Orchideát venni mindig némi kockázattal jár. Csupán a gyöktörzs megbarnult, összeaszott szövedékét látjuk ilyenkor, egyebekben rábízhatjuk magunkat ítélőképességünkre, vagy az árverési kikiáltóra, vagy a jó szerencsénkre - ki mire hajlik jobban. Lehet, hogy a növény javában halódik, vagy már nincs is benne élet; lehet egyszerűen becsületes a vásár, amikor pontosan megkapjuk a pénzünk ellenértékét, de megesik - mert ilyesmi is előfordul lépten-nyomon -, hogy a szerencsés vevő ámuló szeme láttára napról napra szebben kibontakozik egy újfajta változat, szokatlan pompa, a virágajkak különös hajlata, finomabb színárnyalata, vagy egy meglepő mimikri. Büszkeség, szépség és haszon együtt virágzik ki, egyetlen törékeny zöld szár hegyén, sőt, talán még a halhatatlanság is. Mert az új természeti csodának új, különleges név kell, és mi lenne megfelelőbb, mint azé, aki fölfedezte. Johnsmithia! Akadt már ennél rosszabb név is, nem egy.

Talán valami ilyenfajta szerencsés fölfedezés reményében vett részt olyan gyakran Winter-Wedderburn ezeken az árveréseken. Ez a remény ösztökélte nyilván, és az a tény, hogy az égvilágon nem volt semmi egyéb említésre méltó dolga. Félénk, magányos, aránylag gyönge képességű ember volt, jövedelme épp elég arra, hogy ne serkentse munkára a szükség; és nem eléggé tettre kész ahhoz, hogy valamilyen fárasztó elfoglaltság után nézzen. Gyűjthetett volna bélyeget vagy régi pénzt, foglalkozhatott volna Horatius fordításával, vagy könyvkötészettel, föllelhette volna a kovamoszatok új fajtáit - történetesen azonban orchideát termesztett saját jól felszerelt kis melegházában.

- Úgy érzem - mondta reggeli kávéja mellett -, hogy ma történik velem valami. - Lassan beszélt, mint ahogy lassú volt a gondolkodása és minden mozdulata is.

- Jaj, ne mondjon ilyet! - kiáltott föl a házvezetőnője, aki távoli rokona is volt. Számára csak egyet jelenthetett a sokatmondó "valami történik".

- Félreértett. Nem gondolok semmi rosszra... de hogy mi motoszkál a fejemben, azt magam se tudom.

- Ma - folytatta rövid szünet után - Peterséknél eladásra kerül egy csomó növény az Andaman-szigetekről és Indiából. Fölmegyek, megnézem, mijük van. Esetleg veszek is valamit, ha érdemesnek találom. Lehet, hogy ez lesz az.

Odanyújtotta csészéjét, a második adag kávéjáért.

- Annak a szegény fiatalembernek a növényeiről van szó, akiről a minap beszélt? - kérdezte az asszony, miközben teletöltötte a csészét.

- Igen - felelte Wedderburn, és tűnődve majszolt egy darab pirított kenyeret.

- Velem soha nem történik semmi - jegyezte meg hirtelen. - Ugyan, miért nem? Másokkal annyi minden történik. Itt van például Harvey. Csak a múlt héten is... hétfőn talált egy hatpennyst, szerdán valamennyi csibéjén kitört a kergekór, pénteken hazaérkezett az unokafivére Ausztráliából, és szombaton eltörte a bokáját. Hozzám képest... csak úgy tobzódik az izgalmakban...

- Azt hiszem, inkább lemondanék ennyi izgalomról - mondta a házvezetőnő. - Nem jó az senkinek.

- Valószínűleg kellemetlen! Mégis... értse meg, velem soha nem történik semmi! Kisfiú koromban nem ért egyetlen baleset sem. Mikor felnőttem, nem lettem soha szerelmes. Nem házasodtam meg... Kíváncsi vagyok, milyen érzés az, amikor történik velünk valami, valami igazán rendkívüli dolog. Az az orchideavadász csak harminchat éves volt - nálam húsz évvel fiatalabb -, amikor meghalt. És kétszer nősült, egyszer elvált. Négyszer volt maláriája, egyszer a lábát törte. Egyszer leütött egy malájit, egy ízben megsebesült egy mérgezett nyíltól, és végül megölték a dzsungelpiócák. Ez mind igen kellemetlen lehetett, de bizonyára nagyon érdekes is... talán a piócákat kivéve.

- Biztos vagyok benne, hogy nem tett jót neki - jelentette ki meggyőződéssel az asszony.

- Meglehet. - Wedderburn órájára nézett. - Hét perc múlva fél kilenc. A háromnegyed-tizenkettes vonattal megyek, van még időm bőven. Gondolom, épp elég meleg van, a lüszteröltönyt veszem föl, a szürke nemezkalapot és barna cipőt. Talán...

Kinézett az ablakon a derült égboltra és a napsütött kertre, aztán nyugtalan pillantást vetett házvezetőnője arcára.

- Inkább vigye magával az esernyőjét, ha Londonba megy - mondta az asszony ellentmondást nem tűrő hangon. - Gondoljon az útra, visszafelé az állomástól idáig.

Wedderburn meglehetősen izgatott volt, amikor hazaérkezett. Vásárolt. Csak ritkán szánta el magát kellő gyorsasággal a vételre, de ezúttal nem tétovázott.

- Ez itt mind Vanda, ez Dendrobium, ez meg itt néhány Palaeonophis - magyarázta.

Miközben a levesét kanalazta, szeretettel nézegette szerzeményeit. Kirakta maga elé a makulátlan tiszta abroszra valamennyit, és mindent elmondott róluk a házvezetőnőjének, mialatt komótosan elfogyasztotta a vacsoráját. Szokása volt, hogy este újra átélje londoni látogatásait, mind a maga, mind rokona szórakoztatására.

- Tudtam, hogy ma történik valami. És meg is vettem ezt mind! Közülük néhány... néhány... tudja, határozottan úgy érzem, hogy néhány rendkívüli lesz. Nem tudom, miért, de olyan biztosan érzem, mintha valaki egyenesen megmondta volna, hogy ezek közül valamelyik egészen rendkívülivé fog fejlődni.

- Ezt itt - mutatott egy összeaszott gyöktörzsre - nem sikerült azonosítani. Talán Palaeonophis..., de lehet, hogy más. Esetleg egy új fajta, sőt egy egészen új faj. Ez volt szegény Batten gyűjtőútjának utolsó lelete.

- Nekem nem tetszik - jelentette ki a házvezetőnő. - Olyan csúf a formája.

- Szerintem nincs is formája.

- Nem tetszenek azok az izék, amik kinyúlnak belőle.

- Holnap cserépbe kell ültetnem.

- Olyan, mint egy pók, mikor halottnak tetteti magát.

Wedderburn elmosolyodott, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta a gyökeret.

- Tényleg nem valami szép példány. De nem lehet megítélni ezeket így, kiszáradt formájukban. Valójában csodaszép orchidea válhat még belőle. Jaj, mennyi dolgom lesz holnap! Még most este pontosan meg kell állapítanom, mi a teendőm ezekkel itt, holnap aztán munkához látok.

- Szegény Battent holtan vagy haldokolva találták egy mangrove-mocsárban, már elfelejtettem, hogyan - kezdte rá hirtelen újra -, pontosan egy ilyen orchidea préselődött a teste alá. Már napok óta rosszul volt, valamilyen trópusi láz gyötörte, és azt hiszem, elájult. Azok a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták már a dzsungelpiócák. Talán épp ez az a növény, amelynek megszerzéséért az életével fizetett.

- Ettől nekem még nem tetszik jobban.

- Férfié a munka, nőé a könny - jelentette ki Wedderburn mély meggyőződéssel.

- Képzelje el, milyen lehet az, meghalni távol minden kényelemtől egy förtelmes mocsárban! Képzelje, milyen lehet lázas betegen feküdni, amikor nincs mit bevennie, csak klorodin meg kinin... ha a férfiak magukra lennének utalva, klorodinon meg kininen élnének... és senki sincs körülötte, csak azok a szörnyű bennszülöttek! Úgy hírlik, az Andaman-sziget lakói undok fickók, és különben is, aligha lehetnek jó ápolók, hisz nincsenek arra kiképezve. És mindezt csak azért, hogy Angliában egyeseknek legyen orchideájuk!

- Nem hiszem, hogy kényelmes volt, de némelyik ember, úgy látszik, szereti az ilyesmit - mondta Wedderburn. - Mindenesetre, a kíséretében levő bennszülöttek eléggé civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak a gyűjteményére, amíg a társa, egy ornitológus, vissza nem tért a sziget belsejéből, noha nem tudták megmondani, milyen fajtához tartoznak az orchideák, és hagyták, hogy elfonnyadjanak. Ez pedig csak fokozza az érdekességüket.

- Talán az undokságukat. Én félnék a rájuk tapadó maláriától. És csak gondolja el, ezen a csúf micsodán egy holttest feküdt. Ez eddig eszembe se jutott. Ejnye! Egy falatot sem tudok többé lenyelni a vacsorából.

- Ha akarja, leveszem az asztalról, és az ablakülésre teszem. Ott ugyanolyan jól látom valamennyit.

Wedderburn a következő napokban valóban rengeteget munkálkodott párás kis melegházában. Fontoskodva tett-vett a faszén, a tikfa, a moha és az orchideatenyésztő összes többi rejtélyes kelléke közepett. Úgy érezte, csodálatosan eseménydús időket él át. Esténként az új orchideákról mesélt barátainak, és ismételten visszatért abbeli előérzetére, hogy valami teljesen újszerű fog kibontakozni valamelyikből.

A Vandák és Dendrobiumok közül jó néhány elpusztult gondozó keze alatt, az ismeretlen orchidea azonban egyszerre csak föléledt. Wedderburn el volt ragadtatva, és alighogy fölfedezte az eseményt, tüstént elvonszolta házvezetőnőjét a lekvárfőzéstől, hogy azon nyomban megmutassa neki.

- Itt egy bimbó - magyarázta -, és nemsokára egész sereg levél hajt ki, ezek az előbúvó apró micsodák itt pedig kis léggyökerek.

- Nekem úgy tűnnek, mintha apró fekete ujjak nyúlnának ki a barnaságból - mondta a házvezetőnő. - Nem tetszenek nekem.

- Miért nem?

- Nem tudom. Olyanok, mint az ujjak, és mintha belém akarnának markolni. Nem tehetek arról, hogy mi tetszik vagy mi nem tetszik.

- Nem tudom biztosan, de nem hiszem, hogy ismernék bármilyen orchideát pontosan ilyen léggyökerekkel. Lehet persze, hogy képzelődöm csupán. Nézze csak, ezeknek kissé ellapul a végük.

- Nem tetszenek nekem - jelentette ki az asszony hirtelen megborzongva, és elfordult. - Tudom, ostobaság, és igazán sajnálom, különösen, mert maga úgy szereti. De nem tehetek róla, folyton arra a holttestre kell gondolnom.

- De hisz talán nem is ez az a bizonyos növény! Csak feltételeztem, hátha ez az.

A házvezetőnő vállat vont.

- Mindegy, nekem nem tetszik.

Wedderburn kissé sértve érezte magát a nőnek a növény iránti ellenszenve miatt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy bármikor, ha kedve volt rá, beszéljen neki általában az orchideákról, és különösen erről az orchideáról.

- Furcsa jószág az orchidea - mondta egyik nap -, csupa lehetőség és meglepetés. Darwin tanulmányozta a megtermékenyítést, és kimutatta, hogy a közönséges orchideavirág egész felépítése arra szolgál, hogy lepkék vigyék virágról virágra a hímporát. Nos hát, egész sereg olyan orchideát ismerünk, amelyeknek a virágát lehetetlen ilyen módon megtermékenyíteni. A Cypripediumok néhány fajtáját például egyetlen ismert rovar sem tudná megtermékenyíteni, és jó néhány olyan is van, amelyikben soha nem találtak magot.

- Hát akkor hogy szaporodnak?

- Indák, gumók és más ilyen kinövések útján. Ezt könnyű megmagyarázni. Talány azonban az, hogy mire valók akkor a virágok?

- Nagyon valószínű - fűzte tovább -, hogy az én orchideám ezen a téren lesz valami különlegesség. Ha igen, akkor tanulmányozni fogom. Gyakran megfordult már a fejemben, hogy kutatni fogok, mint Darwin. De eddig még sohasem volt rá időm, vagy valami más akadályozott meg benne. A levelek már sarjadnak. Szeretném, ha odajönne, és megnézné.

Unokanővére azonban azt mondta, az orchideaház olyan meleg, hogy mindig megfájdul a feje tőle. Egyetlen alkalommal látta csak újra a növényt, amikor a léggyökerek némelyike több mint egy lábnyira kinőtt már, és sajnálatos módon mohó csápokra emlékeztették. Aznap velük álmodott, amint hihetetlen gyorsasággal nyúlkálnak utána. Úgyhogy megegyezett magával - teljes megelégedésére -, hogy többé nem nézi meg azt a növényt; és Wedderburn kénytelen volt egyedül megcsodálni az orchidea leveleit. A leveleknek a szokásos széles formájuk volt, színük ragyogó sötétzöld, aljuk táján mélyvörös pettyek és foltok. Wedderburn nem ismert más, ezekkel tökéletesen egyező leveleket. A növény a hőmérő közelében, egy alacsony padon állt. Mellette egy egyszerű szerkezet volt, amely az alatta futó, forróvízzel telt fűtőcsövekre állandóan csöpögő vízcsapból állt, és így biztosította a levegő páratartalmát. Wedderburn mostanában jóformán rendszeresen ott töltötte délutánjait, magában latolgatva a különös növény közelgő kivirágzását.

És végre megtörtént a nagy csoda. Alighogy belépett a kis üvegházba, tudta, hogy a szár fölpattant, noha az óriási Palaeonophis Lowii eltakarta azt a sarkot, ahol kedvence állt. Új illat érzett a levegőben; tömény, áthatóan édes, minden egyebet fölülmúló illat ebben a zsúfolt, gőzölgő kis melegházban.

Amint észrevette, odasietett a különös orchideához. És íme! A kúszó zöld száron most három nagy virágkehely nyílt, és ontotta a mámorító, édes illatáradatot. Révülten bámulva állt meg előtte.

A virág hófehér volt, a szirmokon aranyló narancssárga csíkokkal. A súlyos virágajak bonyolult formába csavarodott, csodálatos kékesbíborral tetézve az aranyat. Wedderburn rögtön tudta, hogy teljesen új fajtával áll szemben. És ez a szinte tűrhetetlen illat! Ez a forróság! A virágok összefolytak a szeme előtt.

Meg kell néznie, rendben van-e a hőmérséklet. Egyet lépett a hőmérő felé. Hirtelen minden elmozdult a helyéről. A padló téglái föl-le szökelltek. A fehér virágok s mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház - minden mintha oldalra dőlt volna, aztán nagy ívben tótágast állt.

A házvezetőnő, megrögzött szokása szerint, fél négykor elkészítette a teát. Wedderburn azonban nem jött be teázni. "Azt a szörnyű orchideát imádja - gondolta az asszony, és várt tíz percig. - Biztosan megállt az órája. Megyek és behívom."

Egyenesen a melegházhoz sietett, benyitott, és már az ajtóból kiáltotta rokona nevét. Nem jött válasz. Észrevette, mennyire fojtó a levegő, és milyen átható illattól terhes. Aztán megpillantott valamit a fűtőcsövek között a téglapadlón.

Talán egy percig állt még mozdulatlanul.

Wedderburn ott feküdt, arccal fölfelé, a különös orchidea előtt. A csápszerű léggyökerek már nem lengedeztek szabadon a levegőben; összegabalyodott szürke kötelékként egymásba bogozódtak, feszesen kihúzott végük szorosan rátapadt a férfi állára, nyakára és kezére.

Az asszony nem értette a dolgot. Azután szemébe ötlött a férfi arcára tapadó egyik csáp alól kiszivárgó vér vékony csíkja.

Fölsikoltott, hozzárohant, megpróbálta elrántani a piócaszerű gyökérsarjak alól. Kettőt átszakított; vörös nedv csöppent ki belőlük.

Megszédült a virág illatától. Úristen, hogy belekapaszkodnak ezek a csápok! Szaggatta a szívós köteleket, szeme előtt összefolyt a virágok és a férfiarc fehérsége. Érezte, hogy elájul, de tudta, hogy most nem szabad. Fölegyenesedett, gyorsan kitárta a legközelebbi ajtót, egy percig lihegett még a friss levegőn, s ekkor zseniális ötlete támadt. Fölkapott egy virágcserepet, és bezúzta vele az ablakokat az üvegház végén. Aztán ismét bement. Újult erővel cibálta Wedderburn mozdulatlan testét, miközben nagy robajjal lerántotta a földre a különös orchideát. A növény még most is bősz szívóssággal tapadt áldozatára. Az asszony félőrülten a kétségbeeséstől vonszolta ki a növényt és az embert a szabadba. Csak most gondolt arra, hogy egyenként széttépdesse a vérszívó gyökereket. A következő percben már kiszabadította a férfit, és elhúzta a szörnyűség közeléből.

Wedderburn arca falfehér volt, és tucatnyi kerek kis sebből vérzett.

A háziszolgát megriasztotta az üvegcsörömpölés, és sietve jött feléjük a kerten át. Amikor meglátta az asszonyt, amint véres kézzel vonszolja az élettelen testet, egy pillanatra képtelen gondolata támadt.

- Hozzon vizet! - kiáltott rá a nő, és a hangja eloszlatta a szolga minden téves gondolatát. Mikor szokatlan fürgeséggel visszatért a vízzel, az asszony már sírva fakadt izgalmában, és ölében tartva Wedderburn fejét, javában törölgette az arcáról a vért.

- Mi történt? - szólalt meg Wedderburn. Szemhéja gyöngéden megrebbent, de nyomban megint lecsukódott.

- Menjen, küldje ki Annie-t, aztán azonnal szaladjon el Haddon doktorért - szólt oda a nő a háziszolgának, amint az megérkezett a vízzel; aztán, látva, hogy az ember megtorpan, hozzátette: - Majd elmondok mindent, ha visszajött.

Wedderburn hamarosan ismét kinyitotta a szemét. Unokanővére észrevette, mennyire nyugtalanítja fekvő helyzetének rejtélye, és fölvilágosította:

- Az imént elájult a melegházban.

- És az orchidea?

- Arról majd gondoskodom - felelte.

Wedderburn jó sok vért vesztett, de ettől eltekintve nem esett komoly baja. Konyakot adtak neki, erős húskivonatot, aztán fölvitték az ágyába. Házvezetőnője csak töredékesen tudta elmondani Haddon doktornak a hihetetlen történetet.

- Jöjjön velem a melegházba, és nézze meg.

