148. MISTER ALEXANDER ESETÉBŐL

Mister Alexander, a budapesti néger kolónia egyik bonvivánja, kószált valahol. Talán az Andrássy-úton. Észrevett egy asszonyt, aki sétált az ura karján. Alexander úrnak tetszett az asszony. Odalépett, és szó nélkül megcsípte. Az asszonyt tudniillik. A karján. És kellemesen vigyorgott hozzá Alexander úr. Az asszony sikoltott. A férj fölemelte a botját. Alexander úr dühbe jött. Egyik kezével kést, a másikkal revolvert rántott elő. A fehér asszony és az ura majd megjárták.

Úgy-e, hogy könnyű megérteni Amerika népét? A yankeenek nem az orra kényes. A yankee meglehetősen elrúgta magától az európai csacsiságokat. A néger szagát elbírná a yankee. És mégis olajban főzne meg minden feketét Amerika népe. Úgy-e, egy kicsit meg lehet ezt érteni? Van ugyan egy néger szociológus, ki azt hirdeti, hogy az ő fajtájáé a jövő. Mi, fehérek lejártuk magunkat. Ők lesznek a kultúra előbbrevivői, Athén életének folytatói. Ők, a négerek, kik még Budapesten csak ősbudavári néznivalók, de Berlinben már számosak. Londonban is, Párizsban is. Amerikában pedig úgy szaporodnak, mint a patkányok. Éhesek és lebírhatatlanok. Frakkot vesznek föl esténként, és Haitiban, Domingóban Arisztidesz, Demoszthenesz, Szolon, Lykurgos és Szokratesz neveket hordanak. Mister Alexander is azért viseli e klasszikus nevet, mert Macedóniai Fülöp fiával tart lelki rokonságot. Ilyenek ők.

Arról lehet beszélni, hogy Amerika jogosan bűnhődik. Állatokként hurcolta be ez emberformájú lényeket. Most lakoljon. De még Amerika sem érdemli meg, hogy a Schoelcher-féle álhumanizmus béketűrésével tűrje ezt a lehetetlen sisera-hadat. Ezek sok ezeréves mélységekből jönnek. Berontanak a mi fájdalmasan, évezredek alatt szerzett kis kényelmünkbe, belemorognak a beszédünkbe. belépiszkítanak nemcsak a szalonunkba, de sajátos, törvényes lelkiéletünk szentélyébe. Még a vérünkbe is. Hát nem helyesen gyűlöl Amerika? Hogy nekik is jussuk van a kultúra építéséhez? Akkor a medvéknek is jussuk van s a kattamakiknak is. Ha az ő kivételes embereik hisznek a maguk fajtájú rendeltetésében, jó. Maradjanak együtt, s várják be együtt a maguk idejét.

Alexander úr mutatvány Ősbudavárában, ahol pumákat és lajhárokat is mutogathatnának esetleg. Kékvókot táncol, dörmög, tapsol, s lehet, hogy fehér nők is mosolyognak reá. Sőt lehet, hogy ő kis primitív pszihéjébe olyan tanulságokat szedett Ősbudavárában, hogy elszedheti a pénzünket, az asszonyunkat. Lelőhet vagy leszúrhat bennünket. Annál rosszabb. A medvét is mutogathatják. De csak láncon. A medve nem csupán épületes dolgokat látna Ősbudavárban. De ha a medvét láncon tartják, miért élvezzen Alexender úr annyi szabadságot és jogot, mint Rudyard Kipling vagy Anatole France?

Budapesti Napló 1905. augusztus 3.

Pont.

149. ALFONZÓ IMÁDKOZIK

San-Sebastianból rózsás hajnalon eltűnt a király. Még meleg volt fölséges ágya. De Alfonzó nem volt sehol. És nem tudta senki, merre ment.

Rázta a hideg a királyi kastély népét. Szaladt a futár, azaz hogy a sürgöny, a mamához. Boszorkányság történt. Őrizték százan is. Lába neszét senki sem hallotta. Hogyan eshetett ez?

És merre szökött vajon? Spanyol földre? Francia határra? Istenem, istenem, nem leány után szökött vajon? Tegnap gyónt a drága. Ki tudja? Ki tudja?

Csak újságokba ne kerülne. Sírt, rítt a királyi mama. Nagyon rosszat sejtett. Behívta a legbizalmasabb jezsuita pátert:

- Páter José, én meghalok bánatomban. Az a gyermek a bűnbe rohant. Párizs rontotta el. El se merem mondani. Párizsban együtt vacsorázott egy, egy...

- Egy táncosnővel, fölséges asszonyom.

- Oh, jaj, ön is tudja?

- Tudom. De törölje le fölséges könnyeit, királynő, Alfonzó királyt mi istenfélelemben neveltük. A párizsi kísértés sem tántorította őt el. Annál jobban sietett Londonba, hogy hallja ott Patricia hercegnő válaszát.

- Szegény fiam. Kosarat kapott...

Páter José ravaszul, finoman s befelé mosolygott. Kosarat bizony. Újra. Hány kosarat kapott már szegény. Holott még olyan fiatal.

Eközben pedig új sürgönyök jöttek San-Sebastianból. Megvan a nyom. Alfonzó király két bizalmas emberével, egy kamarással és egy inassal, francia földre szökött.

Az istentelenebb spanyolok között pedig országszerte folyt a szóbeszéd. A kis király boldogtalan. Szeretne egy feleséget, és nem akad horogra senki. Órákig térdel és imádkozik szegény Alfonzó. Naponként gyón a pátereknek. Persze elbukni nincs bátorsága. Vézna testét szerelmes ősök vére fűti. De amikor olyan csúnya a legény. A sápadtsága, a meredt szemei, a lepcses, nagy alsóajka és a többi. Nem szeret bele egy fikarcnyi hercegnő se soha. A szerelmes király pedig el fog sorvadni az epedéstől.

És jött a hír, hogy megvan a király. Lourdes-ban van. A lourdes-i Máriánál imádkozik már tegnap óta. Sírva imádkozik.

Nem történt semmi. Megnyugodott Spanyolország. A király erénye szeplőtlen. A lourdes-i Máriához ment imádkozni. Kapjon ő már egy kis feleséget.

És a lourdes-i Mária hallgassa is meg szegény kis király imádságát. Azért, hogy ő király, hát feleséget se kaphasson? Rendelj, óh lourdes-i Mária, a csúnya kis királynak egy csúnya kis hercegnőt.

Hiszen annyi kis csúnya hercegnő van!...

Budapesti Napló 1905. augusztus 4.

A. E.

150. A NÉV

A botrányról nem írtak a párizsi lapok. Csak van eszük? Tehát mi sem olvastunk róla a magyar újságokban. Kár. Gyönyörű adat ahhoz a nagy morális anarchiához, melyben ez a mi világunk ma leledzik. És olvasnivalónak is érdekes.

Hallják tehát. Egy párizsi kiadó cikket rendel egy ifjú, párizsi írónál. Elkészül a cikk. Az ifjú író nagy hevüléssel, mindent odaadó ambicióval írta meg. Közben természetesen fölszedte érte a kis pénzt is. És várja, hogy megjelenjen a cikk.

Nem kellett sokáig várnia. A kitűnő cikk nagyszerű folyóiratban kapott helyet. A kiadó cég parádés árujában. A cikk alatt pedig egy divatos és érdekes író divatos és érdekes neve ékeskedett.

Az ifjú író halálra sebzett lélekkel írt levelet a divatos és érdekes írónak. Megkapta a választ:

- Kedves uram, nagyon szép az ön cikke. Nekem kellett volna megírni. Én azt válaszoltam, nincs időm. Erre jó pénzért csak arra kértek, adjam oda a nevem egy kész íráshoz. Szokás szerint beleegyeztem. Nagyon tetszett nekem az az írás. Nagyrabecsülöm önt, uram, hogy szép cikkével engem nem kompromittált.

Az ifjú író azonban nem csöndesedett le a levélre. Hiába mondták neki, hogy a Név, a Név, mindennél több. A vége az lett, hogy ő reá támadt mindenki. Milyen szemtelenek ezek a fiatalok. Hát ki kíváncsi az ő írásukra? Hogy esetleg kitűnően írnak. Ki a fenének kell az, ami kitűnő? A közönségnek a Név kell, a Név.

Bizonyos, hogy ez a kitűnő, ifjú író elveszett ember. Ez se kap többet megbízást kiadó cégtől soha. Elbukik, miként az ó-szabású tragikus hősök. Szembehelyezkedett a világrenddel. A szerencsétlen. A Név, a Név ellen mert ő kikelni. Még párbajra is kihívták.

Tessék ennek az esetnek megbocsátani, hogy irodalmi eset. Végre is francia eset, és nem tehet róla, hogy Franciaországban érdekli az embereket az irodalom. Nekünk mindig nehezünkre esik az, mikor némelyek szuggeráló mániába esnek, s mi nem is azért rukkoltunk elő a francia botránnyal, mert irodalmi. Üsse kő az irodalmat.

De a Név, a Név. Édes, jó publikum, hogy csalatod te magadat minden táján a világnak. Kényelmedet, tunyaságodat de ki is használják. Telelármázzák a füledet névvel. Tudós: a Név. Hazafi: a Név. Művész: a Név. Szépség: a Név, a Név, a Név, a Név.

Rettenetes anarchia ez. A sajtó nagy áldásai mellett egyik sötét átok. Hadd állapítson, ítéljen a nyomtatott betű. És az ügyes svihák, aki a nyomtatott betűt is be tudja csapni. Aki minden gyámoltalan s névtelen értéket a Név zsebeibe tud begyömöszölni. Ez így van Rajnán túl, Rajnán innen, Pó vidékén, Duna mentén. És mindenben. És ezt még el sem hiszik minden emberfiának.

Én is legokosabban tettem volna, hogy megírva e kicsike írást, fölvettem volna érte a pénzt, s kerestem volna hozzá egy Nevet. Akinek elhigyjék még az - igazságot is.

Budapesti Napló 1905. augusztus 5.

Lellei.

151. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Egy kis tévedés

Vajda Jánossal volt egy kis találkozásom rejtett, hűs, csöndes, nagyszerű helyen. A nagy öregúr nyaral. Én rábukkantam, s ő szóba állt velem. Nem hatalmazott fel, hogy megírhassam, miket beszélt. Annyit mondhatok, hogy a Luzitánok dalát nem írná meg mégegyszer a zord lelkű Nagy, és nincs elragadtatva velünk, kik ezidőszerint Magyarországon ágálunk, szónokolunk. Persze ez mellékes - nekünk. Hiszen nagy poéta Lengyel Zoltán, és nagy politikus Papp Zoltán. Vagy hogy is van. Ellenben azt elárulhatom, hogy a nagy öreg Úr méltatlankodott. Így beszélt a többek között:

- Látod, öcsém, én nem kívánom, hogy engem ez országban megbecsüljenek. De te tudod, hogy ki vagyok kiáltva nagy embernek. Miért nem kaphatom én hát meg, amit Magyarország az ő nagyembereinek, a mostoha gyermekeknek megad. Emlékezetes, hogy Jókait hogy kitüntették, mikor megnősült - magának. Összes munkáiról nem írtak annyit, mint amennyi vicc és riport akkor született. Prielle Kornéliáról az ország kilenctizedrésze azt sem tudta, hogy él. De mihelyt egy kis botrány támadt körülötte, lám mennyit írtak róla. Gondolkozó író- és művésznagyjait az ország pletykákkal jutalmazza. Bizonyosan nincs neki más adakoznivalója. Hazaffy Ubul, a politikus és Éjjeli Panna, a színházi nő leszedik a tejfölt. Nekünk botrányokat kell mívelnünk vagy magunkra ráfogatnunk, ha érdeklődést akarunk a t. c. publikumtól. Kedves öcsém, énrólam még pletykálni sem pletykálnak. Nem olvasom sehol, hogy el akarok venni egy tizenegy éves leányt. Még ennyit sem írnak rólam.

- De bátyám, mesterem, hisz ön már nem él.

- Az ám. Na látod, ezt el is felejtettem. Az ördög tudja, hogy él-e itt az ember vagy sem?....

II.

A szerb trónörökös útja

Sándor úrfi, a kitünő herceg, még két évvel ezelőtt Genfben, mint Karagyorgyevics Péter szabad genfi polgár fia a kereskedelmi alkalmazotti pályára készült. Közben egy apró incidens történt, és Sándor úrfi trónörökös lett Szerbiában. Szólt pedig Sándor úrfihoz az ő királyi atyja:

- Kelj útra, fiam. Ifjúságod egyik főfeladata, hogy megismerd országodat.

Mivel pedig vasút kevés van Szerbiában, Sándor úrfi kocsira ült. A kocsishoz így szólt: Hajts keletre két óra hosszat.

A kocsi hajtott. Megállottak.

- Hol vagyunk?

- Külföldön.

Sándor úrfi dühös volt. Vissza Belgrádba.

- Hajts nyugatra két óra hosszat.

A kocsis hajtott.

