tapasztalatairól. Nagyon meg kellene erőltetni az emlékezetemet, ha sorjában el akarnék mondani mindent. Emlékszem egy hosszú folyosóra, amely tele volt rozsdás fegyverekkel; itt sokáig tétováztam: maradjak-e a vasdorongnál, ne vigyek-e inkább egy bárdot vagy egy kardot magammal? Kettőt nem vihettem, mert egy is nehéz volt, és úgy gondoltam, hogy a vasdorongnak talán a bronzajtó megrohamozásánál is hasznát veszem. Volt ott sok puska, pisztoly meg karabély is. A legtöbbjét elporlasztotta a rozsda, de némelyik valami újabb fémanyagból készülhetett, amelyen kevésbé fogott a rozsda. De tölténynek, lőpornak nyoma sem maradt. A folyosó romba dőlt, elszenesedett szögletéből arra következtettem, hogy ott valami fölrobbanhatott.

Egy másik sarokban gazdag bálványgyűjteményre akadtam. Polinéziai, mexikói, görög, föníciai bálványok. Azt hiszem... a Föld minden népe képviselve volt. Ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráírtam a nevemet egy dél-amerikai szteatit-szörnyeteg orrára, amely különösen megtetszett.

Ahogy múlt az idő, érdeklődésem lanyhulni kezdett. Keresztül-kasul jártam az épületet; mindenütt por és csend. Néhol csak romok, megszenesedett, rozsdamarta roncsok, itt-ott egy-egy ép darab. Egy helyütt egy kis ónbánya modelljére akadtam, és mellette véletlenül fölfedeztem két dinamittöltényt, egy légmentesen elzárt üvegburában. Nagyot kiáltottam: - Heuréka! -, és eltörtem az üvegburát. Aztán elfogott a kétség, egy darabig tétováztam, majd egy oldalfolyosón mégis kísérletet tettem. Soha olyan csalódottnak nem éreztem magam, mint akkor, amikor öt-tíz-tizenöt percen át hiába vártam a robbanásra. Vaktöltés volt, gondolhattam volna. Ha igazi dinamit lett volna, képes vagyok rögtön elrohanni, és levegőbe röpíteni a szfinxet, a bronzajtókat, és ezzel (amint később kiderült) végleg elvágtam volna az útját annak, hogy megtalálhassam az időgépet.

Azt hiszem, a robbantási kísérlet után egy kis nyílt térségre jutottunk a palota belsejében. Pázsitos térség volt, három gyümölcsfával. Leheveredtünk a fűbe, jóllaktunk gyümölccsel. Alkonyat felé megint latolgatni kezdtem a helyzetet. Az éjszaka itt a küszöbön, és még nem sikerült biztos menedékhelyet találnom. De ez most már nem izgatott. Volt valamim, ami a legjobb fegyver a morlockok ellen - volt egy doboz gyufám! És ha nagyobb világosságra lenne szükség, itt van a kámfor. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha a tűz védelme alatt, a szabadban töltjük az éjszakát. Reggel majd visszaszerzem az időgépet. Egyelőre ugyan csak egy vasdorongom van, de most már, meggyarapodott tapasztalataimmal, a bronzajtóktól sem féltem annyira. Mostanáig húzódoztam az erőszaktól, főleg azért, mert nem tudtam, mi vár rám a bronzajtók mögött. De a bronzajtók nem valami erősek, talán a vasdorong is elbánik velük.

Mikor kiléptünk a palotából, még nem hanyatlott le a nap. Másnap kora reggel ott akartam lenni a szfinxnél, és úgy terveztem, hogy még mielőtt teljesen besötétedik, keresztülhatolunk az erdőn, amely előtt tegnap megtorpantam. Megyünk, ameddig lehet, s ha sötét lesz, tüzet rakok, akkor nyugodtan alhatunk. Útközben tehát száraz füvet és gallyakat gyűjtögettem, már mind a két karom tele volt. Így megterhelve, természetesen lassabban haladhattunk, Weena különben is fáradt volt. Én is elálmosodtam, s bizony leszállt az éjszaka, mire az erdő széléhez értünk. Weena itt mindenáron meg akart állni, mert félt a sötétségtől; de engem valami rossz előérzet tovább kergetett, holott okosabb lett volna, ha nem vágok neki az erdőnek. Már negyvennyolc órája nem aludtam, lázas voltam és ingerlékeny. Úgy éreztem, menten elnyom az álom, de tudtam, hogy akkor a morlockok is megjelennek.

Mialatt habozva álldogáltunk, a fekete bokrok között három kuporgó fehér alakot vettem észre. Körös-körül csak bozót és fű; könnyen a közelünkbe férkőzhettek. Az erdei út nem lehet hosszabb egy mérföldnél, számítgattam. Ha eljutunk a szemközti csupasz domboldalra, ott nagyobb biztonságban leszünk, s az erdőn át majd gyufával és kámforral világítok. Igen ám, de ha gyufát akarok gyújtani, le kell tenni kezemből a gyújtóanyagot. Nem szívesen, de letettem. És akkor az jutott eszembe, hogy ellenségeinket azzal is távol tarthatom, ha meggyújtom ezt a sok száraz gallyat. Sajnos, csak később derült ki, milyen végzetes ostobaságot követtem el; akkor még el voltam az ötlettől ragadtatva. Azt hittem, biztosíthatom visszavonulásunkat.

Nem tudom, gondoltak-e valaha arra, milyen ritka jelenség a lobogó tűz a mérsékelt éghajlat alatt, olyan helyen, ahol ember nemigen jár. A nap tüze ritkán gyújt lángot, még akkor sem, ha harmatcseppek gyújtópontjába kerül, ami a forró égöv alatt olykor megesik. A villám perzsel ugyan és elszenesít, de szétharapózó tüzet ritkán támaszt. A rothadó növényzet erjedése is égési folyamat, de többnyire csak parázs marad, nem csap ki nyílt lángba. S a hanyatlásnak ebben a korszakában az ember nem értett többé a tűzcsiholás művészetéhez. A száraz gallyakat nyaldosó lángnyelvek játéka merőben új látványosság volt Weena szemében.

