35. SHAW BERNÁT: "THE DOCTOR'S DILEMMA"
A Magyar Színház bemutatója
Lunatikus hajlandóságú elméknek komolyan azt tanácsolom, hogy Bernard Shaw úrról mondjanak le, netán fájó szívvel is. Mert Bernard Shaw úr a jettatura embere, boszorkányféle ember, s többet vesz el, mint ad. Mikor én először találkoztam vele, megesküdtem volna, hogy az idők új teljességéhez érkeztünk el. Íme, itt van Bernard Shaw: az új ember, évezredek óta az első új művész, az új művésztípus ősapja. S most, hogy az Orvosokat láttam és hallottam, megint hogy baj nem történt velem: túlságosan fölindultam.
Első gyanúja és babonája az az embernek, hogy, lám, a hitetlenségnek is van zsoltárja és zsoltárírója. Eddig nagy kényelmesen azt szoktuk meg, hogy a művésznek a hit: a hiánya és a művészete. Nincs baj, ma már biztos vagyok, hogy Bernard Shaw úr nem hitetlen, nem csoda, sőt nem is nagy művész. Ha latin fajúnak születik, nem is csinálhatott volna ilyen nagy lármát: könnyű az angolnak borzasztani.
A Bernard Shaw problémájának egyetlen megfejtése, hogy Shaw nem kontinentális ember. Szép, nyugtalan ír-angol, azon országból való, ahol a Galilei-tételt is még ötszáz évig megbotránkoztatva harsoghatja el egy kötekedő, szellemes ember. De belsőjében Shaw olyan gyermekes, romantikus, közönséges, mint a legdivatosabb angol regényírónő.
Hogy Shaw úr ezt feltűnően titkolja, s hogy az ellenkezőjét írja le mindennek, amiben titkosan hisz: ez a Shaw-művészet.
De nagyon más dolog most már Bernard Shaw-nak a színpadi produkciója, melyben mindenki benne van, aki eleddig a színpadra újat hozott. És valamivel több is, ami azt jelenti, hogy Bernard Shaw valóban igéző szemű, ráolvasó ember, akit Angliában is megégettek volna száz esztendő előtt. Sőt ma is megégetnék, mert ahogyan titkos önmagát csúfolja, az egyszerűen máglyát érdemlő cselekedet minden kicsúfolt polgár és angol előtt. És annyi az angol, és annyi a polgár manapság, és annyi ember gurul dühbe, ha az ő rejtett vélekedéseit valaki piacra viszi.
Shaw szereti a színpadot, szereti a melodrámát, melyet csak alakoskodva gúnyolt ki Az ördög cimborájában. (Az orvosokat se játszották jól a Magyar Színházban, de milyen nagy a haladás Az ördög cimborájának vígszínházi agyonhamisítása óta. Ha már kell, pedig kell, Shaw-t játszani, Shaw ellenére egy új játékstílust kellene csinálni, mely Shaw-t magát is megdöbbentené. Az ő páratlan és csodálatosan mégis gyáva szimbólumait úgy kellene ordíttatni a színpadon, miként ő benne, Shaw-ban ordítanak.)
Igen, Shaw a szkepszis szimbólumaival dolgozik, egyenesen színpadra, sőt sikerért, de jézusi pózokkal. Jézusi pózokkal, sőt talán érzésekkel is, és egy-egy Shaw-darab egyenesen a rendezésért van írva. Az emberek mellékesek, a történés pláne alacsony számítás, de ahogy az emberek fölvonulnak, megállanak, elmennek, jönnek, szólnak, látszanak: ebben minden volt, levő és vajúdó világnézetek találkoznak. A színpad legzseniálisabb újságírója ma Bernard Shaw úr, akiben megvan minden - elért eredmény.
Még abban is újságíró Shaw, hogy nincs türelme önmagát s csak bennfentes intellektusok számára készült szimbólumos művészetét húsz percnél tovább logikusan csinálni. Az Orvosok első két felvonásának preparáló, szellemeskedő, semmi, kétötöd részét például Molnár Ferenc ezerszer szellemesebben, kontinentálisabban, művésziebben csinálta volna meg.
A Magyar Színház előadása nagyon ambíciózus volt a kellő Shaw-féle szkepszis, értés nélkül, szóval majdnem Shaw volt. Színészekről nem érdemes, nem illik írni, de Sebestyén volt az összes szereplők között, aki igazán tudja, mit csinál. Dehát a színészek, már Shaw tervei szerint is, nem számítanak a rendezés mellett. A rendezés pedig mintha megértette volna egy kicsit, hogy Shaw-nál egy beállítás többet ér, mint a ravasz, melodrámás, szükségtelen részek megjátszása.
És ismételten óva intek mindenkit, hogy Shaw-ban higgyen, mert Shaw-nak éppen az az ereje, boszorkánysága, hogy nem akar hivőnek látszani, holott - hivő.
Ny 1910. október 1.
Ady Endre
I.
A Heywood-cég bűne
A Heywood-cég angol cég, könyvkiadó cég, jeles firma, melyet a napokban súlyosan megsántított a puritán angol törvénykönyv hajítófája. Sajnálom, hogy ez a dolog magyar dolog is, mert egy-két év óta kerülöm a magyar problémákat, melyek túlontúl fűtik az embert. Pláne, ha az ember újságíró és magyar újságíró, aki kötelességének tartja, hogy tizenöt millió más ember helyett legyen becsületes. Azonban és hála istennek ott tartunk immár, hogy minden probléma magyar probléma is egyúttal, és minden valamirevaló magyar ember: újságíró. Másutt csinálhattak előkelő, magas választófalakat az újságíró s a másfajta író között, de nálunk ez nem sikerült. És én, szegény exújságíró, az örömöknek örömével, de szemérmetesen és persze óvatosan, leszek ezúttal megint újságíró. Ez nem nagy szégyen, szép szükségesség, sőt előkelő, új, magyar, úri játék, mint a hadászat[!] és a kártya vala.
Szóval a Heywood-céget nagyon megbüntette az angol bíróság, mert úgynevezett pornográf könyveket adott ki és terjesztett.
Istenem, kár volna újból kezdeni a gúnyos litániát, hogy az angolok vehemensül titkolják a maguk erkölcstelenségét. Azaz: az angolok szeretnének olyanoknak látszani, mint amilyenek nem tudnak lenni, s áhítnák kortársaikat s utódjaikat visszatartani a bűnöktől, melyekben bűnösek.
Egyszer-kétszer, húsz év óta, amióta húsz példánynál több vásárlódik egy könyvből, nálunk is megpróbálták ezt a komoly angol viccet. Újabb dagasztású bulvárlapjainkra pláne kényelmes dolog volna ezt az angol példaadást használni. Sőt azt vallom, hogy erkölcstelen magánéletes törvényhozóknak megvan a joguk, hogy drákóian erkölcsös törvényeket hozzanak. Miért ne volna az szép, hogy szennyes erkölcsű emberek gondoskodjanak az utódjaik különb, szűzebb erkölcséről?
Azonban, azonban: az erkölcs s a szexuális viselkedés félig titok, egynegyed részben gazdasági jelenség s egynegyed részben osztályozhatatlan eleddig. Kár volna erről sokat prédikálni, mert minden olvasni tudó ember tudja a maga körültes eseteit, s voltaképpen nem is erről van szoros[!] szó.
Arról van itt szó, hogy van-e pornográf könyv és írás, avagy írástudók és farizeusok találták ki ezt a problémát?
Úgy sejtem, érzem, talán tudom is egy csöppet, hogy sohse volt, s ma sincs pornográfia. Ami egy emberi agyon, ha őrült agyon is, átjön: ítéletté változik, sőt igazsággá változik.
Soha még az irodalom nem adta a szexuális életnek olyan képét s magyarázatát, mely az irodalomhoz illik. Ez bizony hiányosság és szomorúság, embertelenség is, de ezen nem segít az angol bíróság.
Oh, én emlékszem a magyar, kivonatos, buta és igazán erkölcstelen Zola-fordításokra, hiszen ifjúkorom olvasmányai valának. De egy erkölcstelen, egy pornográf könyvet ma is - holott szánom-bánom fiatalságom tévedéseit - többre becsülök ezer meg nem írott s nem olvasandó erkölcsös könyvnél.
Úgy látszik, hogy szociális forradalom készül szerte, Európában, Amerikában, az angol Ausztráliában s a déli Afrikában. Bizony mondom, hogy szerelmi forradalom ez, mert a gyomornál mindig zsarnokabb lesz a szerelmi inger.
S az irodalom, mely mindig csak ezt csinálja, amikor nem is akarja, a szerelmi inger kiszolgálását: sohase lehet erkölcstelen.
Erkölcstelen az, aki abban az erkölcsben hisz, amelyet nem követ. Erkölcstelen volna a Heywood-cég is, ha érdekes könyveket úgy adna ki, hogy rászoktassa ezek olvasására az embereket. De a Heywood-cég csak gyarlóan alkalmazkodik - bár pénzszerzővággyal - a nagy publikum erkölcseihez, főképpen a titkolt erkölcsökhöz. Egészségessé és szűzzé a világot az egész középkori kereszténység sem tudta tenni. Örüljünk, ha az úgynevezett pornográf irodalom legalább a hazugságról leszoktat lassanként bennünket.
II.
Franciaország Afrikába készül
Kalandos képzelődésnek tetszik, de valamikor csak egy nem is nagy darabnyi európai Franciaországgal kell számolni itthon. Európában Franciaország megunja egy-két évszázad alatt a tönkrement nagyúr sorsát viselni, s szépen áttelepszik oda, ahol újból nagyúr lehet. Ami Franciaországot ma is már tudatosan, ösztönösen vagy együtt kormányozza, az: az Afrikába átköltözés. Partjait, határait szaggatja, szorítva tolja a germánság tengere és az igazi tenger is Nyugaton, a Sors és minden. Afrika várja, hevesen vonzza az ő új polgárosítóit, s az északi afrikai birodalmat Franciaországnak kell megcsinálnia.
Talán az új Karthágó is készülőben van már a mai s még helyesebben jobban mondva: a régi Párizs helyébe. Még szomorkodni sem illő ezen a dolgon, mert ez törvényes, elháríthatatlan, szép, mint az élet és a halál. Hivatott nemzetnek, hivatott kultúrának hivatását be kell töltenie s Franciaország azért nem szaporodik itthon, mert itthon már elvégezte hivatását.
Milyen beszédes jel az például, hogy Sedan óta majdnem Marokkó miatt kellett először komoly, halálos tűzbe ugrania Franciaországnak. És az talán véletlen dolog, hogy Gambetta óta Franciaországnak a déli fele küldi a szereplő emberek erős nyolcvan percentjét? Bizony megindult az átköltözés, természetes, kijelölt úton s egy bevégzett és Európában felesleges luxussá csökkent civilizáció után.
Ma is már, bár újból furcsának látszik, holott elért igazság: Franciaország a világ egyik legelső muzulmán országa. Egyiptom kényszerű feladása után is nemsokára lesz annyi mohamedán alattvalója s vazallusa Franciaországnak, mint Sztambulnak. Az pedig már tréfásan szomorú, de igaz valami, hogy a jó francia ma meg már Normandiában is barnás bőrűnek születik. Gyönyörű házasság lesz, de meglesz, ha a szentül frivol francia optimizmus a mohamedán fatalizmussal összeházasodik. Ámbátor az is igaz, hogy az északi Afrika mohamedánjai kissé szilajabban gyakorolják a kejfet, mint a török napszámosok.
A török ember se rémül meg szlávosan, németesen vagy magyarosan a pestistől sem, a kolerától sem. De Párizsban is ének fogadta az első kolerajárványt: "le voila, le voilà, l'choléra". Párizsban mulattak a terror alatt, mulattak a Kommün legszörnyűbb napjaiban is: ez voltaképpen a víg fatalizmus, a szebbik. Amikor az elmúlt tavaszon a Szajna elöntötte Párizs jó részét, nemigen rémült ott meg senki, még talán az sem, aki a kissé sok vízbe belefúlt.
