Ilyenkor június végén minden ember agrárius egy kicsikét ebben az országban. Szidjuk az időt, aggodalmaskodunk. Mi lesz az aratással? Péter-Pál napján régi gazda-axióma szerint búzakeresztnek illik már lennie. És hetek óta alig volt egy érlelő meleg nap. Mi lesz?... Mert hogy hát az Idő őfelsége kegyelméből élünk még csaknem mindannyian ez országban. Szörnyen emancipálatlanok vagyunk. Szörnyen távol állunk még a modern gazdasági berendezkedés stációjától. És ezért agrárius voltaképpen még ma nálunk a legerősebb merkantilista is. Kiss József, aki modern is, merkantilis is, dús vénájú is, csak nemrégiben írt volt a Naphoz, a kalászérlelőhöz, egy fölséges agrárius himnuszt. Bródy Sándor pedig előttem bizonygatta egyszer egy erdélyi mágnásnak, gondolom gróf Teleky Árvédnek:
- Gróf úr, én vagyok ma Magyarország legagráriusabb írója.
És alig is imádja még valaki úgy a magyar humuszt, ezt a tenyésztő, áldott magyar földet, mint Sándor bá', aki pedig be nagy volna, ha franciának születik.
Szeretjük bizony nagyon, túlon-túl szeretjük ezt a földet. Mennyivel jobban, mint megérdemli. A butafejű mágnás, a hencegő dzsentri, a fő- és alklerikus, kik részben kiúsztatták, részben - segítünk is nekik - kiúsztatják maguk alól, nem szeretik századrésznyire sem úgy, mint az alföldi hazátlan bitang, azaz szocialista. Most olvastam el Szabados Sándor, a fiatal szocialista vezér röpiratát a védvámokról.
Ez a fiatal hazátlan bitang jobban ég és küzd a magyar rögért, ezért az országért, mint Károlyi Sándor egész fajtája - kiszámítva belőle a hazaárulókat. - Csak nyíljanak meg egy kicsit a szemek és az agyak ebben az országban, hamar világos lesz, hogy a szociáldemokrata párt a leghazafiasabb párt. Persze nem az osztálybetyárok által kompromittált hazafiasságot értjük ez alatt.
A német szocialisták mentették meg például most a katasztrófától hazájukat. Nálunk is így lesz még valamikor. A magyar junkerek még sokkal butábbak és ártalmasabbak, mint a németek. No és a liberalizmus gyalázatosan lejárta magát. Már a magyar parlamentben is. Itt van véletlenül még néhány igazi liberális is. De ezek szégyenlik már a liberális címet. Még ebben a mi osztályparlamentünkben is immár csírázni kezd a radikális jövendő.
A többit pedig el fogja végezni Khuen úr, a hét hőse. Egy év múlva több újságíró lesz a börtönben, mint szabadon, aminek persze örülni fog a junker-Magyarország. Csak jó későn fogja megsiratni ezt az örvendezést. A kutyának is jobb dolga fog lenni, mint a szociáldemokratának. Sajtószabadság, gondolatszabadság, gyülekezési jog stb. Egyelőre mind eltűnnek Khuen úr által. Ez nem vad jóslás. Ez így lesz. Khuen úr rendet jött csinálni. És lesz itt harc. Osztályharc, kultúrharc, ezerféle harc. Szép lesz benne élni. Jómagam ugyan ki fogok szökni az első súlyosabb elítélés után. Mert bátran, igazán szeretek beszélni, de dutyiban ülni nem.
De addig is, míg ez eljövendő nagy ügyekről kell zengedezni, bugyog bőven a témák forrása. A politika, hála Istennek, kezd kimenni a divatból. Óh, pompásan mulatok most a kávéházak politikusain. Megdöbbentek és elhallgattak. Érzik a szövevény hatalmát. Érzik, hogy itt már ők gyengék a bontogatásra. Lesz-e miniszterelnök Tisza vagy sem. Marad-e Apponyi vagy megy. És a többi. Mindezekhez hozzá mert szólni mindenki, sőt fogadásokat is kötött. Ám érzik, hogy most már szövevényes, misztikus, súlyos és a kávéházakban lakozni nem bíró a helyzet problémája. Mert az. És hálaistennek most már legalább egyelőre, pihen a politika. Ellenben nem pihennek a nagyváradi fináncok. A rendőri sajtóiroda is nap mint nap beszámol egy-egy szenzációról. Az orfeumok sem pihennek. Soha ennyi orfeum még nem csábította a nagyváradi szalmaözvegyeket. És micsoda izgató témák! Miért szöktek meg a Várady-sanzonettek? Mikor jönnek a Djelma-nővérek? Kivel pezsgőzött Ernyei Frici? Ki udvarol Nádasi Ilonkának? Péter király nyugodtan kormányozhat. A nagyváradi közvélemény csoda módon le van kötve. Aztán Gyula is közel van. A Haller-párt ugyan nem ad mostanában kommünikét de Parlaghi Kornéliának minden nap nagyváradi udvara van. B. Ruzsinszky Ilonát, az éneklő csodát pedig - mint a lapok írják - Belgrádból eljárnak meghallgatni. Hogyne mennének Nagyváradról?...
...De hajh, hagyjuk félbe a dolgot. Kinézek az ablakon. Újra szakad a hideg eső. Agrárius, elégikus hangulat száll meg engem is újra. A kis tagban, ott az Ér mellett, nem érik a búzakalász. És nem érik sehol. Kiss Józsefet vállalom újra, mint egykor, mesteremnek. És imádkozom a Naphoz. Kergesse el a felhőket. Mert bizonyisten országos bánat lesz ebből!...
Nagyváradi Napló 1903. június 28.
(Dyb.)
Mondjuk, hogy föl meri oszlatni a képviselőházat a horvát. Vagy higgyük, hogy nem. Nincs bizonyosságra, kitisztulásra remény semmiképpen. Az emberek és emberkék valami nagy dolgot várnak. Lemond a király. Jön az abszolutizmus, forradalom lesz... A forradalom tetszik mindenkinek. Hosszú szó. Szép, kemény és majesztuózus. Forradalom kell a magyarnak. Egyik-másik újság már megreszkíroz egy-egy konvent-szagú nagy mondást. A lámparúd már túlhaladott álláspont. Egy jakobinus újságíró például azt tanácsolja Kossuth Ferencnek, hogy lője magát főbe. Jó, hogy nem teszi hozzá: előzze meg a sorsát. Urak, urak, de rossz tréfájú urak önök. Lehet ugyan, hogy mi már egy kicsit a Balkánon vagyunk, s Vészi József szerint a bécsi Burg voltaképpen Yildiz-kioszk vagy bécsi konak, de valamennyire mégis nyugati koszton éltünk, egy idő óta. És urak, urak, a forradalom immár csak Afganisztánban, a mollah országában s vidékén megy úgy, mint az urak gondolják. És talán ahogy Bécsben is gondolják.
Mindenesetre igaz, hogy cudar és komisz a helyzet. És következik is valami nagy dolog. Nem lehetetlen, hogy Bécsben kitalálnak valami nagy ostobaságot, de nekünk még sem szabad mást tennünk, mint okosan és politikusan viselkednünk. Nem gyáván, csak okosan. Az evolúció, amit különösen a Somló-ügy óta még a "Sárrét" hetilap is befogadott a hasábjaira, nem olyan semmi szó. Az bizony igazság. Jóval különb a revolúciónál. És bár a magyar természet retteg az eszméktől, tessék csak ez egyszer tudományosan megnyugodni s módust találni.
Ha bevizsgálunk a zűrzavarba, megvilágítottan, erőt ígérően, másokért önmagában bízva csak Bánffyt látjuk. Izolálva - mint ő mondja. Miért izolálva - kérdezzük mi. Szinte példátlan a magyar históriában, hogy valaki oly körülmények között, mint Bánffy, annyi szimpátiát, hitet, reménykedést, lelkesedést és várakozást ébresztett volna maga iránt. Ez így van, s ez eddig történt. Most már okvetlenül a cselekvésnek kell jönnie. És rántsuk elő csak újra az evolúciót. A legbecsületesebben mondjuk, hogy az a grádus, melyet a Bánffy most adott programjának megvalósítása képezne, ínyére lehet minden evolucionistának, minden szocialistának, ki tudományosan gondolkozik. Ez a program határozott, tudományosan kiépített utca-szakasza a mai viszonyaink között lehetséges és szükségszerű haladásnak.
No, de programot adni nem nagy dolog. Ehhez értünk mindannyian. Miért dicsekszik az izoláltságával, mért marad még mindig izolálva Bánffy? Különösebben meg kell ezt nekünk tudnunk itt Nagyváradon. Egy intést vár, egy határozott szót vagy lépést a liberális tábor. Úgy véljük, hogy éppenséggel nem kell várnunk, s isten mentsen, hogy a helyzet még válságosabbra váljék. Bánffynak sincs immár oka még több bizalomra várnia. Nyilatkoznia kell. Nem sejtetések kellenek. Nyilatkozatok és tettek mindjárt.
Nagyváradon ismert dolog, hogy a Bánffy-párt diadalmas megalakulásához elég volna Bánffynak egy határozott hangú levele. Anélkül azonban, hogy valaki legalábbis tudomást vegyen a seregről, vezér nem igen lehet, s a sereg inkább vár tovább.
A pártalakító kísérletek idején hát jöjjünk tisztába, hogy érdemes-e éppen Bánffy-pártot csinálni, holott Bánffy még mindig csak az izoláltságával dicsekszik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy új, becsületes liberális, radikálisan liberális párt immár vagy négy esztendő óta nem kellene Nagyváradon.
Nagyváradi Napló 1903. július 5.
A. E.
Kinek van igaza? Széllnek? Apponyinak? Kossuthnak? Barabásnak? Bánffynak? Vészi Józsefnek? Vázsonyinak? Hock Jánosnak? No, kit kérdezzünk még?... A horvátnak van igaza. A granicsárnak. Őt Bécs küldte. Annyit tudtunk róla, hogy Zagrebuban hóhér volt, Brixenben paralitikus beteg. Szívesen fogadták. Gaudiummal szinte. Darányi Náci volt az egyik szőnyegteregető. Ugyanaz a vad liberális Náci, ki anno Wekerle úgy tudott rúgkapálni. Most négykézláb teregette a szőnyeget, hogy besétálhasson a különös múltú klubba a bán. Az egyetlen Vészi József mert férfiúnak maradni. Mindenki leborult a bán előtt. Leborult Kossuth Ferenc is. Gróf Tisza István, a magyar ember, a kálvinista ember, az okos ember, az erős ember nem kellett senkinek. A bán mindenkinek kellett.
Dehogyis imádjuk mi Barabást. Barabásnak igaza van, de nem azért, amiért ő hiszi. Ám Kossuth rettenetesen megbotlott. Akármelyik régi negyvennyolcas polgártársunknak lett volna annyi józansága, hogy így szóljon a bánhoz:
- Uraságod idegen. Ebben az országban semmi helye sincs. Menjen vissza ahhoz, aki küldte. Mondja meg, hogy Önnel itt nem áll szóba senki. Jöjjön ide magyar politikus, magyar ember, ígérje meg a fatális javaslat visszavonását, s mi becsületes hazafisággal kiemeljük a kátyúból a magyar alkotmányt, megszüntetjük a veszedelmes válságot...
Kossuth azonban nem így cselekedett. Kossuth szóba állt a bánnal. Kossuth nagy gyöngeséggel és nagy hittel utat készített a reakciónak. Ez a Kossuth nagy bűne. Nagy bűn, mert tévedés.
Kinek van hát igaza? A horvátnak. A horvát most már helyben van. Barabás főként azért harcol talán, mért neki eleme a harc. De Eötvös Károly, Vészi József, Vázsonyi Vilmos és társaik, valamint a szociáldemokraták harcolnak azért, mert látnak. Ők látták, hogy micsoda embert küldtek ide. Ők nem kutatták ki a múltból sem Zagrebut, sem Brixent, nem vizsgálták a két dudorodást a bán koponyáján, sem a hiúz szemeket. Ők látták a dolgokat, s tudták, hogy ilyenkor Bécs mit szokott csinálni.
Lám a granicsár már nem tudja türtőztetni magát. A múltkor plakátokat tépetett, tegnap már bejelentette a klotűrt. Nem fog késni a többi sem. Jönni fog az éjjeli ügyész, a rendőr, a csendőr, a katonaság. Tessék sort várni. Olyan teljes reakció szakad ránk, amilyenről rémálmainkban sem álmodtunk. Mert minden reakció gonosz. De hát amelyet Bécsből rendeznek!...
És a bánnak igaza van. Őt nem küldték ide tovább játszadozni a tréfás papíralkotmányon. Őt ide rendet csinálni küldték. És ő rendet akar csinálni.
