Minket, nagyváradiakat, nagyon érdekelhet a debreceni színészet sorsa folyása. Nemcsak Debrecen közelségeért, de a múlt nexusa s a debreceni színészetnek hatalmas, nagy múltja miatt is. Csodálatos, hogy ebben a nagy magyar városban az összes kultúrfaktorok között csak a színészet tudott nagyra nőni. Egy kis dekadencia után ma is Debrecen színházi élete a legérdekesebb minden vidéki városok között. Valósággal rabja a színháznak a debreceni közönség. Rab, de örömest rab. Ez a színházimádás öröklődik nemzedékről nemzedékre, s híveket gyűjtött már az elzárkózott, ős debreceni civisek közt is. Hogy pedig a színházimádók serege nagyot nőtt: a mostani debreceni színigazgató, Komjáthy János érdeme. Az az öt év, amit ő Debrecenben töltött, fénykora lesz a debreceni színészetnek.
Érdekes ember a debreceniek direktora. Talán csak Leszkay András hasonló hozzá a mi színigazgatóink közül. Egy ember, ki egész szívével adja oda magát a hivatásának. Lelkes, dolgos, áldozatkész. Öt év óta olyan színtársulatot tart, amilyen alig van a vidéken, s emellett nemegyszer tesz olyan kicsiséget, hogy egy darab kiállítására háromezer forintot költ. Alig is van Debrecenben népszerűbb ember, mint Komjáthy. Egypár epés ember megpróbálta "kikezdeni". Nem sikerült. A színügyi bizottság egyhangú, lelkes bizalommal nyugtatta meg, a közönség pedig tüntetőleg jár a színházba. Debrecen legújabb színházi eseménye Réthy Laura vendégszereplése. Tegnap a Máriában lépett fel a művésznő, s mindenki konstatálta, hogy hangban a régi nagy, játékban tán a réginél is művészibb. Egész sereg újdonságra készül a debreceni színház. A Bölcsőt már a múlt héten előadták volna, ha K. Závodszky Teréz, a társulat kitűnősége, nagybeteg nem lett volna. Hófehérkét, Bródy szenzációs darabját is még e szezonban bemutatja a társulat. Általában - saját tapasztalásunk után ítélünk - irigyléssel töltöttek el bennünket a debreceni színházi viszonyok. Mert láttuk, hogy mit tud produkálni az igazi művezetés, amit a nagyváradi színház csak hírből ismer!... Így megértjük azt is, hogy a színügyi bizottság el van határozva, hogy Komjáthyval a hat év letelése után újabb három évre megköti a szerződést. Aki ismeri a vidéki színészeti viszonyokat, tudja, hogy mit jelent ez...
Szabadság 1901. január 29.
Idézzünk a klasszikusokból. Mi lenne szegényekből, ha mi is elfelednők őket. "Mi lesz az ég könnyéből? - Sár..." Az ég pedig igen könnyezett mostanában, s ha van megkövesült fájdalom, miért ne nevezzük a hópehelyóriásokat megfagyott könnycseppeknek. Hol megfagyva, hol feloldva egyre hullott az ég könnye mostanában. A telet azonban mégsem tudta elsírni tőlünk. Nem olyan vakítóan fehér bár a világ, mint még nemrégiben, de még mindig fehér. A makulátlan fehérséghez úgysem valami túlságos módon szoktatott hozzá az élet bennünket. Tehát ebben a barnán árnyalt fehér világban még téli és farsangi élet pezseg. Mulatnak az emberek mindenütt. Majd a hamvazás napján jut csak eszünkbe a régi, nagy igazság, hogy a farsangi mulatságok után böjti mulatságok következnek...
*
Tisza István grófnak, mi országunk: Biharország szeretett reménységének egy levele a közelmúlt és jelen legnagyobb politikai eseménye. Hiába: Tisza István gróf olyan hatalmas, nagystílű egyéniség, kinek minden lépése figyelmet keltő, hát amelyikről pláne még ő akarja, hogy figyelmet keltsen!... Ennek megvitatását végzik s el is végzik a vonal felett. Mi profánus módon akarunk hozzászólni az inkompatibilitáshoz mint olyanhoz.
Nincs ma már összeférhetetlenség. Éppen úgy, mint ahogy nincsen altruizmus. Vagyis: sem abszolút inkompatibilitás, sem abszolút altruizmus nincsen. Az altruizmus fogalmát az emberiség nagy önzői találták ki, éppen úgy, mint az inkompatibilitást. Légy áldozatkész, szeretett atyámfia, mert a nemes szívűeket szereti az Isten, s ne légy inkompatibilis, óh, polgártárs, elvégre mások is vágynak inkompatibilisok lenni.
*
No, de mégis van a földön nehány kis összeférhetetlenség. De ezekhez már nincs köze sem az altruizmusnak, sem az egoizmusnak. Íme néhány összeférhetetlenség. Összeférhetetlenek a jogászgyerek s a felöltő egész nyáron át, összeférhetetlen Festetich és a nagyváradi színügyi bizottság, Bertsey és a krajcáros lapok, a jégpálya és az enyhe eső, Bartha Miklós úr a kazárokkal, Polónyi a választóival, a színházi publikum a légvonattal, Somogyi Károly a szubvencióval s néhány úri ember önmagával. Óh, az ilyen fajtájú összeférhetetlenségek száma sok légió...
*
A népszámlálás be van fejezve. Nagyváradon is publikálva már az eredmény. Ne essenek azonban kétségbe a számláló biztosok, ha tudásukra hozzuk, hogy számaik nem hitelesek. Abban a reményben, hogy kerékbe nem törik érte, e sorok írója leleplezéssel szolgál. Őt tudniillik teljesen kihagyták a számításból. A népszámlálás alatt egy kis lakás-interregnuma volt, s így szállodában lakott. Ott pedig nem kereste senki... Ilyen kis tévedések szép számban történhettek mindenütt. Várjuk a statisztikai hivatal összefoglaló jelentését. A statisztika a legszebb, legérdekesebb tudomány. Sajnos, amennyire mi szép magyar hazánkat ismerjük, a legnagyobb érdeklődés a felekezetek eloszlását fogja kísérni. Nálunk ez a legfontosabb szempont. Még a gyomornak sem szabad felekezeten kívül állani. Ezért volt szükséges az istentelen szabadkőmívesek kenyerét Szt. Antal kenyerével ellensúlyozni. Az elvetemült éhes ember ugyan nem érzi a különbséget a vallásos és vallástalan kenyér között. Sajnos a mai kor botrányosan közönyös a vallási dolgok iránt...
*
A teátráliák nagy vonzó erejét mi sem igazolja jobban, mint egy városházi eset. Pénteken a jogügyi bizottságnak kellett ülést tartani. Alig tudtak három-négy tagot összetoborozni. A közvéleményt pedig - vulgó: sajtó - egy szál reporter képviselte nagy kedvetlenül. Tegnap a színügyi bizottság ülésén a jelenvoltak alig fértek a kis tanácsterembe. Csak reportra éhes újságíró több volt, mint a jogügyi bizottságon résztvevő tag.
Színházi szenzációja mégsem volt a hétnek. Hacsak a B.A.L.E.K.-et nem mondjuk annak. De nem mondjuk. Szenzációs volt mindenképpen ugyan, de szenzációiról jobb hallgatni. Egy érdekes tanulságot, ez is régi, mégis adott a furcsa kis vaudeville. Azok izgatnak ellene legjobban, akik legjobban mulattak rajta. Ami persze ismét a régi nótát hozza eszünkbe: minden ember be akarja csapni a másikat, s ezt minden ember tudja a másikról, de azért még mindig akadnak az "igazság"-nak Sancho Panzái...
Szabadság 1901. február 2.
Meséljünk. Meséket szeretnek az emberek hallgatni, s mesékért nem haragszik meg ránk senki sem...
...Jób idejében történt. Mikor még az emberek több szenvedést el bírtak viselni. Élt egy férfiú a nagy pusztaság között, kit szintugyan súlyosan kísértett meg a rossz. Mert akkoriban a testnek betegsége fekélyes és gyakori vala.
Mikor hallották az emberek a pusztalakó nyomorúságának hírét, igen megörvendettek, s örömben keresték fel őt, hogy siránkozzanak. Ezek többnyire haszontalan emberek voltak. Minthogy sokan valának keleten, kik egyébbel nem foglalatoskodtak, mint verseket daloltak, s embertársaikat megítélték. A pusztalakó nyomorult pedig dús volt előbb, s megvetette e mihaszna népet. Szólott is hozzájuk nagy haraggal:
- Siránkozásotokkal mért zavartok engem, rongyos emberek? Nyomorúságomban is megvetlek titeket. Eredjetek szét, s folytassátok oktalan pletykabeszédeiteket!
A siránkozók méregbe jöttenek, s rárivalltak a dús Lázárra:
- Mit érsz nyájaiddal s egyéb kincseiddel? Mit érsz pátriárkasógorságoddal? Nyomorult vagy azért, míg mi danolva járjuk be a rétet, s utáljuk nehéz gazdagságodat!
A pusztalakó nyomorék sebes arcát megvetve fordította el a handabandázóktól. Ám azok most méregben folytatták:
- A te nyájaid lopottak. Hajlékodhoz vér tapad. Fiad elárult. Asszonyod parázna. Te magad rosszabb és utálatosabb az elhullott vadnál!...
A pusztalakó nyomorék megvetve nézett rájuk, mert tudta, hogy nincsen nekik igazságuk. S ím kivált a kárörvendőkből egy csúnya púpos, s így szólt a nyomorulthoz:
- Mikor jószágaidnak hajlékot építettél, nem volt sudár fád. Szolgáidat elküldted, hogy testvéredtől titokban hozzanak el egyet!...
A nyomorult ember pedig megdermedett. Majd átokra nyílott sebes szája. Meggyúltak bágyadt szemei, s úgy kiabálta:
- Szakadjon reátok az ég, hitvány, hazug pletykamondók, nótázó félbolondok, undok állatok. Vesszen el minden fajtátok, legyetek állatok eledelei!...
...Mert amit a púpos mondott, igaz volt...
Szabadság 1901. február 2.
a. e.
Offenbach zsenije ma úgy bearanyozta a mi díszes, cifra, kis skatulya-színházunkat, hogy halványak, kopottak lettek az aranyos cirádák s homályosak az izzó villamdrótok. Valósággal erőszakosan kell kihántanunk magunkat az impressziókból s elmondani száraz, kritikus szavakkal a rendes beszámolót. Tehát: egy minden tekintetben sikerült, szép este volt a mai. Fényes rendezés, lelkiismeretes előadás, kellő inspiráció s élvezni tudó teli ház. - Viszontláttuk nagy-nagy időközöket hallgató nagy primadonnánkat, Örley Flórát. Mint Euridike ragadott el bennünket énekével, és játékával, melynek némi elismerése volt az a szép virágcsokor, amit tapsok között kapott.
Mellette Nyárai aratott Jupiterével óriási sikert. Talán csak ketten bírtak felemelkedni addig a szédítő magaslatig, amit offenbachi magaslatnak nevezhetnénk idelenn. Mert nem túlzás az, amit Nyárairól ma egy elragadott tapsolója mondott:
- Ez az ember mintha egy kidobott szikrája volna az Offenbach-Heine-szellemnek.
Pintér mint rendező excellált. Plútója is méltó minden dicséretre. Kisebb szerepekben - érdem szerinti sorrendben - Bérczi, Lányi Edit, Perényi, Szohner Olga, Forrai Ferike és Rákosy Gáspár váltak ki.
A zenekar meglepően állta meg helyét. A rendezés egy-egy zseniális fogása nemcsak tapsot, de kihívást is szerzett Pintérnek. Olyan szép volt az este, amilyent mi óhajtanánk legtöbbet a Szigligeti Színháznak.
Szabadság 1901. február 6.
Rákosiéknál talán nem kell, de nekünk - és mi sokan vagyunk - szükségünk van az újságírói kamarára. Nem koncedálhatjuk azt sem, bármely magas helyről hangozzék is, hogy az újságírói érdekeket eléggé megvédi a két budapesti egyesület. Először is ezeknek csak az a tagjuk, aki tagjuk akar lenni, s e sorok írója például bármely válságos dilemmában, melybe újságot író tolla sodorná, nem venné igénybe ennek a két egyesületnek a közbelépését. Azt a vélekedést sem lehet elfogadnunk, hogy az újságírói kamara akár a sajtó, akár az író ember szent szabadságát sértené. A kamarának erre módja s joga nem lehetne.