Szóval Franciaország s a francia nép igaz, született tehetséggel vállalhatja el, hogy arabus legyen majd a többi arabussal. Mohamed és tanításai ellen a mai kultúra érdekében így is, úgy is csak a francia oltás segíthet. Ez az a kultúrás, jeles méreganyag, a franciaság, mely szérumként hathat beteg, barbár szervezetekben.
Amikor a nagy, választó harc folyt az Egyházzal, Franciaország nem áldozta föl protektorátusát a török birodalom keresztényei, illetve katolikusai fölött. Itt is a majdnem öntudatlan számítás dolgozott, miként abban, hogy Törökország nagyon-nagyon fontos ország volt régóta, s lesz még jobban mostanában a gall kakas számára. Szegény gall kakas, lehetne sóhajtozni, hogy vágyaival ilyen perverzus messzeségekbe kalandozik el, de mikor ez a messzeség nem is messzeség. Az újtörököket Franciaország szelleme nevelte, s ha az újtörök rezsim ezerszer jobban szeretne is szakítani, szakítani nem lehet. Kölcsönökre, katonanevelésre, irodalmi s művészeti irányokra Franciaország vigyázni fog Törökországgal szemben, mert vigyáznia kell. Ipar, vasút, újság, nő, minden, minden és mindenekfölött a pénz állandóan dolgozni fog, hogy Törökország utódja majdan Franciaország legyen. Ez új Törökországot nem fogják valószínűleg Konstantinápolyból kormányozni, de ez mindegy. Több annál az, hogy az úgyis elbarbárosodó Európa s eleurópaiasodó Ázsia helyett Franciaország Afrikába készül. Azokra a helyekre, amelyeken a padisah nagyságos utódai egykoron fölséges távoli hódításokat végeztek.
A Szahara sem olyan Szahara, mint a köztudatban él, s a Szahara is lehet még valamikor benépesült, megtermékenyített új világ. És ez mind Franciaországra, itthon már kifáradt s elhasznált zsenialitására vár. Az öreg Európa csak csinálja a maga ügyeit akként, mint macedóniai Nagy Sándor idejében. Franciaország, talán akarata ellenére, másfelé megy, Afrikába, új kúltúrát s új epokát csinálni.
Pesti Napló 1910. október 9.
Ady Endre
37. "A KÖLTŐI NYELV ÉS CSOKONAI"
Somogy vármegyében valamikor megcselekedhették vendégelő, jó urak, hogy a kóbor bolond Csokonai Vitéz Mihály uram kulacsát urasan megtöltsék. De ma majdnem disznóság, ha valaki kritika-lőrével tölti meg a híres csikóbőrös kulacsot a kulacsok legkedvesebb kulacsát. Akár azért, mert mostanában ebrudat érdemlő új költők támadtak, akár pedig azért, hogy Arany és Petőfi ihassanak a Csokonai kulacsából. Úgy gondolom, s némi jussal, hogy Csokonai nagyszerű elégnél több valaki önmagáért, s nemigen köszönhet valamit Aranynak és Petőfinek. Csokonai nélkül bajosan kaptuk volna Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, nem szólván az apróbb többiekről. Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költő, amióta ilyen csodalények születnek Hunniában. Mert ő már világosan, voltaire-ien tudta s vallotta kiválóságát (magyarságát), emberségét és becsét.
"Víg borzadozással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványit s ezeknek
Sírja fölött az olasz negédes
Kertjében szedtem drága narancsokat
A frank mezőket láttam, az Albion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam."
A mai Debrecen szörnyű és gyalázatos dicsősége, hogy Csokonaijával büszkélkednie kell, Csokonaijával, kit szült és megölt. És mi történt volna piciny emberekkel, Dóczi Lajossal és Maday Gyulával, ha Csokonai nincs, akiről írni lehessen?
"Természet és költészet mint édes rokonok jelentkeznek az emberi lélekben", ez alkalommal Maday Gyula írta le e bátor, új aforizmát. S írt hozzá egy harminchat oldalas tanulmányt, melynek büszke címe: "A költői nyelv és Csokonai" - csak ennyi. Dóczi Lajosnak volt még csupán egykoron annyi bátorsága, mint Maday Gyulának, s így az embernek kárhozatosan filoszemita konklúzióra kell kilyukadnia. Hiszen valóság, hogy Dóczi nem tudott, nem tud magyarul, s Csokonaihoz semmi joga vagy köze nincs, de a kunterebesi kálvinista Dóczinál mennyivel ügyesebb az izé Dóczi, az igazi. Holott Dóczi és Maday ugyanazt értik és írják, Kazinczy és Kölcsey ellen védik még ma is Csokonait, szegényt, s merik állítani, hogy nyelvművész volt az ebadta. Tudják azt is, hogy ez a nyelvművészet persze nyelvgazdagító volt, s hogy a nyelygazdagítás helyes reguláit Vitéz Mihály szabta meg legjobban. Igen: avult szavakat napfényre hozni, a nyelv lelke szerint új szavakat csinálni, új összetételeket, szerény, gyönyörű tájszavakat fölkarolni, s idegen szavakat magyarokká gyúrni. Ámde, még máig, ha ki csakugyan tudni akarja, kije volt a magyar nyelvnek Csokonai, Csokonait olvassa ne csak verseiben, de nyelvtudományi jegyzeteiben is.
Hallgatnom illett volna, mert gyönyörű ajánlással küldte el hozzám a füzetét ez az okvetlenül derék Maday Gyula. "Ady Endrének, keserves igazságok igaz költőjének, mély tisztelettel a szerző" - ezt írta. Úgy rémlik, ő is poéta, nem is a nagyzolók, szükségtelenek közül való, de szelíd, hivő, megbékült, falusias, jámbor. Megköszönném jó szívvel a figyelmét, s hadd tilinkózzon a fiú, ha nem Csokonai ellen vétkezik, s ha nem Dóczi nyomában jár. Így azonban csak úgy találomra, mint az Élet, két-három legyintést szánok neki saját hajlékony füzetével.
"Piszt minden táncpaloták,
Ürüljön boros asztalom,
Némuljon meg a cimbalom,
Szünjetek meg hahoták,
Piszt minden táncpaloták."
"A farsang búcsúszavai" című Csokonai-vers egyik strófája ez, "s ez a vers így zihál 6 strófán keresztül" - jegyzi meg Maday. "Mintha a napjainkban annyit emlegetett modern lírai énekmondók innen tanulták volna verselő módjuk újnak hirdetett, rakoncátlan szikrázó csapongását." Ilyen döfni-akarás van néhány még a kis füzetben, s engedtessék meg, hogy mosolyogva önmagamat is megcélzottnak érezzem általuk. Kedves Maday úr, mi fennen hirdettük már nyolc esztendő óta, hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztönöztettünk. Mélyebben, éltebben járván, Petőfinél csak a bátorságot, Madáchnál, Vajdánál az új poétai civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál alig valamit, Aranyt hagytuk zsenijével együtt az ügyes tanítványoknak. Hiszen Maday úr szerint is Csokonai nemcsak trubadúr volt, de a civilizáció énekese, korának európéerje s a legmagyarabb kultúrember.
A fülemile énekét énekli meg Vitéz, s Maday ezt írja: "természetesen az emberi nyelv nagyon gyarló hangszer arra, hogy a világ legszebb muzsikáját, a csalogánydalt, fonetikai hűséggel visszazengje". Ezt a fonetikai hűséget öt krajcárért megkaphatja akárki a legolcsóbb, vásári komédiásbódéban. De "akasszanak föl" - Ignotusszal szólván -, ha az egész természet madárzenekara fölérhet Csokonai e versének egyetlen sorával. (Különben: sejti-e Maday Gyula, hogy a csalogány "bűbájos" éneke is változik, s kétezer évvel ezelőtt a csalogány sem tudott annyit s úgy, mint ma?)
"El volt sietve a születése: ha félszázaddal később hozza világra a sors... két Tyrtaeusa van a szabadságharc világraszóló drámájának." Ilyent leírni: tudatlanság, gonoszság vagy beöthyzsoltság, sőt az árkádiai pör ortodoxaihoz illő gondolattalanság és kegyetlenség. Csokonai: Csokonai, nem szorul senkire, s válaszoljon íme a tanár-esztétikusok módja szerint saját maga soraival:
"Adjátok nekem, állatok,
Csöndes, tompa, hideg
Véreteket. Miért,
Mért gondolkozom én
S mért képződök, habozok,
Rettegek, érezek?"
Ny 1910. október 16.
Ady Endre
"A szörnyűséges harcz" tíz énekben a legvidámságtalanabb "szatirikus hősi legenda" e világon, de kedves könyv, s az ára két korona. Írta Halasy Imre, mely név nálunk, a csupa-ismert nevek országában álnév is lehet, de igazi, polgári név is. Száz és néhány oldalon valami irodalmi harcot tárgyal és csúfol, melyet Don Merész és bizonyos Mihály úr vívtak volna meg. Don Merészt sikerült megtalálnom, s módomban van helyette elmondani egy-két evangéliumos szót. Változott ez országban a politika, kezdi ismét bolondítani az embereket, tehát ez a könyv elkésett. A koalíciós, üdvös csömör idején kis kávéházi hitelnökök megélhettek Ady-paródiákból. Az ugyan ma se valótlan, hogy megöltük harminc esztendő holt és élő író-kufárjait. De a rang az övék ma is, a pénz is, ami igen kívánatos és jó, a szakáll, az úri analfabéták elismerése. Szóval győztünk, de törököt fogtunk, s úgy látszik, hogy nem csináltunk semmit, s amit kivívtunk, azt majd elleneink méltó fiai fogják élvezni. De örvendeni tudok e könyvnek: ennyi idő, izzadság, pénz; rizikó azért, hogy versekről íródjék egy rossz verseskönyv. Most már csak a politikusoknak kellene megjavulniok és a pénznek, mely kevés itt Magyarországon, és rossz helyeken van. A mágnások, áldzsentrik, birtokos parasztok, zsidók, papok, koldusok és különféle rangú jasszok országában szinte lehetetlen ez az álom. Kellene valami morál ide, de egyelőre csak a csúfolt esztétáknak és íróknak van moráljuk a kényszérűen Gringoire-szerű magyar két-három poétán kívül. Azonban, hölgyeim és uraim, jegyezzék meg, hogy 1910-ben, amikor száz politikai röpirat jelent meg s egyetlen igazi tudós könyv sem, verseskönyvet írtak verses küzdelmekről. Rossz könyv, rossz versek, de az dobja rám s Halasy Imrére az első követ, aki sok jót talál ma Magyarországon. Hála istennek, néhány év óta ott tartunk, hogy legalább káromkodni nyilvánosan szabad, aminek bizony ideje volt már.
Ny 1910. október 16.
Ady Endre
Van Budapest, s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos, s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt.
Egyébként szamárság, sőt akadémuskodás[?] kerülni a dolgot, s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.
Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül - akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk - csinos játék volt minden költői nyelvészkedés.
Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot, és nem történt semmi, s az íróság, a nyelv sorsa azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.
Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot, s azután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.
Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélyből és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.
Most már késő, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.
Trattner és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörű magyar szógyűjtemény juttatta mindezt az eszünkbe, de első tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide száz-kétszáz gyönyörű s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele?
Ny 1910. november 16.
Ady Endre
Gazember az, aki a magyar tanárok negyvenezer pillanatnyi fiaskójában nem látja meg az embert és a gazt. Az ember: a tanár, aki eleddig nem tudta, hogy ember, s a gaz: a mi egész magyar "álladalmi" és társadalmi életünk. Itt, nálunk szoktak félelmes bácsiknak közpénzből, nyíltan, százezer koronás állásokat teremteni. Itt, nálunk szoktak radikális és puritán politikusok lecsüggesztett fejjel s talmudi búval beletörődni, hogy gazemberek nélkül nem lehet élni, főképpen magyarul.
