182. A FARKAS ÉS BÁRÁNY MESÉJE
Az ördög hordaná el a klasszicizmust, mégiscsak vissza-vissza kell térnünk hozzá. Íme a farkas és bárány meséje újra megismétlődött. Erős különben a gyanúnk, hogy pszeudum ennek a mesének a római származása. Valamelyik reformáció korabeli tudós ember csempészhette be ezt a mesét a többi közé. Olyan, aki ismerte már a jezsuiták hadakozási módját. Az történt, hogy az antiszemita farkas itt Nagyváradon újra nekiment a szemita báránynak, hogy miért kötekedik. A tornakör futball versenye adott erre alkalmat, honnan csöndesen kitudtak minden zilált vallásfelekezetű embert. Hisz nincs belőle semmi baj. Budapesten ugyan kilencven percentje a labdarúgóknak nem Krisztus híve, ám Nagyváradon másként is lehet ez. De felülkerekedni, gúnyolódni, rekriminálni mégis nagy merészség. Hát a karusszelen sem voltak kazárok? Ugyan, ugyan. Nem is tudnának a kékvérűek semmit sem csinálni a Lipótváros pénze nélkül. Megváltották azok bizony a jegyeiket a legelső helyre. De mi történt? Új első helyeket csináltak, nehogy a fajmagyarok mulatságát az első helyről nem tiszta fajmagyarok nézzék. De azért ott voltak. Itt, a tornakör versenyén sem érzékenykedésből maradtak el, hanem, mert rosszul késztették, rendezték az egész versenyt. Hiszen ha fenn tudtak tartani színházat s mi egymást - nem bojkottálják a tornaversenyt sem. És nem is olyan érzékenyek, mint bizonyos körök elhitetni akarják. A nagy érzékenység kevés büszkeségnek s önérzetnek a jele. Írja pedig mindezt egy keresztyén vagy keresztény. Ahogy tetszik...
Nagyváradi Napló 1902. június 6.
Bilkey Irént, a kis szőke szubrett primadonnát, ezt a szubtilis, gyöngéd, bájos egyéniségű leányt becézik a színház körül az Irén hercegnő névvel. Irén hercegnő miatt sokan és sokat szomorkodtunk mostanában. A kis primadonnának a szemei (ibolyakék s elragadóan naiv, gyermekes nézetű szemek) kezdtek fájni s ő kénytelen volt itt hagyni bennünket s felutazni Budapestre, gyógykezeltetni magát. Sokan és nagyon kívántuk meggyógyulását és visszatérését. Egy modern író szerint a vágy és óhajtás ölni tud s tud bizonyára gyógyítani is. Mert Irén hercegnő már vígan gumirádlizik pár nap óta s holnap pedig már itthon lesz Nagyváradon. Az ibolyakék gyermekszemeket nem merte tovább bántani a betegség s azok mosolygóbbak, mint valaha. Irén hercegnő sok-sok tisztelőjét s jó barátját akartuk megörvendeztetni a hírrel...
Nagyváradi Napló 1902. június 10.
Éppenséggel kerüljük, hogy a rendőrséggel foglalkozzunk, pedig erre a rendőrség ad okot. Most azonban kötelességünk a rendőrségről szólni, mert a közönséggel akar ujjat húzni s velünk, a közönség szószólóival, a sajtóval. Azt hisszük, Gerő főkapitány a közönségen és sajtón akar bosszút állani azért, mert főkapitányi ténykedéseinek némelyike nehéz kritikákkal s határozott visszautasításokkal találkozott. Hogy ez - ha így van - nevetséges erőlködés - azt bizonyítnunk sem kell. Ám a főkapitány úr ridegen el akar zárkózni a közönség, a nyilvánosság elől, ami szép dolog, boldog, kényelmes állapot volna, ha lehetséges volna. Ez a sajtóiroda eddig azt a célt iparkodta szolgálni, hogy a közönség ne tudjon meg semmi nevezeteset, a nyilvánosság ne ellenőrizhesse a rendőrséget. Elnéztük s lehetőleg ellensúlyoztuk ezt a naiv igyekezetet. De tegnap már megsokalltuk a dolgot, mikor egy esetből azt láttuk, hogy a rendőrség nemcsak elhallgatni, de egészen megmásítani is szeret jelentős eseményeket. Megbotránkozásunknak kifejezést adtunk s a rendőrség válasza az, hogy a hírszolgálatot teljesen beszüntette s a tegnapi nap eseményeiről a nagy munkássztrájk folytatásáról, egy úrinő nagy szerencsétlenségéről s még vagy néhány eseményről semmi jelentést nem adott. Ezúttal leckét nem adunk. De figyelmeztetjük a rendőrséget, hogy kicsinyes politikája nagy veszedelem s a közönség érdekében követeljük a nyilvánosság ellenőrző jogának a respektálását. Ha a rendőrségen e rövid figyelmeztetés nem fog, tudni fogjuk más módon rászorítani e jog tiszteletben tartására.
Nagyváradi Napló 1902. június 11.
Saint Pierre után hát Mucsának is el kellett pusztulni. Mucsa pusztulásáról a következő kis hírlapi közlemény számol be:
Tekintetes
Légrády (Pollák) Károly és
Buday Barna uraknak
Budapest
Mint rokonlelkekhez fordulok hozzátok, drága cimboráim, s üdvözöllek titeket azon alkalomból, hogy a sajtó tisztességének rovására élősködő szélhámos gazfickókkal immár nyíltan valljátok a frigyet. Ó ez igazán hozzátok méltó eljárás. Minket pedig fölemel az a tudat, hogy immár törekvéseinknek bátor szószólói akadnak a magyar közvéleményben. Lapjaitok hasábjaira megnyugvással számítunk ezentúl is, valahányszor az általatok oly nemes hévvel védelmezett működésünket ismét megzavarná akár a sajtó, akár a rendőrség. Fogadjátok hálás kézszorításomat.
Affendákisz P.,
fővárosi betörő
Ez a nehány sor egy igen előkelő budapesti napilapban jelent meg. De nem ez a jelentés az egyetlen, mely Mucsa pusztulásáról szól. Sőt ez már csak folytatólagos jelentés. Az előkelő budapesti lapok nagyon régen közölnek már a fentihez hasonló közleményeket Mucsa pusztulásáról. Mucsát elérte a végzet. Elnyelte Budapest. Éppen úgy, mint elnyelte negyven év óta az ország minden zsírját.
Hogy pedig a fenti közleményt megmagyarázzuk, hát csak ennyit. Az előkelő budapesti lapok a legkíméletlenebb módon konkurrálnak egymással s immár nem is válogatják az eszközöket, ebben a hajszában. Az a lap, amely a fenti kis pajzán cikkecskét közzétette, voltaképpen csak visszalőtt egy másik lapra, mely egy gyanús individiumnak [!] módot adott nyíltterében, hogy az illető lap képviselő főszerkesztőjét bepiszkolja...
Csak ennyit a legújabb közleményről. Egy idő óta egyéb dolgunk se lehetne, ha az előkelő budapesti lapok mucsaiaskodásait akarnánk tollra tűzni. Azaz pardon. Mucsa meghalt s a mucsaiaskodás is. Helyébe Budapest került s a világvárosi tónus...
Nagyváradi Napló 1902. június 15.
186. A PÉNZÜGYIGAZGATÓSÁG BOTRÁNYA
A nagyváradi pénzügyigazgatóság mostanában gyakran és mindig botrányokkal kapcsolatban beszéltet magáról. Humánus és népszerű persze nem volt soha ez a hivatal, de mégis azóta szaporodtak föl a botrányai, mióta Pfuhl Ágoston a helyettes igazgatója. Pfuhl úrról sokszor esett szó e lapban is. Ő vitette el a szegényemberek bútorát, ő akarta mindig megnyúzni az adófizető polgárokat, ő adott ki Bach-korszakba illő parancsokat s réme alárendelt hivatalnokainak. A múltkoriban olyan módon garázdálkodott már Pfuhl úr s oly durván bántalmazta a pénzügyi tisztviselőket, hogy azok már nem tudtak tovább tűrni s följelentést tettek Pfuhl úr ellen. Jött egy osztálytanácsos. Evvel sikerült Pfuhl úrnak elsimíttatni az ügyet. A tisztviselők kibékültek s visszavonták a panaszt. Tegnap leirat jön a pénzügyminisztertől. E leirat Kovalszky Kálmán pénzügyi titkárt Trencsénbe, Ember Kálmán fogalmazót Pozsonyba, Szecső Vilmos fogalmazót Szegedre, Nagy Ferenc állami végrehajtót Sopronba, Szilvássy Károly nyilvántartót Miskolcra helyezi át - büntetésből. Mi volt a bűnük? Mert reprodukálták följelentésükben azt a trágár mondást, mellyel őket Pfuhl úr vérig sértette. És ez illetlenség. Pfuhl úr, aki ezt a mondást fejükhöz vágta, marad. Ő illedelmes. Csak a tisztviselők, a rabszolgák illetlenek. Azt mondják, hogy még több áthelyezés is lesz. A Pfuhlok kedvelt emberek odafönt, mintaképei a derék pénzügyi tisztviselőknek. Hát üssön mi belénk a mennykő, ha ilyennek tisztességes országban megtörténni szabad volna.
Nagyváradi Napló 1902. június 20.
- M. kir. mágnásgyártás -
Veszett szerencséje van Széll Kálmánnak. Nap mint nap nyugodtan tehet, végeztet olyan dolgokat, amikért Bánffy Dezsőnek, de bárkinek is a magyar miniszterelnöki székben, kilencvenszer tekerték volna ki a nyakát. Széll azonban nyugodtan manipulálhat. Eladhat bennünket az osztrákoknak, megalázhat, kormányozhat liberális álarccal klerikális szellemben, nyakunkra nőtetheti a klerikálisokat, agráriusokat, korlátlan úrnak ismerheti el az ország felett a kaszinót. Tehet, ami jólesik. Íme legújabban mágnásgyártásra adta a fejét. A demokrácia nagy diadalára mágnásokat gyártat Széll Kálmán. Az egész világ kormányai szociális politikát csinálnak. Széll Kálmánnak ilyen stílű a szociális politikája. Okvetlenül megpróbálja, hátha lehet még feudális középkort csinálni Magyarországon.
A hivatalos lapban a következő királyi kéziratok jelentek meg:
Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán kiscsoltói Ragályi Ferencnek a magyar bárói méltóságot adományozom és egyúttal megengedem, hogy nevezett előnevét, családnevét és címerét a férfiágon kihalt balassagyarmati és kékkői báró Balassa-család előneveivel, családnevével és címerével egyesítve viselhesse.
Kelt Budapesten, 1902. évi május hó 11-én.
FERENCZ JÓZSEF. s. k.
Gróf Széchényi Gyula, s. k.
*
Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán turonyi lovag Biedermann Rudolf szentegáti földbirtokos és törvényes utódainak a magyar bárói méltóságot adományozom.
Kelt Budapesten, 1902. évi május hó 18-án.
FERENCZ JÓZSEF, s. k.
Gróf Széchényi Gyula, s. k.
Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán gróf Benyovszky Sándor által Benyovszky Lajossal, mint kiskorú Benyovszky Móricz és Rezső apjával és törvényes képviselővel a nevezett kiskorúak örökbefogadása iránt Solton 1886. évi május hó 8-án, illetve Pozsonyban, 1886. évi május hó 3-án aláírva kötött szerződésnek és a nevezettek által Budapesten 1887. évi március hó 25-én, illetve Pozsonyban, 1887 évi március hó 27-én aláírt pótszerződésnek az örökbefogadás tényére vonatkozó részét jóváhagyván, gróf Benyovszky Sándor országgyűlési képviselő grófi rangját és címét örökbe fogadott fiaira, Benyovszky Móricz és Rezsőre átruházom.
Kelt Budapesten, 1902. évi május hó 14-én.
FERENCZ JÓZSEF, s. k.
Gróf Széchényi Gyula, s. k.
*
Tessék gyönyörködni a mágnásgyár legújabb produktumaiban. Amit egyébként az új mágnásokról tudunk és tudnivaló, az nem sok.
Az első bárósítás a Balassa-név átruházásával mindenképpen lehetetlen dolog és érthetetlen is.