Számtalan ok mellett két fő ok tesz bennünket az újságírói kamara harcoló híveivé.
Első nagy okunk a tisztítás szükségessége. A kétségtelenül hivatlanok egész serege tódul az újságírás küzdelmes, de mindig csábító és szép pályájára. Az újságírásnak ma több a proletárja, mint a hivatott mestere. Pláne kétféle proletárságot kellene kiseperni. Az írás és az íratás proletárjait. Azokat is, akik írásból akarnak élni, de írni nem tudnak, s azokat is, kik más téren nem tudnak élni és egzisztálni, csak ha állandóan veretik a reklám nagy dobját. Ez az első ok, amit még nyomósabbá tesz a revolver-zsurnalisztáknak a fővárosban egyre szaporodó ocsmány fajtája.
A másik ok a magyar közönség nem eléggé intelligens részének az újságírásról táplált előítélete, mely annyi összetűzést s felháborító botrányt teremtett már.
Egyelőre csak evvel a két, úgyszólván csak idevetett érvvel álltunk elé.
Csupán azért, hogy megértessük az újságírói kamara dolgában elfoglalt álláspontunkat s jövendő magatartásu[n]kat is.
Különösen mi, itt vidéken, tartjuk óriási fontosságúnak ezt a kérdést. Mert mi fokozottan érezzük az újságírói bajok keserűségeit. A vidéki hírlapírók szövetsége mit sem tett eleddig újságírói érdekekért, legfeljebb reprezentált.
Újságírói kamarára van szükségünk, s lépjen akcióba a vidéki nagy erőt képviselő sajtó, hogy a nagy terv valóra váljék.
Szabadság 1901. február 8.
ae.
361. GRINGOIRE ÉS PARASZTBECSÜLET
Érdekes és emlékezetes estélye [!] volt ma Szigligeti házának. Akkor, mikor már országszerte "váradi rendszer"-nek kezdik nevezni a rossz és hiányos műsorösszeállítást, ki kell jelentenünk, hogy a mai érdekes és szép este sem a színházvezetőség érdeme. Banville édes-kedves vígjátékához derék művészünk, Nyárai Antal ambíciója juttatott. A Parasztbecsületet pedig csak előrántották Szép Galathea helyett, melybe táviratokkal sem tudtak énekesnőt szerezni, mint tegnap egy érdekes színházi kommüniké tudatta. A közönség pedig már kezdi unni ezt a műsorkomédiát. Ma már tüntetett is. Hallatlanul üres volt a ház. Csak a legáldozatkészebb Nyárai-imádók jöttek el. Nyárai Antal Gringoire-járól röviden írhatunk. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy mi többet vártunk tőle. Ez csak azt jelenti ugyan, hogy mi nagyon nagy véleménnyel vagyunk Nyárairól. A híres szerepet sok eredetiséggel, zsenialitással s nagy hatással játszotta meg. Tévedése az volt, hogy megmásította Banville-t, a nagy romantikust.
Túlzó verizmusa, élénk színezése kirítt a romantikus keretből, s nagyon sokat ártott az úgynevezett szép-nek. Banville és társai örök ideáljának is. Egyébként pedig ma is ragyogott az ő nem mindennapi talentuma, s nagy deklamációja viharos tapsokba fulladt. Mellette Bognár s Peterdi váltak ki... A Parasztbecsület előadására a foyerben fekete tábla figyelmeztetett, tudomásul adva, hogy Kalmár rekedtsége miatt elnézésünkre apellál. Hát ezt a rekedtséget alig vettük észre a kis tenoristán. Székely Anna, Forrai Ferike és Pintér ma is a régi jók voltak. Az előadás is ismét méltó a már két ízben is elmondott sok dicséretre. Ám kellemetlen volt az intermezzo előtt a zenekarnak percekig tartó hangszerhangolása, mint ahogy bántottak bennünket a Gringoire apró, de bosszantó rendezési hibái is. Mindezt azonban szívesen elfeledjük az egyébként szép este élvezeteiért.
Szabadság 1901. február 9.
Valami szép dolog a kálvinista predestináció, szép és bölcs a török fatalizmus, isteni hit a nirvána hite. Ami ezen a bolondos golyóbison megesik, nem hiába esik meg. Még arra a hajszálra is szükség volt, amit fiatal vérű lány szerelmetes ölelkezés közben veszített el. Szükség volt rá, el kellett veszteni! Ezért hullott ki.
A marosvásárhelyi vérfürdőre is szükség volt. Fürdeni kellett sok-sok embernek. Lehetőleg vérben fürödni. Nem a boldogtalan áldozatokra gondolunk, hanem a nagyságos honmentő műemberekre odafent. Műbeszéd a beszédjük, műhazafiság a hazafiasságuk, a díszmagyar ruhájuk is az, még a frázisaik is, műharag a haragjuk is.
Közelednek a választások: hadd lássák a kerületekben, hogy a nagyságos urak dolgoznak. Szegény marosvásárhelyi halott emberek, talán ezért kellett nekik vérmosdóval szolgálni...
*
Mert az események ostoba módon tudnak nem alkalmazkodni hozzánk. Hisz a változásokat éppen ez tette eseményekké.
Megragad közülünk valakit a vad kérlelhetetlenség. Földhöz tiporja, agyonvágja. Mi pedig bámulunk, igen bámulunk. Ez a változás nagy változás, ami történik, nem hittük soha, bántja a szemeinket, kis okosságunkat, együgyű logikánkat.
Sipos Árpád esetére gondolunk. Az ilyen nagy változás még a folyton evickélő idegéletet is megdöbbenti. Eszünkbe hozza, hogy - ejh, a régiek kevés szóval is többet mondtak - por és hamu vagyunk...
Tíz nap múlva, akinek kedve tartja, behamuzhatja a fejét, s tíz napig még, akinek kedve tartja, járhatja a bolondját, vagyis okosan pihentetheti a komolyságát, ami olyan szörnyűséges nagy érdem az átlagos emberek előtt. A komolyság... A nagyváradi társaságnak van egy előkelő agyvelejű tagja, ki igen jól látja az élet bolondságait, s jóízlésű ember lévén, stílszerűnek tartja csörgősapkát hordani. Szóval ez az úr nagyon elegánsan gondolkozik, becsületes hitű, okos ember, de a világ nem tudja megbocsátani, hogy nem komoly. S ugyancsak van itt nálunk egy csupasz faunarcú színészember, akinek a legkomolyabb mozdulata is könnyes nevetésre fakaszt három-négyszáz nevetőjelöltet. Ezért a tulajdonságáért imádják a csúnya színészembert. Taps, szivar, babér és télikabát kíséri az élet göröngyös útjain. Szép asszonyok illatos levelei közt turkál. Hálásak neki embertársai a csörgősapkáért... Hát ez meggondolásra késztő. Az emberek nagy tömege gyalázatosan csalja magát. Bálvánnyá tette a hülye komolyságot, de megfizeti az istenítő erejű bolondságokat.
*
A színházról mint olyanról beszélvén - hiába, a legjobb ízlésű emberek sem tudnak nálunk a színház nélkül szuszogni sem - az jutott eszünkbe, hogy amit a színpadon látunk, mindig paródia. Sikerült és kevésbé sikerült, jóízű és ízléstelen, mulattató vagy nyugtalanító paródia. Az élet s a világ torzképei. Mert mindig torzképek. Csak a legnaivabb, legritkább néző kapja meg a színpadon azt, amit általában a színpad adása és hatásaként hirdetünk. A színházak pedig mindig akkor jöttek divatba, mikor az emberek megokosodtak, tehát: a csinált bölcsességek, istenségek és törvények kopni kezdtek. Akkor tudnillik, mikor belátjuk, hogy e világi élet méltó és érdemes minden paródiára...
*
Hogy pedig a filozofálással ne csináljunk fejfájást senkinek, beszéljünk az időről. Már terjesztgettük azon vélekedésünket, hogy az időről beszélni bon ton lett ismét. Az idő mosti járásáról pedig lehet ám írni. Csúnya, barna, nyirkos, keserű idő ez. Megkörnyékezi a kedvünket, világosságot kerestet a szemeinkkel. Az idő átformál mindent. Talán, ha szép, ragyogó s tavaszi a világ, mi sem írunk heti krónikánkban ilyen sötét igazságokat. Mert ilyenek a világi igazságok. Egy zúzmarás téli délután megteremti, egy ápriliseskedő délelőtt megtagadja őket...
Szabadság 1901. február 10.
(Brieux hírhedt színműve. A Szigligeti Színház premierje 1901. február 13-án)
Schopenhauer igazsága egy világos magyar agyvelő értelmezésében: a szerelem az utódok harca, hogy kik legyenek az elődeik. Azok tehát, akik a kis Julien bölcsője mellett vitáznak és tépelődnek egy csinált, képzelt problémán, nagyon haszontalan dolgot művelnek. Sietnünk kell őket figyelmeztetni: naiv embertársaink, nem ez a bölcső választja el egymástól Laurence-t és Girieu-t, hanem a másik bölcső. Az utódok még mindig nem fejezték be azt a harcot, amit az elődök elkezdtek. Girieu szerencsétlen ember, hogy nem vette ezt észre: szerencsétlen káros ember. Az utódok: a vér és fiatalság egymáséivá tették Laurence-t és Chantrel Raymondot.
Hogy ezt a házasságot örök törvény szentesítette, tanúsítja a gyermek. Mikor az asszonyi gyengeség és önáltatás őrjöngése hazakergette az asszonyt, Girieu-nek a már legyőzött ember-hímnek nem szabad volt hinnie, hogy Laurence-hoz, a Chantrel Raymondnal már egyesült Laurence-hoz neki joga van. Őneki, ki felett már félszázad párizsi esztendő zajlott le, amíg a másik fiatal s férfiúságában erősebb, külsejében tetszőbb. Persze a megkopott, s úgynevezett megállapodott Girieu azt hitte, hogy elég, ha ő hűséges eb, s elég - tessék csak ide figyelni: - ha a nő szülői őmellette vannak. Ez a bölcső csinált problémájában minden és egyetlen igazság. Maga a bölcső pedig semmi. Csak fogása az írónak. Szimbóluma, záloga, biztosítéka a mindennél erősebb faji érzésnek, mely Laurence-t a fiatalabb férfihoz köti. Vagy - ha jobban tetszik - szimbóluma annak az akaratlan örökös hazudozásnak, mellyel mi egész életünkben elhatározásaink valódi okait elfedjük.
...Brieux pedig talán nem is gondolt ilyen mély dolgokra. Ő egy minden tekintetben érdeklődést, hatást és szenzációt keltő színpadi munkát akart írni. Hatni akart ránk a legközelebbi vonatkozású dolgokkal. Témát akart adni a naivságunknak, izgatót becsületesedni kívánó fáradt idegein[k]nek - oktalan meghatottságot minden vadságunk dacára is érzelgő lágyságra hajló kedélyünknek. Ezért zavarja össze a legellentétesebb vélekedéseket, temperamentumokat. Apró-apró problémákat szór szét, de vigyáz, hogy sok maradjon megoldatlanul, hadd fészkelődjék a naiv közönség. Avult igazságokra forradalmi, szinte anarchiát hirdető hideg-jeges zuhanyt bocsát, hogy a másik pillanatban kenetes prédikációjával hányassa velünk a kereszteket.
Csinált, nagyon megcsinált hazug történet ez. Brieux pláne nagy fifikával úgy írta meg a szenzációs darab végét, hogy Laurence nem megy vissza első férjéhez sem, akit szeretett és szeret, hanem, mint Nóra, kivonul a házasság révéből, s gyermekének kíván élni. Óh, kis hamis, ki hinné ezt el. A Nemzeti Színház befejezése legalább kibékítőbb és emberibb. Így került színre nálunk is.
A darab meséjét persze mindenki ismeri. A közönség intelligensebb része össze is olvasott róla egész sereg zavaros vélekedést. Ez meg is tetszett. A naivabb és egészséges karzati és állóhelyi publikum hamarabb átlátott Brieux szitáján, s egészségesen kinevette magát, mikor Laurence asszony - a gyermekért! - az első férj keblén sírta ki magát.
