[Saját levelezőnktől]
Párizs, április hó
Él itt Párizsban, álmokon innen és álmokon túl, egy poéta. Automobilja nincsen, de van néhány száradt koszorúja, s volt neki egy cipőboltja is. Gringoire-ok nincsenek ma már. De ügyetlen, rongyos, nagy gyermekek ma is akadnak. Ügyetlen, rongyos, nagy gyermek ez a poéta is. Jacques Le Lorrain a becsületes neve. Nem mai gyermek és mindig egyforma gyermek. Fátumát is csak álmodja talán, mert az ilyen ügyetlen, rongyos, nagy gyermek mindig álmodik.
Író emberek értik, mit jelent az, ha egy írót jól ismernek és sokra tartanak - az írók. Jacques Le Lorrain-nak nincs oka panaszra. Alig volt húsz esztendős, s már költő-testvérévé fogadta Théodore de Banville. Mikor megjelent egy verskötete, Jean Richepin nyújtotta felé a babért. Becsülte Sarcey és diadalhoz akarta segíteni Alexandre Dumas.
Mindezek után pedig a publikum, amelynek könyveket illenék vásárolnia, a publikum, mely ítélkezik verses és prózai színdarabok fölött, a publikum jóformán ma sem ismeri Jacques Le Lorrain-t, aki pedig írt már színdarabot, verses könyveket, sőt regényeket is.
Kisebb és szerencsétlenebb nációk írói számára szinte kínálja magát szomorú vigasztalásként a Jacques Le Lorrain esete.
Az édesapja suszter volt Le Lorrain-nak. Ezelőtt nyolc esztendővel a párizsi lapok fura kis szenzációval pirítottak a publikumra. Egy zseniális francia poéta beleharapott a dikicsbe, hogy éhen ne haljon. Jacques Le Lorrain fölcsapott suszternek, s cipőboltot nyitott.
A modern Hans Sachs maradt, aki volt. Ügyetlen, rongyos, nagy gyermek. A cipőbolt megbukott és Jacques Le Lorrain visszajött kenyérért a literatúrához.
Azaz visszatért Dulcineához... A megsűrűsödött keserűségek egy órájában megszáll mindannyiunkat egy hirtelen sejtelem. Megreped sorsunk sötét kárpitja, s mi hirtelen látjuk, hogy mi már nagyon régen élünk, régiek a mi álmaink, a mi boldogságaink, a mi csalódásaink. Óh, ember az emberek között, bölcs a bölcsek között, néhai spanyol Cervantes!... Don Quijote, a szegény, a hős, derék lovag, az ügyetlen, rongyos, nagy gyermek, az álmodó, a bolond, ma is él.
Jacques Le Lorrain megtette magát Cervantes posztumusz hősének. Drámát, verses drámát írt Don Quijote-ról... Önmagáról. És akadt nagy csodaképpen színház, amely előadatta a darabot. A Victor Hugo-színház volt ez a színház. És azóta minden este áhitatos, nemes nagy publikumnak szaval az álmok lovagja:
Tudni akarjátok, ki vagyok? Halljátok.
Kóbor lovag vagyok, ki vad dühvel telve
Irtja a gazságot, s akinek a lelke
Átölel bús anyát, koldust, elesettet,
S szereti azokat, kiket nem szeretnek...
Hazátlan csavargó...
.........
Bolondja vagyok a napnak, égnek, térnek
S a szőke gyermekek bizó, kék szemének.
Még a rablókat sem vetem meg, ha hősek,
Büszke homlokuak, vidámak, erősek.
Kényszerből gyáva, hős vagy gyönge az ember
S mindenki annyit ér, amennyit tesz és mer.
Óh, mert mindenek fölött a lelke legyen nagyságos az embernek. Legyen sasszeme, széles homloka s magas, miként egy kapu. Legyen hatalmas, súlyos, hódító és ragyogó alakja. Legyen szíve tele remegő érzésekkel, s legyenek szemei telve borongó álmokkal...
És legyen egy Dulcineája. Erre pazarolja rá minden ékességét. És ha Dulcinea kirabol, megöl egészen bennünket, az övé legyen azért az utolsó álmunk, s haljunk meg szerelmes himnuszt zengedezvén róla...
Jacques Le Lorrain Don Quijote-ja elmegy Dulcineája kedvéért a rablókhoz, s bolond nagy hitével megindítja a banditákat, kik életben hagyják, s visszaadják Dulcinea elrabolt gyöngysorát. Don Quijote ujjong. Szidja a kishitű Sanchót. Rohan Dulcineájához s végzete elé. A bolond, álmodozó lovagot kineveti, megcsalja s megöli az ő Dulcineája. Ő nemes, nagyhitű bolond és álmodozó marad azért utolsó percéig, s egy hunyó, futó csillagnak kiáltja oda, hogy ő még mindig hisz, s Dulcinea, te csodás, tiszta, szent, fényes ábránd egyszer realitássá fogsz válni....
A verses dráma csodálatosan hatott és hat. Valami szent egyszerűség, ritmus és szinte félelmetes varázs árad a rímes, ékes alexandrinusokból. Mintha kilüktetne belőlök a fátum érverése, mely a maga megváltozhatatlan törvényei szerint futja és árasztja be a világi dolgokat s az emberi lelkeket. Kell élniök és vérezniök a Don Quijote-oknak! Kell és lesznek mindig Don Quijote-ok! Talán ezek az igaziak, a kiválasztottak, a valóban élők... Talán ezek... Talán nem...: A végzet rettenetes, a valóság elviselhetetlen és az álom gyilkos. De Don Quijote-nak örök élete van mégis, és Dulcineához visszatér mindig Don Quijote...
...Enfin, mintha Don Quijote megtörte volna a Jacques Le Lorrain fátumát. A poéta győzött. És győzött a Victor Hugo-színház, és győzött az irodalom, amelynek annyiszor jut a színpadokon Don Quijote-szerep... Talán nem is tud örülni a diadalának Jacques Le Lorrain. Mert különösek ezek a fatális, ügyetlen, rongyos, nagy gyermekek... És Don Qiujote is hiába hozta vissza a banditáktól Dulcinea gyöngysorát... Don Quijote hiába tesz mindent...
Pesti Napló 1904. április 28.
A. E.
18. A TŰZESŐVEL FENYEGETETT PÁRIZS
[Saját levelezőnktől]
Párizs, április végén
(Watren úr. - A modern Sodoma. - A feszület ellen. - A keresz és Szokratész pohara. - Greulinget sajnálják. - A rendőrség és a "házi mulatságok". - Somoskői. - Popescu Eliza anyja.)
Watren úr Neuilly-ben lakik, itt a szomszédban mindjárt. Mintha odahaza Kispesten vagy Budakeszen laknék. Watren úr e pillanatban bizonyára imádkozik, mindenekfölött a dicső szent Mihályhoz, aki régi védőszentje Párizsnak s akinek a lováról szomorúan énekelt a "Csikósbőrös kulacs" poétája, néhai való Csokonai Vitéz. Watren úr rettenetes, égi kinyilatkoztatás tudója. Tudja, hogy Párizst Sodoma és Gomorrha sorsa fenyegeti. A haragos egek tűzesőt küldenek Párizsra. Még azt is tudja, hogy Párizsnak tizenegy kerületét emészti meg az egek pusztító tüze. Éppen Párizs közepére éhesek a tüzes és haragos egek.
- Térjetek meg, istentelenek és gonoszok, - kiáltja ide Neuillyből, hol persze biztosságban van Watren úr. - Térjetek meg, mert az egek tüzes haragja tornyosul felettetek.
Ám Watren úr hiába prédikál, jajgat és imádkozik. Párizs nem akar megtérni. Az egekből egyelőre víz csurog, sok csurog, mindig csurog.
*
Drumont, Desmoulins és társai urak azt mondják, nem is volna csoda, ha Watren úr próféciája beteljesülne. Már a vízözön kevés volna. Tűzeső kell ide, mely elpusztítsa a republikánus szektáriusokat, radikálisokat, szabad gondolkozókat és szabadkőmíveseket. Ime, most már a feszületeket, képeket s a többi kegyes és vallásos szereket sem tűrik e sátán fajzatjai. Az igazságszolgáltatás termeiből, a hivatalos bürókból kiszórják a feszületeket.
- Legalább mint szimbólum, az emberi megváltás, önfeláldozás és igazság szimbóluma ihlessen meg benneteket a kereszt! És mit válaszolnak a megátalkodott gonoszok?
- A kereszt felséges szimbólum, de nem szuverénje a szimbólumoknak. Hát a Szokratész méregpohara? Hát a Giordano Bruno, Husz János, Jeanne d'Arc és annyi sok más máglyája? Az emberi haladásnak nemcsak egy mártírja volt. A keresztnek nincs privilégiuma...
És e blaszfémiára sem indul meg az egek haragja. Watren úr, mi lesz a tűzzel?...
*
Hisz már csak azért is megérdemelné a tűzesőt ez a modern Szodoma, mert nemcsak szereti és pártolja a bűnt, de valósággal megszenteli. Tavaly ősszel egy Greuling Frigyes nevű svájci kalandor megölte a kedvesét, a szép Popescu Elizát, egy Párizsban tartózkodó román színésznőt. Nemrégiben állott az esküdtek előtt Greuling. Húsz éves múlt ez a suhanc. Szép és elegáns fiú. Kisült róla, hogy közönséges "raszta", hitvány alak. Az esküdtszék előtt színészkedett, pózolt, verseket szavalt.
- Nem vagyok bűnös, - mondotta. - Csak egy bűnöm van: ennek a kornak a gyermeke vagyok, túlfinomult, betelhetetlen.
A terem telve volt elegáns hölgyekkel, s ezek a hölgyek majd fölfalták a szemükkel Greulinget, s mikor az esküdtszék bűnösnek mondta ki s tíz évre ítélte, egész Párizs méltatlankodott.
Mint ahogy méltatlankodott s méltatlankodik Párizs a Bulton-affér miatt is. Bulton angol piktor, kinek műtermében tizenkilenc urat csípett különös mulatságon a rendőrség. A magyar lapok - dicséret nekik - egészen röviden írtak volt ezekről az "antik orgiák"-ról, "fehér éjszakák"-ról, melyekről a párizsi lapok hetekig közöltek részleteket, brr! részleteket.
A rendőrség letartóztatta mind a tizenkilenc urat, s Bulton még mindig fogságban van, a többi is csak kaució árán szabadult ki. És Párizs dühöng.
- Hiszen ez rendőri omnipotencia!
- Mi köze a rendőrségnek egy "házi mulatság"-hoz?
Valóban úgy áll a dolog hogy a párizsi rendőrség nagyon is aktív mostanában. Talán nemsokára nem lesz már a régi Eldorádó Párizs azoknak, akik másutt kedvük szerint és biztosságban nem élhetnek. E tárgyban mint hivatott és zseniális embert Victor Veysey urat szeretném megkérdezni, aki a saját házában s igen előkelően él az avenue Carnot 10. száma alatt. Victor Veysey úr valamikor ismertebb nevet viselt, Somoskői-nek hívták. A hírhedt magyar kalandor azonban most nagyon zárkózott - főképpen honfitársaival szemben. Ami nem csoda. - Úgy mondják, hogy a honfitársak, kik Párizsba kerültek, többnyire meg akarták pumpolni. Szerettem volna beszélni a nevezetes emberrel, de ő bizony a levelemre sem válaszolt. Lehet hogy pumpoló magyart sejtett bennem is. Azonban erről s ezekről majd máskor, ha ugyan Watren úr jóslata addig be nem teljesül s meg nem emészt bennünket az egek tüzes haragja... Most még azonban egyre és egyre csak víz csurog az egekből... Szegény Popescu Eliza anyja is meggyilkolt leánya temetésén "modern Szodomá"-nak átkozta Párizst, s szintén tűzesőt emlegetett.
Pesti Napló 1904. április 29.
A. E.
19. SZINHÁZ-TRÖSZT és IRÓ-TRÖSZT
[A Budapesti Napló levelezőjétől]
Párizs, április 26.
Franciaország köztársaság ma még. Váltig dühöng ezen Paul de Cassagnac. Egyelőre nincs monarchája Franciaországnak. Csak egy. Ezt az egyet Alfred Capusnek hívják.
