5. ELNÉMULT HARANGOK

- A Nemzeti Színház bemutató előadása -

1.

Én csak a Meszes körül kóboroltam, e nagy kapu táján, melyen Erdélybe bezörgetett Tuhutum vezér, és láttam a Kerekesiukat, Kováciukat, Szilágyiakat és Feketéket, az elvadult, nyomorult mócokat, akik utálnak bennünket, urakat, magyarokat, zsidókat, de téli, pellagrás ínségükben állati megalázkodással kérik és fogadják az állami kukoricát. És láttam Biharban is, miként láposodott el a magyar vérfolyó, s miként oláhosodott, dekadált az erős, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezőkön? Oh, nem kell ám vadmagyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit. Mert itt szerencsétlen cserevásár folyik, s egy értékesebb, szükségesebb fajtát falt fel, s fal még egyre az értéktelenebb, az emberi kultúrától messzebb álló. Ez itt valóság. Sőt több a valóságnál. Erdély a magyar fajtának több, mint egy fenyegetett terület. Erdélyt a magyar géniusz bástyájává avatta volt a mi szomorú sorsunk. Európaiasan ott kezdett vibrálni a magyar lélek. "Magyarország" - miként az ős-erdélyi ma is nevezi - Erdély felé tekintett fájdalmas reménykedéssel valamikor, és talán még ma is ott kell keresnünk a nyomokat, a póznákat, ha a magyar kultúrát nem a hipermodern Marconi-rendszerrel akarjuk megcsinálni. Hogyne lehetne Erdélyről, a veszendő Erdélyről drámát írni! Ha egyetlen kultúrország színpadja sem engedné meg a dramatizált vezércikket, a mienknek Erdély miatt meg kellene engednie. Tudja meg mindenki a veszedelmet. Meetingeket kellene tartani. Semmi sem volna sok.

2.

Rákosi Viktor Elnémult harangok című regénye vészkiáltás volt Erdély miatt, és mi örültünk, hogy ezt a vészkiáltást a színpadról halljuk újra, a színpadról, mely megszázszorozza a hangokat, hogy beleremegnek az erdélyi havasok és a magyar szívek. Miért nem merték hát megtenni azt Rákosi Viktor és Malonyay Dezső, a színműírók (vagy színjátékírók, mert ők színjátéknak keresztelték a mai darabjukat), amit a regényíró Rákosi Viktor megcselekedett? Bocsánat: ez egy kis gyávaság. Vagy-vagy. Ez a téma, ez az egy téma kibírja a tendenciát a végletekig. De ez a téma, ez az egy téma nem tűri el, hogy kis szerelmi játékok mellé rendeljék, hogy teletarkítsák etnográfiai érdekességekkel, vígjátéki kedveskedésekkel és még sok egy és mással. A regény sok mindent elbír. A színpadnak még akkor is megmaradnak a maga törvényei, mikor tribünként használják. Az a legnagyobb hibája a Rákosi és Malonyay darabjának, hogy nem mert tisztán, becsületesen, nemesen tendenciózus darab lenni.

3.

Simándy Pál, ifjú kálvinista teológus, hazakerülve a külföldről, egy kis bánattal a szívében, apostol akar lenni Magyar-Garabán, hol az oláh áradat eltemette a magyarságot, s hol alig él már néhány korcs-magyar, pedig magyar volt itt valaha a világ. Hatalmas pópájuk van az oláhoknak, a liga és a komité vitéze, a havasok püspöke. Evvel kell megvívnia Simándynak a harcot. Meg kell szólaltatnia, büszke kongásra hangolnia híres, néhai jó Bod Péter uram templomának Rákóczi-harangjait, s a "ködből a világosságba emelni" a korcs-magyarokat. Véghez viszi mindazt, amit egy Jókai-féle Berend Iván véghez vihet. S mi az eredmény? Nőül veszi az oláh pópa leányát. Ez a mese röviden, de ez a mese ugyancsak tele van aggatva epizódokkal, melyek sem nem elég simulók, sem nem elég kerekek.

4.

Az első felvonás olyan, amilyet vártunk. Itt tényleg két világ készül összecsapni. A második felvonás kedve[s], néhol úgynevezett poétikus, de már itt - hajh, veszendő erdélyi magyarság - a tiszteletes úr szerelmes kezd lenni, s még szerelmesebb Flórica, a papkisasszony. Itt most már bagatell kezd lenni a titáni harc, a fajok harca. A harmadik, negyedik felvonás már majdnem egészen szerelmi játék. Néhol észbe kapnak a szerzők, s ilyenkor Simándy cserélgeti Flóricát és a magyarságot szíve szerelmében, de már ekkor átsiklott a mese Kenyérmezőről - Küthérába. Hiába kondul a Rákóczi-harang, hiába deklamál Simándy, hiába beszél Todorescu Tódor, a pópa, a láthatatlan bukaresti kezekről, hiába szólal meg az öreg magyar Zalatnay Barnabás, kinek őseit itt koncolták fel 1848-ban az oláh rablók, hiába minden. Ez a történet már szerelmi történet, s nem Erdély csöndes, de irtózatos tragédiája.

5.

Sikere volt a darabnak mégis. És e sikert megérdemelte. Egy-két nagyon-nagyon igaz alak, egy-két nagyon nemes és szárnyaló gondolat, egy-két nagyon festői, erős kép tartósan fog bevésődni a nézők lelkébe. Hány színpadi darab éri ezt el? Nagyon kevés. Simándy és papkisasszonya nem tehetnek arról, hogy ők nem élnek. Flórica inkább egy olyan Vacarescu Helén-féle oláh delnő, kinek friss oláh vérét megrontotta a túlcivilizáltság és a sok - vers. Simándy pedig nem élhet (a színpadon tudniillik), mihelyst magyar szívénél erősebb lett a férfi szíve. De annál elevenebbek az őkörülöttük élők, mozgók, mókázók vagy siránkozók.

6.

A színészeknek nehéz soruk volt, de gyönyörűen helytállottak. Rákosi Szidi, D. Ligeti Juliska és Gál voltak azok, kik legelsősorban érdemesek a szerzők hálájára, s szolgáltak rá a tetszésre, tapsra legjobban. Az oláh papkisasszonyt már a Márkus Emília nagy művészete sem tudta élővé tenni. Vízváriné, Rózsahegyi, Szacsvay, Gabányi is kiválóak. Simándy szerepével viszont Mihályfi nem érhette azt el, amit a szerzők is elveszítettek. A kisebb szereplők is a legjobbak voltak. Sok volt a taps a nyílt színen is. A szerzők közül Rákosi Viktor jelent meg többször a függöny előtt a közönség lelkes, zajos hívására.

Budapesti Napló 1905. január 21.

(Dyb.)

6. SE TREASCA

Él Romániában egy német hírlap. Afféle informáló újság, mely kihordja az európai lapokba az ifjú királyság jelesebb és európai nyilvánosság után áhítozó híreit. Véletlenül elég érdekes hírecskére bukkantunk a romániai lapban. A román etnográfiai társaság nagy művet akar kiadni. Megcsináltatja Magyarország román helységcímtárát. Hogy majd a jövendő nagy Romániának ne legyen evvel is baja. Erdélynek és az egykor kapcsolt részeknek helységcímtárát. Különben pedig ennek az etnográfiai társaságnak őfelsége, Károly király a védnöke. Carol. Talán így hívják őt románul. Szóval egy igen előkelő, sőt királyian előkelő társaság ez az etnográfiai társaság.

Se treasca. Nem ijedünk meg, de mégiscsak búsan kérdezzük: hát ilyen eredményeket kell megérniök a magyar nemzeti gondolat fényes páncélú vitézeinek? A mámoros nemzet a triumfus napját lesi és várja. A nemzeti lét szent teljességének fantoma előtt térdelünk. Eközben pedig csak úgy zúdulnak ránk a kellemetlen csodák.

Először jöttek a Russu Sirianuk. A Vládok. A hazafiak. Ők maguk hirdetik, hogy hazafiak. Hű fiai az államnak. És hajunk szála égnek meredhet: egy ország fiai milyen rettenetes eltéréssel konstruálják meg a hazafiság fogalmát. Olay Lajos is hazafi. Russu Sirianu is azt hirdeti magáról. És nekünk látnunk kell, mint jönnek sokasodva a magyar nemzeti fórumra ama másik hazafiság hirdetői. A hazafias memorandisták. Az erdélyi foglalók. Kik nagyon meg tudnák magyarázni, ha akarnák, hogy miért éppen most jönnek.

És míg a hazafias Russu Sirianuk idehaza próbálgatják lazítani nem túl erős kötelékeit a nemzeti államnak, odakünn, Havaselvén, az ifjú román királyság már spirituáliter be is kebelezi a bekebelezendőket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját figyelmeztetik, hogy most, most... Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Máre s Érmindszent Mencentu.

És mindez éppen akkor, mikor a nemzeti gondolat vitézei az óvatosakat árulóknak dörgik le. És ugyanakkor, mikor Luegerék odavannak a türelmetlenségtől, hogy még mindig késik a bemasírozás a rebellis földre. A civilizálatlan Pusztára, mint valamikori, nem is régi, tósztozó jóakarónk, a német császár címezte a magyar glóbust a minap.

Nem kell-e szorongva nézni a sok véletlent? Nem kell-e remegve tekintenünk magunkba? Vajon nem ők ismerik-e jobban a mi erőnket? Vajon nem férne-e reánk egymás megértése s egy kis óvatos okosság? Vajon helyesen állapították-e meg a mai erők viszonylatát azok, akik a nemzeti gondolatot olyan szépen, olyan kérlelhetetlenül rebbentették szárnyra?

Egyelőre még csak Lueger szájaskodik. Carol király pedig megengedi, hogy egyelőre csak névlegesen szaggasson szét bennünket az ő ambiciózus népe. Ám a véletleneknek az a természetük, hogy szeretnek egymás nyomában járni. És búsabbnál is búsabb dolog volna, ha minket újra az a végzet érne el, hogy új föladatok helyett újra kelljen azt megcsinálnunk, amit sikerült visszacsinálnunk.

Mert rémek nem háborgatnak bennünket. Halálosan nem igen tudunk megijedni. Együtt leszünk mind, mind, kik most nem akarjuk megérteni egymást. Együtt leszünk, mihelyst Lueger úrék akarják. Vagy mihelyst Traján hős fiai tovább mernek menni a nádszállovaglás szép játékán, mely különben nem is olyan nagy bűn népeknél, melyek még a hátulgombolós nadrágot viselik. De hogy mi olyan legények vagyunk, kiknek a fejét tíz helyen szakíthatják be, s még bele sem halunk: ezt talán nem olyan sürgős nekünk bebizonyítanunk.

Se treasca! Talán javunkra szólnak ez apró esetek. Ez intő jelek. Ami még mindig nem volna késő. A román etnográfusok mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak...

Budapesti Napló 1905. május 24.

(A.)

7. ELÁRVUL A FALU

- Egy kicsit nekrológ -

Gyászolok egy minap néhaisodott, szép, öreg urat, nagyon távolról és csak magyarosan vérrokonomat, falumbélit Érmindszenten Érmindszentről. Úr volt a szó jó értelmében, mégis sietett ezúttal, elsietett, s itt hagyta nekem a fájdalmon kívül a magyar falusi földesúr mai problémáját. Nemcsak ivó, magát eltartató, agarászó, hencegő, üres és oktalan úr lakta ám még az utolsó két decenniumban sem a magyar falut. Az a magyar lobbanás, mely a kuruc időkön át Martinuzziékon s a reformos diétákon, a forradalmon s az emigrációs, kénytelen tanulmányutakon a kiegyezéshez vezetett, iskolát hagyott, ha gyéret is.

Ez iskolának szép tanítványa volt az én boldogult bátyám és rokonom, aki Eötvös József emlékezetében élvén úgyis, Eötvös Józsefnek volt a híve igazán. Tanult, szívesen és tanulóan tanult, s ha átment a magyar határon a vonatja, kinyitotta a szemét, ha fájdalmas is volt.

A Szilágyságban ő volt az első főszolgabíró, aki először is két doktorátust szerzett, de ezen nagyon fölül egészen a járása életét érezte, élte és igazította. Jó lovai lehettek volna mindig, mert akkor még kétezer holdat tartottak mögötte a jó viszonyok, de az ő lovai gebék voltak mégis. Mert hajtatta őket éjjel-nappal, mert minden falunak gyakori vendége volt, s nem tudott elaludni Csóltea Vaszalikának egy nagyon igazságtalan adó-dolga miatt.

Már nem olvasott sokat az utolsó időkben, amikor már csak a földet túrathatta gyermekei számára; de informáltsága bámulatba ejtett. Szeretett bennünket, kik progresszíveknek valljuk magunkat, nem voltak gőgjei, rombolhatatlan korlátoltságai, babonái.