...A nagyváradi előadás eseményszámba menő kitűnő volt. Látszott a nagy gond és ambíció, mellyel a szenzációs darabra készültek. Valósággal vetélkedtek a szereplők. P. Adorján Berta egyik legfényesebb sikerét aratta Laurence szerepében. Minden szava, mozdulata arra vallott, hogy megértette, s helyesen jelölte ki a maga szerepét a darabban. Laurence volt, az a Laurence, kiben szinte öntudatlanul működik a történet egyetlen igazsága, az asszonyi való, az anyaság, mely az első felé hajtja, űzi... Nyílt színen is tapsokat kapott, nagyon sokszor hívták ki, s az a szép virágcsokor, amit belépésekor leengedtek, erre a nagy sikerre emlékeztetheti. Nagy örömmel írunk Szarvasi Sándornak, ennek a nem közönséges, erős színésztalentumnak egy újabb nagy sikeréről. Girieu-je méltó volt P. Adorján Barta Laurence-éhoz, kidolgozott, magasabb ambícióra valló, művészi. Nem is akart olcsó hatást, s ezzel majdnem tüntetett. Sajnáljuk azonban, hogy harmadik felvonásbeli nagy jelenete után a közönség egy-két nyelvbotlása miatt hideg maradt. Ez egész természetesnek tűnhetett fel abban a heves, nagy kitörésben. Ballának a sikere zajosabb, de hasonló mély volt. Az ő alakját - Chantrel Raymondot - különben is a legzajosabb sikerre csinálta meg Brieux. Balla szívet és művészetet adott hozzá. Nagyon jó, a szokott jó volt Bognár, s tetszett Benkő Jolán, Peterdiné és Deési is.
A darab mivoltára jellemző, hogy a közönség nem mert ítélni, s a legvegyesebb s ellentétesebb benyomásokkal távozott. Holnap megismétlik A bölcsőt.
Szabadság 1901. február 14.
...Nehéz, megpróbált esztendők során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tőle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tűrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.
Ejh, hagyjuk az entomológiát!... Beszéljünk másként a pókról, erről a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.
Honnan kerül elő - nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról. A múltjáról nem beszél, nekünk pedig - sajnos - olyan liberálisoknak muszáj lennünk, hogy magunk közé kell fogadni mindenkit, aki velünk akar dolgozni. Így lesz bajtársunkká a pók...
Alázatos, ebmódon hízelkedő előbb. Nem tudjuk a múltját, de sejtjük, hogy sok feledni- és feledtetnivalója lehet. Kikeresi közülünk, akit megnyerni legkönnyebb, szolgálni leghasznosabb, követni leghozzáillőbb, és szövi, szövögeti a hálót, körülvesz, benyálaz mindenkit.
Először undorodunk tőle, később csak tartózkodunk, végre megszokjuk.
Egyszer aztán maga a pók is megdöbben: olyan magas szobaszegletbe jutott, amilyet maga sem mert remélni.
Mi lesz, ha a solifuga napfényre jut? Világossághoz nem szokott szemei kápráznak, esztelenül sütkérezik, ficánkol.
Így jár a pók, a csúnya rovarpók. Nem ismeri magát, nem ismeri a világos világot, az életösztön sokszor dühöng benne.
Most már nem kérdik a múltját, van jelene, biztosítva van a holnapja. Sőt még ítélkezhetik is a pók. Ítélkezhetik, mert a póknak tolla van: írótolla... De nem veszett ki most sem a nyálazási kedv. Mámoros a nem várt sikertől. Mindene van. De tükörbe néz egyszer, s káprázó szemeivel is észreveszi, hogy ő ronda, nagyon ronda.
És a pókban felébred az élet dühe. Óh, nagy dolog az, mikor a pók férfi akar lenni!... A pók ilyenkor hódítani akar! És aki eddig nyálazással, pókháló-szövögetéssel boldogult: egyszerre még undorítóbbá válik, bepiszkolja a tollát szennyel, piszokkal és hódítani akar. Szennyet izzad, és megutáltatja a tollat velünk, kiknek - sajnos kollegájukká lett a pók.
Megírtam pedig mindezt egy különös okból. Egy debreceni krajcáros lap durva, alantas, sértő támadásokat intéz egy fiatal védtelen nő ellen. Teheti, mert színésznő szegény. Jó távol vagyok mindkettőjüktől, ahhoz a városhoz legfellebb régi emlékek fűznek, a kérdéses színésznőt alig ismerem, mint színésznőt szigorúan bíráltam annak idején. Voltaképpen hát nem volna nekem ehhez a dologhoz közöm. De mert látom, hogy a solifuga háborítlanul izzadja a szennyet, a solifuga, akit én - sajna - ismerek - átkiáltok: ez már túlságos emberiesség, seperjétek le a falról, hiszen - pók!...
Szabadság 1901. február 16.
ae.
Érdekes dolog - ki figyelte még meg? - hogy míg egy nagy, egyre növekedő tábor vissza szeretné vinni a világot pár száz esztendővel, addig az események olyan hatalmas, merész radikalizmussal visznek bennünket, hogy nem boldogul velük semmi mahináció.
A kis sápadt, ideges braganzai herceg elmegy a bíróság elé, hogy perlekedjék az uzsorásával. A nyárspolgár-világ bámul: hát a kir. hercegek ilyen naivak, ilyen könnyelműek s ilyen krajcároskodók.
Egy dragonyos főhadnagy ellopja az ezrede kasszáját. Hogy bírjuk ki az előkelő konkurrenciát - sóhajtoznak a betörők.
Kitör a munkátlan emberek ezreiből a düh, s akik ellen legelőször fordul: a latifundiumos, hitbizományos nagy urak. Hát még a bárgyú népet sem lehet másfelé, például a lipótvárosi paloták felé vezetni - szörnyülködnek az ultraklerikális vezérek.
Egy volt huszárhadnagyot rágalmazás miatt jelenti fel három huszártiszt. A vádlottat felmentik. Kommentálják persze a dolgot.
Meghal egy koronás bohém. Sokat szeretett, sokan szerették. Nem akar abban a földben pihenni sem, amelynek egykor királyi ura volt. Temetésére pedig nem megy el utódja a királyi széken s magvából szakadt gyermeke, mert nem engedi - a felesége.
Egynehány eset ez az újabb napok történetéből kirántva. Beszélnek minden beszéd helyett. S ha az emberek a mi napjainkban nincsenek is berendezkedve az igazság vendégelésére, le kell nyelniök mégis az események igazságait...
*
Halad, okvetlenül halad a világ s mindig előre. Akik e világi életet nagyszerűnek tartják, reménykedhetnek ebből. Mióta az ólomtördelésből nyomtatni tanultak, ez a haladás már majdnem rohanás. Nincs percnyi megállás. Egyik igazság még ma igazság, holnap más kerül helyébe. Az emberek lanyhább vérkeringésű, restebb és gondolatra képtelenebb része marad a régi igazság mellett, akikben több van az örökember sejtjeiből: összerombolja a régit, s vitatja az újat, amelynek pedig a sorsa egy még újabb kedvéért ismét összeomlás lesz. Egy befejezhetlen lánc hát ez a fejlődés, de az embereknek mindig volt kedvük hozzá. Bábel tornyát még most is építik, csúnyán veszekednek s marakodnak hozzá, de építik. Az égig nem fog érni az bizonyos. De ugyan mit csinálnának az emberek, ha nem lehetne egymást bántani, s ha nem tudnák már önmagukat sem bolondítani.
*
Az emberek nagy része előtt az nyújt egy és más dolognak érdekességet, hogy mennyi köze van hozzá a nemi életnek.
Irodalom, művészet, társadalom: egészen a nemi érzés kormányzott birodalma, s hogy a politika éppenséggel nem kivétel, arról unalomig lehetne anekdotázni.
Lehet rajta gondolkozni, hogy a szerelem mint szorította ki a másik egyetlen örök témát: a kenyeret. Miért ír nekem minden poéta két szép szemről, mely mennyországot ígér vagy tagad meg, s mért nem ír az élet, a gyomorfűtés, a kenyér nagy tragédiáiról. Mért kell nekem folyton azt a régi bolond frázist hallanom, hogy: a férfi sorsa a nő, holott a férfi sorsa s a nőcskéé is a kenyér. Annak a néhány ezer embernek, aki az éhség paroxizmusában forradalmat kiáltoz, bezzeg zenghetnek most a szerelemről, mely - óh - megédesíti az élet keserűségeit.
*
Mi pedig tapsoltunk A bölcsőhöz, mert megtaláltuk benne régi kedves témánkat, a maga naivságaival, kicsinységeivel, fontoskodásaival s - hazugságaival.
Tegyük fel, hogy Laurence-nak és Girieu-nek is gyermekük van, mint ahogy Makai Emil csinált is efféle paródiát.
Laurence elválik Girieu-től, s olyan újabb házasságot köt, melytől az ég szintén nem tagadja meg a gyermekáldást. Most mit csinálna Laurence?
...Aligha el nem vinnék szegényt valami - hidegvíz gyógyintézetbe...
Szabadság 1901. február 17.
Egy igazán szenzációs művészi eseményről adhatunk hírt. Barbi Alice-t sikerült megnyerni az izr. nőegyletnek, hogy egy március 9-én rendezendő hangversenyre lejöjjön s énekeljen. Barbi Alice... tulajdonképpen nem lehetne ennek a névnek bájos viselőjéről eleget írni. A dalnak és a poézisnek testet öltött múzsája, a legnagyobb, a legcsodálatosabb énekesnő, akiről azt állítják rajongói - és mindenki rajong érte, aki csak hallotta énekelni -, hogy akkor is a legnagyobb énekesnő volna, ha hangja nem volna. Mert az ő csodálatos nagysága és igéző ereje a dal - hogy úgy mondjuk - szívet megkapó elsuttogásában, mélységes poézisében, plasztikus értelmezésében áll. Ez tette a dal királynőjévé a szegény hegedűsleányt, s ez szerezte meg neki a főúri koronát is. Budapestet, hol most viszontlátását ünnepelték, 1891-ben hódította meg. És most, mikor mint a jótékonyság angyalát áldják, elragadtatással írják róla az összes lapok, hogy talán nagyobb, mint valaha. Hálásak vagyunk az izr. nőegyletnek, hogy mi is megismerhetjük a dal királynőjét, kinél érdekesebb művészegyéniséget még ebben a művészi eseményekben gazdag szezonban sem hallott a nagyváradi közönség.
Szabadság 1901. február 17.
Hogy az emberek megkövetelik, hogy áltassák őket, olyan régi igazság, amit a szociológia elemistái is tudnak. Örök emberi gyöngeség ez, s az oka a gyöngeség éppen. Jólesik nagy dolgokban, nagy erőkben, nagy munkákban hinnünk. Akik ezt a hitet táplálják bennünk, azok a nagyok és a dicsők. Ezért nagy a poéta, az államférfi s a hadvezér. Ők a nagyság hitének legjobb ébresztői.
Evvel szerencsésen elérkeztünk a póz mivoltáig. E pár sorból következik, hogy az emberek közti érvényesülés egyetlen és örök eszköze a póz.
Pózol a poéta, aki csinált, mesterséges formában beszél. Pózol az államférfi, mikor évszázadok jövő nemzedékeire látszik gondolni. S pózol a hadvezér, midőn mámorossá tett katonákkal a béke érdekében háborút csinál.
A póz, tehát az örök póz éppenséggel nem bűn. Éppen olyan örök emberi, mint például a vallás és az önzés.
Az emberek azonban mindent meggyaláznak. Diszkreditálták a pózt is. Megcsinálták a közönséges pózt, mely nem a régi, természetes, hanem gesztusaiban nagy, hatásában olcsó, céljaiban közönséges.
Ezek a nagy pózok, melyek különös módon elterjedtek a mi napjainkban, nevezetesek.
Követnek, megállítanak, s minden elhatározásunk ellenére el is ámítanak nemegyszer.
Könyvet akarsz venni. Magyar könyvet. Tegyük fel, hogy könnyelmű ember vagy, s időlopás miatt az újabb magyar poéták érdekelnek. Minden könyv szinte rikoltó, csúnya póz. Hazafi póz ez. Műlelkesedés, műkönny, műharag. Pattogó magyar formák, öblös frázisok. Moderneskedő póz a másik. Baudelaire-póz, Heine-póz, Verlaine-póz, Petőfi-póz, Musset-póz, csupa póz, csupa csalás, becsapni, ámítni akaró nagy csalás. Irodalmunk is merő pózolás, de művészetünk is az. A szecesszió szent hitvallását félremagyarázó középszerűségek s a kivasalt, konok vének egyformán pózolnak. A színpad egészen a pózoké lett. Nem a régi, becsületes, lendületes, nagystílű színpadi pózoké, hanem az új, léha fajtájúaké. Elégszer írunk erről másutt. Na, aztán a társadalmi szereplés pózai!... A modern magyar társadalom most kezd kialakulni, s eddig még minden vonala póz. Erkölcs póz fedi az erkölcsi anarchiát. A hülyeséget betanult modor. A tudatlanságot olvasottság. Az elfogultságot farizeusság. Az önzést a közérdek hangoztatása. A vallástalanságot fekete lobogó. Az egyenlőtlenséget írott malaszt. A tettet beszéd. Folytathatnók vég nélkül talán.
