Az 1970-es évek elején senki sem mondta volna, hogy az ország harmadik legmélyebb barlangja s a Bakony barlangparadicsoma a Tési-fennsíkon lesz. A bizakodó barlangkutatás legnagyszerűbb példáját a székesfehérvári Alba Regia csoport kis létszámú kollektívája nyújtotta. 1962-ben alakult meg a csoport, amelynek szinte egyetlen, minden hétvégét lefoglaló programja a Tés környéki szántóföldek facsoportokkal tarkított víznyelőinek vizsgálata volt. Egészen 1975 nyaráig komolyabb feltáró sikert nem tudtak elérni, s csak szakkörökben volt ismert magas színvonalú tudományos munkájuk.

Az addig csak I-44-esnek vagy Vadász-nyelőnek nevezett időszakos víznyelőt először 1965-ben, majd később is több alkalommal eredménytelenül bontották. Újra 1975 nyarán kezdték el a kis vízgyűjtő területtel rendelkező nyelő bontását. Októberben kiásták a bejárati kutatóaknát, amely mintegy öt méter mély. Csaknem harminc méteren keresztül szűk, omladékos járatokon haladtak keresztül, majd két- három függőleges hasadékon leereszkedve érték el a barlang úgynevezett Felfedező-ágát, amelyben már megjelentek az első cseppkövek. A rendkívül nehéz körülmények között mélyített kutatóakna alján október 24-én nyílt meg az út. A további felfedezést Szolga Ferenc a csoport évkönyvében írt beszámolója alapján elevenítjük fel. A járat végén biztató jelként hatott, hogy a huzat szokatlanul erős volt. Több munkabrigádot alakítva megkezdték a "Törmelék-szifon" átbontását, ahol már 170 m távolságra és -69 m mélyen voltak a bejárattól. A szifont kb. öt méter hosszában két nap alatt ásták át, amikor néhány méter után elérték a barlang további főágában is jól nyomon követhető, ún. "lóhere szelvényű" eróziós folyosót. Bár ekkor sem volt akadálya a továbbjutásnak, idő hiányában vissza kellett fordulniuk. A következő hét végén folytatták a feltárást. Az előbbi végpontról követték a főágat, majd ennek egy omladékkal elzárt szakaszát a felső járaton megkerülve, egyre szélesebb és 1-1,5 m-re ellaposodó, ferde síkban (rétegdőlés síkjában) kialakuló járatrészekbe értek ... Több jelentős hosszúságú oldalágat és emelet jellegű felső járatot tártak fel, valamint megmászták az aláhajló kürtők nagy részét is. Tovább bontották a szifonok alját, és tágították az omladékos szakasz szűkebb járatait. A bejárati aknát poligonácsolattal biztosították a löszben álló kövek becsúszása ellen. Folytatták a barlang főágának felmérését a Forrás-teremig. Eddigi hossza 450 m és -170 m-re van a bejárati szintek alatt. A végpont természetesen ennél mélyebben van, így jelenleg az I-44-es víznyelőbarlang Magyarország harmadik legmélyebb barlangja. Az új barlangnak nevet is adtak: Alba Regia cseppkőbarlang.

A következő évben, 1976-ban feltárási kísérleteit a csoport a végpontra összpontosította. Ez egy lapos, 7-8 m széles, lejtős járatot jelentett, amelynek bal és jobb oldali omladékos végénél számíthattak továbbjutásra. Baloldalt mintegy 25 m-t, jobboldalt 35-40 m-t sikerült kibontaniuk, de újabb szűkület zárta útjukat. Ezen átjutni nem is technikai, hanem lélektani és egészségügyi kérdés volt. A kutatók bíztak abban, hogy hamarosan elérik a karsztvízszintet, de ehhez 220 m mélységben, időnként 4-4,5%-os légköri szén-dioxid-tartalom mellett kellett megküzdeniük. Mindez komoly igénybevételt jelentett. A szifonon ugyan nem sikerült átjutniuk, de a barlang alapos átkutatásával a járatok összhosszúságát 880 m-re növelték az év végére.

