175. AZ IDEGENEK

Budapest, szép Budapest, még mindig csodálkozol az idegeneken, kik téged elkerülnek?

Én már tegnap óta nem csodálkozom. Tegnap láttam egy világvárost, mely elvesztette a fejét. Mert sok volt az idegenje. Ugy-e, hogy volt itt tegnap háromszázezer idegen? Nem volt? Hát akkor az én sejtésem a való. Ez a nagyszerű világváros megtelik - háromszázezer emberrel? Nem. Ezer emberrel. Ez az ezer ember pedig megemlegeti, hogy Budapestre mert jönni.

Nyilván voltak egy hét óta idegen tudósok, akik Budapesten az utcán háltak. Budapest szállodásaival egy hét óta nem lehet beszélni. Háromszoros árakat kapnak egy szobáért s a bebútorozott fürdőszobákat aranyakkal fizettetik. Sejtik önök, mit jelent az: háromszoros ár Budapesten? Budapesten, ahol minden idegen varázsos kaliforniai aranybánya, akiből ezeren akarnak meggazdagodni?

Beszélik, hogy némely vendéglőkben az étlapárakat is fölemelték. Bizonyosan drágább a virág, a szerelem, az omnibusz, minden, minden egy hét óta. Hiszen csak egyszer van Budapesten idegenjárás. Beszéltünk a két kongresszus néhány külföldijével. Azt mondják, félévi jövedelmükbe került a magyar főváros. És én elhiszem.

És mi panaszkodunk, hogy nem jönnek az idegenek? Hiszen először el sem férnek. Két kongresszus már kiszorít innen minden honi vándorlelket. Másodszor azt hisszük, hogy külföldön csupa milliárdosok laknak?

A többiről nem beszélünk. Arról, hogy mit tudunk adni az idegennek. Ez már régi dal. Elvenni el tudjuk venni utolsó márkáját, líráját, frankját, pezetáját, rubeljét és egyebét és - minden illúzióját.

Budapesti Napló 1905. szeptember 10.

Pont.

176. AZ ALKOHOL

Budapesten internacionális kongresszus dúl újra. Az antialkoholisták jöttek el Tokaj nemzetéhez, hogy lebeszéljenek minket az ivásról. Székelyhidon a minap tartottak kongresszust a magyar bor barátai. Győrött éppen most áldomásoznak vidáman a magyar vendéglősök. Két internacionális kongresszuson a napokban annyit ittak itt az emberek, hogy no. Szóval nagyon idejében jöttek el hozzánk a mi kedves vendégeink, részegjei egy gyönyörű józanságnak. Bizony sokat iszunk. Bizony jó volna, ha meg tudnánk térni mind, kik az alkohol pogányságában leledzünk.

Üdvözöljük a kék józanság apostolait Budapesten. Ők egy nagy emberi szomorúság készséges résztvevői. Aztán meg ők egy új nyugati eszme-mozgalom szítói lesznek nálunk. Mert már mi ilyenek vagyunk: örülünk annak, ami Nyugatról jön.

Azonban, azonban... Ama bogaras angol tudósnak, kiről itt-ott a lapokban mostanában szó esett, van egy kis igaza. Véletlenség-e vajon, hogy az embernek fia - iszik? Avagy ha nem iszik, hát hasissal, ópiummal s miegymással kábítgatja olykor magát? Nem lehet ez véletlenség. Mikor a nagy gép megindult, ott volt az alkohol a szertárban. Egyéb adói között a nyomorúságnak kivettetett volt az emberi nemre ez is.

Az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalmakon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek, mint akármi. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy-gyermekrend. Akármi, ami eszünkbe jut. Tehát? Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. Szereljenek fel bennünket jobban a társadalmi életre. Testi és lelki éhségeinkről tegyenek. Tegyék nekünk szebbé az életet. Rendben van. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát. Kovács Péter kubikos is, akinek butykos a pohara.

Hogy ez az ideális társadalom lehetetlenség? Akkor még nagyobb lehetetlenséget akarnak önök, tiszteletreméltó hölgyek és urak. Oh, igazuk van önöknek. Nyomorúság és szomorúság ez. Méltatlan az eszes állathoz, ki embernek neveztetik, ön-lelkének rombolása. De mikor ezt alighanem kérlelhetetlen törvények akarják így?

Ha igazodik a világ, az alkohol is fogyni fog. De önmaguktól való bűnök nincsenek. És az alkohol sem ilyen. Az ember nem mindig a Molnár Ferenc Józsija, aki rosszalkodni akar. Az alkoholista nem azért alkoholista, mert ő feltétlenül meg akar őrülni, fegyházba akar jutni, avagy testi és lelki kínok után vágyik.

A művészlelkek alkohol-védő, szellemes és gyanús érveit nem kavarjuk ide. Arról sem szólunk, hogy féllelkű társadalmakban, mint a mienk, miért rombol az alkohol még jobban, mint máshol. Csak egy kis kételkedés volt a célunk. Nagy és jó emberi erény ez.

Ám ezért a hívőknek legyen igazuk. Szeretettel üdvözöljük a nemeseket és derekakat, kiket harcra tüzel ez a nagy emberi epidémia: az alkoholizmus. Legyen nekik igazuk.

Budapesti Napló 1905. szeptember 12.

Lellei.

177. A 3 AJAX

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

Bisson-darab a Vígszínház első új darabja. A 3 Ajax, ez a magyar címe. Bohózat persze, s egy furcsa Rádika-Dódika-munka. A 3 Ajax-ban két bohózat nőtt össze. Az első felvonás az egyik. A többi három a másik bohózat. Az első bohózat az egészséges. Ez a régi Bisson-ra vall. Van benne újszerű, kedvesen malac, csúfolódó, bolond és hahotáztató. A másik bohózat, mely a második felvonással kezdődik, halvaszületett. Persze az örök-téma, a szent házasság tördelése a téma. A 3 Ajax három jóbarát, kik egymásért mindenre készek. Még arra is talán, hogy egymás feleségeit elcsábítsák. E három úr, valamint még néhány úr és egy sereg hölgy révén aztán ezúttal az bizonyíttatik, hogy a férfinak szabad. Házasságot törni tudniillik. Hogy a nőnek szabad, ez már előző bohózatokból ismeretes. Valljuk azonban be, hogy a mai Bisson-darab malacságai mellett is, második részének hosszú unalmasságában végül minden morális lelket kiengesztel.

A bohózat tehát nem elsőrendű a maga fajtájában, de nem is érdektelen. A Vígszínházban nagyon jól játszották. Egy fölismerhetően eleven modellről mintázott nőügyvéd szerepében ma este mutatkozott be a Vígszínház új komikája, Kiss Irén. Nem volt éppen hálás szerep, de már ma este meggyőzhette azokat, kik a vidékről nem ismerték, hogy kiválóan intelligens, ízléses színésznő a finom komikum eszközeivel. Nagy sikere volt G. Kertész Ellának, ki különös jókedvvel játszott, s pompás, bájos, fáradhatatlanul ötletes volt, mint mindig. Az előadás nagy sikeréből nagy rész az övé. De osztozik vele Tanay, Góth és Hegedüs. Nagyon jók Gazsi Mariska, Tapolczai, Vendrey s valamennyien.

A színház a teljes szezon, a téli szezon képét mutatta. A közönség nagyon szíves és hálás volt. Jól mulatott, ahol lehetett, s türelmes volt, ahol unatkozott.

Budapesti Napló 1905. szeptember 14.

Dyb.

178. KATA NÉNI

- A Nemzeti Színház bemutató előadása -

Hogy miért tetszenek Budapesten a primitíveskedő, silány, angol színműírók? Bizonyosan nem azért, amiért Londonban. Shakespeare népe különös race. A kemény, a módos, a józan, a kisfantáziájú angol ma olyan szilárd, nagyszerű társadalomban él, hogy neki szabad az életről bután és édesdeden álmodni.

Minekünk még nem volt sem Baconunk, sem Shakespeare-ünk. Ha hát minket megfog ez az angol lagymatagság, úgy mihozzánk még nagyon közel van a pátriárkák kora. Nekünk nem luxus ez a limonádés színpadi élet, de visszasírása az együgyű, közeli, boldog, primitív időknek.

Somló Sándor újra fölfedezett egy angol darabot, s ma este be is mutattatta. Henry Davies vígjátéka ez: Cousin Cate, Kata néni. Bolondos, kicsinyes, a mese-cselszövények rangján álló história ez. Kata néni nem néni, de egy huszonkilenc éves írónő. Szíves, eszes. Regényeiben gúnyolja a férfiút és a házasságot. Elutazik vidékre egy kis unokahúga lagzijára. A vége az, hogy egy kis vidám ficánkolás után elveszi a kis cousine vőlegényét. Szerelmes lesz bele. Hogy a darab három felvonásos lehessen, Kata néni fel akarja áldozni magát. De kiderül, hogy az unokahúg már mást szeret. Egy hozzá illő jámbor papot. Első vőlegénye, ki művészlélek, úgysem hozzávaló. Kata tehát egy lagzi helyett két lagzi dolgát üti nyélbe. Ő maga pedig, mint írónő, felcsap a házasság gyakorlójának és fiskálisának.

Típusa a Somló által kultivált modern angol primitívkereső íróknak ez a Davies. Hanem most már elég legyen ezekből a sületlen-fövetlen angol darabokból. Ha tetszik a közönségnek - annál inkább. Mert ezek elnevelik a publikumot az igazi irodalomtól, amit - úgysem nagyon szeret.

Az előadás? Meglepően jó. Az igaz, hogy Csillag Teréz sok nő volt egy molettként nehezen képzelhető angol leánynak. De kedves volt nagyon. Várady Aranka igen eredményesen ügyeskedett. Jeles mama Helvey Laura. Hanem ez a Császár: micsoda rossz színész ez! Egy iskolásfiú szerepében értelmes, jó színésznek ígérkezik Gálosi növendék. Pethes kiváló, mint mindig. Ezúttal egy lelkészszerepben. A darabot még Fáy J. Béla fordította volt. Elég szép közönség gyűlt az első premierre.

Budapesti Napló 1905. szeptember 16.

Dyb.

179. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Egy nagy szakítás

Jön a hír, hogy Edison föltalálta azt, ami több az izzólámpánál s a fonográfnál. Az új, a csodálatos batteriát. Ezután zsebünkben fogjuk hordani az erőt. Egy kis akkumulátorral száz mértföldet futunk. Kinek jut eszébe, hogy ez egy nagy szakításnak a fázisa újra? Pedig az. Az ember szét készül szakítani egy sok millió éves viszonyt. Elűzi magától az állatot, aki végigkísérte a gyámoltalanság idején. Nem kell a ló, a marha, a kutya, az iramszarvas és a többi. Az ember egyedül akar maradni. Ha Kipling új állatregényt fog írni, e regény hősei szép dolgokat fognak mondani rólunk, emberekről s e nagy szakításról. És nagyon gúnyosan fognak mosolyogni. És igazuk lesz. Egy nagy szakítás után joga van ehhez az elhagyott félnek. De enni csak ezután is fogjuk talán őket?

II.

D'Annunzio válik

Valamikor másfél esztendővel ezelőtt megdobbant szívvel olvastam valamit a nagy D'Annunzióról. Egy francia újságírónak tett vallomást egy szent szerelméről a mester. Azt mondta, ő az anyaföld poétája akar most már lenni. Nem szeret semmit, csak az Abruzzókat szereti, ős Itáliát. És meghalna, ha olasz nem volna. S most olvasom, hogy svájci honpolgár lesz D'Annunzióból, mert csak így válhatik el a feleségétől, s vehet el egy módos, előkelő özvegyasszonyt. A vén, hiú javíthatatlan. A vén nem őszinte. Roda-Roda, aki szabad házasságkötését a lapokban publikálta, valóságos mestere lehetne a szerénységben D'Annunziónak. Ő válik. Ő házasodik. Ő tud válni, és tud házasodni. És e célból még olaszságáról is lemond. És nem hal vajon bele? Sohase fogok többet bármilyen megható nyilatkozatot meghatva olvasni.

III.

Alfonzó király házassága

Már a hírlapok is házasítják odahaza. De menyasszony nem kerül. Egy kosarasboltban nincs több kosár, mint amennyit a nem túlságosan daliás, nem túlságosan csinos és nem túlságosan elmés király már kapott. És most Bécsbe fog jönni. A rokonsághoz. Értjük. A rokonság szégyenli a dolgot. Szegény kis rokon-főhercegnő, akinek most fel fog kelleni áldoznia magát a familia érdekében. Vajon melyik lesz?

Budapesti Napló 1905. szeptember 21.

Pont.

180. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Tekercses szobrok

Rossz szobrok Párizsban is vannak. Rossz szobrok vannak mindenütt. Ha nem is olyan rosszak, mint Budapesten. Azonban sehol annyi tekercses szobor, mint a magyar metropoliszban. Arany Jánosnak ugyan csak papíroslap jutott. De egész tekerccsel állnak: Eötvös, Széchenyi, Petőfi, Bethlen, József nádor, Bocskay stb. És Pálffy is pár nap óta. A nyugati kultúrembernek nagy vígasztalás lehet ez. Micsoda litteráris nációnak nézhet minket a naiv idegen. Micsoda papíros-imádó nemzetnek. Még a szobor sem adja itt minálunk egy papirostekercsen alul. Tekercs a kezében nálunk minden szobornak. Analfabéta katonának s éhenkórász költőnek. Mindenkinek. Fene invenciózus, sok fantáziájú, ízléses, esztétikus emberek vagyunk mi itt úgy általában. És nagy a kacérkodó kedvünk a papiroshoz. El nem engedjük a szobroknál sem. Hadd lássa magas, kulturális voltunkat e barbár világ. A tekercsből. A szobrokból és más egyébből úgyis bajosan láthatja. Egyébként pedig indítványozzuk, hogy ezután csak mellszobrokat fogadjon el Budapest. Kíváncsiak vagyunk, hova teszik majd a - tekercseket.

II.

A múlt

Az osztrák igazságügyminiszter rendelte. A magyarnak nincs ideje reá. Meg aztán reszketünk mi attól, ami új. Szóval az osztrák igazságügyminiszter rendelte el, hogy a bírák ne firtassák, ha kell, ha nem kell, a múltat. Istenem, a múlt... Ez a mai kegyetlen társadalom sohasem bocsát meg azért, amiért valaki valaha bűnhődött. Elesni nem szabad, s jaj annak, aki elesik. Légy vádlott, sőt légy csak tanú, fölkutatják bíró uraimék azt is, hogy elemista korodban elloptad a pajtásod krumplicukrát. Ez a törvény. És a reakció kikiáltott országában ezután nem így lesz. Nem bélyegeznek meg azért senkit, mert polgári kötelességképpen tanú, s a vádlottra nem olvassák rá okvetlenül, hogy már tizenhatéves korában tett valamit, amit nem lett volna szabad. Nem radikális e rendelet. Nem minden esetben hagyják ki a bírói tárgyalásból a rovott életet kutató kérdést. De új győzelmet jelent e rendelet mégis. A múltat, a megbűnhődött múltat, nem sütik ezután már mindig hatósági bélyeggel a homlokra. És minket megelőznek ebben is az osztrákok. Pedig mi vagyunk a liberális, a nagyszerű náció. Ők a reakciós csorda.

III.

Az okos bolond

Kiderült valami Lebaudyról, a bolondról.

Párizsban azt beszélik, hogy a legutolsó óriás krach, amely Croznier-t, a híres cukorkirályt a tönk szélére juttatta, és öngyilkosságba kergette, Lebaudy munkája. Lebaudy már régen tervezi, hogy ő, vagy Croznier tönkremegy. Kockára tette egész vagyonát, és sikerült a dolog. Croznier bukott, s Lebaudy milliomosabb, mint valaha. Mikor császároskodik, s közben adós marad minden pincérnek, mindenki rámondja, hogy bolond. Pedig mintha nem is volna olyan nagy bolond ez a Lebaudy. Ellenkezőleg. Ő ama boldog dúsak közül való, aki azt is megengedheti magának, hogy bolonddá tehessen bennünket a bolondságával. Közben pedig a milliók szaporodnak a szegény ördögök vércsöppjei árán. A nagy pénznek ez a szokása, és az olyan sok millió ura, mint Lebaudy, megbolondulhat ugyan, de bolondsága sohse lesz olyan természetű, hogy a zsebünkbe belerakja a pénzét. Kiveszi a mások zsebéből. Ami nem bolondság.

Budapesti Napló 1905. szeptember 22.

Pont.

181. ERVIN GRÓF ISKOLÁJA

Jókai tudná megírni, és nem hinnék el neki. Nagyon is délibábos ez a történet. És hát izgatóbb a Zeysig-ügy nekünk.

Pedig nem történt messze valahol. És Ervin gróf eleven gróf, ki nem a Jókai-hősök fénypára-világából lépett ki. Innen a Lajtán történt a történet, s innen a Tolsztoj evangéliumán. Csak a szürkék látják délibábnak, s csak a kő-emberek érzik levegőnek. Értése ez az életnek, és engedelmesség az igazságnak.

Egy gróf a Batthyányak közül, de genere Örs avagy Németújvári-utód, a genealógusok jobban tudják, iskolát állít azoknak, kik új világot akarnak építeni a grófi világnak a helyébe.

Bögötének hívják talán a falut. Meg fogjuk ezt még tanulni jól. Vas megyében, közepén az ő domímumának, szociális iskolát építtetett Batthyány Ervin.

Négy klasszisú iskola lesz ez, mint a normálisak. És tízen-tízen ez osztályokban új ábécét fognak hallani. Meghallják, hogy a világ nem hat nap alatt teremtetett, s ez a hatalmas világ mindenkié. Megtanulják, hogy minden ember ember, s az ember nagyszerű dolgokra képes. Boldog Vas megyei fiatalok, kik tudni fogjátok nézni az életet. Kik imádkozás után végre élni és követelni is megtanultok.

A bögötei iskolában a természettudomány lesz a biblia, a nemzetgazdaság a tízparancsolat, s a szociológia a káté. Rémüldöznek már is az iskolától Vas megyében. Már akadt pap, aki a templomban prédikált ellene. De még csak az iskola falai állanak, már is győzedelmes az új levegő. A templom kiürült a mérges prédikációra. A nép szomjas. A nép akarja az új iskolát.

Az iskola egyik tanítója Tarczai Lajos lesz. A szociáldemokrata Népszava munkatársa. Diplomás tanító és tanár, aki bejárta a külföldet, hogy okulást kapjon az új tanításhoz. És a többi tanító is az új pedagógusok, az életpedagógusok közül való lesz.

Az ideális anarchista gróf íme mint a jövendő praktikus imádója. Keresztültörte magát saját lelke Sturm és Drangján, a magyar társadalom rettenetes mozgó jéghegyei között beevezett a humanisták munkás-szigetére. Érlelni, tanítani akarja a népet új igékkel, hogy érdemessé, alkalmassá tegye a közeledő új időkre, melyek meg fogják változtatni a világ arculatját.

Ervin gróf iskolája nagyszerű jele az időknek, melyek a magyar társadalom fölött sem suhoghatnak el nyomtalanul. Van immár egy magyar gróf, aki éppen abban az időben, mikor a grófok legmakacsabban fogják a gyeplőt, s átkozzák azokat, kik a jó, türelmes parasztban fölkeltik a "kóbor ösztönt", az emberség tudatát, odaáll az élre, szembe a grófokkal, s nevel nekik hatalmas ellenfeleket.

Ez kevesebb és több Tolsztoj evangéliumánál. Nem anarchia. Csupa hit. Türelmes és munkás hit. Tanuljanak, akik lelki és testi szolgaságban vannak. A legszebb jeligéje ez azoknak, kik bíznak a jövendőben. Ervin gróf pedig bízik.

Budapesti Napló 1905. szeptember 23.

Lellei.

182. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Caruso tréfája

Ha okos embereknek nem hitte el eddig a világ, elhiszi talán most egy tenoristának. Mundus vult decipi. Caruso, a híres tenorista Chicagóban énekelt. A Bajazzo-ban. Mikor a kulisszák mögött énekelendő áriához ért az előadás, melyet mindig a második tenorista énekel, Caruso tréfából átvette a második tenoristától ezt a számot. Ő énekelt a kulisszák mögött. És a közönség majd kifütyölte. Mit akar ez a rongyos hangú második tenorista, mikor mi Carusoban akarunk gyönyörködni. Föl is kiabáltak a színpadra, hogy elég. Aztán egész este ünnepelték a kulisszák előtt Carusot. Mert igazságos vagy és elfogulatlan te, óh nagyságos publikum.

II.

Kipling és a németek

Még Kipling is politizál. Csodálkozzunk-e a mi úgynevezett nagyjainkon. A Figaro-ban a sárga földig lebecsülte a németeket Kipling. Hiszen jól tette. Csak meg ne bánja. A németek ma minden író patrónusai és szállítói. Ibsentől Gorkijig ők adták a világhírt. Wilde Oszkárt halottaiból föltámasztották, s imádtatják ma a világgal. Még Kiplingnek is nagyon megártana a németek bojkottja.

III.

Sam-Sam leánya

Sam-Sam leánya sejteti velünk, hogy milyen nagy elelegyedés lesz egyszer a világon. Sam-Sam egy párizsi úr kínai cselédje, kit messze Shanghaiból hozott magával. Nem tudta, hogy Sam-Sam asszony. Pedig az volt. Alig érkeztek meg Párizsba, Sam-Sam életet adott egy leánynak, s aztán meg akarta a kis kínai képű csecsemőt fojtani. Mert neki csak fiú kell. Mert neki már három leánya van Kínában. Diktum-faktum, meg kellett menteni a gyilkos szándékú anyától a gyermeket, s bevitték egy menházba. Ha felnő a kis kínai leány, ő csak franciául fog tudni, s francia lesz. Sárga arccal, de könyörtelenül. És e kis eset példázza, hogy a közlekedés nagy haladásával hogy el fog múlni majd az, ami ma minden: hely, nyelv, faj, szín.

IV.

Rothschildék szerencséje

A berlini Rothschildéktól elloptak egy 150 000 frank értékű papírt, s ez a papír megkerült. Meglelték a pályaudvaron. A tolvajok elvesztették talán. De Rothschildék megkapták mindenesetre. Holott egy percig sem okozott volna neki egy szemöldökrándulásnyi gondot is ez a pár fillér értékű levél... (Nem. Ezt a jegyzetünket nem folytathatjuk tovább...)

Budapesti Napló 1905. szeptember 24.

Pont.

183. AZ ÖRDÖG BIBLIÁJA

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

Hogy mit láttunk ma este a Vígszínházban? Egy magyar rokokó-darabot. Valamit egy ködmön-szagú, csalafinta, sohasemvolt magyar világból. Géczy Istvánnak egy új darabját.

Keresztelni fogják bizonyára mindennek. Népszínműnek, parasztvígjátéknak, pórbohózatnak. Egyik sem. Paraszti bábjáték. Köze az élethez nincs, de hellyel-közzel mulatságos. Megróni ne tessék íróját, mert meghamisította a népet. Nem tette. Ő tudta, hogy ezidőszerint Budapest hajlandó magához emelni egy mulatságos estére a parasztot. Tehát parasztokat vonultatott fel.

Lump Kispál uram elkártyázza a feleségét. Huszonegyen. Süveges csárdásgazda nyeri el pénzével együtt a kackiás menyecskét, s a menyecske Süveges uramé lesz. Végül minden jóra fordul. Kispál visszakapja az asszonyt. Süveges vén feleségével marad együtt, s bánatában nazarénusnak áll be.

És érdekes dolog történt e darab előadásával. Maga Géczy voltaképpen egy szélsőségesen, bábjátékszerűen franciás darabot írt. A Vígszínház színészei pedig olyan magyar megértéssel, olyan nagyszerű paraszt stílussal játszottak, mintha Feydeau-t és Bissont, a cocu-ket, az elegáns lumpokat, a félvilági hölgyeket és kikapós asszonykákat hírből sem ismernék.

És ha nem is remekmű a Géczy darabja, de hatásokat bőséggel kínál. Színházi ember munkája, s olyan emberé, kitől a népszínmű föltámasztását várták sok reménységgel. Alakok, helyzetek, ötletek, epizódok pótolják azt, ami litteráris és művészi lett volna, ami azonban esetleg nem tetszett volna úgy, mint ahogy tetszett, ahogy van a darab.

Mert tetszett a darab, és sikert jegyezhetünk fel. Hegedüs Gyula pompás volt parasztszerepében, s originálisan játszott, szomorkodott, duhajkodott s nótázott cigány mellett. Tanay is meglepően jóízű parasztsiheder volt. Szerémy, Papp Mihály, Vendrei, s mind kitűnőek. A hölgyek közül Kiss Irén vált ki, a színház új komikája, s jeles volt parasztmenyecskének, kártyán nyert feleségnek Haraszthy Hermin. Esemény volt a színház új trükkje. A cigányverseny után dalárdaversenyt akar - úgy tudjuk - a Vígszínház. A második felvonásban ma elsőnek az Ébredés dalkör tagjai énekeltek. Fegyelmezett, erős férfigárda, de a dalárdák nagy modorosságaival. És megállapíthatjuk jóelőre, hogy a Vígszínháznak sok az a hang, amivel egy népes dalárda betölti, vagy szerencsétlen a színház akusztikája. Nagyon-nagyon tapsolták egyébként a kitűnő dalárda nótáit.