Szeretett volna odaszaladni, és játszani a tűzzel. Azt hiszem, ha nem tartom vissza, a lángok közé veti magát. Felkaptam hát Weenát, és merészen nekivágtam az erdőnek. A tűz fénye egy ideig megvilágította utunkat. Visszanézve láttam, hogy a láng átcsapott a közeli bokrokra, s hogy a gyepes domboldalban egy tűzcsík kígyózik fölfelé. Nevettem rajta, és folytattam az utat az erdő sötét fái között. Weena félt a sötétben, és görcsösen kapaszkodott belém, de ahogy szemem hozzászokott a feketeséghez, még mindig volt annyi világosság, hogy ki tudtam kerülni a fatörzseket. Fejünk fölött áthatolhatatlan volt a sötétség, csak itt-ott láthattunk egy tenyérnyit a sötétkék égboltozatból. Egyetlen szál gyufát sem gyújtottam, mert a kezem nem volt szabad. Bal karomon az én kis Weenámat cipeltem, jobb kezemben pedig a vasdorongot szorongattam.

Egy darabig nem hallottam egyebet, mint talpam alatt a gallyak recsegését, a szellő susogását, lélegzésemet és halántékom lüktetését. Majd egyszerre lépések topogása ütötte meg a fülemet. A topogás egyre tisztábban hallatszott, és ugyanazok a furcsa hangok vegyültek bele, amelyeket az alvilágból ismertem. Igyekeztem gyorsabban haladni. Semmi kétség: a morlockok nyomomban vannak! Csakugyan, a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat és a karomhoz érnek. Weena hevesen összerázkódott, aztán nagyon elcsendesedett.

Ideje volt, hogy gyufát gyújtsak. De Weenát előbb le kellett tennem a földre. Mialatt a zsebemben kotorásztam, a térdem körül küzdelem folyt. Weena meg sem moccant, de a morlockok az ismerős, turbékoló hangokat hallatták. Kabátomat puha mancsok tapogatták, sőt egészen a nyakamig merészkedtek. Végre fellobbant a gyufa. Láttam, hogy a morlockok hanyatt-homlok menekülnek a fák közé. Gyorsan kivettem a zsebemből egy darab kámfort, hogy mielőtt a gyufa kialszik, meggyújthassam. Tekintetem Weenára esett. Arccal a földre borulva, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul feküdt. Rémülten hajoltam föléje. Alig lélegzett. Meggyújtottam a kámfort, és ledobtam a földre. Amint föllángolt s elűzte az árnyakat és a morlockokat, letérdeltem s fölemeltem Weenát. Mögöttem olyan mozgolódás és mormogás hallatszott, mintha az egész erdő tele lett volna szörnyetegekkel.

Úgy látszott, hogy Weena elájult. Gyöngéden vállamra fektettem, és tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű valóra ébredtem. Míg a gyufákkal és Weenával bíbelődtem, többször is megfordultam, és most sejtelmem sem volt róla, melyik ösvény vezet ki az erdőből. Nem tudtam tájékozódni. Könnyen lehetséges, hogy ha vaktában elindulok, visszaérkezem a zöld palotához. Kivert a hideg verejték. Gyorsan kellett határoznom. Legjobb lesz, ha tüzet rakok, és itt, helyben várjuk meg a reggelt. Letettem Weenát, aki még mindig nem mozdult, egy kis gyepes horpadásba, és minthogy az első kámfordarab már kialvóban volt, siettem gallyakat és száraz leveleket szedni. A sötétségből a morlockok szeme úgy villogott, mint egy-egy karbunkulus.

A kámfor utolsót lobbant, aztán kialudt. Gyufát gyújtottam. Két fehér alak éppen Weenához somfordált, s most sietve meghátráltak. Az egyiket annyira elvakította a fény, hogy menekülés közben belém ütközött; éreztem, hogyan ropognak a csontjai öklöm csapása alatt. Feljajdult, megtántorodott és összerogyott. Meggyújtottam egy másik darab kámfort, s tovább szedegettem a rőzsét. Feltűnt, hogy milyen szárazak fölöttem a lombok. Persze, hiszen amióta az időgépen megérkeztem - annak körülbelül egy hete -, nem esett az eső. Egyszerűbbnek látszott, ha nem keresgélek a földön, hanem a fákról tördelem le a száraz ágakat. Csakhamar fojtós, füstös lánggal égett a zöld fa és a sok száraz gally, nem kellett a kámfort pazarolnom. Aztán visszamentem Weenához. Megpróbáltam életre kelteni, de hiába. Weena úgy feküdt ott, mint egy halott. Még azt sem tudtam megállapítani, lélegzik-e, vagy sem.

A füst elbágyasztott. A kámfor szaga is elnehezítette a levegőt. A tűzzel legalább egy óra hosszat nem kell törődnöm. Halálosan fáradt voltam, hát leültem. Az erdő mélyéből álmosító zümmögés hallatszott, amit nem tudtam mire vélni.

Elbóbiskoltam, azt hittem, csak egy pillanatra, de mikor felriadtam, mély sötétség honolt körülöttem, és éreztem, hogy a morlockok a nyakamon vannak. Lesöpörtem magamról a tapadó ujjakat, és zsebembe nyúltam, hogy gyufát gyújtsak - a gyufaskatulya eltűnt a zsebemből! A morlockok körülfogtak, szorongattak. Tudtam már, mi történt! Elaludtam, s azalatt leégett a tüzem. Ez hát a vég, gondoltam keserűen. Az erdő megtelt az égett fa szagával. Nyakamat, hajamat, karomat láthatatlan kezek rángatták. Irtózatos volt ott a sötétben tehetetlenül tűrni ezeknek az undorító, puha szörnyszülötteknek a közelségét. Úgy éreztem magam, mint aki egy óriáspók hálójába akadt. Nem bírtam velük: földre tepertek. Apró fogak harapdálták a nyakamat. Átfordultam a másik oldalamra, s közben kezem a vasdoronghoz ért. Ettől erőre kaptam. Föltápászkodtam, leráztam magamról ezeket az emberpatkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem vele csapkodni, remélve, hogy arcukat találom el. Éreztem ütéseim alatt a nedves húst, hallottam a csontok ropogását, egy pillanatig szabadabban lélegzettem.