Látszat, ámítás mindenütt. Az emberek nem új igazságokat keresnek, hanem új pózokat. Ha egy önfeledt pillanatban a pózoló elgyengült, és felfedi a lelkét, ha egyszer azt találja kimondani, amit gondol: megrökönyödik a maga igaz szavától, s hetekig meakulpázik...
Meddig lesz így, nem sejtjük. A nagy pózok hatalma ellen alig küzd nehány ember. Ezek nagy részénél is ez a küzdelem - póz...
Irodalmi és művészi életünkben már viaskodik az őszinteség. Talán fél század múlva helyet kap a magyar társadalomban is.
Addig pedig, naiv kollégáink az őszinteségben, munkára fel: deresedő vagy dús hajzatú fejjel kezdjünk pózolni tanulni!...
Szabadság 1901. február 21.
Oszváth Andor úr esztergomi városi tisztviselő. Bizonyosan szolid, józan életű ember, esetleg olyan népszerű, hogy a városi hajdúk - ami nagy dolog ám - szívesen szalutálnak neki. Nincs Oszváth úrnak semmi baja sem. Idegei rendben vannak, előleget nem vett föl, büntetve nem volt. Nagyon szépen, böcsületesen megvénülhetett volna a hivatalában. Háborúságot nem ismert volna. Szürke neve olyan szürke maradt volna mindvégig, mint minden böcsületes városi tisztviselőé, de Oszváth Andor úr nem fért a bőrébe. Valami veszedelmes, ragályos betegség szállta meg, amilyenről még nem is hallottak az esztergomi városházán. Ambíció vagy mi a manó lopta be magát az Oszváth úr keblébe. Mikor pedig a polgári józanság megvadul, akkor nagyon megvadul. Oszváth úr annyira megvadult, hogy rövidesen költő akart lenni. Ám Oszváth úrnak annyi tehetsége sem volt persze a versíráshoz, mint egy csirkének. És mégis költő akart lenni. Szerencsére a magyar társadalom jóvoltából van néhány nagy poétánk, akit nem ismert és nem ismer a kutya sem. Remek dolgaik a könyvpolcon hevernek. Ilyen a többek között néhai Szomory Károly is. Nagy volt, igazi költő, de egy kínos élet után megőrülten meghalt. Elfeledték. Oszváth Andor úr megszerezte a felejtett poéta kötetét. Lemásolgatta, s aláírta a maga becsületes nevét. Véletlenül a dolog kiderült. Esztergomban élőhalott ma már Oszváth Andor úr, pedig a sarokba szorítás nagy pillanatában arra esküdött, hogy Szomory lopta őtőle a verset!... Ez az Oszváth úr esete. Leírtuk, mert két igazságot látunk benne. Magyarországon az igazi poéta nem él hiában. Meghalhat éhen, de ha meghal, érdemesnek tartják, hogy a verseit ellopják. A második pedig, hogy egy biztos állású, komoly, filiszter, magyar hivatalnok ember a huszadik század elején - kacagj, bajazzo - nem átall verset lopni. Hát Krivány annyira megelőzte a korát?
Szabadság 1901. február 22.
ae.
Elég kár, hogy nem hamvaztuk be szerdán a fejünket. A saját fejeinket tudniillik. Mert máskülönben úgysem teszünk soha egyebet, mint embertársaink homlokára hamut szeretnénk és iparkodunk szórni. Mi, emberek olyan kedves kis egyedek vagyunk ugyanis, hogy bámulatosan fáj nekünk a mások botlása. Szeretjük a penitenciát látni, ha más penitenciázik. És bizony el fog érkezni amaz idő is, mikor csak eszkimó lesz és fóka nem: de még mindig nem lesz olyan ember még az elsatnyult eszkimók között sem, aki önnön-homlokát piszkítsa be. Ez a kedves tulajdonságunk már határozottan örökemberi...
*
Mondják és a lapok is írják, hogy sohasem böjtölt annyi ember, mint jelenben. A nagyböjt ezúttal igazán nagy böjt. Sok-sok száza az embereknek olyan szigorúan betartja, hogy még kenyeret sem ennénk, ha itt is - ott is ingyen nem osztogatnák. Hogy ez a szigorú nagyböjt mit jelent, azt sokféleképpen magyarázgatják.
Annyi bizonyos, hogy egy nagy dekadens kor készülődik újra születni: panem et circenses kérő nagy tömegek kora. Egy darabig még elég volt a kenyér, most már nem. Csak ne kicsinyelnénk a száraz kenyeret a munka harsány jelszava alatt. Hiszen régi öreg igazság a munka nemességéről szóló is, de mi már alig tudunk hinni ennek a szép, becsületes mondásnak az őszinteségében. A munka igája bizony csak feledteti azt, hogy az életből egyenlő jussal részesedhetnénk talán. A kellemetlen mellett a kellemesből is... Sohse lesz bizony ez valóság, de elvnek mindig igen szép lesz. S a szép elvek mindig hatni fognak az emberi gyengeségekre...
*
A szőke finánc esetét hallották-e? Nem bizonyos, hogy finánc volt-e vagy más: azt állítják róla, hogy a színházi karzaton derültséget keltő módon szerelmeteskedett. Nyárai úr kuplét is énekelt róla... Beszélik, hogy a budapesti Népszínház egyik páholyában valaki úr nehány hónappal ezelőtt sokkal imponálóbb idillt szcenirozott. És kuplét nem énekeltek róla. A szőke finánc vagy kéményseprő pedig csúnyán lakolt egy kis elhírtelenkedett csókért, mivel ő olcsóbban váltott jeggyel jutott a színházba, mint a budapesti páholyos úr. Hát ez nem volt szép Nyárai úrtól. Neki több kímélettel és jóindulattal, sőt demokráciával kellene viselkedni a karzattal szemben...
*
Íme, tehát egy kis fura színházi esettel bőségesen foglalkozunk, de alig vett tudomást róla néhány ember, hogy ülésezett e héten Nagyvárad egyetlen irodalmi körének választmánya. A közhangulat, a közérdeklődés olyan valami, amit csinálni kell. Nem folytonos reklámmal, bár a mai reklámvilágban erre is szüksége van minden rendű és rangú valakinek és valaminek - hanem eredményekkel. Távol van tőlünk a hazabeszélés legkisebb szándéka is, de okvetlenül csinálni kellene evvel a mi irodalmi egyesületünkkel valamit. Jobban a közönség elé kellene tartani, s a közönséget - hogy úgy mondjuk többször felkeresnie. Az irodalom az emberi szellem revelációja. Mindenekben lehetséges a konzervativizmus, de irodalmiakban soha!...
Szabadság 1901. február 24.
Mintha nem is azt az igenis jól ismert darabot adták volna, amit tegnap. Pedig - hej - a mai előadásnak nagy előzményei voltak. Délelőtt konstatálni kellett rövidesen, hogy csodáknak kell történni. B. Csik Irén, Mimóza, beteget jelentett. Lányi Edit szintén, Forrai Ferike sem különben. Perényi pedig berekedt. Mimóza szerepe adott legtöbb gondot. Telefonon fordultak Kolozsvárra, Aradra, távirattal Debrecenbe. Végre is Debrecenből érkezett barátságos válasz. Este hétkor a gyorsvonattal érkezik F. Kállay Lujza, a társulat primadonnája. Ez a válasz tisztázta a helyzetet. Forrai Ferike s Lányi Edit gyengélkedve is hajlandók lettek játszani. A berekedt Perényi helyettesítésére pedig Kalmár vállalkozott. Este hét órakor telt volt a színház. Hét óra után Pintér Imre jelentette a közönségnek a debreceni vendég megérkezését, s hogy az előadás negyed óra múlva kezdődni fog. Ilyen odisszea után bizony valóságos csoda, ami következett: egy zajos, nagysikerű, szép este. A vendéget be kell előbb mutatnunk. Gyönyörű, barna asszony, tüzes szemekkel (egy ízben, egy-két évvel ezelőtt platónikus lelkesedésében a világ legszebb két szemének nevezte e soroknak is írója), rendkívül megnyerő külseje.
Ő a debreceni színtársulat minden primadonnaháborún felülálló énekesnője, egyformán kiváló operában, operettben, népszínműben. Gyönyörű, meleg alt hangja van. Ezt azonban ma már a nagyváradi közönség is mind igen jól tudja. Az első sokáig tartó tapsvihar a vendégnek szólott, a többi folyton ismétlődő, állandó és egyre tovább tartó azonban már a - művésznőnek. Mimózája nagyon kedves, szép és poétikus. Gyönyörű hangja, bájos megjelenése, ízléses énekművészete s diszkrét játéka egyaránt hatott. Kállay Lujzának nagy sikere volt mindenképpen ma este.
Somogyi igazgatónak pedig megismételjük a múltkori dicséretet. Ezúttal nemcsak áldozatkészségéért, de azért is, hogy közönségünkkel F. Kállay Lujza asszonyt megismertette. F. Kállay Lujzával együtt ünnepelték Forrai Ferikét, a társulat immár búcsúzkodó menyasszony szubrettjét. Ma ő volt Rolly-Polly is, nagyon bájos, ügyes és kedves.
Édes, csengő hangon, pajkos édesen énekelte s táncolta el az aranyos rollypollyádákat. A közönség szeretettel tapsolta mindvégig. Nemkülönben nagy sikere volt Kalmárnak, ki Katána eléneklésével már a Magyar Színházban feltűnt. Megismételtették őt is. Az új szereplők játéka a többit is inspirálni látszott. A közönség meleg hangulata felszállott a színpadra, főképp Pintéren látszott ez meg, de általában sokkal jobbak voltak az összes szereplők, mint tegnap.
Szabadság 1901. február 24.
Pátriárka kort ért Papp Zachariás, hosszú, lenge, ősz szakállú, galambfehér fejű lelkipásztora a diószegi gör. keleti vallású híveknek. Élt az Úrnak tiszteletében s az emberek szeretetében. Híven gondját viselte a reá bízott nyájnak. Az Úr megáldotta az ő pásztorát. Nyolcvanhét esztendőt engedett neki élni, s e hosszú-hosszú, békességes esztendőkből hatvanegy évig lelkipásztora volt egy gyülekezetnek. Akik még lelkipásztorkodása elején porban játszó gyermekek voltak, már mint reszkető öregek tértek meg a porhoz. Két nemzedéket élt túl az agg lelkész.
És nagy gondolatok szállták meg a minap. Bejött ide Nagyváradra, s betért Lévai Márton sírkőraktárába. Egyszerű, barna sírkövet rendelt, s ez a sírkő ma már kész van. Ez a felirata:
Itt nyugszik
Papp Zachariás
Hatvanegy évig volt diószegi
gör. kel. lelkész szül. 1814. június 19-én,
meghalt 1901. március 10.
Béke hamvaira!
Így szól a sírfelirat: szép magyarul. Az öreg patriárka sejti, tudja, hogy ő nem fog tovább élni, csak március 10-ig... Azt akarja, hogy álljon a jel sírja felett. Hogy ő maga készíttesse el.
- Mert nincsen senki rokonom. Meghaltak réges-régen - mondta reszkető hangon. A sírkövet pedig holnap maga Lévai szállíttatja ki Diószegre, s felállítják a csendes temetőben.
Mi szerettel kívánjuk a diószegi gör. keletiek patriárka korú lelkészének, hogy sejtelme ne váljék valóra. Ereje, melyet nyolcvanhét hosszú esztendő nem fogyasztott el, tartson még tovább, s ki kelljen majd korrigálni ezt a sírkőfelírást.
Szabadság 1901. február 26.
A lokális szenzációk nagy szenzációk. A legfásultabb emberben is van például annyi lokálpatriotizmus, hogy maga a környezetét a világegyetem középpontjának tartsa s a maga kiválóságait igazi kiválóságoknak. Hiába magyarázzuk mi, kiknek egyformán kell törődniök az argentínai ezüstbányákkal s a nagyváradi villamosvasúttal, hogy lelkesedésetek vagy dühötök nagyon közönséges. Az igazi lokálpatrióta, s majd minden ember ez, megvet bennünket, hogy nem vagyunk elég komolyak.
