(A Magyar Pimodán folytatása)
Mondhatnám, hogy a magyar Pimodán második kaputját akarom megírni, ha a Nyugat nem bánja, s ha nem lesz muszáj nagyon gyávának lennem. Ama rendes gyávasággal ugyanis nem szeretném megrontani ezt az írást, melyben körülbelül különféle, magyar írófajtákat akarnék és fognék megbélyegezni.
Hallottak már önök XIV. Lajos azon gyermek-bíbornokáról, akinek az ajkaival egy esetben mintha a názáreti ács fia maga beszélt volna? Ez az ifjú kardinális valamelyik öregebb nagybátyját kanonokká kente föl, s egyszersmind megbízta a kiváló Monseigneurt, hogy néhány apáca-kolostor gyóntatója legyen. Történt, hogy a kanonok bácsiról, aki az apácákat, tehát az Úristen hitveseit gyóntatta, nagyon-nagyon rossz hírek érkeztek a kardinális öccshöz. A bíbornok, az ifjú bíbornok nem habozott, demáról-holnapra, ridegen, keményen kirúgta a prelátusi rendből a nagybácsit: - Az Úristen - mondta az előtte síró ex-kanonoknak - mégis csak előkelőbb és tiszteletreméltóbb gentleman, mintsem szabad volna fölszarvazni.
Szeretném a magyar Irodalom - így nagy I-vel - sok prelátusát meginteni a XIV. Lajos ifjú kardinálisának fölséges szavaival. Kell-e különösebben megmagyaráznom, hogy azokra gondolok, akik elvetemedetten, vakmerően irodalomnak neveztetik el azt, amit csinálnak. A protekciós, nagy jövedelmű, irodalmi kanonokokra gondolok - nem a káptalanok úgynevezett irodalmi stallumainak tetteseire -, kik fölszarvazzák az Úristent, az Irodalmat.
Az Irodalom, mint "cocu", szomorú látványosság, nemzetközi, de seholse olyan brutális és cinikus, mint Magyarországon. Angliában, Franciaországban, Olaszországban az ember türelmesen tűri az Irodalom fölszarvazását, mert ez országokban kétségtelenül vannak az Irodalomnak hűséges hitvesei, sőt van - Irodalom, azaz irodalom is. De Magyarországon bizonyisten sok megrótt könyvügynök különb és jobb felesége az irodalomnak, mint például gyönge és gyakoribb óráiban - Mikszáth Kálmán.
*
Ergó, kezdjük ezt a kezdő írást mindjárt avval a valakivel, aki irodalom-gyűlölő nagyíró: nem írjuk le mégegyszer a nevét. Bizonyos, hogy sohse volt - két-három nap hosszáig sohse volt - könnyelmű vagy bolond ez az úr. Ez tudta, mit akar s kézzel-lábbal tiltakozott, hogy őt megközelíthesse valami, ami sokszerű, idegen, belsőséges, nagyon is művészi. Ez a Mikszáth - ejnye mégis csak kiírtam a nevét - egy szerkesztőségi szolgára emlékeztet engem, aki fölvetődött Pestre, s megdöbbent, hogy a budapesti zsidók milyen ravaszok.
"Úgy, hát úgy, hát így vannak a dolgok - mormogta ez aMárton -, hát majd tenni fogunk róla."
És Márton fogta magát és Márton ravaszabb lett minden zsidónál és Márton ma uzsorapénzeket ad óvatosan a pesti zsidóknak. Ezt csinálta meg Mikszáth Kálmán, és Kornfeld - vagy hogy hívják - leckéket vehetne még ma is tőle, mint kell egy ilyen Balkán-országocskában kínálkozó együgyűségek bőségszarujából meggazdagodni.
Én azért Mikszáthot szeretem, mint példányt, mint tanulságot, mint aki újból igazolja, hogy a mai magyarságnak melyik a legjobb rétege. Ez a dzsentri alatt, dzsentri között leledzett úr-paraszt, (- mivel ilyen nem intelligensül kell magát megértetnie a feudális Magyarország mai írójának.)
Mindez csak bejelentés, bevezetés, félő próba, hogy vajon lehet-e, szabad-e például Mikszáthról, így írni. Mert Mikszáthról még csak ezután szeretnék igazán írni, s őszintén szólva: inkább és többet másokról, mint Mikszáthról.
Vannak emberek, írók vagy mi a szösz, akiknek az a végzetük, hogy ne tudjanak elhallgatni megállapításokat, melyek már százakéi, de elmondatlanok. Ígérem, ha a Nyugat meri, én merni fogom elmondani mindazt, amit most már igazán ideje elmondani.
[1909. február eleje]
Ady Endre
184. "TÁRSASÁGBELI" HÖLGYEK A SZÍNPADON
Párizs, február 5.
[Saját tudósítónktól.] Madame de Deville-Beaume-nak, vagy egy ilyen nevű kisasszonynak, itt, Párizsban, egy színpadi akadály-verseny mindig nyaktörő vállalkozás. Párizs a maga túlfejlett polgári erkölcseivel, állandó társadalmi határsértésével a kurtizán-kultusznak, nem vágódik ám rögtön hasra, ha egy "társaságbeli" hölgy színpadra ugrik. Sőt akkor is kételkedik, ha a divatos, okvetlenül bájos, jónevű és érdekes életű hölgy véletlenül nagyon is tehetséges és ez kisül róla. Vannak esetek, elképzelhetőségek, amikor egy előkelő hölgy akár Rachel vagy Duse lehetne: színpadra nem engedi Párizs külön morálja. Nálunk, Magyarországon, Budapesten, ilyen alkalmakkor, még mindig a régi, feudális rend szülte ösztönök dolgoznak az alapjában szervilis lelkű nagy publikumban. "Hadd jöjjön csak a színpadra a nagyságos vagy méltóságos asszony, örömmel, tapssal várjuk: hadd csúfolja meg a famíliát." Párizsban többet jelent a színpad, kevesebbet a "társaság" s mindent a reklám, mely pénzre váltható, tehát másoktól von el pénzt. Uzès hercegnő egy kuzinja akar talán színpadra jönni, Párizsnak az az első gondolata, hogy ez az ifjú márkiz több kalandra vágyik, mint amennyit a szalónok adhattak neki. Azután pedig Párizsban minden valami és valamelyes színésznőnek szervezett testőrsége van, sőt spion-gárdája, mint III. Napóleonnak volt. Őnagyságának vagy őméltóságának Budapesten könnyű a dolga: két-három lepacsizott és kitalált történetekkel ellátott újságíró a régi "társaság" s - minden rendben van. Nálunk még lehet a színpad (s talán nekünk van igazunk, odahaza) szép arcú, testű, társadalmilag fölbecsült, de valami okból, sziklán vagy sziklákon hajótörött hölgyek vidám réve. Párizsban elvárják, hogy a színpadra pályázó hölgy, ha akár Bourbon-hercegnő is, csinálja végig egy burzsoa társadalom által parancsolt kálvária minden sorozatos kínszenvedését.
*
Mióta Párizsban vagyok (alig két hete), két "társaságbeli" hölgy tett megint próbát a párizsi színpadon. Neveiket szükségtelen leírni: egyikük: pompás, fiatal úriasszony, elsőrendű teniszező s korcsolya-tündér. Ennek több volt a szerencséje, mint sorstársnőjének, mert már három év óta okos számítással készült - a sikerre. Hiszen a siker nem is más, mint az a másodfokú egyenlet, melyet az ember úgy ad föl, hogy bizonyosan meg fogja oldani, mert meg akarja. A Madame mindenekelőtt férjhezment, mert egy ilyen szolid lépés sok polgári aggodalmat képes már jóelőre elszétoszlatni. Ezután nagy szerelemben, példás egyetértésben élt az urával, ami szintén megbabonázóan szokott hatni a francia polgári hipokrízisre. Hát még az intim estélyek, melyek megkaptak minden megkapható újságírót, s melyeken a Madame Szent Antalt el tudta volna csábítani. A Madame előre azt csinálta, amit a Comédie Française minden okos hölgye csinál, mível és céloz. Élete (és ez nagyon fontos) szerelmi arabeszkekkel közben nem volt ám díszítve, mert az ellenkező mód nagy hiba lett volna. Kurtizán, sőt nagy kurtizán lehet mindenki, a kis divatárus lány, vagy az előkelő grófnő, de ezzel nem szabad a színpadra jogot formálni. Az, aki az élet szép szabadságaira vágyik, s csak a színpad által teljesítheti a vágyát, várjon - ez Párizs burzsoa erkölcse - mint Krisztus a pusztán. Még az urát, férjét is testvérként kezelje, ha teheti s várjon, várjon, amíg célhoz ér: a színpadra. Ott már több szabad, több lehet; többet néznek csak mulatságosnak, holott piszkos és fájdalmas. Bizony-bizony, ez egy új fejlődési fok, egy új életnéző mód a mai rendben. Talán nemsokára nálunk se lesz másképpen, hiszen húsz-harminc év alatt még az életnéző módok is elkerülnek Magyarországra. Nem olyan gyorsan, mint a gyorsvonatok, az új női kalapok s a szenzációk. De elkerülnek, és jó azt Magyarországon a színpadra, mint utolsó mentsvárra készülő hölgyeknek tudni, hogy mi a mód és divat. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a fölszedett férjet nem okvetlenül muszáj a színpadra triumfálóan eljutott hölgynek - eldobni.
Pesti Napló 1909. február 10.
A. E.
185. HOGYAN CSINÁLÓDNAK AZ ESEMÉNYEK?
Párizs, február 10.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban meghalt egy nagyon öreg asszony, egy nagyon nemes asszony, egy előkelő matróna, akit a fájdalom tett hosszú-életűvé. Hozzátartozói, sőt komoly orvosprofesszorok állítják, hogy 1869-ben már szinte hihetetlen volt, hogy csak három évig is élhessen. Jött a porosz-francia háború, jött Sedan, az asszonynak volt két fia, s mind a kettő elesett a csatatéren. Ősi babona szerint erre meg kellett volna hasadnia a két hadnagyfiát temető, gyönge anya szívének, de nem ez történt. Könnyes arcát égre emelte, tépett szívét megacélozta, törékeny testét megerősítette ez a szörnyű tragédia. Élt, sírt az emberi kor legvégső határáig az az asszony, akit boldog korában csak így-úgy, mesterségesen tudtak életben tartani a doktorok. Ugye nem nagy, nem is furcsa, nem is szenzációs eset, de itt Párizsban nagyon megnőtt. Arról szeretnék ma írni valamit, hogy csitri dolgok, apró kázusok miért nőnek meg Párizsban? Kurta erre a válasz: mert Párizsban minden eseménynek néhány százezer idegrendszer és fantázia segít - nőni. Nincs esemény és semmit sem ér az esemény, ha nincs hozzá nagy tábor, mely éhesen, gazdagítóan csapjon rá. Mint ahogy Goethe Faustja is halott betűk gyűjteménye, raktára, kriptája volna, ha ezer és ezer hivatásos vagy hívatlan kritikus hozzá nem tette volna a saját lelkét. Elképzelek Debrecenben egy olyan matrónát, mint akiről fönt írtam, s elképzelem, hogy így marad életben, s így hal meg. De kivételes, nagy dolog, hogy ebből nálunk esemény legyen, mert az eseményhez nem esemény kell, de sok-sok érzékeny ember-lény, aki ért, lát és fölfúj.
*
Meghal az öreg Coquelin, s egy párizsi lap megkérdez egy tucat híres színészt és színésznőt: mit éreznek. Mindenki pózol, mivel semmi körül sincs annyi póz, mint a legvalóbb valami, a Halál körül. Akad egy asszony, Susanne Desprès, aki legalább úgy akar pózolni, hogy közönséges ne legyen, mely lehetőségtől ő igazán és becsületesen fél. Tehát az el nem ismert Sarah Bernhardt II. azt válaszolta, hogy őt abszolute nem érinti a nagy Coq halála. Ez - ismétlem - szintén póz volt, mint akármelyik bömbölő és ruhatépő, gyászos nyilatkozat, de legalább eredeti akart lenni. És szinte úgy tetszik, hogy a francia Ibsen-apostolnőnek a nagy és keserű Suzanne-nak van egy kis igaza, amikor az útjában álló, lelketlen, hagyományos, igazán komédiás ágálás prototípusát, az öreg Coq-ot, így siratja el. De micsoda esemény lett itt Párizsban ebből a pár, bosszús szavú, talán pózos, de talán jogos nekrológból. Szinte meg merem jósolni hogy Suzanne Desprès-t ez a nagy fölháborodás, mely kegyeletlen szavai nyomán támadt, hamarabb méltó érvényesüléshez juttatja, mint gyönyörű, nyugtalan színész-zsenije. Ez arra is jó lesz, hogy Suzanne Desprès ezután még kevésbé akarjon lelkével és zsenijével eseményt csinálni. Az esemény a százezrek produktuma, s ha valaki zsenije ellenére valaki lesz, ezt annak köszönheti, hogy akarattal vagy akaratlanul botrányt csinált.
