La Barre lovagról, aki szobrot kapott Párizsban, Dózsa Györgyre gondol az ember, ha magyar. Ez a La Barre lovag csak azért kapott szobrot, hogy Rómát a fene egye. Egye is, mert szörnyűség, hogy Voltaire korában milyen fenevadságra volt még képes a klerikalizmus. Róma ma is statáriális rövidséggel bánna el minden ellenségével, ha tehetné. Szemünket kiszúrná, nyelvünket kitépné, s ő, a halottégetés tiltója, eretnekek számára ma is meggyújtaná a máglyát. La Barre lovag nem vette le a kalapját egy processzió előtt. Szűz Máriát és az apró szenteket néha nem éppen áhitatosan emlegette. Húsz éves sem volt még, vidám, hetyke katona s darabokra tépték a papok.
Franciaország Rómával vívja leszámoló harcát s természetes, hogy La Barre lovag szobrot kapott. Nagy emberek és szobrok így szoktak teremni, régi és okos dolog ez. De akkor milyen szobrot kellene kapnia Dózsa Györgynek? Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus után a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még ma is csak a szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a mienk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthtot gyűlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra.
Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Mint La Barre lovagot választották a szabadgondolkozó franciák Róma ellen. Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek.
Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s ellenünk vonultatják föl őket. Soha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak hódolni, ennek az igazán nagynak. Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével. Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket.
Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. Hogy mi se felejtünk, hogy komoly a mi harcunk. Bár akadna valaki, akinek elég erős hangja volna, hogy egy Dózsa-szoborért szóljon az országhoz. Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagy urak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha.
Budapesti Napló 1906. november 13.
A. E.
(Az orkán - A Côte d'Azur Rapide - Német szezon - A derék apa - Játékosok - Álomország - Készülődés a farsangra)
A Côte d'Azur Rapide, Európa leggyorsabb és legelegánsabb vonata november negyedik napján érkezett először e szezonban a Riviérára. No szép állapotot talált itt: Nizza és az egész Riviéra egy óriási orkán vizitjét sínyli. Éppen Nizzában voltam azon a délutánon, mikor ez a déli, úri, finom, kék tenger megbolondult. Erőnek erejével be akart hömpölyögni a Place-Massenára. Azóta pedig, egy hete már, nem kacagott reánk kétszer sem az ő egyetlen, kék és szinte gerlés kacagásával Napfényország. Esik, esik, esik s egyetlen vigasztalásunk, hogy most már hivatalosan itt a szezon. A Côte d'Azur Rapide ezt jelenti s ezt hirdeti minden.
És gyűlnek, gyülekeznek angolok, németek és oroszok. A Riviéra téli újságjait írják már, s színházi plakátok mindenütt. A Figaro, a Gil-Blas s egy-két londoni lap leküldték az ő különüket a szezonra. És Monte-Carlo várja minden nap az olasz muzsikusok nagy bánatára az ő budapesti cigányait. Szóval itt a szezon, s mindenki azt jósolja, hogy ez a szezon német szezon lesz. Mert voltak itt amerikai, angol, francia és orosz szezonok. Az idén a németek csődülnek bosszantóan és csodásan ide. Igazuk lesz azoknak, akik néhány év óta a Riviéra csődjét hirdetik. A német inváziót nem bírja ki olyan hely, melynek mottója pazarság, úri hazárdság és szépség.
A kaszinóból kevés hír érkezik ki: némán és elkeseredetten folyik ott a harc. Tegnap megismerkedtem egy síró némettel, akinek meghalt a felesége s ő tavaly óta itt él a bankban:
- Hatvanezer márkát vesztettem el uram, s most a gyermekeim pénzével játszom.
Nem szidtam le az ipsét, mert Monte-Carlóban különösen-különösen tréfás a moralista-szerep. Ő pedig nagyon komolyan folytatta a vallomását:
- Már pedig ahogy én a gyermekeimet szeretem, agyonlövöm magamat, ha [ezt] a pénzem is elvesztem.
Íme, új típusa a könnyelmű németnek. Germánia nagy jómódjából már ilyen típusok teremtésére is telik. Íme, a gyöngéd apa, amikor rulettezik. Pfuj, be csúnya a német, még mikor könnyelmű is.
Itt találtam egy sereg régi ismerősöm, akiket két évvel ezelőtt is úgy láttam szorongani, szenvedni, küzdeni a játékasztalok mellett, mint ma. Itt az öreg csúnya hercegnő, udvarhölgy, egykor III. Napóleon udvarában. Szegény öreg dáma, nagyon sok pénze lehet, nem tudja elveszteni, hiába erőlködik. Még a kokottak is régiek, csak gyémántjaik újak, akiknek vannak gyémántjaik.
A kikötőben már jachtok vannak. Este pedig öltözve, nagyon öltözve ténferegnek az emberek. Mert mégis mintha itt nem volna eleven senki. Minden olyan, mint valami nagyon nem tökéletes álom. Mi adja itt az életnek ezt az élettelen vibrálást és színt? Talán egy kicsit a vidék félig hamis flórája. Talán éppen az élet túlságos sűrűsítése. Talán és legbizonyosabban, hogy akik idejönnek, azok majdnem mindnyájan antiszociális lények. Társadalmon felül vagy társadalmon kívül állók.
Egy gyilkos mementója van ennek az országnak. Nizzában egy teljes esztendeig készítik a farsangi bolondságok programját. Már ma például egészen kész a jövő farsang terve. Ez a clou-ja, az eseménye, a lelke a szezonnak. És minden farsangon mindenkinek savanyúra görbül a szája. Nem tudnak az emberek ma bolondok és boldogok lenni még a Riviérán sem.
(Nizza, november 10.)
Budapesti Napló 1906. november 16.
A. E.
(Párizsi levél)
Van, Franciaországban volt, egy öreg nóta, öregebb a Gotterhalténál. Vieille chanson: sok ezer év óta dúdolják a fülünkbe. Öreg nóta és nem is volt talán rossz nóta a maga idejében. Volt benne isten, mennyország, pokol és purgatórium. Volt, volt és nincs: meghalt az öreg nóta. Bús halál a nóta-halál és egy kicsit reszketünk valamennyien. Ostoba nóta volt, de nóta volt és kényelmes. Jóízű, édes nyálú századokat aludt mellette a nép. Nem lehet ezt a kertelő beszédet folytatni. Ami igaz, az igaz: a vallás volt ez a régi nóta. Ami igaz, az igaz: Franciaország nem az Egyházat ütötte fejbe. De bizony az egész zsidó-keresztyén mítoszt a papok fölséges úristenével egyetemben. Dicséretes dolog, hogy a gyilkos urak tisztában vannak cselekedetükkel. Jaurès megkérdi, hogy mi lesz az új nótával? Briand, Viviani s maga Clemenceau is bevallják, hogy új nóta kell. De ők miniszterek, nagy urak és óvatosak. Ám Pelletan, az ex-miniszter már mer beszélni. Egész Európában meg kell érteni ennek az őszinte, borissza embernek a szavát. Pelletan körülbelül ezt mondja:
- Uram, az osztályharc szó csúnya szó. Nincs osztályharc. Vannak emberek, akiknek igazságtalanul sok jutott a földi kedvezésekből. És vannak, akiknek igazságtalanul kevés. Miről van szó? Ezt a kis hibát helyre kell hozni. Egy olyan dicső ország, mint Franciaország csak nem fog habozni, mikor ilyen kicsiségről van szó? Ezt a társadalmi kiigazítást muszáj megcsinálni. Hamar, hamar. A néptől elvettük a Mennyországot. Legalább a Földet szerezzük meg neki vigasztalásul. Ha nem tesszük, baj lesz.
Banketten beszélt Pelletan, s a bankettező uraknak bíborvörös lett a bőre. Ez a helyzet. Ahogyan a borissza Pelletan elárulta. Új nóta kell a régi nóta helyett. S az új nóta nem lehet boci-boci-tarka-féle nóta. Alapos, teljes, jó nótának kell lennie. Hogy eltartson ez is legalább addig, mint a régi Isten-nóta.
Mindebből pedig úgy-e kiderül, hogy vallásalapító időket élünk. Jézus óta nem éltek olyan tüzes, nemes keresztyének, mint ma. Ugyanazok, akiktől nálunk Polónyi a társadalmat félti. Készül az új, a jobbik keresztyénség. A remegő világ Heródeseinek egész Franciaországot le kellene gyilkoltatniok. Szerencse, hogy nem lehet.
(Párizs, november 13.
Budapesti Napló 1906. november 18.
A. E.
A Salon d'Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott. Halottabb Courbet-nál, Carrière-nél, Cézanne-nál, mindenkinél. Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból.
Peruban született s az anyja spanyol volt. (Szegény, titokzatos életű Isidore Ducasse jut az eszünkbe. Ez is olyan francia volt, akinek valahol Montevideóban tetszett születni. Comte de Lautréamont-nak nevezte magát s huszonnyolc éves korában meghalt. Körülbelül ő írta a világ legkülönösebb verseit. Egészen bizonyos hogy őrült volt, de azt még nem döntötték el, hogy nagyobb bolond lett volna-e, mint zseni. Élni azonban kevesebbet élt Paul Gauguinnél. Ám őrületüket és zsenijüket egy vidékről, egy vérben, egy átokkal hozták.) Bankhivatalnok lett fiatalon s nagyon komoly bankhivatalnok. Egy kereskedelmi hajóval bolyongott azután a világban, s ezt is nagyon komolyan végezte. Hazajött megint, s talán már tíz év múlva tőzsdeügynök lehetett volna. Főnöke imádta s nagy percentekkel jutalmazta börze-spekulációit. Nagyreményű, ifjú üzletember s hirtelenül fejbekólintja a bolond fátum. Pissarróval találkozik, aki anyja révén honfitársa volt. Paul Gauguin huszonhat éves korában megbolondul és festeni kezd.
Kalandos, misztikus, szilaj élete itt kezdődik Gauguinnek. Vad, rossz, nomád vére akként űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A másik: állati, gonosz, utálatos. A feleségétől, aki, ha jól tudom a most meghalt norvég Thaulownak a sógornője, elválik. Párizsban rettenetesen nyomorog és fázik. Tahitiba vágyik, a vadak közé. És onnan mégis fölkerül a hideg, szürke, ködös Bretagne-ba. Néhányan az ecset istenének tartják. A publikum röhögi. A nagy kritikusok a bendőjében gázolnak. Egyszer állít ki az akkori forradalmárok között. Még a forradalmárok is bolondnak hirdetik. Senkihez sem hasonlított. Primitív is, raffinált is, okos és esztelen. Ingyen sem kellenek a vásznai. Talán szánalomból dobtak egyen-ketten valamit a képeiért. Barátai tartják, akikhez gonosz. Ő nem tud jó lenni, legföljebb balga. Párizsban például fölszed valami mulatt leányt. Ezt viszi mindenüvé magával. Egy kis kikötővárosban részeg matrózok csúfolják a leányt. Gauguin pofozkodni kezd. A matrózok elverik s eltörik az egyik lábát. (Valószínű, hogy ez a törött láb volt az ő podagrás halálának is az oka később. Némelyek kényesebb és csúnyább betegséggel gyanusítják alaptalanul. Nem, ez nem okvetlenül szükséges az ő elég bizarr életéhez és halálához.) Ugyanez a mulatt leány egy ízben megszökik tőle Bretagne-ból. Föltöri s kifosztja Gauguin párizsi lakását. Néha tudniillik lakása is volt.
Lassan-lassan már gyűlöli a civilizációt Gauguin. Itt-itt lehet az ő életének a titka. Utálja, gyűlöli ezt a mi életünket. Tudatosan rúgja föl a mi egész erkölcsi berendezkedésünket. Nem csinál új erkölcsöket, nem jézuskodik. Ő nem buddhista és nem nihilista. Sőt talán nem is forradalmár. Ő eleven tiltakozás a sablon ellen. Egy köpködő, utálatos, de hatalmas, de civilizálódott lény. Már életében legendás alak. De olyan, akit a legendák rútítva túloznak.
