[Saját tudósítónktól]
Párizs, szept. 10.
Ebben az esztendőben sűrűen és nagy kedvvel fordul a francia tömegek emlékezése a felé a csodálatos, már-már legendás, néhai alak felé, kit Desmoulins Camille-nak hívnak, s ki egy hosszú-hosszú évszázad után most újra elővirít a história legvéresebb, legborzalmasabb, legszínesebb kertjéből, a nagy forradalomból. Virága volt ő ennek a kertnek. Úgy is nevezték: "virág, mely a Danton keblén virul." Az volt csakugyan: virág. Pompás és mérges virág. Zseniális volt, állhatatlan, kegyetlen, gyáva, elragadó, léha, undok és kedves. A história alig mutathat még egy ilyen különös lényt. Harminckét esztendős élettel alig írta be még valaki úgy a nevét egy kor történetébe.
A mai francia, radikális, vértelen forradalom sokért nem adná, ha a világ az igazi, a nagy forradalom törvényes, szükségszerű, vérbeli sarjának tekintené. Ezt hirdeti folytonosan a radikális sajtó. Politikusok, publicisták szinte gyermekes buzgósággal kutatják a két forradalom rokonságát, egymásból folyását, s az összekötő csatornákat. Így hozták a többek között divatba a nagy forradalmárok kultuszát is. Így támadt most életre Desmoulins Camille. Így támadtak föl mostanában többen a véres, világromboló korszak hősei közül. Mirabeau hamvait most is keresik. Nemsokára leleplezik Chénier André szobrát. Desmoulins Camille is szobrot kap.
Már az idei nemzeti ünnepnek, július 14-ének, volt egy érdekes momentuma. A francia diákok ezen a napon Desmoulins emlékének, s csak az ő emlékének áldoztak. Úgy látszik, hogy a jövőben e napon egyre és egyre többen fognak gondolni a zseniális hebegő szónokra, ki a Palais-Royalban egy asztal tetején egy tüzes beszéddel ráuszította a Bastille-ra a haragos tömeget, s önmagát egyszerre híres emberré tette.
Desmoulins Camille életét ismeri mindenki, ez asztali beszédjétől fogva. Első pamfletje olyan félelmetes sikert arat, hogy Desmoulins kénytelen nagyon rálicitálni önmagára. Nem ment ez nehezen. Az ő nyughatatlan temperamentuma mindig a legszélső határokat kereste. Desmoulins hamar odáig ér, hogy mint a Lámpavas főügyésze halálra kíván mindenkit, aki neki nem tetszik. Ő beszél először a köztársaság-ról. Ő érzi először legintenzívebben az újságíró nagy hivatását. Mámoros büszkeséggel írja: hogy az újságíró az új világ pair-je, aki sokkal nemesebb úr, mint akármelyik királyi herceg. Senki sem lehet biztosságban - tollától. Neki olykor Marat is gyáva kutya. Viszont, amikor már a terrorizmus az ő fantáziáját is lefőzte, beáll az irgalom prófétájának, s kegyelmet hirdet.
Csodálatos ember volt. Mikor bebörtönzik, Tacitust olvassa. Halála, vérpadi halála előtt azt írja a feleségének, hogy eltévesztette az életét, mert ő poétának született, s neki az emberektől távol magános szigeten kellett volna élnie azokkal, akiket szeretett.
Valójában pedig vérbeli zsurnaliszta volt. Zseniális ember, állhatatlan, de gyöngéd lelkű. Az a rettenetes kor tette azzá, mi volt.
Érdekes dolog, hogy több, mint száz esztendeig nem a zseniális pamfletistát, forradalmárt és szónokot látták és nézték benne elsősorban az emberek, hanem a nagy, a gyöngéd szerelmest. Camille és Lucile... Kevés olyan szép és híres szerelmes párt ismert a história, mint amilyen szépségben és hírességben éltek s élnek ők minden érzékeny lélekben. Lucile követte a vérpadon pár nap múlva Camille-t...
Most szobrot kap a nagy pamfletista, a zseniális és gonoszul léha forradalmár, a tüzes szónok s nagy újságíró. Három vagy négy hónapja alakult meg a szobor-bizottság s olyan buzgósággal dolgozott, hogy a Desmoulins-szobor nemsokára állani fog. A mozgalomnak olyan apostolai vannak, mint Claretie, a Comédie-Française igazgatója s Henry Maret, a kiváló publicista.