*
Hamilcare Cipriani olasz ember, forradalmár, öreg, szegény ember, híres ember. Valamikor majd az okos író sok pénzt fog szerezni, ha ennek az embernek az élettörténetét megírja. Ez a nyugtalan, viharos életű optimista hős, ez a szép, öreg anarchista most örökölt húszezer frankot. Egy idegen asszony hagyta reá végrendeletileg, egy tisztelője, akit a vad Hamilcare talán sohse látott. És ő, Cipriani, nem fogadta el ezt a pénzt, holott szegény ember, s holott elfogadhatta volna például - pártcélokra. Nem, őneki nem kell senki pénze, mikor ő éppen a pénzben látja az emberiség megalázó rabszolgatartóját. Hangsúlyozom, ez a Hamilcare Cipriani egy nagyon-nagyon koldus ember. És itt él, a pénzistenítő, legtipikusabban burzsoa metropolisban, Párizsban. De még így se lett volna esemény a Cipriani esetéből, mert Párizsban élnek ám más furcsa bogarak is. Egyáltalában ez a Párizs, nem hiába régi és konszolidált társadalom fővárosa, gyönyörűen bővelkedik emberekben, akiket mi, a Lajtán túl s a Balkán felé nem értünk meg. Itt élnek sokan eleven tagadások, emberek, akik egy élettel, saját életükkel tiltakoznak a Pénz uralma ellen. Csakhogy esemény mindebből csak akkor lesz, ha az embernek vannak apródjai, akik az ilyen dolgokat elhelyezik - a lapokban.
Pesti Napló 1909. február 14.
Ady Endre
Párizs, február 15.
[Saját tudósítónktól.] Nozière valóban párizsi, elmés ember és újságíró, de higgye el neki, aki akarja, hogy van egy előkelő, külön asszony-típus: La Femme Fatale. Így írom én is, három nagy betűvel, mint mai, modern magyar lírikusok szoktuk és sokan még most is - szokják. Az Athénée-színházban Nozière nagy asszony-publikum előtt kedvesen konferált a végzetes, a végzetszerű nőről, de ezzel vége. A fatális nő francia kitalálmány, szellemes babona, nem is új és csak annak az új bizonysága, hogy a francia lélek mindörökre romantikus marad.
Különben nagyon jó, hálás téma: a vizsgálóbíró most készíti pöriratát a Steinheil-ügyben s Steinheilné érdemén fölül érdekes ma is. Várja egész Párizs, mikor és hogyan lép az esküdtek elé Félix Faure hírhedt szerelmi gyilkosa, aki, ha csakugyan igaz, a férjét és anyját már nem akaratlanul s nem szerelemmel ölte meg. Egyáltalán Párizs szavakat és jelszavakat szeret fölújítani, s az egyik legdivatosabb ige most: a Femme Fatale.
Hogy micsoda hazugság Párizsnak és a francia ötlet-piperkőcöknek ez a legújabb hazugság-felöntése, Noziere előadása is bizonyítja. Kiváló francia kollégánk az újságírásban és a jó publikum megszédítésében megteszi első fatális nőnek az emberiség történetében - Évát. Ezzel a súlyos igazsággal megölte azt az egész szellemes hazugságot, amelyből egy konferálásra gyűjtött hálás anyagot. Éva igazán fatális nő a Bibliában, a[z] Madách Az ember tragédiájában, mindenütt, ahol úgy gondoltak reá, mint az Asszonyra. De nem azt jelenti-e ez az Éva bemártása az ügybe, hogy nincsen külön fatális nő-típus, de minden nő - fatális? Lám, egy francia ötletből egy ötletes, de józan megállapítást is milyen nehéz kihámozni.
Mégiscsak nagy ember és nagy poéta volt a mi Madách Imrénk, aki röviden és egyszerűen az Asszonyt magát mutatja föl mint fátumot, mint fatálist - a többi nagy emberi fátum mellett. Madách is históriai nőket keres ki, de tipifikáltabbakat [!], igazabbakat, általánosabbakat. Hiszen Kleopátránál, Delilánál, Saloménál Borgia Lukréciánál, Báthory Erzsébetnél, George Sand-nál, Vajda János Ginájánál csak élhettek a világon fatálisabb nők is? Éltek is, élnek is, fognak is még élni, nem fogja bejegyezni neveiket Klio, mert nem is győzné. Minden asszony a Fátum asszonya valaki vagy valakik részére, minden asszony a férfi fátuma. Nini, hogy szegényedik, rongyolódik egyre jobban le ez a bizonyos párizsi ötlet: már görögül, magyarul, sőt talán tatárul is megírták: férfi sorsa a nő.
La Femme Fatale, valóban csak szamár poéta vagy számító, divatos conférencier mondhat ilyet - ma már. Baudelaire még írhatta volna, Nozière még fölolvashatja, de ma már - hajh-hajh - nagyon megokosodtunk. Még csak nem is az asszonyt tartjuk fátumnak, hanem azt a természeti parancsot, hogy a férfinak kell a nő. Szóval - akármit beszélnek a feministák - a nőnek minden értéke és - fatalitása is természetesen a férfiban van. Csakhogy persze így, s ez értelemben aligha lehetne az Athénée vegyes asszonytársasága előtt kellő hatással konferálni.
Steinheilné, ez a bizonyos beteg, hiperhisztériás Steinheilné, miért volna ez fatálisabb nő másnál. Kevesebb szerencsével egy auvergne-i zsákhordó veszi el, akire mos, akinek ő ma is békésen főzne, s aki hálából minden este eldöngetné őnagyságát. Íme, a La Femme Fatale népszerű magyarázata, megoldása s tudományos igazsága. És emellett Madame Steinheil nem volna kevésbé fatális nő, mint így, csak éppen Párizs nem ismerné. De istenem, elég az az üdvösséghez, élethez és lényeghez, hogy az embert Párizs vagy Budapest ismeri?
Pesti Napló 1909. február 17.
A. E.
Párizs, február hónap
[Saját levelezőnktől.] Az asszonyok, a párizsi asszonyok, a legveszedelmesebbek, ti., akik írnak, nagy dolgot forralnak Párizs és Franciaország számára. Ha Richelieu Akadémiája, sőt a Goncourt-Akadémia is, rideg az asszonyokkal szemben, hát ők csinálnak maguknak egy Akadémiát. Írhatom, állíthatom, hogy értesüléseim nagyon megbízhatóak: Párizsban rövid időn belül megcsinálják a nő-írók Akadémiáját. Micsoda különbség is van a frank-gall-latin-kelta és az angol-szász-ír nők között. Az angol asszony a szavazati jogáért, a parlamentért zilálja, töri, s kacagtatja ki magát, a francia nő Akadémiát akar. Az angol nő rossz regényeket ír, mikor ír, de a pódiumon olyan pompásan hazudik a népnek, mint egy francia férfi-demagóg. A francia nő a csacsogáson fölül még nem vitte, a parlamentet még a karzatról se szereti, de irodalomban, művészetben követeli az egyenjogúságot. És valljuk be, valljam be én is sok joggal, mert például a francia írónők ma határozottan többek, újabbak, jobbak, mint a férfiak. Nekem tetszik ez az arisztokrata feminizmus, a francia nőké, akik legelőször is intellektuális és művészi kultúrában akarnak győzedelmeskedni a férfiak fölött. Talán Marx megfordul a sírjában néhányszor, de ki meri állítani, hogy az angol nők ambíciója: a parlamentbe-jutás emberibb és haladás-szolgálóbb, mint a francia nőké?
*
Csakugyan igazuk lesz azoknak, akik szerint a párizsi nőhöz hasonló már élt valamikor. Régen-régen, a régi görög kultúra leánya volt, Kréta szigetén élt, szeretkezett, művészkedett és filozofált. Nem volt riválisa a férfinak, de sok tekintetben és sok-sok küzdő-téren fölül tudta múlni. A ruhát, az ékszert, a rózsás hangulatot, a tetszést, nyilván ők is úgy szerették mint a párizsi nő. A csókot is bizonyosan nyíltabban óhajtották, mint a mai északi germán és orosz-szláv feminista nők. De nem bánták azt se, ha szeretkezésük nem meddő, s a gyermeket szerették legalább is úgy, mint akármelyik hiúságukat. Lehet, hogy az északi germán asszony csinálja meg a leendő asszony-típust, de ezek a leendő nők majd könnyezve fognak szobrot emelni a párizsi s a pár ezer évvel még régibb krétai nőnek.
*
Lehetetlen viszont meg nem látni, hogy a nyakunkon ülnek, de nem mint Kleopátra az Antoniusén. Hanem igenis jönnek, jönnek és ha megvannak a maguk speciális asszony-fiziológiai akadályaik, de a mi bajaink is szaporodnak. A férfi-erők kihasználtak, a férfi-idegek asszonyosabbak, a férfi-csábok egyre kevésbé csábítók. Egy párizsi asszony-revü nagy-bátran már most megjósolja, ami kissé messze van még: ők lesznek a teremtés urai. Ők, az asszonyok, akik itt így, ott úgy, amott amúgy, de mindenütt ellenünk nyomulnak elő. Húshagyó kedden, holnap, nem csodálkoznám, ha a vásárcsarnoki királynő dísz-hintójáról sajnálva nézne minden férfira. Csak az a mi szerencsénk, férfiaké, hogy a vásárcsarnoki kisasszonyok még sokáig nem érnek el, amihez pár ezer nő már eljutott: a mi megismerésünkhöz.
Pesti Napló 1909. február 25.
A. E.
Párizs, február 25.
[Saját levelezőnktől.] Adrienne-nek, a takarítónőmnek meghalt az ura, s egyetlen fiát, a kilencéves Andrét valahova be kellett dugnia, mint nálunk mondják, a protekció fejlődött, gazdag tolvajnyelvén. Franciaországban kevés a protestáns, de az Adrienne néhai férje véletlenül eretnek kálvinista volt, s kálvinista az André gyerek is. Sikerült a dolog, s egy délután eljött az Adrienne fiáért egy komoly, kedves, szép, tiszta, de kissé nagyképű, nem öreg, kenetes ember. Csoda volt az nékem, amikor egy jó félóráig diskurálva, rágondoltam az eltávozott úrra s azokra, amiket beszéltünk.
Kálvinista vagyok, s a predestináción kívül mit se tartottam meg a vallásomból, de mint életfelfogás, mint lélek-idomító szisztéma ma is erősen érdekel a kálvinizmus. Nos, hebegve, talán minden modern szociológus kacajára ki kell mondanom, hogy a vallás nem tréfa-dolog. Ez a teológiát végzett árvaház-gondnok, ez a francia kálvinista prédikátor nem hasonlított egyetlen francia ismerősömhöz sem. Ellenben ez a Párizs mellett, Neuillyben, pásztorkodó francia úr nekem egy sereg debreceni s erdélyi kálvinista Timotheust juttatott az eszembe. Csak éppen, hogy franciául beszélt, de nem volt francia, s a francia beszédje is valami francia Károli Gáspár-féle nyelv volt. Sokat gondolok e nemes, kenetes, ünnepies gesztusú férfiúra azóta is és az a hitem, hogy Franciaországból sohase lett volna forradalmi ország, ha a hugenották meghódítják.
*
Duncan kisasszony meztelen lábaival, szemrevaló tanítványocskáival s ügyes reklámjaival ez idő szerint Párizs egyik legérdekesebb érdekessége. Csak néha és kevés embernek sikerül, hogy, ha nem Párizsban kezdte a szélhámoskodást vagy becsületes harcát a hírességért, végül Párizsban is diadalra jusson. Wagner Richardtól Straussig és Kubelikig s Dusétól Duncanig mégis sikerült ez aránylag sokaknak. Mivelhogy a világ egy nagy falu; mint banálisan, gyakran, de igazán mondják, s Párizs pláne, különösen félrevezethető, illetve helyrevezethető tipikus, nagy falu.
Duncan kisasszony, ha talán ravasz, számító missz is, de megérdemli, hogy a sok szélhámos híresség mellett őmaga is divatos híresség legyen. Egyébként igazi megelégedéssel láttam a Bois-ban saját automobilján kocsikázni már vagy két esetben. Az automobil fényes, elektromos, s Duncan kisasszonynak nincs ilyenkor férfi-útitársa, de mindig egy másik, újra egy másik táncpapnő-jelöltje a kísérő. Szerencsés Vesta-főpapnő ez a Duncan Izidora kisasszony s Párizs ma, ha nem is tud úgy táncolni, mint ő táncol, de úgy táncol, ahogy ő fütyül.
*
Micsoda magyar kolónia van itt Párizsban, el se tudná képzelni a szolid magyar filiszter. Nekem mondta egyszer egy párizsi rendőrbiztos, hogy ők, rendőrök körülbelül hatezer Párizsban élő magyarról tudnak, de kétezerötszázzal különösen törődniök kell. Nem, nem, ez nem fajta-gyalázás, minden fajtából a legegzaltáltabbak, legfurcsábbak kerülnek ki az idegenbe. Nem igaz az, hogy a magyarok csak kompromittálni tudják a magyarságot, ha külföldön vannak. De igaz az, hogy a magyarok egy jó hányada olyan hunn[!] erényekkel akar és tud ragyogni a külföldön, amelyek bosszantóak. Ördögöt, egy csaló amerikai nem kompromittálja egész Amerikát s az angol Angolországot. De most megint egy előkelő klubban baj történt egy magyar úrral, akinek a nevét elhallgatom most. Ez az úr kártyázott, s hibák estek a kártya körül. De ez az úr lehetett volna orosz, lengyel vagy akármi más, mint ahogy sokszor volt is. Kártyás magyarok Párizsban, hiszen ez nem is olyan nagy dolog, mikor kártyás magyarok mindenütt találtatnak, ahol magyarok élnek.