Bretagne-ban és Provence-ban egyformán él. Bujkál, kínlódik, fejlődik és dolgozik. De Tahiti követelte magának mindig az életét. Oda tér vissza újra. Képtelen küzdelmek között él itt is. Itt megismeri a szűz nyomort, a civilizálatlant. Még a vademberek sem szeretik. Még talán az a barna, vad leány sem, a szeretője, aki a legszebb képét inspirálta. És mégis Tahiti vezette el, vezette vissza igazi erejéhez. Az a Tahiti, ahol maga vágta ki az őserdőből a fát, amelyet szobrokká faragott. Talán szobrászkodni is akkor szobrászkodott csak, amikor minden vászna elfogyott. Talán, talán, csupa talán ennek az embernek az élete. Talán azért volt olyan nagy és eredeti, mert volt ereje teljesen szakítani mai élettel, közönséggel, ízléssel, kultúrával, civilizációval. Nem túlzó modern ő, nem is modern. Túlzó erő, túlzó valaki, túlzó egyéniség. Tahitiban nem csak a vadakkal civakodott. Lapot csinált, írott lapot. Megjelent vagy húsz példányban talán. Őrülten támadta a lapban a kormányzót, a kormányzóság tisztikarát. Sajtópört is kapott az írott lapért, el is ítélték. Neki éppen nem lehetett büntetlenül kacérkodnia a civilizáció eszközeivel. Az a Gauguin, akit ma is gyűlölnek, ma sem értenek, aki még sokszor fog meghalni és föltámadni, az igazi Gauguin, mégis a tahiti-i Gauguin. Az ő szeme számára itt rendeltettek a színek.
Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig. Festő művészete persze dekoratív fajta. Mint ahogy ő ezt az egész világot egy ostobán, lármásan fölszerelt színpadnak tarthatta. Hogy rakja a színeit egymás mellé. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere s nemigen lehet neki tanítványa. Mert nagyon külön volt ez az ember. Egy kritikus azt mondja, hogy a nagy, velencei koloristák késői fia. Az bizonyos, hogy imádta és értette a színeket. Egy megnemesítése a dekoratív fajtának az ő művészete. Hogy ő mit tartott a maga zsenijéről? Néha olyan nagynak hitte magát, hogy maga is megijedt. Néha eltévedtnek, mázolónak.
A Temps, a Figaro, az úgynevezett nagy lapok kritikusai ma is úgy püfölik, mintha élne. És hányan nézték mellettem nevetve a képeit. De vannak fanatikusai. S akiknek falain Gauguin-képek vannak, azok tudják, hogy kicsoda. Ez talán egyelőre elég is egy többszörös halottnak, aki hadilábon élt velünk, a mi életünkkel, a sablonnal, erkölccsel mindig. S a modernséggel is. A modernek problémái őt sohse érdekelték. Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott. A fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.
Budapesti Napló 1906. november 21.
Ady Endre
Párizs visszakívánja az utálatos, csúnya, vén, szigorú Anasztáziát. Ilyesmit is csak Párizsnak szabad akarni: hogy állítsák vissza a cenzúrát. Írók és színházi emberek most már komolyan megijedtek a színpadi mocsoktól. Azt mondják, inkább legyen cenzúra, mintsem a disznóság elnyeljen minden írói törekvést. Csak az nem jut eszébe Párizsban sem valakinek, hogy a színpadé az eredendő bűn. No mindegy, nézzük mi is úgy a dolgot, mintha a színpad szent valami volna. Tehát arról van szó, hogy Franciaország visszanyerje a cenzúrát.
Így mulat az emberiség: mindig el-eltörül valamit, hogy azután küzdhessen a visszaállításáért. Most Párizsban a cenzúra van soron: vissza kell állítani az ízlés és erkölcs nevében. Mert kezdenek nagyon hódítani azok a színpadi művek, melyekért otthon nálunk bolondul a Vígszínház publikuma. Tetszik ugy-e érteni, milyen művekről van szó? Azokról, amelyek a legegyszerűbb és legbanálisabb emberi cselekedetet cifrázzák és állatiasítják. Hogy erről az igen elterjedt emberi cselekedetről ne lehessen írni, azt senki se mondja. De hogy erről durván komédiáznak s hogy festékes arccal, röhögtető szándékkal beszélnek róla, ez szemtelenség. Mint a szellemes Harduin mondja: némely embereknek nem adatott meg az elmésség adománya, tehát disznókodnak. Ugyanő azt tanácsolja, hogy az obszcén színházak függesszenek ki valami cégért. Olyasvalamit, amit vidéki városokban szokás némely éjjeli mulatóhelyekre. Ez tudatná a publikummal, hogy az illető színház darabjai nem az üdvözülés vagy a római limesek kérdését bolygatják. De akkor bemenne-e a publikum, mely öntudatlanul is nagyon helyesen úgy állapította meg, hogy ha színpad, legyen színpad s ne bántsa a komoly kérdéseket, amire nem való. És az is más kérdés, hogy a cenzúra megállna-e az ízlésszempontoknál.
Van elég béklyója a mai embernek. Szabad-e a béklyókat csak azért szaporítani, hogy a szekszuális ügyeket frivolul ne tárgyalja a színpad?
Más társadalmakról nem szólunk most, de Franciaországnak igaza van. A híres, szerelmes, frivol ország megijedt attól, hogy milyen sterilis egy félszázad óta Franciaországban a szerelem. Nemsokára már néptelenedni fog szegény Gallia s bizony itt most rettenetesen komoly dolog az, amit hirtelenében nem is tudunk helyesen megnevezni. Mondjuk: a puerikultúra. Hogy Franciaországban még a cenzúrát is visszaállítanák talán a színpadi disznóságok ellen, érthető. Természetes dolog ez egy megriadt s ambiciózus nagy társadalomban. Hiszen komoly cikkeket olvasunk egy kísérleti, embertenyésztő intézet fölállításáról. Ez nem tréfa és nem disznóság, de tudományos gondolat. Szóval Franciaország megsokallta, hogy polgárai és polgárnői ledér mulatságként kezeljék a szerelmet. Persze az más kérdés, hogy ha majd csak morális darabok kerülnek a színpadra, nemesebb lesz-e a színpad s - népesedőbb kedvű Franciaország.
(Párizs, november 18.)
Budapesti Napló 1906. november 22.
A. E.
I.
Boni de Castellane
Boni de Castellane gróf, hát úgy maradt, mint az ujjam. Felesége, a milliárdos Gould-leány, pénzt sem ad neki. Neki, aki Franciaország Károlyi Istvánja, Zselénszki Róbertje volt tegnap. Aki kerületében, Basses-Alpes-ban ötszázezer frankot költött egy választásra. Sőt az elvált asszony átadta egy bulvár-lapocskának ex-ura leveleit, amelyekkel a válópör alatt akarta kiengesztelni az asszonyt Castellane gróf. Minden levelében azt írta, hogy ő meghal. Nem fog tudni élni az asszony, illetve a Gould-milliók nélkül. Mint ahogy nem tudott a parlamentben beszélni, ha Syveton nem csinált neki jóelőre egy beszédet. Ez a Syveton, aki most két éve olyan világraszóló botrányt okozott rejtelmes öngyilkosságával, volt a Castellane gróf titkárja. Syveton is klerikális képviselő volt s szélhámos, mint Boni de Castellane. Csak az esze volt több, csak szegény volt és nem gróf. De Syvetonnak, mikor kiderült róla, hogy - Gyürky Ödön, meg kellett ölnie magát. Boni de Castellane-nak esze ágában sincs meghalni, holott ezt egy halomnyi levélben fogadta és ígérte. A titkárnak el kellett pusztulnia a föld színéről. A gazdának, aki gróf, szabad élnie s reménykednie egy új milliomos partiban. A Gyürky Ödönök és Syvetonok modern vazallusok, akik harcba mennek és elesnek a grófjaikért. Boni de Castellane gróf pedig fog még dörögni a francia parlamentben az erkölcstelen radikalizmus ellen.
II.
Szent Adolphe Retté
A Szent Lélek megint Párizsban járt az írók között s ezúttal Adolphe Rettén volt a sor. Adolphe Retté jó poéta volt, forradalmár poéta. Most pedig bejelentette, hogy visszatér az Egyház kebelére. Jó fiú lesz ezután, jámbor és erkölcsös verseket fog írni. Huysmans, Tailhade, Retté és még egy sereg ilyen megtért író. Csak a legújabbak között és Verlaine óta. De valamennyinél könnyű kikutatni a pünkösdi titkot. Tailhade például, mióta párbajban megbénult s egyszer lábát és fél szemét hagyta egy verekedésnél. Szent Verlaine-nél, a vén beteg, isteni szatírnál, hírhedt előzményei voltak a Szent Lélek kitöltetésének. Lelki vagy testi bénaság téríti az Egyházhoz a francia forradalmár írókat. S az irodalmi kávéházakban kacagnak a kócos fiatalok, ha egy-egy megtérés hírét hallják. Csak a súlyosabbja érez egy pillanatig halálos hideget a szívében. Óh jaj, mindnyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk és istenfélők leszünk. Mint most, legújabban szent Adolphe Retté.
III.
Otero és Magdolna
Otero, a hírhedt Otero férjhez megy és a Madeleine-templomban lesz az esküvő. Az az abbé, akinek parókiájához tartozik, szívesen megáldja a frigyet. Ezt ki is jelentette már egy újságírónak, aki megkérdezte. Végre is Magdolna templomában illik örülni egy új Magdolnának. De van az abbé úr irgalmasságának más oka is. Egész világ tudja, hogy Franciaországban a nyugalomba vonult Oterók vallásos és templomi célokra mennyit áldoznak. Ezek a Magdolnák minden nap gyónnak s a szerzett vagyonból minden nap készpénzzel veszik meg a bűnbánat üdvét. És mivel nehéz sor vár Franciaországban a plébániákra, ugyancsak nagy érdekek kívánják, hogy a Magdolnák sok pénzt szerezzenek és vezekeljenek.
(Párizs, november 26.)
Budapesti Napló 1906. november 29.
A. E.
Párizs, ez a mindenkit ölelő, omnibusz-szívű Párizs, háborút üzent az idegeneknek. Ezúttal nem Sem fiaira haragszik ez a kacér és ideges Kozmopolisz. Csak egy-két Drumont óbégat már és óbégat még átkot Titusz császárra, hogy miért bolygatta meg egykoron a Jeruzsálem nevű méhkast. A Dreyfus-üggyel talán véglegesen kitombolta magát Franciaországban az antiszemitizmus. Új és más zsidókat követelt az örök, babonás, bestiális, társadalmi étvágy. S aligha találná ki valaki: a görögökre haragszik ez idő szerint legfenekedőbben Párizs.
Már szálló ige, hogy Párizst ellepik a Balkánok rasztái. Az európai és amerikai Balkánoké, mert nem egy Balkán van. A latin Amerika, Portugália, Oroszország, Levante vannak olyan Balkánok, mint az igazi. De a legnagyobb veszedelem, a legszennyesebb kalandorinvázió mégis az igazi Balkán felől jön. Görög, oláh, macedón és levantei raszták azok, akikre Párizs dühöng. Ha például György királyt egyre hidegebben vendégeli alkalomadtán Franciaország, hát ezt görögjeitől kérje számon György király.
Binet-Valmer, egy fiatal francia író, regényt, szenvedélyes, izgató regényt írt a görög veszedelemről. Azt írja, hogy Párizs az új Athén, úgy járt, mint Krisztus előtt négy századdal a régi Athén. A régi Athént is ellepték lassanként a szerencselovagok ezrei. Ezeknek nem volt közük Athén szent múltjához. Nem szereztek polgárjogot, nem katonáskodtak, de őrültül parazitáskodtak és zsebeltek. Így fészkelték be magukat Párizsban a balkáni idegenek. Már-már egészen az övék Párizs és a Riviéra, melynek gyanús, téli arisztokráciáját rasztokráciának keresztelte el a Temps egyik szellemes krónikása.