1977-ben kisebb szakaszokkal sikerült megnövelni a barlang főágát, az ún. Szarka-ágat, a Forrás-terem környékét, de a kutatók megállapították, hogy mindaddig, amíg részletes, pontos térképet nem készítenek a barlangról, a további járatok feltárása csak a szerencse, de nem a tudatos munka eredménye lehet. A már országos jelentőségűként nyilvántartott barlangban 1978-ban összesen 75 m-t, 1979-ben pedig kb. 300 m-t sikerült feltárni. Ez utóbbi a Bertalan-ág, amelyet a fehérváriak dr. Bertalan Károly emlékére neveztek el. Az új, jelentős ág feltárása az 1979. évi nyári táborukhoz kapcsolódik, amikor telefonkábel-szerelés alkalmával a Kupola-terem utáni lapos szakaszban egy időszakos vízfolyás agyagos nyomait fedezték fel. Kisebb kövek és az agyag eltávolítása után a továbbvezető szűk nyílást egy tekintélyes méretű tömb zárta el. Ezt nagy erőfeszítéssel sikerült a mögötte lévő üregbe fordítaniuk, s mellette bekúszniuk egy lapos, szűk kis járatba. Bejutottak a Fehér-lapítónak elnevezett 10 m hosszú, ferde szakaszba, de útjukat ismét omladék zárta le. Újabb bontás következett, és sikerült átvergődniük az egyre táguló és magasodó folyosóba, amely a fenyőfához hasonló kalcitkristályos Tüskés-terembe vezetett. Maguk mögött hagyva a különleges termet, az agyaggal feltöltött, komor hangulatú Fekete-lapítón átvergődve a Kártyavár tágas, eróziós járatába értek a felfedezők. Innen a fölöttük levő hatalmas, cseppköves omladékhalmazból vezetett tovább a lejtős járat. Kezdetben állva, majd az agyagfövenyre négykézláb ereszkedve bújtak át a tágas terembe, a bejárat alatt 105 m mélységben fekvő Kőtárba. Ennek végén a Szifon őre nevű impozáns cseppkőzuhatag melletti lyukból kis forrás csatlakozik a rendszerbe. Vize a továbbiakban végigkíséri az ágat. A hosszú folyosó néhány méter után egy hat méter átmérőjű, ellipszis szelvényű, öt méter mély aknába tört le. Folytatása a szűk, iszapos járat, végén a 150 m mélységben fekvő nagy reményű agyagszifonnal. A kutatók valószínűnek tartják, hogy a felszínen 1979 tavaszán megbontott I-100-as objektumnak nevezett járatrendszer szintén az Alba Regia-barlang Bertalan-ágához vezet, s feltehető, hogy a Kártyavár omladékkal eltorlaszolt eróziós folyosójának folytatásaként azonosítható. Az új felfedezésekkel együtt, 1979-ben a barlang már meghaladta a másfél kilométert, s továbbra is az ország harmadik legmélyebb rendszere.

Az Alba Regia-barlangban a székesfehérvári kutatócsoport Kárpát József irányításával három túraútvonalat javasolt a barlang látogatóinak. Az egyik a Bejárat-Cseppkőfolyosó-Kupola-terem; a második a Kupola-terem-Fő-ág; a harmadik a Kupola-terem-Bertalan-ág.

Az Alba Regia-barlang vetített hossz-szelvénye 1981-ben (Kárpát J. és Eszterhás I. nyomán)

A kiépített bejáraton leereszkedve, 20 m után érjük el a szálkőzetben kialakult lejtős hasadékot, a Kismó-szűkületet, majd a Létrás-hasadékot, amelynek aljáról indul a Felfedező-ág. A kanyargó járaton kényelmesen mehetünk a 60 m után következő újabb szűkülethez, majd azon átkúszva ismét állva folytathatjuk utunkat a Cseppkő-folyosóban. A cseppköves, oldott falú patakmeder 20 m után hirtelen beszűkül, s a rövid Omladék-kuszodában, a Fekete-teremben és az U-szifonban folytatódik. Ennek végén egy csőszerű nyíláson felkúszva érjük el a 64 m mélységben fekvő Kupola-termet, amelynek 10 m magas boltozatát az örvénylő vizek csiszolták simára.

Tovább a Kupola-teremből jobbra nyíló, lapos járaton átcsúszva jutunk a Fő-ág tágas folyosójába. 40 m után az I. sz. Travi szűk, függőleges járatán mászunk le a jellegzetes keresztmetszetű Lóhere-folyosóba, majd a függőleges aknához, a Bázis-terembe érünk. A nyolcméteres vaslétrán lemászva már 120 m mélységben vagyunk, s újabb omladékokon átmászva a Fehér-terembe, a Pipi-kürtőbe és a hét méter mély Halál-travihoz jutunk. Az agyagos folyosó két Lapítóján át egyre szűkülő omladéktömbök között érhetjük el a 200-220 m mélyen fekvő végpontot.

A Kupola-teremből a főág felé haladva hamarosan feltűnik a Bertalan-ág irányába mutató tábla, amely a 400 m hosszú, 1979-ben felfedezett szakaszba vezet. A felfedezéskor már leírt járatokban, a Fehér-lapítón és a Kín-kapun át a Tüskés-teremhez, majd a Fekete-lapítón átmászva a Kártyavár tágas folyosójába érhetünk. A Kőtár, majd a Szifon-őre és az Ellipszis-akna után a Bertalan-ág 150 m mélységben, a 3,0-3,5%-os CO₂-tartalmú levegőjű, vizes szűkületben fejeződik be.

