A solymári Ördög-lyuk nevét sajnos az egész ország ismerheti, mert hosszú, labirintusos járataiban tévedt el eddig a legtöbb kalandvágyó, barlangot felfedezni kívánó "kutató". A Nagykovácsi és Solymár között húzódó Zsíros-hegy oldalában, ma már közvetlenül a nagy fejlődésnek indult Solymár szélén, az elhagyott mészkőbánya felső peremén nyílik a főbejárata. Az oldalban több "hivatalos" kijárata és - sajnos - számos, időről időre titokban megbontott egyéb felszínre nyíló bejárata van, amelyeken át minden lezárás ellenére lejutnak a barlang későbbi foglyai.

A régóta nyitott barlang első tudományos leírását előkelő helyen, a Földtani Közlöny 1871. évi, tehát első kötetében Koch Antal közölte "A csobánkai és solymári barlangok" címen. Leírta, hogy 1870-ben a barlang első szakaszát sikerült bejárnia, de továbbmenni eszközök hiányában nem tudott. "Égő papír belehajítása által annyit láthattam, hogy ily irányban vagy 4°-ra megy le, de aztán ismét más, kevésbé meredek irányban halad lefelé. Nagy darab köveket belehajítván, ezeket csekély időközökben kétszer gurulni, s kétszer esni hallám, miből körülbelül lehet irányára és terjedelmére következtetni. Solymári lakók azt beszélték nekem, hogy egy bele dobott kutya két nap múlva ismét visszajött; miből azt lehetne gyanítani, hogy létezik még egy alantabb nyílás, melyről a nép mitsem tud".

Később, a szervezett magyar barlangkutatás megindulásával egyidejűleg, 1914-ben a Barlangkutató Szakosztály megbízásából Kmetty Béla és Süts Pál felmérték a barlangot, de akkori térképük már a század első felében elavult. Az 1926-ban megalakult Magyar Barlangkutató Társulat hamarosan Solymári Bizottságot hozott létre, amelynek a barlang turista kiépítése és ismertetése volt a feladata. A harmincas évek közepén legfőbb gondját Jellinek János viselte, aki több ismeretterjesztő cikket és önálló ismertető-túravezető füzetet írt a solymári Ördög-lyukról. 1929-ben a vármegye 500 pengős segélyéből megkezdhették a barlang rendezését, a Bizottság, a Magyar Turista Egyesület Pénteki Asztalának tagjaival karöltve, vasráccsal zárta le az üreg mindkét bejáratát. Áthidalták a bejárat elején lévő töbröt, majd az utána következő mélyedésbe két nagy falépcsőt helyeztek. 1935-ben a Barlangkutató Társulat kibérelte a közelben álló kis házat, s barlangi túraházzá alakította át, állandó őrrel. 1936-ban a Budapesti Turista Egyesület Alpesi Osztályának tagjai a bejáratközeli aknába (Sikló) vasgerendákra épített lépcsőt helyezett el, amely ma is biztosítja a lejárást. Közben - elsősorban Jellinek János és Schönviszky László - a barlang több szakaszán végeztek feltáró kutatást. Így 1937-ben megállapították, hogy a Kupola-terem környékén a szűk, agyaggal kitöltött folyosók összeköttetésben állnak a főjárattal. A könnyebb túrázás miatt a törmelék nagy részét kitakarították, s ezzel sikerült a barlangot 80 m hosszú járattal bővíteni. Ez évben már 405 látogatót vezettek a barlangba.

A tudományos kutatás 1943-ban indult meg, amikor Vértes László Győző, a későbbi világhírű ősrégész, első ásatásaként - a barlangban egyedül, csupán egy kakas társaságában - csontmaradványokat gyűjtött. Egy kihalt jávorszarvas teljes csontvázára akadt. Az általa felfedezett lelőhely a rissz eljegesedési szakasz Európában is egyedülálló, a mai napig kiaknázatlan pontja, az ún. Solymári-szint típuslelőhelye. Csontmaradványok egyébként a barlang több pontjáról szórványosan kerültek elő, így a Denevér-teremből barlangi medve és farkas, a Sártorok sárga agyagából pedig gyapjas orrszarvú maradványa. A ma is élő állatok közül leggyakoribbak a denevérek, különösen három faj: a közönséges denevér (Myotis myotis), a hegyesorrú denevér (Myotis blythi oxignathus) és a kis patkósorrú denevér (Rhinolophus hipposideros) és a rajtuk élősködő legyek. A barlang levegőjének hőmérséklete a mérések szerint a belsőbb szakaszokon 9-11°C között ingadozik.