Budapesti Napló 1905. szeptember 24.

Dyb.

184. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Bebel nem éhezik

Még Németországban is a régi dal járja. A jénai gyűlésen rákiabáltak Bebelre, hogy ő nem éhezik. Saját szocialista hívei. És úgy hangzott a vád, mintha áruló volna Bebel. Mert van mit ennie. És Bebelnek bizonyítgatnia kellett, hogy ifjúságában korgott az éhségtől az ő gyomra is elégszer. Hát nem undorító ez?

Százszor szent érzés az éhség. A legnagyobb állati érzés. Joga van mindenhez. De egyhez nincs joga. Megvetni azokat, akik sírván eszik a kenyerüket. Egy jobb világért nemcsak az éheseknek szabad küzdeni. Az éhes ember voltaképpen szerelmetes fia az életnek. Csak kenyér kell neki, s ha kerül kenyér, lelkében a vidámság patakja csörgedez. Ha tudnák az éhezés gőgös arisztokratái, hogy hány nem éhező ember dobná el szívesen a kenyerét, ha egy fájdalmas, szent erő nem sorakoztatná őket a világjobbító harcba, s ha tudnák, hogy az éhségnél is van nagyobb éhség, bizony nem volnának ilyen nagyon büszkék arra, hogy ők - éheznek.

II.

A cár fia

Nagy örömmel hallhatják a jámbor demokrata lények, hogy a cár fia is olyan furcsa szokású kölyök, mint bárkié. Ha valami tetszik a kis cárevicsnek, s kezeügyébe akad, szépen a szájához viszi. Mert a csecsemő olyan, mint a kis nemzet, orrához és szájához értet mindent. Sok baj is van az úrfival. Az anyja tervezett neki egy játékszert. Egy tarka papiroskígyót. S a cárevics lenyalja róla a festéket. Ebből pedig baj lehet, mert a festék mérges. És a többi. Szóval sok baj van a gyerekkel.

De helyeseljük, hogy a kígyóhoz már gyermekkorában hozzászoktatják a cár fiát. Egy valamirevaló uralkodónak meg kell szoknia, hogy kígyók veszik körül.

III.

Japán lakolni fog

Az a hír jön, hogy Japánba megy téríteni Booth tábornok, az üdv hadseregének ismert generálisszimusza. Visz tanítványokat, s visz pénzt. És erősen reménykedik Booth tábornok, hogy minden japán föl fog csapni szalutistának.

De ne tessék hinni, hogy csak Booth tábornok megy Japánba. Mióta Japán dicsőségre vergődött, meggyűlt a baja. Minden amerikai cég, minden bogaras lény, minden merész seftelő, minden kiszolgált courtisane, minden kalandor felé pályázik. Európa és Amerika így honorálják Japánnak azt a szívességet, hogy kultúrnemzet lőn. Most nyakára küldik minden bizarrságukat, nyavalyájukat. A japánok meg fogják még egyszer bánni, hogy közénk, úgynevezett kultúrnemzetek közé, beálltak.

IV.

Kacagni nem szabad

Budapest népe tüntetett, s két kicsi leány megállott az aszfalton. Tízezer ember sokaságán a közepében voltak. Nem lehetett nekik tovább menni. Egy ház erkélyéről beszéltek éppen. Lázban morajlott a tömeg. A két kicsi leány unatkozott. Tizenhat-tizenhét évesek voltak. Budapestiek, fiatalok, frissek, szépek. Összedugták fejecskéiket, s próbáltak egymásnak mulatságos dolgokat súgni. És kacagtak hangosan, csengőn. Fiatal férfiak közelében álltak. E férfiak mind budapesti angolsággal öltözöttek valának, s tipikus budapesti, ifjú férfiak. És íme rárivallnak a két, kicsi leányra:

- Mit vihognak maguk, kisasszonyok. Most nem szabad kacagni magyar leánynak. Nem olyan időt élünk.

A két kicsi leány majdnem sírásra fakad. Szégyenkezve, búsan fúrják be magukat a sokaságba. És ez a jelenet többet elmond a budapesti utca mai hangulatából, mint ezer hangos dikció.

Budapesti Napló 1905. szeptember 27.

Pont.

185. A BENJIK ÉS SAVÁK

Most Benjik és Sava urak járnak nálunk. Ők japán agráriusok. Tokiói miniszterük küldte el őket Európába. Okulás okából természetesen.

Budapest nem első városa a világnak. Nem vagyunk mi valami nagyon példás náció. De Tokió nincs elég messze Budapesttől és még ide is eljönnek sűrűen ők. A kicsi japánok.

Nogi és Togo javában izzadtak: szerte a világban pedig nyitott szemekkel, okosan jártak, keltek, nézgelődtek és okultak a kicsi emberek. Minden érdekelte őket. Földművelés, vasút, filantropia, irodalom, színház, művészet, filozófia, kereskedelem, jog, városrendezés. Minden és minden. Hogy közben Japán életre-halálra, világra és történelemre szóló harcot vív? A politika a politikusok dolga, a háború a katonáké. Egy náció nem élhet csupán a politikának. A háborúból pedig bajos megélni. Ilyenek az idők. Elmaradni egy országnak sem szabad.

Port-Arthúr sorsa reszkettette az egész világot, a tokiói kultuszminiszter Párizsban a legszebb impresszionista képeket elhalászta a francia múzeumok elől. Amszterdamban japán szocialisták szóltak az új társadalom nagy válságaihoz. Maga a felséges mikádó a legvéresebb harcok idején is érdeklődött, hogy merre megy legközelebb művészi körútra Szada Jakkó. Egy új Shakespeare-fordítás esemény volt Tokióban a csemulpói ütközet idején is. Nietzschét japán nyelvre a háború alatt kezdték fordítani, s az új kereskedelmi összeköttetéseket legalább is úgy kereste Japán, mint a megütközést Kuropatkinnal. A kis tanulmányozó japán emberkék, a Benjik és Savák, kóboroltak egész világon.

Hát a tüdőnek nem kell levegő, ha a lábat a csizma szorítja? Lehet-e egy mai társadalomnak mindent egy blattra tenni föl, hogy kártyás nyelven, népszerű nyelven szóljunk. A Benjik és Savák országának fiai közül elhulltak pár százezren. Piheg, lankadt, elégedetlen a fölkelő Nap országa. A béke után, a vér és pénz ontása után. De az élet él. A barbár Japán tudja, hogy a kultúra nem ismeri a tréfát. Rohanni kell vele vagy - elsüllyedni.

Budapesti Napló 1905. szeptember 28.

Lellei.

186. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Histrio az utcasarkon

Harmincezernél több színész éhezik Franciaországban. Vajon nálunk hány? És hát nem kellene csakugyan a világnak, csak a panis? A circensesre nem volna már szükség? Jaurès, a nagy Jaurès, egyszer a poétákat csúfolta:

- Csodálatos dolog - mondotta -: az emberi vágyak egyre pozitívabbak lesznek, a poéták pedig szaporodnak.

Vajon nem így van-e a színészekkel is? Az emberek úgy benne vannak az élet kötelező komédia-játszásában, hogy a hivatásos komédiásokat kezdik lenézni. És talán bizonyos idő múlva Histrio oda fog kerülni, ahonnan beállott az emberiség mai életébe: az utcasarokra.

II.

Honnan jön a tömeg?

Tegnap vérszagúvá tette az utcákat, ma ismeretlen odúiban ül. Honnan jön, mikor jön? Milyen szuggesztiók teszik olyanná, mintha egyetlen, individuális emberszörnyeteg volna? A józanok mosolyognak. Még jobban mosolyognak a pödrött bajszú, szigorú rendőrök. Pedig ők nem tudják, honnan jön. Nagy szenvedés-barlangból, mely bizonyos napokon kitárja a száját. Sok ott a kín, ahol hirtelen ezrekben jelen meg a nép. Sok ott a szenvedés, a dühös jobbatakarás. Mindenféle tömeg szenvedést jelent és hoz. Az is, amely danolva szórja a virágokat házasodó királyának lábai elé, s az is, mely elnyisszantja a király nyakát. Mikor a csorda-ösztön kél fel valahol a népben, mikor nekivág az utcának, mint az elefántcsorda az őserdőnek, éhség és veszedelem érzése dolgozik akkor.

III.

Witte és Komura

Mindaketten - hazamennek. Sőt Witte otthon is van már. Komura csak most indul Japánnak. Még olvashatja a fürge amerikai lapokban, mennyi ujjongás fogadta Pétervárott Wittét. Vajon miket gondol? Tokióban nem lesz rivalgó nép. Nem lesz babér. Ott harakirit kínálgatnak a békekötő Komurának. És mégis hazamegy. Siet haza Komura. Nehogy addig megváltozzék a hangulat, s majd őt is virággal fogadják. Mert a Komurák búsan tudják, hogy a nép játszik virággal és kereszttel. Nagyon mindegy nekik, melyiket kapják. Sőt a keresztet jobban szeretik.

Budapesti Napló 1905. szeptember 29.

Pont.

187. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Eklézsia-követés

Főtiszteletű Baksay Sándor úr, az én főpásztorom, tudná megmondani, dívik-e még nálunk, kálvinistáknál, az eklézsia-követés? Ha dívik, tessék eklézsia-követéssel sújtani a református szociáldemokratákat. Az istenteleneket. Mert nem szabad a zsidók mögött maradnunk. És Solymosi Márton úr már Mózes törvényei alapján kéri az erkölcsileg tisztátalan szociáldemokrata zsidók kiközösítését minden jámbor zsidó hitközségből. A katolikusoknak nincs szükségük külön eljárásra. A lelki üdvösségét eljátszotta már a niceai zsinat előtt is minden szabados ember. Hát még a tridenti zsinat óta.

De szép dolog volna, ha most jönnének sorba. Unitusok, unitáriusok, nemegyesültek, nazarénusok, az egyetlen élő magyar szombatos, baptisták és anabaptisták. És kijelentenék, hogy ők kizárják szent vallásuk kötelékéből a hitsorsos szociáldemokratákat. Nagyszerű János, Husz János, ime ma már interkonfesszionális a sancta simplicitas... Nagyszerű dolog... 1905-ben ősz-előben jönnek a Páduai Antalok, s azt mondják Darwinnak, hogy a purgatóriumba kerül, ha nem hisz a pentateukban.

Egyébként pedig Solymosi úr ne féltse az antiszemitizmustól a zsidókat. Az antiszemitizmus ugyanaz, amiről Husz János, a nagyszerű János, sóhajtozott, Sancta Simplicitas. És Solymosi úr antiszemita.

Eklézsia-követés, mint fegyver az eszme ellen? Hát Weltner Jakab meg fog javulni, ha kizárják a hitközségből? És Csizmadia Sándor siet eklézsia-követésre? Milyen tartósak a régi babonák. Luthert kiátkozták az egyházból, s azt várták, hogy ebbe belepusztul. És akkor már hol járt Luther? Mindenhez közelebb, mint az egyházhoz...

II.

Az izgatás

A Népszava izgat, tehát mától fogva nincs kolportázs-joga. Halmos polgármester úr, jut önnek ideje újságolvasásra? Emlékszik-e a híres Somló-ügyre? Somló Bódogot nagyváradi Hoványiék azért áztatták legjobban, mert - az izgatást védte meg. Pius pápa szerint is haladnia kell a világnak. De bizonyos, hogy izgatás nélkül a világ nem halad. Hát olyan nagy bűn az izgatás? Voltaképpen minden eleven ember professzionátus izgató. Minden véleményhirdetés izgatás. Ha azonban ez a polgármesteri cselekedet beharangozó egy új korszakra, mely a gondolatot nem tűri, akkor rendben van. Akkor nem lehet szavunk, mert - elveszik a szavunkat.

III.

Gorkij

Most már bejut a pétervári akadémiába. Nem bánja a kormány sem, ha bejut. Fogunk mi még arról adni hírt, hogy Gorkij megkapta az Alexandrovna-rendjelet, vagy hogy is hívják. Szóval rendjelet fog kapni. A világ nehezen produkál új igazságokat. Milyen régi a Gorkij esetének igazsága is. Vannak cézárok, akik mezítláb indulnak el. Ezek a hatványozott nérók. Síránkoznak és feltűnnek, mert mezítlábosok. Végre magasra kúsznak. Mert a hivatásos kúszók tanúk rá, hogy kúszni mezítláb a legkönnyebb.