S itt, ahol minden megértésre találhat, még a teljesen érthetetlen is (nem bánom: mondja egy vicces ember: az Ady-versek), a tanárokat senki sem érti. Megértené talán a miniszterük, de neki tilos a megértés, mert van Ausztria és van pénz, és nincs Magyarország, és nincs pénz. És ha sztrájkkal, amerikázással s nem tudom mivel fenyegetőznek e szegény tanárok, annál rosszabb. Örülnek a szülők, a nebulók, s legjobban örül a hivatalos Magyarország mai képviselete, melynek nem érdeke, hogy a tanárok jó tanárok legyenek.
Gazember az, aki korának legminimálisabban kifundált eszméit legminimálisabban meg nem érti. Én értem, hogy Magyarországon föl lehet rúgni a tanárságot, mert bajt csinál, mert kultúrát csinál, de ami gaz, az Közép- sőt Kelet-Európában is gaz marad, s az ember mégiscsak mindenütt: ember.
Ny 1910. november 16.
Ady Endre
Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem háromszáz újság-novellácskám csomójából húzogattam ki és össze, találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek, kikívánkoztak a líra fegyházából, s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalábbis ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy könyvre valót. És csak azt érzem, hogy ezúttal más formájú versekkel állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt becsülik, hallják ki e könyvből a Halál domíniumáról hazabandukoló aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a világon, csak amit érzünk, de - így is történhetik.
Budapest, 1910. október hava.
Ady Endre
Zülledő poéta, ami jó magyarul vénülőt jelent, vagy az Istenhez, vagy a filológiához menekül - mondaná egy új Szókratész avagy egy régi Wilde. Addig zalámboltam, annyi ákics szurkált össze, hogy sok csatinázás után dupla bélyege van rajtam az élemülésnek. Az Istennek poémákban mondogatom, panaszolom el, hogy patvarba dobott, de már a nyelv miatt prózában is kell herregnem. Kell még valamivel világítani és pótolni múltkori kis írásomat, amelyben rapszodikusan zokogtam el, hogy az igazi magyar nyelv a patvarba hányódott, akár mint én. A patvar pedig mindenféle csiribdarab[!], elhasznált, apró dolgoknak a gyűjtő s vajmi örökre elrejtő szállás-alkotmánya, s nem más. Én a múltkor azt nem írtam meg elég bátran, hogy a jó magyar nyelv azért kallódott el, mert válságos időkben azok szegődtek mellé, akik nem tudhattak magyarul. Se a testőrök, se Kazinczy, se a későbbiek, mert kultúrájuk idegen volt s ők maguk magyarosan urak s távolélők az igazán magyarul beszélőktől. Ezek csak beszéltek, nem írtak, s mikorra nyelvújítás, társadalmi reneszánsz gyors száguldással megtörténtek, már készen volt egy műmagyar nyelv. S ma már nem lehet a dolgot elölről kezdeni, nem lehetne a szép eldobott nyelv darabkáit előkeresni a patvarból, mert a meglevő, a már kész irodalom rossz szavaival, rossz magyarságával eltorlaszolta a fogalmakat, s mert ma már egyikünk sem tud magyarul, s nemsokára az annyira és annyiszor kidicsért magyar paraszt fog tudni legkevésbé. Nagy kár ez, ez a nyelvi degenerálódás, amely pedig magyarul elfajtázás, miként elfajtázik a juhnyáj, ha nincs nemesült kosa. A valamikori magyar nyelv igazi szerszem volt (nem szerszám), világra termett, gazdag kedvű, virgonc, ifjú. De úgy megtipálták, ami megint tépászást jelent, hogy ma már még a kokottra se igen kerül más szavunk, mint - kokott. Pedig tisztelet a régi és mai magyar nőnek, kevés nyelv tudta többféleképpen nevezni és osztályozni a szerelem-hivatású nőt, mint a magyar. A szép cemende szót például szívből sajnálom, mert még a szingyulánál is kedvesebben öleli át a szóbeli fehérnép fogalmát és mivoltát. De nagyon beleándorodni nem akarok a dologba[,] csak néhány példát hoztam föl egy a múltkor említett, kis magyar szógyűjteményből, s megerősítését [akartam] adni annak a múltkori, szilajkodónak látszó meggyőződésemnek, hogy eldobtunk egy szép nyelvet egy csúfért. Persze, az ilyen dörmentések nem sokat használnak már, de mementónak talán beválnak, s hátha szerencsés tollú emberek legalább kétszáz szót előkotorhatnak a patvarból.
Ny 1910. december 1.
Ady Endre
Bolond dolog ez: engem, az avas színház-lenézőt, gyalázatosan érdekel a Molnár Ferenc színpada, s kezd érdekelni általában Molnár Ferenc révén és által a színpad. Ennek a kiválóan és különösen budapesti intellektusnak, a Molnár Ferencének, valamikor, egykoron, nem is régen majdnem bámész rabja lettem, s e gyöngeségemért ma se pirulok. Varázsos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdettem amaz említett időben (s hirdetném ma is, ha egészségem, időm és alkalmam volna hozzá), hogy nyolcvan író lakik benne, s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad. Fölsülne s fölsül az a rosszindulatú valaki, aki itt s e bizarr mondásban valami orvot, becstelent szimatol: Molnár Ferencnek egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó, hatalmas talentum.
Sajnálom, hogy egy útszéli, francia aforizmával kell ezt a kurta írást bevezetnem: vannak országok és társadalmak, amelyeken a Természet brutális, erős, igaz szelekció-törvénye uralkodik. S én volnék az első, aki üvöltve káromkodnék, ha merne akadni valaki, aki rest ítélettel, kényelmesen, magyar Bataille-nak vagy pláne magyar Bernsteinnek merné minősíteni Molnár Ferencet. Mi, Budapest és Magyarország, nem mindennapi, de csupa-rejtély, megoldandó város és ország vagyunk, ám talán mink magunk se tudjuk, hogy milyen sokat érünk.
Ahol annyi világ-nézés, irány, ízlés, ösztön, parancs, kultúra és vér szakad egymásba, ott még Molnár Ferencet sem bűn megmagyarázni próbálni. Neki bizony meg kellett ismernie (talán tanulnia is) minden valakit, aki bármely nyelven s bármikor korszakosat vagy csak divatosat írt, persze az emberi lehetőségek mögött. De azután meg muszáj volt, hogy megterhelt s megviselt lelkéből virágosan bontakozzék ki egy se-ide-se-oda társadalom, de esetleg roppant energiákat rejtegető társadalom lelke. Tudom én, hogy gyakorta a Molnár Ferenc legszebb elgondolása is végül egy irodalmias tréfába, viccbe lyukad ki, de van neki legalább két regénye s legalább húsz novellája, melyekben ő: Ő, művész.
Molnár Ferenc, az ember, nem okvetlenül s mindenki előtt szimpatikus, talán csak kis, számító, közeli hódolóinak s értő és megbocsájtó, távoli barátainak: az. De Molnár Ferenc olyan tud lenni, amilyen akar: Tolsztoj, Hauptmman, Eötvös József, Kossuth, D'Annunzió, Forel, Ibsen, Shaw, Mikszáth, Barres, Ignotus. Megint pórul járna az a valaki, aki rosszmájúságot olvasna bele e szavaimba, mert amit mondtam, Molnár Ferenc művészi, emberi életrevalóságának s kitűnőségének hódoló, tiszta himnusza. Ő bátor, erős ember, szeret cinikusnak tetszeni, holott gyáva költő, költő, mint Bataille is, de ennél százszor különb, mert Molnár Ferenc a színpadon se szégyenli a maga énjét és líráját.
Itt a példátlan, holott csak látszólagos, nagy talány: Molnár Ferencnél, a bátornál, az erősnél, az okosnál gyávább, szűzebb, szemérmesebb lényt aligha termett még a Duna-Tisza tája. Figyel, akar, dolgozik, dobog a szíve veszettül, s nincs nálánál szerencsétlenebb, ha csak egy kis, savanyú esztéta is kétségbe vonja az ő művész-voltát. Szerencséjével nem játszik haragszom-rádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe-példával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt [t]artani, a legkényesebbek elismerését s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét. Ez a Molnár Ferenc az, aki dicsekedve mondotta el egyszer, hogy a Margitszigeten, amikor a dadája kocsikáztatta, megcsókolta őt az öreg Arany János. Szikrázó, gyilkos tüzű, rakétás vicc volt ez, ahogyan ő elmondta, de igazában dicsekvés, beismerés, isteni, bár kiforgatott naivság, poétaság.
Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának. Ez a Molnár Ferenc színpada, s ez az a Molnár Ferenc, aki igenis meg tudta csinálni, amit különb kultúrák sikerre vágyó íróművészei is csak a vagy-vaggyal tudtak elintézni. Elbuktak, mert művészek maradtak, vagy diadalmaskodtak, mert teljesen eldobták a színpadon becsületük és művészetük terhét. Az Idő talán elbánik hamar Molnár Ferenccel is, a színpad Molnárjával, de meg a Szerencsének nincs állandó fia, s ilyen Niagara fölötti kötéltánc a nyakába kerülhet bárkinek. Mégis azt kívánnám, hogy csinálja tovább, s hogy kikerülje azt a tragikus összetűzést, mely az ő kettősségében a budapesti írótalentum s a poéta között támadhat. Én mindenesetre köszönöm Molnár Ferencnek, hogy a talán igaztalanul lenézett színpad felé kíváncsisította elfogult és fáradt szemeimet.
Ny 1910. december 16.
Ady Endre
Annyi, csak nyomorúságaiban variált s tűrés-bírásaiban ugyanazon Magyarország után mintha mégiscsak eljutottunk volna most már egy másféle Magyarországhoz. Nem biztos, csak nagyon valószínű, mert itt, Európa sok ajtójú pitvarában, ahova Keletről, Nyugatról, minden oldalról söprik át s be a szemetet, semmi sem biztos.
István, a Szent, volt az első, csaknem tudatos szemétszállítónk, ez a kegyes király, kinek kóborlovag-szállítmányairól talán csak a mai liberális angol premier tudhatna méltóan megemlékezni.
Szent valóság és talán küldetésünk volt, hogy folytonosan csaltuk, hívtuk, szállásoltuk és becéztük a jövevényeket, akár Keletről, akár Nyugatról, akár más szakokról tolultak. De siserahadává az a legelső jövevényfajta lett e szerencsétlen országnak, s szövetkezve és dúlva jóformán rajta ül ma is.
Jó tanítványokra s atyafiakra találtak persze a nyugoti[!] kalandorok keleti, úri kalandor őseinkben: a török pusztítás majdnem pihenő volt Magyarország szolganépe számára. Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz, erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket, és zsebüknek egy kis sérelméért fölborítottak mindent.
Hogy a népet mindig elárulták, természetes, de elárulták választott dinasztiáikat, királyaikat, császárjaikat, sőt a vallástörténet szerint, ha kellett, az isteneiket is. Hiszen sok mindent megmagyaráz, hogy a kétes eredetű, minden európai fajtától elütő, zavaros, elvegyült magyarság olvasztást jött siettetni ebben a közép-európai kohóban. De mégis szörnyű sors, hogy a nyugoti[!] hitványságok és keleti kegyetlenségek ősi, szent házasságának legsúlyosabb terhét máig is érezzük.
Ha nem is a dogma értelmében, de vannak eredendő bűnök, ám szerencsés gyermekek eredendő bűneit lemossa a zseni, a nagyrahivatottság szent keresztsége. Magyarország sohase volt ilyen fölmentendő bűnös, mert Magyarország még önmagáé sem tudott sohase lenni, szabad prédája volt vad urainak, egy sötét börtön a kultúrásodó Európa közepén.
