191. GRÓF TISZA ISTVÁN A VÁLSÁGRÓL

- A Bihar megyei szabadelvű párt és a debreceni határozat -

A Bihar megyei szabadelvű párt jóformán váratlanul, szinte meglepetésszerűen hatalmasan szólott bele tegnap az országot katasztrófa felé sodró, súlyos politikai válságba. Gróf Tisza István a Bihar megyei szabadelvű párt elnöke hallatta tegnap a szavát Bihar vármegye szabadelvű pártja előtt, s gróf Tisza István szózata bizonyára legalábbis érdeklődést kelteni fog az egész országban. Ezúttal igazán férfias és bátor volt gróf Tisza István. A helyzetnek, a nagy kérdésnek a fontossága átmelegítette ezt a hideg embert. Orátor volt. Magával ragadó, meggyőző s amellett okos. Beszédéből súlyos vád olvasható ki a volt nemzeti párti jezsuiták ellen, kik elsősorban idézték elő a mai szomorú helyzetet. De mementó volt ez a beszéd a nemzet részére. Gróf Tisza István számolt azzal, hogy most már az a hajthatatlanság, amelyet ő képviselt, semmi módon sem járulhat hozzá a megoldás munkájához. Bevallotta, hogy most már módust kell találni a megegyezésre. Szóval gróf Tisza István ma már konzekvens sem volt, de azért újra a közvélemény ellen támadt. Ám remegő, megércesült hangon hangzott figyelmeztetése a beszéd végén: vigyázzon a nemzet, az óra ünnepélyes, élet vagy halál fölött dönt most. Gróf Tisza István a debreceni határozat kapcsán mondta el beszédét, mely óriási lelkesedést keltett hívei közt. Határozati javaslatot is nyújtott be.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 16.

192. BARABÁS BÉLA ÉS A PARLAMENT

A helyzet világos. Barabás Béla a következő jeles és klasszikus kijelentést tette tegnap a magyar képviselőházban:

- Megette a fene a királyi esküt.

Igen: fenét mondott. Bocsásson meg nekünk a jó ízlés, a fenét nekünk is le kell írnunk. Barabás Béla parlamentárissá tette e szót a király személyével szemben is, s ma a fene a helyzet kulcsa.

Folytatjuk, ahol Barabás elhagyta:

- Ha megette a királyi esküt, egye meg az alkotmányt is, egye meg az országot is...

Azaz, nem folytatjuk tovább. Végtelen fájdalom fogja el a szívünket. Nem vagyunk mi hiperlojálisak. De egy büszke, jogait védő nemzet úgynevezett vezéreinek úgy kell-e vajon harcolni, mint Barabás, Lengyel és a többiek harcolnak? Hát a fenén kívül nincs ennek a nemzetnek más védőpajzsa?

Fájdalom szállja meg szívünket. Szomorú sors előérzése fog el bennünket. A katasztrófát fölidézték kicsiny, gyenge, szájas emberek. Jó vége a dolognak sehogy sem lesz. Félünk Khuentől, félünk a kamarillától, de azoktól is félünk, kiknek bölcsessége és bátorsága a fene. Egyéb[ként] csúnya, botrányos ülése volt a képviselőháznak. A képviselőházat újra elnapolták. Barabás ellen nagy az elkeseredés a lojális szabadelvűek és néppártiak között. Akció készül ellene. Bizony mi, nem hiperlojális halandók is, értjük ezt az elkeseredést. A magyar náció jogvédőinek nemesebbeknek, erősebbeknek, jobb ízlésűeknek, imponálóbbaknak kellene lenniök, mint Barabás és társai...

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 25.

193. LOBKOWITZ ÉS BARABÁS

A budapesti kereszt-heccek idején történt. Nekem egy exkeresztes vezér beszélte. Derék, okos fiú, ki megjózanodott, s penitenciázik most. Barátomnak vallom, s elhallgatom a nevét. Rakovszky és társai gyakran citálták volt akkor fel a nemzeti kaszinóba őt. A kuruc-brigádokat akkor csinálták. Bartha Miklós akkor kelt volt ki a destruktív faj ellen. Szemere Miklós is akkor animálta az ő fiatal véreit. Az én barátom pedig gyakran ült együtt a nemzeti kaszinó egyik sarkában igen neves urakkal. Másnap aztán okvetlenül történt valami hecc az egyetemen.

Ott ült pedig egy szomszédos asztalnál Lobkovitz herceg is, a nagyrangú katona. Nagyon érdekelték a dolgok mindig. De egyszer aztán odaszólt a diákvezérhez:

- Nézze, csináljanak már egyszer valamit. Az egész zsidóságot összelövetem Budapesten. Csináljanak egy igazi heccet!...

*

Nekem nincs okom, hogy e kis történetben kételkedjem. Igen valószínű kis történet ez. Igen valószínű, hogy Lobkowitz nagyon könnyen lövetné össze Budapestet. Kedve volna hozzá. Egyébként pedig meleg barátságban él e jeles katona a hangadó kaszinói urakkal. Azaz Magyarországgal. Magyarországgal. Mert a nemzeti kaszinó Magyarország. És ezt a kis történetet csupán azért írtam ide, mert ma különösen sokatmondó. Barabás Bélát azok akarják ma meglincselni, kik a kereszt-heccek idején konferenciáztak, s kik bizalmas jó barátai Lobkowitz hercegnek. Az "Alkotmány" pedig szitkozódva fenyegeti meg Vészit, Barabást, Vázsonyit, Benedeket, mindazokat, kiknek lojalitása más természetű, mint a Zichy Jánosé vagy a Rakovszky Istváné. Hogy mit jelentenek ezek a dolgok? Csupán csak annyit, hogy immár Lobkovitz szelleme lebeg a vizek fölött, melyek elöntötték a magyar politikai élet mezejét.

*

...Aztán egyszer időt töltöttem Barabás Bélával. Még akkor nem volt bálványdöntő, s nem etette a fenével a zenithet és a nadírt. Gyomai követ volt még akkor az aradi fiskális. Jó ízű, egyszerű, nagyon egyszerű ember, kit olykor nagy exploziókra, nekirugaszkodásokra késztet a hatalmas fizikum s a rusztikus egészség. Az aradi Stocker József volt ő. Olyan ember, ki a mi kis viszonyaink között még talán értékes is, de mindenesetre hasznos lehet. Szépen tud szavalni az aradi Golgotháról. Akkor valami Kossuth-ünnepre készültünk. A vasútra vártunk. Elég köznapi tréfákkal mulattattuk egymást, de jókat nevettünk. Egy jámbor anyóka közeledett felénk. A karján koszorú volt, s áhítattal nézte a gyomai követet. Barabás egyszerre komoly, szinte honfibús arcot vágott, s úgy várta az anyókát:

- Derék honleány, néném asszony. Látom, koszorút hoz szent Kossuth apánk sírjára...

Két perc múlva pedig tovább mulattunk...

Nem Cassius. Nem Caesar. És nem is Brutus. Túlontúl megvadult a mi derék, szép hangú, egyszerű emberünk. Most már maga sem tudja, hogy mit csináljon...

*

De viszont most már tetszik látni, hogy bajos kis dolog ez. A lombikpróba veszedelmesen sikerült. A lombik szépen bírta a meleget. El is párolgott már belőle minden, Lobkowitz és Barabás maradtak meg benne. Avagy - hogy képek nélkül beszéljünk - vagy tűrjük, hogy lövessen ránk Lobkowitz, vagy megyünk a torlaszokra Barabással. (Főtisztelendő Pálffy úr szerint sincs tertium. Legföljebb a mi számunkra. Tóth Béla és epigonjai számára, akik ki akarnak vándorolni. Úgy vélem, hogy az epigonokkal reám céloz. Rossz helyre. Az én kivándorló vágyam régibb a Tóth Béla mesterénél is.) Tehát Lobkowitz és Barabás. Szomorúbb dilemmát nem tud a história. És kedvetlenül is Tisza Istvánnak kell itt igazat; adnunk. Mennénk. Ha üzenne valaki. Ha csakugyan menni kell. De ki üzen? Kivel menjünk? Hova? Barabás Béla majd még azt válaszolja erre, amit Rigó Ferenc válaszolt Khuen-Hédervárynak.

*

Egy magát ép ízlésűnek tartó ember kis kérdése ez az írás. Vajon nem jobb volna, ha a lombik alá tovább fűtenénk? Hátha Lobkowitz és Barabás is elpárolognának. Mert így nem tudunk választani. Legyünk olyan lojálisok, hogy kérjünk selyemzsinórt, vagy szaladjunk neki a falnak, s szakítsuk be a fejünket? Megette a fene ezt az állapotot, Barabással szólván.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 26.

194. A HADSEREG BECSÜLETE

- A militarizmus és a nagyváradi esküdtbíróság -

A hadsereg becsülete tegnap reparálást kért a nagyváradi törvényszéken. A nagyváradi esküdtek megmentették a hadsereg becsületét. Bűnösnek mondták ki Ehrenfeld Adolf szocialista vezért, ki cikket írt egy lapban "A néptanítók és katonatisztek" címmel. Az esküdtek csak becsületsértésben mondották ki bűnösnek a vádlottat, habár a cikkben k. u. k. hadügy és m. kir. honvédelmi miniszter izgatást is láttak. Az esküdtek e verdiktje mintha azt jelentené, hogy a militarizmus ellen jogosult a harc. Mi így fogjuk fel. Más kérdés aztán, hogy a nagyváradi törvényszék becsületsértésért egy büntetlen előéletű emberre nem talált soknak két hónapot kimérni. Hisszük, hogy ez nem a k. u. k. hadügyminiszter kedvéért történt. Ma nem élünk olyan időket, hogy kedvünk legyen az osztrák szoldateszkának kedveskedni. A tegnapi szenzációs esküdtszéki tárgyalás egyébként érdekes és tanulságos volt. Dr. Halász Lajos beszédje valóságos tanulmány volt a militarizmusról, s az emberi társadalmaknak e legnagyobb átkát hatalmasan födte föl. A vádlott is tüzesen mondta el a maga igazait. Az ilyen igék nem vesznek el, a szívekbe szóródnak, s kikelnek. Eljön az idő egyszer, mikor már hiába fogja keresni megmentését minden fórumon a militarizmus.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 27.

195. A KIRÁLY HARAGOSAI ÉS A HOSSZÚ NAP

Vészi József és Vázsonyi Vilmos a legtüzesebb, legkurucabb publicistái a most folyó nagy harcnak. Vázsonyi Vilmos mostanában egyre-másra kapja az intő, fenyegető leveleket zsidó polgártársaitól. Az egyik kérve, a másik fenyegetőzve inti arra, hogy térjen már észhez, és hagyja abba az ellenzékieskedést. Tegnap például Kassáról kapott levelet, amely körülbelül így hangzott:

Tisztelt képviselő úr! Nem jól teszi, ha zsidó ember létére úgy haragszik a királyra. Gondolja meg, hogy ezzel mindnyájunknak a helyzetét rontja. Tisztelettel; Kun Zsigmond, hitközségi jegyző.

Vázsonyi Vilmos nagyon a szívére vette ezt a figyelmeztetést. A következő választ küldte hát vissza Kassára:

Tisztelt uram! Megfogadom szíves tanácsát, és ezennel megígérem önnek, hogy a közeledő Jóm-Kippur ünnepen kibékülök őfelségével. Tisztelettel: Vázsonyi Vilmos.

Vészi József aligha kap ilyen leveleket. Ha lehet itt apró betűkben komoly igazságot mondani: Vészi József talán az egyetlen publicista ma, ki megtalálta önmagát, s lázongó, őszinte magyar lelkének csodálatos ragyogásával hinti be minden írását. Ő aligha békül hosszú napkor is...

Nagyváradi Napló 1903. október 1.

196. AZ ELSŐ ELŐADÁS

Ünnepi hangulatban és fényességben zajlott le tegnap a szezonnyitás kedves estéje. Zsúfolt padsorok üdvözölték lelkesen a már tavalyról előnyösen ismert Bob herceget s az ő vidám gárdáját, sőt a rakoncátlan fiatalság túlságos lármával adott kifejezést a viszontlátás örömének, úgyhogy a zajos ovációk több ízben megakasztották az előadás menetét. Az előadás a régi szereplőkkel a régi keretben folyt le, bár a színészek és főképpen a zenészek mintha kissé fáradtak lettek volna a megjárt nagy úttól. A közönséget egyébként maga a rég sóvárgott színházi levegő is kielégítette ezúttal, és nem fukarkodott a tapsokkal. Kijutott ebből bőségesen Haller Irmának, a bájos kis szubrettnek, Bérczi Gyulának, akinek a népszerűsége mindjobban növekedik, Horváthnak, Békefinek és Parlagi Kornéliának. Egyszóval a szezon biztató auspíciumok mellett kellemes hangulatban indult meg.