És mikor már nem is "közigazgatott", ezt csinálta a falujában élete fogytáig mégis anélkül, hogy jobbágytartó őseire emlékeztetett volna. Szerette, kívánta, ha fölemelkedik valaki, óvatos volt az ítéleteiben, s egyszer meg tudtam hódítani a nemzetiségi kérdés művelt megoldásának is, holott oláhos vidéken élt, s nagy oláhgyűlölő volt eladdig az öregúr.

És sikerei mégsem voltak, és akaratlanul a nálánál nagyobb magyarok sorsára kell gondolnom: fajbéli magyarnak ígyen nem szabad kiválnia. Lehet, hogy gyönge is volt, hiszen ez is magyar fátum volna, de nem ez lehetett legmélyebb hiánya, még mélyebb, még tragikusabb.

Arra gondolok, hogy sorsunk talán még sokáig senkiévé és senkikévé teheti a magyar falut, s hogy be kár, ha ez a talán nem legideálisabb, de most legbeválóbb és legszeretnivalóbb típus távozik.

Amerika nem küld vissza a bevándorlók közül jó és vezető anyagot, az inellektueleket elfogja a szolgabíró és a csendőr, ha bemenni próbál. A régi, pompás úranyag péppé vagy vitriollá vagy legalábbis Tisza-kortessé vált: árva a falu.

Elárvult már régen a falu, s még jobban elárvul: bocsánat, hogy mindent így az érzéseimen keresztül-kasul látok, de ezek ritkábban csalnak a teóriáknál.

Siratom öreg barátomat, bátyámat, s úgy érzem, hogy az ő hirtelen eltávozása is igazolja az én nagy, fekete reménytelenségemet abban a szabadító harcban, melyet folytatunk, de talán - hiában[!].

Világ 1913. október 4.

Ady Endre

8. TÁVOL A CSATATÉRTŐL

I.

Emlékezés Millerand miniszterre

Ma már merek kacagni magamon, mikor eszembe jut egykori látogatásom Millerand úrnál, Franciaország mai hadügyminiszterénél. Lap-direktorom, fogadott apám, Vészi József parancsolta volt, hogy fölfogatságaimat[!], borzalmaimat leküzdve európai hírességeknél kilincseljek. Jó pénzért jó vagy rossz vagy akármilyen cikket kéregettem tőlük a lapunknak, példaadót, erősítőt az alig megszületetten legyilkolt magyar demokrácia számára. Emlékszem: exminiszter, képviselő, kiátkozott szocialista s dús jövedelmű ügyvéd volt akkor Millerand. Drága utcában, saját hoteljában lakott, inasok adogattak át kézről kézre, szobáról szobára, míg hozzá juthattam.

Jól ápolt, kiurasodott francia vincellér ült drága íróasztalánál egy pompás szobának. Piros arcú, kevély, ravasz, játékos szemű, nagyon egészséges, fiatalos burzsoá-arisztokrata. Akkoriban írogattak előkelő "írók és gondolkozók" szinte járványszerűen s affektált búval a burzsoázia haldoklásáról. Hogy mégiscsak kár érte, mert a nagy forradalmat megcsinálta, Napóleonnal a világ nyakán ült, azután a jólét, kedvesség, szépség, divat, kényelem és hangulat új variánsait találta föl. És én Millerand úrnál halkan kérdezősködtem: meddig késlekedhetik még nálunk, Keleten, a megváltás? Hiszen Millerand párton kívül s pártok Millerand[on] kívül egyformán azt harsogták: "folytatjuk a nagy forradalmat".

Egyszer írtam róla, hogy lesz ő még miniszter, sőt talán még több is, de igazán csak ma látom és értem ezt a fölkészült fiskálist. Undorítóan kedves és unott volt, hízelgő és gúnyos cikket is adott. De ez a jól táplált burzsoá-arisztokrata már ott érezte magát s olyan hadügyminiszteri fotelban, amilyenben ma ül. Hogy nevethetett ő a mi kis, magyar problémáinkon, ő, aki Messiásnak tudta magát. Valakinek, aki a burzsoázia elsiratóinak meg akarja mutatni, hogy a fajtája tudja XIV. Lajosékat pótolni. Ha nép volnék, mindig a jó, régi szokás szerint megfeszíttetném azt, aki belőlem ki akar válni. Millerand igazán a vén, kegyes Lagerlöf Zelma francia és republikánus Antikrisztusa.

II.

Tanú: a Történelem

Egyszer valahol a kritikus elmék röhejbe pirosodtak, mert egy hatalmas államférfiú egy hatalmas cselekedetért a Történelem előtt vállalta a felelősséget. No, szegény Történelem - mondogatták -, te is jó takaró vagy. Mi sem leszünk majdan, annak idején, a hatalmas államférfiú is elporladt, s bottal üthetik a felelősség nyomát. A Történelemnek azonban mégis, mintha némi lelke és esze volna. A hatalmas cselekedetért a hatalmas államférfiak fiainak jutott a szerencse, hogy atyáikat igazolják a ma legcselekvőbb Történet előtt. Ámen és úgy legyen, hogy a halott kritikus elmék fájdalmasan piros röheje piros vérben s fekete gyászban, de győzelemben némíttassék el.

Világ 1915. július 4.

Ady Endre

9. VÁLASZ "DUNÁNTÚLI" ÚRNAK

Tisztelt Szerkesztő úr, adjon helyet e rövid nyilatkozatnak, miért is, mint a Népszava régi embere és állandó híve, meleg köszönetet mondok:

A B. H. körülbelül két év óta, mióta ravasz, vén, mesterkedő fő-rókája a lap népszerűsítésére konok, de hiábavaló föltámasztási akciójára megmarasztatott, igen bátor lap lett. Még csak az általa alig várt, áhított pogrom előmunkálatainál tart, és könnyen teheti, mert ő ma üthet minden változtató, reformáló, radikális akaratot: őt ma nem lehet bántani. Engem gyakorta tüntet ki támadásaival, és elég szerény vagyok még mindig, hogy érezzem: az én személyemben és általában mindenféle becsületes bátorságot, akaratot és progressziót denunciál, támad és üldöz. Most fogta magát, és a magyar kálvinisták néhány megzavarodott, vallás-tébolyos alakjának a segítségével a kálvinistaságot is be akarja soroztatni a klerikális reakció népfölkelői közé. Ez a kálvinisták dolga, és ami engem illet, már régebben vissza kellett volna tartanom magam, hogy Rákosi Jenővel akár feleselgető viszonyba is jöjjek. Ha megérjük a háború végét és szabad lesz, majd bokrétába foglalom, amiket 10-12 év óta írtam róla, és ami még írnivalóm van. Addig tovább is (sajnos, büntetlenül) avatkozhat legmagánabb ügyeimbe, és folytathatja gonosz, kártékony banyáskodásait. Annyival inkább megteheti ezt, mert nekem semmiféle vonatkozásában az életemnek: családiban, egészségiben, politikaiban, pénzügyiben, irodalmiban és hálószobaiban (ha valaki, mint ő, már erre adja magát) rejtegetni valóm nincs. Egy kissé undorodom ugyan Rákosi úr modorától, melyhez fölöttébb illik mostani perverzus ölelkezése, neki, a jezsuitának és a szegény kálvinista, meghibbant kvékernek, kivel ma kettesben akartak agyonütni. Ez az undor-érzés is talán hamarosan elmúlik, mert most már (ismétlem), míg a háború tart, Rákosi Jenő vénasszonyság fecseghet, amennyit akar. 1916. május 4.

Népszava 1916. május 5.

Ady Endre






3. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1902. március-december

1. A DEMOKRÁCIA MOLYAI

A demokrácia harapós kis ellenségei, molyai, sohse voltak még olyan mulatságosak, mint mostanában. Fölhasználják az idők mai perverz állását, beleeszik magukat a demokrata gondolkozásba s minden áron azt bizonyítgatják, hogy a demokrácia nonszensz, abszurd valami, s a társadalmaknak egyéb dolguk sincs, minthogy végre lerázzák magukról a nagy forradalom jóvoltából szerzett "bilincseket".

A demokrácia molyai fölségesen argumentálnak. Most például, hogy Henrik herceget ünnepiesen fogadta az Unió, teli szájjal kiabálják: "Ugye, hogy még Amerikában sincs demokrácia!" Aztán a kuszakezű [!] nagy Vilmossal bizonyítanak, aki - állítólag - szörnyen felragyogtatta a monarchia csillagát s a tekintélyek uralmát...

A molyok csak rágicsálni tudnak. Nem kívánhatják tőlük, hogy lássanak is. Ám nehogy elbizakodjanak a kis molyok: megmutatjuk nekik, hogy - nincsen szemük...

A gyerekek is tudják, hogy a világ gazdasági meghódítását, a modern világimpérium megteremtését két hatalom vette tervbe: Amerika és Németország. A harmadik Anglia - szinte azt mondhatjuk - letörött, a versenyből kiesett. Németországtól csupán azóta tart a dicső, a hatalmas, a szédítő erejű Amerika, mióta a németség vezetője Vilmos, az imperátor. Oh, kis molyok, dehogy is akar Vilmos császár új római császárságot. Több esze van, mintsem, hogy ilyen csacsi, üres ábrándért éljen és küzdjön. Vilmos császár nem a nimbuszért magáért, nem a monarchikus hatalom fölragyogtatásáért imperátoroskodik s tart óriási hadsereget. Egyszerűen az a célja ennek a kivételes zseninek, hogy a német legyen a világ első boltosa. A Vilmos zsenialitása tehát nem fejedelem zsenialitás, nem katona zsenialitás. Vilmos az imperátor, a legzseniálisabb kereskedő, az egyetlen, aki meg tudja zavarni a hatalmas kalmár Amerika cirkulusait. Méltóztatnak talán most sejteni, kedves molyok?...

Ez a nagy kalmár elküldi az ő Henrikét Amerikába. Hát ne fogadják ott őt legalábbis olyan dísszel, mint mi fogadtuk volt Schwab urat, az acélkirályt? Hát arról tehetnek az amerikaiak, hogy ez a Henrik herceg s hogy ez a hercegi cím Európában önmagában is sokat számít. Mi köze ehhez Amerikának. Ez és még egy csomó szamárság Európa dolga és baja. Ők a nagy, veszedelmesen zseniális főkalmár küldöttét szívesen fogadják, mint ahogy valamelyik berlini nagy finánckapacitás megbízottját nagyon szívesen fogadná valamelyik New York-i finánckapacitás. Így van ez kedves molyok, kik egyébhez nem értetek, mint hogy rágicsálni, őrölni kell a demokráciát.

Hogy pedig a monarchikus hatalomnak, militarizmusnak és tekintélyeknek micsoda veszett nimbuszuk van Németországban, azt mindenki tudja, aki a német politikai, társadalmi és irodalmi jelenségeket figyelemmel kíséri.

A junkereken, a sörivó délnémet polgárokon s katonákon kívül ma Németországban csaknem anarchista mindenki. A világ nagyot változott. Franciaország helyett Németország csinálja most forrongva, viharozva a jövendő világot. Berlin a szociáldemokratáké egészen. Max Harden népszerűsége, ahányszor csak leszamarazza a német császárt, egyre nagyobb lesz. Az új irodalmi, társadalmi, művészeti törekvéseket a legmerészebb szabadság jellemzi. Na, hát itt még akkor sem lehetne egy új cézárságot csinálni, ha Vilmos császárnak kevesebb esze volna, mint amennyi van.

Ami Amerikát illeti? Hát kell ott félteni a demokráciát, hol a nagy munkás szövetségnek nagyobb hatalma van az összes kartelleknél, sőt e hatalom - ha szükség van rá - nagyobb az állam hatalmánál is!...

Mulatságosak bizony a demokrácia molyai nagyon-nagyon. De hát végezzünk az utolsó argumentumukkal is. Ergo, bajuk van ismét a "terézvárosi" demokráciával. Tekintettel arra, hogy a molyok és a jezsuiták a klerikalizmus szolgálatában állanak, mi megértjük az ő gyűlölségüket. De tudják-e ők azt, hogy ha van hibája az általuk "terézvárosi"-nak keresztelt demokráciának, hát ez a hiba az, hogy nem elég merész!...

Vigyázzanak nagyon a klerikálisok, a magyar junkerek, a jezsuiták és a molyok, mert ez a demokrácia lehet ám nagyon könnyen merészebb!... És vigyázzanak, mert ott áll a háttérben imponáló erővel és készültséggel a szociáldemokrácia. Jó lesz hát össze nem rágni a transzigálóbb, a valamivel békésebb demokráciát...

Nagyváradi Napló 1902. március 1.