Ez az ország nem volt forradalmi ország, s amikor az urai csináltak valami forradalomfélét, azt már jóelőre eladásra szánták. Úgynevezett megtartó erő pedig itt hagyományosan az elzárkózás, a passzivitás, a rezisztálás kirgiz módszere volt.
És most egy olyan új Magyarországhoz érkeztünk, mely éppen a múltak nagy bűnei folytán készül és talán-talán fog tudni fölszabadulni. Meggyülekezett s nem tétlenségre szánt erők feszítgetik már néhány évtized óta a magyar börtön falait, s már hatalmas nyílások isszák a nyugati civilizáció világosságát. A rezisztáló, régi Magyarország helyett, az urak Magyarországa helyett, íme, itt nyüzsög, kellemetlenkedik egy robbanó ország.
Ma Magyarországon, hála istennek, senki sem csöndes és elégedett, de harcot hirdet mindenki, akit a múlt el nem puhított és fogyasztott. Az úgynevezett értelmiség, ha gyorsan nem jön a változás, nihilistább lesz a legnihilistább, legoroszabb értelmiségnél. A geszti parasztház kíváncsi tudni, vajon teljes szabadság, igazi demokrácia és kultúra mellett nem tudna-e olyan nagy férfiakat szülni, mint a kastély? Vak, és megérdemli vesztét, aki azt hiszi, hogy ez az új robbanó Magyarország olyan kezes lesz, mint a régi. Ha a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy mi nem kívánjuk folytatni szolgaságunk és nyomorúságunk történelmét.
Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmosítás[!] nagyszerű munkáját föltartóztatni nem lehet, s Magyarország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának.
Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. A robbanó Magyarország evangéliuma szállja be a városokat és falvakat a békességnek ezen a hagyományos ünnepén.
Világ 1910. december 25.
Ady Endre
Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat, ezennel, talán utoljára, szerelmet vallok neked!
Budapest, 1910. nov. 9.
Nagyvárad 1910. december 25.
Ady Endre
46. [NYILATKOZAT ÍRÓI TERVEIRŐL]
Tisztelt Szerkesztő Uram, szívesen és - sajnos - könnyen adhatok számot irodalmi hogylétemről és köteles "irodalmi terveimről". Hetek óta a szülőfalumban próbálgatok egy kis egészségre és kedvre szert tenni, s ez még mindig s legfontosabb irodalmi. tervem. Egyébként karácsonykor a Nyugat könyvkiadó vállalat kiadásában két új könyvem jelent meg, egy novellás és egy verseskönyvem. Ezeken kívül majdnem minden könyvemből új kiadást kellett rendeznem, például a "Vér és Arany"-nak harmadik kiadását, a harmadik ezret. (Egyik délutáni budapesti lap haragos kritikusa nemrégiben ránk fogta, a Nyugat íróira[,] hogy mi a nyilvánosság kizárásával, egymásnak írunk. Nem dicsekvéssel, de édes dühvel üzenem meg neki ez ellenőrizhető számokat s az örömet, hogy a magyar publikum kezd gyönyörűen vásárolni könyvet. Novellás könyvemet tízezer példányban nyomatták, egy gyűjteményes, verses Ady-füzetet talán kétszer ennyi számban, de - hisszük - el fog hamarosan kelni.) Ha élek, s ha meg nem undorodom véglegesen a rossz mesterségemtől, a betűvetéstől, legeslegelőször egy regényt írok. Ezt már régen megígértem (a címe: "A vér városa"), majdnem azt mondhatnám, hogy készen is van, csak le kellene írni: ma még nincs hitem és ceruzám hozzá. De ha megírom - és alighanem hamarosan megírom -, azonnal a nagy kísértő Sátánnal, a Színpaddal óhajtok egy kis leszámolást csinálni. Szóval terv volna bőségesen, ok, sőt kötelesség is írni, de egyelőre, egy-két hétig még, a gyógyulás csodáját várom s azután majd elválik minden Párizsban, a Riviérán vagy Kairóban, ha - élek.
FM 1910. december 25.
(Hamarkodott írás íródik itt Arany Jánosról s annak is csak egy költeményéről, mert bizony fél az ember, háthogyha elkésik és meghal. De különben is ehhez az íráshoz a hamarkodottság vakmerő stílusa nagyon illik,... késő a madárnak..., s nőnek az árnyak. Valljuk tehát be, hogy Arany János domíniumán olyan ipartelep támadt, mely kegyetlen zsákmányolásával végre is, még Magyarországon is, forradalmat csinált. Az Arany-ipartelepen történt, jogos, irodalmi szabotázs történetét megírni most nincs időm, se kedvem. Azonban egynehány strófával hadd próbáljam engesztelni a csúnya harcteret, s tömjénezni a magam módján nagy Arany Jánost. Súlyozva mondok ki azonban valamit: jaj volt volna Aranynak, ha életében meg nem kapja élete leglehetőbb, kényelmes szatiszfakcióját. És jaj volna nekem, ha Aranyt tömjénezve magam is a sírkultúra hitvány népe közé állnék s nem buzogánynak használnám Aranyt a hitvány Aranyból-élők ellen. Ezek után pedig kezdjük a strófákat. Nap hanyatlásánál árny-növesztő fákat. Istenkard Aranynál ütést úgyse hint itt, "kezében acélja: csak acél tudnillik".)
1. Oh acél-magyar, hivatással paraszt és arisztokrata Arany János, megírnád-e ma, ha ma élnél, további hunregéidet? "Isten veled jobb részem aranyálma", nagyon nótárius s uraknak - lelke ellenére - udvarló úr volt ez a majdnem géniuszos hajdúivadék. A "Buda halála" csak véletlen rátalálás valamire, s ezért jobb, különb Toldinál s minden más fölpukkasztott Arany-alkotásnál. Úgy látszik, hogy ama híres magyar géniusz itt résen állt, s nagyon helyesen meggátolta a boldogtalan trilógia-tervet.
2. A "ballada Shakespeare-je" talán egyetlenegy hatalmas balladát írt, s ez a balladai szabályoktól eltért ballada: a "Buda halála". Gondolom: nagyon terhes lehetett akkortájban az Arany János lelke, s ő is magyarázni szerette volna, hogy az ember, aki már eo ipso mártír, miért különösebben az, ha magyar? Mert ez neki se sikerülhetett, ezért ne vetődjék ám semmi az ő kialudt szemére, de írt ellenben egy szép, nagy verset.
3. Voltaképpen a "Buda halálá"-ban nekem csak a hit, a fölkészült nyelv, a magyaros beszéd s a tulipános ládának nagyon megtámadható konstrukciója tetszik. Arany nagy szimbólumokkal telítette meg ezt az elhúzott balladát, de "tudta a fene", hogy melyik szimbólum volt a vezérlő. A Széchenyi torz, ki nem fejlett poétaságának volt a beteljesülése és igazolása Arany, de Széchenyi kissé jobban látta és érezte a világot.
4. Nem baj, "szent a manók éje: fű, fa, virág, csitt, csitt", jobb volt ezt a mi számunkra megírni, mint - meg nem írni. Elsőrendű másodrendű kedély (bocsánat e szóért, talán Ő is belebékült volna) az Arany János nevezetes és vitatott kedélye. Távol valának tőle a dolgok, főképpen saját buzduló ereje, s ezért ment mindig nagyon távoli dolgokhoz. Shakespeare is elment, de távolság-útján úgy hullatta a vérét, mint egy megsebzett bölény. Arany János minden karácsonykor elárulja, hogy ő is ember, szenvedő, tehát, no: érező - két verssornyit. Igaz, hogy ezek a lírizáló, valló, gyér sorok melegek, muzsikásak, s perfekt rímeik alázengenek egy aggszüzes élet-tragédia alá.
5. "Dicsérnek előtte: neki már ez is seb" - mi jöhetne ezután rímnek és - tartalomnak? Csak a "kisebb", s ez öli meg, ez a "kisebb", Aranynak ezt a legszebb versét is, hol már a forma által lehet akár horatiusi lugasban nyújtózkodni, akár a precieuse-ök legszigorúbb szabályainak elegánsan megfelelni. Tisztelet - persze csak illő - a halottaknak, de Arany úgy csinálja meg, ha megcsinálja, a huntrilógiát, mint a rímeit. Közben gyönyörűen rátalált volna erre vagy arra, rátalált volna - ismétlem - gyönyörűen, de kitalálásai szégyenkezve bújtak volna el e pozsgás rátalálások elől. Egyébként pedig az sem igaz, hogy a testvérharc ölte meg a magyart, mert mindig és ma is azok a legfejlettebb, legboldogabb népek, ahol a testvérharc a legnagyobb volt.
6. Jóleshetett talán az intellektuel magyar kortársaknak ez a főszimbólum, de annyira se eredeti, mint a Herczeg Ferenc "turáni átok"-ja. Persze őszintébb, hittebb, becsületesebb s a maga idejébe beillőbb, de már Buda és Etele asszonyainak küzdelme igazán nem jelesebb egy Herczeg-regény asszonyaiénál. És Detre (úgy írok e szép nagy versről mintha előttem róla senki sem írt volna) a helyzet fura kifordításának a személyesítője: germán a magyar helyett? Hogyha tanár volnék, milyen szívesen írnék le még efféléket: az urak sátrakban laknak, a paripáknak óljaik vannak. Azután a lakomán úgy ütnek a hunok kis asztalkáknál, mint a Café de Paris-ban, négyenként. Azután bort isznak, holott itt nem volt, a Mátra alján, ismert még a szőlővenyige. Azonban nem vagyok tanár, s örülök, ha a leglehetetlenebb mámor szóhoz tud jutni egy költőnél. Olyan hófehér alsóruháik vannak a sátorlakó hun nőknek, sőt férfiaknak, hogy az ember okvetlenül cinikusan megkérdezi, hova küldték mosatni?
7. De hatalmas, magyar nyelv, egyik fajtája a sok hatalmú és magyarságú magyar nyelvnek, az Arany János nyelve, ez azután bizonyos. "Fényben az ősz ember ágyam előtt álla, megláttam a sátor mennyezetét nála." "Úr az egész földön, ha ez egy hibáján" - talán a hun-magyar hirtelenkedés ez a hiba, talán más -, de milyen remek verssor ez. Az ilyenek a szépek, nem pedig a százszámra található stilisztikai iskolai dolgozatos példák, szegény Arany János. Nem akkor volt ő a magyar nyelv ura, amikor hitte, e nagy költeményében sem, a "Toldi szerelmé"-ben pedig éppen ez agyarkodása miatt olykor szinte komikus.
8. "Új dalok, új dolgok tolmácsai jőnek, ha Isten erőt ad szegény éneklőnek." Hogy Isten mindig ama ritka esetekben adott Arany Jánosnak is erőt, amikor nem szégyenelte, hogy él, s önmagáról merészelt vallomást tenni. Hogy ő lett volna idejének, sőt az idejebeli Magyarországnak legnagyobbja - nem állítom, és nem tagadom, de hogy hatását, ahogyan hatott, nem akarhatta, s nem érdemelte, ez is bizonyos. Szemérmes, magyar úr-paraszt volt, kálvinista teológus, fegyelmezett és önvesztére visszatartott, önmaga előtt rejtegetett lírikus. Igen, lírikus mert minden más csak a lírának elfajtázása[!], s Arany János boldogabb ember lett volna, ha nem Eteléék és Budáék által, de önmaga által s önmaga belső eposzaival nyilatkozhatik. Talán, talán, mert nagyon lehetséges, hogy ez a rendkívüli ember a legátlagosabb embertípusra ütött, csupán hogy véletlenül a versírás ajándékoztatott neki.
