327. NÉGY ÉVSZAK

Drámai idill: ezt a címet adták a darabjuknak Hevesi és Hetényi. És valóban az a darab: idill a bájos banalitásoknak, a megindító együgyűségeknek a halmaza, egy illatos semmiség, egy művészi trouvaille, amely csillog, de tartalma semmi sincs. A meséje voltaképpen nem is mese! Egy fiatalember szeret egy lányt, elveszi feleségül, azután megöregszenek együtt, és még mindig szeretik egymást. A házaséletnek az apró viharait és egy szerető pár nagy-nagy boldogságát vitték színpadra a társszerzők. És hiába mondják nagyképű kritikusok, hogy ezek ismert, banális dolgok, az ember mégis szinte elérzékenyül rajtuk, mert hiszen az élet nagy örömei és nagy fájdalmai alapjában véve szintén igen-igen nagy banalitások.

A bájos darabot ma kínosan kevés közönség nézte végig. Pedig az előadás érdemes lett volna a telt házra is. P. Szép Olga és Szarvasi pompásan játszották meg szerepüket. P. Szép Olga viruló fiatal lány, szép asszony és bájos nagymama volt. Napsugaras jókedvet hozott magával a színpadra, ötletesen és kedvesen játszott. Méltó partnere volt Szarvasi, aki igen jó Kardos Bandi (Andor, Endre, András) volt. Különösen mint Endre, mint huszonöt évi házasság után újra Velencébe induló férj tetszett. Batizfalvi igen szép volt, és ügyesen mozgott.

A többiek, akik epizódszerepeket játszottak, mindent megtettek, hogy ne rontsanak az előadás módján. Kohári, Könyves, Szentes, kis szerepeikből csináltak valamit. Igen szép és igen ügyes szakácsné volt Nyárainé, és nagyon szépen énekelte Papp János a kulisszák mögött a banális, az elcsépelt, az örökké szép Santa Luciát. Meleg, zengő bariton hangja nagyon tetszett. A rendezés jó volt. A kis közönség kedvetlen volt és keveset tapsolt.

Szabadság 1900. december 4.

328. SCHLAUCH ÉS A VERS

Nem utolsó história az, ami e kis hírt megíratja velünk. Talán jelentéktelen némelyek előtt, de mi fontosnak, nagy dolognak tudjuk. Elmondjuk magát a dolgot.

A nagyváradi irgalmas rendház egyik tagja, Horváth Amadeus: egy fiatal rokonszenves szerzetes pap nem elégedett meg a csuhája reverenciájával, s hivatást érzett magában arra is, hogy áldozzon szíve-esze hajlamának, vágyakozásának. Írt. A helyi lapokban, a Szabadságban is jelent meg egy csinos tárcája. Mindenik bizonysága annak, hogy a klastrom celláját sem kerülik el a múzsák, s hogy a barátcsuha alatt meleg, sokat érző szív lakik.

Mióta a Színházi Újság megjelent, Horváth Amadeustól gyakran közölt csinos, hangulatos verseket. Édes, kedves dalok voltak. Mindig olyanok, amiket az irgalmas rend házában is elolvashatnak.

Schlauch bíboros titkárának, bizonyos Szemethynek szemet szúrtak ezek a dolgok. Tegnap magához vette a Színházi Újság egy számát, melyben Horváth Amadeus egyik verse volt, s magából kikelve rohant fel vele Fetser kanonokhoz.

A kanonokok szörnyen szemérmes emberek. Fetser kanonok nagyon megrémült. A vers ugyan a legártatlanabb volt a Közép-Európában megjelent összes versek között, de hogy mer egy irgalmas barát verset írni?!...

Rohantak mind a ketten Schlauchhoz.

S ekkor mondta - állítólag - Schlauch bíboros püspök az alábbi mondást, melyet feljegyzünk az utókor számára:

Hogyan? Az a fráter verset mer írni? Majd gondom lesz rá, hogy ne maradjon egy percig sem az én egyházmegyémben!...

...Most már két dologra vagyunk kíváncsiak. Ír-e tovább is Horváth Amadeus verset, és beváltja e fenyegetését a vers- és Kernstok-gyűlölő bíboros?!...

Szabadság 1900. december 7.

329. HÉTRŐL HÉTRE

December van, csúnya fekete december. Nem a fehér, bohókás, öregapó ez, hanem egy kellemetlen göthös aggastyán.

Nehéz, kellemetlen érzés fekszik az emberre. A decemberi ólmos ég s a csapdosó hideg eső nem ad kellemes hangulatot. Sötétebbnek látunk minden színt.

Ilyenkor rendül meg nem egy beteg lelkű ember. A morálstatisztikának volt is dolga elég. A fővárosban valamelyik közelebbi ólmos egű, hideg, esős napon kilenc ember kívánkozott nem élni tovább. Mind a kilenc ember olyan, akit intelligensnek szoktunk hívni.

Az élettel való leszámolás nem mindenkinél megy ám nagyon hamar.

Állandó tápláléka sokáig a beteg léleknek mint gondolat. Aztán egyszercsak nagyon sötétnek látunk mindent. Kellemetlenek, fázékonyak az emberek. Hideg az eső... Ilyenkor aztán döntünk, hogy távozunk. Hát ilyen olcsó ez a szép élet. Elkergeti egy csúnya őszi délután is...

*

Azt hinné bárki is, hogy mi itt most fényesen élünk, mulatunk. Az állandó, díszes, új színház révén ugyanis. Ebben a csúnya őszben örömmel keressük fel a mi fényes, meleg tündérpalotánkat, zsúfolásig tele mindig, s csupa siker, taps, jókedv és hangulat a színházi élet... Ezt hihetné az idegen, pedig dehogyis van így. Ha a hideg eső bekerget bennünket, bizony ott sem kapunk meleget.

Vigasztalan üresség este este után. Nem vádolunk érte senkit, de a közönséget nem értjük. El kellene talán kerülnünk egy fenyegető s nagyon kompromittáló finist...

*

Mikor szabadságharcunk félszázados fordulójának ünnepét ültük, a magyar temperamentum nem tagadta meg magát. Szörnyen tudunk mi lelkesedni, de hát aztán még ünnepet rendezni. Akkor is úgy volt. Ünnep ünnepet ért. Mint legtöbb ünnepünknél, itt is magunkat ünnepeltük. Akkoriban egy barátom, lelkes magyar ember ujjongva kiáltott fel:

- Megmozdult a magyar ismét. Tud lelkesedni, ünnepelni. A fél század előtti alakok és események valósággal megnőttek. Meglásd, ez új kort jelent.

Szinte szánakozva néztem az én naivan lelkes barátomat.

- Nagyon csalódsz. Meglátod - post festa...

Sajnos nekem volt igazam. A sok ünneppel azt érték el, hogy ma már mintha egészen idegen volna nekünk a nagy legendai harc s minden hagyománya.

Félünk-félünk, hogy a sok Vörösmarty-ünnepnek is ez lesz a vége.

Szabadság 1900. december 8.

330. HÉTRŐL HÉTRE

Az altruizmus nem túlságosan kényelmes erény. A legnagyobb altruista is elég okos ahhoz, hogy evvel a szép erénnyel túlságosan ne éljen vissza. Ez az oka, hogy a társadalom altruistái többet írnak és beszélnek, mint cselekednek. Azt lehetne mondani, hogy a cselekedetek fordított arányban állanak az altruista pózokkal.

Mindig félünk, mikor az altruizmus lázzá kezd válni. Félünk, mikor annyi az erkölcsprédikátor, hogy hallgató nem is marad. Az emberek akkor voltak a leggonoszabbak, mikor az erkölcs legjobban dühöngött. Ezt az igazságot soha jobban rá nem lehetne olvasni némely fejekre, mint most...

De mi nem akarunk akadémikus dolgokról beszélni. Az erkölcsbetegség egyik fajáról csak. A verseny altruizmusáról.

Dicsőséges közéletünknek nehány alakja azt tartja, hogy elég ha ők írnak és propagálnak a szent eszme mellett, az altruizmus gyakorlását rábízzák Merkur fiaira. Magyar kereskedő: rajtad a sor. Légy nagyszívű szamaritánus. Gyakorold a krisztusi erényt: azonban te még öt halat sem kapsz. Óh, mert az erkölcs minden. Mi ugyan nem tudunk belőle megélni, de ti, kereskedők bizonyára meg...

Egy társadalmi osztályt akarnak megfosztani a természetesebb emberi jogtól: a verseny jogától.

Más élő emberfia az élet kegyetlen harcába beviheti az érvényesülés minden fegyverét: a kereskedő nem. Legalább így óhajtanák a farizeusok és némely írástudók.

Ha kereskedő hódol meg az erkölcsdüh prédikátorainak, oka lehet rá bizonyára. Mi hajlandók vagyunk egyszerű botlásnak, hangulatrohamnak tekinteni ezt, mert teljességgel generalizálni nem akarunk. De az ilyen kereskedők nagy része vagy élhetetlen, vagy ravasz. Vagy azért sír, mert a megélhetés harcához nincs ereje, vagy azért, hogy félrevezessen. Mint a középkori vitézi tornák kalandor vitéze, aki panaszt emelt az ellenfele ellen, hogy cselt használ. - Mikor aztán a panasszal mérséklésre bírta lovagi ellenfelét: egy cselszúrással ledöntötte a lováról...

*

Havasok hegyéről, sötét erdők rengetegéből lejöttek hozzánk ismét a fenyők. És meleget érzünk, vagy tán régi melegre emlékszünk vissza.

De baj, de örök átok, hogy ezt a melegséget csak így, csak ilyenkor érezzük, karácsony táján.

Ilyenkor mégiscsak gondolunk másra is.

És készül mindenki. Az utca élénkebb, az üzletek népesek, a kirakatok karácsonyiak. Egy-egy díszes kirakat előtt valóságos csoportosulás támad. Gyermekek, naiv, vágyakozó gyermekek bámészkodnak leginkább. Ők a karácsony legnagyobb imádói. Ők, akik szeretnek még és hisznek.

Ma délelőtt egy sereg didergő, foltos ruhájú, kékfoltos arcú iskolásgyerek bámészkodott egy díszes kirakat előtt.

Valaki szólott író emberekhez:

- Milyen hálás téma. Ezek az irigykedő, szegény koldusocskák milyen vágyakozással nézegetik a karácsonyi fényességeket.

- Banális dolog - hangzott a válasz. Még nálunk is, kikről így szólott a német Nordau: Milyen boldogok a magyar írók, ők még megírhatnak sok olyan banalitást, amiért minket kinevetnének. No, de ezt a banalitást még nálunk sem lehet elkövetni.

És igen elszomorkodtunk. Hát miért olyan banális téma az, hogy a karácsony annyi sok ember szívéből nem tudja kicserélni az irigységet a békés szeretettel? És meddig lesz ez banális téma?

*

Bihar in floribus... Nem fuit. In floribus van most is. Hogy ünnepelt, s hogy ünnepel ez a vármegye s ez a város! Megérezték-e mások is, de a csütörtöki közgyűlés históriai mozzanat, nagy írásokat érdemlő esemény volt. Megkapó hódolat egy nagy férfi s a személyéhez fűződő nagy tradíciók iránt.

Holnap ott fent, az ország fővárosában is meg fogják hallani a Bihar megyei szívek dobogását. Meg fogják érezni egy nagy tábor szíve melegségét. A holnapi országos ünnepet Bihar és Nagyvárad, Bihar in floribus teszi teljessé, teszi igazán naggyá!...

Szabadság 1900. december 16.

331. SCHRATT KATALIN

Az újságot író emberek többnyire igen fortélyos emberek. A fortélyosság muszáj mesterség. Mi, kik nem félünk az agráriusság vádjától, azt mondhatnók, hogy a fortélyosság merkantil mesterség. Lévén minden merkantilista ezen a szép középkornak indult világon. Még az agrárius is az. Fortélyának kell lenni mindenkinek, aki nagy-nagy emberseregre építi a maga egzisztenciáját. Minél nagyobbra, annál fortélyosabbnak. Az újságot író ember ezért olyan fortélyos.

Hát Schratt Katalinról írunk, akiről pár év óta sokat tudnak az újságot író emberek. Hogy ezt tette, hogy ide ment. Hogy haragszik, hogy jó kedve van. Hogy ma a király fogadta, holnap Trani grófné. És így, úgy.

Mi tudtuk, hogy ez jelent valamit. Tudtuk, hogy ebből baj lesz. A fortélyosságot magunk sem tagadjuk. Tudjuk, hogy Schratt Katalinról nemhiába zengett az ének. A kis badeni színésznővel tervük volt a fortélyos újságot író embereknek. Slágernek tartogatták...