Pesti Napló 1909. február 28.
A. E.
(Téli Párizsból télbe - Magyarok a Riviérán - A szezon Monte-Carlóban)
Monte-Carlo, március 3.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban tél van. Párizsban március havában hull a hó, kék arcúak az emberek, s fekete-fehérek az utcák. Párizsból tehát szökni kell, menekülni muszáj, akinek lehet, akinek nincsenek a lábai gályához láncolva. S indul az ember este fél nyolc órakor a Gare de Lyonról a különös, vöröses, téli, párizsi ég alól Dél felé. Európa s Amerika pár száz menekültje zsúfolódik össze, s egymást gyűlölve ki se nézhetnek az éjszakába: fagy-fátyolosak az ablakok. Voltaképpen szamárság ez az út, ez a hit, hiszen a lapok tegnap írták, hogy Cannes-ban és vidékén szinte több hó hullott, mint Párizsban.
Mégis Toulont mikor reggel elhagyjuk, beleszalad a vonatunk. egy nem is álmodott, teljes, tökéletes tavaszba. Egy óra hosszáig tart ez a tavasz, virágos barackfák, meggyfák, szilvafák élesítik, tarkítják az olajfa-erdőket. De a vonat majdnem száz kilométeres gyorsasággal száguld itt, s egyszerre csak a nagy fény mellett kezdünk fázni. Nem messziről üdvözölnek bennünket a fehér hegyek, s ahogy Cannes felé közeledünk, egyre télibb és havasabb lesz a világ. Majdnem Monacóban vagyunk már, amikor az aloék, kaktuszok szűzek a zúzmarától s amikor megint azt sejdítjük, amire vágytunk, a tavaszt. Hát hiszen csakugyan tavasz van itt Monte-Carlóban, ahol én, sajnos, csak három-négy napot tavaszolhatok.
*
Óh, a francia Riviéra s valószínűleg az olasz is, egészen Velence már: annyi a magyar, amennyi már sok, okvetlenül többen vagyunk népesség-percenttel, mint akármelyik más náció, német, francia vagy angol. Honnan, miből telik nekünk szegény magyaroknak, erre az áradó, egyre szélesebb, nagyon költséges hivalkodásra? Mégis csak igaz, hogy mi cigány nép vagyunk, akik elmulatjuk ama keresetünket is, amelyet még meg se kerestünk, s talán sohase fogunk megkeresni. Monte-Carlo felé pedig a játék, a vagy-vagy, a hazárd, a nyerhető pénz hozza, vonja mindennél erősebben a magyart. Meg aztán úri nép is vagyunk, mivel hogy a cigány-nép úri nép ám, mint azt e kis eset is bizonyítja. Egy gazdag budapesti ifjú megérkezik Monte-Carlóba, s elmondja minden ismerősének, akivel találkozik:
- Ezer koronát szántam a bankra, ezt az ezer koronát elveszítem, de többet egy fillérrel sem.
Az első két napon kedvez neki a szerencse, s ez láthatólag fáj neki, aki az ezer koronáját vesztésre szánta. No de Monte-Carlóban nem nehéz célhoz érni, ha az ember potom ezer koronát akar elveszejteni. Harmadik napon eléri célját a fiatal úr, boldogan újságolja el ezt nekünk, s valóban nem teszi be többé a lábát a bankba. De ez a species ritka madár a magyarok között, sokkal több a desperálók száma s a nyomorultan letörötteké. Ezekről fáj beszélni, írni, mert sokan vannak, s mert olyiknak-olyiknak a rendőrséggel csinálnánk bajt.
*
A szezon pedig sivárabb, ünnepibb és szárazabb pompájú, mint akármelyik évben. Ostobául kitervelt utcai ünnepek, versenyek, színházi előadások, bálok. Itt énekel most Madame Litvinne, a legjobb Salome s egy nagyon problematikusan kitűnő Wagner-énekesnő. A kikötőkben, Cannes-ben, Nizzában, Monte-Carlóban stb. négy-öt irigyelnivaló, szép yacht. A legnagyobb meleg 12 Celsius künn, s benn a bankban néha a láva melegénél is nagyobb. Szél fúj, mely egy átlagos kvarnerói bórát megszégyenítene, s emellett elegáns hotelben protekcióval kap az elegáns smokk napi harminc frankért egy szobát. De a Nap, de a fény, a tenger, a messze hegyek, a színek, ezek csodásak. Mindezt azonban csak nagyon bölcs, harmonikus ember tudná nagyon-nagyon érezni és élvezni. Ilyen pedig nagyon kevés van itt közöttünk, s éjfél után, mikor a hotelünkben ledobjuk magunkról a frakkot, egy kis egészséget is levetkezünk magunkról, s öröm helyett fáradtan, bosszúsan káromkodunk egy nagyot.
Pesti Napló 1909. március 7.
A. E.
(A komprimált élet - A Riviéra és készülő Riviérák - Vendégek a kutyaversenyen - Ünnepek és nevek - Jachtok, szomorúság és morál)
Monte-Carlo, március 15.
[Saját levelezőnktől.] Diogenész óta bölcsek vagy bolondok sokféle páholyból próbálták nézni a világ folyását, az életet, melyet pedig csak élni volna szabad. Dalou, a szobrász, ha ugyan ő mondta, azt mondta, hogy az életet Párizsban az omnibuszok tetejéről, az imperiálról lehet legjobban látni. Én már vagy hat esztendő óta vallom, hogy az ember szálljon be szépen egy Monte-Carlo-i hotelbe december és április között. Nyissa ki a szemét, kóborogjon, lesse meg az embereket, akik itt típusokban jelentkeznek, s az életet, mely utálatosan emberi és komprimált.
Igazán, ember- és élet-stúdium számára sokkal becsesebb vagy nyolc-tíz esztendő óta a Riviéra. Mióta tudniillik egészen elközönségesedett, szinte Abbáziánál s Velencénél is lejjebb szállott. Taormina és Korfu után most már nem csupán Egyiptom vonja el a Riviéráról a ritkán érdekes túlgazdagokat. Amerikának megvan a maga saját Riviérája. Krimben pedig most készül egy kelet-európai Riviéra. Párizsban már majdnem egészen együtt van az a sok millió, mellyel egy részvénytársaság az orosz Riviérát fogja megcsinálni.
Viszont a francia és olasz Riviéra most nagyszerű színpadja csak igazán a mai életkomédiának. Megmaradtak a hercegek, hercegnők is, de szerephez jutottak az isteni demokrácia minden képviselői, a népség, katonaság is. Minap a kutyaversenyen a monacói fejedelem díszpódiumán egy angol királyi hercegnő mellett ott volt Lónyay grófné, Stefánia főhercegnő az urával, Stern bankár, Henry Rothschild, egy pocakos, paraszt monacói államférfiú. Még voltak ott többen is, furcsábbak is, nagyon jól megfértek egymás mellett, s körülöttük vidáman éljenzett, tapsolt a nép az előkelőségeknek s a győztes ebeknek.
Különben ünnep ünnepet ér, az idő, ha hűvös is, de napos, s akik unatkoznak, teszik magukat, hogy jaj beh jól mulatnak. Volt egy virágos kocsi-korzónk, sok lelketlen operaelőadásunk, s tegnapelőtt még bálunk is. Mivel pedig Monte-Carlónak a jövendő generációt is nevelnie kell, tegnap nagy jelmezes verseny volt - a gyermekek számára. A nagy hotelekben, Hermitage-ban, Continentalban, Metropole-ban mesés diner-ek s házibálok.
Mindenki itt van, azaz hogy minden mai társadalmi fajta itt van, főképpen itt vannak és sokan vannak azok, akik az élettel hadilábon állanak. Hiszen itt van, majdnem mindig itt van III. Napóleon özvegye, Eugenia, az ex-császárné. De a Riviérára, egy csöndes villába szokott leszökni dolgozni Anatole France is, s az öreg Rodin se tudja megállni, hogy le ne nézzen olykor Monte-Carlóba. Annyi itt a nő, a nő-pour-nő, kiket Rodin nagyon kedvel, akiknek mellékesen elég rossz dolguk van, mert sokan vannak, nagy a konkurrencia. Azután hirtelenében még néhány név: Björnson, Marinetti, az olasz poéta, D'Annunzio esküdt ellensége, Daudet özvegye és még sokan. S ahogy itt volt három év előtt Gapon, a hírhedt pópa, itt lehetne Azev is, talán itt is van, ha csakugyan nem ő vele tettek igazságot a forradalmárok. Hiszen itt mindenki elélhet, s ha Gorkijnak hívják, választ egy szürkébb nevet, s ha például Budapestről Zsalud Edeként menekült, itt, - no nem árulom el milyen névvel vegyülhet el Európa és Amerika legvegyesebb, legjellemzőbb társaságába.
A monacói kikötőben nyolc-tíz drága jacht révedez állandóan. Egyik, egy amerikai nagyon-milliomosé, estétől hajnalig fényesen ki van világítva. Szól olykor a zene is rajta, azaz benne, s elektromos csónakok hozzák-viszik a vendégeket.
Körülbelül ez az omnibusz, melynek emeletéről a mai életet legjobban lehet látni. Gyöngeség, pénz-tirannizmus, kevés kultúra, sok cifraság, betegség, elpuhultság s tiltakozás az ellen a morál ellen, melynek mindez - eredménye. Ez az imperiál, honnan legtöbbet, legjobban lehet látni s hol az ember maga is bölccsé vagy bolonddá lesz a látottaktól.
Pesti Napló 1909. március 19.
A. E.
191. A LEGÉRDEKESEBB MINISZTERELNÖK
Párizs, március 26.
Már atyuskának csúfolják, Caligulának, Szent Györgynek és III. Vilmosnak, tehát nincs remény, hogy mostanában bukjék. Ez a Clemenceau, ez az ex-orvos, ex-író, ex-hírlapíró és ex-hazaáruló lefőzte a harmadik köztársaságot. Franciaországban nem szabad, sőt nem illik ilyen sokáig legelején maradni a hatalomnak. De Clemenceau világéletében illetlen viselkedésű, makacs ember volt, s ma is az. Kemény, ravasz, merész, pózoló, ékes szavú, ötletes, amint s ahol kell. Nem titok, hogy imádja önmagát s az eszét, mellyel túl tud mindig járni a másokén. Minisztertársai okvetlenül gyűlölik, mert nem becsüli őket semmire, ezért válogatta be őket a kabinetjébe. Egészen úgy bánik velük, mint Szilágyi Dezső bánhatott, ha igaz, Darányi Ignáccal. Nevetve mondja például, sokszor tanúk előtt, Briand-nak vagy valamelyik másik miniszternek:
- Ejnye, ejnye, kár, hogy nincs valamivel több eszed, bár ez esetben nem használhatnálak.
Szabad szájú a parlamentben, a minisztertanácsban, társaságban, mindenütt. Egy csodálni valóval több, hogy nem fordult már ellene az egész világ, s hogy félnek tőle. Egy államférfiú, aki egy ötletért föláldozza a legjobb barátját avagy a legkínálkozóbb sikert, ritka species. Az ilyen emberrel általában könnyen szoktak elbánni, de hát Franciaország nem a szabályok országa. Apró erkölcstelenségek ezreivel köti magához az embereket, terrorral és kedvezéssel. Egész kormányzása, hogy úgy mondjuk, cselekvő lenézése, megvető kicsúfolása a politika mai mivoltának. Szeretnék már ráfogni a szenilizmust, de ez a nem fiatal ember ruganyosabb agyú ember, mint volt fiatal korában.
Nagyszerűen, gyilkosan tud mosolyogni, amikor régi írásaiból vagy beszédeiből a fejére olvasnak. Milyen érthető ez a mosolygás: Clemenceau jobban tudja, mint akármelyik ország politikusa, hogy a kormányférfiak nem azt teszik, amit akarnak, hanem amit kérlelhetetlenül muszáj. Ő egy kicsit békül a papokkal, hízeleg a szocialistáktól félő polgárságnak, de amellett régi, radikális temperamentumát is szabadjára engedi gyakran. Ugyanakkor, amikor zsandáraival lövet a lázadó szocialistákra, a pecsétőr helyett ő dirigál a bíróságoknak, miként sújtsák az izgató papokat vagy a bőrükbe nem férő royalistákat.