Nagyváradi Napló 1903. október 3.






5. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK, FELJEGYZÉSEK

1904. február - 1905. január

1. LEVÉL PÁRIZSBÓL

Párizs, február 24.

Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni. Barangolok és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én. Én, én, aki ma is csak három kis rézpénz árán, a döcögő omnibuszon, fönt az imperiálon, durva mesterlegények között szerelmes, izzó verset gyöngyöztem ki a lelkemből Hozzád, akit nagy vágyakozások után nemrégiben láthattalak meg. Ott fönt az imperiálon úgy éreztem, hogy tőled messze meghalnék immár. Arcodat, a büszkét, kacérat és igézőt látnom kell most már mindig. Amíg csak nagyon el nem fáradok. Amíg csak egészen el nem fáradok. Óh Párizs, Te vagy az én lelkemnek szerelmes nyugtalansága és én benned érzem az életet, a bolondot, a haszontalant, a szomorút, a szépet. És miért élnék, ha más volna én körülöttem a minden? Te kellesz, csak Te, óh bolond, óh szép, óh fájdalmas!...

*

Olyan szép bolondnak lenni, ha nem hiszünk már a bölcsességben. Én a Te bolondod vagyok, Párizs, ma láttam egy leányodat s meg akartam csókolni a kezét. Modell volt ez a leányod, szép testű és szomorú. Kidobta az utcára a piktorja. Ott sírt a kapu alatt. Kevés, lompos, piszkos ruhában és mezítláb. De csinos volt a két frankos kalapja s fázó, vörös kezecskéjében csipkés, selyem zsebkendőt szorongatott. És eltagadta, hogy éhes. És nézett rám, a bolondos, barbár beszédű idegenre, nevetően. Úgy szerettem volna akkor sírni. Még beszélni sem tudok vele, pedig ez a leány az én lelkem, az én rongyos és hivalkodó lelkem eleven képe. Az én lelkem ez a leány.

- Eljön velem, kisasszony?

Belenézett a szemembe és eljött. Úgy szerettem volna kocsiba ültetni, reá szabatni drága, szép ruhákat, elmámorítani tüzes pezsgő borokkal. De csak egy csésze meleg teát adhattam neki s a lábára egy ócska sárcipőt. És nem csókoltam meg a kezét sem. Elment, és nem tudom, eszébe jutok-e vagy egyszer? Talán majd egyszer fog beszélni rólam pompás ruhában, pezsgős mámorban, amikor majd nem csak a kezét fogják csókolni:

- Messieurs et mesdames, a legfurcsább emberrel akkor találkoztam, mikor még modell voltam, s egyszer kidobott a festőm. Éheztem és fáztam. Az a furcsaember elvitt magával, adott egy csésze teát és egy ócska kalucsnit. Ifjú és sápadt ember volt. Nagy, barna szemeivel szomorúan nézett reám. Meg akarta csókolni a kezem, de aztán azt se tette. Furcsa ember volt. Azt mondta, hogy magyar és poéta. Nem tudott jól franciául. Ezek a barbár keletiek általában érdekes emberek, de ez éppen nagyon furcsa volt.

Mademoiselle, ha kegyed így fog beszélni, én nem leszek ott és nem válaszolhatok. Ideírom a válaszom. Kegyed ezt a választ sohasem fogja olvasni, de az mindegy.

- Eh bien, mademoiselle, a furcsa barbár nem is olyan nagyon barbár. Egy szegényes kis országnak szerencsétlen fia, aki nem volt s nem lesz soha elég ügyes. Az ő országában csak az ügyes szatócsok elégülnek meg. Minden részesülés a valóságból a szatócsoké, akik nevetve verik le az érzékenyebb, gazdagabb, finomabb és büszkébb lelkeket. Mademoiselle, emlékezzék reá, hogy a kegyed furcsa embere irodalomtörténeti méltatást s legalább is emléktáblát fog kapni. De addig még talán egy ócska kalucsnit sem lesz módjában még egyszer elajándékoznia, sorvasztó, be nem telt vágyakkal járja a világot, s verseket ír szerelmetes, gyönyöreit ő előle elzáró Párizsához, szent Párizsához, az imperiálon, mikor három sou-ja van s fölülhet reá... Mademoiselle, a kegyed furcsa embere nagyon elgyötrött, nagyon szomjas, nagyon szerencsétlen ember. A lelke rongyos, mint a kegyed ruhácskája volt akkor, de csipkés, selyem zsebkendőként szorongatja még mindig egy-egy álmát. Mademoiselle, kegyed vétkezett, mikor meg nem csókolta azt a furcsa embert, azt a szegény, lázas, barna, nagy szemű barbárt.

*

Óh Párizs, te rejtegetted addig az én lelkemet, s elküldted hozzám egy kidobott, rongyos, édes kis grisette alakjában. Megláttam általad a lelkemet. Be szép volt, s be szép lehetett volna. Máshova plántálva.

Ma a Morgue-ban voltam. Csúnya kis tanya. Még a Morgue-ban sincs egyenlőség. Négyen voltak e napon csak. Egy öreg asszony, három fiatal férfi. És én láttam, hogy az egyik férfi dölyfösen, három társától, szinte szabadulni akarva fekszik ott. Az arca, kezei, körmei ápoltak voltak, s magas volt a homloka. Ez nem a nyomorúság miatt bukott a halálba. Ennek valami csinos, valami dölyfös mániája lehetett. Ez több és szebb asszonyokat, jobb pezsgőket, yachtot és ilyeseket követelt az élettől. Vagy éppen realitást. Valamit, aminek mindig van ingere és becse. Persze nem talált...

Holnap a temetőket járom. Megnézem a Heine és Maupassant sírját is. Úgy tartják, hogy ők halhatatlanok. Milyet nevetne matrác-sírján a dalok dalolója, s hogy kijózanodnék kényszerzubbonyában is a nagy mesélő. Süssétek meg a halhatatlanságot. Engedjétek s engedtétek volna, hogy annyit vegyünk az életből, amennyire vágyunk és jogunk hatalmaz bennünket.

Óh Párizs, gyönyörök és fájdalmak szent városa, ölelj engem magadhoz. Ölelj nagyon forrón, mert mélységek fölött járok, és olyan csúnya, galád, igazán embereknek való hely a Morgue.

Szilágy 1904. március 3.

Ady Endre

2. A BOLGÁR FEJEDELEM HADSEGÉDE

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 2.

Kényelmetlen, kínos kis szenzációról suttognak néhány nap óta a párizsi előkelő, azaz hogy inkább pénzes, mint előkelő társaságokban. A Riviérán és itthon. Nizzában a rendőrség letartóztatott egy jeles úriembert, aki a rózsaszín-márványos Castellane-palotában s a legóvatosabb párizsi klubokban kedves vendég volt még csak nem is régen.

Ez a szenzáció könnyen lehetett volna még kényelmetlenebb és még kínosabb, de M... báró, a nizzai affér hőse, jóízlésű gavallérnak bizonyult. Sikerült neki a rendőrök karmaiból kisiklani, és ha való a hír, báró M... már vígan hajózik - Ausztrália felé. Ez az ember, aki földrajzot aligha tanult életében, prakszisból és autopsice tanulja meg az egész geográfiát.

Báró M... persze sohasem volt báró. De ha Párizst fölöttébb könnyű is becsapni, az ő esete kiragyog a mindennapos kalandoresetek közül. M... úrra bizonyára Budapesten is sokan fognak emlékezni. Egyik testvére talán most is Budapesten lakik. Állítólag ez a testvére segítette hajóra Nizzából. Egyébként pedig M... úr nagyon nyomorúságosan fizetett tanító volt valamikor egy bolgár falucskában. Innen indult világhódító útjára. Szófiában, majd Konstantinápolyban próbálgatott sok merészséggel szerencsét. Innen Nizzába került, hol a minap gyászos esete történt. A csinos és merész kalandorba beleszeretett egy gazdag párizsi dáma, s M... egy szép napon föltűnt Párizsban. Gondos és ravasz tervekkel kezdte az életet. Előbb banküzlete volt. Csak később szánta rá magát a felső Párizs megostromlására. Ekkor csinált magából bárót, s névjegyeire odanyomatta a többek között, hogy "Ferdinánd bolgár fejedelem volt hadsegéde". Ehhez a hadsegédi ranghoz volt a leghívebb, mert egyébként szedte s vette a címeket. Olykor kevés volt neki a báróság, s ilyenkor herceg gyanánt szerepelt. Csodálatos, de Párizsban nagyon imponáló rendjelei voltak. A klubokban, hová nagy ügyességgel bejutott, őrült, vagy másmilyen szerencsével játszott. És báró M... fogatait sokszor bámulták meg Párizsban. Három lakást is tartott. Bámulatos ismeretségeket kötött. Az oroszt játszotta leginkább az orosz-barát franciák között, s ha önök véletlenül látták a krími hadjárat francia veteránjainak a csoportképét valamelyik illusztrált lapban, az ősz és nemes elnök-generális jobbján, a csoport közepén, az a csinos arcú úr: báró M..., mint volt orosz gárdista-tiszt. És Loubet elnök báljaira nagyon sokan csak M... úr jóindulatából és baráti készségéből jutottak meghívóhoz. Ez a szinte analfabéta ember lóvá tudott tenni mindenkit. Egy előkelő ebéden szomszédjával, egy nagyon neves, francia mérnök-tudóssal disputát kezdett valami magas technikai probléma fölött, s akik a vitát és M... merész badarságait hallották - persze laikusok - oda voltak az elragadtatástól, hogy Ferdinánd fejedelem hadsegédei milyen sokoldalú és nagy képzettségű férfiak. A mérnök-tudós persze hallgatott, s M...-nek s a legtöbb párizsi kalandornak is az volt mindig a szerencséje, hogy akik vele tisztában voltak, hallgattak.

És pár, nagyon szép esztendő után milyen szomorú vég. Egy előkelő szállodákat fosztogató banda egyik fejének bizonyult M... báró Nizzában, ahol éppen most nagyon sokan voltak az ő előkelő párizsi barátnői s barátai közül. Ezt sohasem fogják M...-nek megbocsátani ezek az előkelő és finom ízlésű hölgyek és urak. Minden más lehetett volna, de "szálloda-pocok", mint a francia mondja, az rettenetes.

A "hadsegéd" úrról tehát valószínűleg beszélni sem fognak sokáig, amit talán ő nem is nagyon fájlal ez idő szerint azon az ausztráliai hajón, mely viszi egy új meghódítandó ősterület felé.

Pesti Napló 1904. március 5.

3. HA FEYDEAU ÚR MEGFIATALODIK

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 2.

Tessék csak elképzelni, mit jelent az, ha Feydeau úr - megfiatalodik! A Nouveautés-színház Feydeau-darabot mutatott be az este, s a Vígszínház sok kitörését látta már a bolondos, malacos jókedvnek, de annyit még aligha, mint tegnap este a nagy bulvár e vidám múzsacsarnoka látott.

"La main passe" a Feydeau új darabja. Ah, ez a bolond darab nem nagyon értelmes, éppen nem morális, alig hogy kulisszákra érdemes, de gonosz, bolondos könnyűségében olyan merészen kacérkodik néha a legszivárványosabb filozófiával, sőt magával az irodalommal, hogy az ember dühöng önmaga ellen, amiért ezt - észreveszi.

Mit is csinálnak Feydeau és társai? Úgy gondolom, hogy még mindig semmi mást, mint cáfolgatják a nagy és elmés néhait, aki statáriumot hirdetett volt a hűtlen asszonyok ellen. Óh, mindig a régi bábjáték, amely egy kicsit bosszantotta volt is Dumas fils-t: Bejön dühöngve a férj. Hirtelen revolvert ránt. Lelövi az asszonyt és a csábítót. Körültekint a hálószobában, megtekinti az áldozatok arcát, s megdöbbenve kiált fel:

- Ördög és pokol! Eltévesztettem az emeletet!

Feydeau is arra oktatja a megcsalt, fölszarvazott férjeket, hogy a világért se vegyék nagyon komolyan a házasság szent institúcióját. Baccarat-párti a házasság. Illik benne hideg vérrel, szépen veszíteni, s a szerencsés nyerőféllel - fogjunk kezet.

Feydeau - ez a "gamin-zseni", mint egy kritikusa mondja - emellett mulattatni is akar persze. Szóval: cáfolni, mulattatni, filozofálni, disznókodni s művészkedni egyszerre. Tehát, mintha megfiatalodott volna. E bolondos, könnyű darab felett a hangulatok tarka illatfelhői lengenek. Nevessenek, de egy helyütt a darabban szinte megható, nemes poézis strófái csöngenek. Pedig csak valamivel előbb ágyat láttunk. Azaz, hogy láttuk az ágyat, a francia bohózatok obligát és duplán elfoglalt ágyát. No, és találkozunk a fonográffal is újra, melynek, úgy látszik, a bohózatírók veszik a legtöbb praktikus hasznát és - szégyen, nem szégyen - a lovag nadrágját újra elcserélik.

