Budapest, II. kerület, Frankel Leó u. 48. sz. Itt, a forgalmas út mellett, kellemes gyógyfürdőkkel övezett területen nyílik a Molnár János-barlang. A Tó-presszó teraszán ülők közül sokan nem tudják, hogy közvetlen közelükben van az a 400 m hosszú és 30 m vízmélységű barlangrendszer, amely a Lukács-fürdő vizének nagy részét szolgáltatja.

A József-hegy lábánál fakadó forrásokat már a rómaiak is ismerték és használták, amit számos régészeti lelet között egy Claudius idejéből származó felirat is bizonyít: aqua calidae superiores et inferiores, azaz alsó és felső meleg vizeket említ. Később, egy 1148-as kiváltságlevél a források körül kialakult települést Géza Vásárhely néven említi, de a XII. század végén már Felhévíznek hívják. Mint Kalinovits Sándor 1978. évi gondos kutatásaiból ismerjük, 1187-ben Felhévíz már jelentős település volt, templomot is kapott. A Malom-tó valószínűleg már a középkorban is létezett, hiszen a területen a XIII. századtól működtek malmok, s gyakran került sor malomperekre is. A Malom-tavat a József-hegy lábánál feltörő források körül épített gáttal létesítették, amelyet az 1696-os Fontana-féle metszet és az 1798. évi térkép is ábrázol. A Malom-tó első írásos emlékeit 1510-ben találjuk meg az óbudai káptalan és a szigeti apácakolostor által az óbudai apácák ellen benyújtott panasz formájában. A malmok közelében fürdők álltak, ezek gyakran változtatták formájukat, számukat, s nem utolsósorban tulajdonosaikat. A mai Császár-fürdő a XIX. század elején a főváros legelőkelőbb gyógyfürdője volt, de később szerepét átvette a mellette fekvő Lukács-fürdő. 1858-ban fordulat történt, az épületeket átépítették, kibővítették, majd 1893-ban részvénytársaság alakult, amely gyógyhellyé alakította át.

A Molnár János-barlang vízrendszeréhez tartozó Malom-tó gátját valószínűleg a XIII. században építették először A tavat két forrás táplálja. Az egyik az ún. Boltív-forrás, amely a jellegzetes boltív alatt fakad, s vízhőmérséklete a már több mint egy évszázados szórványos mérések szerint 20,5 és 26,2°C között változott. A tó vízrendszeréhez tartozó másik forrás az ún. Alagút-forrás, amely a Molnár János-barlang víz alatti bejárata. A forráshoz vezető ún. Malom-ág részben természetes, részben mesterséges eredetű. A tereprendezési munkák során a felül nyitott hasadékot lefedték. Vizének hőmérséklete 21,9 32,7°C között váltakozott. Már a régebbi, 1721-ből és 1832-ből származó leírások, de különösen Molnár János részletes elemző cikkei a múlt század közepéről jelezték, hogy a tó vizének leengedése után a környező források apadását észlelték. Ma már egyértelműnek látszik, hogy a Malom-tó hévizekkel keveredett karsztvíz-előbukkanás, amely összefüggésben van az összes környező, karsztvízből táplálkozó forrással.

A József-hegy lábánál még több olyan forrást ismerünk, amelyekhez üregek kapcsolódnak. Ilyen a Zug- vagy Szikla-forrás (Frankel Leó u. 50.), és a Török-forrás (Frankel Leó u. 54.).