Alfred Capus monarcha. Sőt despota. Alfred Capus egy személyben: a doge és a "tízek". Félelmetes ennek az embernek a mindentudása és a hatalma - a maga birodalmában. Ez a birodalom pedig a színházak vidéke. Alfred Capus "Színház-ország" fejedelme, mivel ő a francia színpadi írók egyesületének a plenipotenciáriusa. Alfred Capus mindent lát és mindent tud. V. kisasszony, a kiváló fiatal drámai szende még csak nagy titokban alkudozik X. direktor úrral, Alfred Capus már tudja, lesz-e az alkudozásoknak eredményük vagy sem. N. direktor azon töri a fejét, miből fizesse ki holnap a művészek gázsiját, Alfred Capus már azt is tudja, ki fog kölcsönt adni a szegény modern és párizsi Rettegi Fridolinnak. Alfred Capus mindent tud, mindent megszagol. Úgy kell lenni, hogy ő a gondolatokon, a homlokráncokon, a mosolygásokon is megérzi a masztix-szagot.
Tegnap Alphonse Franck úrral beszéltem, a Gymnase színház szeretetreméltó direktorával. El volt keseredve, s nagy keserűségében éppen a próbákat ellenőrizte a színpadon. Nem tréfadolog az, mikor az embernek már majdnem a kezében van négyszázezer frank, s akkor jön egy kellemetlen és komoly úr, aki ridegen és szárazan adja ki az ordrét:
- Ön ezt a kis summát nem fogja elfogadni!...
Szegény Franck úr! S ráadásul pörölik. Még esetleg ő fog fizetni azért, mert nem fogadott el négyszázezer frankot. Alphonse Franck úr meg akart szabadulni néhány részvényesétől a színházának. No meg egy kis pénzt is akart volna, hogy a "Le Retour de Jérusalem" csinos sikere után még jobban utána vethesse magát a sikernek. A pénzt Roy úr adta volna. Roy úr, a tőkepénzes Roy úr, aki passzióval fekteti be a pénzét színházakba, s akinek suttyomban van is már két színháza Párizsban. Az "Athénée" és a "Folies Dramatiques".
Már-már egy harmadik színházat is szerzett volt Roy úr, a Bouffes-Parisiens-t, mely azóta már meg is boldogult, akkor azonban megakadályozták. Kicsoda? Alfred Capus úr. Most már iszonyú óvatossággal közeledett Roy úr a Gymnase felé, mikor értesült hogy Franck úrnak pénzre van szüksége. Megvolt az alkú, megvolt minden, s ekkor megjelent, Capus-Diabolus, s így szólt Franck úrhoz:
- Mi, a francia színpadi írók egyesülete, Önt bojkotálni fogjuk, ha azonnal nem nullifikálja azt a szerződést, melyet ön Roy urral kötött.
Franck kétségbeesve engedelmeskedett. Roy úr viszont pöröli Franck urat. Párizsi irodalmi és színházi emberek pedig miről sem beszélnek most másról, mint erről a kis afférről.
A francia színpadi írók egyesülete óriási hatalom. Alakult az írók védelmére a színházakkal szemben. Ma azonban már nagyon is nagy hatalom. Ma már a színházaknak kell gondolkozniok, miképpen védjék meg magukat az egyesülettel szemben, mely teljesen tirannizálja a színházakat. Mikor nő meg ennyire a magyar színpadi írók egyesületének a hatalma? Ma csak két színház van Párizsban, mely e hatalommal szembe mert szállani. A Roy úr két színháza az "Athénée" és a "Folies Dramatiques", melyeknek igazgatói Deval és Richemond urak. Persze, Alfred Capus itt is interveniált. A bojkott sem késett. Azonban Deval és Richemond uraknak szerencséjük volt. Találtak két írót, akik nem tagjai a színpadi írók egyesületének, de akik írtak a két lázadó színháznak olyan két kasszadarabot mint a pinty. Az egyik a "Le Prince Consort". Budapesten a "Királynő férje" címmel éppen most diadalmaskodik, a másik darab az "Une Nuit de Noces", mely nem rosszabb a címénél.
Éppen ez a siker bántja nagyon Alfred Capust, s ezért vigyáz a színpadi írók egyesülete, hogy Roy úr meg ne kaparintson még egy színházat. Majd csak eljön a sora - gondolja Alfred Capus - mikor leszámolhatunk a két lázadóval. - Színház-trösztöt nem fogunk tűrni!
Ez a színpadi írók egyesületének a jelszava:
- Nem engedjük át a kapzsi tőkének a művészet csarnokait. A színházak direktorai írók vagy művészek legyenek.
Ilyen kissé ósdi frázisokat dörög Alfred Capus úr. Elég jól riposztoztak Deval és Richemond urak, mikor gúnyosan ezt válaszolták:
- Jó, jó. De ne haragudjanak azért az író urak, ha a művészethez is kell pénz. Hiszen talán az író uraknak is jó dolog az, ha nekünk direktoroknak van, honnan adjunk pénzt.
Nincs is szó itt trösztről. Csak arról van szó, hogy a színpadi írók egyesületének fáj a merészség, amellyel eddigvaló föltétlen hatalmát ki merték kezdeni. "Roy ura" csaknem mindegyik párizsi színháznak van, s a fiatalabb francia írók nem a színházak trösztjét szidják, hanem az Alfred Capus úrék trösztjét.
Alfred Capus úr úgy beszél, mintha a párizsi színházak a pénzérdek mocskos vizeitől távol a művészet szent kristályforrásai volnának. Nincs az Alfred Capus egyesületében egyetlen ember, aki ezt komolyan hinné. Az irodalomnak nincs oka rettegni a színháztröszttől, mint ahogyan nincs sok oka örülni most, amikor az ő nevében működik egy tröszt. Az irodalomnak akkor lesz egy kis oka örülni, ha teljesül majd az az éppen párizsi jóslás, mely látja közeledni az üdvös elválasztódást amikor is majd kevesebb lesz a színház, több a mulató. A Roy urak siettetnék ezt az elválasztódást. Az Alfred Capus urak késleltetik. De a Roy urak nem beszélnek irodalomról. Mért beszélnek az Alfred Capus urak?...
Budapesti Napló 1904. április 30.
A. E.
Párizs, ápr. 30.
Ugye sztrájkolt a szilágysági vasút is, kedves szerkesztő úr? Két hét óta nem látok "Szilágy"-ot. Ugy-e sztrájkol mindenki odahaza, az én országomban? Mi, szegény magyar nomádok a nagy idegenségben iszonyú dolgokról fantáziálunk. Mi úgy sejtjük, hogy siralomvölgy a föld, melyet Magyarországnak neveznek. Úgy sejtjük, hogy vérben forog otthon minden szem, s husángot emelget minden kéz. Tegnap délután egy kis miniszteri segédfogalmazó, szeretetreméltó budapesti fiú, ki tanulmányút címén kószálgat külföldön, halálos sápadtsággal az arcán, állott előmbe a nagy bulváron:
- Meglásd, hogy odahaza kiüt a forradalom...
Rendes szimptoma ez a rémlátás minden magyar ember nosztalgiás lelkében. Egy barátom itt élt Párizsban, mikor Bánffy Dezsőt fojtogatta volt az obstrukció. A magyar lapok sorai között iszonyú dolgokat sejdített meg az én barátom. Ő is forradalomról fantáziált s haza akart rohanni, hogy beálljon honvédnek.
Így voltunk s így vagyunk most mi is. Én magam is - a nyomorék, a mindig lázas és beteg, akinek, hejh, elég sok a maga nyomorúsága is s akinek talán éppen a fantáziája a végzete - fantáziálok, hogy nagy a baj otthon s tűnődöm, hogy nem jó volna-e hazamenni...
*
De mégsem megyek haza. Pedig a grófnak igaza van... A gróf? A gróf szerencsétlen egy fráter. Magyar huszártiszt volt még nemrégiben, s nagyon vígan élt. Egy szép napon megállapította, hogy neki el kell hagynia Magyarországot. Ide jött Párizsba. Itt kóborog már a bulvárokon néhány hónap óta egy árva fillér s egy mentő idea nélkül. Valamely délelőttön behívtam a grófot egy nagy kávéházba az Opera táján egy pohár árpalére. Künn a teraszon gunnyasztottunk. A napsugaras tavaszban valósággal ficánkolt, tobzódott az élet. A fényes automobilok, kocsik szinte egymáson nyargalásztak. A gróf keserűen szürcsölte a rossz, keserű sört, s mondott valamit, amit ő nagyon bölcsnek ítélt s amibe ő egy reveláció fenséges ünnepiességét akarta önteni:
- Higgye el nekem, mélyen tisztelt uram, nincs más különbség Párizs és Nyíregyháza között, mint hogy Nyíregyházán valamivel ihatóbb ital a sör...
A grófnak igaza van, de én mégsem megyek haza. Lehet, hogy csupán enerváltságból, de lehet az is, hogy nem tartom érdemesnek egy fáradságos, hosszú útra azt a kis különbséget, ami a párizsi és a nyíregyházi, vagy mondjuk a budapesti sör között van...
*
Néha hazaáruláson kapom magamat. Fojtogatja a lelkem a keserűség, s nem birok egy szentenciával, mely újra és újra föltámad bennem s azt mondja, hogy semmi sincs jól odahaza minálunk. Érdekes dolog, hogy ilyenkor nem szidom a zsidót. Lehet, csak azért, mert azután szégyellném magam. Meg hát eszembe jut: az ördögbe is, vagy három esztendeig radikális-liberális és zsidószabadkőmíves lapot szerkesztettünk odahaza, csak nem cáfoljuk egészen meg magunkat!... No és más oka is van ennek. Kezdek Marxszal gondolkozni a zsidókérdésről. A zsidók jórészével még meg lehetne egy társaságban, igazságban, haladásban és kultúrában élni, de az a nagyobb baj, hogy a keresztyének legnagyobb része elzsidósodott... Valahogy félve és borzongva gondolok arra, hogy végre is csak otthon kell élnem és dolgoznom majd egyszer. Mi lesz akkor? Sok megalázást már nem igen fogok kibírni. Nálunk pedig úgy nevelik az írómesterség szerencsétlen fiataljait, hogy kézcsókra lépdeltetik elő, s mindent elkövetnek, hogy kiforgassák önmagukból őket. Kis országokban általában gyilkolják az egyéniségeket. Nálunk azonban valóságos hekatomba-rendszer van, s rettenetes, hogy a redakcióba került, nagy dolgokra termett talentumokból milyen rohamosan irtják ki éppen azt, ami e talentumokat talentumokká teszi: az újat, a színeset, az érdekeset és erőset...
*
Hiszen nincs is az jól, hogy az érvényesülés éppen azon az ösvényen a legnehezebb, melyen voltaképpen a piszkot, a lármát, a dulakodást, a piaci életet megvető lelkeknek volna szabad csak szálldosniok fölfelé, mind magasabbra. Egyszerűbben szólván: buta dolog, hogy írónak és művésznek kell éppen legtöbbet birkóznia. Természetes dolog tehát, hogy ott, ahol konszolidált kultúrállapotok nincsenek, azt az ösvényt, mely az eszmék és álmok embereit várja, ellepik az akrobaták, a kemény izmúak, erős inúak, vastag arcbőrűek.
No és nagy baj, hogy igen szegények vagyunk mi, Árpád fiai. Legenda szól arról, hogy Herczeg Ferenc fogatot tartott szinte félesztendeig, s Kiss Józsefnek örömkönny csillogott a szemében, mikor azt újságolta nekem, hogy alig három év alatt kétezer példányt adtak el összes verseinek gyűjteményéből a könyvboltosok.
Egy fiatal francia regényíróval diskuráltam ezekről a dolgokról. Hogy megmosolyogta ő ezeket a kicsi, magyar méreteket. Ötven-hatvanezer frankot keresni egyetlen könyvvel, vagy színdarabbal nem is esemény Franciaországban...
*
Nőne, nőne előttem a papiros-csomó. De ugye elég volt e párizsi szomorúságokból, kedves szerkesztő úr? Van, ugye, otthon is elég szomorúság?... Úgy tetszik: egyre nő Magyarországon azoknak az embereknek száma, kik reggelenként két ballábbal kelnek ki az ágyból, s akik még a harmatcsöppben is hibát lelnek. Lehet, hogy ezek a békétlenek igazságtalanok. De én beteg, mindig lázas, nyomorék ember azt vallom, hogy nálunk a harmatcsöpp sem egészen korrekt... Aki pedig Leibniz híveként nézi odahaza a dolgokat s e földi élet magyar rendjét, aki tehát derűs és megelégedett, nevesse ki ezt a kis írást, s magyarázza úgy, hogy beteg ember írta, aki egy kicsit poéta is s aki nagyon szomorú életet él a víg párizsi rengetegben...
Szilágy 1904. május 5.
