87. TIFUSZ ÉS - ÚJSÁGHÁBORÚ PÁRIZSBAN

[Párizsi levelezőnk írja:]

A francia metropolisban tífusz-járvány dühöng egy kis újságháborúval súlyosbítva. Párizs délnyugati részén pusztít és terjed erősen a járvány. Okozója a rossz ivóvíz lehet, mely Párizs legnagyobb részében rosszabb a rossznál. A járvány ellen először semmi komoly óvóintézkedést nem tettek, s ennek elég érdekes az oka. Van ugyanis Párizsnak két nagy, egy kicsit bulvár-rangú lapja. Az a két lap pár év óta elkeseredett versenyt folytat. A legamerikaibb ötletekkel s reklámfogásokkal dolgoznak. Most például abban versenyeznek, hogy melyikük saját külön japán-orosz harctéri tudósítója küld monstruózusabb táviratokat, de emellett még mindig a legelképzelhetetlenebb csalétkekkel, díjakkal, jutalmakkal izgatják olvasóközönségüket. Bár most Párizst még mindig nem igen érdekli más, mint az orosz-japán háború, mégis nagy szenzációt okozott az egyik újság híradása, hogy Párizsban óriási arányú tífuszjárvány ütött ki. A konkurrens lap elkeseredésében másnap megszólaltatta a városi tanácsot, interjukat közölt, s egy hatalmas cáfoló cikk végén kijelentette, hogy tisztelt laptársa hazudott. A két konkurrens lap révén ilyenformán napokig nem történt semmi a járvány ellen. A tífusz közben, míg a két lap veszekedett, vidáman terjedt, s ma már kétségtelen és komoly a baj. Az a lap, mely a járványt kipattantotta, persze most módfelett büszke, s lehet, hogy szisztémájához híven, már holnapi számában tudatni fogja, hogy mindamaz előfizetőit, kik tífuszban pusztulnak el, ingyen és díszesen - fogja eltemettetni.

Pesti Napló 1904. március 13.

88. "NAPÓLEON VON THEILGUT"

[Párizsból írja levelezőnk:]

Hogy kicsoda "Napóleon von Theilgut", az alább derül ki: A pángermán düh egyre hevesebb kitöréseivel mind sűrűbben kezd foglalkozni a francia közvélemény is. Nem közönséges mánia ez, Ezt nálunk Magyarországon is jól tudják. A német lelkek legmélyében élő, ápolt és növekedő őrület ez, melyben rendszer van. "Az egész világ német vagy legalább is németnek kellene lennie az egész világnak." Körülbelül ez a princípiuma a pángermán dühnek. Egy sereg német esküszik például arra, hogy Magyarország egy germánságából erőszakkal kivetkőztetett földdarab. Ismerjük azokat az ostoba, de tudományos színű kísérleteket, melyekkel nagy embereinket akarta több ízben már kisajátítani a pángermán őrület. Ámbár főképpen mi felénk, kelet felé van irányítva a pángermán agitáció, juttat azért rohamaiból más irányba is. Belgiumban, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban stb. is keres és talál címet a dühöngésre. Most jelent meg egy pángermán könyv Berlinben, mely az izgalmakra könnyen kapható franciákat végtelenül bosszantja, pedig ez a könyv nagyon mulatságos könyv. Idézzünk néhányat a furcsaságaiból.

Jeanne d'Arc német leány volt, akinek a neve voltaképpen Johanna Bogen.

Német volt Kolumbus is. Sőt nem is német, de porosz, családja Olaszországba került, s itt változtatta meg becsületes Tauber nevét.

Michel Angelót természetesen Engel Mihálynak hívták. Benvenuto Cellini szintén német volt. Még pedig hannoveri német. Azelőtt Wilkommnak hívták. Mert hiszen a világ minden nagy embere német volt. Német Leoncavallo, kit Löwenpferdnek hívtak eredetileg. Rossini Rothe, Verdi Grün, Bellini Schön voltak.

Nagyon-nagyon mulatságos könyv ez a könyv, de a franciák nem tudnak mulatni rajta. Már Jeanne d'Arc meggyanúsítása is fájdalmas minden francia kebelnek, de a "Das verwelschte Deutschthum jenseits der Westmarken des Reichs" - ez a címe ennek a könyvnek, melyet a pángermán szövetség adott ki, - még élesebb tőrszúrást szánt a francia szíveknek. Tudja meg minden francia s tudja meg az egész világ, hogy Bonaparte Napóleon német volt. Valami szörnyűebbet nem is mondhatnának francia embernek. Napóleon és német! Az a pángermán mániákus jól ismerhette a franciákat. Tudta, hogy még tréfának is gyilkos lesz ez az ötlet. És hogy hívták azelőtt a nagy Napóleont? Theilgut. Igen, Theilgutnak hívták. Theilgut Napóleonnak... A komolyabb franciák persze úgy próbálják venni ezt a bolondériát, mint ahogy megérdemli, de bizonyos, hogy fáj ez itt mindenkinek. Annyival inkább fáj, mert a pángermán könyv fölhívja a németek figyelmét arra, hogy Franciaország északi és északkeleti részén keresni valójuk van a németeknek. És hiába, akármilyen bolond is ez a könyv, de a pángermán szövetség szervezett, nagy és agilis serege a németségnek. Ezeket a bolondériákat a német fiatalság nagyon komolyan veszi. No és a francia nacionalisták sem volnának azok amik, ha az efféle dolgokat föl nem fuvnák...

Pesti Napló 1904. március 18.

89. KONZUL HOLTTESTE PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az a néhány tucat, mindenféle nációjú árva poéta, akiket a francia újságok koronkint ki szoktak vonultatni vigasztalódás címén és okából a Heine Henrik sírjához, - most már igazán láthatja, hogy a "hálás utókor" nemcsak amolyan szép frázis hanem maga a megvalósító igazság. Konzul holttestét hazahozták a német és hideg Berlinből és Konzul nemsokára ismét látható lesz, még pedig a "Musée d'histoire naturelle" gyűjteményében. Hogy ki volt Konzul? Mindenkinek hallania kellett róla. Konzul volt a legmodernebb és legcivilizáltabb csimpánza a mi korunknak. Amerikában kezdette karrierjét, de élni tulajdonképpen csak Párizsban élt. Ez élet előkelő volt, zajos, de egyszersmind fölemésztő is. Mikor Konzul jóllakott már a lumpolással, pezsgővel, havannával, sőt ezt nagyon határozottan beszélik Párizsban - a nők kegyeivel, átment Berlinbe. Berlinben elpusztult szegény. A párizsi lumpolások reakciója ott érte utól. Halála nagy részvétet keltett Párizsban. Maga Jules Claretie is fölcsapott a funerátorok közé, s igen érzékeny nekrológot írt róla. De a hálás utókor még mindezzel nem rótta le tartozását a csimpánz iránt, ki olyan magasra emelkedett minden csimpánzok fölé. Konzul teste Párizsban van újra. A fényes és értelmes majomlélek elszállott ugyan e testből, mégis preparálni fogják Konzul porhüvelyét. És Konzult még egyszer látni csődülni fog pár nap múlva Párizs népe. Bizonyosan fog akadni életrajzírója is Konzulnak. Lehet, hogy szobrot is kap. Hiszen a hálás utókor és a szobor szinte elválaszthatatlanok...

Pesti Napló 1904. március 18.

90. A KRITIKUS SZOBRA

Larroumet Gusztáv, a párizsi "Temps" rettegett színikritikusa ugyancsak sok borsot tört Molière háza tagjainak orra alá. Esztendőkön keresztül írt a "Théâtre-Français"-ről igazságosan bár, de minden elnézés nélkül. Egyike volt azoknak a fehér hollóknak, akik a kritikát el tudják választani a pajtáskodástól. Míg élt: sokan gyűlölték, mióta meghalt, mindenki kibékült emlékével. Lehet, hogy kegyeletes érzésből, de inkább talán önzésből. Egy erős pennájú kritikussal kevesebb: mindig jót jelent a színművész urakra és hölgyekre. A rettegett Larroumet ma már annyira közkedveltté lett a "Théâtre-Français" tagjai körében, hogy szívesen csatlakoznak ahhoz a mozgalomhoz, melynek célja egy Larroumet-szobor felállítása. A "Théâtre-Français" közelében, Sarcey szobra mellett akarnak emléket állítani Larroumetnek és a színház sociétairejei lelkes buzgalommal adakoznak a kritikus szobrára. A halott kritikus szobrára, akinek kezéből kihullott a toll, mely néha - dorong is volt.

Pesti Napló 1904. március 20.

91. MAGYAR TÁNCOK PÁRIZSBAN

[Párizsi levelezőnk írja:]

Megint divatba jöttünk Párizsban. A cigányaink ugyan lassan-lassan kikopnak minden valamirevaló mulatóhelyről, de kárpótlásul nagyon felkapták Párizsban a magyar táncokat. Legújabban annyira divatos a magyar tánc, hogy vállalkozó muzsikusok magyar táncdarabokat komponálnak. Gombamódra terem a sok "czardas", "eljen czardas", "eljen magyar" stb. nóta. A varietékben, orfeumokban rettenetes magyar táncokat ropnak hölgyek és urak. A minap egy előkelő koncerten is helyet kapott a magyar tánc. Chasles kisasszony, az Opéra-Comique művésznője valósággal elragadta a publikumot magyar táncaival. Ezek a magyar táncok természetesen sok rokonságot mutatnak a "kickapoo"-hoz és a déli indiánok harci táncaihoz, de érdekesek, ha csak valaki a magyar géniuszt Párizsban, főképpen a párizsi chantantokban sem volna hajlandó elengedni...

Pesti Napló 1904. március 31.

92. PÁRIZSI SZINHÁZAK

Maurice Donnay és Albert Guinon antiszemita drámái: a "Retour de Jérusalem" és a "Décadence" után most a "Nouveau-Théâtre mutatott be egy újdonságot, amely megint csak a fajkérdést firtatja. René Fauchois írta és a címe: "Exode". A "kivonulás" alatt egy fiatal pár - zsidó leány és keresztény ifjú - menekülése értendő a szűk vallási és faji korlátok közül. A fiatalok házasságát a szülők ellenzik és így azok pap és anyakönyvvezető nélkül, szabad szerelemben egyesülnek. Az ifjú atyja antiszemita képviselő és pártvezér, a főjelenetben egy Kisenevből menekülő zsidó lép föl, és így élénken kiéleződnek az ellentétek. Az újdonság csak mérsékelt sikert aratott. - Az, Odéon-színház"-ban múlt héten volt a premierje Gavault és Berr "Az adósság" című darabjának. A vidám bohózatírók ezúttal a könnyzacskókra spekuláló szomorújátékot írtak, melyet az Odéon közönsége természetesen visszautasított. - A "Théâtre de l'Oeuvre" vezetője: Lugné-Poe a "Nouveau-Théâtre"-ben most két Ibsen-drámát játszat társulatával: "Rosmersholm"-ot és a "Kis Eijolf"-ot. Mindkét darabnak nagy a hatása.

Pesti Napló 1904. március 31.

93. A KÉT NEGYEDIK FELVONÁS

Mulatságos és különös színházi affér foglalkoztatja most Párizs irodalmi és színházi világát. Louis Forest, a szellemes és ismert nevű újságíró és Henry Dumay, a kevésbé szellemes és kevésbé ismert drámaíró a hősei ennek a történetnek, melynek a csattanóját valószínűen bírósági ítélet fogja adni. Forest és Dumay együtt megírták "A kis milliárdosnő" című darabot, azaz hogy annak csak három felvonását, miután abban is megállapodtak, hogy még egy negyedik felvonás is következik. A három felvonást felolvasták Devalnak, az "Athénée-színház" igazgatójának, aki el volt ragadtatva a darabtól és azt menten el is fogadta előadásra. Most következik pedig a tragédia, vagy ha úgy tetszik, a komédia. Deval egy négy felvonásos darabot fogadott el előadásra, Forest és Dumay azonban időközben - összevesztek egymással: úgy hogy mind a ketten - külön-külön - megírták a hiányzó negyedik felvonást. Minthogy egyikük sem akart a másik javára lemondani, a darabot pedig lehetetlen volt két negyedik felvonással színrehozni, elhatározták, hogy az ügyet zsüri elé terjesztik. A zsüri, hosszas tanácskozás után, a Forest negyedik felvonását ítélte jobbnak, de salamoni bölcsességgel azt is kimondotta, hogy a negyedik felvonás mindenképpen felesleges és a darabot a harmadik felvonással, sőt előbb is be lehet fejezni. Forest, követve a jó tanácsot, a harmadik és negyedik felvonást összevonta, és a három felvonásos darabot újból Deval elé terjesztette. Nem így Dumay: ő fittyet hányt a zsüri ítéletére és kijelentette, hogy ragaszkodik a negyedik felvonáshoz, sőt kizáróan az ő negyedik felvonásához. Erre aztán a párizsi szerzők egyesületét kérték fel, hogy döntse el a vitás ügyet. Capus Alfréd elnökletével össze is ült a szerzők egyesülete, de egyebet nem tehetett, mint hogy Forest iránt érzett meleg rokonszenvének kifejezést adott. Az utolsó szó most a bíróságot illeti meg, mert Dumay most már a törvényhez fordul a maga negyedik felvonása érdekében. Az is nyilvánosságra jutott, hogy mi az oka annak, hogy Dumay annyira ragaszkodik a maga silány munkájához; Yahne kisasszony, az "Athénée-színház" művésznője, aki a címszerepet fogja kreálni a vitás darabban, elolvasta a Dumay negyedik felvonását és az annyira megnyerte a tetszését, hogy menten egy csodálatos és drága ruhát rendelt erre a felvonásra. Ennek a ruhának pedig szerepelnie kell "A kis milliárdosnő"-ben, mert különben, Dumay szerint, az egész darab nem ér semmit. Úgy látszik: a ruhával együtt sem érhet sokat!