Az a különös mámor fogott el, amely a küzdelem hevében gyakran megszállja az embert. Tudtam, hogy mind a ketten elvesztünk, Weena is meg én is, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal ezt a lakomát. Hátamat egy fának vetettem, és jobbra-balra csapkodtam a vasdoronggal. Az erdő még mindig nyüzsgött és visszhangzott tőlük. Elmúlt egy perc. Egyre hangosabban üvöltöztek, és egyre bőszebben hadonásztak. De most már nem mertek a közelembe jönni. Ahogy a sötétségbe bámultam, reménykedni kezdtem. Hátha megijedtek a morlockok? És akkor különös dolog történt. Az erdő világosodni kezdett. Kibontakoztak a homályból az alakok körvonalai. Három közülük holtan hevert a lábam előtt, és - csodák csodája! - a többi eszeveszetten elmenekült az erdőn keresztül. Most láttam csak, milyen rengetegen voltak. Hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint tátott szájjal bámultam utánuk, egy kis vörös szikra hullott le a lombok közül, s rögtön elenyészett. És akkor egyszerre megértettem az égő erdő szagát, és azt az álmosító morajt, amely most már recsegő zúgássá erősödött, és megértettem, mitől volt vöröses színű a menekülő morlockok háta.

A közeli fák fekete oszlopsora közt láttam az égő erdőt. Az első tűz, amelyet raktam, lám, utánam jött. Weenát kerestem; nem volt sehol. Nem volt idő tűnődésre. A sistergés, a recsegés-ropogás, a robbanásszerű csattanások, amint a tűz egy-egy újabb fába kapott bele, menekülésre késztettek. Megmarkoltam a vasrudat, és a morlockok után iramodtam. A helyzet percről percre veszedelmesebb lett. Jobb felől olyan gyorsan terjedt a lángtenger, hogy át kellett csapnom balra. De végre szabad térségre értem. Itt egy morlock jött tántorogva szembe velem, elhaladt mellettem, és egyenesen a lángok közé rohant!

Sok szörnyűséget tapasztaltam a jövendőben, de az a látvány, amely most elém tárult, mindennél szörnyűbb volt. Az egész tisztás nappali fényben úszott. Közepén egy kis sírhalomféle domborodott, amelyet kiszáradt galagonyabokrok szegélyeztek. A tisztáson túl is lánggal égett az erdő, a lángnyelvek tűzsövénnyel kerítették körül a kis térséget. A domboldalban vagy harminc-negyven morlock futkosott ide-oda, a fénytől elvakultan támolyogtak, egymásnak ütköztek vak rémületükben. Eleinte megfeledkeztem arról, hogy nem látnak, és dühösen szétcsaptam köztük a vasdoronggal. Egyet megöltem, és néhányat harcképtelenné tettem. De amikor láttam, hogyan kuporog az egyik a galagonyabokor tövében, és milyen üres tekintettel mered a vörös égre, megértettem, hogy teljesen tehetetlenek ebben az izzó fényben, és nem bántottam többé a nyomorultakat.

Olykor mégis azt hittem, hogy egyik-másik egyenesen felém tart, és úgy megborzadtam, hogy azt se tudtam, merre meneküljek. Egyszer úgy tetszett, hogy hunyóban a tűz, s attól féltem, meglátnak a morlockok. Már-már arra gondoltam, hogy támadok, mielőtt ez bekövetkezik, de a tűz új erőre kapott, s leeresztettem a fegyvert. Körüljártam a dombot, gondosan kikerülve ellenségeimet. Weena nyomát kerestem. De Weena nem volt sehol.

Végül leültem a dombtetőn, és elnéztem ezt a hihetetlenül furcsa, vak társaságot. Ide-oda kóvályogtak, s mikor a tűz fénye szemükbe csapott, kísérteties hangokat hallattak. A füst kanyarogva szállt a magasba, s a vöröses mennyezet résein, messziről, mintha egy másik világegyetemhez tartoznának, lekukucskáltak az apró csillagok. Néhány morlock megint belém ütődött, s én, remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal hárítottam el őket.

Sokszor azt hittem akkor éjszaka, hogy az, ami körülöttem történik, nem valóság, hanem valami lidércnyomásos álom. Beleharaptam a kezembe, és kétségbeesetten ordítoztam, hogy felébredjek. Öklömmel döngettem a földet, fölkeltem, leültem, megint fölkeltem, fel-alá járkáltam, megint csak leültem. Szememet dörzsöltem, és Istenhez fohászkodtam: engedje, hogy felébredjek. Háromszor is láttam, hogy a morlockok végső kétségbeesésükben, leszegett fejjel belerohannak a tűzbe. És végre-végre, a tűz sápadó vörössége, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt fatönkök és a morlockok egyre kisebbedő serege fölött derengeni kezdett.

Megint elindultam Weenát keresni. Nem volt sehol. Biztosan otthagyták az erdőben a szegény kis elalélt testet. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt számomra az a tudat, hogy megmenekült a szörnyű végzettől, amely rá várt volna. Ha erre gondoltam, képes lettem volna egytől egyig lemészárolni ezeket a szörnyetegeket, de erőt vettem magamon.

A kis domb, mint már említettem, amolyan szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már a füstös párán át elláttam a zöld porcelán palotáig, és meg tudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Így aztán hátat fordítottam az elkárhozott lények maroknyi, megmaradt csapatának - még mindig ide-oda tántorogtak és nyöszörögtek az erősbödő nappali világosságban -, füvet kötöztem a talpamra, s a füstölgő zsarátnok és a belül még mindig parázsló fatönkök között bicegve elindultam az időgép rejtekhelye felé. Nagyon lassan haladtam, mert fáradt voltam, alig maradt jártányi erőm, s a kis Weena iszonyatos halála lelkem mélyéig megrendített. Rettenetes csapás volt. Itt, ebben az ismerős szobában most már inkább szomorú álomnak tűnik, mint valóságos veszteségnek. De azon a reggelen úgy éreztem, hogy senkim sem maradt; rettenetesen egyedül voltam. Az otthonomra gondoltam, erre a házra, a szobámra, a barátaimra, és fájó honvágy fogott el.