A nyitott ajtón át besüvítő hideg levegő jóformán eloszlatta az émelyítő illatot. Az elszaggatott léggyökerek legnagyobb része már fonnyadtan hevert a téglaburkolaton sötétlő foltok közt. A virágba borult szár eltört, amikor a növény lezuhant, a virágok petyhüdten feküdtek a földön, szirmaik széle megbarnult már. Az orvos föléjük hajolt, aztán észrevette, hogy az egyik léggyökér még gyöngén meg-megmozdul, és visszahőkölt.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már elfeketedett, és bomlásnak indult. A reggeli szellő ide-oda csapkodta az ajtót, és Wedderburn egész orchideagyűjteménye elfonnyadt, elpusztult. Maga Wedderburn azonban fönt az emeleten eleven volt, dőlt belőle a szó, és valósággal ragyogott különös kalandja dicsfényében.

Fordította Vermes Magda

- Visszatérve a madarak árára - mondta az állatkitömő, egy ifjúkori utazásának emlékeit élesztgetvén -, láttam egy struccot egyszer, amelyiknek háromszáz font volt az ára. Háromszáz font!

Rám nézett a szemüvege fölött, hogy hát ehhez mit szólok.

- És láttam egy másikat, amelyik négy fontért sem kellett senkinek.

- Nem - mondta -, nem volt különleges strucc az a háromszáz fontos. Semmiféle kunsztot nem tudott. Közönséges átlag-strucc volt, a tollazata egy kicsit színehagyott, mert diétán élt. És még csak azt sem lehetett mondani, hogy túlságosan nagy volt a kereslet a struccpiacon. Az ember azt hitte volna, hogy egy kelet-indiai könnyen kifizet a mellényzsebéből öt struccot. Csakhogy az egyik strucc lenyelt egy gyémántot.

Azt az alakot, akinek a gyémántját lenyelte a madár, Sir Mohini Padishah-nak hívták. Utálatos, nyegle, piperkőc majom volt; mondjuk, a lábától a nyakáig olyan jampec, amilyenek ezrével szaladgálnak a Piccadillyn, a nyakán pedig ocsmány fekete fej ült, a fején ormótlan turbánt viselt, a turbán közepén egy gyémánt csillogott. A mi struccmadarunk kikapta a fényes követ, és mire a pasas észbe kapott és patáliát csapott, a strucc is rájött, hogy szabálytalan dolgot művelt, és inkognitóját megőrzendő, szépen elvegyült társai közé. Mindez egy szempillantás alatt történt. Én az elsők között érkeztem a helyszínre, akkor már javában ordított az indus. Két matróz meg az az ember, aki a madarakat szállította, a hasát fogta nevettében. Hát ha az ember meggondolja, mindenesetre eléggé szokatlan módja az ékszerlopásnak. A struccok gondozója a válságos pillanatban nem volt jelen, tehát nem tudhatta, melyik madár a tettes. Elég az hozzá, a gyémánt eltűnt. Hogy őszinte legyek, én egy csöppet sem sajnáltam a kárvallottat. Egész úton azzal a nyavalyás gyémánttal hencegett.

Az ilyesminek persze rögtön híre kel a hajón. Mindenki erről beszélt. Padishah visszavonult bánatával a kabinjába. Ebédnél, a pasas két másik indussal külön asztalnál pöffeszkedett, a kapitány egy kicsit ugratta Padishah-t, erre az dühbe gurult, és felém fordult. Én a háta mögött ültem. Hogy azt mondja, őneki esze ágában sincs megvásárolni a struccokat, ő a drágakövét akarja vissza. Neki, mint angol állampolgárnak, jogai vannak. A gyémántot meg kell találni. Ehhez ragaszkodik. Ha kell, a Felsőházhoz fordul jogvédelemért. Az az ember, aki a madarakat szállította, fafejű alak volt, semmit nem lehetett neki megmagyarázni. Az istennek sem egyezett bele, hogy orvosi beavatkozással keressék meg a tolvaj struccot. Őneki azt parancsolták, hogy így meg így etesse az állatokat, így meg így bánjék velük, és ő nem bolond az állását kockáztatni. Nem tűri, hogy az állatokat olyasmivel etessék, ami nincs benne a kiszabott diétában, és nem tűri, hogy holmi orvosi kezelésnek vessék alá őket. Padishah gyomormosást követelt, bár természetesen madaraknál nem lehet gyomormosást végezni. Ez a Padishah mindenféle jogszabályokkal dobálózott, ahogy már ezek a bengáliak szoktak; azzal fenyegetőzött, hogy lefogja a struccokat meg más effélével. Volt a hajón egy öregúr, aki azt mondta, hogy a fia Londonban ügyvéd, és ez az öregúr azt állította, hogy amit egy madár lenyel, az ipso facto a madár alkatrészévé válik, és Padishah legföljebb kártérítést követelhet, de még akkor is kérdés, nem utasítják-e el keresetét azzal, hogy ő, mint tulajdonos, vétkes hanyagságot követett el, miért nem vigyázott jobban a gyémántjára. Egy struccmadárral, amely nem az ő tulajdona, egyébként semmit sem csinálhat. Ez rettenetesen felizgatta Padishah-t, annál inkább, mert a legtöbben egy véleményen voltunk az öregúrral. A hajón nem volt jogász, aki a vitát eldönthette volna, így hát mindenki azt mondta, ami éppen eszébe jutott. Végre, mikor már az adeni kikötőt is elhagytuk, az indus megadta magát. Négyszemközt tárgyalt a madarak gondozójával, és felajánlotta neki, hogy mind az ötöt megveszi.

Másnap reggel megint nagy ramazurira ébredtünk. A madaras ember kijelentette: neki nincs felhatalmazása a struccok eladására, és semmi pénzért nem válik meg tőlük. De, úgy látszik, elárulta Padishah-nak, hogy van a hajón egy Potter nevű euráziai, aki már ajánlatot tett neki a madarakra. Padishah erre mindnyájunk füle hallatára lepocskondiázta Pottert. De azt hiszem, a legtöbben úgy véltük, hogy Potternek több esze van, mint mindnyájunknak, és amikor kiderült, hogy Potter már Adenből sürgönyzött Londonba, hogy meg akarja venni a madarakat, és Szuezbe távirati választ kér, én úgy szidtam magam, mint a bokrot, amiért ez nem nekem jutott eszembe, és amiért így elszalasztottam ezt a kedvező alkalmat.

Szuezbe érvén, Padishah sírt - igazi könnyeket ontott -, mikor megtudta, hogy Potter lett a madarak gazdája, és azonmód kétszázötven fontot ígért az öt struccért. Ez az összeg két százalékkal több volt, mint amennyit Potter adott értük. Potter azt felelte, akármi legyen, ha csak egyetlen strucctól is megválik, hogy ő sorra meg akarja ölni valamennyit, mert meg kell találnia a gyémántot. De aztán gondolkozott az ajánlaton, és már nem zárkózott el oly mereven. Nagy svihák volt ez a Potter, alighanem hamisjátékos, és az ilyen zsákbamacska üzlet, amilyen ez a strucc-dolog volt, nagyon megfelelt a vérmérsékletének. Félig tréfásan azt mondta, hogy egyenként elárverezi az állatokat, a kikiáltási ár darabonként nyolcvan font lesz. De az egyiket kabalából megtartja.

Nem szabad elfelejteni, hogy az eltűnt gyémánt értékes darab volt. Egy kis zsidó, egy gyémántkereskedő, aki velünk utazott a hajón, mikor Padishah megmutatta neki a követ, azt mondta, hogy három-négyezer fontot is megér. A strucc-árverés tehát izgatta az utasok fantáziáját. Egyszer, amikor a madarak gondozójával mindenféle közömbös dologról beszélgettem, ő véletlenül megemlítette, hogy az egyik strucc gyöngélkedik, alighanem az emésztésével van baj. Azt is mondta, hogy a beteg struccnak az egyik farktolla majdnem teljesen fehér, így hát könnyen ráismertem a többi között, és amikor a másnapi árverésen Padishah nyolcvanötöt ígért ezért a madárért, én kilencvenet ígértem. Gondolom, túlságosan biztosnak látszottam a dolgomban, és nagyon is mohón licitáltam, amiből a többiek arra következtettek, hogy én tudok valamit, amit ők nem tudnak. Padishah, mint egy felelőtlen őrült, rávetette magát erre a madárra. Végül is a gyémántkereskedő vette meg 175 fontért. Potter azt állította, hogy amikor leütötte a kalapácsot, Padishah 180-at kiáltott, de akkor már késő volt. Egyszóval a strucc a zsidó kereskedőé lett. Az valahonnét rögtön kerített egy pisztolyt, és agyonlőtte a madarat. Potter óriási ribilliót csapott, hogy ő most majd nem tudja eladni a többit, persze Padishah is handabandázott; de valamennyien roppant izgatottan vártuk a boncolás eredményét. Mondhatom, nagyon örültem, hogy a gyémánt nem került elő - képzelhetik, mennyire örültem. Száznegyvenig magam is alkudtam erre a madárra.

A kis zsidó úgy viselkedett, ahogyan a zsidók szoktak, nem csinált nagy esetet a balszerencséből. Potter azonban kijelentette, hogy addig nem folytatja az árverést, amíg egyhangúlag meg nem állapodunk abban, hogy a vevők csak az árverés befejeztével vehetik át az árut. A kis zsidó tiltakozni próbált, azt vitatta, hogy kivételes esetről van szó, és minthogy nem tudtunk megegyezni, a döntést másnapra halasztottuk.

Mondhatom, hogy aznap este, a vacsoránál nagyon harcias volt a hangulat. Végül mégis Potter győzött, mert beláttuk, hogy igaza van, és különben is "sportszerűen" viselkedett, ezt illik figyelembe venni. Az öregúr pedig, akinek a fia Londonban ügyvéd, azt mondta, hogy gondolkozott a dolgon, és nem tudja, nem az lenne-e a leghelyesebb, ha a megtalált gyémántot visszaadnák jogos tulajdonosának. Emlékszem, én azt mondottam, hogy a gyémánt ebben az esetben jogilag a "talált tárgyak" kategóriájába tartoznék, amivel körülbelül el is találtam az igazat. Heves vita után megállapodtunk abban, hogy ostobaság a madarakat a hajón megölni. Az öregúr erre még mélyebben belemerült a jogi fejtegetésekbe, és azt akarta bebizonyítani, hogy maga az árverés is törvénytelen szerencsejáték, és a kapitányhoz fordult; de Potter azt felelte, hogy ő utóvégre a struccokat bocsátja áruba, nem a gyémántot, és senkit sem kíván rábeszélni a vásárra. Persze, mert Potter meg volt győződve róla, hogy a közül a három madár közül, amelyet még el akart árverezni, egyik sem nyelte le a gyémántot. Potter azt remélte, hogy a gyémánt annak a madárnak a gyomrában van, amelyet nem akart eladni.

Másnap megint nagyon magasra verték föl az árakat. Az esélyek emelkedtek, minthogy öt madár helyett már csak négy volt. Következésképpen az árak is emelkedtek. Átlag kettőszázhuszonhét fontra verték föl egy-egy madár árát. Furcsa volt, hogy Padishah ezúttal nem licitált. Összevissza fecsegett, megint a lefoglalást emlegette. Potter szóba sem állt vele. Az egyik struccot egy csendes kis tengerésztiszt kapta, a másik a kis zsidóé lett, a harmadikat közösen vették meg a hajó gépészei. És akkor Potter egyszerre úgy tett, mintha megbánta volna, hogy eladta a madarakat, azt mondta, legalább ezer fontot dobott ki az ablakon, és hogy biztosan nem az ő madara nyelte le a gyémántot. Próbáltam megnyugtatni, azt mondtam, még nem veszett el minden remény, és akkor kisült, hogy azt a negyedik madarat is, amelyet magának akart megtartani, eladta valami politikusnak, aki szabadsága alatt Indiában volt tanulmányúton, az indus erkölcsöket és társadalmi viszonyokat tanulmányozta. Ez a negyedik volt a háromszáz fontos strucc. Három madarat Brindisiben kivittek a hajóról - bár az öregúr véleménye szerint ezzel súlyosan megsértették a vámszabályokat -, és Potter meg Padishah is kiszállt Brindisiben. Az indus majd megőrült, látván, hogy a madarak, amelyek az ő gyémántját lenyelték, hogy úgy mondjam, eltűnnek a szeme elől. Hangoztatta, hogy pert indít, kártérítést követel - az agyára ment a kártérítés -, s megadta nevét és címét a madarak tulajdonosainak, hogy tudják, hová kell küldeniük a megtalált gyémántot. Senkit sem érdekelt Padishah neve és címe, és senki sem közölte vele a saját nevét és címét. A pályaudvaron megint nagy veszekedés volt. Aztán mindegyikük más-más vonatra szállt.

Én Southamptonban láttam az utolsót a boldogtalan struccok közül, mikor partra szálltam. Az a strucc volt, amelyet a gépészek vettek meg; valami léces ládafélében álldogált hosszú lábaival; mondhatom, soha nem láttam drágakövet ilyen buta foglalatban, ha ugyan benne volt a gyémánt!

Hogy hogyan végződött a történet? Hát... így. Nem, talán van még valami hozzátenni valóm. Valami, ami esetleg világosságot derít erre a homályos ügyre. Körülbelül egy héttel a megérkezésem után dolgom volt a Regent Streeten, és ki jön szembe velem, kart karba öltve, puszipajtásként, mint Padishah és Potter. Ha az ember meggondolja...

Igen. Az én fejemben is megfordult ez. Bár, ami azt illeti, a gyémánt kétségtelenül valódi volt. Padishah pedig előkelő indus személyiség. Gyakran találkoztam nevével az újságokban. De hogy a madár csakugyan lenyelte-e a gyémántot, az persze, amint az előbb igen helyesen meg méltóztatott jegyezni, más kérdés.

Fordította Ruzitska Mária

Egyáltalán nem állíthatom, hogy ez az eset valóban megtörtént. Kizárólag R. M. Harringay szavaira támaszkodom, márpedig ő művészember.

Elbeszélését híven követem. Esküdözik, hogy tíz óra tájban azzal a szándékkal lépett műtermébe, hogy megnézze, mit is hozhatna ki abból a fejből, melyet előző nap megkezdett. Ez a bizonyos fej egy olasz kintornást ábrázolt, és Harringay úgy tervezte - de még nem volt egészen bizonyos a dologban -, hogy a kép címe ez lesz: "Virrasztás." Harringay idáig még őszinte volt, és elbeszélésén felfedezhető az igazság bélyege. Amint megpillantotta, szinte már lángészre valló gyorsasággal behívta magához a kéregetőt.

- Térdeljen le! Nézzen fel erre a párkányra - mondta neki Harringay. - Mintha alamizsnára várna.

- Mit vigyorog! - kiabálta. - Nem a foghúsát akarom lefesteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan lenne.

Most pedig, hogy aludt rá egyet, a kép határozottan gyengébbnek bizonyult.

- Nem rossz munka - dörmögte Harringay. - Különösen ez a nyakrészlet... De...

Ide-oda járkált a műteremben, és innen is, onnan is szemügyre vette a képet. Csúnya szó szaladt ki a száján. Az eredeti elbeszélésben ez a szó is szerepel.

- Mázolmány - jelentette ki, legalábbis így mesélte később. - Közönséges festmény egy kintornásról, puszta portré. Még ha eleven kintornás volna, nem bánnám. De nálam a dolgok valahogy sohasem elevenek. Talán a képzeletemmel van baj?

Hát igen, ebben van valami igazság. A képzeletével csakugyan baj van.

- Bizony, a teremtő képzelet! Elő a vásznat és festéket, és embert teremteni - ahogy Ádám készült a vörös okkerből! De ez itt! Ha séta közben, az utcán, találkoznál vele, azonnal látnád, hogy műterem-készítmény. Még egy gyerek is azt mondaná, hogy csak belakkozni és rámába vele. Pár ecsetvonás... Hiába, így, ahogy van, nem ér semmit.

Az ablakhoz lépett, és a vászonredőnyt kezdte lejjebb húzni: kék nyersvászonból készült, az ablak alján egy tekercs működött, s ha több világosságot akart az ember, lefelé kellett húzni. Asztaláról összeszedte palettáját, festékpálcikáját és ecsetjeit. Aztán a kép felé fordulva barna foltot mázolt a száj szögletébe, majd a szembogarakra összpontosította figyelmét. Ezután megállapította, hogy az áll meglehetősen közömbös a virrasztáshoz.

Festő-szerszámait letéve, pipára gyújtott, és nézegette, miként haladt a munka.

- Akármi legyek, ha ez nem gúnyosan fintorog felém - mondta. Harringay most is szentül hiszi, hogy a figura vigyorgott.

Az alak kétségtelenül elevenebb lett, de korántsem olyan értelemben, ahogy ő szerette volna. Most már egészen biztos, hogy gúnyosan vigyorog.

- "Hitetlen virrasztó" - próbálkozott Harringay. - Milyen finom és leleményes cím! De a bal szemöldök még nem elég cinikus.

Odament, és a szemöldökön babrált, majd a fülcimpához is odamázolt valamit, hogy anyagszerűen hasson. További elmélkedés következett.

- Attól tartok, hogy a virrasztásnak lőttek. De mért ne legyen Mephisztophelész? Ámbár ez kissé közönséges. "A dózse barátja" - ez nem olyan elcsépelt. Igen ám, de a páncél nem lesz jó. Mintha Arthus udvarában lenne. Vagy bíbor palástot neki, és legyen "A Szent Kollégium tagja"? Ez humoros lenne, és kellően méltatná Itália középkori történelmét.

- Marad még "Benvenuto Cellini" - folytatta Harringay. - Az egyik sarokban, útbaigazításul, egy ügyesen elhelyezett aranykehely. Csakhogy ez nem nagyon felel meg az arc jellegének.

Harringay úgy adta elő az egészet, mintha valami megmagyarázhatatlan és kellemetlen sejtés szorongásában beszélt volna ilyen zagyván összevissza. A tárgy kezdett bizonyos, kellemesnek egyáltalán nem nevezhető kifejezést ölteni. Egyre elevenebbé vált - s bár igen baljóslatú volt, de élőbb képet még soha életében nem festett.

- Nevezzük "Férfi-képmás"-nak - mondta Harringay. - Vagy: "Egy bizonyos úr"-nak.

- Nem jó - állapította meg, de még mindig nem szállt inába a bátorsága. - Az ilyesmire azt mondják, hogy ízléstelen. De ennek a vigyornak el kell tűnnie. Ha ez sikerül, akkor egy kicsit tüzesebb szemet neki - eddig nem is vettem észre, milyen meleg a tekintete - és akkor jó lesz... minek is?... A "Szenvedélyes zarándok"-nak jó ára lenne? Ez az ördögi ábrázat a kontinensen talán még elmenne valahogy, de itt, a csatorna innenső oldalán... nem, nem lehet...