Ady Endre

2. A HÉTRŐL

Valamivel nőtt, erősödött a szín, a meleg s a hangulat. A keserves, gethes tél - úgy látszik - végzett már magamagával. Az utcákról, a könnyű ruhákról úgy látjuk, hogy tavasz van. Ne higgyék el ám önök azt a badarságot, hogy a tavasz túlságosan megihleti manapság már az embert. Amit a fűzfapoétákról beszélnek, írnak, az is csak mese. Ma már a fűzfapoéták sem üdvözlik túlságos lelkesedéssel a tavaszt. Egyáltalában pedig a jó, agg természet kiment a divatból. Mélységes csodálattal tekintünk vissza irodalmi atyáinkra s a népnemzeti irány pár közöttünk lézengő bölényére, kik a hold sápadt vagy fényes arcáról, a kellemetlen zivatarról, a levelek hullásáról s mi másról lelkendezve szavalgattak s szavalgatnak. Ma már az emberek az utolsó szálat is elszakították, mely őket még a nagy Pánhoz fűzte. Az ibolya-imádás már csak szokás. Föltűzzük a kora tavasz kék virágszálait, mert ezt február és március hónapokban már régi idő óta így tesszük.

A tavasznak ma már csak szociológiai és közgazdasági jelentősége van. A nyomor enyhül, a munka több s a vetések rendbe jönnek vagy tönkremennek. Hát ez a sorsa a földön minden szépnek - végezzük Goethe mester Eleonora hercegnőjével - lejárta immár magát a szép tavasz is....

*

A változás szent nagy törvényét azért csak a konzervatív agyvelők s a szentimentális keblek nem szeretik. A változás szent és háromszor szent, sőt egyedül szent a földön. A biblia szent lelke mi volna más, mint a változás szimbóluma. És Heine, mikor a szentlélek lovagjának nevezte az újságírókat, arra gondolt, hogy a változás szent törvényét legelső sorban az újságírók viszik előre. Ne tessék hát skribler kollegák, túlságosan ujjongani Henrik herceg bókjának. Heine egy kicsivel különb legény volt egy Hohenzollern-csemeténél. Henrik herceg azt mondta, hogy az újságírók a parancsnokló tábornokokkal vannak egy rangban. A hasonlat sem meg nem tisztelő, sem nem találó, sem nem őszinte. Hiszen ha találó és őszinte volna, akkor a legnagyobb német újságírónak, Harden Max-nak nem a börtönben, hanem Henrik úr Vilmos bácsijának a helyén kellene ülnie. Köszönjük, herceg úr, a magas címet. Adja azoknak, akiket boldogít vele. Az újságírót pedig üsse, mert ez ahhoz van szokva s az ütést jobban szereti...

*

A változás, igen a változás... Kezdetben vala Szigligeti és elmúla. Utána jött Csiky és elmúla. Jött és dicsőségben úszik Herczeg Ferenc és el fog múlni. A jámbor filiszter elmék ne rőkönyödjenek meg, mert ez ám igaz.

Amint a színészség múlandó, nem tartalmas, nem értékes s nem eredeti produkciója az emberi léleknek, akként múlandó és értéktelen a színpadi írás. A színpad a máé, a jelené, a mindenkori közönség ízléséé. Hiába vágják a fejemhez Szophoklészt és Shakespeare-t. Ez mit sem bizonyít. A Szophoklész- és Shakespeare-imádás éppen olyan benevelt betegség, mint sok ezer úgynevezett meggyőződésünk. És a változás törvénye elérte végre a színházmániát is. - Tetszik tudni ugyebár, hogy az überbrettli voltaképpen forradalom a színpad tirannussá vált sablonja ellen. A színpad mai programja: tisztelt közönség - azt hisszük - végre sikerült az ízléseket teljesen eltalálni avval, amit ma nyújtunk. A jövő színpadjának a programja: itt vagyunk s tessék okulni a mi igazainkon. A nagy Wagner tudta, megsejtette korán ezt. Azért keretezte be lángelméjének alkotásait úgy, hogy a színpad bukása után is megmaradjanak...

*

A változás nagyságát azok tudják fölfogni a maga nagy teljességében, akik a dolgok kezdetéig tudnak látni.

A felületes világi lézengő sok úgynevezett kézen fekvő dolgot sem lát meg. Sokan nem látják például, mint hanyatlik, fogy a mi gyönge büszkeségünknek, Budapestnek tekintélye, nimbusza. E város megcsinálásából hiányzott a reálitás, az igazság, le kell hát zuhannia a meg nem érdemelt polcról. Csupa üresség Budapest. Éhező ezreivel, léha cifrálkodásával, kiskorú polgárságával, ázsiai közigazgatásával, ki nem alakult s ki nem alakulható társadalmával, kokott-kultuszával, undok születési és pénzarisztokráciájával, züllött irodalmi életével kétségbeejtő képet nyújt a magyar metropolisz. Állítólag Vázsonyi mondta. Nem mondjuk határozottan, nehogy megint honárulással vádolják. - Ha Budapestet s vagy négy-öt európai kultúrára hajlandó várost elvennének, nem maradna Magyarországon csak csupa szemétdomb.

Nahát Budapestben rettenetesen tévedett az, aki e kis axiómát szárnyra bocsátotta. A valóságban úgy van, hogy Nagyvárad, Szeged, Arad, Temesvár, Pozsony, Győr s Miskolc azok a magyar városok, melyektől egy kultúr-társadalom megteremtését Magyarországon várni lehet. De mikor lesz ez vajon?...

Nagyváradi Napló 1902. március 2.

Dyb.

3. A DADA

Péter, az istenes és krisztusos Péter, az üres, a szánalmas úri cinkos társaságának azt mondja a történet végén:

- Nem kell nektek kés. Elvesztek magatok által. Menjetek békével!...

Akik Bródy Sándor darabjának a tegnapi bemutatóján unatkoztak, akiket az író kegyetlen ütései találtak, akik vérlázítóan hipokrata [!] módon mertek kikelni a darab igazságai ellen, azokhoz mi is Péterrel, az istenes és krisztusos Péterrel szólunk:

- Menjetek békével!...

(A darab.) Hogy mondta Herczeg Ferenc? Irodalmilag nevelt emberek csinálták meg "A dada" sikerét. Bocsássák meg az egymás mellé helyezés merészségét, de mi ugyanakkor, mikor Herczeg Ferenc vélekedését közöltük a Bródy Sándor darabjáról, egy másik helyen így írtunk:

A színpad a máé, a jelené, a mindenkori közönség ízléséé. Jaj annak, aki nemcsak a közönség ízlése, de maga ellen a közönség ellen támad. Ezt tette Bródy Sándor.

És milyen csoda támadt! Végre egy táborban láttuk a derék magyar társaságokat. Születési és pénzarisztokrácia, az egész Budapest s a budapesti mintára formálódott minden magyar úri társaság szörnyűlködik és kiabál.

- Szenny! Szenny! Szenny!...

Ugye hogy szenny? Mert nyolcvan esztendő óta egyebet sem csináltak színpadok és színészek és színpadi írók, mint kiskorúságban tartották a közönséget. Mulattatták színes kavicsokkal, szappanbuborékokkal. Most kezd terhessé válni az idők járása, ostromolják a régi világot, viharok készülnek, csapkodnak a sirályok.

Összebúvik hát mindenki. "Ne hallgassunk a sirályokra!" Hát ne hallgassanak. Menjenek békével! Mi a szenny a Bródy darabjában? Az igazság ugye? Animális, aljas életet él a szegények sok százezre. Nem igaz? Az "úr" csak veszedelem, csak balsors a parasztra. Nem igaz? Mi vagyunk okai a paraszt bitangságának, szennyének, állati életének. Nem igaz? Úri családaink élete siralmas komédia. Elzáink tizenöt éves korukban, Viktoraink tizennyolc éves korukban hidegvízgyógyintézetbe valók. Nem igaz? Az úgynevezett úri társaságok zaklatott, agyonhajszolt, üres, léha életükkel szánalomra méltók. Nem igaz? A cselédek modern rabszolgák, a mi jogrendünk a rendőr kardja, szociális gyógyszerünk lovas rendőrök rohama.

Nem igaz? Hol túlzott Bródy, ami különben sem bűn egy nagy célt szolgáló írónál? Menjetek békével, kik a darabot nem értettétek meg.

(A hatás.) Milyen volt a tegnapi premier hatása? Általános és nagy. Erről a darabról gondolkozott és beszélt tegnap mindenki. Láttunk hideg filozófus embereket valóságos entuziazmusban, s hallottunk hangos, kicsinyes gáncsolódásokat. Sokan otthagyták az előadást, és sokan nagy önuralommal tudták magukat visszatartani a hódító nagy hatás valami gyöngeségnek látszó, nevetséget kelthető megnyilatkozásától. De a darab hatása alól csak a legfelületesebbek menekedhettek. Azt hisszük, legtermészetesebb sikerét és hatását Nagyváradon kapta meg a darab: egy kis forradalmat csinált. Áldassék a Bródy Sándor zsenije, mely a bunyevác lekvárhozományos leányok története, a Tagma királynék helyett forradalmat termel. Hogy ez a lángoló zseni magyar levegőből él, az a mi szerencsénk s a Bródy szerencsétlensége...

Nagyváradi Napló 1902. március 4.

ae.

4. TAVASZ ÉS ŐSZ

Tegnapelőtt csupa tavaszi halleluja volt a világ. Tegnap pedig csúnya, hideg, zuhogó eső szakadt a szomorú égről. Tavasz és ősz váltogatják egymást. Lírai költőnk a következő szonettben ad kifejezést az időjárás elleni elkeseredésének:

Lantomnak hurja méla vágyba rezdül,
Hő kedve szottyant vig tavaszi dalra,
De, hajh, mért hányjunk borsókat a falra,
Őszi eső hull, permetez veszettül.
Ime gesztenyét süt az ibolyás lányka
S tegnap tavasz volt. Elég furcsa kázus.
Nem is csodás, ha beteg e pegázus,
Hiszen nem tudja, hanyadán van már ma.
Ha ősz, legyen hát ködös, szürke nedves.
Ha tavasz, legyen játszi, napos kedves.
De igazi ősz s tavasz legyen aztán!
Mert igy bus őszről nem irhat a költő,
Tavaszi verset még kevésbbé költ ő,
Dühös tehát, a lantját felakasztván...

...Olvasóinkat biztosítjuk, hogy lírai költőnk csakugyan felakasztotta a lantját s elbocsátás terhe mellett megtiltottuk neki, hogy egyszer is leakassza...

Nagyváradi Napló 1902. március 5.

5. A DADA

Kötelességünkhöz híven konstatáljuk, hogy a nagyváradi közönség, a közönség nagyobb fele tudniillik, Bródy Sándor darabját visszautasította. Ez a fórum első és utolsó fórum, ítélete fellebbezhetetlen. Nem akarunk pörbe szállani vele. Ez alkalommal megköszönjük Somogyi Károly áldozatkészségének újabb jelét, hogy a mindenképpen érdekes darabot sietett a nagyváradi közönség elé hozni. És köszönetet mondunk az előadó színészeknek, kik minden ambíciójukkal, tehetségükkel szolgálták a nagy írót, kit e darabjában nagyon merész forradalmárnak deklarált a váradi közönség, mely ezelőtt pedig nem filiszter-ízléssel szokott ítélkezni. És szintén kötelességünknek kell azt is konstatálnunk, hogy magasabb nívójú drámai előadást a tegnap estinél nem láttunk a Szg-i ligeti Színházban. Evvel a legújabb premier aktáit lezártuk. Sko keserűséget érzünk e percben. De mennyi nagyobb, keserűbb csalódást is viseltünk el már s viselünk el némán mindannyian, akik nem mindenbe tudunk beletörődni e kis golyóbison. Mi ehhez képest egy színházi premier?

Nagyváradi Napló 1902. március 5.

6. MIMIKRI

Csodálatos dolog, hogy Magyarországon az őszinte, igaz beszéd ellen milyen rettenetesen szoktak rúgkapálni az emberek. A mimikriért még most is püfölik Vészi Józsefet, pedig ő már lealkudott az igazából ötven percentet s pedig az ő igaza nem is volt nagyon kíméletlen.

No jó. Mi a lealkudott mimikrit pártfogásba vesszük. Sőt tovább megyünk. A magyar politika csak a múltban tartotta meg a mimikri természetes törvényeit. Ma már a mimikrin is túl vagyunk. A mai magyar politikai élet csupa természettelen viszonyokból szövődött. A gerincnek nyoma sincsen már. A hatalom székén bárki üljön, biztos lehet róla, hogy előtte csúszkál, lába saruját kész nyalogatni mindenki.

Ki hinné el, hogy Horánszky pár évvel ezelőtt még "veszedelmes jezsuita", "titkos klerikális", "rossz májú és epéjű ember" volt. Ki hinné el, hogy Bánffy bukása után Nagyváradon, Bihar vármegyében s az ország több helyén komolyan szóbajött a terv: ha Horánszky miniszter lesz, lemond a főispán, a tisztikar, sztrájkolni fog mindenki. Ki hinné ezeket ma el. Ma Horánszky a "liberalizmus" magyar földre küldött messiása. Az úgynevezett "intranzigensebb" liberális lapok zengik leghangosabban az ő dicséretét.