Mondják, hogy igazi francia, s elnéző, gyöngéd, érdek nélkül saját személyén kívül még a nőkkel szemben tud lenni. Pedig a szerelem korát, mely egyébként szabályozhatatlan s nagyon egyéni, alighanem túlhaladta. Ez a nehezen bukó premier különben el van készülve minden parlamenti csatájánál a bukásra, s ez is nagy ereje. Szereti az erőt, a vérbőséget nemzetben, fajban, rendszerben, emberben. Tudvalevő, milyen nagy anglofil Clemenceau, s abból se szokott tikot csinálni, hogy ő nagy tisztelettel kedveli Németország temperamentumos császárját. Ő voltaképpen minden kormányzat irányítója, feje, lelke, ő az összessége a Clemenceau-minisztériumnak. Ő csinálja a külügyet, a pénzügyet, ő rendszabályoz meg harcias tábornokokat s admirálisokat, ő készíttet új hajókat a tengerészetnek.
Bár határozottan szenvedélyes, publicista természet, de a látása éles. Sőt, előrelátása is az, s lehet, hogy az, aki utána kormányelnök lesz, még nem is sejti, hogy az lesz. De Clemenceau olyan kivételes ember, aki ma meg tudná mondani, hogy a Clemenceau-kormány után milyen kormány jön milyen miniszterekkel, egyénisége II-ik Frigyest, XIV-ik Lajost, Thierst, Bismarckot (s hasonló történelmi valakiket) juttatja az eszünkbe. Példátlan szerencséje, hogy cselekvő természete, hatalomszeretete s diplomata zsenije mellett nem kellett magából kiirtani a művészt. Ha megbukik, szél meg nem üti, el nem hülyül vagy meg nem hal, irodalmat fog csinálni megint. Klasszikusa nem lesz belőle a francia irodalomnak, de alakja és élete határozottan klasszikus, s kár, hogy ilyen nagy erőnek így kellett s kell fölhasználódnia.
Pesti Napló 1909. március 28.
A. E
Der arme Turgenjew geht mir in letzterer Zeit öfter durch den Sinn; derselbe Turgenjew, der seinen eigenen, stummen, starken Glauben nicht anerkennen wollte, als er ihm in Paris von leichtfertigen Lippen entgegenlärmte. Es liegt ein seltsames, trauriges Fatum in diesem Fall und eine Wahrheit, die von Paris bis San Francisco und von San Francisco bis Moskau stets neu und ewig bleibt. Sie ist wertvoller als jener bekannte Satz des Anatole France, dass die Menschen keines einzigen Zeitalters sich über die Grossartigkeit der Dinge im klaren wären, die mit tausend- und zweitausendjähriger Wucht ringsum sie herabsausen. Turgenjew schrak davor zurück, woran er selbst nur im geheimen zu glauben wagte und er warf seinen Glauben fort, da er jetzt nicht mehr der seine, nicht mehr jungfräulich, da er jetzt überhaupt kein rechter Glaube mehr war, den ja immer nur ein einziger allein, für sich besitzen kann. Und dabei traten ihm keine prophetischen Menschen entgegen, sondern geschwätzige von der Manie der Höflichkeiten und der geistvollen Einfälle befallene Franzosen, die ihm mehr als einmal sagten und schrieben:
- Ah, Monsieur Turgenjew, Sie sind ein glücklicher Mensch, denn Ihr Land ist das schöne, das beneidenswerte Land künftiger Offenbarungen das Land der Kraft. Ihr Slaven, Ihr russischen Slaven, Ihr seid die Unverbrauchtheit, die jungfräuliche Inspiration, die neue, werdende Moral, Ihr seid die neue Kunst, der neue Humanismus.
Und der arme Turgenjew musste alles zuhören und glauben, was ihm liebenswürdige französische Leichtfertigkeit in ihrem wie zufälligen Erkennen der Dinge an den Kopf warf, wiewohl er innerlich nicht mehr daran glaubte, so wie er es von anderen hörte. Und doch war dies sein eigener, geheimgehaltener Glaube an das verabscheute und doch geliebte Russland, an jenes Russland, von dem Turgenjew nur im Spiegel der Seinestadt und seiner Träume zu Zeiten etwas erblickte. Die Töchter dieses Russlands waren zarte, weisse, rätselhafte, wunderbare Jungfrauen, die nie und nirgend gelebt hatten, seine Muschiks glichen etwa den ungarischen Bauern im "Falu rossza". Und die modernsten, wie die edelsten Geister Paris' ermunterten Turgenjew immer wieder. Er aber glaubte weder den modernen, noch denen, die mehr waren als modern, bloss weil sie seinen eigenen Glauben aus seinem Versteck gescheucht hatten.
Und wenngleich die seelenlosen Prophezeiungen, wie sie damals von blasierten französischen Lippen erklangen, auch nicht zur Wahrheit wurden - Turgenjew entweihtem Traum ward dennoch Erfüllung: Russlands intellektuelles Leben und seine Kultur gingen einem Aufschwung entgegen, der auch den armen Turgenjew verblüffen müsste, wenn er auferstünde.
*
Wir, die Söhne des kleinen Ungarn werden ähnlicher Aneiferung nirgend teilhaftig, weder in Paris, noch sonst irgendwo; wir müssen auch jenen Glauben aus eigenem beschaffen, den wir später selbst fortwerfen. Wir müssen ganz allein für jenes notwendigste, menschlichste Gericht unseres seelischen Menus, für jenes grüne, eisenhaltige Gemüse, das - Optimismus heisst, Sorge tragen. Wir müssen erst daran glauben, dass es Hoffnungs-Arkana gebe, müssen dann in Verzweiflung fallen und dann - im geheimen - doch wieder glauben.
Das jetzt so vielgeschmähte Wort vom "neuen Ungarn" - unsere ungläubige Frömmigkeit und Arznei -, es entsprang solch tragikomischem, seelischem Müssen. Mehr als je drückt, peinigt, tötet uns das immer stärker modernde alte Ungarn und es ist nicht verwunderlich, wenn die nicht allzu zahlreiche Elite dieses Landes mit der Skepsis Turgenjews einen Glauben sucht. Die ungarische Psyche ist lässiger, träger als die slavische und von ihren einstigen östlichen Streifungen hafte ihr immer noch etwas von jenem türkischen "Kejf" {"Kejf": Der türkische Ausdruck für "dolce far niente".} an, das schlimmer ist, als das slavische "Kejf".
Und doch, dieser ungläubige Glaube, der heimatsloser ist als jener Turgenjews es war er ist da; er ist nicht nur vorhanden, er wirbt heute bereits in Ungarn Krieg und Leben. Jeder, der da will, und auch der, der voll tobender Wut nicht will, sieht längst diese ganz beispiellos heftige Revolution der ungarischen Seele. Fast ist diese Heftigkeit schon katastrophal; mit einem bis zum Selbstmord gehenden Trotz wird jedem sozialen, ethnografischen und wirtschaftlichen Widerstand der Handschuh hingeworfen.
In der ersten Phalanx dieser heiligen und seltsamen Revolution stehen natürlich die Literatur, die "schöne Literatur" ganz besonders, die Künste und ganz voran die Lyrik. Diese Erscheinung ist es, die dem Kampfe ihren besonderen, vorhin kurz umrissenen Charakter gibt. Überall, wo es noch keine tiefe, wurzelfeste, intellektuelle Kultur gibt, wo aber der Wunsch, die fieberhafte Sehnsucht nach solcher vorhanden ist, wo die starren Bas teien uralter Institutionen spöttisch auf die Anstürmenden herabgähnen, dort spielt die Lyrik eine unbändige Rolle.
Vorläufig gibt es weder Sieger noch Besiegte und in beiden Lagern verbergen die Verwundeten ihre Wunden. Doch eines ist nicht fortzuleugnen: die mächtige Unruhe. Und ebenso unleugbar ist es, dass die von Paris, Berlin ein wenig auch von Wien erzogenen und ermunterten ungarischen Intellektuels ein wenig übertrieben. Alle wir ungarischen Neuerer übertrieben die schöne Sünde und wir alle sind schuldig. Doch unsere Sünde war nicht nur schön, sie war auch segenvoll.
*
Man könnte die ganz unproportionierte seelische Gährung im heutigen Ungarn mit dem unersättlichen Kulturdurst seiner Jugend, der von Skepsis durchsetzten grossen Gläubigkeit geistige Elephantiasis benennen. Alles ist gegen uns: was irgend eine Institution heisst, wer immer eine Notabilität ist, jedes auf Traditionen ruhende Machtinteresse, jede amtliche Persönlichkeit, alles und alle nehmen eine andere Richtung als die verbitterten, kampffrohen Jungen des neuen Ungarn, seine Schriftsteller, Poeten, Künstler, Soziologen und seine sporadischen bürgerlichen Revolutionäre. Jene Probleme, die der glücklichere Westen längst für sich löste, und jene, mit denen man auch dort jetzt erst zu ringen beginnt ballen sich hier in einem mächtigen Tohuwabohu zusammen. Und hinter diesem theatralisch anmutenden, doch blutigen Kampfe sitzen in geruhsamer Sicherheit die glücklichen Professoren, deren Gehirn nicht einmal von gestern oder vorgestern, sondern fast schon prähistorisch ist.
Wäre man nicht mit seiner ganzen Seele, seiner Person so stark beteiligt - es wäre amüsant, diese Komödie von weitem, als fremder Spektator zu betrachten. Über den Wassern aber schwebt - um in der Sprache der Bibel zu reden - die nicht mehr patriarchalische, sondern asiatisch zu nennende Kulturscheu. Und man darf sich bei der verhängnisvollen politischen und sozialen Konstruktion Ungarns nicht darüber wundern, wenn sich seine Verteidigungstruppen aus so sehr verschiedenartigen Helden rekrutieren. Pseudonationale Wissenschaft, akademischer Starrsinn, Anekdotenliteratur, Csárdáspoesie, Feudalismus, Geldsackhochmut, Literatur- und Pressegeschäfte, Christen, Juden, Heiden - alle gehen sie auf das junge Ungarn los. Ihre Kerntruppen sind die unglücklichen kulturlosen, verdummten Millionen, ihre Kraft die Hunderttausende, von der Macht abhängigen Halbintelligenzen.
Im Komitat Bihar, dessen Hauptstadt Nagyvárad ist, leben viele tausende erwachsener Menschen, die den Wert der kursierenden Geldmünzen nicht kennen. Und dasselbe Land besitzt Roland Eötvöse, Julius Piklers und eine junge Garde, die selbst den Kulturresultaten der fortgeschrittensten Länder geringschätzig gegenübersteht.
*
All dies vermag der Verfasser dieser Zeilen ruhig und ein wenig reumütig niederzuschreiben; sein Name ist, ganz gegen seinen Wunsch, bei einigen Truppen des offensiven Lagers zur Kampfdevise geworden. Dieser grosse und so ungewollte Ruhm hat ihm weit mehr Hass als Anerkennung gezeitigt und dies allein versöhnt ihn und gibt ihm die Kraft der Unparteilichkeit. So vermag er festzustellen, dass dieses »Vielwollen«, diese mit der ursprünglichen Natur des Ungarn im Widerspruch stehende Revolution der Geister nicht normal ist. Sie ist auch dann geistige Elephantiasis, wenn sich hier Turgenjews Fall wiederholen sollte. Eitel, empfindlich und mit vom Opiate der Verzweiflung geschwächter Sehkraft sehen wir vor Bäumen den Wald nicht.
Wir haben keine eigene Wahrheit, sondern nur jene unserer Situation. Einer Situation, die die Bewohner des Landes an der mittleren Donau allen Prüfungen guter und schlechter Strömungen am härtesten aussetzt. Hier in Ungarn haben tausendjährige und noch heute schillernde, noch heute herrschende Sünden das Anbrechen westeuropäischen Kulturlebens vereitelt. Ein unverdient oft genannter Kämpfer des hoffnungslosen Kampfes gibt dies zu - indem er sich mit diesem Geständnis den neuen Herrenlaunen des starken Feindes ausliefert. Ich wollte, ich täuschte mich nur halb so sehr, als Turgenjew, der das nicht glauben wollte, was doch sein innerer Glaube war.
Paris, Ende März
Pester Loyd, 1909. április 11.
Endre Ady
Párizs, április 13.
[Saját levelezőnktől.] Voltak Európának és a mai civilizációnak cifra korszakai, hősiesek, ostobák, gyászosak és komikusak, de cifrább korszak még nem volt a mainál. A keresztes hadjáratoktól a francia forradalomig, Vald Pétertől Marxig, Páduai szent Antaltól Nietzschéig sokféle görcs állott már belénk. Volt düh-korszakunk, hit-korszakunk, álom-korszakunk, könny-korszakunk, de utálni még sohse utáltuk kifejezetten, hangosan magunkat. Most itt tartunk, az undornál. Párizsban, Budapesten, New Yorkban, Tabrizban, a mai civilizáció homo sapiense megutálta önmagát.
Nem tréfa ez, nem a megvénhedt, a sok kultúrától megzápult polgári társadalom csődje, mint sokan állítják. Nem is a Szokratészek vagy a hordóbölcsek, nem a Diogenészek arisztokratikus különcsége, de általános undor, mivel hát demokráciában élünk. Elérkezett a tömegekig a nagy magános Emberek embergyűlülete, s ha a tömeg nem is hallott még Nietzschéről, de Nietzschét követi. Nem véletlen dolog az, hanem olyan okvetlen, mint egy lángész megjelenése, hogy most Párizsban az emberek önmegvetősdit játszanak. Íme, az új humanizmus, a szociális lény kultusza, az ember-pártolás dicsekvő érmének - másik oldala. Párizs mindenféle népe odacsődül, ahol megcsúfolva látja a híres, büszke, telhetetlen embert, saját fajtáját.