Mindegy. Harsog, viharzik a jókedv, s az emberek nevető, könnyes szemekkel mondják ki a szentenciát, mely mindannyiunknál mindig készenlétben van.

- Bolondság minden. Be jó kacagni.

Adva vagyon pedig egy asszony, kinek a férje természetesen nem ínyére való. De az udvarlója sem, aki nagyszájú szocialista képviselő, hanem csak a népgyűléseken szenvedélyes és merész. Szerencsére van ám még harmadik férfi is a világon, és ez elég romlott, ügyes csábító és kedves, bár - vagy talán mert - felesége is van.

A férjet ördöggé teszik a szarvak.

- Kedves barátom, váljon el a feleségétől, s el fogja venni a feleségemet.

Und jetzt kommt die Moral. A csábító felesége hozzámegy egy úgynevezett becsületes emberhez, s a megcsalt férjen kívül mindenki - elégedetlen. Még a cselédség is, mely sóhajtozva emlegeti a régi háziurat. Mindenki a múlt után vágyik... Vagyis: ostobák vagyunk, hölgyeim és uraim. Bocsánat, de ostobák vagyunk. Vagy talán szerencsétlenek? Mindannyiunknak más kell, mint ami van, s csacsimódra engedjük át magunkat rossz idegeinknek s romló véredényeinknek.

Ejnye!... Hát nem bosszantó dolog ez? Íme Feydeau úr bennünket is filozófiára csábít. Ez nem járja. Kijelentjük ezennel hogy Feydeau úr darabja erkölcstelen, szemtelen, jókedvű bolondság. Miért tegyük esetleg tönkre Feydeau urat a - magyar piacon. Mindenképpen Budapestre illő darab ez.

Feydeau úr megfiatalodott, s a Nouveautés aktorai és aktriszai valósággal az ifjúság stílusát adják meg a darabnak. Természetes mindezek után, hogy a "La main passe"-nak tízszer annyi sikere volt legalább is, mint például a Guinon darabjának, a "Décadence"-nek, vagy a "Pantins"-nek a napokban. Kit érdekel az árja-szemita konfliktusok limonádéja, vagy a nyomorultabb művészlelkek tragédiája? Éljen Feydeau, az ágy, az áruló fonográf, az elcserélt nadrág, a bölcsek kövévé sűrített pocsolya.

Aztán, ha kikacagta s kimalackodta magát az ember, filozofálhat is.

Pesti Napló 1904. március 6.

A. E.

4. A KOLDUSOK POÉTÁJA

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 8.

Nagyon keserű, nagyon sós könnyek zúgó, fekete patakjától szeretnék egy vékonyka csatornát húzni kelet felé. Szeretném csak egy kicsit is megnedvesíteni a magyar lelkeket Jehan Rictus könnyeivel. Jehan Rictusnek hívják-e csakugyan? Előkelő, párizsi íróemberek ma sem tudnak többet róla, mint hogy verskötete, a "Les soliloques du pauvre" szenzáció. Sok-sok ezer kötet kelt el belőle. Bizonyosan van már neki azóta tiszta inge, új redingotja, fürdőkádja, illatos szappana, fogkeféje, stb. Egyik csodálatos versében ezekről álmodozik. De mennyit álmodott, mennyit szenvedett ez az ember, míg megenyhülhetett végre egy kicsit a lelke.

Verskötete pár hónappal ezelőtt jelent meg. Lemaitre, Claretie, Coppée, Conte stb., az összes francia kritikusok siettek babérjaikkal a különösszavú, pszeudonim költő elé, s egyikük azt kiáltotta a kritikusok felé, amit Victor Hugo mondott volt Baudelaire-nek:

- Vous avez créé un frisson nouveau.

A cabaret-k, a külvárosok, diákkorcsmák, éjjeli menhelyek, kocsistanyák argot-ján zokogja el a maga vallomásait Jehan Rictus. Különös nyelv ez. "Une langue unique, langue de poète et de truand, raffinée et sordide", írja Rictus egyik kritikusa. A nyomorúságnak, a piszoknak fojtó szaga különös, csípős, bódító illattá finomul Rictus verseiben.

Programját így foglalja össze könyve első lapján:

- Meg kell végre szólaltatni valakinek a szegényt is, azt a bamba, jó szegényt, akiről az egész világ beszél, s aki maga mindig hallgat.

Dehogy is szocialista Jehan Rictus!... Betegebb, finomabb, szenvedőbb, modernebb, mintsem az legyen. Ő sokunknak-sokunknak a lelke. A nagy vágyak, nagy érzések és nagy ideák rongyos, halálra fárasztott, de éhes és szomjas fejedelme, aki nem tud trónusához jutni. Mi ez a trónus? Hát mi a mai élet trónusa? Kényelmes, szőnyeges, puha lakás, divatos ruha, gazdag konyha, automobil, szép asszonyok, pezsgők, likőrök, stb. És pénz, sok pénz. Jómód, csók és mámor. Jehan Rictus részesedést kíván mindabból, amit a modern élet egy embernek nyújthat. Azt hirdeti, hogy az élethez s az élet minden valóságához a legteljesebb joga van mindenkinek, aki ezekre - vágyik. Szinte olyan messze áll ő a szocializmustól, mint Heine állott Börnétől. A Jehan Rictus szocializmusa is fácánsült osztriga és pezsgő. Csak akkor szocialista Jehan Rictus, mikor azokra gondol, kiknek szenvedésük egy és ugyanaz az övével. "A koldus palotája" című versét így kezdi:

Koldusait a csóknak és reménynek,
Kiket legyőzött, letiport az élet,
Ha dus leszek majd én, a koldus, árva, -
Behivom majd egy szép, uj palotába.
Milyen sereg lesz! Már előre látom:
Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,
Akiknek mindig hazudott az élet,
A megcsömörlők, undorodtak, vének,
Akiknek hátát véresre taposták
Birkózni tudó, ügyesebb legények...
Ház lesz... Tán kunyhó... Vagy egy deszka-pad tán,
De irgalom fog lakozni felette,
Nem mint a "jó sziv" sok, büzös barakkján,
Hol elkönyvelik az irgalmasságot,
Hol a "pasasra" gunnyal várnak, lesve,
Hol nem lel senki könyre, szeretetre...
...Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok,
Istenem, egy ház, a mienk egészen...

Ilyen gyöngéd ez a vad, ez a piszkos poéta! Ha argot-ja rettenetes lakatjait leveri az ember (nekem Rictusnek egy bámulója, egy finom lelkű, szép asszony volt segítségemre a fordításban) átkos és bűvös barlangjába kerül az emberi léleknek, hol a véres könnyek szent forrása buzog. Én nem tudok e szent forrás mellől távozni. Megindította az én lelkem forrását is. Talán az én könnyeimből hiányzik az övéinek vére, sója és keserűsége. Jehan Rictus argot-jának magyar mását adni meg sem mertem próbálni magyarul. Az én fordításaimból hiányzik hát az, amit majdnem szeretnék a "piszok varázsának" elkeresztelni. Mégis egy vers hadd álljon itt a magyar Rictus-ből:

Ő

Él minden szivben egy bolond kiméra,
Mindenkinek van álom szeretője.
Ráleltem én is már [a] magaméra...
Hagyjuk, ne fájjon a más feje tőle.

Ugy ám! Veszett egy legény vagyok én ám,
Amig mások a vackon szenderegnek,
Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek.

Bolond kis kázus!... Sokszor sirni késztet:
Nyakig a szenyben, mindig akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy ütésnek,
S bőröm nem ér egy garast örök áron.

Mikor hiv a sár s mint a puskafojtást,
Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
Mikor örjöngök és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg én sugaras Titkom...

Ott a barakkban, ott látom az ágyon,
Őt, a csodásat, szüzet és fehéret...
Ő, a királynő - rongyos nyoszolyámon!...
... S elszáll fehéren, mire odaérek...

Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
Úgy kél föl bennem, mint nyár-este holdja,
Úgy lobog, mint a fáklya, csodafényben.
Ő, az én lelkem lidérce, koboldja.

Éjem és sorsom egy mély katlanában,
Valahol les rám, melle nyiló rózsa,
Ugy tüzel, ugy ég két szeme a vágyban,
Bennük buzog tán minden idők csókja.

Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom!...
S ő én reám vár. Be régen is várhat,
Mig átgázoltam könyen, véren, sáron...
...Ő nem becsmérli az én rossz ruhámat

Óh messze van még, Szent, sápadó árnya,
Behull vermén a titkos, barna estnek,
Síroknak földjén lehet a hazája,
Hol tanuk nélkül, álomban szeretnek

De egyszer!... Nyirkos, gyilkos éji órán,
Óh borzalom és keserüség éje
Megkönyörülsz az aszfaltok lakóján
S szüzen, csókosan elküldöd eléje...

De kit?... (Óh, rongyos koldus, bamba, léha!
Hogy a Te vágyad vágyakat fakasszon
Nézted tükörben ványadt tested néha?)
Hol az a híres, csókos, szüz menyasszony?

...Én Istenem!... Hisz olyan mindegy végre...
Azért szeretne! Hogyha élne, v ó n a!...
Baktass tovább a nyirkos, gyilkos éjben
S álmodj, ha tudsz még, álmok álmodója!...

És baktat tovább a koldus poéta. Kopott kabátjában, rossz cilinderében, lyukas cipőiben. Piacain a vigalmas életnek, melyben annyi a meleg leves, finom ágy, fogat, pezsgő, szép asszony...

Jehan Rictus kötetét, melyből már bővített s nagyon díszes kiadás is jelent meg, Steinlen illusztrálta, s ezek az illusztrációk talán még művésziebbek, zokogóbbak, mélyebb lelki zajlásokból kerültek ki, mint a Rictus versei.

Ezt az egy-két csöppet küldöm a véres, keserű könnyek forrásából. Talán magyarul, az én gyönge tolmácsolásomban is megnedvesítenek egy-két lelket. A könnyeket meg kell osztani, mert a könnyek a legközösebb, legfatálisabb és legigazabb emberi kincsek...

Pesti Napló 1904. március 12.

Ady Endre

5. MI-CARÊME

[Párizsból írja levelezőnk március 10-iki kelettel:]

Egész nap hideg őszi eső esett. Micsoda március! Barna és lucskos a bulvár. Grogot iszunk és várjuk a királynőket, Sarah Balmadier, Leclinf és Germaine Luzeux kisasszonyokat. Ma mi-carême van tudniillik és kegyetlen az ég a párizsiakhoz. A húshagyó kedd minden bolondsága sárba fúlt. Most is inkább azért zajongnak az emberek, mert fáznak, mintsem a tavaszi, a bőjtközépi vidámság ágaskodnék bennük. Lárma, az van. Trombita, síp, fütty, kacaj, hahotázás, sikoltás. De egy pillanat alatt elnémulna minden, ha a szomorú, szürke felhők szitálni kezdenének. Olyan kötelességes, olyan kényszeredett ez az egész nap, ez az egész csődülés, lárma, jókedv és mulatság. Valósággal megdöbbenve nézek rá az esőköpenyeges, szőke, kis asszonyra, aki konfettit szór rám. Voltaképpen mi emberek mindig bolondítjuk egymást. De a jókedvvel hazudni még talán nagyobb bűn, mint a könnyekkel. No, dehát kacagjunk. Japáni papírkatonákat hurcol egy oroszbarát diák. Micsoda tömeges egzekúció. A japáni katonák bitófán lógnak, s a jámbor tömeg éljenez. Ha ilyen könnyen menne ez Vladivosztok táján is. Még legkedvesebbek az apró bohócok. Kis, csacsi gyerekek. Ezek talán igazán mulatnak. A vörös piktor a hátam mögött kedvetlenül pihenteti könyvén a szén-ceruzáját s baloldalamon a szőke és szeplős amerikai hölgy éppen most jelenti ki a férjének, hogy az egész dolog nagyon kevéssé mulatságos. De csönd és figyelem. Jönnek. A lovasrendőrök fényes sisakja ragyog. Őrült dobpergetés s füldobszaggató muzsika. Valahogy gazdagabb és csinosabb minden, mint a múlt években, de ez a csúnya őszi ég nem akar kiderülni. Az ötlet azonban drága kincs, s óh, oly kevés az ötlet. A Szahara császárja jő megint. Jacques I. "Saint-Pierre du Sahara", miként Nizzában a farsang vasárnapján s miként minden orfeum-revüben. Aztán az arabs testőrség. Most meg Konzul jő, a néhai, szegény majomgavallér, aki addig vivőrösködött Párizsban, hogy aztán Loie Fuller oldalán kilehelte fáradt majomlelkét Berlinben. És most jönnek a királynők. Fáznak szegények a virágos kocsikban s elég csinos arcocskáik kékes-pirosak. Külön kocsit kap a rádium, amely még mindig divatban van Párizsban s özönlik a banalitások és ócskaságok árja. A szörnyű muzsikaszó mellett, a széles kocsikban a fázó kis grizettek kék-vókot táncolnak. A kickapoo még nem hódította meg az utcát. A rettenetes hangzsivajból pedig legsűrűbben a "komm'-Karlinchen" kedves és szellemes melódiái jajgatnak ki. Óh, be sajnálom Loubet urat. E díszes és ostoba menet ő hozzá vonul most. A királynők tőle veszik át aranykarpereceiket. Talán a bálba nem kell elmennie este, mert ez még a római vizitnél is nagyobb föladat volna. És most már elvonult minden. Még csak most érzi az ember e nagy szegénységet. Íme, csak a rendőr alakjára emlékezünk. Egy óriási rendőr-karikatúra, melyet megkacagott mindenki - a rendőrökön kívül. A bulváron még nyüzsög a nép. A kávéházak zsúfoltak. De a mi-careme-et szidja mindenki. Most is szidja. Jövőre is. És eljön mindenki jövőre is. Másokat bolondítva, kedvetlenül, rosszul végig csinálják jövőre is ezt a sok ostobaságot. Mert mulatni csak kell! S mikor nem lehet jobban mulatni.