Ady Endre
[Saját levelezőnktől]
Párizs, május elején
A "Comédie-Française"-nak új darabja van. Marcel Prévost írta. "La plus faible", ez a darab címe. Régen megitták az áldomását is ennek az új darabnak. A "La plus faible"-ről már jóelőre többet beszéltek és írtak, mint amennyit egy kevesebb szerencséjű író darabjáról egy befejezett, kétségtelen, nagy siker után. Mikor a francia írók egyesülete a maga szokásos évi lakomáját tartotta, Jules Claretie, a "Comédie-Française" igazgatója olyan tószttal üdvözölte az egyesület elnökét, Marcel Prévost-t, mely reklámja volt a "La plus faible"-nek. Mint a nő fölszabadításának lovagját köszöntötte Marcel Prévost-t, annak a közeledő emberségesebb kornak a prófétáját, melyben a nő nem lesz mindig la plus faible.
Az "Erős szűzek" írója azonban meglepetésben utazott ezúttal is. Új darabjában nincs egy homlokráncnyi lázadás. Az új kor prófétája fölcsapott kuruzslónak. A "La plus faible"-nél alig-alig írtak mostanában szentimentálisabb históriát.
Germaine odahagyja a férjét, s szeretője lesz Jacques Nervalnak, a kitűnő írónak. A kitűnő írónál nagyobb egoista aligha lélegzett még a földön. Nem lát s nem honorál semmit. Mibe sem veszi, hogy Germaine provokálta maga ellen a társadalmat, s ami súlyosabb: a társaságot, mikor elszánta magát erre a szabad szerelmi életre. Nem látja, hogy Germaine-nél különb asszonya senkinek sem volt még a világon, hogy Germaine megérti, átérzi, óvja, elősegíti, ápolja, imádja őt.
Pedig ott van mellettük a Nerval legjobb barátja, a csodálatraméltóan nemes Gourd, aki titokban, lemondással, szinte nem is emberi fölemelkedettséggel imádja Germaine-t s aki elégszer figyelmezteti barátját, hogy milyen kincset bír Germaine-ben. Nerval fél, hogy karrierjét tönkreteszi, ha nőül veszi szeretőjét. Egy párbajban súlyosan megsebesül Nerval. Germaine-t, a kétségbeesett, jajongó, halódó Germaine-t nem engedik a sebesült, imádott férfi ágyához. Nerval családtagjai, sőt Nerval nővére, Lebrun asszony, aki valóságos vipera a maga burzsoá erkölcsösségében és korlátoltságában, elhiteti Nervallal, hogy Germaine Gourd-nak a szeretője. A jámbor nézőnek véresre tépődik a szíve, míg végre kiderül a szerelmes, ártatlan Germaine-nek ártatlansága. Az új Margit nem pusztul el. Nerval, a kitűnő író, levonja a nagy konzekvenciát. Kigyógyul egoizmusából, belátja, hogy aki egyébként is gyönge, azt gonoszság volna minden nemességével, szerelmével úgy tartani maga mellett, hogy a világgal szemben még gyöngébb és még lealázottabb legyen. Ergo nőül veszi Germaine-t, aminek a csodálatraméltó Gourd örvendezik talán a legőszintébben.
Ez volna talán a morál is. A publikumnak s a kritikának nem volt sok kedve még ahhoz sem, hogy ezt a morált kihámozza a darabból. Az udvarias megállapodás az, hogy Prévost darabja nagyon érdekes és megható história. Akart-e vele egyebet is az író, aki szeret mindig reformátorként is jelentkezni? Ő tudja.
Egyik híres munkájában önmagát rajzolja Marcel Prévost. Az egyszerű lelkű, szántóvető ősök gyermekét, ki közbeeső, kikészítő generációk nélkül, egyszerre lesz komplikált lelkű, intellektuális életű, modern lény, eszmékkel harcoló kultúrember. Az ilyen lélek vibrálni fog mindig. Vibrálni és ingadozni. Marcel Prévost, aki tizenötéves korában a líceumban kikiáltott volteriánus volt, egzaltált és regulázhatatlan, réme a derék szerzetesatyáknak, aki élete elején gazdálkodott, földdel és borral spekulált, aki nyugodtan vallja be, hogy ő a falut szereti, s nem érzi jól magát Párizsban s emellett Párizsról ír mindig, aki volt pornográf és evangélista, aki a modern ember lelki és testi aberrációit néha szinte beteges gyönyörűséggel írta le, hogy egy új művében az emberi regenerálódásnak, fejlődésnek legyen a legkomolyabb apostola, - Marcel Prévost kiszámíthatatlan s érdekes lesz mindenha.
A "La plus faible" semmi. Egy vibráció. Egy szeszély. Azért érdekes, mert Marcel Prévost írta...
Pesti Napló 1904. május 5.
A. E.
Nincsen forradalmi dal sem, ha forradalom nincs, s a leglázítóbb nóta sem lázít, ha bátran és szabadon lehet bárhol énekelni. A Marseillaise-nél forradalmibb dal aligha van még egy, s a "Marsellaise" forradalmisága nemcsak histórikum, mert a nemzetközi, forradalmi szocialista pártok lefoglalták ennek a csodálatos, lángoló dalnak a muzsikáját s himnuszukat, az "Internationale"-t erre a muzsikára éneklik. És mégis a Marseillaise ma már udvarképes. Hogy ez egy kicsit különös, az most jutott a franciák eszébe, mikor az olasz király a Marseillaise-zel tisztelte meg az ő kedves vendégét, Loubet-t, a francia köztársaság elnökét. A Marseillaise és az olasz királyhimnusz váltogatták egymást a találkozáson, s a franciák csak most csodálkoznak, hogy mostanában a fejedelmek is megbecsülik a francia barátság kedvéért a híres forradalmi dalt, s a Kvirinálban vígan csenghetett ugyanaz a nóta, amely mellett sztrájkoló olasz munkások ezrei tüntetnek. E kérdés körül egész vita indult a francia lapokban. A rojalista lapok azt mondják, hogy most már csak az hiányzik, hogy a Carmagnole legyen udvarképes, melynek hangja romboló, fosztogató s gyilkoló ösztönt ébreszt a csőcselékben. Egy francia író elmésen szólott bele a vitába, s megnyugtatja az ijedősöket, hogy a nótáknak aligha lesz szerepük a jövő esetleges forradalmaiban. A kérdés annyiban érdekes, hogy íme az egykori forradalmi dalt ma egyformán hallgatják a királyi udvarokban és a szocialista tömegekben is. Ma már senki se reszket a Marseillaise hallatára, s talán valamikor a Carmagnole is jámbor nóta lesz. Csak szokásból, konzervativizmusból fognak az emberek ragaszkodni a néhai forradalmak tüzes dalaihoz. Mert - írja a francia író - bizonyos, hogyha valaha az anarchisták jutnak uralomra, ők is éppen olyan konzervatívek lesznek, mint mindazok, kiké a hatalom...
Budapesti Hírlap 1904. május 7.
[Saját levelezőnktől]
(Az avenue de Bois-de-Boulogne-on. - Veszedelmes tündérkert. A pénz, mely a másoké. - A Szalon. - Rodin új szobra. - Sarah Bernhardt pöre. - Az oroszok és a dekadens francia pénz. - Az a bizonyos méla akkord.)
Párizs, május elején
Sápadtan, szédülve, betegen vonszolom magam az avenue de Bois-de-Boulogne széles gyalogútján. Mintha két rohanó folyam árját bocsátották volna egymásnak. A fogatok, automobilok sokasága szemberohanó fekete hullámokként suhog egybe. Ezer helyről, ezer bántó fénnyel csillan vissza a májusi nap dühödt ragyogása. Veszedelmes májusi nap ez. Ez a suhogó, csillogó életű, csodaszép avenue veszedelmes tündérkert. Ide könnyen jön el légyottra a legdémonibb álomtündér: a Nihil, s miként Árgirus királyfi kertjében a csodafák, kinyílnak hirtelen az agyakban pompás és veszedelmes virágai a gyilkos ideáknak...
A "tett propagandájának" misztikus és félelmetes mániákusai itt nevelődhettek, e tündérkertben. Az anarchista ifjú lévitáknak okvetlenül ide kell jönniök ihletért és szent tűzért. Itt könnyen tanulja meg a kar a hajlást a bombavetésre. Mert, ha behunyom a szemem, úgy vélem, hogy itt a pénz zakatol: A pénz zuhog, csillog, liheg és ujjong itt. A pénz, mely a keveseké, a boldogoké, az erősöké. A másoké... A pénz, a pénz...
Tarka seregekben ömlik ki a nép a "Grand Palais"-ból, hol pár napja nyílt meg az egyik szalon s az arcokról pár perc alatt lemosódik mindaz, amit rájuk a friss, hatalmas képek és szobrok írtak. Itt, hol zuhog az élet, a fény, a pénz, nincs állandósága semminek, aminek pénzértéke nincs. Itt elvész a borzongás, a hangulat, az emelkedettség. Megsiketülnek a lélek fülei. Bent a "Szalon"-ban még áhítatban olvadtunk össze Rodin csodálatos, új alkotásával a "Gondolkozó"-val, borzongva, félve, sejtve, megkapva és megnemesedve. Itt kinn csak egy vad, bolond vágy ordítoz bennünk:
- Óh élni, élni! Gazdagnak lenni! Rohanni! Falni!...
Már nem vagyunk a régi, farizeusságunkban tiszteletreméltó lények. Már nem csinálunk titkot sem abból, ami különben sem volt titok:
- Csak pénz, pénz, sok pénz!
Már őszinték, becsületesek vagyunk, s minden kicsi vagy nagyszerű emberi dologra már magától is reá cseng a pénz refrénje.
- Mi szükség van a szalonokra manapság? A császárság alatt volt értelme. Akkor fény, pompa és sokadalom volt. Idejött a világ minden gazdag embere. Ömlöttek Párizsba a milliók. Ma már nem így van, s a szalonok haszontalanok. Csináljanak a művészek kisebb vagy nagyobb kiállításokat, vásárokat. A művészet nevében nagyon elegendők a múzeumok is...
Így beszélnek ma már az őszinte lények s a pénz diadalmasan és büszkén pöfög. És Sarah Bernhardt, a nagy Sarah, aki már annyira a halhatatlanságé, hogy no, akiről a novellákban úgy írnak, mint a monumentumokról, mint a Victor Hugo-szoborról vagy a Lánchídról, Sarah Bernhardt, kiről Párizsban azt beszélik, hogy a szalonjában egy nagy kínai porcelán-tálat megtöltet olvasatlan arannyal s ebből költenek, míg kiürül, hogy pár nap múlva újra és újra megtölthessék a tálat, - huszonötezer frankért egy valóságos cigánypört folytat most. A napokban fog megjelenni ő tudja hányadszor a bíróság előtt, s bizonyosan nem fog nyugodni addig, míg a bíróság az ő javára nem ítél. Pedig a nagy Sarah például az orosz sebesültek javára egy matinéval a színházában hetvenötezer frankot tudott összeszedni.
De hát szent célra, orosz célra lenni kell pénznek persze. A baráti és szövetséges muszkák francia kölcsönpénzzel háborúznak tudniillik, s ez a kis kölcsön mostanában mentőcsónakokra szorul. El is árult a francia sajtó a minap mindent. Egy orosz úriember egy politikai revüben nem nagyon hízelgően nyilatkozott Franciaországról. Azt írta, hogy Franciaország süllyed, s ma már csak a női divatban és az automobilsportban vezető nép a dekadens francia.
- Úgy? - zúgtak a párizsi lapok. - Hát Oroszország vajon vezet-e valamiben a kaviár-kereskedésen kívül? Mindenesetre kellemesebb dolog dekadens francia polgárnak vagy parasztnak lenni, mint nem dekadens orosz polgárnak vagy muzsiknak... Hanem a pénzünk nem dekadens ugye?
"...így, így... Jól is van ez így." A place de la Concorde-on vagyok, mikor keserű békességgel így szavalok magamban. Vánszorogva menekülök, nehogy elgázoljanak a rohanó kocsik, s nem akarok ma több esetén tünődni a pénznek. Minden eset az övé. A kicsiséges és nagyszerű. Rodin megfaraghatná a pénzt. Borzalmas és megrendítő figura volna bizonyosan. És szembe kellene állítani a "Gondolkozó"-val...
Pesti Napló 1904. május 12.
A. E.
[Saját levelezőnktől]
Párizs, május 22.