*
A Clichy-bulváron az afrikai oázisok fekete vadembereit mutogatnák, degenerált, vagy még ezután civilizálódó embertestvéreinket. S az embereket nagyon helyes ösztönnel sokkal jobban érdekli ez a fekete község mint egyik lap körkérdése, hogy melyik a legjobb francia vers. A Jardin d'Acclimat[at]ion-ban kétszáz törpe embert mutogatnak, kikről impresszáriójuk azt állítja, hogy németek. Párizs persze már csak azért is elmegy, hogy nyolcvan centimétereseknek lássa a pomerániai óriások népét. Ám ez a liliputi ország, embereivel, azaz emberkéivel, produkcióival nem egészen német. Megállottam egy kis, öreg uracska előtt, aki alig volt nagyobb, mint egy szegfűszál, s elszóltam magam hangosan:
- Szegény kicsi ember, kicsi a feje, a szíve, mindene, s mégis milyen öreg.
- Bizony öreg - sóhajtotta vissza idegen kiejtéssel, papagáj-hangon, de magyarul az én öreg uracskám.
Magyar törpe, negyvenesztendős lesz. Nagyváradról való, s két törpe testvérével együtt itt van. Milyen furcsák, érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok: egy pici véletlen, s nem lennének gnómok. Vannak közöttük házastársak, de gyermekük nem lesz, magvuk szakad, mint a vén családok sarjának vagy a zseninek.
Az Olympiában pedig Monsieur et Madame X., két bölcs csimpánz, két szegény csoda-majom issza a pezsgőt. Automobiloznak, pezsgőznek, csinosan, ízlésesen eszik a halat, bicikliznek, és tele vannak ambícióval. Ha egy-egy mutatványuk nem kap elég tapsot, dühöngenek, akárcsak a Comédie- vagy Nemzeti Színház valamelyik örökös tagja. Mindenesetre enni szebben tudnak, mint sok demokrata kör bankettjén. Okosabbak, mint Consul I. és Consul II., híres csimpánz-elődjeik, ezek a majomsztárok.
*
És Párizs tapsol Afrika vadjainak, a törpéknek, a majmoknak, kik intelligensebbek sok bretagne-i halásznál s egy bihari pakulárnál. Tapsol, miként tapsolni szokott a csoda-gyermekeknek, a pipázó fókáknak, a gyilkost-felhajtó rendőrkutyáknak. A tömegek öntudatlanul eljutottak Nietzschéig, s gyönyörködnek az emberi fajzat megcsúfolásában. Aiszoposz La Fontaine Kipling, előttük és utánuk mindenki elbújhat e nagyszerű gyászosságában is nagyszerű szimptoma előtt. Ez a csömör, ez a szíves hajlandóság a vad-emberek, ember-torzok és emberkedő állatok iránt olyan sokat jelent, hogy le sem meri írni az ember. Egy Stirnerbe öntött Maeterlinck talán el merné mondani szépen és tudományosan egyszerre, mit jelent az, mikor a homo sapiens így mulat? Mit jelent az, mikor vadembereken szörnyszülöttökön, majmokon és reporter-kutyákon keresztül nézzük le magunkat?
Minden nagy, fájdalmas emberi gondolatnál Shakespeare égiháborús szótárából kell kérni szavakat. Nagyon szerencsétlen lehet a mai ember, ha már nem büszke arra, hogy - ember.
Pesti Napló 1909. április 18.
A. E.
Párizs, április 24.
[Saját levelezőnktől.] Persze, hogy Németország nagy és kis nacionalista lapjai látják már a rothadt Franciaország forradalmi elpusztulását. Látszólag nem is rossz próféták ezek a lapok s örvendező tudósítóik, akik mindazonáltal vígan élnek Párizsban. Bizony-bizony itt bajok vannak, s nem hiába mondta, ha mondta, a minap Clemenceau miniszterelnök:
- Szeretnék már megbukni, hogy megírhassam az emlékirataimat, melyeket nem tesz az ablakába a demokrácia.
Lehet, hogy csak ráfogták Clemenceau-ra ezt a semmiképpen sem előkelő, bár Clemenceau-hoz illő elszólást. Nem a demokrácia csinálta a bajt, ezt Clemenceau-nak illenék, illik legjobban tudnia. Egy okos francia publicista már hetven évvel ezelőtt megírta, hogy Franciaország sohase őszintén az, ami. Mikor egész Franciaország köztársasági, jön egy ügyes úr, s mindenható császárrá koronáztatja magát. És mikor országot adna Franciaország egy keménykezű monarcháért, mint III. Richárd egy lóért, kikiáltják a republikát.
Ez a hazugság, ez a kettős hazugság bosszulta meg magát Franciaországban minden új régime-nél. Ez a harmadik köztársaság annyira nem köztársaság, mint I. Napóleon konzulsága alatt nem volt az. Csoda-e, ha egyformán utálják a royalisták, napóleonisták és - forradalmi szocialisták? Császár vagy király helyett fejedelmévé az ostoba, gőgös és Franciaországban rest pénzt, a Pénzt koronázta a harmadik köztársaság!
Mindent a Pénz csinál: minisztereket, hivatalokat, értelmi vagy érzelmi mozgalmakat egyaránt. Köztársasági elnök lehet itt csupán az ember pénz nélkül, mert ti. a köztársasági elnök nem számít.
Azután a tömegek kedvére és megszédítésére van az ováció és a prehisztorikus radikalizmus. Mikor minden kötél szakad, minden nepotizmus kiderülőben, minden panama bűzleni kezd, jön a papüldözés. Hiszen rendben van, Rómával, az Egyházzal s a papokkal le kellett végre számolni, de ez csak nem üdve egy nemzet-társadalomnak? Mindenrendű alkalmazottjait Európában és Amerikában Franciaország fizeti a legrosszabbul. A lelki és közgazdasági kontrasztok itt beszélnek legélesebben, lármásabban, mint az Unióban, ahol nomád indiánok, gyülevész iparlovagok, trösztfejedelmek s nagy intellektuelek élnek együtt.
DE mégse lesz forradalom, még akkor se, ha Clemenceau maga hirdetné, hogy forradalom lesz. Minden megérett itt egy a XVI. Lajost lenyakazó forradalomnál is rettenetesebb forradalomra. De forradalom mégsem lesz mostanában, akárhogyan jósolgatják a német nacionalista lapok.
Franciország ugyan meglepte a XVIII-ik század végén önmagát és a világot egy nagy forradalommal. Ezt nem fogja azonban még egyszer megcsinálni, egyszerűen azért, mert a postakocsik helyett gyorsvonatok vannak ma, s még a dróttalan távírót is kitalálták. Holnap pedig már komoly kormányozható léghajók szelik a levegőt, s a nemzetek életösztöne erősebb, mint valaha.
Ha Németország nem szaporodna, nem feketedne, nem fegyverkezne, talán Franciaország megcsinálná az új, nagy forradalmat. De egyedül áll, kissé romlottan, megfogyottan és pénzére nagyon vigyázva a mai nemzetek között. Van már minisztere, ki a vagyontalanok részesedési jogát hirdeti a tőke és a munka együttes gyümölcséből, de az új Franciaországhoz hiányzik - egy más Európa. Egy más Európa, germán-szláv, barbár probléma, keleti kérdés, nemzetiségi vágyak nélkül! Egy más Európa, ahol már összegyűlt legalábbis annyi vagyon, mint Franciaországban. Egy más Európa, ahol a kultúra már olyan sok, hogy sokallva más kultúrát akarnak a helyébe.
Európa (most már Amerika, Ázsia, sőt Afrika is) kényszeríti Franciaországot, hogy ne lovagolja el magát.
Tehát egyelőre nem lesz itt forradalom, s nem születik meg a kommunista állam. Szaporítják a rendőrséget, gazdagítják a militarizmust, korrigálják a tengerészetet. Az azután más kérdés, hogy a köztársaság hosszú életű lesz-e, vagy jön helyébe egy - koronás köztársaság.
Európa nyugodt lehet: Franciaországban úr a Pénz, s ez az úr sokkal konzervatívabb, mint egy Habsburg-császár-király.
Pesti Napló 1908. április 28.
A. E.
(Ritoók Emma új regénye. Budapest, 1909. 2 kötet)
A nagy Véletlent nyugodtan lehetne A nagy Törvénynek is nevezni, de így megkapóbb, babonásabbul félelmes és sokkal asszonyosabb. Szabad-e Ritoók Emma könyve után a kegyetlen franciának azt a megállapítását idézni, hogy a regény a középszerűségek legjobb búvóhelye? Ezen már valami hat hét óta töröm a fejem, de se a fejem, se az ösztöneim nem akarnak belemenni Ritoók Emma ilyen lesajnálásába. Mióta az Új Idők megkoszorúzta Ritoók Emmának egy nagyon naiv, gyönge céltalan regényét, bizonyára sok mindent megbánt Ritoók Emma. Legelőször is megbánta, hogy elhagyta az ő orosz és skandináv írásmestereinek fagyasztó, de nagyszerű művészi komolyságát. Nem volt nehéz a penitencia, mert Ritoók Emma északi lelkű, komoly, nem alkuvó s nem egykönnyen ellágyuló ember. Megható az, hogy miként vigyáz önmagára, tollára, téma-nemző emlékeire, demonstrálandó igazaira, egész írására. Más ok, más ügy, más dolog, hogy ez a regény mégis csak asszonyos regény, ha olyan komoly ember írta is légyen, mint Ritoók Emma.
A nagy Véletlen egy nagyon-nagyon komoly és mégis érzékeny és finom entellektüelnek lelki útinaplója. Útinapló egyébként is, Berlin és Párizs nagy csodái kiáltoznak ki belőle, s annak a furcsa, talajtalan, szép és vegyes internacionális diákművész-apostol seregnek különös élete, mely Párizsba vagy újabban Berlinbe verődik össze. Ezekkel a különös emberekkel néhány társadalom önkéntes vagy muszáj száműzöttjével sokat lehetett együtt Ritoók Emma. Szereti őket, s ő azt hiszi, hogy meg is látta őket, bőrük alatt, egészen, veséjükig, nyugtalan vérük utolsó csöppjéig. Nem látta meg, de mindegy, s én - újra mondom - lelki utasítót, megfigyelésekből, szomorúságokból, lírából és bölcselkedésekből összehorgolt könyvet látok e könyvben.
Az a nagy Véletlen, melyet csakugyan meg lehetne tenni egy modern regény legfőbb hősének, mint a Végzetet a régi tragédiákban, nagyon is véletlen, ügyetlen és sápadt a Ritoók Emma regényében. Ezért írtam mindjárt legelől, hogy ez a nagy Véletlen csak véletlenül Véletlen, mert Ritoók Emma akarata ellenére törvénynek, Törvénynek látszik éppen e könyvből is.
Nem véletlenül születünk olyanoknak, amilyenek vagyunk, s nem véletlen, hogy sokan föllázadunk, s nem megyünk együtt az élet türelmes leélőivel. Nem véletlen, hogy azokat öleljük, akiket ölelünk, s csak a régibb romantika költői hitették el velünk, hogy sokszor szamárul elhaladunk a boldogságunk mellett, holott csak a kezünket kellene utána kinyújtani. A nagy Véletlen nevezhető A nagy Törvénynek is, hiszen a név, az elnevezés olyan semmi, mint az álom, azaz sokkal semmibb. De így, mint Ritoók Emma hiszi, nincs élet, nincs ritmus, nincs szabály, ti. szabály, melynek első pontja a szabálytalanság volna.
Sokat nem tudunk még, és sok mindent meg fognak tudni magyarázni, akik majd utánunk jönnek. De máris sejtjük, hogy minden tudatos, ami csak emberrel történik és történhetik, Ritoók Emmának meg kellett szeretnie az északi írókat, meg kellett nyernie az Új Idők regénypályadíját, s az se véletlen, hogy megírta A nagy Véletlent.
Frissek, őszi harmatosak, egy kicsit bánatosak, majdnem versek Ritoók Emma némely visszaemlékezései: ezek a könyv legnagyobb értékei. Egy képnek, egy szobornak, egy mélységes hangulatú estének, egy holdvilágos tavaszi éjnek a Monceau-park Maupassant-szobra előtt, egy olvasmánynak, egy talányos, érdekes, utunkba került emberlénynek az emlékéhez sokszor közelebb van a szívünk, mint a művészi alkotáshoz, melyet nemzünk vagy szülünk, vagy a hús-vér gyermekünkhöz.