Az Alba Regia-barlang alaprajza

Az Alba Regia-barlang nevét viselő barlangkutató csoport a felfedezéssel párhuzamosan saját erőből, a Tésen berendezett kutatóházban kialakított műszerpark segítségével, széles körű tudományos feldolgozásba kezdett. Mindeddig ez az egyetlen barlang Magyarországon, ahol a felfedezéssel egyidőben a tudományos vizsgálatok is megindultak. A barlang alsó-jura korú mészkősorozatban alakult ki, a Tés környékére jellemző löszös fedettség mellett. Mint a kőzetfalból vett minták kémiai elemzéséből kiderült, az oldási maradék a barlang szelvénye mentén rétegről rétegre igen különbözik, ami a járatszelvények kialakításában fontos tényező. A hordalékvizsgálatok szerint a barlangi üledék csaknem kizárólag sósavban oldhatatlan tűzkőtörmelékből áll. Annak ellenére, hogy az Alba Regia-barlang eredetileg a felszíntől el volt zárva, számos gerinces maradvány lelőhelye. A szórványleletek mindegyike fiatal holocén korú, a víz által besodort vagy a barlangban telelő denevérek maradványából állt.

A Tési-fennsík felszínének és víznyelőinek fejlődését Kárpát József több alkalommal alapos matematikai elemzéssel kísérelte meg rekonstruálni. Eredményei nagymértékben hozzájárultak a barlangot sejtető berogyások kijelöléséhez és így az új barlangok feltárásához. Feltételezése szerint a Tési-fennsíkot magába foglaló hegységrög a pliocén végi kiemelkedést követően fedetlen karszttá vált, ahol a dőlt rétegek mentén, a leszivárgó vizek hatására, megindulhatott az embrionális barlangképződés. Ebben a nagymértékben közrejátszott az az átlagosnál jobban oldódó mészkőréteg, amelyben a mai Alba Regia-barlang keletkezett. Az ebben kialakult vízvezető réteg megcsapolta a felszín vizeit, ezáltal nagyobb kapacitású víznyelő, majd víznyelőbarlang fejlődött ki. Ekkor kerültek a barlangba azok a mészkőkavicsok, amelyek a fedettkarsztos térszínről nem juthatnának be. A barlangjáratok tágulását lecsökkentette a fennsíkperemi völgyek hátravágódása, amelyek hatásaként a víznyelő területe s így a barlangképződés intenzitása is kisebbé vált. A befolyó vízmennyiség csökkenését a pleisztocénban még csak elősegítette a löszképződés, amely befedte a Tési-fennsíkot. A barlangba így sok iszap, agyag került, ezek ott lerakódva eltömték a szűkebb járatokat. Valószínűleg ekkor indult meg az erőteljesebb cseppkőképződés is. A barlang élete ezzel még nem zárult le, mert a lösz alatt is történik mészkőoldás, vízelvezetés. A fedettkarsztos víznyelőkön át a barlang főágához kapcsolódó mellékágak továbbra is vizet vezetnek a mélyebb szintekre. Így a barlang újra él, aktivizálódik, de a kezdeti kavicserózióval szemben inkább az áradmányvizek korróziós hatása érvényesül. Feltételezhetően ekkor keletkeztek a folyosók talpán kialakult jellegzetes vízvezető csatornák, a csorgók is.

Az Alba Regia-barlang belső szakaszainak léghőmérséklete mintegy egy fokkal alacsonyabb a magyarországi átlagnál, mert 8,1-8,5°C. Már a kutatáskor feltűnt az az igen kellemetlen tény, hogy a barlang egyes szakaszain a szén-dioxid erősen feldúsul. A barlang Omladék-labirintusától egészen a végpontig terjedő járatrészekben a kutatók légzésszáma jelentősen fokozódott, valamint a gyufát és a spirituszfőzőt csak igen nehezen tudták meggyújtani. A légáramlás-vizsgálatok szerint a bejárattól az Omladék-labirintusig a légmozgásban erős, változó léglökések tapasztalhatók. Ez megmagyarázza, hogy 65 m mélységig miért nincs 0,5%-nál nagyobb légköri szén-dioxid-koncentráció. Az Omladék-labirintust követően mérhető légáramlást tapasztaltak, s az előzetes mérések szerint több helyen 3,5-4,0%-os szén-dioxid-koncentrációt találtak. 1979. március 25-én Dräger-pumpával pontos és részletes levegőösszetétel-vizsgálatot végeztek, amely szerint a barlangjáratok végpontja felé a szén-dioxid-tartalom 2,3-2,8% körüli értékekkel növekszik.

A felfedezésig teljesen zárt barlang mai élővilágának gyűjtését és feldolgozását az Alba Regia csoportból Eszterhás István végzi. 1976-ban kezdett csapdázni, s már ebben az évben 21 fajt tudott megkülönböztetni. A barlangi élőlények száma 1977-ben 56-ra, 1979-ben már 70-re emelkedett.