I.
Hazafiasság és maszlag
Stendhal a maga korában az olcsó hazafiaskodást patriotisme d'antichambre-nak nevezte. Magyarul olyan szeretete ez a hazának, amelytől szegény haza holtáig koldul. Ez az előszobai, sőt cselédszobai, még sőt - ólbeli hazafiság Franciaországban meghalt. De él, nagyon él, Magyarország földjén, ahol szívesen öltik föl az emberek az uraságoktól levetett babonákat. Apáthy István még elnöke volt a magyar szabadgondolkodóknak, amikor a magyar patriotisme d'antichambre-t megformulázta. Európai emberek, szabadgondolkozók társaságában ki merte jelenteni, hogy szerinte csak a maszlag tehet boldoggá egy nemzetet. Szép, hazug legendák, mesék, hiú állítások, a Horvát István igazságai. Ádám is magyar ember volt s ha baj lesz, a keleti expressz-vonaton jönnek Attiláék. Éppen mostanában jelennek meg sűrűn elfogulatlan történelmi munkák a porosz-francia háborúról. Az előszobai hazafiaskodás egyszerűen lenyakazta annak idején azokat, akik Sedant előrelátták. Ó a franciáknak van elég okuk, hogy torkig legyenek az olcsó, lármás, hiú, legendákból táplálkozó hazafiaskodással. Micsoda rettenetes Sedan előtt állhat szegény Magyarország, ha éppen ott dühönghet most legszabadabban a patriotisme d'antichambre.
II.
Nagyon érdekes írások
Emlékezetes ugy-e, hogy a francia kormány néhány héttel ezelőtt mint toloncoltatta ki Montagnini urat. Ez a Montagnini Franciaországban képviselte a pápát akkor, amikor Franciaország kijelentette, hogy Sarto urat, a római pápát nem ismeri. A párizsi nunciaturán, mivel Montagnini úrnak gyorsan kellett elutaznia, nagyon érdekes írások maradtak. Nem a szerelmes leveleket értjük, hiszen az természetes, hogy Párizsban egy előkelő pap, aki a pápa megbízottja, igen buzgón szeretkezik. De maradtak ott furcsa, konspiráló írások, levelek és seftpapírok. Clemenceau, a francia miniszterelnök állitólag kijelentette, hogy a gazdátlan írások sokkal érdekesebbek, mint akárki elképzelhetné. Hanem egyelőre csak maradjanak titokban ezek a nagyon érdekes írások. Majd a kormány tudni fogja, hogy mikor publikálja őket. És ha önök, otthon Magyarországon olvassák, hogy a kultúrharcban milyen bátortalanok a papok, gondoljanak a Montagnini írásaira is. Sok-sok klerikális vezér reszket attól, hogy kiderül egy és más gazemberség. Franciaországban, a Panama-botrány hazájában, tudniillik meghalt az, aki tisztázni nem tudja magát a korrupció vádja alól. Egy Polónyi-botrány Polónyi teljes erkölcsi halála nélkül itt a Panama-affér országában elképzelhetetlen. Azok a nagyon érdekes írások megint meg fognak ölni néhány nacionalista és klerikális francia politikust. Természetes, ha ők nem siettetik a maguk halálát.
III.
Dérouède az Akadémiában
Ménesbe kerül a fogyó tűzű versenyparipa Déroulède pedig az Akadémiába. Amikor kiderül, hogy mint politikus csődbe jutott, eszükbe jut híveinek, hogy író. Megjegyzendő, még pedig nagyon megjegyzendő, hogy a francia Akadémia sokkal erkölcsösebb testület, mint a magyar. Konzervatív, sőt retrográd, de következetesen az. Mostanában például mindig a kormány és mindig a nép ellen van. Nem pedig mindig a kormány mellett s mindig a nép, vagy ha úgy tetszik a nagy közönség ellen. És alapjában úgy áll a dolog, hogy Franciaországban még a reakció is progresszívabb, mint például nálunk a liberalizmus. A francia Akadémia mégiscsak eszmékkel operál s az eszmék végeredményben nem lehetnek haladásellenesek. Ha Déroulède akadémikus lesz, ez nem fog ártani természetesen az Akadémiának. De nem fog ártani a haladás ügyének sem, sőt. Bár csak mi is ott tartanánk, hogy a csődbejutott politikusok az irodalomban, művészetben vagy tudományban támadjanak föl. De lehetséges-e ott az ilyen kontaktus politika és kultúra között, ahol Hencz Károly és Somogyi Aladár vezetik be a politika tánctermébe - Kultúra kisasszonyt.
(Párizs, január 22.)
Budapesti Napló 1907. január 27.
A. E.
(Párizsi levél)
A Volney teljes neve: Cercle Artistique et Littéraire (7. Rue Volney). Tehát irodalmi és művészeti kaszinó a Volney-utcán. Közel a Jockey-klubhoz, előkelő helyen, Párizs szívében. Tagjai e kaszinónak: divatos piktorok, szobrászok, előkelősködő írók és írogatók, szerencsefi színészek stb. És urak és mecénások. Olyan kényelmes, úri ez a klub, mint Keleten, például Magyarországon, a mágnások kaszinója. Mint ahogy ma már a legbutább és legbüszkébb mágnás se merné hangosan mondani, hogy az írónak és művésznek nincs joga a legképtelenebbül bizonyos, finom, előkelő élethez is. Hát kiknek van joguk, vagy volna joguk, ha nekik nem? És mégis megdöbbentő tanulsággal szolgál a Volney. Évenként, szezon közepén művészeti kiállítást szokott rendezni a Volney. Zárt, finom kiállítást tagok és meghívottak számára. Lévén az üzlet mégis a legfőbb valami: beengedik az újságírót, hogy reklámot csináljon neki. Én most két éve már láttam egy kiállításukat. Tegnap megnéztem az ideit. Hát siralom, amit ezek a derék klub-művészek produkálnak. És siralom látni azt, hogy írók és művészek mint mennek tönkre, ha napi életmódjukkal a nagyvilági semmirekellőket utánozzák. A Volney-nek vannak tehetséges művész-tagjai. De megöli őket a kaszinó levegője. Az előkelősködés, a "társaság" nyomása, a divat. Jaj annak az írónak és művésznek, akit az úgynevezett felső tízezer életmódja csábít. A művész - nomád lény.
No, no, nem kell megijedni, nem lesz ebből reakciós teória. Isten ments, hogy a kihalt bohémtípust támasszuk föl. Sőt gyalázata a társadalomnak, ha igazi író vagy művész kenyérgondokkal küzd. Azt sem kívánja senki, hogy ragyogó gallérja s vasalt nadrágja ne legyen a művésznek. Legyen ám, ha kell neki. Sőt legyen mindene, téli, drága bundája, sőt automobilja is. De hogy hogyan éljen, azt az egyénisége szabja meg. A kaszinó-mánia, az úri csorda-vágy, tönkreteszi a művészt. Ha jachtot akar s jachtot szerez s azon keresi a maga hangulatait s álmait, rendjén van. De ha úgy akar élni, mint Boni de Castellane, Károlyi Pista, Rothschild vagy Lánczy Leó, tönkrement. Mint művész tudniillik. Nagyon közönségesnek, nagyon jómódúnak s nagyon smokknak szabad csak bután vagy előkelőskedően élnie.
Hogy egy kis kritikát is írjunk az érdeklődőknek a Volney tanulsága mellé, hát kétszáztizenkilenc darabot állítottak ki az idén. Még azok is, akik divatból például az impresszionistákat, vagy pláne Gauguin-t utánozzák, hülyék. Lelketlenek, lendület nélkül valók. Nincs egy-két ügyes képen és szobron kívül semmi, ami valamit ér. De az igaz, hogy előkelő társaságban a Volneyből lehet csak méltó vendégeket szerezni az irodalom és színművészet képviseletében. Ezek urak, kifogástalanul öltözők, beszélők, élők. Még talentumuk is legyen?
(Párizs, január 24.)
Budapesti Napló 1907. január 29.
A. E.
I.
Újságíró miniszterelnökök
Waldeck-Rousseau, amikor megbukott volt, fölcsapott újságírónak. Jött Combes és Combes is megbukott, de ő is újságíró lett. Neue Freie Presse ennek egyébként ma is megmondhatója. És Jules Méline éppen most kezdett bele egy nagy közgazdasági tanulmány írásába. Franciaország bukott miniszterelnökei politikai sebhelyeiket újságpapirossal flastromolják. S ez éppen nem új dolog, még Magyarországon sem Bánffy Dezső óta. Persze, hogy az elvesztett hatalom s a szerzett tapasztalatok után nem jöhet más, mint - a sajtó. De csak azoknál bizonyos ez, akik nagy politikai sietségükben nem értek rá írni. De mi történik például, ha egy újságíróból lett miniszterelnök bukik meg? Ha Clemenceau meg fog bukni, lesz-e belőle régi Clemenceau? Vagy csak annyi publicistaláz is marad-e benne, mint például Combes-ban? Erős a gyanunk, hogy Clemenceau, ez a vulkánember, ki fog hűlni, mihelyt megbukik. Ő neki csak csömöre lesz, mert az írnivalóját már a miniszterelnökség előtt megírta.
II.
Beteg Rothschildok
A francia Rothschildok családjában baj van. Természetes is, hogy a Rothschildok Franciaországban kezdik a dekadenciát. Ime két egészen friss hír két francia Rothschildról. Az egyik (keresztnevét titkolják) a minap áttért a katolikus vallásra. Tehát keresztneve egészen új is, és nemsokára belép egy szerzetesrendbe. A másik Rothschild (keresztneve Henri) színdarabot írt s már el is fogadtatta egy bulvár-színházzal. Keresve sem lehetne találni két beszédesebb dokumentumát a degenerálódásnak. Egy Rothschild, aki szerzetes lesz s egy Rothschild, aki poéta-sikerekre éhes.
Ez a vég kezdete bizony, de azért nem kell kétségbe esni. A pénznek van egy jó természete: ha nagyon fölszaporodik, ő parancsol. A Rothschild-vagyon nem szalad szét, ha elkeresztényesedik az egész família. Sőt ha barát lesz valamennyi férfi-Rothschildból. Sőt még a litteratúra, ez a már kikeresztelkedésnél is veszedelmesebb métier sem árthat a Rothschild-vagyonnak. Lebaudy Jakab vagyonának a szaharai császárság mániája sem ártott, pedig mennyivel kisebb a Rothschild-vagyonnál. A beteg Rothschildok fölött őrködik a Gondviselés, az egészséges sok-sok millió pénz.
III.
Egy szent család
Az én párizsi furcsa ismerőseim egyik legkedvesebbjéről, Girault-ról kapok hírt. Michel Lujzánál ismerkedtem meg ezzel a pompás, piaci Tolsztojjal. Később egy népgyűlésen szidta Jaurest és híveit, akik akkor a kormánypártisággal kísérleteztek. Clemenceau és Briand egykoron pajtásai voltak ennek a vad és alapjában szomorú és szelíd anarchistának. Most pedig Girault megundorodott a fórumtól, az utcától, a tömegtől. Itt, Párizs mellett, Saint-Germain-en-Laye-ben egy kommunista családot alapított. Szép, csöndes mezőn épült a lakásuk. Hat férfiú és öt nő él, dolgozik, szenved és vigad együtt. Van négy gyermeke a szent családnak már. Egy tehenük van, néhány juhuk s nagyon megelégedettek valamennyien. Van egy nyomdájuk s abban anarchista-kommunista röpiratokat gyártanak. Ezeket Párizsban eladják. S a viharos forradalmi röpiratokból ők szerényen, szépen, de nyugodtan élnek. Csakhogy Clemenceau sem a régi anarchista lény már. És Giraulték sokat szenvednek a hatóságoktól. A hatóságok mindenütt hatóságok - és gyerekesek. Bántja őket ez a különös család, mely fitymálja a szent társadalmat. Dögöljön meg a szomorúságtól, vagy éhségtől a mai ember, de vészes példákat ne adjon a társadalomnak.
(Párizs, január 28.)
Budapesti Napló 1907. február 1.
A. E.
95. PÁRIZS, AZ ÚJ ÉVA ÉS A SZERELEM
(Párizsi levél)
Párizsban délután öt óra körül íródik ez a kurta levél. Álmos, januári felhők borongnak az égen. A földön pedig, a Ville-Lumiere utcáin, széles pocsolyák. A Café de la Paix előtt a rossznyelvű idegenek csúfolódnak.
- Voilà Paris: ville de la lumière et de la boue.
S a csúnya, leves sárban tipegnek vagy rohannak nők és férfiak. A szerelem két órája kezdődik: Párizsban öt és hét óra között szeretnek.
Titkos találkák, hirtelen nászok s tiltott frigyek két órája ez. Legénylakások, hotelszobák és furcsa szalonok csókaratásának ideje. S éppen ez órákban tart előadást Madame Léo Claretie szalonjában Marcelle Tinayre.