De asszonyos könyv - mondom -, s erről kötelességem tehát még bizonyítani próbálóan szólani. Naiv, amit az orosz forradalmár ifjak, leányok életéről mond, naiv, helytelen, ha kedves is. Annyi saját egyéniségű ember, mint amennyi a Ritoók Emma könyvében összetalálkozik, egy Barnumnál is sok volna, egy olyan Barnumnál, aki kivételes pszichéket gyűjt. Legbecézettebb hősnője, egy művészlelkű, de a divattal is törődő, szabad, elegánsan lázadó, szép magyar nő - nincs. Ezt a fajtát nem szülhette meg ez a fajtákat variálni csak roppant kevéssé képes magyar társadalom. A művészetről, egyéni életről, társadalommegváltásról, feminizmusról adott ítéletek szintén naivak. És nagyon sokat akar ebben a mozaikos könyvben elintézni Ritoók Emma, ez is baj. Ám milyen fölségesen szomorúan állítja be azt a nem is új igazságot, hogy a csúnya és okos nő nemeken kívül áll. Oh, igen, a csúnya, okos, mély érzésű asszonynak hiába énekelt Petrarca, hiába csillog reá Milo Vénusza, s hiába a legszebb Apolló.
Valami még: irodalmi utánmenés az után az igazság után, hogy az asszonynak a gyermek a minden. Több mint a társadalom, szülők, konvenció, férfiú, több, mint az élet. S a gyermeket se a Véletlen nyújtja, s elképzelek csodálatos remekművet, mely az abszolút meddőségben egy emberág legmagasabb dicsőségét látja. Hiszen nem az a fő, hogy nekünk legyen gyermekünk, de hogy legyen gyermek, lehető átvevője a mi lelkeink örökségének.
Csipkét szőni asszonytudomány, s régi, drága csipkék szépségéből mit sem von le, hogy összevisszák és aránytalanok ábradarabjaikban. A Ritoók Emma könyve ilyen csipkekendő, egy szál se rossz csupán az ábrák, a darabok, a részek össze nem illők, aránytalanok. De íme a fő-fő érdem: ezt az úgynevezett regényt egy magyar művészlelkű entellektüel írja. Újabb típus, nekünk kedvesebb, mint A nagy Véletlen akármelyik nője. Ez után a könyv után okvetlenül egy még szebb, igazabb és művészibb Ritoók-könyvnek kell jönnie. És Ritoók Emma is, aki ma már komoly, nemes, elsőrendű ember lesz még emberibb is, egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából, s lesz, amit a nagy Törvény úgyis akar: példaadó, szabad, próféta, magyar asszonyember.
HSz 1909. április
a. e.
196. TÁRLATOK, HECCEK, DIVATOK
Párizs, április 25.
(Saját tudósítónktól.] Egy-egy Szalon micsoda várt, nagy, micsoda úri esemény volt még például III. Napóleon korában. Hjha, Sedannal és a császársággal együtt halt meg Franciaország polgárságának daliás korszaka. Akkor, régen, még a forradalmárok se voltak olyan hétköznapiak, érdektelenek, mint ma. Véres tollal olyan márkik írták a forradalmi újság-cikkeket, kik eltagadták hiteles rangjukat. A bombákat pedig egészen a Commune-ig legalábbis grófok dobták fehér kesztyűs markokkal.
Nem, ezeket nem egy "laudator temporis acti" írja, de egy kénytelen látója a valóságoknak. Minden gyönyörű dolog, ami Párizsból új Athént akar csinálni, csődöt mondott. Minden gyönyörű, emberi dolog, melyet a diadalmas polgári demokrácia alkotott Franciaországban, bomlik. Ami ifjúságnak indult, abból hamaros öregség lett, s ami forradalomnak, abból - új akadémia. A két nagy tavaszi Szalon közül ezúttal is a fiatal s valamikor forradalmi Société Nationale nyílott meg előbb.
Ezt már így csinálják: lehetőleg még be kell érni a független piktorok tavaszi kiállításával. Nos: hat év óta évről-évre biztosabban látom, hogy nemcsak a tegnapelőtti, de a tegnapi forradalom is megvénül és hasat ereszt. A Nationale már hat, sőt tíz évvel ezelőtt hozzáöregedett az Artistes Français-hoz és most megöregedtek a "függetlenek" is. Nagy baj az, mikor az ember divatba jön, szomorú verseket lehetne erről írni, hagyjuk. Végül, sajnos, mindenki divatba jön, s divatba jöttek az idénre a Salon des Indépendents vadjai is.
Pedig ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül államilag helyhez, helyiséghez juttatták őket, s egykor legátkozottabb vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még a dicsőségnek sincs maradandósága, melyet a világ nem akar elismerni.
A Grand Palais-ban, az avenue d'Antin oldalán van, mint rendesen, a Nationale. Semmi különös, államilag megrendelt alkotások, ügyes stréberek ügyes művei, régi arrivék biztos ön-ismétlései, s a bejáratnál, a földszinten, külön a hagyományos Rodin-szobor. Az öreg mester ezúttal egy női mellszobrot állított ki, nem nagy dolog, de érdekes. Az az érdekes benne, hogy ezért a kis mellszoborért, ha igaz az "on dit", százezer frankot fizettek. Ábrázolja pedig e kis mellszobor a leggazdagabb oroszországi kaviárkereskedőnek, Eliseieff úrnak a feleségét. Beszélik, hogy Rodin, midőn Madame Eliseieffet meglátogatta, azért kért százezer frankot, hogy a nő megijedjen. Az orosz sokmilliomos felesége nem ijedős természetű, s a szobrot meg kellett csinálni.
(Ez az Eliseieff különben, mikor Monte-Carlóban lent jártam, csinált egy úri, jó viccet. Banketten ünnepeltette magát a Hôtel de Paris dísz-ebédlőjében egy galamblövő délután után. S mikor az ünnepi tósztot mondták, hirtelen a nagy asztal közepéről egy virágcsokorból hitelesen eleven, fehér galamb röpült föl. A következő pillanatban valaki pisztollyal lőtt, s a galamb véresen lehullott az urak és a lelkes éljenek közé.)
Párizs megvénült, Párizs készül valamire s közben még művészileg se csinál semmit. Csak tárlatot, ostoba divatot, pletykát, heccet s mulatságot a milliomos tékozlók számára. Az elismert festők, szobrászok s mások legalábbis pápai grófok s az "el nem ismertek" legalábbis pápai grófok lesznek.
Pesti Napló 1909. május 1.
Ady Endre
(A Sardou hagyatéka - Csoda-gyermekek a színházban - A nő-írók ellen.)
Párizs, május 4.
[Saját tudósítónktól.] A Sardou-hagyatékot árulták, adogatták pár napig Georges Petit-nél, s ott volt a vásáron egész Párizs és környéke. Amerika és London értendő elsősorban a környék alatt, ők voltak ott sokan, londoniak és yankee-k. Nagy gyűjtő volt a néhai, zseniális dráma-gyáros, s bizonyisten még igazi műtárgyak is maradtak utána. Hiszen még amerikai milliárdossal is megtörténik, hogy véletlenül műkincseket szerez az ezrein. Mint ahogy viszont egy Szilágyi Dezső, ilyen hatalmas, szép valaki is csak értéktelenségeket szerzett megspórolt, drága pénzen. Műkincseket gyűjteni: ehhez külön lelki kiválóság, mondhatnók külön géniusz kell. A gyűjtő poétája legyen a műtárgy-gyűjtésnek, próféta, vátesz, mint egy igazi költő. Névtelen, szürke, kicsi uzsorások vannak itt Párizsban, kik félannyi pénzért, mint Sardou, tízszer többet és jobbat halmoztak össze. De a Sardou-vásár mégis nagy sikerű volt, mert jól reklámozták s mert hiú, pénzes emberek hozzáfizették az árakhoz a Sardou-név divatos becsértékét is. Majd vajon, ha a külvárosi színházakba szorulnak a Sardou-drámák, mi lesz a Sardou-műtárgyakkal? Nagy részük devalválódik, egy-két darab Sardou-t feledve is megnő értékben. És a Sardou-gyűjtemény szertehordott darabjai sem fogják megőrizni a Sardou nevét.
*
Párizsban, mint Budapesten, mint akárhol a világon, szaporodnak a csoda-gyermekek. Idegéletünk, a család bomlása, a technika hódítása, mind-mind közrejátszanak, hogy gyermekeink öregeknek szülessenek. Egy kicsit formáljuk át a Wilde-aforizmát: nemsokára már csak az aggok között találunk egy-két gyermeket. No és a színpad, ez a mindent fölfaló szörnyeteg, miként fogyasztja a mi kicsi, szomorú zseniinket. Párizsban most majdnem mindegyik színházban csoda-gyermekek csodájára csődül az egész világ. A Réjane-színházban a kis Monna Goudré játssza Walewszka asszony fiának a szerepét. Az Odéonban a kis Anna a primadonna s - ez érdekes - ő is fiú-szerepet játszik. Az Antoine-színházban hasonlóképpen a csöppnyi Ardnini az ünnepelt. Az Ambigu-ben három gyermek is játszik, a Renaissance-ban kettő, a Cluny-ben is van gyermekszínész s még máshol is. Vegyék át már a gyermekek egészen a mi szerepeinket, a felnőttek úgyis mintha unni kezdenék a modern élet-komédiát.
*
George Sand-t nagyon csúnya névvel illette Nietzsche, s azóta minden férfi-író Nietzschének érzi magát, ha asszony-kollégáiról van szó. Magyarországon ez friss, új közgazdasági probléma, a nő-írók dolga, Franciaországban majdnem százesztendős. Párizsban egy pompás, de gonoszul goromba kritika most megint fölújította a régi kérdést. Nagyon megsokasodtak az asszony-írók, többnyire ügyesek a nyomorultak, és élni, megélni különben is olyan nehéz. A francia írók jó része Weiningerrel tart: zsidó és asszony ne írjon, mert nincs joga hozzá. Azaz hogy a zsidó s az asszony úgyse lehet igazán nagy író - mondják ők. Ők sem azok, de náluk megvan legalább a lehetőség - ezt azonban már nem mondják ki. Hát se Franciaországban, se Magyarországon, se sehol nem lehet már megszorítani az irodalmi némbert. Zsenik - igaz - nemigen találtatnak köztük, de van-e momentán szükség akármilyen zsenire? A zseni egy anakron szükség, baleset a saját kora és önmaga számára, futóbolondja a jelennek. Az asszony-nép nagy erejét, félelmetes erejét bizonyítja, hogy a jelennek dolgozik, tud dolgozni - irodalomban is. Néha kissé tisztességtelen versenyt csinál az asszony-kolléga, de éppen csak az irodalomban legyen kötelező a tisztességes verseny?
Pesti Napló 1909. május 5.
Ady Endre
198. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
Párizs, május 7.
I.
III. Napóleon és a magyarok
[Saját tudósítónktól.] Íme: III. Napóleon egykori hadügyminisztere csak most, negyven év múlva árulja el emlékirataiban, hogy Eugénia császárné okozta a francia-porosz háborút. Párizsban összeállott egy sereg ember, hogy közösen, mint akkori szemtanúk, írják meg a császárság végét s Párizs ostromát. Ez a fatális ember, ez a szerencsétlen néhai kis Napóleon (ez a fattyú - mondaná Rochefort) megint sokat beszéltet magáról. Gambetta leveleit most adták ki, s az egészen ifjú Gambetta édesapjának azt írja Napóleonról, hogy még franciául se tud. "Hottentott, magyar és porosz, vegyes zavarral beszél egy olyan francia nyelvet, melyet senki se ért meg." Íme, milyen módon jut bele a magyar név a világhistóriába, amikor belejut. Igaz, hogy a tanultabb franciák valami affélét is hallottak, hogy bizonyos gróf Andrássy Gyulán múlott, hogy Ausztria-Magyarország hátba nem támadta a Rajnát átlépő porosz hadsereget. De akik azt hallották, azok se mind tudják, hogy ez az Andrássy magyar volt, s ha tudnák, se publikálnák. Azonban azt legalább egymillió francia tudja, hogy III. Napóleon magyar bajuszpödrőt használt. Hogy vitézebb, marconább arca legyen, ezért használta, s hogy ez nekünk, magyaroknak, szomorú szimbólum, erre aligha gondolt.
II.
Edward király mulat
A Rue de la Paix-n sétál egy jóképű, persze-persze, hogy nagyon elegáns öreg úr. Anglia királya, India császárja stb. stb. s az a régi walesi herceg, aki sok csintalanságot művelt valamikor Párizsban. Igaz, hogy előtte néhány detektív jár s utána legalább ugyanannyi, de harminc lépésre. És mégis úgy van, hogy a földkerekség legnagyobb birodalmának fejedelme jár-kel, mint akárki, te vagy én. Ez mégiscsak Párizs, s ezt mégse lehetne még egy metropolisban, New Yorkban sem megcsinálni. Hiszen ha akarja, azt se muszáj tudni, hogy őt detektívek őrzik mégis, sőt olykor valószínűleg azt hiszi, hogy megszökött őrei elől. Melyik város ma a világon, ahol ezt megtehetné Edward király, vagy akár Leopold, ki szintén császár Kongó révén s a belgák királya? Hogy irigyelheti őket Vilmos császár, sőt talán még más is ebben a fejedelmeket agyontisztelő Európában. Jó ez a köztársasági Franciaország, ez a babiloni Párizs azok számára, akiknek otthon a köztársaság halált jelentene.
III.