Pesti Napló 1904. április 2.

94. ABEL HERMANT ÚJ DARABJA

Abel Hermant "L'esbroufe" nevű új vígjátékának tegnap volt a főpróbája a párizsi "Vaudeville-színház"-ban. "L'esbroufe" a párizsi rendőrség sajátos nyelvén betörést jelent, melyet a gonosztevők úgy ejtenek meg, hogy meglepik vagy hirtelen elkábítják áldozatukat. A darab cselekménye igen érdekes. Színtere az első felvonásban egy kis mezőváros, a második és harmadik felvonásban Párizs. Szerzője javarészt Lebaudy Max, a "petit sucrier" életéből vette történetét és epizódalakjai sorában Jacques Lebaudyt, a szaharai császárt is szerepelteti. A császár maszkját a színház Leraud nevű színésze viseli. Abel Hermant természetesen sokat változtatott az ismert milliomos familia legifjabb sarjának históriáján, de azért a párizsiak ráismertek a "kis cukros" életének epizódjaira. A premieren a második felvonásnak volt nagy sikere. A főszerepeket Tarride és Suzanne Despres - Réjane utóda - játsszák.

Pesti Napló 1904. április 2.

95. TÁNCTANÍTÓ A CSIRKEFOGÓK KÖZÖTT

[Párizsból írják nekünk:]

Kellemetlen kalandja volt március 30-án Saphir M. Imre budapesti tánctanítónak. Első ízben lévén Párizsban, mohón nekilátott a metropolis megtekintésének. Járását-kelését éjjel sem hagyta abba, s így történt, hogy a latin negyed valamelyik sötét utcájában az apache-ok, magyarán csirkefogók közé jutott. Egy pillanat alatt megrohanták s a tánctanító - hivatásához híven - illemre akarta oktatni őket, mert az elvégre mégsem járja, hogy idegenekkel, akik az ő szülővárosuk megcsodálására érkeznek Párizsba, ilyen udvariatlanul bánjanak. A figyelmeztetés süket fülekre talált s az utonállók elvették a tánctanító aranyóráját és pénzét, majd tovább állottak. A kifosztott magyar ember jelentést tett a dologról a rendőrségen.

Budapesti Hírlap 1904. április 7.

96. A FRANCIA SZÍNPAD

[Párizsból írja levelezőnk:]

A legérdekesebb az a jelenség, hogy minduntalan politikai és társadalmi kérdések csatatere a francia színpad. Az árja és zsidó fajták összebékíthetőségének lehetőségét, vagy lehetetlenségét ez idő szerint majdnem féltucat darab vitatja a francia színpadokon. Más szociális, vallási és politikai problémákat tárgyal ismét egy féltucat színmű. Mindez Franciaország mai nagy forrongását jelzi. A francia írók és színházi emberek, kiknek nagy része nemrégiben sötét jóslásokat adott a színpad jövőjéről, most arról tanakodnak, helyes-e a nak, az aktualitásnak ez a térfoglalása a színpadon s hogy szabad-e a színpadot kiszolgáltatni politikai és társadalmi agitációnak? Legnagyobb részük úgy vélekedik, hogy igenis szabad. A szerelemnek, végzetnek és halálnak azért ezután is meglesznek a maguk színpadi költői - írja egy francia esztétikus - de a politikai és a társadalmi problémák fölkarolásával most már a színpadi hatalom, ez a nagy hatalom is részt vesz a jövendő formálásában. S ez nagy és hasznos fordulat. Nem kevésbé érdekes dolog az sem, hogy az agitáló daraboktól eddig a cenzúra mentette meg a francia színpadokat. De egyidejűleg a cenzúra ügyéből is probléma lett. Köztársaságban ilyen intézmény - írja egy francia író - hogy keményebben ne szóljak e régi kérdésről: legalább is szégyen. De valójában az a helyzet, hogy egy-két év óta a francia cenzúrának nincs hatalma s most egyre-másra kerülhetnek színre az aktuáliserejű, agitáló, néha pamfletszerű, többnyire tendenciózus színdarabok, s okosabb és jobb ómenek híján sokan ettől a jelenségtől várják a francia színpad megújulását.

Budapesti Hírlap 1904. április 9.

97. A FRANCIÁK ÉS A SÁRGA VESZEDELEM

A sárga veszedelem kérdését ki nem adja kezéből a francia közvélemény. A franciák érzik, hogy az ő rajongó oroszbarátságuk mentségre szorul, azért szélesítik ki a sárga veszedelem problémáját. Franciaország szeretné elhitetni a világgal, hogy Oroszország a szélső keleten a nyugati civilizáció védelmezője, mert az orosz-japáni háború voltaképpen megnyitója volna egy nagy világdrámának, melyben a sárga faj rá fog törni a fehér fajra, Ázsia Európára, a barbárság a civilizációra.

A sárga veszedelem alighanem valóságos veszedelem, de szinte komikus volna cáfolgatni, mennyire nincs köze az orosz-japán háborúnak a sárga veszedelemhez, s mennyire lehetetlen Oroszországot a nyugati kultúra önfeláldozó lovagjának feltüntetni. Hanem azért igen előkelő gondolkozók szólaltak meg e kérdésben, sőt magát Tolsztojt is szerették volna a maguk pártjára hódítani a franciák. De Tolsztoj nem állott médiumnak. Azután Renanról akarták kisütni, hogy Japánország haladását a sárga faj ellenséges készülődése tünetének vallotta.

Legújabban Fouillée Alfrédet, az ismert francia filozófust kérdezte meg egy újságíró. A filozófus azt mondotta, hogy ő is hisz a sárga veszedelemben. És bár az orosz autokrácia nyilván mély és alantas állapot a japán parlamentarizmus mellett, az oroszok mégis csak közelebb állanak hozzánk, nyugathoz, tudományukkal, irodalmukkal és művészetükkel. De a mai háború egyszerű érdekháború, semmi köze a jövőbeli óriási faji és vallási konfliktushoz.

Budapesti Hírlap 1904. április 12.

98. A FRANCIÁK AZ IDEGEN ÍRÓK ELLEN

A párizsi színházak aránylag nagyon kevés idegen színdarabot adnak elő, de újabban ez a nagyon kevés idegen színdarab is sok a párizsiaknak. A párizsi kritika mostanában a szokottnál is nagyobb idegességgel fogad minden fordított darabot. Nemrégiben az Odéon-színházat érte sűrű és indulatos szemrehányás, mert egy Hauptmann darabot mutatott be, holott van elég tehetséges fiatal és nem fiatal francia írója a francia színpadnak. Mendès Catulle-t, az ismert nevű francia írót ugyancsak mostanában néhány lap azért rótta meg, mert színrehozatta Kleist Henrik egyik egyfölvonásos darabját, holott Mendès már régen buzgólkodik, hogy a zseniális és tragikus sorsú német írót a francia közönséggel megismertesse, s ezúttal is ezt az irodalmi célt akarta szolgálni. A minap pedig ritka egyértelműséggel az Antoine-színházat rótta meg a kritika, mert öt estén keresztül idegen darabot tűzött a műsorra. Ibsen, Heijermans, Sudermann, Hauptmann és Tolsztoj voltak a betolakodó idegen írók, de ez a francia lapok méltatlankodását éppen nem csitította.

Budapesti Hírlap 1904. április 17.

99. "L'HUMANITÉ"

[Párizsi levelezőnk írja:]

A francia sajtónak nagy eseménye van. Megjelent az első száma egy új, nagy politikai napilapnak a "L'Humanité"-nek. Egy új lap megindulása egymagában nem volna esemény Párizsban, hol sűrűen születnek s múlnak ki lapok. De az új lap harcias szociáldemokrata lap, a szociális forradalom és kifejlődés siettetője akar lenni, s a lap politikai vezére Jean Jaurès. A lap politikai munkatársai Aristide Briand, Eugène Fournière, René Viviani, Allemane, Louis Revelin stb. Az irodalmi munkatársak sorában Anatole France, Octave Mirbeau, Abel Hermant, Jules Renard stb. állnak. A lapnak rendes külföldi levelezői vannak. Ausztria-Magyarországban Friedrich Hertz bécsi publicista a "L'Humanité" levelezője, akinek tollából már az első számban jelent meg egy bécsi levél s e levélben Magyarországról is - majdnem öt sor. A "L'Humanité" aggresszív lap s éppen nem kesztyűs kezű. Most, mikor a legkülönbözőbb irányú párizsi lapok vetélkedtek az orosz barátságban, valósággal istenkísértés számba megy az a hang, mellyel Oroszországról s az orosz-japáni háborúról szól a Jaures lapja. »Vigasztalódjanak a szent Oroszország barátai - írja egy helyen a "L'Humanité". Hogy a "Petropavlovszk"-ot nem japáni, hanem orosz tengeri akna robbantotta föl és süllyesztette el, ez is éppen azt bizonyítja, hogy Oroszország a tengeren is fölényben van Japánnal szemben.« Egy másik helyütt a "L'Humanité" kifigurázza oroszbarát laptársait s a következő legújabb hírt közli: "Egy negyedórával halála előtt Makarov tengernagy még életben volt." A lap aztán egy külön cikkben kifejti, hogy a szocialisták általában a legfájdalmasabban szemlélnek minden háborút, mert a háború haladásellenes, inhumánus és késlelteti a demokratikus fejlődést és forradalmat, de a jelen háborúnak talán mégis lesz annyi haszna, hogy a cárizmust meggyöngíti, s Oroszország népét közelebb viszi a szabaduláshoz.

Pesti Napló 1904. április 24.

100. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK

[Párizsból írják nekünk:]

A párizsi színházakban egymást érik újból a premierek. A szezon búcsúharangozása ez. Közeleg a forró sugarú nyár s nehezebb dolog lesz a publikumot színházba csalni. Új darabokkal, érdekességekkel, szenzációkkal akar hát mindegyik párizsi színház kirukkolni és szerencsét próbálni. A párizsi szenzáció-hajszából ismerős, édes, tarka melódiák csengenek ki. Utcasarkokról, vendéglőkből, mulatókból, kávéházakból visszacsengenek ezek a melódiák. Az idei nagy kapuzárás előtt Párizst meghódította Bécs. A halott valcerkirály diadalmasan vonult be Párizsba Bőregérjével, s e nagy párizsi kapitulációt legföljebb azzal tudják enyhíteni a franciák, hogy Strauss operettje francia librettóra készült, Meilhac és Halévy Réveillonjára. A Variétés-színházé volt a szerencsés gondolat. Ebben a színházban tapsol most esténkint a zsúfolásig összeszorult publikum. Óriási sikert aratott tudniillik Strauss operettje. Bodanszki, bécsi karmester tanította be, s dirigálja az operettet. Az előadás nagyszerű. A második fölvonásban a dámák krinolinban hódítanak, s a párizsiak ebből is azt sejtik, hogy a krinolin ismét - divatba fog jönni. Lehet ugyan, hogy csak a felelősséget akarják e fura divat esetleges föltámasztásáért már előre Bécs nyakába varrni. Az osztrák császárvárostól a Bőregér premierje kapcsán néhány nagyon kedves, gonoszkodó kritika szólott. Cécile Thévenet kisasszony, az Opéra-Comique művésznője magyar nótát énekel a második fölvonásban. Gyönyörű hangon, kedvesen és sok jóakarattal... A Moulin-Rouge-ban pedig, mely annyira nem a régi Moulin-Rouge már, hogy idestova kész és jeles operett-színház lesz, a Lysistrata hódít, a Király Színház Lincke-operettje, a bájos Makrancos hölgyek. A könnyű muzsikára éhezett Párizst nemsokára egészen befogják, betöltik a "dunai melódiák", mint a párizsi lapok írják. Francia operett alig-alig terem manapság. De termett egy igen érdekes, figyelemreméltó zenedráma. Az Operában nagy sikerrel mutatták be a Csillag fiát. Bar-Kochba története ez. Camille Erlanger zenésítette meg a zsidó hős történetét, melyből opera-szöveget Catulle Mendes írt. A drámai újdonságok között, versesek és nem versesek között, Sarah Bernhardt színházának új darabja, a Varennes, talán legérdekesebb. Nemcsak azért, mert a nagy Sarah újra "kreált". Nem nagy szerep az ő szerepe. Henri Lavedan és G. Lenôtre darabja a francia forradalomnak egyik legtragikusabb esetét viszi a színpadra, mikor a postakocsin menekülő királyi családot, a guillotinra szántakat, fölfedezik s a postakocsin visszatérítik a hóhérgéphez. A napi kérdésekre épült színművek mellé kezdenek sokasodni Párizsban a históriai drámák. Egyébként még egy sereg premier készül a kapuzárás előtt a párizsi színházakban.