Ez már nem is mimikri. Politikai fajtalanság ez, mely undort kelt minden jó érzésű emberben. Aki tisztán lát és érez, tudja most már, hogy Molnár apát, Rakovszky István is egyszerre szent, nemes és igazi liberális volna, mihelyt a hatalomra kerülne. A kis hermelin a maga fehér prémjét hosszú idő alatt váltja föl barna színűvel, a magyar politika máról-holnapra vedlik át olyan színűvé, amilyet a nyakába aggatnak.

Ez mind nem Horánszkyt vádolja. Horánszky lehet liberális ember s lehetett ezelőtt is. Ő bizonyára századrésznyit sem változott ahhoz képest, amit változtak a magyar hermelinek. Azaz dehogy hermelinek: kaméleonok. Talán tízszer annyit fog érni Horánszky, mint Hegedűs Sándor. Hiszen vallási viszonyai is rendezettebbek s tartalmasságot, komolyságot mindig többet árult el, mint a kissé pojáca-szerű Hegedűs. De ez mind nem menti azokat az ő volt ádáz ellenségeit, akik most ott csúszkálnak előtte. Hiszen jól van s tudjuk: csak az ökör konzekvens. Egy csöppet sem jellemez bennünket a klasszicizmus furora. Romantikusak sem vagyunk. De bocsánatot kérünk: Caligula volt talán - ha jól tudjuk -, aki lovát tette meg konzulnak. A gerinctelenség, a féreg módjára csúszás-mászás nagyon szép dolgokat eredményezhet még a politikai életben. Ivánka ugyan a néppártra az ökörhasonlatot alkalmazta. Ha hát a lókonzulokig el nem is jutunk, de az ökrök nincsenek kizárva,

Ismételjük: mindez legtávolabbról sem érinti a Horánszky személyét. Sőt, mi úgy vagyunk vele, hogy nagy reménységgel merünk nézni a Horánszky működése elé. De undorunkat a magyar politikai élet kaméleonjai iránt elfojtani nem tudtuk.

Valóban igaz: a magyar parlamentarizmus komédia. A magyar politikusok nagy része pojáca. Csak ne volna muszáj őket komolyan venni.

Nagyváradi Napló 1902. március 7.

A. E.

7. LOTTI EZREDESEI

- Premier a színházban -

"Lotti ezredesei" szellemes, kedves paródia. A brettlivel immár megalkudni kénytelen varieté-színpadnak ötletes és bájos paródiája s e mellett valóságos kommentárja az új angol operettnek. Megmagyarázza az új operett-zsáner mivoltát, erejét, hibáit, s hatásának minden kis titkát. Fölvonultatja a fiús-primadonnát, az egzotikum egy pár pompás figuráját, belevonja a zenekart, derék, ambíciózus, színiakadémiát végzett és nem végzett urakkal őrült kánkánokat ugráltat el, kifigurázza az egy művészszámú sanzonetteket. Lefőzeti Fregolit és Küry Klárát. Hát ilyen mulatságos dolgokat míveltet a "Lotti ezredesei" szerzője.

Elképzeltük: micsoda hatása lehetett mindennek a Wesselényi utcai - tarka színpadon. Miket csinálhat ebben a darabban Fedák Sándor, azaz Sári, akiről egyet el kell ismerni, hogy az angol-járványt ő oltotta a magyar színpadokra.

És miket mívelhetnek a többiek is, akik megértik, hogy milyen szép dolog csúfolódni a színpadon, be vannak már avatva a cirkuszi hatás titkaiba, szóval, akik a darab egyik alakjával szólva "megértik a kor hívó szavát". Nálunk, ahol a feketére suvikszolt rája néha Rómeót is játssza, ahol Lottit túlságosan leköti az "eredeti" Lotti "tanulmányozása", ahol a közönség maga még nem törődött bele, hogy neki csak lábbal énekeljenek, nálunk bizony nem könnyű egy ilyen darab sikerét megcsinálni.

De siker mégis volt. Hogy az angol operettek meséjével adósok szoktunk maradni, azt már régen megbocsátotta nekünk a közönség. E kegyességre apellálunk most is. De ebből ne tessék nagyon rosszat következtetni. A darab második fölvonása például magában olyan kész kis komédia, hogy Sipulusz és Guthi sárgaságba eshetnek az irigységtől. De nem ez az operett üdve és célja. Hanem amit előbbet írtunk: a paródia. És ez a paródia bizarr, de kedves, tarka, hangulatot adó. A zenének a darabban egész más szerepe van, mint például a Csepűrágók-ban.

Itt nincs mese, hogy kíséretébe szegődjék. Néhány nagyon finom, kedves és pikánsan új illatú zeneszámot szétszórtak a darabban. S mikor a sok bolondság már nagyon próbára tette az érzékeinket: csöngetnek a zenekarnak s kaptunk idegcsillapítónak egy pompás kis kuplét vagy táncmuzsikát. Ez a "Lotti ezredesei", melyet énekes bohózatnak kereszteltek különben el, ami hát éppen csak tetszés dolga. Az előadás sokat nem adott abból, ami benne van a darabban. Ámon Margitban sok van az ilyen darabokra predesztinált "fiú-primadonná"-ból. Eleven, kedves és ügyes, de mégsem az igazi. Fedák, pedig látszott, hogy fedákoskodni akart.

Egy-két énekszáma, főként tánca azonban nagyon tetszett. Az előadás elején ezüst koszorút adtak neki. Tagadhatatlan, hogy nagyon ambicionálta Lotti szerepe. Akik megértették a bohóságot s ha lehet így mondani: morálját is, Krasznay és Bérczi voltak. A legtöbbet ők adtak vissza a darab ötleteiből. De igen becsületesen bohóskodtak Benkő Jolán, Tóvári Anna, Kulinyi Mariska, Dési, Füredi s a többiek is. Désiné és Bércziné nem mulasztották el most sem az ő rendes táncszámukat, s a közönség most is hálás volt nekik. Egyáltalán a közönség mulatni akart s mulatott is. Ötven telt házat Nagyváradon persze nem táncol össze Lotti. De ötöt megérdemel.

Nagyváradi Napló 1902. március 8.

(ae.)

8. A HÉTRŐL

Egy régi jó barátom, kivel együtt titánoskodtunk néhány évvel ezelőtt egy kis vidéki lap hasábjain, levelet írt nekem a napokban. Ő fent él Budapesten s - méltóztatik tán ismerni e típust - irodalmi jogász. Ha nem rajongana az írás mesterségéért, ha nem ízlelte volna meg a redakció életének egy és más kellemetességét, már idestova kész ügyvéd lenne. Mint ahogy ügyvéd és jól szituált társadalmi alak lesz bizonyosan, mert kevesebben járnak úgy, mint mi jártunk, kiket nem ereszt el magától soha az a láz, mely odaszögezi áldozatát a redakció íróasztalához. Az én régi jó barátom elolvasta kisded vélekedésemet Bródy Sándor darabjáról és megszállották a reminiszcenciák. Eszébe jutott, hogy a mi hajdani kis lapunkban csoda vitákat folytattunk mi ketten. Ő akkoriban telítve volt hipermodernkedő író ismerőseink hatásával, jómagam igen zöld irodalmi ifjú voltam, ki Puskint faltam s rettenetesen hatott reám a szláv miszticizmus, de emellett Endrődi Sándorra is esküdtem, s szent hitem volt, hogy a magyar irodalmat "meg kell tisztítani", szóval népies-nemzeti tartalomért esengtem és nagy poétának tartottam még Pósa Lajost is. És vitatkoztunk, hadakoztunk a kis lapunkban nagyon. Évek múltak s az én barátom kedves levelében ujjong annak, hogy íme, ő látja a Bródy darabjáról írt soraimból: egy táborban vagyunk. Az én hitem az ő hite is... Mindez nem tartoznék éppenséggel a tisztelt nyilvánosságra, ha maga az eset sokat nem beszélne. De sokat beszél.

Azt beszéli, hogy a kultúr-ember vagy a kultúr-bestia egyénisége, illetve fölfogása a világról egyre bővül, világosodik és tisztul. Nagy dolog ám ez! A szocialistáknak egy fő vádjuk az, hogy a mai társadalom a milliókat attól fosztja meg, hogy egyéniségben, intelligenciában a folytonos növekedéshez és változáshoz módot szerezzenek. Mert a kultúrának összes áldása csak ennyi, de azért milyen nagyon sok ez!... Gondoljuk meg csak, hogyha a nagyváradi színház karzatközönsége nincs elzárva az értelmi növekedés e lehetőségétől, micsoda káprázatosan diadalmas este lett volna a "Dada" premiere!... Az én barátom levele a lelkem legerősebb lángját élesztette még magasabbra. A lángot, mely a maga kis hevével égetni akar. Égetni minden öreg hazugságot, hogy a változás, a szent változás helyet kapjon a világ újjáformálására. Ez nem fantazma. Hiszen sok-sok ilyen apró tisztító láng lobog a világon s gyúl mindegyre több és több föl...

*

A tömegszuggesztió törvénye voltaképpen egy a változás törvényével, habár a változásnak egy nagy akadálya van éppen: a tömegszuggesztió. Paradoxon ez, de igaz. Ez a mimikri, kérem, amiről mostanában annyi beszéd esik. Evvel a törvénnyel kis dolgokat is [lehet] magyarázni. A mimikrinek, illetve tömegszuggesztiónak egyik legeklatánsabb példája a hírlap. A hírlap mindig kifejezője azon csoportok vélekedésének, amelyekre támaszkodik. Egy triviális példát mondunk. Próbáljon például a "Nagyváradi Napló" klerikális lappá vedleni. Üzenjen hadat a szent szuggesztiónak, melyet reá az ő intelligens, liberális közönsége gyakorol. Bizony ez a törvény összemorzsolna bennünket.

De a mi hírlapunk helyzete speciális, mint speciális és kivételesen intelligens a nagyváradi publikum is. A tömegszuggesztiót más lapoknál lehet észrevenni. Látjuk például, hogy öt-hat év óta alig néhány magyar lap maradtunk megmásíthatatlanul liberálisoknak.

A reakció áthatotta a tömegek ezreit s a hírlapok e szuggesztió hatása alatt állanak. De ez a szuggesztió megmagyaráz még kisebb dolgokat is. Itt van a polgármester-választás. Megdöbbentő a közöny még mindig. Ne tessék azt gondolni, hogy az úgynevezett vezető alakok nem törődnek evvel a kérdéssel. A polgárság, a nagy tömeg, nézi egészen hidegen a dolgokat. Talán a múlt tapasztalatai, talán a néma elkeseredés, talán egyéb okok csinálták ezt a nemtörődömséget. Elég az hozzá, hogy a közöny a polgármesteri szék betöltésének mikéntje iránt alulról árad föl s e tömegszuggesztió teszi e kérdést olyan közönyössé. A tömegszuggesztió meg tudja értetni a "Dada" bukását. A radikalizmustól még egyelőre félnek ám politikában és irodalomban is Magyarországon. Vázsonyit is ez a tömegszuggesztió törte le, bár egynéhány ezer szocialista ököl fenyegetőzése megmentette a teljes letöréstől...

*

Különben pedig hát itt a tavasz. És hiába: a napsugárnak is van legalább annyi szuggeráló hatása, mint a törvénynek. Érthető ebből, hogy a tavaszi hullámok megzavarják az ember lelkét. Kis, láthatatlan manók, incselkednek az ifjú emberekkel. Ne tessék haragudni az ifjúi gerjedésekre. Elvégre nem csupán a nyolcvanhárom éves Lauka Gusztávoknak a privilégiuma a szerelem...

Nagyváradi Napló 1902. március 9.

(Dyb.)

9. SZÉLL ÚR PURIFIKÁL

Széll úr most már gőzerővel purifikál. No végre, végre... Ezt akartuk s ezt szeretjük. Egészen a nagy kokottok természetrajza nyilatkozik meg ebben is. A régi udvarlók seregébe először félve, óvatosan csempészi be kaméliás őnagysága az új barátokat. De utoljára únja már a kétszínű játékot, az álarcoskodást. A fúriák dühe szállja meg s - rúg. Rúg abban a szobában, amelyet számára a régi balekek rendeztek be s azokkal a lábacskákkal, melyekre annyi beruházás történt a régi lovagok erszényeiből... Széll Kálmán is rúg már... A kokott temperamentum törvényei szerint. A nemzetiek, a klerikális agráriusok, az antiszemita, illiberális junkerek elözönlötték a hajdani hajlékot. A régi tábor kevés megtűrtjei is terhére vannak már Széllnek és új udvarának. Radikális úton, kirúgással segítenek a kellemetlen helyzeten.

Szeretjük a radikalizmust akármilyen is a forrása, eszköze és célja. Ezért dicsérjük a Széll Kálmán radikális föllépését is. Helyes! Dobja ki azokat, akik neki nem tetszenek. A radikalizmus mindig tisztít. Ha Széll Kálmán radikálisan, őszintén tesz-vesz, végre világosan fog látni ez ország liberális, tehát intelligens társadalma, mely az eddigi kokott-rafinériák miatt nem jöhetett teljesen tisztába az új rendszerrel.