- Valami kis szabálytalanság az oka. Valószínűleg túl ferde a szemöldök.

A redőnyt még lejjebb húzta, hogy jobb legyen a világítás. Újra kézbe vette a palettát és ecsetet.

Mintha az arcnak ott a vásznon önálló lelke volna. Képtelen volt felfedezni, mi okozza ezt az ördögi kifejezést. Hiába, ki kell próbálni mindent. Talán a szemöldök - de nem, aligha lehet a szemöldök. De azért átfestette. És mégsem lett jobb, sőt, valójában most még sátánibb. A száj szöglete? Eh! még arcátlanabbul hunyorog - és így, kijavítva, ijesztően vészjósló már. Akkor hát a szem? Katasztrófa! Az ecsetet cinóberbe mártotta, pedig bizonyos volt benne, hogy barna! A szem most mintha forgott volna a szemüregben, és égő parázsként rámeredt. Hirtelen indulatában, valószínűleg pánikszerű bátorsággal, élénkvörössel telített ecsetjét keresztben odavágta a festményhez. És ekkor nagyon furcsa, valóban igen különös dolog történt - ha ugyan megtörtént.

Az ördöggé vedlett talján behunyta a szemét, száját elhúzta, s kezével letörülte arcáról a festéket.

Majd a vörös szem ajakcuppanáshoz hasonló zajjal kinyílt, az arc pedig mosolygott.

- Ez elég elhamarkodott dolog volt - állapította meg a festmény.

Harringay állítása szerint, most, hogy a legrosszabb bekövetkezett, önuralma is visszatért. Szilárd meggyőződése szerint ugyanis az ördögök értelmes lények.

- Hát akkor minek fészkelődik - mondta Harringay -, mindenféle pofákat vág, bandzsít és vigyorog, mialatt én festem magát!

- Én nem vigyorgok - válaszolt a festmény.

- Dehogynem.

- Maga az oka - mondta a festmény.

- Nem én vagyok az oka - mondta Harringay.

- De maga az oka - vitatkozott a festmény. - Ne! ne vágja hozzám megint azt a festéket, mert igazam van! Egész délelőtt itt babrál, hogy valami kifejezést mázoljon az arcomra. Fogadni mernék, hogy fogalma sincs arról, tulajdonképpen mit akar festeni.

- De van!

- De nincs! - vágott vissza a festmény. - Soha nem is volt, mikor festett. Mindig valami homályos sejtelemmel lát neki a munkának. Csak annyit tud, hogy szépnek és ájtatosnak, vagy talán tragikusnak kell lennie. De ezen túl aztán minden csak próbálgatás és véletlen. Drága cimborám! Csak nem képzeli, hogy olyan képet tud festeni, mint ez itt?

És most ismét emlékeztetnünk kell arra, hogy az elkövetkezendőkben is csupán Harringay szavára támaszkodhatunk.

- Én pontosan olyan képet festek, amilyet akarok - mondta Harringay higgadtan.

Ez a kijelentés, úgy látszik, kissé zavarba hozta a festményt. És megjegyezte:

- Ihlet nélkül nem lehet festeni.

- De mikor ehhez a képhez volt ihletem.

- Ihlet! - vigyorgott gúnyosan a kaján arc. - Egyszerű agyrém, mert meglátott egy kintornást, amint felpislogott az ablakra. Még hogy "Virrasztás"! Haha! Odaállt festeni, gondolta, majd csak kijön belőle valami - bizony, ez az igazság. És mikor ezt láttam, jöttem én. Beszédem lenne magával!

- Maga és a művészet! - folytatta a festmény. - Nagyon gyenge dolog ez. Maga kontár. Nem tudom, miért, de úgy látszik, képtelen a lelkét beleönteni. Magának túl sok az ismerete, és ez gátolja. Miközben lelkesedik valamiért, egyre azon töpreng, hogy vajon nem csinált-e már más is effélét. És...

- Ide figyeljen! - vágott közbe Harringay, aki kritizálásnál valami okosabbat várt az ördögtől. - Tanfolyamot akar nekem tartani?

S azzal a tizenkettes számú sörteecsetjét jól belemártotta vörös festékbe.

- Az igazi művész - folytatta a festmény - mindig tudatlan. Aki munka közben elméleteken nyargal, az már nem művész, hanem kritikus. Wagner... Hallja! minek ez a vörös festék?

- Magát fogom bemázolni vele - mondta Harringay. - Nem vagyok kíváncsi a dumájára. Ha azt képzeli, hogy azért, mert hivatásos művész vagyok, művészeti dolgokról fogok magával társalogni, akkor nagyon téved.

- Egy pillanat! - szólt a festmény, láthatóan meghökkenve. - Volna egy ajánlatom, őszinte ajánlat. Állom, amit mondok. Magában nincs ihlet. Nyilván hallott már a kölni dómról meg az Ördög Hídjáról, és...

- Szamárság! Csak nem képzeli, hogy egy felkapott, jól sikerült kép kedvéért elkárhozom? Tessék, ez a magáé!

Fejébe szökött a vér. Harringay azt meséli, hogy a veszély fokozta tetterejét. Így hát egy adag cinóbert vágott festménye szájába. A talján köpködött, és próbálta a festéket letörülni - nyilván szörnyen el volt képedve. Erre - Harringay szerint - igen figyelemreméltó küzdelem kezdődött. Harringay vörös festéket csapkodott, a festmény pedig ide-oda kapkodta a fejét, és törülgette az odakent foltokat.

- Két mestermű - hápogott a kísértő. - Két kifogástalan remekmű, egy chelsea-i festő lelkéért. Áll az alku?

Harringay válaszát az ecset adta át.

Néhány percig csak az ecset működését meg a talján köpködését és tiltakozását lehetett hallani. Néhány adagot tenyerével és karjával kivédett ugyan, de Harringay azért elég gyakran beletalált. Egyszerre csak a palettáról elfogyott a festék, s a hadviselő felek lihegve egymásra meredtek. A festmény olyan vörösre volt mázolva, mintha a vágóhídon hentergett volna, gyötrődve kapkodott levegő után, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, amint a nyirkos festék a nyakába csorgott. De azért az első menetben mégiscsak ő kerekedett felül.

- Gondolja meg - mondta, makacsul ragaszkodva álláspontjához. - Két kiváló remekmű, más és más stílusban. Mindkettő egyenrangú a dómmal...

- Tudom már! - kiáltott fel Harringay, kirohant a műteremből, s végigszaladt a folyosón felesége hálószobája felé.

A következő percben már vissza is tért egy hatalmas zománclakkos bádogdobozzal (Hedge Sparrow-féle Tojásmáz), és egy meszelővel. Erre a látványra a vörös szemű, műértő ördög visítozni kezdett.

- Három remekmű... három utolérhetetlen remekmű!

Két felszabadító cselmozdulat, aztán bele a démon szemébe! Bizonytalan krákogás hallatszott, s egy köpködő hang:

- Négy remekmű...

De most már Harringay kerekedett felül, és a helyzet magaslatán is akart maradni. Gyors, merész csapásokkal folytatta a vonagló vásznon a mázolást, amíg az egész egyenletes, ragyogó Hedge Sparrow-féle zománc felületet nem nyert. Utoljára még egyszer megjelent a száj, és odáig jutott, hogy "Öt remek..." - mire Harringay a fénymázzal végleg betömte. Mielőtt végzett volna, a vörös szem kinyílt, és méltatlankodva rámeredt. Aztán már csak a száradó fénymáz tükörlapja látszott. Kis ideig még a felület alatti erőtlen mocorgás itt-ott könnyű ráncot vetett a képen, de aztán elhalt ez is, és végre az egész mázolmány teljesen megnyugodott.

Akkor Harringay - legalábbis ő így meséli - pipára gyújtott, leült, és a bezománcozott vászonra meredve igyekezett tisztába jönni azzal, mi is történt tulajdonképpen. Aztán megkerülte a vásznat, és megnézte, nincs-e ott is valami érdekesség. Most kezdte csak sajnálni, hogy mielőtt bemázolta, nem fényképezte le az ördögöt.

Ez Harringay története - nem pedig az enyém. Valódiságát egy kis méretű, 60 X 50-es, halványzöldre zománcozott vászonnal és heves esküdözésekkel bizonyítja. Az viszont igaz, hogy remekművet eddig még nem alkotott, és meghitt barátainak véleménye szerint valószínűleg nem is fog soha.

Fordította Görgey Gábor

Valami elintéznivalóm este kilencig Chancery Lane-en marasztott, aztán, mert némi fejfájást éreztem, sem szórakozni, sem tovább dolgozni nem volt kedvem. Az égbolt, amennyit az utcai közlekedés e szűk hegyszorosa látni engedett belőle, derűs éjszakára vallott, és elhatároztam, lemegyek a rakpartra, hogy szememet megpihentessem, és fejemet lehűtsem a folyó feletti tarka fények látványán. Az éjszaka kétségtelenül a legkedvezőbb idő e hely számára; a vizek szennyét jótékony sötétség rejti el, és ennek az átmeneti időszaknak vörös, izzó narancsszínű, gáz-sárga és villany-fehér fényeit, a szürkétől a mélyvörösig minden lehetséges színárnyalatban ködlő körvonalak veszik körül. A Waterloo-híd ívein át száz meg száz fénypont jelzi a rakpart hajlatát, és párkánya felett a Westminster tornyai emelkednek, melegszürkén a csillagok fényében. A fekete folyó csöndjét csak itt-ott zavarja meg egy-egy vízfodor, mely összekuszálja a felszínen úszkáló fények tükröződését.

- Meleg éjszakánk van - szólalt meg mellettem egy hang. Feléfordítottam fejemet, és egy férfi arcélét pillantottam meg. Mellettem könyökölt a párkányon. Kifinomult arca volt, nem csúnya, bár meglehetősen kiéhezett és sápadt, és a nyaka körül összetűzött kabátgallérja ugyanolyan pontosan elárulta életkörülményeit, akár valami egyenruha. Éreztem, hogy elkötelezem magam egy éjszakai szállás meg egy reggeli árára, ha válaszolok neki.

Kíváncsian néztem rá. Mondhat vajon valamit, ami megérné a pénzt, vagy csak afféle közönséges éhenkórász, aki még ahhoz is élhetetlen, hogy elmondja a tulajdon történetét? Homloka és szeme bizonyos intelligenciát sejtetett, és alsó ajkának remegése szóra bírt.

- Valóban meleg az éjszaka - mondtam -, de itt azért nem túl meleg.

- Nem - mondta, még mindig a víz felé tekintve -, elég kellemes itt... ilyenkor.

- Jó dolog - folytatta kis szünet után - ennyire nyugalmas helyet találni Londonban. Az ember egész nap a dolgai után lohol, hogy sikerüljön elérnie valamit, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek, és kivédje a veszedelmeket... igazán nem is tudom, mit csinálnék, ha nem akadnának ilyen békés zugok. - Hosszú szüneteket tartott a mondatok között. - Ön is tudhat egyet s mást a világ kellemetlenségeiről, különben nem volna itt. De nem hiszem, hogy az ön agya is annyira megviselt, és hogy ön is mindenbe úgy belefáradt volna, mint én. Eh! Néha azt kérdem magamtól, nem drágább-e a leves, mint a hús. Nem szánnám sutba vetni az egészet: nevet, vagyont, pozíciót - és valami egyszerű dologhoz látni. De tudom, ha feladnám becsvágyamat - bármi kevés hasznát látom -, csak lelkifurdalást éreznék egész hátralevő életemben.

Elhallgatott. Meglepetten néztem rá. Ha valaha láttam embert, aki reménytelenül keserves körülmények közt él - ez az ember volt az, itt mellettem. Rongyos volt, szennyes, borotválatlan, fésületlen; olyan volt, mint akit egy hétig szemétládában felejtettek. És mégis ő beszélt nekem valami nagy vállalkozás kellemetlen gondjairól-bajairól! Kis híja, hogy hangosan el nem nevettem magam. Vagy bolond, vagy szánalmasan kifigurázza a szegénységét.

- Ha a nagy céloknak és nagy pozícióknak - mondottam - megvan az a hátrányuk, hogy kemény munkával és gonddal járnak, megvan az ellenértékük is. Befolyás; lehetőség arra, hogy jót tegyünk, segítsük a nálunknál gyengébbeket és szegényebbeket; sőt még a nyilvánosság öröme is...

Kötekedésem az adott körülmények között meglehetősen ízléstelen volt. A külseje és szavai közti ellentét hatására beszéltem így.

Elgyötört, de nagyon nyugodt arcát felém fordította. Így szólt:

- Megfeledkeztem magamról. Persze, ön nem értene meg. - Méregetett egy pillanatig. - Kétségtelen, hogy abszurdumnak hangzik. Nem fog hinni nekem, ha elmondom, tehát meglehetős biztonsággal elmondhatom. És vigasztaló lesz elmondani valakinek. Nekem tényleg nagy vállalkozás van a kezemben, igen nagy üzlet. De épp most bajok vannak. Arról van szó, hogy... én gyémántot csinálok.

- Most feltehetően épp munka nélkül áll.

- Torkig vagyok vele, hogy nem hisznek nekem - mondta türelmetlenül. Hirtelen kigombolta vedlett kabátját, kis vászonzacskót húzott elő, amely madzagon függött a nyaka körül. Valami barna kavicsot vett ki belőle.

- Kíváncsi vagyok, érti-e annyira a dolgot, hogy tisztában van vele, mi ez? - és átnyújtotta.

Nos, időtöltésből egy-két éve tudományos képesítést szereztem, úgyhogy valamelyest konyítok a fizikához és ásványtanhoz. Ez a kavics hasonló volt némileg a sötétebb fajta csiszolatlan gyémánthoz, bár túlságosan nagy volt, majdnem akkora, mint a hüvelykujjam felső perce. Átvettem, és láttam, hogy alakja szabályos oktaéder, a legértékesebb ásványra jellemző metszett síkokkal. Elővettem tollkésemet, és megpróbáltam megkarcolni - hiába. A gázlámpa felé hajolva kipróbáltam a dolgot órám üvegén, és a legnagyobb könnyedséggel fehér vonalat húztam rajta végig.

Növekvő kíváncsisággal néztem az ismeretlenre.

- Bizonyos, hogy nagyjában olyan, mint a gyémánt. De ha így van, akkor valóságos óriásgyémánt. Honnan szerezte?

- Mondom, hogy én csináltam - felelte. - Adja vissza.

Sietősen visszatette a zacskóba, és begombolta kabátját.

- Eladom önnek száz fontért - suttogta hirtelen mohón. Gyanúm újból feléledt. Elvégre lehetséges, hogy ez a kavics nem egyéb, csak a gyémántéval majdnem azonos keménységű anyagnak, a corundumnak egy göröngye, és a formája véletlenül hasonlít a gyémánthoz. Vagy ha gyémánt, hogy jutott hozzá, és miért ajánlaná fel száz fontért?

Egymás szemébe néztünk. Mohónak látszott, de becsületesen mohónak. E pillanatban elhittem, hogy a portékája valóban gyémánt. De hát szegény ember vagyok; száz font érezhető hiányt teremtene vagyoni helyzetemben, és nincs az az épelméjű ember, aki gázlámpa fényénél gyémántot vásárolna egy rongyos csavargótól, pusztán annak személyes garanciája alapján. És egy ekkora gyémánt sok ezer font látomását idézi fel. Aztán meg, gondoltam, egy ilyen követ alighanem számon tartanak a drágakövekről szóló könyvek, és újra meg újra emlékezetembe idéztem a csempészetről és az enyveskezű fokvárosi kafferekről szóló históriákat. Elvetettem a vásárlás gondolatát.

- Hogy jutott hozzá? - kérdeztem.

- Én csináltam.

Hallottam valamit harangozni Moissanról, de tudtam, hogy mesterséges gyémántjai igen kicsinyek. Megráztam a fejem.

- Ön, úgy látom, ért valamennyire az ilyenféle dolgokhoz. Elmondok egyet s mást magamról. Akkor esetleg megfontolná az üzletet. - Háttal fordult a folyónak, és zsebre dugta kezét. Sóhajtott egyet. - Tudom, hogy nem hisz majd nekem.

Elkezdte történetét, és amint beszélt, hangjából eltűnt az útszéli jelleg, és valamelyest a művelt emberek hanghordozását vette fel.

- A gyémántot - mondotta - úgy csinálják, hogy vegytiszta szenet dobnak valamely megfelelő salakosító szerbe, és megfelelő nyomás alá helyezik; a szén nem grafittá vagy faszénporrá kristályosodik ki, hanem apró gyémántokká. Ennyit már évek óta tudnak a vegyészek, de még egyikük sem talált rá pontosan a megfelelő salakosító folyadékra, amely feloldja a szenet, sem a megfelelő nyomásra, hogy a legjobb eredményt érje el. Következésképpen a vegyészek gyártotta gyémánt apró és sötét, ékszerészek számára hasznavehetetlen. Én azonban, tudja, egész életemet feltettem erre a problémára - egész életemet ennek áldoztam.

Tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem a gyémántcsinálás feltételeinek kidolgozását, és ma harminckettő vagyok. Úgy gondoltam, hogy ez lekötheti egy ember minden gondolatát és energiáját, tíz éven át, vagy húsz éven át, de még ha így lenne is, megéri a fáradságot. Képzelje el, hogy valaki végre rájött az igazi fortélyra, és mielőtt még kiszivárogna a titok, és a gyémánt olyan mindennapi dolog lenne, akár a szén - milliókat lehetne keresni. Milliókat!

Elhallgatott, és pillantása megértést keresett arcomon. Szeme éhesen csillogott.

- Ha elgondolom - mondta -, hogy a megoldás küszöbén állok... és ide jutottam!

- Huszonegy éves koromban volt vagy ezer fontom - folytatta -, és úgy gondoltam, hogy ha emellett tanítok is, folytathatom majd kutatásaimat. Egy-két évet tanulmányokkal töltöttem, főként Berlinben, aztán a magam szakállára folytattam. A titkossággal volt baj. Mert látja, uram, ha egyszer kifecsegtem volna, mit csinálok, másokat is magával ragadott volna az én hitem, hogy az elgondolásom megvalósítható; és nem állíthatom, hogy olyan lángelme volnék, aki abban az esetben, ha verseny indul meg a felfedezésért, elsőnek futott volna be. És ugyebár fontos volt az is, hogy ha valóban egész halomra valót akarok csinálni, senki se tudja meg, hogy ez mesterséges folyamat, amellyel tonnaszámra állítható elő a gyémánt. Így hát egymagamban kellett dolgoznom. Eleinte volt egy kis laboratóriumom, de amikor a pénzem fogytán volt, kénytelen voltam egy Kentish Town-i nyomorúságos, bútorozatlan szobában folytatni kísérleteimet, ahol végül már szalmazsákon aludtam a készülékeim között. A pénz valósággal elolvadt. Mindent megvontam magamtól; csak tudományos eszközökre költöttem. Tanítással próbáltam tovább evickélni, de nem vagyok túlságosan jó pedagógus, egyetemi végzettségem sincs, sem különösebb műveltségem, kivéve vegytanban, és ráeszméltem, hogy a kis pénzért jó csomó idővel és munkával kell fizetnem. De egyre közelebb és közelebb jutottam a megoldáshoz. Három éve megoldottam a salakosító folyadék összetételének problémáját, és már közel álltam a nyomáséhoz is, azzal, hogy a salakosító szert és bizonyos szénvegyületet egy vízzel megtöltött, lezárt puskacsőbe helyezek, amelyet beforrasztok és hevítek.