Budapesti Napló 1905. szeptember 30.

Pont.

FÜGGELÉK

Kétes hitelű szövegek

1905. január-szeptember

188. BJÖRNSTJERNE BJÖRNSON - A FRANCIA PÉNZRŐL

Björnson, a nagy norvég poéta keserű igazságokat vág a "Courrier Européen" legújabb számában a francziák szemébe. Ezek az igazságok megfordultak már minden gondolkozó ember fejében. Ki az oka, az okozója a mai kegyetlen háborúnak? Kit terhel, mit terhel felelősség a rettenetes vérontásért? A francia pénzt. A francia pénzemberek s titokban a diplomaták is, kétszínű kegyetlen játékot folytatnak. Nagyon helyesen mondja Björnson. A háború előtt már három évvel megcsinálta Witte azt a mérleget, hogy Oroszország nem bír el több megterheltetést. Akkor szinte nyolc milliárddal tartozott Oroszország Franciaországnak. Ez, a háború óta, beavatottak szerint legalább tizenkét milliárdra szökött föl. S még nőni fog. Björnson írja, hogy ő finn barátai révén tudja: az oroszok maguk csúfolódnak a franciák örök hiszékenységén. Ám Oroszország egyre kap pénzt, s ügyes börze-manőverek most német és holland kölcsönök emlegetésével sarkantyúzták meg a francia tőkét, mely újra és újra ad, szállít pénzt Oroszországnak a gyilkos háborúhoz. Björnson aposztrofálja Loubet elnök újévi beszédét, melyben Loubet akceptálta a diplomatáknak azt a bókját, hogy Franciaország apostola a békének. E közben pedig a közvéleménnyel szemben a francia finansziék és diplomaták a háborút táplálják, ami annál csúnyább, mert - mindenki tudja - hogy a háborúban egy harmadik semleges hatalom bőrére folyik a játék. Ezeket mondja körülbelül Björnson. A franciákat azonban mikor ők hisznek, semmiféle szkeptikus kritika nem józanítja ki. Ők odaadják a pénzüket ezután is, az embertelen, véres háborút szélső Keleten folytatja tovább a - francia pénz, melynek árán a demokrata köztársaság a legbarbárabb európai országban konzerválja a jogtalanságot, a butaságot, az önkényt. Az emberiség nagyobb dicsőségére, melynek első zászlóvivőjeként szeret szerepelni Franciaország...

Budapesti Napló 1905. január 18.

189. A PÉTERVÁRI ÁGYÚMERÉNYLET

Mintha XVI. Lajos szerepét szánta volna a sors II. Miklós cárnak. Hiába minden tussolás. Azok a kartácsgolyók Vízkereszt ünnepén, a befagyott Néva partján, egyenesen a cári sátort s a téli palotát keresték. A külföldi lapok szentpétervári tudósítói olyan hangon, milyet csak a legóriásibb események váltanak ki a viharos eseményekhez szokott újságíró-lelkekből, azt hirdetik, hogy a katasztrófa nagyon közel van: a vízkereszti események szervezett katonai összeesküvésre vallanak, tehát az orosz hadsereg eljegyezte magát a forradalommal.

A metropolita éppen a híres imát mondotta:

- Add, óh Felséges Isten, hogy a Néva vize sohse hagyja el a partokat, hogy minden terhet türelmesen hordjon, áldd meg a hajókat, melyek a Néván úsznak...

A szent cár ajkához emelte a Jordán-vízzel telt aranykelyhet. Megszólaltak az ágyúk, s a harmadik ágyúzúgásnál éles ordítással repültek a golyók a cári sátornak, a palotának, melyben éppen diplomata nagyurak mulattak. A Szent András-lobogót a cár mellett megtépte egy golyó: tizenöt lépésre a cártól. És csodák csodája: egy rendőr és egy pópa vére kezdett csurogni a szűz fehér hóra, rettenetes, intő, gyilkos szimbólumként.

Az orosz nép-lélek Névája nem akar tovább partok közt maradni, nem akarja tovább az iszonyú terheket hordani, s el akarja süllyeszteni a rajta úszó gőgös hajókat. Ez már: a forradalom.

A második tüzérdandár ágyúja okádta a gyilkos golyókat. Ennek a dandárnak ez a címe: A cár ő felségének ütegei. A cár ő felségének ütegei tehát - a cár ellen fordultak, s a cár ellen fordult tehát most már minden ebben az országban, hol a szabadság a hó alatt él.

Úgy mondják a legújabb hírek, hogy a katonai összeesküvésbe igen nagyállású emberek voltak beavatva, s hogy szenzációs letartóztatások várhatók. Hát még mindig kancsuka, börtön, bitófa és Szibéria? Aligha be nem telt már a mérték.

A francia zsarnokok között nem XVI. Lajos volt a legbűnösebb. És II. Miklós cárnál is ültek hitványabb és kegyetlenebb tirannusok a cári trónon. XVI. Lajost jóindulatú embernek tartja a história. Alapjában jóindulatú, gyönge lény a minden oroszok mostani cárja is. És a történelem régi szokása szerint, újra meg akarja ismételni magát...

Budapesti Napló 1905. január 21.

190. A PÉTERVÁRI FORRADALOM

- Dante tolla sem tudná leírni ezt a rettenetes napot. - Ezt jelenti lapjának egy külföldi laptudósító Pétervárról. Valóban szörnyű nap lehetett. Egyik távirat kétezer halottról s ötezer sebesültről beszél. Ilyen vérengzést Mandzsúriában még nem tudtak csinálni orosz katonák. A pétervári hivatalos lap kijelenti, hogy csak hetvenhat embert öltek meg, alig kétszázötven a sebesültek száma, s "fokozott óvintézkedések" történtek. Mik ezek a fokozott óvintézkedések vajon? Van-e még ereje rémületbe s némaságba ejteni a népét a fehér cárnak? Aligha. A nagy angol lapok egy páratlan, óriási forradalom véres előjeleit látják. Alighanem jogos ez a véres sejtés.

Szentpétervárott kihirdették a nagy ostromállapotot. A cár és a cárné szökésre készek. Egy távirat szerint Moszkvában is kiütött a forradalom.

Mi fog történni? Az autokrácia nem akar okulni, minthogy soha és sehol sem okult. Mindig bizonyosabb: ez már a forradalom, és ha a cári terrorizmusnak egyelőre sikerül is a hóhéri munka, most már föltartózhatatlanul tornyosodnak a legsötétebb, legsúlyosabb események felhői az orosz égen. Rettenetes, históriai vihar van kitörőben.

Budapesti Napló 1905. január 24.

191. FARSANG ÉS IRODALOM

- A londoni Dickens-bál -

Karnevál udvara sohasem volt spanyol etikettes udvar. Valahogyan a régi, víg pogányok bolondos mámorából akarna inni farsang idején a szegény, mai halandó, az izzadó gond-ember, és nem sikerül neki. A szaturnáliák pogányának más volt a lelke. Ezt ő elfelejti. És fanyar ízek keserűsége, marása marad az ínyeken. Nem igen tud kacagni, bolondulni a mai ember. Nincs sok öröm Karnevál udvarában egy idő óta, mert még csak a csörgősipkát sem úgy viseljük, ahogy illik. Nem megelégítő a mi mulatságunk. Nem hozzánk méltó, nem szívből áradó, nem gondűző, nem őszinte. És összefacsarodik az ember lelke még a híres nizzai Karnevál-ünnepeken is, mikor a Place Massenán a tolongó, bolondozó emberáradatra nézünk. Szegény mai ember! Hogy szeretne mindent elfeledni, tombolni, bolondul kacagni. És nem lehet, nem lehet. Nem tud. Síró csuklás van a leghangosabb kacagásában is. És ami a boldog, pogány üköknél őszinte, szent vadulás volt, kínlódás, bús iparkodás vagy otrombaság az nálunk. Ezért halódik Karnevál. Nem igaz az élete. Ez az élete hát elmúlik. És Karnevál új élettel fog feltámadni a mi számunkra. Így lesz, és ahogy hírt kapunk a londoni Dickens-bálról, úgy rémlik, hogy az új Karnevál már közeledik, s mottója az a mondás lesz, amit egy bús franciától olvastunk a minap:

Ha vénül az ember egy kicsit, szívben vagy korban, egyre bizonyosabban látja: legszebb dolog ezen a világon az, amit igaz írók írnak.

A londoni Empress-teremben bál lesz a jövő héten. Édes, bölcs gondolatú bál. E bálon meg fognak elevenedni a mi édes, imádott alakjaink. Dickens világa fog életre rajzani. A legszebb, legigazibb világok egyike. Minden egyes látogató Dickens valamelyik köntösében s maszkjában jelenik meg. Az Empress-teremben való álomvilág fog ragyogni. Mennyi ismerős! És milyen ismerősök! Mennyi emlék! A fantázia szárnyaltató perceinek mennyi visszarebbenése! És milyen gazdag világ! Ezren, kétezren, háromezren jöhetnek. Mert nagyon gazdag volt a Dickens teremtő lelke.

És eszünkbe jut fájdalmasan egy világ, egy másik világ, egy mindeneknél ragyogóbb világ, amelynek nemrégen költözött el a teremtője. Egy Jókai-este Budapesten!... Egy, talán a Dickensénél is népesebb, színesebb, csodálatos világ megjelentetése. Milyen szép volna, milyen kötelességes: kiváltani a magyar lelkekből a hódolat melódiáit. Hogy megindíthatná ez a Jókai-este egy kicsit visszarekedt áradatát a mi nagy szerelmünknek a tündérgazdagságú nagy magyar zseni iránt, ki porhüvelyével elvált mi tőlünk.

Nem bánnók, ha a kiadói élelmesség ajándékozna meg ezzel az estével bennünket. A Dickens-bálra készülődés Londonban olyan forgalmat csinált a londoni könyvboltokban, ami esemény. Siet mindenki megvásárolni Dickens könyveit. Nemcsak a kosztümtémát keresők, de mindazok, akiket a legszebb regényvilág megelevenítésének gondolata elbájolt, és sokan-sokan vannak ilyenek. És sokan-sokan lennének bizonyosan nálunk is. A Dickens-bál akkor is szép, ha mögötte könyvkereskedői fogás rejtőzik. Sőt igazolása annak, hogy Merkur is képes apollói lendületekre.

Mert, mikor nemcsak az országos zenebona miatt, de lelkünk keserves kiszikkadtságában is, nem tudunk vidáman nézni Karnevál udvarára, a mindig egyformára, az unottra, föl nem vidítóra, hozzánk nem illőre, tervezzünk el magunkban valami olyat, ami hasonlít a londoni Dickens-bálhoz, s ami talán még szebb lehet itt minálunk, lelkünktől népesültebb, színesebb. És megkönnyítőbb, hódítóbb bizonyára.

Csináljunk forradalmat a régi Karnevál ellen. Próbáljuk megtalálni elkóborolt jókedvünket, elszaladt kacagásunkat egy hozzánk illőbb, nemesebb Karnevál uralma alatt. Derűt kíván a lelkünk, s újfajtájú szaturnáliákat a mámorszomjúságunk. A Dickensek, a Jókaiak fölajánlják nekünk az ő világukat, a legszentebbeket, legérdemesebbeket és legkiválóbbakat e nehéz életben, mint az elbúsult francia a minap bölcsen sóhajtotta....

Budapesti Napló 1905. január 24.

192. A "TÁNYI-TÉNYI"

Magyar tudományosság, mélyenjáró, világító, való és botránytalan tudományosság, jöjjön el már végre a te országod. Áment is tehetnénk utána. Mert íme újra van okunk pirulni. Íme, a legújabb magyar tudományos szenzáció:

Az Akadémia nyelv és széptudományi osztálya ma Heinrich Gusztáv elnöklete alatt felolvasó-ülést tartott: Elsőnek Lehr Albert "tányi-tényi" képző és a Nyelvőr címen polemizált Simonyi Zsigmonddal, a Nyelvőr szerkesztőjével. Lehr ugyanis a Budapesti Szemlében a "tányi-tényi" képződésű szavakat eredeti Tolna megyei képződménynek mondta. Erre Simonyi Zsigmond a Nyelvőrben azt írta, hogy Lehr fabrikálta maga e szavakat. Bizonyítékául néhány Tolna megyei úriembert szólaltatott meg, kik mindannyian tagadták, hogy Tolnában tányi és tényi képződésű szavak használtatnak. Lehr mai előadásában hülye, bocher s tudatlan kifejezésekkel illette Simonyi tanúit, őt magát pedig impertinensnek mondta, s védve a maga álláspontját, új példákkal igazolta, hogy mintegy 50 tányi és tényi képződésű szó forog a nép nyelvén... Ez történt. Ez a legújabb magyar tudományos szenzáció. Váltig csodálkozhatunk Lehr Alberten, ki olyan érdemes embert, mint Simonyi, ilyen tudományos módszerrel akar elintézni s váltig pirulhatunk, hogyha még a Lehr Albertek is itt tartanak, mit várjunk sokaktól, úgynevezett magyar tudósoktól. Jár-tányi földet kellene bejárnunk, míg olyan földre lelünk, hol olyanok a tudományos szenzációk, mint minálunk.