Budapesti Hírlap 1904. április 28.

101. A PÁRIZSI SZALON

[Párizsból írják nekünk:]

A Grand Palais-ban, ez óriási palotának az avenue d'Antin-re terpeszkedő felében, néhány nappal ezelőtt nyílott meg a Société Nationale des Beaux-Arts XIV. kiállítása, az 1904. évi Szalon. Párizsba csődült idegeneknek, a párizsiaknak, kritikusoknak, és művészeknek egyformán az a meggyőződése, hogy az idei Szalon sokkal alantasabb színvonalú, mint az utolsó évek Szalonjainak bármelyike. A kiállított művek száma 2634, s ennek több mint fele festmény, s a festmények legnagyobb részét az alapítók s a társaság tagjai állították ki. Szobormunkák alig vannak a Szalonban s mégis a Szalon úgynevezett szenzációja egy szobor, Rodin Gondolkozó-ja. Sziklán ülő, meztelen, hatalmas férfit ábrázol a bronzszobor. A férfi kezére hajtja tépődve, gyötrődve, gondolkozva a fejét... A festmények között is sok a nemes, komoly, és értékes alkotás, de valami föltűnőbb, nagyobbszerű nincs közöttük. Négy fiatal magyar művész állított ki képet a Szalonban: Szegfy Erzsi, Székely Andor, Kunfy Lajos és Szikszay Ferenc. Mindannyiukról elég dícsérettel szól a kritika. Látogatója nagyon sok van a Szalonnak, főképpen idegenek, s naponként csodálkozva konstatálja az ember, hogy minden lépésnél magyar szót hall. Párizsban - úgy látszik - sok most a magyar vendég és pedig a művészetkedvelő magyar vendég. Maga Carolus-Duran, a társaság ismert nevű elnöke mondotta e sorok írójának, hogy más években, mikor a társaság kiállítása értékesebb volt, nem kapott a Szalon félannyi látogatót sem. Pár nap múlva, április 30-án nyílik meg a másik Szalon, amint mondani szokták: a régi és igazi, melyből ezelőtt tizennégy évvel szecesszió révén született meg a Société Nationale des Beaux-Arts. A régi Szalon ugyancsak a Grand Palais-ban, a palota másik felében lesz. A Champs-Élysées és a Champs-de-Mars már találkoztak, s békésen megférnek egymás mellett. Ellenben egy év óta megvan már az új szecesszió is. A fiatalok megcsinálták a harmadik Szalont, a Salon d'Automne-ot. Ez azonban, mint a neve mutatja, majd csak őszkor szolgál Párizsnak a harmadik Szalon szenzációjával.

Budapesti Hírlap 1904. április 28.

102. SARAH BERNHARDT KÍSÉRLETEZIK

A franciák nagy tragikáját elhagyta az idén hagyományos szerencséje. Egyik balsiker a másikat követte párizsi színházában, és ő maga sem tudott egyik új alakításával sem valami nagy érdeklődést kelteni. A hűtlen párizsiak egy kissé rosszul bántak az idén a nagy Sarahval, aki most már hajlandó engedményeket is tenni és az őszintén művészi hatások keresése helyett érdekes és "szenzációs" színházi meglepetések után kutat. Legutóbb megbízást adott három jónevű francia írónak: Émile Bergerat-nak, Henri Lavedannak és Lenôtre-nak, hogy írjanak neki egy új darabot, melynek "Plus que... Varennes" ("Több mint... Varennes") legyen a címe. Ebben a darabban az lesz a "szenzációs", hogy két darab címéből alakul a címe. Az egyik darabbal - Émile Bergerat: "Plus que... reine" című történeti színművével - sikert aratott Sarah Bernhardt; a másik darabbal - Lavedan és Lenôtre "Varennes" című drámájával - csak a minap bukott meg a nagy tragika. A jövő szezonban tehát egy sikert aratott és két bukott szerző együttes darabjával kísérletezik Sarah Bernhardt, olyan darabbal, melynek a címe egy szójáték. Még egy új darabot tartogat Sarah Bernhardt a jövő szezonra: Judith Gautier és Pierre Loti "Az ég leánya" című hatfelvonásos kínai tárgyú drámáját, melyben szintén ő fogja játszani a női főszerepet. A nagy tragika reméli, hogy ez a két darab fogja őt visszavezetni a párizsi közönség kegyébe.

Pesti Napló 1904. május 3.

103. KÉT TUDÓS

Különös, mulatságos és megható kis históriát beszélnek el párizsi újságok. Volt a francia fővárosban egy tudós professzor, a klasszikus nyelvek diplomás tanára, aki azonban sehogy sem tudott a diplomája mellé állást is keríteni. Sok éven át mint instruktor kereste meg a száraz kenyeret, de azután a növendékekből is kifogyott: gondolt hát végre merészet és szomorút, ha katedra nem akad, jó lesz a - bak is, a klasszikus nyelvek tanára a diplomával a zsebében fölcsapott - kocsisnak. Így legalább nem hal éhen és - gyalog sem jár. A bakon azonban nem volt első eminens, mint annak idején az iskolában, egy kicsit szórakozott is volt, egy kicsit - goromba is volt: szóval, sűrűn akadt baja a rendőrséggel. Ilyenkor a vén tudós kocsis azzal könnyített a lelkén, hogy kegyetlenül leszidta az akadékoskodó rendőrt - görögül, vagy latinul. Latinul, görögül ugyanis még a párizsi rendőrök sem tudnak. A múlt héten azonban sajátságos dolog történt. A tudós kocsisnak megint baja akadt egy rendőrrel, a szokáshoz híven, amiért fölírta, ezt is kegyetlenül leszidta a klasszikus Hellász nyelvén. A szegény öregnek azonban majd leesett az álla, mikor a rendőr mindazt, amit neki görögül kívánt, azonnal visszakívánta neki - ugyancsak kifogástalan görög szóval. Hogy leszidták egymást, a két ember - egymásra bámult. Azután bemutatkoztak egymásnak. Kiderült, hogy diplomás tanár volt - mind a kettő. Nemcsak a kocsis, hanem a rendőr is. Hogy elnevették-e magukat, vagy sírva fakadtak-e: ezt már nem írják meg a párizsi lapok.

Budapesti Hírlap 1904. május 4.

104. A HALHATATLANOK KÖZÖTT

[Párizsból írják nekünk:]

A francia Akadémiának ünnepe volt a minap. Bazin René, az új halhatatlan, akit az elhunyt Legouvé Ernő helyébe választott tagjául az Akadémia, tartotta meg székfoglalóját. Erről a székfoglaló ünnepről még ma is beszélnek, s még sokáig fognak beszélni Párizsban. Az Akadémia dolgait különben sem mindig szimpátiával szokta tárgyalni a francia közvélemény. Az történt tudniillik a székfoglalón, hogy az utód, aki székfoglaló beszédében elődje emlékének akart áldozni, voltaképpen lebecsülte az elődöt. Ügyes, szép és gondos volt a Bazin René beszéde, de az értelme mégis csak az, hogy Legouvé nem volt igazán nagy regényíró, nem is lehetett, mert egyszerű burzsoá lélek volt és semmi esetre sem olyan jeles regényíró, mint ő, Bazin René. E furcsa székfoglaló beszédre ráduplázott Brunetiere, aki az új tagtársat üdvözölte. Ő még alaposabban letárgyalta szegény, néhai Legouvét, szintén kegyetlen, összehasonlító módszerrel. Így áldozott az Akadémia egy igazán kiváló tagja emlékének, s így tiportak össze egy halottat az élők, amiből az a tanulság, hogy halhatatlannak csak addig érdemes lenni, míg az ember - él.

Budapesti Hírlap 1904. május 5.

105. EGY ÚJSÁGÍRÓ KARRIERJE

A mai francia kormánynak Delcassé külügyminiszter a legnépszerűbb tagja. A forrongások, sok gyűlölködés és harcok közepette Delcassé az egyetlen francia politikus, ki szinte érintetlen, általános nagy becsülésben, magasan áll a pártharcok és politikai tusák fölött. Népszerűsége egyre nő. Oroszországi szerencsés missziója, a francia-angol egyezmény, az olasz-francia barátkozás a Delcassé legújabb diadalai, s a francia közvélemény még nagyobb dolgokat vár Delcassé ügyességétől és szerencséjétől. Legtöbb joggal a sajtó büszke a népszerű miniszterre, mert Delcassé mint újságíró kezdette pályafutását. De nem az mutatja a Delcassé karrierjét, hogy újságíróból miniszter lett. Ez a karrier ma már nem ritkaság. Delcassé karrierjét az teszi nevezetessé, hogy szinte csodálatos a népszerűsége, hogy mindenki hite szerint pályája még emelkedő lesz, s hogy voltaképpen Delcassé még ma is újságíró. Sikereit újságírói kvalitásának köszönheti s annak a körülménynek, hogy minden párt sajtóját úgy tudja dirigálni, hogy ezt maguk a lapok észre sem veszik. A francia-angol egyezmény megkötése előtt például, a tárgyalások ideje alatt, holott azokról az egész francia közvélemény tudott, még a nem nagy komolyságú bulvár-lapok sem írtak semmit, mert Delcassé meggyőzte őket, hogy országos és nemzeti érdek hallgatást parancsol a tárgyalások befejezése előtt. Hasonlóképpen tudja az ő nagy nemzeti és politikai céljaira mindig biztosítani a sajtó óriás hatalmát. E mellett személyesen is a legjobb viszonyban van az újságírókkal. Rendkívül szeretetreméltó s szinte túlontúl szerény ember Delcassé miniszter. Most Loubet római útja után éppen a Delcassé dicséretét zengi mindenki, s a lapok fölelevenítik Delcassé életének forduló, nagy eseményét. Ezelőtt huszonöt évvel Gambetta lapjának, a "République Française"-nek volt kiváló munkása és roppant szerény dolgozó társa. Gambetta fölismerte a fiatal újságíró tehetségét, s azt tanácsolta neki, hogy vesse rá magát a külpolitikai kérdések tanulmányozására. A tanács szerencsés volt, szerencsés volt Delcassé is, ki a tanácsot megfogadta, s mindenesetre szerencsés volt Franciaország is, mert Delcassénél őszintébb híve a békének nincs.

Budapesti Hírlap 1904. május 5.

106. MAGYAR ELŐADÁSOK A SORBONNE-ON

[Párizsból írják nekünk:]

A párizsi egyetemen - miként erről a Budapesti Hírlap több ízben írt - egy Párizsban élő derék magyar tanár és író, Koni Ignác buzgóságából két esztendő óta már vannak magyar előadások is. A román nyelvnek tanszéke van a párizsi keleti akadémián, a Sorbonne-on tanszéke van a cseh nyelvnek és irodalomnak is. Mi magyarok azonban csak ott vagyunk, hogy megengedik hetenként két órán a bölcsészeti fakultás A termében egy tanárnak, hogy privát buzgóságból előadásokat tartson, ha neki úgy tetszik. Ez is csak két esztendő óta van így. Kont Ignác nagy buzgósággal és lelkesedéssel végzi föladatát. Ez évben minden csütörtökön délután tartott kétórás előadást, s a magyar irodalomnak újabb korszakát, a forradalomtól Arany János haláláig adta elő. Ez évben már több hallgatója volt, mint tavaly. A párizsi magyar egyetemi hallgatókon kívül franciák és angolok is, főképp nők hallgatták Kont tanár előadását, melyek közül az Arany Jánosról szóló most jelent meg egy francia szépirodalmi lapban. Kont tanárnak szándéka különben, hogy könyvalakba foglalja előadásait. A francia publikum egy bizonyos része ilyenformán megismerkedhetnék a magyar irodalommal, melyet már több francia művel szolgált Kont Ignác. A magyar irodalom előadásán kívül más dicséretes föladatot is végez Kont Ignác. A párizsi magyar diákokkal, kiknek nagy része alig beszél franciául, fordítási gyakorlatokat végeztet, s gyakorolja őket a francia beszélgetésben. Már csak pünkösdig fognak tartani a magyar irodalmi előadások a Sorbonne-on. Ez utolsó előadások az újabb magyar regényírókról szóltak. A záró előadást Jókai Mór emlékének szenteli Kont Ignác dr.

