Uraim, legyünk türelmesek, megértők s megbocsátók. Azért lehetünk ám merészek, lázongók és forradalomcsinálók is. Kívánhatják-e önök Schlauch Lőrinctől, hogy fogadja a vasútnál Vázsonyi Vilmost s együtt keseregjen velünk a világ feketedő reakciós voltán? Ugye hogy nem?... Miért kívánják akkor, hogy Gerő Ármin rendőrfőnök rálicitáljon Bebelre s kiégesse azt a sebet, melyet a mi merészséges nagy Bródy Sándorunk is csak megmutatott? Én mondom önöknek, hogy a világ szociális átalakítását nem a rendőrfőkapitányok fogják megcsinálni, s majd ha a Marsellaise elkopik, az új forradalmi indulót sem rendőr fogja komponálni. Mert óh, harmatos egek, micsoda a rendőr? Zsoldosa, fullajtárja s börtönőre a mai rendnek, a konzervativizmusnak állandó felfogadott őrsége, a hatalomnak vak szolgája. Ha a Gerő Árminok merész, szociális reformokat csinálnának, az többet jelentene a Schlauch bíboros radikalizmusánál is.
Ezután már csak az következnék, hogy Vilmos imperátor egy tósztban összeszidja a nagy német nemzetet, hogy miért nem akarja már megcsinálni a respublikát. A Gerő Árminok liberalizmusának nonpluszultrája csak az lehet, hogy nem élnek túlságosan vissza a hatalommal. De ez is nagyon szokatlan dolog. Hiszen mi a hatalomnak a legelső természete? Hogy terjeszkedni óhajt!... Gerő Ármin semmivel sem jobb vagy rosszabb más rendőrnél. Rendőr alatt értem persze a miniszterelnöktől lefele a hatalomnak minden osztozó társát. Gerő Ármin rendszabályozni vágyik mindent és ez természetes. Viszont Gerő Ármin a maga nagy szerencsétlenségére a magyar társadalomnak egy olyan oázisában jutott főrendőrségre, hol az átlagos magyar mértékhez képest sok az intellektus és sok az individuális hajlandóság. Az is természetes tehát, hogy minket nem olyan könnyen lehet megrendszabályozni, mint másokat. Ez a helyzet s a helyzet vigasztaló. Gerő Ármint pedig fölvidítjuk egy kissé rituális viccel.
Az asszony csúnya volt s a férj persze nem féltékenykedett. Milyen nagy volt hát a férjuram meglepetése, mikor az ő Móric barátját pásztorórán kapta s a pásztoróra női részese az ő csúnya felesége volt. A férj sajnálkozva fakadt ki:
- Móric, Móric, én nem értelek téged. Ha én teszem, hát nekem muszáj, de hogy lehetsz könnyelmű te, akinek nem muszáj!...
...Mi, folyton háborúskodó, izgága újságírók, mindenbe belekötünk, beleszólunk, mert nekünk muszáj, de mért reformál s izgágáskodik Gerő Ármin, mikor neki nem muszáj!... ...Már azt úgyis látja, hogy mi nem vagyunk jó alanyok a megrendszabályozásra. Mért nem elégszik meg hát avval az úgyis túlságos nagy joggal, hogy folyton ellenőrizhet bennünket, a nagyváradi társadalmat? Az ördögbe is, hiszen szocializálódik már a világ vagy mi?
*
Különben szólnak ezek a dolgok a társadalom egyéb fajtájú rendőreinek is. Borzasztó az a könnyűség, amivel Magyarországon az embereket ártalmatlanokká lehet tenni szigorúan törvényesen. E sorok írója például büntetett előéletű. Egy könnyelmű jogászpárbajért elítélték. Van egy fellebbezés alatt álló sajtópöre. Szabad tollú ember s könnyen megtörténhetik, hogy holnap, holnapután sajtóvétségért ismét följelentik. Mindezekhez nem kell egyéb, mint beugorjék egy kis párbajba, ennyi vétséghalmaz után a tekintetes vizsgálóbíró úgy lezáratja, mint egy kis ebet.
Persze törvény szerint. Hát ez muszka állapot s ha netalán valamikor - dii avertant - abszolútabb hatalmú világ lenne ebben az országban, be lehetne nap mint nap csukatni akárkit. Uraim, minden fajtájú, rendű és rangú rendőr uraim, ne tessék labdázni a szabadságjogokkal. Bennünket, sajtót, tollas embereket, úgy is megkopasztottak már jóformán, nem muszáj azonban ezt mindenféle szabadsággal s emberi joggal megcsinálni...
*
Mert nem lehet ám a világot visszacsinálni, mint a világ klerikálisai s buta konzervatívjai hiszik. Mikor egy gróf Andrássy Gyula a tudomány igazsága mellett tör lándzsát s ki meri mondani, hogy az ostoba nacionalizmus, üres sovénség nemcsak emberi, de hazafias bűn is, akkor már hinnünk kell a pirkadásban.
És osztályuralom, jezsuitizmus, kaszinószellem, zsidógyűlölet, bárgyú nacionalizmus hiába fognak ám össze!... Még Ferenc Ferdinánd úrban is hiába reménykednek. A harcnak egy vége lehet csak: világosság. A világosságnak pedig nem árt az sosem, ha Schlauch bíboros nem elégszik meg a világ mai legnagyobb emberének, Herbert Spencernek lesajnálásával, de szent naivsággal megveti az emberi irgalmasságot is, ha az emberszeretetből s nem a Szent Antal-babonából fakad, nem árt annak s nem késlelteti azt még az sem, ha a magyarországi jezsuitizmus segítségére most elhozzák a polyák paulinus barátokat is...
Nagyváradi Napló 1902. május 11.
Dyb.
A francia nacionalizmus lobogója nem is genfi lobogó már. Tarkább rongyot nem produkált még a színek játéka, mint ez a lobogó. Alatta, körülötte nyüzsögnek Franciaország minden szemeten élői, minden elvakultjai s minden hamis játékosai. Rómából dirigált papok, bonapartisták, királypártiak, mérsékeltek, jobban mondva mérsékelten hülyék, önző agráriusok, békétlen henyék. Mesés kis koalíció ez! Egy kapocs fűzi őket össze csupán: egyformán gyűlölik a világosságot s egyformán szidják a radikális haladás híveit, a szabadkőműveseket, liberálisokat, a zsidókat. Ilyen gyönyörű kis banda ez!
A magyar nacionalisták jóval ostobábbak a franciáknál és jóval veszedelmesebbek. A magyar nacionalizmus lemásolta a franciát, de kibővítette a porosz junkerek ultramontanizmusával összekapcsolta a bécsi kamarillával s klerikális antiszemita csapatával, mindezek fölött pedig karmesterének Rómát tartotta meg.
A klerikális, magyar lapok, sőt a Széll Kálmán kedvelt agrárius táborának lapjai is, különös szeretettel figyelik s ajánlgatják példaképpen a francia nacionalista küzdelmeket. Itt Nagyváradon is akadt lap, mely ujjongva tapsolt s himnuszozott a francia választások eredményének, melytől megújulásukat lehet várni az európai társadalmaknak. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a nagy ujjongás hiábavaló volt s Franciaország felemelően gyönyörűen hordozta meg újra a világosság és haladás lobogóját. Ám a mi nacionalistáink francia példát akartak. Helyes. Csak ezt akarjuk mi is. A dicsőséges francia náció prófétája és mártírja, győzedelmes mártírja, volt s lesz a haladásnak, a régieket lealázó új világoknak. Ez a gyönyörű gallus fajtának felséges missziója. Ezért fordul felé hívő, imádó arccal az otrombább lelkű társadalmaknak minden világosabb agyvelejű, tisztább intellektusú egyéne.
Igazuk van a mi nacionalistáinknak: szent figyelemmel kell követnünk a francia lélek útját. Követeléssel és példavevéssel kell lennünk minékünk!
És mi történt Franciaországban?
A francia klerikálisok az imént lefolyt választásokban kudarcot szenvedtek s miután most már nem változtathatnak a dolgon, szenvedélyes vadsággal tüntetnek a protestánsok ellen is. A választások alatt csak az volt a jelszó Franciaországban, hogy: - Le a zsidókkal. Legelemibb érdekük volt az, hogy ne hívják ki maguk ellen a protestánsokat is. Most azonban leplezetlenül akcióba lépett a gyűlölet s "Le a hugenottákkal!" jelszó alatt dühöng. Különösen a Cévennes-ek vidékén izgatták a fanatizált népet csúnya tüntetésekre. Rochepaule-ban 200 fegyveres ember követelte a plébános parancsszavát arra, hogy az "eretnekeket" elpusztíthassa. Más helységekben petróleummal leöntött kecskéket égettek el elevenen máglyarakásokon. "Égessétek el az eretnekeket! Halál a hugenottákra!" kiáltozások között.
Megdöbbentőbb próféciával még Franciaország sem szolgált mostanában. Úgy, úgy: értse meg ezt minden félrevezetett itt a magyar földön, hol a klerikalizmus hazug patriotizmusa, gazdasági bolondgombái elbódítottak sok becsületes embert is. A francia példa mutatja a klerikális tábor grádusát. Előbb farizeus okoskodások jönnek bizonyos tiszta erkölcsről, vallásos megnyugvásról. Azután jön az "üsd a zsidót!" A zsidóütés után nyílt harc következik minden szabadgondolkozó ellen, akár katolikus, akár lutheránus, akár buddhista. Aztán új grádus jön s itt tartunk ma Magyarországon: farizeus, agyafúrt módon előrántjuk a Rákóczit diffamáló törvény eltörlését, de már a lutheránus s istenien szabadgondolkozó, forradalmár Kossuth Lajos érdemeit nem akarják törvénybe iktatni s a lutherani comburantur törvényt is meg akarják tartani, mert hátha még szükség lehet reá! Ezután jönne aztán a hugenották szimbólumos és valóságos megpörkölése és mindaz, amit a spanyol inkvizícióból meg lehetne újra csinálni.
Erre tanít bennünket Franciaország példája s arra, hogy jaj a hugenottáknak ha segítenek a klerikális máglyát építeni. A zsidók után ők következnek.
Nagyváradi Napló 1902. május 17.
A. E.
Ignotus ragadott el engem csupán azok közül a magyar írástudók közül, akik Saint Pierre romlásáról írtak. Olyan gyönyörűséges, amit Ignotus kiált. Háborgó veszedelem, Gea s te rettenetesen nagy bizonytalanság, te szédületes végtelen: mi kicsi emberek fölvesszük veletek a harcot s ezen a földön valamikor a boldog embernek kell uralkodnia. Az Ignotus kiáltása ezt az őrülten szép és büszke dacot váltotta ki az én lelkemből. És tetszik nekem egy nem ismert, szürke embernek dadogó, de isteni váteszsége. Szegeden lakik talán s Meteor néven szokta tudatni, hogy ő a legfelségesebb emberi szándéknak egyik kirendeltje s bele akar nézni a jövendőbe. A korlátoltak és buták talán nevetnek ezen. De Ikarosz fiai nem. Az ember igenis repülni fog! Ikarosz eljövendő unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma. Valamikor a jövendőben - így ír a szegedi vátesz - előre meglátjuk az atmoszféra közelgő betegségét s váratlanul nem sújtja le majd az embert semmi katasztrófa. Dadogva, de istenien így jósol a szegedi vátesz. Termékenyíttessék meg az ő hite és veleje! Bizony a jövendő beszél ebből az emberből. A mi Saint Pierrejeinket - eljövend az idő - meg tudja majd mindentől oltalmazni a nagyhatalmú ember. Dicső és tökéletes lesz az ember, akit én olyan nagyon imádok s akibe én olyan nagyon hiszek. Az ember - mondjuk a bibliával Ádám -, aki most még csak dedóba jár...
*
Hát ki élt igazabban: Pál apostol, Don Juan, Dante, Spinoza vagy egy tökéletesebb Vandervelde, akinek a szavára esetleg száz millió európai ember azt mondja majd egy napon: íme elérkeztünk a perchez, amikor egészen új képet adunk a világnak?!... Pál apostolt, Don Juant, Dantét, Spinozát, talán Offenbachot is és ezt az eljövendő nagy szózatolót vélem a nagy emberi típusok testesítőinek. Ki élt igazabban? E percben átérzem Madách nagy tévedéseit. E percben érzem és hiszem, hogy hitvány és gyönge bár a tömeg, de az életnek a legnagyobbja az, aki az embert imádva és az ember mindenható rendeltetésébe hive, viszi akcióba a legparányibb erejét is. Hogy mit mond ehhez a görög tragédiák fátuma, a törpék fentálló világrendje s az élet semmiségeihez ragaszkodók serege, ahhoz nekem nincs közöm. Hiszen olyan szép az élet, olyan örök, olyan folytonos s olyan csöpp kigumizható gondolatjel vagyok csupán benne én.