Természetes hát, hogy a helyi szenzációk nagyobb szenzációk mindennél. Ha Beöthy László dr. főispán aláírta a Gerő Ármin kinevezési írását, mit bánjuk mi, ha Draga királyasszony naponként kétszer csibukszárazza meg szerette férje urát.
Mi elbúslakodunk napok hosszán egy kis képzelt városi panamán, s nem értjük meg, hogy néhány ezernyi embert hogy érdekelhet honatyuskáink össze vagy össze nem férhetősége.
*
Kiss Dávidon kívül, aki a kínai zavarok ügyében nagy nagyváradi tekintély, s aki éppenséggel nincs megelégedve Waldersee műveleteivel - alig pár embernek vehette el a gusztusát e szép élettől az a kis kivégzés, melyet a mennyei birodalom békéje érdekében ugyanott elkövettek. Mandarinnak - csak az operettekből ítélve - nemcsak szép, de bölcs dolog is lenni. Ha hát van gondolkozó mandarin Kínában, az így elmélkedett:
- Ezek az európai barmok misszionáriusaikról ismerve nagyon gyámoltalan, híg velejű emberkéknek látszottak. Most kiderült, hogy nincsenek ezek némi fogékonyság híján az emberi civilizáció iránt. Akik úgy tudnak, olyan snájdigul ölni, mint ezek, még rövid időn belül lehetnek kultúremberek...
*
Jó karzat, hiába tombolsz madame sans géne talpraesett mondásain: Sardou ma már nem írná meg még egyszer az ilyen darabot. Ma más a világ. Az őszinteség a mosókonyhában sincs meg, annál kevésbé a danzigi hercegnők termiben.
Mit tudod te, jó karzati publikum, hogy nemcsak a nap esik le úgy nyári alkonyon hatalmas veres korongjával, hanem lebukhat egy egész világ is céljaival, ideáljaival, vélekedéseivel egyetemben. Jó karzat, te nem is sejted, hogy most egy világ búcsúzik. Egy világ, mely nem is régen a te számodra megcsinálta az ilyen-olyan demokráciát. Jó karzat, te ezt nem fogod tudni soha. Elég átok, hogy mi látjuk és tudjuk. Te majd csak akkor fogsz sejteni, mikor a korongból semmi lesz. Azaz nem semmi, hanem sötétség.
Na, de ha a demokrácia nem is hódít, annál jobban szerzi a híveket az asszonyi test kultusza. A tánc maga semmi egyéb, mint sikerült vagy nem sikerült panegyrikonja az asszonyi testnek. Nagyváradon, ha az ilyen panegyrikont a fess Bérczinén s a japán arcocskájú Deésynén kívül nem is művelik, a kultusz, no, mégiscsak erős. Fedák Sári, aki a Népszínházban alaposan megtépdeste a Küry Klára túlságosan mesterséges babérjait, az atléták bálján ismertet meg minket a legistenibb panegyrikonnal, a hamisítatlan, hogy úgy mondjuk Fedák-tánccal. Az atléták ezúttal kitettek magukért.
Hétfői hangversenyes mulatságok a szezon legnagyobb eseményének ígérkezik - persze a vigadozás birodalmában. Igaz, hogy Jelinek Géza, az atléták titkárja állami kezelésben lévő mérlegek szerint legalábbis öt és fél kilót fogyott a mulatság sikeréért való szaladgálásaiban. E mulatsággal kapcsolatban még valami megjegyzésünk van. Jelen sorok írója nem akar reklámot csinálni Ady Endrének, de olyan viszonyban van vele, hogy a dolgaival első sorban törődik. P. Szép Olga asszony a lapok kommünikéi szerint Ady Endre Azuba című versét szavalja ugyanezen a mulatságon. Meg kell hát magyarázni ezt a szerecsen hangzású szót. Azuba bibliai zsidó női név. A vers szerzőjének bibliai névre volt szüksége, s az Azuba hangzása tetszett meg neki. Akármilyen rossz is lehet ez a zsidó nevű s kissé tendenciájú vers, de bizonyos, hogy tetszeni fog. Hiszen P. Szép Olga szavalja...
*
Mivel pedig önök, szíves olvasók, annyira unják már ezt a heti tárcát, hogy legkedvesebb olvasnivalójukra, a színházi rovatra akarnak fordítani, sietek befejezésül önöknek kedvenc témájukról, a színházról beszélni. Hát: Forrai Ferike búcsúzkodik, férjhez megy, s nemcsak ő távozik, de viszi bájosságban vetélytársát, a színházi előadások leghűségesebb nézőjét, Forrai Gizikét, a húgát is - méltó szomorúságára néhány ifjú embernek, de akik között - sajnos - nincsen az, akinek a szomorúságára adna valamit a szép Gizike. Nyárai még mindig beteg, de nem veszélyesen. Bognár János még mindig sziklaszilárd, bár naponként kapja a szerelmes leveleket. Bérczi összetűzött a feleségével, mert a Mikádó előadásán megtapsolták. A feleségét tudniillik. Somogyi direktor esküdt ellenségévé akarja tenni Herczeg Ferencet: azzal a tervvel foglalkozik, hogy ő játssza el Ocskay brigadérost, mert Szarvasi nem akarja. Ezek persze mind szenzációk önöknek, szíves olvasók. Ellenben Perotti tragikus halálát már elfelejtették. Igazuk van: a halál olyan kellemetlen valami, aminél jobb téma egy bukott Herczeg-darab is...
Szabadság 1901. március 3.
Dyb.
373. CYRANO DE BERGERAC DEBRECENBEN
Érdekes, szép művészi eseményt jelentett Debrecennek a tegnapi nap. Az újhodni készülő romanticizmusnak legszenzációsabb termékét, Rostand Cyrano de Bergeracját mutatta be a debreceni társulat, olyan fényes, nagysikerű előadásban, mely ritkítja párját a vidéki színpadokon. Komjáthy János igazgató irigyelhető áldozatkészséggel, nagy kedvvel és ambícióval készítette elő az előadást. A darab díszletei olyanok voltak, amilyeneket csak a Vígszínház produkál. Hetekig tartó próbák előzték meg az estét. A hatalmas színpad, mellyel a rendező nagy hatásokra dolgozhatott, a korhű díszletek és jelmezek és ami előttünk, nagyváradiak előtt ismeretlen, bámulatosan összevágó, valósággal vígszínházi ensemble, s Komjáthy óriási sikere a híres címszerepben: ez az előadáson nyert impresszióink extraktuma. Komjáthy sikere főként azért jelentős, mert most már bizonyosan őt kérik fel a Nemzetinél is a szerep eljátszására. A bérletszünetben tartott premier zsúfolt ház előtt folyt le, mely Komjáthyt egy-egy felvonás után tízszer-tizenötször hívta ki. Vele ünnepelték az előadáson megjelent Ábrányi Emilt is, a darab kitűnő fordítóját, akit szintén többször hívtak ki. Rajta kívül több fővárosi és nagyváradi író és hírlapíró nézte végig ez emlékezetes, szép előadást, melyet következő három estén ismétel meg az előadó személyzet. Előadás után az Angol Királynő szálloda fehér termében bankettet rendeztek Komjáthy János és a vendégek tiszteletére. A banketten számos tószt hangzott el.
Szabadság 1901. március 5.
Tompa Kálmán adta verskötetének ezt a címet. Nemigen magyarázza meg, miért, de hát mi olyan mellékes valaminek gondoljuk egy verskötetnél a sildet. Tompa Kálmán mindenesetre irigylésre méltó ember. Hisz két világban ringathatja el a lelkét, ha ez az egy, melyben ő, Tompa Kálmán lakos, hadköteles és adóalany, nem ízlik neki. Minthogy mindig voltunk ilyen válogatós gyomrúak, kik gyötrelmessé tettük magunk számára a világot, lázas agyvelővel ízlésünk szerint való világokat idézgettünk. Kasztília forrásából kóstolgattunk, vagy hogy is mondjuk ezt szépen. Tompa két forrásba is belekóstolt, s ha a belső élet csakugyan szép valami, hát Tompa Kálmán, a színész és poéta nagyon szép életet él. Mi legalább valaha régen remegő áhítatottsággal gondoltunk a reneszánsz nagyságaira, kik hódolva áldozának minden szépségnek, s életük örökös álmok alkotása volt. Hogy Tompa jó poéta-e vagy nem, ez esetnél nem kérdés. Ha beteges vágyak, céltalan és szertelen ambíciók nem bántják, ha versei, amint mi látjuk, az ő egyszerű lelkének igaz színei, ha csak alkotás lelke szomjúságát nem oltja egészen, akkor Tompa jó poéta, becsületes poéta s - hogy újra ismételjük - szép életű ember. Ilyen gondolatokkal kezdtük kötetének elolvasását, s ez a hitünk most, elolvasása után is. Csendes, ritkán tépődő, sejtő, vágyakozó, melankóliára hajlott lelke van Tompának. Nem kér, nem követel, nem lázong, nem vádol, nem rombol soha. A versek, melyekben megnyilatkozik, nem kérnek babért, de megértőkre bizonyára találnak. Hatvanhat költemény van Tompa csinos külsejű kötetében, melyet 1 frt. 20 krért a szerzőnél, esetleg szerkesztőségünk útján is meg lehet szerezni.
Szabadság 1901. március 8.
...Ötvenhárom éve lesz, hogy elhatároztatott, miszerint tekintettel az európai államokban fennforgó körülményekre, de saját orvoslásra szorult közviszonyainkra is, lépések tétessenek arra nézve, hogy honunk is független, demokratikus állammá konszolidálódhassék...
A hivatalos stílus ilyenformán bánnék el a nagy márciusi idők eredményének méltatásával.
Sipos Orbán, közéletünknek ez az előkelő gondolkozású és ízlésű alakja, joggal csömörölhetett meg attól az írásmódtól, amiért arany tollú jelzőkhöz jutnak szeretett honunk különféle fő- és aljegyzői.
Bámulatos dolog, mennyire nem tudnak írni Magyarországon az emberek. Még miközöttünk, skriblerek között is érdemszámba megy, ha valaki világosan, élvezhetően le tudja írni, amit gondol és leírni akar.
Nyugati, valóságos kultúrállamban éppenséggel nem művészet az írás. A legkevesebb, amit egy intelligens embertől megkövetelnek, hogy írni tudjon. Minálunk pedig szörnyűség, mikor olyan ember fog tollat a kezébe, akinek nem mestersége, kenyérkeresete az írás. Előkelő közéleti alakok reszketnek, mikor írott sorokkal akarnak szólni a nyilvánossághoz. Arról pedig csak szégyenkezve, csendesen beszéljünk, hogy van egy úgynevezett előkelő kasztja az idétlen magyar társadalomnak, mely meg is veti az írást. Egyike ez a jelenség a mi szép számú barbárságainknak.
Akik néha-néha gondolkozni szoktunk, sokszor gondoltunk erre fájdalmasan. Leírni pedig az alkalomból írtuk újra le, hogy Sipos Orbán a minap a magyar bürók stílusa miatt fakadt ki. Volt oka reá sok. A magyar hivatalok pennás emberei, ha rosszul is, de tudnak írni. De hány ezren nem tudnak sehogy, kiknek szereplő arroganciáiktól legalább az írástudást el lehetne várni. Hjha, nálunk többen vannak a farizeusok, mint az írástudók...
*
Márciusról tettünk említést az előbb. Márciusról, melynek szellős, napsugaras, életet kedveltető levegője felfrissít bennünket, s belovagol egy kis heves lelkesedésbe, sőt némi ünneplő vágyba is.
Négy-öt éve lehet. Valamivel fiatalabbak voltunk, mint most. Úgy húsz évvel fiatalabbak. Mikor az ember öregszik, mértani haladvány szerint nő vállain az élet súlya.
A múzeum előtt, a Kerepesi úttól a Kálvin téri templomig ezernyi meg ezernyi néptömeg hullámzott. A múzeum lépcsőzetén díszmagyar ruhás képviselők, egyetemi ifjak. Elszavalták persze a Talpra magyart is. Egy szerepelni vágyó, fiatal függetlenségi honatya gyújtó beszédet mondott stb., stb. De ezt mind csak a lapokból olvasta e sorok írója, pedig a főkapunál állott.
De mögötte néhány száz harsány torok a munkás Marseillaise-t énekelte egész ünnep alatt. Mikor pedig kifáradtak, olyan jeligéket kiabáltak, amikért akkor Budapesten lefényképezték és elutaztatták ingyen az embereket.