- Hol vagyunk?

- Külföldön.

Önök összeszidnának, ha tovább folytatnám. Sándor úrfi nagyon tiszteletlenül figyelmeztette az apját néhány nap múlva:

- Máskor pedig terjedelmesebb országba alkalmazz engem. És ne ugrass be tanulmány-utakba. Én tíz évet szántam ez ország megismerésére. És két óráig sem lehet kocsin utazni benne. (Súgva.) Apropo, tata, annyi pénzen a perzsa sah helyébe is kerülhettél volna.

Budapesti Napló 1905. augusztus 6.

A.

152. A HALOTT HADSEREG

Qui vive? La France. Quand même. Halottak napján ott álltam a Gambetta sírja mellett. A nizzai Château-temetőben. Kevés volt rajta nagyon a virág. Déroulède koszorút küldött San-Sebastiánból. Talán Delcassé is küldött egyet titokban. De mit ér ez? Egy utolsó lángban a minap csapott föl a revanche-düh. Finis. Már-már döbörgött a föld. Keletre nyomultak a francia katonák, Nyugatra a németek. Európa talán csak tíz év múlva tudja meg, mi fenyegette. És egy nap alatt elmúlt minden. Alattomos Delcassének feje vétetett. Déroulède Bécsben sopánkodik. Gambetta sírja virágtalanabb lesz ez őszön, mint valaha. Franciaország győzött. Legyőzte önmagát. Szerelme az emberiség iránt nagyobb, mint a bosszúnak gyáva szenvedelme. Nem, nem. Franciaország nem teszi meg sem a maga nacionalistáinak, sem Vilmos császárnak azt a kis szívességet, hogy egy szörnyű háború által ismét egy századévre vettessék vissza az emberiség. Szinte hallja az ember Jaurèst és Bebelt:

- A mi ügyünket késleltetné minden coincidens. Őrködünk, és nem háborúzunk.

Közben pedig Elszász és Lotharingia berendezkedik a maga életére. Nem ábrándozik. Megmarad franciának, ha tud. Német lesz belőle egészen, ha muszáj. Jönni fog idő, mikor háború nélkül egyesülhetnek az egyvérű és egynyelvű földek. Ha kibírja addig a francia Elszász és Lotharingia, jó. Akkor visszavonulhat Franciaország kebelére - háború nélkül. Ha nem, nem.

És most megható, de minden délibábot szétfúvó hír érkezik. Franciaország visszakéri a halottait Németországtól. A harmincöt éve porladókat. A gáláns, a lovagias Vilmos császár elküldi német katonáit a monstre-sírbontáshoz, mikoris kiszedik az immár német földből a francia csontokat. A boldog optimista azt mondja erre, azt jelenti ez, hogy az élőkről lemondott Franciaország. A szkeptikus pedig, ez a legbecsületesebb embertípus, mióta az ember gondolkozó lény, bánatosan lehajtja fejét. Mi ez? Miért kellenek a hamvak az eleveneknek? A szedáni csontvázaknak miért kell masirozniok?

A halottaknak egy kötelességük van: pihenni. A halottaknak az élethez semmi közük. Aki a halottakat idézi, az valamit tervel az élők ellen. Bizony, ez a hír azt jelenti, hogy a revanche nem halt meg. Elektra a hamvvederrel: íme la France. Dehogy a reváns végét jelenti a halott hadsereg hazatérése. Hazugok a cifra remények. Minden hazug, ami emberi. Csak az állati gonoszság az örök. Halottaknak vélt ideákért vértengerek fognak még párologni Európában s szerte a világon. A német katonák tisztelegnek a francia csontok előtt. A világ újságjai ékes cicerókban méltatják a gyönyörű eseményt. A vigyorgó csontok beszédét kevesen fogják érteni. Azok a németté tett francia földön így búcsúznak majd:

- Au revoir.

Vissza fog térni ez a hadsereg. Mert hiába vesszük körül magunkat cifra délibábokkal. Gyarlók vagyunk. Egyének és nemzetek. Az a szájas, színészkedő bácsi itt Bécsben, az a Déroulede, a maga silányságában több igazságot képvisel a Históriából, mint a kiválóak a nagyok, a gondolkozók. Ez utóbbiak az álmodozók. Bizony ezek.

Budapesti Napló 1905. augusztus 9.

Pont.

153. VILÁG-RULETT

Az orosz Monte-Carlo fehér lobogót tűzött ki. Sprengolta a bankot a merész japáni játékos. De aggódni ne tessék. Van még némi kincsük Blanc úréknak. A fehér cár megtölti arannyal egy éjszaka alatt a maga bankját. Türelem. Holnap már újra kezdődhetik a játék.

Portsmouth-ból, Amerika földjéről, ezt üzeni a világpolitika partnereinek Witte. Hogy ez az üzenet cinikus? Kár ilyen szentimentálisnak lenni. A Fáraók előtt is így volt. A Fáraók óta is. Nekik ez játék. És trópusait honnan is vegye Witte? A nagyhercegek automobiljai ott nyargalásznak a Côte d'Azur-on. Az orosz arisztokraták a Rivierán élnek. Az orosz tízezrek Monte-Carlót látják az élet elefántcsont-tornyának. Tehát legyilkoltak néhány százezer embert messze Keleten? Nincs egy szál hajódeszka és egy árva rubel? Sebaj: ez a játék. Monte-Carlót nem kell félteni. Blanc urat sem. A fehér lobogót kitűzzük. Witte fő-croupier megy Párizsba pénzért. Megy Amerikába. Közben egyezkedni próbál a szerencsés játékossal. De az egész csak komédia.

Hát ezek után csak tessék bizakodni. Rooseveltnek kell lenni annak, aki reménykedik. A szigorú kis Komura alighanem már is únja a komédiát. Már csak a methodista papok veszik komolyan a dolgot. Ők imádkoznak az amerikai templomokban. Ez az imádság tartja az orosz-japáni béke sorsát. Holott amúgy igazában még szóba sem álltak egymással Komura és Witte.

A partnerek pedig ezt tudják. És készülnek a folytatásra. Csakugyan a játéktermek őrült idegessége szabadult a világra. Míg az orosz Monte-Carlo fehér lobogóját libegteti a szél, a legidegenebb, legtarkább lobogók bókolnak egymásnak.

Az angol Portsmouth nem vár semmi jót az amerikai Portsmouthtól. A francia bank még pénzt ígér Wittének. A francia flotta szerelmesen szalad angol vizekre. Feledve Jeanne d'Arc, régi gyűlölet, Napóleon-buktatás, Fashoda Egyiptom. Franciaország megöleli Japán barátját, orosz imádójának legféktelenebb gyűlölőjét, Angliát. Nomen est omen. Babonásnak kell lennie az embernek. Ez is Portsmouth-ban történik.

Kinek fájhat ez legjobban? Akinek Meteor yachtja ott van az üdvözlő yachtok között. A nagy rulett-játékosnak, a német császárnak. És mikor Cambon nagykövet a legtüzesebb tósztot mondja virágos fedélzetén a Victoria and Albertnek, Kielből akkor röpítik világgá a paprikás hírt: új tengeralattjáró hajói vannak a német tengerészetnek, csodálatosak, nie da gewesen tökéletesek.

Monte-Carlót mondott Witte? Mintha ő ismerné legjobban a világpolitika szent levegőjét. A kis körbeforgó golyó megbolondult. Egy makacs játékos leigázta a szerencsét. És elveszti a fejét mindenki. Érzi, hogy játszani muszáj. És remeg. Fölfordult minden józan esély. Hajrá. A játékasztal körül a legkomplikáltabb, legbolondabb társulások kötődnek. Mindenki társul mindenkivel. Mindenki be akar csapni mindenkit. Verejték ül a homlokokra. Dante árnyéka jár itt.

A Fáraók játszanak. És néha népek állnak mögöttük. Játszanak. Az orosz Monte-Carlo rendezi a legújabb világ-rulettet. Körülötte a legfurcsább játékos-összeesküvések várnak. Lesz-e pénz? Likvidál-e nyomban a játékbarlang? Avagy maga erejéből és szántából akar rohanni a csődbe?

Az egyik Portsmouth-ban Komura és Witte nem értik egymást. Még fizikailag sem. Witte csak franciául, Komura csak angolul tud. A másik, az európai Portsmouth táján pedig franciák és angolok néznek félre ölelkezés közben. Faîtes votre jeu, messieurs. A világ-rulett alighanem újra kezdődik holnap reggel. Egy bizonyos. Játszani muszáj. Mintha vad ördögök dirigálnák most a világot. És csak az fog nyerni, aki játszik. Aki elég ravasz lesz, hogy mindenkit becsapjon...

Tudvalevő, hogy mi, Ausztria-Magyarország, nem kaptunk helyet a játékasztalnál. Mi nagyon becsületesek vagyunk a hazárdhoz. Meglássa bárki, hogy a legfrissebb hírt is le fogják cáfolni. Nem fognak találkozni királyunk és Vilmos császár. Mi amolyan szalma-partnerek vagyunk, akik akkor is vesztünk - ha nem játszunk.

Budapesti Napló 1905. augusztus 10.

(A.)

154. VANDA, MARISKA, DÓRA

Fölmagasztalni az Életet: divat. Valamikor a krinolin jegyében élt a világ. Valamikor s nem is régen szimbolista volt a modern költő. Ma bódítóan krinolin-ellenes áramlat ömli körül édes asszonyainkat. s Maeterlinck megírja Monna Vannát. Divat, hogy valami utálatos nyelvcsettintéssel beszéljünk az Életről. Az Élet? Az minden. Miraculum miraculorum. A földi érték summája. A szent folyó mely a Végtelenség felé hömpölyög s ragad magával mindünket, kik ekkor és akkor, itt és ott, élünk. C'est la Vie.

Új pogányok és új nazarénusok egyek az Élet túlbecsülésében. Mert ez ma a divat. Az egyéni élet ilyen zaklatott, ilyen úttalan, ilyen szomorú egy részében sem volt még az Időnek, mint ma. Reánk vall, emberekre, hogy az Élet dicsőségét éppen most zengjük.

Szép az Élet. Mikor szép? Hol a csúcsa? Nagy bátorság kell hozzá, de megcselekedjük: vidám zsoltárt küldünk három virágos koporsó felé. Vanda, Mariska és Dóra feküsznek e koporsókban. Ők egymást sohasem ismerték. Szerették az Életet nem divatból, de fiatal vérük szerelmes kényszerűségéből. És meghaltak. És találkozót adnak az ő árnyaik egymásnak fekete hírlap-betűk rengetegében. Be csodálatos is, hogy nekik egyformán, az Életnek és augusztusnak forróságában, orvul megrohantan, rögtön halálra kellett sápadniok.

Vanda, ő grófnő volt. Alig tizenhét éves. Lengyel és forró. Rakva álmokkal, mint egy kúszó rózsafa, igézetten az Élet sejtelmeitől, adakozó és elfogadó szépséggel, vagyonnal, várakozással, útjába kerül egy tizennyolc éves diáknak. A tacskó szerelmes lesz Vandába. Vanda nevet. A diák revolvert ránt, s véres szívvel, halottan, fehéren esik össze Vanda.

Mariska debreceni leány. Más race. Talán kevesebbet álmodott, mint Vanda. De az Életnek többet ígért. A hőség 43 Celzius. Mariska fölforralt agyvelővel, őrjöngve kezd hűlni, hűlni.

Dóra a kertben jár. Ifjú, szép, mint Vanda és Mariska. Vidám, torkoskodó kedvvel szakít le egy félérett szilvaszemet. És meghal Dóra is. Kis mohó szája, a gyermekszáj, a pirosajkú, arra predesztinált, hogy gyönyöröket majszoljon az Életből, kékre, hidegre válik egy szilvamagtól.

Kik ők? Úgy-e szent virágágyai az Életnek? Vanda, Mariska, Dóra. Tizennyolc éves egyik sem volt még. Rejtett, nagy föladataikban remegők, kívánatosak, ifjak, erősek, ígérők. Ha valakikre vigyáznia kell a Sorsnak, reájuk igen. Egy bolond revolvergolyó, egy erős napsugár s egy szilvamag: nincsenek.

Nem kellettek az Életnek? A görögök tudták. Boldogok, kik ifjan, álmaikban halnak meg. Ők nagyon is sokat vártak az Élettől. Ezért kellett talán nekik így meghalniuk. Vandának, Mariskának, Dórának. Azt üzenjük az Élet túlbecsülőinek, ha fogak és álmok nélkül, kietlenül, aggon gondolkoznak egy csöppet a nagy komédiáról, vajon nem irigylik-e majd azokat, kik leányok, forrók, csodaszépek, tizenhét évesek, éhesek, remegők, tiszták, s egy ostoba augusztusi napon egyszerre csak nincsenek?...

Mikor a legszebb, legcsírásabb életek rémülten hunynak ki, meg kell döbbeniök az Élet hatra-vakra imádóinak. Mégse jó abból jóllakni. Csak ráéhezni, mint Vanda, Mariska, Dóra, s nem tudni meg soha, hogy az íze milyen.