9. Ez nyugtalanít, ez fáj, ez gyanús: nem volt boldog ember még ama határok mögött sem, melyek mögött boldogságot szoktunk szimatolni másoknál. Ilyen szép, rendes, okos, tanult, java idejéig egészséges, nagyszerű tehetségű, puritán, magyar ember, s esetleg - boldogtalan volt. Vannak ám az életnek, mondjuk létnek, ilyen furcsaságai: Arany Buda király volt, s önlelkében támasztott egy irigyelt Etelét, s evvel megölette magát. De az etelei álmú s olykor erejű Buda királynak, nagy Arany Jánosnak azért minden hódolat megadassék. S hogy az ő nevében, az ő birtokán évtizedekig majdnem csupa gaz termett a kis bérlők lelketlensége miatt, ezért is Aranyé a hálánk. Mi várt volna irtásra, s mi adott volna forradalmi reakcióra okot, s mi csinálta volna meg a fiatal Magyarország irodalmát?
10. Az emberi létezés: változás és harc, s, istenem, ki tudja, talán halálomig egészen megtérek én is Aranyhoz. Hiszen olyan nagy akarattal akartam már eddig is jóvátenni egy és más kegyetlenséget, mikre szüksége volt a harcunknak. "Ez csak az én tettem" volt, mert irodalmi barátaim szinte valamennyien s a legháborúsabb napokban is alázatos hódolók voltak. Ha majd Arany már nem lesz elég tápláló az élősdieknek, végre majd azoké is lehet, akiket eddig elkergettek tőle.
Ny 1911. január 1.
Ady Endre
A Börze, a Tőzsde nekem olyan rettegtető, imponáló nagy szavak, mint a Halál, a Szerelem s az Élet (mind nagybetűvel). Legendái és futóhírei meg tudnak mindig engem találni, komolyságáról és mivoltáról pedig, tájékozottság helyett[,] valami vallásos babona él bennem. Egy idő óta a Színpaddal kezdtem rokonosítani; mivel egy idő óta, majdnem máig, a Színpad volt a legnyugtalanítóbb témám és gondolatom. Ma már tudom, hogy ez nagy lekicsinylése volt a Börzének, mely értékrendező, heves, nagyszerű lázával olyan nagy titka a mai civilizációnak, mint az emberi testnek a vér. Az irodalomhoz nagy köze van, de hiszen az természetes, amikor már tudjuk, hogy minden létező valami a legtávolabbi másiknak is hatás-objektuma. Párizsban valami öt-hat esztendő előtt, miként azt Párizsban többen és könnyebben cselekszik, a börzén szerettem volna megkísérteni s megfogni a szerencsét. Amim volt azonban, az a börzén nem volt átváltható érték, s muszájból lírai verseskönyvekké változtak.
Világ 1911. január 1.
Ady Endre
Kedves barátom, vágtatva kell írnom, hogy ott lehessek azok között, akik Habár Mihály ügyében bejelentik tiltakozásukat. (Ide, Magyarország keletére, egy expressz, ajánlott levél a harmadik napon jut el Pestről, s gondolom, hogy innen Budapestre se sürgősebb a posta. Azonban bárcsak a posta volna a leghitványabb intézmény ebben az irgalmatlan országban, s bárcsak a valóban keleti Magyarország volna Kelet, s nem az egész.) Küldönccel küldöm e néhány sort, aki les, várakozik, hogy le ne késse a szomszéd faluból a vasúthoz induló postakocsit. Ha időm volna, szegény Habár Mihályt és szegény Juszticiát egy csokornyi magyar virággal vigasztalnám meg, ha ugyan ez vigasztalás volna. Így csak elmondok egyetlen esetet, rokonságosat, jellemzőt a sok közül, melyeknek lehetetlenül dühöngő tanúja vagy áldozata voltam.
Nagyváradon voltam fiatal lapszerkesztő, lelkes, apostoloskodó, harcias. Írtam egyszer egy kis cikket, egy vasárnapi sétám tanulságát írtam meg a nyomorult, külváros-részben s a pompás, palotás, káptalansoron. És ingyenélőknek mertem mondani keserű, összehasonlító impresszióim[,] könnyek súlya alatt a százezer és még több ezer koronás jövedelmű kanonokokat.
Akkoriban néhány bátor, antiklerikális, szabad tollú újságíró került össze Nagyváradon, kik egyéb tekintélyeknek is meg tudták cibálni az üstökét. Nos, elhatároztatott, hogy az első, alkalmas, újabb kellemetlenkedésnél fülönfognak egyet a veszedelmes emberek közül, s ennek a bőrén vett példával fogják megfélemlíteni valamennyit. Tizenhat vagy tizenhét kanonok külön-külön adott felhatalmazást a káptalan ügyészének, hogy indítson pert ellenem nyilvános rágalmazásért és becsületsértésért. Öt címzetes püspök volt közöttük, a tábori püspök úr is például[,] néhai Wolafka, s a manó tudja, kik még.
A nagyváradi püspökség és káptalan rettenetes nagy vagyona majdnem hihetetlen távolságokból fűz magához embereket. De politikai ok is volt arra, hogy a nagyváradi főpapokat ne bántsák, mert a választásoknál hatalmas urak ők. Azután az a bizonyos "hagyományos harmónia, jó viszony, türelem, a városnak és a köznek az érdeke" stb. Elütötték előlem az esküdtszéket, tanúkat, szakértőket meghívattatni nem engedtek: készen volt minden. Volt egy-két ügyvéd barátom, kik már napokkal a tárgyalás előtt tudták, hogy ezúttal elhúzzák a skriblerhad nótáját.
Megdöbbentett a végtárgyalási tanács összeállítása is, nem a rendes tanácselnök elnökölt, egy Lengyel Imre-féle régi nyakas, liberális, kálvinista bíró. De maga a törvényszék áhítatos róm. kat. elnöke, és segédkezett neki két ismert klerikális lelkű bíró.
Az ügyész szabadkőmíves volt, de ő nem gondolt komoly bajra, s neki is tartania kellett ilyen hatalmas uraktól. Kemény beszédet mondott, de szeretettel s bátorítva nézett néha reám, s látszott az is, hogy élvezi védőügyvédem, dr. Dési Géza kárbaveszett nagy elokvenciáját. És az ügyész valósággal elsápadt, amikor kihirdették az ítéletet. Fogház is, főpénzbüntetés, mellékpénzbüntetés is. Ő, az ügyész[,] rekedt, reszkető hangon megnyugodott, s én pedig hiába föllebbeztem, példát kellett statuálni.
Csak a magam eseteiből tudnék még egy pár ilyen jeles esetet felsorolni, s talán majd egyszer megteszem, egy más apropóból, bízzunk: lesz még ilyen keserves apropó bőséggel. Sietek tehát egy kis ötletet még a levelem végére [írni], mely ötlet nem az enyém, hanem a francia Hervé barátomé: Mi lenne, ha összeállnánk, Magyarországon néhány száz becsületes, intelligens, valaki ember, s egy kinyomtatandó plakát alá aláírnók a nevünket, hogy mi, alulírottak, nem látjuk rehabilitáltaknak a Habár-ügy excellenciás urait.
Üdvözöl, kedves barátom, a jó ügyek szolgálatában igaz híved
Érmindszent, 1910. december 27.
PF 1911. január 2.
Ady Endre.
Gondoljuk meg csak: akár a Biblia, akár a Tudomány Ádámja a tradíciók tiszteletére inti vala és zsarnokolja esetleg a nyugtalan Évát, mik volnánk ma mink? Bizony egyáltalában nem volnánk, az emberrel s az emberi civilizáció sok áldásával és átkával, javával és rosszával egyetemben nem volnánk. Nem rontaná a Földön a levegőt az ember, nem szenvedne amaz isteni, az Atlasznál azonban kissé súlyosabb teher alatt, hogy gondolkozik s - Nietzsche módján acélozva a szót - megy. Ám, sajnos, megtörtént a tradícióknak az a bizonyos, az az ős, nagy, veszedelmes megsértése, s azóta a tradícióknak úgyszólván nincs is más sorsuk, mint az, hogy nem tartatnak tiszteletben.
Okosan háborgó ember csak várhatta és lekacaghatja azt a botlást és ostobaságot, amelyet most az Institut de France, az Akadémiák Akadémiája megcselekedett. Összeültek az osztályok öreg gyermekei - ki így, ki úgy férfiú, de nadrágot kívül viselő valaki -, s kimondták szótöbbséggel, hogy a Nő, azaz - szerintük - a nő nem méltó arra, hogy akadémikus, illetve akadémika legyen. Kimondták pedig dróthírek szerint, ama föntebb tépázott tradíciók nevében, valahogyan így: "az Institut tiszteletben őrzi, megőrzi a maga tradícióit".
Természetes, sőt bolondul egyszerű a dolog: emberi, sőt állati muszáj megtartani és megszentelni a tradíciókat, melyeknek fölforgatása a boldog birtokban-levőknek romlasztó rovására menne. Teljes értéssel és tisztelettel adózván a modern gazdasági élet férfiú-rabszolgáinak, gyönyörű törekvéseiknek, mégse véka alá rejtendő az, hogy a mai emberi élet legnagyobb szolgasága: a Nő szolgasága.
Szándékosan vagy szándék nélkül összezavarhatják, összekavarhatják e korszak problémáit, de a rangsor éléről az asszonykérdést el nem üthetik, s el nem szabad ütni. Amíg a Nőt visszatartjuk, hogy velünkmenő s hozzánk méltó és tartozó ember lehessen, addig nyitott seb marad s egyre gennyesedőbb az emberiség nagy sebe. Bár sohse árt százszor fölsorakoztatott argumentumokat százegyedikszer is fölvonultatni, mi ezúttal nem akarunk még csak a nemzetközileg megengedett fegyverfélékkel sem harcolni. Még arra se vesztegetünk sok szót, hogy a mi mai társadalmunk gazdasági berendezkedésének mindenképpen elkerülhetetlen problémájává kellett válnia a nőkérdésnek. Csupán csak azt a tréfásnak látszó, öreg, de szörnyen komoly igazságot kell ide írnunk: a nő a régibb létező lény. Mostanában, Londonban, Párizsban, Berlinben, sőt Bécsben is körkérdéseket csináltak némely fürge lapok: lehet-e a nő ez vagy az, választó vagy akadémiai tag, ügyész vagy hóhér. Az utolsó francia Lajosok idejében legalább a teóriát jobban tisztelték, mint a mai demokrácia s a mostani demokráciának kioktatott, fiatalabb nagybátyja: a kelet-európai félfeudalizmus.
Madame Curie-nek néhai férje sem kérte, hogy a tradíciókat megbántsák, ha már ilyen nagy a szükség a tradíciókra. De a rádiumnak, csodáinak és még fokozódó csodáinak semmiféle tradíciója sem volt, miként a Galilei tételének sem vala, ha talán nem is a Galileié volt ez a tétel. A francia Institut bármelyik osztályából kirángathatunk néhányat, akik olyan senkik, mintha hivatalos magyar politikai tekintélyek volnának.
Az újságok, persze külföldiek, megállapították, hogy a mai kultúr-emberiség krémje, lelkiismerete érzi, tudja, hogy gyalázat, amit a Nővel teszünk. Nem a szerelem, nem a nőnek rábíratása a ma még nagyon fontos család és e család életének ápolására, de az a konokság, mellyel esetleg viharosabban fejlődő emberi idegrendszereket kéjért, kényelemért, kenyérért és - tradíciókért leigázunk.
Valahogyan kétségbe ne essék a gyönge s nagyon hivő ember: Curie asszonyt beválasztották volna az Institutbe, de hátha Noailles grófné, Séverine s a többiek vérszemet kaptak volna. Az elasszonyosodott férfiak különben dicsőséges, fényes és ma is vezető hazájában igazán legtöbb okuk van a védekezésre a hímneműeknek a nőneműek ellen. A francia Institut bajban van, nagy bajban van, s ezen mulatnunk illik egyelőre nekünk, akik asszonypártiak vagyunk s az öntudatos asszonyoknak is.