Marcelle Tinayre elegáns, divatos, sőt talentumos írónő. Az új Éva szerelméről beszél, s nagyon internacionális társaság hallgatja. Ott van gróf Khewenhüller-Metsch is, a mi nagykövetünk. És az egész Balkán ott van: román, bulgár, görög, szerb urak és hölgyek.
Megint bebizonyosodik: voltaképpen barbár Keletről toborzódik a civilizáció előőrsége. Bécs, Konstantinápoly, Teherán és Szentpétervár négyszögében nem általános a kultúra. De ha egyszer e barbár négyszögből valaki ki- és túlfinomodik, az futó bolondja lesz minden új ideának.
Hát hálás publikumhoz beszél ilyenformán Marcelle Tinayre. Még talán csak az egy Budapesten verődhetik össze ilyen fanatikus, modern feminista társaság. Holott Marcelle Tinayre nem mond egy zokszót sem újat. Csúfolja a romantikusokat, akik a becsületes szerelmi ténykedésből holdvilágfalást csináltak. Kacagva siratja el a házasság hazugságát, ostorozza a sokféle prostitúciót. S természetesen végül az új, szabad Évát idézi, aki nagyszerűen, egészségesen, eszének és vérének áldott kompromisszumából ajándékozza a csókjait.
Taps és eközben Párizsban megint lebonyolítottak néhány ezer szerelmi ügyet.
Sehol a világon nem ütközik annyi nehézségbe a szerelem revideálása s az egész nőkérdés, mint a minden más társadalmi mezőn újító hivatású és kedvű Franciaországban.
Hosszabb magyarázatát e jelenségnek végezzék el és el is végzik a bölcsek. Mi csak, mint afféle léha krónikázók, konstatáljuk, hogy az új Éva Párizsban nem jelentkezik. Majd egyszer, ha egészen meglesz az új társadalom. - Addig bizony, szinte szégyelljük regisztrálni, Párizsban elválaszthatatlan marad pénz és szerelem. Társaságbeli hölgyektől grizettekig a legforróbb szerelmi lihegésben sem felejt el valamit a párizsi nő. A honoráriumot, pfuj, a honoráriumot, a valamelyes formájút. Még azok a legmeghatóbb és legkülönb esetek, ahol a nőnek arra kell gondolnia, hogy ezt a honoráriumot - ő adja. Szegény megbélyegzett leányok s hervadt pénzes dámák esete ez. Akiknek vásárolniok kell az egyet vagy egyetlent, a szívbeli lovagot.
S a francia nő számára az egész világnak minden vonalában meg kell változnia, hogy megérthesse az angol, a német, az orosz, a román, esetleg a magyar Éva lázadását. Sok századok nevelték őt olyannak, amilyen, s a vére már pénzzel fölmérhető tempóhoz szokott.
De az nem lehetetlen, hogy Párizsban is divatba jön a feminizmus. Mint ahogy nehezen közönséget csinált magának az Ibsen Nórája. S mint ahogy Prévost nagy író lehet ama furcsasága miatt, hogy regényt ír abból, ami Londonban, Berlinben s esetleg már Budapesten is nagyon silány téma volna egy feminista fölolvasásra.
S ha divat lesz az, hogy a Marcelle Tinayre-ek az előkelő szalonokban az új Évát hirdessék, meg fogják változtatni az időt. Öt óra előtt vagy hét óra után lesznek a fölolvasások. Hogy a hölgyek a szerelem két órájában bujkálva, így vagy úgy megalázhassák magukat.
(Párizs, január 29.)
Budapesti Napló 1907. február 2.
A. E.
Arthur Meyer
(Párizsi levél) Azt beszélik, hogy X. Piust nem Merry del Val rángatja. Arthur Meyertől fél a pápa. Arthur Meyertől, aki pápább a pápánál. S a Gaulois szerkesztőségében, ahol Arthur Meyer az úr, keményebben ejtik ki a non possumus-t, mint a Vatikánban. Franciaországnak új Szent Lajosa ez az Arthur. S királya egy pompás típusnak: a kikeresztelkedett és ultramontán zsidónak. Persze, hogy e típusnak Franciaország társadalmában kellett kibimbóznia a legszebb virágot. Nekünk is van már otthon, Magyarországon, Sümegi Vilmosunk. De Sümegi és Meyer között még talán nagyobb a távolság, mint Magyarország és Franciaország között.
Arthur Meyer nagyon katolikus és nagyon francia. Legitimista, királypárti, konzervatív és történelmi alapon áll mindig. Mint francia hazafi a Jeanne d'Arc keresztes vitéze. Mint katolikus egy jótát nem enged abból, amit Trident kimondott. A hugenottákat és vallásukhoz hű zsidókat jobban gyűlöli az istentelen tudománynál is. Úgy véli, hogy azok a veszedelmesebbek. Szentül vallja, hogy a történelmi arisztokrácia az emberiség krémje. Ő maga is arisztokrata nőt vett feleségül. Turenne-leányt, a legkatolikusabb fejedelmi család: a Stuartok véréből.
A Dreyfus-ügyben a legvadabb nacionalista jelszavakkal ő küzdött Dreyfus ellen. Ő mondta ki legbátrabban, hogy vesszen Dreyfus, még ha ártatlan is. Az ő szemében, mely hona sorsáért könnyes, talán nincs egyetlen igaz francia se ma. Még talán önmagával sincs megelégedve. Mert mindenki destruktív elem, aki ma él. XVI. Lajos nem átkozta úgy a nagy forradalmat, mint ő. Rousseau-tól Waldeck Rousseau-ig mindenki hazaáruló, darabont volt. "Isten, király, haza", evvel alszik és ébred ez a nemes Meyer.
Az Egyház és Haza imádata tömjénezi be az ő legintimebb életét is. Amikor nemrégiben ifjú, királyi vérű felesége egy kis leánycsecsemővel ajándékozta meg s ő a szerkesztőségben kapta a hírt, elnyomta magában az apa diadalmas érzését. Behívatta a titkárját s így szólt hozzá:
- Táviratozza meg a Vatikánnak, hogy leányom született. A minap pedig egy nagyon előkelő grófnő hívta meg vacsorára. Történetesen január 21-ére esett a vacsora. Arthur Meyer feddően utasította vissza a meghívást:
- Grófnő, grófnő, hogy mehetnék én társaságba e gyászos napon?
S az ősi arisztokraták csak a lexikonból tudták meg, hogy miért gyászol e napon Arthur Meyer. Mert 1793. január 21-én végezték ki XVI. Lajos királyt.
Ez ő, Arthur Meyer, Franciaország legfranciább franciája s legkatolikusabb katolikusa. Mindent a hazáért, ez az ő jelszava. S természetesen lapjáért, a Gaulois-ért, mely a legarisztokratább és legklerikálisabb francia hírlap.
(Párizs, február 2.)
Budapesti Napló 1907. február 6.
A.E.
(Párizsi levél)
Szomszédomban, a rue Legendre-ban, tegnap, vasárnap Krisztus nevében nagy verekedés volt. Majdnem elpáholtak engem is a rendőrök, engem, a békés kíváncsit. A francia Szent Imre-ifjak ordító köpdöső csordájába sodródtam be tudniillik.
A francia Szent-Imre-ifjak miért ordítottak és köpdöstek? Mert fölbérelték őket klerikális bolondok és gonosz papok. A rue Legendre-ben ugyanis, egy ősi szerzetes-kápolnában, mise volt. E mise miatt tört ki a forradalom az elegáns Monceau-negyedben.
Tudniillik ez a mise Róma-ellenes, Egyház-ellenes mise volt. Fölszentelt, komoly, katolikus pap mondta e misét, de franciául mondta. Egy érsek is eljött e misére Amerikából. Az érseket Vilatte-nak hívják. Egyetlen hibája az, hogy nem a római pápa nevezte ki érseknek, hanem az antióchiai pátriárka.
Az antióchiai pátriárka magát Szent Péter legtörvényesebb utódjának tartja. Mindenesetre van annyi jogcíme és bizonyítéka, mint a római pápának. Ugyanazt a kereszténységet, ugyanazt a katolicizmust hirdeti, mint Sarto pápa. De nem akar a világ fölött uralkodni. S hagyja, hogy minden ország katolikusai a maguk nyelve és ízlése szerint imádkozzanak.
Az én negyedemben tehát az Egyház és Állam szétválasztásakor megalakult a Róma-ellenes katolikus Egyház. A címe: francia, apostoli és katolikus Egyház. Éppen olyan, mint a római katolikus, csak a misét nem latinul tartja. S fütyül ő szentségére, az internacionális, római katolikus pápára.
A gyülekezet, az új Egyház tagjai mívelt, katolikus franciák. A mise szép, rendes, törvényes volt. S a római, klerikális kamaszok fölbiztatva mégis berontottak a templomba és megzavarták, illetve meg akarták zavarni több száz ember áhítatát.
S ezek panaszkodnak a világ előtt, hogy Franciaország nem tiszteli a vallásszabadságot. S ezek mernek a hazafiság nevében beszélni. Akik nem tűrik az olyan katolicizmust, mely francia. Mely nem latin misés és nem internacionális. Valóban a római Egyház szinte igazolja egy volt fiának, de nagy ellenségének, a francia közélet nevezetes szereplőjének ezt a mondását: - Az Egyház megérett végre a pusztulásra. S isten is el akarja veszíteni, mert végérvényesen elvette az eszét.
Így volna?
Párizs, február 4.
Budapesti Napló 1907. február 7.
A. E.
Tisztelt szerkesztő úr, ide menekülök ezúttal e rovatba magam is. Mert olyasmi ezúttal a panaszom, amit minden külföldön élő magyar ember megtehetne. Hagyján, hogy az öreg Tolsztoj is gyalázza a magyarokat, mert így jó társaságban vagyunk. Az öreg, grófi muzsik Shakespeare-t is a sárig lerántotta. De egy idő óta dacos szégyenkezéssel kell bevallani mindenütt, hogy magyarok vagyunk. Az idegenek egyik kezükkel a mellényzsebükhöz, az aranyórához, a másikkal az erszényükhöz kapnak óvólag. A külföldi lapok minden habozás nélkül mágnások, kalandorok és koldusok népeként idéznek bennünket. Egy francia revüben olvasom szóról-szóra: "a legkorruptabb kormányzatú ország." Ez mink vagyunk, könyörgöm alásan. S úgy írnak, beszélnek rólunk, mint Európa szégyenéről. Hiszen ez még pár évvel ezelőtt sem volt így. Nem tartottak bennünket első osztályú országnak, de gaznak sem. És íme tegnap mit kérdez tőlem egy Párizsban élő művelt német úr.
- Mondja csak, kérem, eredeti magyar intézmény az a koalíció vagy Olaszországból mintázták? Érdekes ország ez az önöké, éppen Európa közepében. Hát milyen is az a magyar maffia?
Esküszöm, szóról-szóra ez volt a kérdés. És ez a német még nem is haragszik reánk. Ez egy mulatságos, megbocsájtó természetű, bölcs úri ember. De istenemre általános a hit a külföldön, hogy koalíció alatt valami titkos bűnszövetkezetet kell érteni. S így kerül külföldön még az olyan magyar ember is, aki utálja a koalíciót, abba a kényszerű helyzetbe, hogy ugyanezt a koalíciót megvédje. Pirulni azonban pirulunk tovább. Meddig tart ez így?
Párizs, február hava
Budapesti Napló 1907. február 7.
A.
(Párizsi levél)
A már majdnem agg és jobb sorsa érdemes Lemaitre nagy harcot kezdett. Jean-Jacques Rousseau-t, a néhai genfi polgárt akarja agyonütni. Kultúrtársadalmakban nem szokatlan az ilyen mesterkedés. Rousseau-t a nagy forradalom atyamesterének tartják sokan. S akiknek a nagy forradalom s a földi életnek mai sora fáj, azoknak útjában van Rousseau. Őt tartják a nagy társadalmi lavina megindítójának. Ezt a bölcset, ezt a különös életű vagabundust, ezt a nagy írót, ezt a bolondot. Ezt az esendő, megdöbbentően őszinte, botor, gyarló és mégis isteni apostolt. Voltaképpen az ilyesmiről nem szokás párizsi levelet írni. Nem szokás és még egy-két évvel ezelőtt egyenesen nevetséges lett volna. Jules Lemaitre előadásokat tart Rousseau-ról. Jules Lemaitre nem szereti s befeketíti a nem bombával dolgozó anarchisták nagyapját. Jules Lemaitre üti Rousseau-t, hogy Clemenceau-nak és Briand-nak fájjon. Hát érdekli ez Jászberényt, amelynek törvényszék kell? Avagy Budapestet, ahol nincs szén? Kolozsvárt, ahol az apáthyak is kölyök-pendelyben járatják az eszüket?