A legőrültebben mulatságos pedig az egész veszekedett kavarodásban az, hogy az egész ország Kossuthot és Barabást lesi. Bennük látják, s tőlük várják a megoldást. Hát ilyen nyomorult lenne a parlament? Hát elfelejtette az ország, hogy van neki egy úgynevezett szabadelvű pártja is? Nem csodáljuk egyébként, hogy elfelejtette. Hát erre a pártra teljesen közömbös: veszedelemben forog-e az ország vagy sem? Soha még olyan nyilvánvaló nem volt ennek a pártnak a lealjasodása, mint most. Hallgat, kuksol és vár. Mire? A Kossuth-Barabás béka-egér harc eldőlésére? Hát ez a párt nem az országért van? Vele kormányozhatna Haynau is?
Be igaza is van a granicsárnak! Szuronyt és börtönt nekünk. Nem érdemlünk meg tőle semmi jó[t]. Mert ha ország volnánk, mert ha parlamentünk volna, már a Dráváig szaladtunk volna a bánnal...
Nagyváradi Napló 1903. július 9.
A. E.
69. NYÍLT LEVÉL BARABÁS BÉLÁHOZ
Képviselő úr, olvassa el ezt az írásunkat. Hideg, becsületes írás ez. Az Ön forró temperamentumát lehűteni nem fogja, de a homlokát igen, és soraiban megérzi tán azt a levegőt, mely majd holnap délután a Szent László téren körülfolyja. Mi máris éreztük, s írásunk ezért lesz hideg. Mert hideg lesz. Harcot hirdetni jön képviselő úr? Jó helyre jön. Ez a város a harckedvelők városa. Abban a harcban, melyet Ön és társai sok erővel meg (vagy el?) vívtak, többen voltunk az Ön háta mögött, mint hitte. Sokan voltunk. Ott voltunk mi is. Ott volt e lap, mely a harcok idején sokat kockáztató közönség lapja. Olyan közönségé, mely összeborzongva érzi most ama sivatag felől a szelet, mely sivatagnak neve: gazdasági tönk. És ez a lap, ez a közönség kitartott önök mellett mégis. Együtt harsogtuk Önnel: "megalázottak, koldusok vagyunk, nem bírunk, nem veszünk több terhet!" Rohantunk az exlexbe is Önök után. Mindegy. Hátha?!... Eltemettük a rossz érzést, hogy egy Bartha Miklóssal, egy Gabányival stb. kell egy táborban lennünk. Csak egy percre döbbentünk meg: mikor Khuen jött. És ismét bíztunk Önökben. A kimerültség hirtelen fogta el tagjainkat. Akkor fogta el, mikor Önök eltűntek az ajtón, mely Khuenhez vezetett. A düh mégegyszer fölajzotta bennünk a húrokat, melyekkel Önök a harc alatt tetszésük szerint játszhattak, s aztán - vége volt mindennek. Kaccenjammerünk van, Uram! szörnyű kaccenjammerünk. Ön aztán meggondolta magát. Új harci riadót fúvott. Nekünk nem használt a korhelyleves. Szinte magunk is félünk most már a magunk nagy, kínos kijózanodásától.
Képviselő úr, itt már nem politizálnak az emberek. Még injekció folytán sem. Abszolutizmus jön? Reakció? Mi koldusságunknak mindegy. Fölkiabáltak bennünket. Esett a jégeső, s mi botokkal segítettünk a jégnek verni a termést. Azt mondták: megtérítik az egész kárt. És most talán a talaj is lesüllyed. Nem kell nekünk, Uram, jó darabig politika. Így is csak valamelyik isten állíthat talpra csodából bennünket. Csinálják Önök a dolgot, ha van hozzá kedvük és lelkük.
Most politizálunk, Uram, utoljára jó ideig, hogy Ön lejön hozzánk, s hogy -.úgy mondják - harcot hirdetni jön. Újabb harcot. Elébe kell Önnek kiáltanunk: harcoljon minélkülünk, mi levert emberek vagyunk, kik alkuszunk, óh, alkuszunk már. Pedig nem akartunk. A büszkeséget Önök ölték ki belőlünk. És ha talán hiba volt a Kossuth Ferenc alkuja, az oktalan harc a nagyobb bűn volna - most már. Mi alkuszunk, Uram. Egyelőre a kisebb bűnnel alkuszunk meg. Hogy mi, a koldusok, segítettünk a pusztításnak, mit kaptunk érte? Ez a szerencsétlen ország az exlex révén hatot ugrott egyszerre a katasztrófa felé. Senyvedünk mindnyájan. Kérdezze meg, uram, sokunk-sokunk közül az ország türelmes nagyváradi szolgáit, a tisztviselőket, kik a nagy remények fejében lemondtak a kínált javító morzsákról, pedig de nagyon rá volnának szorulva!... Kérdezze meg például őket, ha vajon testük-lelkük a harcért ég-e? Aztán kérdezze tán sorra a kereskedőt, az iparost stb.
Jöjjön, képviselő úr, várjuk. Hiszen valójában becsüljük, szeretjük Önt, aki csupa hit, erő, dörgés és érdekesség. Jöjjön, lásson és értsen meg bennünket. Szomorúak vagyunk, összetörtek és józanok, kik szeretnének egy kissé föllélegzeni és megpihenni.
Talán megjön még egyszer az erőnk. Most fölemésztették Önök. Majd még egyszer talán hinni fogunk tudni az Önök gerjedelmének, harcának. Most nem vagyunk kaphatók lendületekre. Az imádságot is elfeledtük. A Gotterhalte muzsikájára képesek vagyunk imádkozni, hogy "add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket"! Ha a kenyér majd egy kis erőt fog adni, s csakugyan a nyakunkhoz fognak nyúlni, majd beszélhetünk egymás között a dologról még. Rettenetes csalódások után s egy kis indemnitás révén talán jogunk van a magunk életét megmenteni. Egyébként újra mondjuk: szeretettel várjuk Önt, képviselő úr. Hiszen nincsen kizárva, hogy olyanféle szomorúságú az Ön lelke is, mint a mienk. Lehet, hogy holnap egy mást kell vigasztalgatnunk... A viszontlátásra, képviselő úr!...
Nagyváradi Napló 1903. július 11.
Barabás Béla beszámolt - volna. Nem számolhatott be. Nagy nehezen, egy negyed órai küzdés után egy kicsi csöndet tört a hangjával. Mézes madzagot húzott végig a szocialisták száján, megmaszlagolni próbálta a tisztviselőket, és legvégül szidta a szabadelvű pártot. Mindezt röviden tehette csak. Az obstrukción átsiklott. Rejtélyes és kevésbé értelmes célzásokat tett a jövőre. Aztán egy irtózatos frázis, s a "beszámoló" véget ért. Valamivel tovább tartott tíz percnél.
A "beszámoló" ilyenformán nem lehetett a tegnapi nap eseménye. Sajnos, más eseményei voltak a tegnapi napnak. Barabás lejövetele fölkavarta Nagyváradot. Méreg tapadt a lelkekre, s ezt a tömegmérgezést nehezen fogja kiheverni a nagyváradi társadalom. Ez a Barabás lejövetelének politikai eredménye. Bezúzott fejek, bezúzott ablakok, elkeseredés a szívekben, fölbujtott vad szenvedélyek, oktalan zavargások. Mióta Nagyvárad képviselője Barabás Béla, első eset, hogy nyújtott valamit Nagyváradnak. Kárhozatos botrányokat. Láthatta, tudhatta, látta és tudta is ő ezt jó előre. Lejött mégis. Beszámolóját nem mondhatta el, de jelenlétével sikerült forrongásba hozni a kedélyeket, és - szövetkezve a szociáldemokratákkal - sikerült valósággal forradalmat csinálni Nagyváradon. Ilyen forradalomra gondolt Barabás úr, mikor a parlamentben hetvenkedett? Ha vért akart, hát folyt vér. Kinyúlt a betyárvilág Nagyváradon. Ezt akarta Barabás? Ha ezt akarta, elérte.
A tegnapi napon Barabás hívei közül is sokan valósággal undort kaptak.
A tegnapi nap újra összeforrasztotta Nagyváradon az értelmes, értékes elemeket. A véres napnak ez az egyetlen enyhítő és vigasztaló momentuma.
Nagyvárad intelligens társadalmát inzultálták tegnap. Ezt az inzultust Barabás úr fiaskója sem tudja elfelejtetni. Pirulunk és szégyenkezünk a tegnap történtek miatt.
Reméljük, hogy Barabás le fogja vonni a konzekvenciákat. Nagyvárad intelligens polgársága kényszeríteni fogja rá. Elég szégyen, hogy Tisza Kálmán helyébe a fátum éppen őt hozta, ki most lelketlen frázisok, országrontó zenebonák után úgy jön ide le, hogy véres botrányok tegyék jó időre emlékezetessé ezt a látogatást. A kiontott vérre kérjük Barabást, hogy ne jöjjön ide többet. Ez a kiontott vér az ön lelkét terheli, Barabás úr!
Az ország pedig, mely tegnap ide figyelt, vegye tudomásul, hogy Barabás nem mondott beszámolót, szánalmasan viselte magát, s hogy szégyenletes, véres botrányokkal tette emlékezetessé utolsó látogatását... Mert hisszük, hogy utolsó volt...
Nagyváradi Napló 1903. július 13.
Barabás napjáról, a véres vasárnapról beszél az egész ország. A parlament is erről beszél. Ám ez nem jelent sokat. Van-e csacsiság, mit a parlament időlopói parlamenti nívóra nem emeltek? De a véres vasárnap nem volt csacsiság. Nagy gondatlanságok, nagy szenvedélyek és nagy gonoszságok összejátszása volt. A képviselőházban egyébként maga Barabás hozta szóba és elismerjük, teljes objektivitással ismertette a lefolyt nagyváradi eseményeket. Barabás ezenközben a Ház elnökének bejelentette, hogy a mentelmi jogán sérelem esett. Ez már nem vall objektivitásra. A "s[i] fecisti, nega" nem elég regula neki. Ő csinált mindent beszámolójának ily nehéz, izgatott hangulatban és időben való forszírozásával, s ő siet a vádemeléssel.
Hát viszonvádat emelünk, Barabás úr. Nagyvárad polgársága nevében. Ez a polgárság istenugyse nem kívánta ilyen zavaros és ideges politikai világban az ön beszámolóját. Nagyon hasznosan és bölcsen megcsömörlött a politikai heccektől. Nem vágyott a vasárnapi malomalja-politizálásra. Ám Barabás úr úgy hitte, elérkezett a pillanat, hogy Európa reá tekintsen. Lejött. A többit tudjuk. Vádat emelünk Barabás ellen. Az ő megjelenése és viharidézése felzavarta s vérrel fröcskölte be a nagyváradi társadalmat. Ha egész nyíltan nem is jelentették csupa kíméletből neki, hogy itt nem nagyon vágynak most az ő látására, de érezhette ezt. Még a saját pártjának jó része is úgy vélekedett, hogy nem szabad most lejönnie Barabásnak. De ő lejött. Európa ugyan nem nagyon figyelt reá. De Bécsben, hol túlontúl jelentős és érdekes embernek látják és tartják Barabás Bélát, hogy ki fogják ezt a véres, botrányos esetet használni - ellenünk! Ez az okosság politikája, Barabás úr?...
Barabás napja előreláthatóan sokáig fog témát adni. Nagyváradon pedig különösen emlékezetes lesz. Nagyon lelkiismeretesen vizsgáltuk meg a dolgot. Nem tudjuk a felelősséget sem a függetlenségi, sem a szabadelvű, sem a szociáldemokrata pártra, sem a bámész, sem a gonosz indulatú tömegre, sem a rendőrségre, sem a katonaságra, sem Gerőre, sem Bordéra hárítani. Megengedjük, hogy a szenvedélyesség és izgatottság minden oldalon hibákat idézett elő, de a legnagyobb hiba mégis ez az alkalomszerűtlen időben tartott beszámoló beszéd volt.
Nagyváradi Napló 1903. július 14.
A nagyváradi utca vizsgázott vasárnap. Veszedelmes utca. Erkölcsét, lélekrajzát nehéz volna adni. Annyi bizonyos, hogy veszedelmes. Nem hasonlít a budapestihez. Még kevésbé a többihez. Íme egy rendkívül karakterisztikus kis eset.
Mikor a tömeg rávetette magát a szabadelvű urak seregére, egy budapesti, elegáns, panamakalapos úri ember szembekerült egy pirospozsgás, derűs arcú mesterlegénnyel. A legény kezében hatalmas dorong volt. Éppen abban a percben bunkózott le vele egy esőköpenyeges fiatal urat. A legény felemelt bottal közeledett a panamakalapos úr felé. Ez nyugodtan húzta meg esernyője fogantyúját. Pompás, hatalmas, acéltőrt rántott ki a parapléból. A legény leeresztette a botot. Egy párizsi gamin szeretetreméltóságával mosolygott, valóságos eleganciával emelte meg mosolyogva a kalapját, megfordult s elindult olyan ellenfelet keresni, aki nem hord tőrt az esernyőjében.