Nagyon fel volt pedig háborodva akkor a soroknak ünnepi hangulatában megzavart írója. Sokadmagával hangosan fakadt ki az ünneprontók ellen. Volt egy kis összetűzés is. Kapott is egy-két oldalbaütést az összebomlott tömegben. Még elégtételt sem kérhetett, mert már akkor volt Budapesten egy felvonulásra is tízezer szocialista.
Akkor volt. Ma már nem háborogna, csak elmélkednék. Merénylethírekről, törő-zúzó tüntetésekről és sok-sok, a munkás- Marseillaise-nél veszedelmesebb dolgokról hall, olvas és ír naponként...
*
Vilmos császár esetéről sokat fognak még írni különböző tendenciákat szolgáló emberek.
De mindannyiunknak rá kell gondolnunk Waldersee pacifikációjára. Nem azért, hogy az igazságszolgáltatás eszközének deklaráljuk azt a nyomorult epileptikus embert, aki görcsök között fetreng börtönében.
Távolról sem. Mi csak arra gondolunk, hogy milyen kicsi véletlenségeken fordul meg a világ történelme. Ha az a vas súlyosabb és rozsdásabb, mennyire más képváltozás vár a világra...
*
Református ultramontánizmus van keletkezőben. Ebben a zűrzavaros, célokat nem ismerő magyar társadalomban sok mindenre lehetett számítani, de erre nem.
Debrecenben egy református papot paptársai egész komolyan számadásra akarnak vonni egy őszinte hangú, okos egyházi beszéd miatt.
Sokszor mondták s mondtuk, hogy a protestantizmus kissé átformált, de tulajdonképpeni fundamentuma és jelentősége a szabadgondolkozás, a teljes lelkiismereti szabadság.
A lelkipásztor meggyőződésének kérdése, hogy Jézus testi vagy spirituális feltámadását hirdeti. Hogy jelképnek veszi a pünkösdi tüzes nyelveket vagy serpenyőn sütötteknek. Ne vegye ezt senki blaszfémiának. Azt akarja cinikus szavak által jelenteni, hogy dogmákat nem tűr a gondolkozás.
Kik őrzik meg számunkra a gondolatszabadság törvényét, ha azt őrizői is lábbal tapodják!...
Szabadság 1901. március 10.
A hatvanas évek lapjai hozták divatba s kultiválták a színházi levelet. Lapozgatva e lapok régi bekötött példányai közt, megmosolyogjuk persze a régi jó színházi kritikusokat, akik négy-öt hasábos valóságos levelet írtak lapjaikban ilyenféle címekkel: Levél Zsoldosné asszonyhoz vagy Művészeti sorok Halmi úrhoz. Ezekben a levelekben aztán a címzett művésznő vagy művész egy alakítását olyan alaposan elrészletezték, megvitatták, hogy Zsoldosné asszony vagy Halmi úr alaposan elbámulhattak, hogy mit nem akartak, vagy akartak ők ebben vagy abban a szerepben. Mint ahogy az ismert Arany-anekdota is szól: Mikor a kritikus úr Arany tendenciáiról beszélve, folyton hangoztatta, hogy "nagyon jól tudta ezt Arany János", a nagy poéta türelmét vesztve fakadt ki: "tudta a fészkes f...!" Így gondolhatták a színi levelek meggyanúsítottjai. Abban az időben persze szükséges, nagy idea volt a magyar színművészetet népszerűvé tenni. Ma már az ilyen színházi levélre semmi szükség nincs. Nem is írnak rőfös tanulmányt a legnagyobb mesterek alakításáról sem. Ma már nincs szükség a színészt túlbecsülni. A színházi levelek a színházi lapokba szorultak. Ott is csak pikantériákat tárgyalnak. A színházi levél formáját ez egy esetre az elmondottakon kívül még más valamiért is frissítettük fel. Egy nagyváradi művészemberről akarunk írni pár szót, akinek régi nemes szabású egyéniségéhez ez a régi forma illik legjobban. Bognár Jánost gondoljuk, akinek a mi nem sok diadalú színészgárdánkból olyan gyorsan sikerült kiválnia. Pedig a bemutatkozása sem volt szerencsés. A Cigányban mutatkozott be, öreg Szentgyörgyink leghíresebb szerepében. Meg kellett hát küzdenie az elfogultsággal, a veszélyes összehasonlítással, az előlegezett bizalmatlansággal. És az "öreg Bognár"-nak - így nevezik a színháznál - sikerült megküzdenie. Az ő cigányáról el kellett ismerni, hogy öntudatos, művészi alakítás. - Azóta minden [nagy] vagy jelentéktelen szerepe erről az öntudatos, művészi képességről adott bizonyságot. Ő a régi gárdától tanult. Nem szeszélyes, nem félistenkedő hiú, nem férfiprimadonna, nem válogat a szerepekben, nem igyekszik házilag kezelni a kritikát, s okvetlen kicsikarni a tapsot. Komoly művész mindenik szerepében. A nagyobb alakításai közül pedig emlékezetes az ő Marozsán Bogdánja, az após Thury Katonákjában, a házasságszerző Jáfet tizenkét feleségében, hogy többről ne is szóljunk. Amellett szerény, olyan szerény, mint a régi mesterek voltak. Mikor a színházi lap versenyén néhány szavazatot mint "legkedvesebb színész" kapott, nem akarta elhinni, hogy ő vele gúnyt nem űznek. Emellett olyan jó kolléga, hogy a színháznál mindenki szereti. Ennél nagyobb bizonyság nem kell. Ez Bognár János. Olyan színészember, akit meg kell becsülni, s aki megérdemelte, hogy felújítsuk érte a régi kritikusok formáját, ezt a színházi levelet.
Szabadság 1901. március 13.
Egy Ér menti falucskában - Érmindszent a neve - él egy pap: oláh beszédű híveinek szeretetében s fiatal lelkesedésben. Híveinek szeretetéből nem fogyott ki még, de lelkesedése - úgy gondoljuk - fogytán. Papp Gyula a pap neve, hívei unitus vallású oláhok, s igen-igen szegény emberek. Szegény persze a papjuk is. Mikor a szatmári kat. gimnázium önképzőkörében magyar tüzű, jámbusos verseit olvasgatta fel, bizonyára más életről álmodozott, mint szegény oláhok közt szegény oláh papnak lenni. De - mint mondók - ő sok-sok ifjú lelkesedéssel kezdte meg ezt az életet, biztatva, vezetve nyáját szegénységében, a magyar földnek tartozó hűségben s Istennek félelmében.
Láttak önök már erdélyi tájképfényképet rozoga, kis deszkatemplomokkal? Ilyen az Isten háza az érmenti kis faluban is. Deszkakaliba, mely összeomlani készül.
Az érmindszenti oláh papnak az vala a leghőbb vágya, hogy hajlokot építsen a szegény unitus eklézsiának. Még mindig messze van e vágya a megvalósulástól, de a könyörülni mindig tudó magyar társadalom már összeadta az emelendő kis kőtemplom alapját.
A kis megsegített eklézsia papja pedig nagy hálát érzett az ő szívében a magyar segítő szívek iránt. Nemcsak avval akarta ezt meghálálni, hogy híveit a magyarság megszeretésében neveli, de valami kedves demonstrációval is. Összegyűjtött fillérenként az ő szegény hívei közt húsz korona sok pénzt, s elküldte a leglángolóbban magyar poétának, Vörösmartynak a szobrára. És előbb megértette az adakozókkal, ki volt Vörösmarty...
Azt hihetné bárki, hogy ezért csak dicséret érhette Papp Gyula tisztelendő urat. De, hajh, nálunk nem ilyen természetes konzekvenciájúak a dolgok. A lázongó oláh sajtó szörnyű dühvel támadt a hálás magyar szívű papra.
A nagyszebeni Tribuna egyéb jelzők mellett az őrültet sem találta túlságosnak a Papp Gyula cselekedetére. És ez még semmi. Kezdik a templomépítésre kibocsátott gyűjtőíveket visszaküldeni a testvér egyházak is. "Aki egy magyar költő szobrára gyűjt oláh hívei közt, nem érdemes semmi célja a támogatásra." Az érmindszenti oláhok húsz koronája ilyen nagy vihart szült.
Az esetet elmondtuk egy új adatképpen. Hadd nőjön a csomó. A magyar közönség pedig kegyes, szép dolgot mível, ha most már éppen nem hagyja magukra az érmindszenti szegény oláh eklézsiát. Küldje el neki felesleges filléreit, ne hagyja őket magukra, nehogy csakugyan köztudássá váljék, hogy nálunk veszedelmes dolog magyarbarátnak lenni!...
Szabadság 1901. március 14.
ae.
Abban az egyetlen teremben, hova a törvényszéki palota balesete óta az egész bűnügyi igazságszolgáltatás szorult, igen modern elrendezése van minden bútordarabnak, de legelsőbben az asztaloknak. Az asztalok patkó alakban támogatják ugyanis egymást. A patkó közepén a legmagasabb elnöki asztal, jobbra és balra a bírák asztalai. Bal oldalon, illetve az elnöktől jobbra az esetleges tolmácsra vár a következő asztal. A patkó végén, mely az ostor vége is szegény vádlottnak, az egyformán szigorú arcú ügyészek ülnek. A jobb oldali patkóhajtásnál a jegyzői asztal kapott helyet, aztán a védők asztala jön. Itt megtörik a patkó. Az újságírók asztala már külön áll. - Ennek nincs nevezetessége semmi. De annál több van a védői asztalnak, a Rádl Ödönök, Várady Zsigmondok nagy csatáinak ez a színhelye, ez a máskülönben olyan szürke, igénytelen asztal.
Lapját szürke, többrétű papír födi. Rajta tintatartó s tollak állanak. A jegyzetekre a védő urak hoznak papírt magukkal. Ha pedig nem hoznak, ott a szürke papírfedő, melyről tulajdonképpen most az ének szól. Ilyen berovátkált, tarka asztalborítót ritkán lehet látni. Nincs olyan kriminális fiskális, akinek manu propriáit itt meg nem lehet lelni. Cikornyás névaláírások, értelmetlen szavak, kihúzások, latin idézetek, sőt művészi becsre éppen nem számító rajzmerényletek ékítik a szürke papirost.
A papír közepén kuszált, nagy betűkkel két szó díszeleg:
Volt üzlete!
A Várady Zsigmond kézírása. Valamelyik kereskedő gyámoltjára értődött. Körül van írva alig silabizálható gyorsírással.
Általában Várady Zsigmond dr. keze hagyott a papíron legtöbb emléket.
Egyik sarkában a papírnak díszeleg valamelyik fiskálisnak következő elmés váriálása:
Benedek Bekened Beneked Bedenek
Egy szégyenlős kollégája az ügyvédi kar reputációja érdekében áthúzogatta, alig lehet elolvasni.
Dési Géza dr. kalligrafikus vonásait is nem egy helyütt lehet látni. Ő azonban inkább tintafestésekkel szórakozik az unalmas kihallgatások alatt.
Egy ifjú és bohó ügyvédbojtár verset írt, kétsorost, de nagyon rosszat. Oda is írta alá valaki:
Szégyellje magát!
Egy más helyen nagy tintapecsét közepén át van szúrva a papiroslap, mintha a tollát vágta volna bele valaki. Ez alighanem Friedländer Samu volt. Az ő temperamentumára vall.
Valamelyik fiskális a védbeszédét is itt akarta megfogalmazni. Ennyit le is írt:
Tekintetes törvényszék, a vádhatóság igen tisztelt képviselője...
Itt megakadhatott a beszéd. Utána más kéz írta:
Hombár Mihály köz- és váltóügyvéd.
És még sok-sok elmés és elmétlen irka-firka, valamennyi bizonysága annak, hogy a védő urak néha unatkoznak, és hogy nemcsak beszélni szeretnek. De lehet ilyen[en] jegyezni. Csak egyen nem: az újságírókén. Ők annyit írnak másutt, hogy itt még azt is restek feljegyezni, ami feljegyzésre érdemes...
Szabadság 1901. március 15.
Dyb.
Nem tagadhatja senki el tőlünk a mérséklést, jóindulatot színházi dolgainkban. Túlságosan elnézők sohse voltunk, már régen tisztában vagyunk az első állandó színházi rezsim élhetetlenségével, aggodalmainkat minden nap növelte - de a kíméletlen igazmondástól visszatartott bennünket mindig egy nagy érdek, a nagyváradi színészet jövőjének, jövő fejlődésének érdeke.