Budapesti Napló 1905. augusztus 11.

A. E.

155. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Bonci mester szökik

Örülj Európa, Bonci mester megbocsátott neked. A nagyszerű legény nagyon panaszkodott Párizsban úgy egy esztendővel ezelőtt. Ott vendégszerepelt akkor. Meg kell-e mondanom, hogy Bonci mester: idem. A hódító olasz tenorista.

Párizsban nagyon zokogott egy francia kollegának:

- Kedves barátom, megölt bennünket a demokrácia. Eldurvult Európa. Hol az az idő, mikor igazi, finom dáma nem nyugodott addig, míg egy példányt nem csípett magának a férfinem gyöngyéből, a tenoristából. Látja, tíz nap óta vagyok Párizsban. El sem képzeli. Talán száz levelet sem kaptam. Elhiszi-e kedves barátom, hogy a levélírók között nincs egy valamirevaló hercegnő sem? A grande dame-ok meghaltak. Monsieur Rigóval, négerekkel, díjbirkózókkal, sőt írókkal kell versenyeznünk.

Följegyezte ama francia kollegánk, hogy a Paillard-ban valósággal sírt szegény Bonci.

Most Firenzéből hír jő. Bonci Páduából megszöktetett egy csodaszép milliomos leányt. Automobilon. Négy ország rendőrsége üldözi a szökevényeket.

Légy nyugodt Európa, már nem haragszik reád Bonci. Megbocsátott...

II.

Madame Hofer milliója

Minden szegény ördög gondolkozott úgy-e bár azon, mit csinálna egy nyakába szakadt millióval.

Madame Hofer, a szedáni kantinosné sohse gondolt erre, bár sorsjegyei voltak. Mire megnyerte a milliót.

Tovább forgolódik a kantinban. Pumpolja a szegény piou-pioukat. Benne fekszik az üzletben vagy háromezer frankja. Ezt nem lehet ám odahagyni.

Az újságírók, Mefisztófelesz apródjai, végre addig bujtogatták a szegény asszonyt, míg az komolyan kezdett törődni, hogy mit is csinál a milliójával.

Majd beleőrült.

Végre kisütötte. Valahol Párizs mellett fog élni. És amikor teheti, elmegy - a színházba.

Tanulságok: 1. Milyen ostoba ma is még Fortuna. 2. Milyen kellemetlen, ha az embert hirtelen egy millió lepi meg. 3. Milyen alantjáró institúció a színház, ha Hofer asszony vágyainak a nonpluszultrája.

A többi tanulságot e modorban tessék hozzáadni. Mert hejh, egy falu s nagy falu a világ. Az alföldi juhászlegény arról álmodik, hogyha király volna, lóháton őrizné a juhait. Viola!...

III.

Hol van Gorkij?

Dosztojevszkij-uccse, én már kezdem nem is sejteni, mi az a Gorkij? Ha személy, akkor úgy jártam vele, mint az egyszeri magyar járt a Gajzágókkal. Sok Gorkij van úgy-e? Egyik talán a Volgába ömlik. Vagy nem folyó a Gorkij? Persze, hogy nem. Most jut eszembe, hogy a minap Moszkvában gyűlést tartottak a Gorkijok. Sacrebleu! Hiszen azok a Zemsztvók voltak.

A német könyvesboltok azt hirdetik, hogy van egy nagy író, akit Gorkijnak neveznek. Ha ez igaz, nagyon csodálkozunk. Hogy lehet egy nagy író olyan ügyetlen, hogy jobb nevet nem választ? Valami orosz Cagliostronak kell élnie, ki ezt a nevet szerte a világon kompromittálja.

Szinte egy nap alatt ezer hírnél több érkezik Gorkijról. Vagy a Gorkijról?

1. Gorkij színdarabot ír. Krimnek egy csöndes zugában.

2. Gorkij Szentpétervárott van in custodia honesta...

3. Gorkij útlevelet kért Moszkvába.

4. Gorkij Mariusként siránkozik Ogyessza romjain.

5. Gorkij öt nap óta az olasz Luganóban mulat.

6. Gorkij most már mindig külföldön marad.

7. Gorkij nem kapott villát az olasz Rivierán.

8. Gorkij egy nyílt levélben kifejtette, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, az istenét neki.

9. Gorkij az ő orosz Tuszkulánumában annak a nézetének adott kifejezést, hogy a vén hülye már minden emberi türelemmel visszaél. N. B. A vén hülye: Tolsztoj.

10. Gorkij Svájcban nagyon jól érzi magát.

11. Gorkij tovább is Knokkala, finn fürdőhelyen marad, mivel Oroszországot nem szabad elhagynia...

Talán ne folytassuk tovább. Sajnos, Budapesten nincs orosz követség. Kénytelenek vagyunk az orosz főkonzulhoz fordulni. Ha igaz a kósza hír, hogy Oroszországnak egy Gorkij nevű nagy írója van, talán figyelmeztetné e nagy írót e főkonzul.

Ez nemzeti érdek. Azt az állítólagos Gorkijt figyelmeztetni kell arra, hogy e névnek külföldön nagyon svihák hangzása van. Változtassa meg.

Budapesti Napló 1905. augusztus 13.

Pont.

156. A RAMLEHI REMETE

Szent Alexandria, tudósok ősvárosa közelében, hol Kleopátra királynő isteni lábai tapodtak egykoron, szélén Afrika nagy sivatagának, él egy öreg tudós.

Nagy kertje van és kicsi háza. Itt töpreng ő egy idő óta. Töpreng és pihen. Gondolkodik a nagyszerű világról. A rejtelmes életről. És gyakorta gondolkodik a halálról, mely valami olyan fölséges és szép mívelet, hogy ember sohse találta volna ki, ha rajta múlott volna.

Az öreg tudós német. Tehát professzor. Mikor ír, Lipcsébe küldi az írását. De a lelke nem deutsch-lélek. Firenze fia az öreg professzor.

Egy nyári reggelen arabus szolgája eléje áll a kertben az öreg tudósnak:

- Uram, nagy útra kell kelned. Van egy nagyon öreg rokonod, aki Bécsben él. Valami nagy sejk, aki már hetvenöt éves, és minden rokonát látni akarja.

És Ischlben, ahol Ferenc József császár és király hetvenötéves születésnapját fogja ülni pár nap múlva, a Habsburg-sarjak büszke sokadalmában ott lesz a ramlehi professzor is: Lajos Szalvátor, Toszkána nagyhercegének fia, a kalandos Habsburg, a professzor Habsburg, a Nixe utasa.

Fog-e vajon egy félórácskát beszélgetni az ő felséges rokonával? Bús és bölcs szavakat mondhatna ő. Talán így szólna:

- Bebolyongtam a földi vizeket és tereket. És Ramlehben a legjobb. Nincs jobb dolog, mint egyedül lenni. Gondolkozni avagy pihenni. Az embernek csak ehhez van joga. Mindent egy nagy törvény szabályoz és e törvényből az ember egy betűt sem tudhat megváltoztatni. Támadnak új vizek, új népek, új szigetek, új eszmék, és mi nem tehetünk ellenük semmit. A fejedelmek sem. Az élet árja ellen úszni nem szabad senkinek. És nem lehet. Aki retteg az élet zuhogva rohanásától, ússzék a partra, s bújjék el. Ramlehben vagy másutt. Mert mihelyst vágyai szerint akarja kormányozni az életet, a fátumot szabadítja balga fejére. Élni azonban szép. Mikor a yachtomat széttörte a szikla, kétségbeesetten úsztam, és megmenekültem. Csak törődjön bele az ember, hogy nincs ereje egy nagy, titkos, kormányzó erő és törvény ellen cselekedni.

Talán még világosabban beszélne Lajos Szalvátor, ha szabadna. De ő aligha jut szóhoz Ischlben. Hiszen csak ezredes volt annakidején, s karrierje abba szakadt. Szegény és tudós lett belőle.

Ám ő végig fog nézni az ischli gyülekezeten. És látni fog, mert tud látni. És boldog lesz, mikor megszabadul, mikor az egyfogatú bérkocsin a vasúthoz hajtathat, hogy siessen vissza Alexandria mellé gondolkozni és pihenni.

Az arabus szolgája megkérdi majd:

- Nem vágytál ott maradni, uram, hol jártál? Rokonodtól, a nagy sejktől nem kértél díszes méltóságot? Be boldog lehet egy olyan nagy úr, mint a te rokonod. Allah neki hetvenöt évet adott. Nagy és hatalmas népeket, kiken uralkodjék. Minden virágozik, szépül körülötte, úgy-e?

Az öreg tudós, a bölcs merengő, talán először életében sírva hajtja le fejét. De mindjárt megembereli magát. Ez a kert, ez a nagy kert. Ez látta Kleopátrát. Az Idő az úr. Az ember féreg. Minden ember féreg. És Lajos Szalvátor asztalhoz ül. Megírja, mint képzeli ő el ama sziget esetét, melyet Japán mellett a minap felvetett a vulkánikus erő, s mely elmerült néhány nap múlva...

Budapesti Napló 1905. augusztus 15.

Lellei

157. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Ázsia diákjai

Valahol kongresszusra gyülekeztek össze Ázsia diákjai, hinduk, kínaiak, annamiak, japániak, afgánok, koreaiak, malájok, perzsák. És ki tudná őket fölsorolni.

Ázsia ifjai mindenekelőtt azt deklarálták, hogy a História egyik legnagyobb stációjához érkezett. Négyezer év után ismét Ázsia veszi át az emberiség vezetését.

Egyik szónok így fejezte ezt ki:

- A megfordított perzsa-görög harc változtatja meg most a világ arculatát. A japániak - az athéniak.

Egy pillanat alatt kiosztották a szerepeket. A japániak az új athéniak. Kína az új római birodalom. A hinduk lesznek a világ új angolai. Minden ázsiai náció kapott egy európai szerepet a diákgyűlésen.

Az aino diákok azonban nagyon megharagudtak. Ő nekik az jutott, hogy ők lesznek Ázsia magyarjai. Elkeseredetten otthagyták a kongresszust.

II.

Lindner hadnagy

Messze Mandzsuriában csata volt, s a csatában halálos sebet kapott Lindner hadnagy is, az orosz hadsereg fiatal katonája. A kis hadnagy hős volt. És mellékesen nagy orosz poéta. Lantos Verescsaginja az orosz hadseregnek. Egy rímelő Andrejev Leonyid, kiből a vörös kacaj dalban tört ki. Ezt persze Kuropatkin nem tudta róla. Sőt aligha tudta valaki. Ott fetrengett vérében Lindner hadnagy a csata után. Két kozák tévedt arra. Dühösen hallgatóztak. Lindner hadnagy lázasan kiabált. Az egyik kozák megszólalt:

- Te ez verseket mond.

- De oroszul mondja.

- Mindegy. Tudod, hogy azok az utálatos sárga majmok verseket mondanak, mikor haldokolnak. Ez a hadnagy áruló. Verseket mond, mikor haldoklik.

A másik kozák már ekkor készen volt. Belemártotta a kardját Lindner hadnagy szívébe. Így halt meg Lindner hadnagy, az orosz-japáni háború poétája. Az esetről azonban valamikor egészen másképpen fog megemlékezni az orosz irodalomtörténetírás valamelyik hivatott nagyja.

III.

Carnegie milliója

Carnegie, a gazdag Carnegie, a nemes és adakozó Carnegie, egyszer elhatározta, hogy a papoknak is juttat egy kis pénzt. Küldött hát egy milliót az amerikai hittérítő társaságnak. Téríttessenek Krisztushoz e kis pénz által tévelygő vadakat.

Carnegie azonban visszakapta a pénzét.

- A mi szent célunkra nem kell olyan pénz, amelyhez ezreknek a könnye tapad.

Carnegie nem haragudott meg. Egy kicsit búsan válaszolt:

- Való, óh tiszteletes testvérek, hogy minden összegyűlt millióhoz ezrek könnye tapad. De nemcsak a milliókhoz. Mindenhez, ami e világon támadt, és növekedett. Oh, tiszteletes testvérek, az evangéliumhoz sokkal több könny tapad, mint az én millióimhoz. És ugye mégsem küldik vissza annak, aki küldte? Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Ezt régen mondták, de igaz, tiszteletes testvérek.

És Carnegie elküldte millióját ama vad emberszülők könnyeinek enyhítésére, kiknek gyermekeit elragadták a kegyes hittérítők.

IV.

A Nobel-díj

Svédország beletörődött, hogy Norvégia ura legyen a sorsának. A svéd miniszterelnök büszkén jelentette ki:

- Svédország szívesen lesz a humanizmus mártírja is inkább, mintsem vétsen a humanizmus ellen. Mi, ha kell, egész létünket áldozzuk föl a világbékéért. Mi olyan nép vagyunk, akik Nobeleket adunk a világnak.

Eközben azonban híre jött, hogy a norvég storthing nem akar lemondani a Nobel-díj odaítélésének jogáról, mely díj tudvalevőleg a világbékét szolgálja.