Már a helyet is kiszemelték az új szobor számára. A községtanácsnak kell csak dönteni, hogy a Comédie-Française előtt álljon-e a szobor, vagy a Palais-Royalban, ahol Desmoulins halálra szónokolta a Bastille-t.
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 11.
[Saját tudósítónktól]
Párizs, szept. 16.
Abban a csöndes, kicsi normandiai faluban, ahol engem az elsteri szöktetés híre ért, talán még ma is kevesen tudják, merre van Lindenhof, merre Elster, s miről nevezetes a Westminster-fogadó. Maholnap Párizs sem lesz másképpen. Amíg titok födte a híres szerelmi regény legutolsó lapját, a szökevények útját s a hotelt, mely hajlékot nyújt Párizsban a kalandos királyleánynak: forrt, sustorgott a párizsi nép s az utca kíváncsisága. Most már nincs titok. Semmi sem titok. Egyelőre semmi új skandalum nem integet. A hercegasszony, Kóburg Fülöp felesége, Párizsban van, örül, nyilatkozik, reménykedik, vár. Egyelőre az újságírók kiváncsiságán kívül mi sem molesztálja. Automobilozhat, sétálhat a bulvárokon. Elvész az utcánjáró ezrek között. Az utca, a párizsi utca valósággal megemberelte magát. Lehet, hogy csupán azért, mert több izgalmat remélt. Ám nem lehetetlen, hogy ezúttal a tömegérzés csodálatos tapintatosságot tanúsított. Az utca nem akarja háborgatni a fejedelmi asszonyt, ki nagyon rászolgált egy kis szabadságra. De bizonyos mindenképpen, ha a párizsi rendőrség nem azzal a gavallérsággal biztosítja nyugalmáról a párizsi szabadság és vendégszeretet keresőjét, amellyel azt tette, Lujza hercegasszony szabadságát megvédené maga az utca. Mert ilyen különös, kiszámíthatatlan, de mégis cselekvő a párizsi tömeg.
Ez idő szerint csak az újságírók nagy barátságával kell megküzdenie Lujza hercegnőnek. Lehetetlen mindenkit fogadnia. És minden lap külön nyilatkozatot akar kapni tőle. Már egy tucat harag fakadt ebből. Fáradt a szegény hercegnő. Igazán fáradt. Így is szinte fájdalmas, hogyan kell sorsa parancsából s talán érdekében fölajánlania magát annyi faggatásnak.
Magyar levélben kértem a hercegnőt, mikor Párizsba visszatértem, adjon engedelmet egy rövid találkozásra. Ő mondta, s hogy csak túlzó udvariasságból mondja, arra oka nem volt: várta ezt a magyar levelet. Úgy is hagyta meg a hotelier-nek, hogy azon a napon, melyen én fölkerestem, csak egy budapesti újságírót fogad. Gyöngélkedett és ágyából kelt ki, hogy - így mondta - magyar vendégét fogadhassa. Kedves és váratlan volt ez a figyelem. S még váratlanabb, hogy az előszobából egy kis szalonba lépve, magyar üdvözléssel fogadott egy nagyon tiszta, okos arcú, élénk szemű, vidám, polgárias külsejű asszony. Tudtam mindjárt: Ez Stőgerné. Élőhaló, szinte imádó híve a hercegnőnek, kinek szöktetését éppen úgy segítette, mint annak idején a Mattasich szabadulását:
- Vártuk. Jó, hogy már jött. Az édes, jó hercegnő beteg egy kicsit, de önt fogadni akarja. Olyan jó asszony, olyan áldott, jobb mint egy angyal. Majd meglátja.
Egy nagyobb szalonba vezetett. Friss virág mindenütt. Ma változtatott lakást a hercegnő. Ez itt a Westminster-hotel első emeletének legkényelmesebb lakása. Máig egy szűk, második emeleti lakásban lakott a hercegasszony. Kedves lakás, pompás kilátással a gyémántboltos, mozgalmas rue de la Paix-re.