Amint a derűs reggelben, a füstölgő hamu között lépegettem, örömmel fedeztem föl valamit. Nadrágzsebemben még volt néhány gyufaszál. Úgy látszik, a skatulya kilyukadt, mielőtt elvesztettem.

Reggel nyolc-kilenc óra felé odaérkeztem ahhoz a sárga fémpadhoz, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutottak elhamarkodott következtetéseim, és keserűen kellett nevetnem jóhiszeműségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a dús növényzet, ugyanazok a pompás paloták és fenséges romok; ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis eloik élénk színű ruhái meg-meglebbentek a fák között. Néhányan fürödtek, éppen azon a helyen, ahol a kis Weenát kimentettem a vízből, és ettől megint nagyon megfájdult a szívem. És mint megannyi folt a táj arcán: ott voltak a föld alá vezető utak kupolái. Most már tudtam, mi rejlik a föld felettiek szépsége mögött. Napjaik kellemesen telnek, olyan kellemesen, mint a mezőn legelésző nyájé. Mint a legelésző állatok, ők sem tudnak az ellenségről, és nem gondolnak a holnappal. S őrájuk is az a sors vár, ami az állatokra.

Elszomorodva gondoltam arra, milyen rövid is volt az emberi értelem álma. Az emberiség valósággal öngyilkosságot követett el. Kényelemre és jólétre törekedett, kiegyensúlyozott társadalmat akart, amelynek az állandóság és a biztonság a jelszava; reményei teljesedtek, és végül ide jutott. Az élet- és a vagyonbiztonság egyszer már csaknem tökéletes lehetett. A gazdagok biztonságban élvezhették a jólétet és a kényelmet; a szegények biztonságban élhettek és dolgozhattak. Ebben a tökéletes világban kétségtelenül megszűnt a munkanélküliség problémája, s bizonyára minden más szociális probléma is megoldódott. S most a nyugalom hosszú korszaka következett.

Van a természetnek egy törvénye, amellyel rendesen nem számolunk: hogy a találékony, tevékeny értelem a folytonos változás, a veszedelmek és a gondok jutalma. Az olyan állat, amely tökéletes harmóniában él környezetével: tökéletes gépezet. A természet csak akkor szorul rá az értelemre, ha a megszokás és az ösztön már felmondja a szolgálatot. Ahol nincs változás és ahol nincs is szükség változásra, ott az értelemnek semmi szerepe. Csak azok az állatok értelmesek, amelyeknek szükségleteik megszerzésére rengeteg veszedelemmel kell megbirkózniok.

Ahogy én láttam, a föld felettiek erőtlen szépségekké satnyultak, a föld alattiak pedig gépiesen dolgoztak. De ebben a tökéletes állapotban is hiányzott valami; valami, ami még a mechanikai tökéletességhez is föltétlenül szükséges: hiányzott az állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint múlt az idő, a föld alattiak ellátásában - bármint szervezték is meg ezt az ellátást - zökkenők mutatkoztak. A szükség, amelyet párezer esztendőre száműztek a földről, újra megjelent, és először a föld alatt jelent meg. A föld alattiak kezelték a gépeket. Ha a gépek mégoly tökéletesek is, kezelésük, a megszokáson kívül, némi gondolkozást is igényel. Így hát a föld alattiak természetszerűen többet őriztek meg a vállalkozó szellemből, mint a föld felettiek, bár minden egyéb tekintetben kevésbé maradtak emberiek, mint amazok.

S amikor odalent már fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől a megszokás idáig eltiltotta őket. Így láttam a dolgokat utolsó éjszaka a nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy ennél helytelenebb magyarázatot még sohasem eszelt ki halandó emberi elme. De hát én így láttam, s ezért csak így mondhatom el.

Az elmúlt napok fáradalmai, izgalmai és borzalmai után, bármennyire fájt is a szívem Weenáért, a csendes üldögélés, a békés szemlélődés és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt és álmos voltam, és elmélkedés közben elszunyókáltam. Mikor közben felriadtam, beláttam, hogy legokosabb, ha nem küzdök az álmosság ellen. Lefeküdtem a gyepre, és csakhamar mély, üdítő álomba merültem.

Alkonyat felé járt, mikor fölébredtem. Most már nem kellett attól félnem, hogy alvás közben a morlockok rám támadnak, nagyot nyújtózkodtam hát, és elindultam a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezemmel a zsebemben talált gyufaszálakkal babráltam.

S most váratlan fordulat következett. Már messziről láttam, hogy a bronzajtók nyitva vannak. Lecsúsztak a keretes szegélyzetbe.

Habozva álltam meg. Bemenjek, ne menjek?

Kis helyiség volt, s az egyik sarokban egy emelvényen ott állt az időgép. Az emeltyűk a zsebemben. A fehér szfinx tehát alázatosan megadta magát. Fölösleges volt, hogy olyan körültekintően felkészültem a harcra. Elhajítottam a vasrudat, szinte sajnáltam, hogy nincs rá szükségem többé.

Ahogy kétrét görnyedve bemásztam a szűk nyíláson, eszembe ötlött valami. Egyszerre tisztán láttam, miben törik fejüket a morlockok. Alig tudtam a nevetést visszafojtani. Csodálkozva láttam, hogy az időgépet gondosan megtisztogatták és megolajozták. Azóta azt gyanítom, hogy a morlockok valószínűleg szétszedték a gépet, s a maguk együgyű módján az alkatrészekből próbálták kisütni, miféle célt szolgál.

Csak álltam ott, néztem a gépet, s már az is gyönyörűség volt, hogy megérinthettem. A bronz ajtószárnyak egyszerre a magasba gördültek, és csattanva bezáródtak. El voltam készülve erre. A morlockok azt hitték, hogy kelepcébe csaltak. Ezen aztán igazán nevetnem kellett.

Már hallottam is közeledő vihogásukat. Nagyon nyugodt voltam. Gyufát akartam gyújtani. Csak az emeltyűket kell becsavarnom, és már indulhatok is, mint valami kísértet. Egy dologról azonban megfeledkeztem: hogy a gyufám abból az utálatos fajtából való, amely csak a skatulya oldalán gyullad meg.