Budapesti Hírlap 1904. május 11.

107. A TELEFON ÉS A SZOCIALISTA ÁLLAM

[Párizsból írják nekünk:]

A szocialisták legszebb, legszédítőbb teóriáit kegyetlen világossággal semmisíti meg az előtörtető való élet. Már maguk a szocialisták is azt vallják, hogy ha lesz valaha szocialista állam, egészen más lesz az, mint amilyennek a szocialista próféták eddig elmondták. Ez idő szerint Franciaországban, ahol a szocialisták tudvalevőleg már a kormányhatalomban is osztozkodnak, éppen legfontosabb doktrinájuk agyonmorzsolását kell szemlélniök a szocialistáknak. Ez a doktrina az állami mindenhatóság doktrinája, s egy nagyon csekélynek tetsző momentum indította meg a küzdelmet az ellen az irány ellen, mely az állammal ki akar sajátíttatni mindent s állami kézbe és kezelésbe akar juttatni mindent. Párizsban ugyanis a telefon állami intézmény és sehol a világon annyi jogos panasz nem illetheti a telefont, mint Franciaországban. Telefon-botrány telefon-botrányt ér, s csak a közelmúltban, napokig hosszú hasábokat írtak a lapok Sylviac kisasszony, egy csinos párizsi színésznő afférjéről. A kisasszony nemcsak nem kapott összeköttetést egy sürgős beszélgetésre, de mivel a telefonos kisasszonynak szemrehányást tett, elvették a telefonját is. A telefon állami intézmény lévén, hatóságnak tartja magát minden telefon-büró. Annyi botrányt okozott már a telefon, hogy a párizsiak a legkomolyabban megalakították a telefon-előfizetők védő ligáját. Egy igen neves szocialista publicista is beleszólott a telefon miatt indult nagy disputába, s bevallotta, hogy nincs más tennivaló, mint megtörni az állami monopóliumot s a magánvállalatok konkurrenciájától várni a közönség nagyobb kényelmét. Tehát egy szocialista is kénytelen belátni, hogy az állami kezelés nem okvetetlenül a legdicsőbb dolog. Egyébként meglehetősen nyomorúságos az állapot Franciaországban mindenütt, ahol az állam adminisztrálja a nagy közönséget szolgáló intézményeket. Néhány lap éppen most indított hajszát a francia postahivatalok ellen, melyek piszkos odukban, kevés személyzettel, hanyagul végzik a dolgaikat s melyek igazán szégyenére válnak Franciaországnak. A francia vasutak legnagyobb része privát-vállalatok kezében van, s a francia vasutak nem éppen minta-vasutak, de a franciák meg vannak róla győződve, hogy állami kezelésben még mizerábilisabbak volnának a vasuti viszonyok. A francia kormánypárti lapok között is akad nem egy, mely tiltakozik a szocialista állam felé haladás, az állami kisajátító mánia ellen, s mely gúnyosan rajzolja meg azokat a gyöngy-állapotokat, mikor a pékség, a limonádégyártás és minden állami monopolium lesz, föltéve, hogy a szocialistáknak igazuk lesz. De úgy látszik, hogy maguk a szocialisták is kezdenek megijedni az állami szocializmustól és a szocialista államtól. Mindenesetre érdekes dolog, hogy ez éppen Franciaországban esik meg, hol a szocialisták már a kormánygyeplőig eljutottak...

Budapesti Hírlap 1904. május 12.

108. "PLACE DE BUDAPEST"

A párizsi községtanács, hogy kifejezze azt a rokonszenvet, mellyel a franciák az egész magyarság iránt viseltetnek, tudvalevően elhatározta, hogy Párizs egyik terét Budapestről nevezi el. Ez a tér eddig nem kapta meg új nevét, legalább hivatalosan nem, mert az új jelzőtáblák még mindig nincsenek kifüggesztve. Ennek a története [mint Párizsból jelentik] a következő: A táblák már nemrégiben elkészültek ugyan, de ekképpen: "Place de Buda-Pesth." Mikor ezt megtudta Bertha Sándor, Párizsban élő hazánkfia, megakadályozta, hogy a helytelen és németes felírás kifüggesztessék. Az ő közbenjárására a párizsi községtanács aztán újabb határozatot hozott: megsemmisítette az elkészült helytelen felírású táblákat és készíttetett újakat, amelyek nemsokára szabatosan fogják hirdetni, hogy merre van a "Place de Budapest."

Pesti Napló 1904. május 18.

109. A BOHÉMEKRŐL

Néhány napja temették el Párizsban Hille Pétert, a nagy bohémet. Murger, aki 1861-ben halt meg, Scènes de la vie de Bohème (Jelenetek a bohém-életből) című könyvében fordította a közönség figyelmét azokra a művészekre, kiknek életükben talentumukon kívül semmijük sincs. Murger még a klasszikus kor legelső és legnagyobb költőjét: Homéroszt is a bohémek közé számítja, mint aki szintén a néptől élt, abból, amit - dalolt, aki elfogadta az alamizsnát és örült, ha éjjelre barátságos emberek szívességéből tető alá került. Ide számítja még azokat a dalosokat is, akiknek a francia fejedelmi udvarban (Toulouse-ban) a legszebb tearózsa nyílott s amelyet a király ünnepek alkalmával maga tűzött kedves dalnoka mellére. Az első igazi bohémnek Pierre Gringoire-t tartja, aki az élén állott egy egyesületnek, amelynek Gondtalan gyermekeknek [!] volt a címe. Ilyenek voltak még a XVIII. században a német Günther, a svéd Bellmann, a XIX. században az amerikai Poe Edgár. Ma is akadnak még cigánytemperamentumú ifjak és öregek, akik, nem törődve a holnappal, szegényen, de gondtalanul csak a -nak élnek. De az igazi bohémséghez az isteni könnyelműség és emberi nyomorúság mellé kell a talentum isteni adománya is. E nélkül bizony csak - lump a bohém.

Budapesti Hírlap 1904. május 19.

110. A MIMI PINSONOK

[Párizsi tudósítónk írja:]

Mimi Pinsonoknak a párizsi munkásleányokat, e szeretetreméltó, ügyes kis teremtéseket nevezi a párizsi argot. A kis munkásleányok nagyon népszerűek Párizsban, s valósággal kultusz-számba megy az érdeklődés és figyelem, amiben részesülnek. Most egy esztendeje versenyfutást rendeztettek velük. Énekiskolájuk van, melyet egyenesen az ő számukra nyitott Charpentier Gusztáv, az ismert zeneszerző. Pünkösd második napján lesz ennek az énekiskolának a vizsgálata. A Mimi Pinsonok nagy hangversenyt adnak, melyre egész Párizs készül. Sokkal érdekesebb és komolyabb azonban a Mimi Pinsonoknak egy másik vállalkozása, mely nem olyan pikáns, mint a versenyfutás, vagy a hangverseny, de jelentős és szép, ha nem is írnak róla annyit a lapok. Ezek a leányok nagyon keservesen szerzik meg azt a kis pénzt a műhelyekben, ami életfönntartásukra kell. Egy komoly emberbarátnak eszébe jutott, hogy ezeknek a leányoknak nem bál, ünnepség, versenyfutás és énekiskola kell elsősorban, hanem jobb táplálkozás. Toborozni kezdett a leányok között s összehozott egy olyan részvénytársaság-féle vállalatot. Külön vendéglőket rendeznek be a Mimi Pinsonoknak s e vendéglők jó ellenőrzés mellett olcsó és tápláló ebédet és vacsorát adnak a munkásleányoknak. Két ilyen munkásleány-vendéglő, illetve főzőhely már megnyílott, s a közeljövőben még több is nyílik a Mimi Pinsonok részére.

Budapesti Hírlap 1904. május 25.

111. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK

[Párizsból írja tudósítónk:]

A nyári mulató-helyek szezonjában is vannak eseményeik a párizsi színházaknak, habár inkább a jövő szezonra készülés lármája száll már a színházak tájékáról. Legtöbb szó esik a PorteSaint-Martin-színház új darabjáról, Galdós Pérez Elektrájáról, mely most került először színre francia színpadon. Miként az már a párizsi színházak egy részénél megszokott dolog, ez az érdekes spanyol dráma sem művészi okokból került színre, hanem aktualitásból. Egy kis antiklerikális tüntetésre számítottak a színház vezetői és a fordító. A radikális lapok nagy reklámot csináltak a drámának, mely éppen azért nem aratott elegendő sikert, mert azt a közönséget, melynek zajos érdeklődésére számítottak, nem elégítette ki a csak spanyol mértékben forradalmi dráma. A Variétés-színház még mindig a Bőregér nagy sikeréből él. Nagyon jellemző és érdekes dolog, hogy Strauss operettjének nagy sikerét igen sokan úgy kommentálják, hogy ez a siker divatba hozza az operettet újra Párizsban. A Vaudeville-színház új operettje, egy furcsa kínai história, a La troisième Lune, elég csinos muzsikával, csak félsikert aratott. Bernhardt Sarah színháza alig tudott ötven előadást csinálni új, érdekes történelmi drámájával, a Varrennes-vel s most a nagy Sarah művészi körútra indul Angolországba, míg Réjane asszony Amerikába készül. A Gymnase-színház viszont a maga szenzációs darabjával, a Retour de Jérusalemmel már túlhaladta a kétszázadik előadást. A Renaissance-színházban Porto-Riche két új darabját játsszák. Porto-Riche mostanság Marcel Prévost-szal együtt a francia Akadémia új halhatatlan-jelöltjei között szerepel. A többi párizsi színház többé-kevésbé bevált régibb darabjait játszatja. Mindegyik színházban azonban a legbuzgóbban készülnek már a jövő szezon ujdonságaira.

Budapesti Hírlap 1904. május 28.

112. ELZÁSZ-LOTHARINGIA

[Párizsból írják:]

Különös és figyelemreméltó dolog, hogy most, mikor a hivatalos Franciaország békességet akar a Vatikánon kívül az egész világgal, mikor a baráti és szövetséges Oroszország a legkritikusabb helyzetben van, - egyszerre, hirtelen, buzgóan és szenvedelmesen vette elő újra a francia közvélemény Elzász-Lotharingia kérdését. Nemcsak a nacionalista, de a kormányhoz közel álló lapok is mostanában hosszú cikkeket írnak a harmincnégy év előtt elvett tartományok helyzetéről s erőszakos németesítéséről, melyet határozott siker kísér a francia lapok szerint is. Telve vannak súlyos vádakkal s panaszokkal a francia lapok. A németek tudniillik nem válogatósak a maguk németesítő eszközeiben s nem csoda, hogy a francia lapok arról panaszkodnak, hogy még a jó franciák nagy része is kénytelen az elfoglalt tartományokban renegáttá, aposztatává válni. A francia lapok óriási kivándorlásról írnak, holott bizony ma már kevés francia vándorol ki Elzász-Lotharingiából. Megalkuszik legnagyobb részük a kényszerűséggel. Való, s a francia lapok fájdalmasan is hangoztatják, hogy a német bevándorláson, a hivatalos alkalmazottakon kívül a katonaság és az egyház a németesítés két leghatalmasabb eszköze. Csak maga a strasbourgi katonai helyőrség például 25 000 főből áll. A német kormány másrészről jól vigyáz, hogy a lelkészek ne legyenek kerékkötői a német törekvéseknek. Bizony talán már újabb harmincnégy év múlva jóformán egészen német lesz Elzász-Lotharingia. A francia lapok elkeseredésükben egy kis csúfolódással próbálnak elégtételt venni maguknak. Sok igazsággal s gúnyosan írják le, hogy milyen kirívó, ízléstelen és brutális mindaz, amit a híres német kultúra harmincnégy év óta a francia kultúra elnyomására alkotott. Főképpen a német városrendezésekről, építkezésekről ír sok jogos kigúnyolással egyik-másik párizsi lap. Az azonban bizonyos, hogy a francia közvélemény ma már bizonyos melankóliával, a lemondás fájdalmával tárgyalja az elvett tartományok ügyét. Az [*R'*] Berlin-t ma már a sorok közül sem lehet kiolvasni.