És ez valóság; Párizs leghangosabb szereplői már nevükkel elárulják a Balkánok egyik-másikát. Börzében, sajtóban, irodalomban, művészetben ott vannak a görögök, akiknek nem muszáj azonban okvetlenül görögöknek lenni. Oláhok, levanteiek, portugálok, délolaszok, mexikóiak, argentinaiak. És ezeknek nem az apróbb fajtájuk, az Alfonz-fajta, a legveszedelmesebb. Hanem az, amelyik belopja magát a Palais-Bourbonba, a Comédie-ba, a Szalonokba. Éhesek, elszántak, kíméletlenek és pokolian furfangosak. Főképpen pedig nem tartja féken őket a hozzátartozás egy nagy, nemes történelmi kultúrához. Ha a Binet-Valmer könyve egy kicsit fiatalos és túlzó is, de indokolt és időszerű könyv. Sok-sok eleven arcra ismer reá belőle az ember. Orosz politikusokra, akik abból élnek, hogy száműzötteknek hazudják magukat. Szmirnai bankárokra, akik minisztereket vásárolnak. Román költőnőkre, portugál álnábobokra, amerikai szélhámos-fölfedezőkre. Még tudós-székben is ülnek görög kalandorok és ami sok, az sok. Párizs keservesen fizet meg azért, hogy az egész világnak tetszik. Általában a kalandoregyéniségek sikereire van úgyis berendezve ez a mai polgári társadalom. És szegény Párizsba éppen a legügyesebb, legéhesebb, legvadabb kalandorok jönnek széles e világból.
No és a görögök éppen, akikért Byron meghalt. Akikért valamikor Európa legjava volt filhellén. Ezekben nyert csak igazán zsidókat a világ. Egyik párizsi revü például arról írt cikket, hogy már Amerikát is ellepik a görög kalandorok. Párizst ellepték, ez bizonyos, ők és másféle görögök, akik között már magyarok is vannak. Minden nagy világváltozás előtt így volt: minden Athénre kalandorok csaptak. Rómának is megvoltak a maga görögjei s megvannak Párizsban[!] És istentelenül rossz már az a társadalom, ahol megjelennek a görögök.
(Párizs, november 28.)
Budapesti Napló 1906. december 2.
A. E.
(Párizsi levél)
Gabriel Syveton az Isten, Család és Tulajdon nemzeti hőse volt Franciaországban. Életéről könyvet kellene íratni minden nyelveken s szétszórni e könyvet sok ezer számban. S valahol inkvizíció folyik a Haza nevében, ez igékkel kellene a bírókhoz szólni:
- Hazafias bírók, emlékezzetek Gabriel Syvetonra.
Két lap, a Matin és a Journal, kaparták ki sírjából a halott Syvetont. Bizonyára engedik békében rothadni, ha barátai nem esztelenkednek. De Syventonból nacionalista hívei okvetlenül Bartha Miklóst akartak csinálni. Szobrot, eleven, dicső-halottat, akinek érc-mása előtt századok múlva is leboruljon a francia hazafi.
Ez a Syveton egyébként, ez a gazember, éppen két évvel ezelőtt ölte meg magát. Rochefort váltig állítja, hogy a hazátlan bitangok tették el láb alól. Elment, ennyi bizonyos s emlékül hagyta - a Syveton-ügyet.
Gyorsabban senki sem hódította meg az életet és Párizst, mint Syveton. Okos és alkalmas időben érkezett a kis, bélpoklos éhségű, vidéki tanár. Déroulede száműzetésben s vezetőre van szüksége a nacionalista urak kopófalkájának. A Dreyfus-pörben még olyan erős a nacionalizmus esélye, hogy akár előleget szedhet rá s szed is.
Garabonciás diákként jön s Messiásnak teszik meg. Polónyi Géza kismiska lett volna, mikor a nagy Gábriel az Isten, Család és Tulajdon védelméről beszélt. Még a nemes és naiv Jules Lemaitre is Krisztust lát benne. A mágnások úgy becézik, mint nálunk Darányi Nácit. Castellane gróf titkárául fogadja tízezer frank fizetéssel. S mikor Syveton a parlamentben pofonüti az öreg, radikális hadügyminisztert, Andrét, Castellane gróf fölemeli a fizetését.
Püspökök, mágnások, apáca-féltő öreg milliomosnők, szerzetesvédő bigottak, hatalomra éhes tábornokok, valláserkölcsi alapon álló írók, munkás-gyűlölő gyárosok, a szocializmustól balgatagon rettegő kispolgárok, az "éljenahazá"-tól megrészegült utcai tömegek kedvence ő, Párizs új, sárkány-ölő Szent György-lovagja, a francia Ugron Gábor vagy még több.
Jules Lemaitre-rel és Louis Dausset-vel megcsinálják a hazafiak Ligáját, a francia tulipán-szövetséget. Ekkor van Syveton a csúcson s ekkor él legpompásabban. Közben megházasodott, elvett egy módos belga özvegyasszonyt, akinek egy kis leánykája van. Hát mire lett volna jó a francia Tulipán-szövetség? Syveton harmincötezer frankot keresett évenként s háromszázötvenezret költött.
Ez az ember: állat volt a legcsúnyább fajtából. Talán egy kicsit beteg is, de minden ocsmányságra képes. A Matin, a Journal hivatalos adatokat közölnek a Syveton-bűnpörből. Annyira hivatalosak, hogy a bíróság megindította ellenük az eljárást, hivatalos titok megsértése miatt. Francia lapok megtehetik, mi századrészét nem írhatnók le Syveton bűnös és perverz cselekedeteinek. Vén dúsgazdag asszonyokat, mint Lebaudy asszony, s nagyon sokat beteges hajlamaikban lesett meg s használt ki. Pumpolt mindenütt hazafias célra s szocialistaellenes propagandára. És közben tizenhárom éves mostohaleányát megrontotta. Családi fészkét bepiszkolta. Egy-egy perverz vágyára vagyonokat költ s ezért embereket áldoz föl, ha kell. Párizs képviselője s a hazafiak bálványa. Mikor azután az Isten, Haza, Család és Tulajdon hőséről már-már minden kiderül, megöli magát. Az istentelen, a Hazából seftelő, a Sodoma-bűnű családrontó, a tolvaj.
Ezeket látjuk a Matin és Journal leleplezéseiből még világosabban, mint eddig.
S annyi bizonyos, hogy a Jules Lemaitre-ek, a becsületes és naiv hazafiak keserű lélekkel otthagyták a nacionalizmust. S annyi bizonyos, hogy Franciaországban most már véglegesen befellegzett azoknak, akik nagyon tüntetően hazafiak. Hejh, nem ártana, főképpen Magyarországon, plakatíroztatni ez esetet. Ha már a Fejérváryék hazaárulását nem lehet. "Jó emberek, vigyázzatok a hangos hazafiakra". Talán Magyarországon is enyhülne akkor a nagy és hazug hazafiak terrora. Hogy már legyen szabad élniök végre a becsületes, munkás embereknek is. Akik igazán hazafiak s nem azért, hogy leplezzenek valamit.
(Párizs, december 6.)
Budapesti Napló 1906. december 9.
A. E.
A Petit Parisien, Franciaország egyik legelterjedtebb lapja, amely naponkint egy és negyed millió példányban jelenik meg, arra a kérdésre kért feleletet olvasóitól, ki volt a legnagyobb francia. A kérdésre több mint két millió válasz érkezett a szerkesztőséghez, amely az eredményt most teszi közzé. Eszerint a legtöbb szavazatot, 424.201-et Pasteur kapta, utána a franciák régi nagy kedvence Victor Hugo következik 409.673, majd a sima, fényes politikus Gambetta 407.814, negyedik helyen Napóleon 381.153, utána Thiers 272.642 és Lazare Carnot, a nagy forradalom erélyes technikusa 270.418 szavazattal.
Játék csupán ez a leszavaztatása a francia olvasóközönségnek, de érdekes és tanulságos az eredménye. A franciák lázas érdeklődéssel lesik a naponkint közzétett eredményeket, amelyekből az egész kultúrvilág örvendetes nagy átalakulásáról, a lelkek forradalmáról szerez tudomást. A gloire-imádó, a harci dicsőségért rajongó francia nép a legnagyobb fiának a tudós Pasteurt tartja, az emberiségnek ezt a jóltevőjét, míg Napóleon, a Nagy Napóleon már a negyedik helyre szorult.
Micsoda változása ez az időknek és micsoda gyökeres átalakulás az érzések és gondolatok világában! A nép céltudatos fölvilágosodása ledöntögette a régi bálványokat és győzelmesen halad előre a második nagy francia forradalom, amely a lelkeket szabadítja föl az elavult babona béklyóiból. Pasteur, Victor Hugo megelőzték Gambettát és Napóleont, a tudomány és művészet leverték a vér és vas imádatát.
Budapesti Napló 1906. december 13.
Siessünk költőkről írni, mielőtt Apponyi Albert költészeti felügyelőknek nevezné ki Endrődi Sándort, Szabolcskát vagy Bárd Miklóst. Siessünk, mert a piktorok már soron vannak: Apponyi elhelyezi őket Szabolcsban, Csíkban, Árvában. Tulipán-országban kész az új jelszó: vissza kell tartani az átkos külföldtől, főképpen Nyugattól, a honi művészeket. "Kedves, magyar juhok, maradjatok szépen a karámban, a magyar karámban. Hízott juhot, valóságosat, és gyapjút, csak a magyar agrárius nagyuraknak szabad külföldre szállítani." Ezer és egy szerencse, hogy Hunniában ezidőszerint a kutya sem tiszteli meg valamennyi lábával a versíró urakat. Szóval a magyar poéták még szabad emberek, ha nincsenek elcsukva, mint olykor Csizmadia Sándor. Mivel úgy sem érdekel ez otthon, Magyarországon, senkit, miért ne beszélnőnk Victor Hugo és Verlaine nagy pöréről?
Ez a Párizs, ez a bolond Párizs, ennek mindenre van ideje. Most Marokkó, Berlin, Róma vennék el minden más nációnak az érdeklődő kedvét. És itt, Franciaországban, a szocialisták sem amolyan játszó kedvű, pajkos diákok, mint másutt. Franciaországnak öt éven belül, mondjuk tíz éven belül, szűz, való, szocialista kormánya lesz. S ma Párizs komolyan kiváncsi arra, hogy Fernand Gregh és Vielé-Griffin mit végeznek? Magyarországon a vezércikk az újságokban arra van kigondolva, hogy a világ ügyét-baját eligazítsa. S bár a magyar vezércikk ellenére sokat változott csak mostanában is már a világ arculatja, Ábrányi Kornélnak van igaza. Miért ne igazítsa a világnak ő sorsát a magyar vezércikk? Holott, ha nem igazítaná, akkor is írnának magyar vezércikkeket s akkor is kellene valaminek történni.
Franciaországban pedig szertelenül is büdösen [!] nyugodtan nem így csinálják a dolgot. Vezércikkeket írnak, igen komoly napokban, poéták béka-egér harcáról, mivel errefelé még ma is komolyan veszik a poétákat. S egy jó poéta, egy valaki, itt ma is szinte több, mint Brisson, sőt Justh Gyula. Ezek furcsa s otthon igazán érthetetlen dolgok, beszéljünk hát végre a poétákról. De még nem: Napóleon századának bús tanúságát írjuk előbb ide. Ez a nevezetes század Napóleonnal kezdte s Nietzschével végezte szépen és stílusosan. Közben azonban mégis csak Franciaország igazította a világot s megszülte, illő távolságban egymástól Victor Hugót és Verlaine-t.
Victor Hugo és Verlaine, mégis csak ők voltak a két legelső ember mostanában. Comte, Darwin, Kant, Spencer s valamennyi szigorú nagyja a múlt századnak: mások. Talán ostobán és helytelenül, de valóban, poétái által szólja el még ma is magát a korszak, minden korszak. Pláne ott, ahol a versnek forró múltja van, mint Franciaországban, mely Horatiussal tart rokonságot s még tovább megy: Párizsát az új Athénnek tartja.
Vielé-Griffin és Fernand Gregh kicsi emberek s vitájuk, háborújok minden más országban operett-téma volna. Itt, Franciaországban, itt Párizsban nem az, és százszor nem az, mert itt vers és művészet nem hivalkodás és nem luxus, hanem levegő. Vielé-Griffin a szimbolisták ügyvédje. Fernand Gregh a humanista költő-iskoláé. Egyetlen ország és kultúra a világon a francia, hol szabad az ilyen harc. Egy kis bátorsággal azt mondhatnók, hogy itt az izmos, vaskos, munkás középszerűségre nagyobb szükség van, mint a zsenire. Itt tehát szabad költő-iskolákat is csinálni s szabad veszekedni táncmesterek módjára arról, hogy milyen legyen a jövő vers.
Nekünk pedig, Párizs megtűrt és édesen borongó vendégeinek, szabad meglátnunk, hogy ím még mindig Victor Hugo és Verlaine birkóznak.