A norvégek azt vitatták, hogy ők a világbéke hivatott bírói. A svédek azt hangoztatták, hogy Nobel svéd volt, s a világbékét a svédeknek kell megcsinálni.

Rettenetes, véres háború tört ki. Mikor már a skandináv zöld vérbefúlt, megkötötték a békét. A két nép kiegyezett, s a Nobel-díj millióit fölosztották egymás között - hadseregeik újjászervezésére...

Budapesti Napló 1905. augusztus 15.

A.

158. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A papok pénze

Az orosz monostorokban nagy a rettegés. Mi lesz, ha Komura és Witte dacos adieuvel válnak meg egymástól?

Azt írja nekem egy kedves orosz legény, orvos Moszkvában, kivel messze Nyugaton barátkoztam össze: csodák fognak történni. Ez nem szókép. A szó szoros értelmében: csodák fognak történni. Egy napon hirtelen a vezércikkek helyén szenzációs hírt közölnek az orosz hivatalos és szubvenciós lapok.

Szent András, vagy valamelyik orosz szent, itt vagy ott, megjelent. Égi írást olvastak az emberek Moszkvában. A kazáni szent szűz végigsétált a szenpétervári piacon. Valami efféle lesz a hír.

Csoda fog történni, és a csoda azért fog történni, hogy vegyék el a monostorok pénzét. Mert pénz már csak a zárdákban, templomokban találtathatik. Azt beszélik, hogy tizenötezernél több millió kincs pihen az orosz monostorokban.

Isten dicsőségére, mióta csak Bizánc a keresztény istennel megismertette az orosz szlávokat, egyre gyűlt a kincs.

Ha Komura és Witte nem tudnak békét csinálni, a papok pénzén folyik a szent háború - tovább.

Nagy a rettegés az orosz monostorokban. De - kérdi az én orosz barátom - nincs igazuk vajon azoknak, kik a papokat utálják mindenek fölött? Lám, ha messze Keleten tovább ömlik a legdrágább nedű, az embervér, a papoknak lehet köszönni.

II.

Montenegro alkotmányt kap

Ő királyi fensége, Nikita fejedelem, kényszerhelyzetbe akarja hozni a másik Nikitát, Miklós cárt. Nikita alkotmányt ad Montenegrónak.

Az alkotmány azon fog kezdődni, hogy Nikita pénzt veret. Akár csak Menelik, Abesszínia ura. Eddig magyar és osztrák aprópénzek forogtak gyér számban a feketehegyek birkatolvaj fiai között. Nemzeti Bankja lesz Montenegrónak, s a bank főrészvényese - Nikita lesz.

Nem nehéz megjósolni, hogy Montenegró lesz Európa legtartósabb monarchiája. Mert az üzletben is jó dolog az őszinteség. Nikita őszinte. Nem hirdeti, hogy isten kegyelméből ura ő Montenegrónak. Az üzlet - üzlet. Ő nem csinál titkot belőle, hogy a fejedelem voltaképpen - üzletvezető.

III.

Az erény jutalma

Az erény pedig jutalmazatlanul nem marad. A szép Firenze városban iszonyú a becsülete Montignoso grófnőnek. Monica mamájának, Giron ex-barátnőjének, a szász király kitagadott hitvesének.

Firenze város többek között a városi poliklinika díszelnökévé választotta a kitűnő Lujzát. Ez kevesebb ugyan, mint a szász királynéság. De valami mégis. Firenze meg akarja nyugtatni a fejedelmi házasságtörő-nőket. A poliklinika elnöknője még mindig lehet az ember: azaz hogy az asszony.

De tessék csak meggondolni. A keresztes hadjáratok idején egy kicsit bizony meghalt a fejedelem csapodár felesége. Ma a poliklinika díszelnöknője lesz Firenzében. Legalább is. Hát nem halad a világ?

Budapesti Napló 1905. augusztus 17.

Pont.

159. A KIRÁLY

Tüzes, álmatlan párnáiról fájó fejét hogy reggel fölszedi Ferenc József, sietnie kell. A Kaiser-villa nyugtalan. Itt a Család. A hetvenötéves, öreg ember siessen mosolygó arccal a Család elébe. A Család bókolni akar.

Az erdők balzsamos reggele nem érti mindezt. Holott az ischli erdők lojális erdők. Az erdők nem tudják darabokra metszeni az Időt. Az erdők nem tudják, hogy Ferenc József ma hetvenötéves.

A Család tudja. A császár pedig érzi. Nevezetes nap ez. A hetvenötéves öreg ember fájó fejjel emlékezik. Hányszor is gondolta már e napon: rosszabbul nem lehet. És újra jött e nap, és mindig rosszabb Sorsot hozott.

Annyi csók cuppan, amennyit csak megenged a spanyol etikett. Ahogy egyenként jönnek az öreg emberhez hetvenötévnél fiatalabb tagjai a Családnak, valamennyinek bókjából kiabáló figyelmeztetést hall a felséges úr:

- Mi itt vagyunk. Mi vagyunk. Neked emlékezned kell arra, hogy te mindnyájunkért vagy.

És félelmesen szomorú gondolatai támadhatnak a hetvenötéves embernek, mikor végül fáradtan, búsan magára marad. Milyen szerencse, ha az ember kegyes és vallásos. Nem átkozódik. Mert kit átkozzon? Az élet mindenképpen szomorú, ha hetvenötévesek vagyunk. Akkor a legszomorúbb, ha szép és pazar. Elhagyjuk íme mindjárt. Szép és pazar pedig. Elhagyjuk mégis, hogy helyet adjunk a fiataloknak. De éltünk legalább. A magunk életét éltük.

Aki élte. Az ischli öreg ember fájdalmai éppen azért lehetnek emberfölöttien nagyok, mert a maga életét nem élhette soha. Rózsás fiatalságát beletaszították egy óriási örvénybe. Az örvény olykor csöndesebb volt, de mindig örvény. És neki kifáradni nem volt szabad. Karjainak munkáját lesték a parton. Neki nem volt szabad gyöngének lenni.

Megvadult pesszimisták akármit mondanak, jó embernek lenni nem rossz dolog. És Ferenc József jó ember. Fiatalon, azokkal az eszmékkel preparáltan, melyek a szent szövetséget termették, kellett kerülnie a História sakkhúzó markába. Csak jó ember lehet az, aki az ő helyében olyan békülékenyen engedte az Időt magához beszélni, mint ő tette. Őt uralkodónak nevelték végre is. E hatalmas Család ezidőszerinti mentorának s nem új Plátónak, ki új boldogságot fedezzen föl gyötrődő népek számára.

Ha csak rajta állott volna, minden másként volna. Bár nem volt ő sem nagy összefüggéseket szemlélő bölcs, sem vátesz. Mégis másként lett volna minden, mert ő mindennél több volt: jó ember.

Ki nem érti meg, hogy ő nem tudja, és nem akarja látni azt, amit mi látunk? Hiszen éreznie is csak módjával szabad annak, kit népek fölé állít a Sors, s kinek csak módjával szabad népeiért élni. A jó ember sorsa a mártírium, ha egyre ellenőriznie kell a maga jóságát.

Az a patriarchális igazság, hogy a fejedelmek atyák, nem egészen hazug, habár patriarchális. A hetvenötéves Ferenc József csak azt érezheti titokban most, amit fehérfejű, szomorú apák éreznek, kiket gyermekeik megbúsítottak. Sejti, hogy a fiatalságé az igazság mindig. Sejti, hogy gyermekei a népek, mit sem akarnak mást, mint élni az élet jussa szerint. Sejti, sőt érzi, hogy nem is állana ő útjokban, ha ő neki valamikor is szabad lett volna magától, magának és magáért élni, cselekedni. De evvel nem kisebb a szomorúsága, hanem nagyobb.

Soha még szomorúbb öreg embert. Hetvenöt évet élni, s nem magunkért élni soha. És minden, amiért a magunk életét odadobtuk, foszlóban, megingóban, felfordulóban, pusztulóban. Miért? Mert köteles mártírjai vagyunk évszázados kiméráknak. A mások kiméráinak. Szembe kell helyezkedni az élet törvényeivel az élet szélén - mások miatt.

Hetvenöt évvel, tömérdek, eleven sebbel a szíven, elfáradtan, búsan, csupa eredménytelenséget, kietlenséget, feltartózhatatlan katasztrófát látva, olyan napon, mint a holnapi, mindenkinek szabad volna egyedül emlékezni és pihenni. Neki nem szabad. Körülötte ott a Család. A fiatalabbak:

- Végig kell járnod utadat. Nem szabad rólunk elfeledkezned. Az életed a mienk volt. Végig a mienknek kell lenni. Meggyöngülnöd nem szabad. Szeld az örvényt reszkető karokkal is. Ha másnak is látod az igazat, mint mi, te neked csak egy igazad van: a mi igazunk.

Az ischli Kaiser-villa szomorú ház. Ma különösen szomorú. Ma ne álljunk pörbe. Ma gondoljunk megilletődéssel reá, ki aggon, hetvenöt esztendővel olyan nagyon vígasztalanoknak látja a földi dolgokat, s ki körül ott van a Család.

Aztán törődjünk bele, hogy Családok, Népek s uralkodók fölött áll a História igazsága. Megsirathatjuk a jókat, kiket ez igazság összetipor. De többet nem tehetünk.

Budapesti Napló 1905. augusztus 18.

A. E.

160. EGY LÁBNYOM ÉS EGY SZOBOR

Találtak egy emberi lábnyomot valahol Pennsylvániában, kőszénbányák nagy mélységében, ős-iszapba rajzolt ős-nyomot. Úgy vélik a tudósok e lábnyomról, hogy ez minden embernyomnál régibb. Legősibb látogató jegye eleddig a Föld Ember nevezetű fiának. Az antracitban hirdeti nekünk: milyen régen jövünk, s milyen nagy út vár még reánk, Emberre.

És megihlet e hír olvasásakor az új francia írók agy-kínzó, nagy tüzes fantáziája. Mindjárt Haracourt-ra gondolok, ki ott őrködik a Cluny múzeumban, s őrülten szép és kegyetlen álmokat álmodik az időről, mikor légi utasok, az új, elváltozott emberlények keresik Párizsnak helyét avagy a gorillák tudományos akadémiáján előadást tart egy professzor egy emberi koponyáról s egy kihalt állatfajról, mely társadalmakat alapított. Ember volt a neve.

A Malesherbes-téren íme nemsokára készen fog állni Dumas fils szobra. Mivel irodalmilag eltemették, tehát álljon a szobra. A nagy, a jó, a bölcs, a tanulatlan, a finom, a könnyelmű, a zseniális embernek a szobra. Szomszédjában az öreg Dumas szobrának s nemsokára egy harmadikénak, a tábornok-Dumas-nak.

Nincsenek ők már semmiképpen. Beleadták a lelküket a nagy világrántó-erőbe. Voltak, voltak elismertek. Voltak divatosak még haláluk után is. Aztán elkezdték őket temetni. S temetik, temetik őket, míg csak el nem vész minden kis emlékük.

Mi volt a pennsylvániai lábnyom embere? Mit csinált? Asszonyra lesett-e vagy vadra, amikor lábnyomát odarajzolta az iszapba? Nem tudja senki.

Ha majd jönnek a légi utasok s tengerapálykor keresni fogják Párizs romjait, mit fognak vélni, ha véletlenül annak a szobornak a feje kerül ásó elé, mely nemsokára kész lesz a Malesherbes-téreni?

Ugy-e, nem fogják sejteni, hogy nekünk, apáinknak ki volt az a nagyszerű babonairtó isteni fickó, ki már nemsokára végleg belekerül a végleg lefitymáltak irodalomtörténeti lomtárába?

Egy lábnyom, egy fejnyom s néhány millió esztendő számít-e az emberiség történetében. Semmit, semmit. Nagyon messziről jövünk, nagyon messze megyünk mi. Mi: Ember.

Budapesti Napló 1905. augusztus 19.

Lellei

161. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Sawade tigrisei

Nőttek, nőttek a kitűnő Sawade tigrisei, melyek Budapesten születtek.

Iszonyú két tigris lett belőlük. Amerre csak vitte őket Sawade, mindenütt megdöbbenést keltettek e rettenetes vadak. A szájuk véres volt állandóan. Mikor Sawade e két bestiával operált, a hideg borzongott minden néző testén. Soha ilyen rettenetes vadakat még nem mutatott állatszelídítő. Ezek még egyszer széttépik Sawadet.

Egy amerikai riporter egyszer nagy dologra határozta el magát. Előadás után belopódzott Sawade menazsériájába. Hihetetlen dolgot látott. A két rettenetes bestiát főtt rizzsel etette Sawade. Egy vörösfestékes ecsettel pedig a szájukat kenegette utána.

- Ember, mit mível ön?