Budapesti Hírlap 1904. május 28.

113. PÁRIZS VIRÁGDÍSZBEN

[Párizsból írják nekünk:]

Gyönyörű, szinte antikszerű ünnepre készül a francia főváros. Kétnapos nagy tavaszi virágünnepet rendeznek Párizsban június 4-én és 5-én, s az ünnep rendezői azt akarják, hogy a párizsi virágünnep a maga fényével, nagyobb méretével és szenzációival teljesen elhomályosítsa a nizzai virágünnepet. A virágünnep középpontja a Bois-de-Boulogne lesz. Virágos díszt kapnak a hölgyek ruhái, a fogatok, a házak. Jutalmakat tűztek ki a legszebben díszített házakért, kocsikért s automobilokért. Ezer és ezer ötlet készül a balkonok, ablakok s az előkelő, régi párizsi paloták teraszainak fölvirágozására.

Budapesti Hírlap 1904. június 1.

114. EGY ELMARADT PÁRBAJ

[Párizsból írja tudósítónk:]

A szenzáció-éhes publikumot nagy csalódás érte; elmaradt egy párbaj, mely nagyon érdekesnek ígérkezett. A párizsi községtanácsi választás alkalmával csunya plakát-háborúság folyt Pugliisi-Conti képviselő és Montebello márki között. Az ellenfelek plakátokon sértegették, gyalázták nemcsak egymást, de egymás családját is. Ugyancsak plakátokon jelezték, hogy csak múljék el a választás, majd pisztollyal és karddal szereznek elégtételt. A választás elmúlt, Pugliisi-Conti s Montebello márki kölcsönösen provokálták egymást. A segédek összeültek, s párbajbíróságban egyeztek meg. A párbajbíróságnak abban kellett ítélni, hogy ki a sértett fél s van-e helye fegyveres mérkőzésnek. A bíróság úgy döntött, hogy a sértés kölcsönös volt, de ezért párbajra nincs szükség. A mai politikai harcok - jelentette ki a párbajbíróság - rendszerint olyan szenvedélyesek, vadak és esztelenek, hogy e harcok során történt sértéseket nem lehet normálisnak, beszámíthatónak venni s nem is szokás. Pugliisi-Conti és Montebello márki egyéni tisztességét e választási harc nem érinti. A segédek e döntés folytán befejezettnek jelentették ki az ügyet. A párbaj elmaradt - a kíváncsiak nagy szomorúságára.

Budapesti Hírlap 1904. június 5.

115. A VALLÁSALAPÍTÓ

[Párizsból írja tudósítónk:]

Ma már vallást sem lehet alapítani újságok nélkül, mint azt Masi József esete bizonyítja. Masi József "San-Marino köztársaság polgára" tudósítást küldött be néhány párizsi lapnak s jelenti, hogy; ő, Masi József, új vallást alapít. Az új vallás neve "teofilizmus" lesz. Dogmája: egy Isten, ki lelkével mindent áthat; halhatatlan és szabad emberi lélek; a halál után jutalom, vagy büntetés. A keresztény vallás - mint azt Masi József bizonyítani hajlandó - lejárta magát s többé nem tudja boldoggá tenni a világot. A teofilizmus békét hoz a földre, mert bizonyára nem lesz más vallás, mint az, amely különb s igazabb, mint a többi. Mindezt, írja Masi József, egy megjelenő könyvében bővebben fogja kifejteni. Ez idő szerint csak az újságok támogatását kéri. Képzelhető, milyen jókedvű megjegyzéseket fűztek az értesítéshez azok a lapok, melyekhez Masi Józsefnek bizalma volt. A párizsiak különben is most bővében vannak a vallásalapítóknak. Huzamosabb ideig Párizsban volt a nevezetes Éliás próféta, az amerikai milliomos vallásalapító. Előrelátható, hogy Masi József könyve, melyet már plakátok is hirdetnek, nagyon fog fogyni. Lehet, hogy nem is volt más célja San-Marino vallásalapítójának.

Budapesti Hírlap 1904. június 5.

116. A FRANCIÁK ÉS A NÉMET NYELV

[Párizsból írja levelezőnk:]

A franciák, akik nem igen szeretnek idegen nyelveket tanulni, nagy dologra szánták el magukat. A minap igen előkelő férfiak kezdésére Párizsban egyesület alakult, melynek célja a német nyelvtudás terjesztése. A német nyelv tanítására tanfolyamokat, a beszélgetés gyakorlására klubokat akar berendezni az egyesület. Fölhívásában főleg arra hivatkozik, hogy Franciaországnak kereskedelmi érdekei kívánják a német nyelvtudás elterjedését, legelső sorban természetesen a kereskedői körökben. A francia sajtó kedvetlenül támogatja a vállalkozást. Érdekes kétértelmű mottóval terjesztik az egyesület fölhívását. Hogy el ne felejtsünk németül, ez a mottó. De ennek egyszersmind van egy másik értelme is: Hogy el ne felejtsük a németet. Ámbár erről a német nyelvtudást terjesztő egyesületen s a lármásabb francia lapokon kívül meglehetősen gondoskodnak - a németek.

Budapesti Hírlap 1904. június 8.

117. DOMELA NIEUWENHUIS

[Párizsból írja levelezőnk:]

A párizsiak érdeklődését vagy két napig ez a furcsa nevű idegen foglalta le. Róla beszélt két napig egész Párizs, s e két nap alatt Mattasich-Keglevich és a többi érdekes új vendége Párizsnak alig került szóba. Még a tuniszi bég sem, a ki pár nap múlva ideérkezik. Domela Nieuwenhuis hollandus férfi. Protestáns pap volt s egyszerre szocialista agitátornak csapott föl. Ő szervezte Hollandiában a szocialista pártot, mellyel ez idő szerint rossz viszonyban van. Külön pártot alakított tudniillik, mely pártnak szabad szocialista párt a címe, s amely közel rokonságban van az anarchistasággal. De külsejére is érdekes ember a híres agitátor. Már csaknem teljesen ősz. Hosszú fehér haja és szakálla, patriárka komolyságot kölcsönöz megjelenésének. Hatalmas szál ember. Egészen fiatalos tűzű szemmel. Párizsba azért jött, hogy a militarizmus ellen agitáljon, de e mellett módját lelte, hogy anarchista elveit is hirdesse. Előadásain, melyek nagyon látogatottak, merészen tárgyalta Franciaország belső politikai kérdéseit is, sőt dicsőítette a kommünt. Domela Nieuwenhuis nagy körutat tesz, s ellátogat más országokba is. Körútjának célja az volna, hogy a jövő esztendei amszterdami nemzetközi antimilitarista kongresszust előkészítse.

Budapesti Hírlap 1904. június 14.

118. TELEFONOSKISASSZONYOK HÁZA

[Párizsból írja levelezőnk:]

A sokat ócsárolt párizsi telefonoshölgyeknek ezúttal vidámabb szenzációjuk van, mint rendszerint. A párizsi telefonos, telegráfos és postáskisasszonyok egy-két nap múlva háztulajdonosok lesznek. Közel a párizsi telefonközponthoz, a Grenelle-utca 16. számú ház lesz a telefonoskisasszonyok otthona, melyhez a kormány jóindulata juttatja a hölgyeket. Hivatalos kezdésre tudniillik alakult egy részvénytársaság, mely azoknak a telefonos, telegráfos és postás. hölgyeknek, kiknek Párizsban családjuk nincs, megszabott, olcsó áron kényelmes otthont és táplálkozást nyújt. Ez az okos terv nagyon régi már, s most az siettette a megvalósítást, hogy ilyen otthonjuk Párizsban már a munkásleányoknak is van. A párizsiak azt hiszik, hogy a telefonoskisasszonyok, akikkel annyi afférja van a párizsi publikumnak, most már, miután kényelmes otthonuk lesz, nem lesznek olyan tűrhetetlenül idegesek, mint eddig voltak.

Budapesti Hírlap 1904. június 14.

119. A NEVERS-I LEGÉNYBÚCSÚ

[Párizsból írja tudósítónk:]

Soha még dinom-dánom nem vert olyan port, mint a nevers-i legénybúcsú. Nevers francia városka. Olyan, mint minden vidéki város a világon. Az emberek néha nagyon unják magukat, s ilyenkor csapnak egy-egy görbe napot. Egy Bacquelin nevű nevers-i orvos néhány nappal ezelőtt nagy mulatságot rendezett. A doktor úr a legényélettől akart méltó búcsút venni. A mulatság afféle férfimulatság volt a javából. Hivatalos volt rá az egész intelligencia. A polgármester, a csendőrkapitány, az előkelőbb városi tisztviselők, katonatisztek, ügyvédek és orvosok. Fölöttébb vidám volt a mulatság. Az utcai járókelők is megállottak a zajára. Egyik-másik mámorosabb tagja a társaságnak invitálásokba fogott, s az utcai bámulók közül egyet, egy vidám hölgyet, be is csalogatott. Majd a Neversben működő párizsi orfeumba nézett el a jókedvű társaság. Az urak táncoltak, énekeltek, pezsgőztek. Majd egy éjjeli mulatóhelyre tévedtek be, ahol zajongtak s állítólag poharakat, asztalokat is kezdtek törni. Itt azonban megjárták. A mulatóhelynek új tulajdonosa volt, aki nem tudta, hogy vendégei Nevers hatalmasai. Rendőröket hívott, s a rendőrök kénytelenek voltak jegyzőkönyvet fölvenni. Másnap az egész város tudta, hogy mi történt az éjjel. Valaki tudósítást küldött a párizsi lapoknak, rettenetesen kiszínezve az eseményeket. A polgármester szerencsétlenségére nem valami grata persona a kormány előtt; mert a legutóbbi választáson éppen nem exponálta magát a kormány jelöltje mellett. Szóval, minden kedvezett annak, hogy a nevers-i legénybúcsúból országos szenzáció legyen. A polgármestert és a mulatságon résztvett csendőrkapitányt, a tisztviselőket és a tiszteket felfüggesztették. A párizsi lapok külön tudósítókat küldtek ki Nevers-be. A lapok vezércikkeket írtak az esetről. Valószínű, hogy a parlamentben is interpellálni fognak. Holott éppen a kiküldött laptudósítók vallják be, hogy Neversben nem történt semmi főbenjáró, botrányos dolog. Egy kis zajos dinom-dánomról van szó. A politika, a kisvárosi viszálykodás és pletyka s néhány lap szenzációhajhászása fújta föl a nevers-i esetet szörnyű orgiává. A legtragikusabb a szegény Bacquelin doktor esete. A menyasszonya visszaküldte a jegygyűrűt...

Budapesti Hírlap 1904. június 14.

120. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK

[Párizsból írja tudósítónk:]

Hadakozás a nyárral: a párizsi színházaknak is ez a legnagyobb föladata mostanság. E közben közzéteszi a legtöbb színház a jövő szezon műsorát. Nagy és erős a verseny. Rengeteget igér tehát mindegyik múzsa-templom. Az ígéretek garmadájából érdekes dolog világlik ki. A jövő szezonban több idegen darabot fognak játszani a párizsi színházakban, mint eddig éveken át játszottak. Azok a színházak tudniillik, melyek a tröszt ismert ügye miatt hadilábon állanak a drámaírók egyesületével, kénytelenek nagyrészben idegen darabokból összeállítani a repertoárjukat. Az Antoine-színház pedig már ez évben is azt az irodalmi irányzatot képviselte, hogy a külföldi drámairodalom jelesebb műveit ismertesse meg a francia közönséggel. Szerencsés ötlettel életre keltette a conférence-ok rendszerét is. Az idegen írókról, darabjaik előadása előtt, a legelőkelőbb francia esztétikusok tartanak előadást. Noha már itt a holt szezon, egyik-másik színház bemutatótól sem retten vissza. Így az Odéon-színház is két érdekes kis színművet adott elő a minap. A Porte-Caint-Martin-színház pedig, mely, mint jelentettük, Peréz Galdós Elektrájával próbált egy kis háborúságot kelteni, most úgy szépítgeti a balsikert hogy kommünikékben hirdeti nap-nap után, hányan veszekedtek, vagy verekedtek össze a radikális és klerikális nézők közül a tendenciózus spanyol dráma egyik-másik kiélezettebb jelenetén. Egyébként a szezonzáró Grand Prix árnyéka borul a párizsi színházakra is, s az ideiglenes program: átgázolni valahogyan a nyáron.