Elhallgatott.

- Eléggé kockázatos dolog - mondtam.

- Úgy van. Felrobbant; valamennyi ablakom betört, készülékeim jó része megrongálódott, de mégis nyertem valami gyémántporfélét. Amikor már megoldottam azt a problémát, hogy nagy nyomásnak vessem alá a megolvadt keveréket, amelyből a köveknek ki kell kristályosodniuk, rábukkantam Daubré néhány kísérletére a párizsi Laboratoire des Poudres et Salpêtres-ben. Ő dinamitot robbantott szorosan becsavarozott acélhengerben, amely túl erős volt ahhoz, hogy felrobbanjon, és rájöttem, hogy ő egész sziklákat is valami olyanféle iszappá tud zúzni, amilyen az a dél-afrikai meder, amelyben gyémántot találnak. Rettenetes anyagi erőfeszítésembe került, de csináltattam az ő mintája alapján egy acélhengert az én céljaimra. Belehelyeztem egész nyersanyagomat és a robbanóanyagot, tüzet raktam a kemencében, beletettem az egész cókmókot, és - elmentem egyet sétálni.

Önkéntelenül nevetnem kellett, hogy milyen tárgyilagos hangon mondja el mindezt.

- Nem gondolt arra, hogy az egész ház felrobbanhat? Voltak mások is a házban?

- A tudomány érdekében történt - jelentette ki. - Valami utcai árus lakott családostul az alattam levő emeleten, egy tarháló levélíró a szomszéd szobában, felettem pedig két virágáruslány. Lehet, hogy gondatlanság volt tőlem. De néhányan talán nem is voltak otthon.

Amikor hazaértem, az egészet úgy találtam, ahogy otthagytam, a fehéren izzó szén között. A robbanóanyag nem vetette szét a tartályt. Ekkor azonban újabb problémával kerültem szembe. Az idő, tudja, fontos tényezője a kristályosodásnak. Ha sietteti az ember a folyamatot, apró kristályokat nyer - csak akkor nőnek bizonyos nagyságúra, ha hosszabb ideig állni hagyjuk. Úgy döntöttem, hogy a szerkezetet két évig hagyom hűlni, időközben lassan csökkentve a hőfokot. Addigra már elfogyott a pénzem; nyakamban az állandó fűtés meg a szobabér; éhségemet is ki kellett elégítenem, és alig volt egy lyukas garasom.

El sem tudom mondani önnek, micsoda viszontagságokon mentem át, amíg a gyémántokat csináltam. Újságot árultam, lovat ápoltam, kocsiajtókat nyitogattam. Heteken át borítékokat címeztem. Beálltam segédnek egy kordélyos emberhez, és az volt a dolgom, hogy végigkiáltozzam az út egyik oldalát, amíg ő ugyanazt tette a túlsó oldalán. Egyszer egy hétig semmiféle munkám nem akadt, és koldultam. Micsoda hét volt az! Egyszer alig pislákolt már a tűz, és én egész nap egy falatot sem ettem, és valami kis kófic, aki szórakozni vitte a babáját, csupa felvágásból adott egy hatpennyst. Hála az égnek, hogy hiúság is van a világon! Micsoda jó szag áradt a halasboltokból! De én szénre költöttem az egész pénzt, és a kemencét újra izzó vörösre fűtöttem, és akkor... hát igen. Az éhség elveszi az ember eszét.

Végül most, három hete, hagytam kialudni a tüzet. Fogtam a hengert, lecsavartam a kupakját, pedig még olyan forró volt, hogy összeégettem a kezemet, és vésővel kikapartam belőle a morzsolódó, lávaszerű masszát, majd egy vaslemezen porrá kalapáltam. És találtam is három nagy és öt kisebb gyémántot. Amint ott ülök kalapácsolva a padlón, nyílik az ajtó, és szomszédom, a tarháló levelek írója lép be. Részeg, mint rendesen.

- Anarcsiszta - mondta.

- Maga részeg - mondtam én.

- Destruktív csirkefogó! - mondta ő.

- Menjen a fenébe! - mondtam én.

- Nono! - mondta és alattomosan rám kacsintott. Csuklott egyet, az ajtónak dőlt, és arról kezdett gagyogni, hogyan leselkedett utánam, és hogyan ment el aznap reggel a rendőrségre, és hogyan jegyeztek fel mindent, amit ő mondott... És ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy kutyaszorítóba kerültem. Vagy meg kell vallanom a rendőröknek az én kis titkomat, és akkor az egész ebek harmincadjára jut, vagy lecsuknak mint anarchistát. Így hát odaléptem szomszédomhoz, galléron ragadtam, kicsit meghempergettem, aztán összeszedtem a gyémántjaimat és elinaltam. Az esti lapok úgy írtak az odúmról, mint a "Kentish Town-i bombagyárról". És most semmi módon meg nem válhatok a gyémántjaimtól. Ha tisztességes ékszerészhez állítok be velük, arra kér: várjak kissé; aztán odamegy a segédhez, és a fülébe súgja, hozzon rendőrt; mire én azt mondom: nem várhatok. Találtam egy orgazdát, az meg egyszerűen zsebre vágta azt a gyémántot, amit átadtam neki; azt mondta, pereljem be, ha vissza akarom kapni. Most meg kóborlok, több százezer font értékű gyémánttal a nyakamban, és se ennivalóm, se szállásom. Ön az első ember, akit bizalmamba fogadtam. Rokonszenves az arca, és én nagyon szorult helyzetben vagyok.

Szemembe nézett.

- Őrültség lenne - mondtam -, ha ilyen körülmények között gyémántot vásárolnék. Mellesleg nem is szoktam több száz fontot tartogatni a zsebemben. Nagyjából mégis elhiszem a történetét. Ha ön is beleegyezik, a következőt fogom csinálni: jöjjön el holnap a hivatalomba...

- Maga is tolvajnak néz! - kiáltott fel. - Szólni fog a rendőrségnek. Nem hagyom magam tőrbe csalni!

- Valahogy biztos vagyok benne, hogy ön nem tolvaj. Itt a névjegyem. Tegye csak el. Semmiféle megbeszélt időpontban nem kell eljönnie. Jöjjön, amikor akar.

Átvette a névjegyet, és jó szándékom zálogát.

- Gondolja meg, és jöjjön - mondtam.

Kétkedőn rázta meg a fejét.

- A félkoronását egyszer majd kamatostul visszafizetem... olyan kamattal, hogy el fog ámulni - mondta. - A titkomat ugye megőrzi?... Ne kövessen!

Átment az úton, bele a sötétségbe, a bolthajtáson az Essex Streetre vezető átjáró felé, én pedig menni hagytam. Többé nem is láttam.

Később azután két levelet kaptam tőle; arra kért, küldjek bizonyos címekre bankjegyeket, de nem csekket. Fontolóra vettem a dolgokat, és azt tettem, amit a legbölcsebbnek ítéltem. Egyszer beállított hozzám, amikor épp nem voltam otthon. Kisinasom leírása szerint nagyon vézna, szennyes és rongyos férfi volt, aki borzalmasan köhögött. Nem hagyott üzenetet. Ez volt az utolsó, már amennyit én tudok róla. Néha eltűnődöm: vajon mi lett vele. Valódi monomániás volt, vagy csaló kavicsárus, vagy valóban gyémántot csinált, ahogy állította? Ezt az utóbbit épp csak annyira tartom hihetőnek, hogy időnként arra gondolok: talán életem legragyogóbb lehetőségét szalasztottam el. Persze lehet, hogy meghalt, és gyémántjait gondtalanul sutba vetették - egyikük, ismétlem, majdnem akkora volt, mint a hüvelykujjam. Vagy talán mind a mai napig is vándorútját rója, és megpróbálja eladni őket. Az sem lehetetlen, hogy egyszer mégis a társadalom színpadára lép, s merészen túlszárnyalva az én látóhatáromon, a gazdagoknak és a reklámhősöknek fenntartott fénylő magasságban, néma szemrehányással illet vállalkozási szellemem hiányáért. Néha arra gondolok, hogy legalább öt fontot meg kellett volna kockáztatnom.

Fordította Fóthy János

A sebhelyes arcú ember áthajolt az asztalon, és a gumókat nézegette.

- Orchidea? - kérdezte.

- Néhány darab - mondtam.

- Cypripedium?

- Főleg.

- Valami új is van köztük? Nem hinném. Én már bejártam ezeket a szigeteket huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt. Ha még valami újat talál ott, akkor csak valami egészen új lehet. Nem sok gumó maradt utánam.

- Én nem vagyok gyűjtő - mondtam.

- Akkor még fiatal voltam - folytatta. - Úristen! Mennyit csavarogtam! - Úgy látszik, tudni akarta, hányadán áll velem. - Kelet-Indiában kettő, Brazíliában pedig hét évet töltöttem. Aztán Madagaszkárra utaztam.

- Néhány kutató nevét ismerem - mondtam egy történet reményében. - Ön kinek a megbízásából gyűjtött?

- Én Dawsonék számára gyűjtöttem. Talán már hallotta Butcher nevét?

- Butcher... Butcher... - Mintha valami derengeni kezdett volna bennem, aztán eszembe jutott egy per, Butcher kontra Dawson. - Micsoda! - kiáltottam föl. - Tehát ön perelte őket négy évi munkabér miatt... ön volt az, aki hajótörést szenvedett egy puszta szigeten...

- Szolgálatára, uram - mondta a sebhelyes férfi, és meghajolt. - Ugye, mulatságos eset? Nem csináltam semmit, mégis egész kis vagyont gyűjtöttem azon a szigeten, ők pedig nem tudták a felmondást kézbesíteni. Ottlétem alatt gyakran elszórakoztam ezen, ha rágondoltam. Azt az átkozott korallzátonyt véges-végig kiraktam jó nagy cifra számokkal, így számítottam ki, mennyi jár nekem.

- Hogy is történt? - kérdeztem. - Már nem emlékszem pontosan az esetre.

- Nos hát... Az aepyornisról hallott már?

- Valamicskét igen. Andrews mesélt nekem valami új fajról, talán egy hónappal ezelőtt foglalkozott vele, éppen mielőtt hajóra szálltam. Megtalálták egy csípőcsontját, akkora, mint egy vitorlarúd. Szörnyűséges jószág lehetett!

- Meghiszem azt - mondta a sebhelyes. - Szörnyeteg volt bizony! Az a monda Szindbád griffmadaráról éppen ezekről szól. De mikor találták ezeket a csontokat?

- Három-négy évvel ezelőtt, azt hiszem, 91-ben. Mért kérdezi?

- Miért? Istenem! Hiszen, majd húsz éve, én bukkantam rá. Ha Dawsonék nem olyan ostobák azzal a munkabérrel, micsoda remek fogást csinálhattak volna... Én nem tehettem róla, hogy azt az átkozott csónakot elsodorták a hullámok.

Kis szünetet tartott.

- Azt hiszem, ugyanarról a vidékről van szó. Valami mocsárféleség, Antananarivótól északra, körülbelül kilencven mérföldnyire. Nem tudja véletlenül? A part mentén, csónakkal lehet odajutni. Ez az, nem emlékszik véletlenül?

- Nem emlékszem. De Andrews mintha beszélt volna valami mocsárról.

- Ez lesz az. A keleti parton. Van valami a vízben, ami a dolgokat megóvja a pusztulástól. Karbolszag terjeng. Engem Trinidadre emlékeztetett. Több tojást is találtak még? Én másfél lábnyi tojásokra is bukkantam. Tudja, az a mocsár egészen körülveszi, és elvágja ezt a földdarabot. Azonkívül csupa só. Nos... Micsoda időket éltem ott át! Ezekre a példányokra pedig egészen véletlenül bukkantam rá. Tojásokat mentem keresni két bennszülöttel, bepréselődtünk egy olyan fura kenuba, és akkor találtuk a csontokat. Négy napra való élelmet és sátrat vittünk magunkkal, valami szilárdabb talajon pedig letanyáztunk. Ha erre gondolok, még most is megüti az orromat az a különös kátrányszag. Fura munka ez. Tudja, az ember gázol előre, és vasrudakkal bökdös a mocsárban. A tojásokat rendszerint szétzúzza. De tényleg, vajon milyen régen pusztulhattak ki ezek az aepyornisok? A misszionáriusok szerint sok bennszülött monda szól ezekről az időkről, de jómagam egyetlen ilyen történetet sem hallottam.^[3] De az egyszer biztos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha akkor rakták volna. Friss tojások! Mikor lecipeltük őket a csónakhoz, az egyik néger fickó az egyiket elejtette, és a tojás a sziklákon összetört. Hogy elpáholtam a nyomorultat! De a tojás édes volt és szagtalan, mintha frissen rakták volna, pedig az anyaállat talán már négyszáz éve kihalt! A néger azzal védekezett, hogy megcsípte egy százlábú. De hát nem akarok elkanyarodni a történettől. Egész nap csak vájkáltunk a mocsárban, hogy sértetlen tojásokhoz jussunk, nyakig bevert az átkozott fekete sár, én meg persze dühöngtem. Tudtommal ezek az egyedüli tojások, amelyek teljes épségben kerültek napvilágra. Később megnéztem azokat a példányokat, amelyeket a londoni Természetrajzi Múzeumban őriznek; törött volt mind, mozaikszerűen voltak összeragasztva, és egész darabkák hiányoztak belőlük. Az enyémek tökéletesek voltak, és úgy számítottam, ha majd visszatérek, szépen kifújom a belsejüket. Persze, hogy dühbe gurultam, mikor ez az ostoba fajankó három órai munkánk gyümölcsét elejtette egy százlábú miatt. Jól helybenhagytam a fickót.

A sebhelyes arcú agyagpipát húzott elő. Odanyújtottam a dohányzacskómat, ő szórakozottan töltött belőle.

- És mi lett a többi tojással? Sikerült hazahoznia? Már nem is emlékszem...

- Éppen ez a különös a történetben. Még három, tökéletesen friss tojást szereztem. Nos, a csónakba raktuk őket, aztán visszamentem a sátorba, hogy egy kis kávét főzzek. Azt a két pogányt lent hagytam a parton, az egyik a csípés miatt óbégatott, a másik meg kontrázott neki. Eszembe se jutott, hogy az a nyomorult visszaélhet kiszolgáltatott helyzetemmel, és kikezd velem. Azt hiszem, a százlábú mérge és a tőlem kapott verés kihozta a sodrából - mindig rosszindulatú alak volt -, és felpiszkálta a másikat is.

Emlékszem, a sátorban üldögélve pöfékeltem, és vizet forraltam egy spirituszégőn; expedíciókra mindig viszek magammal ilyesmit. Történetesen éppen az alkonyba boruló mocsarat csodáltam. Nagy sávokban vérvörös és fekete volt minden... gyönyörű látvány. A lapály ködösen és szürkén egész a dombokig nyúlt, emögött pedig a vörös ég, mint egy olvasztókemence szája. És ötven yardnyira mögöttem pusmogott az a két pokolfajzat, teljesen érzéketlenül a táj nyugodt szépsége iránt. Összeesküvést szőttek ellenem: hogy három napra való élelemmel, egy sátorral és egy butykos vízzel eleveznek, és faképnél hagynak. Egyszer csak valami csaholásfélét hallottam, s mire hátranézek, már bent ültek a lélekvesztőben - mert azt a tákolmányt igazán nem lehetett csónaknak nevezni -, és már vagy húsz yardnyira voltak a parttól. Azonnal átláttam, mi forog kockán e pillanatban. Puskám a sátorban hevert, azonkívül golyóm se volt, csak vadkacsára való sörétet hoztam magammal. Ők pedig tudták ezt. De egy kis revolver volt nálam, s miközben lerohantam a partra, kirántottam a zsebemből.

- Gyertek vissza! - kiáltottam a pisztollyal hadonászva.

Valamit hadartak felém, s az a fickó, aki a tojást eltörte, gúnyolódott. A másikra céloztam, mert sértetlen volt, és ő kezelte az evezőket. Eltévesztettem, azok meg röhögtek. De azért még nem maradtam alul. Csak hidegvér, gondoltam, újra megcéloztam, s a dörrenésre felugrott. Most már nem nevetett. Harmadszorra eltaláltam a fejét, kibukott a csónakból, az evezővel együtt. Ritka szerencsés lövés volt, egy ilyen revolverből. Számításom szerint ötven yardnyira lehetett. Azonnal elmerült, talán a lövéstől halt meg, de lehet, hogy egyszerűen elkábult és megfulladt. Akkor a másik fickónak kezdtem kiabálni, hogy forduljon vissza, de csak összekuporodott a csónakban, és nem volt hajlandó válaszolni. Az utolsó töltényig tüzeltem rá, de nem találtam el egyszer sem.

Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rothadt fekete parton, mögöttem a mocsár és a tenger síkja, naplemente után csípős hideg lett, az átkozott lélekvesztő pedig feltartóztathatatlanul sodródott a tenger felé. Mondhatom, alaposan elátkoztam Dawsonékat és minden régészt, a múzeumokkal együtt, az egész pereputtyot. Addig üvöltöztem a négernek, hogy jöjjön vissza, míg végül már csak rikácsolni tudtam.

Nem volt más választásom, mint hogy utána ússzam, és szerencsét próbáljak a cápákkal. Tehát kinyitottam a bicskámat, fogam közé haraptam, s ruháimat ledobálva, belegázoltam a vízbe. Mihelyt bent voltam a vízben, a kenut elvesztettem szem elől, de arra igyekeztem, amerre megítélésem szerint nyakon csíphetem. Azt reméltem, a néger túl beteg ahhoz, hogy irányítani tudja a csónakot, s így mindig ugyanabban az irányban sodródva utolérhetem. Egyszerre délnyugat felé újra feltűnt a láthatáron. Az alkony pírja már halványodott, és az éjszaka lassan felkúszott az égre. A kékség mögül előbukkantak a csillagok. Úgy tempóztam, mint egy úszóbajnok, bár hamarosan sajogni kezdtek a végtagjaim.