Belép a hercegnő. Kissé fáradt. A szeme szomorú, de mosolyog. Szép még ma is. Gyönyörű hajába alig mer belopózni egy-két ősz hajszál. Igazán hercegnői megjelenés. Franciául üdvözlöm. Ő a legszeretetreméltóbban mond néhány magyar szót s kér bocsánatot, hogy nem beszél folyékonyan magyarul. Beszélünk hát németül s franciául. Kissé csendesen, aprózva beszél a hercegasszony csakugyan, de ez még nem ad igazat Pierson tanárnak. Az én kérdéseim nem olyanok voltak, melyekre - Pierson szerint - már Lindenhofban elkészülhetett:
- Hogy örülök, hogy magyar újságírót látok. Ugye, nem bántanak a magyar lapok. Ugye, ott barátaim vannak. Úgy szeretném olvasni, mit írnak rólam. Stőgerné majd segít lefordítani. Ugye?
Mert Stőgerné is jelen van. Végtelen gyöngédséggel figyel fenséges asszonyára, s többször mondja félhangosan:
- Ugye, milyen édes, angyali hercegasszony?...
Magyarul persze. Stőgerné budapesti leány. Onnan került Horvátországba.
- Biztosítom a hercegasszonyt, hogy a magyar közönség mindig rokonérzéssel, meleg aggodalommal, szeretettel kísérte sorsának útját s örül szabadulásának.
- Sokszor voltam Magyarországon. Sok boldog napot töltöttem ott. Nyolc éve jártam Budapesten utoljára. A millenniumkor. Milyen szép volt akkor ott minden. Mennyi kedves magyar embert ismertem meg.
Elhallgat egy kicsit. A tekintete még szomorúbb. Csöndesen folytatja:
- Nagy igazságtalanság történt velem. (Kijavítja.) Velünk. Elégtételt kell kapnunk. Nekem is s annak az ártatlan embernek is, kinek mostani szabadulásom is köszönhetem. Hiszem, hogy meglesz ez az elégtétel.
Közbevetem, hogy néhány német és magyar lap szerint Kóburg herceg, a hercegasszony férje nem akar tárgyalni. Megütődve, de mosolyogva mondja:
- Ez egészen új dolog. - Dehogy nem akarnak. Csak rosszul esik nekik beletörődni, hogy ezúttal mi győzünk.
Megkérdem, hogy miért nem jött ide Bachrach dr., a herceg ügyvédje. Hirtelen Stőgerné válaszol:
- Hogy miért nem jött? Mert féltek a nyomorultak. Itt ugyan megjárhatták volna!...
A hercegasszony mosolyog. Naponkint özönével hozza a levelet a posta. Egy sereg levél írója biztatja a hercegasszonyt, hogyha szükség lesz reá, legyen nyugodt, megvédelmezik. Persze akként, hogy arról fog koldulni Bachrach, vagy az, aki a hercegnő ellen Párizsban tenni merne.
Magyarországi utazásairól beszél eztán a hercegnő. Vidáman, elég könnyen, ötletesen. Néha tréfásan beleszúr kemény akcentussal egy-egy magyar szót a beszédbe:
- Szeretem a magyarokat, s mindenekfölött a magyar nótát. Most Elsterben is talán éppen a magyar nóta adta vissza az örömet s a bizalmamat az élethez, a szabaduláshoz. Azt mondták, őrült vagyok. Hát, mondja, őrültnek látszom?
Szomorúan nevet. Fáradtan. Bizony nagyon fáradt asszony a szegény hercegnő. De az utolsó esztendők után mégis meglepően friss. Dehogy is látszik őrültnek. Nyugodt, talán nagyon is nyugodt, szeretetreméltó, nagyon disztingváltan gondolkozik s beszél.
Megerősíti azt a hírt, hogy nem akarja eltávolítani magától Mattasichot:
- Értem szenvedett. Meg kell neki szereznem az elégtételt. Minden okom megvan a bizakodásra. Ezerszer hála a sajtónak, a világ most már tudja az igazat. Meglátja, minden követelésünk teljesülni fog.
Stimmer doktortól, megbízottjától, éppen ma várt értesítést. Hiszi, hogy Stimmer Bécsből diadallal jön vissza.
- S aztán?