Hegedűs ment, Fejérváry báró megy. Jól van. De klerikális laptársainkkal egyetemben figyelmeztetjük Széll Kálmánt, hogy ez még nem elég. Figyelmeztetjük, hogy a kabinetnek még két átkozott liberális gondolkozású tagja van. Wlassics Gyula és Lukács László fejét még mindig nem kapta meg a klerikális banda. Micsoda szűkmarkúság ez? Tessék radikáliskodni, ha már radikáliskodunk. Tessék a "purifikációt" megcsinálni az egész vonalon, de gyorsan!... A "pogány, hitetlen, antikatolikus" Wlassics és a "Bánffy-huszár" Lukács nem maradhat tovább a Széll Kálmán kabinetjében. Mi mondjuk, hogy még jobban megérdemlik a kidobatást Hegedűsnél és Fejérvárynál is, mert liberalizmusuk még ezeknél is erősebb és emelkedettebb. Halló, nagy kokott, ki kell rúgni őket!...

Mindenesetre pedig odavagyunk az örömtől, hogy ebben a kérdésben egészen egyformán vélekedünk az Alkotmánnyal és Tiszántúllal. Mi is örülünk, hogy Széll Kálmán purifikál. De mi azért örülünk, mert így hamarabb megérnek a napok. Essünk túl a bárányhimlőn, azaz a klerikális ultramontánok pünkösdi királyságán. Mi már nem bánnók, ha a Molnár apát kultuszminiszterségénél tartanánk. Amin át kell esni, azon át kell esni. Jobb hamar, mint csendesen...

Most pedig végül summáljuk csak a legutolsó eredményeket. Hegedűs elmenesztetett, mert liberális és kálvinista. Fejérváry megy, mert liberális és gyűlöli a volt nemzeti párt jezsuitáit. Az egész ország kacag a diósadi mandátum komédiáján, melynek legnagyobb oka, nehogy bejöjjön a házba a régi liberális Sámuel, mikor Gabányi Miklós olyan jóízű bácsi, habár néhai való Csatár Zsiga bácsi hozzája képest Gladstone volt, s olyan jóízűen szidta volt a múltkor a zsidókat. Horánszky már miniszter. Wlassics és Lukács fejéért nem sokáig engedik már sírni a néppártot. Sőt Plósz is menesztetik s helyébe Hódossy Imre jő, kinek a klerikális lapok szerint nagy államférfiúi képességei vannak. Ellenük szavazott tudniillik az egyházpolitikai törvényeknek.

...Hát az utolsó napok hatalmas eredményeivel igen meg vagyunk elégedve. Csak gyorsan, gyorsan beváltani mindent! Essünk túl a bárányhimlőn!...

Nagyváradi Napló 1902. március 13.

A. E.

10. A CSAVARGÓK

Nagyon bodros, berzenkedő a Körös vize. Ez a kemény fagyos szél nem hagyja békésen hömpölyögni. Sokáig azonban nézegetni nem lehet. Mintha fodrai közé bújt volna a márciusi napnak minden sugara... Nagyon fényes a világ s nagyon hideg. Ibolya, hóvirág lefagy most. Március van s kezdődik a tél. A Körös mellett letaposott gidres-gödrös gyalogjáró nyúlik szalag módjára. Micsoda óriási raktárak állnak majd itt száz év múlva, mikor Magyarország kultúrország lesz s a Körös mélyebb lesz néhány kis méterrel...

Ím' e gyalogjárón baktat két öreges, kopottas ember. Fáznak, szinte kékek. Pipafüstöt fújnak a markukba. Az egyiket megfordítja a szél csípése: feltűnően értelmes nyugodt arca van. A másik vagy idegesebb, vagy a ruhája széltől járhatóbb, mert ingerülten beszél, néha szaporán tesz egy-két lépést s a kezével hadonászik. Nyomukban tartok.

- Bele kell mindenbe nyugodni, mondja a nyugodt.

- Nem mehet így tovább, kiabál a hadonászó. Beszélnek nekünk hazáról, királyról, miniszterről. Én nem akarok káromkodni, de nem hiszek nekik. Csak legalább mindenki menne tönkre. Ez volna a legjobb. Már megindult... Itt van maga: józan, munkás, régi iparos ember. Hát hallott valaki eddig olyat, hogy ilyen ember házánál négy napig ne legyen kenyér? No, ugye, hogy fát is vágna, ha kapna?

- A munka nem szégyen, semmilyen - mormogta a nyugodt.

- Az ám - vágta vissza a hadonászó -, de nincs munka semmilyen. Látja ott a templom hátát?

A hídfőnél voltunk mindjárt. Itt sivított még csak fagyosan a szél!... A Szent László-templom napos oldalán nagy barna tömeg hullámzott.

- Hát az ott mi, kérdezte a nyugodt ember.

- Munkát akarnak azok is, kacagott a hadonászó...

...De azért kikerülték őket. Nekivágtak a térnek... Én a tömeg mellett mentem el. Le kellett térnem az útra s egy részeg kocsis majd elgázolt. Az aszfaltot telehullámozta a tömeg. A szél ide nem ért. Ezért is jó a templom... A sok-sok ember pedig várt... Volt ott ingetlen iskolás fiú, gethes agg ember, mindenféle korú. Némelyik vihogott is örömében, hogy nem érezte a szelet. A legtöbb azonban komor volt s fázott a templom mellett s a napon is... Az utcán mindenki sietett, mert hideg volt nagyon s olyan különösnek tetszett, hogy ebben a nagy sietségben ez a nagy tömeg ember neki fekszik a templomnak s vár...

...Jó egy óra múlva tértem erre vissza. Éppen akkor ért oda az előbbi két kopottas, öreges is. Kékebbek voltak, mint az elébb. A nyugodt ember valamivel szomorúbb, a hadonászó pedig még haragosabb...

A többi ember mintha észre sem vette volna őket. A nyugodt ember megállott. Nem akart a tömegbe állni. A másik megfogta a karját s úgy ordított, hogy a tömeg is megdöbbent egy pillanatra...

- Ne álljon itt meg! Itt útban van!

Azután megragadta a kezét s vitte magával.

- Dőljön ide a templom falához. Így kell a csavargóknak tenni!...

...Én - nem tudom - de ezt a hangot most is hallom...

Nagyváradi Napló 1902. március 14.

(ae)

11. MÁRCIUS IDUSÁN

A puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarjagos Illéseitől nem akarjuk elvenni a kenyeret. Dikciózzanak, poharazgassanak nyugodtan. Így csinálják ők már régóta, de azért mégsem tudták lejáratni a mai napot, a jubileumnak, a reménykedésnek, a szabad vágyakozásnak ez összehozó, felemelő napját. Mi ma nem dikciózunk, nem lármázunk, kokárdát sem tűzünk a mellünkre. Ötvennégy esztendő óta nem volt szomorúbb a márciusi évforduló, mint most. Ötvennégy esztendő óta, még az osztrák elnyomás idejében sem volt kevesebb hitünk, mint most. Ötvennégy esztendő óta olyan triviális, olyan bántó nem volt még az ünnepi öklendezés, mint most. Mert nincs mit ünnepeljünk s nincs erőnk reménykedni. A Tarjagos Illéseket nem zavarjuk. Az ifjúságot, mely naiv lelkesedéssel s egyedül őszintén ünnepel, nincs lelkünk kijózanítani. Csináltunk hát csupán magunk közt egy kis leszámolást...

...A márciusi nagy nap minden eredményét egy rövid félszázad lecáfolta. Ahogy dolgoztunk, fáradtunk az új Magyarország kiépítésén, valamit nem vettünk észre. Nem vettük észre, hogy nem mindenki dolgozik. Nem vettük észre, hogy a nagylelkűségből életben hagyott here-testületek nemcsak, hogy nem dolgoznak, de ellenünk szervezkednek és vissza akarnak mindent csinálni, amit mi csinálunk. Míveletlenek és koldusok valánk, nem volt időnk a kontemplációkra. A fórumi politikára jutott csupán még egy kis időnk. Bizony másra nem. És folyt az aknamunka ellenünk. A demokrácia, a közös munkálkodás, a szabadság nagy eszméit ezalatt egyre és egyre rontották, bontották a herék. Ma, hogy röviden szóljunk, a helyzet ez: Magyarországon két tábor áll egymással szemben: a munkás társadalom s a herék társadalma. A herék tábora ma az erősebb s ezt apró vezércikkekben s egyebütt a reakció előnyomulásának szoktuk nevezni.

Ma, a szabad szavak, szabad betűk napján kegyetlen valóságukban kell rámutatni a dolgokra. A hiba ott esett, hogy ma ötvennégy éve becsületesebbek, naivabbak, mámorosabbak voltak az emberek. Akik jogokat nyertek, azoknak ez már teljes siker volt, s akik jogokat áldoztak, azok már oda voltak a saját altruizmusoktól. Ehhez jött az akkori napok mámora, az önvédelmi harc, a nemzeti elbúsulás, a kiegyezés újabb mámora s az ezt követő őrületes erőlködés... Nem csoda, hogy elfeledkeztünk a legfontosabb valamiről: meghagytuk a nemzet egészére gyilkolóan ártalmas privilégiumokat, államokat az államban s a középkori feudalizmusnak nagyon sok sáncát. E sáncokba vették be magukat a herék s ma mi, akik dolgozunk, immár csak megtűrtek vagyunk.

Okos ember mértani pontossággal kiszámíthatta, hogy az Úr ezerkilencszázkettedik esztendejében ott leszünk, ahol a mádi zsidó, vagy tekintettel az antiszemita időkre, ott leszünk, ahol voltunk...

Hát hol is lennénk most? Nyolc-kilenc esztendővel ezelőtt lobbant el a szabad eszmék utolsó lángja, az egyházpolitikai harcok idején. Azóta szédületes gyorsasággal tolnak bennünket a verembe, melyet a herék reakciója ásott meg a számunkra. Valósággal olyan napokat él a világ, mint a szent szövetség idején. Ha olyik embernek van egy merészebb gondolata, éjszakára beköti a száját, nehogy álmában kibeszélje. A haladás törvényei szerint már túl kellenne messze lennünk az 1848-ik év márciusának a vívmányain is. Mi ellenben tűrjük, hogy ez az ország állandóan 1847-nél tartson. Ki mer beszélni a márciusi eszmék továbbfejlesztéséről? Az embert megfojtják egy szabad szó miatt. A militarizmus megrendszabályozásánál, az általános teljes választói jognál, a papi és egyházi javak állami kezelésénél, a teljes és feltétlen állami oktatásnál, a hitbizományok eltörlésénél stb., stb. kellene már legalábbis tartanunk s boldog Isten, tán sohasem voltunk messzebb e principiumoktól, mint ma. Negyvennyolcas népképviselők avval bókolnak a királynak, hogy kitűnő katona anyag kerül ki a kerületükből, az ország trónörökösét jezsuiták nevelik, királyi vállvonásra parlamentáris kormányok repülnek, felekezetek hadat viselnek egymással, a klerikalizmus nyíltan tör elé [!] Róma és a pápa nevében, fajpolitikát csinálunk, dzsentrit mentünk, új mágnásokat, nemeseket válogatunk, bizonyos foglalkozásoknak különös nimbuszt juttatunk, ellenben a kereskedelmet, a legfontosabb nemzeti tevékenységet béklyókba rakjuk, új méltóságokat kreálunk here fajmagyarok számára, de a vérmagyar székelységet veszni hagyjuk, mert mi csak a ruténeket mentjük, mert a ruténmentést ki lehet játszani a zsidóság ellen... Ezer és ezer ilyen sötét szálból fonódott ez országra a reakció hálója... Hogy még hová s meddig megyünk - ki tudná?...

...Március idusán megállunk most egy percre némán és desperáltan. Az utca zajong, nyüzsög... Mi hallgatjuk a hangok e káoszát s óh jaj, nem tudjuk kivenni belőle a jövő zenéjét, a tárogatót, melynek hangjaira leomlanak a becstelen, buta falak...

Nagyváradi Napló 1902. március 15.