A második kézirat turonyi Biedermann Rudolf földbirtokosnak a bárói rangot adományozza. Biedermann a közgazdaság terén tett szolgálatai s a jótékonyság körül szerzett érdemei elismeréseül kapja a bárói címet. Két gyermeke van, akik természetesen szintén birtokosai lesznek a bárói rangnak. Felesége, Elza bárónő, leánya Bleichrődernek, a híres berlini bankárnak.
A harmadik kézirattal csinált bárók anyái részéről leszármazói annak a Benyovszky Mórnak, akit Mária Terézia emelt grófi rangra.
Ennyit tudunk csak. Isten éltesse az új bárókat. Mi megbocsátunk nekik. Széll Kálmánnak is bocsássa meg az Isten, hogy minden, amit tesz: visszacsinálása ennek az országnak.
Nagyváradi Napló 1902. július 6.
- Néppárti antiszemitáskodás -
Az "Alkotmány" ír a bártfai drótról, mely a mi viszonyaink között igen örvendetes tünete a becsületes vallási türelmességnek. Bártfa város tanácsa ugyanis az ortodox bártfai zsidók kérésére megengedte, hogy a szombati napra a szigorúan vallásos zsidóknak előírt elkerítő drót a város egész területét övezze.
A rituálék abszurdumaival nem szimpatiálunk [!], de ha már az úrnapi sok ágú és sok színű ceremóniákban még a hivatalos állam bevonását is néznünk kell s néznünk még egy csomó utcára hozását a vallási ceremóniáknak liberális gondolkozásunk könnyen kibékül a bártfai jámbor drótszállal. Ám a bártfai drótnak más haszna is van. A néppárt lapja végre egész nyíltan hangoztatja a bártfai drót ötleteiből az "Üsd a zsidót!" kegyes jelszót." A többek között így ír az "Alkotmány":
A mi igazságunk a következő: Önvédelemhez mindenkinek joga van a világon, sőt az önvédelemben az erőkifejtés is büntetlen; vim vi repellere Salus regni suprema lex esto. Nincs oly áldozat, mely elég nagy lenne, midőn a haza érdekéről van szó. Ha tehát a történelmi jogon álló magyarság magára nézve veszélyesnek ismeri fel egy kis, ide bevándorolt, semmi jogcímmel nem bíró elemnek akár faji szokásait, akár jellemét, akár bárminő tulajdonságát - jogunk van a veszélyt akár önvédekezés által, akár a veszélyeztető jogainak megszorításával elhárítani. - Ha beismerjük, hogy a zsidók nálunknál ügyesebbek, szorgalmasabbak, élelmesebbek, sőt tételezzük fel: okosabbak, ebből az következik, hogy 18 millió ember hajtsa fejét az ő igájukba.
Ez egészen világos, őszinte és érthető beszéd. Tessék most már máglyákat is ajánlani s proponálni talán egyéb kegyes és kipróbált eszközeit a szent inkvizíciónak.
Csak mégis kérünk valamit. Ne tessék a szent hazát belevegyíteni a dologba. Tessék egészen őszintének lenni. A szent haza sokszor érezte már gyötrelemmel, mit tudnak érte tenni az ultramontánok. Hát maradjon ki a szent haza a játékból. Mert mi aztán igazán tudni fogunk a szent haza érdekében okosabb, komolyabb, de harciasabb dolgot az "Alkotmány"-nál...
Nagyváradi Napló 1902. július 10.
Ez a történet nem derűs történet. Sőt erősen tragikus. De sok van benne a dolgoknak szivárvány-színt adó némiképpen vad komikumból. Komjáthy János, az ismert és népszerű színészdirektor a történet hőse. A vidám, vivőr János direktor évek óta retteg az elhízástól s protestál és küzd ellene a bonviván színésznek s a nők szerencsés barátjának minden fölhevülésével és erejével. No de az erős, egészséges fizikummal nehéz az alkú. Siralmas gyötrelem János direktornak minden kúra, mely soványítani akar. Az angol és magyar konyhából konstruált gazdag ételrendhez szokott direktori gyomor föllázad a soványító kúra mostohaságai ellen. Ezen nyáron Lindewieseben akart karcsúbbá válni János direktor. A kúra rettenetes eredményt hozott. Komjáthy a legveszedelmesebben megbetegedett s betegségének szimptómái veszedelmesen egyeznek az éhtífusz szimptómáival. Szegény János direktor hamar meg fog talán gyógyulni, de az ő esetében tragikus emberi dokumentum van. Engem talán jobban megdöbbent, mintha valamelyik erdélyzúgi éhező falu-népségről olvasok. Hogy az ínség gyötrelmes: ez megszokott siralom. De rettenetes dolog, hogy a jóllakottság embereit is válogatott, kegyetlen ötletekkel tréfálhatja agyon a fátum, melyről a görög tragédiák szólnak.
Nagyváradi Napló 1902. július 13.
Ki is alig hűltek még Nagyvárad bíbornok-püspökének hamvai, ím kivirultak már a néppárti reménységek, amelyek egyszerűen a néppárt örökeként tekintik a nagyváradi püspöki széket. Meg is van már a saját külön jelöltjük erre a magas méltóságra és írván erről hamiskásan sejtetni engedik, hogy az elhunyt bíbornok is buzgó és lelkes támogatója volt az egyedül üdvözítő "néppárt"-nak.
Milyen jezsuitizmus, milyen hazugság! A "Neue Freie Presse", mely egy cikkében nemes büszke obeliszket állít Schlauch bíborosnak s azt írja róla, hogy egyetlen főpap, ki ideáljának Herbert Spencert ismerte el s kinek gondolkozása e nagy gondolkozóéhoz idomulni képes volt, szenzációs dokumentumokkal szolgál erre. Közöl a többek között egy levelet. Ezt a levelet a kérdéses világlap munkatársához intézte Schlauch. Ez a hírlapíró a bíbornok és a néppárt között levő állítólagos kontaktust illetőleg akarta meginterjúvolni a bíborost. A levél így szól:
Nagyságos úr!
Valóban örültem volna becses látogatásának, mert én ön és a többi urak között különbséget teszek. Ami az újságheccet illeti úgy a jelentés, mintha én egy néppárti politikust vagy akár egy deputációt fogadtam volna, vagy hogy tőlem agitáció céljára pénzt kértek volna, abból egy szó sem igaz. Az állítólagos kijelentések önkényesen csoportosított gondolatok és beszélgetések, amelyek helyi viszonyokra vonatkozhattak, melyeknek azonban általános jelentőséget adni nem lehet, valószínűleg fontoskodása egyes soit-disant - jó barátoknak - voila tout.
Ennyit az ön tájékoztatására és nagyon le lennék kötelezve, ha ennek a haszontalan hajszának véget vetnének.
Fogadja nagyrabecsülésem nyilvánítását, mellyel maradok tisztelője
Schlauch
Ez a levél minden hírlapi dicsérő tirádánál nagyobb dicséret. Ez a levél ragyogóan tűz rá Schlauchnak kivételes emelkedett filozófus, nemes egyéniségére.
Ilyen erős, nagy egyéniség nagy és jelentős hatást hagy maga után. Bárki után következhetnék sötét agyvelő s korlátolt bigottéria, Schlauch után lehetetlen.
Néppárti reménységek zöldebbek még nem voltak soha, mint ezúttal. De még ezek a zöld reménységek is fagyjanak el mihamar.
Ide Nagyváradra, mely a még kis körű modern magyar életnek egyik legmodernebb s legérzékenyebb gócpontja, nem jöhet a püspöki székbe csak Schlauch gondolkozásához méltóvá és rokonná válni igyekvő tisztán látó s előkelő gondolkozású férfiú. Nem jöhet s idétlenkedhetnek bármennyit a néppárti haruspexek - nem is jön.
Nagyváradi Napló 1902. július 13.
- A Tarka Színpad marad -
Mi biztosra vettük, hogy a nagyváradi publikum meg fogja érteni s meg fogja szeretni azt a derék kis művész gárdát, mely most esténkint s csaknem minden este teljesen új műsorral a Fekete Sasban játszik. Hét hónap után mit produkál ez a kis sereg, az mesés! Ma már teljes garanciát tud adni, hogy meglesz a magyar irodalmi orfeum, a magyar überbrettli, s valamikor, talán nagyon hamar, túlszárnyalja [a] kesernyés és kevés színű germán pongyolájú múzsát, s gazdagságban az édes, a csodásan színes csupa esprit franciával fog vetekedni, melynek szivárványozása, hullámzása olyan rokon a magyar lélekével.
A nagyváradi publikum megsejtette és fölismerte ezt a nagy jelentőségét a Tarka Színpadnak s érdeklődése olyan szeretetre méltó és állandóan nagy, hogy a Tarka Színpad ezen a héten itt marad s játszani fog.
Vasárnap és tegnap két egészen különböző programot adott a Tarka Színpad s változtatja programját minden este. Kedvesebbnél kedvesebbek - értékesebbnél értékesebbek ezek a számok.
A tegnapi programnak premierje között például a Herczeg Ferenc Főpróbán-ja olyan művészi csecsebecse, mint amilyen pompás harsogó paródia a Szomaházy ma már Nagyváradon is olyan népszerű Segédjuhásza.
Az előadó kis művészgárdában sok a jeles. Baumann Károly mind újabb és újabb bizonyságokkal szolgál ahhoz, amit már róla megírtunk. Zseniális, ötletes színész ember. Kornay Bertának, a bájos kis primadonnának népszerűsége is egyre nő. J. Vásárhelyi Vilma, amilyen szép, olyan kész és intelligens színésznő.
Véghelyi Angela bájos és szeretetre méltó egyénisége nagy attrakciója a Tarka Színpadnak. Marton Mihály, Gyárfás Rudolf is jeles erők. De beváló minden tagja a társaságnak. Donáth Lajos, a kiváló karmester, a társaság vezetője, kinek egész sereg melodikus dala gyönyörködteti a közönséget a Tarka Színpad estéin, valóban helyes és a közönségnek tetsző dolgot cselekedett, mikor a társaság vendégszereplését meghosszabbította.
Nagyváradi Napló 1902. július 15.
Nem kedvvel cselekedjük, de meg kell emlékeznünk azokról a bántó epilógokról, melyeket olyan szívesen engednénk el a Schlauch bíbornok halála fölött támadt osztatlan, országos gyász végéről.
Az "E-s"-ben a következőket olvassuk:
Az egyházpolitikai törvények ellen. Furcsa eset, de megesett és pedig Nagyváradon. Az történt ugyanis, hogy Schlauch bíboros halálát a káptalan az állami anyakönyvi hivatalnak nem jelentette be - hanem bejelentette a temetésrendező. Micsoda ez? Nyilvánvaló tüntetés az egyházpolitikai törvények s egyúttal súlyos sértés a király által szentesített törvények ellen. A törvényeket egyformán kell respektálni mindenkinek. Úrnak és parasztnak, papnak és katonának egyaránt. És egyformán kell bűnhődnie is mindenkinek, aki nem teljesíti a törvényt, vagy pláne tüntet ellene, mint ahogyan a nagyváradi püspöki aula "hecc"-rendező papjai ezúttal tették. Istenben boldogult Schlauch bíboros emlékét is bántó dolog ez, mert hiszen ő tudvalevőleg az egyházpolitikai törvényekkel szemben a tolerari posse álláspontjára helyezkedett. A sérelmes esetre felhívjuk a kormány figyelmét s elvárjuk tőle, hogy megvizsgálja az ügyet, s a vétkezőket érdemük szerinti elbánásban részesíti. Ezt követeli a törvény s az igazság.
Csak annyit fűzhetünk e sorokhoz, hogy nem hisszük, hogy szándékos tüntetésről volna szó. Egyebekben várjuk illetékes helyről a választ.
Már a "Tiszántúl"-ban furcsább dolgot olvasunk.
A lap Plósz miniszter nagyváradi tartózkodásáról írva, a következő kis kitérést teszi:
Érdekes hogy a királyi tábla elnöke, Ritoók Zsigmond mindezideig fölöslegesnek tartotta a gyászlobogó kitűzését s csak mikor a miniszter megjött, akkor jelent meg a gyászlobogó a táblán.