Mire teljesen előbújtak a csillagok, mégis utolértem. Ahogy sötétedett, mindenféle ragyogást láttam a vízen, amolyan foszforeszkáló dolgokat, hiszen tudja. Időnként egészen beleszédültem ebbe. Végül már alig tudtam, hogy csillagot látok-e, vagy csak a tenger foszforeszkál, mellen úszom, vagy pedig a hátamon? A csónak fekete volt, mint a bűn, s a tenger folyékony tűzként tajtékzott az orra alatt. Természetesen nem hanyatt-homlok másztam be a csónakba. Először ki akartam puhatolni, hogy a néger mire készül. Úgy látszott, összekuporodva fekszik a csónak orrában, úgyhogy a tat magasan kiemelkedett a vízből. Ahogy sodródott az árral, lassan körbe forgott, mintha keringőzne... érti? Odaúszva, lenyomtam a tatját, és vártam, hogy a fickó felébredjen. Aztán támadásra készen, késsel a kezemben felkapaszkodtam. A fickó meg se moccant. Így hát elhelyezkedtem a kenu farában, vártam, hogy valami történjék, s közben sodródtunk a nyugodt, foszforeszkáló tengeren, fölöttem pedig hunyorgott a csillagok serege.

Hosszú várakozás után nevén szólítottam a négert, de nem válaszolt. Nagyon fáradt voltam, és nem akartam megkockáztatni, hogy odabotorkáljak hozzá. Így hát tovább üldögéltünk. Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Mikor aztán hajnalodott, láttam, hogy halott, mint egy fatuskó, felpuffadt teste sötétvörös. A három tojás és a csontok ott voltak, a kenu fenekén, a néger lábánál egy kis hordó víz, a Cape Argus egy régi példányába burkolva kevés kávé és kétszersült, alatta pedig egy kanna spiritusz. Evezőm nem volt s a kanna kivételével mást sem találtam, amivel evezhettem volna, így hát míg fel nem csíp valami hajó, hagytam, hadd sodorjon az ár. A fickót megvizsgáltam, e nyomozás eredménye szerint a gyilkosság valami kígyót, skorpiót vagy ismeretlen százlábút terhelt, a holttestet kidobtam a csónakból.

Ezután ittam egy korty vizet, bekaptam néhány kétszersültet, és a tengert fürkésztem. Szerintem, ha valaki olyan alacsonyról néz körül, mint én akkor, nem sokat láthat. Madagaszkárnak mindenesetre nyoma veszett, semmiféle szárazföldet nem tudtam felfedezni. Megpillantottam ugyan egy délnyugati irányban haladó vitorlát, mintha kétárbocos lett volna, de maga a hajó törzse egyszer sem bukott föl a látóhatár mögül. A nap nemsokára magasra hágott az égen, és... Úristen! - olyan perzselőn tűzött rám, hogy szinte felforrt az agyvelőm. Fejemet időnként belemártottam a tengerbe, majd véletlenül a Cape Argus-ra pillantottam, elterültem a csónak fenekén, és magamra terítettem az újságlapot. Milyen nagyszerű dolog egy ilyen újság! Azelőtt soha végig nem olvastam volna egy egész példányt, de hát furcsa, mire vetemedik az ember, amikor olyan egyedül van, mint én akkor. Legalább hússzor végigolvastam azt az átkozott öreg Cape Argus-t. Kenumban a szurok valósággal megolvadt, és alaposan felhólyagzott a forróságtól.

- Tíz napig sodródtam az árral - folytatta a sebhelyes arcú. - Ugye, nem nagy dolog, ha az ember csak így beszél róla? Egyik nap olyan, mint a másik. Reggel és este körülnéztem, különben soha, olyan pokoli volt a hőség. Az első három nap után már vitorlát sem láttam, és ha megpillantottam egyet, azok ott nem vettek tudomást rólam. Talán a hatodik éjszakán, alig fél mérföldnyire, egy hajó ment el mellettem, tárva-nyitva minden ablaka, teljesen kivilágítva, olyan volt, mint egy hatalmas jánosbogár. A fedélzeten szólt a zene. Felálltam, és üvöltöztem feléjük.

A második napon meglékeltem az egyik aepyornis-tojást, darabonként lefejtettem a héját és megízleltem. És nagyon boldog voltam, amikor ehetőnek találtam. Volt egy kis szaga, nem úgy gondolom, hogy romlott volt, hanem egy kissé a kacsatojás ízére emlékeztetett. A sárgája egyik oldalán vérerekkel befutott kerek foltot láttam, létraszerű fehér rajzolattal. Ezt ugyan különösnek találtam, de akkor még nem tudtam, mit jelent, és már túl voltam azon, hogy finnyáskodjam. A tojással, kétszersülttel és vízzel három napot kihúztam valahogy. Kávészemeket rágtam hozzá, hogy felélénküljek. Nyolcadnap feltörtem a második tojást... és elborzadtam.

A sebhelyes rövid szünetet tartott.

- Igen - folytatta -, fejlődésben volt. Könnyen el tudom képzelni, hogy nemigen hisz a szavamnak. Még én is így voltam vele, pedig ott pihegett előttem. Ez a tojás talán már háromszáz éve ott hevert a hideg, fekete iszap mélyén. De hát szó sem lehetett tévedésről. Ez egy... hogy is hívják... egy embrió volt; hatalmas fejet, összegörbült hátat láttam, nyaka alatt lüktetett a szíve, a tojás sárgája ráncos volt, s a héjon belül az egész tojást hártya borította. Ott álltam tehát egy lélekvesztőben az Indiai-óceán közepén, egy kihalt óriásmadár tojásait költögetve. Ha ezt az öreg Dawson tudta volna! Megérte volna neki azt a négyévi munkabért, nem gondolja?

Hiába, meg kellett ennem ezt az értékes jószágot az utolsó falatig, mert akkor még nem láttam a zátonyt, pedig némely falás valóban nagyon pocsék volt. A harmadik tojáshoz már hozzá se nyúltam. A világosság felé tartva nézegettem, de túl vastag volt a héja, és nem tudtam megállapítani, mi készül a belsejében. Bár azt képzeltem, hogy hallom a vér lüktetését, de hát az is lehetséges, csak a fülem zúgott, ahogy a kagylóra is azt mondjuk, hogy zúg, amikor a fülünkhöz szorítjuk.

Akkor aztán felbukkant a korallsziget. Napkeltekor hirtelen megpillantottam, egészen közel. Egyenesen a zátony felé sodródtam, talán fél mérföldnyire lehettem a parttól, mikor egyszerre megfordult az áramlat, és minden erőmet összeszedve, hol kézzel, hol a tojáshéjakkal eveznem kellett, hogy a zátonyt elérjem. Nagy nehezen partra is jutottam. Közönséges kis korallsziget volt, körös-körül talán négy mérföld, néhány fa nőtt rajta, egy forrást is találtam, a lagúna pedig nyüzsgött a halaktól. A tojást kivittem a partra, megfelelő helyet kerestem neki a napon, a dagály árterületén jóval túl, hogy a lehető legjobb körülmények közé helyezzem. A kenut biztos helyre vonszoltam, aztán elindultam csavarogni, hogy körülnézzek.

Szinte hihetetlen, milyen unalmas egy ilyen korallsziget. Amint rábukkantam a forrásra, már nem is érdekelt semmi más. Kölyökkoromban azt képzeltem, hogy egy olyan Robinson-szerű dolognál pompásabb és kalandosabb nincs a világon, de ez a sziget unalmasabb volt, mint egy prédikációs-könyv. Körülszaglásztam mindenféle ehető dolog után, közben pedig el-eltűnődtem. De higgye el, már az első napon halálra untam magam. Pedig milyen szerencsém volt!... aznap, mikor partot értem, az időjárás is megváltozott. Északról égiháború szántotta végig a szigetet, éjszaka pedig felhőszakadás és üvöltő vihar verte el rajtunk a port. Azt hiszem, sejti, nem sok kellett volna hozzá, hogy a lélekvesztővel felboruljak.

A kenu alá bújva aludtam. Szerencsére a tojást jóval feljebb vittem, a homok közé. Elsőnek olyasféle zajra emlékszem, mintha egyszerre száz kavics pattogott volna a csónak oldalán, testemet pedig víztömeg borította el. Azt álmodtam, hogy Antananarivóban vagyok, felültem, odahallóztam Intoshinak, és megkérdeztem a lánytól, hogy mi az ördögöt művelnek itt, aztán a szék után nyúlkáltam, ahová a gyufát szoktam tenni. Csak akkor kaptam észbe, hogy hol vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak felém, mintha el akarnának nyelni, de ezenkívül fekete volt az éj, akár a szurok. Egyszerűen üvöltött a lég. A felhők valósággal ráültek az ember fejére, az eső pedig úgy zuhogott, mintha leereszkedett volna az ég, és minden vizet ki akarna magából facsarni. Egy hatalmas, tajtékzó hullámgörgeteg rohant felém, mint egy tüzes óriáskígyó, s én elmenekültem. Hirtelen eszembe jutott a csónak, s mikor a víz sziszegve visszazúdult, újra lerohantam a partra, de a jószágnak már nyoma veszett. Kíváncsi lettem, mi történt a tojással, odabotorkáltam tehát. Nem volt semmi baj, még a legvadabb hullámok sem csaptak idáig, így hát letelepedtem mellé és ráborultam, hogy legalább valami társaságom legyen. Jóságos Isten, micsoda éjszakám volt!

Még ki sem hajnalodott, s elült a vihar. Hajnalra már egy felhőfoszlány sem maradt az égbolton. Végig a parton széttöredezett deszkadarabok hevertek: kenum felismerhetetlen csontváz-maradványai. Legalább akadt valami dolgom, s miután kiszemeltem két egymáshoz közel álló fát, a maradék lécekből valami tetőfélét eszkábáltam közéjük a viharok ellen. És aznap kikelt a tojás.

Úgy bizony, drága uram, mialatt ráhajtottam a fejem és aludtam, szépen kikelt. Ütést éreztem, majd recsegés-ropogás következett, mire felültem; a tojás vége ki volt csipkedve, s a résen egy fura kis barna fej nézett ki rám.

- Jóságos Isten! - kiáltottam. - Üdvözöllek! - S némi üggyel-bajjal kimászott a tojásból.

Először barátságos, kedves kis fickó volt, körülbelül akkora, mint egy kisebb tyúk - éppen olyan, mint más, fiatal madárféle, csak persze nagyobb. Kezdetben piszkosbarna tollazata volt, szürke ótvarokkal, de ezek hamarosan leváltak, nem is volt ez toll, inkább valami pihés hajzat. El sem tudom mondani, mennyire örültem neki. Én mondom, Robinson nem is tudta igazán, mi a magányosság. Most aztán érdekes társaságom akadt. Rám nézett, és alulról felfelé pislogott, mint a tyúk, aztán csipogott egyet, és elkezdett csipegetni, mintha az a tény, hogy háromszáz évig tartott, míg kiköltötték, meg se kottyant volna neki.

- Örülök, hogy látlak, Péntek! - szóltam hozzá, mert amint észrevettem, hogy az a tojás a csónakban fejlődik, természetesen elhatároztam, ha valaha kikel, Péntek lesz a neve. Kissé aggódtam ugyan, hogy mivel fogom táplálni, így hát egy darab nyers halat adtam neki, amit bekapott, és kitátotta a csőrét, hogy adjak még. Igazán örültem, hogy nem válogatós, mert ellenkező esetben, ilyen körülmények között végül is őt kellett volna megennem.

El sem hinné, milyen érdekes madár volt ez az aepyornis-csirke. Már kezdettől fogva nem tágított mellőlem. Mindig ott álldogált mellettem, figyelve, mit halászok ki a lagúnából, és ha fogtam valamit, ő is megkapta a maga osztályrészét. Nagyon értelmes is volt. A part körül gyakran undorító, bibircsókszerű zöldségek hevertek, akárcsak a savanyú uborka. Egyszer megízlelt egy ilyet, el is csapta vele a gyomrát, úgyhogy feléjük se nézett többé.

És egyre növekedett. Szinte szemlátomást nőtt. Sohasem voltam társaslény, de ennek a jószágnak a barátságos viselkedése tökéletesen megfelelt nekem. Két éven át olyan boldogok voltunk ketten, amennyire egy ilyen szigeten boldog lehet az ember. Nem voltak üzleti gondjaim, mert tudtam, hogy fizetésem Dawsonéknál egyre dagad. Hébe-hóba megpillantottunk egy vitorlát, de soha nem jöttek a közelünkbe. Azzal szórakoztam, hogy a szigetet pontos tervek szerint tengeri sünnel és mindenféle díszes kagylóval kicsinosítottam. Sűrű egymásutánban, körös-körül nagybetűkkel kiraktam, hogy AEPYORNIS-SZIGET, ahogy az öreg hazában színes kövekkel kirakott vasútállomásokon lehet látni. Matematikai számításokat és különböző ábrákat is kiraktam belőlük. Néha csak heverésztem, és figyeltem, hogyan páváskodik és nő, egyre nő ez az átkozott madár. És arra gondoltam, micsoda megélhetést jelentene, ha egyszer mégis elkerülnék innen és mutogathatnám. Az első vedlés után megszépült, kék bóbitás taréja nőtt, hátul pedig hatalmas zöld tollazat borította. Sokat törtem a fejem, vajon Dawsonék joggal követelhetnék-e a madarat, vagy sem? Ha viharos volt az idő, vagy az esős évszakban, kényelmesen heverésztünk a sátorban, amit a jó öreg kenuból eszkábáltam össze, és mindenféle hazugságot meséltem neki otthoni barátaimról. A vihar elültével pedig együtt jártuk be a szigetet, hogy nem sodort-e partra valamit az ár. Mondhatom, szinte idilli volt az életünk. És ha még valami dohányféle is akad, akkor egyszerűen a mennyországban éreztem volna magam.

A második év vége felé paradicsomi életünk kezdett elromlani. Péntek ekkor már a feje búbjáig körülbelül tizennégy láb magas volt, nagy, széles feje a csőrrel csákányhoz hasonlított, két hatalmas, sárga karimás barna szeme közel állt egymáshoz, akár az emberé, nem kétfelé pislogott, mint a tyúk. Tollazata szép volt, nem olyan gyászos ízlésű, mint a struccé; ami a színezetét és az összeállítását illeti, sokkal inkább kazuárhoz hasonlított. Aztán kezdtem észrevenni, hogy kakaskodik velem, egyre szemtelenebb, és mindig jobban kiütközik mocskos természete...

Végül volt egy időszak, mikor a halászat nem járt olyan szerencsével, mint addig, ő pedig valami különös, elmélkedő tartással állandóan ott lépkedett a sarkamban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát vagy ilyesmit zabált, de aztán kisült, hogy nincs semmi baj, csak éppen ő nincs megelégedve. Én is éhes voltam, s ha végre kifogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel mindkét fél részéről feszült volt a hangulat. Az első halra lecsapott és bekapta, én pedig a fejére koppintottam, hogy elkergessem. No hiszen, hogy nekem esett erre! Ez az emlék tőle származik!

A férfi sebhelyes arcára mutatott.

- Aztán úgy megrúgott, akár egy igásló. Felugrottam, és mikor észrevettem, hogy a java még hátra van, arcomat eltakarva lóhalálában rohanni kezdtem. De azokkal az otromba lábakkal úgy futott, mint egy versenyló, pörölycsapásszerű ütésekkel körbe-körbe kergetett, csákányfejével minduntalan a fejem búbját kalapálva. A lagúna felé igyekeztem, és nyakig elmerültem benne. A víz szélén megtorpant, mert utálta benedvesíteni a lábát, és olyan zenebonát csapott, mint egy hímpáva, csak még rekedtebben rikácsolt. Pöffeszkedve fel s alá lépkedett a parton. Hogy őszinte legyek, eléggé meghunyászkodtam, mikor láttam, hogy most már ez az ásatag dög az úr a szigeten. Fejem és arcom vérbe borult, és - nos hát, egész testemet kocsonyává zúzta. Elhatároztam, hogy átúszom a lagúnát, és egy darabig magára hagyom, míg dühe elpárolog. Felmásztam a legmagasabb pálmafára, s ott üldögélve, elgondolkoztam a történtek felett. Azt hiszem, ennyire még soha életemben nem sértődtem meg. Ez igazán ocsmány hálátlanság volt tőle. Jobb sora volt mellettem, mintha a testvérem lett volna. Én költöttem ki, én neveltem fel. Egy ilyen otromba, nagy, divatjamúlt madár! Megsértett! Engem! Az emberiség egyik tagját, minden korok örökösét, és így tovább...

Azt hittem, hogy egy idő után ő is ebben a megvilágításban fogja látni a dolgokat, és megbánja viselkedését. Arra gondoltam, ha majd néhány finom halfalatkával, mintha éppen arra sétálnék, odamegyek hozzá, és a csőre alá dugom - mégiscsak észhez tér. Most aztán volt időm, hogy megtanuljam, milyen rosszindulatú és kiengesztelhetetlen egy ilyen kihalt madárfajzat. Rosszhiszemű dög!

Nem sorolom fel mindazokat az apró fortélyokat, amelyekkel igyekeztem megkörnyékezni ezt a madarat. Nem is tudnám elmondani. Még most is éget a szégyen, ha arra gondolok, mennyi arculcsapást és visszautasítást kaptam ettől az átkozott őslénytani ritkaságtól. Még erőszakkal is próbálkoztam. Biztos távolból koralldarabokkal hajigáltam, de ő egyszerűen bezabálta mind. Nyitott késsel is megdobtam, és majdnem el is vesztettem a bicskámat, de hát az már túl nagy volt ahhoz, hogy lenyelje. Megpróbáltam kiéheztetni, és felhagytam a halászattal, de apály idején kisétált a partra, férgeket csipegetett, és így tengette magát. Életem felét nyakig a lagúnában töltöttem, a másik felét pedig a pálmafák tetején. Az egyik pálma nem volt elég magas, s mikor ezen egyszer elcsípett, alaposan kimulatta magát a lábikráimmal. Most már elviselhetetlen volt a helyzetem. Nem tudom, hogy ön próbált-e már pálmafa tetején hálni? Éjszakánként borzalmas lázálmaim voltak. És ráadásul képzelje ezt a szégyent! Itt volt ez a kihalt madárfajzat, tűnődő pofával jár-kel az én szigetemen, mint egy mogorva herceg, és nekem még azt sem engedi, hogy akár csak az egyik lábam a földre tegyem. Gyakran már üvöltöttem a dühtől és kimerültségtől. Szemtől szembe megmondtam neki: semmi kedvem ahhoz, hogy egy lakatlan szigeten, egy ilyen átkozott anakronizmus körbe-körbe hajkurásszon. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedjen egy saját korából való hajótöröttet. De ő csak a csőrét csattogtatta felém. Az a ronda, nyakigláb dög!