De Magyarország kultúr-lelkiismeretét sikerrel ébresztgetik egy idő óta. Tehát Magyarországon is sokaknak esemény már egy ilyen párbaj. Ahol egy halottal harcol valaki, aki él, de halott ideáknak, dög világnézletnek, csúnya reakciónak a lovagja. Nem Magyarországon sajnos, de olyan társadalmakban, ahol gondolatok bírkóznak a fórumon, divatba jön valami. Divatba jön lejáratni, leszólni az újító eszmék egykori hőseit. Olyan mélyen kaparnak, kotornak - titokban, hogy még Rousseau-ra is sor került. Mint ahogy majd ha elmélyedtebb lesz egy kicsit nálunk is az intellektuális élet s álcázatlanabb a reakció, sor fog kerülni Kossuthra, Lajosra természetesen, Eötvösre s mindazokra, akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbus sötét zugolyaiba. Lesznek ezek is még darabontok, ha a nacionalista sötétség nálunk is megtermi a Lemaitre-féle író-tudósokat.
No hát, ezért esemény Jules Lemaitre heves harca. Mert mihamar látni fogunk ilyesmit Magyarországon is.
Jean-Jacques Rousseau tanainak nincs s nem lehet híve ma már. Éppen más irányban indult útra a modern emberiség, mint Rousseau tanácsolta. És mégis nekünk, az emberiségben és kultúrában hívőknek, a mi szentünk Rousseau. Mert példát adott a gondolkozásra a maga néhai életével. S mert látjuk, hogy mikor a reakció Rousseau-t bántja, mindannyiunkat bánt, kik a társadalmi megújulás víg vagy szomorú harcosai vagyunk.
Lemaitre az embert pellengérezi ki kegyetlenül Rousseau-ban. Főképpen ezzel a ravasz fogással számoljunk le végérvényesen. Bánjuk is mi, ha a saját félisteneink se félistenek. Annál jobb, hadd érezzük, hogy emberek vagyunk mindnyájan. Hibás, bűnös emberek, akik csak éltek; élnek s élni fognak. De a régi dal mégis igaz: mit hirdettek ezek a gyarlók? Ez a fontos, ez kell s ezt nem lehet befeketíteni. Még ha tévedtek sem, ha zseniálisan tévedtek. Jézus sem volt makulátlan életű, pedig őt istennek mondják. Koncedáljuk, hogy az újítók mind-mind vétkes, gyarló emberek. De az újítás, kedves Lemaitre mester, mégis csak a legszentebb, amit csak ember véghezvihet.
Párizs, február 6.
Budapesti Napló 1907. február 10.
A. E.
Maurice Barrès
[Párizsi Levelezőnktől]
Maurice Barrès egyik legkifejezőbb embere a mi korunknak. Típusa, prototípusa az erkölcstelen bölcsnek, az érvényesülő valakinek. Diákkorában senkit úgy nem kínoztak korának siralmas problémái, mint őt. Érezte, tudta, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van. Látott, önmagában lerajzolt minden emberi és társadalmi paradoxont és disznóságot. De mégis elhajlott rongyos diáktársaitól mindig. Wekerle egyik iskolatársa beszélt nekem valamikor Wekerléről ilyesmit. Wekerle, a sváb kasznárfiú, valamikor okos fiú volt. Látta a magyar élet minden barbárságát, kicsinyességét, átkát. Erre fogta magát s hízelkedett, kedvébe járt a mágnás-kölyköknek s az előkelőbb, buta dzsentri tacskóknak. Hogy neki igaza volt, azt senki le nem tagadhatja ma. Hogy Maurice Barrès-nak is igaza volt, az megint természetes. Lelke válságait diákpajtásai előtt is jól titkolta. Hideg, óvatos, megfontolt és mindig jól öltözködő ifjú volt. Azután írni kezdett s amit írt, az az ékesen beszélő nihilizmus maga volt. De ez a nihilista, ez a Maurice Barrès, nem dobott soha bombát. Ostromolta a társadalmat, a mai politikát és a mai kultúrát. Közben azonban arisztokratákkal, nagy papokkal barátkozott. S elérkezett szépen a klerikalizmus és feudalizmus vezérkarába. Ma már az Akadémia egyik halhatatlanja, aki a minap zengte a dicséretét egy királypárti mágnásnak, az ő akadémiai elődjének. Ha becsületes, ha élhetetlen, ha hiszi, amiket összeírt, ma ő volna a hímnemű Louise Michel. Anarchista volna, dühös, vad, elkeseredett. De Maurice Barrès bíbornokok és márkik barátja. Nagy író, mert valóban egyik legnagyobbja a mai francia szépíróknak. Azonfelül képviselő, világfi s szociológus Bourget iskolája szerint. Egy kicsit Wekerle Sándor - életprogramjában s egy kicsit Prohászka Ottokár - reverendátlanul, szép, merész és veszedelmes féligazságaival. Ha Franciaország végleg rá nem taposott volna a nacionalista betyárvilágra, még miniszter is lehetne belőle. Tanulságos ember, s az élete minden országban beszédes tanulság. De bizonyos, hogy nagyon sokszor álmodik rosszakat. Mint ahogy a legszebb karriert futói a mi korunknak titokban nagyon bús emberek. Mert a társadalmi lelkiismeret ma már megtalál mindenkit. S a legszebb karrierű hazugoknak is meg-megsúgja: komédiás az úr, gyalázatos, hazug és szerencsétlen.
Párizs, február 9.
Budapesti Napló 1907. február 12.
A. E.
Akkor Nápoly környékén csatangolt és olvadni kezdett a lelke. Lelke, a jégkristályokból hegycsúcsra fagyasztott, dacos, norvég kunyhó. Addig-addig ölelgette az olasz Nap, hogy olvadni kezdett.
- Sebaj, motyogta magában, de szorongott, mint egy képzelődő gyermek. Minden hisztérikusnak és zseninek van ilyen érzése, ha új eszméket fogad be. Avagy ha új helyeket tapos a lába, mely csak álom-sétákhoz szokott. Ha az Élet hirtelen hátbaüti vagy váratlanul megcirógatja. Ha megóvatolják egy váltónkat vagy a chef d'oeuvre-ünkért egy fityinget sem akar adni a kiadó.
- Sebaj, motyogta magában Ibsen, úgy sem maradok már sokáig Olaszországban. Még megárt a Nap, a kékség, a lágyság s volt-nincs, hiába keresem a lelkem. Vihar-dalra akarok majd egy hatalmas órában gyújtani s elömlik a számon egy édes-buta barcarola. Sebaj, megyünk vissza, fel, Északra, mivel itt Délen úgyis elfogyott a pénz. Nincs, nincs, nem akarnak többet küldeni, de bizonyosan nem azért, mert féltenek.
Gondolja a storthing: mire használja a norvég paraszt a kitanult költőt? Tizenöt falu népe kér éppen mintákat az új halhálókból.
- Az új halhálók kellenek csakugyan: Északon tudják becsülni az embert. Itt, Délen, perverz, görög erkölcsök élnek arról, hogy tenyészteni kell a művészt. Pedig Euripidesznél többet ért volna egy egészséges görög paraszttal több. Tasso pedig ha véletlenül explorátornak születik, ma Olaszország talán Angliánál tehetősebb.
- Nálam csakugyan értékesebb jószág egy norvég halász s haza fogok menni. Hazugságos élet az, mely társadalmilag támogattatja magát, mikor a társadalomnak csak penészgombákat termel.
- Szerencsére átkozottul pompás ösztöne van minden társadalomnak: érzi, kikre van szüksége. Kedves, szegény, egészséges norvég faluk, ne búsuljatok: meg fogjátok kapni a halhálókat. Kedves társadalom, ne nyugtalankodj, nem igen hallgatnak mireánk, penészgomba kertészekre.
Most pedig nézzük meg, mit csinál a derék Settimio mester. Nápolyból hozatta Ibsen háziura Settimiót, ki is villát épített a kertben. Egy segédje volt Settimiónak s tíz fél-pucér napszámosa. Alkonyatonkint olyan dalolást csaptak, hogy a száraz, színes párázatok táncba fogtak a Vezúv fölött. Este hozták nekik a polentát s még harsányabban daloltak a villaépítők. Tíz órakor este Ibsen még a kert körül kóborolt. Az ős Róma rejtett csodáit főzte fejében s hallotta Settimió parancsoló hangját:
- Most pedig már elég volt, a Marseillaise-t és aludni fogunk.
Settimio éles tenorral intonált s bumm, zengett a Marseillaise. Bumm, és gyorsan épült a villa a kert közepében. Ostoba, zavaros, de csinos kis épület: egy kicsit Diána-templom, egy kicsit schwarzwaldi vadászház. Ibsent, a már félig maga-vesztettet és ellágyultat, vonzotta Settimio. Ez a vidám, latin nonchalance-nak pompás embere, vélte. Ez a Settimio építi a villát s nem okoz neki fájdalmat az építés. Óh, boldog Dél, hol építeni lehet fájdalom nélkül.
Mikor megismerkedtek, Settimio morózus arcot csinált. Mit akarhat ez a bolond angol[!] s nótás valóját csak később bontotta ki Ibsen előtt. Mit akarhat, s később ő mondta el ebhűségesen, hogy mit akar. Settimio azt akarta, hogy házat építsen majd egyszer, végre önmagának.
Olvadó lelkével hallgatta, hallgatta az embert Ibsen. Hallgatta örök-új életvidámságát s kőkorszakbeli szocializmusát. Nem volt ebben az emberben semmi lázadás. Megadott volt, mint egy magyar napszámos, mint egy auvergne-i zsákos, de énekelte a Marseillaise-t. Rajta volt, mint kiütés, az arcán, a testén, minden új lelki nyavalya. De a lelke az a régi volt, görög-római lélek, mely a zsidó-keresztyén világáramlatot is a maga képére alakította. Settimio akárcsak Julius Caesar korában élt volna: a hercegeket gyűlölte s új hercegeket óhajtott. Házat magának, zabálnivalót sokat és gyermekeket.
Ibsen látta, hogy Settimio felesége a segéddel szerelmeskedik. Gyűlölik a napszámosai, holott ő jó hozzájuk s velük énekli a Marseillaise-t.
- Settimio mester, szép az élet és érdemes építeni?
Bolond, szerette volna ilyenkor mondani Settimio, de megemberelte magát. S kérdezte tovább Settimio mestertől Ibsen:
- Settimio mester, jobban lesz minden, ha győz a szocializmus? Nem csalja meg az embert a felesége s nem kell villát építeni - másnak?
Fejét csóválta Settimio, de keményen nem válaszolt a kérdésekre, mert akkor már szerette Ibsent. Érezte, hogy Valaki kivételesen és magasból szállott le hozzá. De mit akar e mord, különös északi ember tőle?
S a Nap egyre hevesebben sütött, július közeledett. Már tető alá került a villa, s a bokrétaünnepre Ibsent is meghívták.
- Jó éjszakát, Settimio, jó éjszakát és sok szerencsét.
Heves, izgató nyári alkonyatkor köszönt így Ibsen és elutazott a bokrétaünnep elől. Vissza, vissza Északra, míg el nem olvad a fagyos, büszke jégkunyhó.
Budapesti Napló 1907. február 13.
Lellei András
(Párizsi levél)
A Goncourt-Akadémiával Franciaország irodalmi fiatalságát akarta boldogítani az egyik Goncourt. Nagy irodalmakban különösen és sokszorosan árva a kezdő író, ha szegény és büszke. Ha temperamentumából hiányzik egy unciányi kalandorság, ha egyéniségére túlságosan féltékeny, elbukik. Kereng az irányok között, elébe mered a régi, hatalmas, hiteles Akadémia zord vára, s a közönséggel hasztalanul próbál találkozni. A Goncourt-ok, különösen az alapító Goncourt, jól ismerték, és mindnyájan ismerjük az ifjú író kálváriáját. Goncourt azt hitte, hogy ebbe az örökös tipikus sors-tragédiába engesztelőleg lehet beavatkozni. Ezért csinálta a Goncourt-Akadémiát és alapította a Goncourt-díjat.
A Goncourt-díjat a Goncourt-Akadémia most negyedik esetben ítélte oda. Tehát éppen négy irodalmi botránnyal sikerült gazdagítania Párizs botránykrónikáját. A Goncourt-Akadémiát pár év alatt jobban meggyűlölték a fiatalok, mint gyűlölik a régi Akadémiát. Még ma sem ült el Párizsban a lárma a Goncourt-tagok negyedik arbitriuma után. Olyan emberi és olyan szomorú komédia ez, hogy minden kultúrának és irodalomnak okulnia kell belőle.
Tíz tagja van a Goncourt-Akadémiának, akik maguk is irodalmi tigriskölykök voltak még tegnap, ma már azonban arbiterek, ismert nevek, keresett és nagyon befogott írók, majdnem olyanok, sőt talán olyanabbak, mint a nagy Akadémia halhatatlanjai. Meghiggadtak, megokosodtak, sőt talán el is hájasodtak egy kicsit. Ezek bizony már nem tudnak véres elevenséggel emlékezni ifjúkori küzdelmeikre. Keveset, sőt alig olvasnak, mert nagyon sokat kell írniok. Oh, ez már nagyon régi nóta: a görög lantosok sem voltak jobbak. A sikerig forradalmár az ember, s a siker után szomorú, féltudatos rettegéssel védekezik a forradalom ellen. Mert minden forradalom új embereket akar a régiek helyébe. S Krisztus-lelkűeknek kellene lennünk, hogy könnyen engedjük át másoknak könnyel és vérrel szerzett pozíciónkat. Miért legyenek éppen a Goncourt-Akadémia tagjai Krisztus-lelkűek? Akik leglázadóbban kezdik az életet, azokból lesznek a régi formák legeltökéltebb őrei. Moliere óta például Molière házába azok vették be legkényelmesebben magukat, akik a dolgukat tüzes ostrommal, szertelen újításokkal kezdték.