Sawade elhatározta, hogy mindent bevall. És elmondta:

- Ez egy természeti csoda. Ennek a két óriási állatnak nem nőtt foga egyetlenegy sem. Óriásiak, félelmetesek, s alapjában a két leggyámoltalanabb állat a világon. A teve is vadabb náluk. Budapesten születtek ezek, uram. Magyar tigrisek.

II.

Névtelenek színháza

A névtelen zsenik egyszer rettenetes haragra gyúltak. Ők nem tűrik tovább, hogy a neves barmoké legyen minden dicsőség és pénz. Színházat fognak csinálni a kitagadott zsenik számára.

A színháznak nagy szerencséje volt. A legnévtelenebb írókat szedte össze gárdába egy teljességgel névtelen ember. Véd- és dacszövetséget kötöttek egymással a névtelenek.

Mindjárt a színház első darabja óriási sikert aratott. A névtelenek ujjongtak. Ugy-e, hogy elnyomnak bennünket a korlátoltak? Lám mit tudunk mi, ha teret kapunk.

Történt pedig, hogy az az író, akinek a darabja ezt az óriási sikert aratta, aki eddig a legeslegnévtelenebb volt, még egy darabot írt, s elvitte újra bajtársai színházába, hogy adják ezt is elő. A direktor majd kidobta. A bajtársak majd agyonverték:

- Mit akar maga nyomorult? Hiszen magának már neve van...

Budapesti Napló 1905. augusztus 20.

A.

162. SOMLÓ BÓDOG EGYETEMI TANÁR

Somló Bódogot, a nagyváradi jogakadémia fiatal, bátor, tudós tanárát a kolozsvári tudományegyetemre a jogbölcsészet és tételes nemzetközi jog nyilvános rendkívüli tanárává nevezte ki a király. Az idők egyik kis vigasztaló jelének látjuk a kinevezést s ezért nem regisztrálhatjuk csak úgy, szokottan, hidegen, kurtán. A Somló-ügy még nagyon emlékezetes. A korlátoltság, a tudománytalanság, melynek a budapesti tudományegyetem az egyik emlője, a nemzetieskedő reakció, tudományos igazságok hirdetéséért el akarta úgy két évvel ezelőtt veszíteni a fiatal tanárt. Szerencsére talpraállottak a szabadgondolat hívei, s a sötét aknamunka nem sikerült. A kolozsvári tudományegyetem, mely Budapesttel szemben mentsvára a magyar földön egyébként is árva tudományosságnak, szabad kutatásnak s a valódi, nemzeti liberálizmus emelkedett felfogásának, már akkor magántanárává fogadta Somló Bódogot. Most katedrát ajánlott föl neki, s e fölajánlást a királyi kinevezés szankcionálta.

Budapesti Napló 1905. augusztus 21.

163. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Eminensek és tökfilkók

Maeterlinck is tökfilkó volt diákkorában. Ipsissimum verbum: tökfilkó. Most vallja be ezt egy párizsi újságírónak. És ismét nagy az ő örömük az iskola szamárjainak. Hogy lám, lám: minden valamirevaló ember rossz diák volt.

Az öreg iskolát nem szeretjük. De régen bánt bennünket egy buta divat. Az az okvetetlenkedés, mellyel fiatal embertársaink életét gyalázatosan elkeserítjük. Gyanús ez az okvetetlenkedés nagyon. Némely felnőtt ember nem tud megengesztelődni a diákkora szomorúságaiért. Nem tudja elfeledni a karcert, a szekundákat, a büntető penzumokat, a szamárfüleket, a nagy szégyeneket. Nem tud megbocsátani a pimasz eminenseknek, kik úgy aratták a kitűnő kalkulust, a dicséretet, a jutalmat, mint a kölest.

Íme még Maeterlinck is beugrik. Ő is segít a gonosz indulatocskák lovagjainak, akik megbélyegzik jóelőre azokat a derék, kis diákokat, akik az iskolában eminensek.

Ezer eset közül hogy hirtelen egyet előrántsunk Maeterlinck számára, Musset is nyert diákkorában jutalmat. Nagyszerű diák volt, és mégis lett belőle olyan poéta, mint amilyen Maeterlinck. Tessék beletörődni, hogy jeles diákból is lehet jeles ember, és igen sok, nagyon sok, tökfilkó diák egész életére tökfilkó marad.

II.

Kétsoros hírek

Tudvalevő, hogy mi, ma élő emberek fenemódon szerencsés emberek vagyunk. Mi a humanizmus korában élünk. Minden szív egy szív, és ha egy szívet fájdalom érint meg, száz és száz millió ember vérzik bele. Ha engem például valahol Indiában széttépnek a vadak, nekem gyönyörűség meghalnom. Mert én az emberiség halottja vagyok.

Nagy dolog ez. Sohse volt ez még így. Csak most, a villamosság korszakában. Egy mindenkiért, mindenki egyért.

Be szép is ez a humánus kor. Találomra böngészem a lapokat. Egy kis színésznő sportbalesetéről is félhasábok szólnak. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Csak a kétsoros hírek ne nyugtalanítanának egy kicsit:

- Ma éjjel Lodzban a rendőrség kétszáznegyvennyolc zsidót rángatott ki az ágyból, s szállított börtönbe.

- A német katonáknak tegnap szerencsés napjuk volt. Kétszáz hererót koncoltak föl.

- Kercsben antiszemita zavargás volt, melynek alkalmából háromszáz embert megöltek.

Ezek ellen a kétsoros hírek ellen illenék már tenni valamit e nemes, humanista korszaknak. Talán egy kis részleges sajtócenzúra minden országban helyén volna. Egy törvény, hogy kétsoros híreket nem szabad közölni.

III.

Santoy miatt

A primadonnák és a lovak ebben az országban nem férnek a bőrükben. Megbolondítanak mindenkit. Még a primadonnákat menteni tudjuk. Végre egy primadonnának csakugyan érdeke az, hogy mindenki szerelmes legyen belé, s a primadonnák csak a legritkább esetben finom és arisztokrata lelkek. De egy versenylótól, egy telivértől többet várunk. Íme itt van Santoy, ki tegnap a Szent István-díjnál csapott be mindenkit. Nem szégyenli-e Santoy, hogy miatta egy közönséges villamosszerelő munkás ember lett öngyilkos? A szegény Nagy József elsikkasztott 52 koronát, hogy Santoyra tegye. Elvesztette tudvalevőleg. Erre meg akarta ölni szeretőjét, egy közönséges cselédlányt. De mindenesetre megölte önmagát. Santoy, Santoy, egy előkelő versenylónak szabad ilyen társaságba keveredni?

IV.

A bolygó zsidó sarui

Az ulmi régiségtárban sarukat őriznek. E saruk a nevezetes bolygó zsidó sarui. Hogy kerültek Ulmba? Ki tudná. Talán maga a szegény bolygó zsidó hagyta ott, mivel nehezek voltak, s égették örökké futó lábait. És őrzik a sarukat Ulmban.

Milyen csodálatosak is a legendák. Ritkábbak a levegőnél, testetlenek, semmik. És mégis palástok, kardok, saruk, szakállak stb. hullanak belőlük. A bolygó zsidónak megvannak a sarui.

Budapesti Napló 1905. augusztus 22.

Pont.

164. A GRÓFNÉ TÉVEDÉSE

Bennicelli gróf megharagudott Bennicelli grófnéra. A gyönyörű vér-szenzációk szent országában történt. Kék egű Itáliában.

Álmélkodott az előkelő világ. Bennicelli gróf faképnél hagyta a szép grófnét.

A grófné sírt. Furcsa özvegységben élt hónapokig, mikor egyszerre bűnbánóan betoppant a férj. Gyöngéden és szerelmesen. Megváltozott minden e perctől fogva. Ma is tartana a nagy boldogság, ha egy csekélység ki nem derül. Bennicelli gróf becsapta Bennicelli grófnét. Egy inast csempészett a maga férji pozíciójába. Egy inast, ki csodálatosan hasonlított hozzá. Egy véletlen eset fedte föl a titkot. Az inast fölismerte a felesége, egy olasz parasztasszony. De az inas hetekig élt a grófné oldalán, s a grófné mitsem sejtett.

Szívesen és talán nagyon igazságosan azt az igazságot kellene ebben látnunk, hogy egy inas nagyon sokszor bárhol is pótolni tud egy grófot. Vad mokrák ezt már régen hirdetik. De minekünk Eugène Sue jut az eszünkbe. Aki az egész életében gőgös és szerencsétlen volt, mivel nem mágnásnak született. Egyszer egy barátja bejelentette neki, hogy látogatót kap. Valami irodalmi mániás, szép, ifjú grófnőt, ki remeg a vágytól megismerni a híres írót.

Eugène Sue pedig beállította kiöltözve a szalonjába az inasát. Ő maga inasnak öltözött. Jött a grófnő és teljes két óráig beszélt a Mesterrel. A látogatás után kijelentette, hogy Eugene Sue, az ember, még zseniálisabb, kedvesebb, több, mint az író. Eugène Sue csak napok múlva leplezte le a durva komédiát, hogy a grófnő egy ostoba inastól van elragadtatva.

Ugy-e, hogy a grófnék és grófnők furcsa lények voltak mindenkor? Egy igazi grófot és egy nagy embert mindig lehet náluk pótolni egy inassal. Főképpen akkor, ha ők ezt nem tudják.

Egyszerűen azért, mivel a grófnék és grófnők - asszonyok. Pardon: mai asszonyok. Mert a holnapiak biztosan mások lesznek. Sőt a maiak között is sok van már az újfajtából.

De egyelőre még többnyire ilyenek ők, mint az olasz eset klasszikusan bizonyítja. Miért tetszett a múltkor olyan szigorúnak lenni ama siófoki asszonyokhoz, akik az elegáns gavallérban nem ismerték meg a minap a míveletlen gazembert?...

Budapesti Napló 1905. augusztus 24.

Lellei.

165. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A dán Deres

(E levelet Brandes György írhatta volna akárki magyarnak. Írhatta volna talán Rónay Jenőnek, aki a minap politikai röpiratban reklamálta a botot. Ám írhatta volna másnak is.)

Kedves uram, még rossz a világ Árpád honában? Gyönge nép és romlott értelmiség? A jobbágyság visszaállítására mi sem történik? A kalodáról tudni sem akarnak? Hát Keleten sincs boldogság? Ne habozzon sokáig, kedves uram. Vándoroljon ki. Nem ön az első, aki onnan kivándorol. Így tudom. Vándoroljon ki. Menjen valamerre. Én Önt Dániába hívom. Tudatom önnel, hogy a dán Hamletek nem töprengtek sokáig. Dániában mától fogva botoznak. Királyi bírák mondják ki delikvensekre, hogy botot kapnak. Öttől huszonötig. Sőt ötvenig. Nadrágra, ha enyhe az ítélet, s csupasz bőrre, ha súlyos. Van korbács, és van bot. Dániában kell mindakettő. Akinek nem tetszik, kivándorolhat egy szabadabb és műveltebb országba. Például Oroszországba. Ott nincs botbüntetés. Ott csak kancsuka van, s a kancsukát nem Juszticia asszony nevében adják. Csak úgy ajándékba, mint a kardlapot Magyarországban.

Én tudom, kedves uram, hogy önnek a szíve fáj. Végre is a Deresnek Magyarország az ős hazája. És Dániában már botoznak.

Ez üzenetem volna. Nem az ön számára. Azoknak a szegény magyaroknak a számára, kiket elsorvaszt a lelkük nagy okcidentálizmusa. Mi már csak eléggé Nyugaton vagyunk, úgynevezett kultúránk is csak akad. És elérkeztünk a bothoz.

Cseréljük ki a hazánkat, kedves uram. Én elmegyek barbárnak Magyarországra. Ott nincs bot. Legfeljebb az osztrák katonák vagdalják az embert. De legalább ezt nem teszik a király nevében. Mindenesetre pedig megjósolom, hogy a mívelt Európa még sokra fogja vinni.

II.

Jön a mikádó

Jön a mikádó. Ahogy vége lesz a háborúnak, jön látogatóba. Megnéz bennünket közelről. Európát tudniillik. Mert nem érti a dolgot a mikádó. Tudni akarja, látni akarja furcsaságunkat. És rájön valamire, amit hálaistennek már megírtak mi előttünk. Egy pogány francia írta meg. Mi nem mertük volna. Két japáni beszélget együtt. Az oroszoktól elszedett Mária-képek, feszületek, Szent András-képek, Szent Háromság-képek és a többiek között diskurálgat a két japáni. Az egyik jól ismert minket, európaiakat, s magyarázgatta a szent tárgyak jelentését. A másik álmélkodott:

- Ejnye de szamarak ezek az európai fehérek. Ennyi istent tartanak, és nem veszik hasznát.

- Ez még nem minden. Van ezeknek még több istenük is.

- Hát miért nem segítik az isteneik őket? És ha nem segítik, miért nem adnak túl rajtuk?

- Hja, ennek sok oka van. Első oka ennek az, hogy azok nem hisznek ám a maguk isteneiben. Csak úgy bolondítják egymást velük...