Hát bizony ez elég érdekes, mert a lobogót egyáltalában nem volt volna szabad kitűzni. Ha vajon kitűznék-e egy kálvinista pap vagy egy rabbi halála alkalmából? Félre nem érthetnek bennünket. Részt vettünk teljes gyásszal Schlauch bíbornok halála alkalmával a nagy és általános gyászban. De a dolgokat veszedelmesen összezavarni: nem engedhetjük. Az igazságszolgáltatás palotáinak miközük sincs bármilyen érdemes papok elhunytához. Plósz miniszter magánemberként jött el a temetésre. A tábla bírái is részt vehetnek a gyászban külön-külön, de a felekezetesség veszedelmétől legmentebb institúciónkat, a magyar igazságszolgáltatást, nem akarjuk látni ilyen szerepekben. Ennyit kötelességünk volt kijelenteni.
Nagyváradi Napló 1902. július 16.
A csengődi pusztán betegen fekvő országos hírű nótafáról, a legszebb, legzamatosabb új magyar népdalok költőjéről írunk örvendetes újságot. A lapokat bejárta az a hír, hogy Dankó Pista állapota válságosra fordult, s a vasárnapi fővárosi lapok s ezek nyomán a vidékiek is arról adtak hírt, hogy Dankó elérkezett a szomorú véghez: haldoklik. Aki dalait hallotta, énekelte, bennük örömének, bánatának kifejezését találta - elszorult szívvel gondolt arra, hogy a magyar népdalköltészetnek ez a bőséges, kiváló forrása el fog apadni és elnémul annak a drága hegedűnek a hangja, amelyen annyi magyar érzés, annyi mély és megkapó zenei gondolat elevenedett meg - örök életre.
Örömmel írjuk most, hogy a híresztelés a költő haldoklásáról nem felel meg a valóságnak s aki e sötét rémhírt megcáfolja, az a legilletékesebb egyén: maga Dankó Pista. Dankó a következő táviratot intézte lapunkhoz:
"Haldoklási hírem nem igaz; úgy vagyok, mint voltam.
Dankó".
Gyógyuljon meg mielőbb a páratlan nótafa. Még örvendetesebb hírt várunk a csengődi pusztáról.
Nagyváradi Napló 1902. július 16.
194. A FRANCIA KULTÚRHARC ÉS A MAGYAR KLERIKÁLISOK
Pokoli élvezettel olvasgatjuk mostanában a magyar klerikálisok lapjait. Az egeket verik föl siralmaikkal. Kiket siratnak? Ezt a balsorsú mi hazánkat? A nyomorgók és kivándorlók százezreit? Dehogy. A francia apácákat és a barátokat, a világosságnak e végre is űzőbe vett veszedelmes ellenségeit.
Az Alkotmány három cikkben is siránkozik.
Íme egy-két szemelvény az Alkotmány cikkeiből:
Most az egyenetlenkedő és félénk katolikusoknak teljesen szabadkőmíves kormányuk van. Justin Louis Emil Combes (volt diakonus), Ernest Vallé, Maurice Rouvier, Charles Pelletan, Theophile Delcassé, Gaston Doumergue, Léon Paul Mougeot, Alexandre Bérard nagymester, a kormány tagjai, miként a brüsszeli Patriote okmányokkal kimutatja, szabadkőművesek. André tábornok nagy valószínűség szerint szabadkőműves, marad még két tagja a kabinetnek, akikről ez idő szerint konstatálni nem lehet, nem tagjai-e a páholynak. Lemaitre számítása szerint a francia szabadkőművesek száma összesen 25 000, egy másik számítás szerint a szabadkőműves szenátorok és képviselők száma meghaladja a 400-at.
-
Combes úr üdv neked! Köszöntünk szívvel-lélekkel, mert visszaállítottad országodban a monarchiát. A köztársaság mindig a polgárságot, zsidó és szabadkőműves uralmat, a monarchia mindig a keresztény elvek és érzelmek diadalát jelentette Franciaországban. Waldeck-Rousseau ravaszul nem merte végrehajtani az egyesületi törvényt, hanem visszalépett, hogy elnök lehessen, s maga helyett oda állított egy gyenge elméjű aggastyánt, hogy az kaparja ki számára a forró gesztenyét. Ez az individium [!] Combes úr, a félkegyelmű szenátor, aki azt hiszi, hogy a koromfekete kaoszból egyszeriben feltűnt nevét azzal lesz lehetséges a világtörténelemben megörökíteni, ha a legkérlelhetetlenebbül hajtja végre Waldeck-Rousseau törvényét. Klasszikus, hogy az öreg bácsi szereplését komolyan veszi, s nem látja háta megett Waldeck-Rousseau kaján mosolyát s nem veszi észre, hogy a ferderöptűek osztályához tartozik, akiknek élete vetekedik a kérészével és az agyveleje csak két dimenzióban működik. Nyugodt lehet Combes úr. Neve a históriában nem fog fennforogni - mint ahogy nem tudjuk, ki volt Raffael korában a két Szicília miniszterelnöke, ellenben mi keresztény katolikusok mégis kell hogy hálával tartozzunk annak az embernek, aki a Habsburg-Lothringen dinasztia egyik legbájosabb tagját belesegíti a Capetingek trónjába és az Elyséere felvarázsolja a Bourbon liliomot. Éljen Combes!
Az agrárius klerikális "Hazánk" nem kevésbé dühöng. Egyebek között a következő jellemző szentenciát mondja ki:
Franciaországban az előkelőség épp úgy zárdákban nevelteti leányait, mint a középosztály; az előbbi többnyire fiait is. Tömérdek lehet a neveléssel foglalkozó zárdák száma, ha csak egyetlen rendelettel 2500-at lehet bezáratni azon a címen, hogy az állami tantervvel nem egyeznek meg az ott hirdetett elvek. Tehát a középosztály legnagyobb része ellen intézett valódi merénylet az, midőn a kormány egyszerre 2500 iskolát szüntet meg s megakasztja így 150.000 tanulónak szellemi fejlődését. De merénylet ez maga a szellemi haladás ellen, mert a jelenlegi tanuló ifjúság lelkében örökké élő rázkódást fog e megszakítás előidézni s még inkább az a brutalitás, mellyel a rendeletet végrehajtják. Ha Loubet Combes azt akarják elérni, hogy a jelenlegi tanuló ifjúság jobban ragaszkodjék az egyházi neveléshez, mint valaha, akkor igen jó eszközt választottak arra a rendeletben. Ha azt kívánják, hogy az ifjúság örökre meggyűlölje a köztársaság fogalmát, akkor bölcsen tették, hogy rendőrkatonákkal dobatják ki az ifjúság szeretetében álló nevelőket 25-30, sőt több száz év óta bírt nevelőintézeteikből.
Hát mi megértjük a mi klerikálisainkat. Nekik igazuk van. A gloire nemzete, a nagy nemzet adott mindig irányt az emberi haladásnak. Ők ám nagyon jól tudják, hogy a francia példát nálunk is követni fogják előbb vagy utóbb.
Nagyváradi Napló 1902. július 26.
- Távirat, melyet nem kézbesítettek -
A magyar királyi posta és távirda vezetői megsokallták azt a sok dicséretet, amellyel jó szolgálataikért úgy a nagy közönség, mint a sajtó folytonosan elárasztja. Olyasmit cselekedett a budapesti igazgatóság, ami méltán megrovásra teszi érdemessé, mert a cselekedetével a hazafiatlan, sőt magyarellenes áramlat szolgálatába szegődött. A budapesti távíróhivatal nem továbbított egy, minden magyar ember által csakis helyeselhető táviratot. A távíróhivatal főnöke írta alá az erre vonatkozó végzést, tehát a megrovásból ki kell vennie neki is a részét, de a végzésben benne van, hogy felsőbb rendeletre, tehát nyilvánvaló, hogy a kormány a felelősségre vonandó éspedig elsősorban.
Az történt, hogy Nagyváradon tudvalevően Halász Lajost megfosztották a tiszti rangjától, azért mert tartalékos tiszt létére nem vette le a kalapját a Gotterhalte hangjaira. Az Irányi Dániel asztaltársaság - amikor ennek hírét vette - a következő táviratot adta fel a budapesti távíróhivatalban:
Halász Lajos szerkesztő úrnak,
Nagyvárad
Hóhéraink himnuszával szemben tanúsított hazafias magatartásáért fogadja az Irányi Dániel asztaltársaság mai összejövetele alkalmából elvtársi üdvözletünket.
Seffer László, Solymosi Márton, Szücs István
Az Irányi asztaltársaság tagjai természetesen abban a hiedelemben voltak, hogy Halász Lajos megkapta a táviratot s bizonyára azt hitték, hogy legközelebbi összejövetelükön az elnök Halász szerkesztő köszönő táviratát fogja felolvasni. Nem úgy történt. Halász nem köszönhette meg a táviratot, mert meg sem kapta. Nem kapta meg, mert a budapesti főfőposta nem továbbította, mint államellenes tartalmú táviratot.
Az asztaltársaság igazgatósága a budapesti főposta- és távirdahivataltól a következő átiratot kapta:
7149. sz. M. kir. Központi Posta és Távirdahivatal.
Az Irányi Dániel asztaltársaság Tekintetes Elnökségének
Budapest Királyi Pál utca 7. sz.
Értesítem az asztaltársaság Elnökségét, hogy a f. évi június hó 28-án Seffer, Solymosi és Szücs aláírással ellátott, Halász Lajos lapszerkesztőhöz Nagyváradra intézett 38202 távirat, miután annak tartalma a Távirdaüzleti szabályok 3. §-ába ütközik felsőbb rendeletre továbbítható nem volt.
Budapest, 1902. július 8.
A kir. központi posta távirda főnöke h:
(olvashatatlan aláírás).
A "felsőbb rendeletre" való hivatkozás nyilvánvalóvá teszi, hogy a főnök úr jónak látta felsőbb hellyel közölni a távirat szövegét s a felsőbb helyen - Széll Kálmán miniszterelnök úr nagyobb dicsőségére - államellenesnek kvalifikálták a tisztán hazafias táviratot. Az a bizonyos 3. § ugyanis az államellenes és erkölcstelen tartalmú táviratok továbbítását tiltja meg.
Valóban nem tudja az ember: az undor vagy a nevetés a helyesebb válasz erre a kormányintézkedésre. Mi van abban a táviratban? Az, hogy a Gotterhalte a hóhéraink himnusza? Nos, ki vonhatja ezt kétségbe? Nem azoknak a himnusza-e az a gyűlöletes nóta, akik az aradi vértanúkat bitóra juttatták, akik a börtönöket magyar hazafiakkal rakták teli?
Széll Kálmán sokat ígért a kormányra jutásakor s jutása előtt, de vajmi keveset tudott ígéreteiből teljesíteni, valóra váltani. Legjobban azt hangoztatta, hogy a jog, törvény és igazság korszakát fogja megteremteni. Ugyan hol a jog és törvény, ahol az igazsággal így bánnak el. Mert felsőbb rendelettel el lehet ugyan fogni egy hazafias táviratot, de a históriát megmásítani nem lehet s a történelmi igazság mindig az marad, hogy a Gotterhalte nem a magyarok, hanem a magyarok hóhérainak a himnusza.
Nagyváradi Napló 1902. július 29.
Országszerte, de mostanában főként Nagyváradon, rengeteg a panasz az adókivető bizottság kegyetlenségei miatt. Az újságok természetesen helyet adnak ezeknek a panaszoknak s természetes hát, hogy az adókivető bizottság tagjai sem túlságosan szeretik az újságírókat. A napokban aztán az történt, hogy ennek a lapnak egy munkatársa föllátogatott az adóhivatalba, ahol véletlenül ott volt az adókivető bizottság egyik tagja is. Rögtön megkezdődött a találgatás:
- Bizonyosan adatokat jött keresni.
- Kiírja azoknak a neveit, akiknek az adóját emelik.
A mi munkatársunk pedig bemegy az egyik hivatalszobába s így beszél:
- Eljöttem, mert nem értem az adókivető bizottság eljárását. Pár éve vagyok Nagyváradon, elég fizetésem van és nem akarnak fölvenni az adózók közé...
Az esetnek szenzációs hatása volt. Az adókivető bizottság tagja dühösen jegyezte meg pár nap múlva, mikor kemény cikket olvasott az adókivető bizottság dolgairól:
- Rettenetes emberek ezek az újságírók. Ők maguk arról panaszkodnak, hogy semmi adót sem vetnek ki rájuk s más dolgai miatt pedig folyton lármáznak.