A nagyváradi utca hősei emlékeztetnek a párizsi torlaszcsinálókra. Mosolyogva, kedélyesen csinálják a forradalmat.
Mesésen, bátran harcolt negyven-ötven emberrel Meskó Boldizsár. Erről a tusáról csodákat beszélnek. Mikor aztán a karja megbénult, a fejét belepte a vér, elvitték a harctérről.
Egy kis ötéves leányka az édesanyja kezén látta ezt a harcot. Ő is, az édesanyja is halálos veszedelemben forogtak. A kis leány hangosan zokogni kezdett:
- Megölték a bácsit! Meghal a bácsi!
Ez a zokogás pár száz fölizgatott embert okvetetlenül kijózanított.
A katonákat szinte szeretettel látta munkában a tömeg nagyobb része. A katonáktól nem félt. A nagyváradi utca voltaképpen a rendőrséget is azért utálja, mert tudja róla, hogy gyáva, s bajt, veszedelmet csak a gyáva emberek szoktak csinálni.
Úgy mondják, hogy húszezer darab téglát dobált el a tömeg. Ez bizonyítja, hogy a vasárnapi harcban a kedélyesség dominált. Ha ezt a húszezer téglát ötvenezer dózisban komolyan és dühvel kezeli a nép, talán az új városház tornya sem áll ma már.
A budapesti lapok mintha kiválogatták volna az embereiket. Az újságírófajta egyébként is ideges. De például a kedves, komoly Goda Gézából egy kis utcai harc valóságos Marat-t csinál, ki nyakaztatni tudna. Dr. Béla Henrik, Mandovszky Richárd stb. mind kész forradalmárok, ha az idegeik mozgásba jönnek. Csak Lóránt Dezső maradt magyarul szólván slágfertig, aki káromkodik is, ha kell, de gondja van rá, hogy előkelő maradjon.
Voltaképpen az a szörnyű forradalom, melyről másnap az ország képet kapott, az újságírók idegeiben zajlott le, a becsületes, hasznos, de nagyon érzékeny, nagyon elkínzott idegekben.
Az ostromállapot valójában már mulattatott mindenkit. A katonai táborozás érdekes látványosság, és a nagyváradi ember él-hal az érdekességekért. Már este hét órától kezdve csak a fantáziák dolgoztak. A külvároson szemtanúk hirdették, mint vágtak két darabba egy öregasszonyt és négybe vagy ötbe egy kisgyermeket.
Tizenkét órakor, éjfélben, e sorok írója bekóborolta az utcákat. Alig lehetett egy élő lelket látni. A Szent László tér sarkán a lépések alatt nyikorgó üvegcserepek, a szétszórt tégladarabok s a szokatlan nagy csönd jelezte, hogy itt történt volt valami. Reggelre jóformán ennyi jel sem maradt. Egy pár elkésett fantázia rémítgetőzött újabb utca-mozdulásokkal.
Az utca nem mozdult meg. Kikedélyeskedte magát, s elpihent. Ez a nagyváradi utca. Vasárnapi vizsgája azt mutatja, hogy jó lesz nem idézgetni. Egyelőre - mint Khuen mondja - csak pihenjen a nagyváradi utca. Mert amennyi kedélyességgel tud harcolni, még nagy dolgot művel egyszer. Egyelőre pedig nincs szükség nagy dolgokra...
Egyelőre... És egyelőre bele kell törődni, hogy az utca, specialiter... a nagyváradi utca a szociáldemokratáké. Az utcán ők uralkodnak. Ők a legérettebbek, legöntudatosabbak. Egy szemhunyorgatásról ért négy-ötezer ember. És tagadhatatlanul értenek a szép szókhoz is. Mikor Kossuth Ferenc zászlóját széttépték, Izrael Jakab, a szocialista vezér így jelentette ezt:
- Széttéptünk egy zászlót, de nem a trikolort téptük szét, hanem a Kossuth Ferenc nevét.
A századost, a derék Wenderinszkyt nagyon is agyondicsérték már. Még baja lehet belőle. Ám mégiscsak meg kell írnunk egy érdekes ideát.
Néhányan indítványt akarnak beadni, hogy válassza meg Nagyvárad város díszpolgárává a derék katonát. Egy negyvennyolcas kuruc pedig nem kisebb ötlettel rukkolt elő, mint hogy milyen derék volna függetlenségi képviselőnek megválasztani a kapitány urat.
Bizony, sok temetés lett volna tegnap, ha a katonáknak nem Wenderinszky kapitány osztja a parancsot vasárnap.
A Pável-tüntetés óta igazi erővel vasárnap mozdult meg újra a nagyváradi utca. Jó lesz vigyázni azoknak, akikre tartozik, ne legyen mostanában komoly ok az utca megmozdulására. Kedélyesen, hirtelen vérpatakokat tudna fakasztani a nagyváradi utca.
Nagyváradi Napló 1903. július 15.
73. A NAGYVÁRADI NAPLÓ IGAZSÁGA
Kitiltották-e vagy sem a nagyváradi negyvennyolcasok pártköréből a Nagyváradi Naplónak azt a példányát, melyre a mai napig sem fizetett elő még a tiszteletreméltó pártkör - nem túlságosan érdekel bennünket. Ellenben igen jól mulattunk azon a kedves kis kánikulai ötleten, hogy a Nagyváradi Napló odadobta magát Khuen-Hédervárynak, mert hát - tetszik tudni - Khuen-Hédervárynak nem volt nagyobb gondja, mint hogy jó barátságot kössön a Nagyváradi Naplóval, s a Nagyváradi Napló éppen csak Khuen-Héderváryra várt, a magyarra, a radikális liberálisra, a derékre, az erősre. Jó vicc, ugye? Vagy komolyan haragusznak reánk Szokoly Tamás úr és a kávéházi forradalmárok? És komolyan hiszi rólunk a Khuen-Héderváry-imádást egy komoly ember is? Mivel ma minden lehetséges, s fejvesztéssel sem lehetne küzdeni az általános fejveszítés ellen, próbáljuk megérteni egymást - komolyan.
A Nagyváradi Napló sohse adta oda magát egyetlen mai politikai pártnak sem. Igen előkelő és igen bölcs - mondjunk divatot - divat ma már ez a magyar politikában. Azt jelenti, hogy ébredni kezd az értelem, s a csorda-abszolutizmus mai pártrendszere teher lesz lassanként minden értelmesebb politikusnak. Ma már pártokon kívül és felül áll Bánffy Dezső, Eötvös Károly, Vészi József, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, Beöthy Ákos. Mondjunk-e több nevet még? Elég intelligens társaság talán. A mai pártviszonyok olyan lehetetlenek, olyan együgyűek, olyan immorálisok, olyan anakronizmusok, hogy az értelmességnek külön kell állnia. Talán nem lesz ez mindig így. Talán hamar lesz másként. Ma így van. Menjünk tovább. Mikor rajongtunk mi Barabás Béláért a politikusért? Soha. Álmunkban sem. Kedves, szimpatikus, érdekes úri magyar ember Barabás Béla. De ugyanez a Barabás Béla, ki egyetemi polgár korában díszkardot vitt Abdul Kérimnek vagy kinek. Mi gyönyörködünk a kilométereket átható baritonban, de baritonra, csak baritonra nem akarnók e bajos, szegény ország sorsát bízni. És bocsássa meg nekünk a magyarok istene - s tudjuk, hogy megbocsátja - az önálló vámterületet, a szavazati jog kiterjesztését, a liberális reformok folytatását, s a militarizmusnak, mint olyannak, megrendszabályozását elsőbb rendű céloknak tartjuk egy igazi parlamenti harcban a nemzeti vívmányoknál. A nemzeti vívmányok maguktól jönnek aztán. Nos, mi együtt harcoltunk Barabásékkal, s egyszer csak észrevesszük, magunkat, hogy a harc új modort és új irányt kapott. És észrevesszük, hogy még a siker sem fogja pótolni az áldozatot amit eddig hoztunk! Flegmann Árminnak, Kádár Jánosnak, Kovács Kálmánnak, de mindazoknak, kiknek élén e lap küzd, hiában mutatják meg majd egy év múlva a hadsereg közös lobogóját, az új katonai büntető törvénykönyvét, a visszahelyezett magyar tiszteket. Az exlex, a nyomában járó gazdasági válságok, az állandó tönk-veszély fejében csekélyke kárpótlás lesz mindez. És elég katasztrófa az is már, hogy az obstrukció államférfi helyett egy granicsárt tolt a nemzet nyakára. Megálljunk! Próbáljunk egy kicsit rendbejönni. Nagyon sok a baj. És ekkor jön a hír, hogy a Barabás Béla baritonja a Szent László térről azt fogja szétzúgni az országba, hogy ha már eddig vagyunk, menjünk tönkre egészen. Erre kiáltottunk mi vétót. Erre kellett nekünk kíméletlen őszinteséggel kimondani az igazságot, hogy Barabás Béla nem döntheti el ennek az országnak a sorsát, s harsogó toroknál erősebb igazság a korgó gyomor, nem is argumentálván másként. Ha Körbert rendelte volna ki Bécs magyar miniszterelnöknek (mert nálunk Bécs rendel miniszterelnököt, s a drágalátos szabadelvű párt az utolsó lakájt is elfogadná) - ha már egyszer szóba álltak vele -, első kötelesség az országot az exlexből kivezetni. Ezért kellett nekünk a bariton-politika ellen felemelni szavunkat erélyesen, pláne a beszámoló révén történt botrányok után. És a bán? Barabás és az egész negyvennyolcas gárda együttvéve nem látja olyan igazán Khuen-Héderváryban a veszedelmet, mint látjuk mi. Ezt a mindenre kész embert a kamarilla küldte ki, s a függetlenségi párt fogadta be. Hogyne kellene nekünk a bán ellen küzdeni, aki olyan veszedelmes, hogy úgynevezett radikális pártot levesz a lábáról?...
A Nagyváradi Napló igazsága a régi. E lap radikális liberális. Bánffy eszméiért harcolt akkor, mikor Bánffy lezuhant a hatalom polcáról, s ez elvekért, a Bánffyénál egy kissé radikálisabb értelmezésben harcolt azóta máig, mindig anélkül, hogy ezt Bánffynak még csak be is jelentette volna. És ez elvekért küzd most és jövőre is, Még esetleg Bánffy nélkül is, mert mink nem személy, hanem elvek mellé szegődtünk. Ha Nagyváradon Bánffy-párt alakulásáról beszélhetnek ma, első részünk nekünk van ebben, s mi örülnénk legjobban, ha ezt az alakulást nem veszélyeztetnék avatatlan kezek, ha ez a Bánffy-párt imponálóan, hódítóan kelne föl, kelne életre Nagyváradon. Bármiként: mi magunkért és közönségünkért a régiek maradunk. A Nagyváradi Napló a radikális haladás zászlója. A magyar földön hatalmasabb igazság nincs ennél!...
Nagyváradi Napló 1903. július 19.
Apponyi Albertínának, azaz - pardon - Albertnek gratulálunk a legújabb liaison-jához. Hiába, ő még mindig divatban van. Kikapós és kapós. Az ember föl sem foghatja, hogy tanulhatta meg valaki a kalksburgi jezsuiták iskolájában azt, amit a szegény Draga Masin[á]nak is csak Párizsban lehetett megtanulnia Nemcsak poeta nascitur, hanem a kokott is. Így kell lennie. És a naiv, egyszerű tisztességes asszonyok mindmáig nem értik a dolgot. Nem értik, hogy ők szebbek, tisztábbak kívánatosabbak, disztingváltabbak s odaadóbbak, mint az olyan nők s az olyan nők mégis jobban le tudják kötni a férjeiket, mint ők. Ez bizony művészet, s ha e művészetet nagyságos asszonyaimék nem értették meg a grand kokottoknál, értsék meg Apponyi Albertnél, ki e művészetet a grand kokottoktól leste el, s vitte be a maga közéleti garszonlakásába. Nem is hódított úgy még soha politikus, mint gróf Apponyi Albert. Politikai pályafutása ez elegáns politikusnak is: a liaisonok gyönyörű sora és tarkasága. A kokott-művészetet, az ars amandit, melyhez Széll Kálmán is értett egy kicsit, Apponyi Albert emelte igazán nívóra. Mindenki számára volt egy mindent ígérő pillantása, jelszava pedig egy nagyon bájos, Nagyváradon is ismerős, nagyon erényes primadonnának a jelszava volt:
- Elvesztem, ha kiderül rólam, hogy erényes vagyok.