Ha a mikádó jön, ezt fogja észrevenni. Ezért vagyunk gyöngék. Sok az istenünk, az ideálunk. De nem hiszünk egyetlenegyben sem.

Budapesti Napló 1905. augusztus 25.

Pont.

166. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Anarchia az állatok között

Ki kell innen vándorolni. Ez a Budapest rettenetes város. Óh, régi jó idők. Itt fölbomlott minden rend. A bécsi Burgtól Károlyi Sándorig. Beck úrtól Sawade úrig minden kétségbe van esve. Összeomlott minden tekintély. Tegnap a fekete medve beleharapott az oroszlánba. Egy fiatal, fekete medve a cirkuszban. Az állatok királyába harapott bele.

Teljes az anarchia. Hátha még tudná a nagyközönség az előzményeket?

A medve már régen antidinasztikus érzelmeket táplált. Sawade vadjai suttogják, hogy a medve régen készül már a merényletre. Egy darabig a tigrist akarta kijátszani az oroszlán ellen. Még a norvég válság előtt. A norvég válság óta azonban a medve hallgatott. Tegnap aztán halálra harapta a királyát. Mi lesz? Mi lesz? Kiütött az anarchia az állatok között is.

II.

Remegnek a tenoristák

Nella Bertelli hazaszökött. Néhány napig tartott a nagyszerű regény. Bonci most már mehet vissza a feleségéhez, ha akar. Vagy most már igazán eljöhetne Budapestre felejteni.

Mi történt a szép Nellával? Azoktól a riporterektől, kik annak idején Budapesten felfedezték Boncit és a szép Nellát, nagyon érdekes hírt kapunk. Ez a hír természetesen hiteles, való, megbízható. A szép Nella elhatározta, hogy röpiratot ad ki. E röpiratban nagyon őszintén leírja az ő regényének minden fejezetét.

Az egész világon remegnek most a tenoristák.

III.

Ferdinánd Párizsba készül

A bolgár fejedelem kéjutazásra készül. Természetesen Párizsba megy. Mi ezt már a hivatalos jelentések előtt tudtuk. Elmondjuk azt is, miként. Találkoztunk egy szófiai úrral, akit a fejedelem előreküldött. Bizalmas barátságot kötöttünk vele, s a szófiai úr elmondta, hogy miért kell neki sietve, előre, Párizsba utaznia.

- Két kis bombát viszek.

- Bombát?

- No igen. De nem olyan rettenetesen veszedelmes ez a két bomba.

- De mi szükség van a bombára?

- Hagyja. Szegény fejedelem hónapok óta boldogtalan. Ő évenkint ötször is megfordul Párizsban, és soha egy merényletet el nem követtek ellene. Pláne nem bír magával, mióta Alfonz király is kapott Párizsban bombát.

- ?

- Hát ezért sietek én.

IV.

A városligeti halak

A városligeti halak méltatlankodnak. Mégsem járja, ami velük történt. Haragusznak reájuk, mert ők nincsenek. Hát járja ez? Tudniillik a főváros valakinek halászati engedélyt adott a városligeti tóra. Kiderült, hogy egy hal sincs a városligeti tóban. Emiatt sokan haragusznak a halakra, amelyek nincsenek. A halak természetesen méltatlankodnak. Azt állítják, hogy ők hazafiasan viselkedő halak. Az át nem érzett érzések, az el nem mondott beszédek, a meg nem írott remekművek országában nekik teljes joguk van - nem lenni.

Budapesti Napló 1905. augusztus 26.

A.

167. EGY VÁNDORGYŰLÉS

A magyar Moszkvában orvosok és természetvizsgálók seregeltek össze. Szeged volna ez a magyar Moszkva, ha igaz. És harmincharmadik vándorgyűlésük ez már a Szegeden összegyűlteknek. Ez feltétlenül igaz. A trikolorokat ezúttal a tudomány vonatta Szeged palotáira. A bankett ezúttal sem maradt el. Ám a banketten arról estek szépséges szavak, hogy új tudományos fókuszokat követel a magyar tudományos élet. Moszkvákat Szentpétervár mellé.

Orosz szociológusok, derék gondolkozók, állítják, hogy az óriási orosz társadalom mai felséges, gyönyörű nyugtalanságát az ó-muszka Moszkva csinálta. A lokálpátrióta hiúság már régen kacérkodik Szegeden azzal a gondolattal, hogy Szegedre a nemzeti főváros szerepe vár. Bárcsak sikerülne Szegednek magyar Moszkvává lennie. Az ó-muszka, a konzervatívnak hirdetett Moszkva megcsinálta a világ legpáratlanabb cselekedetét. Hamisítatlan oroszságát szembeállította Szentpétervár kozmopolita hivalkodásával, s a nagy vetélkedés eredménye az lett, hogy Moszkva ma tudományosságban, kultúrában legeurópaibb helye Oroszországnak. Örök bizonyságául annak, hogy a nemzeti ortodoxiának is csak egy útja van: a civilizáció.

Mindez azonban ma még csak enyelgés egy önkényes elkereszteléssel. Szeged nem a magyar Moszkva. A Szegeden összegyűlteknek pedig nincs okuk ujjongásba törniök. Harminchárom: ez valóban tiszteletreméltó szám. Tiszteletreméltó az a munka is, amit a tudomány népszerűsítéséért a magyar orvosok és természetvizsgálók végeztek. De a harmincharmadik vándorgyűlésen is nem újra és újra a régi sirámok hangzanak fel? Dr. Grósz Emil néhai nagyatyjának hetvenéves igéjét citálja Szegeden:

- Mutassuk meg, hogy nemcsak disputálni és mulatni tudunk.

Hetven év után tudósok gyülekezetében még így kell inteni a magyar társadalmat s a magyar kultúrélet katonáit. Dr. Prochnov József, egy másik, Szegeden szereplő tudós Kautz Gyula híres akadémiai beszédére nem tud másképpen válaszolni, mint így:

- A magyar tudományosság ellen irányuló súlyos vádnak hangoztatása még akkor is méltánytalanság, ha igaz.

Dr. Lóczy Lajos pedig úgy véli, hogy Kautz Gyula vádja a természettudományokra csak fenntartással vonatkoztatható.

Mi mindezt melankóliával olvassuk a szegedi vándorgyűlésről érkező jelentésekben. A magyar orvosok és természetvizsgálók igazán régi, folytonos, eredményes, tudományos munkálkodást végeznek. Nagy céljaik mindnyájunk életébe, jóvoltába vágnak. És még ők sem tudnak - ünnepi órájukban sem, - az öröm és önérzet büszke hangján szólni. Nem önhibájuk miatt, semmiképpen. Ők igazán többet tesznek a lehetőnél is. De mert a magyar társadalom élete még mindig alvó élet. Egy tudományos vándorgyűlés alig kelt tartalmasabb, gazdagabb hangulatot és érdeklődést egy-egy magyar város falai között, mint bármely, szokásos cécós összesereglés. Rettenetesen távol vagyunk a tudomány megbecsülésétől, a tudományos törekvések megértésétől.

Hiszen ha l'art pour l'art filozófusok kongresszusáról lenne szó, még hagyján volna. De a természettudomány ma levegő, a lélek levegője, az orvosi tudomány e közegészségügyileg is búsan elmaradt országban minden aktualitásnál általánosabb, nagyobb, aggodalmasabb figyelmet parancsolhat.

A Szegeden összegyűltek azt hangoztatták, hogy a magyar tudománytalanságnak, a társadalom hideg nemtörődömségének a tudományos gócpontok elégtelensége az oka. Bár csak ennyi volna. Nehezen, de lehetne rajta segíteni. De nem ennyi az ok. A mulatság és disputa szerelme, mint már hetven évvel ezelőtt néhai Grósz Frigyes mondotta. Oktatásügyünk elhanyagoltsága, szegénységünk, nagy ideafóbiánk és a mindent elléhásító politika, hogy többről ne beszéljünk.

A magyar orvosok és természetvizsgálók egy nem nagyon alkalmas, nem nagyon hálás társadalomban dolgoznak a tudományért. Működésükre a túlkemény kritika szavait használni igaztalan dolog volna. Munkálkodásuk régibb és gazdagabb, mintsem egy vidéki vándorgyűlés adhasson róla hű és beszélő képet. De valamit határozottan kérhet a magyar orvosoktól és természetvizsgálóktól az a közvélemény, mely alvó társadalmunkban a tudománytól várja a legébresztőbb szózatot.

Vigyék vándorgyűléseikre a külföldi tudós gyülekezetek szellemét. Vájják ki a társadalom testéből a maguk témáit. Égető közegészségügyi problémáinkkal s az új, társadalomalakító tudományos igazságok, fölfedezések ismertetésével szóljanak a társadalomhoz. És míg a tudomány népszerűsítése az első céljuk, tanácskozásuk legyen mélyebb, de az élettel számolóbb is egyszersmind. A műkedvelő elemeket lassankint szorítsák ki maguk közül, a gyülekezések külső, olcsó ceremóniáit is vessék el. Törekedjenek alkuvás nélkül a tudomány elismertetésére, a magyar közegészségügy megváltására. A tudomány demonstrációjává és a társadalmi élet megtermékenyítőjévé kell válnia egy ilyen vándorgyűlésnek. És végre nagyobb csodák is megestek. Bízzunk a magyar társadalom elhivatottságában. Amilyen mértékben sikerül az orvosok és természetvizsgálóknak az élethez férkőzni s tudományos munkálkodásaikban a társadalomra hatni, olyan bizonyossággal el fog következni az ő megértetésüknek s tudományos munkálkodásuk győzelmének napja is.

Budapesti Napló 1905. augusztus 29.

(A.)

168. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A derék Witzoff

Húsz amerikai város rendőrsége keres egy Witzoff nevű németet. Ez a Witzoff a poligám bűnösök királya. Zseniális, nagyszerű ember. Tömérdek nyelvet beszél. Százféle alakot tud ölteni. És kevés idő alatt száz feleséget szedett össze. Csak a legutolsó héten is hét nőt vezetett oltárhoz. Az asszonyoktól persze elszedte a kis pénzt, ékszert és a többit a jeles Witzoff. Aztán odébbállott. Ez a dolog így: érdekes hír. A chicagói kékszakáll esete után valami új. Lehet róla elmélkedni is. Mi nem tesszük. A kitűnő Witzoff esetében az igazi érdekesség más. Az tudniillik, hogy milyen gyarló minden emberi ítéletmondás nagy eseményekről. Szerte Amerikában úgy emlegetik Witzoffot, mint jólelkű, derék embert. Mert hát nem derék ember? Egyetlenegyet sem ölt meg a feleségei közül. A derék Witzoff.

II.

A keserű cukor

A keserű cukrot Franciaországban gyártották. És most görbe tőle egy sereg pénzember szája. Nagy pénzintézetek inognak, híres cégek omladoznak. A londoni és párizsi pénzpiacok veszteségét érezni kezdi egész Európa. Letartóztatásokat jósolnak a francia újságok. Kenyértelenül maradt alkalmazottak ezrei népgyűléseznek. Rouvier minisztertanácsot hív össze. A Banque de France rendkívüli ülést tart. Szóval sohasem csinált még cukor olyan rossz szájízt, mint Croznier cukra. Croznier már nem érzi az ízét. A kétszázmilliós csőddel szemben egy még nagyobb csődöt jelentett be. Egy revolverrel agyonlőtte magát. A tőke mind sűrűbben gondoskodik arról, hogy elleneinek érvekkel szolgáljon. A kedves emberek. Croznier és Jaluzot is nacionalista hősök voltak. A közélet tisztaságát prédikálták. Dühöngtek a régi jó erkölcsök fölforgatói ellen. Hogy magyarul beszéljünk, nem szerették az átkos modernséget. Íme...

III.

A székelyek legendája

A legendákra rossz idő jár. Hogy is szólt többek között tíz év előtt egy speciális magyar legenda? A józaneszű magyar paraszt sohasem fog felülni a lelketlen szocialista izgatásnak. A józaneszű magyar paraszt erre felült. Beszélhetnénk a néperkölcs szép legendáiról is. De beszéljünk csak a székelyekről. A legutolsó időkig mesterségesen olyan képet adtunk róluk, mintha valamely fejlettebb bolygó idetévedt lakói lennének. Akik tudták, hogy ez nem igaz, azok sem mertek szólni. Most aztán megmentésükről tanácskozván, saját vérük kénytelen világgá kiáltani, hogy a székelyek nem arisztokratái a magyar népnek. De mennyire nem azok. Még való lelki képességeik is elaludtak. Erőben, erkölcsben félelmesen lefogytak székelyeink. Ezeket a magyarokat erkölcsileg is föl kell emelni. Jó, hogy már e legenda is meghalt. Így talán lesz székelymentés. Egyáltalában a kábító legendákat kellene ez országban mind megölni, s akkor jobbra fordulna itt a sok - valóság.

Budapesti Napló 1905. augusztus 30.

Pont.