Budapesti Hírlap 1904. június 14.

121. MIRABEAU HAMVAI

[Párizsból írja levelezőnk:]

Nemrégiben azt az érdekes hírt újságolták a francia lapok, hogy végre megtalálták a francia forradalom egyik legnagyobb alakjának, Mirabeau-nak régen kutatott hamvait. Mirabeau-t a Panthéonban temették volt el, mint erényes polgár-t. Azonban a francia forradalomban gyorsan változott a nép lelkesedése, s 1794 szeptemberében kiköltöztették Mirabeau hamvait a Panthéonból, mert a nagy ember leveleiből azt a vádat tették ellene a respublika véres szájú és kezű emberei, hogy a királysággal titokban egyetértett. Ekkor a Szt. Katalin-temetőbe kerültek a forradalmár hamvai. Az idő repült, s a Szent Katalin-temető helyére házak épültek. Néhány évtized óta ásnak, kutatnak Mirabeau koporsója után. Azon a helyen, melyen a hagyomány szerint Mirabeau pihen, most iskola van s itt folytatták a kutatást. Nemrégiben egy ólomkoporsóra akadtak itt, s erre a koporsóra ráfogták, hogy a Mirabeau-é. Most kiderült, hogy ez tévedés. A koporsó tizenkét-tizennégy éves fiú hamvait rejti, s nem a Mirabeau-ét. Mirabeau hamvait tovább kell keresni, ha a franciák e hamvakat is ki akarják engesztelni.

Budapesti Hírlap 1904. június 22.

122. VERLAINE FIA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az egyik párizsi törvényszéki kórházban egy nagyon beteg, szerencsétlen ember kínlódik. Verlaine Györgynek hívják, fia a néhai híres, bomlott lelkű, dekadens poétának. Az átöröklés teóriájának a hívei besorozhatják bizonyítékaik közé a szerencsétlen Verlaine György fátumát. Ez a szegény ember gyógyíthatatlan alkoholista s megmentésére hiába próbáltak meg éveken át mindent. Néhány esztendő óta a delirium tremens jelei mutatkoztak rajta. Egyszer az utcán érte volt el a dühöngés s ekkor börtönbe került. A börtön kórházának már gyakran volt lakója. Most úgy került oda, hogy dühöngései egyre veszedelmesebbek és az asszony, akivel vadházasságban él, jelentést tett a rendőrségnek. Azt hiszik, hogy a beteg ember csak néhány napig fog már élni.

Budapesti Hírlap 1904. június 22.

123. EGY HŐS, AKI RÉSZEGES

[Párizsból írja levelezőnk:]

Egyik párizsi büntetőbíróság előtt a minap olyan ember állott, kiről nemrégiben az egész világon, mint hősről beszéltek. A párizsi bazár rettenetes katasztrófája alkalmával az egész világ lapjai sokat írtak egy Desjardins nevű munkásról, aki páratlan halálmegvetéssel vagy negyven embert szabadított meg a biztos haláltól. A derék ember jutalmul a becsületrend első osztályú jelvényét kapta. Azonban Desjardins-nak van egy nagy hibája. Mértéktelenül iszik. Sokszor volt e miatt kellemetlensége. Legutóbb is két rendőrt inzultált. Ez nagy hiba, s Desjardins el volt készülve a legrosszabbra. A bíróság azonban csak 25 frank pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet megokolása szerint egy embert, aki egy nagy veszedelemkor páratlanul önfeláldozónak bizonyult, nem lehet súlyosan elítélni olyan vétségért, melybe szenvedélye sodorta, s melyet nem beszámítható állapotban követett el. A bírói tanácsban Séré de Rivières bíró elnökölt, aki [a] híres Magnaud-val együtt gyakran okoz feltűnést a paragrafusoktól eltekintő, humánus ítéletével.

Budapesti Hírlap 1904. június 23.

124. A PÁRIZSI BOIS VESZEDELME

[Párizsból írja tudósítónk:]

A párizsi Bois-de-Boulogne, ez a gyönyörű városliget néhány hét óta olyan, mint a régi Bakony. A Bois-ban újfajtájú banditák garázdálkodnak, s most a párizsi rendőrségnek folytonos razziákkal kell gondoskodnia a Bois megtisztításáról. A modern banditák férfiak és nők. A többi között napok óta írnak a lapok a Bois szatírjáról, egy ismeretlen, negyven-negyvenöt éves férfiról, aki sétáló hölgyeket szokott megtámadni s aki ellen a rendőrségnél nagyon előkelő hölgyek is tettek panaszt. A vakmerő útonálló több rablást követett el. Ugyancsak sok a panasz bizonyos hölgyek ellen, akik görög kosztümben keltenek megbotránkozást a sétálók között. Egyébként is, mint minden nyáron, a Bois egyes helyeit ellepték a csavargó, veszedelmes individiumok [!], s az elmúlt esték valamelyikén egy bandita egy rendőrbiztost akart kirabolni, aki lelőtte a vakmerő támadót. A párizsi publikum fölháborodása nagy a rendőrség ellen, mely a sok panasz után hozzálátott végre a Bois megtisztításához.

Budapesti Hírlap 1904. június 23.

125. AZ IRODALOM ÜGYVÉDJE

[Párizsból írja levelezőnk:]

A párizsi író és újságíró körök nagyon érdemes embert gyászolnak. Hetvenhárom éves korában meghalt Cléry Leó, a neves párizsi ügyvéd és író. Az irodalom ügyvédje volt. Így is nevezték. A második császárság korában, amikor rossz idők jártak a sajtószabadságra, Cléry Leó volt a védőügyvéd minden nevezetesebb sajtópörben. Később is megmaradt a sajtó és az irodalom ügyvédjének, bár szerepelt más híres pörökben is, így Boulanger idején a Jeoffrin-Mermeix-pörben ő védte Wilsont a választási korrupció hírhedett ügyében. Képviselte s védte Dumas-t, Sardou-t s a francia irodalom több jelesét a bíróság előtt. Jeles tollforgató is volt. Elmés, szép cikkeit nagyon kedvelte a közönség, s a legutolsó időkig írogatott. Az ügyvédségtől visszavonult már vagy huszonöt évvel ezelőtt, és csak nagyon ritkán szerepelt azóta, mint ügyvéd. Írói körökben szerették, s a francia lapok nekrológjaikban úgy búcsúztatják, mint a francia faj egyik tipikus, elmés és kiváló képviselőjét.

Budapesti Hírlap 1904. június 23.

126. EGY RÉGI SZÍNHÁZ FÖLTÁMASZTÁSA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Párizsban föltámasztottak egy régi színházat. Ez a régi színház a Théâtre de Verdure. Harmincnyolc esztendővel ezelőtt tartották az utolsó előadást e színházban, mely a Bois-de-Boulogneban van, a Pré-Catelan-ban. Azóta fű nőtte be a gyönyörű kis színház küszöbét, s a színházat befutotta egészen a folyondár. A legújabb generáció egészen el is feledte, hogy ez az elhanyagolt, elrejtett épület valamikor ragyogó esték színhelye volt. A Bois-de-Boulogne ez az elfelejtett színháza 1860 táján épült föl Eugénia császárné szeszélyéből. Tündérjátékokat és regéket játszottak benne pazar, káprázatos kiállítással. Aztán kevésbé vidám idők jöttek, s a színházra csönd borult. Most fölfedezte s föltámasztja a színházat a francia színháztörténeti társaság. A Henry Roujon, Sardou, Henry Marcel, Claretie, Ludovic Halévy, Ginisty írókból álló bizottság buzgólkodik a régi színház restaurációján. A Théâtre de Verdureből klasszikus színház lesz. Olyan, amilyenről nálunk Jászai Mari álmodott, s programot is adott, mikor Nagyváradon egy rögtönzött görög színpadon óriási sikerrel játszotta el Elektrát. A Jászai Mari álma nem valósulhatott meg. Párizsban azonban megcsinálták az antik művészetnek csarnokát. Valóságos virághajlék lesz a császárné Trianonja, melyben harmincnyolc év után csillogó tündérmesék játszi rímei helyett klasszikus jambus-sorok fognak csengeni a közönség felé. A próbaelőadást a minap tartották meg. Mounet-Sully eljátszotta Szofoklesz Ödipusz királyát, színre került azonkívül Bizet Arlésienne-je és a Manon opera balettje, melyet a víg opera tánckara mutatott be. A színpadon a fák virágfüzérrel tarkított lombozata pótolta a díszletet. A nézőtéren napernyőkkel ültek a hölgyek. Senki sem érezte a kulisszák s a színházi külsőségek hiányát.

Budapesti Hírlap 1904. június 28.

127. OROSZ MENEKÜLTEK PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A minden oroszok cárjának bele kell törődnie, hogy az ő legádázabb ellenségei közül Londonon kívül talán éppen a baráti és szövetséges Párizsban talál a legtöbb szállást. Megpróbáltak ezen az utolsó időkben változtatni. Nemrégiben Párizsból kiutasítottak két veszedelmes nihilistát. A kiutasítás azonban még a kormánypárti szocialisták között is nagy fölháborodást keltett. Vissza kellett tehát vonni. Még érdekesebb egy Franciaországban élő orosz tudós, Roberti esete. Roberti kiváló szociológus, s természetesen szabadgondolkozó. Egy szép napon cári ukázt kapott, hogy azonnal térjen vissza Oroszországba. Roberti abban a hitben, hogy Szibériába száműzik, nem ment haza. Szerencsétlenségében mellé állt a francia írói és tudományos világ java. Ezek kérvénnyel fordultak a cárhoz, s a cár, amire alig számítottak a kérvényezők is, visszavonta az ukázt, és szabadságot adott Robertinek arra, hogy Franciaországban maradhasson, s megigérte, hogy Oroszországban sem esik bántódása.

Budapesti Hírlap 1904. július 1.

128. A WATERLOOI PARIPA

Párizs, június 30.

A Louvre lim-lomja között egy kóccal kitömött lovat találtak. A Napóleon lovát, amelyen a nagy hadverő császár a waterlooi csatateret száguldotta be s amelyet, amint beigazolták, 1842-ben adott ajándékba egy Greaves nevű úr a National History Societynek. A manchesteri múzeum húsz évvel később becsomagolta a császár paripáját, s írt melléje egy levelet. A levélben fölajánlotta a francia múzeumnak. Ott megnézték, megbámulták, s aztán azt mondták, hogy akármilyen paripa volt is a megboldogult, mégsem való a milói Vénusz és a szamokratei Nike társaságába, s talán arra is gondoltak, hogy a Danaok már egyszer adtak egy bélelt lovat ajándékba. Így került a paripa a lomtárba s onnan most ismét a nyilvánosság elé.

Napóleonról soknál többet írtak, de a memoár-irodalom nem volt ilyen előzékeny a paripája iránt. Mialatt a császár hálószobáját és egyéb szobáit gondosan kikutatták, s nem röstelltek belenyúlni a császári ház szemetes ládájába sem, gondosan kerülték az istállót, melyben a waterlooi paripa élte le napjait. Pedig bizonyos, hogy amint Napóleon az embereit elhasználta, s aztán nem törődött velük többé, épp úgy nyűtte el lovait, melyeknek neve sem maradt meg az utókor számára. Bizonyos azonban az, hogy Napóleon nem volt gyöngéd paripái iránt, s nem utánozta Caligulát. Lovait nem neveztette ki konzulnak. Mindössze csak kombinálni lehet a derék állat utolsó szerepléséről. Történelemírók tudós adalékai nem állanak rendelkezésünkre, de azért a waterlooi csata leírásaiból bizton lehet következtetni azokra a szenvedésekre, melyeket hazafias tűréssel viselt el. A történelemírók egytől-egyig azt bizonyítják, hogy Napóleon június 15-étől 19-éig alig húsz órát pihent, s harminchét órát ült a nyeregben. Hajnali 3 órakor, június 15-én ült a császár lóra - meséli Thiers - s csak esti kilenc órakor szállt le a nyeregből, a következő két napon pedig alighanem használta lovát még hosszabb ideig. Ki tudná megmondani, hogy mennyi fáradságot szenvedett el ez a paripa? Bizonyára érezte, hogy ura nem olyan biztos a nyeregben, mint máskor. Ha oldalaiba erős nyilallást okozott Napóleon sarkantyúja, éreznie kellett, hogy Ney megint hibát követett el, s hogy Grouchy, ez a Grouchy, akinek mindent meg kellett volna menteni, s aki mindent elrontott, még mindig nem jelent meg 34 ezer emberével a csatamezőn. Hirtelen erős ráncigálást érezhetett szegény, amiből meg kellett tudnia, hogy a késlekedő és finom Grouchy helyett a goromba Blücher villámgyors katonái rontottak elő. Mikor aztán estére hajlott az idő, láthatta, hogy mint tömörülnek köréje a császár hű gránátosai, s hallhatta a győzedelmes porosz huszárok kiáltásait és lovaiknak örömtelt nyerítését. Ezen a csatamezőn a minap állították föl a franciák a "megsebzett sasmadár" szobrát. Erre az ünnepélyre kutatták ki a császár lovát, s kikutatták minden tanúját a véres napnak. Még egy vén francia asszonyt is, aki azt állítja magáról, hogy a csata napján ifjú volt és szép, és látta az ütközetet. Mikor megkérdezték, hogy mit látott, hát azt felelte, hogy látta, amint a csata után a halottfosztogatók levagdalták a hősök ujjait, elrabolták gyűrűiket, ki tudja, ez az egykor szép és fiatal asszony is hol olvasta ezeket a részleteket? A lóról persze ez az asszony sem tudott semmit. Sőt a hadsereg múzeumában, ahova időközben fölállították, sem tud senki semmit mondani a paripáról. Legfeljebb annyit, hogy sehol a világon nem érezheti magát jobban ez a paripa, mint a hadsereg múzeumában, ama hely közvetlen közelében, ahol maga a császár alussza dicsőséges álmait márványsírjában. A lóra egy ifjú őrmester vigyáz, aki a kérdezősködő előtt megáll, s miközben zavartan pödörgeti szőke bajuszát, mosolyogva kérdi:

- Hát igazán azt hiszi, hogy a császár lova?