Ha olvasnák még az emberek az állatmeséket, gyilkosan szép állatmesét gondolnék ki a Tuilériák mesetermő kertjének valamelyik elfödött zúgában. Beborítana e kert májusának titkos melankóliája, de én nem lágyulnék ám el. Véres és mézes szájjal arról mesélnék: be jó dolog kutyának lenni. Mert magasztos és jó állapot a kutyaállapot. Önzetlen, becsületes szimpátiát csak a kutyák habzsolnak e földi életben. Övék a nyugodt szemlélődés, a gondtalanság és a nyugalom. És milyen szabadon és merészen ugathatnak!... Ők most a másik sarkán vannak a Tuilériáknak. És idáig zúg különös és hatalmas kórusuk. Az előbb pedig ott kóborogtam előkelő celláik utca-sorában. Ott volt egész Párizs. Tudniillik minden lézengő amerikai, minden kóbor angol, minden kopótartó mágnás, minden kutyaimádó hölgy, minden vörös ruhás pecér, minden hivatásos ebkereskedő s minden okosabb foglalkozások híján levő alak. Ott voltunk tehát nagyon sokan. Megnyitották a párizsi kutyavásárt.
Valami furcsa meghatottsággal járja be az ember a kutyák e hirtelen városát. Bolond és komor raja kél bennünk az ötleteknek. Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget revelál egy toy-terrier ebecske, s egy saint-bernardi óriás kutya.
Az előkelő s elővigyázóan és erősen parfümözött hölgyek aligha gondolnak ilyen ostoba dolgokra. Valósággal seregesen sietnek a luxus-kutyák pavilonjába. Nagyon méltóságos, diszkrét és finom hely ez. Illatos párnáikon, selymes ágyacskáikban pihennek sorban a legkékvérűbb kutyácskák. Olyan szépek, olyan előkelőek, s olyan betegesek mind. Egyik-másik kis eb szemének nyugtalansága, csodálatos tüze valósággal megdöbbent bennünket. Mintha ez a nyugtalanság és tűz szenvedő, modern, asszonyszemekből költözött volna oda. És csönd van az előkelő pavilonban. A pettyes és más színű dalmát kutyák, a pomerániai luluk, a yorkshire-terrierek, toy-terrierek, havannai ebecskék, a ruby spanielek, brüsszeli kutyácskák, stb., stb. már nem is ugatnak. Ők a leglágyabb s legelfinomodottabb lényei a világnak, kik becézés nélkül elpusztulnak.
Szinte az őserő, a természet megnyugtatását sóvárogjuk, mikor kimegyünk e félhomályos kutyaszalonból. És csakugyan, a saint-bernardiak, terreneuve-ök, bulldogok, mastiffok, montagne-iak, setterek, stb. széles utcája torkoll ide. Majd megsiketülünk e hatalmas állatok hangversenyében. Az utca végén ijedten állunk meg. Hohó, a "sárga veszedelem" komoly dolog. Már kutya-országban is okkupál a sárga fajta. Egy sereg mongol fajtájú kutya van a kiállításon. Egy pár félelmetes, gyönyörű, vad schow-schow kutya kalodái előtt seregesen állnak a nézők. Aztán a többi utcán szinte hihetetlen varietása a kutya-fajtáknak. Legékesebb a kopófalkák utcája. A kopó-ólakon nagyon régi és egészen új históriai nevű urak nevei ragyognak...
A kutyapavilonok közt a nagy vizsga folyik. Elő-elővezetnek néhány kutyát egy-egy fajtából. A díjak ítélése ez. Itt folynak a kutyavásárok is, itt végeznek emberfölötti munkát, hogy hű fotográfiát adjanak egy-egy, a masina előtt nyugtalankodó kedvesről. És itt kelt kellemetlen borzongást, itt utálatosodik meg a csók, az igéző, a fölgyújtó, a sokat megénekelt és áhított. Kutyácskák kapják édes, piros női ajkakról...
És egy kis szomorú csömörléssel szaladunk a művészet szent csarnokába. Igen, a művészet szent csarnokába. A kutyavásáron műtárlat is van. Képek, rajzok, szobrok. Olyik darab neves művész alkotása. Állatképek, állatszobrok. Vadász- és sportjelenetek, kutya- és más állat-idillek. Egy állatvédő öreg nő két kis kutyával járja be a tárlatot. A kis kutyák csakugyan érdeklődnek egy-egy műdarab iránt. Egy kis tréfás szobormunkát meg is ugatnak: egy csimpánz játszik egy kutyával, vidám talapzatán a szobornak. Az öreg nő a kutyák artisztikus nevelésének az apostola, és sokan vannak ilyenek a kiállításon. Ezek azt magyarázzák, hogy elérkeztünk immár oda, mikor a művészetet meg kell osztanunk az állatokkal, legelső sorban a kutyákkal, akik már éreznek és - értenek is...
...Most a Tuilériák túlsó sarkán vagyok. Ide hallik a kutyavásár lármás muzsikája. Az új "jövő zenéje". Melankólikusan, bús csúfolódással hajlonganak, sóhajtoznak a Tuilériák májusi teherben hajladozó, lombos fái. Hahó! Valaha e tájon fölfordult és vérbefulladt egy világ azért, hogy az emberek emberiebben s jobban éljenek. S ma már mennyivel emberiebben s jobban élnek - a kutyák!...
Pesti Napló 1904. május 25.
A. E.
[Párizsból írják nekünk:]
Fölöttébb érdekes irodalmi ünnepet rendeztek a minap Franciaországban. Az ünnep csöndes volt, de megható és méltóságos. A hivatalos francia irodalom nem ünnepelt az ünneplőkkel, s nem is ünnepelhetett. Mert ez az ünnep azt jelentette, hogy ötven évvel ezelőtt francia irodalom született a - francia irodalom ellen. Szinte egyedülvaló jelenség ez a népek szellemi életében. Ötven évvel ezelőtt összeállott hét fiatal francia író. Mindannyian Délről valók, a napfényes, dicsőséges, regés Provánsz-ból, a trubadurok hazájából. A hét fiatal író kimondotta, hogy gyalázatosság volna, ha meghalna a trubadurok nyelve, Provánsz nyelve, a langue d'oc. És e hét fiatal író megcsinálta a páratlan munkát: föltámasztotta a provánszi nyelvet, új irodalmat teremtett a hatalmas francia irodalomban. A nagy munka első harcosa, a provánszi iskola, a "félibrék" vezére Frédéric Mistral volt. Ő volt a legerősebb, legnagyobb talentum. Ötven esztendeje ennek. A hét úttörő közül ma már csak Frédéric Mistral és Alphonse Tavan élnek. De már ismeri a világ a provánszi irodalmat. Lassankint a hivatalos francia irodalom is belebékült a csodálatos szecesszióba. Mistralnak két verskötetét megkoszorúzta az Akadémia, s arról is többször volt szó, hogy tagjai közé választja, ami ellen Mistral mindig szerényen, de állhatatosan tiltakozott. Azonban a provánszi irodalom még mindig lenézett egy kicsit Franciaországban, holott például német nyelvre le van fordítva csaknem minden műve Mistralnak, s a híres Mireille kötetről úgy emlékeznek meg a német iskolákban, mint a francia irodalom egy remekéről. Az ötvenéves évfordulón almanachot adtak ki a provánszi írók. Ez az almanach fölsorolja azt az immár nagyon hatalmas írósereget, mely a lenézett langue d'oc-ot majdnem riválisává teszi a francia nyelvnek. Szerény, csöndes volt lent Délen az ünnep. Párizsban alig vettek róla tudomást. Mistral, az aggastyán, a nagy költő, a fáradhatatlan apostol volt az ünnep középpontja. Az ünnep alkalmából Mistral gyönyörű ódát írt, melyben Provánsz dicsőségét, s a trubadurok nyelvének örökéletét énekli meg.
Budapesti Hírlap 1904. június 2.
26. AZ ANARCHISTÁK GYÜLEKEZETÉBEN
Párizs, június 5.
Piszkos nádszékeken szorongunk. Piszkos Pierrot-k és Pierrettek integetnek suta arccal a falakról. Farsang idején olcsó bálterem ez a hely. Ma este azonban nagy szenvedélyek forraló műhelye. Ma itt túlzúgják azt az utcalármát, mely a nyitott ablakon bezakatol. A párizsi kommunista anarchista apostolok tartják ma itt hegyi beszédeiket - a pódiumról. Soha piszkosabb teremben ennyi nagy ego. Csodálatos fejek, bizarr figurák, sustorgó különös lárma. Fehérhajú öregek, kik ifjú ördögök voltak a kommün idején. Pergament arcuk csupa szöveg, csupa telerovás. Fáradt, de erős férfiak. Fejük erős, kemény, hajló, komor fejük falakat tudna törni. Öreg proletárnők, illatos, fehérarcú dámák, hosszúhajú elvadult ifjak, rózsásarcú varróleányok, szemüveges diákkisasszonyok tolongnak, szorongnak egymás mellett. De nem. Így nem lehet ezekről írni. Ez nem publikum, mely összeverődik s összefoly. Itt mindenki valaki. Itt mindenki egy forrongó világ...
A pódium szabad. A háborgó lelkek kvéker-gyülekezete ez. Kinek a lelkét megreszketteti a szenvedély, fölugorhat a magas deszkákra.
- Itt nincs elnök, itt nincs házirend, ez az anarchisták gyülekezete.
Ezt kiáltja ide nekünk egy indus arcú, villogószemű, hosszúhajú apostol, és ez a kiáltás a beharangozó. Aztán észre sem vesszük, hogy ki áll előttünk. Ömlik reánk az igéknek forró zuhataga.
- Aki nincs velünk, az nekünk gyilkos ellenségünk.
- Azért vagytok nyomorultak, mert gyávák vagytok.
- Minden választó konzervatív.
- Minden hívő és minden hazafi szipolyozó álnok...
*
Csodálatos jelenetek. Egy kékzubbonyos férfi mankókon biceg föl, kínlódva a magas deszkákra. Mintha Bakunin elevenedett volna meg. Mellét veri hosszú szakálla, vér futja be két dühös szemét. Kiabál:
- A jó, a szent Lujzának, Michel Lujzának nincs itt maradása. Ezelőtt három nappal a párizsi rendőrség kitoloncolt egy leányt csak azért, mert a bátyja a mi testvérünk, anarchista. Ebben a kicsi Párizsban nekünk nincs helyünk. A híres respublika, a demokrata Franciaország, nemsokára rendőrállam lesz, mint akár Oroszország, Poroszország és Ausztria. Hát ezért alkudtak meg a szocialisták? Nekik is csak a hatalom kellett. Gyönyörű radikálisszociális kormányzat...
Ezután egy fiatal munkás önti ki lelke fölgyülemlett keserűségét:
- Ti itt kiáltoztok és dühöngtök. De ott künn az életben megalkusztok az elnyomókkal. Mi a legtöbb, amit ti mertek? Sztrájkoltok? No ez dicső dolog is. A legtöbb eredmény: negyven szantim béremelés s egy órával több munka naponkint. Ne alkudjatok! Ha a proletárok sztrájkba lépnek, ne engedjenek. Haljanak meg inkább éhen!... Ne alkudjanak.
Most a poéta jön. Elegáns fiú, a legutolsó divattal öltözött. Taps fogadja. Már jól ismerik ezt a sápadt, villogó szemű ifjú embert. Gyújtók, gyilkosak a versei. Az Istenről, a hazáról, a papokról, a hívő jámborokról szólnak. Néha olyan maró, olyan káromló egy-egy harsogó strófa, hogy egy-két gyöngébb, jámborabb ember megborzad s közbekiált...
A zaj elül, s jönnek a pódium új hősei sorban. Egyik-másik fanatikus mintha eszelős volna.
- Ha az ember éhezik, szabad lopnia, - kiáltja az egyik. Én Madagaszkárban éheztem és loptam. Bezártak. Kiszabadultam, s most itt vagyok.
Nem mond többet. Ez nem német gyülekezet. Nem vonják le minden kis esetből a morált...
A szomszédban valami orfeum van. Rekedt női hang énekel egy szemtelen sanzont. A nyitott ablakokon a villamosok tülkölése, automobilok, kocsik lármája árad be. Csak egy percig halljuk néha mindezt. Aztán fölissza ezt a sokféle zajt a fülledt terem forró, lázongó zsivajgása. Az idő már éjfél körül jár. Nem távozik senki. De a rend már fölbomlott. A piszkos nádszékeket fölrúgják. A pódiumon még egyre váltogatják egymást a prédikátorok. Egyszerre csap meg aztán hirtelen mindenkit a bágyadtság. És a forró terem népe két perc alatt kiömlik a hideg utcára. Egyszerre az orfeum vidám, durva, mámoros népével. A kávéházak telvék. Az éjszakai Párizs májusi izgalommal nyüzsög. Semmi sem mutatja, senki sem tudja, hogy néhány száz tüzes, lüktető fejet kuruzsol most a friss utcai levegő. C'est tout. A világnak pedig ez idő szerint esze ágában sincs fölfordulni...
Pesti Napló 1904. június 9.