A tradíciók tradíciójáról már szóltunk, talán csak éppen arról nem, hogy a Nő fizikuma aránylag megkíméltebb s jobb a mi hajszolt fizikumunknál. Agyuk is nehezebb aránylag, mint a miénk, s egy csomó dolgot tudnak úgy, mint mink, s egy csomó dolgot, emberit, fontosat - természetesen - jobban, mint mink.
Nincs nagyobb eredménye, lehetősége a mai civilizációnak, a mai emberi életnek, mint: a hatalom. A hatalom kérdése az asszonykérdés, mely veréssel, csókkal és sokféle hazugsággal, de mindig alantas férfiúi önzéssel volt elodázható. Az asszony, az Asszony, a Madame Curie fajtája nagyon hamar meg fog tanítani bennünket, egyébként is nőiesedő férfiakat, hogy övék a Jövő.
Szeretnők ezt az írást hozzákapcsolni a siváran sivár magyar politikai viszonyokhoz, bekapcsolni, szimbolizálni. Szükségtelen, mert: ha lesznek magyar nők, bátrak, újak, sokan, nem kell verekedniök, mint angol nővéreiknek.
Világ 1911. január 6.
Ady Endre
Mosolyogj föl egy pillanatra, savanyú kedvű Magyarország, mert lám, drága gyermeked, a parlament, él, sőt ficánkol. Ma már majdnem meglelte önmagát, szinte-szinte legméltóbb, legigazabb energiáját fitogtatta a magyar képviselőház. Egyszerre csodák nem történhetnek ma már, e kételkedő korban, de aki a mai parlamentet szereti, bízhat. Csak merjen lelkének legőszintébb zugaiból nyilatkozni e kényeskedő gyermek, fölösleges lesz a szerető szülők és rokonok aggodalma.
Most pedig, e kis csúfondároskodás után mondjuk meg komolyan, hogy halálosan szomorú a mi parlamentünknek minden élettel dicsekvő megmozdulása. Dördülnek az ágyúk, forradalmi zászlókat tűznek ki az úri kikötő legveszteglőbb és legrozogább hajói is, ha netalán a pipázó kényelmet fenyegeti valami.
Élete élésére a magyar képviselőházat csak affélék galvanizálhatják, amik például a kis vidéki kaszinót szokták és tudják. Udvariatlan az elnök, udvariatlan a többség, udvariatlan a kisebbség, kész a szörnyű háború. Egy miniszter rosszkedvű, s valami vicinális megkerülésre nem kapható, országos a baj, és viharzó a sérelem. És nem utolsó és nem kicsi szimbólumú valami az sem, hogy a legdühösebb repülőlöveg: a "parasztság". Ez a szép, úri parlament nem tud nagyobb pofont kigondolni sem, amikor önmagával pofozkodik, ennél a szónál. A "parasztság", ez a szép szó, a legrettenetesebb bélyeg, a lepra gyanúja, amikor a képviselő urak egymás ellen zendülnek. Valóban, a magyar parlament őrzi a régi viccek tradícióját is a többi, állítólagos tradíció mellett. A mágnás leköpi a dzsentrit, a dzsentri leköpi a polgárt, a polgár a parasztot s a paraszt a kutyát. Valahogyan így hangzott ez a régi s nagyon magyar vicc, de a magyar parlament nem változott, s ilyenformán a régi viccek is megmaradtak.
Régi formák, régi viccek, régi kényelmek, régi unalmak, régi úrhatnámságok: körülbelül ez a mai magyar népképviselet. És természetesen a régi virtusok, amelyek annyi jogot élveznek, hogy nemrégiben muskulusait mutogatta s ígérgette egyik erős honatyánk. Irigylendő és szép a testi erő, de Párizsban az auvergne-i zsákhordók s minden cirkuszban a birkózók szoktak versengni és dicsekedni vele. Szép a lovagos bátorság is, de istenem, melyik égő sebét gyógyítja meg e sok sebű országnak a legvitézebb párbajseb is? Mert viszont a békés, lovagias jegyzőkönyveknek az írásgyakorlás szempontjából való valamelyes hasznát el kell ismernünk.
Szándékolt, bölcs és derűsen megértő érzéseink akaratosan, keserűen, sósan könnyekre változódnak, ha ezekről beszélünk. Ha eszünkbe jut, hogy ez az ország, ez a Magyarország, ezerszer inkább a politika kénye-kedve, mint akármelyik másik. Ha arra gondolunk, hogy ezzel a parlamenttel, ezzel a politikával szemben hiába próbáljuk legősibb, legértékesebb erőinket összeszedni s vitázó és termő munkába állítani. Ennek a parlamentnek nem fáj az ország, s ez az ország még mindig nem érzi biztosan, hogy sok fájása között ez a parlament a vezérlő.
Él a parlament, ficánkol a mai magyar népképviselet csak azért, hogy a halálnak a gondolatát is elkerülje. Egy kuruckodó a magyar respublikát csinálja, Adalbert, a híres, kóbor, pénzes cigány vajda a toloncoló rendőrségtől értesül, hogy Magyarország önálló állam. Adalbert vajda majd Galíciában elfelejti új közjogi értesülését, miként gyakran, sokan és hatalmasabb vajdák elfelejtették. Bizony isten, ezek a dolgok is jelentősebbek, mint a mi képviselőházunk nagy viharai.
Borzasztóul nagy az a ház, amely az ő "tanácskozó" helyük, az urak kilenctized részének, hogy kisebb számot, joggal, ne mondjunk. Veszedelmesen nagy az összetartás az urak között, amikor zártülésezik, parasztozzák, sőt vágják és pisztolygolyózzák egymást. Hajh, be gyönyörűen összebékülnének - kevés-kevés kivétellel -, ha fejük fölött megsuhogna egy gordiusi csomót megoldással fenyegető kard.
Nincs nekünk, nincs ennek az országnak semmi hasznunk abból, ha a mi mai parlamentünk életet mutat, ha a saját őszinte életét éli. Ez az élet nem a mi életünk siralmának kórusa, de egy előkelő csoport külön élete, privát mulatsága. S a legkeserűbb pedig az, hogy most, talán a tizenkettedik órában, ez az ország se fölkészülve, se fölkészítve nincs eléggé, hogy más parlamentet, jobb rendet s új politikát rendeljen magának.
Szóval: a parlament elevenedik, ficánkol, él, de ez az élet majdnem egyenesen az európai, a friss Magyarország élete ellen tör. Pedig csak egy kicsit emberelné meg magát ennek az elbágyasztott magyar társadalomnak sok - összes - értékes része, másként volna minden. Addig pedig örüljünk, hogy az urak megtalálták önmagukat, s hogy életük szerint való élet kezd dühöngeni a Duna-parton, az oktalanul nagyszerű palotában.
Világ 1911. január 19.
Ady Endre
Mikor város született, mindenha csoda történt, csoda és véres bűn, Bábel óta, Róma óta, sőt, a fabrikált hun-magyar legenda szerint, Buda király városa óta. Már a mai, szinte millió lakosú Budapest csodájáról s lemoshatatlan, véres bűnéről régen, eleget, untig beszéltek, írtak az új legenda-iparosok. Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedő csodából nőtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bűnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország. Mindegy, város csak így születhetik, s Budapestnek legalább ilyen naggyá s ilyen várossá kellett válnia, amilyen, mert különben jaj volt volna s lenne nekünk. Nem sok esztendeje még, hogy vallásos epidémiaként tör ki talán Magyarországon egy-kétszáz ember között az öngyilkosság kedve, ha még Budapest sincs itt. Tehát legalább Budapestünk volt már, szerencsére, tegnap is, kissé gyáván viselkedő óriás-gyermek, de így is milyen rökönyödésnek, gyávák és félők ijedt püfölésének kellett a hátát tartania.
Ám most jön valami komolyabb dolog: a népszámlálás, e szomorú seregszemle, vigaszversenyben egy sereg igazi, új, magyar város reményét nyújtja. Montenegró nagyságú grófi és püspöki uradalmak táján jóformán cselédségnek való nép se maradt elegendő: elfogyott, nem akart születni megszökött. S minden alapult és alapuló város csodájánál nagyobb csodával, melynek földerítéséhez talán kevés is a mai tudományanyag, itt vannak az új, magyar városok.
Egy francia író bizarr elképzelése fog el bennünket: a tenger eléri Párizst, s csak a Montmartre púpja nincs még árral, vízzel elöntve. Ilyen száraz, ma még száraz, púpokként nézzük és látjuk a magyar városokat, e még csak indulókat, de kétségteleneket, melyek nemsokára talán csak már magukban jelentik s ígérik Magyarországot. Itt van a csoda, egyelőre majdnem a tudomány ellen valló, hogy: városok és magyarság-tartályok születtek ott, hol ezeknek előföltételei hiányoztak. Kiskirályságnyi uzsorás nagybirtokok, fogyó és szökő magyar földmívelő nép, alig-valami ipar, bőrünkből szíjat hasító, hecces, úri politika és - mégis, Debrecen telekkönyveiben román pénzintézetek súlyos bejegyzései, Délen a románság átlépte a Tiszát, a nyomorúság s a nem-magyarság hullámai csapdosnak itt és ott, mindenütt és - mégis. És mégis: nőnek, gyarapodnak, szaporodnak, ígérkeznek Budapest mellett a többi városok, és e városok, tetszik-nemtetszik: magyarok.
Hogy az ördögbe fogják tudni elintézni ezt a bolond, fatális, csodás problémát azok, akik az autochton magyarság ősi, szíves, dicsekvő képviselői? Mert hogy Aradon Tisza István számára egy fogadtatást díszesen rendezhetnek naiv körök s okos érdekcsoportok, ez semmi. A város város, s a városnak külön és különös lelke van, mely nemcsak mai és holnapi. A város, ha él, és élni akar, kénytelen számolni élete föltételeivel, ellenségeivel, ellenségeinek erejével és a magáéval. Roppantul rövid idő alatt még a humbugnacionalista is - legalább titokban - be kell hogy lássa: Magyarország s a magyarság voltaképpen - a városok. Betegül, érthetetlenül támadtak, kultúrás, kiható erejük nem sok, de vannak, számítanak s - magyarok. Ez egyszerre pikáns és megrázó probléma: miként fogják hírhedt hazafiságukat, lelkiismeretüket, magyarságukat, politikájukat berendezni azok, akik ma Magyarország kiskirályai, kiváltságos magyarjai, s akiknek a városok fejlődése: a bizonyos halál?
Bismarckra szeretnék ráfogni sokan, de nem a Bismarck gondolata, hogy ellenségeink ellen legokosabb taktika: ellenségeinknek az ellenségeit pártolni. Legalább háromezer év óta módszere az a politikának és a hatalomnak, s még Marat is kedves tudott lenni azokhoz, akik olyan ellenségesen távol jártak tőle, hogy már csaknem a felhőkbe vesztek. A mai Briand pedig jobban kedveli és kedvelteti a szélsőséges Guesde-et, mint a hirtelen veszedelmessé válható, okos Jaurest. A magyar kiskirályok, akiktől akármilyen nyelvűvé s rangúvá válhatott volna ez az ország, igazán zavarban lehetnek most. A magyar városok ellen védekezhetnek a városaiból kikopott avagy várost nem is csinált nemzetiségekkel s a magyar falvak parasztságával. A magyar falvak parasztsága vagy züllött, vagy kétségbeesett, vagy forradalmár, vagy városiasodik, vagy Amerikában van. A nemzetiségekkel való nagy békülékenység, melyből pedig hiányzik a humanitás és őszinteség, a városok ellen folyik.
Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, vásáronként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres "mi vagyunk a magyarság" nevezetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állani a helyét, s vétót mondott szükséges időkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturátlanabb, pópás, nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el a demokrácia, a kultúra s ha úgy tetszik - a magyarság sorsát.
Világ 1911. február 7.
Ady Endre
Párizs, február 23.