Vilmos császár nagy őse
Voltaire-nak azt írta volna Frigyes, a Nagy, hogy az embercsordával nem szabad nobilisabban bánni, mint a csordás bánik a barmaival. Érdekes, mert Nietzsche ősét a trónon találjuk meg, s érdekes, hogy Nagy Frigyes mondása éppen ma a legdivatosabb. Egy republikánus francia miniszter, aki ráadásul szocialista, sőt anarchista múltú, megfejelte a Nagy Frigyes mondását, mondván:
- Éppen elég volt a népből, az úgynevezett demokráciából, mert végül rá fogunk licitálni a népre.
Az "odi profauum vulgus" éppen most, a demokrácia állítólagos korszakában a legdivatosabb. A tömegeket utálják azok, akiket a tömegek hite emelt magasra. Nagy Frigyes még ártatlan volt, mert ő Isten kegyelméből volt, s a tömegek akkor nem számítottak. A mai hatalmasok azonban méltók azokhoz, akik maguk felé emelték őket.
IV.
Mahomed szultán s a párizsi nők
Nem tréfa: Franciaország külügyminiszteri hivatalába nap-nap után illatos levelek jönnek. Francia nők kérik kormányuk protekcióját, hogy juttassa őket az új padisah háremjébe. Ez a nem tréfás, de komoly jelenség többet éreztet esetleg, mint a londoni börze. Ha a nők úgy vágynak Mahomed szultán mellé, akkor a szolonikii hadtest jól operált. A nők szimatja minden szimatnál jobb... azaz, más baj is lehet itt, Párizs és Franciaország nem tudja ellátni azokat a nőket, akiknek az az igényük, hogy elláttassanak. Tehát - esetleg - nemcsak a szultánnak nem bizonyos a sorsa, de a francia nőké sem.
Pesti Napló 1909. május 12.
Ady Endre
Párizs, május 9.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban, anno 1909, Mária hónapjának nyolcadik napján, délután négy órakor egy boldogtalan ember átkozza a sorsot és a civilizációt. Mellékes, hogy kicsoda, de sokkal szerencsésebb nála akármelyik francia, aki hajlandósága szerint a republikát, a szocializmust, avagy Clemenceau-t szidhatja. Mondjuk, az ember beteg, de végre mégis írni tud valamit, mert az írás volna a mestersége, s az írását szeretné elküldeni Budapestre, hogy koronákat kapjon érte. De holnap talán vagy egy óra múlva már csak léghajóra vagy postagalambra bízhatná a levelét: se posta, se villamos drót, se vasút. Egy táviratot akarnék küldeni haza, Magyarországra, mentsenek ki, szabadítsanak meg Párizstól, mennem kell, menni akarok. De a sürgönyt nem lehet föladni, s talán, ha már mehetnék is, indulhatnék, holnap nincs vonat és gyalogosan messze van Budapest.
Nem tudunk semmit, még béke is lehet, de ez órában, itt Párizsban, forradalmi a levegő, s kiürültek az utcákra a kaszárnyák. Azok, akik készülődnek a sztrájkra, apró cédulákat kapnak, melyek íme nem nagyon megnyugtatók: "egyelőre nem kell bántani a katonákat". Hjha, ez Párizs, a forradalmak nagy, örök battériája, ahol még megnyugtatni is csak akként tudják az embert, hogy egyelőre becses fejét még cipelheti a teste tetején. Új és új, rendkívüli kiadásokat adnak ki a bulvár-lapok, nehogy még a legbátrabbakban is maradhasson egy kis bátorság. Egyik lap ma azt újságolta, hogy Vilmos császár alig várja a posta, vonat, telegráf és telefon sztrájkját. Mihelyest a sztrájk kitör, Franciaország megvakult és megsiketült, trarara-bumm, bevonul a német hadsereg.
*
Rendőrök, katonák a postahivatalok és pályaudvarok körül, tárgyalások, sötét tervek és világos üzengetések. Ahol a forradalom nem olyan otthonos, mint itt, ott az ember, a polgár, megbízhatna a mindenható hatalomban. De itt Párizsban barikádokat épít a játszó gyermek s a hatalom mindig el van készülve, hogy fölfordítják már csak azért, mert - hatalom. Párizs és Franciaország Württembergtől vagy Poroszországtól éppen e kicsi különbséggel különbözött időtlen idők óta. A sváb ember a kapott ütés után kezd gondolkozni, hogy visszaüssön-e, a francia pedig mikor a gondolkozáshoz ért, régen - ütött. Határozottan idegbajos fajta, valószínűleg pusztuló fajta, de ki az ördög filozofál, mikor a nyaka körül pajzánkodik a kés. Hiszen megállapíthatnók, hogy valóban az állami alkalmazottaknál Franciaországban nincs osztály, mely a tőke-demokrácia nyomása alatt embertelenebbül szenvedne. Úgy fizetik őket, mint a Fáraók a gúlaépítőket, s közben elvárják, hogy ők legyenek a puritánság, hazafiasság és családi lelkiismeretesség őrei. Még Millerand is elvárná, hogy a francia hivatalnok adjon példát a nemes koplalásból s közben életet öt-tíz gyermeknek, hogy Franciaország ismét fölnépesedjék. Persze, hogy egy nem feudális országban, ahol "úri" tradíciók már nincsenek, s a kopott urat nem emelik hivatalnyeregbe, a hivatalnokok a munkások mellé állanak.
*
Sőt, Franciaországban éppen az elégedetlen polgári elemek viszik be a szocialista szindikátusokba a fölforgatás nem számoló taktikáját. Mióta, egy szerencsés elnevezés szerint a republikánizmus - foglalkozás lett, az igazi republikánusok kezdenek kijózanodni "Marianne"-ból, a köztársaságból. A francia szindikalista munkás nem bánná, ha egy Napóleon, vagy egy XIX. Lajos jönne. Azaz, neki teljesen mindegy volna, sőt esetleg remélhetné, hogy egy monarchia muszájból először is az ő legnagyobb ellenségével, a plutokráciával számolna le. Olyan szélsőséges, messzehaladt, de történelmi szerepű tömeg-érzések ezek, melyekről otthon, Magyarországon még sejtelme is csak kevés embernek van. Mindegy, mi, akaratlanul, már-már filozofálunk, holott holnap nem lesz levelünk, esetleg világításunk, borbélyunk, kiflink sem. Avagy még holnap lesz, de egy bizonyos: rettenetes rendszerváltozás készül itt, nagyobb dolog, mint egy fél-általános sztrájk. És negyven püspök füstöl ugyanez időben szentelt tömjénnel Jeanne d'Arc ünnepén Orléans-ban. Most jöttek vissza Rómából, s tele vannak bizodalommal, s bizony talán megáldanák az anarchistákat, ha ezek kérnék az áldást. Ma, mikor nem tudjuk, hogy holnap nem lesz-e egy zsibbadt testrésze a világnak Franciaország, az Egyház és a reakció elevenebb, mint valaha. Csakhogy, csakhogy még ebből se lehetne jósolni, mert Franciaországban komolyan két vége van a botnak. Egyelőre átkozzuk, amit kiki átkozni szeret, én pedig postára teszem e levelet, s nem tudom harmadnapra, mint rendesen, vagy csak harmadhétre kapják meg Budapesten.
Pesti Napló 1909. május 16.
Ady Endre
200. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
I.
Jeanne d'Arc lobogója alatt
[Saját levelezőnktől.] Orléans immár boldog szűzének kék-fehér lobogója alá húzódott e napokban Párizs, mialatt utcáin süvöltött május hideg szele. Fagyos május forradalmi sztrájkokkal, bóra és sirocco egyszerre, ezek a napok kritikus napok voltak, s még kritikusabb utódokat ígérnek. Egy bizonyos: ez a hirtelen, összebeszélés nélkül született Jeanne d'Arc-ünnep Párizs polgárságának üzenete volt. Mert a trikolór és kék-fehér lobogók mellett más, ravasz színű zászlók, szövetek, díszítések is voltak imitt-amott. És Jeanne d'Arc-kal egyszerre ünnepelte a royalista tábor orléans-i Fülöpöt is, akit már Jules Lemaitre is imád. Párizs a Jeanne d'Arc-ünneppel azt üzente a harmadik köztársaságnak, hogy tessék vigyázni egy kicsit. Párizs polgársága megelégelte - elhisszük neki - a sztrájkokat s a szindikalisták tréfás játékát a forradalomra töltött fegyverrel. "Tisztelt köztársaság - üzente Párizs -, vagy megvédsz bennünket nyugalmunkban, vagy pedig - éljen a király". Jeanne d'Arc lobogója s Párizs Jeanne d'Arc-ünnepe tehát forradalom a forradalom ellen. Sok esztendő óta nem voltak olyan bízók, olyan buzgók a francia király-pártiak, mint most, s furcsa meglepetést tartogathat esetleg a világ számára ez a most már végleg hisztériás Franciaország.
II.
Párizs és húszezer néhai ló
Nyolc esztendő alatt húszezerrel fogyatkozott meg Párizs nem kis múltú, szerepű és érdemű ló-lakosságának a száma. Az automobil vette üldözőbe persze őket, s szegény lovak - részben honfitársaink, mert Párizsban sok a magyar ló - rohantak a lómészárszékre. Sokan már látják, siratják földi életünk e régi, hűséges társának, a lónak biztosra vett kivégzését. Mások viszont azt hiszik, hogyha a gőzmozdonyt kibírta, ki fogja bírni az automobilt is a ló. Elveszti néhány szerepkörét, s keres és kap újabbakat. Komoly veszedelme csak egy van a lónak: az emberi gyomor, mely olyan sok mindent képes bevenni a mi szép civilizációnkban. Mindenesetre érdekes, hogy humánus századunkban még a ló is kaphat elégiákat, s nekem pompás dolgot juttat eszembe. Nem az enyém, egy elmés francia krónikásé, ki az állatvédőket akarta kicsúfolni. Beszélgetést folytatott ez az úr egy konflis-lóval, s elmondta neki, hogy milyen nemes a mai ember, s mennyi szeretettel van a ló iránt is. Mikor búcsúztak, a krónikázó túri ember így búcsúzkodott el a lótól:
- Köszönöm a bizalmát, érdekes közléseit, Isten önnel, Monsieur.
- Látja - szólt utána mélabúsan a ló -, ilyen az önök alapossága és jóindulata. Itt beszélgetett velem egy óra hosszat s még azt se tudja, hogy nem Monsieur, hanem - Madame vagyok.
III.
Franciaország főúri diplomatái
Franciaország köztársaság, de még önmaga is csak gyakori megbánásokkal az, s ha valaki gróf és pénze is van, Franciaországban sem kell azt szégyellnie. Valami babonás hagyományból s kitűnőnek képzelt taktikából a hivatalos Franciaországból azonban csak a külügyminisztérium maradt barátságos a volt-nincs főúri rendhez. Monarchikus hatalmaknál előszeretettel helyezett el hercegeket, márkikat grófokat, vikomtokat a köztársaság. És most hirtelen derűs égből lecsapott a villám a harmadik köztársaság mágnás-diplomatáira. A külügyminisztérium rájött arra, hogy a nagy című diplomatái közül csak kevesen viselik joggal a címet. Ez furcsa, mert Franciaországban bírósági döntés szerint az se követ el bűnt, aki magát Franciaország királyának címezi. S mégis most a külügyminisztériumban levéltári tudósok sorra vették a francia diplomatákat, s úgy hírlik, hogy negyven és egynéhány nagy című francia diplomatából aligha tíznek lesz joga a régi címet viselni. Sokan csúfolják a köztársaságot, hogy ilyenformán kvázi értékkel ruházza föl az értéktelen címeket. A külügyminisztériumban válaszolhatnák, ha akarnák, joggal: hogy ez így helyes. Míg grófok vannak másutt a világon, miért legyenek éppen a franciák - a talmik?
Pesti Napló 1909. május 23.
Ady Endre
Párizs, május 23.
[Saját tudósítónktól.] Franciaország új skandalumáról, a francia Latkóczy-ügyről, a Marix-afférról nem akarok felesleges reportot írni. A Marix-féle szenzációk befutják huszonnégy óra alatt a világot, s a legtisztább, legnaivabb emberek is lehajtják a fejüket. Bűnben fogantatott, bűntől fogantatott a mi egész mai kultúránk, mikor Párizzsal már Tokió is versenyez. Japán kijáró politikusai, a kínai mandarinok, a porosz kamarilla-szolgák, a francia panamisták, a magyar iparlovagok, a török baksishősök csak nüánszokkal különböznek. Valamiképpen ugyanaz a species: az olasz kamorra-ember, az Unió tröszt-politikusa, a tolvaj dán miniszter s az orosz potentát, aki majdnem mindig lop. Vagy hamisak az erkölcseink, vagy pedig úgy áll a dolog, hogy tolvaj és csaló társadalmunk oszlopainak nagy hányada.
De nem ez a kétségbeesett, banális töprengés a célja ennek a levélnek, de egy sokkal nagyobb dolog. Néhány tisztességes, bölcs ember külön megbeszélés nélkül egyszerre olyan problémát ad fel a világnak, mely minden országok Polónyiait okvetlenül szíven találja. Arról van szó, ami talán éppen otthon, Magyarországon találja magával szemben a hazug lovagiasság és tisztesség egész arzenálját. Arról van szó, hogy az általános piszokból csak a teljes fórum-élet ránthatná ki a mai civilizációt. A tanácsadó bölcsek így formulázzák meg az ő tanácsukat: csináljunk modern Athént a mai fórumból.