*
Hisz olyan szép az élet. Egy májusi zápor állott el e pillanatban. Ide a szobába, az én íróasztalomig tódul a termékeny buja földnek fölgerjesztett erős szaga. Olyan kiapadhatatlanul nagy az életnek csírázó kedve s olyan elképzelhetetlenül nem tudunk mi semmi mást csinálni, mint közreműködni az élet egyre alkotó szent és heves dolgosságában. Mit berregnek az én fülembe most haszontalan, kis esetű komédiák? Mit bánt engem most a függetlenségi kurucok delegácionális stiklije?
Mit akarnak én tőlem most a Kassán pofozkodó zöld gyermekek? Madge Perry és a kis Nelly gyönyörűséges nők, de hiában ugrándoznak most énelőttem. Pünkösd alkonya van. Az élet a vallás kalendáriumában is tudott magának piros betűt kapni, mert pünkösd a termékeny életnek az ünnepe. Bódultan az élet szent mámorától száll felétek, emberek, ez ének, mely nem tudom, hogy tolakodott most föl kurtanadrágos múltamból: "Szent Lélek Isten, töltsd be szíveinket épen mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal!" De valami más melódiát hall a lelkem s valami mást mondanak általam a biblikus kenetességű szavak...
Nagyváradi Napló 1902. május 18.
Ady Endre
- És Nelly Perry -
A legkompetensebb forrásból kijelenthetjük, hogy Miss Madge Perry nem akart Nagyváradon kultúrmissziót teljesíteni, nem akarta "megnemesíteni" az operettet, nem akarta lefőzni sem Barbi Alicet, sem miss Izidora Duncant. Mindevvel talán sikerül megnyugtatnunk azokat, kik szokatlan és merész színpadi jelenségnek tartják és ítélik el ezt a szépséges angol leányt.
Miss Madge Perry semmi egyéb, mint egy mesésen varázsos leány, mint Gringoire is csak zseninek tartotta magát [!] De bizony tessék megszokni, hogy az új, a modern operettszínpad nem enged deszkáira senkit, aki első és legelső sorban nem ragyogó vagy érdekes vagy különös szépség. Miss Madge Perry pedig varázsos és érdekes szépség. Temperamentuma pompás. Táncolni, szebben alig láttunk még színházi nőt. Gray Violetje új és elragadó. A kis szűzies, apostolkodó, beburkolt leányból színes, pompás New York-i szépség, hódító, pikáns, legalábbis annyi művészettel lesz, mint amennyi Nebántsvirág kisasszony nagy sikeréhez kell. Hangja is nagyon kedves Madge Perrynek. A rózsabimbó és méh románcát annyi finomsággal, valósággal ihletettséggel énekelte, hogy a közönség percekig tapsolta. Miss Madge Perry mindenképpen nagyszerű leány s talán egyetlen új stílű operettművésznő Fedák Sári mellett. A közönség, mely megtöltötte a színházat, nagyon sokszor és nagyon melegen tapsolta. Gyönyörű csokrot is kapott. És Miss Nelly Perry... A művésznő kis bakfis huga.
Tegnap először volt a színpadon. Ilyen csöpp kis leánynak talán sohse volt még ilyen nagy sikerű débutje. Egy bakfis, aki bacchánsnő táncát lejti. Valóságos tánczseni ez a mesésen szép kis leány. Hogy tapsolták, hogy újrázták... Kedves, izgató, érdekes színházi este volt a tegnapi este. Visszavárjuk s nem feledjük el a két bájos misszet, akik különben a mieink, magyarok akarnak lenni.
Nagyváradi Napló 1902. május 18.
57. A MARGITTAI MANDÁTUM ESETE
A magyar parlamentarizmusnak tetszik magát lejáratnia s bizony megjósoljuk, hogy ez sikerülni is fog.
Nem fogunk jogászkodni s nem akarunk a jogtudós magyarázóihoz beszélni ezúttal. A margittai mandátum esete elmondat velünk újra egyet-mást s az sem bánt bennünket, ha a mondanivalóink naivságok lesznek némely szigorú jogász urak szemében, kik azért tisztelik a paragrafusokat, mert paragrafusok.
Mi hát laikusan elmélkedünk most.
Örley Kálmánnak le kellett mondani a mandátumáról, mert alapos volt a gyanú, hogy ezt a mandátumot máskülönben erőszakosan s veszedelemhozóan veszik el tőle.
Hogyan került ide a dolog? Olyan ember Örley Kálmán, kinek nincs helye a magyar képviselőházban? Meghamisította talán a népakaratot? Kijátszotta a választóit? Nem teljesítette népképviselői kötelességét? Vagy talán többet költött el a mandátumára, mint a képviselőház kilencven percentjéből bárki?...
Nem, nem és nem. Akik ismerik Örley Kálmánt, becsülik és szeretik. A margittai kerületben olyan nagy a popularitása, hogy ritkaság hasonló. Szívességet örömmel tett bárkinek. Parlamenti viselkedése is nobilis, szimpatikus és politikus volt mindig. A parlament nívója ma olyan alacsony, a képviselőházban annyi üres, polyva ember ül, hogy valósággal kiragyognak az Örley-féle komolyabb egyéniségek. Mért kellett hát Örleynek a pálcatörésig jutnia?
Csak és csupán azért, mert a parlamentarizmusnak tetszik nálunk magát lejárnia. Csupán ezért. Az új tiszta rendszer csinált a népképviselőkből bábokat, akiket ki lehet ütni paraszttal, lóval, kúriai bíráskodással s mindezt a véletlen révén.
Nyíltan beszélik, tárgyalják, hogy Örleynek csak pechje volt. A Paiss-tanács akasztó tanács - mondják. Került volna csak a másik tanács elé a margittai választás ügye, nem történt volna semmi baj - állítják továbbat... Mit jelent ez? Azt, hogy immár nemcsak a kúriai bíráskodás törvényét tartja frivolságnak a közfelfogás, de e törvénnyel többet ártanak a kúria szentségreméltó tekintélyének, mint árthat ötven Szelle-Kormos eset.
De itt nincs még mindennek vége. Nézzük meg az érem másik oldalát is. Szatmári Mórnak minden esetre joga volt a törvényben bizakodva Örley mandátumának megsemmisítését kérni. Mondják, hogy ez a megsemmisítés be is következett volna. De Örley lemond.
A győzelem - azt állítják - a Szatmárié s a kúria Szatmárit, illetve a mandátum ellen peticionálókat kötelezi minden költségek megtérítésére.
Hát csináltak ostobább törvényt még valahol és valaha? Örley Kálmánnak nincs más bűne, mint hogy szegény ember s egy kis pénzt kunyorál. Ezért le kell mondania a mandátumáról. Szatmári "győz" s "elmarasztaltatik". Tessék csak meggondolni jól ezt a dolgot! A "tiszta rendszer" erkölcse ragyog ki ebből a törvényből s minden alkalmazásából. A margittai kerülettel szoros szomszédos a Szilágy megyei tasnádi kerület. Örley volt a margittai szabadelvű jelölt. Szemere Miklós volt a tasnádi. Szemere Miklós kortesei bizalmas társaságban bevallják, hogy a tasnádi választáshoz hasonlítható nem zajlott le még e dicső hazában. Legalábbis százhúszezer forintot szórt szét a tasnádi kerületben Szemere, akinek ott a kerületben azelőtt hírét sem hallották. Örley otthon van Margittán, tisztelik és szeretik. Dehogy is osztogathat ő pénzt. Nem is kérnek tőle s nem is tudna valami nagyon pénzt osztogatni. Hirtelen ellenjelöltje kél s őneki muszáj lesz annyi pénzt szerezni legalább, amennyit a "tiszta" rendszer törvényben biztosít, sőt kötelez. És mert kiderül, hogy neki mástól kell ezt a pénzt kérnie s nincs készen a zsebében, mint a Potoczki partnerénél - ergo - Örleynek el kell vesznie. Szemere ellen is peticionáltak, de a kúria úgy utasította vissza a petíciót, mint a pinty!... Ez a "tiszta rendszer" dicső törvénye.
Örley Kálmán - majdnem biztosra vesszük - margittai képviselő lesz újra. Az ő esete kiheverhető eset. De a margittai mandátum esetével újabb sebet kapott a parlamentnek a presztizse, az új rendszernek a hitele s a kúriának a tekintélye. Mi csak a kúriáért sajnálkozunk. Az új rendszer bűnben fogantatott s eléri sorsát. A parlamentarizmus is csak járja le magát a mai formájában. Gyorsabban valósul meg legalább az igazi népképviselet...
Nagyváradi Napló 1902. május 22.
A. E.
- Feudális urak a demokráciáért -
Pap Dávid után nevetséges dadogás volna, amit én Károlyi Sándor, ez új Kártévő Sándor beszédes kirukkolásához szólanék. Ez a főuzsorás oligarcha föl akarja akasztatni tudniillik az apró uzsorásokat. Már megmagyarázták azonban neki, hogy a kellemetlen francia forradalom óta nem éppen szokatlan dolog, hogy a hóhért is fölakasszák. De meg én, aki el-el szokok menni a végső konzekvenciákig, nem is igen értem az olyan finom disztinkciókat, minő az áru és pénzuzsora kérdéséhez szükséges s nem értem meg, hogy galiciai Kahan Izrael mért inkorrektebb individium [!], mint nagykárolyi gróf Károlyi Sándor de genere Kaplony, ha tudniillik mind a ketten inkorrektek. No de mindezt alapos és tudós írástudók így és másként elmondták már Kártévő Sándornak.
Oh, engem egészen más ragadott meg a díszes gyülekezet előtt elmondott beszédben. A plutokrácia és szocializmus rémeitől megriadt gróf a társadalmi erők harmóniájának himnuszát zengte el szepegve s ugyancsak szepegve erősítgette, hogy meg kell védenünk a liberalizmust s a demokráciát, mert máskülönben baj lesz.
Csak ne volna annyi vérem, amennyi epém van, de pompásan tudnék mulatni, hahotázni én most. Magamban befelé mulatnék s hahotáznék és talán írnék egy pársoros írást tekintetes dr. Bors Emil úrnak, aki Pécsen lakik s akit én csak az írásából ismerek.
Ezt a Bors Emil urat a napokban meg akarták lincselni a klerikálisok. Tehát Bors Emil nagy igazságokat mondott. Azt mondta el, hogy micsoda hazugság a magyar liberalizmus, micsoda istencsapás ebben az országban az ultramontánok befolyása s még más ilyen kézenfekvő igaz dolgokat.
De aztán volt e mondások között egy isteni mondás. Olyasféle, amilyennek nyomában képzelhette el a vak Homér ama bizonyos homéri kacajt. Azt jósolta meg ugyanis Bors Emil: eljön az idő, hogy Magyarországon a klerikálisok fogják megvédelmezni - a liberalizmust, hogy védekezhessenek általa a szocializmus ellen.
Pár soros írásban a lelkem odaadását küldeném most Bors Emilnek, mert aki próféta, az odaadást érdemel. Csendülj fel homéri kacaj! A profécia máris beteljesedett. Egy szegény klerikális féreg, aki alig tizenöt-húsz millió forintnak lehet csak ura, íme megdöbben a plutokrácia növekedésétől és mégjobban megdöbben a közelgő szocializmustól. Ilyen körülmények között egyebet nem tehet: fölcsap a demokrácia apostolának.
Hiszen ez mesébe illő! Hiszen ez csodás! Hiszen, ha a szociáldemokraták tábora gyorsan szaporodik, megérjük még, hogy Vázsonyi Vilmos mellett találjuk gr. Károlyi Sándorékat!...
...Kifáradtam a kacagásban. Mintha mégsem éppen kacagnivaló volna ez a dolog. Mintha mégis csak Bors Emilhez kellene megtérnem s követnem őt az epefakadásban...
...Egy bécsi lap írta a minap, hogy degenerálódott a magyar turáni fajta s megérett az elpusztulásra.
Sovén nem vagyok, de a bécsi lapot hazugnak és gonosznak tartom. Ez a nép, ez a mi népünk nem degenerált. De a degenerálódás mentené meg. Ha a Kártévő Sándorok s mindazok, kik a középkor históriai alapján állanak valamiképpen degenerálódnának.