Zokognak, harsányan jajgatva panaszkodnak a fiatalok a Goncourt-Akadémia ellen. Egy díjat egy teljesen színtelen senkinek adtak volna oda a Goncourt-ok, egy másik díjat udvariasságból, avagy rokoni ellágyulásból, tavaly egy negyvenéves fiatal kapta a fiatalok díját. No és az idén betelt a mérték, mondják. Most már nyilvánvaló, hogy a Goncourt-Akadémia tagjai csak olyanokat tesznek híresekké a koszorúval s az elég csinos ötezer franknyi összeggel, akik nem teszik az ő számukra veszedelmessé a - versenyt.
A Goncourt-díj legfrissebb koszorúzott regényéről érdemes írni. Címe: Dingley, a hírneves író s két szerzője is van: a Tharaud testvérek. Az idősebb Tharaud a francia nyelv tanítója volt a budapesti egyetemen. Magyarországban élt, utazgatott éppen abban az életkorában, mely ifjú írók sorsára legelhatározóbb. Föltétlenül becses intellektus, különben nem lehetett volna belőle az akadémikus Barres titkára. Barrès pedig valósággal fanatikusa az értelmi differenciáltságnak s budapesti lektorsága után az idősebb és hogy úgy mondjuk: íróbb Tharaud Barrès mellett élt. Ezt is szemükre hányják most a Tharaud-oknak, mert Barrès mint politikus, tudományos hévvel konzervatív és arisztokratáskodó.
Alig száznyolcvan oldalas a Tharaud testvérek regénye. Ez nem volna baj, ha regény volna, ha művészi produktum volna. De a Tharaud testvérek túlságosan is boncoló értelmű íróknak látszanak. Típusokat látni és megérezni aligha képesek. Ők karikatúrát csinálnak, mert sokat utaztak, sokat olvastak, sokat gondolkoztak, de keveset éreztek. Pláne egy nagy igazságtalanságon épült az ő irodalmi röpirat-féle regényük. Kiplinget csúfolják ki benne, a nagy angol írót, aki a búr háború idején olyan hangos demonstrációval csapott föl az angol imperializmus poétájának. De mintha a Tharaud-ok nem tudnák azt, hogy Kipling nem csupán imperialista, gőgös, önző, kegyetlen brit patrióta. De fölséges, sok érzésű új és hatalmas költő.
A Tharaud-kból aligha lesznek a Flaubert-ek, Balzacok és Zolák utódai. De véletlenül megkoszorúzott könyvükben van annyi értelem és ízlés, hogy íróinak veszett hírét ne költse. Nem is ez a fontos az ügyben, hanem a francia irodalmi fiatalság nagy sértődöttsége. És az a tanulság, hogy az Akadémia még akkor is Akadémia, ha az Akadémia ellen csinálják. Talán maga Goncourt se hitte, hogy az ő Akadémiája megváltoztatja a világot. S hogy az ő Akadémiájának tízei mindig éppen azt fogják megkoszorúzni, akiről a jövendő irodalomtörténetének fejezetet kell írnia.
Akárhol s akármennyi Goncourt-Akadémia támad, nem fog változni és enyhülni az ifjú és az öreg írók antagonizmusa. Ők két világ lesznek mindig, kik összecsapnak s ha nem ezt teszik, - becsapják egymást. A fiatalság s az öregség, a törekvés és az elért eredmény mindig örök ellenségek lesznek. S a fiatal író sorsa minden országban, minden kultúrában, minden irodalomban a régi marad. Vagy van ereje és missziója: akkor keresztül kell vágnia magát a poklokon is. Vagy nincs s akkor csak megsirathatjuk a szegény sziszifuszi sziklagörgetőket.
Párizs, január hava
VU 1907. február 17.
Diósadi
Ségur márki
A francia Akadémia tehát csakugyan befogadta. Biztos, sőt kérlelhetetlen volt a Ségur márki sansza. Írni és olvasni tudó herceg, se duc, se prince nem akadt már Franciaországban. Jöjjön tehát ezúttal egy márki, egy olyan finom márki, mint Ségur. Jó, gazdag, sőt irodalmi familia a Ségur-család. Egy Ségur grófnő, született Rosztopcsin-leány, már boldogította valamikor a francia irodalmat. Még fiatal ember Ségur márki s monográfiákat írt. Mióta a história tudományát átkozott modern tudósok kissé kegyetlenül mívelik, a mágnások kezdenek minden országban történelmet írni. Így is illik ez egy par excellence történelmi osztály képviselőihez. Nekik igazán félteniök kell a múltat, mert a múlt az övék. Persze itt Franciaországban nehezebb sorsuk van a mágnás-tudósoknak, mint nálunk. A mob, a csúnya mob, uralkodik és sok ellenséges tudóst termel. Könnyű nálunk Andrássy Gyula grófnak történelmet írni. Először is mert övé a hatalom és társaié. Meg azután ki az ördög vizsgálja nálunk, hogy egyáltalában tud-e írni Andrássy Gyula. De ebben a veszekedett demokrata köztársaságban legalább a mondatszerkesztéshez még a mágnás-írónak is érteni kell. Itt a jövevényeké, a pór millióké hatalom és közvélemény. Csak az Akadémia ad könnyen pálmát a Ségur márkiknak. Dehát az Akadémia ugat s a demokrácia halad. Ismerjük el, hogy Ségur márki igen elegáns műkedvelő. Mély meglátások, szörnyű szorgalom, új szempontok, zseniális bátorság és írásművészet, no ezekről persze nem lehet szó. De egy majdnem értelmes és kedves irkáló nagy úr Ségur márki, a francia Akadémia halhatatlanjaira s kékvérű fajtájára szégyent nem hoz. Az új, a mai Franciaországot pedig nem érdekli az Akadémia családi eseménye. Miért Ségur? És miért ne Ségur?
Maurice Donnay
Ségur márkival ketten egyszerre lettek halhatatlanok. Ez már író, de igazán, ez a Maurice Donnay. És fiatal, mint a márki. Negyvenhét éves és jóformán másfél évtized óta ír. A Chat Noirban kezdte, a híres cabaret-ben. S hamar eljutott Molière házába. S nagyon hamar az Akadémiába. De ide készült ő már a Chat Noirban is. Ki-kiruccant a tollával bátor, új irodalmi mezőkre is. De ezt csak kárára cselekedte. Nem is lett volna belőle soha akadémikus, ha közben meg nem írja a Retour de Jérusalem-et. E hírhedt darabban nem túlontúl nyájas ahhoz a kultúr-népfajhoz, amelynek legtöbb köze van Jeruzsálemhez. Nagy lárma volt a színdarab körül. De Donnay-t észrevették az Akadémia mágnásai. No, lám, egy új katona. Egy helyes gondolkozású író, akit még lehet valamire használni. Kissé szabados a természete. Jó lesz hát sietve magunk közé venni. És Maurice Donnay taktikája sikerült. Bejutott az Akadémiába, mivel a látszat kedvéért egy plebejust úgyis illett választani. Mistral, a nagy provence-i megint nem állott kötélnek. Jobb hiányában tehát ő reá szavaztak. Anatole France ezúttal sem jött el. Sőt Pierre Loti és Rostand is elmaradtak. Húsz perc alatt megszületett a két új akadémikus. Egyébként, ha nem is egetvívó, de írónak író ember Donnay. Sőt olykor majdnem poéta. Csak meg ne járják vele halhatatlan társai. Nem lehetetlen, hogy becsapta őket. Elérte célját s most majd írni fog, ahogy ő akar. Veszedelmes és kiszámíthatatlan egy ilyen ember. Aki a Chat Noirból mászik föl a negyven halhatatlan kupolájáig. A régi retour helyett még új retourt is csinálhat. Még Jeruzsálemmel szemben is. Mert a zsidót csak addig érdemes ütni, míg valami hasznos célja van ennek. Ha a célt már elérte az ember, miért ne lehessen egy kicsit igazságos?
(Párizs február 15.)
Budapesti Napló 1907. február 20.
A. E.
(Párizsi levél)
1. Csakugyan jókedv ez Mardi-Gras napján, avagy kollektív csalás? Miért szomorodik el az ember, valahányszor Párizst hancúrozni látja? Július 14, Mardi Gras, Mi-Carême, egyik könnyesebb vigasság, mint a másik. Hull, hull a konfetti, biztatja magát a kacaj, ripakodik a nóta. S azután összefutnak a lelkekben a felhők s paskol a hideg eső, a bulvár-sározó, mely ritkán marad el Mardi-Gras-ról.
2. Nézi az ember a St. Michel diáknépét például. Hát minek örülnek ezek? Hogy még fiatalok s száz sou-val a zsebükben krőzusok? De hiszen éppen azért járnak a Sorbonne-ba, hogy elfogyjon a fiatalságuk. S a diáknyomor Musset idejében sem volt rózsás boldogság. Sohase szomorúbb a szegénység, mint az ifjúság idejében.
3. Vagy a szegény, rossz leányok öröme őszinte? Vagy a beheccelt, unatkozó idegeneké? Kavarognak a bulvárokon a népek. Őrülten szeretné járni a bolondját a sok testi és lelki ínséges. Veri őket az eső s veri őket napi életük sok, bús tudata. De mulatni kell: ez beteg vágy, ez kötelesség, ez hagyomány. És mulatunk mind könnyünk csordultáig. Hogy szánjon meg bennünket, hó, ha van valaki, aki a bibliai mennyekben lakik.
4. Ostobaság az a legenda, hogy Párizs tud mulatni. De seholse nagyobb a vágy egy kis boldogságra, mint Párizsban. A korlátolt, a pénzes, a langyosvérű persze szeretné, ha úgy volna. Ha Párizs népe kifizettetné magát az év három-négy bolond napjával. Valóban minden jó keresztény olvadhatna az örömtől, ha a rongyos nép mulat. De a rongyos nép nem mulat. S azok sem mulatnak, akik csak azért nem vagyunk rongyosak, mert a szabónkat be tudtuk csapni.
5. Párizs örömében sincs semmi a pogány örömből. Mind-mind átokkal vagyunk, akik ma élünk. Mind-mind örököltünk valamit, ami megfojtja az örömet. Az apáinktól s a keresztény századoktól. Szegénységet vagy tuberkulózist, alkoholista szenvedélyt, vérbajt, neuraszténiát, nyavalyásságot. Valamit, ami olyanná teszi a kacagásunkat, mintha egy Danténak örülnőnk, ki megvizitel bennünket a pokolban. Tüzet rakott alánk a múlt s égünk, jajgatunk a jelen üstjében. Az öröm pimasz önámítás a mai társadalom emberének. Nincs, nincs, nincs.
6. Brr hogy ázott Párizs húshagyó kedd ünnepén. Milyen illő volt a hideg eső és a sár a hideg és a sáros lelkek nagy iparkodásához. Mint látja, aki nem vak, évről-évre a keresztény világ megérdemelt, gyászos kopását. Mint kopik dogma, hagyomány, házasság, szemérem, bőjt, minden. Rettenetes, félelmetes az emberiség boldogságvágya. Rettenetes és félelmetes az emberiség boldogtalansága. Egy ilyen Mardi-Gras ünnep alapjában veszedelmesebb a vörös májusnál is. Forradalmibb ösztönök dolgoznak itt tudatlanul, vakon, mint bárhol.
7. Egy napja van Párizsnak, mely nem banális. Párizsnak és az egész világnak. Május első napja, amikor nincs konfetti. Amikor a Mardi-Gras szervezetlen kedélyforradalma helyett a szervezett vágy ünnepel. És május elsején úgy reszket az emberi társadalom, hogy még a halottak is forognak hamvaikban. Többek között a szigorú Pál apostol is. És mindazok, akik a kereszténység nevében az emberi társadalom boldogtalanságát okozták.
8. Elmúlt Mardi-Gras, s pár hét múlva jön Mi-Carême. Sok dráma, sok szénhiány, sok házasságtörés, sok váltó-óvatolás, sok miegymás lesz csak addig is. De akkor megint kimegyünk a nagy bulvárra. Megint konfettit vásárolunk s ordítunk. S megint még szomorúabbak leszünk. És még jobban vágyunk az öröm után, melyet elérni nem tudunk. Ez a szomorúság fogja a jövő embere számára kiostromolni az örömet, az igazit. Nem lesz mindig úgy, mint ma. Lesz egy húshagyó kedd, mely hullahagyó kedd lesz. Úgy otthagyjuk a múltat, kétezer évet Krisztus után, mint Szent Pál az oláhokat. Azaz, mint Szent Pál valamikor az emberiségnek azon hagyományait, melyek szerint mégis csak lehetett olykor vidámkodni a siralomvölgy lakóinak.