Budapesti Napló 1905. január 24.

193. CSOKONAI

Boldog nyugati országokban a nagyok emlékét nem tolja félre a jelennek semmi emóciója. Nálunk még a halott poéták is hamupipőkék. Még emlékünnepeket is csak a politikusoknak tudunk nagyszabásúan rendezni. Ma száz esztendeje halt meg Csokonai Vitéz Mihály, a magyar költői zsenik egyik legeredetibbje. Országos, nagy ünnepet kellett volna ülni. Hiszen a magyar író-zseni végzete talán ezt a poétát szenvedtette meg legfájdalmasabban. Debrecenben, későn hálás szülővárosában el is tervezték már az ünnepet. Ám jöttek a választások: Csokonai várhat. Mégis talán minden intelligens, nemesebb, nem egészen a mában élő magyar áldozott ma egy meleg gondolattal vagy érzéssel Lilla költőjének. A debreceni ünnep később lesz, ha lesz, de azért Debrecenben mégis volt valami ünnepféle. A Csokonai-társaság tagjai kivonultak a poéta sírjához, s a sírt beborították virággal, koszorúkkal. Egy pálma-ág volt a koszorúk között, mely Egyiptomból érkezett, a Csokonai sírjára Beöthy Zsolt küldte. Álmodj, ha vannak ott lent álmok, nagyon szép álmokat s új századokat Csokonai Vitéz Mihály, ki száz évvel ezelőtt olyan fáradtan, szomorúan, magyar zsenihez illően roskadtál sírodba...

Budapesti Napló 1905. január 29.

194. MIKOR MINDEN FÖLFORDUL

- Politikai káosz -

Ezernyolcszázhatvanegy és ezernyolcszázhatvanhét óta nem volt olyan alapos fölfordulás ebben az országban és a magyar lelkekben, mint most. Röviden: meghaltak a rideg, józan és előkelő klub-igazságok, s valókra ébredtek a malomalji és kávéházi álmok. Mosolyognak-e ma is önök, ha arról hallanak, hogy Kossuth Ferenc lesz a miniszterelnök? Úgy-e nem, még ha nem is valószínű a dolog. Nemrégiben Kossuth Ferenc is nevetett ezen. És ekkor történt, hogy egy vidám vacsorán odaígérte a magyar kultúrát Gabányi Miklósnak:

- Miklós, ha én leszek a miniszterelnök, te kultuszminiszter leszel.

És Kossuth komoly ember, aki szavát szokta tartani. Mondják, hogy Gabányi Miklós tegnap táviratozott Barabás Bélának, hogy fölös mandátumát nem szabad odaígérnie másnak, mert neki be kell jutni a parlamentbe.

Hát az nem is járná ám, hogy a magyar kultuszminiszternek ne legyen mandátuma.

*

Ha az anarchisták valamikor kormányra jutnak, olyan konzervatívok lesznek, mint amilyen a világ rendje szerint minden kormány. Csodadolog az a hatalom. Eltölti az embert gőgös, hideg, száraz előkelőséggel. Önök, ha ellenzékiek (és ma már csakugyan mindenki ellenzéki) sokat mulatnak ugye a félhivatalosok stílusán. Olvassák el ezt:

Anélkül, hogy kommentárt fűznénk hozzájuk, följegyezzük, hogy politikai körökben már különböző kombinációk vannak forgalomban a kibontakozásról. Vannak, akik azt hiszik, hogy amíg a helyzet jellegzetesebben kialakul, hivatalnokminisztérium fogja vezetni az ügyeket. Mások koalíciós minisztériumról beszélnek. Részünkről csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek a kombinációk, amily koraiak, épp oly kalandosak és önkényesek. Sem a pártok, sem az irányadó férfiak még nem foglalkoztak a jövendő esélyeivel.

Szép! Mi? Persze Önök a "Magyar Nemzet"-re gondolnak. Nem, kérjük szépen! Ez a negyvennyolcas párt egyik legharciasabb, legerősebb szótárú újságja... Két nappal a választás után. Még a legilluzionáriusabb minden várakozás és - már is. Modern bölcsek mondják, hogy nincs a világon könnyebb dolog, mint - úrnak lenni.

*

"La mariée est trop belle." Nagyon is szép a menyasszony, mondja a francia, s úgy beszélik, ezt mondta gróf Andrássy Gyula is. Nagyon is sok, nagyon is szép ez a győzelem. A vajdáról, Eötvösről azt beszélik, hogy péntekre virradó éjjelen sóhajtozott:

Jaj, csak ne győznénk már tovább, ne győznénk már tovább...

Ellenben egy régi, ismert negyvennyolcas újságíró, nagy rendőri tekintély, nem így beszél. Másképpen:

- Kell az ember. Minden vonalon mi fogunk elhelyezkedni. A rudnay például én leszek.

*

Ez bizony felfordult világ, s persze hogy oda van minden jámbor, született, kormánypárti lélek. Ezek az urak úgy járnak-kelnek most, mint a vén matrózok a szárazföldön. Magyarországon, hol a politika minden, s hol színt kellett vallani még az élő fának is, most Hamlet mindenki. És így filozofál:

- Mi is vagyok hát voltaképpen: kormánypárti, ellenzéki?...

Azért nincs baj. Vannak szép számmal olyanok is, akik csak momentán vannak zavarban. Egyébként a jövőt biztosan tudják: ők kormánypártiak lesznek.

Budapesti Napló 1905. január 29.

195. VÁLASZTÁSI HISTÓRIÁK

Mit is mondott a kabai asszony?... Ne tessék gyorsan válaszolni. Hat nap óta minden megváltozott ebben az országban. És mindenki. Még a kabai asszony is.

Tessék csak tudakozódni Kabán. A kabai asszony elhatározta, hogy a róla táplált országos vélekedést alaposan megváltoztatja.

Mit is mondott a belvárosi asszony? Hát ezt mondta a választáson a kabai asszony is. Az lesz a követ, akit ő akar. És Kabán fölfordult a világ. Nemcsakhogy az asszonyok korteskedtek, de csak az asszonyok korteskedtek. Olyan lázító beszédeket tartottak, hogy az égnek állott a rendőrök kakastolla is. A kabai asszonyok pedig majdnem mindannyian szocialisták voltak. És alig lehetett őket legyűrni. A kabai asszonyok azt mondják, hogy még egy választás, és nem fogják kérdezni egyhamar, hogy mit is mondott a kabai asszony. Valami olyan nagyot fognak ők akkor mondani...

*

Valahol arra, amerre szintén híres asszonyok, a szelistyei asszonyok élnek, valahol hát Erdélyben, három volt a jelölt, de pénze a háromból csak egynek volt. A pénzes jelölt nem teketóriázott sokat. Megalkudott a két másik jelölttel, hogy azok visszalépnek, csak éppen forma és tisztesség okából jelöltetik magukat. Ez alkú mögött több ropogós ezres-bankó lappangott. A pénzes jelölt szemei előtt a kellő formákkal mind a két ellenfél aláírta a visszalépő nyilatkozatot, melyek aztán a pénzes jelölt zsebében helyet cseréltek az ezresbankókkal. A dolog rendben volt. Reggel, a választás elrendelése után félórával a pénzes jelölt benyújtatja ellenfele visszalépő nyilatkozatait. Az elnök tudomásul veszi, de íme hirtelen becsörtet a terembe az egyik ellenjelölt:

- Mi az, elnök úr? Hát én rám nem fogad el szavazatokat?

- Kérem, uraságod visszalépett. Itt a saját nyilatkozata.

- Az én nyilatkozatom?! Hallatlan visszaélés. Hadd lássam! Ez nem az én aláírásom. Ez hamisítás. Panaszt emelek, és kérem egyben a szavazás folytatását...

És a pénzes jelölt úgy elbukott, hogy no. És nem is lehet a dolgot semmiképpen bolygatni, ha ugyan a história igaz. Még csak nem is panaszkodhatik. Mert a társaságban kinevetnék. A bíróság előtt - még el is ítélnék. Az eset azt bizonyítja, hogy a választáshoz nem elég a pénz...

*

De mennyire nem elég a választáshoz a pénz!... Herkópáter uccse! Még az elv és a pártelnöki kegy is kevés ilyenkor. Ezt meg az úgynevezett ál-negyvennyolcas jelölt esete igazolja, akit levélben átkozott ki Kossuth, Apponyi, Ugron, még talán Visontai Soma is. Az ál-jelölt nem ijedt meg. Pap volt, pappal nem jó kikezdeni. Szépen elvitte a választók elébe Kossuthot is, Apponyit is, Ugront is, még talán Visontai Somát is, kik uniszónó is nyilatkoztak:

- Eljöttünk, hogy tiltakozzunk személyesen a visszaélések ellen, miket levelek alakjában nevünkkel elkövettek. Mi igenis kívánjuk, hogy pártunknak ezt a kiváló emberét, ezt az istenfélő, derék papot válasszátok meg negyvennyolcas képviselőtöknek.

Meg is választották. És a pap-honatya - így mondja a fáma - vidáman ajándékozta meg a Folies Caprice-nak ama jeles művészeit, kik ilyen pompásan domborítottak Kossuthnak, Apponyinak, Ugronnak, még talán Visontai Somának is a szerepében...

*

Az meg a fáma szerint egy nagyon hírhedt kerületben történt, hogy a jelölt, a kormánypárti jelölt, megbukott a kendermag miatt.

A múlt választáson még sokhelyütt féltek a Kúriától, s vigyázva bántak a pénzzel. Erre a kerületre, mely igen-igen korrupt, akkor egy magyar gavallér pályázott, aki így fogadta a deputációt:

- Kérem az urakat, vigyázzanak, vigyázzanak, ne kerüljön többe a dolog - százezer forintnál. A pénzt pedig okos címeken kell kiosztani.

A mandátum ugyan többe került százezer forintnál, de azért nem volt baj. A Kúria sem talált kivetni valót. Nos és jön az idei választás. Más jelölttel. A jelöltnek budapesti kortesei voltak, kik nem ismerték a helyi dörgést, és a múlt választást. Egy nap jelentik a jelöltnek:

- Furcsa kerület ez. Furcsa emberek vannak itt. Már legalább tíz faluból kaptunk levelet, hogy nagyon szép eladó kendermag van.

A jelölt gondolkozni kezdett:

- Hát, aki választó, attól meg kell venni, ha el akarja adni. Meg kell nézni a magkereskedői árakat, s adni kell dupla árat is, hadd lássák, hogy úrral van dolguk.

A jelölt megbukott. A többit egy választópolgár méltatlankodó kifakadása magyarázza meg.

- Ez a kenderkupec akart képviselő lenni? Akkor már inkább a negyvennyolc. Nemcsak meg akarta venni, de el is akarta vitetni a kendermagot, amire szükség van. A másik is kendermagot keresett, de annak csak mustra kellett, s két literért adott - ötven forintot...

Budapesti Napló 1905. január 31.

196. A VAJDA BÉCSBEN

E Bécs-ostromló nagyszerű világban Eötvös Károly, a vajda, gondolt egyet, s fölrándult Bécsnek városába. Talán szétnézni egy kicsit csak, hogy lássa, miként remeg az osztrák főváros. De lehet, dolga volt ott a vajdának. Igaz, magyar alakját megbámulták biztosan mindenütt. A bécsi kedélyesség pedig búsongva, szégyenkezve vonult volna vissza, ha sejtette volna mennyi igaz nemes humor érkezett oda a vajda személyével. Persze ezt csak a bécsi magyarok élvezhették. És mutogatták a vajdának az ékes, cifra Burgot. Nézte a vajda s szomorú-vidám bölcsességgel ennyit mondott:

- Esmértem én ezt az osztrák márványt már magyar-verejték korában.

Budapesti Napló 1905. február 5.