Ha a Kártévő Sándorokban volna valami a Dugovics Tituszok honmentő virtusából, harakirit volna kötelességük magukon végezniök... Ha a feudális és papi uralkodás meg nem szűnik Magyarországon, ötven év alatt elpusztulunk. De mit bánják ezt a Kártévő Sándorok, papok, mágnások, ultramontánok és buták!... Ugye Bors Emil professzor úr? A mi epénk pedig ömölhetik, amíg csak tart belőle.
Nagyváradi Napló 1902. május 29.
Ady Endre
Nem a mi jeles, fiatal újságíró kollégánkról lesz itt szó s nem afféle absztrakt bogarakról, hanem Biró Lajosról, a világ legegzotikusabb helyein kóborló magyar tudósról s valóságos bogarakról.
Biró Lajos, a kiváló tudós kutató, nagyon szegény tasnádi asztalosmesternek a fia. Nem szerette az iskolát soha. Az érettségi vizsgát letette valami nehezen, de már a budapesti kálvinista teológiát hamar ott hagyta.
A bogarászás volt már gyermekkorában minden ambíciója. Török Ferenc tiszteletes úr volt a tanítója, aki sok érdekes dolgot mondott el egyik munkatársunknak Biró gyermekkoráról. Biró Lajos édesanyja egyszerű szegény polgár asszony, sokat sírt a fia miatt s mondogatta a tanítójának gyakran:
- Van ennek a fiúnak már vagy tíz skatulya bogara. És még mindig bogarak után jár. Nem lesz ebből a gyerekből semmi sem. Ezekből a bogarakból nem lehet megélni...
...És bizony Biró Lajos bebizonyította, hogy még az ausztráliai szigeten is meg lehet a bogarakból élni s ha még hazakerül, esetleg egyetemi tanárságot is kaphat az ember a bogarak révén...
Nagyváradi Napló 1902. május 29.
A sajtón mindenki szeret ütni. Legkivált a konzervatív öreg bácsik és a megcsontosodott, megméltóságosodott bürokraták. Komolyabb glosszát maga Ady Endre sem óhajt fűzni azokhoz, amiket Sável Kálmán főügyész az ő sajtóperének táblai tárgyalásán elmondott. Különben is alaposan elbánt a főügyész úrral dr. Dési Géza. Csak az inkriminált ingyenélésről akarunk itt az apróbetűs rovatban szólani. Csakugyan olyan súlyos szó volna ez a szó? Csak két fogalommal állhat kontrasztban: a drágánéléssel és az akciótlan éléssel. Most már az ördög tudja, hogy áll a dolog. Ha azt írja valaki egy kanonokról, hogy nagyon drágán él, mindjárt rá fogják az emberre, hogy szekularizálni óhatja a papi vagyont. Ha meg az íródik, hogy egy kanonok akcióban van, megint félreértés támad. A "Figaro" egy emlékezetesen ragyogó cikket közölt volt a múlt évben. A cikknek még nagyobb érdekességet adott, hogy állítólag egy egzotikus princ, Jukantor herceg írta. A ragyogó cikk azt fejtegeti, hogy a lázasan dolgozó művelt emberiség célja voltaképpen egy a tropikus tájak semmittevő lakóinak céljával. Az emberiség azt az állapotot igyekezik megteremteni, melyben örökös élvezetben, a semmittevés boldogságában lesz része mindenkinek. Valóban lehet-e szebb célja az emberiségnek, mint az eljövendő új olimpuszi életnek a kiküzdése? És ha a nagyváradi kanonokok esetleg már előlegezték volna maguknak ezt az olimpuszt, hát olyan nagy baj ez? Csak ezt akartuk kérdezni. Ezt is csak így szelíden. Bajos dolog ám ma őszintén írni. A szabad szónak milliónyi az ellensége s a Kozma Sándorok helyébe Sável Kálmánok jövének...
Nagyváradi Napló 1902. május 29.
Az emberek kétfélék. Vagy uzsorások vagy szeretnének uzsorások lenni. A pénz és áruuzsora csak két fajtája a nagy elterjedt uzsorának. Ezer fajtánál is többje van ám ennek. Az uzsorára a föld nevel bennünket. Csodálatos mégis, hogy az agráriusok lelke borzad meg legjobban az uzsorától. Uzsora pedig minden aránytalanság. Uzsorás az én lapom is, mely nem fizet annyit, hogy igényeim szerint éljek. Uzsorás a nagy közönség is azonban, mely csak alamizsnát nyújt az ő lelkiismeretének, a hírlapnak. Ám a nagyközönség nagyobb részét uzsora nyomorgatja. A kereskedő rettenetes áldozatok árán jut ma egy kicsi, szegény egzisztenciához is. A gazdaember sincs különben. Az államhivatalnok meg éppenséggel sincs. De nincs az ügyvédek, orvosok, iparosok, tanítók stb. stb. legnagyobb része. A legtöbben, kik élünk. A legnagyobb uzsorás hát az élet, mely rettenetes kamatokat szed azért a kevés gyönyörűségért, amit nyújt...
*
De az agráriusoknak máskülönben a leghétköznapibb nézőpontból sincs igazuk. A legvadabb uzsoraüzleteket agráriusok csinálják. Nem hiában, hogy ők vannak legszorosabb viszonyban a földdel, e nagy uzsorással. Károlyi Sándor gróf üzletéről, melyet Budapesttel kötött a káposztásmegyeri földekre, ezúttal nem szólunk. De most olvasom egy falusi református tanító levelét. A falvak uzsorásai csak ritkán kazárok. Megzsírosodott parasztok, tekintetes földesurak a leggyakoribb uzsorások. Ezt láttam én is nem egy faluban. Sőt nemrégiben mutattam be egy újsághírben olyan uzsorát, melyben akaratlanul és tudatlanul a nagyváradi káptalan is részes. A káptalan kamattalan pénzeit ugyanis uzsorakamatra kölcsönzik ki egyik Szilágy vármegyei faluban e kamattalan pénzzel támogatott hívek. Ugyanebben a faluban ismerek tekintélyes dzsentriskedő földbirtokost, ki a pénz- és áru-uzsorát egyforma szakértelemmel folytatja. A kazár, kit olyan könnyű és szép minden baj okának megtenni, erre nem képes. Ismerek vidékeket, hol dölyfös urak tervszerű uzsorával tették tönkre azokat a merész kazárokat, akik azt hitték, hogy nekik is szabad a földből életrevalót kitúrni. Így van ez, agrárius urak. Igyekeztem e pár sorból minden istentelen, kozmopolita és szocialista argumentumot kihagyni. Mert ha még többet kívánnak megtudni az uzsoráról a tisztelt klerikális és feudális urak, forduljanak a szociáldemokratákhoz. Azok majd megválaszolják, hogy mi légyen az uzsora s kik az uzsorások?
*
Rettenetes uzsora minálunk a politika. Összeőröl, kifoszt mindenkit, aki malmába kerül. A napokban egy függetlenségi honatyával találkoztam, aki régebbről jó barátom, mikor még csak poéta s polgári állására lapot szerkesztő fiskális volt. Ma átkokat dörög a közös ügyre. Körutakon sujtásos hazafias beszédeket mond a néphez. Megostromolja a delegációk zárt ülését. Egyszóval pusztítja nagy erejét olyan dolgokkal, amiket Szokoly Tamások, Lengyel Zoltánok s más hazafias urak meg tudnak csinálni. Ürességekben vész el, pedig tüzes, erős poétalelke van s komolyabb dolgokra termett.
De ezt már így csinálja nálunk a politika, mely a Széll Kálmánoknál sem haladja minálunk Magyarországon, nagyon kicsivel is túl a malomalatti nívót...
*
A színházi uzsorával végezni hasznos és szép dolog is lesz. A politika után a színház s vele a szoknyakultusz a legnagyobb uzsorás. Nem vagyunk mi éppenséggel ostoba morálprédikátorok. E sorok írója ditirambusokat zengett például Fedák Sáriról s Duse-t nem látta, de bizonyosra veszi, hogy ez az asszony is kiváltaná lelkéből az alattvalóság érzését. És bizonyos róla, hogy még nagyon sok színházi s más nő is tudná lelkesedésre gerjeszteni. De nálunk általában hiányzik minden ízlés, minden disztinkció, művészet és igazság a szoknyakultuszból. Nagyon sok úgynevezett intelligens ember olyanforma indulattal nézi például Márkus Emiliát mint esetleg egy fitos orrú csinos karhölgyikét szemlélgetne. Ez a szoknyakultusz. Higgyék el, hogy a félbarbár Bukarest erkölcstelensége csupán finomság és ötlet Budapestéhez s a többi apróbb magyar Budapestéhez képest.
Különben pedig elég is lesz a színházról s mindenféle egyéb uzsoráról. Az élet halni készül. Itt van tudniillik a nyár. A színház két hét múlva kaput zár s orfeum és uszoda veszi át a haldokló szezont. A politika is szünetelni fog... Szóval kevesebb lesz az élet s így kevesebb lesz az uzsora is...
Nagyváradi Napló 1902. június 1.
Dyb.
A kaszinó újra istenítéletet, tetemrehívást tart. Teljesen mindegy, hogy ez alkalommal a mágnások kaszinójáról van szó. Ha a mágnások kezdik belátni talán már, hogy az ember nem a bárón kezdődik, mi is hajlandók vagyunk kijelenteni, hogy az ember nem okvetlenül végződik a báróságnál. Szóval mi tudomást veszünk a mágnások ügyéről is és nem vagyunk olyan dölyfösök, mint az osztrák szociáldemokraták, akik úgy vélik, hogy a főúri embercsoport fulladjon meg a saját piszkában... Mi nem feledjük el, hogy a mágnás nem tehet róla, hogy ő mágnás s a mágnásnak sem eshet egészen könnyen, ha a bőrét húzzák lefelé.
Az ügy kényes. Egy gróf úr egy másik gróf urat hamis esküvel vádol. Ők ismerik egymás erkölcseit s lehet, hogy a vád nem alaptalan. De előáll a kaszinó. Előáll és tetemrehívást tart. Nem azt mondja, hogy ezt a hamis urat ezennel kidobjuk magunk közül. Ehhez ugyanis teljes joga volna. De ki akarja egészen végezni amellett, hogy nem kiváncsi: vajon igaz-e a vád. A gróf lemond a kaszinótagságáról. A kaszinónak kedve jött a kigolyózásra. A kaszinó golyózni akar. Sőt többet akar, kesztyűs kézzel és úri pallossal ölni akar. A kaszinó követeli a vádat viselőtől, hogy ne viseljen semmi egyebet, csak vádat. A gróf népképviselő. A mágnás kaszinó azt akarja, hogy ne viselje a nép képét. A gróf tartalékos katona.
A kaszinó azt akarja, - hogy ne tartozzék a katonákhoz. A gróf él, a kaszinó azt akarja, hogy ne éljen. Mit akar tehát a kaszinó? Gyakorolni minden hatalmat. A király nevében ítélő bírókat, a törvényt hozó parlamentet, a legfelsőbb hadúrét, az egész társadalomét. És hogy ennyi felséges hatalommal ne kerüljön egy mondatba: a Bali Mihályét is...
A kaszinó ilyen rettenetes tirannus ebben az országban. És a legtöbb kaszinó olyan, mint a mágnás kaszinó. Károlyi István, Szapáry Pál, Andrássy Tivadar ott vannak a kajászószentnándori kaszinóban is. A helyi társadalom szeplőtlen előkelőségei ők. Szigorú, kegyetlen urak, akik szintén tudják Bali Mihályt is helyettesíteni, ha kell. A kaszinó él és uralkodik ebben az országban törvény, trón, parlament, bíróság, társadalom, sajtó felett.
Minden bajuknak, tragikomik[um]uknak legkiáltóbb magyarázója a kaszinó. Micsoda ország, ahol ilyen institúció teremhet és virágozhat.
...Öreg szokás szerint most Széchenyi Istvánra kellene hivatkoznunk. Mi nem ő rá hivatkozunk. A Károlyi Istvánokra, Szapáry Palikra s szerteszét élő majmaikra. Hát komolyan hiszik, hogy sokáig tarthat ez az állapot?!...
Nagyváradi Napló 1902. június 8.
(ae.)
- Kuruc furfang -
Blaha Lujza asszony tegnap este egy tucatnál tucatabb, görögtüzes színpadi tákolmányt tett értékesebbé sok becses, igaz munkánál s míg elragadtatva néztük, mennyire él, beszél, kacag és dalol Rózsi, az eleven kuruc parasztasszony, a lelkünkben himnusza csendült halkan s meghatottan az ifjúságnak...