Ami eddig mérsékelt bennünket, most az kényszerít a mérséklés eldobására. Az első színiszezon végét se értük, s már féltenünk kell sok következő év sikerét.
Somogyi Károly mit se váltott be abból, amit működésétől ez az áldozatra kész, derék, intelligens közönség várt. Képtelennek mutatkozott egy nagyváros színházi igényeinek kielégítésére.
Egy elkeserített, csalódott jubileumra hivatkozik. Ezúttal semmi egyébre.
Végiglapozzuk mindig jóindulatú színházi írásaink hosszú sorát, s alig látunk egyebet csalódásnál és sikertelenségnél, de látjuk és megértjük, mint lett a megnyitó előadás közönségének mámoros öröméből korai katzenjammer, s mint kellett nagy önmérsékléssel, mind nagyobb önmérsékléssel visszatartani magunkat a már megérett, szomorú konzekvencia levonásától.
Ismételjük: ezúttal nem hivatkozunk semmire. Csak ezt a konzekvenciát vontuk le, s csak hangot akartunk adni a színházi közönség végtelen elkeseredettségének.
Lehet, hogy kénytelenítve leszünk hosszú bizonyításunkra. Megtesszük, bár egészséges eredményt egyhamar nem lehet várni - éppen a legilletékesebb tényezőktől.
De elmondtuk, mert színtársulatunk változás előtt áll, s talán a megnyitott erők a képtelen vezetésbe is öntenek egy csöppnyi újulást.
Ha nem: akkor egy végsőbb konzekvencia ígérkezik: a színházlátogatás csődje s vele a nagyváradi színészetnek jó időre való megbénulása.
Csupa jószándék mit sem ér: öntudatosság, tudás, ambíció, ízlés, áldozatkészség, fegyelem nélkül ez a végső konzekvencia elkerülhetetlen.
Ám ítéljen a közönség, melynek hangulatát, vélekedését mi most tolmácsoltuk!...
Szabadság 1901. március 16.
A vallás vallomás magunkról, céljainkról és hiteinkről. A gondolkozni tudó animál öntudata. Vallástalanul nem élhet senki. De sőt legideálisabb vallás a maga szenvedéseiben is a teljes hitetlenség. De nem minden ember érdemli meg az élet nagy szenvedéseit. És nem minden agyának hasznát vevő animál tud önmagáról vallomást tenni. Önvallomás helyett hát meg kellett csinálni a vallást, mely minden önvallomásra képtelen embert van hivatva fölemelni.
Ezek amolyan akadémikus vélekedések. Ne is gondolkozzék rajtuk, csak akinek egyéb ügye nincs. Nekünk eszünkbe az egész históriát Tisza István gr. felolvasása juttatta.
Nagy akaratlanságú, mély okai lehettek ennek a felolvasásnak. A kényszerűség bírhatta rá a grófot. A nagy, ijesztő csend, melyben csak a legbátrabb ember meri elkiáltani magát. Ijesztő is a csend: a gondolkozás szünetelése, az ösztönök kapálózása, az önvallomásra s vallásra egyformán képtelen igazán animális élés. A rafinírtan animális élet ellen beszélt Tisza gr. Vajha ne szólt volna a pusztába, eredmény nélkül.
*
Azt a vallást, mondjuk: vallásokat, amiket a milliók számára papok irányítására kifundáltak, pótolhatják másnemű vallások is. Ezeknél a vallásoknál sokkal imponálóbbak, az önvallomáshoz közelebb állók.
Így volt vala egykor március vallása, ötvenhárom évvel ezelőtt.
Akkor ez a vallás töltötte be sok-sok ember valóját. Vallás, melyért életek múltak ki. A hétköznapi vallásokért ma már sajnálja a bőrét mindenki. Valamikor vadállatokkal harcoltak értük a cirkusz porondján. A márciusi vallásért sem viszi piacra most már a nyakát senki. Ma a vallások[ra], minden vallásokra más sor fordult. A hívő prédikál a vallásért, él belőle, szúr is érte, de magára vigyáz.
Március vallása, mint lejártad magad: teérted meg legfeljebb csak szónokolnak...
*
És ezt nevezik világosságnak. Pedig kétféle világosság, tehát bizonyosság van a világon. Egyik a korom sötétség, tehát abszolút tájékozatlanság. Ez az igazi. A másik pedig az a vallás, amelyik a legújabb.
De - merészen szökjünk tova e komor igazságok mezejéről - a legnagyobb igazság az a sötétség volt, amely a nagyváradi színházra a minap borult.
Ennek a sötétségnek már aztán kétségtelenül igaza volt. Mint ahogy a sötétségnek is akkor van a legtöbb igaza, mikor sötétséggel akar találkozni.
*
Színház, hát ismét színház... Búcsúzott egy kis énekesnő. Férjhez ment...
A színházi nekrológírók elsiratták. Evvel vége is volna az ügynek. A színésznő, aki férjhez megy, a közönség számára meghalt.
Nem is erről a halálról szólnánk, melyből feltámadást éppen szeretetből nem kívánunk. De eszünkbe jut nehány ilyen elhalálozás.
Micsoda színházi temetési pompákat látott már e sorok írója. És milyen feltámadásokat is látott.
Szent meggyőződése, hogy az a színésznő, aki ismét életre, színpadra nem vágyakozik, nem volt színésznő, nem volt művészlelkű, s nem érdemelte meg azt a hazug babért, amihez mint művésznő jutott.
Barbi Alice-t hallgassátok meg. Ez az Isten különös kegyelméből való asszony megsiratnivaló bolygó lélek az élet és halál: a színpad és kettős polgári ágy között...
*
Undorító a fennhéjázó törpe emberalak, ki nagy és kis dolgokat ismer. Itt, ez ötérzékű világban nincsen elég nagy és nincsen elég kicsiny dolog.
Itt minden attól a híres két világtól függ: a mikrokozmosztól s a makrokozmosztól. Nem lehet egy kristály velencei tükörbe olyan csúnya viperát tartani, hogy az ne viperát mutasson. A viperát együgyűség a drótféreggel becsülni egy értékre, s éppen ilyen együgyűség aligátornak nézni...
A mi kis nagyvárosi életünket kicsinyelheti, lenézheti az együgyű; mert agyveleje elrepedezett tükör.
Mi rengeteg érdekes, gondolkozásra késztető, szép és csúnya, kis és nagy dolgot látunk körülöttünk...
Hogy mért nem boncolgatjuk őket? Pláne ha ilyen dicsekedő, jó tükrök vagyunk?
Mert hát az ördög akarja, hogy a tükröt összetörjék. Már obskurus gyermekkorunkban úgy hallottuk, hogy ez szerencsétlenség.
Szabadság 1901. március 17.
Dyb.
Hiszen annyi dal szólott már róla: a dal királynőjéről... Akik ma megremegtek a szívükben rég szunnyadó húrok megérintésétől, mind azt vallották, hogy a királynő a régi királynő. Hiszen nem is szabad a dalnak elhallgatni, a dal királynőjének elhervadni...
Mondják, hogy a dal hangja megkopott egy kissé. Csengő virágaira ráereszkedni készül a tündérmesék fátyola. Nem igaz, nem hisszük. A szkeptikus gyomorbajosok eltévesztették a dolgot. Barbi Alice-ból Wolf-Stommersee báróné lett, de a királynő... az királynő maradt.
Ma jutott egészen eszünkbe a poéta semmisége, az egyszerű dal némasága, sivársága... A dal Múzsát kíván ma is, miként a pogányok sugaras-szép korszakában, s a dal dallá csak múzsaajkakon válik.
...Mit írjunk mi még egyebet Barbi Alice-ról?... Elmondták már, hogy ő hang nélkül is a dal Múzsája volna. Elmondták, hogy ő a báj, a graciozitás, a poézis... A szent szívű Schubert Erlkönigje, kit nem győzött meg ma erről? Az ő megfejthetetlen varázsú, igézetes, melankolikus poézisát ki nem érezte szívébe lehelni?...
Még azt, hogy Tarnay Alajos, ki a művésznő énekszámait kísérte, méltó volt erre az igazi kitüntetésre, s hogy olyan eksztázisban tapsoltak ma is Barbi Alice-nek, mint mindenütt a dalt megértő világon...
*
Ami e csillag után jön, választassék külön.
Hálát érzünk a nőegylet iránt az est élvezetéért. Azért csak, hogy Barbi Alice-t meghallgattuk. Ami ezután a hálanyilvánítás után jön: kriminális dolog. - A rendezőség csupa anyagi célokból annyi számozatlan jegyet adott el, amennyit csak eladni tudott. A közönség egymás hátán tolongott. A Sas utálatos terme gőzfürdő volt. Nagyon előkelő, jegyeiket előre megváltó hölgyek az ajtók előtt álltak.
Szörnyű áldozatot kért a ma esti élvezetért a hangverseny rendezősége. Gyengébb idegzetűek tíz percnél tovább nem bírtak a teremben lenni. Pedig a melléktermek is tömve voltak. Úgy hallottuk, ezerötszáz forint tiszta hasznot hajtott a hangverseny. Az erkölcsi passzívákkal ez nem ér föl - határozottan állítjuk. Ami pedig a hangverseny végén a ruhatárnál lefolyt: az már a rendőri krónikába tartozik.
A hangverseny után tánc is volt különben.
Szabadság 1901. március 17.
ae.
Író emberek megértik, hogy mi egy elírt téma. Hosszú, nehéz napokra veszi el a kedvet minden betűvetéstől. Ilyen elírt témájú ember volnék én most. És vigasztalhatlan szomorú is, ha ezt az én témámat nem éppen az írta volna el, kit e hazában még divatossá nem vált gondolkodás legkülönb vitézének tartok: a legszebb agyvelejű, legcsúnyább orrú, legborotváltabb arcú s legszebben metszett szájú Kóbor Tamás...
Sejtik ugye, hogy az én témám a Küryádák volt, legékesebb megnyilatkozása e szép haza balgaságainak. Nem maga a téma tette azzá, de az, ahogy Kóbor Tamás nézi, s ahogy én nézem igen régen már.
Valóban úgy van: megfullasztó állapot ebben az országban élni. Szörnyűségesen furcsa itt minden. De nem a Pierre Loti furcsa országa mégsem. Kicsi ugyan itt minden, de nem kedves...
Ennek a mi groteszk bébé-társadalmunknak minden életnyilvánulása csúnya hazugság. Célja a könnyű élet, morálja az ámítás, tartalma az üresség...
Én édes Istenem, miért tartózkodjunk az őszinteségnek ebben az erős rohamában: mennyi butaság, elfogult csökönyösség tudott vonulni ilyen kis társadalomba! És ha csak lehetne is a megbirkózásra gondolni! De nálunk orákulum már a bárgyúság. A butaság konoksággal erősült. A buták serege nem szendereg édes sötétségben, de világosságnak hirdeti magát.
A Küryádák... Valóban nehéz jobb bizonyítékot találni. Az a kellemetlen, kövér lány ott fenn többet beszéltet magáról, mint tizenötmillió elégedetlen. Ennyi lehet nagyon elégedetlen ebben az országban. Forrai Ferike ajándékára két nap alatt több pénzt adtak össze, mint két év óta könyvre adtak Nagyváradon. Lányi Editről többet tudnak a második gimnazisták, mint a rendhagyó igékről. Hát még a nagy gimnazisták, a helyi notabilitások, kiknek nagyobb dolog ennek a kóristaprimadonnának egy lumpolása vagy rekedtsége, mint az egész úgynevezett "közélet", melynek ők a lapokban "kitűnőségei"...
A lengeség - ez a mi témánk mindenütt. A tartalmatlanság, a hülyeség... Primadonnáink vannak mindenütt. A fórumon is, a színházban is. A küzdelmünkben megmaradt energiánk néha ütni, zúzni szeretne, ha látja ezt a szédületes ürességet.
Sokan olvasnak ezek között a sorok között. S olvassanak is. Ilyen primadonnáskodó - óh ne csak a színházra gondoljanak - társadalom, mint a nagyváradi, csak egy van még: a budapesti...
És hogy ilyen illedelmes módon, ilyen elkeseredetten elkáromkodhattam magam, Kóbor Tamásnak köszönöm. Ő az én elírt témámmal elmélkedhetett is... De ördög tudja: az elmélkedés többet ér-e a káromkodásnál?... Én nem hiszem. Írjuk és egymás elől elírjuk szent méltatlankodással a mi témáinkat. El is olvassák. Ám azért divatban maradnak tovább is a színház kellemetlen, kövér Küry Klárája s a társadalom többi, még kellemetlenebb Küry Klárái...