A 325 m tszf. magasságban nyíló barlang dachsteini mészkőben keletkezett. Eleinte Koch és Jablonkai úgy gondolták, hogy víznyelőbarlang volt, de az újabb szemléletű vizsgálatok szerint inkább hévizes eredetű, s már a pleisztocén megelőzően kialakult. Jakucs László szerint típusos a barlangjáratok térbeli elrendeződése, amely egy bokor ágaihoz hasonlítható, ahol a többnyire egy talppontból kiinduló kürtőágak elvékonyodás és felszíni kommunikáció nélkül érnek véget. A hidrotermális barlangkeletkezés legtöbbször - mint Solymáron is - a tektonikus járatok formakincsével szokott kombinálódni, de utólagos patakeróziós hatások is megfigyelhetők.

A barlang bonyolult térbeli szerkezete miatt - térképezése s főleg kiterjedésének pontos meghatározása igen nagy nehézséget okoz. A közkeletű, még az 1930-as években készített s azóta toldozgatott térkép szerint a főjáratok felmért hossza 809 m, de az összes hosszúságot kb. két kilométerre becsülik. Vértes László annak kiderítésére, hogy a jávorszarvas teteme hogyan kerülhetett a ma alig megközelíthető szűk járatba, elkészítette a bejárati részek gipszmodelljét. Valóban, ez az egyetlen használható eszköz, amellyel át lehet tekinteni a bonyolult térbeli alakzatot. Újabban a Ferencvárosi Természetbarát Sportkör Barlangkutató Szakosztálya Hartig Miklós és Horváth János vezetésével 1972-ben elkezdte a barlang pontos térképének elkészítését, de sajnos még nem készült el.

A barlang bejárására nehéz útmutatót adni a bonyolult járatrendszer miatt, ezért legcélszerűbb, ha a történetileg kialakult útvonalat követjük.

A kőfejtő fölött nyíló, lezárt főbejáraton át az Előcsarnokba jutunk, alattunk a Pince, előttünk a lépcső a Sikló kürtőjében vezet a Kupola-terembe, majd a betonlépcső tovább a Denevér-terembe. A lépcső aljától nyugat-délnyugati irányban haladva, a Cirkuszba nyíló átjáróhoz jutunk, majd az Alsó-körút járatai át elérjük a barlang egyik legmélyebb pontját, a Poklot, amely a bejárat alatt kb. 60 m mélységben fekszik. Innen a Kígyó-torka hasadékának megmászásával a keskeny, tekervényes járatrendszeren, a Gilisztákon át az ereszkedő és összeszűkülő folyosó az Óriás-terembe vezet. Ez a barlang legterjedelmesebb ismert csarnoka, alját leomlott kőtömbök borítják. Az Óriás-teremből a főbejárat közelében a Gilisztát balról elhagyva, és a Lófej mellett elhaladva, az Útvesztő nagytermébe érünk. Ez az az elosztópont, ahonnan más irányba, nyugat felé folytathatjuk barlangi túránkat. Egy gyengén emelkedő, agyagos folyosón át, majd a meredek falon felmászva a Zuhatag alá érünk. Szemben a fallal, óvatosan balra lépve, felhúzódhatunk a folyosó bal oldali falában nyíló két szabályos mélyedéshez, a Szemüreghez - vagy ahogy régebben hívták: a Szemüveghez. Innen le lehet menni a Vörös-terembe, de a főút előbb a Guanó-terem párkányára, majd aljára vezet. Észak felé menve a Cseppköves- vagy Aragonit-folyosón, a keskeny Szuszogón, az Anonymus-termen és a monumentális Nagy-templomon át a kijáratnál hagyhatjuk el a barlangot.

Ha a Guanó-teremnél nem a kijárat felé megyünk, hanem délnyugat felé, bejutunk a Fehér-termi-járatba. Az első ereszkedés után balra indul a Vörös-termi-járat. A Fehér-teremhez a Gipsz-folyosón és egy kényelmetlen, alacsony nyíláson át jutunk, és a Dobogó-teremben pihenhetünk meg. Innen északnyugat felé a Nagy-Kéményen, illetve megkerülő járatokon át a Lyukas-terembe érünk. Ha a Dobogó-teremből délnyugat felé indulunk, a barlang legismertebb részéhez, a Fehér-termi-kürtőhöz, s azon át az eredetileg fehér kristályokkal borított terembe jutunk, ahol régebben vendégkönyv volt elhelyezve. A bonyolult barlangrendszerben még számos túraútvonal létezik, de a barlang jellemzésére talán ennyi is elegendő.