...Ugye csodálatos? De úgy van. Ez a kiválasztott nagy asszony valóságos prófétája, apostola az ifjúságnak. Az ötletnek, a finomságnak, az értelemnek, s az üdeségnek annyi becses apróságával aggatta tele a váznak is gyönge, hitványul épített szerepet, hogy az életté s elragadó, páratlan művészetté vált. És hogy nótázott Blaha Lujza! A naiv nóták klasszicifikálódtak[!], kitöltődtek, megnőttek...
A közönség, a zsúfolt ház, a lelkesedésnek csaknem lázával ünnepelte a nagy asszonyt, aki gyönyörű virág-lírát is kapott. Előadás után újra kicsapott az utcára az ováció hullámzása s a több százra rúgó tömeg kísérte éljenezve a lakásáig.
Az előadás igen sikerült s mindenesetre felülálló a népszínházi nívón. H. Novák Irén értelmes, finom, kedves Katicája, Bognár originális jóízű Bögözije s Szarvasi ügyes Bedője váltak ki legjobban, de tetszettek P. Szép Olga, Benkő Jolán, Kulinyi Mariska, Szatmáry, Erdélyi és Bérczi is.
Nagyváradi Napló 1902. június 8.
- Télen és Éjjel az erdőn -
Vajon bele fogunk-e törődni majd valamikor sokára, hogy Blaha Lujza nincs a színpadon? Vajon tudja-e mindenki, hogy kicsoda nekünk Blaha Lujza?...
...Az utolsó két búcsúzó nagyváradi estén ez a két kérdés nehezedett a lelkünkre. Pedig különben milyen sugarasak, milyen istenien ragyogók voltak az utolsó Blaha-esték! Vasárnap este a Télen jött-ment asszonyának aranyos gazdag lelke ragyogta be a házat, mely zsúfolásig megtelt s tegnap, a legutolsó estén, Boriskát láttuk, a legleányosabbat, legszűziebbet minden leányszüzek között.
Újra elmondjuk magunkért s a magunk gyönyörűségére, hogy Blaháné az örök fiatalságnak, örök szívbeli jóságnak, örök sugárosság[nak] papnője. A közönség kimondhatatlan lelkesedéssel, lázzal ünnepelte s búcsúztatta a nagy asszonyt. A nagyváradi kis fehér múzsacsarnok pedig kéri s várja sima falai közé.
Vasárnap este Eleméry Klárika jutott el az igazi sikerek egy újabb stációjáig s Pintér volt fölötte kitűnő partnere a nagy asszonynak.
Tegnap este Örley Flórának volt még nagy sikere Máli szerepében s hasonlóképpen nagy sikere volt Pintérnek, Bognárnak, Peterdinek, Bérczinek és Erdélyinek.
Mindkét előadás sok dicséretre méltó volt egyébként s méltó a nagy vendéghez is, kit tegnap újra nagy tömeg kísért haza lakásáig. Csaknem zsúfolt volt a tegnapi ház s csak a legfigyelmesebbek fedezték föl, hogy egyetlen színügyi bizottsági tag sincs jelen. De a Blaha-esték nagyszerűségéhez még tán ez is kellett és illett.
Nagyváradi Napló 1902. június 10.
- A Szigligeti Szinház premierje -
A mi viszonyainkra nagyon karakterisztikus, hogy a "Vesztaszüzek" nagy sikerét a darab erkölcstelen híre csinálta meg. Hiába, nálunk mindent Apelles csizmadiái döntenek el. Még egy operettecske sorsát is.
A "Vesztaszüzek"? Nagyon értékes és becses produktuma a színpadi könnyebb zsánernak. Lehetséges, sőt valószínű, hogy eredetije textusban is több és jobb. Mi mindezt csak teljesen elrontani nem sikerült muzsikájából éreztük és vettük ki. Ez a muzsika nem a régi és már redvesedett francia operettzene. Fölfrissült, új, eredeti és ötletes. Modern egészen s amennyiben ilyen stílű zenének lehetséges és illő: wagneri. És nem lármás, nem durva füleknek szánt - nem az instrumentálás hatásaira épített muzsika ez, hanem finom, mindig beszédes, ötletes és kecses. A Vesztaszüzek muzsikája nem is rohan mindjárt az utcára, mint a Jones-féle angol melódia, de igenis populáris lesz és sokszor visszacsalogató lesz azok számára, kiknek kedélye finomabb visszarezgésekre kimívelt. Külön nem emelünk ki egy számot sem e muzsikából. Valamennyinek volt joga a megszületésre s ha sajnálunk valamit, az csak az, hogy a katonazene, az eléggé nem dresszírozott kórus és néhány szereplő színész lehetetlensége miatt e muzsika sok finomsága és szépsége benne veszett a partitúrában.
A librettóról kellene még szólnunk. De mit? Oh, jaj, ha budapesti ízlésre dolgozó átültető fuser mesteremberek kezébe kerül valami! Azt aztán megdolgozzák, kiforgatják s akklimatizálják istenesen. Az Otthonnak, a New Yorknak, az aszfaltnak, a zsúroknak, szóval egész Budapestnek minden szellemeskedése, tehát ocsmánysága, hülyesége s arcpirító egyértelműsége helyet kap az ilyen átültetésben. Szegény Depres és Bernède urak de megrőkönyödnének ettől az átültetéstől, mert okvetlenül különbnek s ízlésesebbnek kell lennie az eredeti szövegnek.
Ami az erkölcsöket illeti azért, hát azokat nem kell félteni e darabtól. Csak azokat az erkölcsöket mételyezheti meg a színpad, amelyek - nincsenek...
És most az előadásról szóljunk röviden. Legnagyobb hibája az volt, hogy szolgaian másolta a budapestit. Elveszett a darab felséges paródia-arzenálja majdnem egészen, éppen úgy, mint Budapesten. Pedig nagyon sok helyen többet kínál a darab bármelyik Offenbach-darabnál a paródia céljaira.
Azért nem volt ám az előadás minden érték nélküli s az új fényes díszletek, ruhák s egyéb házi hatások sokat feledtettek el a librettó magyar eredendő bűneiből. A közönség rendkívül jól és sokat mulatott s tapsolni is igen sokat tapsolt. A szereplők közül ügyes volt, bár nem keltett elég illúziót Ámon Margit. Kedves hangjával, egyéni szeretetreméltóságával és a kezdő ügyetlenségével elragadó volt Eleméry Klárika.
A darab parodisztikus forrás[á]ból legtöbbet Tóth Elek és Pogány Janka merítettek. Benkő Jolán, Szatmáry, Pintér, Erdélyi és Bérczi érdemelnek még elismerést és jusst a sikerből, mely tagadhatatlan.
A darabot ma megismétlik.
Nagyváradi Napló 1902. június 11.
(ae.)
A klerikális elménckedés a liberális lapokat keresztelte el kóser lapoknak, s a klerikális lapok gyakran szidnak két nagyváradi kóser lapot, melyek közül az egyik mi volnánk.
Egy derék kollégánk, a debreceni "Szabadság" hívja fel most egy hírben a figyelmünket a Kossuth-párt debreceni lapjára, a "Debreczen"-re, mely szintén a kóser lapokat szidja s a nagyváradi két kóser lapot is.
Az ördög figyelne a kis újságpapirosra, mely különben akkor vétette magát először észre, mikor Vázsonyiról kisütötte, hogy eladta Debrecenben a hazát s a Kinizsi Pál malomkövét. A kedélyes lapocska obskurusan antiszemita, elrettentően mucsai, szűrszagúan sovén s aggastyán módra erkölcsös. Ignotus szavával élve állandóan honkanászkodik s fecseg.
Egy pár naivságot egymás után tollra tűztünk a kis lapból s ezért dühöng most.
Nem tulajdonítunk nagy fontosságot az esetnek s ezért apróbetűzzük meg. A debreceni "Szabadság" figyelmét köszönjük. Egyetlen komoly tanulságát az ügynek pedig lejegyezzük. A kálvinista Róma Kossuth-pártjának a lapja antiszemitább Drumontnál s klerikálisabb Zichy Nándornál...
...A Kossuth-pártról kiderítettünk mi már egy pár ilyen különös dolgot...
Nagyváradi Napló 1902. június 12.
- New York szépe -
Fedák Sári, a magyar színpadi deszkának ez a csodálatos, ragyogó leánya, Nagyváradon van ismét. Őt vártuk, ő utána vágyakoztunk. Az ő fiatal tündérsége lehelhetett már csakis életet az elmúlásba, a haldokló szezonba. Hisz ő a csodák leánya.
Zsazsa eljött csodatétel végett s azóta illatot s kedvet lehelnek az álmos kis fehér múzsacsarnok falai. Fölhangolta ő a lelkeket ismét s a mámort visszaültette ismét oda, hol olyan nagy volt már a hideg, fejszaggató katzenjammer.
Micsoda leány ez a Fedák Sári! Mert nem kap már erőt, mivel kedve szerint tülekedhessék, - a maga szépséges erejével kél harcba. Kiválasztja a New York szépe boszorkányos rongyos ruhájú gamine-jét s mint Kissie ugrott tegnap elénk és hozott magával annyi rakoncátlan életet, színt, amennyit - hajh - nagyon ritkán látunk. És fiúskodott, pajkoskodott, beszélt, dalolt, táncolt. És lefoglalta magának teljesen a színpadot s úgy csinálta azt a merész okkupálást, mintha ez neki célja se volna. Nem is láttunk mi tegnap este senki mást, csak őt. Az ő kedvéért megváltozott az egész darab s mintha az ő kedvéért összezsugorodott volna minden színpadi lélek.
Ő elkacagott, eltáncolt, elragyogott mindent a többi elől. Magaragyogástól szenzációs toalettjeiig minden fényesebb volt másnál. Még a másnak szánt irgalomtaps is az ő nagy diadalát szolgálta.
Áhítva, várva várjuk a még jövendő Fedák-estéket.
Nagyváradi Napló 1902. június 13.
- Vesztaszüzek -
...Cyprisről lehullott a lepel. A színház megmozdult. Az éhes, dühödt szemek fölfeszültek a színpadra. A jámborabb lelkek rettegtek. Ami pedig a színpadról leragyogott, az a szépségnek szűzies, ragyogó apoteózisa volt.
- Könyvet kellene írni ennek a csodaleánynak az ízléséről - suttogta mellettünk valaki.
És így van. Ez a leplét leejtő Cypris többet elmond Fedák Sáriról a mi lelkes, tüzes, de darabos, odavetett írásunknál is.
Lám, a "Vesztaszüzek" második előadására alig lézengtünk föl a színházba egynehányan és Fedák Sári tegnap premiert csinált a "Vesztaszüzek"-ből. Az ő csodálatos egyénisége átformálta, megfinomította a durva hatásfegyverekkel máris majdnem teljesen lejáratott operettet.
A Fedák Sári Cyprise az igazi. Benne van a darab lelke, mely offenbachi, éppúgy, mint a Fedák Sári lelke. A Fedák Sári kacagásában megérzett a sírás elcsuklása, táncában, tüzes, szilaj, vértforraló táncában pedig a vérnek fátuma, az ellankadás.
Tegnap újra mélységes filozófus volt ez a leány: magát és mindent kicsúfoló istennő. Akik pedig a komolysághoz és mélységhez szigorú formákat is kívánnak: hallhatták a dalt a fűzről. Megrázóbban nem filozofált még leány a világon, mint Fedák ebben a szent mozdulatlanságban elzokogott dallal.
A színház zsúfoltig tele volt és még Fedák-estén sem volt lázasabb és lármásabb, mint tegnap. Szeretőbb ovációt alig látott még valaki a Szigligeti Színházban.
Az előadás maga is megnemesült, - mint mondtuk s ünneppé vált Fedák Sári jelenvalóságától.
Nagyváradi Napló 1902. június 14.
- Három pár cipő -
Mi igen örvendeztünk, hogy Fedák Sári tegnap nem volt a magyar Lénik közül sem Blaháné, sem Pálmay Ilka, sem Gerőfiné, sem Örley Flóra, hanem Fedák Sári. Nem lepett ez meg szerfölött bennünket. Ilyen erős, nagy, gazdag lelkű leány, mint Fedák Sári, nem is lehet más csak új és originális. De mi más ok miatt jegyeztük le ezt a dolgot. Azért, mert némelyek hibául rótták fel, hogy Fedák Sári "nem respektálta a darab kedve[nce]it". Hálásak vagyunk azért Fedák Sárinak. Ezt vártuk az erejétől. Ragyogva mutatta meg, hogy ilyen bécsi szamárság életét megnyújthatja egy élő, becsületes szerep s egy ilyen szerepért érdemes egy ilyen darab arra a tisztességre, hogy Fedák Sári játsszék benne. Fedák Sári tehát avval a tudattal játszott, hogy ma este a színpadon csak Léninek van joga élni. Soha se volt hát jogosultabb az a bizonyos inkriminált Fedák tirannizmus, mint tegnap este. És tirannizmust sohse tűrtek meg szívesebben, mint tegnap este.