A toll is habozik kezükben - írják -, meg hírül adják a násznak hírét, mely fent a trónon készülődik... Mi jól tudjuk, hogy az újságíró penna nem szokott habozni. Tudjuk, hogy a Schratt Katalin regénye régen készül már a reporter fejekben.

Arról van most már szó: őszinte volt-e a habozó toll? Szabad volt-e slágernek választani a kis badeni asszonyka regényét, mely még egyáltalán nem regény?

Ha igazat írtak: a bűn nagyobb, a fortélyosság helytelenebb. Elvégre egy aggastyán érdemel annyi gyöngédséget, mint egy másik aggastyán, hogyha ő már millióktól lesett koronás is.

Ha nem igaz: a bűn kisebb. De hol van akkor a fortélyosság, amely újságot író embereknek nagy erénye?

Mindenképpen hallgatni kellett volna a Schratt Katalin regényéről. Az öreg Jókait ért hajszáért lehülyézett egyszer már bennünket a nagy Zola mester. Meg is érdemeltük.

Most - a reporter szemek szerint - egy még-még nagyobb nász készülődik. Ha igaz, vigyázzunk, nehogy még nagyobb érdemeket szerezzünk a Zola mester jelzőire. Ha pedig nem igaz... ha nem igaz - hát akkor legyünk fortélyosabbak. Ez így illik hozzánk - újságot író emberekhez.

Szabadság 1900. december 20.

ae.

332. HÉTRŐL HÉTRE

Mikor karácsonyi harangszóval készülnek hirdetni a békesség és irgalmasság igéit: megtermékenyül agyunk a nagy, összefoglaló gondolatokra. Alkalmasabb időben nem lehetne elmélkednünk arról, hogy az emberiség erős karokkal evez a pietizmus sima, beláthatatlan, megzavaró tengere felé.

Bodnár tanár, aki maga is pietista, nem új igazságot hirdet az ő hullámrendszerével. A körforgás igazsága régi s majdnem egyetlen igazság. Hogy magu[n]k is pietista köntöst öltsünk: az emberiség, a formák szerint nevelt és élő emberiség bizonyos nagy törvények végrehajtója. Olyan törvényeknek, melyek éppen az emberiség formáiból nyerik létüket.

Ez a mifajta pietizmusunk természetesen még mindig tagad. Tagadja a keresztényi tanok szabad akaratról szóló dogmáját is. Éppen ezért, bár hálás tisztelettel szemléljük az emberi irgalmasságnak ez évben a szokottnál sokkal hatalmasabb megnyilatkozását: mi ezt a pietizmus hódító levegőjének tulajdonítjuk, mely impregnálta a pozitivizmus éppenséggel nem ózondús és nem üdítő ájerét. Hogy a csere mit fog érni: jól tudjuk. Még betegebbekké leszünk. Új próféták kellenének, új levegő...

Ám mi csak azt akartuk kiírni, hogy a jótékony ember sem tehet arról, hogy jótékony. Egyénileg minden tiszteletre méltó. De kevesebb jótékony ember 1900. dec. havában nem lehetne, mint most. Mint ahogy nem lehetne kevesebb éhenhaló, kevesebb öngyilkos, több filozófus, több árva. Így kívánják azok a törvények, melyek az emberiség formáiból fakadnak...

*

Az új levegő még messze van. Rendesen könyvírók, poéták írásaiból szokta megcsapni a régi kort friss áramlatával. Ezúttal a könyvíró emberek sem sejtik: mit hoz a jövendő. Lapozgatunk a karácsonyi könyvek lapjai közt. Régi formák, elnyűtt igazságok. Legfeljebb az újért való küszködésre találunk. Pedig mennyi a magyar könyv, s mennyi a poéta, ki próféciára vállalkozott. Nincs erő, nincs igazság, nincs prófécia egyikben sem. Ezt a históriát hallottuk:

A legnagyobb élő magyar költő szalonjában, kinek nagysága éppen a világgal való fenséges - hogy így mondjuk - elszámolásban van, egy kis társaság gyűlt egybe. Irodalom volt a téma persze. A fiatal költőnemzedék s annak két névre vergődött képviselője, Szabolcska és Makai, akik most új kötetet adtak ki.

- Csodálatos - szólt a költő -, milyen öregek ezek a fiatalok. A helyett hogy nőnének: összezsugorodnak... Így van. De az is ehhez az átalakuló, kaotikus világhoz tartozik, hogy ki nem válhat senkisem. Törvény...

*

Törvény az is, hogy mikor a világ a jámborság mezét ölti magára, a mezt nem lehet felhúzni felbuggyanó, rémséges sebek miatt.

A szatmári meghalatottról ne szóljunk: édesanyja virágot hord jeltelen sírjára. De ott van a berlini ocsmányság: szörnyűséges felfakadása egy rettenetes sebnek. Nagy Wilde Oszkár, pokoli gúny lehetett az arcodon, mikor a szemed fennakadt... És még mennyi seb, pedig az újságok alig századrészéről beszélnek. Siessetek feltűzni a pietizmus mezét: takarja be legalább az ocsmányságokat...

*

Valamikor, karácsony tájékán elkeseredéssel írtuk krónikánkba, hogy megismétlődött Róma históriája, s panem et circensest ordít a tömeg. - Pár év alatt milyen változás! A kegyesség - hejh, inkább farizeusság - olyat korrigált a világon, hogy sohse heveri ki. Bezzeg most már csak kenyér kell. Ha a kenyér kijut: alvás. A circenses-re rossz idő jár. Igaz, hogy a cirkuszok - ma már színházak - nem tudnak többet nyújtani, mint eddig nyújtottak. Éppen azért, mivel eddig mindent nyújtottak. A finish beállt. A színházak a legrafinírtabb eszközökkel sem tudnak boldogulni. Az emberek jóllakának már gyönyörűségekkel. Passiójátékok, oratóriumok, egyházi himnuszokra szomjas mindenki... Aki pedig ebből a világ megjavítására sejdít, annak nem kívánunk boldog karácsonyt. Az már boldog, mert: hívő, remélő és békességes... Kívánunk minden jó léleknek békességet, s kívánjuk, hogy a szeretetnek jövendő ünnepe több vigassággal szálljon reánk, mint a mostani...

Szabadság 1900. december 23.

Dyb.

333. HÉTRŐL HÉTRE

Az évről lenne jó krónikát írni. Utolsó évéről a nagy századnak, mert mi annak tartjuk. Hogy ebbe a nagy krónikába nem fogunk bele, gyengeségünk bevallása helyett kicsi okkal mentegetődzünk. A holnapi nap nem az utolsó. Várnunk kell az agg Szilveszter beburkoló hangulatára.

Csendesség hetében múlik ki a század. - Csendes fáradt hét a karácsony hete. A csonka hét, mint magyarán hívják.

Az emberek pihennek az ünnep után s az új esztendő előtt.

Akármilyen semmiség a mi gyámoltalan rovogatásunk az idő végtelenségén, mégis tanulságokat kínál. A haldokló század éppen úgy vénült meg, mint nagy elődje. Lám, az idő nem szabja magát a mi rovogatásunkhoz, de a világ az igen. A századokhoz szabja a maga igazságait, s egy század alatt el is nyövi azokat. A vég pedig agónia, melyből az új század igazságai ébresztenek fel bennünket. Agonizálunk, s epedve várjuk az új század ébresztő harsonáját.

*

Schratt Katalinról írtunk a minap, s szóltunk az újságírói fortélyosságról egyet-mást. Érdekes dolog, hogy írásunkat milyen gyorsan megerősítette egy nagy bizonyság. Hát a fortélytalanság megbosszulta magát. Leckét kaptak a fortélytalan urak, nehéz, megbélyegző leckét.

Egy nagyváradi lap, mely a Schratt-legendát terjesztgette, rögtön helyrehozta a hibát. Elég fortélyosan. A fortélytalan lapoknak szóló leckét kinyomatta, mintha ez reá nem is vonatkoznék. Méltóztatik ismerni a tolvajt, ki a "fogják meg"-et kiáltja...

*

A kritika nem privilegium. Ez természetes. Egész életünk bírálgatás és megbíráltatás. A kritika tehát jog: minden ember joga. A nyilvános kritika már más valami. Hatalma szűkebb körű, de nagyobb. Arról mondhat csak véleményt, ami a nyilvánosságé, s amihez a fórum népének köze van. Ezt a kicsi és mégis óriási hatalmat az újságokra, a nyomtatott betűre bízta az emberiség haladása. Az ezerek így szólnak:

- Végezd helyettünk az ellenőrzést. Korholj és javíts. A döntés azonban a mienk, nincs igazságod. S ha nincs igazságod, a kritikád megszűnt kritika lenni.

Ezt az ezerek mondják. Nem egy embernek. Az ezereket a fórummal s a többi ezerekkel összekapcsoló orgánumnak: a lapnak.

Valaki pedig vagy gondolkodik az ezerekkel, vagy nem. Ha nem - mint ahogy szép dolog az ezerekkel nem gondolkodni -, az ezerekkel együtt megveti az ezerek nyomtatott papirosát. Filozófus lesz, mint ahogy szép dolog is filozófusnak lenni.

Mert a világ furán van berendezve. Nem körülötte van a kőfal, hanem kőfalak futják össze-vissza be. S ezek a kőfalak pedig betörik a legerősebb fejeket is. Az erős fejek éppen ezért úgy segítenek magukon, hogy kerülik a falnak rohanást, s nem vesznek tudomást az ezerek véleményeiről, vagy megalkusznak szépen... A kritika - ha kritika - ezerek kritikája.

Ugyan szép újítást csinálna dr. V. Zs., aki pedig tudásunk szerint éppenséggel nem nietzscheáner. Ő felülbírálja a kritikát. Valaki megint az övét bírálja felül és így tovább. Jó lélekkel mondjuk: bele lehet ebbe bolondulni még a nem gyenge fejűeknek is...

*

Készülődünk az újévi gratulációkra. A meleg jókívánság listájáról lestük le a következőket.

Bulyovszky pogármester üdvözölni fogja a közgyűlési viták összes Károlyi Gáborait. Rimler Károly Hoványi Gyulát. Somogyi színigazgató a helyi lapok kritikusait.

Gábel Jakab mindazokat, kik kételkedtek abban, hogy ő ismert szerénysége miatt nem akart jubilálni. Friedländer Samu a városi tanácsot üdvözli, Balogh Döme a vámfelügyelőt. Balla Kálmán a győri színügyi bizottságot. Szokoly Tamás a belényesi választási elnököt.

Mindezekből pedig annyi az igaz, hogy mi szeretettel kívánunk minden olvasónknak boldog új esztendőt. Nem konvencióból, de mert szívünk melege, aggódó szeretete veszi körül mindazokat, akiket szeretünk, az új évszázad ránk szakadó homálya előtt...

Szabadság 1900. december 30.

334. EGY KÉNYES TÉMA

Érdekes históriát hallottunk. Hogy minden szaváig hiteles-e, nem állítjuk. De nagyon, nagyon igaznak látszik.

Néhány évvel ezelőtt egy előkelő gondolkodású gentleman költözött Nagyváradra. Nem írjuk ki a nevét, úgyis ráismernek. Ez az úr nagyon sokat hallott arról a széttagoltságról, mely lehetetlenné teszi egy valóban egészséges, szép nagyváradi társadalmi élet megteremtését. Elhatározta, hogy segíteni próbál. Hátha sikerül neki, az idegen doktornak, ami a helyi kuruzslóknak nem sikerült.

Egy estélyt tervezett. Szétküldte a meghívókat. A közélet, társadalom, irodalom és művészet minden jelentősebb szereplője kapott meghívást, s az estély fényesen is sikerült. A kedves házigazda nagy figyelemmel hozta össze a vendégeket. A lakoma mellett úgy rendezte a dolgot, hogy mindenki megbarátkozhassék avval, akivel eddig barátkozni nem akart. Olyanok kerültek egymás mellé, kik eddig csak a zöld asztalnál érintkeztek. És folyt is a barátkozás szépen. A házigazda szíve örömtől repesett.

A második összejövetelnél már fölöslegesnek tartott minden rendezkedést. Hiszen olyan szépen összebarátkoztak ezek már - gondolta -, hogy csupa gyönyörűség. Mikor aztán a helyfoglalásra került a sor, a házigazda megdöbbenve vette észre, hogy egészen más az elrendezkedés, mint volt a múltkor. Olyan szépen ketté vált a díszes társaság, mintha együvé sem tartoznék. Akinek jó szeme volt, észrevehette, hogy valami kis dolog választotta el ezeket. Olyan ártatlan, mint a - keresztvíz.