A. E.

12. A HÉTRŐL

Úgy kell nekünk, mert mindenben Budapestet majmoljuk!... Egy nagy veszedelme ennek az országnak, hogy a jobb sorsra méltó nagyobb vidéki városok mindegyike egy-egy apró Budapest ma már. A szoknyakultuszt is Budapesttől tanultuk. Jóízlésű ember undorodással telik el, mikor ez őrület egy-egy budapesti kitörését látja. A budapesti sajtó pedig mesterségesen szítja, táplálja ezt az undok kultuszt. Ma már nemcsak Küry-dandár, Hegyi-dandár, Márkus-dandár és Fedák-dandár kerül ki a budapesti léha zsurnalisztákból, de odaszegődnek minden könnyebb libbenésű színházi szoknya mellé. A modern primadonnák, kiket Bebel a legsivárabb lelkű s legszánandóbb asszonyi lényeknek nevez, megmételyezték nemcsak a színpadot, de a sajtó révén a kiskorú magyar társadalmat is. Kicsiben a vidéken is így van már. Egy-egy primadonnaügyből társadalmi kérdést csinálnak némely sajtóorgánumok. Előttük a társadalomnak ezer vérző sebe. Nem látják meg. A laphasábokat kis és még kisebb színésznőcskék pörpatvaraira tartogatják fent. Az ízléstelenségük vagy a lelkiismeretlenségük nagyobb - nem tudnók megmondani... Ezek után rátérhetünk a nagyváradi primadonna afférra. Kell róla írnunk! És írunk becsületes igazmondással...

Székely Irént szerződtette színtársulatához Somogyi Károly színigazgató. Szerződtette pedig a közönség és sajtó sürgetésére. Székely Irénnek nem volt kára, hogy őt ilyen presszióval szerződtették. Olyan horribilis fizetéshez jutott, amilyent vidéken énekesnő nem kapott még soha. Praktikus, kitűnő színigazgató Komjáthy János mondta volt e sorok írójának:

- Vidéken ötezer forint egy primadonna fizetésének a maximuma. A ti igazgatótokat a tízezer forintos primadonnája fogja csődbe juttatni...

...No hát ez csak olyan nagy mondás, de jellemző. Őszintén és üzletileg szólva Somogyi Károly nem fizetett rá Székely Irénre. Székely Irén pompás hangú lány s a nagyváradi közönség valósággal rajongott érte.

Tízezer forintokkal fizetett, becézett és Budapesten is sikert arató primadonnává lenni valószínűleg nem kicsi dolog. Megértjük, ha Székely Irént is elragadta kissé a nagy diadalok mámora. Kicsi lett neki Nagyvárad, unalmas és terhes a közönség szeretete. Magasabbra vágyott. Így lehet megérteni a jól ismert primadonnaválságot. Székely Irén úgy szabta meg a föltételeit, hogy valahogy el ne fogadhassa Somogyi. A nagyváradi közönség is beletörődött már, hogy tapsait Székely Irén megúnta. A legtúlzóbb Székely-imádók is konstatálták, hogy a primadonnát itt marasztani nem lehet. Elváltunk volna fájdalommal, de megadással...

Közben azonban kínos dolog történt. Egyik primadonna afférban utazó laptársunk valamelyik munkatársa meginterjúvolta a dívát. Mondják, hogy Székely Irén rendkívül bájos egyéniség, gyöngéd lélek a magánéletben. Ő nem gondolt semmi intrikára. Nagy jóhiszeműséggel kiöntötte a szíve minden keserűségét az újságíró előtt. Nem jutott eszébe, hogy talán egy másik színésznőnek vágya és érdeke lehet, hogy ő elszólja magát s antipatikussá tegye közönség és kollégák előtt. Mondott hát - legalább az interjú szerint - olyan dolgokat direktorára, kollégáira, a színházra, hogy az a soknál is több. Az érzékeny művész-lelkeknek vannak nehéz óráik s ilyenkor vádolják az egész teremtést. Nem a Székely Irén kifakadásán ütődünk mi meg, hanem a művésznő számára fölállított csapdán... Az az interjú aligha védeni akarta Székely Irént, bár határozottan nem állítjuk, [hogy] az ön-kompromittálást akarta... Azonban az eredményt kell nézni.

Az interjúval Székely Irén elhidegítette a közönséget, valóságos forrongásba hozta a színházat. Ez kár. Ezt mi, kik olyan nagy tisztelői voltunk a Székely Irén művészetének, kimondhatatlanul sajnáljuk. Hát kellett neki kiszolgáltatnia magát az ellenségeinek? Hát nem lehetett volna a mi búcsúnk szebb és a diadalmas estékhez méltó? Nem is szólunk ezúttal az anyagi bűnhődésekről, a színésztörvényszékről, a sajtó kellemetlen és ártalmas kommentárjairól, a színészegyesület várható drákói ítéletéről... Mindez egy kis elővigyázat hiánya miatt s azért mert már a vidék némely sajtóorgánumai is primadonna-heccekben utaznak... Ismételjük, nagyon sajnáljuk a dolgot. Csak egyet sajnálunk jobban, hogy mi nekünk is hasábokat kell áldoznunk egy primadonna-ügynek...

*

Március idusa van... Mit gondolnak ötven év múlva erről a mi perverz korunkról, mely ezen a nagy napon, ezer szörnyű probléma és válság között, Budapesten, Nagyváradon, Aradon s mindenütt e szép hazában a szoknyakultusznak áldozott?!...

Nagyváradi Napló 1902. március 16.

(Dyb)

13. A NAPHOZ

Bocsáttassék meg nekünk, kiknek naponként kell még a tizedrangú színpadi alakításokról is megemlékeznünk, hogy ezúttal konvenciót szegünk s eseményként regisztráljuk, hogy a magyar poéták vajdája, Kiss József verset, gyönyörű verset írt. A mi édes nagy poétánk ritkán szólal meg mostanában, hogyne lenne hát esemény minden verse. A vers Kiss József lapjában a "Hétben" jelent meg s olvassa el mindenki. A vers címe: "A naphoz". A magyar földből sarjadt poéta-léleknek föld és napimádó szent himnusza ez a vers. Olvassa el mindenki. Olvassák el pedig a sallangos népnemzeti költők, akik útszéli, üres frázisokkal űzik és monopolizálták a hazafiságot. A kozmo[po]litának hirdetett nagy poétának az egyetlen verse fölér a legújabb összes úgynevezett hazafias lírával.

Nagyváradi Napló 1902. március 18.

14. VÁLASZTÁS UTÁN

Nagyvárad város törvényhatósági bizottsága tegnap délelőtt megválasztotta a városi új tisztikart. A hosszú interregnum után ma már Nagyváradnak van polgármestere s az a bizalom, mely nem várt nagy többséggel ültette Rimler Károlyt a podesztai székbe, mindenképpen örvendetes s nagy bizalmat, erőt nyújthat a nagy feladatokhoz Nagyvárad új polgármesterének.

Most már aztán végleg szereljen le az ellenpárt. A választás megtörtént s az adott viszonyok között másképpen nem volt szabad végződnie, mint ahogy végződött, Sajnáljuk, hogy Komlóssy József a fölajánlott paktumba nem ment volt bele. Paktumgyűlölő elveinken ez esetben erőszakot tettünk volna. A fölajánlott alpolgármesterség megfelelő honorálása lett volna a Komlóssy József tagadhatatlanul dicséretes munkásságának. No de hát, nem sikerült. Megvigasztalhat ezért bennünket, hogy a főjegyzői székbe olyan kipróbált talentumú, munkabíró s minden ízében liberális férfiú került, mint Bordé Ferenc.

A megüresedett tanácsnoki székbe ifjú embert ültettek a városatyák. Nem tartjuk hibának. Az ifjú erőt és munkabírást csak a konzervatív gondolkozás helyezi az "esztendők érdeme" mögé. Az új tanácsnok Lukács Ödön. Nagy előléptetéshez jutott. Sok előleget kapott a bizalomból. Meg kell nagyon szolgálnia érte. Mi üdvözöljük s akarjuk hinni, hogy új állásába csak az ifjúság erényeit viszi be. A többit kint hagyja azon ifjak számára, kiket még a nehéz hivatali kenyér sem tud kigyógyítani a magyar betegségből, a hivalkodásból s üres társadalmi szereplésekből. A már tapasztalt jóindulattal s bizalommal nézünk munkássága elé. Fájdalmasan esett mindenkinek, hogy Szűts Dezsőt, e kiváló tisztviselőt betegeskedése miatt előléptetni nem lehetett. Lukács Ödön helyére jeles fiatal ember került szintén. Eleméry Ferenc, a város fogalmazója. Az ő működéséhez is sok reményt fűzünk.

Általában pedig az itt-ott hangzó aggodalmakkal és kifogásokkal szemben a tisztújítás eredményével meg lehetünk elégedve.

Az újakat s a régieket egyformán köszöntjük megválasztásuk után. Most már a munka gondos és nagy napjai következnek. Egyet ne feledjenek el, [hogy] olyan városnak tisztviselői, mely talán a legtöbbre volna hivatott az összes magyar városok között s mégis a legkegyetlenebb válságok előtt áll. A válságok elhárításában, a város jó igazgatásának, fejlődésének, megérdemelt nagy haladásának biztosításában az új tisztikaré az első feladat. Ebben mindig számíthatnak reánk s Nagyvárad minden szerető, lelkes polgárára. Tehát: munkára fel!...

Nagyváradi Napló 1902. március 21.

(-e)

15. EGY RAVATALNÁL

Tolnai Lajos mester: köszöntünk e ritka pillanatban! Úgy gondoljuk, hogy most nem bánt semmi s nem akarsz senkit bántani. Mi is bántana s miért is bántanál? Az ember életében egyszer lesz hulla. Becsülje meg egzisztenciájának ez isteni metamorfózisát s viselje magát csöndesen. Olyan szép márciusi nap van különben is. Az élet szép. Ez a világ - mint Leibniz vallá - minden elképzelhető világok közt a legjobb és legbölcsebb berendezésű és végre az a díszsírhely sem kutya, amely vár reád a Kerepesi úti temetőben, Tolnai Lajos mester!

...Ha a mítoszt le nem járatták volna a Lukiánoszok, Boccacciók, Offenbachok, Heinék és Tolnai Lajosok, a vén barom Prométheuszt okolnók. Mi a manónak lopott az égből tüzet! Az ember gyermek s a gyermek ne játsszék a tűzzel!

Ha Schopenhauer ki nem ment volna a divatból, így szólnánk hozzád Tolnai Lajos mester:

- Hjha, öreg, ha neked tetszett kiválni, hát tűrd el, hogy eltipor a faj, amelynek az egyén mindig csak bliktri.

Kellemetlenkedhetnénk egy öreg, ostoba idézettel a költőről és sorsharagról, de nem tesszük. Sőt még így se szólunk:

- Aki látja, hogy harcba kell mennie az egész világgal, csapjon föl Übermensch-nek. Ez szép, ez kényelmes és még mindig divatos is. Imádja önmagát s pocskondiázzék a világra.

Ilyenféléket mondhatnánk most Neked, Tolnai Lajos mester, ki ejnye de nyugodtan tudsz ott feküdni, jóllehet a halottkém hitelesen kijelentette, hogy a föld alá dughatnak...

Ilyenféléket mondhatnánk, ha itt a te ravatalodnál egyáltalában szükséges volna beszélni. Hiszen beszédes ez a te ravatalod: rettenetes tetemrehívás.

Jöjjetek barátai, ha voltak!... Ecce homo sapiens - hűlten... Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső író embere volt ez országnak és még ezt meg is bocsátották neki... De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek. Ő a legnagyobb költő, legradikálisabb reformátor s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró - kiadta páráját agyonhajszolt vadként.

Ma már ilyen csak nálunk történhetik meg. Max Hardent bekóterezhetik, de rajong érte a világ minden intelligens embere. Makszim Gorkijt még a muszka kancsuka is respektálja. Csak nálunk veszett el teljesen az, aki őszinte s aki transzigálni nem tud...

...Kemény, cinikus emberek vagyunk, de elbőgjük mindjárt magunkat... Itt hagyunk hát Tolnai Lajos mester. Különben is most már semmi közünk hozzád. Visznek mindjárt a díszsírhely felé... Törődj bele!... Megesik ez mindenkivel s te veled, pláne, nagyobbak is megestek...

...Egyébként szép tavaszi idő van, a föld forog, már érdemes magyar írókat is ingyen és díszesen temetnek. Mindazonáltal megverte az Isten, aki még vagy háromszáz esztendőn belül úgy teremtődik a magyar földre, hogy megírja vagy kimondja a maga igazait!...

Nagyváradi Napló 1902. március 21.

(a. e.)

16. AZ EGÉR

- Szohner Olga búcsúja -

Egy bájos, nem kis talentumú, vidám színész leány tegnap, ahogy a színpadra lépett, csodálatos módon kiesett a szerepéből és sírt.

- Nini - csodálkoztunk - Szohnerke, a kis vidám bölcs sír?...

...Közben zúgott a taps, hullott a virág, seregesen szállongtak a csokorvirágok.

Szohnerkének eszébe jutott ekkor, hogy őneki másként kell ám most hálálkodni. A tapsorkán elült, a csokorözönnel beékesítették a kulissza szobát, helyére került két más ajándék is, egy nagyon szép imakönyv s egy nagyon szép brilliántgyűrű... Szohnerke pedig megszűnt Szohner Olga lenni s Maisand Mártának adta át helyét... Milyen csodálatos. Íme, itt van előttünk a kis Márta. Az igazi, a tökéletes. És mi folyton emlékeztetjük, hogy ő nem Márta, hanem Szohner Olga, a búcsúzó Szohner Olga, ki két év után itt akar egészen hagyni bennünket. És így tartott ez végig, a függöny utolsó gördületéig. Az az édes kis csitri leány ott a színpadon váltogatva, hol Márta volt, hol Szohnerke, aki bölcs létére nagyon, de nagyon szeretne pityeregni.