- Aztán? Nem tudom. Párizsban szeretet és biztosság vesz körül. Itt maradok. Örölök a szabadságomnak, s dolgozom azon, hogy a rettenetes évekért minden elégtételt megkapjunk. Egyelőre, nem tudom meddig, a lakásom sem változtatom. Itt udvariasak, jók hozzám, s ma már - nézze - egészen pompás kis lakásom van...
Nem tudom, de úgy sejtem, hogy Mattasich a szomszéd szobában volt. Künn, az előszobában, puha, elegáns szürke angol férfi-kalapot láttam, mellette elegáns férfi-kesztyüt.
Hálásan köszönöm meg a fenséges asszonynak a szíves fogadtatást, s ő újra kér: írjam meg, miként örült ő az ő magyar vendégének, milyen hálás a magyar publikum érdeklődéséért.
Stőgerné pedig boldog, hogy magyar és budapesti vendégük volt. Imádattal beszél a hercegasszonyról.
- Soha jobb asszony nem élt még a világon, mint ez a hercegasszony.
És úgy gondolom, hogy Stőgernének igaza van. Ennek a királyleánynak végzete s betegsége a jóság, az a mély jóság, melyben fölolvad a fegyelmező akarat.
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 20.
Ady Endre
I.
Saint-Cyr
(Marchand ezredes - Beck táborszernagyhoz). Kegyelmes uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Marchand vagyok. Ugy-e elég? Ön tudja a többit. Én vagyok a fashodai hős. Én vagyok a rosszkedvű ember. Rosszkedvű, mert rossz időben élek. Lettem volna Boulanger helyén, ma sok minden másképpen volna. Nem vágyódnék a lelkem Napkeletre, s nem irogatnék kunyoráló leveleket Kuropatkinnak s önnek. Kuropatkin, az ebadta, nem válaszol. Lehet, hogy öntől sem kapok választ. Pedig ön ez idő szerint nincs elfoglalva hősi hátrálással, mint ő. Mindegy. Nekem csak önökbe [!] van reményem. Ah, dicső három ország. Sedan dacára is imádott német hon, csodálatos muszkaföld és tartós dunai monarchia. Egy új szent szövetség s meg lehetne javítani a világot. Ha önök hallgatnának reám. Jajkiáltásaimra a pokolból. Mert pokolban vagyok. Most már igazán fölfordult e szerencsétlen francia földön minden. Ez az ország rohan végzete felé. Nem volt elég, hogy engem, a fashodai hőst elcsaptak. Jöttek sorjában tizenkét csapások. Óh, kegyelmes uram, meg sem merem írni önnek, mik folynak itt. A nagy forradalom pásztorjáték volt a mai idők mellett. Összeroskadna a Burg, ha papírra vetném ez istentelenségeket. Csak egyet merek elbeszélni. A Saint-Cyr dolgát. Kérem, kegyelmes uram, vigyázzon a gutára. A Saint-Cyrban, a legelső francia katonaiskolában szociológiát fognak tanítani. Kérem, csillapuljon. Ez még nem minden. A francia kormány azzal fenyegetőzik, hogy ha sokat lármáznak, egyszerűen beszünteti a katonatiszti iskolákat. Az lesz tiszt, aki nagyon jó közlegény s nagyon jó altiszt. De tiszturakat nem nevelnek többé a régi módon. "Vége lesz az egyenruha-kultusznak, a középkori kardos nyegleségnek. A tiszt modern ember legyen. Sem bigott, sem elfogult, sem uniformis-mániás ember tiszt nem lehet. Vége legyen a régi szamár dogmatikus nevelésnek. Tessék a tiszturaknak véres háborúk históriái helyett természettudományokat tanulni. Tessék ismerni a modern élet problémáit. Igyekezzenek magukat hasznosakká tenni népneveléssel, munkával. Tessék munkálni a szociális haladást..." Nem, nem folytatom tovább. Innen ki kell vándorolni. Ez egy elveszett ország. A jövő Marchand ezredesei Marxot fogják magyarázni, s Herbert Spencert népszerűsíteni. Én már látom. Rettenetes. És mért nézi ezt nyugodtan a világ? A három császárság? Szociológia a Saint-Cyrben!... Természettudományos gondolkozás katonatisztek közt!... Rettenetes. És ezt a francia hadügyminiszter parancsolja. Képzelje el, kegyelmes uram: az ön helyén egy szabadkőmíves és szocialista főfőhadsegéd. Bocsánat ez istenkáromlásért. Hiszen Bécsben s a magyar provincia fővárosában, Budapesten még az egyetemen sem tanítják rendes tantárgyként a szociológiát, s komoly miniszterek hirdetik a valláserkölcsös nevelés elengedhetetlen fontosságát, a legelőkelőbb agyvelők misét hallgatnak, mielőtt például egy komoly tudományos munka írásába fognának... Ám, kegyelmes uram, tudja, hogy mindig milyen ragadósak voltak a szerencsétlen Franciaország rossz példaadásai. Minden szentekre, vigyázzanak ott Keleten. Takarózzanak be. Mindenekfölött pedig juttassanak nekem egy szerény tábornoki állást. Nekem, a fashodai hősnek. Írtam már Kuropatkinnak. Sőt megsúghatom önnek: Mirbach bárónak is. Ő igen befolyásos ember. Óh, ha sikerülne a három császárság új szent szövetsége s az én tábornokságom. Meg lehetne tán még menteni a világot. Kegyelmes uram, reménykedve nézek Napkelet felé s ön felé...