Még beszélni sem szeretek róla, meddig ment ez így. Már hamarabb megöltem volna, ha tudom, hogyan csináljam. De a végén mégis rájöttem, miként bánjak el vele. Ez amolyan dél-amerikai cselfogás. Összes horgászzsinegemet, hínárfélékkel meghosszabbítva, összekötöztem, legalább tizenkét yard hosszúságú, erős kötelet sodortam belőle, a végére pedig koralldarabokat erősítettem. Ez a munka némi időmbe került, mert hol a lagúnába, hol pedig egy fára kellett menekülnöm, ahogy a helyzet éppen adódott. Ezt a kötelet aztán sebesen megpörgettem a fejem fölött, majd a dög felé hajítottam. Először elhibáztam, de a következő dobásnál a kötél gyönyörűen a lábszáraira csavarodott, s a lendülettől újra meg újra rátekeredett. A madár felbukott. Dobáskor mellmagasságig bent álltam a lagúnában, de amint felbukott, rohantam ki a vízből, s késemmel már nyiszáltam is a nyakát...

Még most sem szeretek rágondolni. Már munka közben gyilkosnak éreztem magam, pedig csak úgy forrt bennem a düh. Mikor ott álltam fölötte, és néztem, hogy vérzik el a fehér homokon, és végső haláltusájában hogy rángatóznak hatalmas lábszárai és az a gyönyörű nyaka... Eh!

E tragédia után átokként szakadt rám a magányosság. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott nekem ez a madár. A tetem mellé ültem és elsirattam. Megborzongva néztem végig a csendes, puszta zátonyon. Arra gondoltam, milyen vidám madárka volt, amikor kikelt a tojásból, és milyen kedvesen mókázott, mielőtt rossz útra tért. Még arra is gondoltam, hogy csak meg kellett volna sebeznem, és ha ápolom, majd jobb belátásra tér. Ha van nálam valami szerszámféleség, amivel abban a korallsziklában ásni tudok, el is temettem volna. Pontosan úgy éreztem, mintha egy emberi lényt siratnék. Még csak eszembe sem jutott, hogy megegyem, így hát beletettem a lagúnába, ahol az apró halak letisztogatták a csontjait. Még a tollait sem őriztem meg.

Aztán egy szép napon valami fickó ott cirkált a yachtjával, mert a fejébe vette, hogy megnézi, létezik-e még ez a korallsziget.

Éppen jókor jött, mert már torkig voltam az egyedülléttel, és azon tűnődtem, hogy besétáljak a tengerbe, és így tegyek pontot az egész históriára, vagy pedig azokra az uborkaszerű zöldségekre fanyalodjam...

A csontokat egy Winslow nevű alaknak adtam el, ez ilyesmikkel kereskedik a British Museum közelében. Azt mondja, ő mind továbbadta az öreg Haversnak. Úgy látszik, Havers nem vette észre, hogy ezek különösen hatalmas példányok, így csak halála után figyeltek fel rájuk. Nevet is adtak neki... hogy is nevezték el? Aepyornis...

- Aepyornis vastus - mondtam. - Furcsa, hogy a barátom éppen erről beszélt a múltkor. Mikor egy aepyornist találtak, egy yardnyi csípőcsonttal, azt gondolták, hogy ennél nagyobb fokozat már nem létezik, s elnevezték Aepyornis maximus-nak. Aztán valaki előállt egy négy egész hat tized lábnyi csípőcsonttal, s az lett az Aepyornis titan. Havers gyűjteményében halála után rábukkantak az ön vastus-ára, most pedig még egy vastissimus is előkerült.

- Winslow is ennyiről beszélt nekem - mondta a sebhelyes arcú férfi. - Ha még egy-két aepyornist találnak, számítása szerint jó néhány tudományos nagyfejűt üt meg a guta. De azért mégiscsak furcsa, ugyebár, hogy ilyesmi megtörténhetik az emberrel!

Fordította Görgey Gábor

Sidney Davidson múló elmezavara magában véve is eléggé különös eset, de még jóval különösebbé válik, ha hitelt adunk Wade magyarázatának. Elindítja álmainkat a jövő világába, az egymás közti érintkezés leghajmeresztőbb lehetőségei felé, amikor egy közbeiktatott öt percet a földkerekség túlsó oldalán tölthetünk majd, vagy amikor egy általunk nem is gyanított szempár megfigyelheti legtitkoltabb tevékenységünket. Davidson rohamának véletlenül én voltam a közvetlen szemtanúja, így természetesen rám hárul a feladat, hogy leírjam a történteket.

Mikor azt mondom: a roham szemtanúja voltam, úgy értem: én voltam az első a helyszínen. A dolog a Harlow Műszaki Főiskolán történt - ott van mindjárt a Highgate úton túl. Davidson egyedül volt a nagyobbik laboratóriumban; én egy kisebb szobában, ahol a mérlegek állnak, a jegyzeteimen dolgoztam. A zivatar persze teljesen fölborította a munkámat. Egy hatalmas mennydörgést követően, mintha üvegcsörömpölést hallottam volna a szomszéd szobából. Abbahagytam az írást, hátrafordultam, és hallgatóztam. Egy pillanatig semmit sem hallottam, csak a zápor pergő kopogását a hullámbádoggal borított háztetőn. Most újra hallatszott a zaj; ezúttal semmi kétség: szilánkokra törő üveg csörömpölése volt. Valami nehéz tárgyat lökhettek le a munkaasztalról. Rögtön fölugrottam, és sietve benyitottam a nagy laboratóriumba vezető ajtón.

Meglepetve hallottam valami furcsa nevetést, és megpillantottam Davidsont, amint elképedt arckifejezéssel, bizonytalanul álldogál a szoba közepén. Első benyomásom az volt, hogy részeg. Nem vett észre engem. Valami láthatatlant akart megmarkolni, egy yardnyira az arcától. Lassan, szinte habozva kinyújtotta a kezét, de nem fogott meg semmit. - Hová lett? - mormogta. Kezeit széttárt ujjakkal az arca elé emelte. - Szent Kleofás! - kiáltott fel. A dolog három vagy négy évvel ezelőtt történt, akkoriban mindenki így káromkodott. Aztán elindult, nehézkesen emelgetve lábait, mintegy abban a hitben, hogy odaragadtak a padlóhoz.

- Davidson! - kiáltottam rá. - Mi van veled?

Felém fordult, aztán körülnézett; láttam: engem keres. Tekintete átsiklott rajtam, fölöttem, mellettem, jobbról és balról, anélkül, hogy a legcsekélyebb jelét adta volna, hogy lát.

- Hullámok - mondta -, és egy igen takaros kétárbocos hajó. Esküdni mernék rá, ez Bellows hangja volt. Halló! - kiáltotta hirtelen torkaszakadtából.

Azt hittem, bolondozik velem. Aztán megpillantottam a lábainál legjobb elektrométerünk szanaszét heverő, tönkrezúzott darabjait.

- Mi bajod, barátom? - szóltam hozzá. - Hisz összetörted az elektrométert!

- Ismét Bellows! - mondta. - Maradtak hát barátaim, ha a kezem eltűnt is. Valamit mondott elektrométerekről. Merre vagy, Bellows? - Hirtelen tántorogva megindult felém. - Ez az átkozott közeg puha, mint a vaj - jelentette ki. Egyenesen nekiment a munkaasztalnak, és visszahőkölt. - Ez már nem is olyan puha - mondta, és imbolyogva megállt.

Megijedtem.

- Davidson - kérdeztem -, mi az ördög jött rád?

Körülnézett minden irányba.

- Megesküdnék rá, hogy ez Bellows volt. Miért nem mutatkozol, Bellows, te gyáva alak?!

Nyilván hirtelen megvakult, gondoltam. Megkerültem az asztalt, és kezemet rátettem a karjára. Életemben nem láttam még embert ennyire meghökkenni. Elugrott tőlem, aztán félelemtől eltorzult arccal, önvédelemre készen, szembefordult velem.

- Jóságos ég! - kiáltotta. - Ki volt ez?

- Én... Bellows! Az Isten szerelmére, Davidson!

Hátrahőkölt, mikor válaszoltam, és - hogy is fejezzem ki magam - egyenesen keresztülbámult rajtam. Beszélni kezdett, nem hozzám, csak úgy magának.

- Itt állok világos nappal a sima tengerparton, és sehol egy búvóhely. - Vadul körülnézett. - Hé! Megyek! - Hirtelen sarkon fordult, és fejjel nekirohant a nagy elektromágnesnek, olyan hevesen, hogy, amint utóbb kiderült, kékre-zöldre verte vállát és állkapcsát. Erre egy lépést hátrált, és majdnem zokogva följajdult: - Mi a csoda történt velem? - Rémülettől falfehéren, hevesen reszketve megállt, jobbjával szorongatva bal karját ott, ahol megütötte magát a mágnessel.

Ekkor már nagyon izgatott voltam, és alaposan megijedtem.

- Davidson - mondtam -, ne félj.

A hangom hallatára összerezzent, de nem olyan erősen, mint az előbb. Olyan tisztán és nyugodtan, ahogy tőlem telt, megismételtem szavaimat.

- Bellows - mondta -, te vagy az?

- Hát nem látsz engem?

Fölnevetett.

- Még magamat se látom. Hol a fenében vagyunk?

- Itt, a laboratóriumban.

- A laboratóriumban! - ismételte zavartan, és kezébe temette arcát. - A laboratóriumban voltam... amíg föl nem villant... de akármi legyek, ha most is ott vagyok. Az ott miféle hajó?

- Nincs itt semmiféle hajó. Térj észre, öregem.

- Nincs hajó! - ismételte, aztán mintha föl se fogná tagadó válaszomat, lassan folytatta. - Azt hiszem, mindketten meghaltunk. Csak az a furcsa, hogy úgy érzem, még mindig van testem. Talán csak nem szokjuk meg egyik percről a másikra. A jó öreg hajóba nyilván becsapott a villám. Gyors kis munka, mi?

- Ne beszélj bolondokat. Nagyon is életben vagy. Itt vagy a laboratóriumban, itt csetlesz-botlasz. Épp most törted össze az új elektrométert. Ha Boyce betoppan, igazán nem irigyellek.

Davidson tekintete továbbvándorolt rólam a hűtőkeverékek diagramja irányába.

- Úgy látszik, megsüketültem - mondta. - Elsütöttek egy ágyút, amott száll a füstje, és egy hangot se hallottam.

Karjára tettem a kezemet. Ezúttal nem ijedt meg annyira.

- Úgy látszik, valamiféle láthatatlan testünk van - folytatta. - Tyű, a mindenit! Ott jön egy hajó. Most bukkan elő a hegyfok mögül. Hiszen ez majdnem olyan, mint a régi élet, csak más az éghajlat.

- Davidson! - kiáltottam rá, és megráztam a karját. - Ébredj föl!

Ekkor érkezett meg Boyce. Alighogy megszólalt, Davidson fölkiáltott.

- Az öreg Boyce! Meghalt ő is! Milyen vicces!

Gyorsan megmagyaráztam, hogy Davidson valamiféle alvajáró transzban van. Boyce-ot rögtön érdekelte a dolog. Együtt aztán minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy fölrázzuk barátunkat különös állapotából. Ő felelt is kérdéseinkre, maga is kérdezett egyet-mást, de a figyelme mintha állandóan elterelődött volna az ő hajó- és tengerpart-hallucinációjára.

Minduntalan közbeszúrta észrevételeit, hajókról, csónakdarukról és szélben duzzadó vitorlákról. Furcsa érzés volt ilyesmiről hallani a laboratórium félhomályában.

Davidson vak volt és magatehetetlen. Ketten közrefogtuk, úgy kellett végigtámogatnunk a folyosón Boyce szobájába. Boyce Davidson kedvéért jó képet vágott a hajórögeszméhez, s beszélgetett vele, míg én továbbsiettem a folyosón, és megkértem az öreg Wade-et, jöjjön át, és nézze meg a szerencsétlent. Dékánunk hangja hallatára barátunk észre tért, de nem nagyon. Megkérdezte, hol van a keze, és miért kell derékig a földbe süppedve járkálnia. Wade hosszasan elgondolkozott Davidson állapotán - hisz tudják, hogyan ráncolja ilyenkor a homlokát -, aztán kézen fogta, és megtapogattatta vele a pamlagot.

- Ez egy pamlag - mondta neki. - A pamlag Boyce tanár úr szobájában áll. Lószőrrel van kárpitozva.

Davidson megtapogatta, kissé eltöprengett rajta, aztán kijelentette, hogy tökéletesen jól érzékeli ugyan, de nem látja a pamlagot.

- És mit lát? - kérdezte Wade.

Semmi egyebet, válaszolta Davidson, csak rengeteg homokot és kagylótörmeléket. Wade ezután, sorra megnevezve mindent, néhány más tárgyat adott a beteg kezébe, hagyta, hogy megtapintsa őket, s közben élesen figyelte.

- A hajó majdnem megfeneklett - jelentette ki hirtelen Davidson, minden ok nélkül.

- Ne törődjön a hajóval! - szólt rá Wade. - Ide figyeljen, Davidson. Tudja, mi a hallucináció?

- Hogyne.

- Nos, minden, amit lát, érzéki csalódás szüleménye.

- Mondotta Berkeley püspök.

- Kérem, ne értsen félre. Maga él, és itt van Boyce szobájában. De történt valami a szemével. Nem lát; tud tapintani, és jól hall; de nem lát. Megértette, amit mondtam?

- Inkább úgy veszem észre, nagyon is sokat látok. - Keze fejével megdörgölte a szemét. - Nos, tehát?

- Ennyi az egész. Ne veszítse el a fejét. Bellows meg én majd hazavisszük kocsin.

- Várjon egy pillanatig. - Davidson elgondolkozott. - Kérem, segítsen leülnöm - mondta aztán -, és most, bocsássa meg, hogy terhelem vele, de legyen olyan jó, mondja el ezt mind még egyszer.

Wade türelmesen elismételte szavait. Davidson behunyta a szemét, kezét a homlokára szorította.

- Úgy van - mondta -, teljesen igaza van. Most, csukott szemmel, tudom, hogy igaza van. Ez itt te vagy, Bellows, mellettem ülsz a pamlagon. Ismét Angliában vagyok, és sötétben vagyunk valamennyien.

Ekkor fölnyitotta a szemét.

- És amott - folytatta - épp most kel föl a nap, ott a hajó vitorlarúdja, keresztárboca, az erősen hullámzó tenger és néhány szálló madár. Életemben nem láttam ennél valódibbat. Én meg nyakig ülök a homokban.

Előrehajolt, kezébe temette arcát, aztán újra kinyitotta a szemét.

- Sötét tenger és napkelte! És mégis egy pamlagon ülök, az öreg Boyce szobájában... Istenem...!

Ez volt a kezdet. Három héten át változatlan maradt Davidson szemének különös betegsége. Sokkal rosszabb volt, mintha megvakult volna. Teljesen magatehetetlen volt, etetni kellett, mint a frissen kikelt madárfiókát; ide-oda vezetgetni, öltöztetni, vetkőztetni. Ha egyedül próbált járkálni, minduntalan keresztülbukott valamin, nekiütközött a falnak, az ajtónak. Egy-két nap múlva már hozzászokott, hogy hallja a hangunkat, anélkül, hogy látna, és készségesen elismerte, hogy otthon van, és Wade-nek igaza volt abban, amit neki mondott. A húgom, akivel jegyben járt, ragaszkodott ahhoz, hogy látogassa, és órák hosszat ült mellette naponta, mialatt a szegény fiú arról a képzeletbeli tengerpartjáról beszélt neki. Mérhetetlenül megnyugtatta, úgy látszik, ha eközben foghatta a menyasszonya kezét. Elmagyarázta, hogy amikor elmentünk a főiskoláról és hazakocsiztunk vele - Hampsteadben lakott -, úgy tűnt neki, mintha egyenesen keresztülhajtanánk egy homokdombon, és teljes sötétség venné körül, mígnem újra előbukkantunk, aztán sziklákon, fákon és egyéb szilárd akadályokon mentünk keresztül. Mikor felvitték a szobájába, elszédült, és majdnem eszét vesztette félelmében; attól tartott, hogy leesik, mert a lépcsőn fölfelé úgy érezte, mintha harminc vagy negyven lábnyira emelkednék képzeletbeli szigetének sziklái fölé. Folyton azt hajtogatta, hogy össze fogja törni valamennyi tojást. Végül is le kellett hoznunk szegényt a földszintre, apja rendelőjébe, és ott fektettük le a pamlagra.

Leírása szerint a sziget sivár, kietlen hely volt, igen gyér vegetációval - valami tőzegszerű növény élt csak meg rajta -, és rengeteg kopár sziklával. Nyüzsögtek a hátán a pingvinek, fehérlett tőlük a sok szikla, ami nem volt éppen kellemes látvány. A tenger gyakran volt viharos, egyszer zivatar tört ki, ő pedig ott feküdt, és minden egyes hangtalan villámlásra felüvöltött. Egyszer-kétszer fókák úsztak ki a partra, de csak az első néhány napon. Azt mondta, nagyon mulatságos, ahogy a pingvinek egyenesen keresztültotyogtak rajta, és ahogy ő ott fekszik közöttük, anélkül, hogy zavarná őket.

Emlékszem egy furcsa dologra. Akkor történt, mikor Davidson nagyon megkívánta a dohányzást. Pipát adtunk a kezébe - majd kiszúrta vele a szemét -, aztán meggyújtottuk. De nem érezte az ízét. Azóta rájöttem, én ugyanígy vagyok vele - nem tudom, így van-e más is -, nem ízlik a dohány, csak ha látom a füstjét.

Barátom legbizarrabb látomása azonban akkor következett be, amikor Wade kivitette tolókocsin, hogy friss levegőt szívjon. Davidsonék béreltek egy tolószéket, a kezelését pedig rábízták Widgeryre, arra a süket, megátalkodott szolgájukra. Widgerynek különös fogalma lehetett az egészséges sétáról. A húgom az elhagyott kutyák otthonából jövet Camden Townban találkozott velük, a King's Cross felé. Widgery elégedetten ügetett a kocsi mögött, Davidson pedig szemlátomást kétségbeesetten, a vakok erőtlen, suta mozdulataival próbálta magára vonni a szolga figyelmét. Szegény fiú sírva fakadt, amikor a húgom megszólította.

- Jaj, vigyél ki ebből a borzalmas sötétségből! - mondta, húgom keze után tapogatva. - Ki kell kerülnöm belőle, különben végem van! - Képtelen volt megmagyarázni, mi van vele. Húgom úgy döntött, hogy haza kell vinni, és amint elindultak felfelé a hampsteadi dombra, mintha lefoszlott volna szegényről a rémület. Azt mondta, jólesik ismét látnia a csillagokat - noha éppen délre járt az idő, és ragyogóan sütött a nap.