Elképzelhetik, hogy nyugalmamnak egyszeribe vége szakadt. A bestiák már ott voltak mellettem. Egyikük meg is érintett. A sötétben feléjük suhintottam az emeltyűkkel, és igyekeztem minél előbb a gép nyergébe jutni. Kezek kapaszkodtak belém. Mialatt a tolakodó ujjakkal viaskodtam, tapogatózva kerestem a kis csavarokat, amelyekre az emeltyűket ráilleszthetem. Az egyik emeltyűt majdnem megkaparintották. Mikor éreztem, hogy az emeltyű már-már kicsúszik a kezemből, fejemet használtam fegyverül, hogy visszaszerezzem. A morlock koponyája nagyot koppant. Mondhatom, ez az utolsó ütközet még az erdei harcnál is kegyetlenebb volt.

De végre-végre felcsavartam az emeltyűket, és elindíthattam a gépet. A tapadó ujjak lesiklottak rólam. A sötétség szétoszlott, s az a szürke homály kavargott körülöttem, amelyről már beszéltem.

Azt is említettem már, milyen kellemetlenül émelyeg az ember, ha az időgépen utazik. S ezúttal nem is ültem biztosan a nyeregben, hanem bizonytalanul, féloldalt. Egy darabig csak lógtam a himbálózó gépen, nem törődve azzal, hogy hová utazom. Elhűltem, amikor tekintetem a mutatóra tévedt. Az egyik mutató a napok ezreit, a másik a napok millióit, a harmadik a napok milliárdjait jelezte. Az történt, hogy nem visszafelé szorítottam az emeltyűket, amint kellett volna, hanem jobbra, és így nem a múltba utaztam, hanem a még távolabbi jövőbe. Az ezres-mutató olyan sebesen keringett, mint a zsebóra másodperc-mutatója.

Csodálatos élmény volt. A hullámzó szürkeség egyre sötétedett, aztán - bár még mindig szédítő sebességgel haladtam - a nappalok és éjszakák váltakozását egyre tisztábban észlelhettem, holott ez lassúbbodó mozgásra vallott. Sehogy sem értettem a dolgot. A nappalok és az éjszakák, mondom, lassabban váltakoztak, s a nap is egyre lassabban haladt keresztül az égbolton; végül már úgy tetszett, századok beletelnek, amíg a föld megkerüli a napot. S aztán állandó szürkület borult a világra. Olykor egy-egy üstökös tűnt fel a sötét égen. A fénysáv, amely a napot jelezte, eltűnt; a nap nem tette meg körútját, hanem csak felbukkant nyugaton és lehanyatlott, s korongja egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak nyoma veszett. A csillagok is lassabban keringtek, s csak egy-egy alig mozgó fénypont jelezte hajdani pályájuk helyét. Mikor megállni készültem, a hatalmas napgolyó vörösen és mozdulatlanul csüngött a horizont fölött, mint valami tompa meleget sugárzó fűtőtest, amely azonban időnként egy-egy pillanatra teljesen elsötétült. Egyszer, rövid időre fölragyogott, de aztán megint csak vörösen izzott tovább. Abból, hogy a nappalok és éjszakák váltakozása megszűnt, megállapítottam, hogy a föld bevégezte pályafutását. A föld nem kering többé a nap körül, hanem, egyik felével a nap felé fordulva, megpihent. Olyanformán, ahogyan napjainkban a hold fordul a föld felé. Nagyon óvatosan, nehogy megint kizuhanjak a gépből, lassítani kezdtem. Az óramű mutatói egyre lassabban keringtek, az ezres-mutató szinte megállt, és az egynapos mutató mozgását tisztán kivehettem az óra számlapján. Még tovább lassítottam, míg végre egy elhagyott tengerpart körvonalai váltak ki a háttérből.

Vigyázva álltam meg, ráültem az időgépre és körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeleten, a nagy feketeségben biztatóan ragyogtak az ezüstfehér csillagok. Fölöttem mély, csillagtalan vörösség, amely délkeleten izzó bíborszínbe csapott át. Félig a szemhatár mögé süllyedve ott volt a nap óriási, mozdulatlan gömbje. Körülöttem élénkvörös sziklák, s az életnek semmi más nyoma, mint az a sűrű, zöld növényzet, amely a sziklák délkeleti oldalának minden kiszögellő részét elborította. Az erdei mohának vagy a barlangokban tenyésző kövi zuzmónak van ilyen bujazöld színe: azoknak a növényeknek, amelyek napot sose kapnak.

A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyúlt délnyugat felé, s beleolvadt a sápadt égbe. A tenger nem morajlott, hullámai nem csapkodtak, mert szellő se rezdült. A víz felszíne szelíden emelkedett; mint valami gyönge lélegzés jelezte, hogy az örökkévaló tenger él és mozog. A part mentén, ahol a víz megtört, vastag sókéreg rakódott le; a komor égbolt alatt rózsaszínnek látszott.

Nyomást éreztem a fejemben, s igen gyorsan szedtem a lélegzetet. Életemben csak egyszer próbáltam hegyet mászni, s most az a kirándulás jutott eszembe. A hegycsúcson kattogott így a fülem, s ebből arra következtettem, hogy itt is sokkal ritkább a levegő, mint amilyenben a földön élünk.

Messziről, a kopár lejtő felől rekedt rikácsolás hallatszott. Egy óriási fehér pillangóhoz hasonló valami emelkedett föl szárnycsapkodva a magasba, s aztán eltűnt az alacsony dombok mögött. Hangja olyan kísérteties volt, hogy megborzongtam, és belekapaszkodtam a masinámba. Egyszerre csak látom, hogy az a vörös tömb, amit sziklának néztem, lassan felém indul. Nem szikla volt, hanem valami rákfajta szörnyeteg. Képzeljenek el egy akkora rákot, mint ez az asztal. Sok lábával lassan és bizonytalanul mozgott, hatalmas ollói lóbálóztak, hosszú csápjai suhogtak, mint az ostor, nyeles szemei villogtak fémes homloka két oldalán. Ráncos hátát förtelmes púpok éktelenítették, s itt-ott zöldes foltok tarkították. Szájában tapogató-szálak tömege csillogott.