169. HARANGZÚGÁS UTÁN

Portsmouth-ban elhallgattak már a harangok. Hurrázva ma már nem jár a nép Szentpétervár utcáin, Roosevelt heverészve olvasgatja Mistralt. Rossz hárfa a mi lelkünk, modern embereké. Könnyen kizeng egy förgeteges dalt, s nyekkenve elpihen. Megvan a béke. Egy napig harsogtunk. A szép szimfóniának vége. Most már csak ásítunk. Avagy szidjuk Lefkadio Hearnet, ha így hívják. Szidunk mindenkit, aki nekünk a japán lélek nagy titokzatosságáról regélt. Mert hiszen ez a lélek titokzatosabb a titokzatosnál. A magyar malomalján, a kávéházban valamit éreznek az emberek abból a szomorú dühből, mely ágyús szenzációk után megszállja bennünk a kultúrbestiát. Komurát egy kicsit Görgeynek látja a belső lényünkben élő vad keresztesvitéz. És ez egy kicsit így van az egész világon. Szimpátiák szerint.

Még a nazarénus lelkek is bestiáskodnak titokban. Hogy persze Takahira megijedt Oroszország rubelmilliárdjától s kifogyhatatlan hitelétől. Avagy hogy Japán félt a jövendő győzelmektől. Félt, hogy addig győz, míg belepusztul. Haragusznak titokban a rajongók, a derék rajongók is. Mi lesz most már? A forradalom üszke most már kialszik Oroszországban. Az eladósodott és elvértelenedett Japán pedig immár készülhet az úgynevezett európai nagyhatalmak senyvedő, hazug életére.

Komura pedig diktál az ő írnokainak. Hallgat. És ha kérdik, mosolyog különösen. Sőt komoran. Nem mondja meg, miért lepte meg a civilizációnak és humanizmusnak ilyen szédítően nagy mértékével a világot a győzedelmes Japán. Azért-e, mert ezt a háborút soha befejezni nem lehetett volna, s Linevicset bajosan szoríthatják Moszkváig a japán tigrisek. Avagy azért-e, mert Japánnak nincs pénze tovább a monstre-gyilkolásra.

Minderről sohase fogunk valamit megtudni sem Takahirától, sem Komurától. Ők egyelőre aktákat gyártanak. Az ideges, vibráló, hisztériás örömet átengedik Wittének és a cárnak. Ők nem örülnek és nem búsulnak. És nem félnek. Nem félnek, pedig sűrű hírek szerint a titokzatos japán lélek, a sárga lélek, kezd utálatosan, banálisan fehéredni. Szerte Japánban árulásról beszél a nép. A rizs-rágó egérfogak csikorognak. A vér és a diadal most már egészen európaivá kezdik tenni a fölkelő Nap népét. Átkozódnak a japánok, hogy győzelemért gyalázatot kapnak. Ajánlgatják a harakirit a békekötőknek. Gyilokkal és golyóval fenyegetik azokat, kik Portsmouthban Japánt elárulták. Komura és Takahira hallgatnak. Talán a harakirit is elvégzik, ha népük úgy kívánja. De nem halnának meg kevesebb büszkeséggel, mint a legjobb japán vitézei a Port Arthur-i emberhullásnak.

A hamar unatkozó világ pedig törődjék bele, hogy a mulatságnak vége. Törődjék bele, hogy Japán győzött s azt, ami amaz emlékezetes februári napon váratlan, riadalmas ágyúdördüléssel kezdődött, kitörölni, elsikkasztani az emberiség életéből nem lehet.

Pas un sou, pas un kopek, jól van, egy lyukas fillért se fizessen bár Oroszország Japánnak, s kavarogjon bár egyelőre a japán Boshido megsértett tábora s lepje meg egy kis franciás, Sedán utáni, nacionalista hangulat egyidőre Nippont, ez a szörnyű, ez a véres háború új megváltása a világnak, melyet sűrűen, gyakran kell megváltani, s a furcsa arcú mikádó, ez az új Attila, egyszerre béke-apostol az új hunveszedelemtől rettegő világ szemében, oda fog kerülni az emberiség legjobbjainak pantheonjába.

Witte Oroszország győzelméről beszél. Ezek az emberek hálaistennek sohasem fognak látni. Ez a háború iszonyú, elfojtott erőket szabadított föl, indított útnak a cár félelmes birodalmában. Ezek az erők most már rohanni fognak a cárizmus összeroppantásáig. Meg nem állhatnak. És a világ belelátott e háborúval az ő rettegtető rémének óriási, kócos maskara-testébe. Az orosz lidércnyomás elmúlt. Az emberiség jobbjai bátran törhetnek a szépséges magasságok felé, melyektől eddig cégéres, önző lelkű uraik az orosz lándzsákra mutatva tartották vissza. Nincs a mumus.

Arról pedig, merről a Nap felénk ereszkedik, új fényességek jöttek. Bezápult kultúránk csírás magokat kapott Keletről. Japán ragyogóan, vértezetten, mítikusan, gyönyörűen messze-messze a vén Európától, ragyogó fejjel fölemelkedett. Új testvéreink vannak. Új reménységeink. Az emberiséggel ma is esnek csodák. A kultúra milliókat és milliókat állít, ha kell, a sorba. Kifogyhatatlan az emberiség gazdagsága, és elképzelhetetlenül szép a jövendője. Áldott Nippon ezt adta a világnak. Sohasem élt talán még egy ily győzedelmes nép.

Harangzúgás után, unott, ásító hangulatában a bekövetkezett, ágyúdörejtelen hétköznapnak, lássuk meg még egyszer a fényt, mely ezután már nem lesz görögtüzes, de megmarad. A kialudt vulkánok szép országában ki fognak aludni a haragvulkánok is. És jön utána a virulás. Japán megrázta a világtörténelem fáját. A gyümölcsök hulldogálnak. Az egész emberiség szedni fog e gyümölcsökből, s a véres, győző Japán helyett minden nemes, humanista emberlélek szívesebben kíván egy boldog Japánt látni.

Budapesti Napló 1905. augusztus 31.

(A.)

170. A STRINDBERG-IGAZSÁGOK

Kezd az ember csömörleni a fajtájától. Sőt a fajtájának kolomposaitól. Ez esetben például a modern írómesterektől. A gyomor kezd tiltakozni, s nagy úr a gyomor. Hát jó, jó. Jó étel a szellemes paradoxon. De mindig szellemes paradoxon? Wilde Oszkár szent lelke úgy segéljen, hogy elég már a szellemes paradoxonból.

Aztán politizálnak is. Ha még ezt magyar író csinálja, rendjén van. Aki az életből, e gyönyörű szimfóniából, mást is akar hallani, mint a gyomra korgó, romlott fagot-hangját, hát itt minálunk politizál. Zsenik és állatok ebből élnek. Részben vígan. De miért politizál például Strindberg?

Hallgassák meg, mert ez klasszikus önleleplezése a modern írónak.

Strindberg beleszól a norvég válságba. Ő, aki dán, és inkább svéd, mint norvég, egykori alázatos barátja Oszkár királynak.

- Királyt akartok? Óh ez nagyon bölcs. De ne kereskedjetek ti a svéd udvarnál. Az egyik svéd herceg katona. A másik tájképeket pingál. A harmadik egy tejfölösszájú tengerészkadét. Norvégia más királyt érdemel.

(Csak éppen azt nem mondja Strindberg, hogy egy feltámadt norman istent ültessenek trónra a norvégek.) Az én lelkemben s mindnyájunk lelkében, kik olvasunk, folyton detronizál a jeles Strindberg, úgy taszigálja le trónjaikról eszmekirályainkat, hogy csak úgy zuhannak. Szellemes paradoxonokkal.

És hogy a maga lelkével miként van ő rendben, ez a kis eset bizonyítja. Király ellen, a király ellen szólni nem volna strindbergi. Legyen királya Norvégiának. De ki ne legyen? Akiket Strindberg ismer, és mert ő hálás ember, tehát szeret, s akik legtermészetesebben lehetnének. Katona nem lehet király. Művész sem. Tengerész sem. Holott Strindberg úgy tudja, mint ön vagy én, hogy még ma sem kell más kvalitás ahhoz, hogy valaki király legyen, mint hogy valaki király - lehessen.

De paradoxonnak szellemes csakugyan a Strindberg igazsága s kibeszél belőle a szép, a titkos gondolat, a programszerűen moderneknek mardosó állandó érzése is. (Nekünk, Strindbergeknek illenék uralkodni. Hermelinben és valamivel okosabban Nérónál.)

A Strindberg jelen igazsága egyféleképpen igazság, ahogy Strindberg nem akarta. Tudniillik szegény modern, örökké a gondolkozás vércséitől zaklatott ember képtelen ítéletet formálni. Ha valamit kimond, egy kis önszuggesztió kell, s el tudja hitetni magával az ellenkezőt. Mivel pedig ő maga tudja az ítéletalkotásnak képtelenségét, s örök csődjét keresi, a váratlant, a fölforgatottat, a képtelent, a szellemest és elragadóan formást, akkor mikor úgynevezett igazságokat mond. Azt, hogy keressen egy pénzes és mamlasz királyt Norvégia, avagy hogy egyáltalában ne keressen királyt, Strindberg nem merte kimondani. Hanem mondott egy - különöset.

Az ember megérti sok új ideának születését ebből. De végre is ez nem tarthat örökké. Ki kell kerülni a lelki, művészi és intellektuális életnek arról az alagútról, melynek két végében - úgy képzeli az ember néha - Sienkiewicz és Wilde állanak. A léleknek nem múlt kell és nem százértelműség, de valami, ami új, és pozitív is.

A Strindberg-igazságok kezdik az embert csömörlíteni, amit csak véletlenül az ő politikai nyilatkozata alkalmából mondunk ki. Az a mai embernek az ő nagy baja, hogy olyan igazságokkal él, melyek fordítva is és százféleképpen másképpen is igazak. És szellemesek és formásak, a szomorú árgyélusát!

Budapesti Napló 1905. szeptember 2.

A. E.

171. KONGRESSZUSOK BUDAPESTEN

Kezdenek Keletre tolódni a hiúság vásárjai. A kongresszusokat csúfolja így a hiú Lombroso. Lombrosonak nincsen igaza egészben. Viszont örüljünk, hogy Nyugatról erre mifelénk jönnek el az emberek. Ez a fejlődésnek természetes és becsületes útja.

A boldogabb Nyugaton sem boldogok az emberek. Sehol sem azok. De a mieinknél szerencsésebb és haladottabb tájain a földnek, mégis csak másként van. Gyönyörű nyugtalanság lakozik más társadalmakban. Nagyon magyarosan szólván, más társadalmakban mindenkinek fáj - a más feje. Itt kezdődik a kultúra és a kultúrtársadalom. Mi még ettől messze vagyunk. A mi társadalmunk állapota még: a kejf. A törökös belebámulás a világba.

A hiúság vásárjaira talán már nincs szükség Nyugaton. Annál nagyobb szükség van reájuk nálunk.

Nevezetes kongresszusok esnek most Budapesten. Állatorvosi kongresszus, börtönügyi kongresszus, s jön utánuk az antialkoholisták kongresszusa.

Elárasztódik idegenekkel Budapest, s már ez óriási haszon. Nem az idegenforgalom mániákusainak érveiért. Hanem mert, mert egy kicsit falu vagyunk. És egy falu kizökken a maga malomtaposó, szűkös, szegény életéből, ha idegen toppan házikói közé. Ez kellene nekünk. Az idegeneken át lássuk meg végre a világot, mely lázasan törtet ezernyi ösvényén a kultúrának.

Egyébként pedig csakugyan humanista világ a mi világunk. Ez a három kongresszus is igazolja. Kipling után mit beszéljünk arról, hogy jó lesz figyelnünk az állatokra? Velük közösen lakjuk e sárgolyót. Segítenek nekünk mindenben. Bizony megjárnók híres emberi kultúránkkal, ha valami csodából például holnap magunkra hagynának bennünket - az állatok. Bajtársaink ők. Róluk gondoskodni, ő értük gondolkozni nagyszerű érdekünk.

Mert mi primitív társadalom vagyunk, természetesen nyomorúságunk is rászorított bennünket az állatok istápolására. Mégis büszkélkedhetünk valamicskét vendégeink előtt. Mezőgazdaságos voltunk meglehetősen fejletté - igaz, hogy csak magyarosan fejletté - tette a mi állatkultúránkat.