197. ERDÉLYI MARIETTA - KÉPÜGYNÖK

Erdélyi Marietta valamikor primadonna volt. Ragyogó, színpadi csillag. Ünnepelt, körülrajongott, nagy színésznő. Nemcsak ez volt. Volt nagyálmú, nemes szomjúságú művészlélek, aki, ha pénze volt, nagy ambícióval művészgárdát szervezett, színigazgatóskodott, s színműpályázatokra tekintélyes pénzösszeget küldött. Mint a szabadkai színház igazgatója, Molnár Györgyöt, a híres tragikus színészt szerződtette művezetőnek a színházhoz, ugyanazt, kinek véleménye és sokaknak véleménye szerint Erdélyi Mariettánál kevés különb magyar szubrett volt. Nemrégiben félszázados jubileumát ünnepelte nagy szeretettel a színészvilág a valamikor híres, ünnepelt, minden földi jóban részes Erdélyi Mariettának. És talán ez egy kis enyhítést adott neki. Mert, hejh, a hideg fény csalóka fény, s az egykor ünnepelt primadonna nagyon-nagyon küzdelmes, sanyarú sorsra jutott. Ügynökösködik. Rákóczi képekre gyűjt előfizetéseket. Most Szegeden házal, s a szegedi lapok kérik számára a közönség támogatását és megrendelését, számára, kinek tapsból, babérból valamikor annyit nyújtott a publikum.

Budapesti Napló 1905. február 17.

198. ÁCHIM F. ANDRÁS

Társat kapott - huszonnégy óra múlva - Mezőfi Vilmos, az első magyar szocialista képviselő: Békéscsaba választói ma nagy szótöbbséggel Áchim F. András szocialista parasztgazdát választották meg képviselőjüknek. Érdekes alakja lesz az országgyűlésnek ez az Áchim András mindenképpen. Nemcsak azért, mert szocialista. Hiszen (most már így mondhatjuk) van már ott szocialista. Azért sem, mert földmívelő-ember, van a parlamentnek már más három parasztgazda tagja. De érdekes lesz azért, mert parasztgazda is, meg szocialista is, és érdekes lesz az egyénisége révén. Mert egyéniség Áchim András, sőt - ne haragudjék meg érte a nem-szocialista világ, ha sietünk kijelenteni - értékes egyéniség. Tótba ojtott magyar ember; régi csabai familiából származik és becsülettel végigjárta a csabai gimnázium nyolc osztályát. Amikor a matúrát is letette, és pályát kellett választania, a legtiszteletreméltóbbat választotta: - odaállt az eke szarva mögé, és szántott-vetett apjának meglehetősen jelentékeny birtokán. Később már akkor a maga kenyerén élt Áchim András, apja halála után ő lett a gazda - bevonult Csabára is a paraszt-szocializmus. Volt baja Áchimnak is a béreseivel és napszámosaival, sehogyse tudtak megegyezni. A fejébe vette ekkor a "könyves"-gazda, hogy majd fölvilágosítja ő az embereit, nem hiába járta végig a nyolc osztályt. Vitába bocsátkozott a főkolomposokkal, el-eldisputáltak egy kérdésen napokon, heteken keresztül, és a végén azon vette észre magát Áchim gazda, hogy kezd neki tetszeni mindaz, amit a béresei mondanak, és aki helyre akarta téríteni az eltévelyedett munkásait, ő maga tért rá lassankint amazok meggyőződésére. Ki is jelentette ezt a megtérését, és hogy külső jelét is adja, belépett a szocialista földmívelő körbe. Nyomban megválasztották elnöknek, és azóta ő a békéscsabai szocialisták vezére. Amikor híre jött Csabára, hogy új választások lesznek, a csabai kisgazdák egyértelműleg kijelentették, hogy nem lesz más a követjük, mint Áchim F. András. Íme, meg is választották. És bevonul a városi szocialista mellé a parasztszocialista is. A második szocialista és a negyedik parasztképviselő. De olyan paraszt, akit az "urak" odabent nem fognak dédelgetni, akin háta mögött nem fognak gúnyolódni, hanem aki még sok kellemetlen órát fog szerezni a "burzsoá uraknak". Áchim András legalább így hiszi, és így hirdeti...

Budapesti Napló 1905. február 17.

199. AZ OROSZ POKOL

Forr, sustorog, zakatol félelmetesen a nagy orosz pokol. Egyelőre talán nem történt újabb dördülés.

De a cárnak még a halottjait elsiratni sem lehet. Neki még temetni is veszedelem. Őrzik a cárt, őrzik a nagyhercegeket. És hiába érkeznek az udvarias, a szép, a résztvevő fájdalmas táviratok külföldi fölkent hatalmasoktól. Érkeznek titokzatosan, ördögien a halál-mementók is. És érkeznek a háborgások, a zendülések hírei is, a nagy, készülő veszedelmekről is a telegrammok.

És félni kell, hogy Szergiusz nagyherceget még roncsokban sem engedi át a pihentető földnek ez az óriási pokol. Félni kell, hogy a temető tömegekbe, a koporsó felé új bombák hullanak.

Az orosz forradalmi bizottságnak kegyelmi tanácsa nincs. Az orosz forradalom halálra ítélt minden zsarnokot s minden bűnös bérencet.

Jönni, érkezni fog, talán már a jövő órában, új, véres szenzáció híre.

Mindent lehet várni az orosz pokolból. Csak egyet nem, hogy a cári zsarnokság megemberelje magát.

Ilinszkojéba, Moszkva mellé viszik azt, ami Szergiusz porhüvelyéből összeszedhető volt, eltemetni.

Rettenetesen szomorú temetés ez. És rettenetesebb is lehet még talán.

A világ irtózó, de minden lelket lenyűgöző várakozással néz az orosz pokol zsivajos, rémes világa felé.

Budapesti Napló 1905. február 20.

200. A LÓLÁB

Nem kellett sokáig várni. Különben sem leplezgetik már. Láthatja ki-ki. Zichy Aladár sem titkolja, az Alkotmány sem: ami történt országot fölforgatóan, szemeket kápráztatóan, mindaz a néppártnak és a klerikalizmusnak a dicsősége és a győzedelme. A "Néppárt megtiszteltetése", - mondja Zichy Aladár - hogy Rakovszky elnöki székbe jutott. És Rakovszky már meghatottan készül, hogy "még magasabb polcra emelje a sors." De az "Alkotmány" még többet ki mer mondani. Ebből már szóról-szóra idézni kell valamit. Íme:

Örömmel kell látnunk, hogy a néppárt politikája szépen nyomul előre. Mind nagyobb teret hódít, s befolyást szerez nemcsak a népben, de a parlarnentben is. Íme tíz éves múltja után már az elnökség egyik tagját kebeléből választják. Akik kishitűek voltak vagy akik gáncsoskodtak, szégyenkezzenek a mai diadal napján. Akik bizalmatlankodtak, s vakok voltak - nyíljanak meg szemeik. Akik pedig dolgoztak és fáradtak - örüljenek. A diadal [első] útján az első állomáshoz értünk. A néppárt politikájának igazolása: ez reánk nézve a mai választás tanulsága. [Ady kurziválása]

És mi is csak az Alkotmánnyal szólhatunk. Akik vakok voltak, nyíljanak meg szemeik. A diadal a klerikalizmusé. A néppárti uraké. Pedig ők óvatosak, nagyszerű taktikájúak. Még várni tudnak és akarnak, hogy érjék csak tovább a gyümölcs az ő számukra. Mint fog a becsületes lelkesedés naiv táborában elhűlni a vér, mikor egyszerre csak diadalordításba tör ki a reakció, a győzedelmes taktikájú klerikalizmus!...

Budapesti Napló 1905. február 23.

201. FELHÁBORÍTÓ HÍR

A Magyar Szó e cím alatt hihetetlen és felháborító hírnek jelzi azt az értesülését, hogy Budapesten, a jobbparti részen a Notre Dame de Sion francia női szerzetesrend tagjai iskolát nyitottak. Laptársunkat megnyugtathatjuk: Budán, a Lónyai-féle nyaralót csakugyan kibérelték a Notre Dame de Sion apácái, ott iskolát nyitottak előkelő családok lányai számára, a tanítás nyelve ebben az iskolában kizárólag francia és német, a tanítók idegenek, magyar oklevelük nincs, és magyarul nem is tudnak. Sőt a Notre Dame de Sion hölgyei nem is az egyedüliek, akik az idegenből idejöttek, és Magyarországot át akarják alakítani. Vagy húsz helyen tanítanak már Budapesten idegen apácák, idegen nyelven és idegen szellemben. Ha van közöttük magyar is, magyar tanítói oklevéllel, az arra való, hogy legyen kire hivatkozni, ha a hatóságok az oly kellemetlen iskolai törvények betartását akarnák követelni. Sőt a vidéken is buzgón állítgatnak fel iskolákat idegen apácák. Legutóbb Szombathelyen Szent Domonkos leányai nyitottak iskolát. A Magyar Szó értesülése tehát lehet felháborító, de nem hihetetlen. Ellenkezőleg: alapos és megbízható. A Notre Dame de Sion csakugyan itt van. Sőt nincs is egyedül. És nemsokára itt lesznek vele együtt Franciaország összes szerzetesrendei. Itt - úgy érzik - övék a jövő. És igazuk lehet.

Budapesti Napló 1905. február 23.

202. A HIVATALOS LAP SAJTÓHIBÁI

A Budapesti Közlönynek ma rossz napja volt. Meglepték a komoly szentírás-újságot a sajtóhibák. Két sajtóhibája különösen mulatságos a Budapesti Közlönynek. Az egyik a legelső közleményben, a Menczer Lajos nemesítéséről szólóban történt. A közlemény alatt gróf Khuen-Héderváry Károly neve jutott az első sorba, s alatta van az ismert formájú betűkkel: Ferenc József s. k. Szóval a sajtóhiba egy kis felségsértést követett el. A királlyal ellenjegyeztette gróf Khuen-Héderváry Károly legfelsőbb kéziratát. A másik sajtóhiba is érdekes. A főrendiház tagjainak névsorát közli a hivatalos lap, s a felséges uralkodóház teljeskorú főhercegei között egy ilyen név szerepel: Fenséges Károlyi István úr, Károly István főherceg helyett. Hjha, nemhiában kiskirályok manapság a gróf Károlyi Istvánok. A magyar demokrácia szívesen csinálna belőlük fenséges urakat. A szedő megtévedt kezével a koalíciós géniusz dolgozhatott. Most az a legfőbb nemzeti öröm, hogy Károlyi István az ő fenséges lényével leereszkedett a nép közé... A hivatalos lap sajtóhibái a bölcs és akaratlanul gyilkos gúnyú sajtóhibák közül valók.

Budapesti Napló 1905. február 23.

203. YVETTE GUILBERT

Járja, járja a világot, s elkerült Budapestre ismét a nagy Yvette. La mère Bontemps száll-száll. Vénülünk. Yvette Guilbert nem vénül. Egyre többet akar, mindig nagyobbat a chanson Sarah Bernhardtja. Hess, hess, Idő! Minden, ami rád emlékeztet. A fekete kesztyű is. Minden, minden... Legyünk egyre fiatalok, fiatalabbak, mások. Csak a rangunk öregedjék. És a rang öregszik. Nincs egyéb fájdalmunk, csak az, hogy még Yvette Guilbert is el tud akadémikásodni. Levetett minden szép rakoncátlanságot, gyönyörű szabálytalanságot. Most már ő a tökéletes Yvette Guilbert. És ma este pláne a chanson-história papnője. Föltámadott Pompadour-asszonyként lebbent elénk, s énekelte a XVII. és XVIII. század chansonját. Ezer szerencsénk, hogy azokat, melyeket úgy ismerünk, akár a Náni-Náni-dalt. Édes, szép románcok. És miket beszélt velük s bennük a tökéletes Yvette. "Le Roi a fait battre tambour"-ral például. A tomboló dévajság legmagasabb skáláján kezdi, s mikor a dal végén halálosan megtompul a díva hangja, zokogni szeretnénk mind. Ezek a dévaj, bús nóták!... Okvetlenül ezek voltak Yvette Guilbert gyermekdalai. És most megszenteli a maga érett, diadalmas, új művészetével. Meg, meg mind. A bretagne-i legendát is, melyben nem akar csókot adni Simonne-nak a tisztelendő úr, s ezért meg fog halni a kisleány. S sírni sem lehet akkor a tisztelendő úrnak, mert énekelni kell a requiescat in pace-t a kis Simonne felett. Holott már Pomponne lelkésze csókokkal gyógyítja a leányokat. És a kis affektáló legyező-dal. Aztán a Jani-Juci féle kis esetek... Yvette Guilbert fölemeli a francia chansont, a már meghalni akarót, s a ma estéért már be illenék őt választani a francia akadémiába. Mennyivel többet tud ez a nő a kultúrhistórikusoknál!... A Royal nagy terme megtelt előkelő közönséggel. És ez a közönség tobzódott a maga érthető odaadásában. Kétszer lépett pódiumra az este során a díva, s mind a kétszer kevés volt a program négy-négy dala. A budapesti közönség olyan megértően ünnepelte a tökéletes Yvette Guilbertet, ahogy Párizsban már nem is tudják ünnepelni. S Berlinben sem, ahol nyomatták a széltében árult és vásárolt chansonszövegek füzetét is. Ezúttal jó útitársakat választott a díva, akik régi, érdekes zenei instrumentumaikkal, egy kicsit bizarrul, de valóságos és sok pontú hangversenyt adtak. Mouret, Bruni stb. régi-régi primitív francia mesterek friss melódiái mellett ott szerepelt Bach is, de sőt a legöregebbnek tetszett. Az útitársak, szeretetreméltó francia bohémmuzsikusok. Casadeus asszony, Delcourt kisasszony, a két Casadeus, Nannay urak szintén kaptak bőven tapsot. Szombaton második hangversenyét tartja a díva, aki, meglássák, ha mégegyszer elkerül hozzánk, Haendelt is eljátssza talán. Mesés nő. És egyre tökéletesebb lesz.