(Párizs, február 13.)
Budapesti Napló 1907. február 20.
A. E.
I.
Giza Ritschl
Giza Ritschlt az új holland irodalom vallja magáénak. De írnak róla már előkelő külföldi folyóiratok is. Most olvasok például róla a Mercure de France-ban. Giza Ritschl magyar leány és pár év óta holland poéta. Azt beszélik, hogy Gorteren, a nagy holland költőn kívül nincs még egy olyan költője Hollandiának, mint Giza Ritschl. Még kissé idegen neki a holland nyelv. De már művésze mégis e nyelvnek. S csodálatosan új a hollandoknak az ő magyar tüze, ereje, szenvedélye. Hát íme egy új szomorú dokumentum. Muzsikus, szobrász, festő, már régen vándorol ki Magyarországról. Hiszen művészetük nyelve internacionális. De milyen lehet ott a társadalmi bomlás, ahonnan a nyelv művésze is kivándorol. Emlékszünk ugy-e, hogy Reviczky is majdnem fölcsapott német költőnek. Szomorú bősége a talentumoknak s hihetetlen szellemi nyomorúság az anyagi nyomorúság mellett: ez az ok. Magyarország meghal a feudális nyomás alatt. Nemcsak erős, munkás parasztjai vándorolnak ki, de mindenki, aki teheti. S a Giza Ritschl esete csak egy eset. De talán a legbeszédesebb. Nincs kenyér és nincs kultúra otthon. Menekül, aki tud, a mágnások, kalandorok és koldusok szerencsétlen országából.
II.
Gyász Klementináért
Ferdinánd bolgár fejedelem anyja utolsó leánya volt Lajos Fülöp királynak. S összegyűltek most, hogy Bécsben meghalt, gyászos torra itt a hű orleanisták. Nem Párizsban volt a gyászünnepély, hanem Neuilly-ben, egy kis kápolnában. Oh mert kis helyen elférnek ma már Franciaországban a kitartó royalisták. Ott voltak: comtesse d'Eu, duchesse de Chartres stb. stb. Főképpen nők, szomorú és előkelő nők. De összesen sem voltak hatvanan s ezért bújtak egy kis kápolnába. Hajh, soha ilyen szomorú rekviemet, ilyen reménytelent, ilyen gyászosat. Este, ugyanez este, minden gyászos hölgy színházban volt. Holott bőjt is van s holott meghalt Lajos Fülöp utolsó leánya.
III.
Sarah - tanár
Hát Sarah Bernhardt is tanár lett íme. Ma, csütörtökön tartotta második előadását a Conservatoire-ban. Nagyon pontos, nagyon lelkiismeretes tanár Sarah. Csak egy kicsit elfogult a nőtanítványokkal szemben és ez furcsa. Sarah-nak tudniillik az a hite, hogy a tragédiajátszás - nőnemű tehetség. Komolyan vallja, hogy nagy tragikus színész nincs. Csak nagy tragika lehetséges. A férfi színész-csemeték tehát félnek az új tanártól. Hogy vajon nem fogja-e rajtuk megbosszulni Sarah azt a sok méltatlanságot, amit életében a férfiak részéről tapasztalt. De Sarah Bernhardt nem tud rossz lenni. Ma a második előadáson kijelentette a következőket:
Önök, kisasszonyok és uraim, mind talentumosak. Remélem, hogy sikerül egy-két talentumot teljes napfényre hozni. Mert talentuma mindenkinek van. Csak igazolni tudják ezt kevesen.
És frissen, leányosan kacagott föl Sarah. A tanítványok - mit tehettek egyebet? - megéljenezték.
(Párizs, február 21.)
Budapesti Napló 1907. február 24.
A. E.
[Párizsi levelezőnktől]
Az új Egyház, melynek Párizsban a rue Legendre-on van a temploma, él. Már írtuk egyszer, hogy a fölbiztatott klerikális tacskók miket míveltek. Fütyölve, ordítva, dulakodva ostromolták meg már néhányszor a nemzeti katolikusok templomát. De hiába volt minden: a gallikán, Róma-ellenes, katolikus Egyház kétségtelenül megszületett. Ma beszélgettünk a délutáni mise után Vilatte-tal, az új Egyház érsekével. Szép, dús szakállú, komoly és nagyon hívő ember ő eminenciája. Azt állítja, hogy százhatvan nemzeti eklézsia van alakulóban Franciaországban. Nemsokára már nemzeti zsinatot tart az új Egyház, melynek főelve az őskeresztyén Egyház visszaállítása.
Bizonyosan Magyarország katolikusait is érdekli az új Egyház mivolta. A francia katolikus apostoli Egyház dogmái nagyjában azonosak a római Egyházéival. A pápát azonban nem ismerik el, a mise nyelve francia s a papok nősülhetnek. Teljesen szabad a bibliamagyarázat s a gyónásnál nem szükséges a bűnök fölsorolása. Elég a töredelmes megbánás s kész a föloldozás.
Már két házasságot is kötöttek a rue Legendre-on. A hét szentség közül csak a keresztséget és utolsó kenetet nem volt még módjában az új Egyháznak kiszolgáltatni. De éppen pár napra be van már jelentve egy újszületett, akit már a rue Legendre szakadár papja fog megkeresztelni.
A mai misén is, mint rendesen, az elegáns Monceau-negyed hölgyei jelentek meg nagy számban. Vilatte érsek egy félórás szentbeszédet mondott, s ezúttal nem volt semmi ellenséges tüntetés. Néha-néha volt egy kis derű, mivel Vilatte nem beszél tökéletesen franciául. De a bőjti beszéd szép és hatásos volt így is.
Hihetetlenül gyűlölik persze az új Egyházat. A klerikálisok érzik, hogy ez az igazi veszedelem. Ez ellen nem kiabálhatnak istentagadást és hazátlanságot. Ez az Egyház katolikus és francia. És érdekes dolog följegyezni, hogy nem a hívő katolikusok dühöngnek. De a politikai katolikusok, a hitetlen klerikálisok. S az új Egyház védőserege pedig a - szabadgondolkozókból kerül ki. Így csatázik Isten körül két tábor, melynek nem az Isten a fő. A rue Legendre temploma s a gallikán Egyház, valljuk be: kultusz Róma ellen. Ilyen sorsra jutott Róma, a hit és a vallás. A tömeg, az örök tömeg ragaszkodik a régi formákhoz. A tömegnek kell az Egyház és a mise. Tehát Egyházat csinálnak neki az Egyház ellen és misét. Van okuk a római klerikálisoknak nagyon haragudni.
(Párizs, február 23.)
Budapesti Napló 1907. február 27.
A. E.
I.
A tanítók
Hogy tudják itt Franciaországban, hogy tudják. Hogy tudják itt mindenek, hogy a tanítóktól függ minden. A legújabb, az egészen radikális generációt a tanítók adták Franciaországnak. S ott kezdődik egy kultúrtársadalom fölszabadulása, ahol az Egyházat kilökik az iskolából. De, de Franciaországban még érdekesebb dolog történt. Itt nem állottak meg a tanítók ott, ahol a napi politikusok akarták. Ők igazi kultúrtársadalmat akarnak. Nem elég nekik, hogy hatalmon tartsák azokat, akik hatalmon vannak. S a radikális kormány most szörnyen fél a tanítóktól. Mert a tanítók a jövendőt szeretnék megcsinálni s nem a mai hatalmasokat konzerválni. Új bizonyság arra, hogy kultúra és politika ősellenségek. S nekünk Magyarországon arra jó bizonyság, hogy mindenekelőtt - neveljük a tanítókat.
II.
A nő-kocsisok
A nő-kocsisok vannak már vagy kilencen Párizsban. És minden kocsis-tempót kijátszanak ellenük a férfi-kocsisok. S gyönyörű dolog Párizs utcai népét látni. Mint kél minden esetben pártjára a jövevényeknek. Egy pár férfi-kocsist már majdnem meglincselt az utca népe, mert pimaszok voltak nőkollegáikhoz. S szomorú dolog látni, hogy milyen vad állat a férfi-állat. Ha Kmety professzor avagy ha párizsi kocsis. Megölné az asszonyt, mert az is dolgozni akar. Az asszonyt, akiért kocsis és professzor szintén ölni tudna, ha szerelemről van szó. De úgy látszik, hogy a szerelemnél is több az evés. A férfi bestia lesz, mihelyt a gyomrát fenyegeti az asszony versenye.
III.
A szatírok
Soleilland megölt egy kis tizenegyéves leányt. Általában azonban nem szoktak gyilkolni a szatírok, akik Párizsban nagyon sokan vannak. S ha nem gyilkolnak, akkor nem is háborog Párizs. Ellenben nagy a harag némely tudós ellen. Ezek azt állítják, hogy mindennek az alkohol az oka. Tessék az alkohol ellen harcolni s nem lesznek Soleilland-ok. Ez az állítás szíven talál minden franciát. Főképpen az alkoholból pénzelő államot. Hogyisne. Még alkoholt se igyon a francia. De azért Soleilland-t ki kell végezni. Ez a logika illik a mai társadalomhoz. Ez a társadalom szigorú bíró. A gyilkos szatírokat elevenen nyúzná meg. De hogy a gyilkos szatírokat társadalmi bűnök szülik, ezt nem akarja hallani.
Párizs, február 23.
Budapesti Napló 1907. március 1.
A. E.
A Pesti Hírlap Tóth Bélájának teljék hát végre kedve: válaszolok neki. Hónapok óta piszkálja már Ady Endrét, az adyendréskedést, az adyendreséget. Tóth-Bélásan, beteg hörcsög módjára, egy bolondnak az ő csökönyösségével. Ady Endre, szegény, a maga személyéért, bizonyisten ma se ütne vissza. Ady Endrének, jómagamnak, van két, nagy magyar igazságom. Egy kicsit az Otthonra emlékeztet, melyet Tóth Béla hencegve utál, de jó. Akit Rákosi Jenő föl nem fedezett, de akit Tóth Béla már megmart, annak a jégeső sem árthat. Ez az egyik. A másik így szólna valahogyan: sokat kell azért a dicsőségért szenvedni, hogy az ember magyar. Az egyik ugy-e elég budapesti, a másik elég bús-szittya igazság? Szememre vágnám a kalapom, rátenném ezt a két bokrétát s hallgatnék. Hallgatnék búsan, ha ez a cégéres Tóth Béla Ady Endre kicsi személyében nem egy egész szent jövendőt akarna bántani. De ez a szándéka, s bár pandur-hajlamaim nincsenek, látom Sobri Jóskáék föltámadását a papíros-mezőn és válaszolok.
Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos, áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság. S a múlt kitartottjai milyen ostobák. Új fejezettel akarják gazdagítani az öreg, görög-római mítoszt. Jön Jupiter tonans s ők vitézül kifeszítik az esernyőt. És milyen nagyszerűek, szentek, rongyosak és mégis gazdagok Magyarországon az új szándékú, az új lelkű emberek. Egy-egy Krisztus mindegyik az ő szomorú lelkességében. Holott nekik kezük ügyében még az a bizonyos kevés hal és kenyér sincs csodatételre. Ezeknek majdnem a semmiből kell megcsinálniok a magyar Európát. Tudom, hogy nem gyáva emberek, de megértem, ha olykor remegve bújnak össze. Ha alkonyati órákban a magyar sivatagon a kulturátlanság vadállatjainak rémes bömbölését hallják. De ha könnyet sajtol szemükből a remegés, még akkor is hisznek a magyar lélekben. A krizantém tájékáról szárnyalt föl s talált valamikor Európára ez a lélek. Ennek van még mutatni és mondani valója Európa és a világ számára. Ennek a krizantémnak rejtett, nagy értelme s gazdagsága adatott, hogy annak a Maeterlincknak a nyelvén beszéljek, akit Tóth Béla szintén nem ért és nem szeret.
Az új magyar lélek a leendő, az új Magyarország virága lesz. De a deret már hullatnák rá a csúnya, buta október-lelkek. Akadémiáról, Kisfaludy-társaságokról ne beszéljünk. Ez az ocsú még Magyarországon sem maradhatott a szellemi kooperáció rostájában. Ezek, sajnos, már végleg semmik és végleg nevetségesek. Áll azonban veszedelmesen minden újulások elébe a kis rablócsapatokon kívül két nagy landsknecht-had. Persze hogy az egyik a Rákosi Jenőéké. Ez a magyar erekbe ömlött sváb veszedelem. Ezek a Szent Imre-kultusz s a nemzeti köldökszemlélés lobogójával jöttek. S ugyanők azok, ahogy már írtam, akik hűséges uradalmi ispánokként marasztalják a Középkort. Egy kicsit jezsuiták, de bizony mondom, hogy nem fatális ellenségek. Sokat ártottak, kiheverjük vagy megrendülve földeljük el minden hitét a magyar lelki reneszánsznak. Irodalomban s művészetben, hogy másról itt ne essék szó, a programos és pogromos butítás a taktikájuk. Lehetetlen, hogy a Csokonaiak, Petőfiek, Vajda Jánosok népe lépre menjen.