...Az adókivető bizottság tagja voltaképpen egészen helyesen jellemezte ezzel a kifakadással azokat a borzasztó újságírókat...
Nagyváradi Napló 1902. július 29.
Az artista világ rejtelmeit kevesen ismerik. Akik ismerik, sok érdekes dolgot tudnak. Van olyan artista, aki[t] minden helyen más névvel ismertek. Nem egy fakír volt csak nemrégen magyar komikus s a dán énekesnő talán még pár nappal ezelőtt valahol spanyol táncosné volt. A Fekete Sas orfeumhoz egy csinos hölgyet szerződtettek a múltkor. Francia énekesnőnek. Bemutatkozott a színpadon s elénekelt egy dalt, mely franciául korrekten beszélő urak szerint is lehet, hogy francia szövegű volt. Előadás után egy társaság invitálta meg a szép francia leányt s udvariasan megmondták neki, hogy olyan szomszéd mellé szántak neki helyet, aki kifogástalan francia. A leány elsápadt. Szörnyű zavarba jött. Kiderült, hogy egy árva szót sem tud franciául. A dal szövegét is magyar kiejtésű írásból tanulta be... A kisasszony már eltávozott Nagyváradról s mint értesülünk, jelenleg Debrecenben dán excentrik. A dán nyelvet is olyan pompásan beszéli, mint a franciát...
Nagyváradi Napló 1902. július 30.
Az öreg Gulyást ismeri jól mindenki, aki csak ebben a tikkasztó kánikulában a Feldmann-féle Körős-fürdőben keres enyhülést. Tipikus alakja az öreg Gulyás az uszodának, ott biceg már vagy harminc éve s egy egész generációt tanított meg az úszás művészetére. Azonfelül van gondja az öregnek arra is, hogy a legfrissebb viccekkel mulattassa a vendégeket, míg azok a vízben lubickolnak.
Egy idő óta - talán mióta a braganzai herceg ügye és a "Hungará"-ról szóló leleplezések oly nagyon aktuálisak, borsosan pikáns vicceket mond délutánonkint az öreg Gulyás, úgy hogy belepirulnak még az edzett újságírók is. A hangos hahota közben megkérdi tegnap az egyik fürdőző az öreg Gulyást:
- Aztán hallja, honnan tudja maga ezeket a pikáns vicceket.
- Hát kérem alázatosan - válaszol hamiskásan sandítva szemeivel az öreg Gulyás -, odabenn hallottam a hölgyek uszodájában.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 1.
Valószínűleg e klasszikus címen kerül színre Strindberg Ágostonnak, a nagy svéd drámaírónak első magyarra fordított színműve a Szigligeti Színházban. A Strindberg-drámák erősen reális sötét színeikkel néhány év óta dominálják az európai és különösen a német szabadabb szellemű színpadokat. Ennek dacára a magyar színházak copfos maradi urai nem tartották eddig szükségesnek az irodalmi revolúciót csináló Strindbergnek a magyar közönséggel való megismertetését. Annál érdekesebb, hogy az első magyarra fordított Strindberg-drámát, mely "Der Vater" címen oly zajos sikert aratott Németországban, a Szigligeti Színházban fogják előadni. Érdeme ez dr. Kurländer Edének, ki levélben kereste meg a Párizsban lakó Strindberget, hogy engedje át darabját előadásra a Szigligeti színháznak. Strindberg készségesen teljesítette e kérést dr. Kurländer Edéhez intézett következő levélben:
Igen tisztelt doktor úr!
Fölöttébb hízelgő rám nézve, hogy távol Magyarországon is akadt férfiú - mint leveléből olvasom -, aki megértette és méltányolta írásomat amely ellen a színpadok konzervatív lovagjai oly ádáz harcot folytatnak. Igen fogok örvendeni, ha egy véleményen lesz önnel a nagyváradi közönség s csak természetes, hogy kész örömmel adom beleegyezésem ahhoz, hogy színműveim közül a legmegfelelőbbet lefordítsa és a nagyváradi színházban előadhassa.
Őszintén üdvözli
Strindberg Ágoston.
A Strindberg-drámából valószínűleg már Kaposvárott megkezdi a nagyváradi színtársulat a próbákat, úgy hogy előreláthatólag már októberben gyönyörködhetik a nagyváradi közönség az érdekes premierben.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 1.
Nagy vala bűne szegény Török Sárának, aki tegnap óta ott viaskodik a halállal a Bihar megyei közkórházban. Krumplilevest főzött tegnapelőtt este vacsorára, mit éppen nem szeret az ő szerelmetes ura. Az ízlésében ily hallatlan módon megsértett férje miatt oly éktelen dühbe borult, hogy hirtelen kést rántott az asszonyra és beledöfte három helyen. Így büntet a férj, akinek az asszonya krumplilevest főz vacsorára.
Eszembe juttatja ez a szomorú eset, hogy óh hányan vannak ők, a Török Sárák, akik szenvedik a mártíromságot künn a külvárosokban és a szegényebb városrészekben! Főznek, gyermekeket nevelnek és rengeteg sok verést kapnak a kedves férjük uruktól. Ez az ő élethivatásuk. A humanizmust szenvelgő társadalom nem ér rá törődni a konty alá került leányokkal. Ott sorvadnak, gémberednek és éheznek ők, a Török Sárák egy-egy brutális ember mellett védtelenebbül, elhagyottabban, mint leánykorukban. Olykor-olykor kihallatszik jajveszékelésük a zsúpfedeles házból s akkor a püfölés, káromkodás nyilvánvalóvá teszi, hogy otthon van a kedves férj, aki "örökös rabszolgájának" tekinti azt a szegény nőt, akit feleségévé tett. S a humanizmus, mely mindenféle más rabszolgaságot, még a szerecsenekét is eltörölte már, némán tűri, hogy szegény fehérbőrű asszonyok teste kipattogozzék a sok ütlegelésektől, ami kijár nekik minden istenadta nap a kedves férjeiktől, akiknek ez "hitvestársi jog".
Ellenben torkaszakadtából ordít a humanizmus ama bizonyos mételyről, mely terjed az országban, mivelhogy bűnre, perditaságra csábítják a szegény leányokat, akiknek veszendő lelkét és tisztességét mindenáron meg akarják menteni. Hát szép dolog ez nagyon, de engem nem hat meg, mivel ha kerékbe törnek is, kimondom, hogy láttam én már rossz életű cifra leányt, akinek százszor jobb dolga van mindenképpen, mint ama szerencsétlen külvárosi tisztességes asszonyok, ama bizonyos Török Sáráknak, akiket halottra vernek a kedves férjeik, ha krumplilevest főznek vacsorára.
Künn a Bihar megyei közkórházban vérben ázva haldoklik szegény Török Sára - mivel a humanizmus védi az állatokat, akiket verni, kínozni nem szabad, de nem védi a gyönge asszonyokat. Oh pedig milyen szép volna az, ha törvénybe lehetne iktatni, hogy nősülni csak az olyan embernek szabad, akinek szíve, lelke van, - egyszóval aki ember.
Az olyan emberbőrbe bújt állatra pedig - aki meg tud verni egy gyönge asszonyt - bélyeget kellene sütni, hogy meglássák és kikerüljék az emberek messziről.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 7.
A közgyűlésen történt. Szokoly Tamás nagyban panaszkodott, hogy milyen görbék Nagyvárad utcái s ha a városi tanács szereti a várost, tartsa kötelességének a görbe utcákat kiegyenesíteni. Hogy hány huszonnégy óra alatt - azt nem kötötte ki a nagy Tamás, Rimler Károly válaszolt a beszédre alaposan és okosan. Így szólt a többek között:
- Nagyvárad elhelyeződésének van egy eredendő bűne. A vár szerint s a Körös kanyargása szerint építették ezt a várost.
Szokolynak az egész polgármesteri válaszból főként az eredendő bűn ütötte meg a fülét. Mikor azután replikára került a sor, így szólott:
- Ne beszéljen eredendő bűnről a polgármester. Az eredendő bűnt elmosta a kereszténység...
És megelégedett arccal ült helyére Szokoly. Meg volt győződve, hogy ő most nagyon lefőzte Rimlert...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 15.
Ennek a kis históriának ismét Rimler polgármester és Szokoly a hősei. Színhely pedig szintén a tegnapi közgyűlés. A közgyűlés végén bejelentették, hogy a polgármester hat heti szabadságidőt kér. A szabadságidőt persze megadták szívesen.
A közgyűlés után Szokoly Tamás a városház előtt dühösen fakadt ki többek előtt:
- A polgármester szökik. Fél a Kossuth-ünneptől. Fél, hogy eljátssza az ordót.
A körülállók jót mulattak ezen a Szokolyhoz illő föltevésen. De egy hírlapíró dühösen szisszent föl s így szólt:
- Olyan nagy naivság föltenni, hogy ma is félhet még Kossuth-ünnepléstől egy nagy magyar város polgármestere, amilyen naivságra csak Szokoly képes...
Szokoly nem hallotta a megjegyzést. Már tovább ment egy társasággal s hangosan magyarázta, hogy szökik a polgármester, mert ordót akar...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 15.
A kávéházban hírlapírók ültek együtt a múlt este. Jókedvű volt a társaság. Sorra évődtek egymással. Egyszer csak az az ifjú író és hírlapíró került sorra, kinek a télen nem túlságosan nagy sikerrel mutatták be egy színdarabját a Szigligeti Színházban. Ő maga sohse vette tragikusan ezt a kudarcot különben. A beszélgetés egy darabig komoly mederben folyik Lenauról s a Lenau-ünnepről nagy lelkesedéssel a társaság két tagja [között]. Hirtelen belevág a diskurzusba egy magát sovinisztának hirdető szerkesztő s komolykodó, szinte mélabús hangon jegyzi meg:
- Ilyenek vagytok ti magyar újságírók. Lelketekkel ott tudtok lenni egy sváb poéta ünneplésénél s nem vagytok ott, mikor egy derék magyar író darabját - kifütyülik...
...A híres premieren tudniillik csakugyan nem volt ott a két hírlapíró. A soviniszta férfiú azonban hozzá teszi még a következő sóhajtást:
- Ilyen a magyar író sorsa...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 17.
Megírtuk volt e rovatban, hogy a nagyváradi negyvennyolcasok hivatalos vezére, Szokoly Tamás, miként gyanúsította meg Rimler polgármestert. Azt mondta tudniillik, hogy azért kért hat heti szabadságot, mert szökni akart a Kossuth-ünnep elől. Persze, mert ordót akar kapni - vélte a nagy Tamás. A polgármester kacagott a gyanúsításon s mivel mostanában sok dolga van, elhalasztotta későbbre a pihenését. Ilyenformán természetesen jelen lehet a Kossuth-ünnepen is. Nincs benne kétség, hogy ezt a maga diadalának fogja betudni Szokoly. Bizonyosan el is fogja mondani:
- Apponyi sem szökhetik meg, Rimler Károly sem. Mégiscsak nagy hatalom vagyunk mi.
De emellett talán egy kis bánkódás is fogja kínozni Szokolyt. Mit fognak csinálni ezután a honmentő szélbaliak? Hiszen kezdenek már rájuk licitálni a leghivatalosabb mamelukok is. Annyi bizonyos, hogy a honárulás kezd nagyon ritka lenni s akik honmentésben utaznak, azok jobban érzik az idők súlyát, mint a legmegrendszabályozottabb vigécek.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 22.
Valahol az Érmelléken, egy kis városban segíti elő a temetkezési és sírásó ipar föllendülését az a doktor úr, kiről ez a nóta szól. (De hát a doktorokról van mindig valami megénekelni való.) Illetőleg most az egyszer mégsem őróla szól, hanem arról a fekete táblácskáról, melyre távollétében a gazdaasszonya a betegeket szokta följegyezni.
Az orvos úr ti. még a boldog legénykor állományába tartozik és házvezetőnőt tart. Gyakran megesik, hogy a szomszéd faluba kell mennie a betegeihez és ilyenkor keresik fel odahaza a legtöbben. Ekkor nagy feladat hárul a gazdasszonyra. Fölteszi az okulárét, ujjai közé szorítja a zsinegen függő kis ceruzát és nagy, régimódi betűkkel írja föl a betegek nevét a bajukkal együtt.