Amíg ezt a szörnyeteget bámultam, úgy éreztem, légy röppen az arcomba. El akartam hessegetni, de a következő pillanatban megint ott volt, egy másik meg a fülemre telepedett. Odacsaptam, s valami fonalfélét éreztem a kezemben. Rémülten fordultam meg. Mögöttem egy másik rákszörnyeteg terpeszkedett, annak a csápja volt az, amit megfogtam. Gonosz szemei ide-oda forogtak, szája szinte habzott az éhségtől, s idomtalan, nyálkás ollói már-már lecsaptak rám.

Lenyomtam az emeltyűt, s egy hónapnyira eltávolodtam a szörnyetegektől. De még akkor is ott voltam a tengerparton, s mihelyt megálltam, tisztán láttam, hogy csapatosan mászkálnak a zord világításban, a bujazöld növényzet között.

Leírhatatlan az a nyomasztó vigasztalanság, amely a világra borult. A vörös keleti ég, az északi feketeség, a sós holttenger, a köves part, ezekkel a lomhán mozgó, ocsmány szörnyetegekkel, a zuzmós növényzet egyhangú zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, a ritka levegő, amelytől megfájdult a tüdőm: kétségbeejtően lehangoló volt. Pár száz évet haladtam, s még mindig ugyanaz a kép: a vörös nap - csak még nagyobb, még komorabb lett - ugyanaz a haldokló tenger, ugyanaz a fagyos levegő, ugyanazok a földi rákfélék a zöld gaz és a vörös sziklák között. S a nyugati égen egy sarló alakú, sápadt vonal, olyanféle, mint egy nagyra nőtt újhold.

Így utaztam, időnként meg-megállva, egy-egy ugrással ezer esztendőt, vagy még többet hagyva magam mögött. Izgatott a föld sorsának titka, lenyűgözve bámultam a nyugati égen a növekvő és kihűlő napot, és láttam, hogyan apad el az élet a földön. Több mint harminc millió év messzeségében a nap óriási, vörösen izzó kupolája a sötét égnek csaknem tizedrészét eltakarta. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok nyüzsgő csapata eltűnt, a vörös sziklapart, néhány májfűcsomótól és zuzmótól eltekintve, teljesen élettelennek látszott. Itt-ott fehér foltok tűntek föl. Dermesztő hideg volt. Ritkás fehér hópelyhek szállingóztak. Északkeleten hómező csillogott a homokszínű ég csillagai alatt, s rózsaszín dombok hullámvonala látszott a tengerparton. A víz szegélye befagyott, s távolabb jégtömbök úszkáltak. De a sós tenger nagyobb része még nem fagyott be. Vérvörösen lángolt az örök alkonyatban.

Körülnéztem, maradt-e nyoma az állati életnek. Valami megmagyarázhatatlan félelem visszatartott attól, hogy kiszálljak a gépből. De sem az égen, sem a földön, sem a vízben nem mozdult semmi. Csak a sziklákra tapadó zöld iszap tanúskodott arról, hogy még nem veszett ki teljesen az élet. Kis homokzátony bukkant föl a tengerből, s a víz visszahúzódott a parttól. Mintha valami fekete tárgy bukdácsolt volna a zátonyon, de ahogy odanéztem, nem mozdult semmi, s azt hittem, optikai csalódás volt; az a fekete valami nem egyéb, mint szikla. A csillagok nagyon fényesen tündököltek odafent, de alig-alig rezdültek.

Egyszerre azt látom, hogy a nap nyugati félköre más alakot ölt: mintha behorpadt volna a gömbje, s a horpadás folytonosan nagyobbodik. Egy pillanatig elképedve bámultam bele a világot egyre jobban elborító feketeségbe. Aztán ráeszméltem, hogy ez napfogyatkozás. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a napkorong előtt. Először természetesen azt hittem, a hold, de valószínűbb, hogy egy belső bolygó vonult el földközelben.

A sötétség rohamosan nőtt; keleten csípős szél kerekedett, s a hópelyhek sűrűbben szállingóztak. A tenger sima tükre felborzolódott. De a szél zúgásának, a víz susogásának élettelen neszein túl néma volt a világ. Néma? Micsoda némaság volt ez! Mindenféle hang, amit az ember ismer - a nyáj bégetése, a madarak csicsergése, a bogarak zümmögése, az a sokféle hang, ami aláfesti a mi életünket, mind-mind megszűnt. A növekvő sötétségben egyre sűrűbben hullott a hó, s egyre hidegebb lett. A távoli dombok fehér csúcsai egymás után belevesztek a feketeségbe. A szél zúgó fergeteggé erősödött. A napfogyatkozás fekete magja mintha rohanvást közelednék felém. Az égbolt teljesen elsötétült.

Iszonyú volt ez az áthatolhatatlan feketeség. Csontjaimban éreztem a metsző hideget, s alig bírtam lélegzeni. Dideregtem és émelyegtem. És akkor, mint egy izzó-vörös íj, megjelent az égen a nap karéja. Kiszálltam a gépből, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Annyira szédültem, hogy képtelen voltam a visszautazásra még csak gondolni is. S amint tanácstalanul és összetörten álltam ott, megint úgy láttam, hogy a zátonyon, a tenger vörös vizének hátterében mozog valami. Kerek volt, akkora, mint egy futball-labda, talán nagyobb is, s tapogató csápok nyúltak ki belőle. A hullámzó, vérvörös víz mellett feketének látszott, és ide-oda ugrándozott. Ájulás környékezett. De az irtózatos félelem erőt adott. Mindent inkább, mint itt maradni, tehetetlenül, ebben az időtlen, szörnyű félhomályban! S felkapaszkodtam a nyeregbe.

Visszajöttem. Azt hiszem, jó darabig eszméletlenül ültem a gépen. Aztán újra megkezdődött a nappalok és éjszakák váltakozása, a nap megint arany fénnyel ragyogott a kék égen. Szabadabban lélegzettem. A táj hullámzott körülöttem. A mutatók visszafelé keringtek a számlapon. Épületek körvonalai tűntek föl, a hanyatló emberiség nyomai. Ezek is elmaradtak az időben. Mikor a milliós mutató a zérusra ért, lassítottam. Korunk építészetének jól ismert vonalai tünedeztek föl; az ezres-mutató visszaérkezett a kiinduló pontra. A nappalok és az éjszakák lassabban váltakoztak. A laboratórium vén falai közé érkezve, óvatosan leállítottam a gépet.