Szabadság 1901. március 20.
ae.
Ivor báró, ki díjmentesen az első magyar publicista, megírta a maga kis levelét a budapesti jog és egyéb gyermekeknek. Ez az egyetemi éposz-paródia legfrissebb strófája.
Ivor báró levele azt a bizonyos nagy lelkesedést keltette. Hír szerint kinyomatják vagy ötvenezer példányban a keresztes gyermek leventécskék, s gondjuk lesz rá, hogy eljusson mindenhová, ahol a jog és egyéb gyermekek jobban szeretik a keresztény magyar társadalom restaurálását, mint az órahallgatást s a kollokviumokat.
Ivor báró levelén gondolkoztak-e azok, akik szédületesen ujjongva fogadták?... Nem vették-e észre, hogy Ivor báró most már igazán megszűnt protestáns és lutheránus lenni? Nincs az ő levelében egy csöppnyi őszinteség. Sem alatta, sem fölötte, sem benne...
*
Komédia bizony ez, csepürágó, naiv komédia. Ez ifjú zsonglőrök igen ifjak még. Ennyi az egész. És még valami, ami ma jutott eszünkbe.
A vidéki diákok általában érettebbek és józanabbak a budapestieknél. Mi ennek az első oka?... A vidéki diákok több vonatkozásban vannak a társadalomhoz, mint a pesti, örökösen csak kávéházaló s gyermek-klub politikát űző kollegáik.
Majd behúzza egyenként őket is az élet a maga forgatagába. Megforgatja és összetöri, vagy megacélozza. Megtanítja igazságokra, melyek talán nagyon szomorúak, de megváltozhatlanok. Sok mindenre, minek összessége életfilozófia. Üdvös lesz ez vagy romboló, megalkuvó vagy forradalmi. Mindegy, de nem lesz álom...
*
Tóth, az öreg, meglőtte magát, s kiderült, hogy gazember...
Eszünkbe jut a gyermekévek minden tudást felfalni óhajtó nagy vágyakozása, mikor sehogysem ment fejünkbe Hegel vad idealizmusa.
Azóta már igen értjük, néha meg is értjük.
Azt legalábbis meg, hogy a világ csak addig létezik, amíg én... Ha én meghaltam, elmúlt a világ. Hiszen a világot én teremtettem meg. Az öreg Tóth világában az öreg Tóth becsületes, tisztelt ember volt. Elköltözvén pedig az öreg Tóth, megszűnt a világ... Mit tartozik az ő nincsetlenségére [!], hogy a hátrahagyott világok, a sok ezernyi én mint vélekednek most már ő elmúlottságáról, a derék, a becsületes, a megbízható, a mindenkitől szeretett öreg Tóthéról...
*
Nagy vendégjárás volt itt a héten. Egy pláne egészen tumultus: vármegyegyűlés.
Lakást talált már Székely Irén is. Nemsokára a mienk lesz, s a kolozsváriak számára vendég...
Janovics Jenő is bemutatta a nagyváradi ismerősöknek, hogy milyen komoly arca, s prémes bundája lesz az embernek, ha philosophiae doctor a címe.
De legzajosabban mégiscsak a szőke, kövérke amerikai miss vendégeskedett, akit Kassán annyira ünnepeltek, hogy még a soványító kúrát is őhelyette a kassai jogászok használták, lévén elég nagy útja a lovaitól megfosztott kocsinak a színháztól a miss lakásáig...
*
Egyebekben pedig a hétnek megvoltak a maga pletykái, kis és nagy eseményei. Az idő ősziesen zord egypár nap óta, s így meglehetősen banális módra méla akkordokkal fejezi be életét a hét...
Szabadság 1901. március 24.
Közeleg a legigazabb tavaszünnep: virágvasárnap, színészek, színésznők búcsújáró napja. Budapesten még mindig áll ilyenkor a színészvásár. Fent tolong minden szerződéshez nem jutott színész. De lehetőleg felmegy mindenki, aki teheti. Ilyenkor találkozik az egész borotvált és borotválatlan Magyarország. A nagyváradi színtársulat egy nagyon kedvelt férfitagja is szörnyen vágyakozik Budapestre. Nem áruljuk el a nevét. Először mert nem akarunk reklámot csinálni neki, másodszor mert - felesége van. Keservesen sóhajtozott egy barátja előtt ma a kávéházban.
- Hajh, hajh, csak mehetnék én is fel vasárnapra Budapestre!...
- Menj fel - biztatta a másik.
- Igen, ha lehetne.
- Talán pénzed nincs, vagy a direktor nem enged...
- Pénzem is volna, a direktor is elengedne!...
???
- Hát hogy menjek én most oda, mikor ott van az ország minden színésznője és színésze. Bizonyosan találkoznék legalábbis tizenkét-tizenhárom volt feleségemmel!...
Szabadság 1901. március 28.
- Lojális, gavalléros kötelességet is teljesítünk akkor, mikor egy bájos, sokak szerint legbájosabb, fiatal színésznő búcsúzkodásáról írunk néhány szíves sort. Batizfalvy kisasszonyt értjük, kinek alighanem mi voltunk ez évben a legszigorúbb kritikusai. A búcsúzkodásnak akarunk őszintébb színt adni, mikor kimondjuk, hogy ennek a kemény szigorúságnak főképpen egy és nem mibennünk rejlő oka volt. Batizfalvy Gizella a fiatalság és vágyak álmaival és céljaival jött ide. A fiatal álmokat hamar valóságnak hisszük. Így járt talán Batizfalvy Gizella is, aki körülrajongott fiatalságával, szépségével, valóságnak hitt álmaival mint kész művésznő állt elő, s mint ilyen provokálta a kritikamondást. Tévedés volt ez, az erőtől duzzadó fiatal tehetségek tévedése. De ezt a tévedést megcáfolni, az álmokat - ha a legdurvábban kell is - szétszaggatni, az igazságot megmondani nekünk kötelességünk. Megtettük, és eredménnyel tettük meg. A kegyetlen igazság talán sebzett, de gyógyított is. Batizfalvy Gizella álmait a komoly ambíció, vágyait a komoly munka váltotta fel, s emlékezetes színházi afférja óta azon az úton van, hogy a tehetségéhez fűzött reményeket beváltsa. Mi is kezdünk ebben hinni. S hisszük, hogy ezt az elismerést éppen mitőlünk veheti legszívesebben Batizfalvy Gizella. Tisztelőinek aligha lesz alkalmuk már nagy szerepben látni s búcsúzni tőle. De hát ez a búcsú úgyis csak formalitás volna. Viszontlátjuk még Batizfalvy Gizellát tehetségében kiforrva, művészetében megerősödve. Ezt a viszontlátást mi is óhajtjuk, mi, akik az ő szigorú bírálói voltunk, s akik e nehány sorral tartoztunk neki, a nemsokára búcsúzónak.
Szabadság 1901. március 28.
(ae.)
Nem, a világért sem akarunk irodalmi társaságunk idei elnöki megnyitó beszédével vitázni. Tavaly megtettük: mindenki titánoskodással vádolt bennünket. Igaz ugyan, hogy minden ember annyit ér, amennyi rosszat mondunk róla. De bizony az egész nagyváradi irodalmosdi játék nem érdemes arra, hogy - értékben nőjünk...
De egy passzusán annak az okos és meggyőződésre valló beszédnek átosonni nem tudunk. Azon, mely az idők jeleiről, a felfrissülésről beszél. A vélekedés az írást és irodalmat túlbecsüli. Az irodalom éppen csak olyan megnyilatkozása az emberi produktív erőnek, a társadalom méhében történő vajúdásoknak, mint a politika, fanatikus düh vagy a divat.
Lehet, hogy a mi kis kelevényes társadalmunk veszedelmes kiütései már az irodalomban is jelentkezni kezdenek. De nagy baj volna mélyre nem nézni, s felfrissülést látni ott, hol az ingoványt zöld pázsit borítja. Pázsit, mely süpped és elnyel. Mi éppenséggel nem felfrissülést látunk a ma különféle s így irodalmi jelenségeiben is. És nevetünk az "egészséges reakció" fából vaskarikáján. Nevetünk, de nagyon kényszeredetten, mert sok ezer ember ma azt vitatja e kis országban, hogy az egyetemi keresztheccek is - felfrissülést jelentenek.
*
Sternberg úr emlékét még idejük sem volt elfeledni a jó berlinieknek, egy fenséges úr már azt a büntető paragrafust sértette meg, mely [a] természet megcsúfolását taksálja sok évekre szóló börtönökkel. Már igazán kezdjük megérteni a snájdig német császárt, mikor azt a "jó öreg Isten"-t idézgeti. Berlinben bizony nagy baj van. Az még a legkisebb, hogy ő császári felségének méltó elkeseredésére nem tisztelik a tekintélyeket. De az a baj, hogy ott már az emberek mintha kissé elvesztették volna az eszüket. Már önmagukat sem becsülik.
De mert Berlin nagyon messze van, maradjunk a mi kis falunknál, Fugyinál. Jámbor, erkölcsös kálvinista papja szörnyűködve beszélt nekünk arról a sodomai romlottságról, mely az "egyszerű nép" kedves szórakozása. Tegnap pedig egy nagyszalontai napszámos számolt be a polgárbírák előtt az ő családi tragédiájáról. Olyan undort keltő dolgok ezek "jámbor falusi" népünk életéből, hogy meghallgatásukra Moszkvából is ide utazna egypár hisztériás pénz- vagy vérhercegnő. Ma már a sok koronájú erkölcsteleneket lefőzik a fugyiak és szalontaiak...
És most már mi menjünk el a színházba, s nézzük meg, mint hervad el szerelmi bánatában pruszlis leány és pitykés dolmányú legény!... Vagy írjunk és írni biztassunk népszínműveket, melyekben "ragyogó poézissel van bevonva az egyszerű, erkölcsös nép tiszta élete..."
*
Virágvasárnap van holnap. Nálunk apostolok oszlása. Sírás, búcsúzkodás volt ma egész nap a színház táján. Egész sereg költözik ki az új múzsacsarnokból, mely olyan sok szépet ígért, s olyan keveset adott. Holnap jönnek az újak. Egypáran, de nagyon kedvesek. Egy hétig, egy hosszú hétig pedig bezárul a színház.
Amelyik színész csak teheti, utazik Budapestre. Szarvasi Sándort tisztelői utaztatják, hogy nézze meg Ocskay brigadérost. Persze, ez az élvezet csak fokozni fogja a jó Szarvasi tantalusi kínjait.
Az öreg Bognár beteg. Alighanem szerelmes, s szíve választottja a távozók közt lehet.
Nyárai nagy elszántan mégis csak felmegy Budapestre, pedig ő volt minapi történetünk hőse, aki a feleségeitől fél.
A nők közül - mint feministák nem tartozunk udvariassággal nekik, s nem adunk elsőbb helyet férfiaknál - Batizfalvy Gizella végleg távozik. Nincs még szerződése, de elárulhatjuk, hogy lesz. - Debrecenbe szerződik a bájos művésznő. Ugyanott valószínűleg egy érdekes vendégszereplés is lesz közelebbről. Egy bájos fiatal kezdő debut-je. Batizfalvy Elzának hívják, a Gizella húgocskája...
...A kis Forrai Ferike, pardon, dr. Mayerné Freuder Franciska leveleket írt ide övéihez, túláradó boldogságról beszélő leveleket... Eddig is sok irigye volt a mi bájos volt szubrettünknek a színház táján, de mennyi lehet most.
A hercig Bércziné is nagyon vágyott férjével együtt Budapestre. Megunta Nagyváradot. Tegnap aztán kivételesen a földszinten ült. Egy pillanat alatt körülötte volt az egész színügyi bizottság.
- Ne menjen Budapestre, kérte egy újságíró, mert akkor sohse látjuk együtt a színügyi bizottsági tagokat.
És Bércziné itthon maradt, s ellenőrzi férje ura kaláberpártiit.
*
Miután pedig szokásaink ellenére színházi pletykákat terjesztettünk, egyszerre eszünkbe jut a nagy bűnbánási hét. És igaz emberi módra verjük melleinket minden cselekedeteinkért. Mert olyan haszontalanok vagyunk mi emberek, hogy nem tudjuk, tulajdonképpen mikor vétkezünk. Penitenciát tartsunk hát egész életünkért.
Szabadság 1901. március 31.