Csupa egészség, üdeség, elragadó pajzánság, ötlet és kedv volt a Fedák Sári Lénije. Fölszabadultak színes, gazdag, nagy tehetségének azok a szárnyai, miket lekötöttek eddig a Magyar Színház cirkuszdarabjai, s megtetszett előttünk a közeli jövendő Fedák Sárija, ki diadalmasan fogja bebizonyítani, hogy ellenségei éppenséggel nem, s rajongói sem ismerik az ő talentumának teljességeit.
A közönség úgy ünnepelte egész este, ahogy Fedák Sárit ünnepelni szokta. Páratlan lángolással.
Nagyváradi Napló 1902. június 15.
Mondjanak hazaárulónak, - engem megszégyenített Pavlovics Ljubomir országgyűlési képviselő és hazaáruló úr. Úgy sejtem, hogy ezt a szégyent sokan érezik e hazában.
Pavlovics Ljubomir úr ugyanis megegyezett az összes nemzetiségi képviselőkkel akkor, mikor a magyar parlamentbe bekerült, hogy ők nem fognak lovagiaskodni s nem engedik magukat lovagiasan tönkretétetni...
...Én aztán nem tudok egyebet. Elárulta-e a hazát vagy sem a derék Pavlovics, - nem tudom. Mivel a hazaárulás nem könnyű üzlet, kételkedem is a vádban. De akár árult, akár nem árult hazát Pavlovics Ljubomir úr, már akkor elbánt ő velünk, mikor azt a fönti kis megállapodást megcsinálta. Hogy meg tudott szégyeníteni bennünket ez a Pavlovics! A mi junkereskedő, "coki"-zó, gavalléroskodó parlamentünk micsoda bélyeget kapott ettől a Pavlovicstól! Micsoda kegyetlen lenézés van ebben a megállapodásban!...
Valaki már fölhozta előttem: én is az ír képviselők példájára akartam hivatkozni. Micsoda merész módon tüntettek ezek az angol parlamentben a maguk búr barátságával s nem jutott eszébe senkinek sem szimpliciter kirúgni őket, sem raffinált lovagias formákkal megölni. Mert az angol parlamentben, melyre nálunk talán még Gabányi és Lengyel képviselő urak is szeretnek hivatkozni, tudják ám, micsoda szent dolog a parlamentarizmus s a népképviselő mandátuma.
A Pavlovics Ljubomir mást látott nálunk. Látta, hogy a parlamentnél ebben az országban nagyobb hatalom a kaszinó. Látta, hogy az osztályuralomnak szövetkezete a parlament, mely összeröffen s roppant összetart, ha ezt az osztályuralmat valami fenyegeti.
Látta a műsovinizmust, mely megrettenti a legerősebbeket s látta, hogy a magyar fokos most is a fejét fenyegeti mindenkinek, aki a fejével gondolkozni mer.
És amióta Pavlovics úr képviselő, minden neki adott igazat. A düh fojtogat most is bennünket, ha arra a gyalázatosságra gondolunk, amit Vázsonyi Vilmossal elkövettek. Hát mikor az ősz Madarászt, ezt az örök ifjúságú forradalmárt agyonlármázták a fiatal hülyék!... Vagy emlékezzünk csak a diósadi mandátum heccére, mikor a függetlenségi honkanászok hallatlan terrorizmussal kierőszakolták egy puszipajtásuk mandátumának megerősítését. De itt van a Forgách-eset, mikor a kaszinó egyenesen jusst formál annak az eldöntésére, hogy lehet-e valaki népképviselő vagy sem. Vagy tessék megfigyelni azt a hajszát, amit a reakcionáriusok Vészi József ellen indítottak, aki úgy látszik Vázsonyi után a soros!
Hát nem igaza van Pavlovics Ljubormirnak? Hát nem meg szégyenített-e bennünket ez a Pavlovics?
A hazaárulás vádjáról - ismételjük - nem szólunk. Mi azt látjuk csak, hogy Pavlovics igazi népképviselő. Az ő népe küldte s ő az ő népén kívül nem ismer más fölöttes hatalmat. Nem engedi magát ostoba kaszinói formák, reakciós instrumentumok s műsovinizmus által terrorizáltatni. Bárcsak a népképviselőség ilyen magas értékelésére a mi saját kedves honatyáink emelkednének végre. De ők maradnak, akik voltak s egy húron pendülnek mind, ha radikálisabb hangok hangzanak.
Milyen gyötrelmesen csalódnak pedig e jó urak. Hát azt hiszik, hogy fokossal, kanászkodással, betyárkodással lehet nemzeti államot csinálni? Nem is beszélve kultúrállamról. Azt hiszik, hogy a nép tovább is baromi módon szállítja a gavallérokat - a kaszinónak?!...
Ha Pavlovics Ljubomir hazát árult, tessék szabad folyást engedni a törvénynek! Mert jogállam volnánk tán, vagy mi a szösz? De ne tessék Pavlovics úr alkalmából még jobban körülbástyázni a parlamentet, hogy oda aztán most már igazán ne férkőzhessék semmiféle radikalizmus. A szocialistákat akarják tán előre elintézni a Pavlovicsok bőrével? Vagy okuk van egy kis patrióta műharagot mutatni?
Lehet, hogy hitvány hazaáruló ez a Pavlovics, de inkább népképviselő, mint a parlament tagjainak kilenctizedrésze. Ezt arcomon szégyenpírral vallom be, de be kell vallanom. Velem még nagyon sokan vallják, akik undorodnak a mai magyar közélettől s reménykedve várják a radikalizmus előtörését.
Nagyváradi Napló 1902. június 20.
A. E.
Mint protestánsnak született ember, örömömben természetesen majd kibújom a bőrömből, mikor olyasmiket olvasok és hallok, mint mostanában. A germánok kacskakezű császárja, aki egy darabig mulatságos figurája volt a világnak, most már nem tud mulattatni bennünket. Ez az ember a végzet embere s ha megcsinálja, amit meg akar csinálni, hajh sok száz esztendőkig fog attól a világ könnye folyni. Vilmos császár nem akar egyebet, mint egy megfejelt új szent birodalmat s ez az impérium germán és protestáns volna. A múltkoriban arról beszélgettünk egypáran, ha vajon tragikus alak volt-e Luther Márton. Hát Luther Márton most készül tragikus alakká válni. Németországban megszületett s világhódító útra készül a protestáns ultramontánizmus. Bizarr, zord, otromba épület ez. Nincs benne a pápizmus művészi architektúrájából. De a lelkeket talán jobban fogja megfojtani, megölni a pápizmusnál is. Annyi benne a ridegség, hogy századokra képes megdermeszteni a világot. Ennyi, amit látok s amit lejegyzek ott, ahol írni szoktam s amit, ha máshol nem lehetne, egy elzárt naplóba is leírnák. Mert talán nem látok jól. De annyit látok, hogy a meghamisított krisztiánizmus új formában tör a világra s az emberi lelkekre. Ilyenkor a leggyengébb hangnak is kiáltani kell.
*
A zsidó etikának, melyen épült a kereszténység is, bizony rettenetesen tartós élete van. Egy ragyogó angol-zsidó író szerint Heine gyötrődve kérdezte a halálos ágyán is:
- Meddig fog még együtt csatázni a hellén és a zsidó?
Mert a lelkek még ma is a pogány-hellén és a keresztyén-zsidó világ nagy harcának egyes, kicsinyke heroldjai.
Ez a világ legnagyobb harca s most, a mi korunkban, újra a zsidó-keresztyén világ került felül. A pogány-hellén világ még a jövendő méhében tartja az új, a várt Voltaire-okat. Hogy a német császár újra bigottá akarja tenni a maga népét, melynek lelkéből különösen egy láng, a szocializmus, már-már pörzsölni kezdte a régi formákat, - csak egyetlen szimptoma. De Sienkiewicz regényét, mely a panegyrikonja a pápaságnak s a lenyűgöző vallásszervezetnek, - az egész világ olvassa s a budai színkörben a kereszt jegyében közös mérget szed a mágnásnegyed és a Dob utca.
Nem kis dolog ám ez s nem is nagyképűség. Az emberiség mai és jövendő millióinak életsorsa döntődik most el. Az örök tragikumhoz híven. Mert nem Tolsztoj krisztiánizmusa hódítja meg a világot, mely tiszta és nemes, hanem a föld zsarnokainak önző krisztiánizmusa.
...Akiknek a lelke pedig szabadon szokott lázadozni, Heine gyötrelmét érezzük most s könnyes szemekkel fohászkodunk:
- Adj, óh sors, egy kis pogányságot a földre, mert elveszünk a szomjúságtól.
*
Aki Zsazsának és Ilonkának a neveiben követett el bolondságokat a múlt héten, maradjon e szép bolondságokhoz hű s ne öltsön csuhát magára. A színpad ma még vára a pogányságnak, melynek igazsága és hitvallása röviden ez: "egyetlen igazság van a földön s ez az igazság az élet". Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni.
Az életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az erőnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy mesterkedésnek pompája nyújt. Mikor Zsazsát és Ilonkát imádtuk, a pogányság öntudatlan szerelme lázadott bennünk s ezt mi nagyváradiak ne cáfoljuk le. Ebben a városban lüktet a hellén-pogány életnek a szeretete s túl teszik az emberek hamar magukat a zsidó-keresztyén etika ridegségén. Hogy az életet jól definiálják s jól iparkodnak leélni Nagyváradon, ez ennek a városnak a legnagyobb intelligenciája s a legnagyobb dicsérete. Talán azért kötött olyan sokáig magához engem is, ki egyik kis paránya volnék a hellén-pogány világ szétszórt lelkiismeretének: így érzem néha.
S talán megnő, koncentrálódik ez a lelkiismeret. Talán úr lesz majd valamikor a világon. Talán valaha hinni fogja mindenki az egyszerű igazságot, hogy az emberiség célja: az életet mindenki számára gazdaggá, széppé és szabaddá tenni. A hét tarka eseményei helyett megzengtem íme az élet himnuszát. Bár találna helyet csak egy szívben is ez az igaz és lázasságában becsületes strófa...
Nagyváradi Napló 1902. június 22.
Ady Endre
...Az inasomat elküldtem. Keressen magának más baleket. Nekem már nem kell. Nagy gazember volt. Csíp az hamar egy magának való urat. Tizenkét óra lesz rögtön. Az én Bali Mihályaim - képzelem - milyen izgatottak lehetnek. Micsoda találgatások folyhatnak.
- Kimegy Amerikába...
- Sótisztnek küldik Szlavóniába.
Akad nemes, jó barátom is persze, aki keményen jelenti ki:
- Antal gróf tudja a kötelességét!
Csakugyan. Mintha ezt az utolsó mondást hallanám is. Persze revolver volna ez a kötelesség... Sajnos: az én nemes jó barátom igen megcsalódik ezúttal. Egyelőre sok szamár gondolat vibrál a fejemben. De revolver? Ezt a csacsi tervet volt időm végleg elejteni, míg az én Bali Mihályaim kezeikbe foghatták a fekete golyókat...
Ha nagyon boncolom, aprózom magam, hasonlít a lelkem állapota azokhoz a katzenjammerekhez, melyek kaszinó dáridóik, kártyázások s orfeumi murik után annyiszor látogattak meg. Csak a gyomrom nem émelyeg. Sőt határozottan éhes vagyok. Hát az étvágyom is most kezd megjönni? Ez derék dolog, de aggasztó is. Ha a gyomrom megegészségesedik, sokat kell majd dolgozni!... Hiszen nagy kedvem volna nekem a dologra, de veszekedett módon nem bízom magamban...
Hivő, naiv ember nem vagyok. Nem áltatom magam, hogy sikerül kicserélődni s egészen új életet kezdeni. De muszáj valami módon úgy koncentrálnom az erőmet, hogy a legmesszebb kerüljek azoktól, kik közt eddig éltem. Persze nem térben, ahogy ők szeretnék.
Haszontalannak elég haszontalan ember voltam eddig, de nem lehettem más.