Eközben valami furcsa dolgot láttam. Említettem, hogy amikor útra keltem, s még nem haladtam teljes sebességgel, Watchettné keresztülment a helyiségen, illetve, amint a gépről láttam, rakétaszerű gyorsasággal keresztülröppent rajta. Mikor visszatértem, újra áthaladtam azon a percen, amelyben Watchettné keresztülment a laboratóriumon. De most úgy tetszett, hogy ellenkező irányban mozog. Azon az ajtón jött be, amelyen induláskor kilépett, s hátrafelé lépkedve tűnt el a mögött az ajtó mögött, amelyen akkor belépett a laboratóriumba. Hillyert is látni véltem egy futó pillanatra.

Megállítottam a gépet, s itt voltam megint régi, meghitt dolgozószobámban, körülöttem a megszokott szerszámok, minden úgy, ahogy itt hagytam. Tántorogva másztam ki a gépből, és leültem a padra. Néhány percig egész testemben remegtem. Aztán kezdtem megnyugodni. Itt van az én jó öreg műhelyem, semmi nem változott benne. Mintha csak álom lenne az egész utazás.

De nem! A gép a laboratórium délkeleti sarkából indult volt el, s most a délnyugati sarokban áll, ott, ahol önök is látták, a fal mellett. Az a kis tisztás, ahol a jövendőben megálltam, éppen ekkora távolságban volt a fehér szfinx talapzatától, ahová a morlockok behurcolták gépemet.

Egy pillanatra kihagyott az agyam. Aztán felálltam, s piszkosan, rongyosan, úgy, ahogy voltam, átjöttem ide. Minden lépés nehezemre esett, mert a sarkam még mindig fájt. Az ajtó mellett az asztalon megláttam a Pall Mall Gazette-et. Kezembe vettem: csakugyan a mai szám. Felnéztem az órára: öt perc múlva nyolc. Az önök hangját hallottam és tányércsörömpölést.

Megálltam az ajtó előtt. Iszonyú gyöngének, elesettnek éreztem magamat. De egyszerre jó, friss pecsenyeszag csapta meg az orromat, s benyitottam. A többit tudják. Megmosakodtam, megebédeltem, és elmeséltem az élményeimet.

- Tudom - folytatta némi szünet után -, hogy mindez hihetetlenül hangzik. De az én szememben csak az hihetetlen, hogy ma este megint itt ülök ebben a régi, meghitt szobában, baráti arcokat látok magam körül, és különös kalandjaimról mesélek.

Az orvosra pillantott.

- Nem, igazán nem kívánhatom, hogy higgyenek nekem. Gondolják azt, hogy kitaláltam vagy álmodtam az egészet, vagy hogy fölcsaptam jövendőmondónak. Gondolják, hogy addig törtem fejemet az emberi faj sorsán, míg kieszeltem ezt a történetet. Vagy: puszta fogás az, hogy minden szavamra hajlandó vagyok megesküdni; ezzel is csak érdekesebbé akarom tenni a történetet. Nem bánom, akármit gondolnak. De ha merő fantázia is az egész, mit szólnak hozzá?

Elővette pipáját, és régi szokása szerint odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig csend volt. Aztán a székek nyikorogni kezdtek, s a cipőtalpak meg-megcsusszantak a szőnyegen. Az időjáró arcáról a hallgatóságra fordítottam tekintetemet. A vendégek sötétben ültek, csak olykor villant meg arcukon egy-egy fényfolt. Az orvos elmerülten bámulta a házigazdát. A szerkesztő a szivarja végére meredt. Ma este már a hatodikat szívta. Az újságíró az óráját nézte. A többiek, amennyire emlékszem, nem mozdultak.

A szerkesztő sóhajtva állt föl.

- Milyen kár, hogy nem ír... - mondta, és kezét az időjáró vállára tette.

- Tehát nem hisz nekem?

- Hát ami azt illeti...

- Gondoltam, hogy nem hisz.

Az időjáró felénk fordult.

- Hol a gyufa? - kérdezte. Pipára gyújtott, s pöfékelve mondta: - Hogy őszinte legyek, magam sem igen hiszem... És mégis...

Kérdően tekintett az asztalon heverő hervadt, fehér virágokra. Aztán kifelé fordította tenyerét, és ujjainak alig behegedt sebeit vizsgálgatta.

Az orvos fölállt, odament a lámpához, és megnézte a virágokat.

- A bibéje nagyon furcsa - mondta.

A pszichológus előre hajolt, s a virág után nyúlt.

- Szent Isten - mondta az újságíró. - Háromnegyed egy. Hogy megyünk haza?

- Van elég kocsi az állomáson - mondta a pszichológus.

- Furcsa virág ez - jegyezte meg az orvos. - Fogalmam sincs, miféle fajta. Elvihetem?

Az időjáró egy pillanatig tétovázott, aztán hirtelen így szólt:

- Nem!

- De komolyan, hol szerezte? - kérdezte az orvos.

Az időjáró végigsimította a homlokát. Úgy beszélt, mintha nem jutna mindjárt az eszébe az, amit mondani akar.

- Weena tette a zsebembe, mikor a jövőben jártam.

Körülnézett a szobában.

- Akármi legyek, ha tudom, hogy mi történik velem. Ez a szoba... önök itt körülöttem... ez a hétköznapi hangulat... Túlságosan tele van az agyam... Nem értem... Csináltam időgépet vagy nem csináltam? Álmodtam volna az egészet? Azt mondják, hogy az élet álom, néha keserves álom... De én nem tudom... Őrültség... hogyan álmodhat ilyet az ember?... Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan van gép!

Fölkapta a lámpát, és kiszaladt a folyosóra. Mi utána. A lámpa imbolygó fényében ott állt a gép, csúf, felemás valóságként; sárgarézből, ébenfából, elefántcsontból és áttetsző, kristályos kvarcból. Megérintettem, valóban ott volt; az elefántcsonton zsíros barna foltok, a gép alsó részéhez fű- és mohacsomók tapadtak, s az egyik fogantyúja elgörbült.