Eddig a história. Tovább beszélni, színezni a dolgot nem érdemes. Vágjunk neki merészen, s mondjuk ki, hogy Nagyváradon megdöbbentően erős a társadalmi antiszemitizmus. Mielőtt túlságosan méltatlankodnék efelett valaki, számoljon le a lelkiismeretével, s ne engedje magát káprázatoktól vezetni. Hogy a fórumon az antiszemitizmusnak semmi nyoma: az természetes. De a társadalmi antiszemitizmus megvan, mert ezt az asszonyok csinálják. Csinálják pedig - sajnos - nagyon sok helyütt még. De nem volna szabad csinálniok Nagyváradon, mely hogy egy idézettel szóljunk: egy fél fokkal mintha nyugatabbra volna a többi vidéki magyar városnál.

És ez a szédületes elfogultság nem apadóban van, hanem - éppen az asszonyi agitáció hatalmánál fogva - növekszik, s még beláthatatlanabb időre halasztja a választó falak ledöntését.

A jogakadémia ifjúságának nagy része már budapesti példa nyomán: antiszemita. Egy fiatal jogász, előkelő nagyváradi család fia, mondta nekünk, hogy öt év múlva nem lesz keresztény úri család Nagyváradon, mely olyan társaságba vegyüljön, ahol zsidók is vannak.

Ez természetesen szamárság. De nagyon jellemző arra, hogy magukat intelligenseknek valló emberek milyen szörnyű obskurus véleményeket táplálnak.

Lesz még alkalmunk szólni erről a dologról. Most csak a gondolkodásra akarunk anyagot adni. De már előre megjegyezzük, hogy azt, aki e sorokat írja, véletlenül szintén érte az az ártatlan valami, amit úgy hívnak, hogy keresztvíz, s amitől sok ember egész életére berúg...

Szabadság 1901. január 3.

335. REFLEXIÓK EGY BESZÉDRŐL

Ritoók Zsigmond őméltósága, a nagyváradi ítélőtábla elnöke, egyik büszkesége a magyar bírói karnak, az új század első napján megköszönte szíves, nagy jókívánságait az előtte tisztelgő nagyváradi bíróknak s a jókívánságok tolmácsolójának: Nagy Ferenc kir. törvényszéki elnöknek. Aztán beszédben válaszolt, mely beszéd nem egészen híven került a nagyközönség elé, s nem egy helyütt keltett majdnem bántó, kínos hatást...

*

Hogy a mi dolgaink elferdítve kerülnek a budapesti lapokba, az nem első eset. A dolgok tudniillik nem egyformán érdekesek. Itt lent vagy ott fent tesznek róla, hogy mind érdekesek legyenek. Hogy kicsi és közelfekvő példával éljünk: újév első napja hideg hótakaróval kedveskedett. Esett annyi hó, hogy elcsússzék a szánunk, s hogy ez nekünk esemény legyen. Ellenben a budapesti lapok azt is tudták, hogy Nagyváradon szörnyű hóvihar volt, az utcán hótorlaszok, a közlekedés megállott, s a vonatok is késéssel járnak... Hát így kell a dolgokat érdekessé tenni. Ismételjük, hogy nem csodálkozunk, ha a Ritoók Zsigmond beszédjét is így tették érdekesebbé. Kiragadtak belőle egy részt, mely művelettel más lett a beszéd ...

*

A fővárosi lapok tudniillik csak arról értesültek, hogy Ritoók Zsigmond a magyar bírák ismereteinek hiányairól s felületességéről beszélt. Hogy hogy szőtte ezt beszédébe a kiváló bíró, arról mit sem tudnak odafent. Elég, hogy ez alkalmat ad a magyar bírók megvédésére. Megvédi a bírókat - egy nagy kartársuk ellen: milyen pikáns téma egy újságírónak!... Milyen hálás, és milyen kedves! A dolog pedig úgy áll, hogy Ritoók Zsigmond reflektálva az üdvözlő beszéd vonatkozásaira, maga is nemes megelégedéssel tekint vissza arra a nagy munkára, melyet a magyar bírói kar végzett. Páratlannak vallja maga is, hogy milyen magaslatra emelkedett a magyar igazságszolgáltatás. Vallja, hogy a magyar jogi életet meg kellett teremteni. Vallja, hogy ezt a legnemesebb ambícióval, a megélhetés gondjaival küzdve, kitartó munkával teremtette meg a magyar bírói kar: vallja, hiszi, s nagy érdemnek tartja. De nemes, csupa igazságot áhító lelkének nagyobb ideáljai vannak.

Látja a hibákat is. Hangsúlyozza azonban, hogy ezek a hibák nem a nagyváradi bírói kar hibái. És ekkor utalt a hiányos ismeretekre, melyeket ő maga is már csak a múlt hibájának tart, s felületességre, melynek az okát is jól ismeri: a rengeteg munkát s azt a bizonyos vétkes felfogást, mely az igazságszolgáltatásból is gyorsíróműhelyt akarna csinálni. Így mondta, s így értette ezt Ritoók Zsigmond. Az ő kiváló, tisztelt egyénisége sem érdemelte meg, hogy ezt félreértsék. Hiszen szavai a legideálisabb rajongás szavai voltak.

*

A legilletékesebb helyről hatalmaztak fel bennünket annak kijelentésére, hogy az üdvözlő beszédre adott válasz nem híven került a lapokban napvilágra.

*

Nem akarjuk e reflexiókat hosszúra fűzni. Pedig még sok mindenről szólhatnánk. A magyar bírók helyzetéről például, mely kétségessé teszi, hogy vajon az eddigi siker tovább is siker fog-e maradni. Arról a balfelfogásról, mely azt véli, hogy a bírói pálya még ma is csak nobile officium.

Szólhatnánk arról is, hogy milyen helyzetük van a bíróinknak a művelt nyugati országok bírái mellett... Ezúttal nem tesszük. Reflexiónkat avval az óhajtással zárjuk: vajha azokat a szent ideálokat, melyeket Ritoók Zsigmond hirdetett az új század hajnalán, beváltaná mielőbb az Ég, és ami még sürgetőbb: a magyar törvényhozás áldozatkészsége.

Szabadság 1901. január 4.

ae.

336. A KÉNYES KÉRDÉS

Tegnapi naplójegyzeteinkkel elértük, amit akartunk. Az őszinte szóval úgysem lehet többet elérni, mint szeget verni néhány embertárs fejébe.

Nem volt újság, amit mi írtunk. Azok közé az igazságok közé tartozott csak, amiről beszélnek széltében-hosszában, de amiről írni veszélyesnek tartják.

Nagyon felvilágosodott úriember mondta például tegnapi írásunkra:

- Az effélét veszélyes dolognak tartom. Minálunk antiszemitizmust csinál, aki az antiszemitizmus ellen szól. Olyanforma ez, mint az asszony becsülete. Kezdjenek csak felette csodálkozni, rögtön feltámad a kétkedés, s megterem a gyanú.

Hát mi ezt nem szeretnők hinni. Végre is a huszadik században élünk, melynek eleven pezsgése, élete, világossága megteremtette a világosságot, az újságpapirost mint küzdőhelyét az el nem dőlt háborúknak.

A hallgatással, a halogatással bajt gyógyítni nem lehet. Ez nem frázis: igazság. A visszafojtott agitáció csinálja a forradalmakat, az erők megmérkőzése szüli a békés kiegyenlítést.

Szóval igenis elő kellett állanunk a nagyváradi társadalmi antiszemitizmus betegségével.

A módokban, formákban már lehet válogatás. Megvalljuk, nehéz erről a dologról meztelen igazságokat írni. De amennyire meg lehet tennünk, meg fogjuk tenni.

Ma csak igazolni akartuk magunkat. Megértetni az igazainkat. Mert nem szeretnők, ha a mesebeli ember sorsára jutnánk, aki el akarta választani a két verekedőt, s őt magát verték el amúgy alaposan.

Valami mást szeretnénk inkább. Egy kis világosságot hinteni, vagy kissé gyógyítani. Vagy legalábbis megkezdeni a gyógyítást.

Erről majd más alkalommal...

Szabadság 1901. január 4.

337. HÉTRŐL HÉTRE

Olyan dáridókkal még nem üdvözöltek újesztendőt, mint ezt az újat, legelső évét a huszadik századnak.

Kedvvel temette mindenki a régit. Az esztendőt is, a századot is. Nagyszerű volt a tor. A tust Kínában és Afrikában húzták hozzá, de beleénekeltek az éhező milliók is.

Nagy volt hát a vidámság mindenütt, s az új esztendő hálásnak látszott ezért a fogadtatásért. Téllel, igazi, hamisítatlan téllel köszöntött be, s azóta fehér a világ.

Ez a téli fehérség, vakító leple a szűz hónak, nagyon veszedelmes. Megtetszik rajta minden feketeség. Mióta tél van, jobban látjuk a sötét színeket.

Megláttuk a nyomor gyászos feketeségét is. A velencei népkör körül az éhezők serege már nem hiába tapossa a havat. Ingyen kenyérhez, a gyomort töltő, erőt adó ingyen kenyérhez jut ott minden éhező szegény.

A fehér takaró pedig ráfeküdt a földre. Vastagszik, nő egyre. Minden nap hull a szűz, fehér hó... Bár ez a fehérség megmutatna minden gyászt és sötétséget, s bár segíteni lehetne minden igaz nyomorúságon.

*

A hidegség pedig nagyobb, mint a szívek melege. Olyan nagy, hogy kandalló mellé köt mindenkit. Az mozdul ki csak meleg odujából, aki kénytelen vele.

A színház érzi meg legjobban ezt a hidegséget. Hiába égetnek el benne nap mint nap sok-sok mázsa szenet: üres. Az emberek nem akarnak megfagyás árán jutni a színházi melegséghez.

Még ha ott korcsolyázni lehetne. De a színház nem síkos. Legfeljebb a színpad. Ott már könnyű a bukás... Két kis színésznőről jött hír ismét. Messze vannak, egy szomorú kriptában: az őrültek házában... Szépek voltak, körülrajongott szépek. Hódítottak és uralkodtak a meghódítottak felett -, s bejutottak abba a szomorú házba, hová a mámoros élet szállít legtöbb lakót.

*

A színpad azonban ragyog tovább, s festett arcával hódít és uralkodik.

Most választották ki legszebbikét a nagyváradi színpadnak. Batizfalvy Gizella került ki győzedelmesen a versenyből. Persze evvel nincs vége a dolognak. Az elégedetlenek száma annyi légió, ahány szépe van még a nagyváradi színpadnak.

Hát mi sem nyugszunk meg az eredményben, bár nem tartozunk egyik légióhoz sem. Hanem azt valljuk, hogy sok-sok legszebb van.

A színpad megsokasítja a szépség és ifjúság varázsát. Aki szép és ifjú ott, az mind a legszebb. Mind körülrajongott, mind megáhított, mind királynő... Csak ne jött volna az a hír a szomorú ház ama két halottjáról, kik szintén szépek voltak, körülrajongottak s megáhítottak...

Szabadság 1901. január 6.

338. PECSÉTEK ÉS EGYEBEK

Beszélik itt is, ott is, hogy két pecsétje van a nagyváradi jogakadémiának.

Illetőleg az egyik csak sigillum. Latin a körirata, s régen-régen hirdeti, hogy Nagyváradon kir. jogakadémia van. A másik: az pecsét. Nem túlságosan régi, s nagyon helyesen: magyar írású. Az ifjú pecsét s az öreg sigillum nincsenek jó viszonyban. Egymás mellett sohse látni őket. Ők ketten kizárják egymást: ellenlábasok. Mert a fiatal pecsét az öreg sigillum helyébe készült. Ki akarja az öreg sigillumot szorítani. Azért is dezavuálta a saját körírásával, mely így hangzik: kir. kath. jogakadémia. A beavatottak azt jósolgatták, hogy a sigillum-pecsét háborúból a pecsét kerül ki győztesen, mert a kir. kath. címet szebbnek tartják a jogakadémián, mint a régi kir. címet...

...Annak idején a pecsét-sigillum háborúban egy operettepizód is közbejátszott volt. Néhány joghallgató határozatban akarta kimondani, hogy kir. kath. és nem kir. Szóval dönteni akart a kérdésben... Ma kaptunk egy levelet Rochefort-tól, a franciák szájhős politikusától, aki a búrok megmentésére szólítja fel a világsajtót. Hát ez sem lehetetlenebb terv, mint amaz...