Budapesti Napló 1905. február 24.

204. A MUKDENI NAGY CSATA

Budapest, március 8.

Hekatomba, iszonyú mészárlás újra. A mandzsuriai óriási ember-vágóhídon keményen dolgoznak. Tizenegy nappal és tizenkét éjjel óta ömlik a vér. A nagyon kíváncsiaknak megsúgják dróton a harctéri tudósítók, hogy úgy százezer ember hullott el eddig. Valamivel kevesebb vagy valamivel több. Százezer körülbelül. Hogy Kiplinget travesztáljuk, ezúttal igazán sikerült szoárét adtak a mikádó és a cár. Tovább tart, mint egy bácskai lakodalom. Mi pedig a nagy messzeségben csak kíváncsiak vagyunk. Még tán kritizálunk is. Bah, Liaojang se volt kutya. Csak százezer? És Mukden, még mindig nem a japánoké? Ejnye, ejnye ez az Ojama lassú ember... Hogy sírjunk egy kicsit? Szó sincs róla. Messze van Mukden és úgy rémlik nekünk az a százezer hulla, mintha igaz sem volna. Pedig óh be igaz. Ismét lemészároltak százezer emberlényt. Olyat, mint én vagy ön. Százezer embert, akiknek semmi közük nem volt Mukdenhez.

A háborúnak vége. Így vélik sokan. Ha Kuropatkin menekülhet is, most már ez volt az utolsó hekatomba. Oroszország elbukott szélsőkeleten. Japáné a győzelem, s a világhistória új utat kapott. Minden percben azonban még leszámolóbb katasztrófa híre jöhet a muszka seregről. Ki örül egész szívével ennek, ha így esnék? Még ha a világ megújhodása születne most meg Mukden körül. Az elhullottak nem támadnak föl.

Kuropatkin menekül. Talán veszve van. Talán megfordulhat még a harci kocka. Sok csoda esett már a Hunhó mentén. De mi minden történt e tucat nap alatt. Vért hömpölyögtetett a folyó. Egy országnyi téren vért ivott a föld. Elhamvadtak szerte a falvak. Ártatlan kulik, nyomorék lábú kínai asszonyok, gyerekek halomra ölve.

Csak egy kép a mukdeni panorámából. A rögtönzött sáncok képe. A Hunhó mellett egy hitvány pozíciót védenek a muszkák. Vadul, kétségbeesetten szorongatják őket a japánok is. Minden támadásnál sok száz ember esik el. Minden támadás után a japánok visszavonulnak. Eközben pedig az oroszok őrült kavarodásban gyűjtik össze a japán hullákat. El akarják talán temetni őket? Nem. Dombokat építenek belőlük, földdel, sárral, málterezve, fedezetnek.

Iszonyú harc. A menekülő oroszok elhagyják a halottjaikat. A japánok sem érnek rá sírokat ásni. Dögleletes lehet száz mértföldnyire a levegő. Ki fog itt temetni?

Mi pedig várjuk a még újabb híreket. A katasztrófa betetőzésének a hírét. És ugyanezt teszik Tokióban és Szentpétervárott. Tokióban tán már túlontúl is türelmetlen a mikádó, hogy az öt japán hadsereg még mindig nem fújta meg az oroszoknak a finálét. Tán bizony az embert sajnálják Ojama, Nogi, Oku, Nodzu, Kuroki és Kavamura.

De a szerencsétlen cárszkóje-szelói árny-ember még türelmetlenebb. Az istenekről s kegyetlenségükről szóló mondás valóban igaz. Az istenek el akarják veszíteni a cárt, s míg Fu-sun körül kerülgeti kétségbeesetten a teljes megsemmisülést Kuropatkin és a muszka hadsereg, Cárszkóje-Szelóban arról foly a tanács, hogy vegyék fejét a boldogtalan fővezérnek, ha sikerül tudniillik neki megtartani a fejét Mukden körül. Mert hát ki győzött? A mikádó. És ki a vereség oka? Kuropatkin. Íme a háború morálja. És íme a cár, ki míg birodalma forradalmi tűzben lángol, hadseregét az utolsó katasztrófa fenyegeti, új főmészárost keres a kelet-ázsiai vágóhídra. Úgy mondja a hír, hogy Szumotlinov a neve az újnak, kiről még nem bizonyos, hogy fővezérségéhez marad-e - hadsereg.

Kuropatkin viszont, ha győzni nem lehet, megadni sem adja meg magát. A mészárlás folyik. A hekatomba tart.

Budapesti Napló 1905. március 9.

205. QUO VADIMUS?

Pest vármegye közigazgatási bizottsága ma csendben, előkelően, vita és minden különös emóció nélkül elfogadta az alispáni jelentést, amely

"kéri a gyülekezési jog szabályozását, a sajtó kinövéseinek megrendszabályozását, különösen arra, hogy a kolportázs-engedélyt megszüntessék, és hogy nemcsak az politikai, hanem a társadalmi lapok is kötelesek legyenek kauciót letenni."

Elfogadták. Nem szólt senki egy szót sem. De bizonyára nem képzelték maguk az urak sem - akármilyen előkelően intézik el ők a nagy ügyeket maguk között - hogy ehhez a jelentéshez a közvélemény sem szól semmit.

Mit akar voltaképpen Pest vármegye közigazgatási bizottsága?

A gyülekezési jog szabályozása: ez igen ártatlanul hangzik. Az ember azt képzelné, hogy Pest vármegye úgy akarja szabályozni a gyülekezési jogot, habár részletesen nem szól róla, hogy ez a jog kivétessék a szolgabírák kezei közül. Hogy a gyülekezés valóban joga legyen az állam polgárainak, nem pedig adomány, amelyet hivatali uraktól kap, ha jól viseli magát. De az a mód, ahogyan a tiszteletreméltó bizottság a sajtó kinövéseit akarja szabályozni, sejteti azt is, hogyan képzelik az urak a gyülekezési jog szabályozását. Szabályozásnak ők az élveboncolást nevezik, a tabula rasa-t, a teljes csendet. Legyen sötétség, szól a bizottság, ez rend, és ez szabályozás.

Csak éppen a kolportázs-engedélyt akarják megszüntetni, és a kaució-kötelezettséget akarják kiterjeszteni. Igazán szép, hogy a cenzúra dicsőséges intézményét nem akarják, és Trepov tábornokot nem kívánják Budapest főkormányzójául megnyerni. Tudják-e vajon az urak, hogy Pest vármegyének, a réginek, a dicsőségesnek hatalmas része volt a negyvennyolcas sajtótörvény megalkotásában? Tudják-e, hogy ez a törvény írásba iktatja minden embernek azt a jogát, hogy gondolatait szabadon terjesztheti? Tudják-e, hogy ennek a jognak lényege a kolportázs szabadsága, és hogy a kaució kötelezettsége, mai formájában is, a jog megszorítása?

Az, amit Pest megye akar, az a reakció a maga legdurvább formájában. Jogokat szűkíteni, szabadságokat megnyírbálni akar Pest vármegye, olyan jogokat és olyan szabadságokat, amelyek az alkotmánynak legigazibb garanciái. Pest vármegye, a híres, a liberális, a szabadelvűségben vezérkedő vármegye!

A vármegye urainak némi kellemetlenségeket okozhatott a gyülekezés és a sajtó mai szabadsága. A sajtó bizonyos kinövései ellen lehetne és kellene is valamit tenni, de nem reakciós intézkedésekkel, hanem a sajtójog szabályozásával. De kétségbe kell esnie az embernek a fölött: merre megy ez az ország, hogyan gondolkozhatnak a reakciósoknak tartott elemek ebben az országban, ha a szabadelvűnek hirdetett Pest vármegye egy pár kellemetlenség miatt egyszerűen meg akarja fojtani a gyülekezés és a sajtó szabadságát!

Budapesti Napló 1905. március 10.

206. MAGYARORSZÁG ÉS A FRANCIA KULTÚRHARC

Kormányok változhatnak, de Franciaország most már föltartóztathatatlanul halad az állam és egyház teljes szétválasztása felé. Most készült el jelentésével a nagy kérdésben Briand, a francia szocialista politikusok e kitűnősége. Az állam és egyház viszonyát végigtekinti egész Európában e terjedelmes, hatalmas előterjesztés. Magyarország is szerepel e jelentésben. Briand azt mondja, hogy Magyarország fontos haladást mutat az utolsó tíz esztendőben az állam függetlenítése terén. Természetes, hogy Magyarországot klerikális berendezésű országnak látja Briand is, de kvázi azt a reményt fejezi ki, hogy ez a haladás egyre erősebb lesz. Mi tudjuk, ugy-e, hogy a kitűnő Briand a mi esetünkben rosszul látott. Dehogyis vagyunk a haladás útján. Mennyire nem vagyunk!...

Budapesti Napló 1905. március 19.

207. FIGYELŐ

A harmadik füzete jelent meg a Figyelő-nek. Ugyanazok a lelkes fiatalok, s ugyanaz a fiatal lelkesedés. És ugyanazok a célok: szólni az intellektuálisokhoz, szólni a megfinomodott kultúra jeleivel, egy kis jogot követelni a talentumnak is e talentumbuktató országban. Bevilágítani a honi betűiszony sötétségébe, és még egy sereg ilyen szép cél. És már három füzet jelent meg a Figyelőből. Lesz-e vajon nekik erejük küzdeni, ahol annyi nemes harcos bukott el már? Vagy nagyon hamar ők is kiállnak, s összeroskadtan engedik szabadjára az irodalmi és művészeti léhűtést? Bár nekik sikerülne a csoda. Csak olyan nagyon németek ne volnának. És csak a harc keserűsége el ne epésítse őket. A szertelenség nem volna ilyen nagy baj. Ideírjuk a Figyelő harmadik füzetének a címeit: (Péterfy Jenő a katedrán. - Audiencián (színdarab), - A gyűlölet könyve, - A Don Quijote jubileumra, - A modern líra, - Élet és irodalom. Figyelő: Szécsi Ferenc: A színház ördöge, Hartleben Otto Erich, Új Poe fordítások; Nietzsche művei XIV; Ohorn: "A szentbernáti barátok". Szemlék.)

Budapesti Napló 1905. március 20.

208. MILYEN LEGYEN A KÖZÉPISKOLA?

Budapest, március 28.

A magyar társadalom problémái között alig van jelentősebb, mint a középiskolai nevelés kérdése. A nemzeti értelmiség kérdése ez egyben, s benne van talán talán minden egyéb, más problémánk. Sok bajunknak, vergődésünknek, nyomorúságunknak vajon nem az az oka, hogy a magyar iskola rosszul nevel? A kultúrtársadalmak egyre szédületesebb röpülésű versenyében helyet kaphat-e mai minőségű értelmiségével a magyar társadalom? Életre, igazi életre, a komplikált, a nehéz életre nevel-e a mai magyar iskola s mindenek fölött a középiskola? Könnyelmű vád az, hogy nálunk az iskola által a lélekölés és az emberbutítás monstremunkája folyik?

E kérdésekkel foglalkozni kell a leggyorsabban. Mindenkinek. És teljes dicséret adassék a Társadalomtudományi Társaságnak, mely egyébként is annyi buzgósággal dolgozik a magyar szociális és kulturális élet mélyítésén, hogy a középiskola-kérdést most nagy apparátussal az egész magyar társadalom elé készül hozni.

Budapesti Napló 1905. március 29.