A Malom-tóhoz kapcsolódó Molnár János-barlang létezéséről először az Orvosi Hetilap 1858. évi 33. számában találunk említést. Első kutatója az 1860-as években Molnár János orvos és vegyész volt, aki felmérte a hegy oldalában nyíló forrásbarlang száraz részét. A barlang leírásában tekintélyes víz alatti rendszer létezését feltételezte. 1942-ben Papp Ferenc, a Budapest meleg gyógyforrásairól írott könyvében ajánlotta, hogy a József-hegy keleti oldalában, a Malom-tó felett 12 m-rel nyíló Langyos-forrásbarlangot annak első leírójáról, a budapesti gyógyforrások odaadó kutatójáról, Molnár Jánosról kellene elnevezni. Papp Ferenc, a hazai barlangkutatás későbbi nagy támogatója 1937-ben felmérte a barlangot, a Szt. Lukács-fürdő tavasbarlangját, s annak eredményét 1942-ben publikálta. A forrásbarlang víz alatti részeinek feltárását először 1953-ban Kessler Hubert, Rádai Ödön és Chambre Attila kísérelte meg a tűzoltóságtól kölcsönzött, zárt rendszerű oxigénes mentőkészülékkel, de eredmény nélkül. Még ez év októberében az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) barlangkutatói készülék nélkül átúsztak egy régebben már ismert és azóta újra megnyílt, egy méter hosszú felső szifont, amelyen át bejutottak egy 9 m magas, 2 m hosszú és 80-90 cm széles terembe. 1959-ben az ÉKME kutatói újra próbálkoztak, de ezúttal sikertelenül. 1960. május 22-én az MHS BEKSZ búvárai átúszták az Alagút-forrás és a Szt. Lukács (János)-barlang közötti víz alatti termet. 1960-tól 1972-ig többen kísérleteztek új járatok felfedezésével, de komolyabb eredmény nélkül. 1972 elején, Kessler Hubert javaslatára és támogatásával, a Fővárosi Fürdőigazgatóság hozzájárult, hogy a Molnár János-barlangot a Ferencvárosi Természetbarát Delfin Könnyűbúvár Szakosztálya a vízminőség javítása érdekében kutassa. Már 1972-ben 17 alkalommal 980 perc víz alatti tartózkodással 85 m hosszú új járatot tártak fel, 1973-ban újabb 185 m hosszú járatot fedeztek és térképeztek fel. 1975-1976-ban a kutatócsoport búvárai beúszták és feltárták a barlang belső szintjeinek oldalágait. 1976-ban az ún. Dexion-teremben barlangi merülőbázist alakítottak ki, öthónapos rendszeres munkával elkészítették a barlang pontos térképét, 12 perces színes filmet forgattak, és sokirányú tudományos adatgyűjtést, műszeres vizsgálatot indítottak. Az 1977-es év új fejezetet nyitott a barlang kutatástörténetében. Január első napjaiban a vezetőkötél javítása közben észlelték, hogy az addigi végponton, az Óriás-terem alsó részén állandóan tiszta víz áramlik. Erre a meglepő eseményre Plózer István útmutatásai szerint igyekeztek magyarázatot találni. Merre áramlik az Óriás-terem alját kitöltő víz? Erre kaptak választ január 29-én, miután négy nappal korábban már sikerült beúszniuk egy hasadékba. A búvárok január 29-én, remélve, hogy a víz kellően leülepedett, ismét lementek az újonnan megismert hasadékhoz. Behatoltak a járatba, s hamarosan elérték az ott hagyott vezetőkötelet, mely a továbbvezető járatban feküdt. Egy 25-30 fokos lejtésű lapos hasadék volt előttük. Innen Kalinovits Sándor indult tovább. Mintegy 16 m után 3 m magas, 6-8 m széles terembe jutott, amelyből három irányba lehetett tovább menni. A terem alját finom iszap borította. Bármennyire is vigyázott, a legkisebb mozdulat is iszapfelhőt kavart fel. 36 m-rel volt a Malom-tó szintje alatt. Mivel a felkavart iszap mindent elborított, vissza kellett térnie társaihoz, majd a felszínre. Ekkor a Boltív-forrásnál meglepődve tapasztalták, hogy alulról erősen iszapos víz tör elő. Ahogy a térképet készítették, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy megtalálták azt az utat, amelyen a víz az Óriás-teremből a Boltív-forráshoz jut. A hiányzó hatméteres szakasz továbbra is az ember számára járhatatlan maradt. Ezt az újonnan feltárt járatot Plózer István emlékére István-teremnek nevezték el.

A hosszú kutatási múltra visszatekintő Molnár János-barlangnak ma két, ember számára járható, és egy kimutatott, de még járhatatlan bejárata van. A száraz barlangszakasz a Malom-tó feletti hegyoldalban, 112 m tszf. magasságban nyílik, s jelenleg vasajtó zárja le. A második bejárat, az Alagút-forrás csak búvárkészülékkel közelíthető meg, mert a Malom-ágban 101 m tszf. magasságban, a Malom-tó vízszintje alatt 3,6 m-rel nyílik. A rendszer harmadik, ember számára járhatatlan bejárata a Boltív-forrás hasadéka, amely a Malom-tó hídja alatt, 103 m tszf. magasságban található. A hasadék 16 m mélységig ismert 50-80 cm széles repedés. A források vizét a Lukács-fürdő hasznosítja. A barlang járatainak ismert hossza 400 m, átlagszélessége 2,0-2,5 m, legnagyobb vízmélysége 37 m. A barlang legnagyobb mélysége 48,7 m (1979. évi adatok).