Apponyi is vigyázott, hogy ez valahogy ki ne derüljön róla soha. Sokat szeretett, és sokan szerették. Szerették Bécsben, szerette az egész udvar s a magánhangzós Ottó-párt és a mássalhangzós Ferenc-Ferdinánd-párt egyaránt. Szerették Rómában. Szerette a feudális kaszinó s a gatyás jászság. Szerette a függetlenségi párt s a kormánypárt. Szerette már egyszer vagy kétszer mindenki. És ő is szeretett mindenkit. Volt ő aulikus, konzervatív, forradalmár, klerikális, svarcgelb és nemzeti színű, feudális és demokrata, habozó és vakmerő. Bach-huszár és Kossuth-kutya, minden-minden. Például egy időben avval fenyegetődzött, hogy átcsap a Kossuth párthoz. Ekkor még a polgári házasság hirdetésétől sem félt. Nemsokára küzdött a polgári házasság ellen. Viszont Széll Kálmán révén bemászott a Lloyd-klubba. Sohse lehetett tudni, hogy éppen most kivel van liaisonja. De azt még kevésbé, hogy holnap kivel lesz.
A legújabb liaisont Khuen-Héderváryval kötötte Apponyi Albertína, azaz hogy Albert. Szereti őt, bízik benne. Ezt mondotta tegnap. Azaz, hogy ezt tegnap mondta. Hónapok óta hirdetteti magáról, hogy ő titokban az obstruálókkal van. Nem beszélt. Hisztérikus kacsintásaiból mindenki kapott. Tisza István esetekor egy kis rohamféle látszott rajta. Ez sem volt komoly. Ha Tisza ma a miniszterelnök, ő kapja a tegnapi vallomást, nem Khuen.
Egyébként pedig e szerelmi vallomáson kívül nem is volt egyéb pozitívum (?) ebben a beszédben. Persze a telegráfdrót csak a szavakat tudja lehozni Nagyváradra. A nemes férfiú zengő hangját, varázsát, eleganciáját s magakelletését nem. És ismét csak a naiv, egyszerű szép asszonykák problémája jut eszünkbe. Miért volt ez a beszéd, még mielőtt elmondták volna, szenzáció? S miért szenzáció, dacára, hogy elmondták? Miért nagyobb államférfi Apponyi Albert, mint mondjuk Nagy Mihály? Miért? Miért?
Oh, naiv, egyszerű, szép asszonykák s józan eszű, egyenes utú, becsületes politikusok, ti nem ismeritek e kor morálját s az úgynevezett magyar glóbust. Liaison, minél több liaison kell, hogy az asszony vagy a politikus divatba jöjjön, s divatba jövés, hogy érvényesüljön. Tanuljatok Apponyi Albertínától, azaz Alberttől, ki ez idő szerint Khuen-Héderváry karján kedvese mindenkinek, illetve táplálja és kelti tovább a hitet, hogy kedvese lehet. Liaison. Ez egy szóban van Apponyi apponyiságának a titka s egyszersmind a magyar közélet titka is. Apró Juvenalisok eddig azt mondták, hogy a magyar élet összes tartalma a politika és az asszonykultusz. Most kiderült, hogy e kettő voltaképpen egy Liaison. Apponyi Albert érdeme, hogy a magyar közélet összetételében ezt az alapelemet fölfedezte. Éljen a liaison! Poharunkat Apponyi Albertína, azaz - pardon - Albert volt és leendő liaisonjaira ürítjük...
Nagyváradi Napló 1903. július 23.
A. E.
Pihenjetek bileki holtak. Ne ordítsatok fölforralt agyvelejű betegek. Ne sivalkodjatok komáromi anyókák. A király is haragszik az aranyzsinóros hóhérokra. Nessi Pál pedig, a patent-mártír, azt fogja ma kérni, hogy tíz percig gyászoljon a népképviselők háza. Rendben van minden. Aki meghalt, az rothadjon. Aki megbolondult, az ne ordítson. Aki beteg, az csendesen nyögjön. Aki ember, az felejtse el, hogy Bileken mi történt. Mert mi történt? Semmi sem. A "Neue Freie Presse" igazat mond. A kétfejű sas nem oka semminek. A trikolór alatt is divat a hóhérkodás. Nem mond nekünk újságot a "Neue Freie Presse". Emlékezünk mi itt Nagyváradon is esetekre, mikor nem vaffenrokkot, hanem attilát szerettünk volna széttépni. És aki az attilában volt, azt is szerettük volna. A "Neue Freie Presse" ne féljen. A bileki eset nem szól az obstruktorok mellett. Nem szól senki mellett. Mindenki ellen szól. Mindnyájunk ellen. Mindannyian gyilkoltunk Bileken. Gyávák vagyunk, sunyi bestiák, gyilkosok. Mind, mind azok vagyunk, kik csak nézzük a szörnyű népírtást, mely itt folyik körülettünk. Przemyslben, Brünnben, Bécsben, Nagyváradon, Budapesten és Bileken. Mindenütt. Mintha valami ördögi terv szerint eresztették volna rá a militarizmust is a népre. A népre, mely piszkos, félvad, kellemetlen, de a mi kincsünk. Mindenünk nekünk az a piszkos, félvad, kellemetlen nép, melyet írt, pusztít, öl katona, csendőr, osztály és állam. Világlaposkodó "Neue Freie Presse", nem a hadsereget üldözi a fátum, de ezt a kis országot, magyarok országát. Elnyomottak, elmaradottak, koldusok vagyunk. De nem ez a legnagyobb átkunk. Hanem az, hogy itt rettenetes munkán dolgoznak. Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti. Ennek leszelik a karját, hogy a pokol kapuját ne is döngethesse, hogy nyomorékul, elüszkösödött testtel guruljon a sírba.
Nem vagyunk, nem voltunk soha demagógok. Őszintén szólván, az orrunk érzékenysége miatt sem lehetünk azok. Három lépésről szeretjük a felséges népet. És éppen ezért, illetve ezért is, lássa be mindenki, hogy becsületesen, a lelkünkből jajgatunk. A mi igazságunk most is természettudományi igazság. Mi, akik a múlt konzekvenciái és a jelen korhadt társadalmi rend szerint úgy-ahogy a felső színen vagyunk - elpusztulunk a fajtánkkal együtt előbb-utóbb mind. Degenerálódunk, kiéljük magunkat. Ki jöjjön a helyünkbe? Nem jöhet majd senki. A nép salakja marad csak meg ebben az országban. A többi elpusztul. Elpusztítja a katona, a csendőr, az osztálytársadalom, az állam. Amely részében a népnek energia van, az ellenállás harcában pusztul el. Viaskodik a hadsereggel, a rabszolgatartó urakkal, a jegyzőkkel, a papokkal, az egész dicső állami és társadalmi apparátussal, mely mintha csak az ő elpusztítására rendelődött volna. Elhull Bileken, kiszökik Amerikába, agyonlöveti magát a csendőrökkel, odadobja magát az alkoholnak... Szörnyűség. Igaz. Nem folytatjuk tovább. Ez az értékesebb rész. Megmarad hát az, amelyik valósággal megkívánja a korbácsütést, amelyik megszokja a rabkenyeret, s ki tud heverni egy-két pellagrát. Már is ilyen a mi országunk népének nyolctized része. Néhány évtized óta hogy elzüllött a mi erős, büszke, szép népünk. A nápolyi lazzarónik idestova őserejű nép lesz a mi népünkhöz képest.
A mi népünk lelkéről letöröltek s letörölnek lassanként minden emberi, minden fejlődésképes vonást. Elvész a mi népünk, mert el akarja veszíteni a fátum. Miért a nemzeti hadsereg, miért a nemzeti állam, nagy hazafiak? Kinek? A népnek? Ezt a népet félig már megölték... Itt Magyarország pedig nem lehetséges magyar nép nélkül. Mi, gőgös, dúslakodó főpapok, nyavalyás mágnások, fölcseperedett s máris degenerált tőkések, állami kitartottak, bomlott idegzetű "szellemi" vezetők elpusztulunk. A népnek kellene fölvetni egy réteget a helyünkbe, de a népet engedtük elveszni...
...Ezt az igazságot hozta eszünkbe a bileki eset. Ne sírjon a "Neue Freie Presse". A király is hiába bánkódik. Hiába gyászol a parlament. Tíz, sőt húsz percig is. Hiába sírunk mi. Nemcsak az osztrák-magyar hadseregre nehezedett reá a fátum. Reá nehezedett erre a mi országunkra. Nem segít mirajtunk a magyar hadsereg. Veszni indultunk. Nincs még pápa. Ha volna, megkérdeznők tőle, esnek-e még manapság is csodák?... Csak ezt akartuk Bilekről mondani...
Nagyváradi Napló 1903. július 28.
A. E.
Vége minden szép reménységnek. Nem lesz béke. Az anarchia lett úrrá a parlamenten. Tegnap még csak dulakodtak. Ma már szóhoz juthat a revolver is. Holnap a bán szétveretheti a képviselő urakat. Holnapután lángokban állhat az ország. Minden lehetséges most már. Azt se tudjuk hirtelenében, a kipattant panamáról, a széttépett indítványról, a nagy beláthatatlanságról, vagy miről is szóljunk. A panamáról talán. Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erős, tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezető státusférfiakról, előkelő politikusokról, társadalmi vezéremberekről, kedves, hízelgő elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek. Ilyen bizalmas diskurzusok alkalmával, kaszinókban, kávéházakban, vendéglőkben, zsúrokon, redakciókban, folyosón tessék hallgatni előadásokat a magyar közéleti erkölcsről. A nyilvánosság előtt ellenben gentleman társadalom vagyunk. Gentleman mindenki. Aki párbajozik és aki a liga tagja. Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze azt nem ismernők be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sűrűbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erősödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek. Ne tessék megbotránkozni. Így van ez. A magyar társadalomnak annyira vérében van a panamázás, hogy aki netán a puritánt meri játszani, elveszett. Olyan erkölcstelen bátorsággal sehol sem mernek beszélni az emberek, mint nálunk privát körökben. Itt az obstrukció ügye például:
- A bán öt milliót kapott a főhercegektől.
- Kossuth Ferenc maga kapott egy milliót.
És nincs olyan hihetetlen dolog, amit a fáma fel ne kapjon. Ebben az országban mindent föltesznek és elhisznek egymásról az emberek. Nem új dolog ez kedves magyar testvéreink. Mikor szegény Szilágyi Dezső meghalt, Mag Harden, a merész német publicista így sóhajtott föl:
- Milyen szörnyen korrupt ország lehet az a Magyarország, hogy valakit egy improduktív élet után nagyon nagy embernek tartanak, csak azért, mert abban az országban, ahol mindenki korrupt, ő intakt maradt.
Szóval nemcsak egymást tartjuk korruptaknak, de azoknak, tartanak bennünket a külföldön is. Ez az igazság. No, és hogy a korrupcióban a hon atyái az atyamesterek, ez meg éppen nem új dolog. De azért ma szörnyen háborogni fog a magyar erkölcs.
Nagyobb dolog mindennél a teljessé vált anarchia. Most már nagy baj van. Csapjuk el azonnal a bánt. Küldjenek egy elfogadható, kibékítő egyéniségű és programú miniszterelnököt. Mert másképpen semmiről sem felelhet senki sem.
Nem volna csoda, ha akármi történnék. Aljasabbaknak látszunk Szerbiánál. Szerbiában lemészárolták a királyi családot. Nálunk a nemzetet gyilkolják meg. Pár százezer ember kisajátítva tartja a országot. A nép milliói jogtalan rabszolgák. Az ország koldus és leigázott. A parlament urai pedig liferálják a népet, a nép jogait, a hazát. Ilyen nemzetveszejtő ocsmányságot nem mutat föl a világhistória. Orgiája ez az összegyülemlett bűnöknek. Beteljesülése a kérlelhetlen fátumnak. Fölfakadt seb vagyunk most Európa testén. Lesz-e balzsam erre a sebre, vagy egyszerűen ki fogják égetni?... Rettenetes, rettenetes történet ez...
Nagyváradi Napló 1903. július 30.
A. E.
Loyolai szent Ignác ünnepe van ma. Júliusnak 31-ik napja. Ünnepet ülnek a világ jezsuitái. Ábel is misézik. Ferenc Ferdinánd úr kedves pátere. Újjongó szívvel, hálásan, sollemniter és sub infula. Loyolai szent Ignác győzedelmes harcos ma is. Győzedelmesebb, mint valaha. Új, nagy győzedelmet aratott lám most is. Vonaglik tőle egy szegény kis ország.
A világ pedig ide néz ma. Szinte érezzük a nagy, az általános, az európai monstre-vállvonogatást.
Falják fel egymást, a lovagias magyar nem különb a rácnál a lovagias magyar egészen méltó a hülye osztrákhoz, falják fel egymást. Egyelőre.
Meggyaláztak egy népet, s ez a nép véletlenül a mienk. Ez történt. Ábel páter misézik. Loyolai szent Ignác képe felé tömjénfüst tódul. A regnum Marianum a legjobb úton van, hogy a szent császárság provincia Mariánájává váljék.