A. E.
27. PÁRIZSI TÖRVÉNYSZÉKI KOMÉDIÁK
[Saját levelezőnktől]
Párizs, június 10.
A bíró elé furcsa embert vezetnek. Nagyon elnyűtt, nagyon elvadult, nagyon szomorú embert. Kopott ruhája remekbe szabott lehetett valamikor tán. Úgy lépeget a furcsa ember, mintha megszállta volna a szalónok reminiszcenciája. A haja kócos, zilált. Az arca szőrtartó. És mosolyogni próbál ez a figura. Olyan szomorú és olyan szánandó. A szemei zavarosak, de meg-megvillan bennük a valamikori értelem. Rekedten, akadozva válaszolgat a bírónak. Keresi azonban a csinos és sima szavakat. Közveszélyes csavargás a vád. A rendőr, ki egy sötét éjjeli órában a Szajna-balpart egyik csöndes utcájában vállára tette a kezét az elnyűtt, elvadult, szomorú embernek, esküdni merne, hogy az éji vándor gonosz tervekkel leskelődött egy ház nyitott ablaka alatt. Másodszor áll már a bíró előtt ez a szomorú figura. A bíró szigorúan szól rá:
- Most sem akarja megmondani a nevét?
- Semmi esetre, bíró úr. Harmincnyolc éves vagyok. Lakásom és foglalkozásom sincs. Ez minden, amit mondanom lehet.
- De mondja meg legalább az okát ennek a konokságnak. Miért titkolja el, hogy ki volt, s hogy hívják?
- Mert van egy bátyám, akit Franciaországban nagyon ismernek, s akinek nagyon előkelő pozíciója van. Tőlem ugyan nem érdemelne meg sok kíméletet, de ő érte hallgatok. Az ő nevéért, a közös nevünkért...
...A bíróság nyolc napi fogházra ítélte a különös delikvenst, aki nagyon elegánsan akart meghajolni a bíró előtt s azután vonott, nehéz járással, szomorúan tűnt el az őrrel az ajtón...
*
Jalis úr orosz ifjú ember. A Sorbonne hallgatója. Mikor kitört az orosz-japáni háború, Jalis úrban fölébredt a muszka hazafi. Orosz vereségekről jöttek a dróthírek, s Jalis úr hazafias szíve vérzett. Nem sietett azonban Mandzsuriába, hanem papirosíveket szedett elő, s gyűjtést indított az orosz sebesültek javára az "orosz-francia diák-szövetkezés" nevében. A derék oroszbarát párizsi polgárok léprementek. Jalis úr könnyen szedett össze ezer frankot. Ekkor vesztett rajta a dolgon.
- Nem szégyenli magát? - kiáltott rá szigorúan a bíró. Egy intelligens orosz ifjú hitványságra használja föl a maga orosz voltát saját nemzete katasztrófáját!... Szégyen, gyalázat!... Mire költötte el a pénzt?
- Meghívtam három honfitársamat, s elmulattuk egy éjszaka...
- Hát egyszerre költötte el az összegyűjtött pénzt?
- Egyszerre. Olvastam a lapokban, hogy odahaza úgyis elsikkasztanak mindent, aminek a harctérre kellene jutni. Elkeseredtem...
...Három hónapot mértek Jalis urra, de alkalmazták a Bérenger-paragrafust és az orosz hazafi szabadlábon maradt...
*
Válópöröket tárgyalnak s a terem zsufolásig tele érdeklődővel. Egy szép, fiatal asszonyka válni akar a férjétől. Az asszonyka szülei is megjelentek, s együtt próbálják előterjeszteni a nehéz és kényes válóokot. Három éve ment férjhez az asszonyka, s azóta, mindmáig, a férje-ura a leghihetetlenebb és a legfeleslegesebb respektussal viselkedett vele szemben. Az elnök nagyon komoly arcot vág. Az ügy bizony kényes, s azonnal utasítja a teremszolgákat: gondoskodjanak, hogy a leányok hagyják el a termet.
Öt perc szünet után folytatnák a tárgyalást, de az asszonyka nincs sehol. Künn a folyosón találták meg. Azt hitte tudniillik, hogy minden leánynak kötelessége kivonulni...
*
Mióta a francia igazságszolgáltatás termeiből eltűntek a feszületek, gyakran próbál zenebonát csinálni egy-egy ügyvéd, vagy pörös fél. Egyik párizsi polgári bíróság előtt a derék és istenfélő Tinsaud úrnak kellett volna esküt tennie, Tinsaud úr azonban kijelentette, hogy ő csak feszületre esküszik.
- Van önnél olvasó? - kérdezte a bíró.
- Van.
- Vegye elő, s esküdjék annak a feszületére.
- Azt nem tehetem, bíró úr. Én gyarló, bűnös ember vagyok. Az én olvasóm feszülete nem méltó arra, hogy esküt tegyenek reá...
- Látja-látja Tinsaud úr. És a vallástalan, istentelen kormány feszületére esküt tenne?...
Tinsand úr derék, jóravaló ember, de nem túlságosan értelmes. Zavarba jött, nem tudott válaszolni s esküdött - feszület nélkül...
Pesti Napló 1904. június 14.
(a.)
[A Budapesti Napló levelezőjétől]
Párizs, június 18.
"[*R'*] bas la calotte!" Az új enciklopédisták rövidebben beszélnek, mint a régiek beszéltek. "Le a papi süveggel!" Ez a harci kiáltás, ez a haditerv, ez a taktika, ez a program, ez a cél. A kongregációk ügye bagatell. Mit beszél Combes? Mindegy. Nisard visszatérhet Rómába vagy Párizsban maradhat. Januárban akár megindul a nagy válópör Egyház és Állam között, akár nem indul. Az opportunus szocialisták és a nem alkuvó radikálisok beverhetik egymás fejét vagy puszilózhatnak. Ami a francia lelkekben manapság lázong, az ellen nem tehet sem Combes, sem Nisard, sem Jaurès, sem Clemenceau semmit. "[*R'*] bas la calotte!" Most már akár treuga dei-t köthetne az Egyház az ő legidősebb és legrakoncátlanabb leányával. Készülhetne törvény, mely az iskolát visszaadja a papoknak. Jöhetne már a legfeketébb kormány. A fölidézett szellemek nem értik a tréfát. Ami manapság a francia lelkekben lázong, csak egy rövid kiáltásban tör olykor ki: "[*R'*] bas la calotte!" De ez a lázongás iszonyú bizonyossággal készül valamire, amire ma még Combes, Jaurès és Clemenceau sem mernek gondolni. A leszámolás, a nagy leszámolás komolyabb és végzetesebb lesz, mint ma a legpapramorgóbb franciák hiszik. Nemcsak a pápa fog itt majd csatát veszteni, akit különben a mindenkihez szeretetreméltó Rochefort ismét lemarházott a múlt héten. Nemcsak az egyház, nemcsak a papság; Az új enciklopédisták kevés könyvet írnak. Rövid a programjuk. De ők leszámolnak minden dogmatikus religióval.
A távirati ügynökségek és laptudósítók csak az előkelő lármák hírét kürtölik világgá. Ami ma Franciaországban forr s készül, az gyilkos ital. Olyan, mint a denaturált szesz, melyet "esprit de diable"-nak nevez a francia. A francia diplomata és képviselő urak asztalán ez likőrnek látszik.
Ám kérdezzék meg azokat, akik az elmúlt héten Bretagne-ban jártak. Megváltozott a világ. A bigottság e klasszikus földjén hiába lázítanak, fanatizálnak immár a harcias abbék. Ólmos botokkal hiába gyűl össze ezer vad bretagne-i suhanc. Ma már Bretagne-ban sem a hívők a fanatikusak, hanem a hitetlenek. Ők lázongnak, ők támadnak ma már. S ha a fanatikus hívők kálváriát emeltek Renan szobra kiengeszteléséül, hát most már őrizniök kell éjjel-nappal, hogy le ne rombolják a fanatikus hitetlenek.
A francia szabadgondolkozók egyesülete csak néhány hónap óta sok-sok ezer új tagot kapott. A vidékről egyre-másra jönnek a hírek hogy a szabadgondolkozók ájtatos gyülekezeteket, processziókat vernek szét. Népgyűléseken lassanként már közhely lesz, hogy "mi elsősorban a klerikalizmus és a katolikus egyház ellen küzdünk, de küzdünk egyszersmind minden vallásos babona ellen..." A múltkor egy népgyűlésen olyan istenkáromló verseket szavaltak, hogy mellettük Voltaire műveit be lehetne sorozni az egyházi atyák írásai közé. Jelen voltam egyik párizsi kerület "republikánus, szocialista és antiklerikális ifjúságá"-nak egy összejövetelén. A legkomolyabban tárgyalták, hogy majd annak idején melyik párizsi templomot milyen közcélú helyiséggé kell átalakítani. Azt azonban már most kívánják, hogy a Sacré Coeur-zárdát és templomot a "nép házának" rendezzék be. És az magyaráz és sejtet legtöbbet, hogy a fiatal francia generáció csaknem egészen az enciklopédisták táborában van. "[*R'*] bas la calotte!..."
"[*R'*] bas la calotte!" Az ember megérti, hogy maga Jaurès is megijed-e nagy sietségtől. Ám ma már késő volna a lefúvás. Mint késő lett volna a régi enciklopédisták föllépése után. "A bas la calotte!" Franciaországban néha veszedelmesen komolyan értik a jelszavakat. A francia forradalom egyik híres zsurnalisztája egy napon új rovatot nyitott a lapjában, melynek ez volt a címe: "Beszélgetés a lámpavassal". Néhány nap múlva a lámpavasak divatba jöttek...
Budapesti Napló 1904. június 19.
A. E.
Párizs, június 22.
A párizsi teológusok marakodnak egy ióta miatt, miként a bizánci teológusok marakodtak, miközben ante portas állott már a török. A párizsi teológusok ez idő szerint színházigazgatók, színpadi írók és színészek. Mindannyian immár csak teológusai a drámának és nem apostolai, bizony nem. Baj van. Érzik, sok az eszkimó és kevés a fóka. Sok a kritika és kevés az objektum. Sok a tépődés és kevés a hit. Ilyenkor kerekednek felül a teológusok. Az elégedetlenek, lelketlenek, szőrszálhasogatók és marakodók.
A színházigazgatók azt állítják, hogy kontárok az írók és csepürágók a színészek. Az írók kardokat fennek a színházigazgatók kufár hada ellen, de beismerik, hogy hitványok a komédiások is. A francia dicsőffylórántok pedig átkozzák a nyomorult rabszolgatartókat s a még nyomorultabb komédia-írókat egyaránt. Szünetek alatt az ádáz ellenfelek összefognak, s közösen szidják a publikumot. A színházak trösztre készülnek az írók ellen. Az írók bojkottálják a lázadókat. Néhány igazgató farizeus arccal az írók közé áll. Egy sereg író pedig szecessziót csinál s fölkínálja magát a lázadó színházigazgatóknak. A színészek rettegnek. Még a Comédie Française-ben sem gyöngy az élet. Fogy az osztalék. A magánszínházaknál pedig minden pillanatban beüthet a krach... És míg a színházak omladozó, ősi várában így zúg a testvérharc förgetege, vidáman és erősen, győzedelmes reménységgel üt tábort a vár előtt s készül a diadalünnepre - a café-chantant...
A publikum tudniillik nem hallja meg, hogy szidják. Nem szól semmit. Nem mondja meg, hogy a műsor rossz-e vagy a komédiázás, az írók nem tudnak-e írni vagy a hisztriók nem tudnak-e játszani. A publikum nemes és megdöbbentő egyszerűséggel bevonul a café-chantant-okba, music-hallokba, cirkuszokba.
Az Opera, a Comédie-Française, az Odéon konganak az ürességtől. A Folies-Bergere-be, Moulin-Rouge-ba, Parisianába, Olympiába néha drága pénzért sem lehet jegyet kapni. A színházak évi bevétele alig-alig nő valamicskét vagy tizenöt esztendő óta. Némelyike pláne megrendítően zuhan. Az Operának 1894-ben még több mint három millió frank volt az évi bevétele. A múlt évben már jóval kevesebb három milliónál. Pedig a publikum jóval növekszik. A Nouveautés, Palais-Royal s még néhány színháznak egyre kevesebb a bevétele. De a Moulin-Rouge 1902-ben még csak háromszázezer frankot szedett be s tavaly jóval többet egy milliónál. Az Olympia, a Folies-Bergère hat színházat eltarthatna a jövedelméből. A publikum jó nagy része nem óhajt több és mélyebb szenzációt, mint amennyit egy olcsó revü s egy könnyű operett adhat. Ez is sok. Az akrobaták és clownok a kedvesebbek. Ő általuk vágyakozik és telik be a modern átlag-ember.