A másik hadtest lóhús-puhító, nyilas sereg s veszedelemnek komolyabb. Nem a Tóth Béláé, de ahol Tóth Bélát használják és megtűrik. Az Eötvös Károly impozáns alakjában csimpaszkodók, akik betűvel suhangolják - a betűt. Ez már Ázsia, egészen Ázsia, a tatár Ázsia. Tóth Béláék egy új urambátyám-féle generációért dolgoznak. Betyárosabbért, betűiszonyosabbért, vadabbért, mint a régi volt. Sír a lelkünk, ha bolond nagy vitézségüket látjuk. Íme a Pesti Hírlap Wilde-aforizmákat közöl például. Laptölteléknek, valószínűleg németből rontva, hiszen ez a lap világéletében irtózott az irodalomtól. Tóth Béla, a lexikon Bölcs Náthánja, a sohse olvasó, íme megismeri Wilde-ot s megriad. Két ferdített aforizmát kiszed s szegény Wilde Oszkár kétszer halott. S Tóth Béla publikumának olvasnia kell, hogy a Salome írója svihák volt. Ellenben nagyon-nagy író a Szájról-szájra írója. Rettenetes, de még nem minden. Ugyanekkor Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck is kikapnak. Nekik az a szerencséjük, hogy Ady Endrén ütni kell. Tehát Tóth Béla annyit koncedál, hogy Baudelaire, Verlaine, Maeterlinck is világcsalók, de értelmesebbek, mint Ady Endre. És ez a kiválogatás: Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck. Oh mennyire rávall ez a Tóth Béla tudására és zsenijére. Ezt akarja jelenteni: látjátok, ez az Ady Endre valami olyan kíván lenni, mint Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck. Hát én mondom nektek, hogy ezek az urak sem érnek semmit. Nem szólva arról, hogy Ady: egy verses meglepetéseket hajszoló majom. És no csak ilyesmit kell hallani a Tóth Béla publikumának. Micsoda szatiszfakció ez nekik. "Látjátok, mondják egymás között, milyen jó, hogy nem szoktunk olvasni. Az egész világirodalom hülyeség, Tóth Béla mondja." Úgy van: a halottakról fölösleges is beszélni. De Maeterlinck, Dehmel, d'Annunzio, Shaw, Andrejev Leonyid, Gorkij s még vagy ötvenen mind hülyék. Minden irodalom az, - biztatja az ő népét Tóth Béla. Mintha nagy részének fölöttébb kellene ez a biztatás.
Lelkemre, bús életemre, mindenre esküszöm: könnyes a szemem. Szégyenlem, de sírnom kell ilyen nagy vaddisznóság láttán. És szívemben érzem mindazokat a megbántott nagy szíveket, akikhez én, a kicsiny, méltatlan vagyok. A magyar publikum elé csúfosan cipelteket és megbélyegzetteket. És ez a Tóth Béla afféle számadó lenne a sovány, magyar kultúra juh-legelőjén. És Magyarországon még ma is szabad csuhaj-csuhajt kiáltva, patkós csizmákkal megrugdosni a legszenvedőbb, legnemesebb, legemberibb, legkönnyesebb, legdelikátabb múzsákat. Bayard-ja nálunk százszámra akad egy primadonnának, egy képviselőnek. A megbántott géniuszokért senki sem ránt kardot vitézlő hazánkban.
Megkérdem én hát s vállalom vaskeményen a kegyetlenség vádját is: ugy-e Tóth Béla úr, Edgar Allan Poe cretin volt és Csárdás Tóth Kálmán Kohinoorja a világirodalomnak? Evvel a, beismerem, majdnem gyilkos ütésű kérdéssel tartozom a Wilde Oszkár méltatlanul gyalázott, szomorú árnyának. Tartozom magyar kultúr-lelkiismeretemnek, mely méltán nyugtalan és vádaskodó. Mit mondunk a Nyugat Szent-Lélek-vitézeinek, kultúr-embereinek, ha nálunk ilyesmi megtorlás nélkül marad? Ha egy magyar író, kissé tatár és beteg agyú, de neves, piszkolva átgázol neveken, melyek a világirodalom történetéi? S mit válaszolhatunk önmagunkban, kik álmodunk az új Magyarországról s az új magyar léleknek, egy pompás, európai magyar kultúrának eljöveteléről?
Készen várom a piszkolódásokat: ismerem Tóth Bélát. Feleselni nem fogok, írhat éntőlem most már akármit. Ebben az életben sem igen lesz már az ő számára mondanivalóm. Ezt se magamért írtam, de a megbántott nagyokért s azért a kis magyar táborért, mely talán nem gyűlöli úgy az adyendreséget, mint Tóth Béla. Lehet, s ez ma Magyarországon még mindig üdvös hazaárulás, nyegle kozmopolitizmus vádjával jönnek reám. Ujjé, milyen vértezett vagyok én az ilyen piaci váddal szemben. Jöjjön a vád Tóth Bélától, vagy jöjjön akárki mástól. Annyi magyarságról sohse álmodtak sem a bajai csizmadia-műhelyben, sem az anyai dzsentri-házban, se sehol, amennyit az én ezeréves kis-nemes, mindig parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élő famíliám megőrzött s az én egyéniségemben, lelkemben kifejezett. Ennyi az egész s végül még azt se kérem azoktól, akik Tóth Béla közelében vannak: vigyázzanak reá, kárt ne tegyen magában és másban. Tegyen kárt, ha tud. Az ébredő, bimbózó, európai magyar kultúrában ő kárt úgysem tehet. Van annak már jó egynéhány katonája s Tóth Bélától, Tóth Béláktól nyíl-távolon már túlrepült.
(Párizs, február végén.)
Budapesti Napló 1907. március 2.
Ady Endre
I.
Bülow és a francia darabontok
Vilmos császár kancellárja magára haragította Franciaország nacionalistáit. Pedig a német választások óta milyen népszerű ember volt itt már Bülow. Minden szocialista-faló: Európa polgári lelkiismeretének fölszabadítóját látta Bülowban. S Bülow fogja magát a minap s kijelenti, hogy Jaurès és Millerand jó hazafiak. Csak a német szocialisták istentelen hazátlanok, a Bebelek. Rajnán innen és Rajnán túl pokolian derülhetnek a szocialista gonoszak. Hiszen Franciaországban is az a nóta járja: lám, Bebel jó német hazafi, csak a francia szocialisták - darabontok. S minden ország reakcionáriusai a saját szocialistáikat evvel ostorozzák. Hogy a külföldi szocialisták mások, azok jók, kezesek, patrióták. Nohát hálaistennek nemsokára befellegzik ennek a nemzetközi szocialista-ellenes ostobaságnak is. Már valamennyi ország szocialistái megkapták a hazafiassági bizonyítványt. A többi országok szocialista-gyűlölő[i]től tudniillik. Ez rendben van: a szocialisták minden országban elégtételt kaptak. De nem érdekes-e, hogy egyetlen ország szocialistái sem dicsérik a másik ország elnyomó álhazafiait? Bülow Jaurèsről azt állítja, hogy derék francia hazafi. Erre Jaurès újra csak azt válaszolja, hogy Bülow egy nyomorult lakáj. Muszáj lesz Bülowéknak s többek között a magyar analfabétáknak is valami újat kitalálni az egész világon félelmesen hatalmasodó darabontok ellen.
II.
Gróf Nemes nemes cselekedete
Csodálatos, hogy Magyarországon alig írnak Ausztria-Magyarország új dicső szerepéről. Emlékezetes ugy-e, hogy a francia kormány hazakergette Rómába a pápa törvénytelen legátusát, Montagninit. Olyan gyorsan kellett szaladnia Sarto pápa követének, hogy összes írásait Párizsban hagyta. És az írások szerfölött kényes írások voltak politikailag, üzletileg és szerelmileg. Mert nemcsak Merry del Val levelei voltak itt. Kedves levelek egyébként, bizonyítékai, hogy a pápa lapokat segített vásárolni, politikusokat fizetett meg, francia Schönberger bárónékat mozgósított és a többi. De előkelő dámák szerelmes levelei is Párizsban maradtak s a francia kormány kezeibe kerültek. Róma és a pápa nem találtak egyetlen hatalmat, mely a francia kormánytól Montagnini leveleit visszakövetelje. De ott volt Ausztria-Magyarország, a pápizmus és klerikalizmus egyetlen, megmaradt mamelukja. Egy magyar gróf, aki alig tud magyarul, gróf Nemes, nagykövetségi tanácsos vette át Róma számára a kényes leveleket. Nagyon nemes cselekedet volt gróf Nemes cselekedete, de sajnos, Párizsban is szokásos némely írásokról fényképmásolatokat venni.
(Párizs, február 28.)
Budapesti Napló 1907. március 3.
A. E.
I.
Anti-Dumas-k
Dumas fils megjósolta azt előre, ami most történik. Kérdezték egyszer Dumas-tól, hogy miért kardoskodik egyre a válás mellett:
- Hogy legyen majd témájuk az utánam következő íróknak s írhassanak a válás ellen.
Lehet, hogy Dumas fils csak szellemeset akart mondani s íme - jósolt. Divat lett a válás ellen agitálni a színpadon, amikor végre a törvényhozás is a válás mellett döntött. Nagy ezért az örömük a jó katolikusoknak. Már nem csak a Léon Daudet-k átkozzák azokat, akik a szent házasságot ostromolják. De például az Abel Hermant-ok s az Emile Fabre-ok is. Ahány író csak az Akadémia felé gravitál, válás-ellenes színdarabot ír. Dumas fils idejében még a dogma, az erkölcs nevében harcoltak a válás ellen. Az újaknak több eszük van: - ők a humanizmus oroszlánbőrébe bújnak. Hogy így, hogy úgy, a gyermek mindennél fontosabb. Ha a házastársak elválnak, elzüllik a gyermek, a gyermek, aki a - jövendő. A jövendőnek föl kell áldozni a jelent, s ha a szerencsétlen házastársak belepusztulnak is, válni nem szabad. Hogy a jezsuita reakció micsoda áldozatokra képes a cél érdekében. Modernség, humanizmus álarcában védi íme a - dogmát. Balekek, jámborak pedig, hejh, sokan akadnak, mióta csak emberek élnek. Ami bátorságot nagy kínnal a társadalomba öntöttek a Dumas-k, most ki akarják sajtolni az Anti-Dumas-k.
II.
Zola ellen
Antoine az Odéonban nagyszerű cselekedetet vitt véghez. Színrehozta a híres Zola-Bruneau darabot: a Mouret abbé vétkét. Ki ne ismerné ezt a fölséges Zola-költeményt? A pogány humanizmus, a természetbeolvadás, a szerelem himnusza ez. Gyönyörű kiáltás az öncsonkító, élet-szomorító, hazug vallási fanatizmus fülébe. S a klerikális újságmaffia szervezkedett a halott Zola ellen. Még halottaiban is félnek tőle letiport ellenségei. A Paradou, a szerelem kertje, gyönyörű volt az Odéon színpadán. A színdarab egy izgató szépségű vers, mint ahogy a regény se más. Bruneau muzsikája olyan kísérő, mint a Hajnalnak a rózsás felhők. A siker óriási és nemes fajú siker. S ahány reakciós hírlap csak akad még Párizsban, gyilkosan csepüli a darabot. És Párizs dicsősége, új dicsősége, hogy hiábavaló a mesterkedés. Vagy még inkább a Zoláé, aki lám poraiban is különb legény, mint ezek a maflák összesen.
(Párizs, március 2.)
Budapesti Napló 1907. március 5.
A. E.
Wilde Oszkár hirdette volt, hogy ő szimbolikus vonatkozásban van korával. Ez a Wilde-mondás nem olyan új és mély, hogy itt Párizsban kíméljük. Mind-mind, akik csak piszmogunk e földön, nem különben volnánk. Csak Willy és Colette, ők ketten, Willy és Colette, ők a kivételek, Willy és Colette kizárólag csak a harmadik köztársaság Párizsával vannak szimbolikus viszonyban. Természetes, hogy e viszonyon kívül sok és másféle, nem szimbolikus viszonya van e párnak. S ezennel bocsánatot kérünk, hogy róluk írunk, régen halogatjuk. De mikor Willy és Colette mégis csak valakik s mégis csak a publikum előtt vannak. S mikor az ő hírességük annyi mindent szimbolizál a mai Párizsból. A mai Párizsból, a mai publikumból, a rothadó gazdagok s a kalandorok életéből.
Willy, az ő polgári nevén: Gauthier-Williars s Colette a felesége. Willy író, ha úgy tetszik s az ő Claudine-jeit valószínűleg a magyar diákifjúság is ismeri. Ez a Willy, ez a pornográf, lehetett volna valami iszonyúan komoly író. De nem lett ám, mert az istennek sem akart az lenni. Belenézett a kavargó, forró és a mának élő Párizsba. Tetszett neki, fölismerte, s elszegődött a Párizs poétájának. Mert Willy a maga disznó módján gyöngéd, álmodó művész, sőt költő. Perverz leánykái, szeretkező figurái, férfiak, nők, gyermekek, mind-mind melankóliások. S Willy a sorok között refréneket helyez el: látjátok, ilyenek vagyunk, disznók, léhák, betegek és szomorúak.