Mikor aztán az orvos úr haza jön, ilyenféle ékes dolgok olvashatók a táblácskán:
- Itt volt Dömötör István - a fejével; Szekeres Kiss Péter - a szemével. Csura Pálné - a kezével; Fodor András - a ballábával.
Vagy: Máthé Béni - a fogával; Kohn Mózsiné - a hasával; Szelid Nagy Jánosné - a nyelvével.
Azonban a doktor úr már egészen megszokta ezt a stílust. De legutóbb mégis meglepődött, amint odatekintett. Ugyanis többek között ez állt ott:
- Itt volt a nagykalapos kisasszony - a szívével.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 22.
Örvendetes hírt közlünk Szokoly Tamással a függetlenségi és 48-as párt helybeli elnökével. Eltérők voltak ugyanis eddigelé a vélemények a tekintetben, hogy az Úristen milyen politikai pártnak a híve. Széll Kálmán persze arról volt meggyőződve, hogy a Teremtő kormánypárti, de most meggyőződtünk arról, hogy Széll Kálmán e hiedelmében fölöttébb csalódik. A "Debreczen" című laptársunk tegnapi számában ugyanis valaki magasztaló cikket ír Jánosi Zoltánról, a debreceni kollégium érdemes tanárjáról s ebben többek között a következőket írja:
Jánosi Zoltán egyenes, mint az Őserdők fenyője, nyílt, mint az alföld délibábos rónája, puritán mint maga Kálvin, ifjú kora dacára tudománya s bölcsessége emlékeztet a nagy Révész Imrére. Egyháza veteményes kertjében munkálkodó tanítóinak egy személyben atyja, testvére, barátja, amire pedig egyházunknak a jövő méhében rejlő küzdelmeiben nélkülözhetetlenül szüksége van.
S ami fő független és 48-as, olyan aminő csak a magyarok Istene lehet.
Így tudtuk meg a "Debreczen" e cikkének soraiból, hogy a magyarok Istene a függetlenségi és 48-as párt rendíthetetlen híve.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 27.
207. KOSSUTH ÉS A SZOCIALISTÁK
A magyarországi szociáldemokrata pártszervezet a következő határozatot hozta Kossuth Lajos születésének százéves évfordulója alkalmából:
Kimondja a párt, hogy az ünnepen nem vesz részt s minden irányban passzív marad. Félreáll az ünneplők sorából s disszonáns hangokkal nem zavarja se az ünneplők áhítatát, se kegyeletét. A szociáldemokrata párt respektálja a kultuszt, melyet a nemzet nagy fiainak emlékezete körül kifejt; de ha e kultusz fejlesztése a kegyelet megnyilatkozása elé semmiféle akadályokat nem is gördít, a párt a maga részéről egyetlen szóval, egyetlen tettel sem akar hozzájárulni ahhoz, hogy ez az ünnep más legyen, mint a polgárság ünnepe. A párt azzal indokolja távolmaradását az ünnepélyről, hogy Kossuth csak a szabadságnak azon intézményeit iparkodott fölépíteni, amelyek a polgárság és a nemesség közti viszonyt tették kedvezőbbé a polgárságra nézve, de politikai munkásságából szándékosan vagy a munkáskérdések iránti érzéketlenség következtében kizárta a munkásosztály érdekeit. Kossuth Lajos megszerezte a jogokat a polgárság részére, mely azokat előbb feladta, vagy elraboltatta, de a munkásság akkor is jogfosztott volt s most is az, mert a jogok osztogatásánál megfeledkeztek róla; felhasználták erejét a küzdelemhez, azután félretolták.
A jobbágyság felszabadítása nem volt cél, csak eszköz, amellyel az osztályállamot megmenteni akarták. Fel kellett szabadítani a jobbágyságot, hogy mámorában azt higgye, hogy a maga szabadságát védelmezi, mikor az idegen ellenséggel szembe száll. A régi elnyomott jobbágyból kizsákmányolt bérrabszolga lett s ezért nincs oka ma ünnepelni.
Szinte rosszul esik lenyomattatni ezeket a sorokat. Nemcsak a gyalázat fáj, amit e sorok Kossuthra hánynak, de fáj az is, hogy a magyar szocialisták, kiknek igazait végre is mind többen kezdik elismerni s nem [egyszer] védtük meg magunk is, ilyen rettenetesen meg tudtak botlani. Higgyék el nekünk a magyar szocialisták, hogy a "burzsoa sajtó száz cikke nem ártott annyit az ő ügyüknek, mint az ő határozatuk csak magában, minden kommentár nélkül.
Ebben a határozatban bennsír legelsősorban is a magyar szociáldemokratáknak legnagyobb bajuk, hogy vezéreik egy csöppet sem politikusok. A magyar szociáldemokraták félszáz évvel hátravannak. Ők még mindig csak a szociáldemokrácia legutópikusabb jelszavain nyargalásznak.
Az adott körülményekkel, a valósággal harcolni s egyezkedni nem akarnak. Nagy baj ám ez. A kultúrországok szociáldemokratái már mind jól tudják azt az abc igazságot, hogy a revolució-nál van nagyobb igazság: az evolució. Az emberi társadalmat nem frázisok, de okos és állandó lépések viszik előre. Lenne-e vajon ma nálunk szociáldemokrata párt s lehetne e pártnak csak küzdeni is, ha nincs Kossuth? A polgárság fölszabadítása uvertürje volt a munkásosztály bevonásának a jog sáncaiba s a szociális haladás útján Kossuthnál alig van fényesebb lángoszlop. És aztán a magyar népből a Kossuth-kultuszt kiölni nem lehet. Nem politikusabb lett volna a magyar szociáldemokratáktól, ha magukénak ismerik Kossuthot is, mint Petőfit, ha esetleg külön is, de fényesen ünnepelik s evvel hozzáférkőznek a néphez?
Nem volt helyes és okos a magyar szociáldemokraták határozata s mi sajnálkozunk nagyon e határozat hozóin.
A szociáldemokraták lapja hosszasan indokolja e határozatot s végül ezt írja:
De nem veszünk részt az ünnepen azért sem, mert nem akarjuk magunkat másodszor is kizsákmányoltatni a függetlenségi eszme és szemfényvesztő harcosai által. Nem jelenünk meg olyan ünnepélyen, melyet a függetlenségi Kossuth-párt egyrészt a maga csődbe jutott népszerűségének helyreállítása, másrészt pedig a maga anyagi érdekeinek előmozdítására felhasznál. Megjelenésünkkel nem adunk módot a függetlenségi pártnak arra, hogy reánk is mint az ő erősségére utalhasson, s megjelenésünket a függetlenségi eszme sikeres hódításának és népszerűségének javára írja. Mindezzel nem akarjuk, hogy [a] becsben és értékben gyarapodott függetlenségi párt a maga értékének tudatában ezután még drágábban adja el magát a kormányhatalomnak. Vannak hitvány csecsebecsék, melyeket az antikvitások patinájával vonnak be a kalmárok, hogy drágább árért adhassanak túl a limlomon. Mi nem adjuk oda patinául magunkat.
Nem jelenhetünk meg az ünnepen egy olyan párttal, mely a politikai tisztesség utolsó foszlányait is elvetette magától. A Kossuth-ünnep mozgalmát az első naptól kezdve figyelemmel kísértük, s minden figyelmességünknek az lett az eredménye, hogy a Kossuth-párt az ünnepet nemcsak politikai, de kivált anyagi tőkék kovácsolására használta fel.
Kossuth Lajost nincs okunk megünnepelni annál kevésbé van okunk részt venni, azon az ünnepen melyet a párt rendez, mely a 48-as eszmék szellemével épp úgy kalmárkodott, mint a kegyelettel.
Nem tudnak meggyőzni bennünket a szociáldemokraták sehogysem. Határozatuk bántó, helytelen, oktalan és nagyon sokat árt a szociáldemokrácia igazainak. És a Kossuth-pártnak is - akaratlanul - használtak vele.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 7.
A távíró drót a tegnapi napon bőven röpítette a táviratokat Nagyváradról - Kaposvárra. Somogyi Károlyt jubilálták a pátriájában egy házias, de kedves és meleg ünnepséggel. Egy nagyváradi színházi habitüé, ki nem pazarságáról nevezetes, tegnap egész napon törte a fejét, mint kerülne legkevesebbe a kaposvári gratuláció. Sok szerencséje volt. A kávéházban egy ismerős társaságot talált, mely egy majdnem rőfös hosszú, színes és meleg gratuláló táviraton dolgozott. Kaposvárra szánták persze s mind aláírták.
- No, most hordárt kellene keríteni.
Ez nehezen ment. A nagyváradi hordárok arról nevezetesek, hogy kellő alkalmakkor úgy elbújnak, hogy nem lehet rájuk taláni. A habitüé megszólal.
- Én úgyis a Fekete Sasba megyek s majd onnan elküldöm a hordárommal.
Átadták neki nagy köszönettel a távirat díját, a hordár díját s a szöveget. A habitüé pedig elindult a - távíró hivatalba. A hordárdíjat megspórolta s mellékesen a távirat alá, az összes nevek elé odaírta - a saját nevét...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 7.
209. A NAGYVÁRADI NAPLÓ ÉS A SZOCIALISTÁK
A minap a Népszava lapból kuriózumképpen leközöltünk néhány sort, melyben Bige György szolgabírót illették hallatlan gorombaságokkal. Most lapunknak támad a Népszava s írja a következőket:
A "Nagyváradi Napló" szocialistaellenes hasábjain is végre beismeri egy nemes smokk a szocialisták igazságos harcát; ennek dacára nagy fájdalmat okozott a nemes smokknak hogy a mezőtelegdi törzsfőnök, szeretett barátunk, Bige György, főszolgabíró lapunk keddi számában saját érdeme szerint, az őt megillető titulusban részesült. Bartha Miklós követője lett tehát a szocialisták igazságos harcának elismerője; valószínűleg megirigyelte Barthának a közelmúltban történt ünnepeltetését, mert mindenáron bizonyítani igyekszik Bige György igazságait.
Ehhez csupán annyi megjegyzésünk van, hogy mindazok, akik Bige György törzsfőnök eljárását a "törvény szigora" jogos alkalmazásának magyarázzák, s így a Nagyváradi Napló smokkja is, nem marhák és egész állatseregleteknek illenek be, hanem csak - szamaraknak. Hogy a Népszava kemény támadásai őket nem sértik, sőt mulatnak rajta, ez nagyon, de nagyon jellemző rájuk nézve, mivel ekkora érzéktelenség valami lehetetlen durva és vastag bőrre mutat.
Köszönettel nyugtázzuk a "Népszava" gorombaságait. Válaszolni valónk kevés van. Nem tudjuk honnan vette a "Népszava", hogy hasábjaink szocialistaellenesek, nagyváradi és Bihar vármegyei elvtársaik mást tapasztalhattak. Nem vagyunk szocialisták, de van elég bátorságunk és függetlenségünk meglátni a szociális igazságokat. Másik megjegyeznivalónk az, hogy a szociáldemokraták mostani harcmodorukkal nagyon sokat ártanak jó ügyüknek. A szociáldemokrácia addig nálunk nem jut sikerekhez, míg új vezetői nem lesznek, akik a nagy igazságokhoz méltóan, öntudatosan, okosan és kultúremberekhez illően fognak küzdeni.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 7.
Az idő is mintha azért fordult volna most szomorúbb őszre, hogy annál jobban vágyakozzunk a színház után. És vágyakozunk is. A kánikula alatt alvó színházi smokkság, ez a kedves, speciális nagyváradi betegség, terjed és kiüt újra. Bizonyos, hogy a színészeket most többen fogjuk a vasútnál várni, mint amennyien júniusban kikísérték. Szezon végén előkelő dolog a közönyöst adni, szezon elején pedig a lelkesedés a divat. Jönnek a színészek. Nagy örömmel jönnek ők is s nagy örömmel várjuk őket mi is. Csodálatos dolog, milyen nagy szerep jut Nagyvárad napi életében a színháznak. Jóformán nincs is itt élet, mikor a színház kapuit bezárják. Az érkező színészekkel hát mi az érkező életet üdvözöljük. Holnaptól kezdve a kávéházak unalmas asztalai, a kicsike pletykák, üres korzózások helyébe eleven pezsgő élet jő. Jönnek a színészek.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 16.