De minderről mit sem akarnak tudni a teológusok. Ők az iótán marakodnak. Szabad-e két szinigazgatónak ugyanegy helyről kérni kölcsön-pénzt? Játszhatnak-e egy színházban más darabot is, mint amit a drámaírók egyesülete szállít? A teológusok e problémákon tépődnek és tépik egymást. Olykor íródik egy dráma, s megbukik egy dráma. S öt drámabukásra átlag megbukik egy színházigazgató. A sikerért ma egy drámaírónak vagy a zsidót kell ütni vagy a legutcaibb témákhoz fordulni vagy olyan disznókodást végezni, amivel lefőzzön minden eddigvaló disznóságot. Néha-néha egy-egy német, spanyol vagy olasz szenzáció-dráma csinál egy kis zajt, de a drámaírók egyesülete nem tűri az idegen-kultuszt sem.
Most miként áll a harc? Már írtunk volt erről valamit egy cikkünkben. Néhány színigazgató föllázadt a drámaírók egyesülete ellen. Közös pénzzel szövetségbe akar lépni. Pár nap óta már íróik is vannak. A drámaírók egyesületének elégedetlenjei szecedáltak, új egyesületet csináltak s rendelkezésükre állanak a lázadó színházaknak. A harc tehát még csak most kezdődik. A saison morte alatt sem fog ez az ádáz harc pihenni. Készülnek egymás kiéheztetésére a színészek és az írók.
A café-chantant pedig elkönyveli a maga millióit és - igazságát. Mert a közönség a café-chantant-nak ad igazat. És tíz év múlva a párizsi színházak feléből café-chantant lesz...
Budapesti Napló 1904. június 25.
A. E.
Párizs, június 25.
Párizsnak ez idő szerint kacsa a szenzációja. Nem is kacsa, hanem a kacsa. A valóságos, a pompás húsú szárnyas állat, igen. Óh, boldog irigyelni való ez a Párizs. A maga jókedvének, pikantéria és szenzáció-éhségének kedvesen, könnyen és olcsón szerez táplálékot. Egy kacsa megteszi neki azt, amit máshol egy spanyol bikacsorda sem. Egy kacsa, egy veréb, egy érdekes és mulatságos kacsa vagy veréb...
A kacsa drága pecsenye Párizsban. A hall-ok, a vásárcsarnokok legfőbb ékessége s drágaságai közül való a kacsa. Szinte azt lehetne mondani: szent madár. No, pláne a roueni kacsa. Ezért még veszekedni is érdemes. És mégis egész Párizs mulat most szegény vicomte d'Avenel-en, aki napok óta veszekszik a vásárcsarnokok kofáival. A vicomte finom úr, kedves úr, okos úr. Író és tudós. Szó volt arról, hogy az Akadémia tagjai közé választja. És íme, milyen fatális heccbe keveredett bele a szegény vicomte. A roueni kacsa miatt. A vicomte azzal vádolta meg a vásárcsarnokokat, hogy az, amit ők nagy garral és büszkén roueni kacsának hirdetnek és árulnak, méreg, sőt biztos méreg. Elpusztul, aki a vásárcsarnokok roueni kacsáiból jóllakik. Vagy legalább is kéznél kell tartania a háziorvosát.
Szegény vicomte. Napok óta hull rá a piszok. A kacsa-kofák nyilatkoznak, nyílttereznek, pörölnek. A vicomte-nak pedig szomorúan kell beismernie, hogy a Jockey-Club finom, selyemkötésű szótára semmit sem ér a vásárcsarnokok erőteljes szótárával szemben. És látnia kell, hogy Párizs ő rajta mulat. Ő rajta, aki Párizs érdekében emelt szót. Hiszen a roueni kacsa már-már a ciánkálival van egyenrangban Párizs-szerte. Már helyet kapott az irodalomban is. Kivált azóta, hogy Sardou majdnem belepusztult egy ebédbe, melynek klu-ja a kacsa-pecsenye volt.
És mikor itt Párizsban javában mulatnak a kacsán, érdekes apropóra érkezik meg a "Pesti Napló" Tábori Róbert tárcájával, a "Kacsafá"-val. Ahá! Hisz a levegőben kell lenni valaminek, ha a kacsa Budapesten is kapós. És kíváncsian olvasok a tudós Lonicer könyvéről. Tehát ilyen régi madár az a kacsa, amely nem olyan veszedelmes, mint a roueni. A hírlapi kacsa.
A párizsi kacsa-affér természetesen egész kacsa-irodalmat produkált Párizsban. A kacsa múltját, jelenét s jövőjét megvilágították. És most már mi itt Párizsban tudjuk, hogy a kacsának szerepe volt, s talán lesz is irodalomban, művészetben, történelemben, stb. Persze, a hírlapi kacsáról is sok szó esett.
Sovén franciák vitatni sem engedik, hogy a hírlapi kacsa is francia produktum. A franciáknak tudniillik van egy régi közmondásuk. A hazug emberekről, vagy akik az igazságnak legalább felét szerették és szeretik elsikkasztani, azt mondja a francia: kacsákat árul. Íme, - mondják a sovén franciák, - a hírlapi kacsa eredete.
Ellenben a komoly tudósok, kiknek az a jelszavuk, hogy vesszen el Cato, a kacsa, a francia gloire, az egész világ, de legyen igazság, szomorúan azt konstatálják, hogy a hírlapi kacsa nem francia, hanem belga dicsőség. Egy Cornelissen nevű belga férfiú költötte ki az első kacsát egy anvers-i lapban.
A derék Cornelissen elmondta a lapban, hogy ő vett húsz kacsát. Egyet közülük megölt s tollastól, húsostól összevágva odadobta a megmaradt tizenkilencnek. Ezek felfalták néhai bajtársukat. Azután újra megölt egyet, s ezzel ugyanezt tette. Így folytatta. Végül az utolsó élő kacsa megette az utolsóelőttit. Fölfalta egészen. Így mesélte a dolgot a derék Cornelissen, s a mulatságos história bejárta az összes lapokat. Az első hírlapi kacsa!... Mennyi következett ezután. Még a tengeri kígyó sem tudta fölfalni őket.
Ám nem lehetetlen, hogy ez a verzió közönséges kacsa. Én is inkább azt tartom, hogy Tábori Róbert tárcájának van igaza a kacsa-ügyben. Az első hírlapi kacsa Lonicer mester kacsafáján termett.
Mindez azonban aligha érdekli vicomte d'Avenel-t, kinek az esete igazán tragikus. Nem hiában kezdik már összehasonlítani a szerencsétlen vicomte-ot Ibsen talán legtragikusabb alakjával, a derék doktorral, aki belepusztul abba a merészségébe, hogy a városi vízvezetéket rossznak tartja. Kettős tragikum a vicomte d'Avenel tragikuma. Az egyik csakugyan olyan, mint a "Népgyűlölő"-é. Szabad bírálni mindent. Lázongani az ég ellen. Szabad elítélni a történelem egész korszakait. Ostorozni a társadalmat. Oktalanságnak hirdetni magát az életet. De jaj annak, aki egy kis érdekkör cirkulusait zavarni meri.
A másik tragikum talán még súlyosabb és elég banális szintén. Ékes-gyászos tanúsága annak, hogy milyen bestiák vagyunk mi emberek mindannyian. Még azok is, kiknek a demokrácia, emberi haladás stb. nemcsak jelszavak, de olyan ideák, melyekért meg tudnának halni. A szegény vicomte - mágnás. Előkelő, gazdag. Tagja a Jockey-Clubnak. Nagy úr, aki gondtalanul, vidáman, büszkén és szépen élhet. Hogy mer egy mágnás, egy nagyúr talentumos lenni? Hogy mer tudni és írni! Mikor minekünk az konveniál, hogy minden mágnás született idióta. Persze, titokban örül mindenki, ha ilyen embert baleset ér...
Tanulságos eset a vicomte d'Avenel esete. Tanulságos eset a párizsi kacsa-affér.
Pesti Napló 1904. június 28.
A. E.
Párizs, június 10.
Önök odahaza egészen biztosak és nyugodtak lehetnek, hogy a Grand Prix-t csakugyan Ajax, ez a kiváló paripa nyerte meg mesés könnyűséggel. - Hogy ez önöket nem érdekli? - Istenemre, engem sem érdekel. De akik ez idő szerint kocsin, automobilon, villamoson, omnibuszon, biciklin, triciklin, gyalog, falábon és féllábon mozgunk, mind-mind Ajax szerint igazodunk - itt Párizsban. Ez a futás, óh, semmivel sem jelentéktelenebb Mohamed futásánál, honnan a mohamedánok az időt számítják. Párizsban a Grand Prix a hedzsra. És immár Ajax beérkezett. Vége az életnek. Meghalt a szezon. Még néhány napig itt élünk egymás nyakán nagy egyenlőségben. Egyformán kocsizunk ki a Bois-ba a milliomos nagyurakkal s egyformán unatkozunk. Jéggel fogyasztjuk a levegőt is. De ez a keserves egyenlőség nem fog sokáig tartani. Két-három hét múlva Párizsban keresni kell a párizsit. Ha nem is megy Ostende-be, a Lidóra stb. mindenki, de nyaralásra tér. S mi maradunk itt csak: mindenféle rendű és rangú koldusok, kik magunk is bámulva nézünk majd ama rossz ízlésű idegenekre, akik nyaranként, egy kis kitéréssel a világfürdőkről, kukkantanak be "Párizst látni." Hogy csalódnak e jámborok. Párizs nincs a Grand Prix után. Ajax győzött s itt egy kánikulában fürdő kőrengeteg van, melyből aztán majd ősszel egy-kettőre, hirtelen ismét Párizst csinálnak...
*
A naiv lelkek azt hiszik a messze provinciákban, hogy Párizs az új és új szenzációk városa. Dehogy is van így! Még a boldog gazdagokat is éhség gyötri egy kis új izgalom után itt. Azaz hogy még csak ők unatkoznak igazán. Néhány premier a színházakban, egy kis farsangolás, egy-két obligát botrány, a Szalon, a Grand Prix s ennyi az egész. És őket még a bekövetkezendő program is előre untatja. Mi következhetik? Egy tengeri fürdő, egy kis fölbarangolás Norvégiába vagy - brrr! - Svájc. Semmi új és semmi érdemes. Mi, milliomosok és milliomtalanok, kiknek módunk vagy mániánk az életet közelünkbe hozza, mi idegesek és vágyakozók, intellektuálisak és betegek, nem igen értünk az élethez, tehát nem igen tudunk örülni sem. Majd akik alulról fölkerülnek a helyünkbe, szebben, vígabban fognak élni. A neuilly-i ünnepen elnéztem a francia tömeget. Micsoda bősége az életörömnek! Micsoda aranyos, csodálatos jókedv. Vasárnaponként pedig kedvetlenül a nyárspolgári szokásoknak élek. Ki-kivonatozom Versailles-ba, Nogent-ba, Rueil-be Saint-Cloud-ba. Hogy mulat mindenütt a vasárnap népe! Ezeknek bezzeg szenzáció minden kis eset. Egy kis csónakázás a Marne-on, egy kis biciklizés, egy kis horgászás, egy sovány uzsonna, minden, minden. Valóban úgy szökell föl bennünk a gondolat, hogy vissza sem tudjuk űzni: nem is érdemli meg az életet csak az, aki őrülni tud neki... Végre is mi az élet? Egy grandiózus ünnep, melyre meghívnak bennünket. Jogunk van rosszul érezni magunkat, de nincs jogunk zúgolódni. Be kell várnunk a fekete levest...
*
Holnap valószínűleg az Eiffel-tornyon imádom a napot. Ha tudniillik ma délután odahaza találom Flammarion Kamillt, aki az Eiffel tornyon holnap asztronómus társaival együtt zártkörű napünnepet rendez. Holnap, azaz június 21-dikén, a napéjegyenlőség napján. Mert - mondja Flammarion, ez a poéta asztronómus - a nap minden életnek forrása, teremtője az embernek, tehát minden kultúrának, minden fényességnek és igazságnak. A napot ünnepelniök kell hát azoknak, kik az életet sokra becsülik. És a franciák sokra becsülik. Ez a dekadensnek, züllöttnek híresztelt híres náció szerelmes az Életbe. Természetes, hogy élet is vár reá, mert az Élet csak azokat szereti, akik őt szeretik. A napokban egy francia esztétikus Goethe Faustját azért deklarálta fércmunkának, mert ez a mű szerinte az élet megvetését hirdeti, s aki megveti az életet, maga is megvetést érdemel. És a modern francia poéták mind mind ezt a hitvallást vallják ma. Szeretni kell az életet. Nem azt, aminek egy kis darabjában élünk, de az örököt, folytonost és egyetemest...