Az üreg a József-hegy lábánál, triász és eocén karbonátos kőzetekben északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati, valamint észak-nyugati és észak-déli hegységszerkezeti vonalak mentén alakult ki. A barlangot három-négy fős csoportokban ésszerű bejárni, egy túra 60-90 perc merülési időt tartalmaz. A Malom-tótól indulva, a boltív alatti hasadékon (Malom-ág) át jutunk az Alagút-forráshoz. A szűk, háromszög alakú nyíláson átbújva kisebb terembe érünk, ahol a tájékozódás és a visszavezető út megtalálása érdekében vezetőkötelet fektettek le. Négy méter mélységben, 13 m út után keresztező hasadékba jutunk, ahol elérjük a szabad vízfelszínű, régóta ismert száraz barlangot. Itt a kutatók Dexion elemekből bázist építettek, s a hasadékot Dexion-ágnak keresztelték el. A bázis mögötti szűkületen átbújva 40 m hosszú, levegős szakaszt járhatunk be, amely párhuzamosan halad a Malom-ággal. Végpontját omladék zárja. A Dexion-ágból visszatérve a főhasadékba, hét méter után ismét két méter széles, levegős keresztfolyosót találni a Delfin-teremmel együtt. Innen 16 m távolságra véget ér a folyosó, elértük a Fekete-falat. Nevét a fal barna és fekete színéről kapta. E ponttól balra folytatódnak a barlang mélyebb szintre vezető járatai. A víz hőmérséklete érezhetően csökken, megváltozik a barlang morfológiája. A falak eltávolodnak, a mennyezet felemelkedik, a lámpák fényét elnyeli a hatalmas víztömeg, az Óriás-teremben vagyunk. A falat baritkristályok tömege borítja. 16 m mélyen a terem alját hatalmas kőtömbök alkotják. Tovább két út is kínálkozik: vagy a kőtömb mögötti aknán, vagy a kőtömb melletti hasadékon keresztül egy kisebb terembe jutunk, ahol a "Delfinesek" rögzített mesterséges légbuborékot hoztak létre. Innen jobbra 30 m mélységbe az Óriás-teremmel párhuzamos hasadékba, a beépített kötél mentén pedig a barlang legmélyebb pontjára, a 37 m víz alatti mélységű István-terembe lehet bejutni. A beépített kötelet követve az István-terem lapos, széles hasadékából egy kereszthasadék mentén az ún. Gyökér-ágnál érjük el a végpontot. A közeljövőben egy táró építése után a Malom-ág és a Gyökér-ág közötti omladékot eltávolítják, s ezzel megkönnyítik a további kutatásokat.

A Molnár János-barlang élő példa a meleg- és hidegvizes, tehát kevertvizű barlangok kialakulására. Az itt tapasztalt megfigyelések és vizsgálatok alapján Müller Pál 1974-ben publikálta elméletét a melegforrás-barlangok és gömbfülkék keletkezéséről. Szerinte a melegforrások közelében különböző töménységű és hőmérsékletű, nagy hozamú karsztvizek keveredése hozza létre a barlangokat. A vízszint süllyedése során a melegvíz felett légtér szabadul fel, és ebben konvekciós áramlás indul meg a hidegebb falak hatására. A hideg falra kondenzvíz csapódik le, ez a CO2-tartalmú levegőtől agresszívvá válik. A falakat ott oldja legjobban, ahol a járat elég tág az intenzív konvekció számára, a fal pedig eléggé hideg. Ezáltal a keletkező üreg gömb alakot igyekszik felvenni, s felfelé harapódzik. A Molnár János-barlangban mind a kondenzvíz-lecsapódást, mind a levegő szén-dioxid-tartalmát észlelni lehet, tehát itt nagy esély van az elmélet bizonyítására is.

A barlang vizének áramlási és hőmérsékleti vizsgálatsorozatából (Delfin, 1978) kiderült, hogy a járatokat két eltérő hőmérsékletű víz tölti ki. Ezek egymástól jól elválasztható helyen lépnek be a rendszerbe, és mozgásirányuk is eltérő. A barlang mélyebb részein áramló víz (-16 m-től) hőmérséklete 20,0°C. Az Óriás-terem alsó részébe keleti-délkeleti irányból érkezik, majd az Örvény-folyosón, az István-termen és a Mély-úton keresztül a Boltív-forrás felé mozog. A felső járatokon (-6 m-ig) 22,0-24,0°C-os víz áramlik a Fekete-faltól az Alagút-forrás irányába. Az alsó járatok vízhőmérséklete állandó, míg a felső járatokban mozgóé változó. Mint kiderült, a melegvíz felhasználásának mértéke hatással van a földtanilag közös rendszert képező forrásvizek hőmérsékletére is. Tehát a Molnár János-barlang feltárása és a búvár-barlangkutatók közreműködésével végzett vizsgálatok derítettek fényt a Lukács-fürdő vizét adó forrás optimális hasznosítására és üzemeltetésére.