Pesti Napló 1904. március 13.

(a.e.)

6. PÁRIZSI LEVÉL

Párizs, március

Mardi gras napján térdig jártunk a konfettiben, amit talán "csapzó" néven ajánlgat a magyar nyelv géniuszának a "Nyelvőr." Micsoda "csapzó" volt ez! Sáros és ragadós. Szakadt az eső egész délután. Csak este állott el. Kényszeredett szomorú volt minden farsangi bolondság. Párizs fölöttébb rossz kedvvel evezett be, valósággal evezett a hosszú böjtbe, mely remélhetőleg mégis csak vidámabb lesz talán, s emberségesen bolondabb, mint a farsang volt. A farsang tetejébe csapott be éppen a mennykő, a kedves és szövetséges oroszok gyásza. Talán ez csitított el Párizsban jó néhány napig minden vidámságot, bolondságot és szenzációt. Egyébként is amolyan futó morte saison-ja van most Párizsnak.

A színházak szenzációi sem szenzációk ilyenformán e különös és szürke napokban, mikor talán még legigazabb és legcsiklandozóbb lárma a börze előtt zúg, hol e háborús napokban sok zsebtragédia folyik le, enyhítve néhány erszény-evangéliummal is - boldog jól szimatolók számára.

A színházak a félsikerek gyászos krétájával jegyeznek. A derék Papa Mulot a tanúja. Olyan szép, olyan naiv, olyan megható kis pénz-dráma a Mulot papa drámája. És a közönség unatkozott. Ide valami más kell. A Vaudeville-színház úgy spekulált, hogy a "Retour de Jérusalem" után biztató dolog volna a zsidókkal szerencsét próbálni, akikkel megint kellemetlenül sokat foglalkoznak most a Dreyfus-ügy revíziója idején.

Régi darabot szedett elő a Vaudeville. A darab vagy három éve várja már, hogy a cenzúra kegyesebb lesz. A címe Décadence. Írója Albert Guinon. Budapesten, az "Otthon"-ban vidéki írónak mondanák. Kontempláló, nem nagyon gazdag lelkű, de érdekes ember és talentum. A darabban ismét a mágnások és gazdag zsidók összekerülésének már kipróbált, de nem valami ízléses és jeles menűjét találja föl Guinon. A zsidókról így beszélgetnek:

- Minden az övék már... Mi marad Franciaországnak?

- Az a jog, hogy megvessük őket.

Viszont Guinon elvétette a dolgát, mert a gazdag és telhetetlen szemitáknál még tán erősebben ostorozza a dekadens, kékvérű árjákat.

Haj, nem könnyű dolog a skandalum, s Párizsban a szenzációs sikerek liftje a botrány.

Talán egy-két ismert és ismeretlen nevet e szezonban még felvonhat ez a lift. Hogy is jelentgetik a budapesti színházak kommünikéi. Igen: Lázasan. Tehát egy sereg premierre készülnek lázasan a párizsi színházakban.

Ha ez a nagy szürkeség elmúlik, ha a japánokat megverik, ha igazi tavasz küldözgeti be a lelkekbe a maga csintalan és megvadító gnómocskáit, ha... ha... Óh, egymásra tolulhatnak még a szenzációk. Csakhogy most még esik hidegen, szigorúan az eső...

A szinház 1904. március 13-20.

Ady Endre

7. SAS ÉS KAKAS A VÖRÖS LOBOGÓKON

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 12.

Vajon micsoda elváltozások következnek ezek után már az agyakban? Meglássa akárki, hogy a francia szocialisták programjukba veszik a revánsot, s Bebel gárdája fölcsap a fölséges császár leghűségesebb ellenzékének, hogy reszkessen ez a rongyos világ az egyetlen és harcra mindig kész Germániától.

Más nem igen következhetik már. Ujjonghatnak belsejükben a német junkerek s a gall nacionalisták. Az oroszlánok nagyszerűen ugranak az abroncsokon át.

Egy temperamentumos de komoly és elismert talentumú, fiatal, aktív francia szocialistával beszélgettem tegnap. Búsan legyintett a kezével:

- Minden fölfordult, minden megváltozott, - mondta. - Már a dikcióban is csak olykor vagyunk a régiek. Nem tudom, s nem is bánom akármi lesz.

A hatalom megkóstolása bomlasztotta meg a francia szociáldemokráciát? Látásukban bizakodó, könnyűítéletű bölcsek azt mondanák, hogy igen. Pedig nem így van. Valami nagy erjedés lehet az agyvelőkben. Valami készül. Valahogyan soknak találja ma már az emberi szabadságot, önbizalmat s civilizációt még az is talán, aki ezt még önmagának sem meri bevallani. Mit lehet e sok szabadság, ez önbizalom, e fránya sok civilizáció ellen tenni? Növelni kell a militarizmus erejét.

Az utolsó komédia elmond különben mindent. A francia szocialisták nagy-nagy erőfeszítések után eljuthattak végre oda, hogy legnagyobb ellenségükön, a hadseregen, egy nagyon kicsi, rettenetes szükséges érvágást tegyenek. És mikor sor került volna operációra, ők a küzdők, kitartók, bizakodók, ügyesek és erősek, belebukdácsolnak a leggyerekesebb, legostobább vermekbe.

A német szocialisták egy része - itt fordul meg a dolog - újabb időkben afféle ócska hazafiasságot fitogtat, mely alkalmak adtán a legpuffogóbb frázistól sem riad vissza. Ez nem nagy baj. Az még kisebb baj, hogy a német szocialisták szónoka elismerte 1870-et történelmi szükségnek. Hát jó, az embert még a szocialista németnél sem nagyon lepi meg a teuton düh. De a német elvtársak nagyon rossz időben honfiaskodnak. A francia reakcionáriusok most igen-igen éberek. Az egymás között különben is meghasonlott francia szocialisták ellen sietve játszották ki a német elvtársakat. Szinte gyermekes volt ez a játék:

- Látjátok, a német szocialisták milyen lelkes német hazafiak. Azok őrzik legerősebben Elzász-Lotharingiát. Azok bezzeg nem akarják gyöngíteni a hadsereget, mint ti. Sőt azok azt is kijelentették, hogy ti hozzátok nincs semmi közük.

Amint a német szocialista teuton marad, akként él titkon a gloire mámoros vágya a leglefegyverzőbb francia szocialistában is. A játék sikerült. A francia szocialisták jó része beugrott s ma már némelyik francia szocialista nemcsak azt vitatja, hogy ő "honfibb" francia bárkinél, de szidja azokat az elvtársakat, akik a hadsereget gyöngíteni akarják.

Egyik publicistájuk a francia szocialistáknak szentimentális hangon bizonyítgatja, hogy a hazaszeretet a legmagasabb rendű emberi érzés... A bölcső, a dajkadal, a szülőföld, az anyanyelv, a közös mesék és szokások stb. A nacionalista írók nemsokára eljárhatnak iskolába a szocialista írástudókhoz.

A francia szocialistáknak az a csoportja, mely ma még az evolúció tanát többre becsüli a dajkadalnál, s mely legjobb hazafinak az igazi és egész embert tartja, egyre és egyre aggódóbban nézi, és tárgyalja a veszedelmes szimptomákat. És ez az aggódás nagyon indokolt. Az oroszlánok abroncsokon ugrálnak, a vörös lobogókra már rászőtték a német sas s a gall kakas képét. A szocialisták évtizedeket csúsznak visszafelé, s ha Bebel nem is álmodik tán arról, hogy birodalmi kancellár legyen, de már Jaurès alighanem látta magát párszor álmában hermelines császári palástban...

Pesti Napló 1904. március 15.

A. E.

8. AZ OBSERVATOIRE-TÓL A SORBONNE-IG

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 17.

(Aki csak regényeket ír. - "Óh, Budapest!" - Jules Claretie beszéde. - Irodalmi céhek. - Henry Bataille. - A csőd és az irodalom. - Az irodalom és a színpad házasélete. - Jön az "új asszony". - A régi asszony.)

Az utunk nem volt hosszú. Az Observatoire-tól a Sorbonne-ig tartott. Akivel beszélgetek, író ember, francia és fiatal. Kivételesen ismeri Magyarországot. Szeretné, ha megértené Petőfit, Vajda Jánost és Jókait. Írt egy kis pamflet-szerű regényt. Ez a könyvecske megtetszett Anatole France-nak. Azóta regényeket ír a fiatal francia, aki nagyon kedves akart lenni. Egy légió magyar nevet sorolt föl nagy tarkaságban.

- Óh, Budapest. Szép város. Mi újság van ott? Jókai még mindég olyan fiatal? Herczeg Ferenc írt-e új darabot? Mikor ott voltam, akkoriban aratott diadalt az az... igen: Ocskay, Jászai, Márkus, Ujházi...

Szinte beleszédültem, annyi nevet sorolt fel. Főképpen a színházak vidékén látszott ismerősnek. Válaszolgattam és megkérdeztem:

- Írogat ugye színpadra is?

- Óh nem. Éppenséggel nem.

- Csak regényeket?

- Csak és mindig.

- Hát nincs igaza Jules Claretie-nek? Ő a tegnapi nagy irodalmi dikciójában azt bizonyítgatta, hogy ma már nem is lehet valaki csak regényíró. Ma már a színpad olyan tirannus, aki nem tűri el, hogy valaki negligálja.

- Úgy gondolom hogy nincs igaza. Párizsban sok minden lehetséges. Még az is lehetséges, hogy az irodalmi céhek ellenére is csikarjon ki valaki sikereket.

- Irodalmi céhek?

- Igen. Irodalmi céhek. Ugye Henry Bataille új könyve van a kezében? Érdekes könyv. Én is megvettem. De nem találja, hogy túlságosan is sokat lármáznak róla? Hát szép versek a "Le beau voyage" versei. De Henry Bataille is érti a dolgát. Először megírta a "Tetes et pensées"-t. Ebben az albumban kidicsért jól vagy húsz, "beérkezett" írót. Most ezek persze illendőségből is fizetnek. Látja, Jean Lorrain például azt írja, hogy az utolsó két évtizedben alig jelentkezett érdekesebb poéta, mint a "Le beau voyage" írója. Hát így szokták ezt csinálni. Aztán Henry Bataille érti másként is a dolgát. Ő az új idők poétája. Brunetiere-nek, Bourget-nak, Coppée-nak s a többieknek nagy örömük telhetik benne. Henry Bataille harmincéves korában megún és beszüntet minden lázongást. Visszatér a tűzhelyhez, honnan mint gyermek elindult az életútra és lekicsinyelve az életet, verseket farag a temetőről, hol nyugosznak az ősök is. Gyermek hitek, tört remények s temetői béke elég kipróbált lanthúrok. De Bataille-nek ügyes ujjai vannak.

- Ugye, keményebb és érdekesebb legény Rictus, a "Les soliloques du pauvre" írója?

- Hasonlíthatatlanul. De nem hasznos dolog ma lázongani. Csőd és csőd. Erről kell ma írni prózában és versben.

- Mégis csak boldog ember ön. A színpaddal nincs dolga. Ott okvetlenül még fájdalmasabb tanulságokat gyűjtögethetne. Ha ugyan engem jól informáltak a párizsi színházak és az irodalom házaséletéről.

- Alighanem jól informálták. Régi dolgok ezek s messzehangzók. Aztán én kevés ideig voltam ott önök között, de mintha csaknem minden ott is párizsi minta szerint folynék. Törvényei vannak ez állapotnak. Internacionális fetrengése ez a literatúrának. Ha én Jules Claretie volnék, nem tartok olyan büszke beszédet, mint ő tegnap...