*
Hát szeretjük is mindannyian az életet. Úgy gondolom, hogy az öngyilkosok szeretik legjobban. Minden öngyilkosság egy élet himnusz. Jelenti s hirdeti azt, hogy az élet olyan szép és nagyszerű hogy nehéz dolog kibékülni és kibírni, ha csalódunk benne. Schopenhauer - akinél a "nagy megvetőt" Nietzsche sem adta későbbet jobban, - utolsó idejében még azokat a róla szóló ditirambusokat is fölolvastatta magának, melyek a "Kukutyini Híradó"-ban jelentek meg...
Hanem önök, szűkebb honombeli olvasók, bizonyára becsesebb és mulatságosabb levelet vártak végre tőlem? Ugye? Megpróbálom majd egyszer minden erőmből fölvidítani magamat. Majd írok én még vidámabb dolgokról is. Meglássák. Ez az Ajax iszonyúan lefújta az életet Párizsban, s mi itt most mind szomorúak vagyunk, kiknek máskor sem duhaj a kedvük. Jó aratást kívánok. Itt silány a termés...
Szilágy 1904. június 30.
Ady Endre
32. A MEGKOSZORÚZOTT POSTÁSKISASSZONY
[Párizsból írja levelezőnk:]
Most ítélték oda harmadszor Párizsban a Sully Prudhomme-díjat, melyet Sully Prudhomme a Nobel-díjból reáeső részből alapított, fiatal poéták számára. A díjat első ízben Michelet Emil, tavaly Dumas Károly nyerte. Ez évben egy fiatal, ismeretlen nevű, szegény poéta-leány, Dupuy Márta a megkoszorúzott. Dupuy Márta huszonnyolc éves. Apja szobrász volt. A leány korán árván maradt. Tíz éves korában még írni, olvasni sem tudott. Párizsban pár évig a postán volt alkalmazva, de nemrégiben egészségi okokból otthagyta a postát. Azóta igen szűkösen él egy kis hatodik emeleti szobában. Már tíz év óta ír verseket, de a siker eddig kerülte. Egy szonettel aratott most diadalt. Fájdalmak a vers címe. Dupuy Mártát Leconte de Lisle Anakreon-, Vergilius- és Teokritus-fordításai vezették rá tehetségének igazi útjára. Leginkább pásztordalokat ír. Ám egy drámája van az Odéon-színháznál bírálat alatt s emellett - egy filozófiai munkán is dolgozik a leánypoéta, ki most híresség lett egyszerre Párizsban, kit újságírók, fotográfusok, kiadók látogatnak s kinek egyszerre most két verskötete is jelent meg a minap. Levelezőnk érdemesnek találta magyarra fordítani Dupuy Márta kis diadalmas szonettjét, a Fájdalmakat. A vers a következő.
Óh, nem szövik sehol az én szüz nászruhámat,
A könnyü fátylat én, óh, mindhiába várom,
A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom,
Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak.
Óh a kéz a kézben, ha a nap fényre lobban!
Óh életünknek ránk mosolygó erős párja!
Óh, boldogságos csönd, halk csókok szent futárja
S fejünk egy hű sziven boldog epedő gondban...
Óh, ifju lovag, kit vártam ifju reményben,
Mért hagytál egyedül, mért nem jöttél el értem?!...
Édes, gyöngéd névvel hivtalak, mindhiában!...
Óh, álom-vőlegény, uram, lelkemnek fénye,
Ifju odaadásom megigért vőlegénye,
Óh, jaj, mint gyászollak téged, kit sohse láttam!...
Budapesti Hírlap 1904. július 2.
Valamikor, a második császárság idején, egyetlen volt a művészetnek az az ünnepsége, idegeneket csődítő, fényes világvásárja, melyet úgy hívtak, hogy párizsi Szalon. A művészetnek és a társaságnak világeseménye volt ez minden évben s az öreg párizsiak fájdalmas melankóliával emlékeznek vissza a régi, ragyogó vernisszázsokra.
A régi párizsi Szalon nincs már. Vonzó erőben, művészetben Párizs mellé, szinte fölé kezd nőni egy sereg világváros. És egy Szalon helyett van most Párizsnak négy Szalonja. Valamennyi csakugyan Szalon, s követeli magának mindazt, amit e névvel jelezni, várni, követelni és dokumentálni szoktak. Sőt valamennyi jogot formál a hivatalos Franciaország jóindulatára s patrónusságára. Az pedig szinte természetes, hogy mindegyik Szalon magát hirdeti a mostani, a mai művészet leghívebb tükrének. Nem kis, vagy nagy tárlatok ezek, melyek új divat szerint okkupálják a Szalon nevet. Mind a négy Szalon a régi párizsi Szalon törvényes unokájának vallja magát. Itt van a forró július és Párizsban három Szalon hivogatja még mindig a publikumot. A negyedik Szalon pedig lármásan készülődik arra, hogy szeptemberben megnyíljék.
Százhuszonkettedik kiállítását rendezi a Société des Artistes Français. Az idő és a tradíciók szerint ez az igazi párizsi Szalon. Hiszen ez a Szalon 1673-ban tartotta első kiállítását. A társaság ragaszkodik is a maga olimpuszi rangjához. Vezetői nagynevű művészek, kikhez már a kritika nem ér föl. A művészet grandseigneurjei. Az, aki ebben a Szalonban állíthat ki, már-már akadémikus nimbuszhoz jutott.
Ebből a Szalonból csinálták meg egy kis forradalmi szecesszióval ezelőtt tizennégy évvel a Société Nationale des Beaux-Arts-t. Azóta divat a Champs-Elysées és a Champs-de-Mars művészi vetélkedéséről, harcáról beszélni. Az új Szalon alapító elnöke Meissonier volt. Ma Carolus-Duran áll az élén. A vezetők között Roll, Waltner, Besnard s Rodin szerepelnek. Rodin itt állította ki legújabb művét, a Gondolkozó-t, mely legszenzációsabb műve az idei párizsi művészszezonnak, s melyről annak idején megemlékezett a Budapesti Hirlap. Közadakozásból meg akarták most venni, s Párizs népének ajándékozni a gyönyörű szobrot.
A régi Szalon tizennégy éves riválisa nagyon gyorsan megtekintélyesedett. Forradalommal kezdte, s tizenhárom év után már forradalom ellen kellett védekeznie. A fiatalabb generáció panaszkodott, hogy az új Szalon éppen olyan rideg, exkluzív, mint a régi. A fiatalok egy kis titkos biztatást is kaptak állítólag a kormánytól. A múlt évben hirtelen megszületett a harmadik Szalon, a Salon d'automne. Nagy sikere volt. Azóta igen erősítő csatlakozásokhoz jutott. Azt beszélik, hogy Rodin s a Société Nationale des Beaux-Arts több jelese be akar állani a fiatalok táborába. A Salon d'automne, az őszi Szalon nagyban készül szeptemberi, második fölvonulására.
Legérdekesebb a legújabb Szalon megszületése. Ez a Salon de l'École Française. Két hete nyílt meg. Megnyitásán még talán tüntetőbben asszisztáltak a hivatalos körök, mint az őszi Szalonén. A francia Szalon egyik nagyon sokatjelentő tünete a megindult új, francia nemzeti reneszánsznak. Alapítói, köztük érdemes, nagynevű művészek, azt hangoztatják, hogy a másik három Szalonban az idegeneket becézik a franciák rovására, s hogy a francia művészet a maga nemzeti karakterét kezdi elveszteni ebben a levegőben. A legújabb Szalonban idegen művész műveket nem állíthat ki. Csakis francia művészek munkáját fogadják el. Ezer támadás és nehézség közepette született meg az első kiállítás. Bajos volna mondani, hogy teljes és hű képe-e a mai francia képzőművészetnek, de elég érdekes és gazdag, s az általános vélekedés szerint termékeny jövendőt jósol. Ez a Szalon Párizs városi üvegházában rendezte kiállítását. Jövőre jogot formál a Petit Palais-hoz, hol az idei Salon d'automne is lesz. A két régi Szalont a két új rivális egészen közelhozta egymáshoz a szó topografikus értelmében is. A Champs-Elysées és Champs-de-Mars nem viaskodnak többé. Mind a két Szalon a Champs-Elysées-n állított ki egyik az egyik, másik a másik felében a Grand Palais-nak. Jövőre pedig a Champs-Elysées-n kap szállást mind a négy Szalon.
Ennyiben csak a külső képét vázoltuk a legújabb francia képzőművészeti mozgalmaknak. Száz és száz művésztörekvésnek, és alkotásnak a kritikáját adni, mindig igazságtalan általánosítással nem helyes. De talán nem olyan nagy bűn, ha azt az igazán általános vélekedést ideiktatjuk, hogy az idei Szalonok művészi színvonalán nagyon is meglátszik a harcok, szecessziók s az új hajlék keresésének hatása.
Budapesti Hírlap 1904. július 2.
(ae.)
A párizsi Luxembourg-kertben két nap óta új, kicsi, művészietlen fehér szobor áll. Az asszonyról, akit ábrázol, azt hirdette a leleplező-ünnepség asszony-szónoka: "nő volt, semmi más, mint nő; művész volt, semmi más, mint művész..." George Sand néven ismerte a világ, s különb emléket érdemelt volna, mint ez az új, kicsi, művészietlen, fehér szobor, melyre sokan elfelejtettek virágot hozni a tegnapi napon.
A George Sand-ünnepek hivatalos napja nem volt szerencsés nap. Mindenki nagyobbszerű megnyilatkozást várt, több ünnepséget és több melegséget. A Luxembourg-kertben fölállított díszes tribün körül alig voltunk többen kétszáznál. Messzebb a sétatér főútján álltak még bámészkodó sétálók. Az utolsó pillanatban tudta meg a rendezőség, hogy a kultuszminiszter sem jön el, akinek beszédet kellett volna mondania. Helyettest küldött. Mikor Claretie Gyula, a szoborbizottság elnöke ünnepies szavakkal bízta Párizs városára az új szobor gondozását, kiderült, hogy Párizs városa elfelejtette képviseltetni magát George Sand szobrának leleplezésén. A szobor talapzatán hatalmas, gyönyörű koszorú pihent. Ezt sem Párizs városa küldte, hanem a cseh Prága.
Kissé fájdalmas volt az ünnep. Ez megérzett a szónokok hangján is. A lepel lehullása sem vidította fel a lelkeket. A szobor nem sikerült. Egészen fiatal korában ábrázolja a szobor George Sand-ot, aki sziklán ül, elmerengve néz a távolba, jobb keze a sziklán pihen, bal keze egy papírcsomón fekszik. Keveset mondó, kicsiségében elenyésző a szobor.
A szónokok közül Prévost, a francia írók egyesületének az elnöke, találta meg talán legszerencsésebben a George Sand ünnepléséhez illő szavakat. Nagyon tetszett a nő-szónoknak, Sévérine asszonynak is a beszéde, mely George Sand-ot, a nőt, a női jogok harcosát, mint a nők dicsőségét magasztalta.
Ott voltak az ünnepen a nagy írónő unokái is. Egyiküknek az arca feltűnően emlékeztet George Sand-ra.
Egy csoport diák és diákkisasszony lelkesedése, tapsa, éljenzése melegítette föl olykor-olykor egy kicsit a hideg ünnepséget, melynél sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumánál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.
Az esti ünnep, a Comédie-Française-ban, már fényes és sokkal lelkesebb volt. George Sand egy kis drámáját játszották, a Claudie-t. Hugo Victor és Dumas George Sand-ról szóló verseit szavalták. Megkoszorúzták a színpadon George Sand mellszobrát. A színházat megtöltő, előkelő publikum lelkesen tapsolt, éljenzett mindvégig.
A nagy írónő születésének százéves fordulóját azonban, mint Franciaországnak csaknem mindegyik nevezetesebb irodalmi ünnepét, nem ezek a külső ceremóniák teszik emlékezetessé és termékenyítővé. Egy-egy nagy irodalmi ünnep valóságos új s nagyobb fényre támasztása annak a nagy írónak, akit ünnepelnek. A George Sand emlékünnep a nagy írónő könyveit divatosabbakká tette újra a legdivatosabb könyveknél. Egy kis irodalmat alkotnak azok a művek, melyek George Sand-ról, életéről, műveiről szólnak, s a százéves évforduló alkalmából jelentek meg. A népléleknek valami külön, szerencsés tehetsége az a képesség, mellyel a franciák régi nagyjaikhoz, a régi nagyok lelkeihez, az elmúlt korokhoz férkőzni, közeledni tudnak. A George Sand-ünnep nagyszerűségében és harmóniájában elveszett az az egy-két disszonancia, melyet a kegyeletlen buzgóság és szenvedelem bele próbált vegyítni.