209. NEMO

- Zichy Géza dalműve -

Nemo... (mint villámtól sújtott hanyatt veti magát, s meghal. A zenekarban a Rákóczi induló teljes pompájában felhangzik, kurucz csoportok Rákóczi keresésére indulva baloldalon a Rákóczi-zászlóval megjelennek, Bercsényi átveszi a zászlót, és azzal a halottat letakarja.)"

...Ezzel az utolsó szerzői utasítással végződik a dalmű; s ez a nehány sor pompás tömörséggel jellemzi az egész munkát. Rákóczi: Nemo; kuruc-hangulat, zászlók. - Tegyük még hozzá: tárogató-hangok, bujdosó-hangulat; hazavágyódás; 1703-tól 1706-ig, Zrínyi Ilonának nikodémiai halálától... a trencséni bukásig. - Ez a dalmű levegője; és ez a háttere. Görög-tűz világítja meg az egészet; ágyúk helyett pedig bombasztok dörögnek benne. "Hazám! Hazám!" mondják benne elviselhetetlenül sokszor, továbbá ilyent és ehhez hasonlókat cselekszenek: "(Nemo térdet hajtva szó nélkül átnyújtja Zrínyi Ilona levelét. A zenekar halkan Zrínyi Ilona búcsúját játssza. Rákóczi a levelet olvassa, mindég jobban ellágyul, megcsókolja, s azután pedig ökölbe szorított kezekkel szíve táját veri. Látszik rajta, hogy iszonyúan küzd megeredő könnyeivel." Egyebekben Rákóczi a könnyet "pilláim harmatának" nevezi. Hogy ilyen nagy ember: ilyen rossz novella-frázisokkal él,... ejnye, ejnye, nem jól teszi.

De ez csak a háttér; elől azonban Nemo alakja áll, és reflektorok vetik reá égő-vörös és smaragdzöld fényöket. Az operahősök hamis fennköltsége ömlik el rajta, a Cyrano-utánzatok kotyvasztott romantikájának köszönheti életét, s a hangneme a tenor, amelyet hurokként szorít össze a nyakkendő: "Trala, fogadom, családom javára nevemről lemondok." Nemonak ugyanis a dalmű előjátékában még van neve. Eleknek hívják, és magyar fiú, aki az apjával török földre menekült. Az apja renegát lett, ő nem akart hitetlenek közé állni, hű maradt a hazájához, s nehogy "atyjának emléke címert meggyalázzon", - nevéről "családja javára" lemond, s megesküszik: "Rákóczi névtelen szolgája maradok!" Hogy miért titkolja el a nevét? Holott, ha a saját neve alatt híven szolgálja a hazát, fényesen kiköszörülhetné a csorbát, amely apja révén "családja címerét" érte? És hogy családja neve így még sokkal tisztább lenne, mint volt az apja árulása előtt? Hogy miért választja mégis a névtelenséget? A felelet egyszerű. Mert akkor az egész dalmű, hogy úgy mondjuk, tárgytalanná vált volna. Akkor Zichy Géza gróf dalműve nem született volna meg. Mert erről a logikátlanságról szól a dalmű. Ezt a logikát talán dalmű-logikának lehetne nevezni. Avagy csak a rossz dalművek logikája ilyen? De mi a magunk részéről teljességgel nem tartjuk puszta előítéletnek, hogy a dalmű is lehet logikus.

Elek-Nemonak egyebekben is sok kellemetlenséget szerez, hogy névtelenséget fogad. Tudniillik eljut Rákóczi udvarába, s ott beleszeret Badinyi Klárába, a fejedelemasszony udvarhölgyébe. De az udvarhölgybe Desalleurs marquis is szerelmes, s ez az alávaló francia a legrútabb ráfogásokkal illeti a megkötött kezű Anonymust. Igaz, Eleknek egyetlen szavába kerülne, hogy a rágalmakkal végezzen. De mikor nem mondhatja ki ezt a szót, mikor megesküdött, hogy nem fog beszélni. Végül is az a sors éri, hogy az ártatlanul megvádolt embert kiűzik a fejedelem udvarából, és a színről szégyenszemre elkullogni kénytelen. Íme, ebből is látszik, milyen rosszul tette, hogy logikátlanságot követett el, sőt, meggondolatlanul, esküt is tett.

Legvégül mégis - hogy Zichy Géza gróf frazeológiájával éljünk - a jónak fölpirkadt hajnala. Desalleurs bevallja alávalóságát, s most már mi sem állana útjába, hogy "győzzön a jobb" és Nemo és Klára egymáséi legyenek. Mégsem így történik. Hanem a trencséni bukás következik, Rákóczit leverik, és Nemo Rákócziért föláldozza magát. Behozzák a színre, s ott előttünk meghal. Hogy miért kell ennek így történnie? Nem röstelljük bevallani, ebben nem vagyunk teljesen bizonyosak. Talán azért, mert így romantikusabb, megindítóbb és hatásosabb. A szerző legalább így gondolta.

Általán, annyi bizonyos, a dalműnek vannak hatásos részletei. Igaz, ezek a hatások a legdurvább fajtájúak, ok nélkül való hazafiaskodásokon és szerelmes érzelgősségeken alapulnak. A műkedvelőktől óvjon meg az Isten. De mikor a műkedvelő azután összeszedi magát, mikor ravaszkodni akar, és tehetségét a tömeg, vagy mondjuk a karzat szintjére akarja leszállítani: ez, ez a legrosszabb.

A dalmű zenéje jóval szerencsésebb a szövegnél. Nem egyenletes munka ugyan, és sohasem nagyigényű; de vannak igen csinos, tetszetős és hatásos részletei, s az előadás gondossága szeretettel emelte épp ezeket ki. Majdnem végig magyaros ez a muzsika, s majd minden motívuma valamelyik népdal töredékünkre támaszkodik. Helyes, ezen az úton is lehet keresni az idegen befolyásoktól mentes magyar operát. A "Nemo" ezt a végső célt még nem találta meg. Hogy úgy mondjuk, ez a zene csak a köntösében magyar, csak külsőségeiben s az ütemeiben, de a lelke nem az. A lelke: a legkülönneműbb opera-stílusok keverékéből kompilálódott. Berlioz Rákóczi-feldolgozása hatalmas munka, de senkisem mondhatja róla, hogy magyar, pedig egyetlen, legmagyarabb és legfelségesebb indulónk a tárgya. És Zichy Géza gróf sem használja fel mindig magyarul az ő magyar anyagát, hanem hol az olasz operák stílusában, hol a finomkodó franciák modorában, sőt itt-ott felötlőbb Wagner-reminiszcenciákra is bukkanunk. Az operát alkotó főbb momentumokat egy-egy jellegzetes motívum jelzi a zenekarban. Így: Zrínyi Ilonának van motívuma, Rákóczinak, Nemonak, Bercsényinek stb. S amily erőteljesek a muzsika drámai részletei, oly melegek és érzelemteljesek benne a líraiak. Néhány passzus pedig finomsággal és könnyedséggel lejt tova. A finálék biztos megépítése Zichy erős színpadi érzékét mutatja. A hangszerelés is ügyes és színes.

A dalmű zenéjének szerencsés részletei, meg a gondos, szép előadás határozott sikerre segítették a dalművet. Igen sokszor nyílt színen is fölhangzott a taps, felvonások után pedig tízszer és még többször is kiszólították a szereplőket és a szerzőt.

Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi, Takáts és Gábor énekelték a főbb szerepeket, és mindegyik tudása és művészete legjavával brillirozott. A pompás rendezésért Alszeghy Kálmánt, s a dalmű betanításáért Szikla karmestert illeti dicséret.

Budapesti Napló 1905. március 31.

210. BALLADA A SOK ESZKIMÓRÓL

És van az országban néhány millió ember, ki egy falat kenyérért eladná lelkét, testét. És jön Budapest, ez ország mamája és szól imígyen:

- Negyvennégy ember hozzájuthat egy-egy falat kenyérhez.

Javíthatatlan humanisták pedig fölsóhajtanak:

- Szörnyűség! Hány embernek kellene ez a kolduskenyér, s csak negyvennégynek fog jutni.

Beavatott emberek viszont mosolyognak e sóhajtáson:

- Negyvennégynek? Egynek sem. A mama most csak tréfál. Nincs ám Budapestnek eszében sem kiosztani negyvennégy darab kenyeret. Van annak gazdája mind a negyvennégynek.

A moralista háborog:

- De hát miért e tréfa?

A beavatott komoly úr megvetéssel mosolyog:

- Mert modern országban élünk, vagy mi, ahol paragrafusok is vannak.

Budapest székesfőváros pályázatot hirdetett negyvennégy piciny állásra. Pályáztak hirtelenében érte ezernégyszázan. Szegény emberek lehetnek egytől-egyig. Egy vagyont fektetett bele mindegyik a kérvénye úgynevezett felszerelésébe. Legalább is húszezer koronát szerzett e réven mindnyájunk mindenható atyja, az állam. És jöttek a pályázatok. A két vízvezetéki ellenőri állásra pályázott 62, egy egészségőri állásra 98, két katonaügyosztályi biztosi állásra 131, hat adóbiztosi állásra 217, egy mezőrendőri felügyelői állásra 63, egy kórházi kapusi állásra 72, nyolc hivatalszolgai állásra 359, egy fertőtlenítő állásra 38, öt vásárcsarnoki őri állásra 111, két kórházi szolgai állásra 136, tíz mezőőri állásra 65, egy szegényházi kapusi állásra 43. A városnál pedig mindenki tudta, hogy ezek az állások már mind betöltött állások. Ideiglenesekkel betöltött állások. A pályázatot csak és azért írták ki, mert a törvény ezt így írja elő. Ellenben szó lehet arról, hogy negyvennégy új ember helyett még a régiekből is elkergetnek néhányat. Mert a pályázók között katonák is vannak: altisztek. Ezeknek pedig első joguk van. Ezeket nem szabad formális pályázatokkal megtréfálni. A többi pedig okuljon. A sok éhes millió. Ebben az országban az éhes ember csak a szagát élvezheti a sült szalonnának, mint a Jókai Mór lovagja, akit kiéheztetett egy szép amazon.

Budapesti Napló 1905. április 5.

211. A JÖVŐ MŰHELYE

Budapest, április 8.

Bánatos lesz a szem, ha végigpillant azon a nagy, sivár területen, amelyet magyar közéletnek nevezünk. Mennyi lárma van itt, és mily kevés munka, mennyi frázis, és mily kevés eredmény. Mennyire elől vannak a dologtalanok, az üresek és a hangosak, és mennyire hátul vannak a munkások és a becsületesen dolgozók. Nézi az ember: a közéletnek ezen a nagy területén hol folyik igazi munka? Munka a haladásért, munka a kultúráért, munka az ország jövőjéért. A képviselőházban? Az egyetemen? Tudós társaságokban? Az Akadémián? A sajtóban?

Meddő szóharcok, terméketlen kicsinyeskedés, alacsony indulatok felszítása: ez folyik mindenütt. Törvényeket, folyóiratokat, könyveket, újságokat lapoz az ember, és nem lát mást, mint a jelen rövidlátó bámulását, az ostoba aktualitás komolyan vevését, tunyaságot vagy éppen rosszakaratú elterelését az elméknek: a nagy dolgoktól a külsőségek felé.

Egyetlen oázis a nagy sivatagban: a Társadalomtudományi Társaság. Ami jóakarat, szeretete a jövőnek, világosan látása a mai nyomorúságnak, tudás és akarás van nálunk, az talán mind összegyülekezett itt. Itt munka folyik: elmék megvilágosítása és megtermékenyítése, gondolatok termelése, és mindenesetre itt van készség arra, hogy az igazságot felismerjék, ha kellemes vagy ha kellemetlen.

Kevés figyelemben van része ennek a társaságnak. Mindegy. Haladásunknak mégis zsandárja, jövőnknek iránymutatója. Legújabb akciója: megvilágítani, milyen legyen a középiskola. És milyen ne legyen. Ami annyit jelent: milyen legyen a jövő társadalma, és milyen ne legyen. Ezzel a kérdéssel foglalkoznia kellene az államnak, az Akadémiának, az egyetemnek, a törvényhozásnak, - a Társadalomtudományi Társaság majd elvégzi helyettük. A Társaság majd megvilágítja a kérdést: a legjobb tudás akarat és minden eddigi tapasztalat becsületes és éles sugárözönével. Szociológusok, orvosok, természettudósok, írók mondják el véleményüket a kérdésről, és a vita végén az elmék előtt teljesen kiépítve ott fog állni az ideális műhely: a jövő magyar középiskolája. Csak meg kell csinálni. De mikor lesz nálunk a nyilvánvaló igazságnak elég ereje ahhoz, hogy tetté váljék?

Mindegy. A Társadalomtudományi Társaság dolgozik.

Budapesti Napló 1905. április 9.