Mert hát kik is ők: a dölyfös francia Jupiter s az isteni faun? Típusai annak a kétféle kiválóságnak, mely örök: a hasonlóságénak és a differenciáltságénak. Victor Hugo fajsúlya ugyanaz volt, mint Jersey-szigetbeli magyar társáé, például a Teleki Sándoré. Ő, Victor Hugo, részeg volt korának politikai eszméitől s csak éppen ereje, impulziója s szótára volt nagyobb, mint egy romantikus, forradalmár kereskedő-segédé. Őt az emberi és tömegi hasonlóságok űzték, lelkesítették és forralták s nem volt egy hangja, mely ne lett volna a Montmartre békés szatócsáé is.
Verlaine-nél megfordult a század és a század embere. Verlaine már az ember volt, az ember, a differenciálódott, a gyalázatosan őszinte ember. Victor Hugónak testvére lehetett III. Napóleontól az utolsó krími tatárig bárki. Verlaine testvére már csak a differenciálódott, a nagyon elszánt, a magát veséjéig ismerő és analizáló, új ember lehetett. Az, akit nem kap el a tömeg s aki a világot nem a népgyűlésekről, de a szörnyű, önmagát vizsgáló, mély, individuális lelki órákból ismeri. Ez nem meghódolás annak az iskolának, melynek nálunk talán Diner-Dénes József volna az atyamestere. Ám mégis Verlaine-en már érzik, hogy önbűnös lelke mindazok helyett sír, kiket elnyomorított egy hitvány, hazug és hóhér társadalom. Nem lehet azt számmal kifejezni, mennyivel több és emberibb a minden bűnünkben és erényünkben közös Verlaine, mint a minden bűnünkkel és erényünkkel olcsón és rendesen hivalkodó Victor Hugo.
Azért érdekes a Vielé-Griffin és Fernand Gregh harca, mert ez a Hugo és Verlaine harca. Annyival szebb ez a harc, mert ez a Fernand Gregh semmi egyebet sem tud csinálni, mint átírja, popularizálja a Verlaine verseit. S ezt éppen olyan büntetlenül teheti, mint például Magyarországon Kossuth Ferenc teszi a politikában Kossuth Lajos elveivel.
Azt mondja Fernand Gregh, hogy a poézisnak nem szabad a háborgó, haladó, nagyszerű életet negligálnia. Oh kis impotensek, de jó is nektek ez a mi korunk, ahol Magyarországon kívül minden országok társadalma megújulni akar. De a poéta se tegyen mást, mint amit Jaurès, Guesde, Bebel, Bokányi és Weltner akarnak? Akkor menjen el népgyűlési vagy szakszervezeti jegyzőnek. És akkor új Victor Hugo lehet mindenki, aki Marxot nem szidja s az általános titkos választói jog alapján faragja a verseit. Óh, csak egyébként már itt tartanónk Magyarországon, ahol a régi perzsa költőkénél is hátulsóbb dolgokat visszhangoz és hirdet a megtűrt poézis.
Költők pedig azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton és zsargonon. Költő az, aki nem disznótorokról hozza a világnézletét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor. De úgy, hogy különbözzék mindenki mástól, Somogyi Aladártól, Lengyel Zoltántól éppen úgy, mint Lampérth Gézától és Sajó Sándortól.
Nehezen, fájón, de mégis egy reakcionárius írótól írunk ide végül valamit. Barrès dicsőíti egyik könyvében az ént, az egyént. Ez minden, ez a legtöbb: az egyéniség, a belső, delikát és szigorú egyéniség. Ezután rögtön a publikum erudíciója következik. Az igazi egyéniséget úgy, ahogy ő érzi és akarja, úgyse értik meg sehol. De legalább kevesebb legyen azoknak a száma, akik - egészen félreértik. Egy pompás kultúrában, nagy és válogató publikum előtt még Szabolcska Mihály is lehetne nagy költő. Frissonokat, különös vadságokat s nem tudom én mit fedeznénk föl ez idő szerint együgyű verseiben. Kell-e, szabad-e ilyen dolgokról mesélni Magyarországon, ahol a nyomtatott betűt nagyobb ellenségnek tekintik, mint Perzsiában? Talán bűn, talán kár, de egy dolog bizonyos: Magyarországon adják legkönnyebben az írói türelmi bárcát. Festőkről még esik szó, sőt festőket még meg is rendszabályoznak. De már írni minden boldogtalannak szabad s az írók jó kilencven percentjének ködös és opálos fogalma sincs arról, ami a mai embert kormányozza. Lehet, hogy ők erről nem tehetnek. Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Meg kell háborodnia az embernek, ha megkísérti, hogy kultúrtársadalmak életét Magyarországéval hasonlítsa össze.
(Párizs, december hava).
Budapesti Napló 1906. december 18.
Ady Endre
(Párizsi jegyzetek)
I.
Rendőr a templomban
A St. Sulpice-templomban hajnali misére gyűl a nép. S ez a nép alig harminc ember, holott azt kellene most megmutatni, hogy Franciaország Rómának ad igazat. S a csöndes, misztikus templomba íme dölyfösen, de illedelmesen belép a rendőr Franciaország nevében. Másfélezer esztendő óta e földön mindenki tudja, hogy a mise - mise. Ez a rendőr most azt mondja, hogy itt most népgyűlés van. Népgyűlés, amelyet nem jelentettek be. S a rendőr előveszi a ceruzáját s írja:
"Egy komédiás-ruhás férfiú halkan motyogott az egybegyűltek előtt. Különféle s nem mindig érthető szavakat mondott. Ilyeneket például: Dominus vobiscum, Ite missa est stb. A hallgatókat nem izgatta föl láthatóan a komédiás-ruhás férfiú beszéde. Egy óráig tartott körülbelül a törvénytelen gyülekezés."
E rémítő jegyzetekből hivatalos rendőri jelentést csinált a tudatlan vagy nagyon is tudatos rendőr. S ő, a jámbor, nem is sejtette, hogy mit mível. Rendőri jelentés egy miséről. Talán pontot se tett a végére a nem nagyon írástudó rendőr. S mégis egy világ halt meg a St. Sulpice-templomban.
II.
A pápa és a börze
Montagninit, a pápa kiutasított követét, legjobban a Rothschild-bank sajnálja. A Monseigneur nemcsak azért volt itt, hogy a francia katolikusok lelkét megmentse. De játszott a börzén a pápa megbízásából s a Rothschild-bank közvetítésével. Mivel X. Piusnak már elfogyott az a félmilliója, amit a lutheránus Vilmos császártól kapott. Senki itt Franciaországban, ahol a midinette-ek is játszanak a börzén, ezért nem haragszik. De azt sokan furcsállják, hogy a pápa éppen akkor játszott baisse-re, mikor engesztelhetetlen választ küldött Franciaországba. Még a legkatolikusabb francia kispolgár is háborog a pápa ellen. Hogy lehet a csalhatatlan X. Pius ilyen rossz üzletember? Hát komolyan hitte, hogy az ő üzenete fölforgatja Franciaországot s minden francia papír hanyatlani fog? Ez olyan ügyetlenség, amit a legvadabb klerikálisok se tudnak menteni. Mert elvesztheti valaki a lelki üdvösségét, de ezt könnyen vissza is szerezheti. De, hogy a pénzét vesztegesse valaki olyan könnyen, mint ő szentsége: ez sok. S gúnyosan száll Szent Péter utódja felé a párizsi esprit:
- Öreg, öreg, a börze nem - mennyország.
III.
A hős papok
A nacionalista és klerikális sajtó hivalkodik, hogy vannak még hős papok. Hősök, akik mártírok nem lehetnek az Állam ravaszságából. Ezek a hős papok egyre hirdetik, hogy nem ijednek meg a bilincsektől. Egészen bizonyosak tudniillik, hogy bilincseket nem raknak rájuk. De attól igenis félnek, hogy be kell rukkolniok katonáknak. S szörnyű igazságokat mondanak a militarizmus ellen. A militarizmus ellen, melynek mindenütt az egyház a szószólója. Mert nem jó volna a főtisztelendő uraknak Marokkóban például, ha kell, hősködni. Kényelmesebb dolog ez az oltár mellett s a jámbor hívők hatalmas alamizsna-pénzéből. Hervé, az antimilitarista szocialista vezér ujjonghat. Ime, onnan kapott segítséget, ahonnan a segítséget nem is várta.
(Párizs, december 15.)
Budapesti Napló 1906. december 19.
A. E.
81. KÁLVINISTÁK ÉS SZOCIALIZMUS
Genf pápájáról, a nagy reformátorról, francia gondolkozók sokat írnak mostanában. Kálvin János olyan aktuális nagysága a mának, hogy még tüntetnek is ellene. Servet Mihály szobrát egyenesen Kálvin híveinek bosszantására állítják föl Párizsban. Így válaszolnak a klerikálisok a La Barre-szobor emelőinek. A francia Kálvin-irodalom is több hízelgő vagy maró ópusszal gazdagodott. Az Egyház és Állam leszámoló harca csak a kisebb oka talán ennek, Kálvint, a latin race Lutherjét, a szocializmus harsonájával lármázzák föl sűrűen a sírjából. Tudni akarják, hogy Genf pápája mutat-e valamerre csont-ujjával. Mert itt van az új forradalom, az új reformáció, az új világválság. Luther, Kálvin s a többiek csak megfoltozták a társadalmi ember viseltes lelkét. S ime most merő-új lelket akar magának az ember. Csak Róma pápájának volna ehhez szava? Genf pápájának, az élő pápa-múmiánál elevenebb halottnak mindegy?
Szomorúan érdekes, hogy ezt is Franciaországnak kell megkérdeznie. Pedig Kálvin francia híveinek száma a névlegesekkel együtt is csak maroknyi. Magyarországon ez százszor nagyobb s ezerszer égetőbb kérdés tízezer okból. Franciaország már jóformán el is döntötte ami a problémából az övé. A hivatalos református Egyháztól itt sem követelhette senki, hogy ne legyen - Egyház. De minden radikalizmusnak vezéreket adott a francia református társadalom. Guesde, a francia szocialisták vezére egy kálvinista pap fia. Szocialisták, radikálisok, szabadgondolkozók és szabadkőmívesek között kálvinista születésűek vezérkednek. S a hívő kálvinisták is hangosan hirdetik, hogy a szocializmussal ki kell békülnie Kálvin egyházának. Azt a Kálvint kell követni, aki Seneca tanítványa volt, aki szabadságért s világosságért ostromolta Rómát. És nem azt a Kálvint, aki maga is pápának csapott föl s aki Servet Mihályt megégette.
Nemcsak Kálvin egyházának, de az emberiség ügyének is veszedelme volna, ha a protestantizmus elfeledné, hogy anyja: az Élet volt. Bölcsője: szabadság és igazság. Csak rajongók remélik a dogmatikus vallások gyors múlását. Ha Kálvin hívei és a protestánsok elfordulnak anyjuktól, az Élettől, fölfalja őket Róma. Mert az Életnek született egy igértebb és kedvesebb gyermeke. Franciaországban kálvinista teológusok is ilyennek látják a helyzetet. Vagy kibékül a protestantizmus újabb és hatalmasabb testvérével, a szocializmussal vagy elpusztul. És ezért fájdalmasan nehéz kérdése ez a haladás ügyének is. Mert Róma, sajnos, ebbe sem fog belepusztulni. Kősziklánál is erősebb alapra épült a klerikalizmus: az emberi butaság végtelenségére. Rómának dogmája a vak engedelmesség s Róma tud alkalmazkodni, ravaszkodni. Vesztes tehát csak a lelkiismereti szabadság indulójával indult protestantizmus lehet. Holott még a kérlelhetetlen ateista is inkább a protestantizmust választja, ha csak Róma és a protestantizmus [között] választhat. S a haladás ügyének sem közömbös a választás. Nem közömbös, hogy Kálvin utódai és hívei észreveszik-e, hogy a szocializmus törvényes utódja a protestantizmusnak. Békülnie szabad csak vele az öregebb testvérnek, háborúskodni nem.