Sokakra szörnyűséges valamit jelent ez, mert ennek az az értelme, hogy minden ember egész életéhez joga legyen a nyilvánosságnak. Tehát szabad legyen kutatni minden szereplő ember életében - családon kívül és családon belül. Mivel pedig a modern athéni fórum: a hírlap, tehát a hírlapnak adassék meg minden jog az emberi egzisztenciák megvilágítására. Magam is bevallom, hogy ennél forradalmibb gondolatot, azaz ötletet - és az ötlet mindig veszélyesebb a gondolatnál - nem termett a két utolsó század. Hogy ti. szabad legyen megírni, hogy X. Y. miniszter miből költhet ötször annyit, mint amennyi a jövedelme. Szabad legyen megírni, ha a szoknya, a pénz, az alkov, vagy az intimus iroda direkciót szabnak olyan ügy számára, mely milliók érdekébe vág. S ha Amerikában a lapok megírják, hogy melyik milliomos hölgy kivel szokott flörtölni, nálunk is legyen világosság. De több világosság, mint Amerikában, teljes világosság, tudjunk egymásról mindent, mindent.
Utópia ez, de mégis szép utópia s a legszociálisabb gondolat, mióta az emberi társadalom él. Aki ember és emberi társadalomban akar maradni, annak ne legyen titkolni valója. Hiszen a modern ember-társadalom minden tagja száz és százmillió társa bőrére cselekszik, mikor akármit is csinál. Egy ravasz, jogtalan, titkos üzlet, egy házasságtörés, egy nyavalyásan nemzett gyermek és ezer más - valamennyiünk dolga, kik élünk és társadalomban élünk.
Nyilvánvaló, hogy az egyéniség, az ember-egyén joga ellen lázadóbb és lázítóbb gondolat még nem született. Plátó se gondolt ennyit, és Plátó óta senki se gondolt, eszelt ki még ennyi tirannikus hatalmat - a társadalom számára. Pedig ha végiggondoljuk a társadalom mivoltát, ez a legtermészetesebb konzekvencia lesz azonnal. Ha a társadalom a fontos s nem az egyén, akkor az egyén adja át egész valóját a társadalom napsütésének.
No, nem kell megijedni: ez afféle eltévedt ötlet csak, mely belehullott a jövendőből a jelenbe. A mai beteg, titkosan szennyes ember ne rémüljön meg: ez csak a jövendő muzsikája. De majdnem bizonyos, hogy ez az utópia pár század múlva valóság lesz, mert muszáj gondolat. Addig azonban még nyugodtan követelhetjük az egyéni és családi élet százszor szent szentségét.
Pesti Napló 1909. május 26.
Ady Endre
202. AZ AUTOMOBILOK ORSZÁGÚTJÁN
Párizs, május végén
[Saját tudósítónktól.] Fontainebleau-hoz közel, a párizs-marseille-i nagy országút mellett, erdős, pompás helyen, kis hotelben éltem néhány napot. Itt vadásztak legszívesebben valamikor Franciaország királyai, s egy-egy diadalmas vadászat emlékeit ma is őrzik még itt-ott oszlopok, tornyok. S most éjjel-nappal rettenetes üvöltés rohan át meg át az erdős tájon, mintha babonás álmok elátkozott lelkei ordítanának. Nem, ez az automobilok divatos jeladása, s a régi pompás nemzeti főút Párizs és Marseille között ma az automobilok legellepettebb útja talán egész Európában. Marseille-ből folytatódik a híres napóleoni Corniche-úttal, s Párizstól északra is felszalad. Olyan kontinentális automobil-út ez, mint a keleti expressz-vonat sínpárja a nagy és gyors gőzösök számára. Belefutnak nagy országutak Belgiumban, Németország felől, Svájcból, Spanyolország felől s Olaszországban. Olyan ember számára, aki nem mai csirke, keletről való, s huszonegy éves korában ült először félve-álmélkodva gépkocsin, mesés szenzáció ezt az őrült, vágtató versenyt nézni. Az én kis hotelem jó automobillal egy iramodásnyira volt csak Párizstól, s mégis olyik napon harminc-negyven automobil pihent az udvarán. Naponként száz és száz kocsi repült el előttünk üvöltve, tülkölve, sípolva vagy trombitálva Párizs felé vagy Párizs felől. Egy angol társaság, avagy amerikai vacsorázott az asztalom mellett egy este: Brüsszelből rándultak ki - Dalmáciába.
Nekünk még Magyarországon kevés a jó útunk, a pénzünk, az automobilunk, s aligha sok embernek van fogalma arról, hogy az automobil másutt - hol tart már. Ezen a nagy úton úgyszólván alig jár más alkalmatosság, mint gépkocsi, s most burkolják éppen újra ezt az utat az automobilok számára valami újféle aszfaltburkolattal. De nekünk még kevésbé van arról fogalmunk, mi mindent változtatott meg már eddig is Európa nyugatán a gépkocsi. Egészen új rendszert kell adni a nyaraló- és üdülő-helyeknek, az országutak mentén feltámadnak a postakocsik korából a vendégfogadók. Persze, ezek ma már luxushotelek, nagy, kényelmes automobil-színekkel s fényes ebédlő-termekkel. Érzi a vonat, az üzlet, a színház, még a könyv is érzi az automobilt, a gyorsaságot, mely elsöpri, elvonja tőle az embert. Másképpen folyik a vadászat, az őszi kastély-élet, a nyaralás, más szabású ruhákat viselnek az emberek. Régi foglalkozási módok pusztulnak, s újak születnek, új igények, új intézmények, új szokások, ahol az automobilok egyre sűrűbben vágtatnak. A gazdag ember ezután az előkelő premier, vagy vernisszázs elől egy kis nyolcszáz kilométeres sétakocsikázással tér ki. Könyvolvasásra persze, hogy még kevesebb lesz az ideje, de viszont olyanféle új szokásokkal, mint a többiek között a sátorozás, sok, szép kárpótlást nyer a mai, boldog, gazdag ember. Nekiindul összehajtható sátraival hatalmas automobilján, s ott ver tanyát, ahol szép, s ahol kedve telik. Akár napokig elélhet egy óriási erdő közepén, szakácsot vihet, főzethet, mulathat, s ilyen közel a természethez - az automobil vitte.
S ahol IV. Henrik nagy vadász-hajszái s víg vadász-torai folytak, Brunoy és Fontainebleau környékén pusztul a vad. Még húsz évvel ezelőtt is Párizshoz közel ez volt, ez a vidék a Nimródok Kánaánja. S egy pocakos párizsi polgár a francia királyok restaurált vadász-leshelyein királyi gőggel elábrándozhatott. Talán elpusztították a vadakat, talán az erdők állatjai megutálták sorsukat, hogy ők a királyi vadak bugris puskások számára éljenek. De ha penzióban tartanák is őket, ha lennének, most már úgy se maradnának - az automobil miatt. Még a madarak veszik legkönnyebben a sorsukat, s én olyan ékesszavú kakukokat is hallgathattam Brunoy-ban, mint egy szép kakuk-óra. Őz, nyúl, róka s másfajta négylábú nem bírja ki az ördögszekér zaját és bűzét, a madarak egyelőre nyugodtak - az első igazi légi automobilig. S egy-egy bagolymadár éjszakánként fájdalmasan csóválhatja a fejét, ha látja a rohanó, vakító lámpájú kocsikat. Be szomorú sorsú lények lehetnek - gondolja -, akiknek így muszáj éjjel-nappal rohanniuk, kuvik, kuvik.
Pesti Napló 1909. május 30.
Ady Endre
203. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
Párizs, május 30.
I.
A halottak kényeskednek
[Saját tudósítónktól] Mikor Zola hamvait mégiscsak elhelyezték a "hálás haza" Panthéonába, elkezdett forogni a sírjában először is Lannes maréchal. Ugyanaz a Montebello herceg, aki halálos sebet kapott az esslingi csatában, s akinek családja ma nagy família. A Montebellók tiltakoztak, hogy az ő nagy ősük egy Zolával porladjon egy fedél alatt, és egy ugyanazon Panthéonban. Persze, azt válaszolták nagyon helyesen a Montebellóknak, hogy Lannes tábornok Franciaországé és a forradalomé. A forradalomnak és Napóleonnak köszönheti az illusztris Montebello-család, hogy takács-sorból kiemelkedhetett egy ősük. Ne tessék tehát nekik kényeskedni halott ősük helyett, akinek mindent köszönhetnek, s aki helyett senkinek sincs joga kényeskedni. Most Victor Hugo tisztelői kérik, hogy a francia költő-Jupitert elvihessék Zola mellől - egy igazi temetőbe. Mert Hugo is arisztokrata volt, nemcsak költő-király, de Franciaország pairje, ki Zola, sőt Rousseau mellett sem pihenhet. Így kényeskednek a halottak, azaz a halottak nevében az élők, s valószínűleg lesz egy kis sikerük. Híre jár, hogy Lannes maréchal, Hugo és Rousseau hamvait a kriptából előkelőbb helyre, a kupola alá helyezik. Tehát lesznek első osztályú halhatatlanok és második osztályúak a "hálás haza" jóvoltából. S ha öt év múlva Zola tisztelői kérik az első osztályú helyet, mi lesz akkor, pláne, ha meg is kapják?
II.
Specialistának kell lenni
Régi, modern igazságnak is régi igazság, hogy a társadalom, amint egyre jobban komplikálódik, egyre jobban a specialistáké a siker. Párizsban mostanában sok mulatságos példát hoznak föl erre, többek között egy híres festőét is, aki juhokat festett. Ez a festő gondolt egyszer merészet és nagyot, s megcsinálta legszebb állat-portréját, de a modell ezúttal disznó volt. S ő, akinek a juhképeit ezrekkel fizették, elkapkodták, e pillanattól fogva tehetségtelen, elaggott senki volt. Nem szabad gazdag életműködést merészelni, mert az emberek nem tűrik el, hogy valaki sokfélét tudjon. Anatole France hiába írná a legjobb drámákat, nem hinnék el neki, hogy ez az ő zsenijének természetes virágzása. Mindennek megvannak a maga specialistái, s a specialisták elvárják, hogy mások másban legyenek specialisták. Hiszen annyi a választék: valaki azt választja hivatásul, hogy a péksütemények mai formája ellen küzd. Egy kis életre megél vele, akárcsak, ha valaki halotthamvasztást kíván, Dalmácia visszacsatolását követeli vagy a zálogházi közvetítők ellen küzd. Csak a modern társadalom komplikált, az élet nem az, s az élet csupán a - specialistákat pártfogolja.
III.
Irigy népség a poéta-népség
Egy párizsi lap (háromezernél több válasz érkezett egy olyan kérdésre, mely másutt három embert sem érdekel) megkérdezte az olvasóit, melyik a legszebb francia vers-sor. Először is bebizonyult, hogy szinte fokozhatatlanul gazdag a francia poézis, másodszor, hogy csakugyan irigy népség a poéta-népség. Franciaország majdnem mindegyik poétája sietett válaszolni s egyetlenegy se akadt, aki élő poéta verssorát mondta volna legszebbnek. Ilyen bátrak csak a nem-poéta válaszolók voltak, a poétáknak szerénységük tiltotta, hogy élőkre szavazzanak. Tehát, Ronsard, Villon, Lamartine, Hugo, Baudelaire, Verlaine, Samain, Leconte de Lisle, mindenki, csak az nem, aki él. S talán igazuk van az irigy poétáknak, s annak leginkább, aki Ronsard e versére szavazott: meurs, galant, c'est assez bu. Halj meg, ha eleget ittál, akárki is légy, s akármiből ittad tele magad. Főképpen pedig halj meg, poéta, ha mások bántásából, irigységéből és a szenvedésből elegendő poharat hajtottál föl.
IV.
Nagy író a vidéken
Megtörtént: Anatole France fölolvasó-körútra indult nem Franciaországba, de Dél-Amerikába. Argentínában tart fölolvasásokat most Rabelais-ról, akit ő különösen imád, s talán irigyel is. És mikor hajója kikötött, sok ezer ember várta, a polgármester üdvözölte, zenekar játszott, fáklyák lobogtak. Így fogadták, fogadhatták Victor Hugót valamikor Amiens-ben vagy Lisznyay Kálmánt Jászfényszarun. A világ tágul, s a nagyok az úgynevezett nagy emberek, egyre messzebbről lesznek olyan nagyok, amilyenek. Szerencsére nemcsak Nagyvárad lelkesedik az irodalomért, de tengereken túl, messze-messze új, naiv bárányai születnek az intellektuális kultúrának. Milyen szép lesz, ha száz év múlva a nagy magyar költőket, az új Endrődiket, Szabolcskákat a szamojédok és vogulok, rokonaink, akik már akkor olvasni fognak tudni, fáklyásmenettel várják, fogadják.
Pesti Napló 1909. június 1.
Ady Endre