- Na, jönnek az asszonyok s ők helyrehoznak mindent.

- Nekem is ez tetszett legjobban a Jules Claretie beszédében. Ez valami. Csakugyan az asszonyok jönnek. Nem hiszem ugyan, hogy ez a század csakugyan a "nők százada" lesz. De már igazán hatalmasan érezhető az erők kicsapása a női lelkekből, e túltelített, régen veszteglő akkumulátorokból. Én is azt mondom, hogy az "új asszonyok"-ban kell bizakodnia az irodalomnak is. Nem a George Sand-féle tüneményes kivételekben. Ejh, George Sand valóságos férfi volt. Most jön az asszony - egy új világgal, új érzésekkel új eszmékkel, új színekkel, új formákkal.

- Anatole France-nak el merné mindezt így mondani?

- Óh igen...

- Tehát jönnek az asszonyok. Szükség lesz akkor egyáltalában mi ránk férfi-írókra?

- Mi is föl fogunk frissülni az asszonyok által...

...Már ekkor a Sorbonne táján sétáltunk. Két kurtahajú diákkisasszony lépegetett el mellettünk. Talán oroszok. Modelljei a "Théâtre-Antoine" új nihilista drámájának. Vajon ezek is az "új asszonyok" előhirnökei? Nem kérdeztem meg a franciámat. A nihilista leányokról ma igazán nem lett volna kedvem elmélkedni s elmélkedéseket hallani. Alkonyodott, s búcsúzkodtam az én új francia barátomtól, ki utoljára megint magyarokról kezdett beszélni. Kik a mi jelesebb nőíróink, művésznőink? Van-e már feminista lap Budapesten? Siettem át a nagy bulvárra. A rue Auberre különös ruhájú hölgyek fordultak be. Ma este nagy szolemnitást tart az üdv hadserege. Csapatostól szállongtak hazafelé a kis munkásleányok. A Bois-ból jönnek a kocsik. Ebben a kocsiban okvetlenül egy rojalista mágnás felesége ül. Ebben a másikban egy nagy kokott. A harmadikban egy amerikai milliomos szépség. No, az utca nem nagyon mutatja, hogy érkezik az "új asszony". A női piktorok és szobrászok kiállítása sem volt valami szenzációs prófécia a Grand Palaisban. De mondjuk, hogy jön. Addig pedig vigasztalásnak megmarad a "régi" asszony. Bizonyisten itt Párizsban is sokat ér ez a "régi". Még látnivalónak is.

Pesti Napló 1904. március 20.

A. E.

9. MADAME THÈBES MŰHELYÉBEN

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 21.

Hogy miért mentem el az avenue Wagram 29-ik számú házába, nem is tudom. Madame Thèbes, a híres párizsi jósnő, nem rendkívüli asszony. Csak ravasz, konok és ügyes. A jóslásaira sem voltam kíváncsi. Fölösleges lonis-jaim sincsenek: Madame Thèbes-nél lealkudhatatlanul húsz frank legalább is egy szeánsz. Elmentem mégis. Meg akartam látni a hírhedt műhelyt, szimbólumát az ember örök hazugság-éhségének.

Sokára került reám sor. Széttekinthettem a nevezetes szalonban. És elkerültek a kicsi és nagy borzongások. Nem éreztem, hogy a nagy titkok csarnokában vagyok. Mennyi elefánt és mennyi kéz! Gipszből, kőből, vasból - és fényből. Mert rengeteg fotográfia lepi be a szalont. Emitt Dumas pere kéz-fotográfiája, amott az ifjú Dumas gipsz-keze. Maupassant kezének mása is megvan, s az élő és aktív kezek között igen előkelő helyet kapott a Rostand keze. Itt az üvegszekrényben egy históriai kéz gipszmása pihen: Krüger apó keze. Egy sorban csupa politikusok kezei ezután. Valóban, olyan mohó, kapzsi és hiú kezek!

Végigvizsgálom az emléktárgyak, szobrocskák, képek, s emléklapok sorát. Egy sereg beteg, hisztériás mágnásasszony kedveskedett emlékeztető tárgyakkal Thebes asszonynak. Gyönge, szédülő, babonás, beteg lelkek trofeum-terme ez a hely. Hódolatát egy fényképen itt hagyta Jean Lorrain, a divatos és furcsa író, akinek a talentuma rokon egy kicsit - a Thèbes asszony talentumával. Megtaláltam a gróf Montesquiou dedikált fényképét is. A színek és illatok poétája nagy tisztelője a - kezek poétájának.

A szeánszot már el is engedném. A műhelyt, íme, láttam. Eszembe jut hirtelen, mi is adta a látogató vágyam. Thèbes asszonyt és kartársnőit a napokban hosszú cikksorozatban "leplezte le" újra egy nagy francia lap riportere, s ugyancsak a napokban publikálta néhány lap, hogy Thèbes asszony Londonba készül.

Egy oldalajtó nyílik. A sor rám került. Már ősz, de még mindig fiatalos és erős a híres asszony. Szemei élénkek. Arca majdnem kedves. Úgy végigvizsgál, hogy szinte fájdalmas. Aztán nagyon szeretetreméltóan leültet. Tavaly még gyűrűkkel telerakott meztelen kezekkel fogta meg a delikvens kezeket. Most hosszú, különös szürke kesztyűt hord Thebes asszony.

Egy csöppet sem vagyok kíváncsi, hogy miket mond.

- Ha holnap meghal, meg szabad mondanom?

- Óh igen, Madame. Ha mindjárt ma is.

- Művészkeze van, s valamelyik keleti országból való. A keze orientális.

- Elég keleti a hazám, Madame.

- Nagyon szereti a muzsikát?

Nem akarom elárulni, hogy rosszul sejt őnagysága, de ő észreveszi az arcomon. Merészen megkérdi:

- Hát író-ember?

Nem válaszolok, s most már vége a szeánsz minden érdekességének. Sejti, hogy újságíró vagyok, s vége minden merészségének. Akkor lendül újra magasabbat a fantáziája, mikor kettős végstációt jósol.

- Vagy óriási sikere lesz harmincéves korában, vagy megőrül.

Eh bien, Madame. Nem félek. Tehát nyolcvannégy évig fogok élni. Törékeny a testem, lelkem. Mint egy porcelán váza. Olyan vagyok, mint egy finom csipke. És szép, kedves és udvarias. Megyek Amerikába. Pénzem sohse lesz, de vagy szörnyű erkölcsi szükszém lesz, vagy megbolondulok. És a többi.

- És a nők, Madame?

- Ha megnősül, hamar el fog válni. Nagyon és gyakran fog szeretni...

- Madame, én hitetlen vagyok, ha a magam sorsáról hallok jóslást. Bevallom, hogy nem is ezért jöttem. Megengedi, hogy kérdezhessek valami mást?

Nevet és megfenyeget:

- Maga újságíró!...

Úgy hangzik ez, mintha "maga szemtelen"-t mondana. De olyan óvatos most már.

- Ha ezt tudnám, Isten volnék, monsieur, - elmondja négyszer-ötször.

Megnyugtatom, hogy nincs semmi leleplező célom. Nekibátorodik.

Az orosz-japán háború nem lesz hosszú. A háborút különben ő jóeleve megjósolta. Egy pár kis ütközet lesz csak, ha majd a harc terrénumán kitavaszodik, s ekkor Japán - megadja magát. (Madame Thebes francia honleány, tehát oroszbarát.) Ellenben fél a Balkán-bonyodalmaktól Thèbes asszony.

- Világháború előtt állunk - mondotta. Szinte kikerülhetetlennek látom ezt a szörnyű háborút.

Végül egészen nekibátorodik.

- Ön lengyel, magyar vagy bulgár.

Bánt egy kicsit ez a vagy-vagy. Bulgár? Végignézem - félve - magam. A kezem is megnézem. Hátha nem is agyonápolt, de még sem bulgárrendű a kezem!... Ezt is megérti. Ravasz és okos ez az asszony.

- A kéz szabása orientális. Különös kéz. Tehát ön magyar?

- Igen!

- Óh, a magyarok érdekes nép. Az önök országának nagy jövője van. Nagy és független ország lesz Magyarország...

...Lám nemcsak a Balkán-gyanúsítást hozza helyre, de megkeresi s fölkelti bennem az alvó sovént is.

Mégegyszer megnézi a kezem:

- Nagyon művész kéz. Áldja az Istent, hogy nem lett kereskedő. Maga nem tud pénzt szerezni, de még tűrni sem tudja a pénzt. Írjon könyveket!...

Mosolygok. Madame Thèbes is író. A könyvei jobban fogynak, mint sok francia íróé, pedig a francia íróknak többnyire érdemes dolog könyveket írniok.

- Köszönöm Madame. Tárgyalni fogok az Ön kiadójával. Tovább nem is foglalom le. Hallom, hogy várakoznak új vendégek. Megyek.

Nagyon szeretetreméltóan búcsúzkodott. Nevetve kért:

- Nehogy bántson valamelyik magyar lapban. Eleget bántanak engem a párizsi lapok.

Sietett. Új, könnyelmű louis-k igérkeztek. Az avenue Wagram 29. számú saját házába ömlik a pénz. Madame Thèbes azonban mégis megcsökkentnek látja a forgalmat, mert Londonba készül. Viszi, s már átkiáltja a csatornán az ő nemes és büszke jelszavát:

- Nem csalok, csak figyelmeztetek!...

Künn a széles avenue-n jól esik a lárma és a levegő. A húsz frankot nem sajnálom. Madame Thebes mondásain magamban jókat nevetek. Nem karcolt a lelkembe egyetlen jósló szó sem, de valami mégis bánt. Az ördögbe is, azt a megbolondulást elhallgathatta volna!...

Pesti Napló 1904. március 25.

A. E.

10. A FRANCIA BILSE ÉS AHRENBERG

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 26.

A franciáknak is megvan immár a maguk Bilse hadnagyuk. Néhány nap óta vörös-fehér-kék fedeles könyvek integetnek szinte kiabálva a párizsi könyvkereskedések kirakatából. A könyv címe: "Egy kis francia garnizon."

A francia Bilsét Charly hadnagynak hívják. A könyve szinte unalmas. Valóságos szak-regény. Íródott azért, mert Bilse könyvének francia mását megírni igen jeles kiadói ötlet volt. És iródott azért, hogy lássa a világ, milyen más állapot francia tisztnek lenni, mint németnek.

A francia lapok reklám-kritikái hamiskodnak, hogy micsoda szörnyű kurázsija volt Charly hadnagynak. No hiszen, nagy bátorság is kellett az "Une petite garnison française" elkövetéséhez. A legújabb időkben az egész hivatalos és nem hivatalos francia világ lármázva hivalkodik, hogy mennyivel emberibb, nemesebb és felvilágosultabb szellem dirigál a francia hadseregben, mint a németben. Nincs az a kis alkalmacska, melyet demonstrálásra meg ne ragadjon a francia közvélemény. Legalábbis száz francia újságcikk íródott az Ahrenberg-afférról, hogy íme, ilyen az "Ő" hadserege. Ez az "Ő" persze Vilmos császár, akiről mostanában még a komolyabb francia újságok is olyan tónusban kezdenek írni, amely már nemcsak udvariatlan, de néha valósággal megundorítóan ízléstelen. Dehogy is fogják üldözni Charly hadnagyot. Sőt meg fogják mutatni, hogy a francia hadsereg a maga Bilséjét nem büntetésre, hanem jutalomra tartja érdemesnek. Mindez pedig kellő zajjal fog megtörténni, mint ahogy az ilyen demonstrációk megkívánják. Hasonlóan nagy zajjal folyt le egy másik katonai história is. A francia haditörvényszék szenzációs tárgyalás után szenzációs ítéletet mondott a francia hadsereg egy szerencsétlen kapitányára.

Blanchard kapitány nyakon ütötte egyik közlegényét a zászlóaljának. A katona, kit Angelinnak hívnak, rászolgált erre a nyaklevesre, de a francia hadseregben a nyakleves tilos mulatság. Angelin följelentette a kapitányát.

Blanchard kapitány humánus, derék katona. Így vallották ezt tiszttársai s alárendeltjei. A szegény százados megijedt. Könyörögni kezdett Angelinnek, aki panaszát visszavonta.

Az affér azonban már ekkor belekerült az újságokba. A legfőbb katonai törvényszék egy anketten hivatalból új tárgyalást rendelt el, hátha Angelin fenyegetések súlya alatt vonta vissza a panaszát. Így argumentált a legfőbb katonai bíróság, pedig az új és szigorú tárgyalás más okból kellett. A szerencsétlen kezű Blanchard kapitány bőrével akarta a francia hadsereg megmutatni, milyen humánus és igazságos tud lenni.