Mikor a debreceni akadémiák ifjúsága állást foglalt a budapesti néppárti ifjoncok üzelmei ellen, a debreceni ifjúság azt hitte, hogy bajtársi segítségre talál Nagyváradon.

E sorok írója, ki megtartott valamit azokból a vonatkozásokból, melyek egykor a diákifjúsági mozgalmakhoz fűzték, felszólítást kapott Debrecenből, hogy készítse el itt a talajt a debreceni liberális átirat elfogadására. Puhatolózott hát, informált és agitált. A vége az lett, hogy sietett írni a debrecenieknek: nehogy átküldjék az átiratot, mert itt antiszemitább világ van tán még, mint Budapesten is.

Akkoriban üdvözölték Nagyváradról a budapesti kereszthajsza vezetőit. Akkoriban ment fel küldöttség a Szent Imre Egyesület zászlószentelésére. No, éppen jókor érkezett volna a debreceni átirat.

Egyébként pedig méltóztassék megnézni a holnap este tartandó jogászbál rendezőinek névsorát. Igaz, hogy bálrendezésre a kifogástalan frakk a képesítő. De lehetetlennek tartjuk, hogy negyven zsidó jogász közül egynek sem volna kifogástalan frakkja!... Pedig milyen szép példából lehetett volna tanulni. A protestáns báléból tudniillik, mely minden vallást egyesít, s mely össze tudta hozni a társadalom minden szereplőit.

Vajon lehetni fog-e összehozni akkor, mikor a mai fiatalok lesznek ezek a szereplők?!...

Szabadság 1901. január 9.

339. HOFFMANN MESÉI

Az operaház múltkori érdekes kísérlete után várva-vártuk a mai estét. Hoffmann meséi ünnepet jelent a színpadon. Ünnepet, édes, kegyeletes ünnepet. Emlékezni csak Hoffmann meséi mellett lehet igazán Offenbach mesterre... Az első akkordoknál már megragad bennünket valami átható, édesen gyötrő hangulat. Ez a muzsika hattyúdal, meggyötrött lélek mámoros vívódása, örökszép, mindig zengő poézis... Dicséretet mondunk és jól esik mondanunk a színházi vezetőségnek a mai estéért. Dicséretet, hogy igazán ünneppé tette a mai estét. Háborítatlan volt a gyönyörűségünk, s szívünkhöz szólhattak a felséges melódiák. Jól előkészített, magas nívójú volt Hoffmann meséinek előadása. Énekes darab ilyen sikerű nem volt még a szezonban.

És ez a siker nekünk ad igazat. Mert ahol a siker ilyen teljes lehet, ott méltán mérhetünk jogos, le nem alkudható mértékkel. Csak akarat kell: ez a tanulság. És most, mikor Pálmai Ilka búcsúzkodik a Népszínházban, ahol úgy elfeledték a poézistól beragyogott művészetet, mikor a kánkán-láz legjobban dühöng, s kis és nagy kritikusok a szoknya megfordított arányában értékelik a primadonnákat: még nagyobb ünneppé tette a mai estét egy igazi operettművésznő. Őrley Flóra ez, Pálmai Ilka és Hegyi Aranka után talán már csak egyetlen azok közül, kiknek édes, finom, poézist lehelő művészetükről nemsokára csak mesélni fognak.

Ez a művészet ragadta el a mai közönséget, mely kedves tüntetéssel hálálkodott a kapott élvezetért...

Őrley Flóra ma nagy volt játékban és énekben. Kalmár Hoffmannja nagyon meglepett bennünket. Most ismertük meg csak igazán annak a fiatal művésznek az értékét. Férfias, de olvadékony, szép tenorja, művészi éneklése, ügyes játéka nagy sikert aratott. Szerettük volna, ha, mint rebesgették, az opera igazgatója csakugyan meghallgatta volna Pintér Imrét Lindorf szerepében. Ebben a szerepben ragyog igazán Pintér minden jeles kvalitása. Mint énekes és mint színész egyformán nagy sikert aratott. Szeretnőnk külön-külön mindenkiről írni. De még csak a Rákosy Gáspár feltűnést keltő szép basszusát s Pap János meleg, gyönyörű baritonját van helyünk megdicsérni. De a többi szereplők is mind-mind dicséretet érdemelnek. A rendezés mesteri. Kar, zenekar precíz. Evvel végezhetjük beszámolónkat egy ritka sikerű előadásról, mely végre nekünk is alkalmat adott a dicsérő jelzőkben dúslakodni.

Szabadság 1901. január 11.

340. ÍRÓK, KIK NEM ÍRNAK

Úgy emlékszem, húszezerhez közel van azoknak a magyar íróknak a száma, kiket Szinnyei bácsi gyűjtőkönyve eleddig felsorolt. De mennyi lesz még. Minálunk mindenki ír. Régi vicc, de nem is vicc, hanem igazság: nálunk többen írnak, mint olvasnak.

Azon csodálkozunk csak, hogy Nagyváradon nem tett kísérletet valaki egy szépirodalmi lap megindításával. Nem azért, mintha vidéken egyáltalában szükség volna ilyesmire, de mert három-négy példányban mégiscsak meg lehet jelentetni, s ez már elég egy sereg ember írói vágyakozásának betöltésére.

Hiába, ez a mulasztás is az egészséges, számító nagyváradi gondolkozást dicséri. Debrecenben még elcsúszhat egy szépirodalmi lapkísérlet "a régi erkölcsös irány" szolgálatában. Másutt is akadhatnak fiatal, lelkes ábrándozók, kik terveiknek áldozzák fel a körülmények számbavevését, s nem megfordítva. Minálunk nem lehetséges ez.

Annyira nem, hogy nálunk, ahol annyi az úgynevezett író: abszolúte nem írnak az emberek. Nem értve természetesen a hírlapok tárca- és egyéb belletrista cikkeit.

Eddig évenként lehetett egy kis szemlét tartani az évi szépirodalmi termelés felett. Ez évben nincs reá szükség. Szunyogh Lórándné nótáskönyve gyűjtemény, s inkább zenei becsű, Sas Ede verskötete tulajdonképpen régi esztendők szétszórt munkája. Szerzőjük maga nem várt sokat tőle. S minden animozitás nélkül szólva, a kollegialitás csinált sikert. Ám három vagy négy darabja a kötetnek értékes és kedves dolog. De evvel aztán vége is a sorozatnak. Jantsovits Jenőtől jelent még meg egy füzetnyi szárnypróbálgatás, de ez nem sokat számít.

Legjobban jellemzi [a] mi íróinknak nemírás betegségét, hogy Nagy Endre kinyomatta ugyan Rózsa című nagyon értékes kötetét, de elkedvetlenedve nem adott ki a kezei közül egy példányt sem - néhány tiszteletdarab kivételével.

A mi íróink nem írnak, mert nagy józanul belátják, hogy a nagyobb ambíciójú írás nagy luxus. Mivel pedig a pénzpiac állapota nem engedi meg a luxust, legkevésbé író embereknek - hát nem írnak. Vagy ha írnak, hát napi szükségletre, hírlapok számára. Mert az írás is árucikk, s ezekre a cikkekre most nincs szükséglet.

Hogy lesz-e később, elválik. Egyelőre úgy vagyunk, hogy vannak íróink, de - nem írnak...

Szabadság 1901. január 12.

341. AZ INGYEN KENYÉR ELLEN

A mai posta egy levelet hozott címünkre, melyet érdekességénél fogva szóról szóra közlünk. A levél így hangzik:

A Szabadság tek. Szerkesztőségének,

Helyben

Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodom szerény soraimmal, de azon hiszembe, hogy meghallgatásra találok, az "Ingyen kenyér"-ről van némi mondanivalóm, amióta ez a humánus dolog folyik, azóta nem lehet napszámost kapni, szükségünk lett volna 20 munkásra tegnap 80 kr. napi bérrel, de csak 3-at bírtunk fogni, továbbá szemtanú voltam, amidőn tegnap Kossuth utcán, Grósz pálinkásnál adtak túl a kenyéren, 4 darabért 8 krt kaptak, volt köztük olyan igen sok, ki pálinkával cserélte be... stb. Csupán ezeket akartam tekintetes Szerkesztő úrnak b. figyelmébe hozni, hogy mi mindenre jó az "ingyen kenyér"!

Tisztelettel

Fuksz Hermann,

gazdatiszt.

A levélre van egypár megjegyeznivalónk. Az a panasz, melyet a a levélíró emel, a budapesti ingyen kenyér osztásnál is felhangzott itt is, ott is. Mi egész másként tudjuk és látjuk a dolgokat. A nagy nyomor szomorú valóság. Az ingyen kenyérre évtizedek óta nem szorult annyi ember, mint ez idén. És éppen azért, mert nincs munka. Hiszen nem újságfrázis, hanem keserű igazság, hogy az alamizsnából élők nagyobb és tisztességesebb része csak pirulva fogadja el az ingyen kenyeret, s munkát kér és szeretne, ha volna. Budapesten is azt hitték, hogy a hókaparáshoz az ingyen kenyér "boldogsága" miatt nem lehet munkást kapni, s kiderült, hogy azok a "kényelmes" munkásemberek elkényszeredett páriák, akiknek erejük sincs dolgozni. Mert az ingyen kenyér csak az éhhaláltól ment meg, de erőt nem ad egy napi terhes munkára. Még azokat sem bélyegezzük meg egykönnyen, akik pálinkára váltják be a kenyeröket. Szörnyűséges néha az elkényszeredett, nyomorult test láza. Megkívánja a butító szeszt. Máskülönben pedig csak a végleg elzüllöttek váltják be pálinkára e kegyelemkenyeret. Azok a szánalomra és segítségre méltó emberek, akik az éhség kínjait nem önhibájukkal érdemelték meg, dehogy is tudnak visszaélni a jótékonysággal! Különben pedig mindig voltak és lesznek, akik visszaélnek a jószívek irgalmasságával. De ebből nem következik az, hogy néhány romlott ember miatt száz érdemestől vonjuk meg a megváltó segítséget. A nagyváradi ingyen kenyérre - sajnos - nagyon-nagyon sokan szorulnak reá. Az irgalmas szívűek szebb dolgot, mint az ingyen kenyérosztást, nem cselekedhetnek. Kár volna tehát e nagy és szép akciót bármi módon megbénítani.

Szabadság 1901. január 12.

342. A BABA

Audran bájos operettje felelevenítésével eddig is kár volt késlekednie a színház vezetőségének. Kedvesebb dolgot nem produkált néhány év óta az operett-múzsa. Eszünkbe jut a Baba első előadása illo tempore. Már akkor belefáradtunk a silány operettpremierek unalmaiba, s megkezdte hódítását az úgynevezett táncoperett, hangos, kemény muzsikájával, melyre csak táncolni lehet. Audran bájos muzsikájától reneszánszot reméltünk. Azt hittük, egész sora fogja követni az igazi poézis, a Nebántsvirágok, Lilik méltó utódainak. Csalódtunk... Ezért vágyódtunk a Baba előadására, mely különben újabb nagy sikert hozott a nagyváradi színháznak.

A színház nagy gonddal, sok ambícióval csinálta meg az érdekes reprízt. Fényes díszleteket, új jelmezeket készíttetett. A szereplők is igyekeztek mindannyian kitenni magukért. Az előadás különben a két primadonnának: Forrai Ferikének és - Nyárai Antalnak hozott legnagyobb sikert. Forrai Ferikétől alig láttunk szebb és művészibb alakítást a Baba címszerepénél. Pedig ez a szerep az úgynevezett híres szubrettszerepek közül való. Kétféle módon játsszák: vagy Küryt utánozzák, vagy rosszul. Forrai Ferike nem utánozta Küryt, és mégis nagy sikere volt. Bájos, művészi volt második felvonásbeli stilizált játéka. Kedves, elragadó minden énekszáma. A harmadik felvonásban énekelt kupléját nem bírta elégszer megismételni. Az utolsó felvonásban pedig előtérben tudott maradni, pedig ennek a felvonásnak Lancelot száma lenne a fénypontja: Lányi Edit volt Lancelot, s ez a szerep - sokak szerint - legjobb szerepe. Elég ügyes, kedves volt. Megismertük egyéniségének sok szimpatikus vonását, de láttuk nagy hibáit is. A közönség rokonszenvvel kísérte s fogadta mai szereplését.

Nyárai ma is nagy volt. Finom és művészi. Forrai mellett ő kapott legtöbb tapsot. Szilágyi mulatságos Hilárius, Pintér kitűnő Maximin. Nagyon jó volt Benkő Jolán. Duettjét Nyáraival megismételték. Bérczi, Füredi, Bognár kis szerepeikben váltak ki. A rendezés jó volt. A közönség nagyon sokat tapsolt. A Baba fog még néhány telt házat csinálni.