Aztán elbeszéli, hogy a paripa még egy nagy ládában fekszik és nincs kipakolva. Nemes tagjai szénával vannak beburkolva. Egyébként szürke színű, arabs mén, ami növeli történelmi jelentőségét, mert a csatafestők mindannyian szürke lovat festettek Napóleon alá. De a tudósok nem igen bíznak a dologban, s nem tartják lehetetlennek, hogy valamely császári lovász ült a paripán, s hogy ez a waterlooi csata napján békésen s jámboran ropogtatta az elébe tett zabot.

A derék őrmester a tudósokra tolta mindezt, ami tárgyilagosságát bizonyítja. A történelmi legendákkal úgy vagyunk, mint a spiritiszták a médiummal. Vagy hisznek, vagy nem lehet beszélni a dologról. Higgyük hát, hogy ez a paripa Napóleon paripája volt, bár bátran föltehetjük, hogy a paripa - nem paripa. Csak egy közönséges, egyszerű ló.

Budapesti Napló 1904. július 2.

129. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK

[Párizsból írja levelezőnk:]

A párizsi színészet ez idő szerint Londonban vendégszerepel, ahol négy francia művész-trupp is játszik most, s ahol Bernhardt Sarah és Réjane asszony aratnak diadalokat. Párizsban vége a színházi életnek. Sok színházban megvolt a kapuzárás. Az államilag szubvencionált színházak csak néhány emlékünnep miatt tartották ilyen későig nyitva kapuikat. Főképpen George Sand születésének százéves fordulója miatt. A sohasem záró Comédie-Française-en s az Operán kívül csak az Athénée, Nouveautés, Gaîté, Ambigu és Folies-Dramatiques színházakban tartanak a nyáron előadást. A vakációzó előkelőbb francia színészek már elszéledtek, s egyik-másik nagy fürdőhelyről érkezik vendégszereplésüknek a híre. Párizsban most az orfeumoknak és a mulatóknak van minden várakozást felülmúló bőséges szezonja. Pedig az orfeumok és mulatók a szezon alatt is félelmes versenytársai voltak a színházaknak. A jövő szezonra való készülődésből legerősebben a trösztben álló színházak készülő hadjáratzaja hallik ki. A francia színpadi írók egyesülete szigorú hangú köriratban hívja föl a tagokat, hogy darabot ne írjanak a bojkottált színházaknak. A bojkottált színházak viszont már jóelőre kérkednek jövő repertoárjuk teljességével. A sok nyári szenzáció közül igen érdekes az, hogy Réjane asszony visszatér a volt férje, Porel színházához, a Vaudeville-hez. Sőt hír szerint átveszi a színház igazgatását Poreltől. Sarah Bernhardt színházában viszont nagyban készülnek Sarah Bernhardt fia darabjának az előadására, melyet a híres művésznő írói ambiciókkal telt fia Sienkiewicz egy regényéből írt.

Budapesti Hírlap 1904. július 6.

130. A DOHÁNYZÁS ÉS AZ ÍRÓK

Most, hogy a sok irodalmi ünnep egymást éri Franciaországban, s írásban, szóban fölidézik az irodalom sok néhai óriásának alakját, felvetődött egy különös kérdés: szabad-e az írónak dohányozni? Néhány tudós azt mondja, hogy a nikotin valóságos emésztő mérge az irodalomnak, s akad olyan vélemény is, mely a nikotint valóságos döntő erőnek hirdeti azok között, melyek az irodalom fejlődését meghatározzák. E szerint bizony George Sand és halhatatlan barátja, Musset is mérgezettek voltak. Mind a ketten szenvedelmesen dohányoztak. Banville, a költő, azt írja George Sandról, hogy ez a zseniális asszony elbutult, mikor a cigarettát meg-megpróbálta megvonni magától. Hugo Viktor nem dohányzott, s azt hirdette, hogy a nikotin a gondolatokat álmokká változtatja. A nem dohányzó nagyok közül való: Balzac, id. Dumas, Michelet. Ellenben nagy nikotin kedvelők voltak: Flaubert, Gautier, Sue, Augier, Byron, Taine stb. A párizsi újságok ez ötletből fölfrissítik Fleury Móric dr. esetét, aki a dohányzás ellen alakult egyesületnek a nagy irodalmi díját egy művével, melyben a nikotinnak az írókra és az irodalomra gyakorolt káros hatását fejtegette, - megnyerte. Mikor az egyesület igazgatója nagy örömmel sietett Fleuryhez, hogy a diadalról értesítse, alig tudott ennek a dolgozó-szobájába bemenni. Fleury javában szivarozott, a szobájában vágni lehetett volna a füstöt.

Budapesti Hírlap 1904. július 7.

131. A LEGÚJABB HALHATATLAN

A francia Akadémia új halhatatlanja, Gebhardt Emil, a Sorbonne tanára. Egyhangúlag választották meg. Ellenjelöltje sem volt, mi az Akadémia választásainál szinte példátlan. A választás körül mégis csúnya harcok folytak. Még a választás után is, most is, főként radikális lapok kíméletlenül támadják az Akadémiát s az új halhatatlant. Mindez - úgy mondják - politikai okok miatt történik. Bárhogyan is legyen, az új akadémikus nagyon érdemes és érdekes ember. Tudós és író. Azt tartják, hogy kevés hasonló művésze van a francia nyelvnek. A görög, római, spanyol és olasz irodalomnak és históriának művelője. De írt elbeszéléseket s egy történelmi regényt is, melyet a kritika a francia történelmi regény reneszánszaképpen üdvözölt.

Budapesti Hírlap 1904. július 8.

132. PETRARCA ÉS A PROVÁNSZIAK

Petrarcát ünnepli mostanság a művelt világ. Az olaszországi fényes Petrarca ünnepek mellett a hatszáz éves fordulót Németország, Magyarország, Franciaország stb. irodalma is megüli. Érdekesebb Petrarca ünnep azonban aligha volt valahol, mint a Párizshoz közeli Sceaux városkában. A provánszi irodalmi iskola, a félibrék iskolája, mely a trubadurok nyelvét, a langue d'Oc-ot új életre támasztotta, áldozott itt Petrarca emlékének, akit Provánsz félig-meddig a magáénak mondhat, hiszen Petrarca költészete a provánszi költészetből fakadt ki pompázva, mikor Provánszot szétdúlták a vallásháborúk, a valdisták üldözése. Azok a félibrék, akik Párizsban élnek, évenkint tartanak provánszi nyári ünnepet Sceaux-ban. Az idei nyári ünnepet Petrarca emlékének szentelték. A provánsziak a maguk összejöveteleit, a régi, dicsőséges, dalos Provánsz mintájára szerelmi törvényszék-nek nevezik. Valamikor igazi király nők, hercegnők elnököltek e szerelmi törvényszéken. Most is vannak királynők, alkirálynők, s udvarhölgyek. A sceaux-i szerelmi törvényszéken, melyen több neves író vett részt, Boussaud Yvonne kisasszony volt a királynő. Először is megkoszorúzták Aréne Paul, Florian és Aubanel Théodore provánszi költők szobrait. Petrarcáról dicsőítő beszédet Gebhardt, a legújabb francia akadémikus mondott, kit a magukénak tartanak a félibrék. Ezután Tornielli gróf, párizsi olasz nagykövet beszélt. Mindkét beszéd mottója a francia-olasz latin-testvériség volt, melyet éppen Provánsz szellemi élete fejezett ki a múltban, s képvisel ma is legerősebben. Az ünnepen a hagyományos virágjáték is megtörtént. Régi és új provánszi verseket szavaltak. A pályanyertes költőket végül megkoszorúzták. A koszorús költők közt volt két poéta-kisasszony is.

Budapesti Hírlap 1904. július 12.

133. KIVÁNDORLÁS FRANCIAORSZÁGBÓL

[Párizsból írja levelezőnk:]

Franciaország súlyos aktuális problémái megszaporodtak eggyel. A bretonok kivándorlása hirtelen ijesztő módon megnövekedett, s a sok gyarmatú Franciaországra ez a kivándorlás éppen olyan veszteség, mint Olaszországra, vagy Magyarországra, mert a bretonok éppen nem a francia gyarmatok felé pályáznak, hanem Amerikába s elsősorban Kanadába. A szegénységen kívül vallásos fanatizmusuk indítja kivándorlásra a bretonokat. Nem tudnak beletörődni abba, hogy gyermekeiket az új törvény értelmében ne szerzetesek és szerzetesnők tanítsák. A Bretagne-ból kiűzött szerzetesek egy jó része Kanadába vándorolt. Velük s utánuk mennek a bretonok ezrei. A kormány most a bretagne-i maire-ekhez sürgős fölhívást intézett. Jelentést s adatokat kér a kivándorlásról, valamint véleményt annak okairól, s hogy miképpen lehetne e kivándorlás ellen védekezni. Egyben fölhívja a kormány leirata a maire-eket, hassanak oda, hogy a kivándorlás a francia kolóniák, főképpen Algéria felé tereltessék.

Budapesti Hírlap 1904. július 14.

134. BOULANGER PARIPÁJÁNAK VÉGE

Tunisz, a gyönyörű fekete paripa, amelynek hátán Boulanger tábornok valamikor meg akarta hódítani egész Párizst és egész Franciaországot, kimúlt. A paripáról, amelyen Boulanger tábornok parádézott hadügyminiszter korában a szemléken, valamikor sok kuplét énekelt Paulus, a Boulanger-induló népszerű előadója. Ez a paripa, mint most Párizsból írják, nyomorúságos véget ért. Amikor Boulanger a Brüsszel melletti Ixelles község temetőjében öngyilkossá lett, Tuniszt egy fiakkeresnek adták el. A ló innen kezdve egyik tulajdonostól a másikhoz vándorolt, s végre Passyba került, ahol Lecoq asszony, egy zöldségárúsné vette meg. Kétkerekű kordéba fogta a lovat, elment vele a vásárcsarnokba zöldséget vásárolni és azután a zöldséget kihordta vevőinek. Tunisz, a reváns hősének egykori büszke paripája így cipelte nap-nap után a zöldséges kocsit. Az ilyen szomorú sorsra jutott állat végre is belefáradt, beleöregedett a nyomorúságba, s a minap a párizsi Concorde-téren a kocsi előtt összerogyott és kimúlt.

Pesti Napló 1904. július 17.

135. SZAVAZÁS AZ ISKOLÁBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A francia iskolákban rendkívül érdekes próbát tettek az idén. Az iskolai év végén, a július 14-iki nemzeti ünnepen, mint rendesen, kitüntették a legszorgalmasabb s legjobban viselkedő tanulókat. Ez évben azonban nem a tanítók ítélkeztek, hanem a gyermekek, Ők szavaztak, s ők állapították meg minden iskolában, ki volt a legderekabb, a legjobb viseletű és a legkitűnőbb tanuló az osztályban. Ez a próba olyan fényesen bevált, hogy állandó rend lesz. A tanítók lelkesedéssel, elragadtatással beszélnek arról a komolyságról, igazságosságról, mivel a kis emberek a kitüntetéseket odaítélték. Nem volt korteskedés, számítás, egyezkedés és ravaszság a választásokon. A francia szociológusok örvendezve vonhatják le a tanulságot, hogy a választási korrupció nem eredendő bűne a francia polgárnak, hanem csak felnőtt korában szokik hozzá.