Mesés egy ország ez. A rossz vért itt kék vérnek hívják, a majomságot modornak, a hülyeséget előkelőségnek. Én beleszülettem ebbe az ügybe. Mit tehettem én róla? Én joggal hihettem, hogy ez rendjén van. Hiszen itt ebbe belenyugszik mindenki s boldog, ha csak fantáziájával fölérhet hozzánk... Mikor már kezdtem magam is gondolkozni, akkor meg nem voltam sült bolond, hogy ostobán és haszontalanul áldozzam fel a magam kényelmes megszokását... És mégiscsak az siettette az én dolgom, hogy észrevették a tisztánlátásomat.
- Ez az alak kezd látni politizálni, gondolkozni és gyötrődni. Akár egy hitvány lateiner. Jó lesz ezt megfojtani...
És a született hülyék rám feküdtek. A kaszinó, a piszkos magyar hazugságok e ragyogó institúciója, elvágta utolsó fonalát az én régi életemnek... Gróf Forgách Antalnak hívnak ma is. Élek. Sőt e pillanatban éhes is vagyok. Mégis meghaltam annak a világnak, amelyé eddig voltam...
De vajon csak annak-e?... Hiszen ebben az országban ez után a világ után igazodik minden. Csak az újságokra gondoljak. Alig akadt egy pár, amely megütődjék az én dolgomon. Oly feudális, oly arisztokrata nálunk a kis zilált vallású riporter is, mintha Eszterházy és Nádasdy grófék abban a pillanatban, mikor az én nyakamra ráhúzzák a hurkot, a világ becsületét és igazságát mentették volna meg. Sőt a kedves skriblerek ütődnek meg talán legjobban majd holnap, hogy én bátorkodtam életben maradni.
Fatális állapot az bizonyos. Hercegi, grófi, bárói és dzsentri hülyéké itt az ország, a hatalom és a dicsőség. Ha magam jószántából mentem volna lefelé a milliókhoz, akkor bolondnak tartanak. Így a kényszerűség sodor le s ott lent még talán becstelenebbnek látnak, mint a kaszinó s a kaszinó Bali Mihályai...
Mondhatom: keserves és nagyon válságos dolog ebben az országban grófnak születni. Itt mindenki arisztokrata s olyan szabályok követésére berendezkedett, amelyekhez semmi köze nincs a józan észnek...
...Mindegy. Ha már elhatároztam, élni fogok. Bajos lesz, de élni fogok. Nem a messze valahol, de itt fogok élni. A gyomrom korgását valahogy csak sikerül elhallgattatnom s mellékesen ráadom magam a filozofálásra... Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.
...Már bánom, hogy elkergettem az inasom, de nem akartam, hogy lenézzen. Csak egy inast kaphatnék, aki nem kaszinói módon gondolkozik. Most a lefekvésnél látom, hogy inasra szükségem lesz. Aligha akad más, aki józan igazságokat meghallgasson... Most már aludjunk. Bali Mihályok szerencsés kártyázást s új delikvenst kívánok...
Nagyváradi Napló 1902. június 25.
A. E.
A hajdani való Tisza-gárdának újra elesett egy lelkes, derék embere. Bihar vármegye ma már dehogyis vára az ízig magyar szabadelvűségnek. A kontraszt kedvéért s a tenkei, belényesi és margittai dolgokra gondolva, azt mondhatnók talán, hogy a magyarságot és szabadelvűséget keresztülgázolta az oláhság és a demagógia. Ma már csak három szabadelvű képviselője van Bihar vármegyének. Telegdi Józsefet egyéni szeretetreméltósága és népszerűsége választatta meg egyhangúan, Tisza István gróf mégis erősebb legény volt, hogysem elbánhattak volna vele, Fassie Tódor tradicionális alapon képviselő s a bihari békés nemzetiségi politika hirdetője. Szóval: ezt a három liberális követet sem csupán a szabadelvűség hódító ereje küldte a parlamentbe. A szép és nemes bihari föld kicsúszott a szabadelvűség lába alól, mert ez a szabadelvűség nem tudott és nem mert a lábára állani.
Ennek a mi lapunknak ma újra szomorú elégtétele van. Szinte félünk már a jóslásoktól. Hiszen mi három évvel ezelőtt megmondtuk: elvész a nevezetes bihari gárda, meg fogja ölni tehetetlen opportunizmusa. Láttuk mi hamar, mi légyen az új rendszer s láttuk mi már előre akkor vérhullását a Tisza-gárdának s a régi szabadelvűségnek.
Margitta különben mindent megmagyaráz. A margittai esetben szinte kristályozódva csillog ki a Széll Kálmán államférfiúsága s a dicső új rendszer. Világos dolog, hogy Örleyt Széll Kálmán buktatta meg. Megbuktatta pedig azért is, mert Tiszának ismert híve volt s mert így kívánta az ellenzék.
Az ellenzék óhajtása parancs ma Magyarország miniszterelnökének s mikor a margittai hatóságok féket akartak vetni a demagógia izgatásainak, az ellenzéki terrorizmusnak, Széll Kálmán a képviselőházban udvariasan és ékes beszédben nyújtotta át az ellenzéknek az Örley Kálmán fejét. Széll Kálmán beszéde valóságos parancs volt a hatóságokhoz, hogy tessék tűrni az ellenzék kis játékait s legyen, ahogy lesz, jobban mondva: legyen, ahogy az ellenzék akarja... Íme, az új rendszer a maga teljes mivoltában. Hazug, ocsmány és undorral töltő. És ezt csak most látja be s bevallani talán ma sem meri az a párt, mely Bihar vármegyében szabadelvű pártnak nevezi magát s Tisza Kálmán szabadelvű politikája letéteményesének. Hát nem szebb lett volna annak idején meglátni és megelőzni ezt? Hát az opportunizmus jó politika-e tisztelt szabadelvű párt s Széll úr kokott szoknyája elég szent-e arra, hogy egy legyintéssel söpörje el a szabadelvűségnek egy igen derék hadát s ehhez jó arcot vágjon mindenki?
Van Bihar vármegyének egy igen jeles, egész férfia. Ma még hivatalos vezére Biharnak: dr. Beöthy Lászlónak hívják. Nagy nevéhez méltó, tisztán látó, liberális, nobilis ember.
Mi úgy hisszük és úgy tudjuk, hogy a poharat már ő is, a kormány legbizalmibb embere, színültig teltnek tartja.
Késő és még sem egészen késő oppozíció lehetne ugyan ez, de még mindig országos hatású.
Halljunk egy hatalmas tiltó szót, mely megértesse Széll Kálmánnal, hogy határig érkezett. Lássunk már egy csöpp büszkeséget és bátorságot. Hisz a szultán selyem-zsinórját is akadt muzulmán olykor, aki visszaküldte.
Nagyváradi Napló 1902. június 26.
A. E.
74. NEM VESSZÜK LE A KALAPOT!...
- Büntetés a Gotterhaltéért -
Nem vesszük le a kalapot, kedves osztrák ármádia, ha nyolcvanezer rezes bandát állítanak elénk s mind a nyolcvanezer a Gotterhaltét harsogja. Föltett kalappal, gyűlölettel, undorral kiáltjuk önök felé, voltaképpen nem is önök felé, mert önök csak eszközök, hanem az önöket elbutító rendszer felé:
- Most már tessék megállani vagy ütünk! Nem tűrjük tovább, hogy gyalázzanak, pofozzanak bennünket azok, akiket mi tartunk, mi tűrünk, mi öltöztetünk cifra ruhába s akik a mi adófilléreinkből játszhatják végig az életüket.
...Mert a mi kitartott osztrák landsknechtjeinknek vakmerőségét tovább tűrni most már igazán nem szabad. Ez a hazátlan népség már szinte eszeveszetten keresi az alkalmat, hogy meggyalázzon bennünket, az ő eltartóit.
Ha én valamikor dühös sovén, gyújtogató, bujtogató vad magyar leszek, - ez a népség fog azzá tenni. Vakmerőségével szinte gőzzé forralja már bennem az ernyedni kezdő szittya vért. Alig múlik el nap, hogy ne halljak katonáéknak valami újabb skandalumáról, bennünket gyalázásáról.
De ami most Nagyváradon történt, az mindnél vértforralóbb.
Magyar ünnep volt egy magyar nevelő intézetben, a nagyváradi m.kir. honvéd hadapródiskolában, a mi becézett derék honvédségünk e meleg fészkében. Az ünnepen jelen van egy magyar ember. Halász Lajos lapszerkesztő. A rezes banda rágyújt a kamarilla nótájára, a Gotterhaltéra. Az ünnepi gyülekezet lemondással végighallgatja az undok átkos emlékű nótát, mert Magyarországon sok mindent tűrni kell, amiért más országban szemek és fogak esnének ki. Végighallgatta a nótát titkolt dühvel, de türelemmel Halász Lajos is.
Ez eddig van. Iramodásairól híres hadseregünkben azonban kifejlett, valóságos történeti alapon álló spicli-rendszer van. Halász Lajos tartalékos tiszt. Akadt azonnal egy spicli, aki Halász Lajost azért a főbenjáró bűnért följelentette, hogy a Gotterhalte játszásakor nem vette le a kalapját. Egy magyar polgár, magyar újságíró, polgári ruhában követte el ezt a rettenetes bűnt! Rettenetesen is lakolt érte. Hónapokon keresztül gyötörték. Fölcitálták vagy ötvenszer a nagyváradi háziezred parancsnoksága elé. Végre is a saját ezrede nem merte elítélni. "Enyhítő" körülményeket talált s fölmentő ítéletet hozott. A szoldateszka azonban ebbe nem nyugodott belé. Az ügyet nem hagyta elaludni. Új "bíróság"-ot delegált a nagyváradi tüzér tisztikarban. Ez az új "becsületbíróság" aztán újra kezdte Halász ellen a hajszát.
A gyötrések vége az lett, hogy Halászt megfosztották a tiszti rangjától és közlegénnyé degradálták. Olyan büntetést mértek tehát reá, amilyet becstelenség miatt szokás kiszabni...
...Ez a gyalázatos skandalum beszél és kiabál magában is. Az osztrák szoldateszka sok botránya közt alig termelt még mostanában hasonlót. Minden magyar embert és polgárt arculütés ért evvel a katonabírósági ítélettel. Ha van a magyar polgárságban önérzet, most egy emberként áll az osztrák landsknechtek garázda tábora elé s elégtételt követel az emberi méltóság és polgári önérzet e durva megbántásáért.
Nem vesszük le a kalapot soha többet, tiszt urak. Ha kell, a lábunkkal tiporjuk és tapossuk ki azt a mi haladó, modern életünkbe rekedt, darab középkort, amit militarizmusnak neveznek. Svarcgelb bábuk, cifra osztrák generális urak, meg tudjuk és meg fogjuk önökkel értetni, hogy ez az ország itt Magyarország s itt mi vagyunk az urak: dolgozó polgárok. Föltett kalappal ígérjük és váltjuk be ezt, osztrák generális tiszt urak!... Többet nem vesszük le a kalapot!...
Nagyváradi Napló 1902. június 28.
Ady Endre
Embertársaink itt körültünk kedvesek nagyon. Egytől-egyig kedvesek. Az ember lassankint megszereti minden embertársát. A kicsit és még kisebbet, a léhát és még léhábbat, a képzelgőt és még önteltebbet. Lassanként az ember apró, kedves, furcsa kis bábuknak látja őket s mulat velük és rajtuk. Én még sokszor haragszom. Ez vagy fiatalság, vagy betegség. Akármelyik is, úgy érzem, elmúlik nemsokára. S akkor majd nemcsak néha, de mindig filantrop leszek. Nem krisztusi értelemben persze, de úgy, mint fehér nyugodt bölcs a Himalája tövében. Mosolyogni fogok mindenen. Ma még sok bennem a világmegváltó láz mikrobája. Ma még döngetem a kőfalakat s néha a fejem szakajtom be rajtuk. De nemsokára leheverek egyik fal tövében, süttetem magam a nappal, s mosolyogni fogok. Érzem már, hogy így lesz. Prométheusz fiai, a forradalmárok, vagy keresztre jutnak, vagy megbolondulnak, vagy mosolygó bölcsek lesznek. Nekem a kereszt nincs gusztusomra, a kényszerzubbony sem. Ilyenformán a muszáj bölccsé fog tenni. Ma még nagy a lázam, nagy a kedvem, sok az epém, de már siratom a láznak, kedvnek, epének elfogyását. És kétségbeesem a bizonyos jövőtől, mikor azt fogják rám mondani, hogy jó ember vagyok s nem ártok senkinek. És ez mégis így fog lenni. A színésznő hű maradhat a szerelemhez: mikor már nem szerethet, összehozza a szerelmeket. A művész, ha már nem teremt, üldözheti azokat, akik akcióban vannak. Csak a mi fajtánk más. Mi, ha egyszer elkopunk, egészen meghaltunk a múltnak. Szivárvány lesz a haragos istennyilából, Don Juanból remete s belőlünk, örök lázongókból, fogatlan oroszlánok sorsánál szomorúbban: békességes mosolygók...