Szabadság 1901. január 12.

343. HÉTRŐL HÉTRE

Haragudjanak bár meg reánk: ezennel kimondjuk Karnevál herceg detronalizálását. Évekig tűrtük a betegségét, dicsőségének elmúlását, könnyelmű, be nem váltott ígéreteit. A türelemnek vége. Karnevál uralkodása haszontalan. Leghívebb alattvalói is elégedetlenkednek. Le hát Karnevállal!

Mert úgy áll a dolog, hogy a csörgősapka hiába lármázik. Az embereknek elment a kedvük a nagy bolondságoktól, amik voltaképpen a legnagyobb okosságok. A farsang ma már nem a régi. A kis szökevény karnevál-dalából is kisír ez a szemrehányás. Hogy Karnevál elveszti trónját, annak az az oka, hogy az emberek nem tudnak már nagyon elkeseredni. Igen: elkeseredni. A farsangi csörgősapka mindig csak befödője a gondoknak. A farsangi tombolás pedig a keserűségek kergetése. Az egész farsang egy nagy hazárdjáték a bajokkal, az élettel s a jövővel.

No, dehát Karnevál detronalizálása legyen legalább emlékezetes és zajos. Vesszen el a józan ész még most az egyszer. Próbáljuk meg merészen a régi hazárdjátékot.

Nagyváradon - az eddigi jelekből jósolva - Karnevál herceg régi uralmának búcsúzója zajosabb, lármásabb lesz legfiatalabb éveinek uralkodásánál. Az a jelszó, hogy: meghalt Karnevál, éljen a jókedv. Csak aztán ez a detronalizáló jókedv eltartson sok-sok hosszú évig...

*

Csak a csörgősapka lármájába ne sírna bele a nagy-nagy emberi nyomorúság. Soha annyi fedetlen csupaszságot nem ért még a tél hidegsége, soha annyi üres gyomor nem követelőzött, mint most.

Ám arra való a farsang, hogy titulus bibendiket keressünk. Jobb, becsületesebb titulus pedig nem volt még a nyomor enyhítésénél.

Mulatunk, szavalunk, művészkedünk, tüdőgyulladást és influenzát kapunk ezután hát a nyomor enyhítéséért.

Egész sereg kenyér-bál, kenyér-matiné és kenyér-hangverseny terve röpköd a téli ködös levegőben. Így talán telni fog egy kis ingyen levesre is. Mert a száraz kenyér, hideg kenyér. S a természet olyan könnyelműen rendezte be a szegény ember gyomrát, hogy meleg nélkül ő csinál szecessziót, nem pedig a végtagok, mint a Menenius Agrippa meséjében...

*

A színház tájékán semmi szenzáció. Amikor a színtársulat bevonult, és amikor már a megnyitó ünnepeket párbajpisztolyok dördülése vezette be, az augurok összenéztek: jön Thália és uszályán cipeli a primadonna-lázat, az őrült versengést, a botrányokat, az izgalmakat, a párbajokat... És íme, semmi. Szinte nyárspolgár módra nyugodt a levegő ott a színház körül. Se koszorú, se ünneplés, se pezsgős murik, s így természetesen se botrányok, se párbajok. Ami alapjában véve jó és örvendetes dolog, bár talán - hogy szakszerűen fejezzük ki - az általános gazdasági depressziónak a következménye.

Csak az nem jó és örvendetes, hogy a közönségben erős, ijesztően erős ez a filiszteres hangulat, amit semmiféle gazdasági helyzet nem magyaráz: minek ez az egész komédia, ez az egész színház!

Szóval szükség van a szenzációkra, és talán a jövő szezonban lesz is benne részünk. A mostani primadonnáink közül az egyik, akit legjobban szeret a közönség, menyasszony, a másik nem énekel, mert a férje igazgató lesz, a harmadik pedig nem primadonna. De majd jövőre... Erre készül mindenki, nem nagy örömére a felséges sajtónak, amelynek ama viharos, primadonnalázas időben csak kellemetlenségekben van része.

Mi szeretjük különben a színházi szenzációkat, de mi művészi szenzációkat akarunk. Somogyi direktor be is jelentette egy büszke kis írásban, hogy megszerezte a Bölcsőt és a Tékozló apát, amelynek mindegyike szenzáció lesz. Hiszen szép, szép. Tagadhatatlanul elismerésre méltó ez a merész lépés, de ebből mi is vindikálunk magunknak némi érdemet. Mi úgy tudjuk, hogy Somogyi igazgatónak esze ágában sem volt ezeket a darabokat megszerezni, mert - amint egy színügyi bizottsági tagnak mondta - nagyon drágák. Egyedül a sajtó sürgetésére határozta el magát erre a vakmerő lépésre. Nos, hát hiszszük, hogy mindkét előadás szenzáció lesz. De ez a kettő nem elég. Operettet, amelyet pedig különösen szeret a váradi közönség, eddig csak régit, nagyon régit láttunk. És teljes elismeréssel ugyan a kitűnő Baba- és Hoffmann-előadás iránt, mégis új darabokat is kell kérnünk: művészi szenzációkat, hogy szükség ne legyen botrányokra és párbajokra...

*

A népet megszámlálták. Nagyváradon azonban a népszámlálás még tán ma sincs befejezve. Az eredmény iránt pedig nagy kétségeink vannak. Még mindig halljuk, hogy ez vagy amaz nem kapott számlálólapot.

Hogy megszaporodtunk, az nagyon bizonyos. Pozitív számokban azonban még nem lehet beszélni.

Mivel pedig divatos dolog népszámlálási furcsaságokat közölni, mi is megreszkírozunk egypárt.

Nyárai Antalt is felkereste a népszámlálási biztos. A vidám Tóni pedig ezt írta az állás-rovatba: művész és télikabáttulajdonosjelölt. Batizfalvy Gizella azonban nem írta be, hogy a legszebb nagyváradi színésznő. Ellenben alighanem a szépségversenyre célzott Benkő Jolán, mikor ugyanezt a rovatot így töltötte be: egy nagy méltatlanság áldozata. Jókedvű proletár lehetett az is, aki arra a kérdésre, miből él, azt válaszolta: ingyen kenyérből. Furcsa volna, ha igaz volna, hogy Somogyi direktor a legáldozatkészebb igazgató címet írta a számlálólapra, s hogy Kurländer Ede dr. színügyi bizottsági tagnak mondta be magát. Ellenben megértjük, hogy Gábel Jakab a népszámláló biztos előtt sem tagadta el, hogy ő notabilitás, s hogy Sas Ede röviden a leglelkiismeretesebb laptudósítónak vallotta magát.

Természetes dolog, hogy ezek a furcsaságok éppen úgy nem hitelesek, mint az úgynevezett népszámlálási furcsaságok legtöbbje.

Szabadság 1901. január 13.

344. A FŐHADNAGY ESETE

Mi történhetett a szép ulánussal?... Hipnotizálták bizonyosan. Mi is így gondoljuk. Elmondjuk, miképpen:

Tizenkét esztendős lehetett akkoriban. Elkényeztetett, szép, okos fiúcska. Talán a béresgyermekek agyonkergetésébe, talán a latin szintakszisba, de nagyon belefáradt valamibe. Nem nézte, hogy új és finom a ruhája, és hideg még a kerti gyep: levetette magát szépen, s elaludt.

Alkonyodott már. A könnyű tavaszi ködből hirtelen kivált egy fehér, könnyű ruhájú, kacér mosolyú nőalak. Nesztelenül, szinte látatlanul termett az alvó Viktorka mellé. Letérdepelt, s a fiú homlokát befödte lágy fehér kezével. Aztán halkan, csendes muzsikájú hangon beszélni kezdett hozzá. Alig hallott a beszéd, de a kis Viktor nyilván hallgatta, mert nyugtalanul vergődött, s néha ijedten nyílt tágra a szeme. Ezeket mondta a könnyű ruhájú asszony:

- Látod, Viktorka, hogy félnek tetőled a béresgyermekek, ha játszol velük s meg-megszorítod a nyakukat, s hogy csúfolódnak, mikor a nevelő úr bezár a szobába, s bevigyoroghatnak az ablakon, amikor izzadva kínlódol a fio, fieri konjugálásán... Látod, csupa gyötrelmes dolog ez a könyv. Neked gazdag, úri papád van. Van szép ruhád, póni lovad. Szeretnek a nénik, bácsik, még a kis, fekete Etelka is már. És neked mégis szamárságokat kell magolni, ahelyett, hogy lovagolnál a pónidon, vagy püfölhetnéd azokat a vásott parasztgyerekeket. Hát ez így nem jó, kis Viktorka. Neked nem volna szabad parancsolnia annak a görbe, pápaszemes nevelőnek. Téged még a tisztelendő úr is úrfinak szólít. Te úr leszel, ha nem is tudod a rendhagyó igéket. Szép leszel, deli és gazdag. Fényes ruhád lesz, katonaruhád. Büszkén fogsz ragyogni a lovadon.

Mindenütt a kedvedben fognak járni. Nagy, nagy úr leszel. Csupa gyönyörűség lesz az életed. Cigány, pezsgő és szép asszonyok körülötted. Meg fogod ismerni az asszonyokat. Meglátod, milyen boldoggá tudnak ők tenni. Tisztelni fog mindenki, mert úr leszesz. Pénzt kérhetsz akárkitől. Csókot is minden asszonytól. Különb leszel, mint a többi ember. Mintha csak a ti számotokra volna rendelve az élet minden gyönyörűsége. Én megígérem neked ezeket a gyönyörűségeket. Én vagyok a szerelmes, könnyelmű, szép, mámoros élet!...

...A kis Viktort késő este találták meg a kertben. Lázas volt és beteg. Sokáig feküdt. A láz talán agyacskájának is megártott. Ilyenformán történhetett - némi fantáziával - a szép ulánus hipnotizálása egész életre. Legalább mikor felgyógyult, kijelentette, hogy katonaiskolába akar menni. Azóta pedig úgy élt, mint egy veszedelmes, csábító hipnózis elszédített áldozata. Most ébredt fel csak, de mire felébredt, egy másfél métermázsás kassza alá került. Ez aztán agyonnyomta.

Bizony, csakugyan. A szép ulánus hipnózis áldozata lett...

Szabadság 1901. január 16.

345. A JÖVŐ NAGYVÁRAD

Nagyvárad lakossága meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után.

Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája.

Ez a város, melyet lenyűgözött a magyar provinciák kétségbeejtő sorsa, még annyi eszközzel sem rendelkezett, mint többi társa.

És mégis csodásat fejlődött. Mi tudjuk, kik ismerjük ennek a haladásnak nehéz útját, roppant áldozatait. Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben.

A nagy, gazdag Debrecen alig 8000 lélekkel növekedett tíz év alatt. A kisebb Nagyvárad több mint 10 000 lélekkel. Aki a számokon kívül egyebet is akar látni: nézze végig a tíz esztendő annaleseit. A legnagyobb alkotások, a legcsodálatosabb áldozatok ehhez a tíz évhez fűződnek.

Ma már madártávlatból megtetszenek egy nagy, szép, hatalmas kultúrváros arányai. Anyagi és szellemi harmónia mellett lüktető, rohanó, boldogító élet: ezeket ígéri a jövő Nagyvárad. Ezeket az ígéreteket be kell váltani. Kötelességünk. Megrövidíteni a távolságot a mai és a jövő Nagyvárad között: mindnyájunk kötelessége.

Még egészen áthatva ettől az új, nagy gondolattól, s itt, ezen a helyen, azonnal, nem adhatunk részleteket, de öltsön alakot ez a szép, színes, ragyogó kép néhány nagy vonásban. A részleteket majd kitölti a munkás jövendő, melyen dolgozni mi sem fogunk kevesebb kedvvel, mint eddig. Mi, kikre a vezetés, iránytadás s ellenőrzés kötelessége vár a haladás nagy munkájában.

Az anyagi megerősödés lesz és lehet első stációja az útnak. Ennek pedig első lépése a jó közigazgatás. Bámulatos dolog, hogy ebben az igazán nyugati szellemű városban, mint volt képes tanyát verni a régi pátriárkális, szűkkörű, elfogult felfogásnál talán még közönségesebb: az úgynevezett szatócsbölcsesség. Legnagyobb átka egy nagystílű haladásnak, s örökös ellensége a nagytervű alkotásoknak. És éppen azért, mert idegenkedik a szatócsmérleget megbillentő nagy dolgoktól: minél nagyobb dologba kénytelen kezdeni, annál nagyobbat botlik. Ez teszi igazán méltánylásra méltóvá az eddigi alkotásokat, de ugyancsak ez magyarázza meg éppen a nagy alkotások ismert nagy hibáit. Nem vádolunk, de a lelkes, szívünket betöltő remények mellett is kedvünk volna ezekre a hibákra rámutatni. Nem tesszük. Így is megértenek bennünket azok a sokak, akik nevében beszélünk, s akikkel dolgozni és tenni fogunk.