És jól dolgozhatott Erdélyben a pápistás pietizmus, ha Erdély püspöke, Bartók püspök még a szociális tevékenységről is úgy beszél, mint egy gyermek, aki ördögöket lát a sötétben. Micsoda más szellemű volt Erdélyben a kálvinizmus még csak húsz évvel ezelőtt is. Szinte azt mondhatnók: a reform-protestantizmus egyetlen fészke volt Erdély az egész világon, ahol komolyan vették ezeket az igéket: világosság, szabadság, haladás. Még Szász Domokos sem mert volna olyan nyilatkozatot tenni, mint a Bartóké, mely illenék egy buta kalábriai olasz baráthoz, de nem Erdély első püspökéhez. Erdélyéhez, melyet valaha a lelkiismereti szabadság klasszikus földjének címeztek. Ma talán már Pápa, Debrecen és Sárospatak is szabadabb szellemű, mint Kolozsvár. Azt hiszik Bartókék, hogy így lehet Mailáthtal bírkózni. Szörnyűségesen csalódnak: protestantizmus és reakció - élet és halál. Csak új áramlatokhoz szabad szegődnie Kálvin egyházának, ez a lényege. A szabadság és a folytonos újítás. Franciaország példája is ezt üzeni haza.
Vigyázzon Kálvin magyar egyháza, hogy a szocializmussal szemben vett harci pózban nehogy éppen ő lakoljon azért a Kálvinért, aki Servet Mihályt megégette. Servet Mihály bízott a protestáns toleranciában. Ha Olaszországba szökik, a pápa teszi rá a kezét, ha Franciaországba, a vienne-iérsek. És szörnyűbb sors sehol se érhette volna, mint éppen Genfben érte. Nehogy azért a bűnért a magyar Kálvin egyháznak kelljen hasonlóan lakolnia. Róma számít ám arra, s ezt is Franciaországban figyelték meg éppen, hogy a szocializmustól megriadt protestánsok az ő kitátott, feneketlen, sötét torkába ugranak.
(Párizs, december 16.)
Budapesti Napló 1906. december 20.
Kálvinista magyar
(Párizsi levél)
Franciaországban él egy derék ember: Piot nevű. Szenátor és francia, de magyar mágnás is lehetne az eszével. Ő is csak annyit lát, mint egy mai gróf Széchenyi. Sztrájkolnak az anyák. Talán a maguk titkos módján az apák is. Ennyit látnak ők: Piot és Széchenyi. Hogy Baranyában és Alpes Maritimes-ben nem szülnek elég gyermeket. Pedig a gyermek szükséges ugy-e? Többnyire gyermekből lesz a felnőtt ember. Franciaországban őrült kivándorlás sincs. És mégis fogy, már nemsokára fogy a lakosság. Magyarországon dupla a baj. Az egyke még csak világra jön sok könyörgésre. De ha nem vigyázunk reá, elmegy Amerikába.
Tűzzünk ki prémiumot talán? Piot szenátornak körülbelül ez az eszméje. Széchenyi, a magyar Piot, sem mond okosabbat. Pedig Széchenyi tovább mehetne egy lépéssel. Ő magyar mágnás. A magyar mágnások szerint Magyarországon a lótenyésztést a verseny és a totalizatőr emelték magasra. Ha ez igaz s ha már egy magyar főúr fölcsap szociológusnak, miért nem mondja ki, ami a szívén fekszik? Hogy tegyünk próbát a magyar anyáknál is a totalizatőrrel?
Mennyivel okosabb ember Piot szenátornál és Széchenyi grófnál - Csányi képviselő úr. Ő baranyai őszinteséggel kimondta egyszerre azt, amire egy egész irodalom kellett Franciaországban. Hát miért szüljön a baranyai asszony? Hogy bérest adjon a Frigyes főherceg uradalmának, vagy Sárit a budapesti aszfaltnak? És miért nincs tizenkét gyermeke gróf Csekonicsnak? Miért szaporítson éppen a szegény ember?
Franciaországban ma már éppen olyan becsületesen beszélnek erről a kérdésről, mint a közélelmezés ügyéről. Gyermek kell? Adjatok hozzá vagyont és igazságosságot. Ha ezt nem teszitek, akkor ne zaklassatok bennünket, nyomorultakat. Kérjétek számon a meg nem született francia gyermeket a Lebaudyaktól, a Rothschildoktól, az Uzes hercegektől. Akiké a jómód, azok gondoskodjanak a nemzeti népesedésről. Micsoda kegyetlenség ugratni a szegény embert, hogy szapora legyen. Tessék megnősülni a kalocsai érseknek és a váradi püspöknek. És tessék nekik húsz, törvényes gyermekig meg nem állni: ők tehetik. S ha ez igaz Franciaországban, nem ezerszer igazabb Magyarországon? Ott, ahol pár ezer emberé az ország, hatalom és dicsőség?
Bretagne-ban s másutt ezelőtt két évvel találtak szörnyen népes családokat. Piot szenátor apostolkodása néhány könnyelmű újságírót lépre vitt. Írták is ezek a lelkes cikkeket. Csak állami kedvezés kell s a paraszt úgy fog szaporodni, mint a patkány. A parasztnak azonban általában több esze van, mint az úrnak. Az újságírók például vallattak egy tizenöt gyermekes parasztot Normandiában. Pénzt is adtak neki, tehát beszédes lett a paraszt:
- Hiszen nem is rajtunk múlott, hogy csak tizenöt van.
- Igazán? Pompás. Hogy hogy?
- Későn tudtuk meg, hogy lehet ez ellen tenni. Bár már a harmadiknál tudtuk volna.
Egy dunántúli kálvinista pap komolyan bizonyítgatta nemrégiben, hogy dunántúli magyar a franciáktól tanulta meg az egykét. Mert a Dunántúlon franciák jártak. Mi, akik ismerjük a magyar falut, csodálkozunk. Hát Hajdúban, Szilágyban és Háromszékben? A tudományt mindenütt megtanulta a magyar paraszt. Megtanította reá sokszázados kegyetlen sorsa. Egyébként pedig Bukov[in]ában, Moldvában még talán ma is élnek olyan szokású parasztok, akik magukból az első gyermek után eunuchot csinálnak. Ezt csak nem tanulták a franciáktól. Szegény Franciaországnak sok vádat kell elviselnie azért, mert a társadalmi evolúciót minden csínjával-bínjával az ő finom nemes társadalmi szerkezetén lehetett s lehet legjobban obszerválni.
Igazi, föltétlen demokrácia és igazságosság: majd jönni fognak azok a gyermekek, akik most nem akarnak jönni. Addig pedig tessék számonkérni azoktól a nemszaporodást, akiké vagyon, rang, nyugalom, szépség és dicsőség. Piot szenátor és Széchenyi gróf egyszerűen mulatságosak, mert ők jó emberek. A fáraók sokkal emberibb emberek voltak. Rabszolgáiktól követelték a szaporaságot, de el is tartották őket.
(Párizs, december 17.)
Budapesti Napló 1906. december 21.
A. E.
(Párizsi levél)
Franciaország be fogja hozni a cím-adót s ez némiképpen fáj - a demokráciának. Azt állítják sokan, hogy a cím-adó valóságos kodifikálása lesz a nemességnek. S ez méltatlan volna a harmadik köztársasághoz s egy kicsit komikus is. Szerencse, hogy nem így van s hogy a kutya-adó sem tette a kutya-világot házi állataink arisztokráciájává. Nyugodt lehet a demokrata Európa: a mai Franciaország nem csinál ostobaságot. Egészen okos gondolat ez a cím-adó s bár ott tartanánk, hogy Magyarország is tervbe vehetné. Valaki megkülönböztető címet kíván az egyszerű nevűek milliói között. Igazolja, hogy ehhez történelmi jussa van neki és főképpen a nevének. Tekintettel a mai társadalom nagyobb felének máról holnapra meg nem változtatható együgyűségére, valaki e címnek hasznát veszi. Megtisztelésben, rangban, anyagiakban, az életet megkönnyítő gőgben, talán karrierben is. Hát ez szomorú, ha ma is így lehet még, de ha így van, hát fizessen az a valaki. Ráfér a francia költségvetésre bizony, melyet deficit fenyeget s egy kis rend sem fog itt ártani.
A nagy forradalom óta sokféleképpen bánt Franciaország az elvénhedt nemesi osztállyal. Volt korszak, amikor nem volt abszolúte szabad cifrázni a nevet. S III. Napóleon idejében viszont mindegyik rezsim nemessége bátran virágzott. A harmadik köztársaság egy darabig bölcs, de nem okos álláspontra helyezkedett. Hogy tudniillik ha valakit mulattat az, hogy például ő gróf, hát hadd mulasson, szegény. Nem volt okos ez az álláspont, mert íme, a névarisztokrácia a tömeg ostoba babonája s a parvenüek ambíciója révén ma is él. A régi, forradalomelőtti, az I. napóleoni, a restaurációs, a III. napóleoni, mind. De legjobban az újabb időben: a pápai nemesség, az idegen, az egzotikus vagy az ön-nemesség.
Kényszerhelyzetben s mert a cím-imádást a tömegből nem lehet egyszerre kiirtani, ezúttal okos módszert választ a köztársaság. Mindegyik francia rezsim névarisztokratája, ha hiteles okmányai vannak s elég pénze van, tovább szórakozhat az ő címerével. Okos, ravasz és ironikus fogás és csak utópisták mondhatják antidemokratikusnak. Sok haszna lesz ennek: először is majdnem egy millió frank évi jövedelem - szociális célokra. Azután a mindenképpen elzüllöttek elesnek a szép címektől s ez már csak az úgynevezett hiteles arisztokráciát is negyedére vagy felére redukálja. Francia állampolgár külföldi nemessége érvénytelen s még adóval sem érvényes. Adieu pápai grófok, olasz hercegi adoptáltak s egyebek. Végül pedig eltűnnek az önmágnások, a raszták, kik az együgyűeket becsapták a címeikkel. A történelmi címet iszonyú szigorúan fogják vizsgálni s az eredmény mégis az lesz, hogy akik címeket viselhetnek, azt csak a pénzükért viselhetik.
Akárki mit mond vagy ír: okos törvény lesz az új francia törvény. A köztársaságnak vannak szomorú tapasztalatai a történelmi babonák szívósságáról. Próbálták már valamikor a Concorde-téren a pénzes adónál radikálisabb módon fogyasztani az arisztokráciát. Meglássa akárki, hogy az okosság, az ironikus ravaszság többet fog érni a tömegek fölvilágosításában s a mindenképpen elnyűtt haszontalan arisztokrácia sterilizálásában. Végre ne felejtsük el, hogy maga a hivatalos francia köztársaság is vétkezett. Majdnem a legutóbbi időkig diplomatáit a cifra nevűek közül választotta. Itt az ideje, hogy államilag, okosan segítsük halálra az úgynevezett nemesi osztályt. Ez osztály írói megrendítő regényeket írnak a régi arisztokrácia agóniájáról: adjunk be szegény, nehezen halóknak egy kis siettető, édes mérget. Ezt teszi Franciaország s ne féltse senki az új törvénytől a demokráciát. Franciaországra sok mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy - Magyarország.
(Párizs. )
Budapesti Napló 1906. december 27.
Diósadi
Talán Belgiojoso hercegnő bizarr szalonjából szökött ki éppen. Már egy óra óta bolyong szűk, szennyes, sötét utcákon Heine Henrik. Decemberi este, csömör, köd, vád, szomorúság s messziről egy bulvár lármája. Hát most itt mindjárt összerogyni egy fintor és egy jaj nélkül. Éjszakai leányok jönnének vagy hajnali munkások és sikoltva botlanának valamibe. "Jaj, jaj, egy ember, egy halott ember, menjünk, jelentsük a rendőrnek." S vinné szapora taliga boldog testünket a hideg Morgue felé. Kicsi rejtelem, apró töprengés, de ismerősök nem jönnének. Azután elássák a hullát: volt és nincs, akit Heine Henriknek hívtak. De, de. Keservesen elmosolyodik: megint komédiázáson csípte magát, íme. Brr, semmi kedve ehhez a póri, csúnya, parfümtelen inkognitó-halálhoz. Ez talán egy Bellinihez volna illő, egy asszonyszívű, álomfaló, nyafogó, babonás muzsikushoz. Nem szebb volna egy bolondabb csoda? Most egyszerre megbénulna az agyunk. Csodálkozó gyermeki vidámsággal megtapogatnók öntagjainkat: élünk. De kik voltunk? Honnan jövünk? Megállítnók e ködös estében az első idegent. "Embertárs, miféle város ez a város? Jók itt az emberek? Szegődtess el engem valahová inasnak: alázatos vagyok, s a lábaim fürgék." A nevem? Nevem nem volna. A hitem? Az volna a hitem, hogy az élet kötelesség, s az inasi pálya szép pálya. Álom? Küzdelem? Nem álmodnék, nem küzdenék, és sohse esnék kétségbe. Fütyörészve mennék el olykor a Villette-be bálozni és nőt keresni. Nagy, egészséges, fehér, buta munkásleányoknak hízelegnék. Szép és tiszta legyen a bőrük, a foguk, ragyogjon a szemük, forró legyen a szájuk. Verseket ne tudjanak, és ne kedveljék a tűnődést. És egyszer írnék egy verset, egyetlent, pompásat. Valami ilyen volna:
"Legyetek áldottak, két szép kurtizán, Élet és Párizs. Óh, Élet, be jó teveled játszani, s óh Párizs, be jó rejtőzködni vidám vadonodban. Élet: szeretője a konokoknak, s Párizs: hazája azoknak, akiknek nincs hazájuk és szerencséjük. Élet és Párizs, engedjetek engem vidáman meghalni."