Ördöngősen szerencsés diplomata ez a gróf Széchen, akitől Ausztria-Magyarország egyenesen a Vatikánt fosztotta meg, hogy általa Párizsban viseltesse képét és rangját. A Párizsban székelő nagykövetek csodálatosképpen és éppen most határozták el, hogy a jövőben az új nagykövetek nem fognak tartani bemutatkozó hűhó-estélyt. Mert így van, s így volt mindeddig Párizsban is, hogy az új nagykövetek valahogyan akként viselkedtek, mint például ha királyunk Budára érkezik. Ők, az érkezettek, nagykegyesen, ismerkedés céljából, valóságos udvari bált s fogadtatást rendeztek azok részére, akikhez és akikért ők küldettek. Ez furcsa volt már Rómában is, sőt legelőször is Rómában, ahol kétféle udvar és kétféle előkelőség van, a vatikáni és a kvirináli. Ausztria-Magyarország megboldogult nagykövete értette a módját, hogy kell Párizsban is úgy cselekedni, mint Rómában: kétféle társaságot teremteni s hajbakapatni egy vendéglátó társadalomban. Sokáig ez Párizsban sem tarthatott, ha már Rómában is vége szakadt, s a nagykövet urak talán nem egészen saját kedvükből hozták az ő határozatukat.
Ostoba és tűrhetetlen helyzet lehetett az már Párizsban, hogy a dinasztiák nagykövetei önkényesen klasszifikálták Franciaország "udvarképes"-eit. A restauráció s a császárság korából merített arisztokrata névsor volt persze nekik a kedvesebb, de viszont a hatalmas és uralkodó burzsoázia szemébe is muszáj volt port hinteniök. Ilyenformán egy-egy nagykövetségi ünnepségen egymást szemtől szemben utálhatták a Faubourg-St.-Germain előkelői s a hatalmas bugrisok. Nagyon sokszor pláne el is kerülték egymást, avagy úgy történt, hogy Ausztria-Magyarország nagykövete "véletlenül" akkor tartott estélyt, amikor a francia köztársaság elnöke. A legkékebb és legfeketébb arisztokrácia egy-két feudális állam nagykövetségeinek "udvar"-ában vitézlett, és álmodta középkori álmait. Franciaország külügyminisztere nem minden ok nélkül gondolhatott arra, hogy Ausztria-Magyarországnak a Vatikánból áthelyezett nagykövete nem fog javítani ezen az ostoba helyzeten. Végre s végül: egy - bár kényszerűen - szocializálódó polgári köztársaság immár nemigen tűrheti a királyi pásztorjátékokat. Elég baja van a maga monarchista katonáival, szélső demokratáival, pénzkirályaival s polgár-őrgrófjaival, minthogy még etikettafférokkal is tetéztesse a bajt. Bizony nem véletlen dolog az, hogy a Párizsban lakozó nagykövetek éppen gróf Széchen kinevezésekor s éppen sir Francis Bertie elnöklete alatt határozták el, hogy lemondanak császári, fogadó privilégiumukról.
Emlékeztetünk mindenkit, akit illet, hogy sir Francis Bertie VII. Edvárd királynak nagyon kedves embere s különösen Franciaország számára kellett és kiszemelt nagykövete volt. Emlékezetes szavakkal küldte őt Párizsba Párizs-imádó fejedelme: nem szabad elfelejteni, hogy Franciaország sorsát ma már nem az arisztokrata szalonokban, de a polgári egyletekben s munkáskaszinókban döntik el.
Hiszen az is igaz, hogy elványadt, megromlott, meghamisult az úgynevezett arisztokrácia itt Franciaországban, de ez még nem magyaráz meg mindent. Az igazság az, hogy: a régi szabású diplomácia ma már túlélte magát, mivel ma már nem államfők, de társadalmak intézik az országok sorsát. A Vatikán nunciusát úgy dobták ki Párizsból, mint egy neveletlen, betolakodott vendéget, s ma már a nagykövetek csak annyit számítanak Franciaországban s többé-kevésbé mindenütt, amennyit küldő társadalmaik a küldetés érdemére érdemesített társadalmaknak. Gróf Széchen hiába akarná, hogy ő is csak egy mementó-embere, sőt grófja lehessen a Maria Antoinette-et s más miegymást ma se felejtő bécsi Burgnak: kénytelen Ausztria-Magyarország nemzettársadalmait reprezentálni. A nagykövetek, követek s diplomaták alkonyatán állunk, nem messze már attól az időtől, amikor hatalmas hírlapok képviselői cserélik föl a diplomatákat, ez ócska, saját előkelőségében kimúlt népséget. Hjha, igaz, ez sok finomságot, emléket, múltat, illatot, elmés ravaszságot, művészetet, alkovszépséget stb., stb. halat meg. De hát bele kell törődni: a demokrácia, reméljük, ad majd kárpótlást bőven, s a társadalmak majdcsak meglesznek valahogyan diplomaták nélkül is.
Világ 1911. február 26.
Ady Endre
Ha Apponyi csakugyan professzor lesz, megint Jókai Mór halott, szelíd, szép arca int vissza mosolyogván, mert Apponyi Albert is, sőt különösen a Jókai embere. Csodálatos, ám bizonyos, hogy Jókai soha embert nem ismert, nem látott, minden hőse hazug, de a legbolondabb és leglehetetlenebb életek utánzókat kaptak miatta, általa. "Le vent est fort, la marée haute il faut quitter le littoral. Soyons les nouveaux Argonautes, qui font commerce d'Idéal". Budapesten nem is tudhatják, nem is érthetik, hogy Jókai mennyi Jókai-embert teremtett Magyarországon, én például majdnem mindenik alakjának lemásolóját ismerem, olyikat két-három-négy példányban is. Tisza István éppen úgy nem volna az, aki, Jókai nélkül, mint Apponyi, aki azonban szebb, különb és Jókaihoz illőbb, élő, utánzó regényhős.
Apponyit szabad, lehet szidni, magyarázni, megérteni vagy szeretni, de nem szabad, s nem lehet meg nem bámulni. Élete fölött is vitázhatunk, mondhatjuk, hogy a fórumnak csak garabonciás diákja volt, de azt senki sem mondhatja: nem volt szép élet ez az élet. Talán se hasznos, se teremtő élet nem volt az Apponyié, de haszonleső és cinikus sem volt egy pillanatig sem. Hogy Kalksburg iskolája nem engedte elfeledtetni elveit, princípiumait az ő egykori tanítványában, ez is majdnem okos és bizonyos. De Kalksburgnál erősebb volt Jókai, a grófi üzletnél a "commerce d'Idéal", az apai örökségnél - szívben és vagyonban - az idők változó új romatikája. Apponyi emberileg, személyében a legszebb, leggazdagabb életet élte, s annyira Jókai-hős volt, hogy különben meg se lehetne érteni magyar földön az ő gyakori s szokatlan bátorságait.
Apponyi mindig ideák vértjében érezte magát, és sohse riadt vissza egy-egy napilag oktalan, de szép, váratlan, meglepő, új ugrástól. Azt állítják, hogy hiú és üres ez a hajlott korú, de még ma is sok fiatalnál fiatalabb, beszélni s magáról beszéltetni tudó gróf. Ez a félresiklott poéta, mert az, ez az utilitárius csatornákat kerülő, szabad, zengő szavú és daloló lelkű, ártatlan ideakupec. Nem igaz: ez Jókai embere, gazdag életű pápista gróf, fantaszta életstilizáló, álmodozó, ki nem akarja magát álmodozónak hinni. Apponyi nem ismeri önmagát, s Apponyit kevesen ismerik: Apponyi voltaképpen annak a kurta nemes, kálvinista Jókainak s Jókai-fantáziának a teremtménye, mely nem ismerhette az Apponyiakat, s ilyenformán kiforgatta őket valójukból.
Nem csalódom, ha azt hiszem, hogy csak idő-tilalomfák az okai hogy Apponyi Albert végig nem csinálta s csinálhatja Jókai minden szép figurájának minden szép gesztusát. Talán most tanár lesz, à la Jókai, ha lehet, de ha él - és éljen sokáig -, fog ő új és új meglepetésekkel lenni, jönni. Származása, élete, ifjúsága, kezdése, küzdelmei, kalandjai, házassága, boldogsága, boldogtalansága, lármái, beszédei, diadalai, kudarcai: ez a Jókai embere. Újból kezdhetve talán lehetne ezt az életet eredményesebbé, ehhez a korszakhoz idomultabbá, hasznosabbá, alkuvóbbá s vidámabbá tenni, de Apponyi akkor nem volna többé Apponyi és Apponyi Albert.
A Jókai emberét, Apponyit, szabad már érteni, sőt szeretni is, a nyomorok, piszkok, kicsiségek, seftek, lármák, babonák országában, hol olyan kevesen vannak, "qui font commerce d'Idéal".
Ny 1911. április 16.
Ady Endre
(Porto-Riche, Bataille, Bernstein)
Párizs most már a revüknél, a bécsi operettnél, az orosz táncosoknál s az olasz énekeseknél tart: vége egy boldogtalan színházi szezonnak. Sok volt a bukás, olyan sok, hogy arisztokráciája is van az elbukottaknak: Porto-Riche, Bataille és Bernstein. Ez a három bukás volt a legelőkelőbb, legemlékezetesebb, legtipikusabb s egymással mulatságos rokonságban álló. Porto-Riche, Bataille s Bernstein majdnem szóról szóra egyformán harangoztak elé darabjaiknak: olyan újat akarnak, amilyen még színpadon nem volt. Hogy nagy reklámmal dolgoztak, az ma már természetes, hiszen még Lamartine mondta, hogy maga az Úristen is harangokra szorul.
Porto-Riche "Le Vieil Homme"-járól Szini Gyula írt áradozva, triumfálva, aki a darabot csak olvashatta, s aki Porto-Riche-t meghatóan, saját finom művészlelkének hozzáadásával gazdagítva szereti. Lehet, hogy a "rendezés" is agyonoperálta a darabot, de bizony az színpadról hallva fárasztó, fáradt, rossz darab. Csak nagy magunkba-beszéléssel hisszük el, hogy itt nekünk egy modern végzetdrámát akartak mutatni, egészen görögöt s mégis mait. A színpadról csak egy keserves, unalmas szerelmi drámát kapunk s azt a fájdalmat, hogy a Porto-Riche-ek mennyivel gyorsabban öregednek a Sardou-knál.
Bernstein afférját most Budapest ellenőrizheti: ez a darab megbukik, ha nem is esküsznek annyian össze a zsidó dezentor ellen. Milyen komolyan vallotta Bernstein, hogy ő új igazságra jött rá: mikor már mindent elvesztettünk az életben, de jön egy váratlan, fájdalmas csapás, visszatart bennünket a haláltól új kincsünk, a bánat.
A Bataille darabja, a "L'Enfant d'Amour", talán legkönnyebben válhatott volna egyszerre értékké és sikerré. Hogy a vénülő kurtizán fia, a törvénytelen, a senkifi, saját boldogsága s élete árán szerzi vissza az anyja szeretőjét s illúzióját, ez magában emberi és maró szomorúságában is szép. De Bataille nem bízott benne, s annyi mindennel sujtásozta, cifrázta, hogy elveszett majdnem teljesen ez az emberség és szépség.
Tipikus bukásoknak mondtam e különben arisztokrata bukásokat, mert egyforma ígéretek be nem váltásának zátonyán történtek. A nagy szenvedélyek francia színpadi prófétái ijesztő tanulsággal szolgáltak: úgy jártak, mint bohózatíró kollégáik. A szerelem-variációk ki vannak merítve, a mai uralkodó francia társadalom nem tud se könnyes, se tréfás komplikációkat, újakat, ágy alatt, ágy fölött. Hatvanöt esztendős férfiak, akik fiatal leányokat gyújtanak lángra s tizenhat éves fiúk, akik meghalnak szerelmükben egy érett asszonyért: jó. De most már a határokat elértük, s ha nem tudnak mást, legalábbis másképpen kell végre írniok a szerelem színpadi poétáinak. Mert a téma nem rossz, egy kis szerelem akadni fog még nagyon sokáig itt-ott, hanem meggyőződésesebb, szenvedőbb, mondjuk szerelmesebb színpadi költők kellenének.