- Úgy éreztem - mesélte nekem később -, mintha ellenállhatatlanul vinnének a víz felé. Eleinte nem nagyon ijedtem meg. Ott természetesen éjszaka volt - kellemes csöndes éjszaka.

- Természetesen? - kérdeztem, mert ezt furcsának találtam.

- Persze. Ott mindig éjjel van, mikor itt nappal... Nos, egyenesen bementünk a vízbe. Nyugodt, sima volt a tükre, ragyogott a holdfényben... egyetlen hatalmas hullám, egyre szélesebb és egyre laposabb lett, amint elmerültem benne. A felszíne csillogott, mint a buborék hártyája, akár tátongó űr is lehetett alatta, honnan tudtam volna? Nagy lassan, mert rézsút csusszantam be, a víz a szememig ért. Aztán egészen alámerültem, és a buborék mintha elpattant volna. Majd ismét összecsukódott a szemem fölött. A hold hirtelen följebb szökött az égen, zöld lett és homályos, gyöngén világító halak rajzottak körülöttem, és más mindenféle, ami mintha csillogó üvegből lett volna, aztán olajos fényben ragyogó kusza vízinövények közé kerültem. Így merültem le a tengerbe, és egyenként kihunytak a csillagok, egyre zöldebb és homályosabb lett a hold, és bíborfényt öltöttek a vízinövények. Elmosódott és titokzatos volt az egész, és mintha remegett volna körülöttem minden. És egész idő alatt hallottam a tolókocsi kerekeinek nyikorgását, a járókelők lépteinek kopogását, és távolabb egy rikkancs hangját, aki a Pall Mall különkiadását árulta.

Egyre mélyebbre süllyedtem, egyre mélyebbre. Koromsötétség vett körül, egyetlen fénysugár sem hatolt le fölülről, egyre ragyogóbbá váltak a foszforeszkáló lények, és a kígyózó mélytengeri hínár úgy lobogott, mint a borszeszégő apró lángnyelve - egy idő múlva azonban eltűnt. A halak tátogva bámultak rám, nekem jöttek, keresztülúsztak rajtam. Azelőtt el sem tudtam volna képzelni ilyen halakat. Oldalukon tüzes sáv futott végig, mintha világító festékkel volna kirajzolva a körvonaluk. Valami szörnyeteg is föltűnt, amint hátrafelé úszott, megszámlálhatatlan tekergő karjával. Ekkor észrevettem, hogy a sötétségben igen lassan felém tart egy bizonytalan fénytömeg, amely, mikor közelebb ért, rengeteg rajzó hallá bomlott szét, amint villámgyorsan cikáznak, nyüzsögnek egy sodródó valami körül. Egyenesen arra vitt az utam, és a halak fényénél nemsokára kivehettem a kavarodás közepette egy fenyegetően felém meredő árbocrúd törött csonkját, egy felborult hajótest sötét tömegét, valamint jó néhány foszforeszkáló alakot, amint ránganak, vonaglanak a halak harapásaitól. Ekkor próbáltam magamra vonni Widgery figyelmét. Elfogott a rémület. Brrr...! Egyenesen nekimentem volna azoknak a félig felfalt... valamiknek. Ha nem jön a húgod! Óriási lyukak tátongtak bennük, Bellows, és... no, mindegy! Iszonyatos volt!

Davidson három álló hétig volt ebben a különös állapotban. Nem látott egyebet, mint fantazmagóriái világát - legalábbis akkor annak hittük -, és teljesen vak volt, ami a környező világot illette. Aztán, egy keddi napon, mikor meglátogattam, találkoztam a folyosón az öreg Davidsonnal.

- A fiam látja a hüvelykujját! - ujjongott örömében az öregúr. - Látja a hüvelykujját, Bellows! - ismételte könnyes szemmel. - Rendbe jön még az a kölyök!

Rohantam be a barátomhoz. Arca elé egy kis könyvet tartott, azt nézte, miközben el-elnevette magát.

- Ez hihetetlen - mondta, és ujjával rábökött a könyvre. - Itt valami folt keletkezett. A sziklás parton ülök, mint rendesen, körülöttem szárnyukkal csapkodva ide-oda döcögnek a pingvinek, mint mindig, és időnként fel-felbukkan egy bálna. Csak most már sötét van, nem látom jól. De tégy ide valamit, és azt látom... igazán látom. Nagyon elmosódottan, helyenként töredezetten, de mégis látom, mint a tulajdon, alig kivehető kísértetét. Ma reggel jöttem rá, mialatt öltöztettek... Mintha egy lyuk keletkezett volna ebben a pokoli álomvilágban. Tedd csak ide a kezedet az enyém mellé. Nem... nem oda. Ó! Igen! Látom! A hüvelykujjad tövét és a mandzsettád darabkáját! Olyan, mintha a kezed egy részének a szelleme kinyúlna az elsötétülő égből. Épp most gyúlt ki mellette egy kereszt alakú csillagkép.

Ettől fogva Davidson állapota lassan javult. Beszámolója a változásról, ugyanúgy, mint a látomásáról különösképpen meggyőzően hatott. A látóterén keletkező foltokon mintegy elhalványodott az álomvilág, és az áttetsző hézagokon át homályosan látni kezdte való környezetét. A foltok egyre nőttek, számban és terjedelemben, összefolytak, kitágultak, mígnem csupán itt-ott maradt egy-egy vak folt a szemén. Most már föl tudott kelni és tájékozódni, tudott egyedül enni, olvasott, dohányzott és megint úgy viselkedett, mint egy közönséges honpolgár. Kezdetben nagyon zavarta ez a laterna magica váltakozó képeihez hasonló, egymást átfedő két kép, de hamarosan már meg tudta különböztetni, melyik a valódi, és melyik a képzeletbeli.

Davidson eleinte őszintén örült, és úgy látszott, mindent megtesz gyógyulása érdekében. Sokat sétált, erősítő szereket szedett. Mikor azonban lassan elhalványult benne annak az ő különös szigetének a képe, furcsa módon föléledt iránta az érdeklődése. Főleg szeretett volna ismét lemenni a tenger mélyére; fele idejét azzal töltötte, hogy ide-oda járkált London laposan fekvő városrészeiben, és megpróbált rábukkanni arra az elmerült hajóroncsra, amelyet annak idején lesüllyedni látott. A valóságos nappali verőfény csakhamar olyan élénken hatott rá, hogy kitörlődött emlékezetéből a ködös álomvilág, de éjszaka, a sötét szobában, még mindig látta a sziget fehér szikláit, és az ide-oda totyogó, esetlen pingvineket. De még ezek a képek is egyre jobban elhalványodtak benne, és röviddel azután, hogy elvette húgomat, utoljára tűntek fel előtte.

Most pedig rátérek a legfurcsábbra. Mintegy két évvel Davidson felgyógyulása után náluk vacsoráztam, és vacsora után beállított hozzájuk Atkins, a haditengerészet tisztje, egy kedves, bőbeszédű fiú. Jó barátságban volt sógorommal, és rövidesen én is összebarátkoztam vele. Kiderült, hogy jegyben jár Davidson unokahúgával, és beszéd közben elővette kis fényképalbumát, hogy megmutassa legújabb felvételét a menyasszonyáról.

- No és mellesleg, itt a vén Fulmar - mondta.

Davidson közömbös pillantást vetett a képre. Hirtelen földerült az arca, és fölkiáltott:

- Jóságos ég, szinte megesküdnék... hogy valaha már láttam ezt a hajót!

- Szerintem aligha láthattad - mondta Atkins. - Hat éve nem hagyta el a Csendes-óceán szigetvilágát, azelőtt pedig...

- De hiszen... - vágott a szavába Davidson. - Igen... erről álmodtam, ez az a hajó, egészen bizonyos vagyok benne, ez a hajó jelent meg álmaimban! Egy pingvinektől nyüzsgő sziget előtt horgonyzott, és elsütött egy ágyút.

- Szent Isten! - ámuldozott Atkins, miután meghallotta a betegség részleteit. - Hogy az ördögbe álmodhattál ilyet?

Ekkor aztán apránként kiderült, hogy ugyanazon a napon, amikor Davidsont elfogta a roham, a Fulmar valóban az Antipodusoktól délre, egy kis sziklasziget előtt állt. Előző este egyik csónakja kikötött a parton, hogy pingvintojásokat gyűjtsenek; a legénység késlekedett, közben vihar keletkezett, és meg kellett várniuk a reggelt, mire visszatérhettek a hajóra. Köztük volt Atkins is, és szóról szóra megerősítette Davidson leírását a szigetről és a hajóról. A legcsekélyebb kétség sem férhet ahhoz, hogy Davidson valóban látta azt a helyet. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon, mialatt ő maga ide-oda járkált Londonban, tekintete ezzel megegyezően ide-oda tévedt azon a távoli szigeten. Hogy miként, az tökéletesen rejtély.

Ezzel véget ér Davidson szemének meglepő története. Talán ez a valódi távolbalátásnak eddig leghitelesebb esete. Magyarázat nincs rá, kivéve, amit Wade professzor tett közzé. Magyarázatába azonban belevonja a negyedik dimenziót és a különböző térelméletekről szóló értekezését. Számomra merő képtelenségnek tűnik a tér görbületéről beszélni - talán mert nem vagyok matematikus. Megjegyzésemre, hogy semmi sem változtat azon a tényen, miszerint nyolcezer mérföldnyire van tőlünk az a hely, Wade azt felelte, két pont között egy papírlapon lehet egy méter távolság, mégis összehozhatók, ha körbehajtjuk a papirost. Az olvasó talán megérti az érvelését, én azonban semmi esetre sem. Wade nyilván úgy gondolja, hogy Davidson a hatalmas elektromágnes két pólusa közé hajolt, mikor a villámlás hirtelen változást idézett elő a mágneses erőtérben, és ez hatott ily rendkívüli módon a látószervére.

Wade mindebből arra következtet, hogy lehetséges látás szempontjából a világ egyik pontján élnünk, míg testünkkel egészen máshol vagyunk. Elmélete alátámasztására még kísérleteket is végzett, eddig azonban csak annyit ért el, hogy sikerült megvakítania néhány kutyát. Azt hiszem, munkájának ez a tiszta eredménye, noha már hetek óta nem találkoztunk. Utóbbi időben annyira lefoglalnak teendőim, nem jutottam hozzá, hogy fölkeressem. Az elméletét azonban teljes egészében lehetetlennek tartom, Davidson esetének egészen máshol keresendő a magyarázata, és én személyesen szavatolok azért, hogy amit elmondtam, annak minden betűje színigaz.

Fordította Vermes Magda

Bizonyára hallottak már Hapleyről - nem az ifjabbik W. T. Hapleyről, hanem a híres Hapleyről, a Hapley-féle Periplaneta felfedezőjéről, a rovartantudósról.

S ha igen, biztosan értesültek a Hapley és Pawkins professzor között dúló szörnyű viszályról, bár bizonyos következményei talán újdonságként hatnak. Azok részére, akik az ügyről mégsem hallottak, szükséges egy-két szó magyarázat, amelyet a tunyább olvasó pár pillantás után átlapozhat, ha nemtörődömsége netán erre tenné hajlamossá.

Hihetetlen, mennyire általános a tájékozatlanság még olyan igazán fontos dolgokban is, mint ez a Hapley-Pawkins viszály. Itt van például az a korszakos jelentőségű polémia, amely megrázkódtatta a Geológiai Társaságot, és amely őszinte meggyőződésem szerint majdnem teljesen ismeretlen maradt ezen testület tagságán kívül eső körökben. Magam hallottam még általános műveltségű emberektől is, hogy úgy emlegették ezeken az üléseken végbemenő nagy jeleneteket, mint holmi egyházközségi tanácsülési perpatvart. És mégis, az angol és skót geológusok közötti gyűlölködés immár fél század óta tart, sőt "számos mély nyomot hagyott a tudomány épületén". Ez a Hapley-Pawkins ügy pedig, jóllehet személyesebb természetű, ugyanolyan mély, ha ugyan nem mélyebb szenvedélyeket kavart fel. A hétköznapi embernek fogalma sincs arról a buzgalomról, amely egy tudományos kutatót lelkesít, sem az ellentmondás szenvedélyéről, amelyet benne felkelthetünk. Ez az odium theologicum, új megjelenési formában. Akadnak emberek például, akik Sir Ray Lankestert szívesen elégetnék Smithfieldben azért, ahogyan a puhatestűeket az Enciklopédiában tárgyalta. A lábasfejűek rendjének az a fantasztikus kibővítése, hogy magába zárhassa a tengeri pillangósokat... De elkanyarodtam Hapleytől és Pawkinstól.

Sok-sok évvel ezelőtt kezdődött a mikrolepidopterák (akármicsodák is ezek) revíziójával, amelynek során Pawkins kiirtott egy Hapley által felfedezett új fajt. Hapley, aki mindig is veszekedős természetű volt, Pawkins egész osztályozásának éles visszautasításával válaszolt.^[4] Viszonválaszában^[5] Pawkins úgy állította be a helyzetet, hogy Hapley mikroszkópja éppolyan tökéletlen, mint megfigyelőképessége, és "felelőtlen, minden lében kanál"-nak nevezte - Hapley ez időben még nem volt professzor. Hapley replikájában^[6] "kétbalkezes gyűjtőkről" beszélt, és Pawkins revíziós munkáját, mintegy véletlenségből, a "hozzá nem értés csodájának" minősítette. Késhegyig menő harc volt. Mindazonáltal az olvasót alig érdekelheti e két nagy ember viszálykodásának részletes taglalása, sem az, hogy miként szélesedett a közöttük levő szakadék, amíg a mikrolepidoptera-ügy után a rovartan minden nyitott kérdésében hadilábon nem álltak egymással. Emlékezetre méltó helyzetek adódtak. Időnként a Királyi Rovartani Társaság ülései kísértetiesen hasonlítottak a képviselőházéra. Mindent egybevetve úgy vélem, hogy kettőjük közül Pawkins járt közelebb az igazsághoz. De Hapley jártas volt az ékesszólásban, tudós emberekben ritkán található érzéke volt a gúnyolódáshoz, roppant energiával volt megáldva, és csodálatos sérelemérzéket tanúsított a kiirtott rovarfaj kérdésében. Ezzel szemben Pawkins nehézkes fellépésű, unalmas beszédű ember volt, aki alakra nézve erősen emlékeztetett egy vizeshordóra; túl aprólékos volt a bizonyítékok elbírálásánál; továbbá némelyek azzal gyanúsították, hogy múzeumi kinevezésekkel üzérkedik. Ezek után a fiatalság Hapley körül csoportosult, és neki tapsolt. Kezdetétől fogva dühödt és hosszú küzdelem volt, amely végül könyörtelen antagonizmussá fajult. A szerencse forgandósága: ahogy a mérleg hol az egyik, hol a másik fél javára billent; ahogy Pawkins valami sikere Hapleyt gyötörte, vagy Hapley szárnyalta túl Pawkinst - mindez inkább a rovartan történetére, mint erre az elbeszélésre tartozik.

1891-ben történt, hogy Pawkins, akinek egészsége egy idő óta romlott, tanulmányt tett közzé a halálfejes lepke "középső csíralemezéről". Hogy mi lehet a halálfejes lepke középső csíralemeze, e történet szempontjából teljesen lényegtelen. Tény az, hogy a tanulmány jóval Pawkins megszokott színvonala alatt volt, és ez kapóra jött Hapleynek, aki évek óta erre az alkalomra várt. Bizonyára éjjel-nappal dolgozott, hogy előnyét minél jobban kihasználja.

Egy mélyreható kritikai tanulmányban Pawkinst foszlányokká tépte - az ember szinte maga elé képzeli zilált fekete haját, furcsán villogó sötét tekintetét, amint nekitámad ellenfelének. Pawkins egy felszólalás keretében színtelen, akadozó választ adott, amelyet kínos szünetek szakítottak meg, de amelyből kihangzott a gyűlölködés. Semmi kétség nem volt afelől, hogy sérteni akarta Hapleyt, de nem volt hozzá ereje. Hallgatói közül azonban - én magam ezen az ülésen nem vettem részt - kevesen fogták fel, hogy emberük milyen beteg.

Hapley legyűrte ellenfelét, és most meg akarta adni a kegyelemdöfést. A lepkék fejlődése általában c. legközelebbi tanulmányában brutális támadást intézett Pawkins ellen. A tanulmány, amely igen sok munkáról tanúskodott, élesen polemikus hangú volt, bár egy szerkesztőségi megjegyzés bizonysága szerint, közzététele előtt még enyhítették is. Mindez Pawkinst nyilván teljesen megszégyenítette, és tekintélyét aláásta. Kibúvót nem hagyott. Érvelése gyilkos erejű volt, hangja teljességgel fölényes. Borzasztó dolog ez egy ember életpályájának alkonyán.

A rovartudós körök lélegzet-visszafojtva vártak Pawkins viszonválaszára. Biztosan válaszol, mert Pawkinsnak mindig helyén volt a szíve. De a válasz mindenkit meglepett, mert Pawkins viszonválasza abból állt, hogy influenzát kapott, amely tüdőgyulladásba ment át, és belehalt.

A válasz talán a leghatásosabb volt, amit az adott körülmények között csak adhatott, és a közhangulatot nagyrészt Hapley ellen fordította. Ugyanazok, akik a két gladiátort a legvidámabban biztatták, az esemény hatására más világításban látták a dolgokat. Alig lehetett kétséges, hogy a vereség okozta izgalom hozzájárult Pawkins halálához. Még a tudományos polemizálásnak is van határa - hangoztatták a megfontoltabb elemek. Pedig a következő lehengerlő támadás már nyomdában volt, és a temetés előtti napon jelent meg. Nem hiszem, hogy Hapley megerőltette magát, hogy leállítsa. Sokan emlékeztek még, Hapley milyen szívóssággal üldözte vetélytársát, de elfeledték a vetélytárs fogyatékosságait. A maró szatíra nem a legillendőbb gyászbeszéd. Az esetről a napilapok is írtak. Ezért gondoltam, hogy jóformán mindenki hallott Hapleyről és erről a polémiáról. De, amint már említettem is, a tudomány munkásai szinte elzárva élnek saját világukban, úgy lehet a fele azoknak, akik évről évre végigmennek a Piccadillyn, az Akadémiába, nem tudná megmondani, hol székelnek a tudós társaságok. Sőt talán sokan azt hiszik, hogy a tudományos kutatás afféle boldog családi kalitka, amelyben mindenféle ember békében megfér a többiekkel.