A fölvonások alatt is zúg gyakran a taps. A fölvonások után tízszer-tizenötször hívják Szohnerkét a lámpák elé. Mintha máskor vidám arcocskája ezt a gondolatot mutatná:

- Ez a nagy szeretet nem tréfadolog. Aligha teszem jól, hogyha megyek.

Minthogy hát rosszul is teszi, ám ezt a rosszalkodást jóváteheti bármikor. Ezért is nem kesergünk mi, ezúttal. Hogyisne! Visszajön ám még Szohnerke. Meg aztán nem mindig olyan meghatott ő, mint tegnap este volt. Még kikacag bennünket, ha túlságosan érzékenykedünk.

Mindezek után pedig - konstatálva, hogy mesébe illő melegséggel és szeretettel búcsúzott tegnap Szohner Olgától a nagyváradi közönség, emeljük poharunkat... azaz, bocsánat: kívánjuk Szohnerkének a legjobbakat, de legelsősorban azt, hogy jöjjön vissza mielőbb.

A búcsúzó kis naiva mellett Kacziány Viola kapott tegnapi búcsúja után is búcsútapsokat. Az előadást pedig magas nívón Somogyiné, P. Szép Olga, E. Kovács Mariska s a szintén búcsúzó Pataky Béla tartották. Végül Szohner Olga részére egy kis statisztikát. Összes taps: 17 és fél p. Csokor: 19. Kihívás: 27. Brilliántgyűrű: 1, imakönyv: 1. Szív: ahány jegy a pénztárnál elkelt, hozzávéve a bérlethelyeket. Az előadás után utcai ovációban is volt része Szohner Olgának.

Nagyváradi Napló 1902. március 22.

(a)

17. A HÉTRŐL

Néha nagyon utálnia kell önmagát az embernek. Most mi, újságírók így vagyunk magunkkal. Ne szépítsük a dolgot. E pillanatban is lessük az ajtót: nem lép-e be a telegráf-kihordó s figyelünk a telefonra: nem szólaltatják-e meg Budapestről... Ne szépítsük, valljuk be: mi most a halálra lesünk. Csúnya bűn ugye? De mikor ez a bűn kötelesség s mikor a mi lelkünk facsarodik legjobban össze, ha arra gondolunk, hogy kinek a halálát kell most nekünk lesnünk...Talán már e pillanatban mozdulatlan és hideg a nagy öreg ember. Talán mindjárt nyílik az ajtó, talán mindjárt megcsendül a telefon s érkezik a rettenetes hír, hogy aki egykor maga volt a győzedelem s kinek agg korában hozzá kellett szokni csatavesztésekhez -, elvesztette a legnagyobb csatát, győzedelmeskedett rajta az Élet ura, a Halál...

Úgy mondják, hogy a generális; a mi nagyöregünk, régen harcol már az ő utolsó, szörnyű ellenségével... Hogy elmúlott ama szeptember harmadiki nagy nap, azóta foly az Élet és Halál harca. A generális állotta a rettenetes harcot. Megmutatta, hogy ő generális volt, ragyogó diadalokhoz szokott hadvezér s könnyen nem adja meg magát a halálnak sem.

...Voltaképpen elvész a nagy küzdelem láttára minden filozófiánk. Hiába mondogatjuk:

- Hiszen hetvenkét éves már. Mögötte két nemzedék élete, melynek ő csinálta a történelmet. Az élete befejezett remek. A műve él, az emléke örök...

Csodák nem történnek az ő kedvéért sem. Neki is el kell múlnia.

...Filozófiánk belezökken fájdalmas, naiv kérdésekbe:

Miért megy el most, mikor annyi a veszedelem? Miért engedtük, hogy kalapja mellett gyászfátyollal haljon meg... Ha már meghal, miért nem hal meg úgy, mint a mienk?

...Így töprengünk mi, szegény virrasztók, kiknek az ő halálára kell most lesnünk. Föltolódnak emlékünkben a nagy virrasztások. Bismarck, Sándor cár, Kossuth, Gladstone, Erzsébet, Umberto, Verdi, Nietzsche, Viktória, Crispi, Szilágyi Dezső és a többi, és a többi, akikért virrasztanunk kellett. Jaj, csak egyszer éreztünk annyit s olyanokat, mint most... Mikor a turini telegráfdrót híradását vártuk...

*

Mikor nagyságos, hatalmas, erős dolgok ihletnek meg bennünket, mint most is, ilyenkor látjuk, hogy milyen kicsi szamárságok közt osztódik fel legtöbbünk élete... Hogy tudunk mulatni azokon, akik temperamentumuk legjavával heccelték be magukat a nagyváradi polgármester-választásba. Úgy hirdetik, hogy a liberalizmus győzött a választásnál... Szilágyi Dezső meghalt, Wekerle megalkudott, a vezér, a legnagyobb, most tusakodik a halállal... Micsoda kicsi vigasztalás hát, hogy Nagyváradon meg akarja menteni a liberalizmust Rimler Károly!... Hiszen jó, mi szeretjük Rimlert. De tetszik látni, milyen kicsinyek a mi napi szenzációink, mikor az élet belehajít az események közé egy igazi eseményt... Eltörpülnek akkor a fölfújt kicsiségek, Horánszky beszédje, Óbudai krach, új színtársulat, világítás-kérdés, minden, minden. Még azon sem ütődünk meg, hogy immár utolértük a bécsi állapotokat s laphírek jelentik, hogy Bischitz és Vértes urak szakítottak Mózes kényelmetlen vallásával s oda tértek át, hol egyedül üdvözölhetnek [!]...

...Az élet folyása háborog. Hatalmas folyó ez. Néha kristálytisztának látszik, néha szörnyen szennyes, de a kicsi kövek esése nem változtat rajta. Ám néha óriási sziklák gördülnek habjai elé... A folyó háborogni kezd s alkudozni a sziklával... Kitér előle... A világ a nagyoké és erősöké. Oh, nagy törvény kényszerít bennünket arra, hogy hódoljunk a nagyságnak s erőnek... Csak nagyság és erő korrigálhatja meg nekünk szegény gyöngéknek e nagyon sok hibájú életet...

Nagyváradi Napló 1902. március 23.

(Dyb.)

18. BRÓDY SÁNDOR NAGYVÁRADON

- Szenzációs szezonzárás -

A Szigligeti Színháznak Szilveszter-napja van ma. Lezárunk egy színházi esztendőt, zivatarosat, eseményeset, de mindenképpen szépet... Nekünk, nagyváradiaknak csodálatos institúciónk a színház. Vágyunk, programunk és témánk. A színházon keresztül vezetve megnőnek szemünkben az események s a nagy eseményeket is úgy hozzuk magunkhoz közelebb, hogy szövetükbe beleszövünk valamit a kulisszák szálaiból is.

A mi nagy és tiszteletre méltó színház-rajongásunkhoz illő nagy és tiszteletreméltó határkövet állít a Szigligeti Színház vezetősége záró pontján a második állandó színházi szezonnak.

Az eseményes színházi esztendő fináléja hétfőn este lesz s ez a finálé amennyire szenzációs, annyira becses, amilyen eredeti, olyan nagy hatást váró is...

...Bródy Sándor, az újabb magyar irodalomnak legérdekesebb, legimponálóbb egyénisége hétfőn este odaül a Szigligeti Színház színpadán felállított asztalhoz s el akar egyet-mást mondani a nagyváradi közönségnek, amelyet ő kivételesen respektál s szinte olyan piedesztálra helyez, hogy elsősorban illetékes magyar író fölött ítélkezni... Mert e csöndes kis beszélgetés után ismét forradalom tör ki a színpadon s Bolygó Kis Erzsébet, a kis palóc dada, újra fejünkre olvassa a bűneink, - ne higgye senki ám, hogy Bródy Sándor önfilippikát akar mondani. Ezt a joggal arisztokrata Bródy nem is teheti.

De éppen a nagyváradi közönség iránt táplált kivételes respektusa, hite, arra ösztökéli, hogy e közönség előtt föltárja lelkének azt a részét, mely a Bolygó Kis Erzsébet tragédiájában zokog, hogy áldozzon a megértetés tikkasztó vágyának, mely a nagy egyéniségeknek átka és titka egyúttal. Aztán talán a női lelkek nagy ismerője, örök szomjúságú kutatója úgy gondolkozik, hogy neki apellálnia kell a darabjáról elhangzott ítélet ellen a nőkhöz, akiknek jobbaknak, őszintébbeknek kell lenniök, mint nekünk férfiaknak, mert másként Bródy Sándor hiába vesztegette el értük élete felét. Olyan új, olyan szellemes, megkapó ez a hétfői terv, mintha valami gazdag gall agyvelő pattantotta volna ki. Ez a megfinomodott überbrettli lesz, hol az író összekapcsolja magát lelke lángjából támadt alakjaival.

A "Dadá"-ról magáról sokféle vélemény lehet. Annyi bizonyos, hogy merészsége a külföldre is kicsapott és nagyon sokunk hite, hogy évtizedek óta értékesebb magyar színpadi alkotás nem született. Ám most éppen nem akarunk vitázni azokkal, kiket a darab merészsége még most is megdöbbenésben tart. Az író meghallgatást kíván tőlünk s ez az író Bródy Sándor, kinél többre senkit sem becsülnek Nagyváradon. Bródy Sándor a színpadról akar hozzánk szólni, ez maga páratlan irodalmi esemény. A színház lezárja második szezonát, - ez lokális voltában is összehozna bennünket.

Így együtt pedig izgatóan szenzációssá teszik a hétfő estét, melyen bizonyára ott lesz az az intelligens nagyváradi közönség, melynek ítéletét ilyen nagyon sokra taksálja Bródy Sándor...

Nagyváradi Napló 1902. március 23.

19. A SZERZŐ A SZÍNPADON

- Bródy Sándor előadása -

Egészen új, irodalmi és színházi körökben szenzációra váró esemény színhelye volt tegnap a Szigligeti Színház.

Bródy Sándor, a nagynevű író, ez a mindenkit meghódító, zseniális ember tette azzá.

Amint megírtuk volt, Bródy Sándor eljött Nagyváradra, hogy megnézze az ő hatalmas darabjának, a Dadának előadását. Eljött, hogy megtudja, miért zárkózott el a nagyváradi közönség az ő darabjának igazságai elől.

Ez a látogatás olyan formát kapott s olyan eseménnyé vált, mely Bródy Sándorra vall - merészségével, hódító hatással és sikerével.

A függöny felgördültével a kulissza-szobába belépett a Nagyváradon rég nem látott nagy író. Viharos, szűnni nem akaró tapsok közt ült az elkészített asztalhoz s elkezdett beszélni. Az ő Nagyváradon "megbukott" darabjáról, a darabot teremtő inspirációkról, a nagy harcról, amelyet ő örömmel harcol meg s a nagy igazságokról, melyeknek ő szívesen lesz mártírjuk.

Sokszor akasztotta meg ezt a beszélgetést a tapsvihar. Szívesebben, frappánsabbul, hódítóbb módon nem beszélgettek még az ezerszemű Cézárral. Az előadás végén alig győzött a lámpák előtt elégszer megjelenni a nagy író, aki díszes babérkoszorút kapott.

Azután kezdődött az előadás, mely sajnosan nem illett a nagyszerű, ünnepélyes alkalomhoz s gyöngébb volt a premier előadásnál sokkal, de nagyon sokkal. Volt egész sereg beugrás. Szohner Olga szerepét Peterdi Etuka játszotta, Pataky szerepét Tóth Elek, a színtársulat új bonvivánja, a Fürediét Krasznay. A szerző egy proszcéniumpáholyból nézte az előadást s fölvonásközben alig győzte megköszönni az ovációkat.

Előadás után a nagy író tiszteletére társaslakomát rendeztek.

A Dada sorsát Nagyváradon nem fordította meg a szerző. De az a páratlan, hatalmas, nemes filippika, amellyel az író a maga hatalmas igazságait tegnap megvédte, s a nagyrabecsülés és szeretetnek az az impozáns megnyilatkozása, amely tegnap Nagyváradon Bródy Sándort valósággal körülölelte, - nevezetes, előkelő és emlékezetes dátummá teszi a tegnapi napot a Szigligeti Színház annaleseiben. Somogyi Károly pedig büszke lehet a tegnapi eseményre, mely nemcsak a nagyváradi közönségnek volt megbecsülő értékelése, de az ő érdemes személyének is.

Nagyváradi Napló 1902. március 25.

20. NAGYPÉNTEK

A keresztyén mitológiának legfelségesebb strófái zengedeznek nyolc napon át: a pálmák vasárnapjától a föltámadás ünnepéig, a virágvasárnapi hallelujától a húsvéti hallelujáig.