Akik tegnap délután fél öt óra tájban a Széchenyi tér körül jártak s akiknek fölmelegedni tud a lelkük - az őszi napsugarakban egy igazi emberi képet, könnyezve mosolygó dokumentumot láthattak. Az ügyészségi börtön néhány szomorú lakója ahhoz a kegyhez jutott, hogy szuronyos őrök között kijöhetett a szabadba. Locsolták az utcát és teret a darócruhás, szegény emberek. Az őszi nap fénye, a tiszta levegő, a nyüzsgés, az élet lázba hozta a szegény embereket. Ujjongva, gyerekes örömmel végezték a dolguk... És jöttek az iskolából a gyerekek. A sápadt kis öregek nagy komolyan ballagtak a könyveikkel hazafelé. A rabok ezt gondolhatták:
- Milyen gyerekek még! Milyen szabadok! Milyen gondtalanok... És milyen szomorúaknak és öregeknek látszanak mégis.
A kis iskolás öregek pedig ezt gondolhatták:
Ezeknek a förtelmes raboknak milyen jó kedvük van. Bizonyosan vidámabb hely a börtön, mint az iskola.
Egyszer csak egyik rab a vízsugarat a gyerekek felé engedte... És íme csupa vidámság lett a tájék. Kacagott, hahotázott, mulatott mindenki. A kis iskolás öregek, a kioszk uzsonnázó vendégei, a Muki pincér, a szuronyos börtönőrök. Mindenki, aki arra járt. De legjobban a darócruhások... Olyan szép ez az őszi idő és olyan szép a kacagás... E különös életnek olyan beszédes kis képét ragyogta itt az őszi nap...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 25.
- A Szigligeti Színház premierje -
A fehér múzsacsarnok szégyenében nem süllyedt föld alá s mi úgy láttuk, hogy a zsúfolt, fényes háznak egyetlenegy vendége sem. Sőt!... Egy darabig ugyan farizeuskodtunk, harapdáltuk az ajkainkat, sunyian néztünk a nőszomszédainkra. Végre aztán eltépte a fékét a kedvünk, s tombolt az utolsó függönygördülőig. Lehetséges, hogy ma már sokan szánják-bánják ezt a nagy bűnt: az őszintén kifakadt kedvet. Lehet, hogy utólag pirul is néhány embertársunk. De kegyetlenség volna, hogy miután már jóllaktunk, másokat rábeszéljünk a böjtölésre. Tessék bizony megnézni az "Őrnagy úr"-at. A család húsz éven alul lévő tagjai nélkül azonban. A fiatalok nélkül. Mert hát az "Őrnagy úr" mégiscsak való öregeknek [!], akik - valljuk be így magunk között - az "Őrnagy úr" témáit fogyasztjuk s szeretjük fogyasztani - persze a legtöbbször ízetlenebb szószban. Egyébként nem kell ismertetnünk a bohóságot. Az "Őrnagy úr" az ezred rózsaleánya s úgy jár, mint a solymári rózsaleányok közül is nem egy járt már. Aki pedig csak jár-kél a darabban, egyebet sem csinál, mint a maga rózsaleányságát kompromittálja. Mindez vidáman és nagyon kedvesen megyen. Persze csak úgy, ha magunk között vagyunk. A társaság. Feleségek, férjek s legalább a nagykorúsághoz közeljáró ifjak. Szóval: az öregek. Akkor aztán egész este harsog a kacagás, mint harsogott tegnap este.
Akkor még az sem képes rontani a hangulaton, hogy közben eléneklik, igen eléneklik (Bilkey Irén énekli és nagyon bájosan) a Rózsabimbó és a méh című kissé már ismerős dalt. Az előadásnak a tempója ellen volt kifogásunk csupán s bizonyos egyenetlenség miatt, hogy, némely dolgot erényes okokból láthatóan ellapítottak, viszont nem egy helyütt már nagyon is bele engedtek bennünket nézni a rózsaleányság és leánytalanság misztériumába. A tempó gyorsabb lehetett volna s az egyenetlenség kevesebb.
A szereplők mindent megtettek a jókedv és a kedves malacság sikere érdekében. Nagyon tetszett nekünk Bilkey Irén, H. Novák Irén, Benkő Jolán és Tóth Elek. Krasznay őrnagy ura mulatságos, de többet vártunk tőle. P. Szép Olga, P. Tóvári Anna, Bérczi, Szatmáry, Bognár, Szarvasi stb. kitűnőek. A rendezésnek egy-két nagyon is naiv botlása volt. Egyébként kasszadarab lesz az "Őrnagy úr".
Nagyváradi Napló 1902. október 4.
A múltkor már panaszkodtunk itt Rimler Károly polgármesterre. A polgármester jó két hónapja szabadságot kért s nem akar szabadságra menni. Néha elutazik. A helyi lapok ilyenkor személyi hírelik, hogy Rimler Károly szabadságra utazott. Egy vagy két nap múlva kiderül, hogy a polgármester városi kölcsönt csinálni, villamost sürgetni stb., stb. járt. Tehát éppenséggel nem szabadságra ment. És nem is hisszük, hogy már menjen. Rimler Károly csak polgármesteri politikából kért magának szabadságot. Példát akar adni a város tisztviselőinek, hogy a szabadságidő nem okvetlen szükséges valami s alatta esetleg még többet lehet dolgozni, mint máskor. Nem panaszoljuk ezt fel. Dehogyis panaszoljuk. A polgármestereknek is joguk van - dolgozni. Ám azon ne csodálkozzék többet Rimler Károly, ha olykor most már kihagyja a nevét a személyi hírekből a riporteri méltatlankodás...
Nagyváradi Napló 1902. október 5.
214. VIHAR AZ ÚJ KÉPVISELŐHÁZBAN
A gótíves, drága és elfuserált új országházban tegnap volt az első ülés. Szabad, önérzetes országban ez az ülés nagyszerű ünnep lett volna. Ott lett volna az ország uralkodója s lelkesedés, hit és erő lángolt volna föl a szívekben.
Az új magyar parlamenti palota fölszentelő ülése nem ilyen volt. Viharral, háborúval vonultak be az új palotába a magyar képviselők s örvendeznünk kell, hogy legalább vihar és háború volt, ha már a fölszentelő ülés nem lehetett olyan, mint amilyen szabad, önérzetes országban lett volna.
A függetlenségi párt, mely eddig paktumokban laborált, tegnap megemberelte magát. Annyi méltatlanság, sértés és gyalázat esett mostanában rajtunk, amennyit paktumokkal elintézni nem lehetett.
Nagyvárad képviselője, Barabás Béla vetette el a vihar magvát s dicsérjük érte Barabás Bélát.
A bécsi Burgig biztosan elhatott e vihar s elhatott messzebb is. És jó, ha elhat minél messzebb. Lássák már végre, ahol kell, hogy a gyalázatosságokat végletekig tűrni nem fogja ez az ország. Ahhoz semmi közünk sincs, hogy esetleg a tegnapi vihar Széll Kálmánt kiröpítheti a miniszterelnöki székből.
Csak minél hamarabb. Rosszabb nem jöhet. De okulni fognak, okulniok kell Bécsben. Okuljon mindenki. A király is. Mészárszékre vitetni magunkat nem engedjük.
Óhajtjuk, hogy a függetlenségi párt tegnapi háborúkezdése ne csak a paktálás vádjának cáfolata lett légyen. A függetlenségi párt legfőbb kötelessége - hogy az udvar és kamarilla ellenőrizője, esetleg ostorozója legyen. Ezt a kötelességét állandóan teljesítenie kell, de soha jobban, mint most, mikor egyebek mellett az új parlamenti palota megnyitására nem jön el a magyar uralkodó, aki mint egy képviselő mondta - egy-egy apácazárda avatására, hadastyánünnepre, sőt ebkiállításra is sokszor és szívesen elmegyen. A tegnapi viharra hát szükség volt s a következőkre szükség van.
Nagyváradi Napló 1902. október 9.
- A Szigligeti Színház premierje -
Óh Audran mester és ti többiek, ha már meg kellett halnotok, sirassanak benneteket a Sidney Jones-ok melódiái, de a bécsi temetéstől mentsen meg az isten. Ez csak amolyan vélemény. A "Svihákok"-nak nagy sikere volt tegnap este, s mi elkészültünk már rá, hogy megzsúfolja néhányszor a Szigligeti Színházat. Hát zsúfolja meg! A darab meséje bécsi. Igen bécsi. És az ötletek? Budapestiek. Óh jaj, budapestiek! Olyanok, amilyeneket a Praterbe vitt tiroliakból csinál a budapesti városligeti fantázia. Ennyit a darabról. A zene pedig? Akárhogy csinosította, öltöztette Ziehrer karnagy úr, annyira bécsi, hogy az ember sört kíván és verklit hall. Egypár franciás száma van. Ezek csinosak s nem kell okvetlenül sírjaikban megfordulniok azoknak a francia mestereknek, akiket idéznek.
Az előadás elsőrendű volt. Minden szereplőről megírhatnánk a dicséretet, ha csak dicséretet szabadna írnunk. Nagyon kedves és ügyes volt Ámon Margit, Bilkey Irén sohse táncolt még graciozusabban, s mindenképpen bájos és elragadó volt. Nehézkes az operett anszambléban a szép hangú Márkus Aranka, s fájt nekünk, hogy az ő feje volt legközelebb a szuffitákhoz az összes szereplők között. Ez a kimagaslás keresztülszúrja a hangulatot. Kedves gárdisták T. Pogány Janka és Kulinyi Mariska. Az urak közül Pintér Imre ötlet és jókedv, Bognár pompás karikatúra, Kalmár szépen énekel, de ma már látjuk, hogy hangja baritonba süllyedő. Szatmáry, Dési, Bérczi, Vank mind jók.
A ház elég népes, a hatás és siker nagy. Ma megismétlik a darabot.
Nagyváradi Napló 1902. október 11.
Istenem, mikor Nagyváradon elbukott, egy bécsi lapnak kellett kioktatni bennünket, hogy kije és mije volt Magyarországnak. Tisza Kálmán nem volt az a nagyság, aki hangulatokat keltsen s hangulatokkal operáljon. Az ő számára ez nem volt tragikum, de tragikum az ő nagy elveire, melyek - hajh - nagyon kezdenek kikopni a magyar közéletből. Mindezt egy budapesti lapnak néhány soros híre juttatja eszünkbe. Ez a hír így hangzik:
Magyarország egykori hatalmas miniszterelnökének, Tisza Kálmánnak életben maradt hívei és tisztelői nemigen törik magukat, hogy generálisuknak emlékét érdemes módon megörökítsék. Arról, hogy a nagynak szobrot emeljenek, szó sincs, aminthogy holmi kis szerény emléktábláról is csak a nagyváradiak álmodoznak. Ám ha igen sokan megfeledkeztek is Tisza Kálmánról, a fővárosi közmunkák tanácsa megemlékezett róla, elhatározva, hogy a Józsefvárosba[n] lévő újvásár teret Tisza Kálmán térnek nevezi. A régi újvásár tér tehát új nevet kap, aminthogy egy két esztendő óta új formát is nyert. Az a tér ugyanis, amelyen hajdan az ószeresek nagy lármával kínálták kopott portékáikat, amelyen vásárokat tartottak s amelyen a tisztaság nem érezte volna otthonosan magát, ma már csinos és rendezett park s egyike a főváros legszebb és legnagyobb tereinek ami azt is jelenti, hogy Tisza Kálmán nevét ezzel a térrel nem kompromittálják, amit megcselekedtek például Petőfivel és a Petőfi utca réven.
Budapest megemlékezése vajmi kevés. Hiszen Deák után az új Magyarország legnagyobb politikusáról van szó. Ennek a néhány soros hírnek azonban egy kissé tévedő passzusa figyelmeztetés nekünk Nagyváradnak és Bihar vármegyének. Elhatároztuk, hogy szobrot állítunk Tisza Kálmánnak. Ennyiben vagyunk. Agitálásnak, a mindenképpen szükséges hangulat-csinálásnak, jól tervezett gyűjtésnek híre sincs. Nem csoda, ha azt hiszik rólunk, mint ahogy a fenti hírben is íródik, hogy egy kis szerény emléktáblát elegendőnek tartunk Tisza Kálmán emléke megörökítésére. A halott generálist mintha már feledni kezdenék az ő szűkebb pátriájában is, s mintha a szobormozgalom csak amolyan kis demonstráció akart volna lenni, ami után aztán mi is nyugodtan kezdhetünk a halott nagy generális feledéséhez s az első kis törpe utódok tömjénezéséhez. Egyébként pedig kérdezünk valamit. Komolyan akarják az ügyet most kezeikben tartó faktorok Tisza Kálmán szobrát? Mert ha igen, egészen másként kell ám buzgólkodniok!...