*
E különös elöljáró beszéddel nemcsak magamnak tartoztam. Örömet akartam szerezni vele a nyárspolgárok seregének, mely boldog, ha valaki közéjük süllyed. Akkor körülölelik aztán meleg szentimentalizmusukkal. Olyan ölelés lesz, mint a kígyó testéé. Így ölelte át a nyárspolgárok szentimentalizmusa mostanában Edward királyt és - igen - Makkai Zsigmondot.
Az ákosfalvai paraszt s [a] Buckingham-palota betege közös emberi dokumentumot adnak a világnak. Rohanjon az ember neki az életnek, de mindig csak a maga ösztöneiből fusson. Jaj, ha a tőle távol álló körülmények emelik ki predesztinált életútjáról. Makkai ma is a magáé volna, erős és biztos, ha egy-egy vicinális hídépítés után mindig leihatta volna magát az ákosfalvai korcsmában s Edward is divatos mellény-formák kieszelésére, pezsgős dáridókra, szóval bakaraszos életre termett. Az élet nem kard s egy lépéssel sem lehet megtoldani, de megkurtítani sem, Vannak lelkek, melyeknek vágyakozását a föld is kicsi betölteni. Makkait megölte az a kicsi út, mely az ákosfalvai korcsmától a Vampeticsig vezet s Edward sem bírta ki az utat a kártyaszobától a trónteremig...
*
Csúnya eleven élet és akció lüktet ebben a városban. Annyi témát a napok krónikása elé nem igen dob még egy magyar város, mint ez. S amit a minap kissé lázas lelkesedéssel eláradoztunk, sok igazság volt. E város lelkében sok van a hellén pogány szerelméből. A szépnek kultusza önmagáért, a fórumnak nagyon nagy becsülése, a régi formáknak, tekintélyeknek lejáratása, a hellén-pogányság e szerelmére vall. A körösparti Athén név nemcsak vidékies nagyzolás s olcsó, híg figura, hanem megsejtése ennek az igazságnak. Itt az emberek tudnak és mernek élni és cselekedni. Itt kisebb a farizeusság, mint máshol. A kaszinó-morál ellen nyíltan tüntetett a múltkor Nagyvárad.
A színházlázba minden álszenteskedés nélkül, filozófus kéjjel dobta be magát ugyancsak mostanában. Ezúttal pedig olyan előkelő bátorsággal izent hadat a katonaság és polgárság bebeszélt, frázisban élő jóviszonyának, hogy ezt a viszonyt a főispáni, polgármesteri és térparancsnoki tósztok már - hála az egeknek - sohse hozzák vissza. Tetszhetik e város mindenkinek, ki örömmel nézi az öreg hazugságok szétfúvását. Nagyvárad elöl jár e szétfúvásban hatalmas szusszal... Csak el ne fogyjon ez a szusz!...
Nagyváradi Napló 1902. június 29.
Dyb.
Tanúm az egész Donnerváros, hogy ezúttal nem afféle szókép a pongyola, hanem valóságos és hamisítatlan pongyola. A nagyváradi színészek a Donnervároson élnek és pongyoláskodnak most. Afféle külvárosrésze ez Kaposvárnak. A nevét a manó tudja, hogy honnan vette. Ilyenkor nyáron néhány hétig a Donnervárosé a dicsőség. A színkör mellett fekszik s itt vesznek lakást a színészek. Valóságos színésztelep ez ilyenkor. Csaknem minden házban színész lakik. Donnerváros házikó tulajdonosai ilyenkor éppen olyan kegyetlenek s még stájgerolni is éppen úgy tudnak, mint Budapest legszívtelenebb háziurai. A színészek mégis itt vesznek lakást. A népkert és a színkör pár lépés csak és itt nem kell öltözködni - túlságosan...
No, hát láthatók is itt aztán pongyolák!... De nem akarom túlságosan nyugtalanítani a nagyváradi habitüéket.
A városrész egyetlen emeletes házában Erdélyi titkár és családja laknak. A ház a színi szezon alatt díjmentesen az Erdélyi-palota címet viseli. Erdélyiéknél lakik a kis Kulinyi Mariska is. Pazarul laknak együtt Bognár János és Krasznay Andor, a két bortestvér. Krasznay szörnyen vívőrösködik Kaposvárt. Merészen letagadja a feleségét és öt gyermekét, köztük az újszülöttet is. Bognár komolyan duzzog reá, mert Krasznay teljesen a nőhódításra adta a fejét s ilyenformán a bortestvéri viszony kissé meglazult. Csaknem egymás mellett laknak, aztán sorban a Tóth-pár, a Bérczi-pár, H. Novák Irén, Benkő Jolán, Bilkey Irén, Peterdiék, Ámon Margit, a Pintér-pár, stb. stb.
A legnagyobb és legvidámabb színész szocietás Kaposvárott is Peterdiéknél tanyázik. A Peterdiné híres konyhája hozta össze elsősorban őket. Az udvar zöld lugosában az ebédnél és vacsorán Bilkey Irén, H. Novák Irén, Tóth Elek, Tóthné, Pogány Janka, Bércziné, Peterdi, Peterdiné, Peterdi Etuka, Bognár és Krasznay lakomáznak állandóan együtt.
Bent, a belváros egyik legszebb házában laknak Somogyi direktorék. Ő rajtuk kívül még csak Szarvasi Sándor lakik a városban bent. Amennyire az óriási por és hőség megengedi - Kaposvár Európa legporosabb városa - persze kúrát használnak a nyaraló színészek. Bilkey Irén legalább tíz kilót akar hízni. Pompás, rózsás színben van a kis primadonna, H. Novák Irén soványodni akar. Nagyon lelkiismeretes. Bizonyosan karcsúbban kerül vissza. Kulinyi Mariska is hízni akar s hízik is. Pompás színben van E. Kovács Mariska, László Irén és Peterdiné. A kis Bércziné azon siránkozik, hogy ő soványodni akarna s félelmetesen hízik. Peterdi Etuka viszont ennek örül.
A többiek is mind, a szépek és kevésbé szépek egytől egyig kúrálják magukat, vagy legalább ők azt hiszik.
...Mindez elüljáró beszédben. A Donnerváros és kaposvári színkör egyéb érdekes és érdemes dolgairól majd ezután írunk egyet-mást.
Nagyváradi Napló 1902. július 4.
Ennek a mi tengernyi bajjal küzdő kicsiny országunknak nem a legkisebb fátuma, hogy a hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet. Egy ügyesen csaholó száj már szédítni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk s kik a szájukkal nem csak élni, de ölni is tudnak.
Romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.
A magyar sajtóról nagy a véleményünk. Ez a sajtó gigászi munkát végzett és végez a magyarságnak kultúrára terelésében, modernizálásában s ezt a munkát szinte példátlan önzetlenséggel teljesíti. Bizony van annyi érdeme legalábbis ennek a sajtónak, mint az összes valamikori törökverő harcoknak, a magyarság szolgálatában. Nincs hibátlan emberi institúció. A magyar sajtó sem az. De hibái közt az a legnagyobb, hogy könnyen felül a hazug, a csaholó hazafiságnak.
Itt van a Mangra-ügy példának okáért. Micsoda igazságtalan módon vezette ez ügyben félre a közvéleménynek jórészét a csaholó hazafiság. Máskor is választottak román püspököt. Talán nemegyszer igazán szükség lett volna a magyar közvélemény megnyugtatására. Bezzeg akkor csönd volt. Most azonban valósággal dühöng a csaholó hazafiasság. Miért? Mert Metianu érsek úrnak kedves rokona, Hamsea elbukott a pöspökválasztáson s olyan embert választottak püspökké, ki erős individuum. Ellensége a hierarchia zsarnokságának, szókimondó, mindig a nép embere. Megindul rögtön a csaholó kampány. Persze, hogy a hazafiságot rántják elő csalétekül. Kicsodák? Metianu és társai... Ugye ezek az urak nálunk a legtisztább magyar hazafiak? Ugye, hogy ezek valósággal mártírjai a magyarságnak? Ugye ezek nálunk a hazafiság lángoszlopai? Ugye ezeknek minden szívdobbanásuk, minden gondolatuk a magyarságot szolgálja? Vagy nem? Hát akkor miért vezetteti félre magát ez urak által a magyar közvélemény? Miért ült fel a magyar sajtó? A csaholó hazafiságot mért támogatja a magyar sajtó egy része? Azért kell megriasztani az egész magyar társadalmat, fölizgatni a békésen viselkedő román népet, agyonhajszolni, megbélyegezni egy erős talentumú, őszinte, becsületes szándékú embert, hogy Metianu úr rokona püspöki székbe ülhessen?
Igaztalanabb hajszát régen nem látott a világ a Mangra Vazul ellen folytatott hajszánál. Oktalanul gyalázzák s lehetetlenné akarják tenni Mangrát a románságnak éppen azok az emberei, akiktől legkevesebb őszinteséget és jót várhatunk s a magyar közvélemény pedig társul szegődik a hajszához, a csaholó, hazug hazafiság machinációihoz.
Mangra Vazul nagy talentumú, tiszta szándékú ember. Heves temperamentuma lehet talán, hogy elragadhatta valamikor, de hosszú évek óta a béke legőszintébb embere. Bár Metianuék a múmiák házában, a feudális főrendiházban, egy korlátolt mágnás által erkölcsileg is meg akarták bélyegezni, emberi és papi méltóságához és tisztességéhez nem érhet szenny. Hiszen vikáriussá sem lehetett volna másként kinevezni.
Merész és oktalan dolog volna a román egyház autonómiáját is megsérteni. A püspökválasztó zsinat Mangra mellett döntött s e döntés csak Metianu rokoni keblének lehet sérelme.
Azt sem kell elfeledni, hogy Mangrát a román nép jó nagy többsége vallja vezérének. Ezt a választás bebizonyította. Mangra elejtésével ezt a népet ütjük arcul.
Nevetséges dolog, hogy Mangra fölött azok ítéljenek, akik nem ismerik. Itt van Bihar vármegye és Nagyvárad magyar társadalma, amelyben Mangra él: ez a társadalom tanúja és vallója lehet s lesz annak, hogy Mangra kifogástalan ember és hazafi.
De ha Mangra Vazul hazaárulóskodott volna tán valaha - tudjuk, hogy ez szamár vád -, akkor sem volna racionális és üdvös dolog most már ellene a hajsza. Egyháza oltára előtt s a magyar társadalom előtt is újra és újra becsületes és szent hitet tett magyar hazafisága mellett Mangra Vazul. Hiszen, ha csakugyan hazaáruló múltja volna, akkor is örülnünk kell, hogy ilyen erős zálogokkal kötötte a magyar földhöz és magyar hazafisághoz magát. Hogyne kellene hát így örülnünk, mikor a vád csúnya hazugság s mikor Mangrában őszinte, becsületes, hazafias, talentumos s népére támaszkodó s hatni tudó román főpapot kapunk.
Vigyázzon a magyar kormány s föl ne üljön a csaholó hazafiságnak. Mangra Vazul ugyan erős jellem, de gondolja meg, hogy a csaholó hazafiság, intrika diadala a legerősebb karaktereket is keserűségbe hajthatja. A főpapi széken hitvallása, fogadalma s a magyar közvélemény erős indulata figyelme mindig a mienknek s a mi táborunkban tarthat valakit. Az üldözött vad azonban nem ölelgeti ám ellenségeinek gyilkos fegyverét. Tragikus botlás volna, ha a magyar kormány ezúttal is felülne a csaholó hazafiságnak. Ez a csaholó hazafiság eddig még csak az ellenségeit növelte mindig a mi jobb sorsra érdemes, kicsiny országunknak...
Nagyváradi Napló 1902. július 5.