S a többiről, mivel nagyon is kényes, csak röviden. Egy időben hárman voltak Willyék: Willy, Colette és Polaire. Polaire azóta, ez a fiús teremtés, aki egy huszadrangú cirkuszban kezdte, ma híres színésznő. S otthagyta Willyt, Colette-et s az egész furcsa múltat. Ellenben Colette is nagyszerűbb sorsra vágyott: ő is színpadra lépett. Most már azután a megmaradt 2/3 házasság is fölbomlott. Willy és Colette válnak, mivel már keveset beszélt róluk Párizs. Nyilatkoznak minden nap, hogy ők szeretik egymást, de válnak mégis. Mert az élet szomorú, mert beszéltetni kell az embernek magáról. Colette-nek azóta szenzációs vendégszereplése volt egy némajátékban. A Moulin-Rouge-ben, Morny hercegnővel. Erről a botrányról Európa minden lapja írt. Willy is ott ült az estén egy páholyban. Új szerelmével, egy különös, kalandos, szép angol leánnyal. A nagy kavarodásban majdnem megverték Willyt, mert úgy érezte mindenki, hogy a perverz híreskedők pater familias-a mégis ő, Willy, aki válik Colette-től, s akik ketten mégis megélnek abból, hogy Párizs és az egész világ szamár. Vagy hogy komolyabban szóljunk: a harmadik köztársaság Párizsa is megvénült. S valahányszor még Párizs megvénült, Willyk és Colette-ek támadtak valamelyes formában. De valahányszor Párizs megvénült, rettenetes forradalomban ifjult meg. Dübörög a föld újra Párizs alatt. Új világ készül a rothadt polgári világ felé. S én úgy nézem őket, Willyt és Colette-et, mint két vidám, bűnös sirályát a megrázkodni készülő, viharokat érlelő Párizsnak.
(Párizs, március 3.)
Budapesti Napló 1907. március 6.
A. E.
I.
Megint Khevenhüller
Ausztria-Magyarország párizsi nagykövete megint beszéltet magáról. Bécsből kapja a gróf az olyan utasításokat, hogy a hivatalos Franciaországot bosszantani kell? A múlt nyáron már írtunk néhány Práter-stílusú kötekedésről. Most újra tüntetni kezd Khevenhüller úr avval, hogy nagyon lenézi ezt a piszkos, francia demokráciát. Ha megjelenik a Quai d'Orsay-n, a francia külügyminisztériumban, tüntetően neveletlenkedik. Kvázi azt akarja jelezni, hogy a szent és etikettes Bécs ez idő szerint Párizst kutyába se veszi. Úgy értesülünk, hogy ezúttal egy új és nagyon lapidáris tiltakozást kap Párizsból Ausztria-Magyarország külügyminisztere. Pláne, hogy Ausztria-Magyarország elvállalta a Montagnini-ügyben azt a szerepet, amelyet még Spanyolország is visszautasított. Párizsban mindenki tudja, hogy a Habsburg-monarchiát egykoron Franciaország szedte le a földi-isteni trónusról. Ha egyebet nem, de azt ma is megteheti Franciaország, hogy megüzeni Bécsbe: köszönöm a barátságot és ne küldjünk egymáshoz nagyköveteket. Ez még jobb záloga a jó viszonynak, mint egy olyan tapintatlan úr kiválasztása a nagyköveti posztra, mint a Khevenhüller uré.
II.
Cléo bukása
Cléo de Mérode kizokogta magát egy újságíró előtt. A kedves nőt kifütyölték most Brüsszelben. S ő összehasonlítja Brüsszelt és Budapestet. Milyen lovagias és műértő város Budapest, - mondja Cléo. S milyen betyárfészek, barbár város Brüsszel. Persze azt akarja elhitetni Cléo, hogy Lipót király miatt történt a bukás. A belgák féltékenyek a királyukra s azért haragusznak Cléóra, mert ezt a jámbor öregurat kompromittálta. Mintha Brüsszelben nagyon bánnák már, hogy Cléo vagy más. Mintha Brüsszelben a király erénye fontos valami volna. Úgy áll a dolog, hogy Cléo vén és ízetlen. S Brüsszelnek fájt, hogy az ő királyának a nevét egy ilyen elvénült nővel együtt emlegessék.
III.
Roland Bonaparte
Az embernek jól esik látni olykor, hogy vannak még bölcs emberek. Ilyen bölcs ember Roland Bonaparte herceg. Tehette volna ő is, hogy dühösen szaladjon Franciaországból. Ő nem akart lemondani Párizsról s fölcsapott köztársasági polgárnak. Az első Bonaparte, Napóleon, fölosztotta a világot. Roland herceg is ezt csinálja, mint geográfus. Ő is méri, méregeti a földet. Császár nem lesz belőle, de íme beválasztották a Tudományos Akadémiába. Ő a negyedik Bonaparte száz év óta az akadémikusok között. De a másik hármat a császári fenség címe juttatta ilyen dicsőséghez. Roland Bonaparte a maga erejéből s bölcs számításából lett akadémikus. Igen kevés fejedelmi családból kerülne ki hasonló, ha a fejedelmi család már nem volna fejedelmi család. Mégis csak a polgárvér a legjobb vér a mi korunkban. A kis korzikai famíliából, ha császár nem is, de egy akadémikus még íme könnyen kerül ki.
(Párizs, március 3.)
Budapesti Napló 1907. március 8.
A. E.
Jules Lemaitre
[Párizsi munkatársunktól]
Jules Lemaitre-t néhány évvel ezelőtt elsiratta az irodalom. Sirathatta, mert ragyogó, nemes, nagysúlyú ember ő - írónak. Nem halt volt ő meg, amikor elsiratták: gonoszabb történt vele. Megvadultan, előkelő lelki vértjét eldobva, fölcsapott demagógnak. Átadta magát rejtelmes metamorfózissal s világos ostobasággal a klerikális hazafiak eszközének. Hallalizott a Dreyfus-ügyben, mentette a hazát s lármásan féltette a társadalmi rendet. Elnökévé választották a hírhedt hazafias ligának s Coppée-val együtt dolgozott. Ők voltak a szellemi firma azon a bolton, melynek sötét raktárában Syveton gazdálkodott. A világraszóló Syveton-botrány Jules Lemaitre-t visszavitte íróasztalához. Szörnyű dolgok sültek ki tudvalevően a Haza, Erkölcs, Család és Tulajdon hadseregéről. Ma már Franciaországban egyenesen fegyenc-jelölt, aki azzal dicsekszik, hogy szereti a hazát. Mert kiderült, hogy a hangos, ádáz hazaszeretet legtöbb esetben a gazemberek tévesztő szándékú jelszava. Jules Lemaitre természetesen tisztán került ki a mocskos botrányokból. S az irodalom ujjongott, hogy Jules Lemaitre-t visszaszerezte. De hajh, úgy látszik, a politika veszedelmes méreg. Darabot is írt ugyan irodalmi visszatérése óta Lemaitre. Politikai összeköttetéseit szétszaggatta a rossz hírű hazafiakkal. Írt egy-két rövid irodalomtörténeti tanulmányt, amire az ő talentuma a legpredesztináltabb. S már-már kezdték tőle számon kérni egy régi tartozását: egy könyvet Balzacról. Ígérte valamikor s csak ő írhatná meg ezt a könyvet, mely hogy hiányzik, nagy szégyene a francia irodalomnak. S mikor már azt hitték, hogy a Balzac-könyv készül, Lemaitre előrukkol - egy Rousseau-tanulmánnyal. Nem tudom, hányadik konferenciáját is tartja már Rousseau-ról. De az bizonyos, hogy dühvel vetette rá magát a néhai genfi polgárra. Az ő személyében akarja megbélyegezni a nagy forradalmat, annak minden konzekvenciáját. Franciaország mai politikai irányát s a hazafiak ligájának csúfos végét is. Mindent, mindent, ami egy nagy kaliberű íróhoz nem illő. S a konferenciákon tapsolnak eszeveszettül a finom mágnásasszonyok, akik talán életükben sem olvastak egy sort a nagy Jean-Jacquestól. Íme tehát a Syveton-botrány sem tudta kijózanítani Lemaitre-t a politikából. Irodalomtörténeti alapon csinálja azt, amit néhány évig népgyűléseken csinált. Lehet, hogy nem másért teszi ezt, mint hogy egy anti-Anatole France legyen. Anatole France is politizál, de Anatole France szocialista. Aki egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy minden haladás jobbulást hoz az emberiségnek. Akármiért teszi azonban, amit tesz, Lemaitre vétkezik. Már az maga vétek, hogy nem látja, mennyire elmeddősödött az ő fényes ígéretekkel terhes élete.
(Párizs, március 4.)
Budapesti Napló 1907. március 12.
A. E.
(Levél a fekete Párizsból)
Képzeljék el önök: a[z] Humanité szerkesztőségében tíz szál gyertya ég. Képzeljék el, hogy Anatole France írni akar és nem írhat. Büdös a petroleumlámpa, a gyertya pislog, hamvad. S a[z] Humanité emberei ujjongva rontják a szemüket a sötétben. És Anatole France ablakba ül s gyönyörűeket álmodik. A Ville-Lumière fekete, ijedt, tehetetlen. Néhol-néhol van egy kis áldott fény. Az emberek körülnyüzsgik beteg éhséggel, mint a tiszavirágok. Mi történt itt? Budapestre is elvitte akkor a hírt a drót. Semmi nagy dolog: másfélezer zubbonyos ember ünneplőbe bújt. Párizs munkásai egy kis üzenetet küldtek az éhes tőkének. A cifra burzsoá-népnek, a hatalomnak s mindazoknak, akik szeretik elfelejteni, hogy a munka - az isten. Csak másfélezer ember. Csak az elektromos lámpák nem gyultak föl. És csak másfél éjszakára szólott a lecke. De ha százezer munkás akar esetleg holnap üzenni? Ha nem lesz Párizsnak világossága, fűtése, eledele, közlekedése, itala, mulatsága, semmije? Akkor mi lesz? Mindenesetre jó lesz a zubbonyosokkal barátságot tartani. Jaj, be hatalmasak. Aki nem buta vagy gazember, annak tisztelettel kell megemelnie a kalapját. Mivé fejlődtek az embertömegek például csak Xerxes óta. Micsoda öntudat és hatalom az övék. Kezükben van a világ s az egész emberi civilizáció sorsa. Jó kezekben van, nem kell félni. Néha-néha ugyan eloltják a lámpákat. Megállítják a vonatokat is. De mennyi új fényt adnak kárpótlásul az agyaknak. S micsoda boszorkányos tempóval halad, amióta ők hajtják, az emberi haladás gyorskocsija.
*
Párizs, egy fekete Párizs, micsoda látvány ez. Nincs színház, nincs fényes vendéglő, nincs vagy alig van - hírlap. Beszélik, hogy csupán a színházaknak másfél éjszakából egy félmillió frank a káruk. Az üzleteknek talán tíz millió. Talán harminc millió. S a lelkekben mennyi kár történt. Ilyen hazárd, sikeres, világraszóló sztrájk micsoda bátorítás minden országok munkásainak. S az elképedés micsoda vallomásokat csalt ki a munkásgyűlölő lapokból. "Egész kulturánk, életünk íme a szocialisták kegye." Ezt írja az egyik lap. "Valljuk be, fogalmunk sincs a munkások szörnyű hatalmáról." Ezt írja egy másik újság. Még a gúnyolódásuk is csukló sírásba ful. A Marsból is figyelik a Föld fényváltozásait? Mit gondoltak akkor vajon, amikor Párizst újra elöntötte a fény? Nyilván arra gondoltak, hogy ez valami üzenet. Talán az is.
*
Ki hinné, hogy Párizs szive a sztrájkolókhoz húzott? Még a nagy établissement-ok tulajdonosai sem a munkásokat szidták. Város és állam pláne alig titkolva sztrájkbarátoskodtak. Fejlettebb társadalmakban oh már tudják, hogy mi a sztrájk. Egy meggondolt, szükségszerű, imponáló sztrájk ér annyit, mint Magyarországon egy májusi eső. Persze nem azoknak, akiknek a sztrájk miatt dühöngve kell zsebükbe nyúlniok. De az úgynevezett köznek, mely olyan furcsa magyar szó. S a jövőnek, mely olyan kedvetlen fogalom azoknak, akiknek a jelen minden jókkal teljes. Ma már, legalább egyelőre, ismét világos az éjszakai Párizs. Futhat mulatságok után, akinek van pénze. A munkások győztek és megkönyörültek a fekete Párizson. A[z] Humanité emberei villamos fényben írják meg elvtársaik győzelmét. A többi lapok is írják, írhatják és nyomtathatják az elmés és elmétlen krónikákat. A velencei lámpákat, a színes lampionokat sutba dobják. De egy új, nagy cselekedetét a munkás-energiának könyveli el az új Klió e percekben. S Anatole France, talán szintén e percekben írja egy új könyvének legnagyszerűbb fejezetét. Micsoda téma ez ott, ahol közönség is van hozzá. Mózes Jehovája mondotta: legyen világosság. Ma a munkás-börze Sionján mondja ugyanezt egy kérges kezű munkás.