Én kijelentem, hogy adataim nincsenek, a parlamenti bizottság előtt megjelenni nem fogok. De amit írok, igaz. Kinek kellett félnie, hogy a valamennyire mégis csak szabadelvűen haladó Magyarország az egységes Ausztria álmát most már előbb-utóbb örökre széttépi? A klerikális "Vaterland" miért ijesztgette egy idő óta misztikus fenyegetésekkel a rebellis Magyarországot? Az "Alkotmány" miért siet vad, gyanús hevességgel Bánffy Dezsőre, a zsidókra és a szabadkőművesekre fogni mindent? Én nem vádolok senkit. Én az igazmondás gyönge szavú, de becsületes katonája, ki akarom ragadni a lelkemet a szenvedélyek összekavarodásából. Pereátot nem merek mondani Khuen-Héderváryra sem. Ellépek a pletykák mellett, hogy a júdáspénzt a haut financierek, a bankok, a nagy vállalatok adták össze, hogy Bécsben gyűlt, hogy Budapesten gyűlt, hogy az egész dolog obstrukciós hecc stb. Khuen-Héderváry maga is csak kézbe akadt szerszáma egy titkos, történelmet csináló, sötét politikának. És a dienesek, singerek pedig? Apró csukái a zavarosnak. Semmik.
Mi volt a cél? Diszkreditálni a magyar nemzet életvágyát a magyar föld erejét. Visszarántani pár száz esztendővel a históriát. Meggyalázni Magyarországot. Megostorozni, hogy saját szégyene miatt még fölszisszenni se merjen sokáig. Régi munka ez már. Különösen erős azóta, hogy az egyházpolitikai küzdelmek alatt majdnem hogy igazán liberális, tehát gyors növekedésre képes lett ez ország.
No és könnyen munkálkodhattak. A szabadelvű erőkifejtések régen szünetelnek. Az ország haladása egy idő óta megdöbbentően retrográd. Hova érkeztünk? Oda, hogy mikor a nemzetben az élet vágya fölkelt, e vágyát kripták, keresztek, sírdombok várták. A parlamentet például lesüllyesztették olyan nívóra, mely már sérti a nívó nevet is. A szabad sajtót lekötötték paragrafusokkal és pausálékkal. A korrupciót általánosabbá tették az írni olvasni tudásnál. Az intézményeket átitatták a reakció szennyvizével. A nemzet életvágya hiába támadt fel. Akik ez országban gondolkozva élnek, látták ezt előre. És a gondolkozva élők nem is bíztak a görögtüzes harcban. A parlament egy két teoretikusból, néhány veszedelmes titkos célú, felfújt nagyságból, egy kis sereg degenerált mágnás-sarjból, egy csoport sujtásos, frázisos, szájas atyafiból s egy alacsony intelligenciájú, mindenre kapható tömegből áll. Aztán van egy két véletlenül bekerült, jobb sorsra méltó, kiváló. Így csinálták meg a parlamentet. Persze ezt a parlamentet könnyű volt diszkreditálni, s így a nemzetet meggyalázni. Meg is tették. A húsz millió ember országában nyolcszázezer ember képét viselő parlament ott fekszik véresen a nagy porondon; melyen a világhistóriát csinálják. Egy szegény koldus, szerencsétlen kis ország vonaglik... Én nem vádolok senkit. Én már undorodom a politikától. Az emberi mélységekbe próbálok belátni csupán. De Ábel páter ujjongó szívvel misézik. Erre én a nyakam adom. Igaz, hogy a nyak nem lesz drága portéka, ha a dolgok így folynak tovább is...
Nagyváradi Napló 1903. július 31.
A. E.
78. BESZÉLGETÉS BÁNFFY DEZSŐVEL
- A Nagyváradi Napló kiküldött tudósítójától -
A legerősebb szabadelvű város, Nagyvárad már rég megmozdult, hogy a mai pártalakulás kereteit összetörve egészséges pártviszonyok megteremtésére hívja fel az ország közvéleményét. Természetesen Bánffy Dezső bárót jelölte ki vezéréül, akinek erőteljes, soviniszta s radikális programja, amelyet "Izolálva" címen a Pesti Hírlapban kifejtett, megejtette a gondolkozó s világos agyú embereket.
Ezekben a viharos napokban, amikor minden fejtetőre állott, ami józan és okos dolog, a "Nagyváradi Napló", mely az országban legelsőnek vallotta s hirdette Bánffy-politikáját, elzarándokolt a Bimbó utcai remetéhez, megtudandó, hogy e kiválóan erős és magyar ember a politikai élet szennyes hullámaiból látja-e kiemelkedni a kibontakozás szigetét, s nagyváradi híveiről oly kedves-e a véleménye, mint amilyen a hívek, a lelkes hívek törhetetlen bizalma ő iránta?
Kiküldött tudósítóink ma reggel 9 órakor csengettek be a meredek budai úton levő csendes palotába, amely elég közel van a miniszterelnöki palotához s elég távol a közélettől, hogy onnan madártávlatból nézhesse a bölcs az eseményeket. Meglássák, hogy ez az ember még kivárja Khuent, de Szapáryt is s még jön idő, mikor ismét "tettekkel tényező" lesz.
A csendes palota erdélyi stílű folyosóján a szolga jelenti, hogy a kegyelmes úr reggelizik, de nagyváradiakat szívesen fogad. Dolgozószobájába megyünk. Ez ő maga, Bánffy, az erdélyi magyar.
A bútorok ízlésesek, magyarosak, a falon Tisza Kálmán arcképe függ, oldalt II. Rákóczi Ferenc daliás arcképe, távol a király néz le a látogatóra, aztán az ősök és Bánffy családjával. Füzetek az asztalon: a napipolitika forrásai. Horvát-magyar autonóm törvények, a Magyar Közélet, Magyarország nemzetiségi térképe.
De van ott más is. Az íróasztalon a két híres szobor: Apponyi a csengővel, kétségbeesett ábrázattal tehetetlenül s görbe lábakkal és "fürdés után" Széll Kálmán lepedőben, kéjes borzongással. Aztán a híres malac, selyemfrakkban két lábon. Hárfát penget a kis disznó. Hej, hogy elfogytak onnan a konyhamalacok!
A magyarság illatos levegője terjeng a szobában, tele van dokumentumokkal, oklevelekkel, a magyarság igazaival.
Ám nyílik a szomszéd szoba ajtaja, s apró, fürge lépteivel közeleg Bánffy báró. A pihenés használt neki, arca piros, szemei csillogók, mint a friss reggeli harmat, fején a zseniális kohón, a haj nem nőtt meg, de eleven, friss, ruganyos a báró. Csupa élet, közlékenység, szeretettel beszél Nagyváradról s az ő ottani híveiről.
- Nagyvárad - mondotta - a legelső volt, mely vallotta eszméimet, irányomat. Talán előbb, mint Kolozsvár...
Ah, Kolozsvár! Erről is tudott beszélni lelkesen, tűzzel, de cirógatja Váradot, közben elegánsul lenézi Khuent, a parlamentet s új választásokról tervei vannak. Választani újra, jól, tisztességes parlamentet, nem olyat, mint ma; ott nem lennének tótok, oláhok, lenne az csak magyar és magyar...
De mindez impresszió, hadd jöjjön ő maga, a kedves uriember, az erőskezű politikus, akinek bizalmas közléseiből mindent még se írhatunk meg, csak azt, amit fontosnak s jelentőségteljesnek tartunk a mai rettenetes politikai helyzetben.
*
- Kegyelmes uram bizonyára értesült arról az erős és lelkes mozgalomról, mely Nagyváradon egy Bánffy-párt megalakítása érdekében folyik. Ismeretes, hogy Nagyvárad politikai hajlandósága megmaradt kegyelmes uram mellett. Ha a nagyváradi Bánffy-párt megalakulna, hajlandó volna kegyelmes uram Nagyváradra jönni, nyílt zászlót bontani, és ott elmondani programját az országnak?
- Így nem válaszolhatok. Tudom, hogy Nagyváradon, Kolozsvárott s az országnak még vagy öt-hat helyén - bizony kevesebb helyen, mint én vártam - híveim vannak, kik szervezkedni akarnak. Különösen tudom ezt Nagyváradról, melynek szimpátiájára büszke vagyok. De hogy lemennék-e?... Mennék... De előbb tudnom, látnom kell, hogy vannak és mennyien vannak, akikre számíthatok. Nem többségre gondolok. Nem mandátumkeresés az én vállalkozásom. Egy tisztességes sereg kell csak nekem, mely előtt kibonthassam a zászlót.
- Fanatikus hívei vannak kegyelmes uramnak Nagyváradon. A Nagyváradi Napló bánffysta lap volt, mikor kegyelmes uram lekerül[t] a hatalom polcáról, bánffysta volt mikor még Bánffy-pártról szó sem volt, s az máig.
- Én ezekért az érzelmekért nagyon hálás vagyok - mondotta a kegyelmes úr. Tudom, hogy a "Nagyváradi Napló" az én elveimért régen küzd. De kérem, én nem üzenhetek, nem üzenek Nagyváradra semmit. Mennék, ha... Meglátjuk...
- Kegyelmes uram, a mai katasztrófákat rejtegető, őrült válság napjaiban Nagyvárad, s mi hisszük, hogy az egész szabadelvű Magyarország Önben látja az egyetlen kivezető, megmentő férfiút. Hallani szeretnők, milyennek látja és tartja a mai súlyos, válságos helyzetet kegyelmes uram?
- Annak tartom én is. Súlyosnak, válságosnak. Szerintem Khuen-Héderváry helyzete tarthatatlan. Okvetlenül kísért a gyanú, hogy Szapáry nem magától és a magáéból költött. Vádat senki ellen nem emelek. Pozitíve állítani itt mit sem lehet, de ezt a gyanút elfojtani sem. Szapáry László ellen hivatalból kell a fegyelmi eljárást megindítani. A bűnügyi parlamenti bíróság komédia és céltalan dolog. Itt nagy hiba történt. Ezt a hibát kikorrigálni nem lehet. Khuennek mennie kell. Utána, ez volna a legbölcsebb: szürke politikusnak kell jönnie. És most ön ne nevessen a névre, mondjuk Szapáry Gyulát, akivel az én utaim nem közösek, s akivel hát én egy táborban nem lehetek. Példaképpen mondtam éppen Szapáryt. Egy hasonló szabású, szürke, kibékítő politikusra gondolok.
- És lesz-e mostanában választás, gondolja kegyelmes uram, hogy mégis az lesz az ultima ratio?
- Választás okvetlenül lesz. Evvel a parlamenttel dolgozni nem lehet. Ez képtelen, beteg parlament. Még az utána következő is az lesz talán. A parlament tekintélye jó időre oda van. Ezt nehezen, bölcs vezetéssel lehet csak visszaszerezni. Úgy gondolom, hogy például tíz évre való programot kell kiszabni. E programra nézve előzetes egyetértése legyen a koronának és a parlamentnek. Hogy úgy lehessen dolgozni, mint az egyházpolitikai harcok idején, mikor a függetlenségi párt liberális része támogatta a kormány javaslatát. Csak a metódus, csak a részletek felett vitázzanak a pártok. Ne állítsák, ne dobják amúgy nyersen a problémákat a fórumra s az ellentéteket a király és a nemzet közé. Mindent meg lehet így aztán csinálni. De egyszerre megvalósítani a nemzeti követeléseket például fizikailag is lehetetlen, azt kívánni abszurdum. Először például a magyar katonanevelést biztosítani s így tovább, éppenséggel nem zárkózik ám el ilyen lehető formában a nemzeti követelések elől a korona. De most már sok elrontott dolgot kellene előbb helyrehozni. Az én zászlóbontásom igazán önzetlen, s igazán csak a nemzetet akarja szolgálni. Én már elértem, amit szereplő magyar ember elérhet. Én bennem hatalomvágy s egyéb nem dolgozik. Csak aggódó szeretet nemzetem iránt s a közérdekért cselekvésnek a vágya. Új pártalakulásra múl[h]atlan szüksége van az országnak. De hogy én az én zászlóbontásomat eredményt ígérőnek tarthassam, az esetleges választásnál nekem, az én pártomnak nyolc-tíz kerület[nek] kell rendelkezésére állania. Csak így lehetne annak értelme. Az a politikai ellenfeleim által felhozott vád, hogy én is vesztegettem volna valaha, képtelen hazugság. Akkor nem kellene most pártot csinálni.
Ezután bizalmasan mondott nagyon érdekes dolgokat a politikai helyzetről a kegyelmes úr, melyek elmondására nem jogosított fel, s szükség sincs. Utoljára megkérdeztem tőle:
- Kegyeskedjék, kegyelmes uram, végül még arról nyilatkozni, hogy a szocialistákkal szemben ma már új Bánffy Dezső áll?
- Megint nem válaszolhatok, ha így teszi fel a kérdést. A Pesti Hírlapba már megírtam, hogy a választói jog kiterjesztését jogos kivánságnak ismerem, a szociális reformokat szükségeseknek tartom, egyebet nem mondhatok.