A szoborleleplezés, a matinék, kiállítások, díszelőadások csak epizódok voltak. Nem ezek s nem ezekért volt az ünnep. Még a Luxembourg-kert nem éppen sikerült szobrát is meg lehet bocsátani. Mert az ünnepet nem ezek teszik emlékezetessé. Hanem az a szeretet és lelkesedés, mely George Sand-ot a mai nemzedék előtt az élőnél is elevenebbé tette, a George Sand-ról szóló írásoknak az a szerető és lelkes összehordása, mely belevont minden francia lelket George Sand ünneplésébe.
Budapesti Hírlap 1904. július 5.
[Saját levelezőnktől]
(Musset sírjánál George Sand ünnepén. - A zöld pestis és a vörös pestis. - A neuillyi vásár s "tobogganez-vous!" - Panama és nemzeti ünnep.)
Párizs, július 5.
A nohant-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához. Nem is védekeztem a zarándokló kedvnek e szentimentális rohama ellen. Torkig voltam, keserű és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sand-ot, mint a szegény Musset bemocskolásával? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi legendák! Miért ez a nagy hálátlanság? A nohant-i jóságos asszony még porában is kegyetlenkedik?... A friss fiatal szomorú fűz alatt néma a sír. Közel van egy bejáró-kapuhoz. Sokan bámészkodnak előtte. Én hátra kerülök. A kövön már olyan kopott a rovás, melyben visszatérést ígér a poéta beteg, nyugtalan lelke. Visszatér-e? Tud-e az ünnepről? Tudja-e, hogy ő "gyönge lelkű", "félbolond", "részeges", "terhelt beteg" zseni volt s minden erő, egészség, talentum és dicsőség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap [!] óta a Luxembourg-kertben? Tudja-e, hogy hozzá hívek csak Mimi Pinsonék maradtak, s ők meg már hogy elváltozának szintén. Az új idők poétáinak sem kellesz, óh éjszakák beteg lovagja. Nekünk már csak az egészség kell. Óh mi már szörnyen egészségesek vagyunk... A kis, fiatal szomorú fűz alatt néma a sír, hol Musset Alfréd hamvai elvegyülnek ama hamvakkal, melyekből lénye, zsenije s átka fogantatott. Apjáéval s anyjáéval... De nini! Friss virágok illatoznak a síron. Vajon ki hozta ide őket? Az, aki Musset Alfrédot imádja, vagy az, akit megundorított a nohant-i jóságos asszony mértéktelen kultusza. Pirulok. Hisz én is csak azért jöttem ide, mert sért, keserít, lázít annak az asszonynak a dicsőítése... Talán azért, mert elsője volt az új asszonyoknak, a férfi-erejűeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban pusztítani, eltiporni bennünket, szegény elasszonyosodottakat...
*
Van hát zöld pestis is. Új betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül fogadják az új vendéget a keletázsiai mezőkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik - tudós franciák állítják - a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni a messze terra exotica-kra, mindig kap efféle ajándékot. Micsoda bacillus-gazdag vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bőségesen nem tanítják az iskolákban. És Kolumbus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan dicsőséggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciának hívja ezt a kis ajándékot. Vajon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen internacionális nyavalya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem védekeznek? Miért mernek például Magyarországon erről a nyavalyáról csak az orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyalja ezt a nagy kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán, hanem a tisztelt publikumban? Franciaországban nemsokára a tizenhat éven felüli iskolás fiúknak és leányoknak külön előadásokat fognak tartani erről a pestisről, a vér rettenetes pestiséről, e valóságos vörös pestisről. Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elűzni. Franciaországban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen. Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis jelentkezik. Nálunk a vörös pestis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt. Csúnya, kicsinyes kázusok helyett nem foglalkozhatna-e inkább a magyar közvélemény a vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem tanulhatnának-e valami mást is a franciáktól?
*
Amiben Budapesten sok az igazság, az Párizsban farizeuskodás, szomorú, kényszerű hazudozás. Itt is divatos frázis, hogy a legjobb nyaralás itthon esik. Ám csak frázis, siralmas frázis ez. Úgy sajnáljuk egymást, kik egymás közt e frázissal élünk. No, no. Talán július 14-ig ki lehet bírni Párizst. De mi lesz azután? Addig megunjuk a music-hallokat, orfeumokat. A szubvencionált, s mindig tárt színházakba pedig nyaranta potyajeggyel sem megy az ember. Ehelyett esténkint a neuillyi-vásárra járunk, Micsoda cirkuszok, bolha-színházak, spektákulumok. Micsoda "ringlispil"-ek! Még mindig divatos Párizsban a disznó-körhinta. A lovakra senki sem ül. A lógó nyelvű disznókon körhintázni azonban még mindig "sikk", sőt sport. Hanem az új jelszó mégis más:
- Tobogganez-vous!...
Igen: a "toboggane". Beleül az ember a villamos kocsiba, mely őrült gyorsasággal rohan fel s zuhan le. Egyik pillanatban fejjel, a másikban lábbal felfelé rohanunk. Nincs az az ideges érzés, amit ez az új nemes sport, mely talán Budapesten is divatos már, ki ne sajtoljon nyomorult idegeinkből. Óh, ez felséges mulatság. A pszihológia süldőinek alkalmas hely a neuillyi vásár. Kezdetben "sikk" vala a "ringlispil" - lovakkal. Aztán jöttek a himbálózó, hosszú nyelvű disznók. Most pedig: "Tobogganez-vous!"
*
Panama-szó mellett, vidáman készül Párizs július 14-re, a nemzeti ünnepre. A karthauziak millióit nyomozó vésztörvényszék sajnálatraméltó. Nem képes már olyan leleplezésre, ami szenzációt csinálna. Hiába. Franciaország el van kényeztetve. A Panama-botrány, Dreyfus-ügy, Humbert-ügy után, mit akarnak holmi bagatell-panamákkal? Hanem a nemzeti ünnep, - mondják - nagyon szép lesz az idén. Cifrább lesz a mardi gras-nál is. Pedig ez is csak nemzeti ünnep ám!... A program kész. Csak valami hiányzik még. Ez is beválhat könnyen. Egy új panama, mely a kartauziak milliócskáit leveszi a napirendről...
Pesti Napló 1904. július 10.
A. E.
36. A PÁRIZSI JÁTÉKSZER-KIÁLLÍTÁS
[Saját tudósítónktól]
Párizs, júl. 13.
Párizsban megnyílt a negyedik játékszer-kiállítás. A Champs-Elysées-n, a Petit Palais-ban. Párizs ama vidékén, hol a művészet szokta a maga kiállításait rendezni.
Most naponkint a Petit Palais-ba özönlik Párizs népe. Ezer és ezer tarkaság, játék között ezer és ezer nagy és kicsi gyermek. A nagyokban is fölszabadul itt a mindnyájunk lelkében rejtőzködő örök gyermekség. A kicsinyekben pedig olyanfajtájú komolyság és kritika, mintha ez csírája volna a nagy esztétikusok elmerülő, bíráló szemléletének.
És a játéknak ugyanaz a szerepe és a hatása, mint a művészetnek: kíséri, beragyogja és visszatükrözteti az életet.
A gyermekekkel érezni és mulatni tudó gyöngédségnek és a hódítni, nyerni akaró ipari élelmességnek szerencsés összeházasítása teremtette meg három évvel ezelőtt a párizsi játékszer-kiállítást. Ezt Lépine-kiállításnak is nevezik, mert Lépine rendőrprefektus buzgólkodott és buzgólkodik legtöbbet e szép és hasznos vállalkozás érdekében.
A franciák kiválók a játékszer-iparban. Ügyességük, ízlésük, vidámságuk és ötletességük révén ez szinte természetes. És a közgazdaság statisztikusai megmondhatják, hogy az ipari tevékenységnek ez a tere nem sivár. Amit egy domináló játékszer-ipar a nemzeti gazdaságnak gyümölcsözhet, az nem csekélység és nem - játék. A francia ipari képesség azonban magtalan volna kereskedelmi ügyesség nélkül. A párizsi játékszer-kiállítás ötletét ugyanazok a messzelátó célok vetették föl, mint a tavaszon az első párizsi vásárt. Piacivá, ügyessé, kalmárkodóvá, élelmessé akarják tenni a francia gazdasági élet vezetői a francia ipart.
Jól ismerték azok a francia közönséget, kik a nagy kiállítások kis sikere után az állandó vásárok remédiumához nyúltak s éppen a játékszer-kiállításon kezdték. Lépine indítványára Párizs városa, a kereskedelmi szövetség stb. évenkint jutalmakat osztanak ki a kiállítók között. Egy egy új szabású, elmés, vagy kedves játék-ötlet, - sokszor egyszerű és könnyű, - ezer frankot jövedelmezhet a gazdájának. Ez a jutalmazás ösztönzi az iparosokat s éppen ez a jutalmazás egyre gazdagabbá és változatosabbá teszi a francia játékszeripart.
Mi mindent lehet e kiállításon látni! A kis gumilabdától a rugólabdáig s az elektromos masinával járó, furfangos labdarúgó bábcsoportokig, legalább százféle labdajátékot. És ilyen minden játéknál a változatosság. Fejtörő, oktató és szépérzéket fejlesztő játékkombinációk automobilok hajók torpedók, zenélő és mozgó alakokkal telt betlehemes játékok, állatok, mulatságosak, járók, körhinták, lakás- és szoba-berendezések, egész villák, sőt városrészek, bábjátékok, miniatűr-színházak, hangszerek stb. Lehetetlen fölsorolni mindent. Vannak egészen olcsó s mégis pompás játékok. Aztán az elektromosság csodái a játékszerekben. Van olyan játékszer, melynek az ára egy kis vagyon. A játék követi az életet, tehát a Petit Palais kiállításán is meglátszanak a napok szenzációi. Orosz és japán katonák, hajók, ágyúk. Egész tengeri ütközetek. Sőt egy elektromos játék bemutatja a Petropavlovszk elsüllyedését is. Vasúti szerencsétlenséget, összeütközést is játszhatnak már a mai kor gyermekei. Játszhatnak első-jakabosdi-t, mert a játékszerkiállítás annyira kíséri az aktualitásokat, hogy a szaharai császár mulatságos dolgaival egy sereg új játékszer foglalkozik.
A kiállításon nagyon sok a japán és kínai játékszer. Ezeket mind Párizsban gyártják. Hogy milyen kedves és merész dolgokat produkál a fantázia játékban, mutatja a többek között egy hatalmas meződarab, szép fás-utakkal, szántókkal, rétekkel, dolgozó parasztokkal, az úton szaladó szekerekkel - mindez kemény papírból. Aztán van egy összerakható papírhalom, melynek segedelmével a gyerekek - karikatúrákat állíthatnak össze.
A leggazdagabb azonban a bábú-része a kiállításnak. Mennyi baba! Egyik-másik ördöngős gépember, aki még cigarettázni is tud. Aztán japán, sziámi stb. táncosnők, akik táncolni is tudnak.
Az idei kiállításnak a legnagyobb attrakciója a babakiállítás, mely - mint a Budapesti Hírlap már jelentette - valóságos diadalmi ünnepe a babának. A francia kormány átengedte a pedagógiai múzeum oktató babáit. Ezek a babák Franciaország vidékeinek s összes gyarmatainak tipikus lakóit mutatják be eredeti ruházatukban, s bemutatják továbbá a régi francia nép-ruha divatait. A híres párizsi női divattermek ezt a baba-ünnepet ügyes reklámul használták föl. Apró babákon a modern divat legrafináltabb alkotásait mutatják be. És hogy ez a reklám egy kis históriai és kulturális értéket nyerjen, ugyancsak néhány előkelő párizsi divatterem bemutatja az apró babákra öltve, a múlt század csaknem mindegyik jellemző női divatját. A játékszer-kiállítás így egyúttal divat-kiállítás is. Mutatja, hogy száznégy év óta hányféleképpen öltözött az igazi parisienne.
Új fajtájú biciklik, triciklik, gyermek-táplálószerek, italok, könyvek és könyvtárak stb. is helyet kaptak a kiállításon. A vásárlások egész késő estig folynak. Az egész párizsi gyermekvilág betekinthet a gyermekálmok e fényes paradicsomába, most az iskolák növendékei csoportonkint, ingyen mehetnek be a Petit Palais-ba. A játékszerkiállítás kedves, szép és tanulságos gyermekünnep, s e mellett nagyon ügyes és hasznos vására a francia iparnak...
Budapesti Hírlap 1904. július 17.