Hiába volt a szegény Blanchard kapitány minden bűnbánása, a tanúk mentő vallomása, Angelin visszavont panasza. Blanchard kapitánynak lakolnia kellett azért, mert Ahrenberg herceg, a német katonatiszt, aki Afrikában bestiáskodott, kimenekült a büntetés alól. Blanchard kapitánynak a bőrével kellett dokumentálnia a francia hadsereg előkelőbbségét.

És szegény Blanchard kapitányt húsz napi elzárásra ítélte a katonai törvényszék.

A francia Bilse és a francia Ahrenberg esete volna Charly hadnagy és Blanchard százados esete. De szegény Bilse nem sejtette, hogy az ő kis regénye világraszóló szenzáció lesz. Bilse hadnagy bizonyára nem akart szenzációt, s aligha akarta, hogy meggyalázza a német hadsereget. Charly hadnagy minden célja a szenzáció volt. Charly hadnagy pamfletet akart írni. És Charly hadnagynak, nagyon helyesen, kutyabaja sem lesz. A francia Ahrenberg nem gyilkolt. A nyakához ért a kezével egy rendetlen és renitens bakának. A haditörvényszék mégis kérlelhetetlen szigorúsággal mérte reá - szintén nagyon helyesen - a börtönt.

De vajon, ha regényt nem ír Bilse s kegyelmet nem kap Ahrenberg, akkor is ez a sors jutott volna Charly hadnagynak és Blanchard századosnak?...

Pesti Napló 1908. március 29.

A. E.

11. A PÁRIZSI VÁSÁR

Párizs, márc. 24.

- Nem csinálunk titkot belőle, mi a németektől tanultunk ezúttal, vallotta be nekünk G. Fabius de Champville úr, az első párizsi vásár legbuzgóbb előkészítője. A lipcsei vásár volt a szemünk előtt. A munkánkban nagyon bízunk. A jövendőtől nagyon sokat várunk.

Huszonöt éve kísért már a párizsi vásár eszméje. Párizs már két óriási kiállítást rendezett. A párizsi vásárt még sem lehetett megcsinálni. A nagy és szép tervet megölték a bürokrata formaságok s a hivatalos protokollumok, - vallja be ugyancsak G. Fabius de Champville úr, aki a kiállítás hivatalos, nagy katalógusához az előszót írta.

A párizsi vásárt - mint a Budapesti Hírlap jelentette - e hónap 17-én nyitották meg s a francia kereskedelmi körök új éra kezdetét, a régi kártékony, konzervatív közfelfogás megváltoztatását remélik tőle.

A francia ipar azokban az iparágakban tűnik ki, hol az ízlésnek, csínnak, tetszetősségnek és invenciónak nagyobb tere van.

A divatcikkeken, csecsebecséken, játékszereken, parfümökön, stb. kezdve egészen a legdrágább bútorokig, a francia bútor otthonos és szerencsés. De amit a francia invenció produkált, annak eddig legtöbbször más élelmesebb iparos-népek vették praktikus hasznát. Elsősorban a németek, a német gyárosok aknázták ki a francia ügyetlenséget, akik Németország buzgó és nagy apparátussal dolgozó külföldi közgazdasági képviselete révén, a nagy forgalmat ígérő francia cikkeket szinte boszorkányos gyorsasággal foglalták le maguknak. Megszámlálhatatlan a francia iparcikk száma, melyet a német gyárosok "utángyártották" s dobtak ki silányabb, de óriási mennyiségben a világpiacra.

A francia cégek között aránylag kevés az olyan cég, mely közvetlenül saját utazóival keresteti föl a külföldi piacokat. A francia kereskedelmi utazó ritka madár még a baráti és szövetséges Oroszországban is. A régi, jó idők rossz hagyománya ez, mikor még a francia ipar nem ismert annyi versenytársat, mikor a külföldi fogyasztók és kereskedők kénytelenek voltak maguk fölkeresni a francia termelőt.

Most már a helyzet szinte tűrhetetlen. Angolország után most Németország kereskedelme is gyilkos erővel feküdt rá a francia kiviteli kereskedelemre. A francia könnyelműség és elbizakodottság először nem akarta a nagy veszedelmet meglátni. Most már érzi a bajt mindenki, s mikor az illetékes körök az orvoslást megkezdik, legelső sorban azokat a német intézményeket veszik figyelembe, melyek a francia ipar és kereskedelem mai veszedelmes helyzetét megteremtették. A lipcsei vásár mintájára ezért csinálták meg a párizsi vásárt.

A párizsi vásár ügyét a vajúdásból a francia játékszer-készítők és gyárak iparkamarájának egy végső erőfeszítése ragadta ki.

A vásár rendezői nem titkolják, hogy a világszerte ismert lipcsei vásár irányította őket. A francia kereskedelmi körök kezdik most már általánosan belátni, hogy ha már kereskedelmi utazórajuk, a konkurrens országokéhoz képest, nagyon kicsi, s minden esztendőben mégsem lehet egy nagy kiállítást rendezniök, valamit szükséges cselekedni, ami a külföldi fogyasztókat a francia iparra figyelmeztesse.

Hirtelen, hihetetlen gyorsasággal, váratlanul, egyszerre, szinte máról-holnapra csinálták meg az első párizsi vásárt, és ez a mohó, ideges sietség meg is látszik rajta. Bármilyen hatalmas és változatos legyen egy ország ipara, máról-holnapra hűséges képet magáról, sikerült kiállítást nem adhat. Egy hónapja, hogy a párizsi vásárt elhatározták. A vásár helye a Marché du Temple, Párizs egyik óriási, meglehetősen ócska s lebontásra szánt vásárcsarnoka. Az óriási csarnok azonban a vásár céljaira kicsiny. A kiállítóknak egy-egy tenyérnyi hely jutott. Összezsúfolt a vásár ilyenformán, s mégis nagyon sokan maradtak el. Lekicsinyelné a francia ipart, aki ebből a vásárból ítélné meg. A nagy és ismert cégek nem mertek csak úgy üzletszerűen, készületlenül belemenni egy vásárba, mely kiállításszámba megy. Féltek, s tarthattak is attól, hogy valamelyik konkurrensük, aki hamarabb értesült s jobban elkészülhetett, lefőzi őket. A vásárról hát úgyszólván a francia ipar színe-java hiányzik. A vásáron kiállított dolgok között a legnagyobb számban az úgynevezett l'article de Paris, párizsi bibelók, dísztárgyak és főleg játékszerek vannak képviselve. Ezek változatosak, érdekesek, ügyesek és ízlésesek általában.

A vásár elég látogatott. A látogatók között sok a francia vidéki kereskedő. De hát ez nem eredmény még. A vásár célja a külföldi látogatók, kereskedők idevonzása volna. Ezt persze a hirtelen megcsinált első vásár még nem érhette el. A külföld alig vehetett róla tudomást.

Anyagi sikere tehát fölöttébb kevés lesz az első párizsi vásárnak. Ehhez nincs, nem volt meg a szükséges kiállított anyag s a még szükségesebb külföldi látogató sem. De az "eszme győzelme" volt a legelső cél. Az első párizsi vásár sok messzetekintésnek, fáradó akaratnak, munkának a kivívott győzelme. A rendezők állítják és hiszik, hogy egy dicsőséges sorozatnak a kiinduló pontja. Lehet, hogy így lesz. Az első vásár védőségét maga a kereskedelmi miniszter vállalta el, s a rendező-bizottságban helyet kértek a rendőrségi prefektus s Szajna megye prefektusa is. A hivatalos körök kívánják s akarják legjobban, hogy a párizsi vásár legyen valami. Egy nagy tervnek eme processzusában már mi, magyarok is okulhatunk. Pláne már esett itt-ott szó egy budapesti vásár tervéről is.

Az első vásár még be sem zárult, már készülnek a jövő évire. Egy alkalmasabb helységet keresnek, s nem lehetetlen, hogy a vásár céljaira egy külön, új épületet építenek.

A franciák nyíltan hirdetik, hogy a párizsi vásár versenyezni akar a lipcseivel. Nemcsak a francia sovinizmus legyezgetése ez, de igen ügyes reklám is. Ha pénz és kitartás lesz elég, igenis lehet még a párizsi vásár a lipcsei vásár konkurrense. Hogyne, mikor a Párizsba jövő idegen érdeklődő vagy kereskedő nemcsak vásárolhat, de mulathat is. Valamivel jobban persze, mint a Blümchenkaffee hazájában...

Budapesti Hírlap 1904 március 29.

(a.)

12. BONAPARTE ÉS MONTANSIER ASSZONY

Párizs, március 27.

A párizsi Gaîté-színháznak különösen érdekes estéje volt a napokban. Réjane asszony és Coquelin lépett fel együttesen Flers és Caillavet: La Monstansier című, nagy érdeklődéssel várt darabjában, amelynek bemutatója inkább a szereplő művészeknek, mint a szerzőknek hozott dicsőséget. Maga a darab az unalmasságig megszokott forradalmi jelenetek mozaikszerű felelevenítése. Ilyen darab minden esztendőben kikerül vagy kettő a párizsi színdarab-gyárosok műhelyeiből. Ezúttal Montansier asszony, a kilencven esztendőt megélt, szerelemről, színházalapításairól, no meg a hétszáz jogérvényesen letárgyalt peréről híressé vált művésznő körül forog a cselekvény. Úgy látszik, hogy a szerzők inkább csak "históriai estélyt" akartak rendezni a darabbal, amely abból az időből tárjon fel képeket, amidőn a Jemappes melletti csatában Dumouriez győzedelmeskedett az első koalició seregén.

Érdekes, hogy Bonaparte a darabban csak mint "Ő" szerepel. Tény az, hogy a későbbi világverő abban az időben még csak szerény hadnagyocska volt. Csak Toulon ostrománál "vágta" ki magát a többiek közül és rá egy évre már Párizsban működött, mint generális. Ebből az időből való Bonaparte életének az az epizódja, amely oly közeli érintkezésbe hozta őt Montansier asszonnyal, hogy az alig huszonhétéves generális már azon a ponton volt, hogy eljegyzi magát az akkor hatvanéves színésznővel. Bonaparte akkori protektora, Barras, ki a direktóriumnak is tagja volt, hozta össze a párocskát és az ő emlékirataiból merítették a szerzők a darab meséjét.

1795-ben történt az esemény. Bonaparte akkor tétlenül, kegyvesztetten élt Párizsban. Letourneur intrikái folytán törölték az aktív tábornokok sorából, sőt Aubry, aki túlságos rokonszenvet vélt felfedezni benne a jakobinusok iránt, rendelkezési állományba is helyezte. Természetes, hogy az ifjú Bonaparte, akiben már éltek a nagy jövő képzetei, végtelen levertséggel fogadta ezt a bánásmódot és szorgalmasan eljárt Barras terített asztalához búfelejtésre.

- Egy szép napon - írja Barras - keserűen panaszkodott nekem Bonaparte, hogy milyen mostoha a sors.

- Nemcsak rólam van szó, - mondotta - hanem mindnyájunkról, akik, az arisztokraták óriási birtokaival szemben, szegényen vagyunk kénytelenek átszenvedni az életet. Igaz, hogy rövidesen ránk kerül a sor, de hát addig, addig...?

Barras türelemre intette, amit Bonaparte kelletlenül fogadott. Ekkor így szólt Barras:

- Helyes, barátom. Igazad van. Nos tehát, ha gyorsan akarsz előrejutni: házasodjál meg! Valamennyi tönkrement vagy vagyontalan mágnás ezt szokta tenni. Vadászni kell a gazdag partira. Rendesen beüt. Ha lesz időm, majd keresek neked valami gazdag feleséget.

Ebben a pillanatban Montansier asszonyt jelentették be. Túl volt ugyan már a hatvanon, de kitűnően konzervált, üde arcbőrű, fiatalos mosolyú, ragyogó szellemű asszony volt. A Palais-Royal körüli zavargásokról kezdett beszélni és közben ezeket mondta:

- Könnyű nektek, polgárok. Ti férfiak vagytok, védhetitek magatokat. De mi asszonyok csak legyőzöttek lehetünk. És aztán zsákmányai vagyunk a győzőnek, bárki legyen is az! Óh, ha férfi lehetnék! Veletek mennék a csatába!

Mialatt beszélt, folyton a fiatal generálisra nézett.

Bonaparte teljesen ki volt cserélve. Montansier asszony látható érdeklődése megtörte a jeget. Keresett galantériával közeledett a művésznőhőz és így szólt:

- Madame, bizonyára akad még kar, aki önt, az egyedülálló asszonyt megvédelmezze. Erről én biztosíthatom.

A társalgás ilyen mederben folyt tovább és midőn Bonaparte az együttlét során újból felajánlotta szolgálatait, Montansier asszony így felelt:

- Köszönettel fogadom citoyen és számítok önre.