Budapesti Hírlap 1904. július 20.

136. A MAGYAR SZOCIALIZMUS - FRANCIA VILÁGÍTÁSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A szocialista L'Humanité, melynek Jaurès a főszerkesztője, egyik legutóbbi számában a magyar szocializmussal foglalkozik, főképpen a szakegyesületek dolgával. A L'Humanité cikke szerint nincs egyetlen ország, ahol a munkásmozgalmaknak több akadálya volna, mint Magyarországon. Azután számokkal igazolja, hogy pár év óta mégis milyen óriás mértékben emelkedett a munkás-szindikátusok tagjainak a száma. Bár a Tisza-kormány teljes erővel igyekszik a munkásmozgalom útját állani, nincs benne kétség, írja a L'Humanité, hogy az ifjú magyar proletárság - szenvedélyes, kemény, nagy harcok árán bár - visszatarthatatlanul fog haladni céljai felé.

Budapesti Hírlap 1904. július 21.

137. A FRANCIA CENZÚRA

[Párizsból írja levelezőnk:]

A francia cenzúra, mely az utóbbi években pihentetni kezdte a ceruzáját, mostanában újra működik. Változtat, töröl, betilt. Legutóbb is két szerzőt fosztott meg attól a reménységtől, hogy darabja a lámpák elé kerüljön. Az egyik darabot Haraucourt Edmond írta, a jónevű novellista, aki néhány hónap óta előkelő állami szinekúrát kapott, a Cluny-múzeum őre lett. Haraucourt Bazin René, az akadémikus regényíró egyik regényéből csinálta a drámáját, melynek a címe Oberlé. A darab Elzász-Lotharingia leigázásával foglalkozik, s a francia lelkeknek a be nem hegedt sebét bizonyosan föltépegette volna, mert Haraucourt tehetsége különösen az izgalmas és izgató jelenetek föltárásában erős. A cenzúra betiltotta a darab előadását, s Haraucourt az állami hivatalnok fegyelemérzésével törődött bele darabja sorsába. "Én nem értek - így szólt - a napi politikához. Delcassé külügyminiszter jobban tudja, hogy csöndes-e, vagy zivataros-e az európai politika levegője. Ha ő olyannak látja, hogy egy színdarab képes volna nemzetközi bonyodalmat csinálni, akkor én elsősorban jó francia vagyok, ki nem akarom, hogy akármi kicsi komplikációnak előidézője legyek." Az Oberlé betiltása miatt nem lehetett tehát a cenzúrát támadni, mikor az elsősorban érdekelt, az író maga meghajolt a döntés előtt. Ám annál nagyobb a lárma egy másik színdarab, Monniot Boussole (Delejtű) című darabjának a betiltása miatt. Ez a darab a szabadkőmívesekkel foglalkozik, és keményen, kíméletlenül ostorozza a francia szabadkőmíveseket. A cenzúra tömérdek változtatást követel a darab írójától. E változtatásokkal értelmetlen zagyvasággá válnék a darab, mert a cenzúra mindenütt kihagyatni akarja például a zsidó, a szabadkőműves, a páholy szavakat, s ezenkívül minden erősebb kifejezést. Ezekbe a változtatásokba a darab írója beleegyezni nem akar. A kultuszminisztert már három képviselő értesítette, hogy interpellálni fog a betiltott darabok miatt. A Haraucourt darabja miatt is. Méltányoljuk a francia daraboknak politikai és társadalmi okokból való cenzúráját. Csak arra vagyunk kíváncsiak, mikor fog ez a cenzúra kiterjeszkedni az erkölcsi momentumokra is.

Budapesti Hírlap 1904. július 22.

138. A JAPÁNOK KÉPVÁSÁRLÁSA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Néhány év óta a japán kormány állandóan vásárol képeket a párizsi szalonokban s kiállításokon. Most, a háború esztendejében sem maradtak el ezek a képvásárlások, s a párizsi lapok egy része nagyon háborog amiatt, hogy a barbár japánok nagyon is értenek a képekhez, s olyan értékes műveket szereznek meg, melyeket nem volna szabad Franciaországból kiengedni. A tokiói múzeumban nagyon sok becses darabja van a modern képzőművészetnek, s a japánok bizonyos tekintetben szabadabb szelleműek a művészet dolgában, mint a francia hivatalos körök. A francia kormány például még ma sem vásárol olyan elismert impresszionista festőktől képeket, mint Pissarro, Claude Monet, Degas, stb. A japáni kormány ezeknek több, nagy szenzációt keltett művét megvásárolta, s azoknak a franciáknak, akik ezeket a műveket látni szeretnék, Tokióba kellene ellátogatniok, a barbár japánokhoz, kik az élethalál-harc közepette sem feledkeznek meg a művészetről.

Budapesti Hírlap 1904. július 25.

139. MAGYAR TANÁROK PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Egy, mintegy negyvenöt tagból álló magyar társaság időzött legutóbb néhány napig Párizsban, hogy megtekintse a francia főváros nevezetességeit. A társaságnak tizenkét tagja nő: tanárnők és tanítónők. Az egész társaság jórészben tanárokból verődött össze, kiknek csak így kánikula idején van idejük és módjuk egy kis utazásra. Alig öt hét alatt fél Európát bejárta a turista csapat. Grác, Salzburg, Svájc, München, Brüsszel, Ostende, Párizs voltak az út stációi. Londonból jöttek Párizsba, hol őket Zichy Jenő gróf ajánlása és összeköttetései folytán nagy melegséggel fogadták. A magyar utazó csapatot Faludy székesfejérvári kereskedelmi iskolai igazgató vezette. Párizsban Massard Emil községtanácsos, a párizsi Patrie főszerkesztője üdvözölte Párizs város nevében, és kalauzolta őket a Petit Palais-ba és Párizs város múzeumában, hol megnézték azt a szép kuruc tárgyú festményt, melyet Zichy Jenő gróf ajándékozott Párizs városának. A Louvre-ban külön felkeresték Szent Norbertnek, a premontrei rend alapítójának híres portréját, mivel az utazó társaságnak néhány tagja magyar premontrei tanár volt a jászóvári premontreiek nagyváradi rendházából, s a csornai premontrei rendházból valók. Ugyancsak három, vagy négy tagja a társaságnak a piarista tanárok közül került ki. Kirándultak a magyarok Versailles-ba is. Úgy a londoni, mint a párizsi magyarok szeretettel vették körül s kalauzolták a világjáró magyarokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy Párizsba akkor kerültek, mikor már a többnapos gyilkos hőség alábbhagyott.

Budapesti Hírlap 1904. július 26.

140. A FRANCIA HAZAFI VERAI

[Párizsból írják:]

Meghalt a minap egy szegény öreg ember, akit egész Párizs ismert, s ismertek minden nagyobb francia városban. Sarrazin Jean-nak hívták. Ő volt a francia Hazafi Verai János, aki verset írt mindig és mindenről. Egyébként olajbogyóval kereskedett a versírás mellett. Az utolsó években már nagyon megunta a párizsi utcák népe az együgyű poétát, akin egy darabig jól mulatott, Ekkor elkeseredve, szülővárosába, Lyonba ment. A lyoniakat boldogította olajbogyóival és fűzfa-poémákkal. Sápadt, szomorú arcával, hosszú, ősz hajával, s művészi rongyaival érdekes figura volt az olajbogyós poéta, aki most meghalt Lyonban, s akire nagyon sokan emlékeznek vissza Párizsban is.

Budapesti Hírlap 1904. július 26.

141. AKADÉMIKUS ÉS FOTOGRÁFUS

Csinos kis botrányon mulat most Párizs közönsége. Hősei egy francia akadémikus, s egy fiatal fotográfus. A híres emberek egyik-másika nagy ellensége annak a masinának, melyet minden pillanatban arcának szegezhetnek, kegyetlenül, indiszkréten: a fotografáló gépnek. Gyűlöli a fotografáló gépet Masson Frédéric is, a híres író és történetíró is, aki egyike a francia halhatatlanoknak. A képes újságok meg nem szerezhetik semmi módon a napóleoni háborúk jeles írójának az arcképét. Kénytelenek voltak hát útonálló fotográfusokhoz fordulni e célból. Masson Frédéric egy darabig sikerülten hadakozott a fotografáló gépek ellen. A minap azonban az akadémia udvarán a melegtől elernyedve ballagott Masson Frédéric. Az épület lépcsője előtt lesben állott egy fiatal fotográfus a kodakjával. Már le is rajzolódtak a halhatatlan arc vonásai, mikor ő észrevette a dolgot. Az "orvtámadás" kihozta sodrából Massont, s esernyőjével dühösen rohant a fotográfus felé, s lecsapott. A gépet is érte az ütés, a fotográfus fejét is, de csak a gép törött el. Mire a fotográfus föleszmélt, Masson Frédéric már bent járt valahol az "Institut" valamelyik árnyas folyosóján. Az elkeseredett fotográfus följelentette a bíróságnál Masson Frédéricet.

Budapesti Hírlap 1904. július 27.

142. AHOL A SZOCIALISTÁK AZ URAK

[Párizsból írja levelezőnk:]

Brest francia város sokat beszéltet egy idő óta magáról. Pár hónap óta csaknem állandóan forradalmi az állapot ebben a városban. Folytonos a sztrájk és a zavargás. Mióta pedig a községtanácsban a szocialisták kaparintották meg a hatalmat, a sztrájkokat úgyszólván a hatóság rendezi. E mellett a hatóság mindent elkövet, hogy a maga hatáskörében Brestből a szocialista berendezkedésnek egy mintahelyét alkossa meg. Igaz, hogy maguk a józanabb szocialisták is belátják, hogy a szocialista Brest rettenetesen kompromittálja - a szocializmust. Például a bresti községtanács eltiltotta a papoknak, hogy az utolsó kenet föladására a haldoklóhoz a régi ceremóniákkal menjenek, - a közlekedés érdekében. Ugyancsak a közlekedés érdekében tilos minden egyházi processzió. Kövezetadót csak a gazdagok fizetnek. A mosdószappant, mint fényűzési cikket külön megadóztatta a bresti községtanács, s több ilyen érdekes reformot is hozott. Egyik-másik hölgy olyan erős parfümöt használ, mondta egy véresszájú szociális községi tanácsos, hogy nekem mindig megfájdul a fejem, ha az utcán velük találkozom. Nem lehetetlen hát, hogy Brestben nem engedik meg a parfüm használatát a nőknek, hogy meg ne fájduljon a szocialista népvezérek feje. Egy előkelő kormánypárti lap találóan gúnyolja a bresti városatyákat, s azt írja, hogy legközelebb, mivel a bresti szocialisták nem tudnak helyesen írni, eltörülik-e az ortográfiát?

Budapesti Hírlap 1904. július 27.

143. AZ UTCANÉV A POLITIKÁBAN

Nagyon szomorúan jellemzi a francia belpolitikai harcok elfajulását az utcanevek körül való harc, mely most Párizsban, s csaknem minden nagyobb francia municípiumban folyik, s melyet hetek óta pertraktál a sajtó. A francia községtanácsokat a napi politika dirigálja, s a francia városokban könnyen hoz szenzációt egy-egy választás, s a radikális és a klerikális községtanácsok hamar váltják föl egymást. Az új községtanács azután rögtön olyan reformokhoz lát, mely a hatalomról letolt pártnak fájdalmas, s a reformok között a legelső szokott lenni az utca-nevek megváltoztatása. Elsősorban ilyen okból akarja most Párizs radikális községtanácsa a Batignolles-bulvárt Zola Emil nevéről elnevezni. Ahol a radikálisok jutottak uralomra, az mindenütt így történt. Viszont, ahol klerikálisok az urak, ott ők törnek borsot az utca-keresztelésekkel a radikálisok orra alá, s minden utca, amelynek a radikálisok fülének kedves neve van, új nevet kap. Lyonban például a Zola-utcát Szent Gábor-utcának keresztelték s a Jakobinus-utcát Király-utcának. Scheurer-Kestner, Zola s a Dreyfus-ügy több néhai nagy szereplőjének a nevét sok utca veszítette el s kapta meg viszont most Franciaországban. A pártok egymást szidják e kegyetlen párttusa miatt, ám azért nap-nap után új utca név-botrányon épül a francia közvélemény.

Budapesti Hírlap 1904. július 29.