Nagyváradi Napló 1902. október 18.
A nagyváradi hű negyvennyolcas ember ajka már szinte reflexmozgásban kiáltja minden kellő és nem kellő alkalomkor:
- Éljen Barabás!
A mi válaszunk erre kellő alkalmakkor szintén ez:
- Éljen Barabás! A tüzes, temperamentumos nagyváradi kuruc honatya még politikai ellenfeleitől is kiharcolt már bizonyos szimpátiát. De azt nem köszöni meg Barabás Béla, amit egyesek az ő vivátozásával mívelnek s nem köszönik meg azok sem, akik mívelik.
Az iparos-kongresszuson egyes lelkes vagy kötekedő atyafiak a Barabás éltetésével kívántak kellemetlenkedni. A tegnapi napon, a banketten például, szinte tüntettek a megjelent Tisza-pártiakkal s elsősorban a bankett tisztelt vendége, dr. Beöthy László főispán ellen. A nagyváradi iparosok egy jó része elfelejti, hogy hitványkodni a győztes félnek sem szabad s hogy örökre a Tisza buktatás emlékeiből élni nem lehet. Főként pedig nem lehet iparos-kongresszust csinálni. A nagyváradi kongresszus nem sujtásos negyvennyolcas atyafiak, nem honkanászok gyülekezete volt, hanem a magyar iparosság vezetőinek találkozása a magyar iparosság s vele az egész ország jövendője érdekében.
Ugye, hogy méltatlankodtak a nagyváradi iparosok, mert a kongresszusról két napig elmaradt Beöthy főispán. Megjegyezzük, hogy Bertsey Györgynek a főispán kifejtette elmaradásának elháríthatatlan okait és mihelyt tehette, sietett a kongresszusra, melynek bankettjén elmondott hatalmas beszédjénél alig mutat fel értékesebb beszédet a kongresszus lefolyása. De frivol, okvetlen demonstrálások, kötekedések után elérhetik a nagyváradi iparosok, hogy csakugyan elriasztják azokat, kikre szükségük van s kik sem komolyan, sem zöldül nem szeretnek politizálni ott, hol az olcsó politizálásnál nagyobb és súlyosabb dolgokról esik szó. Ezt jegyezzék meg azok, kik tegnap a Barabás nevével és alkalomtalan éltetésével tüntettek. Kérdezzék meg különben Barabást, hogy nagy örömet okoztak-e neki?
Nagyváradi Napló 1902. október 21.
A nagyváradi színház igazgatója, jó Somogyi Károly, nem híve a túlságos színpadi verizmusnak. A tegnapi előadásra Pintér Imre, a rendező egy üveg pezsgőre kért Somogyitól pénzt:
- Okvetlenül igazi pezsgő kell. A hangulat megköveteli s a verizmus.
- Nem kell okvetlenül pezsgő. Hátha a színpadon gyilkosságot játszanak, meg kell-e okvetlenül ölniök egymást.
Pintér nem fogadta el a Somogyi teóriáját s a darab szereplői között gyűjtést indított egy üveg pezsgőre. A pezsgőt megvették s este az illő jelenetben behozták a színpadra. Pintér majdnem fölordított. Az üveg üres volt. Mostanig sem tudják, hogy ki ihatta ki. Ilyenformán a verista iskolát tegnap ismét súlyos vereség érte a nagyváradi színpadon.
Utóirat. Ez a história még a színházi előadás előtt megíródott. Igy is kellett volna [a közlést] megérnie, azonban nem így történt s ezt konstatálnunk kell. A verizmus tombolt tegnap a színházban. A pezsgős jelenetnél három üveg valódi pezsgő fogyott el.
Nagyváradi Napló 1902. október 23.
Aus ist die mulatság. Az úrlovasok eddig vígan nyargalásztak azon a kitűnő gyöpön, melyet Magyarországnak is neveznek s most már úgy megsokasodtak az akadályok, hogy letörés előtt áll az egész úrlovashad, mert nehéz akadályversenyek elől ki szokott térni az úrlovas. Ismeretes a kisjenői lóverseny zsürijének az a határozata, hogy a nyertesnek a díjat nem adták ki, mert egyszerű földmíves, és nem úrlovas volt. Debrecen városa megadta erre a feleletet. A város törvényhatósági ülése ugyanis kimondotta, hogy Debrecen város ezer koronás díját, amely eddig minden versenyen szerepelt, nem szavazza meg többé, megvonja azt az úrlovasoktól. A határozat kihirdetését a gyűlés tomboló lelkesedéssel fogadta.
- Még a földet is kihúzzuk a lábuk alól! - hangzott az egyik túlhevült bizottsági tag úr közbekiáltása.
Arad követni fogja Debrecen példáját s általában országszerte nagyon komisz hangulat kapott lábra az úrlovasok passziói ellen s elég merész a polgárság, hogy megkérdezze:
- Mi közünk a tenyész urak passzióihoz?
Nagyváradon mi már évek óta nézzük s mindig elég nyugodtan konstatáljuk, hogy az idők megváltoztak. A város nem kíváncsi többé a vármegye mulatságára s a régi, "úri" vármegye még csak mulatni sem tud már. A kedv is fogyott, a pénz is, de legjobban fogyott a "misera plebs contribuens" naivsága. Hiába kedvez az idők mai járása, hiába csinálunk úri, agrár politikát odafent - az átkozott demokrata gondolkozás hódít, s az úrlovasok végük felé járnak politikában, társadalomban, murizásban, kártyázásban s gyöpön... A dzsentri valóban már nincs is. Nagyváradon most egy éve Tisza István gróf mágnás-társai rúgtak rajta még egy utolsót. Ma már a polgárság is merne rugdosni, de ma már nincs kiket. Az úrlovasok elmúltak s elmúlnak.
Mivel pedig gazdaságilag sem jelentenek ma már semmit a lóversenyek, aligha csalódunk, hogy Nagyváradon is indítvány lesz az úrlovasi szubvenció törlésére. A világ demokratizálódik, sőt szocializálódik. Készül a kor, mely múzeumban fogja mutogatni az agarat, a versenyparipát s az úrlovast. Ez utóbbit persze csak gipszfaragásban...
Nagyváradi Napló 1902. november 1.
220. NYÍLT LEVÉL BARABÁS BÉLÁHOZ
A "Nagyváradi Friss Újság"-ban Halász Lajos nyílt levelet intéz dr. Barabás Bélához, Nagyvárad képviselőjéhez s a nyílt levélben erélyes megcáfolását kéri annak az egyre jobban terjedő s jogosnak látszó gyanúnak, hogy a függetlenségi párt nem mer Széll Kálmán és kormánya ellen komolyabb harcot kezdeni. A nyílt levél méltán kelthet szenzációt, mert Halász Lajos egyike azoknak, kik legtöbbet tettek Barabás Béla nagyváradi megválasztásáért s mert ez a levél erős szimptomája az országos, nagy elkeseredettségnek, melyet Széll, a nagy kokott politikus, zagyva többsége s lekenyerezett ellenzéke keltettek. A "P. H." nagyon helyesen jegyzi meg a nyílt levélről, hogy az határozott választ követelhet. Lásson tisztán a jó nép, mely bizalommal ruházza a mandátumokat a véresszájú negyvennyolcas urakra. Barabás Béla egyenes, becsületes lelkű ember. Álljon elő s mondja meg nyíltan, miért dirigálnak a függetlenségi párton azok, kik a leghűségesebb támogatói Széll Kálmánnak, s meddig akarják még csak a szájukkal menteni a hazát a függetlenségi urak. Legyen már vége a komédiának, mikor az egész ország siralomház.
Nagyváradi Napló 1902. november 8.
Megjelent egy könyv. Hatalmas, tudós munka. Szól Magyarország állapotáról. Írta egy katolikus pap. Egy piarista szerzetes, dr. Czirbusz Géza. És ezt a könyvet mégis a titkos és nyílt klerikális sajtó szidja. Nagyon érdekes jelenség. A könyvnek tudniillik az a hibája, hogyha nem is ment némi elfogultságtól, de becsületes, igaz hangú könyv. Néhol szinte radikális.
Dr. Czirbusz például a kegyesrendi szerzetes, a római katolikus pap, elfogulatlanságában nem "átall" a zsidókról így nyilatkozni:
Okosságuk, jótékonyságuk, vállalkozó szellemük, nyugodni nem tudó fürgeségük, a művészetek, kivált zene iránt való szeretetük és az életnek praktikus, minden prüdériától ment értelmes felfogása s kihasználása is igen megszívlelhető lelki vonások, amelyek nagyon ráférnének a magyarságra.
Ezzel tudniillik a zsidóságnak a magyar fajba való beolvadására céloz.
A szabadkőmüvességről ahelyett, hogy jezsuita módra szidalmazná, ezt írja: "nem ösmerem, nem mondhatok bírálatot róla".
(Nem valami nagy hízelgés van az alábbi mondásában:)
Sehol Európában, a Keletet és a Balkán félsziget országait sem véve ki, nincs akkora alázatoskodó szervilizmus és basáskodó hatalmaskodás, mint nálunk. Szolgabírák, mindenféle rendű és rangú fő- és aligazgatók, al- és főispánok, miniszterek és püspökök... kevés kivétellel mind valami égből pottyant potentátnak képzeli magát.
És hallgassa meg a kiskorú társadalom, főként pedig a sallangos magyarság a következő igéket:
Közéletünk csupa dikciózás és perorálás. Ügyes deklamátorok a parlamenti és hierarchiai létra legmagasabb polcaira juthatnak. A szocietás, a társaság nálunk = a mágnásvilág, melynek szalonjaiban csak kivételes alkalmakkor hivatalos egy-két reprezentáló plebejus, amint a mágnásokat utánzó gazdag izraeliták termeiben is mindig figurál egynéhány jobb hangzású keresztény celebritás. A "nemzeti" kaszinó tulajdonképp mágnások kaszinója, amint az "országos" kaszinó voltaképp dzsentri kaszinó. Igaz, hogy régi magyar felfogás szerint a "litterátus" diplomás vagy papi embert (mert ezek mind "lateiner" számba mennek) szintén a nemesi osztályhoz számította, s a magyar sohasem fukarkodott nemesi kiváltságainak osztogatásában, az említett és más hasonló összeállítású megyei kaszinók is felmutathatnak (mutatóba!) főtisztviselőket, diplomás és polgárembereket - de azok e körökben olybá vétetnek, mint a gazdag bankárokból disznó-, fa- vagy gabonakereskedésből meglépesedett agrárius nemesség a high life körökben.
Az is jellemző, hogy nálunk a társadalmi ambíciónak netovábbja a nemesi kir. kamarásság, lovagi szerény[ség]ben pislogó mécseknek a kir. tanácsosi cím elnyerése, hogy a tudományos akadémia igazgató-tanácsába polit. celebritásokat és arisztokratákat választ; hogy egyetemi tanárok, orvosok nem tudományos sikereikkel, hanem méteres címeikkel brilliroznak; hogy a katonai, hivatali előléptetéseknél a címeres névjegy nevezetes momentum. Iparunk, kereskedelmünk izraeliták és németek s örmények nélkül, végképp lehanyatlanék. Megyei irnok nagyságoltatja magát és asszonyt, leányt nem is lehet nálunk másként, mint legalábbis nagysádnak szólítani. Nyugoti Európának előkelősége, az beéri a madame, monsieur, don, donna, miss, mister stb. egyszerű címzésével. E kultúrnépnek demokrata felfogása a munka fanatikus sürgetésében - érthetetlen misztérium Magyarországon. Színleg és szóval mindenki demokrata nálunk, de tetteiben, viselkedésében gőgösebb arisztokrata a magyar az üreszsebű hidalgónál.
Érdekes és becsületes könyv a Czirbusz Géza könyve. Bárcsak tanulnának belőle a szerző - papkollégái s mindenféle egyházi és világi klerikálisok.
Nagyváradi Napló 1902. november 9.