Rendkívül kedves szívélyességgel búcsúzott a kegyelmes úr. Újra figyelmeztetett:
- Nem izenek Nagyváradra, de ha kellek, ott leszek.
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 1
- Saját tudósítónk távirata -
Amikor a "Nagyváradi Napló" tudósítója belépett a képviselőház folyosójára, szembe jött vele a miniszterelnök, kereste Tallián alelnököt, akivel igen ügyes stiklit csináltatott meg. A vezérek mind berukkoltak, Kossuth Ferenc dölyfös arccal járkált a kormánypárti folyosón, Apponyi Beöthy Ákost próbálta leszerelni, Eötvös anekdotázott, Zichy János gróf zárkózottan üldögélt egy pamlagon, bent a teremben pedig a haditervet kovácsolták Barabás, Lengyel és Nessi Pál. A karzatok zsúfolásig megteltek. A szerdai ülés törvénytelen jegyzőkönyvét boncolgatta Barabás Béla, majd Polónyi Géza, végül Lengyel Zoltán. A hangulat forró volt. Az ellenzéken Kubik Béla az obstrukciós fehér ruhában animálta, az ellenzéki tábort, odakiáltá a szabadelvű, nagy részt öreg urakból álló mező felé:
- Mindenre kaphatók! Csalók! Zászlós úr vesztegetett. Hamisítók!
S utána görcsös nevetésben tört ki, amely a Házat egy pillanatra derültségre fakasztotta. Az elnök azonban egyszerre leszavaztatta a szabadelvű tábort. Erre őrült zaj támadt. Lengyel Zoltán felállt s beszélni próbált. A kormánypárt a padokat verte, s nem hallgatta meg Lengyelt. Az ülést erre felfüggesztették, s óriási kavarodásban rohantak a képviselők a terem közepére. Szünet alatt terjedt el a híre, hogy Vancsó Gyula, Fernbach Péter és Nolecz Gyula kiléptek a kormánypártból, mert Szapáry nem adhatta a magáéból a százezreket. A folyosó forr, általános a hit, hogy Khuen megbukott.
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 1.
Budapest, Bécs, Ischl, Geiger Gizella, Singer, Janacsek fölött ezennel napirendre térünk. Maradhat Khuen-Héderváry avagy mehet, lapulhat vagy vadulhat a kamarilla, folyhat vagy halhat a hecc. Most már a nagy törvény parancsol. Az élet. Baj van, fuldoklunk. Ki kell mászni minden áron. És eszünkbe jut, amit Bánffy mondott. Különös nap volt az a pénteki nap. Arra ébredt Budapest, hogy október van, csúnya hideg eső esik. Szapáry lemondott, s nagy disznóságok várhatók. Dideregtünk, míg a Bimbó utcából átszaladt velünk a kocsi. Pedig a lelkünk égett. A nagy, új ház vidékén száz és száz ember ácsorgott. A karzatokra már aranyakért sem lehetett jegyet kapni. A zagyva, léha Budapest remegni látszott az igérkező gyönyörűségektől. A cifra, nagy ház bent forró volt. Reszketett, verejtékezett mindenki. És röpködtek a hírsirályok. Vihar lesz, pusztulás... És mi arra léptünk be hogy Barabás beszél. Bánffytól jöttünk, az ő szavai csengtek füleinkbe s itt Barabás beszél. Egy pillanat alatt kiváltunk, kiestünk ebből az egész nagy forrongó gömbből. Valami csodálatos hidegség kapott magasra bennünket, s mi fagyosan, gúnyosan, megvetéssel néztünk az egész kavarodásra. Ömlött a hang Nagyvárad követéből. Hang, hang, hang. Komédia. Khuen-Héderváry szimulálja a nyugodtságot. Kubik kínosan hahotázik. Nessi nyafogásából kiérzik a félelem valami nagy veszedelemtől. Olay sem olyan bátor mint máskor. A mágnások hetykesége is csinált. Meg van itt ijedve mindenki. Szinte várja az ember, hogy fölzokog a pártközi kórus:
- Jaj, jaj, jaj. Mindent meg fog tudni az ország!
És egyre cseng még a fülünkben Bánffy mondása:
- Ezzel a parlamenttel nem lehet dolgozni...
Nem bizony. Nem lehet. Pfuj! Ahogy hidegen és magasból nézzük, látjuk a maga szánalmasságában ezt az embersereget. Jó, jó. Igaz, hogy ez az ország nem érdemel sokkal különbet. Ez urak legnagyobb része vesztegetések árán került be ide. A többi a nagy rangja, a nagy huncfutsága vagy a nagy hangja révén. De mégiscsak nagyon alrendű sereg ez. Jó szándék itt kevés van. Intellektus még kevesebb. Karakter a legkevesebb. Így gondolta a felséges parlamentet, aki először gondolta? Ez a parlament még sem lehet Magyarországnak az arca...
Míg fönt, magunkban tépődünk, lent a politikus urak között elmúlott a tépődés. Nem lesz semmi baj. Elnapolják az üléseket. A parlamenti bizottságnak lesz tán esze, hogy nem hurcolja meg a felséges nép képviselőjét. Szinte leolvastuk az arcukról a közös, titkos, nagy megállapodást, bele lehet rántani az ügybe mindenkit, ha kell, a horvátot is, de egymást nem, képviselőit nem...
Futottunk, rohantunk a díszes, nagy házból. El akartunk felejteni mindent, amit láttunk, megéreztünk. Szegény, jámbor magyarom, bizony mondjuk neked sem a Hajdú Etelka szalonja sem a Geiger Gizella alkóvja miatt ne szomorkodj. Ez a szalon, ez az alkóv nem is olyan erkölcstelen hely, mint... Nem írjuk ki, mert az ügyészség pört indít. És inkább elcsukatjuk magunkat a kotyikleti gazdakörért, mint a mai magyar parlamentért.
Ha már az őszinteségért magyar uzus szerint börtön jár. A mai magyar parlament nem érdemli meg azt sem, hogy megbélyegezzük. Erkölcstelenségéből hiányoznak az imponáló, a nagy stílus jelei is.
Ez a parlament nem azért sülyedt bele a pocsolyába, mert a repülést nem becsüli sokra. De, mert nem hiszi, hogy pocsolyán kívül van valami más is a világon.
Avval teszünk ez írásunkhoz pontot, amit Bánffy mondott. Első, legelsősorban ettől a mai magyar parlamenttől kell megszabadulnia az országnak...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 8.
A. E.
81. TAPASZTALATOK AZ ELBA PARTJÁN
Talán az Elba partján árnyas fasorban sétálgat ez időben két szimpatikus, jeles nagyváradi férfiú. Pár nap óta Drezdában vannak már Nagyvárad podesztája és főmérnöke, Rimler Károly és Kőszeghy József, s az Elba partjáról bizonyosan hazagondolnak a Körös partjára, honnan tapasztalatok céljából jöttek el, s bizonyosan tapasztalatokkal térnek meg és egyben avval a nehéz bizonyossággal, hogy a Körös partján kevés lehetséges abból, ami az Elba partján természetes. És mégis örülünk, hogy Drezdában erősen szedi az impressziókat két alkalmas nagyváradi ember, és hogy éppen a podeszta és a főmérnök utaztak Drezdába. Rimler Károly a legszerencsésebb impresszionisták közül való, kinek nagy reagáló képessége van. És mindezek mellett nem a könnyen kísérletezés embere. Kőszeghy Józsefet ultramodernnek neveznők, ha ez a szó nem kapott volna újabban egy kis kompromittáló mellékjelentést is. Így mondjuk csak modernnek. Nem közönséges látókörű, idegesen munkás, ötletes, de erős alapokra építő férfiú. Szóval Rimler Károly nem csupán polgármester, s Kőszeghy József nem csupán főmérnök.
A drezdai kiállításról sokat olvastunk már. Rendkívül nagy koncepciójú, óriási értékű és jelentőségű kiállítás ez, szinte irányítójaként jelentkezik annak a fejlődésnek, mely majd a jövő városát fogja megteremteni, hol az utánunk következő boldogabb generáció fog nálunk sokkal boldogabban dolgozni és élni. De képet formálni az egész kiállításról csak azoknak a szerencséseknek lehet, kiknek erre pusztán tudomány-szomjúságból van idejük és pénzük. Nagyvárad város kiküldötteinek elsősorban olyan tapasztalatokat kell szerezniök, melyeket annyira amennyire lehet, idehaza értékesíthetnek. Néhány dolgot említünk itt fel. Tanulmányozzák elsősorban a német városi adminisztráció ügyét a nagyváradi kiküldöttek. E téren sok szükség volna az ott szerezhető tapasztalatokra. Rend, munkabeosztás, pontosság, gyorsaság. Ezeket illetőleg de sok tapasztalat is férne a magyar városokra, melyek olyan nehezen tudják elfeledtetni, hogy a magyar adminisztráció ősformája a deres és a pipaszó volt. Úgy olvassuk, hogy a szegényügy rendezése terén bámulatosan okos, nemes és tanulságos eredményeket tár fel a drezdai kiállítás. A magyar felfogást a pauperizmusról körülbelül az ingyen kenyérakciók jellemzik legjobban és legszomorúbban. Drezdában mindenáron munkát teremtenek és adnak. Harmadsorban kell szólnunk egy sokak előtt jelentéktelennek tetsző, de óriási kérdésről. Ezt a kérdést egyébként is aktuálissá tette mostanában egy szerencsétlen miniszteri rendelet. Vizsgálják meg a nagyváradi kiküldöttek a társadalom, a szűlők beleszólásának módját és mértékét a német gyermekek nevelésébe. Nyugaton tudják, hogy milyen nagy kérdés ez, hogy szinte minden kérdésnek az alapja. Angolországban óriási szerepük van az iskolaszékeknek s az iskolaszékekben a nőknek. A német viszonyokat nem ismerjük eléggé, de fejletteknek s tanulságosaknak hisszük. Milyen nagy dolog volna, ha e téren, a drezdai tanulságok segítségével Nagyváradról indulna meg egy alapos, korszakalkotó, gyönyörű reformmozgalom.
Sokat lehet Drezdában tanulni a városok gazdálkodását illetőleg. Hatalmas dolgokat olvasunk erről is. A német városok értenek a gazdálkodáshoz. Nálunk a bőrre megy a városok gazdálkodása. A polgárok bőrére, melyet állandóan nyúzunk s az állandóan piruló arcbőrre, mellyel a kormánynál állandóan kunyorálnunk muszáj. A német városok jövedelmi forrásokat találnak és nyitnak egyre.
Talán mondanunk sem kell nekünk, szegény körösparti lakóknak, hogy a városfejlesztés és rendezés terén mennyit lehet okulni az Elba partján. A német városok legerősebben mutatják a jövő városának a kialakulását. A jövő városa egészen más lesz, mint a mai. A jövő városába vissza fog térni a kiebrudalt természet. Nem raknak, szorítanak követ kőre. Terek, parkok, fás, hatalmas utcák lesznek a jövő város vonalai. A jövő városa nem fogja magában hordozni az emberi elcsenevészedés, degenerálódás és nyomorgás minden előidéző okát, mint a mai.
Csak előrángattunk itt egypár kérdést, melyeket nagyon égetőknek és fontosoknak tartunk. Annyira, hogy szóbahozásukra szinte csak ürügy volt a drezdai kiállítás. Még egész garmadát előrángathatnánk, az adórendszer ügyét, a városok szerepét a művészet népszerűsítésében stb. stb.
Az Elba partján az erő és az eredmény ül diadalt. Nálunk erő sincs. Hogy lenne eredmény? Bizonyos, hogy szomorúan látják a nagy kontrasztot Rimler Károly és Kőszeghy József. De azért hozzanak csak magukkal minél több tapasztalatot. Akármilyen kis reform is, jólesik idehaza. Nem vagyunk elkapatva sem a Duna, sem a Maros, sem a Körös partján...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 9.
- Beszélgetés Rimler Károllyal -
Itthon van a podeszta. Jókedvben és színben. Nem pihenésből jött pedig. Bámulatosan tudja ez az ember hajszolni magát. A kreuzeni csöndből egyenesen robogott Drezdába, mely maga az idegpusztító nagyszerűség ma. Szinte két héten át járt, figyelt, tanult és rögzített itt reggeltől estig. Társával, a főmérnökkel együtt. Biztosan rászolgált négy heti Kreuzenre újra, de jött haza, s tegnap reggel már ott izzadt az öreg városházán. Délután pedig beszélt velünk arról, amit hozott. Sok szóval, tűzzel, lelkesedéssel és keserűen mégis. Úgy van, ahogy a minap írtuk. A drezdai nagyszerűség elszomorító ám, ha e nagyszerűség képét például Nagyváradra vetítjük. De jegyezzünk le csak egy-két dolgot abból, amit a podeszta mondott.