Nagyon visszasírják Nagyváradot a Kaposvárt nyaraló színészek. Nem is csinálnak ebből titkot, ami persze fáj a városukra büszke somogyi metropolisz bentlakóinak. Maga Somogyi Károly sem érti, hogy nem lehet Kaposvárt szeretni. Persze, hiszen Somogy az ő szűkebb pátriája is. Ami a várost illeti, olyan kellemetlen módon fél város. Nem tudja eldönteni, hogy kisváros maradjon-e, vagy nagyváros legyen. Valószínűleg nagyon sokáig fog még titubálni. Egyelőre egy jelzőre szolgált rá Kaposvár: a legporosabb város. Jó, jó: van por más helyütt is. De ilyen sehol. Ha egy erősebb szél indul, éjszaka borul menten a városra. Akkor aztán hiába égnek a villamos lámpák, amelyek különben sem fenyegetnek vakító fénnyel. Ilyenkor különben villájában él mindenki Kaposvárott. Onnan nehezen mozdul ki augusztus végéig s ezért is nem túlságosan szerencsés ez a koranyári színházi szezon.
A színházi publikumban hiába keressük azt a pompás temperamentumot, mely páratlanná teszi a nagyváradit. A kaposvári publikum hideg és előkelőnek óhajt látszani.
- "Cyrano de Bergerac" előadásán - mondta Bérczi Gyula - a Cyrano orra keltett egy kis hatást. Rostand poézisát nem érte még árvább sors soha.
A "Bibliás asszony" előadásán Benkő Jolán kapott csak a nők között tapsot. Büszkén is mondogatta ifjú pályatársnőinek:
- Ez aztán a város! Ezt nem téveszti meg a fiatalság!
A páholyt erkölcstelennek találta a kaposvári publikum.
- Sok benne a kétértelműség, mondogatták.
- Na nem lesz kétértelműség az Őrnagy úrban, válaszolta a direktor.
A Donnervárosban lakó színészek gyakran rándulnak ki az Abbáziába. Olyan Karger-féle nyári mulatóhely ez. - A Peterdi-szocietás jár legtöbbször ide. Magas, árnyas helyen fekszik. Innen már egészen szép képe van Kaposvárnak. Különben jól és olcsón lehet enni az Abbáziában s no meg kuglizni is lehet. Némi tapasztalatok is szerezhetők az Abbáziában. Megtudja például az ember, hogy Tóth Elek majdnem olyan jó kuglizó, mint bonviván. Ő elismert kuglibajnok. Peterdi Sándor filozófus stílusban kuglizik. A nők között Bilkey Irén dobja legbiztosabban a kugligolyót. Bércziné csak ünnepnapokon tudja egészen kidobni a golyót. T. Pogány Janka gyakrabban fenyegeti a mezitlábas állító gyerek lábait, mint a bábokat. Peterdiné, lányával, Etukával gyakorlott kugliművészek. H. Novák Irén soványító kúrának használja a kuglizást. Őt hát nem ambicionálja a kugli belső művészete. Bognár és Bérczi nagy matadorok még. Nem utolsó tapasztalat az sem, hogy egy délutáni kuglizáson huszonöt üveg sillerbor is elfogyhat esetleg. Krasznay Andor legalább ezt vallja a legértékesebb kuglitanulságnak.
Mikor aztán úgynevezett villamfényben [!] úszik Kaposvár s a rózsabimbó és méh afférjától rekedtté zengte magát a kuglizásban elfáradt társaság, némi nyaktörő veszedelmek között jön a hazatérés. Így mulatnak Kaposvárott a színészek.
Krasznay és Bognár tudják csak, hogy Kaposvárott is van éjszaka. Mikor vacsora után Peterdi, a nemes házigazda, kitölti az utolsó pohár bort, Krasznay és Bognár az Ősbudavár kávéházba bandukolnak el. Ez a kávéház úgy jutott az Ősbudavár címhez, hogy itt is több a fölszolgáló hölgy, mint amennyire szükség van.
Tehát a színkör, a Peterdi-ház, az Abbázia, egy üdvös kis sörház s egy kétes vizű uszoda Kaposvár oázisai. Nem csoda, hogy mikor szóba jött egy esetleges Balatonfüredre átmenés, Pintér Imre a következő elkeseredett és különös kijelentést tette:
- Nem bánom én, akár megyünk, akár maradunk, csak - mennénk már!
Nagyváradi Napló 1902. július 6.
Nagyon szegények a klerikálisok, ha az ő legnagyobb ágyújok a kozmopolitaság vádja. Mondtuk ezt már sokszor és elégszer. De nekik szegényeknek gyakran elő kell venniök e nagy ágyút. Valaki közülük elővonatta most újra és újra Pikler Gyulának szegezte, akire rálőttek ebből az ostoba, puffogó ágyúból egynehányszor már.
Azt kellett pedig a nagy ágyúval elbőgni újra, hogy hazátlan és kozmopolita népség a zsidó. Miért? Mert Pikler Gyula, nekrológot tartva Pulszky Gusztávról, a többek között s igen mély és okos dolgok között ezeket mondta:
"Egész nevelésünk haladásellenes, anélkül, hogy tudnók; a végett, hogy az ifjúság fogalmat nyerjen az emberi műveltség erejéről, feladatairól és különösen a nemzeti művelődés feladatairól, történelmet tanítanak neki, a lelkesedés forrását a múltban keresik számára, a történetből egyes speciális múlt érzéseket, gondolatokat és törekvéseket választanak neki ki követendő például. Pedig a történelemből csak bizonyos legáltalánosabb igazságokat szabadna számára kivonni, továbbá azt a tanulságot, hogy a nemzetek és emberek jóléte onnan származott, hogy folyton megváltoztatták meggyőződéseiket, érzelmeiket, törekvéseiket, eszközeiket."
Ezekért a sorokért vonatott most újra elő a nagy ágyú. Ezek a sorok bizonyítják, hogy micsoda istentelen, komisz, hazátlan népség a zsidó. Azt meri tudnillik mondani, hogy kétszer kettő = négy s azt meri mondani, hogy nagyon ki találjuk húzni a lutrit, ha tovább is a múltban él s nem tud élni.
Magunk kinevetnők magunkat, ha komolyan pörbe szállnánk ilyen nagy naivsággal. Hiszen végre is szaporodnak már nálunk is azok az emberek, akik a tudomány megállapításait, kétszerkettőit vérükbe menesztik át s nem vitáznak az analfabétákkal azon, hogy van-e "i" betű vagy "á" betű.
Az egész dologgal más okból foglalkozunk. Amit ugyanis Pikler mondott, az hite és tragikuma volt Pulszky Gusztávnak. Ejnye néhai hazátlan kozmopolita, zsidó Pulszky Gusztáv! De meg még sokan hirdetnek ilyenfélét az egyedül idvezítő vallásban születettek közül is, de az eretnek keresztyének közül is. Magyarok, sőt fajmagyarok! Csak nemrégiben egy püspöki jogakadémia tanára, Bors Emil dr. summázta ezeket a dolgokat. Kozma Andor pláne verset ír a múltban élés és históriamánia ellen. Mit akarnak hát a zsidókkal a klerikális nacionalisták? A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!
Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami céljuk: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban.
Bömbölhet hát nyugodtan a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffffyaknak...
Nagyváradi Napló 1902. július 6.
(ae)
Csodálatos módon vesz részt mostanában Nagyvárad és Bihar vármegye a súlyos, nehéz gyászok viselésében, melyek érik a vallások institucióit, a nagy egyházakat. A nagy öreg embert, a kálvinisták pápáját, Tisza Kálmánt talán egyháza gyászolhatja legkomorabban, Goldis pöspök jóságos alakja nagyon hiányzik a gör. keleti román egyháznak. A puritán, kegyes Pável püspököt sokáig fogja siratni a görög katolikus egyház. És most kidőlt Schlauch kardinális...
Az egyházak nagyjai csodálatos, speciális nagyságok. Egyéniségükben egyházaiknak konstrukciója, lelke kristályozódik össze. Schlauch Lőrinc nagy egyénisége például azt igazolja, hogy a katolicizmus épülete ki bírja állani a modern viharokat is, mert Schlauch egyéniségében az idők járásához mindig alkalmazkodó világegyház nyilatkozik meg.
Ez az egyház nem a sötétségbe szerelmes egyház. Ez már hadat üzen Herbert Spencernek s vitába áll [!] vele. Ez az egyház nem szerelmes önmagába, sem a tridenti zsinatba, de szerelmes és fanatikusan hivő az egyház céljaiba. Ez az egyház élt Schlauch bíborosban. Sienkiewitz nem választhatná ám regényhősének Lőrinc kardinálist. Benne ugyan keveset kapna a vértanú püspökök naivságából. Lőrinc kardinális nagynak és szépnek látta az életet, bizonyosra vette, hogy a világ egyház és klérus nélkül nem állhat fent. Ez az ő egyénisége s ez az ő nagyságának fundamentuma.
Egyébként pedig virágokat szórat magára s igaza van a halál után is. Ostoba dolog a halál kultusza és kegyetlen. Szórjatok virágot a holttestekre, hogy ne lássa meg az élet a halált. Oh, mert nem azért születtünk, hogy meghaljunk, hanem, hogy tápláljuk az életet, mely mindig és mindenhogyan fölséges és szép.
Ravatalára, virágos ravatalára tekintek a szép életű pontifexnek s végtelenül jól esik, hogy ez a mozdulatlan ember sohse akart más lenni, mint ember. Talán inkább ember, mint apostol. Olyan jól esik, hogy ez volt az ő igazsága... Valaki pedig most így beszél hozzám:
- Olvastad a végrendeletét? Talán túlságos módon is ember volt. El kellene törvényesen rendelni, hogy az ilyen nagy egyházi férfiak végső leszámolása, végrendelete ne jusson a világ elé. Ne lássa őket pongyolában a profánum vulgus. Higgye mindenki róluk, hogy csak másnak éltek s csak irgalmasságból cselekedtek...
Én rázom a fejem s nem hallgatom e szavakat. Lőrinc kardinális Spencerrel is vitába mert szállani. Ő leszámolt avval is, hogy halálában egoistának kiáltsák ki azok, akik szeretik, ha altruisták - mások. Lőrinc kardinális tisztán látott. Attól sem félt, hogy az ő végső rendelkezése talán érlelni fogja még jobban a kétséget, hogy miért adassék egy embernek királyi kincs és pompa, holott lelkieknek szolgája volna voltaképpen az az egy vagy bármelyik? Ő bizton számot vetett ezekkel. Ő látta a nagy utat. Galileivel, Husszal még könnyen elbántak s már Spencerrel vitázni kell és barátságot kell kérni az eretnek Vilmos császártól...
Egész és nagy ember volt Lőrinc kardinális. Az idők törvényeit megértő s az életet meg nem tagadó...
*
...A virágos ravataltól könnyű az élethez szaladni s én nem vagyok kegyeletlen, ha a virágos koporsótól az élethez rohanok. Csak a banalitás buta szerelme, csak a nehéz elmék konzervativizmusa, csak a fáradtság tehetetlensége ragaszkodik okvetlenül a régi formákhoz. Az élet egyebet sem csinál, mint töri-zúzza a régiségeket, a megszokottságokat. Hát nem mulatságos, hogy éppen az ember legyen az, aki kegyeletes szamársággal csüngjön valamin csak azért, mert azt a valamit már megszokta? Még a csalódás is szép azért, mert összetört valami avult hitet. A világ folyton korrigálja önmagát még a legkicsinyebb dolgokban is.
Az egészen lokálisaknak látszó kicsiségekben is. Avagy néhány évvel ezelőtt fogadta volna-e Bihar vármegye és Nagyvárad főispánja a panaszkodó szocialistákat? Lekapta volna-e generálisi övegét a plebs nótájára s kellett volna-e rettegnie a fölséges uralkodóház nótájának alapos leintésétől akármelyik generálisnak is? Degenerált főhercegi ifjak ügyeiről, ártatlanul tömlöcbe zárt szeretőkről, kiknek az a bűnük, hogy fenséges nőknek tetszettek meg, írhattak volna-e a mai szabadsággal a lapok? Szigligeti virágzásakor lehetett volna olyan pokoli elmésséggel agyonütni a népszínművet, mint Szomaházi teszi segédjuhászával? Avagy nyilvánosan bevallhattuk volna-e, hogy Kornai Berta kis dalaival jobban tetszik s többet elmondhat esetleg, mint ötven koturnusos drámai művésznő alakítása s a "Vén kocsis dala" emberibb, mélyebb egy tucat eposznál? Mindezek csak apróságok a ma útszéléről. De az élet ebben a korrigálásban konzekvens. És csoda erős kétség száll meg:
- Virágok alatt nyugvó halott, talán mégis Spencernek van igaza?...
...Az élet mindig új és jobb életet választ ki magából.
Nagyváradi Napló 1902. július 13.
ae.