A költségvetési vita nagy napjaira utalunk. Tovább nem lehet már a régi gazdasági elvek mellett boldogulni. A föld nem ad kenyeret ingyen. A pénzzel is szépen volnánk, ha csak arra vigyáznánk, hogy el ne lopják. Hogy legyen eszközünk is az építésre, azokat előbb be kell szerezni. Tessék hát végre előbbre látni, s más pénzforrásra is gondolni, mint az adóbehajtás. Tessék ennek a városnak új jövedelemi forrásokat nyitni! Jogunk van onnan szellemi gyümölcsöket várni, ahol a szellemi tőkét fizetjük meg. S jogunk van nagystílű produktumokat várni, ha mi nem szatócsosztalékra alkudtunk.

Csak egy tervre utalunk, mert ez nekünk a legkedvesebb.

Megbecsülhetetlen, századokkal előre segítő nagy tőkénk van - mely eddig alig kamatozott valamit. Világhírre érdemes két fürdőnkre gondolunk, mely valahol, műveltebb országban fürdővárost csinált volna Nagyváradból. Hogy ez a tőke eddig holt tőke volt, annak nem csupán a holt kéz volt az oka. De az, hogy nagy értéküket alig ismerte fel valaki. Ez a két páratlanul áldásos hatású fürdő úgyszólván még most is el van zárva a világtól. Ha a város valamiképpen meg tudná szerezni, berendezné, hozzáférhetőkké tenné: még most elképzelhetetlen eredményeket érne. Olyan eredményeket, melyek megváltoztatnák ezt a várost egészen.

Villamoskocsik, zsúfolásig megtöltve, egész nyáron szállítanák a vasúttól a pénzzel jött idegeneket. Nagyvárosi élet, forgalom költöznék ide. Fellendülne ipar, kereskedelem. Telepek létesülnének a város és a fürdők között. Hiszen ma már nincs távolság. S hogy a tisztviselőtelep annak idején tervezett helyén nem jöhetett létre, nem a távolság, ami nincs, hanem a botrányos közlekedési viszonyok az oka.

S ez az, ami többek között ennek a tervnek is akadálya. A villamosvasút még mindig a jövő zenéje. Útjaink rosszak.

Kövezeteink éppen olyan borzasztók, mint a gyalogjáróink. Mind-mind a szatócsbölcsesség műve ez.

Ilyenek az építkezéseink, mióta a középítkezést monopóliummá tettük. Hogy csak egy példát mondjunk, mind jobban és jobban hangoztatják, hogy az új színház rossz. És van is igazuk. Potemkin-színház biz az. Csak a máz volt rajta szép. Az pedig már válik lefele... Ez azonban nem egyetlen példa. Sok-sok a hasonló.

Az új városház még tervképpen is aggaszt bennünket. Nagyon sok az ijesztő példa. Nem értjük, hogy nem jut eszébe valakinek városházának a Sas-szállodát átalakítani. Ennél szembeötlőbb megoldás pedig nem lehet. A város úgysem sok hasznot húz belőle. Bérháznak sem kell senkinek. A legszebb helyet díszteleníti el, holott átalakított formában mint városházat, bármely város irigyelhetné.

Így - ez ugyan a legkisebb ok - nem csinálna maga a város konkurrenciát néhány nagy terhű előfizetőjének, s esetleg fellendülne az éjjeli, speciálisan vendéglői élet is, melynek hiánya nem olyan közömbös, mint sokan vélik, s mely[n]ek fellendítésére a rozoga Sas bizony nem sokat tehet.

Aztán még egy sereg reform, mely eddig a szatócsgazdálkodás miatt késett. A világítás kérdésének megoldása, a kaszárnyapolitika eldobása, sorompóba lépés az egyetemért folyó harcban, kiérdemelt újabb hivatalok megnyerése, utcarendezések, kultúrpalota, gyárak saját termelésünk feldolgozására stb. stb. Mindmegannyi az okos gazdasági politika megteremtője vagy pedig megteremtettje. Mindmegannyi könnyen elérhető s okvetlenül el is érendő.

Csak nagy, szabálytalan vonásokat adtunk. De ki-ki berajzolhatja a maga terveit.

Célunk az volt, hogy akcióra bírjunk, s még lázasabb munkára serkentsünk.

Így lesz valóság minden nagyváradi ember szeretett szép álma.

Így lesz Nagyvárad olyan naggyá, amilyennek mi akarjuk. Félszázezren hagytuk el az elmúlt századot.

Ez ígéri nekünk a mi álmaink valóra válását. Bízunk, hogy így lesz, és dolgozunk hogy így legyen!...

Szabadság 1901. január 17.

A. E.

346. SZENT ANTAL KENYERE

Áldott, jó kenyér lehet a Szent Antal kenyere. Olyannak képzelem el, hogy az nemcsak az éhező gyomrot, de a szívet is kielégíti. Hogy a szentek Antaljának nevét miért viseli, azt nem tudom. Régen olvastam már a szentek csodaszép legendáit. Biz' én erről az egyről keveset tartottam meg az emlékezetemben.

A lexikonban sincs kedvem keresni. Leírom úgy, ahogy elgondolom.

Antal, a szent, bizonyára nagy férfiú volt. Egyházi férfiú, kit nagy, szerető szívvel áldott meg a - szívek teremtője. Járt-kelt itt a világban, s látta itt a nagy szerencsétlenséget. Látta, hogy sok itt az alázatos nyomorék, meg sok a dölyfös gazdag. Látta a nyomort, és igen sokszor kínlódott ennek folytán az ő szíve. Elszáná magát, hogy kiérdemli az egek szerelmét. Olyan jámbor, szent életet élt, hogy eléré célját. Az örök hatalmasság megengedte neki, hogy nagy szíve ne szenvedjen tovább, segíthessen minden nyomorékon.

Csodatevő erőt kapott. Kenyeréből mindenkinek törhetett. Nem fogyott el a kenyér soha. Csodás áldás lett Antal kenyere, ő maga pedig szent.

Így gondoltam én ki az Antal legendáját.

Most aztán egy kolozsvári lap került kezembe, s olvasom belőle ezeket a sorokat:

Bartók György dr., a reformátusok püspöke, tegnap példát mutatott. Nemest, nagyot és követésre méltót, mely dokumentálja, hogy az egyházfő a legszebb értelemben vett szeretet vallásának hivatott és választott papja. Abban a kis házban ugyanis, ahova most könnyel szemükben jönnek az éhezők, tegnap Bartók György osztotta ki a fehér, puha kenyeret, melyet egész Kolozsvár váltott azok számára, akik rongyokban születtek. Saját kezűleg nyújtotta az enyhet a szegényeknek, s ez a tény - mely mint eszme először nála fogantatott meg a Kolozsvárt levő közéleti honoráciorok közül - avval a mély jelentőséggel bír, mely áthidalja a szív és köznapiság között levő pusztaságot.

És gondolkozni kezdtem. Ejnye is, túlságosan legenda ízű ez az én legendám. Hiszen nagy egyházi férfiak nem tördelik ma már szűkölködők számára saját kezükkel a kenyeret.

Egy van ilyen csak. Az erdélyi palástos püspök. És ez sem püspök, hanem szuperintendens. Legalábbis az Alkotmány nem tartja püspöknek. De mégis van egy!...

...Gyere vissza, édes, kigondolt legendám. Nem vagy legenda mégsem. Van Szent Antal kenyere. Kolozsvárott osztja György püspök. Gusztáv püspök is osztaná bizonyosan, de ő a hitélet felélesztésével van elfoglalva.

Szabadság 1901. január 17.

ae.

347. EGY VERSKÖTETRŐL

Elolvastam egy verskötetet, zöld borítékút, hétíveset és rossz nyomásút. Elolvastam, s kissé undorodom magamtól. Mert nekem erről a kötetről írnom kell. Nekem bele kell gázolnom most egy beteg, érzékeny szívbe. Meg kell gyűlöltetnem magamat egy fiatalemberrel, akit pedig e pillanatban nagyon-nagyon szánok. A kötet nagyváradi. Majdnem száz rövid sorú vers van benne. Tehát száz színe a világnak. Száz kifakadása az agyvelőnek. Száz megkínozása az én-nek. Én: ez a címe a kötetnek is. Így leírva: "Én". A vastag idézőjelek szinte összenyomják a két árva betűt. Mint ahogy keserves sorsa van minden "én"-nek. Hajh, hajh, de össze is lapítják az élet idézőjelei!... Még ha erős is az én. A század leggigászibb "én"-e, a Nietzschéé is rommá omlott. Az "én"-re mindig rossz viharok jártak...

Az "én": harc mindenkivel, maga a megfogant tragikum... Megnyugtatjuk, meg kell nyugtatnunk Homonnai Albertet, e kötet íróját. Ő is tragikus alak. De tragikuma éppenséggel nem a hatalmas "én". Hanem egy nagy lelki aberráció. Egy hit, mely felséges, ha rögeszme, mert akkor ki sohasem gyógyítható, de borzasztó, ha csak elragadottság, ha csak álom, mert akkor okvetlenül szörnyűséges kijózanodás lesz a vége. A Homonnai könyve minden, csak nem "én". Egy becsületes szív gyötrődése, egy fiatal szív gyönge visszhangja sok-sokféle melódiára, kiválni törekvés mindenáron az átlagból, vagy veszedelmes álom lehetetlen megrögzítése... Minden lehet... De nem "én", nem új, nem igaz, nem eredeti. Névtelen vágyak, naiv érzések, csinált hangulatok, jogtalan ambíciók kerestek e száz versben formát, de nem találtak. Másolatok, gyönge másolatok. Ízléstelenségükkel bántók, naivságukkal meghatók. - Petőfi volna tán a költőmestere. Egy-egy sorból úgy sejdítjük. Ideírjuk száznak legtűrhetőbbjét. Ez is Petőfiről zeng, imígyen:

Aranyfonálra fűzött gyöngyszemek;
E gyöngysor illik zsarnok és szegény nyakába.
De míg kötél csak az előbbinek,
Ennek szent olvasó, mely üdvöt hoz lakába.

Hát ez a legjobb. Szívből kívánom Homonnai Albertnek, akit én most nagyon-nagyon sajnálok, hogy találja meg a maga "én"-jét. Nem a tragikus, nagy "én"-jét, hanem azt, amely leszámolva magával, be tud illeszkedni a világba s ismeri a maga céljait. Talán még most könnyű az ébredés, s gyűlölet helyett nemsokára hálával gondol ránk: az ő felébresztőire...

Szabadság 1901. január 19.

(a.)

348. HÉTRŐL HÉTRE

Mintha készülődnék ez a farkasordító hideg. A nap dele körül mintha tavaszias szellők csapnának meg bennünket... Hát a régi kemény hideget nem is bírtuk volna már tovább. Mindnyájunkat ágyba döntött volna a veszedelmes influenza. Csak a régi fajtájú persze, mert az influenza sem térhetett le a modern haladás útjáról, s van már villamos influenza is. Úgy hisszük, ez lesz az első villamos, amit, mi, szerencsétlen nagyváradiak megismerünk. De maradjunk csak az időjárásnál.

Az időről beszélni olyan banalitás lett, amitől mindenki óvakodik. Ilyenformán az idő természetesen igen új és kedves téma.

Másképpen is az volna. Egész életünket az idő kormányozza. Tessék csak az idővel mint amolyan banalitással nem törődni, tessék -18° Celsius mellett lawn-tennis ruhával indulni egy téli túrára: Az idő, ez a diszkreditált banalitás nagyon meg találná magát bosszulni. Miután pedig az időt és időjárást így rehabilitáltuk, talán szólhatnánk az idő eredményeiről is.

*

Nem a korcsolya híveinek bánatáról. Elvégre minden idő más gyönyörökkel kínál. Hanem valami más sportról. Névtelen levelekről például. A Desvallières és Mars urak bohózatötlete rendkívül érdekes. Magyar földön különösen. Nemrégiben beszéltünk a b.-újfalui esetről. Az egész kis városka társadalmát felforgatta. De a Desvallières és Mars urak hazájában legfeljebb házmesterek írnak névtelen levélben disznóságokat. Nálunk ellenben ez úri sport. A legutolsó divatú kalapban járó dámák, ha már a farsangi gyönyörök nem izgathatják őket, névtelen leveleket írnak. És hogy írnak!... Ha szakácsnét és szobalányt ilyen tenorú diskurzuson kapná őnagysága, okvetlenül méltó haraggal zavarná el háza tájékáról is őket. Ellenben ő mindezeket megírja levélben, s pláne névtelen levélben...!