Az időjáró letette a lámpát a padra, s megtapogatta a sérült fogantyút.

- Rendben van - mondta. - Amit elmondtam, szóról szóra igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottam önöket, ebben a hidegben.

Kezébe vette a lámpát. Szótlanul mentünk vissza a dohányzóba.

A házigazda kikísért bennünket a hallba, és fölsegítette a kabátot a szerkesztőre. Az orvos az időjáró szeme közé nézett, és némi habozás után azt mondta, hogy a túlfeszített munka megártott neki. Az időjáró szívből nevetett ezen. Most is látom, ahogy a nyitott ajtóban állva, elbúcsúzik tőlünk.

A szerkesztővel együtt kocsiba ültem. A szerkesztő véleménye szerint "szemenszedett hazugság" az egész. Én még akkor sem tudtam, mit gondoljak. A mese maga fantasztikus volt és hihetetlen, de előadása józan és tárgyilagos. Egész éjszaka ez járt a fejemben. Alig aludtam valamit. Másnap újra fölkerestem az időjárót. Azt mondták, a laboratóriumban van, s minthogy ismerem a járást a házban, fölmentem az emeletre. A laboratóriumban nem volt senki. Egy pillanatig az időgépet bámultam, és kezemmel megérintettem az egyik emeltyűt. A tömörnek látszó masina erre úgy megrázkódott, mint gally a szélben. Hát ilyen gyönge lábon áll ez a gép, gondoltam elámulva, s gyermekkorom jutott eszembe, amikor semmihez sem volt szabad hozzányúlnom. Lementem a földszintre. Az időjárót a dohányzóban találtam. A házból jött éppen. Egy kis fényképezőgép volt a kezében, s a hóna alatt hátizsák. Nevetett, mikor meglátott, s könyökét nyújtotta oda a keze helyett.

- Rengeteg a dolgom azzal a géppel - mondta.

- De nem tréfa az egész? - kérdeztem. - Igazán az időben utazik?

- Igazán - mondta komolyan, s nyíltan a szemembe nézett. Majd tétovázva tekintett körül. - Csak egy félórácskára van még szükségem. Tudom, miért jött. Igazán nagyon kedves. Van ott egypár képes újság. Ha itt marad ebédre, töviről hegyire megmagyarázok mindent. Bizonyítékokkal is szolgálhatok. De ugye, megbocsát, ha most egy kicsit magára hagyom?

Bólintottam; akkor még alig fogtam fel szavainak jelentőségét. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódik, elhelyezkedtem egy karosszékben, és kezembe vettem az egyik napilapot. Mi dolga lehet még ebéd előtt? Egyszerre csak egy hirdetés eszembe juttatta, hogy két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam, s láttam, hogy máris indulnom kell, ha pontos akarok lenni. Fölálltam, és végigmentem a folyosón. Meg kell mondanom az időjárónak, hogy nem maradhatok.

Mikor megfogtam a kilincset, elfojtott kiáltást hallottam, azután egy csattanást és valami zuhanásfélét. Amint benyitottam, léghuzat csapott meg, s üvegcsörömpölés hallatszott. Az időjáró nem volt ott. Egy pillanatra mintha valami kísérteties, elmosódó alakot láttam volna egy kavargó fekete- és sárgaréz-színű felhő közepén ülni - olyan áttetsző volt ez az alak, hogy rajta keresztül tisztán láttam a padot, a szétszórt rajzlapokkal. De mire megdörzsöltem a szemem, eltűnt a fantom. Az időgép is eltűnt. Helyén csak egy kis porfelhő szállongott, a laboratórium túlsó végében. A tetőablak egyik szárnya éppen akkor törhetett be.

Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami különös dolog történt, de egyelőre semmit sem értettem. Amint elképedve álltam ott, a kertre nyíló ajtón át belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Felocsúdtam.

- Mondja, kérem, erre ment ki az úr?

- Nem, kérem. Erre nem ment ki senki. Azt hittem, idebent van.

Most már mindent megértettem. Nem bántam, ha Richardson hiába vár is, ott maradtam, hogy megvárjam, amíg az időjáró visszatér, és elmondja második útjának talán az elsőnél is fantasztikusabb történetét, s megmutatja a bizonyítékokat, a fényképeket, amelyeket magával hoz. De már attól tartok, életem végéig várhatok. Az időjáró három évvel ezelőtt tűnt el, s azóta, mint mindenki tudja, nem tért vissza.

Be kell érnünk a találgatással. Visszatér-e valaha? Az is lehet, hogy a múltba utazott, és a csiszolatlan kő korszakának vérszomjas, szőrös vademberei szétmarcangolták; vagy a krétakor örvénylő tengereibe fulladt; vagy a Jura-korszak óriás gyíkfajtáinak martaléka lett. De az is lehet, hogy most valami pleziozaurusz-fenyegette eolit-kori korallzátonyon bolyong, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek partján. Vagy talán a jövőbe rándult ki, egy nem túlságosan késői korba, ahol az ember még ember, de amelyben korunk nagy kérdőjeleire már megtalálták a feleletet, és megoldották jelenünk kínzó problémáit? Talán az emberi faj férfikorába vetődött, mert én nem tudom elhinni, hogy a mi korunk, a gyarló kísérletezés, a töredékes teóriák, az általános diszharmónia kora valóban az emberi fejlődés tetőpontja! Mondom, én nem hiszem ezt. Ő, tudom - mert még az időgép megszerkesztése előtt sokat beszélgettünk erről - nem nagyon bízott az emberiség haladásában, s a civilizációt meg nem alapozott, bolondos toronynak tekintette, ingatag toronynak, amely előbb-utóbb összeomlik, s maga alá temeti építőit. Ha ez igaz is, nekünk úgy kell élnünk, mintha bíznánk az emberiség jobb jövőjében. De én még mindig sötétnek és üresnek látom a jövőt, amelynek ismeretlen homályába csak itt-ott vet egy halvány fénysugarat az időjáró története. S vigasztalásul itt maradt nekem két szál fehér virág - hervadt, megbarnult, elszáradt virágok, de azt bizonyítják, hogy amikor az értelem és az erő megszűnik, a hála és a gyöngédség még akkor is él az ember szívében.

Fordította Ruzitska Mária