*
A drezdai kiállítás egy hatalmas kultúrország erő-esszenciájának önérzetes, büszke csillogtatása. A német városok Németország erejének java, alapja, forrása. A drezdai kiállítás mindent összehordott, ami a fejlett városi életnek része. A múltból, a jelenből. De talán a jövendőből is. Mert maga a kiállítás megfestése Németország jövendő útjának.
- Megdöbbentő ez a nagy erő - mondja a podeszta -, ha magyar szemek nézik, s ha magyar emberek gondolkoznak rajta. Beérjük e biztos, pompás útján ezt a hatalmas erőt? Sok hitnek kell lenni az emberben, hogy csüggedten ne mondja: aligha...
*
A jövendőt jelenti a drezdai kiállítás. Miként mi írtuk volt, a jövendő városát látjuk meg benne, a nagyot, a bölcsen lakottat az emberi képességek és erők idegducát. Hiszen például külön kiállítása van a halottégetésnek, ami a jövendő zenéje még. Külön históriával, technikával, statisztikával és irodalommal. De nemcsak a halottégetésnek. Külön kiállítása van még az emberi szellem sok forró produkciójának, mely majd lehűlve s sziklaszilárdan ráül a mai berendezés romjaira...
*
Nagyvárad azért okulhat, sőt el is tanulhat egyet-mást a drezdai nagyszerűségből, a mi kis erőnkhöz, kis viszonyainkhoz illő egyet-mást. A podeszta és a főmérnök nagy memorandumot készítenek. E memorandum a drezdai anyagnak Nagyváradhoz szabása lesz. Jóakaratú, tudós szabás. Talán olyan, amely Nagyvárad és Drezda, illetve a német város nagy termetbeli különbségeit itt-ott sok bizalommal meg sem levőknek fogja mutatni. Helyes ez. Nagy bizalommal és nagy akarattal kell ám a kultúrformákat a magyar formákra szabni.
A villamos ügyekben lesz talán legbeszédesebb és legbiztatóbb ez a memorandum. Ez a rész majd nagyon sokra oktathat bennünket. A drezdai kiállításon mindegyik csoportnál s így a villamos csoportnál is az összes villamos műveket készítő gyárak kiállították gyártmányaikat. Rengeteg látni és követni való van itt. A csatornázás, a kövezés, a városrendezés, tűzoltás stb. anyagából lesz aztán sok a memorandumban. És magáról Drezdáról. Mesés város ez. Ideálisan alkotott. Parkok mindenütt. Művészi és praktikus építkezés. Csodálatos rend és tisztaság. Sokat mond például az a gyermekesnek látszó, de közvetlen és a hatást legjobban jellemző, hirtelen gondolat, hogy itt egy gyufaszálat sem szabad ledobni. Kikeféltek, ragyogók az aszfaltok... Tíz-húsz nap nem elég.
- Estefelé már csak vonszoltuk magunkat - beszéli a podeszta -, de valósággal átadják egymásnak a nézőt az érdekesebbnél érdekesebb csoportok. Egyik-egyik megfogja, s belemélyedést parancsol reá.
A drezdai nagyszerűséget talán egy esztendőn át tudná járni a modern szomjúságú, reagábilis lelkű ember.
*
...Drezda és Nagyvárad. Bizonyos szomorúsággal ejtette lejjebb az és után a hangját a podeszta. De aztán újra felragyogott a szeme.
- Meg fogunk csinálni sok mindent, amit lehet. Amit csak lehet...
...Üdvözölje bizalommal és szeretettel a podesztát mindenki. Mert ő bizalommal és szeretettel jött haza s állt a munkába...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 15.
A. E.
- Egy kis dráma a Wőber szállóban -
A nagyváradi Wőber szállóban csütörtökön délután hat és hét óra között egy kis szerelmi dráma játszódott le. A hőse, illetve hősnője egy primadonna, de nem drámai primadonna, hanem énekesnő. A dráma szerencsére nem vált tragédiává, hanem, hogy a színpadi műfajok terminológiájánál maradjunk, majdnem vígjátékká enyhült.
Tegnap Nagyváradon nagyon sokat beszéltek erről a históriáról. Tarka kommentárokat fűztek hozzá. Majd újabb és újabb verziók keltek szárnyra. Pedig az igazság annyi, hogy egy kedves, fiatal színésznő annyira szerelmes, hogy a szerelem miatt esetleg meg tudna halni. Márkus Aranka a szerelmes primadonna. Az elmúlt szezonban a Szigligeti Színház koloratúr énekesnője volt a gyönyörű hangú leány. Az elmúlt ősszel sokat beszéltek róla egy másik szerelmi dráma révén, de akkor nem a művésznő akart meghalni, hanem ő miatta s viszonzatlan szerelem miatt egy nagyváradi újságíró, ki azóta Budapestre távozott.
Márkus Aranka virágvasárnapkor vált meg a nagyváradi színtársulattól. Az utolsó időkben nagyon visszavonultan élt. Tudta mindenki, hogy a művésznő szerelmes. A nagyváradi aranyifjúság egyik ismert és szimpatikus alakja volt az ideál, aki ezt a szerelmet viszonozta.
Nehéz szívvel s jóval virágvasárnap után távozott el Nagyváradról Márkus Aranka. Budapestre ment, hol szülei laknak. Lovagja több ízben meglátogatta. Ő maga is leutazott egy kis unokanővérével titokban egypárszor.
Egy idő óta kísérletek történtek, hogy ez az összeköttetés megszakadjon. A fiatalembernek a kebelbarátja, szintén előkelő tagja a nagyváradi ifjúságnak, barátjára nézve azt találta volna üdvösebbnek, ha ez a szerelmes história befejeződik.
Szerdán este újra Nagyváradra érkezett Márkus Aranka az unokanővérével. A hölgyek a Wőber szállóba szálltak, mint rendesen. A 11-es számú szobát vették ki a fiatalember címén.
Csütörtökön délután hat órakor a férfi jó barátja tett látogatást a hölgyeknél. E látogatásnak, mint később kiderült, az volt a célja, hogy a művésznőt szakításra bírja, s erről a férfi mitsem tudott.
Izgalmas jelenetek folyhattak le a szobában. A művésznő zokogva, magánkívül esett össze, mikor a vendég, ki pedig a lehetőségig gyöngéden és diplomatikusan végezte misszióját - eltávozott.
Úgy fél 8 óra tájban a művésznő unokanővére segítségért kiáltozott. A szálló személyzete ijedten rohant be. Márkus Aranka nagy kínok között fetrengett a pamlagon. Világos volt, hogy a művésznő mérget ivott. Azonnal a közeli kórházba küldtek egy kocsit, s pár perc múlva a kórház két orvosa jelent meg. Eközben a művésznő ideálja is értesült a katasztrófáról, s fölindultan, szinte magánkívül sietett föl az emeleten levő szobába. Ő semmiről sem tudott, s kétségbeesve kérte az orvosokat, hogy mentsék meg a leányt.
Az orvosok megállapították, hogy Márkus Aranka morfiumot ivott. Egy meglehetős tartalmú üvegecskét csaknem teljesen megivott. Az unokanővére nem vette ezt észre. Egyébként is tudta, hogy Márkus Aranka idegei csillapítására szokott olykor pár csöpp morfiumot használni.
Az orvosoknak sikerült a méreg hatását neutralizálni. Egyik orvos reggelig ott volt az ágya mellett, mivel a művésznő egész éjjel nagyon szenvedett. Ott virrasztott a férfi is, kit nagyon összetört a szomorú eset, bár nem egészen bizonyos, hogy Márkus Aranka öngyilkossági szándékból vette be a mérget, lehetséges, hogy csak magánkívül, rettenetes idegességében ivott túl nagy mennyiséget az erős méregből. Reggelre egészen jobban volt a művésznő. Kora délután már fogadta egy munkatársunkat, ki régi jó ismerőse. Mosolyogva beszélt a szomorú éjszakáról s ragyogó szemei meg-megpihentek boldogan a férfiún, ki ott ült ágya mellett, s kit szintén nagyon megviselt az éjszaka.
- Hasson oda - mondotta többek között -, hogy ne csináljanak a lapok valami szörnyű szenzációt a dologból. Szegény mama fent Budapesten kétségbeesik. És nem is volt igaz semmi. Csak én nagyon szerelmes vagyok. És tegnap nem voltam az eszemnél... Holnapután Gödöllőn énekelek egy hangversenyen...
Tegnap elutazott Nagyváradról Márkus Aranka. Megnyugodva, jókedvvel és kedves társaságban.
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 15.
A politikusok nyaralnak. A király jön, lesz egy kis politikai próba-galopp. Aztán jöhet akármi. Vagy elmaradhat minden. Egyelőre elkormányozza az országot a Khuen-kormány. A sajtó is fáradt. De az úgynevezett magyar közvélemény még fáradtabb. Nem törődik már senki semmivel. Ki figyel olyan csekélységre például, mint a keresztény szociális kurzus? Nehéz az élete mindenkinek. És újat már nem hozhatnak a napok. Jobbat sem és talán már rosszabbat sem. Azok azonban, akik most a keresztény-szocialista kurzust csinálják, nem fárasztották ki ennyire magukat. Ezek alkalmas időre gyűjtötték össze az erejüket, s nyugodtan, biztos számítással csinálják a haditervet az ország meghódítására.
A kurzus egyik szájas embere elég nyíltan beszélt. A városok intelligenciáját elhódította a szabadkőművesség, a koldus népet a szociáldemokrácia. A falu azonban még csaknem egészében szűz terület. Meg kell hódítani a falut.
Amilyen impotens immár a magyar liberalizmus, s amilyen kiforratlan még a szociáldemokrácia: bizonyos, hogy a klerikalizmusnak sikerülni fog a falu meghódítása. És ekkor elvégeztetett. A keresztény szocializmus be fogja keríteni az ország népét.
Tessék olvasni a tudósításokat a klerikális lapokban. A keresztényszocializmus nem jelszavakkal dolgozik. És nem csak a nép bigottságára épít, de a zsebére, a gyomrára. A háló, amelyet a népre kivet, a legraffináltabban szövött háló. És ne tessék feledni, hogy ezután már minden kedvezni fog a klerikálisoknak. Mindenki tudja most már, hogy a politikában a szabadelvűség fölvette a néhai nevet. Annyira beletörődött már ebbe mindenki, hogy voltaképpen nincs is szükség még egy átmeneti, félliberális kormányzatra. Jöhet akár holnap gróf Zichy János. A társadalomban sohsem élt igazán a liberalizmus. A keresztényszociális gazdasági és társadalmi akciók, a kat. szabad liceumok, körök, egyletek, a klerikális sajtó, irodalom stb. már eddig is sokat végeztek. Hát még mi mindent fognak végezni ezután, ha az állami hatalom velük operál! Úgy látszik, hogy az esetleges kis katonai vivmányokért drágán fog fizetni a nemzet. Minden szabadelvűség ki fog törlődni váltságképpen a magyar állami és társadalmi életből. Egy leendő király, kit jezsuita gyóntató pátere dirigál, egy klerikális kormányzat, egy klerikális győzelmet ígérő hódító hadjárat a magyar társadalom ellen. Ezek a perspektívák. S amik ezekből folynak. Ezek fejében még nemzeti hadsereget is hiába kapunk. "A keresztény magyar katonák", mint főtisztelendő Pálffy Béla úr címezte volt kedden őket, majd elvégzik ugyanazt a keresztyénekkel, zsidókkal és egyéb pogányokkal, amit a keresztényszocialisták csinálnak a magyar társadalommal.
Mi mindjárt megértettük gróf Tisza Istvánt, ha szidtuk is a minap. Ő is látja a közelgő nagy veszedelmet, s a hitelszövetkezetek ideája egy védekező készülődés első vársánca volna. Késő. Gróf Tisza István elkésett. A magyar kormányzó liberalizmusnak megbocsáthatatlan bűne, hogy nem törődött soha a faluval, a néppel, csak a képviselőválasztások idején. Bámulatos a nemtörődömségnek az a művészete, amivel a magyar liberalizmus harminchat esztendő alatt valósággal átjátszotta a népet részben a reakció, részben a szélső szociáldemokrácia táborába. És végül, máig, ez a liberalizmus úgy lejárta, kiélte magát, hogy ezért a nagy bűnéért még csak nem is vezekelhet.
Ebben az országban még nagyon sokáig kellett volna a liberalizmusnak irányítania. Annak a liberalizmusnak, mely nemzeti és gazdasági politikát űz, mely ebből a poliglott, koldus országból lehetőleg magyar és módos országot nevel, hogy aztán legutoljára tegye az erősen megépített épületre a közjogi függetlenség födelét. De ez a lehetőség már elmúlt, s nehéz szívvel valljuk be, hogy sejtésünk sincs arról, mi fog történni. Lealázott, koldus, ipar és kereskedelem nélkül való, politikailag s társadalmilag szétforgácsolt, és mégis szertelen, beteg ambíciókat tápláló ország lett belőlünk, melyben a két döntő erő: a fekete reakció és a vörös demagógia. A falu meghódításán e két erő dolgozik. Akármelyik győz, romlás a vég. Ám, ha a reakció győz, akkor e romlásból nem is lesz feltámadás. Pedig a falu, a nép meghódítása alighanem a fekete lobogósoknak fog sikerülni...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.