A korcsolyapálya látogatóit könnyű névsorba írni csak úgy találomra. Az ember szinte sejti, hogy kik járnak korcsolyázni, kik mennek el a mai protestáns bálra, kik kaptak meghívót a tiszti estélyre stb. Szép dolog lesz az, ha egyszer kénytelenek leszünk a névtelen levélírás sportja kedvelőiről is egy ilyen névsort csinálni.

Igen. Névtelen levelek.

Ebben az ötletes, mulatságos darabban Nyárai csinált egy fényes karikatúrát. Egy borzasztóan zilált hajú, őrült muzsikust játszott, aki egy csöppet sem csodálkoznék rajta, ha a nap megállna az égen direkt az ő bámulatára. Pikáns a dologban, hogy evvel az alakkal Nyárai egy kicsit önmagát is karikatúrázza. Minthogy a zseniális Tóni is Schopenhauerrel tart: nur die Lumpe sind bescheiden... Hát a Nyárai figurája hozta eszünkbe a kis Kubelikot. - Ha nem is csókolta meg erőszakkal annyi asszony, mint ahányról Dunkl Norbert úr tudott beszélni - annyi tény, hogy a kis cseh mindenütt furorét csinált. És milyen az idő mulandósága. A kis csodamuzsikust elfeledtette egy nagy csodamuzsikus: Burmester, s a zenekritikusok úgy jártak, mint a múltkoriban a budapesti színházi kritikusok. Olyan pazarul osztogatták Zacconira a dicsérő jelzőket, hogy a nagyobb Novellire alig jutott.

*

És szóljunk még néhány szót arról a szerencsétlen emberről, aki nagyot bukott, s akit valamelyik kriptája az élőhalottaknak fog magába zárni, az ulánus főhadnagyot értjük. Az idő áldozata ő is. Az idő, mely a villamos influenzát is megszülte, melynek a villamos gazemberekre is szüksége van. A nagy stíl hódításának az ereje rontotta meg őt is. Az idő, mely néha hideg, néha meleg, néha lomha, néha gyors. De sohasem banális...

Szabadság 1901. január 20.

349. A HALÁSZ SZERETŐJE

(Dankó Pista népszínműve, a Szigligeti Színház premierje 1901. január 20-án)

Az igazság és az idő két fogalom abban a fogalomtáborban, melyet az emberi gyarlóságnak meg kellett csinálnia. Az idő megrovátkázni próbált változatlanság. Az igazság még ennyire sem pozitív valami. De ha már megcsináltuk ezt a fogalmat, ne dobjuk el használatlanul. Mondjuk ki, hogy az igazság, ha már valami, legyen őszinteség.

Az őszinteség az igazság... Íme, ilyen hosszú bevezetés után kísérelheti meg az ember, hogy igazságot szóljon, vagyis őszinte legyen.

Az igazság pedig az, hogy nem szeretjük a népszínművet. Szükséges kortesfütyköse lehetett egy más célú társadalmi törekvésnek. Nekünk már régi formájában nem kell. Naivságain már mosolyogni sem tudunk, hazugságai bántanak bennünket.

Még tűrjük, mert reménykedünk: hátha csinálnak belőle valamit. Hátha felhasználja a mai társadalmi törekvés is, s a szemnek kedves, sallangos, könnyű fütykösből szociális dorongot csinál, vagy a modern magyar ember gyönyörködhetik még benne mint a magyar operettben, a magyar néphumor és magyar dalkincs kedves és élvezhető múzsája révén.

Ennyit erről az agyontárgyalt témáról.

Hogy pedig a Dankó Pista népszínműve elé mégis nagyon nagy érdeklődéssel néztünk, annak oka a Dankó Pista nagy hírre méltó talentuma is. Hittük és gondoltuk, hogy Dankó Pista, a nép fia, a népléleknek talán leghivatottabb megnyilatkoztatója, nem vásári munkát gyárt, ha a népről, az ő kedves népéről ír.

A hitünk nem csalt. Nem írt ugyan Dankó sem szociális drámát, sem magyar operettet, de írt egy élettel és igazsággal telt történetet. És mert élet: drámai. És mert igaz: nagy hatású. Ami a munka technikai részét illeti, hát az bámulatot keltő. Dankó mint kész színpadi író mutatkozott be, megbecsülhetetlen érzékkel a színpadi hatás iránt. A darab stílusa zamatos, szép, magyar stílus. A darab pedig egyedül érdemes íróvá teszi, kit eddig "csak" zseniális dalköltőnek ismertünk.

A halász szeretőjében egyszerű emberek nagy szenvedélyei viaskodnak. Ádázul, akár a görög tragédiákban. A meséjét nem kell elmondanunk. Zsúfolt ház nézte végig tegnap, s art szeretnők: legyen kíváncsi még rá néhány zsúfolt ház. Mert a darab megérdemli. Pompásan megrajzolt élő alakjai életet mutatnak.

Tele a darab szebbnél szebb nótákkal. Ezeket tán nem kell megdicsérni.

Az előadást azonban még legalább három próbának kellett volna megelőznie. A rendezés is lehetett volna lelkiismeretesebb.

A szereplők jó része azonban kitett magáért. Forrai Ferike kedves parasztlány volt, s a nótáit alig győzte ismételni. Mellette egy fiatal vendégszínésznő aratott nagy sikert. Palugyai Vilmának hívják. Virágvasárnapig még színésznövendék. Határozott, sokat ígérő drámai tehetség. Hatalmas orgánuma, megjelenése ezt a tehetséget szerencsésen szolgálja. A darab egy művészien megcsinált, sok képességet kívánó szerepében határozott sikert aratott Palugyai kisasszony, kinek tehetsége szép jövőt ígér. Bérczi megkapó verizmussal játszott egy paraszt jezsuitát. Peterdi öreg halásza ezúttal is kabinetalakítás. Füredi pompás fináncbiztos volt. E. Kovács Mariska, Bognár, Szilágyi Dezső s a kisebb szereplők egyik-másika érdemel még dicséretet.

A darabnak nagy sikere volt. A közönség sokszor hívta ki, s valósággal ünnepelte Dankót, akinek a színházvezetőség ismert figyelmességéből egy árva páholy vagy egy még árvább földszinti szék sem jutott: a színpadon kellett az előadást végignéznie...

Szabadság 1901. január 22.

350. A DOLOVAI NÁBOB LEÁNYA

A műsor, pardon, Műsor nevében kérjük az okos Herczeg Ferenc minden tisztelőjét: ne haragudjanak!... A műsor, pardon Műsor, ezúttal olyan éhes volt, hogy A dolovai nábobot is elő kellett rántani. Ez mentse a mai nagy bukást, s csitítsa mindazok méltó megbotránkozását, kik ma este élvezni - akartak. Nem volt idő a készülésre, s a fejetlenség olyan nagy volt, hogy egy repertoárdarabot kellett feláldozni. Mert az bizonyos, hogy ebben a szezonban A dolovai nábob leánya nem tudna becsalni tíz embert a színházba. Ma este még elég szép házat csinált. Ismételjük, az előadás nagyon gyenge volt. Ismert habitüé barátunk ez alkalomból ismét feltámasztotta régi rossz viccét, s kijelenetette:

- A mai előadás sem foglal el egészen igénytelen helyet a század rossz előadásai között.

Helytelen szereposztás, szerepnemtudás, kísérletezés, rendezési hibák, kínos feltűnést keltő öltözködések stb., stb. S éppen ezt az előadást kellett választani egy fiatal színésznőnek első, tulajdonképpeni debüjére.

Batizfalvy Gizella, ki eddig kisebb szerepeket játszott szerencsétlenül, ma Szentirmainé nehéz szerepében akarta kivívni a reperáló [!] sikert. Bizonyos oldalról ugyanis az a vád hangzott, hogy a kisasszonyt a direkció nem juttatja tehetségéhez illő szerephez. Ma - állítólag - ahhoz jutott. És az eredmény igazat adott - a direkciónak... Batizfalvy Gizella ma is szép volt, bemutatott egypár elegáns ruhát is. És semmi egyebet. A színpadon még járni sem tud, a beszéd művészetéről nem is szólva. Színiiskolában sem ígérne sokat mai kísérletezése. Tisztelői azonban udvariasan tapsoltak. Díszes csokrot is kapott. A többi nőszereplő sem volt sokkal szerencsésebb.

E. Kovács Mariska Jób Vilmája színtelen, nagyon is gyenge, majdnem bágyadt alak volt. P. Tóvári Anna özv. Domaházynéja sem kevésbé. A férfi szereplők között Balla Kálmánnak nagy sikere volt, (Tarján) főhadnagyánál alig van különb. Milyen sikert jelentett volna ez egy megfelelő keretben!... Mellette Peterdinek s Erdélyi Miklósnak volt pár sikerült jelenete. Szarvasi nagyon szerencsétlen karikatúrát csinált. Deésy mit sem tudott csinálni Merlin nem egyéniségéhez illő szerepéből. Kis szerepében jó volt Bognár, Kohári kardalos ügyes kutyamosó... Ezek a részletek mindent elmondtak. Tessék megkonstruálni belőle az előadás képét!... Mindez pedig történt a műsor, pardon: Műsor nevében...

Szabadság 1901. január 23.

351. GÖRÖG RABSZOLGA

Ámon Margit kisasszony, a budapesti Népszínház tagja, vendégképpen lépett ma föl a nagyváradi színpadon, melyhez régi sikerek emléke s ha jól tudjuk: egy már aláírott szerződés fűzi. A kisasszony a divatos primadonnák közül való. Annak idején zajos bevonulást tartott a Kerepesi úti operett-csarnokba és sok sikerét jegyezték papírra a kritikusok. De a Népszínház rózsaszínű, illatos párájú levegője az az ezer finom szálú háló, melyet minden "jövevény" elé kivetnek, fecskévé tették a dalos madarat. Ámon Margit bizonyára nem találta meg az új csarnokban ábrándjait, sőt - ha mi jól láttuk a távolból - egyszer keresnie kellett önmagát is. Megértjük mi őt, hogy elvágyik onnan, s fecske módjára hazatart. Megértjük, s örömmel üdvözöljük itthon. Örömmel láttuk, hogy az itthon levegője visszaadta az önérzetét. Egymaga le tudta foglalni a színpadot... Szerencsésen választotta meg a viszontlátás ünnepére a Görög rabszolga Aspásia szerepét, ezt a nagy hatásokra szánt szerepet s az ő egyéniségéhez illőt. Igazi primadonnaszerep - modern igények mellett. Szépség, ízlés, nőiesség, ének, játék és táncművészet iskolája. A művésznőnek, s a nőnek főként, pazar sikerért lehet vele küzdeni. Ámon Margit pedig a Népszínházból jött hozzánk, amely a nagy primadonnai sikerek titkának orákuluma. Sokat tanult ott Ámon kisasszony. Egyénisége különben is predestinálja az olyan sikerekre, melyek fő posztulátuma: a természetes báj. Bájos, kedves, elragadó a mi vendégművésznőnk a színpadon. Nagyban megkönnyíti dolgát az a bizonyos népszínházi stílus, melynek első mesternője Pálmay Ilka, rafinírt művészetté fejlesztője Küry Klára volt.

Ez a stílus minden érzékünkkel játszik. Kápráztat, vért forral, elszédít, s gyors tapsra sürget. Ámon Margit tehetséges tagjává vált ennek az iskolának. Tud elragadóan s mindig mosolyogni. Ahogy nyakába borul férfipartnerének, kész betegség, mondhatná egy dekadens stílű kritikus. Csupa temperamentum, tűz és szilajság. De bájosan csicsereg is, ha kell. És ami fő: Ámon Margit táncolni is tud. Gráciával, poézissel, sikkel, tűzzel. Ez Ámon Margit: a színésznő. Mint énekesnő - úgy mondják - mit sem változott. Hangja kis terjedelmű, hamar fáradt, és ez a hang sem iskolázott. - Az angol operettek primadonnája ő, ahol a muzsikát a zenekarra bízzák. - Bocsásson meg, hogy túl őszinték vagyunk: Énekszámai a mi nemsokára búcsúzó Forrai Ferikénket juttatták eszünkbe, akinek gyönyörű hangja, énektudása és ízlése pótolta gazdagon a játékhatás esetleges hiányait is. Az aranysziget dal milyen más volt Forrai Ferikétől!... Mégis szép sikere volt Ámon Margitnak. Csokrot, virágot, tapsot özönnel kapott, bár a közönség félháznál nem volt sokkal nagyobb. Az előadás az ismert jó. - A szereplők közül Székely Anna, Lányi Edit és Nyárai arattak még jelentős sikert. De jókedv, sokszor a kitörésig jó, kísérte, fűszerezte a bájos, csodaszép melódiákat az utolsó függönylegördülőig. Ámon Margit kisasszony holnap a Kis szökevényben játssza a címszerepet.