De most? Hazamenni, s didergő lélekkel melegíteni másokat. Megint írni. Megint keresni valamit, amiben higgyünk. Törni, ütni szúrni magunkat egy kis pulyka-méregért, mert ha már egyszer él az ember, kell, hogy szeressen és haragudjon. De kit szeretek én? Kire haragszom én? Nem szeretek senkit. Nem haragszom senkire. Mit csinálnék, ha most a milói Vénusz libegne minden meghúsosodott gráciájával felém? És szólna: Monsieur Heine, megsajnáltam önt, itt vagyok, élek és ölelek. Nagyon gorombán válaszolnék: "Hagyjon engem békében, madame, menjen a fenébe, vissza a talapzatára."
Nekem semmi sem kell, ami Heine Henrik urat nyugtalanítja. Mit csinálnék, ha szózatot hallanék Damaszkusz felől, s lekiáltana hozzám az Úr: "Heine fiam, te nagyon szerencsétlen flótás vagy, segíteni akarok rajtad. Én Buddha, Mózes és Jézus istene vagyok együtt, szóval ilyen tehetős isten. Ezennel parancsolom, hogy Heine Henrik világa nyomban realizálódjék." Pfuj, az én világom? Sok vámpír, kimérák, nagy álomszörnyek, tréfás kísértetek. Köszönöm, uraim, ez bolond egy világ volna, s én nyomban menekülnék belőle. Hanem ha egy más személyiséget tudnál nekem adni. Erről cseveghetnénk. Egy iparos-segéd Heine, egy sváb paraszt, egy urasági inas.
Mindenesetre pedig megtehetnéd, uram, hogy tíz percnél tovább higgyek valamiben. Ha te akarod, s ha csakugyan vagy valaki, akár a fülbegyónás szentségében. Vagy hitesd el velem, hogy tíz év múlva Németországban már kultúrembernek is lehetni fog élni. Hitesd el, hogy a világ az okosodás útján van. Hogy minden születendő fiúgyermeknek ezután vasból lesz a gerince. Hogy az asszonyok megszépítik az életünket. Hogy verset írni szép mesterség. Hogy a hellén szépség igazi szépség volt, s a szépség, a pogányság még segítene valamit ezen a nyomorult világon. Szóval hitess el velem valami nagy ostobaságot, uram. Ha már akartad, hogy az alkoholt visszautasítsa az én gyönge gyomrom, adj valami tartós részegséget. Főképpen szabadíts meg azoktól, akikkel most élek.
Sötét utcákról még sötétebbekre téved Heine Henrik, s észbe kap. Itt leszúrhatják ám a bolyongót, otthon türelmetlen lehet a nő, a kedves és utálatos háziállat. Próbáljunk kiigazodni. De mitől félünk? Olyan nagy dolog meghalni? Olyan nagy dolog élni? Hogy kacagott ő ma Bellinin, aki úgy fél a haláltól, mint a tyúk a folyóvíztől. Miért fél a rongyos? Valaki hangjegyeket ró, s azt hiszi, hogy rá szüksége van az életnek. Az életnek senkire sincs szüksége. S teljesen mindegy, ha kóbor kutya szaglász körül bennünket az árokban, vagy Belgiojoso hercegnő hajol reánk sírva finom, szellemes, bolond, morbidezzás arcával. Ha tudniillik már halottak vagyunk. De talán akkor is, ha még élünk. Egy Heine Henrik, aki poéta és gondolkozó, féljen a haláltól. No, csak csúnya ez az élet. Ám készüljünk meghalni. Hátha holnap már merjük megcselekedni, mit ma még nem merünk.
- Mit árulsz fiú?
Egy korcsma előtt állott fázva egy gyerek megrakott öllel.
- Virágot és egy furcsa valamit, amit én csináltam.
- A virágot megveszem. De mutasd a furcsa valamit.
A furcsa valami egy pici koporsó volt, nagyon komoly és tréfás játékkoporsó. Ezt is megveszem, határozta el Heine Henrik. Ráíratom a Bellini nevét és elküldöm neki. Hogy meg fog ijedni, a szamár. Amilyen babonás, talán bele is betegszik. Ez pompás vicc lesz. A virágot pedig elviszem imádott nőmnek, akit bizonyosan a hideg lel már miattam. És földerülten nekivágott a bulvárnak Heine Henrik. Egy ossziáni óra: többet igazán nem lehet követelni egy olyan úrtól, akinek versírás az ő bolond mestersége.
Budapesti Napló 1906. december 30.
Ady Endre
(Párizsi jegyzetek)
I.
A Chartier-ügy
Éppen karácsonyra lepték meg Párizst Chartier asszony szenzációjával a hírlapok. Ez a Chartier asszony okleveles bába, aki ezernél több magzatot ölt meg. Úri leányok, finom özvegyek menekültek hozzá és Chartier asszony segített a bajukon. Sőt híre jár, hogy előkelő színésznők is látogatták ezt a tudós nénit. Sőt és százszor sőt: férjes asszonyok is, akik hát csak kényelemből nem akarták a gyermeket. Félni lehetett, hogy megint olyan botrány lesz, ami Franciaországot bepiszkolja a külföld előtt. Okos és rossz emberek föltették tehát a kérdést: érdemes-e világraszóló botrányt csinálni? Chartier asszonyok csak Párizsban operálnak s másutt nem halnak-e meg ezerszámra meg sem született gyermekek? Mi hasznunk lesz egy sereg szégyenből és ha Chartier asszonyt elcsukják? Okleveles és nem okleveles bábák ezután is kedvében fognak járni a szemérmes társadalomnak. Betlehem óta a férjetlen terhes nőknek nem sikerül úgysem elhitetni, hogy a Szentlélek a ludas. A társadalom még sokáig meg fog maradni a maga galád szemérmességében. Igaz, hogy a szerelmesek se azzal hívják meg egymást keringőre, hogy az - "emberiség érdekében". Summa summarum, Párizsban el fogják altatni, amennyire lehet, a Chartier-ügyet. Itt meg merték csinálni a Panama-botrányt, a Dreyfus-affért, a Szeparációt. Úgy látszik, hogy a Chartier-ügy valamennyinél koraibb és kényesebb. Sok száz esztendeig, míg csak alaposan ki nem cserélődik a mai társadalom, csak azok fogunk élni, akikkel születésünk előtt meg nem látogat egy tudós asszonyt az édesanyánk. Nem lehetetlen, hogy éppen a legkülönbeket kotyvasztják el a földi emberek közül a tudós nénik.
II.
Új misék
Franciaországban nem új dolog vallástalan vallást csinálni a vallás ellen. A franciák esztétikája, életkedve rítust csinál a rítus ellen is. Most karácsonyra íme föltámadtak a régi, forradalmi bigottságok. Párizsban laikus istentisztelet volt, Róma-ellenes, az Emberiség hívői által. És a vallástalan vallásosak kérik a katolikus templomokat az ő laikus miséik számára. Micsoda bárgyú "szabadgondolkozás", micsoda szomorú perspektívák. Vagy-vagy: vagy nem kell a templom vagy nem cserélünk eben kutyát. Misézni jobban tudnak Róma papjai, mint az új papok. Ha a vallás helyébe nem tudjuk a tudományt, a babonátlan és rítustalan hitet tenni, egye meg a fene. Akkor maradjon olyan maszlagos a világ, mint ma s szamár, aki jobbat akar. Akkor Rómának van igaza: az emberiség buta és butulni akar.
III.
Szaporodnak a könyvek
Mennyi könyv, mennyi könyv ebben a Párizsban s akad valamennyinek olvasója. Száz új verseskönyv, kétszáz regény és novella, sok száz más. És tíz év óta zokognak a francia könyvkiadók, hogy nem kell a könyv. Bizony, hála istennek, a régi könyv már alig kell. De a könyvek mégis szaporodnak. Úgy látszik s úgy van: új közönség lesi a betűt, új igényekkel, új vágyakkal, új esztétikával. De a könyvek szaporodnak s ez a fő. A mi kultúránk mégis csak a betű által áll, az írásos gondolat által. Ma egy bús magyar fiú állított be hozzám s könnyes vidámsággal tréfálkozott:
- Tudod-e, hogy az M betű fatális betű? Ma olvastam egy könyvkiadói statisztikát. Legkevesebb könyvet fogyasztanak: Marokkóban, Moldvában, Mexikóban, Magyarországon, Mongolországban és Macedóniában.
(Párizs, december 27.)
Budapesti Napló 1907. január 1.
A. E.
86. HISTÓRIA ASSZONY PAJKOSSÁGA
Párizs, január 1.
Tessék elolvasni História asszonyságnak következő pajkosságát, amint az írva vagyon. Urunk születése után 1902-t jegyzünk akkor, s választás előtt áll Franciaország, Párizs őrjöng s mindenki érzi, hogy óriási esések és győzelmek lesznek egyúttal. A Dreyfus-ügy után a radikális papfaló rezsim nem fog megállni a teljes leszámolásig. Egy zsebkendő-lobogtatás és Franciaországban kámpec a klerikális és nacionalista bandának. Szent fogadásra hát összegyűltek ők s megesküdtek, hogy megmentik Franciaországot. Minden éhes, minden elégedetlen, minden gazember s minden együgyű csődült köréjük. Egy szent, viharos estén Lemaitre, Cassagnac, Coppée, Dausset, Drumont, Ribot, Rochefort, Grosjean és Castellane összecsókolóztak. Fejük fölött pedig áldólag terjesztette ki karjait Gabriel Syveton, akinél népszerűbb hazafi és piszkosabb gazember még alig élt a világon. Hát leomlottak a választó falak: napóleonisták, nacionalisták, királypártiak, progresszisták, ultramontánok, keresztényszocialisták, mérsékeltek és lázadók egy táborba kerültek.
Összekunyoráltak, összecsaltak, összeloptak egy elég tekintélyes választási kasszát. A szövetséget elnevezték Ligának s a Liga, e szent koalíció, elindult felizgatni az országot. Párizst nem nagyon kellett izgatni: e szeszélyes, hisztériás metropolis éppen ekkor adta ki utolsó nacionalista dühét. Az ország azonban (nem úgy, mint később Magyarország s körülbelül csak ez az összes különbség, mint alább kiderül) hűvös és okos maradt. Mindegy: csóvákat dobált mindenütt a koalíció, izgatott, vesztegetett, ámított. S már a választás előtt olyan nagy volt a remény, hogy a koalíció áldomást tartott. Csak Gabriel Syveton sejtette, hogy a remény túlzott. De ő dehogy is szólt volna: ő kezelte a választási pénzeket. S ő tudta, hogy egy okos hazafi sohase lehet vesztes: minden kormány fizeti a hitványokat, ha meg is veti őket. Már kiosztották a miniszteri tárcákat, s Holló Lajos, azaz mit is beszélünk, Coppée ordította: nyeregben vagyunk. Stréber egyetemi tanárok már leveleket írtak Gabriel Syvetonnak, mint a jövendő kultuszminiszterének. A klerikális iskolák, kongregációk, szemináriumok boldogak voltak: nem lesz állami, laikus iskola. Sőt talán már arra is fölkérték Syvetont, hogy fogadja el a Szent Imre-templom építésének világi védőségét. Avagy mivel Szent Imre nem francia szent, valami más szentről nevezett templomét. Negyven-ötven szónyi parlamenti többségre számított a francia koalíció. Az ultramontánok, gazemberek, bárgyú patrióták, klerikálisok egyesült tábora. Egyre több jelölt kérte a Liga támogatását, s Jézus nevében megtértek Tisza István, azaz mit is beszélünk, az átkos radikalizmus legféktelenebb legényei.