Ny 1911. április 16.
Ady Endre
56. HIRTELEN, RÖVID SZENTENCIÁK
(Sok jó rokkant ember)
Magyarország emberei (sokan meglátták s megmondták ezt már) hamarabb csigázódnak el bármely más társadaloméinál, s ennek ezer okát az ördög keresse most. Elég, ha döbbenten, torpantan nézem, nézem, hogy ma nagyon keservesen nagyobb a "létszám", a morituri-nép, mint valaha. Ez az ember-légyhullás, a legjobbaknak, legőszintébbeknek ez a megrokkanása okvetlenül legérdekesebb lesz annak, aki majd a mi mánkról jó históriát foghat írni. Valahogyan a betelt serlegnek egy különös, szomorú s mégis vidámságos példázat-esete ez talán. Ha elhullnak az elüljárók, megnyílnak a hátulsó sorok, s ma Magyarországban a legfelségesebb valami a legpiacibb demokrácia. Nyilván bánnivaló ez, s első pillantásra is az embernek sírón jut eszébe sok-sok testvére az elbukásban. Az is fájhat, akiknek még fájhat, hogy nálunk ma törvényes percenten felül robog az élet örömcéljaihoz a nullák görgő hada. De a tűzhányók mivoltát ha nem ismerjük, azt már tudjuk, hogy akkor törnek ki, amikor ők akarnak, s egy narancsfával hamarabb végeznek, mint egy vad kaktusszal. Imádom a mai magyar életet, fejbevágott minden testvéremét: a tűzhányó elönti utánunk a kaktuszokat is, s annyi bizonyos, hogy hamarosan másképpen lesz itt minden-minden, de nem rosszabbul. (Érdekes és följegyezni való azonban az, hogy Zrínyi Péter, Rákóczi, sőt Martinovics és Táncsics is sokkal kezesebbek, bárányabbak és diszkrétebbek, mint egykoron valának.)
*
(Ama kellemetlen probléma)
- Ha van zsidóveszedelem, s ha csakugyan védekezni kell, mit tegyünk - kérdezte egy szkeptikus magyar úr, aki haragudott, hogy vén korára törnie kell a fejét, s ki kell játszania azt az értelem-kártyát, melyet esetleg háromszáz évig pihentethettek volna az utódai.
- A demokrácia - dünnyögte erre egy másféle szkeptikus magyar - igazán nem hozott boldogságot soha és sehol, de túl kell esni rajta, mint a jámbor himlőn. Ha van zsidóveszedelem (még becsületes s látszóan okos balgák is mondják, hogy van), akkor mi leszünk a mai civilizáció legszerencsésebb országa. Mi leszünk azok, akiknek a hideglelés gyógyulás, mert a zsidóra rászabadíthatjuk a világ legkonokabb, legbrutálisabb, leggazdálkodóbb s mégis legszeretnivalóbb matériáját: a magyar parasztot. Bocsássák csak el azt a lekötözött, szép, nagyéhségű leopárdot, majd elvadászik a sokezres holdnyi birtokokon, s fölfalja a zsidóproblémát is.
*
(Az akaratlan forradalmárok)
Kálvinista vagyok, de egyre jobban, majdnem orvoskézre kívánkozóan s operációt érdemelten bámulom a pápistákat. Erejük idetolult, Keletre, hozzánk (Bródy Sándor nem akarta hinni, amikor a lapjában ezt hét évvel ezelőtt szerettem volna megírni), és a Regnum Marianum ma nem csúfolódás. Néha úgy rémlik, mintha különös, pápailag ugyan még nem approbált csodából, Magyarország a keresztes háborúk Franciaországának modern helyettesítésére vállalkozna. Például a lelkeink fölött őrködő miniszter mostanában mindig olyan, aki a szaracént, zsidót és pogányt dominikánus szenvedéllyel gyilkolja. Azonban ott-ottfelejti magát egy-egy barátságos helyen, ha rossz vallású hely is, de az ifjakat és szüzeket kiszolgáltatja. Szép gondolat a katolikus gondolat, s itt, e ma még feudális Magyarországban jobban kedvelem a pápista, uraságukba betanultabb, rafináltabb urakat, mint az enyéimet. Örülök, hogy nincsenek gyermekeim, mert furcsa, keresztes élet készülődik most nálunk, de azt szeretném, hogy gyermekek nélkül majdan - unokáim élhetnének. Szamár, paraszt vád az, hogy a klerikalizmus nem mozog, s ha ötven év mulva is lesz még magyar Magyarország, s Debrecent nem fújja el a szél, minden akatolicizmus (nem antikatolicizmus, mert ez lehetetlen) áldani fogja azokat, akik forradalmat csináltak a lelkekben, holott némelyikük hivatalból (talán miniszterek lévén) képzelt forradalmak ellen harcoltak forradalomtermő dühvel és haszonnal. Magyarországnak ma akaratlanul egyetlen igazi forradalmi tábora van: a harcias katolicizmus.
Ny 1911. május 1.
Ady Endre
"Vallomások és tanulmányok": igazán sok s előremondhatóan beválthatatlan ígéretek, és én ezt tudom, ami persze nem enyhítő körülmény. Több, sokkal több lenne az én vallani valóm, s - hogy nemjó barátaimnak kényelmes préda legyek - tanulmányaim bátortalanok, és nem is tanulmányok. Azonban - nagyzolás nélkül szólván - sok becsületesség van ez írásokban, ha talán nem teljesek, és ha nem mindent elmondók is. Jobb sorsra méltó, szíve tövén nagyon jó, majdnem érdemes embernek elkukucskálásai ezek magába és az érthetetlenül érthetetlen Univerzumba. Szentelje meg ezt a kis füzetet a legemberibb, a legistenibb szándék: aki írta, ember akart lenni a talpán, s a titkok fellegvárát akarta megostromolni.
Budapest, 1911 tavaszán.
Ady Endre
Érmindszent, július 14.
Tisza-ős volt a tarisznyás ember, talán a legkártékonyabb Tisza, mert ő nyerte meg a koldus Tisza-család hosszú és gyanús birtokpörét, s beiktatott az ország telekkönyvébe egy tipikusan Werbőczi-erkölcsös családot. Mintha Jókai is írt volna róla az ő szelíd szépenlátásával: kopottas Tisza uram egy tarisznyába néhány hétre elegendő elemózsiát rakatott, s elindult azzal, hogy most már vége a váró türelemnek. Ő a jussa nélkül, a Tiszák igaza nélkül haza se jön, leült a tarisznyájával a legnagyobb bíróság legnagyobb kapuja elé, s ezzel a makacssággal meg is nyerte szerencsésen a pört. Valószínű, hogy kiürült ekkorra a tarisznya, de megvolt a vagyon, a vagyonnal a hatalom, a becsület s az a rakott tarisznyányi gőg is, ami most Tisza uram egy jeles utódjában fészkelődik. Ez igazán majdnem história, ahogyan illik is, mert gróf Tisza Istvánt semmi se magyarázza meg jobban, mint a história szerelme egy megnyert birtokpör alapján.
Kár, hogy Herczeg Ferenc nem Jókai Mór, mert most fölségesen szép és magyar dolgot írhatna a tarisznyás ember ivadékáról, az új tarisznyás emberről. Ennek már az isten fölvitte a dolgát, pör helyett lápot szárít, ha új birtokra éhes, avagy egyszerűen vásárol magának új birtokot az Osztrák-Magyar Bank szép és értékes bankóival, melyek nála erőszak nélkül meg tudnak gyűlni. De tarisznyájában történelmi elemózsia van, s egyéni birtokpör helyett azt a sokkal nagyobb pört szeretné megnyerni, hogy Magyarország maradhasson időtlen időkig a pörnyerő Tisza uram helyes Magyarországa.
Apró, kicsi följegyzéseim között rábukkantam a minap egy olyanra a sok közül, amit gróf Tisza István személye csalt ki belőlem, s amely félig ötlet, de másik felében keserű igazság. Valahogyan így hangzik: "néha szinte szeretnék a gróf Andrássy Gyula helyében lenni, hogy emberi, intellektuális kiválóságon kívül még históriai és magyar úri alapon is lenézhessek gróf Tisza Istvánra". Ez bizony ötletnek nem demokratikus ötlet, de Magyarországon szabad és célos olyan fegyverekkel küzdeni, melyek kétségtelenül magyarok, s amelyek a legedzettebb, legúribb bőröket is átjárják.
És nem az én föl- és túlbecsülésem csinálja azt, hogy Tisza ellen bevallható dühvel tudok írni, nem is az ő különös, epokás alakja, mely tisztes kultúrtársadalmakban alig-alig érné el a jó prokurista nívót, de egy primitív társadalom fél-tébolyodottsága. Ha csak a fejlődés-törvény fanatikusainak kellene beszélnem, azt mondanám: gróf Tisza István eliparkodta magát, mert ő négy-ötezer évi nemi és civilizációbeli görgetés után lehetne az, akinek ma meri magát hinni. De a "nemzet", a híres, magyar történelmi "nemzet", megnemesmagyarodott svábokkal s szabad spekulációkra szomjas zsidókkal egyetemben, vezérének vállalja őt, s ő úgy viselkedik, mint vezér, mint egy idejére váró Caesar Augustus.
Werbőczi-erkölcsösnek mondottam a Tisza-családot, de még ezzel nem is mondtam meg, mert nem tudtam kellően megmondani, amit akartam. Gróf Tisza István úgy jár-kél, úgy szövi a jövő fátylát, mintha Attila és Árpád egyenesen őt bízták volna meg, Csaba közvetítvén az üzletet, a magyarság megtartásával. Tévedés, gróf úr, szabad birtokot szerezni, lapot csinálni, sőt bankot és politikát is, de a magyarság sorsát a kutya se bízta önre, ez csak csőd esetén történhetnék meg - szükségből.
Most ritkán szólal meg, preparálja a vármegyét, a jegyzőket, a mindenféle papokat s az olyan zsidókat, kiknek nincs idejük a fórum ügyeivel foglalkozni, mert első, a legelső az üzlet. Barátkozik pápista püspökökkel, s elkedvetleníti saját püspökének, az eléggé radikális Baltazár Dezsőnek a megválasztatása, s mivel már nem lovagol a lóversenyeken, így tölti az időt.
Megszólalt a múltkor, a napokban, de már golyó és akasztófa nélkül, s ez a megszólalása íratta most ezt a kis írást. Ez az ember vagy zavarodott, vagy tarisznyás politikából nem bánná, ha elhinnék róla, hogy ő zavarodott - egyelőre, amíg nem ő a hivatalos úr. Ez az új tarisznyás ember, ez az új tarisznyás Tisza megvet minden reális, új tudományt, tehát hiszi, hogy őreá nemzetváltó szerep jut s ő ugyanaz a Tisza, aki a hosszú pört megnyerte. Zsilinszky-fiúk egy gróf Tisza ellen aligha kerülhetnének ebben az országban, s ne is kerüljenek, habár Tisza István háborítóbb és veszedelmesebb ötven Áchim Andrásnál.
A tarisznyás ember várhat, a régi tarisznyás ember utódja, mert csak a jobbágyfattyakat ismeri s a mai Magyarországot legfeljebb Herczeg Ferencen keresztül és át. A Tisza-család külföldre utaztatta el ifjú férfitagjait Kossuthnak és Petőfinek idején, s majdnem bizonyos, hogy akarata ellenére gróf Tisza István is fog utazni egy kicsit.
Világ 1911. július 16.
Ady Endre