Szíve mélyén Hapley nem tudta megbocsátani Pawkinsnak, hogy meghalt. Először is hitvány trükk volt a részéről, amiért elmenekült a teljes lehengerlés elől, amire Hapley oly buzgón készült, másodszor pedig Hapley elméjében különös törést okozott. Húsz esztendőn át keményen dolgozott, néha késő éjszakáig, és hetenként hét napot, mikroszkóppal, szikével, lepkehálóval és tollal - és mindezt jóformán teljesen Pawkinsszal kapcsolatban. Európai hírneve ennek a mély ellenszenvnek mintegy véletlen következménye volt csupán. Ebben az utolsó vitában fokozatosan jutott el a drámai végkifejletig. Az elpusztította ugyan Pawkinst, de Hapley életét is úgyszólván felborította, s orvosa azt tanácsolta neki, hogy egy időre hagyja abba a munkát, és pihenjen. Így hát Hapley lement egy csöndes kenti faluba, ahol éjjel-nappal Pawkinsra meg azokra a jó dolgokra gondolt, amiket most már lehetetlen volt róla elmondania.

Végül Hapley kezdte belátni, milyen irányban halad ez az elfogultság. Elhatározta, hogy szembeszáll vele, és nekiállt regényt olvasni. De nem tudta figyelmét Pawkinsról elterelni, amint sápadt arccal utolsó beszédét mondja - amelynek minden mondata remek támadási felület az ő számára. Detektívregényekre adta magát, de rájött, hogy az ilyesmi nem tudja lekötni. Olvasta Stevenson "Szigetéji mulatságai"-t, amíg csak "oksági érzékét" a Palack Szelleme elviselhetetlenül meg nem botránkoztatta. Azután Kiplinghez fordult, és rájött, hogy ő "semmit sem bizonyít", s azonfelül tiszteletlen és közönséges. Ezeknek a tudományos embereknek is megvannak a maguk korlátai. Később szerencsétlenségére megpróbálta Besant Belső ház-át, de figyelmét már az első fejezet a tudós társaságok, valamint Pawkins felé fordította.

Hapley ezek után a sakkra tért át, s ezt némileg megnyugtatónak találta. A lépéseket, a kezdő cseleket és a gyakoribb végjátéki helyzeteket gyorsan elsajátította, úgyhogy a lelkészt mind többször megverte. Csakhogy az ellenfél királyának hengeres körvonalai Pawkinshoz kezdtek hasonlítani, amint az feláll, és a sakk-matt ellen hasztalan kapkod levegő után, s Hapley elhatározta, hogy abbahagyja a sakkozást is.

Egy új tudományág művelése végül is talán jobb kikapcsolódás lenne. A legjobb pihenés a változatosság. Hapley úgy döntött, hogy a kovamoszatokra veti magát, és egyik kisebb mikroszkópját, valamint a Halibut-féle monográfiát maga után küldette Londonból. Azt gondolta, ha talán sikerülne Halibuttal kiadós vitába keverednie, újrakezdhetné az életét, és elfelejtené Pawkinst. A maga megszokott, energikus tempójában rövidesen munkába is merült, hogy az út menti tócsák ezen mikroszkopikus honosait tanulmányozza.

A kovamoszatok harmadik napján történt, hogy Hapley a helyi fauna újszerű gyarapodását vette észre. Későig dolgozott a mikroszkópján, és szobájában az egyetlen fényforrást egy különleges alakú, zöld ernyős, fényesen ragyogó kis lámpa alkotta. Mint minden tapasztalt mikroszkópos, ő is nyitva tartotta mindkét szemét. Ez az egyetlen mód a túlságos kifáradás elkerülésére. Fél szemével a műszert kémlelte, és világosan, tisztán kivehetően lebegett előtte a mikroszkóp kör alakú mezője, amelyen keresztül egy barna kovamoszat haladt lassú mozgással. A másik szemével Hapley mintegy nézés nélkül látott. A műszer rézkerete, az asztalterítő megvilágított foltja, egy ív levélpapír, a lámpa talpazata, és mögötte terjengő sötét szoba csak homályosan hatolt tudatába.

Figyelme hirtelen egyik szeméről a másikra terelődött. Az asztalterítő olyan anyagból készült, amit a boltosok kárpitszövetnek neveznek, és igen élénk színezésű volt; szürkés alapon arany rajzolat, s szórványosan bíbor és halványkék. Egy ponton a mintázat mintha elmozdult volna, és ott a színek vibráló mozgásba kezdtek.

Egyszerre csak Hapley visszakapta a fejét, és mindkét szemével bámult. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

Egy nagy lepke volt ott, pillangó módjára kiterjesztett szárnyakkal.

Különös, hogy egyáltalán a szobában van, mikor az ablak csukva van. Különös, hogy nem keltette fel figyelmét, amikor mostani helyére szállt. Különös, hogy színezése így összeillik az asztalterítőével. Még sokkal különösebb, hogy előtte, a nagy entomológus Hapley előtt a lepke teljesen ismeretlen. Semmi érzékcsalódás. A lepke lassan mászott a lámpa talapzata felé.

- Jóságos ég, egy új faj! Méghozzá Angliában! - kiáltott fel Hapley bámulva.

Hirtelen Pawkinsra gondolt. Semmi sem dühítette volna fel Pawkinst jobban... És Pawkins halott!

Valami a rovar feje és törzse körül meglepően emlékeztetett Pawkinsra, éppúgy, mint a sakk király.

- Az ördög vigye el Pawkinst - mondta Hapley -, ezt meg kell fognom. - Körülnézett valami lepkefogó alkalmatosság után, és lassan felemelkedett székéből. Hirtelen a rovar is felszállt, hozzáütődött a lámpaernyő pereméhez - Hapley hallotta a koppanást -, és elenyészett az árnyékban.

Hapley gyors mozdulattal lekapta a lámpaernyőt, úgyhogy az egész szoba megvilágosodott. A valami eltűnt, de gyakorlott szeme mindjárt felfedezte az ajtó mellett, a tapétán. A lámpaernyőt fogáshoz készen tartva, elindult a lepke felé. Mielőtt azonban kéztávolságra ért volna, a lepke felszállt, és körbe-körbe repkedett a szobában. Fajtájának szokása szerint hirtelen felrebbenve és keringve repült, majd itt tűnt el, majd ott tűnt elő. Egyszer Hapley rácsapott, de elvétette. Majd ismét.

Harmadszorra eltalálta a mikroszkópot. A műszer megbillent, megütötte és felborította a lámpát, majd nagy zajjal a padlóra esett. A lámpa fordult egyet az asztalon, és nagy szerencsére kialudt. Hapley sötétségben maradt. Megrezzenve érezte, amint a különös lepke az arcához csapódik.

Tébolyító volt. Ha kinyitja a szobaajtót, az a valami elmenekül. A sötétben tisztán látta, amint Pawkins kineveti. Pawkins mindig is ilyen zsírosan nevetett. Hapley dühödten káromkodott és toporzékolt.

Az ajtón félénken kopogtak. Azután kinyílt talán egy lábnyira és igen lassan. Egy rózsaszín gyertya lángja mögül a szobaasszony riadt arca tűnt elő; ősz haját hálófőkötő fedte, és bíborvörös köntöst viselt.

- Mi volt ez a szörnyű csörömpölés? - kérdezte. - Történt...? - A furcsa lepke ott repdesett az ajtónyílásban.

- Csukja be azt az ajtót! - kiáltotta Hapley, és hirtelen hozzáugrott.

Az ajtó gyorsan becsapódott. Hapley magára maradt a sötétben. A beállott csendben hallotta, amint a szobaasszony gyorsan fut fel a lépcsőn, bezárja az ajtaját, valami nehéz tárgyat vonszol át a szobán, és azt az ajtónak támasztja.

Hapley előtt nyilvánvalóvá vált, hogy viselkedése és megjelenése különös, sőt ijesztő volt. Vigye el az ördög a lepkét! Meg Pawkinst is! De azért kár lenne a lepkét most elveszíteni. Tapogatózva eljutott a hallba, és megtalálta a gyufát, miután kalapját nagy zajjal a földre sodorta. A meggyújtott gyertya fényénél visszatért a nappali szobába. Semmiféle lepke nem volt látható. Mégis, egy pillanatig úgy érezte, mintha az a valami ott szállongott volna a feje körül. Hapley nagy hirtelen elhatározta, hogy feledi a lepkét, és lefekszik. De fel volt zaklatva. Egész éjjel nyugtalanul aludt, és a lepkéről, Pawkinsról, meg a szobaasszonyáról álmodott. Kétszer is felkászálódott, hogy hideg vízzel locsolgassa a fejét.

Azzal teljesen tisztában volt, hogy a szobaasszonya semmiképpen sem tudná mire vélni a különös lepke ügyét, főleg, hogy nem sikerült megfognia. Senki más, csak egy entomológus érthetné meg őt. A szobaasszony nyilvánvalóan megrémült a viselkedésétől, és Hapley sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan magyarázza ki magát. Elhatározta tehát, hogy nem szól semmit a történtekről. Reggeli után meglátta az asszonyt a kertben, és úgy gondolta, utánamegy, beszél vele, hogy megnyugtassa. Beszélgetett vele a babról meg a krumpliról, méhekről, hernyókról és a gyümölcs áráról. Az asszony szokásos modorában válaszolgatott, de kissé gyanakodva nézett rá, és úgy járkált vele, hogy mindig egy virágágy vagy egy sor bab, vagy valami hasonló legyen kettőjük között. Kis idő múltán a helyzet kezdte ingerelni Hapleyt, és hogy bosszúságát palástolja, bement a házba, majd nemsokára elment sétálni.

A lepke vagy pillangó, amely különös módon, mintha Pawkins egyéniségének bélyegét viselte volna magán, hozzá-hozzászegődött séta közben, bár Hapley minden tőle telhetőt elkövetett, hogy figyelmét elterelje róla. Egy ízben egész tisztán látta, lelapult szárnyakkal, a régi kőfalon, amely a park nyugati peremén húzódik, de hozzálépve rájött, hogy az csak két folt szürke és sárga zuzmó.

"Ez - mondta Hapley magában - fordított mimikri. Ahelyett, hogy egy pillangó kőnek látszana, itt van egy kő, amelyik pillangóhoz hasonlít."

Egyszer valami lebegett és röpködött a feje körül, de akaraterejének megfeszítésével ezt a benyomást elhessegette magától.

Délután Hapley meglátogatta a lelkészt, és teológiai kérdéseken vitatkoztak. Egy vadrózsával befutott kis lugasban ültek, és a vita hevében buzgón dohányoztak.

- Nézze csak azt a lepkét - szólt Hapley váratlanul, az asztal szélére mutatva.

- Hol? - kérdezte a lelkész.

- Nem lát egy lepkét ott az asztal szélén?

- Nem én - mondta a lelkész.

Hapley elképedt. Levegő után kapkodott. A lelkész bámulva nézett rá. Nyilvánvaló, hogy ő sem látott semmit.

- A hit szeme sem élesebb, mint a tudományé - mondta Hapley zavartan.

- Nem értem, mire gondol - válaszolta a plébános abban a hiszemben, hogy Hapley előző vitájukra gondol.

Éjjel felfedezte, hogy a lepke a takaróján mászik. Hapley az ágya szélén üldögélt ingujjban, és önmagával vitázott. Vajon csak puszta érzékcsalódás? Tudta, hogy már nem ura önmagának, de küzdött a józan észért ugyanazzal a csendes határozottsággal, amelyet azelőtt Pawkins iránt tanúsított. A beidegződés olyan makacs volt, hogy Hapley úgy érezte, mintha még mindig Pawkinsszal hadakozna. Járatos volt a pszichológiában, és tudta, hogy az effajta vizuális képzelgés szellemi túlerőltetés eredményeként szokott jelentkezni. Csak az az érthetetlen, hogy nemcsak látta a lepkét, hanem hallotta is, amint a lámpaernyő szélét súrolta, vagy azután, ahogy a falnak ütődött, és azt is érezte, hogy a sötétben az arcához csapódott.

Ránézett. Egyáltalán nem álomszerű tünemény volt, hanem a gyertyafényben tökéletesen tisztán kivehető, térbeli test. Látta a szőrös törzset, a rövid pelyhes tapogatókat, az ízelt lábakat, sőt egy foltot is, ahol a hímpor ledörzsölődött a szárnyakról. Hirtelen méregbe jött, amiért fél egy kis rovartól.

A szobaasszony úgy intézte, hogy a szolgáló ezen az éjszakán az ő szobájában aludjon, mert félt egyedül. Ezenkívül az ajtót bezárta, és egy fiókos szekrénnyel eltorlaszolta. Lefekvés után hallgatóztak, vagy suttogva beszélgettek, de semmi aggasztó nem történt. Végül tizenegy órakor rászánták magukat, hogy a gyertyát elfújják, és mindketten elszunnyadtak. De hamarosan felriadtak, és a sötétben füleltek.

Hapley szobájából papucsos lábak csoszogása hallatszott. Egy szék felborult, és valami erősen a falhoz csapódott. Majd egy porcelán csecsebecse tört darabokra a kandallópárkány védőrácsához ütközve. Egyszerre csak kivágódott Hapley szobájának ajtaja, és a pihenő felől mozgást hallottak. Egymáshoz bújtak és figyeltek. Az volt a benyomásuk, mintha a lakó a lépcsőn táncolna. Hol gyorsan lement három-négy lépcsőfokot, hol ismét vissza, majd lesietett a hallba. Hallották, amint az esernyőtartó felborul, és a felülvilágító ablak összetörik. Azután a retesz csúszása és lánccsörgés hallatszott. Hapley kinyitotta a bejárati ajtót.

Sietve az ablakhoz mentek. Sápadt, borongós éjszaka volt. Majdnem összefüggő esőfelhőtakaró suhant el a hold előtt, és a ház előtti sövény meg fák feketén emelkedtek ki az úttest fakó hátteréből. Észrevették Hapleyt, aki ingben és fehér nadrágban úgy hatott, mint egy kísértet, amint az úton ide-oda futkosott, és a levegőt csapkodta. Néha megállt, majd nekirugaszkodott valami láthatatlan dolognak, másszor óvatos léptekkel lopakodott felé. Végül elindult az úton, a kopár dombok irányába, és eltűnt a szemük elől. Amíg azon vitatkoztak, hogy ki menjen le az ajtót bezárni, Hapley visszatért. Gyors léptekkel egyenesen a házba ment, az ajtót gondosan bezárta, és zajtalanul lefeküdt.

- Colville-né asszony - szólt le a lépcsőn Hapley másnap reggel -, remélem, nem ijesztettem meg az este.

- Ezt aztán joggal kérdezheti! - mondta Colville-né.

- Az igazság az, hogy én holdkóros vagyok, és az elmúlt két éjjel nem volt altatóm. Nincs mitől tartania. Sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem. Átmegyek Shorehambe, és hozok valamit, amitől jól alszom. Már tegnap ezt kellett volna tennem.

De félúton a dombokon át, a gipszbányánál a lepke ismét útjába került Hapleynek. Folytatta útját, és próbálta figyelmét sakkproblémákra összpontosítani, de hiába. A valami csapkodott az arcába, és ő önvédelemből a kalapjával ütött felé. Végül is a düh - a régi düh, amely olyan gyakran tüzelte Pawkins ellen, ismét hatalmába kerítette. Csak ment és ment, ugrálva és csapkodva a szédítően cikázó rovar felé. Egyszerre csak kicsúszott a föld a lába alól, és fejjel előrezuhant.

Érzeteiben itt kiesés mutatkozott, s csak azt vette észre, hogy a gipszbánya nyílása előtt maga alá csavarodott lábbal, egy kvarckavicshalom tetején ül. A különös lepke még mindig a feje körül repkedett. Felé csapott a kezével, és amint a fejét elfordította, két embert látott közeledni. Az egyik a falusi orvos volt. Az volt az érzése, hogy ez szerencse. De azután rendkívüli élénkséggel hatolt agyába az a gondolat, hogy rajta kívül soha senki nem láthatja a különös lepkét, és hogy saját érdekében jó lesz róla hallgatni.

Késő éjjel azonban, miután törött lábát helyre tették, belázasodott, és az önuralomról elfelejtkezett. Hanyatt feküdt az ágyán, és szemét körüljártatta a falon, hogy lássa, ott van-e még a lepke a közelben. Próbálta fékezni magát, de hiába. Az éjjeli lámpa fényénél rövidesen megpillantotta a furcsa teremtést, amint a zöld asztalterítőn, a keze közvetlen szomszédságában pihent. Szárnyai megrebbentek. Hapley hirtelen felindulásában felé sújtott az öklével, s az ápolónő sikoltva ébredt fel. Elhibázta.

- Ez a lepke! - mondta Hapley, azután hozzátette: - Semmi, csak képzelődés.

Egész idő alatt tisztán látta, amint a rovar a függönyrúdon mászott ide-oda, vagy repkedett a szobában. Azt is észrevette, hogy az ápolónő mindebből semmit sem lát, és furcsán néz rá. Meg kell őriznie az önuralmát. Tudta, hogy elveszett ember, ha elengedi magát. Mégis, ahogy az éj haladt, a láz mindinkább úrrá lett rajta, és éppen a rettegés, hogy meglátja a lepkét, kényszerítette, hogy meglássa. Öt óra tájban, ahogy a reggeli szürkület beállt, megpróbált kimászni az ágyból, hogy megfogja a lepkét, bár lábszárát hasogatta a fájdalom. Az ápolónőnek küszködnie kellett, hogy megfékezze.

Ezután az ágyhoz kötözték. Erre a lepke merészebb lett, és egyszer Hapley úgy érezte, hogy a hajára telepedett. Azután, mivel vadul hadonászni kezdett, a karját is lekötözték. Mire a lepke odarepült, és az arcán kezdett mászkálni. Hapley sírt, átkozódott, sikoltozott, könyörgött, hogy a lepkét vegyék le róla - de eredménytelenül.

Az orvos fafejű, éppen hogy végzett általános orvos volt, és teljesen járatlan a lélektan tudományában. Egyszerűen kijelentette, hogy nincs ott semmiféle lepke. Ha lett volna fantáziája, talán még megmenthette volna balsorsától Hapleyt, úgy, hogy beleéli magát az ő érzékcsalódásába, és könyörgésének eleget téve, fátyolszövettel fedi be az arcát. Az orvos azonban, mint mondtam, fafejű volt, és Hapley ott maradt az ágyhoz kötözve, amíg csak a lába meg nem gyógyult, a képzeletbeli lepke pedig ott mászkált rajta. Nem is hagyta el soha, amíg ébren volt, álmaiban pedig szörnyeteggé torzult. Ébrenléte alatt az alvás után vágyódott, az alvásból pedig sikoltva ébredt.

Így most már Hapley hátralevő napjait egy párnázott szobában tölti, s egy lepke gyötri, amelyet senki más nem lát. Az elmegyógyintézeti orvos hallucinációnak mondja. Hapley azonban, amikor jobb kedélyállapotban van, és beszélni is tud, azt mondja, hogy az Pawkins szelleme, ennélfogva a maga nemében páratlan példány, és bőven megéri a fáradságot, hogy megfogja.

Fordította Mikó Imre