Másnap már meglátszott Bonapartén a hatás. Dicsérte, fiatalította, magasztalta az asszonyt, úgy, hogy Barras időszerűnek találta megpendíteni a házasság eszméjét:

- Nos barátom. Tegnap a házasságról beszéltünk. Mit gondolsz? Montansier asszony?... Hm?

Bonaparte lesütötte a szemét, és így felelt:

- A dolog megfontolást kíván. Ő nagysága személye ellen nincs kifogásom. A korkülönbség mit se tenne. Olyan időket élünk, amikor ilyen csekélységgel senki sem törődik. Hanem ami vagyont illet. Igaz az, hogy Montansier asszony vagyona egymilliónál is több? Ilyen fontos dolognál jó, ha az ember tudja, mekkora bázisra támaszkodhatik.

Barras utánajárt a dolognak és megállapította, hogy Montansier asszonynak 1,200 000 frank vagyona van. És formális házassági ajánlatot tett neki Bonaparte nevében.

- Ugyan, hiszen az anyja lehetnék! - kiáltott fel Montansier asszony, de az ajánlat mégis megtette rá a hatását.

Meg is hívta Bonapartét asztalához, aki készséggel engedett a meghívásnak.

Barras, ki jelen volt az ebéden, a következőket írja: Evés közben folyton egymásra néztek. Ebéd után pedig félrevonultak a jegyesek, - Barras már jegyeseknek tekintette őket - és sokáig beszélgettek egymással. Hallottam, hogy terveket szőttek a jövőre vonatkozólag. "Ezt fogjuk tenni, azt fogják tenni." Bonaparte a családjáról is beszélt és elmondotta Montansier asszonynak, hogy szeretné őt hazavinni Korzikába, ahol kitűnő a klíma és ahol kevés pénzzel rövidesen meg lehet gazdagodni. "Úgy látszik, hogy Bonaparte korzikai légvárakat épített a jövendőbelijének", teszi hozzá a maliciózus Barras.

A beszélgetés ilyen intimussá vált, amikor egyszerre jelentik Barrasnak, hogy a városban lázongás tört ki. Barras magával viszi Bonapartét, a direktórium által ráruháztatja a fővezénylet jogát és ez aztán minden teketória nélkül nekiszögezteti ágyúit a tömegnek, összetereli őket a Saint-Roch templom előtti téren, s egyszerűen beléjük kartácsoztat; szóval, alaposan elnyomta a rojalista összeesküvésnek bizonyult fölkelést. Másnap a tegnap még ismeretlen ifjú generális már hőse volt a francia népnek. Megmentette a köztársaságot.

Montansier asszony természetesen most még jobban ragaszkodott a tervbevett házassághoz. Felment Barrashoz és kérdezte:

- Mit csinál a vőlegényem?! És - tette hozzá gyorsan - mikor lesz az esküvőnk?

A meglehetősen idős hölgynek persze alapos oka volt a sietésre.

- Nemsokára, nemsokára - felelte Barras - most azonban legidőszerűbb lenne, ha ebédre hívná meg velem együtt. Éhesek vagyunk, mint a farkasok.

- Házam egyúttal az önöké is - felelte Montansier asszony.

Az ebéden Montansier asszony olyan szabású ruhában jelent meg, amely maga is valóságos házassági ajánlat volt. Persze végtelen dicshimnuszokat zengett Napóleonról, aki mindezt egykedvűen fogadta, mint igen természetes dolgot.

Még nem volt vége az ebédnek, amikor a generálisnak "szolgálati ügyben" távoznia kellett. Elment - és többé nem jött vissza soha...

Ki tudja miképpen alakult volna a világtörténelem, ha a huszonhétéves Bonaparte elvette volna a hatvanasba járó Montansier asszonyt! Lehet, hogy - mint Montansier asszony későbbi férjéből, Neuville-ből - Bonapartéből is színigazgató lett volna. De hát ő jobbnak látta, hogy császárrá legyen...

Budapesti Napló 1904. március 31.

13. GRÓF GOBINEAU

Párizs, március 28.

A francia irodalom Panteonjának nehéz és büszke kapuján egy német sereg zörget:

- Nyissátok föl! Hazahoztunk valakit, aki örök szomorúság volt önmagának s örök dicsőség nektek. Hazahoztunk egy francia nagy embert. Amíg élt, nem ismertétek. Ismerjétek most meg. Gróf Gobineau-t hozzuk, akit a mi nagy Wagnerünk Cervantes és Michel Angelo rokonának tartott. Nyissátok fel!...

A kapu nem mozdul. Szegény Gobineau! Szegény, nemes, hazátlan lélek! Az ő fátuma most is az, ami volt, míg élt. Nem akarják érteni. Idegenül néznek reá. Ő mindig későn jön, mint aki messziről, nagyon messziről érkezik. Valaki volt, rejtélyes és büszke valaki, aki arra született, hogy önmagát kitagadja a világból és az örömökből. Nagy gondolkozó volt, nagy filozófus, nagy író és nagy poéta. És nagyon magányos lélek, a legárvább talán azok közül a végzettől sújtott lelkek közül, kiknek ez a föld idegen ország s kiknek az életük elhivatás a szenvedésre.

Talán Wagner Richard volt az egyetlen ember, aki megértette. És hazug volt ez az egy barátság is. Gobineau fanatikusan ápolt a lelkében egy legendát, hogy ő nem francia, hanem germán, vére a normann lovagoknak, az ős, a dicső, a legistenibb germánoknak. S Wagner Richard elsősorban ezért a legendaszerű fanatikus germánságért szeretett bele Gobineau-ba. Pedig dehogy volt germán ez a gazdag, csodálatos lelkű ember. Francia volt egészen. Pláne a gascogne-i fajtából.

Nem is tudok magyar példát lelni. Talán Berzeviczy Gergelyről szólhatnék, akit úgy gyűlölt Kazinczy Ferenc s vele Berzsenyi Dániel s aki haszontalannak tartotta a maga magyar fajtáját, érdemtelennek az életre. Mert Kecskeméthy Aurél már a maga magyar-maró lelkével magyar volt egészen, fájdalmasan és mindig magyar. Aztán az az angol poéta-pár jut az eszembe, kikről Ellen Key írt nemrégen egy könyvében, akik gyűlölték az angolokat, e "szociális barbárokat". Nagy és kivételes lelkek kóros, végzetes, szomorú hite az ilyen hit. Az egyedülvalóság, a meg nem értettség érzése fakasztja ezt a hitet. Gobineau is ezért szakítja ki teljesen magát a francia humuszból, ezért gyűlöli a maga nációját s vigasztalja magát a germán-vérség legendájával.

Németországban most egy Gobineau-liga azért küzd, hogy Gobineau-t elismertesse a franciákkal. Csodálatos, páratlan látványosság. Német emberek állanak össze s küzdenek egy halott francia franciaságáért. Német emberek akarnak bejuttatni egy francia lelket a dicsőség Walhallájába, a francia irodalom Panteonjába. Csodálatos, páratlan, szép és nagy látványosság ez.

A német Gobineau-liga vállalkozását a mai francia irodalom valósággal ellenségesen fogadja. Illetve nem is akarja észrevenni. A hivatalos francia irodalom nagymoguljai ma többnyire nacionalista kortes-politikusok is egyúttal. Ezek nem bocsátanak meg ma sem még a "renegát s németté romlott" Gobineau-nak. Ezek nem akarják visszafogadni Gobineau-t, akinek főként a reneszánszról és az emberi fajokról írott hatalmas munkái állnak igen magas értékben az emberi szellem kincstárában, de aki olyan gazdag, olyan változatos szellemi örökséget hagyott egyébként is hátra.

De előkelő hívei is vannak a Gobineau visszatelepítésének. Ezek többnyire arra utalnak, hogy ma már, mikor Nietzsche, ez a prototípusa a germánságnak, valósággal hazát talált Franciaországban, lehetetlen, hogy a francia lelkek elforduljanak egy Gobineautól, aki francia elme volt mégis, bár a németek közé menekült, s akit csak a sok méltatlanság fordított el olyan nagyon a saját nációjától.

Ez az érdekes, különös, izgató szép probléma nagyon foglalkoztatja mostanában a német és francia szellemi élet komolyabb lelkeit. Egy Gobineau-barát francia esztétikus most rendezi Gobineau leveleinek francia kiadását. A francia publikumnak nagy gyöngéje a levél-irodalom. Lehet, hogy e levelek publikálásával, ha nem is lehet triumfálva bevinni, de be lehet csenni a francia Panteonba Gobineau-t... Hogy tiltakoznék ez ellen ez a büszke lélek, ha kiáltani tudna...

Budapesti Napló 1904. április 1.

A. E.

14. MAGDOLNA TEMPLOMÁNÁL

Párizs, április 3.

Magdolna temploma előtt ődöngtem, s különös, zagyva, egy kicsit vásári szózatot hallottam:

- Adatik tudtokra mindeneknek: mi meghaltunk és új életre keltünk. Még szálldos a tömjénfüst és az alleluja. Mi nem vagyunk a régiek már. Mi azok vagyunk, akik visszatérnek. Mi Jean Jacques Rousseau népe vagyunk. A mi új életünk az angol parkok élete lesz. Élni fogunk, miként a kertek: a nap és a felhők parancsai szerint. Élni fogunk, miként Cincinnatus élt. Restauráljuk az erkölcs várát. Kisöpörjük a ledérséget. Adót vetünk az agglegények konok fejére. Legalább is hat gyermeket követelünk minden férjes és férjtelen női élettől. Becsukjuk az abszint-gyárakat, s a hajat sem lesz szabad alkohollal mosni ezután. Hazafiak leszünk, mint ama nemes szerecsenek, kiknek az idegent meglátni és fölvacsorázni hamarabb dolog, mint nálunk ezelőtt házasságot törni volt. Csak tíz év múljék el, új világ lesz itt. Nem ismer reánk s Párizsra senki. A mi országunk lesz az erő, erény és egészség országa. Megmutatjuk, hogy mi mindent meg tudunk csinálni, s a gall regenerálódásról legalábbis fog annyit beszélni a história, mint XIV. Lajosról, a nagy forradalomról vagy a napóleoni epocháról...

A nagyszombati alkonyatnak ünnepi buzgóságából, a zsolozsmákból, a tömjénfüstből és a tegnap és ma gondolataiból kapkodtam ki ezt a zagyva és furcsa monológot. Április másodikán este, Párizsban, Magdolnának tornyatlan, oszlopos és szépséges temploma előtt. Nem volt ez senkinek a szózata, s szózat volt mégis. Valahonnan mélyről jött, honnan a névtelen vágyak vagy gondolatok és végzetes érzések kerülnek az emberekhez. Ez a szózat a francia lélek szózata, mely még nem zendült meg, de él és megzendülni készül. Mi lesz, ha megzendül? Egy ügyes szózat csak? Egy szép póz csupán? Kifakadása egy hisztériás rohamnak? Vagy egy új "lionéria"? Ki tudja?... Ma olyan komolyan akarják magukat regenerálni a franciák, hogy csúnyaságot mívelne, aki valamivel gúnyosabban kacagna föl, mint hasonló nagy, de komoly furcsaságoknál illik.

*

Lehet-e a mindig-józanságot, a fegyelmezettséget, az akarás képességét máról holnapra úgy beleoltani egy néplélekbe, mint a körtevadoncba a nemes körte gallyait? Erről rengeteg disszertációt lehetne tartani, ha ez érdemes és érdekes dolog volna. Ne, ne! Inkább rapszodikusan fonografáljunk itt egy-két hangot a francia lélek mai nagy és lármás rapszódiájából.

- Legyünk diplomaták és ügyesek. Legyünk egyszerre oroszbarátok, a latin-szövetkezés hívei, Sedan-felejtők s angol-barátok... - ez az új politikai krédó.

- Neveljünk új és edzett nemzedéket. Gyorsítsuk, növeljük a populációt. Írtsuk kegyetlenül a prostitúciót, pusztítsuk ki az alkoholizmust. Harcoljunk ama pokoli ellenségek ellen, melyek baktérium-seregeikkel rávetették magukat a francia vérre, agyra, idegre, gerincre és tüdőre. - Ez a fiziológusok dogmája.

- Álljunk a szociális haladás élére. Csináljuk meg erősen és békésen a negyedik rend fölszabadítását. - Ezt hirdetik a szociálpolitikusok.

- Legyünk fölvilágosultak, üldözői minden sötétségnek, de ne szégyeljünk egyszersmind sovének is lenni, hadsereg-erősítők, történelem-tisztelők, féltékenyek, követelők és lelkesedők. Lehetőleg persze respublikával. - Ez az új nemzeti politika.

- Térjetek vissza a monumentálisra, az egyszerűre, komolyra és vidítóan fölemelőre. - Ez a művészeti jelszó.