A börtönügyi kongresszus hetedik immár a nemzetek között s végtelenül, lelkek mélyéig érő, súlyos problémákat görget. Soha még ilyen lázasan nem rohant a világ. Egyrészről a társadalom tökéletesítése, másrészről az ember egyénjoga lobogtatják a vezető zászlót. A társadalomtökéletesítés gondolata - szebb és zsarnokibb. Úgy látjuk, ennek a jegyében ül össze a budapesti kongresszus is. Ami helyes. Ám gondolat gondolatot ver le manapság. Ami tegnap még bűn volt, ma már nem az. Éppen a kongresszusok nagy ostorozója, Lombroso, segédkezett a lavina megindításában. Ma már a nem bűnösök számára nincs annyi mentség, mint azok számára, kik vétenek a társadalom ellen. És tán ez is helyes. Most már fontos dolog az nagyon, hogy a társadalom mit mível az ő ellene vétkezőkkel. Hogy akarja magához simítani őket? Miként bánik velük? Egytől félünk. A kongresszus az esküdtszéki intézmény ellen készül kikelni. Jó lesz vigyázni. Az esküdtszék nem sok, de talán kevés, a társadalom elég zsarnok a maga eredendő voltában. E zsarnokságot nem kell növelni. Máskülönben pedig főelv legyen, hogy a társadalomnak csak védekezni van joga. Ez régi bölcsesség.

Az antialkoholistákról bizonnyal fogunk még külön írni.

Most ezúttal köszöntjük az idesereglett idegeneket. Nincs igazi kultúrtársadalmunk. De a társadalom elején csodálatosan kultúraszomjas, önkéntes vezérkar áll. Különb talán a nyugati társadalmakénál is. Ismerjenek meg és szeressenek meg bennünket vendégeink. Megérdemlik ezt azok, akikkel ők találkozni fognak.

Budapesti Napló 1905. szeptember 3.

Lellei.

172. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

A hús

A marhák, sertések és egyéb hasznos háziállatok gyűlésre gyűltek össze. Viharos, szenvedélyes volt a gyűlés. Általában az állatok igen furcsának, sőt fölháborítónak találták, hogy őket úgy hurcolják a vágóhídra, mint az orosz és japán katonákat. De legkeservesebben az esett az állatoknak, s ez a gyűlésen kifejezésre is jutott, hogy az ő húsuk árán néhány ember gazdagodjék. Ezer és ezer ember pedig ne ehessen húst, mert a hús drága. Fölvettetett a gyűlésen az az eszme, hogy a vágnivaló állatok proklamációt intéznek az emberekhez. Ez azonban azon múlt el, hogy egyelőre az állatok között még nincs írástudó, mint az emberek között. A titkos gyűlés egy fiatal tinónak azzal a gonosz kijelentésével ért véget, hogy ha az állatok csapnának föl húsárusítónak és henteseket, valamint mészárosokat vágatnának, jóval olcsóbban tudnák adni a húst a mai húsáraknál.

II.

Az alkohol

Az antialkoholisták budapesti bankettjén történt. Azon a banketten, mely még persze nem volt meg. Egy tréfás városházi úr az alkoholmentes italok helyett tokaji bort szolgáltatott föl a bankettezőknek. Az elnök emelte először ajkához a poharat. Nyomban megérezte a csalást. Sőt azt is tudta, hogy tokajit iszik. Bizonyosan megsejtették - gondolta -, hogy ő kivételesen a borocskát is megissza. Mosolygott, hallgatott és ivott. Úgy gondolkozott, mosolygott, hallgatott és ivott a társaság minden tagja. Gyönyörű hangulat töltötte be az áldomás termét. A búcsútósztban az elnök azt fejtegette, hogy íme a lélek megindulását eléri az ember alkohol nélkül is.

III.

Sakk

Két arabus sakkozgatott a sivatagon. Nem ismerték egymást. Szembelovagoltak. Leszállottak a lovaikról és leültek sakkozni. Elsakkozgattak néhány hetet. Élelmük volt bőven. Az mellékes, hogy mindegyiknek sürgős ügyei lettek volna. Az egyiknek lovat kellett volna eladni egy kikötőben pénzes angoloknak. A másik, ki írástudó volt, egy Korán-magyarázó gyülekezetről késett le.

Már sakkoztak vagy hat hete, mikor pihenésképpen végre beszélgetésbe fogtak. Megmondták egymásnak nevüket, vidéküket, foglalkozásukat. Ez a beszélgetés sokáig tartott természetesen. Egy-egy kérdésre három órai gondolkozás után válaszoltak egymásnak az arabusok. Az egyik így szólt az arabusok közül:

- Van nekem egy európai ismerősöm, aki tud arabusul, s leveleket szokott nekem írni. Azt írja az egyik levelében, hogy Európában nagy divat lett a sakk. Sokan sakkoznak, és nagyon jól. A fene hiszi ugyan, de mindegy. Csak ázsiai faj érthet e gyönyörű művészethez. Hanem azt írja az én barátom, hogy van ott egy nép. A nevét elfelejtettem. Annak a fiai zseniális sakkozók. Úgy rakják meg a többi sakkozókat, ahogy akarják. Nem tudom, miféle nép lehet az. Egy kicsit szégyenlem is a dolgot.

Alig három nap múlva a másik arabus is megszólalt:

- Ha csakugyan vannak jó sakkozók Európában, csak - ázsiaiak lehetnek.

Budapesti Napló 1905. szeptember 3.

A.

173. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A mikádó bajban

Hogy Tokióban lázadás tört ki, ez a hír érkezik. Forradalom - Japánban. Hát nem bődületes tréfája volna a sorsnak? És lehet, hogy igaz. Lehet, hogy a nép csakugyan megszállotta a mikádó palotáját. A japán Gapon vezeti az elkeseredett sárga emberkéket. A tokiói helyőrség ágyúval fog, úgy lehet, sepregetni az utcákon. Az európai tollforgatók pedig szégyenkezhetnek. Mennyi színt raktak a japán tárgyú képekre. Mennyi meseországbeli színt. Most lekaparhatják e sok színt a vásznakról, ha tudják. A nép mindenütt: nép. Egyszer jogért üvölt, másszor mákonyért. Egyszer háborúért, másszor békéért... Valóban Oroszország győzött. Ime, a mikádó van most olyan bajban, amilyenben Miklós cár volt nemrégiben. Még avval se vígasztalhatják magukat a japánbarátok, hogy újszerű a tokiói lázadás. Dehogyis új. Franciaországban volt már egy-két militarista lázadás. Forradalom a háború mellett. Ha van, ilyen forradalom van most Japánban. Japán immár Európa egészen. És mi már Ázsiával sem vígasztalhatjuk magunkat. Ázsia kultúrföldrész, mint Európa, és Európa valóságos Ázsia. A mikádónak ez gyönge vígasztalás. De az emberi haladás rajongóinak - még gyöngébb.

II.

Bourgeois-nak van felesége

A franciák Loubet utódját keresik. Van egy sereg jelölt s önjelölt Franciaország koronátlan trónjára. Közöttük talán a legelső, legkomolyabb és legszívesebben jelölt Bourgeois, ez az előkelő, kiváló francia politikus. Ő neki van hát a legtöbb ellensége. Minden hazugsággal dolgoznak ellene. A többek között ráfogták, hogy nincs - felesége. Ez nem kicsi dolog. A köztársasági elnök felesége szinte szükségesebb személyiség, mint az elnök. Az estélyek, a díszebédek nagyasszonya ő. A fejedelmi nők vendéglátója, örökös zászlóanya, és a többi... Nos, kiderült, hogy Bourgeois-nak van felesége. Szép, szellemes, mívelt és gazdag. Sőt olyan asszony, aki reprezentálásban már némi sikereket mutathat föl, mert egy préfetnek volt a felesége előbb. Tehát Bourgeois-nak van felesége. Emiatt lehet köztársasági elnök. Méltóztatnak látni, hogy a francia bohózatírók, a német magántárcaírók s a magyar Párizs-járók révén milyen rossz fogalmaink vannak nekünk Franciaországról. Hogy Franciaországban aláaknázták a házasság szent intézményét? Dehogy aknázták. Ha valakinek felesége van, köztársasági elnök is lehet. De csak, ha felesége van.

III.

Ön és Felséged

Mikor a japán-orosz háborút megkötötték, kedves sürgönyöket váltottak egymással Vilmos császár és Roosevelt elnök. Persze franciául. Roosevelt elnök jó amerikai. Sürgönyében "Ön"-nek címezgette a császárt. A sürgönyök lefordítódtak német nyelvre hogy helyet kapjanak a német lapokban. S mire a sürgönyök németre fordítódtak, az "Ön"-ből mindenütt "Felséged" lett a császár akaratából. Balgatag emberek szerint ez egy kis hamisítás. Holott nem így áll a dolog. A német császárban az emberbarát szólalt meg. Nem akarta, hogy a kitűnő Roosevelt - felségsértést kövessen el.

Budapesti Napló 1905. szeptember 6.

Pont.

174. ORFEUMOK TÁJÁRÓL

Gunnyasztunk néha együtt az anti-Mariusok, kik megtaláltuk Karthágót. Álmatlankodunk az éjszakában nosztalgiának nagy betegei. Párizs lángol egyikünk lelkében, Berlin vagy Róma a másikéban. Ez sem bizonyos. Csak az bizonyos, hogy elhervadunk itten új Karthágóban, Budapesten.

Néha megembereljük magunkat. Hiszen bölcs ember sivatagban is bölcs ember maradhat. És vállaljuk Budapestet. Bekeríttetjük általa magunkat. Fecsegünk, mintha vidám bankifjak volnánk. Dehát egészen el nem alkudhatjuk magunkat. A magyar társadalom akaratos, nehéz, késő differenciálódásáról nem beszélhetünk talán mindig? Hát miről beszéljünk? Eszmétlen életéről az új Karthágónak? Művészi szenzációkról, melyek nincsenek? Smólen Tóniról, vagy a János vitézek versenyéről?

Beszélgetünk Josefine Sabelről. Ez a Josefine Sabel valaki ma itt. Én különben is Paul Adammal együtt régen torkig vagyok a színházzal. Nem kell, nem kell, és Budapesten százszorosan nem kell. De ez gyűlöletes hang, és ne gyűlölködjünk. Jeles az ügyben az, hogy embereknek, kik intenzív, betegesen intenzív intellektuális életet élnek, ma Josefine Sabel jut az eszükbe, ha már nagyon nagy a szándékuk arra, hogy érdekességet keressenek Budapest sivatagéletében.

Ez a Josefine Sabel talán amerikai nő. Bizonyosan nem fiatal. Nagyszerű, huncut egy nő. A Fővárosi Orfeumban láttatja és hallatja magát. A rangos, kipróbált, ördög, pompás színésznő. És nem német. Okvetlenül gondosan ápolt körmöcskéinek a hegye se német. Inkább francia, inkább angol, inkább magyar, inkább minden, sőt leginkább az, aminek mondja magát: amerikai. Az: amerikai. Aki kigúnyolja ezt az egész ernyedt világot, a saját mesterségét s önmagát. Egy csúfolódó, táncos énekdarabjával többet ébreszt bennünk a magát agyongondolkozó ember érzéseiből, mint nyolc színháznak ő repertoárjuk.

Ez a nő megmagyarázza, miért rettegnek a párizsi színházak az orfeumtól, s Londonban miért nőttek máris a színházakra az orfeumok. Az orfeum nyakoncsípi az életet. A színház ősi, forspontos alkalmatossággal baktat utána.

Nem nyilvánvaló ebből, hogy az ember bókoljon Rudnay rendőrfőkapitánynak? Beszélhetnek a rendőr-észről, ami tetszik. A rendőr-ész pompás ész. Primo vivere, deinde philosophari. Az orfeum kell, tehát vigyázzunk az orfeumra. Bárcsak volna egy Rudnayjuk a színházaknak is. Rudnay rendeletet adott ki, s legelőször is az dicsértessék e rendeletből, hogy germanofób. Ha ezer szomorú okunk nem volna a német géniusztól félni, elég a kultúremberi ok. És fájdalmas dolog, hogy a budapesti orfeumok azt hitetik el a világgal, hogy a német brettli-szellem felsőséges valami. A fenét az. Egyszerűen német, pocsolya-járó. Rudnay azt kívánja, hogy legalább fele az orfeumok színsorának igazán magyar legyen, s álljon azon a nívón legalább is, mint a német. Ez csak nem nagy dolog? Most már ad az orfeumnak színészeket a színészegyesület, Adni fog ízléses írókat is talán végre - a muszáj. Mert muszáj lesz ilyeneket keresni.

Ha pedig egyelőre nehezen fog menni a magyar orfeum-múzsa dolga, jöjjenek addig a Josefine Sabelek. Franciák, angolok, spanyolok, amerikaiak. Mindazok, akik onnan a brettliről, esprit-t, tüzet, színt, vonalakat, finom exótikumot, frissonokat, szépséget és filozófiát, igen: filozófiát tudnak adni. De sipirceljenek a németek.

Az orfeum hódít. Ezen lehet szomorkodni. De ezt meg is lehet magyarázni. Kontaktusa a Nyugattal nagyobb az orfeumnak, mint a különben is szerencsétlen, maradi szerkezetű színháznak. És e sivatag-Budapesten örüljünk, ha valami Nyugat felé fejlődik. És hajtsuk bele azt a valamit a nemzettársadalom nagy átalakító és átalakuló munkájába, mely folyjék már szaporábban, különben egyre többen leszünk itt nagyon árvák, szomorú vonzottjai az idegennek.

Budapesti Napló 1905. szeptember 8.

A. E.