Azonban Justitia asszonyság hirtelen gondolt valamit. Mégse járná, hogy Európa nyugatán, a híres Franciaországban történjen meg ilyesmi. Tehát Franciaországban elbukott a koalíció s ma az egész világ tudja, hogy Franciaország merre megy. Syveton, a piszkos gazember, azóta csúnya halált halt. A koalíció fölbomlott, s töredékekben haldoklik. Mindez most derül ki hiteles okmányok révén Franciaországban. Itt ugyan nem építenek kultuszminiszteri védnökséggel ebben az életben már soha templomot a klerikális boldogulásnak. Sőt a Sacré-Coeur templomokból pár év múlva már múzeumok, iskolák vagy munkás-menházak lesznek.
Ellenben - gondolta História asszonyság - ha már a terv kész, miért ne valósuljon meg az valahol? Valahol, Keleten, ahol még hallgatnak a Syvetonokra, a hazafiaskodó gazemberekre? És csakugyan pár év múlva Magyarországon győzött az a koalíció, amely Franciaországban csúfosan bukott. Ilyen pajkosságokat mível História asszony.
Budapesti Napló 1907. január 5.
A. E.
I.
III. Napóleon bajusza
Szörnyű példa: Franciaországban egy teremtett lélek sincs, aki emlékeznék a III. Napóleon császár bajuszára. Egyik színház darabjában prezentálják ezt a szerencsétlen szekunder-Bonapartét. S folyik a vita Párizsban, hogy történelmi színű bajuszt ragasztott-e a színész. Milyen színű bajusza volt III. Napóleonnak: barna, fekete, szőke, vörös? Szent Ilona szigetének lakói közül többen tudják, hogy valamikor járt a szigeten egy cirkusz, mint azt, hogy Nagy Napóleon ott halt meg. Íme még sokan élnek azok közül, kiket III. Napóleon kegye emelt ki a semmiből. Élnek még sokan olyanok, akik gyűlölték és a semmibe visszaküldték a Franciaországot katasztrófába vivő császári fajankót. Még okvetlenül élnek nők, akiket III. Napóleon csókolt s akik a bajuszt elég közelről láthatták. Élnek még piktorok, akik aranyakat kaptak, hogy lepingálták a császárt. De már arra sem emlékszik senki biztosan, hogy a bajusza milyen volt. Szörnyű példa: íme minden emberi hatalomnak és dicsőségnek sorsa. Íme a történelemtudomány értéke egy harmincöt esztendő alatt elfelejtett bajusz szimbólumában. Csak nekünk, magyaroknak jut egy kicsi elégtétel e párizsi szenzációból. Arra sokan és holtbizonyosan emlékeznek, hogy a császár magyar pedrővel kente a bajuszát. Ezt okvetlenül a magyar emigránsoktól tanulta, akiket egyébként sohse vett komolyan. Ez meg azután nekünk magyaroknak szörnyű példa és szimbólum. III. Napóleon, ez a buta kalandor mégiscsak Európa sorsát tartotta valamikor a kezében. Európa térképe III. Napóleon bajusza mozdulatára igazodott Magentától Sedánig. S a mi szerepünk e fatális korszakban annyi volt, hogy III. Napóleon magyar bajuszpedrőt használt.
II.
A Szenátus vége
Valamit megjósolunk: Franciaországban rövid idő múlva el fogják törülni a Szenátust. Már itt haldoklik bizony minden babona s az is, hogy haladni csak mérséklettel lehet. Tudományos igazság, hogy az öregség betegség. Micsoda korszakos emberi szamárság az, amely az öregségből érdemet csinál? Mikor az ember megöregszik, a fiatalságát sírja vissza. Ez emberi és örök. Nem bevallása-e annak, hogy mindig a fiatalságnak van igaza? Törvényt ne hozzon az, aki már elcseppent az élettől. Az élet a fiataloké. Az agg kor bölcsessége legenda. Legendára pedig talán még a parlamentarizmusnak sincs föltétlenül szüksége. És ezt az igazságot még azoknak is illik belátnunk, akik már öregszünk.
III.
Philippe Crozier
Philippe Crozier, semmi "de", semmi "marquis", semmi. Philippe Crozier lesz Bécsben Franciaország nagykövete. Sőt talán már az is azóta, hogy ezt írjuk. No íme, végre, a legistenkegyelmébőlvalóbb Bécsnek is be meri vallani Franciaország, hogy micsoda. "Demokrata köztársaság vagyok, a Millerand-ok, Pelletanok, Piquart-ok köztársasága. Sajnálom, de Bécsnek sem küldhetek mást, mint egy egyszerű Crozier-t". Az őszinteség sokat lendítene e nyomorúságos világi életen. Lesz ám annak hatása, hogy Bécsben egy Crozier képviseli Franciaországot. Egy bugris, egy címtelen, egy dolgozó, értelmes ember. S nem egy vén, formás mágnás-majom. Az őszinte cselekedetek egyben bátor cselekedetek is. A bátor cselekedetek pedig még a magyar Bethesdát is föl tudják egy picit kavarni.
(Párizs, január 5.)
Budapesti Napló 1907. január 9.
A. E.
I.
Versailles vége
Franciaország halálra ítélte Versailles-t, a Napkirály Versailles-át. Sírnak is az öreg esztéták: ime, a szocialista-radikális vandálok. Már Versailles sem szent nekik: elpusztítanak ezek minden szépet. De ugyanezek a vandálok új és új múzeumokat állítanak. Pazar menházakat az íróknak, a művészeknek, a színészeknek. Briand miniszter, mint fő-vandál, Curie asszonyból egyetemi professzort csinált, ugyanez a Briand avval foglalkozik, hogy a nagy Operát, amely eddig a gazdagoké volt, a népnek adja. Nép-színházak, nép-operák, népies művészeti kurzusok alakulnak. Hülye, lovas történelmi szobrok helyett Rodin-féle Penseurök jelentkeznek Párizs utcáin. Egy új kultúra indult hódító útra a régi kultúra ellen. Persze, hogy ennek az új kultúrának Versailles, a régi kultúra e kastély-szimbóluma, útjában van. Népellenes, szomorú, hazug, arisztokrata szépségeivel s emlékeivel. És ha egy gyermek-menhely lesz a nagyszerű kastélyból? Akkor sem fog a világ összedűlni, ne féljenek az öreg esztéták. Az új művészet, az az új szépség elindult, s már-már mindenütt ott van. Aki nem látja, az vak, s aki Versailles-t azért akarja drága ezrekkel fönntartani, hogy a királyi abszolutizmus, a szép feudális idők boldogságára emlékeztessen, azzal nem lehet beszélni.
II.
A Louis-aranyok
A Louis-aranyok, vagy ha jobban tetszik Napóleonok, demokratizálódnak. Eddig az volt a fölírásuk: Isten oltalmazza Franciaországot. Hát egy kicsit ostoba és klerikális fölírás volt ez. Ha isten csakugyan törődik Franciaországgal, szükségtelen őt erre pénzdarabokon figyelmeztetni. Tessék elgondolni, hogy ezt a pénzt nagyon sokszor kapja egy-egy vidám hölgy. Milyen arcot vághat ehhez az, akit a pénz fölírása aposztrofál? Ezután az arany-pénz ezt hirdeti: Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ám a köztársaság ne felejtse el, hogy ez a fölírás kötelez. Az egyenlőség azt is jelenti, hogy a Louis-aranyak eljussanak mindenkihez. Ez a demokrata reform legyen szimbólum. Az aranyról lekaparták az isten nevét. Isten helyett tehát ezután mindenkinek meg kell kapnia a mindennapos Ave-Mária és Pater Noster helyett a maga - aranyát.
III.
A baccarat
Párizsban bezárták a hírhedt, gyanús cercle-eket. Ahol a baccarat és társai fosztogattak. Belgák voltak a mesterei e barlangoknak. De csak az én tudásom szerint is három magyar volt a belgák között. Okvetlenül akadt több is. Mint ahogy az idegen áldozatok közül is tömérdek a magyar. Alig van magyar, akit Párizsban meg nem leltek a cercle-ek titkos emberei. Ők, a magyarok, pompás falatok voltak. Mert, mert, mert... Van itt Párizsban egy kevés művészet. Van egy kevés könyv. Egy kevés nagy ember. Van egy kevés tudomány. Egy kevés ipar, kereskedelem. Ez mind eltanulni való. Ellenben a Párizsba ellátogató magyar már a második napon unatkozik. Ezt tudja a banknak az a belgája, aki magyar. És tudja az a csinos nő is, aki a banktól percentet kap s aki az unatkozó magyart először magának, ezután rögtön az egyik játékbarlangnak szerzi meg. Persze a magyarnak, aki néhány napig van Párizsban s akit ilyen sors ér, Párizs egy Sodoma. Holott Párizs ártatlan világváros. Tetszeni akar minden idegennek. Ha kell, egy kicsit Teherán. Ha kell, egy kicsit Budapest.
IV.
A fattyú
Magyarországon a színészegyesület hozta meg ezideig az egyetlen emberi paragrafust. Színésznők gyermeke, ha törvényes apja nincs is, az anyja nyugdíjához jusst formálhat. Franciaországban e szellemben akarják megcsinálni az egész új házassági törvényt. Minden állami női alkalmazottnak joga lesz gyermekeket szülni - férj nélkül. Az állami tanítónő, a telefonoskisasszony és a többi nem veszti el az állását, ha nem is menekül egy gyermek-sikkasztó, tudós nőhöz. Sőt, a fattyú éppen úgy kapja esetleg anyja után a gyermek-istápoló pénzeket, mintha neki is lett volna hiteles apja. A fattyú nem lesz már sokáig fattyú. Sőt becézett csemetéje lesz minden civilizált társadalomnak. Nem lesz törvényes és törvénytelen gyermek. Csak gyermek lesz. Hogy ebből a szent házasságnak lesz talán kára? Ez akkor volna csak baj, ha a társadalom házasságokból állna. De fatálisan a társadalom emberekből áll, akik gyermekekből lesznek. A társadalomnak muszáj választani: házasság vagy gyermek. A társadalomnak van önzése és esze: a gyermeket választja.
(Párizs, január 8. )
Budapesti Napló 1907. január 13.
A. E.
- Levél a szerkesztőhöz -
A párizsi "Courrier Européen"-től megvonta a postai szállítás kedvezményét a magyar kormány. A "Temps"-nak egy kicsi távirata adta ezt hírül Párizsban s maga a kitiltott "Courrier" legfrissebb számában hihetetlennek mondja a dolgot. Engedje meg a "Budapesti Napló", mely a "Courrier Européen" ellen támadt a napokban, elmondani az ügyről, amit tudunk. Mindenekelőtt kijelentjük azt, hogy a "Courrier" csak játssza a tamáskodót. Tudja és hiszi bizony ő jól, hogy Oroszország és Törökország után íme Magyarországból is kiszorult.
A "Courrier Européen" internacionalista lap. Minden országok progresszistáihoz, intelligenseihez szokott beszélni. De minden intellektuális törekvéshez páratlan szeretettel van. Éppen a magyar rovata igazolja ezt legékesebben. A lap e heti számában is cikket ír Mocsáry Lajos, a veterán negyvennyolcas vezér. Ez a cikk a magyaroszági nemzetiségek vádaskodásait cáfolja majdnem úri kevélységgel. Olyan apológiája ez az arisztokratikus magyar osztály-államnak, hogy még magyar koalíciós lapban is sok volna. Igaz, hogy a "Courrier"-ben dr. Albert Ferenc vagy dr. Ferencz Albert írja a legtöbb magyar vonatkozású cikket s ő a magyar nemzetiségek haragos pennájával ír. De arról a "Courrier" nem tehet, ha a magyar nemzetiségek intellektuelljei jobban értenek a kulturális demonstrációkhoz, mint a magyarok. A "Courrier Européen" még a magyar sovinizmusba is belebékülne, ha meggyőznék, hogy abból az emberi demokráciának és kultúrának haszna van. Ellenben a "Courrier" sem láthat egyebet, mint amit mi magunk magyarok, sőt ha úgy tetszik: fajmagyarok látunk otthon. Hogy Magyarország közszelleme legázsiaibb ma a világon s a mai Magyarország pár tízezer kiváltságosé.