E strófák legfelségesebbje, legigazabbja, legemberibbje a nagypénteki strófa... Elhomályosul a nap, ég és föld megindul, a halottak sírjaikból kiszóródnak... Földi ítélkezésnek napja van ma s keresztre feszítették az embernek fiát...

A nagypénteki strófa csupa erő, csupa fájdalom, csupa mélységes sötétség...

Nincs szebb, nincs megindítóbb strófája ennél a keresztyén mitológiának, mert ez borzalmasan igaz és emberi.

Lábaid elé pálmát, babért, virágot szórnak. Aztán rohansz próféta-hittel nagypénteked felé. Kakaskukorékolás előtt egyetlen Pétered is háromszor tagad meg. Töviskoronát raknak a fejedre, megostoroznak, latrok közé szegeznek. Ime, így jár, aki a világot meg akarja váltani s aki beleköt papi és világi fejedelmekbe.

Nagypéntek nem egyedül a vallásnak napja, sőt nem is a vallásé. A húsvét a vallás ünnepe. A vallás ad híveinek megnyugvást, hitet, föltámadást és mennybéli üdvösséget, nagypéntek pedig adja az emberi dokumentumok dokumentumát, a keresztrefeszítés igazságát, az apostolság tanulságait...

Oh, boldogok a hívők, kik ma sírnak, zokognak, de tudják, hogy már holnap este hallelujázni fognak.

Akiknek nem adatott a hit malasztja s akiket sorvaszt az apostolkodásnak, világmegváltásnak kicsi vagy nagy láza, megállapodnak a nagypénteki strófánál s nem hiszik, hogy húsvét volt volna s lenni fogjon valaha.

...Consummatum est... Elvégeztetett ez mindazokról, kik e földön javítani akarnak. A názáreti előtt is keresztre feszítették az igazságot s majdnem kétezer év múltán sincs ez másként... Messiások azért mégis lesznek mindig... Ez az egyetlen fölemelő a nagypénteki strófában, mely ma sötéten végigbúg a világon s mely ma sem tudja még megindítani az igazság hóhérait, kiknek kezéről csorog egyre a messiások vére évezredek óta s csorogni fog még évezredekig.

Nagyváradi Napló 1902. március 28.

(ae.)

21. NEM LEHET?

Kenedi Géza távozása a Pesti Hírlaptól világosan azt mutatja, hogy a politikai erkölcsökkel játékot űzni s a közéletet magáncélokra kizsákmányolni Magyarországon megfelelő következmények nélkül nem lehet.

(Magyar Nemzet)

Még a Jókai Mór esetéből sem csináltunk kázust. Még kevésbé csinálunk kázust a Kenedi Géza esetéből. A hírlap kiadójának privát dolga, kit vesz s kit nem vesz a lapjához s az író egyénisége szabja meg s az író szabadon határozza el, hogy dolgozhat-e vagy sem tovább egy lapnál.

Az affért fontossá nem a saját súlya teszi, de a mód, mellyel az affért a mindenkori kormányok szócsöve regisztrálja. Föliktattunk pár sort ízelítőül a félhivatalos lap megjegyzéseiből. Kár volna nem tudni a mi olvasóinknak, kik a Magyar Nemzetet jóízlésükhöz illően nem olvassák, hogy Széll Kálmán leckét ad a politikai erkölcsökből s önérzetesen kiáltja országgá, hogy azokkal "játékot űzni nem lehet..."

Politikai erkölcsök? De ismerős frázis! A volt nemzeti-párti jezsuiták nótája volt. Tisza ellen, Wekerle ellen, Bánffy ellen evvel az ismerős nótával tüntettek vala. Egyszer aztán elhalt a nóta utolsó akkordja is. A nóták sorsa ez s Horánszky ma már miniszter, Apponyi a Ház elnöke s a volt "nemzeti" dalárda immár nem a régi nótát fújja. Mást, valami mást.

És ím a régi nótát föltámasztja az univerzális flóta-zseni: Széll Kálmán s merészebben fújja, mint boldogult Káldy a tárogatót.

A színházi repertoárokról letűnt egy jobb sorsra érdemes, bohó kis operett. "Egyiptorn gyöngye" volt talán a neve. Egy ötletes kupléja cseng a fülünkbe. Sok-sok magyar félszegséget kicsúfolt divatjában ez a kuplé. A refrénje ez volt:

- Ez Egyiptomban lehetetlen!

Ezt a bolondos kuplét juttatta eszünkbe a félhivatalos lap. Tessék az ügyet megérteni.

A Pesti Hírlap hónapok óta minden igazi liberális embernek tetsző módon kivált a Széll-kórusból s becsületes, kemény kritikát mond Széll Kálmán s az új liberalizmus kisded játékairól, amelyek elnyelő veszedelemmel fenyegetik a magyar szabadelvűséget. Hogy miért nem tolja Széll úr szekerét a "Pesti Hírlap", nem vagyunk rá kíváncsiak s jóformán jogunk sincs kutatni, mint ahogy nem kutatjuk, hogy bizonyos lapok milyen árért szegődtek a Széll úr szolgálatába. Egyet látunk és ez minden: a Pesti Hírlap hű magához, liberális hitű olvasó közönségéhez. Őszinte, kemény és becsületes. Széll Kálmán szerint, aki a politikai erkölcsöket a lapoknál pausálékkal, szubvenciókkal s egyebekkel méri, ez óriási bűn. Ilyen játékot - úgymond - Magyarországon űzni nem lehet. Nem lehet? Hát mit nem lehet Magyarországon megcsinálni? Széll Kálmán úr bizonyította be éppen, hogy ez nem áll. Széll Kálmán úr perfid módon kezébe kapta a hatalmat, megcsinálta a világ legerkölcstelenebb parlamenti fúzióját, meghamisította a régi szabadelvű pártot, elpaktált minden elpaktálhatót, bevitte s államférfiúi minősítéssel látta el a kokottságot, megszerezte dicsősége zengésére a sajtónak csaknem teljességét, kiölt a magyar politikából, közéletből minden őszinteséget.

Mit nem lehet ezek után Magyarországon megcsinálni s hogy mert kázust csinálni a Kenedi Géza esetéből a Széll Kálmán sajtója, mikor - s ez a Széll Kálmán rendszerére jellemző - egy nagyváradi újság úgy adott hírt Kenedi távozásáról, hogy az abrudbányai mandátumot Kenedi Géza kapja?... Nem látja ebből az egy esetből is a Széll-kórus, hogy a magyar közönség ismeri ám a Széll Kálmán politikai erkölcseit s kokott-politikája ellen a gyűlölet és undor egyre nő?...

Légrády úrékat nincs okunk védeni. Kenedi Géza nagy tehetségét s érdemeit ismerjük és értékelni tudjuk. De miért gombolyítják be ezt az esetet hazugságokkal? Azt hiszik, hogy józan ember nem tisztán látja ezt a dolgot is, mint tisztán látja Széll úrnak minden turpisságát?...

A dolgok summája pedig ez. Széll Kálmánnak fájt, hogy a Pesti Hírlap más nótát fúj, mint a többi. Perverz, ledér természete úgy elszoktatta már az őszinte hangoktól, hogy a kemény kritikák beteggé tették. Nyilván e betegsége fejti meg azt is, hogy a politikai erkölcsök hirdetésére jogosítottnak képzelte magát s nem számolt avval, hogy operett-figurának tűnhetik föl...

Bizony, a politikai erkölcsökkel nálunk annyira lehet és szabad játékot űzni, hogy Széll Kálmán sajtója leckét adhat nagy merészen - a politikai erkölcsökből!... Csak egy nem lehet. Nem lehet, hogy az ország sokáig tűrje Széll Kálmán rendszerét. Mert - hajh - avval nem számolt Széll Kálmán, hogy egy kicsit bajos néhány millió embert pausálékkal, mandátumokkal s egyebekkel megszerezni s hogy a talpnyalás nem mindenkinek gusztusa szerint való...

...A permetező pattanások m.kir. miniszterelnöki ódazengői egyebekben zengedezzenek tovább. De a politikai erkölcsöknek hagyjanak békét. A politikai erkölcsöket eléggé lejáratták úgyis már. Hátha jobb idő jön, mikor szükség lesz reájuk. Ne járassák végképpen le őket!

Nagyváradi Napló 1902. március 29.

A. E.

22. A HALOTTAK VISSZATÉRNEK

Nem volna érdemes és szabad élnünk, ha föltétlen urunknak kellene elismernünk a halált. Maga a természet örökös tiltakozás a halál ellen. Az élet pedig mindannyiunknak nem csupán sorsa, de akarata, célja és joga. Aki pedig rajongva kapaszkodik az életbe - mindnyájan ezt tesszük - az hisz, annak hinnie kell a megváltásban s észre kell vennie a jobbat, a tökéletesebbet, amit a rohanó élet magából kiválaszt... És nincsen halál, [csak] tökéletesbülés, a halottak pedig visszatérnek...

Nem a húsvét aktualitása szövette össze velünk e kis filozófiát. Nem a húsvét aktualitása - mondjuk -, hanem az eseményeké. A halál sohse rémítgetett úgy meg bennünket, mint rémítgetett mostanába. Föl kell emelnünk hát egymás szíveit s egymás eszébe hozni, hogy az életnek nincs gyászindulója, csak himnusza, biztató, harsogó, lázas himnusza...

...Nem mondjuk, hogy nem volt semmi ok a rémületre. Volt és van bizony. A mai élők rosszkor hullottak ki az élet lottókerekéből. Most készülődik valami istenien nagy evolúcióra a világ s a mi életünk a készülődésnek, a lázas, beteges s kissé veszedelmes szakára esik. Nem csoda, ha a kaotikus jelen kétségekbe űz, kivált ha a halál látszólagos pusztítását nézzük. Pedig a halál soha és most sem győzedelmes. Az, amit mi a halál uraságának sejdítünk, az életnek az erőgyűjtése a nagy teremtésre. Amit pedig mi a halál szövetségesének látunk s amit a sajtóbetűk hétköznapi összetételében reakciónak írunk le, szintén nem lehet a folyton előretörő életnek megölője, hiszen ez semmi egyéb, mint a haladó erőnek fokozója - a természetnek ismert alaptörvényei szerint.

Ma - igaz - az ultramontánoké a világ. Vagyis úgy látszik, mintha az övék volna. Pedig éppen az ultramontánság veszekedett merészsége demonstrálja, hogy az élet nagy változásra készül s nagy győzedelemmel váltja ki nemsokára magából a jobbat és tökéletesebbet.

Ím vonultassuk magunk elé legkedvesebb halottjainkat, kikre egy jobb, tökéletesebb élet vár s kik voltaképpen nem is voltak halottak.

Föl kell támadniok a porladó humanisták és enciklopédisták nagy tanításainak. Föl kell támadniok a nagy forradalmak eszméinek.

Föl kell támadniok minden igazságoknak, melyek az ember teljes felszabadítását célozták s e föltámadásban magukkal kell hozniok a megtökéletesedést, szurrogátumjait a szabadságnak: az élet egyenlő eszközeit.

Ezek voltak a mi legnagyobb halottjaink, kik - erősítjük újra - voltaképpen halottak sem voltak. De vannak szívünkhöz jobban hozzánőtt, kisebb, házi halottaink, kiknek visszatérését szintén várnunk kell. Mindannak megtisztultan, tökéletesebben kell föltámadnia, amit a humanisták, enciklopédisták, a nagy forradalmak magyar földön hatottak és szültek.

Kossuth, Deák, Szilágyi és Tisza visszatérésre váró halottak, bár voltaképpen nem haltak ők meg.

Úgy kell föltámadniok, hogy szabadelvűségük, haladásvágyuk teljesebb és tökéletesebb legyen. Erre a nagyszerű visszatérésre nem várhat s nem is vár már sokáig a magyar glóbus. Ezek a halottak visszatérnek mihamar s újonnan öltött alakjuk sokkal erősebb lesz. A kerepesi temető s a geszti kripta örökre élő, újra és újra feltámadó, egyre és egyre tökéletesedő erőket zárt le. Werbőczi feltámadt Deák Ferencben s Deák Ferenc újra tökéletesebb alakot fog ölteni egy bizonyosan eljövendő valakiben, aki talán a szociális igazságoknak fog adni magyar formát. Rákóczi föltámadott Kossuthban s az eljövendő új Kossuth még tisztultabb teremtő tűzű lesz.

Teleki uram, a kancellár, Tisza ingeniumában nyert új életet s kellő időben eljön az új Tisza Kálmán, kiben a konszolidáló zseni még gyönyörűbb lesz. És így térnek vissza mind a halottak, akik voltaképpen a legnagyobb élők!...

Halljátok tehát az igét és emeljétek föl a szíveteket Húsvét napján s a geszti temetés után:

A halottak visszatérnek.

Nagyváradi Napló 1902. március 30.

Ady Endre