Ide kell azonban még valamit írnunk. Ámon Margitot így jellemezte egy színházi ember, miután végignézte a mai előadást: gyönyörű termet, tüzes, érzéki tánc, állandó pikáns mosoly, semmi hang és semmi énektudás, némi rutin a játékban és semmi eredetiség. Mindezt összevéve: másodrangú szubrett. Ha majd kreálnia kell, ha majd önmagából kell merítenie, ha majd nem látja előbb híres, nagy primadonnáktól játszani a szerepét: minden alakítása színtelen és darabos lesz. Mert nincs benne semmi naivság, semmi hit, durva, közönséges és szív nélkül való eszközökkel éri el a hatást, szinte kalmárszámítással, valami rút, mindig kitetsző spekulációval.

Ezt az ítéletet természetesen nem lehet aláírni teljes határozottsággal egy est és egy szerep után. De sokfelől helyeslésre talált ez a bírálat és egynémely szembeszökő igazságaival feltétlenül gondolkozóba ejti az embert.

Szabadság 1901. január 24.

352. FÉLREVERIK A HARANGOT

A harangokat, minden harangokat, egyszer félreverték. Régen-régen volt ez. Mikor ebben a most jéghideg országban lángoltak a lelkek. Mikor ehhez a most mostoha földhöz odatapadt minden lelkes élő, mikor szilajon, elszántan zengett e kis meleg országon végig.

Mindnyájan el fogunk menni...

Óh, régen volt ez, nagyon régen... Mi nem értjük, alig hisszük. A mi lelkünk nem lángol már. E kis ország hideg, és nem tapadunk többé buja szeretettel sáros földjéhez. Nem tapadunk, s el se mennénk, hiába üzenne akárki minékünk!...

S ha mégis üzenne, ha a harangokat, minden harangokat egyszer meghúznának, megmelegedne mégis e kis hideg ország néhány talpnyi földje.

Csak annyi, amennyire elfér egy kis fehér gárda. Roskatag csapatja a múltnak. Nagy idők tanúi, hamvadó szívek, idegen félistenek. Már a múltban élnek. Csak romszíveik megmaradt parazsa a melegség e kis hideg országban...

...A hétfői vásár napján, a nagy hídon keresztül roskatag, agg embert, fehér fejűt, bortól pirosat vezetett egy másik öregember.

Olvadó hóban futkostak a szánok. Ragyogott a nap. Sürgött a piac. Szaladt, rohant minden. Csak ez a két ember botorkált, mintha nem is e világból volnának. Negyvennyolcas agg honvédek... Még ki nem hűlt óriások e kis hideg földű országban. Fehér asztal mellett e hideg országért koccintgathattak hevítő poharat. Az öregebbik jobban visszaálmodta a múltat. A másik szeretve, becézve sürgette:

- Őrmester úr, siessünk, sohse érünk haza!...

Ballagott a két régmúlt ember. Csitri fiatalok megnevették őket. A közvitéz elfohászkodta magát:

- Hejh, őrmester uram, ha hazaérünk, félreverik a harangot!

...Édes két öregember, mámoros két öregember, dehogy verik félre!... Egyszer volt, régen volt, mikor megszólaltak a harangok, minden harangok... Akkor meleg volt e kicsi ország, és most fagyos hideg...

Szabadság 1901. január 25.

ae.

353. A KIS SZÖKEVÉNY

A filozófus néző a mai előadáson többek között egy nagyon érdekes megfigyelést tehetett. Azt tudniillik, hogy ebben a szezonban talán ma lehetett először észrevenni azt a bizonyos lázat, mely a színpadról táplálkozik ugyan, de nem a szemeink előtt lefolytakból. A primadonnalázat értjük, mely egy pillantás alatt idegessé tette a nézőteret, villamossá a levegőt.

Ha a budapesti operettszínházak mértékét vesszük: Ámon Margit igazi primadonna. Két este alatt barátokat és ellenségeket szerzett. A pártok színházi csatája a primadonnaláznak legelső szimptómája.

Ma pedig már voltak csaták és tüntetések. Zivataros tapsokba pisszegések sivítottak. - Lányi Edit tapsokat kapott olyan énekszámokért, amiket máskor észre sem vettek. Egy kis ideges tábor pedig tüntetőleg a statiszta szereplőket is tapsolta. Volt hát taps és zaj elég. Ámon Margit tagadhatatlanul életet hozott. Ami Vinnifredjét illeti, nagyon bájos kis szökevény volt. Ám túlságosan érett, túlságosan merész zárdanövendék. Pedig ennek a Nebántsvirág szerepnek az a kedvessége, ha pajkosságait csaknem túlzó ártatlan naivság tárja elénk. Hiába, bajos a népszínházi stílustól elszokni és a pillanatnyi hatás ingerétől.

Egyébként jókedvvel táncolt, játszott Ámon Margit ma is. De énekszámai ma is kénytelenítettek a reminiszcenciákra. A piruló kupléban csak egy kéjes sóhaj hatott, a duettben pedig egy tucat csattanó csók. De sikerült és kedves volt az induló és még egypár kisebb szám. Virágot ma is kapott, talán vasfüggönyt is kap, ha nálunk elővigyázatból ki nem hagyták volna az új színházból. Szóval a külső siker a tegnapinál is nagyobb volt. De a szokottnál és megérdemeltnél jobban tapsolták Lányi Editet is. Szohner Olga szobacicus dalára is kétszer volt kíváncsi a közönség. Pedig a kis naiva mindjárt az elején elfáradt. Szilágyi Dezső, Gáthy, Erdélyi, Bérczi, P. Tóvári Anna is sok tapsot kaptak. Valamint Bércziné a szép táncokért.

Szabadság 1901. január 25.

354. HÉTRŐL HÉTRE

Mi, akik a napok krónikáit írjuk, virrasztók voltunk mostanában. A halálra kellett lesnünk, mely megkörnyékezte az élet egypár nagyságát. Egy öregasszonyt el is vitt magával. Viktoria reginának hívták idelent. Hatalmas világbirodalom koronáját viselte, s meghalt akkor, mikor talán a világ második átalakulását láthatta volna meg. Egy átalakulást látott már ugyanis. A nagy angol birodalom katonái pedig a világ minden táján készítik a világ transzformálását. Még eddig csak egy nótát változtattak meg. God save the Queen helyett God save the Kinget énekelnek...

*

Hála a sorsnak, már nem kell tovább virrasztanunk a király öreg katonájának ágya mellett. De haldoklik a busetói hattyú, az öreg Verdi, s Böcklint talán ő követi leghamarabb a Parnasszus tiszta halhatatlanjai közé... tulajdonképpen virrasztás ez az egész élet. Mert a halál folyvást lesben áll. Az élet lángját csak legutoljára oltja ki.

Előbb az ornamentumokat tördeli le. Az ifjúságot először a maga édes, bolond álmaival. A hitet aztán s az akaratot. Kirántja a büszkén topogó láb alól a polcot. Kiöli az erőt is végre. Csak ezután szakasztódik vége mindennek. Kialudván a láng...

*

Heliodorus mesternek a Görög rabszolgában könnyű dolga van. Csigabigákká ugyan ő sem tudja változtatni az embereket, de igen aktuális és igen rossz vicceket gyárthat a kamarai választásokról.

Érdekes dolog s régi, horáci igazság, hogy a dolgok sohsem olyan nagyok, mint amilyeneknek a tömegek látják. A nil admirari igazsága ez. Ami még vasárnap és hétfőn ezreket hozott lázba, szerdán este néhány kétes értékű vicc a színpadon Heliodoros szájából.

Nagy események nincsenek tehát. Mostanában pláne a napi értékű események is ritkák. Ha ez így megy, a krónikás becsukhatja a boltját. Ami történik, elújságolják Heliodoruszék a színpadon...

*

Szerencsére, hogy ezen a nagy színpadon kívül apró színpadok is vannak.

A színpad eseményei pótolták mostanában az igazi eseményeket. Egy szép, fiatal lány hozott életet a nagyváradi színházba.

Hiába, szépség és fiatalság az igazi élet.

Ámon Margit kisasszony megérdemli, hogy szerepléséről őszintén írjunk. Hogy tisztázzunk egy nagyon kellemetlen félreértést. Bizonyos oldalról úgy szerették volna feltüntetni a dolgot, mintha szükség volna arra, hogy Ámon kisasszonynak pártot szervezzenek. Hát ez nagy kicsinylése a kisasszony tehetségeinek, s merő abszurdum. A kisasszony nem olyan középszerűség, hogy csak egy szervezett gárda menthesse meg. De másfelől - hogy színházi nyelven szóljunk - nincs is, akit ellene ki lehetne játszani. A kis Forrai Ferike elmegy. Székely Irén hors concours. Egy szubrett énekesnőre pedig okvetlenül szükség van. Ha ez Ámon Margit lesz, tekintettel a szubretténekesnők nagy hiányára, helyes. De ha még ehhez Ámon Margit egy kis zajt is hoz, hát még helyesebb: Vederemo...

Szabadság 1901. január 27.

355. BOCCACCIO

Annyira félünk bármi téren is a reakció vádjától, hogy bár a mai ünnepi előadás szinte provokálja a feljajdulást az angol operettek ellen, nem tesszük. A postás fiú Magyar színházi bemutatója úgyis azt igazolta, hogy a divatos angol operettnek éppen úgy ki kellett szorítania a régit, mint a selyem alsószoknyának a krinolint. És ha nálunk az új operettek nem aratnak teljes sikert, annak oka egyszerűen az, hogy rossz előadásban kerülnek színre. És ha mindezekbe bele is törődünk, ne legyen hibánk az, hogy ma ünnepeltünk. Már mi csak ilyenek vagyunk. Megfürdik lelkünk, szívünk Suppé csodaszép melódiáiban, s nem vetjük meg Zell és Genée naivan konstruált, csintalan szövegét. Hiszen tudjuk, hogy az ő mesterük Boccaccio volt. Boccaccio, a sok száz éve porladó Boccaccio mester, kihez hasonló elbeszélő Maupassant-on kívül azóta sem termett. De másért sem. Soha két kor nem hasonlított egymáshoz, mint a Boccaccióé s a mienk. "Boldogságos szűz anyám", szörnyűködnék a jámbor Lambertuccio ezen a mondáson.

Ám így van, így. Mikor dühöng a templombajárás, akkor a hordók Pietrókkal telvék, s hamis asszonykák udvarlói nyolc alakot öltenek... Igen. Hát a mai este ünnepi este volt. Az első előadás óta nem volt ilyen nagy közönsége a színháznak. A rendkívül érdekes repríz, Ámon kisasszony utolsó vendégfellépése s Forrai Ferike viszontlátása egyforma vonzerő volt. Az előadás sem rontott mit sem az ünnepi hangulaton. A Pintér zseniális rendező talentuma egész sikert csinált. Ámon Margitot, a búcsúzó vendéget, virágzápor fogadta, sok csokor és ezüst babérkoszorú. Nagyon ügyes, nagyon kedves volt. Ma este talán legügyesebb és legkedvesebb. Kivált a második felvonásban tetszett. De hangjának fogyatékosságai is ma tűntek ki legjobban, Forrai Ferike mellett, kit tüntetőleg tapsolt egész este a közönség. Csak most tudjuk, hogy mit fogunk veszíteni ebben az édes hangú kis szubrettben. Édes, poétikus Fiamettájánál alig láttunk bájosabb alakítást. Pintér ma felülmúlta önmagát mint rendező s mint előadó is. A zseniális Nyárai ma is zseniális volt. Kupléival alig tudott eltelni a közönség. Székely Anna csodálatos módon nem volt diszponálva. Erdei Berta, Lányi Edit, Gáthy Kálmán, Szilágyi Dezső, Perényi József, Füredi, Bognár nagyon jók voltak. A férfikar jeles vizsgát tett.

A zenekar is megküzdött úgy-ahogy feladatával. Általában pedig szép volt az este. - Szép és ünnepi.

Szabadság 1901. január 27.