- Két szép papkisasszony öngyilkossága -
Ragyogó, fehér szűzekre hull ma a göröngy egy kis falusi, gyér akácos temetőben. Zsoltárokat kántálnak a poros úton s a sír mellett. Jámbor, kellemetlen, öreg paraszt anyókák sírnak bele a hideg zsoltármelódiákba. Egy palástos férfiú reszkető hangon fogja hirdetni, hogy praidestinatum est... Aztán fejfát vernek a sírhoz. A fejfán egy-két évig minden héten új koszorú lesz erős szagos virágokból. Ostoba, szentimentális mesék szólnak hosszú téli estéken két öngyilkos papkisasszonyról s a banális gonosz mostoháról... Így lesz... Pedig Juliskát és Ilonkát másként kellett volna eltemetni. Fehér, ragyogó, szűzi testük kint pihent volna a kertben virágravatalon. Hadd áztatta volna ott az augusztusi fényes, hideg éjszakának a harmata ezt a két szép testet. Éjfélben, mikor a csillagok buknak oltó tüzes, égi utakon, ezüstös holdfényben, bágyadtan, titokzatosan ragyog az éjszaka, a lombokon át csodálatos suttogó hangok szállnak - jöttek volna a halottvivők. Délceg, szépséges, de szomorú és sápadt ifjak jöttek volna, kik a halál vőlegényei. Édes trubadúruk, kik meghalnak a szomjúságban. Kik kínra és dalra születnek. Kiknek életük célja, titka és átka az, hogy ragyogó, fehér, tiszta szűzekre szomjúhoznak. És meghalnak e szomjuságban, miként meghaltak Juliska és Ilonka. Mert úgy rendelteték, hogy a délceg, szépséges, szomorú, sápadt trubadúrok s a ragyogó, fehér, tiszta szűzek szomjúhozzák egymást, és sohase leljenek egymásra. Úgy rendelteték, hogy nem nekik való helyekre plántálódjanak nemes ember-növények. E sápadt, szomorú trubadúroknak kellett volna vállaikra emelniök Juliskát s Ilonkát, s vinni, vinni az ezüstös, rejtelmes, csillagveszejtő, suttogó éjszakában... Vinni, vinni. És többet ne látta volna őket senki. Sem a halott szűzeket, sem a szomorú halottvivőket...
És megrázkódott volna ez a komisz, brutális élet egy nagy vád súlyától... Miért teremt kegyetlen szeszéllyel a földinél szebb, finomabb s mámorítóbb világra termett lelkeket, ha itt csak összetörés, halálos szomjúság, mélységes bánat és elkárhozás vár rájuk...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.
(ae)
Márkus Aranka, kinek szerelmi drámája nagy feltűnést és részvétet keltett a napokban, nagyon beteg még most is. Egy szomorú levél tanúsítja ezt, melyet szerkesztőségünknek egy tagja kapott, ki a morfium-dráma után fölkereste volt Wőber-szállodai lakásán a művésznőt. A szomorú levél így hangzik:
Kedves... barátom!
Bocsásson meg, hogy még eddig nem köszöntem meg irántam tanúsított jóakaratát. Nagyon, de nagyon rosszul éreztem magam. Sőt nem is hiszem, hogy kigyógyulok belőle. Nagyon gyakran vannak fájdalmaim és igen-igen gyenge vagyok. Nem is zúgolódom, mert ha Isten úgy akarja, ahogy én, hamar végeztet velem. Az én számomra többé nincs élet. Nem is kívánom. Megjegyzem: nem csalódtam még soha. Akit igazán, nagyon szerettem és szeretek és szeretni fogok utolsó lehelletemig, az engem sohase bántott meg. Szeretett Ő is engem. Jó volt mindig hozzám. "Más" az oka mindennek. Nem átkozom azt sem. A jóságos Isten legyen bíróm. Édes... Újból köszönöm jóindulatát. Imádkozzék azért a nyomorult testért, kinek a lelke nemsokára az égben bolyong. Itt küldöm mellékelve a fényképemet, ha elfogadja:
Pá, Isten vele, üdvözli
Budapest, 1903. aug. 20.
Márkus Aranka
U. i.: Bocsásson meg, hogy így írok, de ágyban fekszem.
Nagyon szomorú ez a levél. De mi azt hisszük és sejtjük, hogy egy kis reakció ez a kedélyben. Az élet nagy erejű úr, s akinek még annyi fiatalsága, lángja és dalolnivalója van, mint Márkus Arankának, arról nem egykönnyen mond le. És mi hisszük, hogy nagyon hamar arról fogunk hírt adni, hogy nagy sikerrel, diadallal énekelt Márkus Aranka az Operaházban.
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 22.
Az ember pedig még mindig álmélkodik. Az augusztusi éjszaka egén káprázatos ragyogású csillag támad. Vénusz elhalványul, megriad a Hold. A ragyogás egyre veszettebb. A veszett ragyogás delíriumában széthull a nagyszerű csoda. Három hatalmas fénycsatornán lezuhog, s eltűnik ez a sokaságos fény. Kemény, mély zöngésű szél támad hirtelen. Fent a magas bolton csillagtánc. Cikázva hullanak a kis fénybogarak. Másnap újsághírekben álmélkodik a mai normál-emberlény az égi csodán, s szóhoz jutnak a legöregebb emberek, kik 1848-ban láttak volna ilyesmit. Mennyi századot élt már a homo sapiens! És még mindig inkább csak a hátát borzongatják, mint az agyát, a szép, a nagy titkok... És a még mindig silány drótokon közlekedő emberi érdeklődés beutazza a világot. Szállnak a hírek. Emitt automobilok gyilkolnak. Amott dinamittal csinálják a népszabadságot. Lemészárolnak egy koronás satnya testet. Menekül népe gyülemlő dühe elől egy másik, még levegőt szívó s igen nagy orron szívó tirannusocska. Hongrois, Hungary, Ungarn stb. lázong hazafias gerjedésben, koldus haragban, pocsolyás panamában. Nagy tengerszántó hajók süllyednek el. Folyók kicsapnak medreikből. Alagutakban megfulladnak ezerek. Orosz tiszti ujjak lekapcsolódnak a gyilkos fegyverről, s nem akarnak golyót küldeni dühöngő nihilisták csapatára... Íme a sok szenzáció közül néhány. És a legújabbak. Csaknem egy időben irtózatos orkán pusztítja Párizst, a föld szemefényét. Megmozdul a föld Zágráb alatt. Húsz-harminc helyen perzsel, pusztít a tűzvész. Leszakad a Szamoshíd. Az iszonyat lázálmai folynak valókként le Budapesten. És ma trópus lángoló levegőjét szívjuk lankadtan: holnap novemberi hidegben didergünk. Élnek körülöttünk mindig csendes lelkek. És váratlanul viharozni kezdenek. Egyesekre és tömegekre ráfekszik néha valami szűkölés, szorongató érzés. Néha valami izgató, kergető erő mozgatja őket. Máskor a megsemmisülés porbahúzó súlyát érzik. És csodálatos halálba ugrások, véres drámák, gyilkosságok, öngyilkosságok, zendülések, kavarodások, botrányok teremnek nap mint nap. Az újságíróbölcsesség csak hókuszpókuszokkal, gyerekes pamacsolással tud képet adni mindezekről. Nem látja bennük az egységet, az egy törvényt.
Most lázban ég a világ. Teleírt, eseményes az élet. Nyugtalan, vajudó a Kozmosz. Összevissza erők titkos, rejtelmes áramlatai kavarognak. Talán, sőt bizonyosan, nemcsak az apró kis Föld ég ebben a lázban. Talán, sőt bizonyosan, idáig csak sok vergődés után, elgyengülve s kicsiségünkhöz mérten megkicsinyülve jutnak el e titkos, rejtelmes áramhullámzások... És mégis. Ami egy kis porszem dobása, egy kis véletlen epizódja a világerők tusájának: nekünk rettenetes katasztrófa. Mert oh, kicsivel vagyunk mi emberek jelentősebbek, látóbbak és eszesebbek a tekenős békánál, vagy a viharban vijjogó sirálymadárnál, s a mi dolgaink éppen nem lényegesek a mindenség erőinek eredője előtt... Hát bánkódjam azon, hogy a király haragszik? Avagy fájjon a nemzeti engedmények sorsa? Vesződjem ostoba problémákon? Hogy vajon kiknek van igazuk, a tőkéseknek, kik kegyetlenek, de szép dolgok művelői, tiszták, ápolt kezűek s kellemesen élők, avagy az elnyomottaknak, kik vadak, rosszindulatúak, piszkosak és kellemetlenek? hogy világosság jő, vagy reakció?... Milyen kicsinyek, milyen bolondosan nagyképűek, pojácák e problémák az igazi problémák mellett... Így, mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetődik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 26.
Ady Endre
Egy nagy eposz epizódja a cseszorai háború. Invitációval kezdünk az elzengéséhez. Szállj meg bennünket óh, szent Szalma, magyar lelkek tűztáplálója s szent Rövid Vezeték, dobj egy szikrát erre a szalmára, miként ezt a Párizsi Áruházban tetted.
Tehát háborút zengünk. A seregek szemben állnak. Iszonyú seregek. Trajánnak és Attilának népei. Három nap és három éjjel zúg a harc zaja... Éjfélkor a tejúton Csaba vezér vitézeinek árnyai kerengnek. Hallszik a paták dobogása. - Azazhogy Békés megyében majdnem éhen döglik a paraszt, behúzódott tehát a többek közé Biharnak Cseszora nevű falujába is néhány békési család. Földet vettek lassú fizetésre. Rémségesen jól ment a dolguk. Az idén például tíz családnak majdnem kétszáz kereszt búzája állott egy csomóban. Kétszáz kereszt. Ebből esetleg kikerülhetett volna hetven métermázsa búza. Ez szinte ötszáz forint. Ebből okvetlenül megmarad százötven. Egy családra tizenöt forint jut. A békési atyafiak szapora emberek. De mégsem állhat tizenöt tagból egy-egy család. Hát szinte bizonyosan jut egy-egy személyre két egész forint... Azaz jutott volna. A cseszorai oláhok azonban nem tudtak ebbe beletörődni. Ezek a zsarnok magyarok mindenütt fejedelmi módon zsákmányoljanak és éljenek?... A legöregebb cseszorai oláh sem emlékezett olyan esetre, hogy tíz munkáscsalád egy rövid esztendő alatt kétszáz kereszt búza boldog birtokosa légyen. Aztán a jövevény magyarok föl merték töretni azt a rétet, melyet megvásároltak, s melyre eddig suttyomban be lehetett hajtani egy-két girhes tehénkét. A nemzeti, büszke felbuzdulás is dolgozott. Traján népe legyőzte Attila népét. Az oláhok egy szép éjszaka fölperzselték a magyar atyafiak kétszáz kereszt búzáját...
Ez vala a cseszorai harc. Nem túlságosan homéri, de rettenetes harc mégis. Ilyenféle harcok ezer helyen folynak szép Magyarországon. Mi föl sem indultunk miatta. De hogy morál nélkül ne maradjon a kis ügy, indítványozzuk a következőket:
1. Teljes erővel küzdjünk a perszonálunió kivívásáért, mivel ez idő szerint sürgősebb baja nincs az országnak.
2. A magyar impérium gondolatával feküdjék és keljen minden magyar ember.
3. Szemere Miklós reformeszméit ne hagyjuk elaludni. Valóban meg kell nyitni a főrendiházat minden érdemes nemes ember számára.
4. Akié a föld, azé az ország. Sajnos újabban még zsidók is juthatnak földhöz. Károlyi Sándor bízassék meg egy terv előkészítésével, miként lehetne a magyar földnek minden kézre jutható, szabad részéből is fidei komisszumokat csinálni.
5. Mivel pedig a nép istentelen és világi javakra áhítozó, néhány ezer szerzetest hozzunk be még az országba, kik térítsék újra Istenhez az elvadult népet.
A cseszorai esetből kifolyólag ezek volnának a mi szerény indítványaink. Mivel pedig az ország fölfordult, nyomorult és koldus, veszendőben van minden, és jól ismerjük a bölcsességet és altruizmust, mely ez ország sorsát intézi, bizonyosra vesszük, hogy indítványaink meleg pártolásra találnak a magyar politikai és társadalmi élet uránál. Evvel a költő elvégezte a dolgát. A viszontlátásra. A nagy, modern magyar nemzeti eposz legközelebbi cseszorai epizódjáig...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 29.
A. E.