A két nagyváradi katolikus püspöki szék várja még egyre késlekedő gazdáit. Fent és lent folynak a kombinálások. Fent intrikák is, lent csak csendes reménykedések. Az új pontifexek pedig késlekednek...
Kell-e bizonygatnunk, hogy a nagyváradi róm. kat. és gör. kat. püspöki székek okos betöltése első, s nekünk itt talán a legelső rendű és rangú probléma.
Emitt a hatalmas róm. kat. aula. Mindenkori gazdája fejedelmi jövedelmek ura. Amott a gör. kat. pöspöki rezidencia. Ami vele jár, szintén fejedelmi kincs. De mindkettőnek hatalmát a lelkek és indulatok kormányzó joga és ereje teszi teljessé, naggyá és sokban félelmessé.
Sejtjük, mik folyhatnak a döntő termekben s halljuk a kombinációk seregét. És várjuk, nem szakad-e reánk egyik oldalról a kultúrharc, a másik oldalról a felekezetességgel szaturált fajharc, két nagy átkunk és örök veszedelmünk. A latin püspökség emlegetett lehetőségei közül talán még a Széchenyi kanonok püspöksége válthat ki legosztatlanabb elégedett érzést. De itt még óriási a bizonytalanság.
Annál jólesőbb és megnyugtatóbb, hogy a gör. kat. püspöki szék gazdájának nevét - mint hírül adtuk már - majdnem biztosan tudjuk. Szerencsés inspiráció s egy okos terv okos kiemelése a nagyváradi gör. kat. püspöki székbe, kegyes Pável püspök örökébe Laurán Ágoston nagyváradi vikáriust szánta.
A nagyváradi gör. kat. püspökség mindenképpen nagy domínium. A püspökség területe pedig egyik legexponáltabb, leglázasabb harctere ennek a sok nyelvű és sok lelkű országnak. Itt láthatóan csendben, de ádázul és történelemet csinálóan tart a harc, mely a jövendőt fogja kiformálni s eldönteni sorsát faji álmoknak, kulturális törekvéseknek. Ebbe a domíniumba nem hadvezér, de gubernátor kell. Kis álmokon, kis vágyakon, kis harcokon fölülálló egész ember. Arisztokrata a lelkében s szociális, krisztusi szeretetű tetteiben. Mindenképpen pedig beilleszkedő a nagy terv kereteibe, melyek a kiépített kultúrországot ma még csak sejtetik Magyarországban. És ilyen ember Laurán Ágoston. Arisztokrata lélek, mert tudós, mert orátor, mert író s mert modern értelemben vett apostol, nagy, humánus, szent ideák rajongója. Ecce sacerdos!... Krisztus szolgája, emelkedett lélek és modern ember.
Nagy és teljes lesz az öröm, ha Laurán kinevezése perfektummá válik. A kettős problémának nehezebbik fele kapott megoldást. A nagyváradi gör. kat. egyházmegyében, magyar és román nyelvű hivők seregében nem lesz kultúrharc, de nemes harc a kultúráért, nem lesz fajharc, de lesz harc a fajoknak így is, úgy is bekövetkező nagy kibéküléséért.
Várván várjuk a hasonlóan szerencsés sorsot a róm. kat. püspöki szék betöltésénél. Itt van Nagyvárad, ez a modern életet élő város. A falai között folyó lázas életben hat religió méregeti össze erőit. A két püspökségnek minden határán ilyen feszülése érzik az ellentétes erőknek, de már nemcsak religiók, de fajok között is. Egy kis megbillentése az erőmérlegnek - földindulás. Főként a róm. kat. aula sáncvára s fölkínálója lehet egy rettenetes harcnak. Bár megkapná a maga Lauránját a róm. kat. püspöki szék is.
Nagyváradi Napló 1902. november. 14.
A Nemzeti Kaszinóban felbiztatták Ugron Gábort, hogy üljön gyorsvonatra és meg se álljon Kolozsvárig, ahol harci teendői lesznek. Veszélyben van Majláth püspök, veszélyben a haza, a katolicizmus, a papi tekintély, szóval minden. Ki kell rántani a kardot és visszavágni amúgy magyarmiskásan, hogy jó időre megemlegesse az ellenfél azt, amit kap.
A nemes székely szót fogadott és sietett a megbízásnak eleget tenni. A Nemzeti Kaszinó mágnás urai pedig a tegnap délután folyamán félretették a kártyát, nem is beszéltek talán olyan hangosan, mint máskor. Lesték izgatottan a telegramot, melyben el lesz mondva, mit végzett az erdélyi státusgyűlésen Ugron Gábor.
Hát ez bizonyos kontra volt, kontra a javából. Ultramontánoknak való csemege a református gyűlésen elhangzott riasztó szózat után, amely nagyon megfeküdte a klerikális tábor gyomrát.
Lássuk hát, mit végzett Ugron Gábor?
Ugron Gábor jó ideig kerülgette a mondanivalóit. Először flastromot ragasztott a Majláth püspök fájó sebeire, körültömjénezte jobbról, balról s mikor ezzel betelt, nekirontott teljes gőzzel az egyházpolitikának, s megcibálta két kézzel azok fejét, akik a liberális reformokat megalkották.
A támadás, noha a már jól ismert ultramontán frázisokba volt burkolva, természetesen és elsősorban Bánffy ellen irányult. Mert az volt a főcél: visszavágni mindenáron! Visszavágni a protestánsoknak és nem kell kímélni senkit!
Az neki a tendenciája, hogy mit panaszkodnak a reformátusok, mit riogatják fel a közvéleményt, minek kürtölik jelszavukkal tele a világot, amikor ők az okozói a tulajdon panaszuknak. Lám, Ugronék már az egyházpolitikai harcok elején megjósolták, hogy a tervbe vett reformok a protestánsoknak fognak legtöbbet ártani. Úgy is történt. És most azok, akik a reformot lanszírozták, akik bűnösök annak megalkotásában, azok önvédelemből a katolikus egyházat támadják és fűt-fát, minden vétket a főpapokra kennek.
Így tettek Majláth püspökkel a kolozsvári ünnepségek után, ezért fogták rá, hogy a felekezetekkel szemben türelmetlen, hogy erőszakkal, pénzzel, protekció ígérgetésével térít, hogy békebontó és ki tudja még mi.
Így beszélt Ugron, a nagy székely, a letört Rabonbán, aki mostanság csak zártabb körű gyűléseken politizál. A státus-gyűlésen tapsoltak neki, s bizonyára Pestről is kapott üdvözlő telegramot. A Nemzeti Kaszinó ultramontán fülkéjéből tudniillik, hol a mai kirohanást megbeszélték.
Lám, Majláth püspök ma már neszt fogott, mert sokkal óvatosabb formában tárta fel a sebeit. Szenvedélyes harci riadó helyett megpengette a jezsuita siránkozás húrját, s inkább a védelemre, mint a támadásra helyezte a súlyt. Oda bújt az Ugron Gábor széles háta mögé, s míg ő maga csak a szemeit forgatta áhítatosan, biztatta a székelyt: üsd, komám, üsd!
Komédia bíz' ez, jó uraim, nevetséges, csúnya komédia. A mai zavaros időkben a magunk baja is elég, kár a fejünkre borítani a klerikalizmus fertőjét.
Amit Majláth a kolozsvári ünnepségen tett, azért megkapta a magáét, meg is érdemelte bőségesen. Mire volt jó a mai gyűlés alkalmából minden apropó nélkül felkavarni a kedélyeket és miért kellett beküldeni a rajvonalba éppen Ugron Gábort?
Akárhogyan kerülgetik a dolgot, nyilvánvaló Ugron szerepléséből, hogy fel akarja újítani a felekezeti harcot s ennek kapcsán az ő klerikális csatlósainak segedelmével nekiront mindannak, amit hosszú idő után, szembeszállva minden ellentörekvéssel, a nagy nehezen diadalra jutott liberális eszmék alapján megalkotott a nemzet.
Hiába döngeti Ugron a kaput, hiába csorbítja ki rezes csatabárdját a szabadelvűség sáncain, nem fog abban rést ütni sem ő, sem Majláth püspök. Nem rettenünk vissza továbbfolytatását kiküzdeni az egyházpolitikai harcnak. Az első kolozsvári szózat becsületes szózat volt.
Ez a mi meggyőződésünk és meggyőződése mindazoknak, kik a legutóbbi két kolozsvári gyűlés tanúságait megmérlegelik.
Nagyváradi Napló 1902. november 15.
- Premier -
Nem csodálkozunk a "Menyem" nagy sikerén. Carré és Bilhaud urak tudták, mit csinálnak, s ismerték a közönséget is, azt az igazán internacionális közönséget, melyet legjobban meg lehet kacagtatni a körülötte folyó élet kis, de nekik nagyon nagy eseteinek kifigurázásával. Tomobolt a jókedv, harsogott a kacagás tegnap egész este a színházban s bizonyos, hogy kasszadarab lesz a "Menyem".
Hogy mi a darab? Vígjátéknak nevezik a szerzői. Voltaképpen pedig dramatizálása a legmulatságosabb anyós vicceknek. A francia színpadi írók nem félnek az ócska ötletektől. Úgy tálalják fel őket, hogy frappánsoknak, újaknak tetszenek. A "Menyem" anyóstörténet. Néhol talán kissé bizarr, borsos, de bolondosan kedves, vidám, kacagtató mindig. És még egy nagy érdemük van a darab íróinak. Ezek nem fáradnak el a második fölvonásban. Jól gazdálkodnak. A darab mulatságossága egyre nő. A harmadik fölvonás olyan páratlanul ötletes és kedves, hogy magában sokat ér. Mindezt pedig a kipróbált anyóstémán s a mindig hatásos anyósvicceken kívül pompás alakjaikkal viszik véghez a szerencsés kezű szerzők.
Az előadás igazán a legjobbak közül való. Kész, egybevágó s jókedvű, mind a darab. Benkő Jolán rettenetes anyós s ennél több dicséret nem kell. Finom és ízléses E. Kovács Mariska a címszerepben. László Irén intelligens s nagyon jó a könnyebb és vidámabb környezetben is. Kulinyi Mariska ügyes szobaleány. Az urak közül Krasznay és Tóth Elek igen kitűnők s a darabot ők ketten képesek volnának sikerre vezetni. A mindig nagyon jó Bognár, Dési, Bérczi és Szatmáry szintén dicséretre érdemes részesei a sikernek. Pénteken megismétlik a darabot.
Nagyváradi Napló 1902. november 19.
Egy operettelőadás újra. Szép, hangulatos és érdemes. A színházban már kész a reneszánsz. De mi van a közönséggel? Sidney Jones illatos, mámorító muzsikája magában megérdemel egy jó félházat. De tegnap lépett föl másodszor az új primadonna Rédey Szidi, kedves szerepében libbent a színpadra Bilkey Irén, aztán Székely Anna, Pintér stb., kik mind excellálnak ebben a darabban. És mégis alig volt közönség. Rédey Szidi Aspáziája nem mindennapos. Kedves, ötletes. Azt lehet mondani: elmés. Néha megközelíti a paródiának azt a legfinomabb fajtáját, mely olyan helyénvaló Offenbach óta. Énekszámai pompásak voltak, s a közönség nagyon sokat tapsolt a művésznőnek. A tolettjét azonban érheti némi kifogás s a táncát is. Ismét nagy estéje volt Bilkey Irénnek, ki mellett valósággal tüntetett a közönség. Székely Anna gyönyörűen énekelt. Pintér a régi jó. A többi szereplők is derekasan viselkedtek. A zenekar is jeleskedett.
Nagyváradi Napló 1902. november 28.
Nagyváradon született meg a párbajellenes liga eszméje, s Nagyváradon még mindig nem alakult meg a liga, Szegeden talán még hamarabb fog megalakulni. De lehet, hogy Kolozsváré lesz a legelső párbajellenes liga. És az a legérdekesebb, hogy Kolozsvárott az egyetemi ifjúság akarja megcsinálni a ligát. Nagyon jelentős momentum ez, mert a kolozsvári egyetemi ifjak között epidémia a párbaj. A kolozsvári egyetemi kör vasárnap közgyűlést tart s e közgyűlésen a kör elnöke, Ady Lajos, ki a párbajellenes mozgalmat megindította, már elő is fogja terjeszteni a párbajellenes liga tervezetét.
Nagyváradi Napló 1902. november 29.