(Párizs, március 10.)
Budapesti Napló 1907. március 14.
A. E.
[Párizsi levelezőnktől]
Casimir-Perier példája figyelmeztesse minden ország Wekerléjét. Szép és szomorú példa ez: tessék meghallgatni. Casimir-Perier meghalt és senki se tud róla se jót, se nagyon rosszat mondani. Franciaország miniszterelnöke, képviselőházi elnöke volt. Majdnem királyi rangba jutott a köztársaság elnökségével, amelyből különben annak idején csúfosan menekült. Okos ember, művészlelkű ember volt és gazdag. Típusa a dús, finom burzsoának. Valaki, aki így gondolkozik: "a demokráciának volt annyi haszna, hogy én gazdag és hatalmas lehetek". "Ezek után miért ne hirdessem én a társadalmi nyugalom szükségét?" "Miért ne béküljek én ki mágnásokkal, papokkal?" "Miért ne legyek én okos, bölcs, konzervatív ember?" "A demokrácia egy vad szekér, mely sohse akar megállani." "Énnekem nem érdekem, hogy alulról új Casimir-Perier-k jöjjenek föl."
Hát így gondolkozott Casimir-Perier. Csak éppen azt felejtette el, hogy milyen időben él. Vannak szörnyen megrázott, megriadt idők és társadalmak. Ilyenkor és itt lehet szürke embereknek dirigálni. Mindenki örül, ha meglepetés nem történik. De Casimir-Perier körülbelül olyan korszakban került magas polcra, amilyen most Magyarországon van. Minden igaz fej és ideg érzi, hogy jön a változás. Franciaországban is így volt akkor, s Casimir-Perier nem vette észre. Nem vette észre, hogy mindent lehet csinálni, csak állani nem. Lehet összetörni a köztársaságot, királyt hozni. Lehet Rómát rászabadítani a francia lelkekre. Lehet a hadsereget Franciaország urává tenni s megüzenni a harcot Berlinnek. Mindent lehetett akkor, csak konzervatívoskodni nem lehetett. Ma már tudjuk, hogy Franciaország jó szelleme s a radikalizmus győzött. A Dreyfus-ügy s a szeparáció a két legnagyobb diadalmi oszlop.
Ha annak idején Casimir-Perier nyíltan a reakció keblére borul, ma a koporsójánál meg lehetne állapítani, hogy volt valaki. Ha megérzi viszont, hogy polgári származásának mivel tartozik, ha a társadalmi radikalizmus élére áll, ma egész Franciaország siratja és gyászolja. De ő, bocsánat, hogy halottról így beszélünk, gyáva kutya volt. Még a radikális múltját is gyászolta. Papokkal, pénzbárókkal s históriai mágnás-majmokkal trafikált. S azt hitte, hogy konzerválni annyit jelent, mint boldogítani. S azt hitte, hogy a demokrácia annyit jelent, hogy néhány bugrist kegyesen társaságukba fogadjanak az urak. Casimir-Perier példája egyenesen mintha magyar használatra készült volna.
(Párizs, március 13.)
Budapesti Napló 1907. március 16.
A. E.
116. KÉPEK A FRANCIA ISKOLÁBÓL
I.
A kis Marie keresztje
A kis Marie Durand büszkén jelent meg egy napon az iskolában. Büszkén, de némi félelemmel s bal tenyerével rejtegetett a mellén valamit. Marie Durand tegnap nyerte a bérmálás szentségét, s az apja egy kis aranykeresztet adott emlékül neki. Egy-két szemes és harcias lelkű munkásfiú mégis észreveszi a keresztet. A kis Marie Durand annyi csúfoló címet hall, hogy sírva fakad. S ekkor jön be a tanító úr, aki megért hamar mindent. Megsimogatja a kis pityergő leány arcát s így beszél:
- Meg fogom büntetni azokat, akik téged csúfoltak, Marie. Hordjad, kis leányom, büszkén ezt a keresztet. Úgy-e a lelkész úr mondotta már neked, hogy egy Jézus nevű derék ácslegény halt meg egykoron kereszten? Ez a Jézus jó, derék, szegény ember volt, aki azt akarta, hogy minden embernek jó dolga legyen. Nem volt ám neki olyan szép háza, boltja, mint Durand úrnak, az édesapádnak. Nem volt olyan cifra és pohos, mint a püspök úr, aki téged tegnap bérmált. Néha nem volt szegénynek hova lehajtania a fejét. S végül a gazdagok, a farizeusok, a hatalmasok és az együgyűek megölték. Jusson ez neked mindig eszedbe, kis Marie, amikor a keresztet fölteszed. Ne feledd el, hogy Jézus azért élt és halt meg, mert szerette a szegényeket. Jézus azt akarta, hogy a szegénynek mindene legyen abból, ami a gazdagnak van. A te édesapád és a püspök úr nem szeretik ezt a Jézust. De te, kis Marie, szeresd, mert derék ember volt. Jézust pedig úgy kell szeretni, hogy minden embert testvérednek tarts. Ha másként cselekszel, Marie, akkor ezzel a kereszttel nem engedlek be többet az iskolába.
II.
A német fiú bűne
Jardin-sur-Marne falucskába egy német ember költözött be. A német ember a fiát azonnal beíratta az iskolába. De a gyermeknek sok szívfájdalma volt új pajtásai között. A fiúk üldözték, kínozták a németet az első napokban. Egy hétig ekkor naponként egy órán Sedant magyarázta el a gyerekeknek a tanító úr. Elmondta nekik, hogy valóban megalázták a németek Franciaországot. De elmondta azt is, hogy az a szomorú háború büntetés volt. Büntetés volt azért, mert a franciák császárt csináltak maguknak. Megrészegedtek és elpártoltak a szabadságtól. S azután az utolsó órán így fejezte be a beszédjét a tanító úr:
- A háborút, gyermekeim, a fejedelmek, a rossz nagyurak, a szamár főkatonák és a lelketlen gazdag emberek csinálják. A tudósok, a művészek, az írók, a művelt emberek és a dolgozó nép gyűlölik a háborút. Nekünk nem szabad haragudni a német népre. Nekünk sok-sok millió édes testvérünk van Németországban, akiket szeretnünk kell. Aki csak dolgozik és bajjal él a világ bármely országában, azok nekünk testvéreink, gyermekek.
S a kis német fiú szeretett pajtássá és vidám franciává vált hamar Jardin-sur-Marne-ban.
III.
A nagy vakáció előtt
A nagy vakáció előtt a kis és nagy diákok szerepet kapnak. Hogy nézzenek szét az ő vidékükön fiatal, becsületes szemük élességével a munkás emberek között. Próbáljanak gondolkozni, hogy jól van-e az, ha a márki vagy a gyáros úr pompás kastélyokban élnek dologtalanul, amikor a munkás embereknek még rothadt szalmás ágyuk sincsen mindig.
- Gyermekek (ezt a néhány szót egy francia iskolai évzáró ünnepen hallottam), csakugyan igaz az, hogy franciának születni szép dolog. Ezt sokszor hallani fogjátok és higgyétek el, hogy ez igaz. De csak akkor igaz, ha az ember nemcsak születik franciának, de úgy is él. Franciaország, amióta csak van, mindig azt akarta, hogy több boldog ember éljen a világon. Lássátok meg, mennyi az igazságtalanság, az inség, a nyomorúság, a könny és a szolgaság a földön. Franciaországnak s minden franciának az a kötelessége, hogy példát adjon a világnak. A mi századunk föladata, hogy az emberi egyenlőséget s az egyenlő szerencsét próbáljuk meg minden erőnkből előhívni.
Párizs, március 18.
Budapesti Napló 1907. március 22.
A. E.
(Párizsi levél)
Mire e sorok Budapestre értek, Párizsban eltemették Marcelin Berthelot-t. A nagy, hideg, istentelen tudóst megölte a szíve, amely gyermekszív maradt. Nagy tudósnak, költőnek, művésznek így illik meghalni: gyermekesen. Az Istenben nem hitt, de ha van Isten, a jobbja felül fog ő is ülni. Avval a kis töpörödött nénivel együtt, aki a felesége volt s akit túlélni nem tudott. Madame Berthelot-val, aki nélkül Marcelin Berthelot-nak a Panthéon sem kell. Elbújnak kettecskén Neuilly csöndes falusias temetőjében. A Szabad Gondolat pápája tehát meghalt. S egyelőre a papabilisek között nincs senki, aki az ő trónjára üljön.
*
Azt mondják, Brunetière csúfolta Berthelot-t a Szabad Gondolat pápájának. Hát fogadjuk el őt a mi pápánknak, aki nem akart csalhatatlan lenni. Az Emberiség vallása az ő fölséges agyában gyúlt ki a legteljesebb világossággal. Éppen két hónappal ezelőtt beszélgetett vele valaki a szabadgondolkozók készülő kongresszusáról, amely Magyarországon lesz. S ekkor mondta ő ezeket a szent, büszke, fölemelő szavakat:
A Szabad Gondolat hívei óvakodjanak, hogy el ne rontsa őket Róma. Ne legyenek fanatikusak és dogma-vallók, mint a klerikálisok. Gyűljenek össze mindazok, akik az Emberiségben hisznek. Állapítsák meg, hogy a tudomány mi újat adott. S jelentsék ki egyszerűen: "ismét nagy utat tettünk." Velük lesz a legszentebb Szent-Lélek, az emberi elme ereje.
*
És alig több, mint két hónapja, kezében volt a Voltaire koponyája. A francia nemzetgyűlés bizottságot küldött ki, hogy fölbontsák Rousseau és Voltaire koporsóját. Évtizedek óta az a kétség nőtt föl, hogy a Panthéonból a száz nap rémes ideje kiszórta a hamvakat. S ahogy fáklyákkal ott állott a bizottság Voltaire koporsója előtt, Berthelot belenyúlt a koporsóba. Fölemelt egy koponyát s megindult hangon kiáltotta:
- Uraim, íme fölmutatom önök előtt a Voltaire fejét.
Brisson, a képviselőház elnöke, amikor Berthelot-t búcsúztatta, beszélt egy utazásról, amelyet Berthelot-val s a feleségével tett együtt. S csak az elegáns francia elme gondolhat ki ilyen nemes frázist:
- Oh uraim, már csak azért is érdemes volna élni, hogy az ilyen nagyszerű emlékeket élvezhesse az ember.
Berthelot is talán, ha másért nem, ezért szeretett volna még élni. Mert fölmutathatta, kezébe vehette egy Voltaire koponyáját.
*
Renan barátja volt s Sedan után együtt ültek egy kávéházban. Kegyetlen, borzasztó, lelkeket kicserélő napok voltak azok. Berthelot is szenvedett és így beszélt a társaságban:
- Nincs mást mit tenni, mint erőt gyűjteni a bosszúra.
S Renan, a kérlelhetetlen ész-ember, rácsapott az asztalra:
- Micsoda beszéd ez? Van valami a haza fölött is: az emberiség és a raison.
Az egész társaság gyűlölettel távozott az asztaltól. Akkor csak Renan mert ilyet kimondani. Berthelot pedig szégyenkezve ült sokáig némán Renan mellett. S végre sóhajtva szólalt meg:
- Igazad van és csodállak.
De azért, amikor a német császár a legnagyobb rendjelét ajánlotta föl neki, ő visszaküldte.
- Hogyan - mondták neki -, a tudománynak nincs hazája.
Berthelot csöndesen ezt válaszolta:
- De a tudósnak - van.
Ő volt az, aki először disztingvált internacionalizmus és kozmopolitizmus között. Azóta Bebel és Jaures sokszor ismételték. Kozmopolita csak a nyegle lehet, de internacionalista: minden becsületes mai ember. Ő kultúra-ölő cselekedetet látott minden német, cézári cselekedetben. Nem szerette a hivatalos Németországot. De csak annyira, mint Bebel nem szereti.
*
A gyermekben nyilvánul meg legjobban az ember. Ezért olyan nagyon nagyon nagy a tudós, a művész, a költő. Ők a hatványozott gyermekek. S Berthelot ilyen volt. Ha halott édesanyjáról beszélt, mindig sírva fakadt. Az istent megtagadta egy büszke vállvonással. Az Emberiség rendes időkben több volt neki mindennél. A tudományban jobban hitt, mint a perc valóságában. De meg tudott siratni egy ici-pici emberi nyomorúságot is. Szentimentális volt, maradt utolsó percéig. S úgy halt meg, mint egy Gretchen, mint egy nemes énekesmadár, mint egy romantikus regényhős. Az Emberiség nagy hitvallója, a Szabad Gondolat pápája, annyira ember volt, hogy Plátó[!] tollatlan, kétlábú állatjai közül a legkisebb is édes testvéreként sirathatja meg.
(Párizs, március 21.)
Budapesti Napló 1907. március 29.
A. E.