- Lépjetek ki elefántcsont-celláitokból, s kapcsoljátok a poézist a haladó és javuló élet egyszeregyéhez. - Ez egy új költői hitvallás volna.

Mennyi ilyen új igét lehetne még idéznünk, melyek mind a jövendőbe szeretnének bevilágítani. A színházak szerepéről, a közlekedésről, a közoktatásról, a feminizmusról, az egyházak kivégzéséről stb. S mindezek egy gondolatért: még tréfából se merje senki Franciaországot gyöngének és süllyedőnek látni.

*

A regenerálódás nagy aktusából még csak a nagyrakészülődés ideges rángásait érezzük. Még folyik a harc az egyházzal, szociális, és katonai reformok lármája zúg. Mind a haladás nevében. De már nő a rendőri hatalom, mely beleskelődik immár a polgártársak ablakán is. Az igazságszolgáltatásban a Magnaud-féle "szabadosság" ellen tiltakozik a komoly taláros világ. Brunetière még elbukott egy választáson, de a szabadgondolkozók ligája is bomlik s a nemzeti szempontok kezdenek szinte olyan sallangosan kísérteni tudományos és minden téren, mint akár Magyarországon. Hogyne, mikor már a szocialisták egy része is a hazafiságával dicsekszik legszívesebben. Az új színpadi munkák vagy a bomlott idegek kórházi víziói, vagy erotikus hancúrozások, vagy szenzációra törő oktalanságok, vagy olcsó heccelődések, személyeskedők, politizálók, antiszemiták, filoszemiták stb. Mindig olyanok, hogy biztos legyen a botrány, s értelmességével, nívójával, ízlésével és kedélyével ott lássa magát a színpadon a tömeg, az utca...

*

A nagyszombati alkonyatban újra és újra hallom azt a valójában bennem formálódott zagyva és furcsa, de stílszerű monológot a regenerálódásról. Milyen tájékozatlanságban, zavarodottságban és bizonytalanságban kavarognak ím a lelkek, hova mi mindig világosságért esengve néztünk s honnan még ma is a kalauzolást várjuk az eljövendő időkbe. Vajon ez a káosz csak múló lesz vagy ez a regenerálódó mánia végzetes? Szörnyűség volna, ha Franciaország, melyre talán nagyobb szüksége sohasem volt a világnak, mint most, - elveszítené önmagát, mert - nem mer önmaga lenni...

Budapesti Napló 1904. április 7.

A. E.

15. BRUNETIÈRE CSŐDJE

Párizs, április 20.

Ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki a minap veszekedett, hogy ő buzgó katolikus férfiú ugyan, de - szocialista, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki azt hirdeti, hogy az emberiségnek szüksége van a véres háborúkra, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki a tudomány csődjét bejelentette, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki annyiszor beszéltetett magáról már, aki tudós, elokvens, szellemes, bigott és kártékony, ugyanaz a Ferdinand Brunetière most csődbe került és sokkal fájdalmasabb csődbe, mint a tudomány.

A Ferdinand Brunetière csődje érdekes, tanulságos és szenzációs, mivel a nagy publikumot Párizsban is jobban érdeklik a tudományos botrányok, mint a tudományok.

A derék és tudós Brunetière bele akart ülni Emile Deschanel örökébe, a "Collège de France" francia irodalomtörténeti tanszékébe. Nagy és jeles polc ez, de valamiről megfeledkezett Ferdinand Brunetière. Megfeledkezett arról, hogy azoknak, kik ma Franciaország sorsát intézik, nem lehet egészen közömbös, milyen elvek hirdetődnek a szinte legmagasabb francia professzori katedráról. Csak a felhők közt mászkáló liberalizmus magyarázhatja mindig önmaga vesztére a gondolatszabadságot. Igen, a gondolat szabad, s Brunetière hirdethet, amit csak akar, de a francia kormánynak van annyi esze, hogy a növekvő reakció idején nem ajánlja föl önmaga egyik bástyáját az ellenségnek, a legveszedelmesebb, úgynevezett "tudományos" reakciónak. A "Collège de France" tanárai szavaztak. Szavaztak napokon keresztül, s a sok szavazás eredménye az lett, hogy Brunetière, aki az első szavazásnál aránylag a legtöbb voksot nyerte, az eredményre vezető, utolsó szavazásnál végre is kibukott a jelöltek közül. A "College de France" első helyen Abel Lefranc-t, második helyen Gaston Deschamps-t jelölte Emile Deschanel örökébe. Az első titkára, a második helyettes tanára a "College de France"-nak.

A klerikális sajtó iszonyú lármát csapott, hogy a kormány presszionálta a "Collège de France" professzorait, hogy sérelem esett a gondolatszabadságon s hogy Combes már a cezárizmusra is rálicitál. Maga Brunetière sem viselkedett valami férfiasan. Reportereket fogadott, szitkozódott s becsmérelte szerencsésebb riválisait stb.

A kínos affér azonban még itt sem ért véget. A francia akadémiának is van jelölőjoga s az "Académie Française" halhatatlanjainak legtöbbje elv- és fegyvertársa Ferdinand Brunetiere-nek.

Az Akadémia összeült, hogy jelöljön. Ekkor Brunetière egy gyönyörű pózzal bejelentette, hogy ő ezennel nem kíván többé a "Collège de France" professzorai közé jutni, s az ő esetleges jelöléséről tegyen le az akadémia.

És mi történt ekkor? Megkezdődött a szavazás. Az első szavazásnál az urnába hull 2 voks Abel Lefrancra s 25 - fehér lap. A második szavazásnál, a második helyre tudniillik, Gaston Deschamps kapott 4 voksot, Abel Lefranc szintén 4-et, még két jelölt összesen hármat s 16 fehér lap esett az urnába...

Vagyis a francia akadémia, ha Brunetière nem lehet a "Collège de France" irodalomprofesszora, nem adja a szavazatát senkire. Sakk a kormánynak, a közvéleménynek, a "Collège de France"-nak. A kutya ugat s a karaván, azaz a francia akadémia nem jelöl.

A legérdekesebb pedig a dologban az, hogy igen sok liberális francia is tapsol az akadémiának. Mert ha - így mondják - a császárság idején egy Michelet-nek, egy Quinet-nek nem rótták föl bűnül republikánus voltukat, Brunetiere is lehet a "Collège de France" professzora, ha mindjárt klerikális is.

Egyáltalában őrült gabalyodás van e fura affér körül, amelynek a vége azonban már bizonyos. Ferdinand Brunetière csődbe került, s ma olyan erős és elszánt harcot folytat a francia kormánypolitika a reakcióval, hogy meg nem hátrál egy tucat akadémiai demonstráció elől sem. A doktrinér liberálisok pedig hiába sóhajtoznak a gondolatszabadság miatt, a gondolat szabadsága a tudomány szabadsága, s ezen a mezőn Ferdinand Brunetiere nem reklamálhat semmit, mióta a csődöt bemondta...

Budapesti Napló 1904. április 22.

A. E.

16. A SZÁJÖBLÖGETŐ VÍZ

Párizs, április 20.

A szegény Beöthy László írta vala egy novellájában:

- Bizony, bizony, mondom nektek: meg ne igyátok ebéd után a szájöblögető vizet.

A Beöthy László novelláit nem igen olvassák már az emberek, ami nagy kár. Lám, pár hónappal ezelőtt két jeles és neves magyar képviselőnek támadt lovagias ügye a szájöblögető víz miatt. Az egyik tréfából ráfogta a másikra azt, amitől minden jámbor lelket óv Beöthy László, persze nem a Király színház kitűnő direktora vagy a bihari főispán, hanem a néhai, a szomorú jókedvű Beöthy László.

Az embereknek gyűjteniök kellene az olyanfajtájú tanácsokat, mint például ez a Beöthy László-féle. Milyen iszonyú tragédiák történnek olyan kicsiségek miatt, mint a szájöblögető víz fölkortyantása, vagy olyan végzetes botlások miatt, hogy valaki késsel eszi a halat! A modern tragédiaírók azért csinálnak fércmunkákat, mert ókori szemmel nézik a tragikumot. A modern tragikumot a szájöblögető víz táján kell keresni.

A napokban kemény tollharcot kezdett egy neves francia publicista egy komoly, derék orosz úriemberrel, aki azt a vigyázatlanságot követte el, hogy egy tudományos vita során nem nyilatkozott eléggé udvariasan és hízelgően a francia nációról.

A francia publicista két gyilkos, okos, hosszú cikkel rohant az oroszra, s mikor ezt már kellő módon összefojtogatta, így adta meg neki a kegyelemdöfést:

- Különben, kár is erre az úrra annyi szót vesztegetni. Egy emberrel, aki a hígra főtt tojást pohárba tölteti s kanállal eszi, nem is kellene szóbaállni. Én láttam egyszer, hogy ez az úr így fogyasztotta a híg tojást.

És evvel "ki volt végezve" az orosz. Egy emberre, aki a híg tojást pohárból eszi, kár szót vesztegetni.

Azonban történnek e világi életben furcsa esetek. Ugyanakkor, mikor az oroszt "kivégezték" a híg tojás miatt, iszonyúan föl kellett szisszennie a francia sajtónak. Egy vagy két nagy angol lap párizsi levelezőjének eszébe jutott, hogy miután a politikai békesség helyreállott a francia-angol egyezménnyel, illenék valami érdekesebb és pikánsabb új afférról gondoskodni Anglia és Franciaország között. Az angol lapokban aztán megjelent egy pár párizsi levél. Ezek a levelek minden érzékenyebb francia arcba belekergették a vért. Arról zengtek tudniillik, hogy az úgynevezett francia élet se nem okos, se nem esztétikus, s hogy a francia társaságbeli szokások egy igazi kultúrember szemében rettenetesek. Megkritizáltak ezek a párizsi levelek mindent. - A francia házirendet s az egész átlagos francia életberendezkedést. Megkritizálták a franciákat otthon, az utcán, látogatásokon, színházban, úton, vendéglőben, kávéházban. Az ebédlőben, sőt a - fürdőszobában is.

Napokig tartott az angol és francia lapok veszekedése, míg az affér nagy kimagyarázásokkal békés véget ért. Marokkóban tudniillik könnyebb kiegyeztetni az angol és francia érdekeket, mint a szájöblögető víz táján, azon a vidéken, ahol a szokás, ízlés, tónus, stb. a dirigáló hatalmak.

Hogy a francia férfiak rosszul öltözködnek, hogy a legtöbb francia rosszul táplálkozik, hogy a francia szalonok nagyobb része csak hírből ismeri az ízléses fesztelenséget, az őszinte udvariasságot s az igazi esprit-t, és még egy légió ilyen sértést még talán zsebreraktak volna a franciák. De a goromba angolok a nőkről, a francia nőkről mondtak legtöbb gorombaságot. Szinte szégyenkezünk. Ezek az angolok azt mondják, hogy a francia nők toalettjében csak az a részlet perfekt, melyért a szabónők, divatárucégek, ékszerészek és suszterek kezeskednek. A többi részlet nem. Már a fürdőszobából eredendő bűnökkel suhan ki a francia nő, aki különben az angolok szerint még sokkal jobban fél a víztől és a szellőztetéstől, mint a francia férfi. Erről már Erzsébet, azaz Erzsike is szól az ő viziteiben. Erzsébet látogatásai egy nagyon kedves és híres angol könyv. Egy fiatal angol leány, csodálatosan friss, józan, naiv és elmés megfigyeléseit közli ez a könyv. Most fordították le franciára. Erzsébet ellátogat francia rokonaihoz is, s íme, csak mutatóban egy-két szentenciája Erzsébetnek.

- Egy francia marquis-val ismerkedtem meg. Rettenetes rosszul vasalt ing volt rajta. Ha én marquis volnék, nem viselnék rosszul vasalt inget. Hát te mama?

Erzsébet tudniillik anyjához írott leveleiben közli az ő kis megfigyeléseit. Egyik levelében ezt írja:

- A francia hölgyek nedves fűben is könnyen táncra kerekednek, s nem félnek, hogy meghülnek. Nedves fűben nem hűl meg az ember, de a hosszú mosakodástól és a nyitott ablaktól igen. - Csodálatos, ugye mama?

- Itt a mi rokonainknál nagyon nagy házat visznek. Mindenkinek külön inasa van. De nekem a múltkor egy fürdőkád kellett, s a szobalányom a rengeteg palotában egy kicsit és nyomorúságosat is csak nehezen tudott keríteni.

...Ilyenek s hasonlók az Erzsébet megfigyelései - francia földön.

Hogy mindez érzékenyebben fáj a franciáknak még Elzász-Lotharingiánál is, az természetes.

Az ember mindent megbocsát, elfelejt. De azt nem felejti el, ha megissza a szájöblögető vizet s ezért rápirítanak vagy nem issza meg, de ráfogják, hogy megitta.

Budapesti Napló 1904. április 24.

Ady Endre