A "Courrier" pár héttel ezelőtt egy kis anekdotát írt le az Andrássy-szobor leleplezése kapcsán. Ez az anekdota bécsi udvari körökben született s néhai Erzsébet királynénkat néhai Andrássy Gyulával hozza össze. Ugyan ne farizeuskodjunk: Magyarországon minden olvasni tudó ember ismeri ezt a pletykát. Anekdota ez, történelmi detail avagy jellemző lárifári, ahogy tetszik. De sokkal elterjedtebb, mintsem tudomást venni róla ne lett volna joga a "Courrier"-nek.
A "Budapesti Napló" - szerintem - túlzott lovagiassággal ekkor támadta meg a "Courrier"-t. Sőt a francia lap kitiltását is követelte, akaratlanul nagy örömet szerezve a reakcionárius magyar kormánynak. A magyar kormány, főképpen Kossuth, örült, hogy lojális ürügy akadt a "Courrier" megfenyítésére. S hogy éppen az ő leggyűlöltebb kritikusuk, a "Budapesti Napló", biztatja őket.
Mert nem Erzsébet királyné sérthetetlenül nemes emléke fájt Kossuth úréknak. De fájt a "Courrier" hatalmas befolyása minden országok intelligensei között. Fájt, hogy a "Courrier" látja és hirdeti, hogy Magyarország teljesen elszigeteli magát a haladó Európától s minden szabadság-gyilkos, kultúrellenes, retrográd irány melegágyává készül lenni.
Megpróbálták ők az úgynevezett nemzeti küzdelem alatt informálni a "Courrier"-t. Rákosi Jenő hihetetlen bátorsággal azt merte írni a "Courrier Européen"-nek, hogy a magyar koalíció küzdelme szabadságküzdelem. Hogy a magyar koalíció csak kormányra jusson, egész Európa bámulni fog, micsoda igazságszolgáltatás, demokrácia, kultúra és szabadság fog dühöngeni a Közép-Duna szép birodalmában. A "Courrier Européen" leközölte a Rákosi cikkét, de leközölte a dr. Jászi Oszkárét is. Dr. Jászi Oszkár pedig elmondotta, amit ma már egyre többen látnak Magyarországon, hogy a mágnás-forradalom egyetlen célja, hogy a demokrata Magyarország meg ne szülessék. A "Courrier" minden véleményt tisztel, de a "Courrier" mégis csak észrevette, hogy kinek volt igaza. Azóta is figyelmezteti internacionális közönségét, hogy Magyarországon baj van. A népmilliók és a dolgozó intelligens osztályok nyakába reakcionárius mágnások és sötét fejű kalandorok ültek. Ezért vonták most meg a "Courrier Européen"-től a postai szállítás kedvezményét Kossuthék. Ezért és nem Erzsébet királyné emlékének megsértéséért, amely jó kis ürügyet a "Budapesti Napló" nemes lovagiassága szolgáltatta a retrográd bandának.
A "Courrier Européen" pedig csodálkozik, hogy mi lett Kossuth Lajos fiából, aki a külföldön európai ember volt. S még jobban csodálkozik, hogy mi lett Kossuth Lajos országából, melytől valamikor annyi szépet vártak a szabadságért és kultúráért harcoló európai társadalmak. Hajh, ha sejtené a "Courrier Européen", hogy a jobbérzésű, kultúráért hevülő, népbarát magyaroknak ezerszer több okuk van a csodálkozásra és kétségbeesésre.
(Párizs, január 10.)
Budapesti Napló 1907. január 16.
A. E.
(Posen lengyeljei és a franciák.) Párizs klerikális lapjai feltűnően pártjukat fogták Posen szenvedő lengyeleinek. Hogy milyen fölséges dolog a lengyel gyermekek sztrájkja. Ők az istennek sem akarnak az istenhez másképpen imádkozni, mint anyanyelvükön. A klerikális csalafintaságba azonban hamar beláttak a liberális lengyelek. Miért fáj a francia nacionalista lapoknak éppen az, hogy a katolikus hittant kell németül tanulniok a lengyel gyermekeknek. Persze nem volna olyan nagy a részvét, ha természettudományokat kellene csupán németül tanulniok. S a lengyel liberálisok tiltakoznak Párizs radikális lapjaiban a jezsuita részvét ellen. Poroszországnak nem az a bűne, hogy a vallástant németül akarja tanítani a kis lengyeleknek. De az, hogy meg akar ölni egy derék népet és kultúrát. Persze a világ klerikálisainak csak a vallástan fáj. Nos hát a liberális lengyeleknek ez fáj legkevésbé. Nem árt, ha a Hencz Károlyok, Markosok, Lázár Pálok és Sümegiek országában meghallják ezt. A hazafias, liberális lengyel intelligencia visszautasítja a klerikális részvétet. Még egy olyan elnyomott nép becsületes fiai, mint a lengyel nép, sem akarják, hogy a klerikalizmust hazafiasság leple alatt soraikba becsempésszék.
(Az orléans-i herceg haragszik.) Az orléans-i herceg haragszik s ezúttal nem a franciákra. Az angolokra haragszik az entente cordiale miatt. Úgy fordultak a dolgok, hogy Angolország és Franciaország gyalázatosan összebarátkoztak. Szóval a francia trónkövetelő fenséges úrnak elmúlt az a reménye, hogy egy esetleges angol-francia háború besegítse a királyi székbe. Haragjában ő fensége eladja most angolországi birtokait. Esetleg majd Magyarországon telepszik le, amelyet különben is szeret. Európa minden reakcionáriusainak, kivert szerzeteseknek, kóbor trónkövetelőknek és minden ultramontán gondolatnak ez idő szerint Magyarország az egyetlen reménysége.
(A nagy drámából komédia.) Íme, mint lesz a nagy drámából - komédia. A Dreyfus-ügy teljesen összetörte Franciaországban a nacionalizmust. Maguk az egykori nacionalista vezérek sírva vallják be: a harcot elvesztették. Egy-két buta bugrison, letört kalandoron kívül mindenki belebékült a helyzetbe. S ekkor fogja magát Rochefort, hogy ő föltámasztja a Dreyfus-ügyet. Egyetlen ember ez a vén, zseniális bolond, aki nem adta meg magát. Népgyűléseket tart nép nélkül, beszédeket hatás nélkül. És Párizs annyira szereti a komédiát, hogy még divatba fognak jönni a Rochefort-gyűlések. Oda fog járni mindenki, aki Párizs színházaiban unatkozik. Pedig ilyenek sokan vannak.
(Párizs, január 12.)
Budapesti Napló 1907. január 18.
A. E.
I.
Az idegenek
Mivel Franciaország népessége nem akar nőni, idegenek lepik el Franciaországot. A naturalizáltakon kívül több mint egy millió idegen él máris Franciaországban. Nem a vendégekről, kéjutazókról s egyéb gyökeretlen nomádokról van szó itt, de állandó lakókról. S a legsovénebb franciák sem tehetnek mást, látván e dolgot, mint sírnak. Mert a tudományos gondolkozás Franciaországban még a nacionalista agyaktól sem idegen. A Természet nagyúr s a Természet hajtja az idegeneket Franciaországba. Mivel Franciaországnak kevesebb lakosa van, mint amennyit el tud tartani, a differenciát pótolják az idegenek. A horror vacui törvénye ez, ha úgy tartják: a Természet betölti azt az űrt, amit a francia születési statisztika mutat. S természetes, hogy a Keletről jönnek a bevándorlók: németek, szlávok, szláv zsidók, görögök. S ha ezek nem jönnek elegen, jönnek majd kínaiak és japánok esetleg. A Föld is Keletről Nyugatra forog: Keletről jönnek mindig új ember-rajok az elhasznált nyugati emberhadak helyébe. Lehet, hogy azért nem akar elég francia születni, mert a Természet előre tudja, hogy a franciák nem tudnának megfelelni az új életfeltételeknek. Ezért jönnek, vándorolnak be a keményebb, többet bíró fajták. S Magyarországon bölcs dolog volna elmélkedni egy kicsit e jelenség fölött. A magyar nép sztrájkol a gólya ellen vagy kivándorol, mert nem tud megélni ott, ahol a grófok és a papok foglalják el előle a földet, a földet, amely az ő életfeltétele. De a Természet nem tűri az elnéptelenedést ott, ahol a szaporodásra ő minden eszközt megadott. Egy millió határrendőr se akadályozhatja meg a Természet korrigáló munkáját. A kivándorolt s meg nem született magyarok helyett, akik föld nélkül élni nem tudnak és nem akarnak, jönnek idegen, keményebb fajták, amelyek föld nélkül is tudnak életharcot vívni. A latifundium jóvoltából így fog kipusztulni rövid idő múlva Magyarországból a magyarság. Az idegeneket szidni pedig annyit tesz íme, mint nem érteni magunkat és a Természetet.
II.
A papok pálinkája
Franciaországban sokat nevetnek mostanában a szent karthausi papok esetén. E szent papok, a pères chartreux, gyártottak egy igen híres likőrt. Az állam kiűzte a karthausiakat s ellicitáltatta a likőrgyárukat. A szent barátok dühöngtek, de a dühöngés mit se ért. Ekkor kijelentették, hogy sebaj, mert Isten velük van. Isten nekik megsúgta, hogy hogyan kell a chartreuse pálinkát gyártani. De ezt a titkot nem fogja az ő istentelen utódaik orrára kötni. Elmentek a dühös karthausiak a szép Spanyolországba. A spanyol O.M.G.E., a La Union Agricole szóba állt velük. Megvette tőlük a likőrgyártás állítólagos titkát s fölállította a péres-chartreux-gyárat Taragonban. Ami ezután történt, különös dolog. Lehet, hogy Isten helytelenítette az átruházást. Lehet, hogy a francia éghajlat hiányzik a szent pálinkához. Lehet, s pálinkaszakértők ezt állítják, az a baj, hogy a papoknak Franciaországba[n] kellett hagyniok a régi, fölhalmozott hatvan-hetven éves konyak-szeszt. Elég az hozzá, hogy az a chartreuse, amit Taragonban gyártanak, kutya rossz. Ellenben a Franciaországban maradt s ellicitált gyárnak, mintha Isten megsúgta volna a titkot. A chartreuse, amit Franciaországban gyártanak még talán jobb, mint volt, már ti. annak, aki szereti. A spanyol O.M.G.E. pedig szeretné visszacsinálni az üzletet a karthauziakkal. Azonban nem könnyű azt ám visszaszerezni, ami egyszer a papzsákba került.
III.
A kártya csődje
A Clemenceau-kormány nem tréfál: a szerencsejátéknak véget akar vetni. Mindenütt. Hiába próbálják kijátszani a legszebb érveket. A Clemenceau-kormány nem játszik. Vagy ötszáz olyan fürdő vagy üdülőhely van Franciaországban, ahol kaszinó van. Ahol tehát szerencsejáték folyik. Clemenceau-t figyelmeztetik, hogy megöli ezeket a helyeket. Megöli Franciaország idegenforgalmát. Például Nizza tönkre fog menni, ha harminc-negyven játékbarlangját bezárják. Nizza helyett majd az olasz San-Remo fog virágozni, mert oda költöznek a bankok. Clemenceau nem bánja. Sírva kiáltják neki, hogy Monte-Carlo és Ostende malmára hajtja a vizet. Még a franciák is oda fognak ezután járni játszani. Clemenceau erre is azt mondja, hogy nem bánja s igaza van. Komolyan hirdeti a mai Franciaország, hogy új társadalmat akar? Komolyan hirdeti, hogy egy demokrata államban az élethez a munkán kívül más jogcím nem lehet? Ha komolyan hirdeti, így kell lennie. El kell törülnie mindent, ami a munkát elbátortalanítja. Az üzérkedést, vak esélyt, szélhámosságot, játékot. Lóverseny-fogadást, sorsjátékot, kártyát, mindent. Mert addig a demokrácia üres jelszó s a munka csak a gyámoltalanok és szerencsétlenek kényszere lesz.
(Párizs, január 19.)
Budapesti Napló 1907. január 23.
A. E.