II.
Hotel Westminster
(Nausssanne - egy magyar újságíróhoz...) Igen, barátom, a hercegnőszöktető sajtót nem kell ám kinevetni. A kultúrtársadalmak sajtója többet árt a trónoknak ötven guillotine-nél s őrült forradalomnál. A sajtó útban van a gyönyörűséges, szédületes magasság felé, mikor a nyilvánosság lesz minden: élet és halál. Ama magasság felé, melyről a próféta szociológus írt, írván, hogy majd annak idején az államok nagyköveteiket nem a trónokhoz küldik, hanem az egyes államok hírlapjaihoz. Ön nem neveti azt, hogy a New-York Herald külön hajót tart a japán s orosz flotta nyomában. Ön nagyon helyesen tudja, hogy ez a kis sajtó-hajó a kultúrvilág lelkiismerete, a história kiküldöttje. Nos, akkor mért neveti ön ki a sajtót, mikor hercegnőt szöktet, királyi hercegnőt? Az ön unokái ha lesznek, még különb dolgokat fognak látni. Látni fognak királyokat s kormányokat, kik könyörögni fognak egy kis elnézésért hatalmas reporterek előtt. A sajtó nem áll meg. A sajtó az emberiség lelke lesz, s e lélek magába fog ömleszteni mindent. Meg tudja-e ön mérni, hogy mennyit koptat egy ilyen botrány a régi renden, a tömeg türelmes butaságán, a koronák fényén? Nagyon sokat. Én mondom önnek, a szkeptikusnak, hogy ma már a sajtóban olyan nagy a szellemlendítő, világromboló és világépítő erő, hogy ha csak hivatalos lapok volnának ezután, még akkor is haladna a világ. Ön arról zokogott egyszer, hogy a veszedelmesen okos Rampolla olyan fényesen szervezte a klerikális sajtót, hogy ma már a sajtó, mely a szabad szellem szülötte, legveszedelmesebb ellensége a szabadságnak és haladásnak. Ez is tévedés. Még a reakcionárius sajtó sem lehet ma már reakcionárius egészen. A buta emberek milliói vannak ugyan többségben a világon, de ezek az emberek is a sajtó által kevésbé buták lesznek egyre. A sajtó, a betűk őrölnek, alkotnak az emberi koponyában folyton, egyre. A nyilvánosság, a sajtó egyre félelmesebb lesz azoknak, kiknek van okuk félni. A sajtó még önmagával is meg tud küzdeni. Sőt talán még a pénzzel is. Tekintsen el attól, barátom, hogy nekem egy kicsit üzlet is a fejedelmi botrányok felturkálása. Végre is ez nem tartozik az ügyre. De most, hogy a Hotel Westminsterből jövök, Lujza és Mattasich lakásáról, úgy érzem, hogy a sajtó, s a sajtó által én, óriási dolgot műveltünk. Históriai dolgot. A jövendő emberiség áldani fog bennünket, mint egykor a hős lovagokat. Az ördögbe is, más már ez a világ, mint a régi. Hol az a kultúrország, ahol királyokat s mágnásokat tudnának ma nyakazni? Az emberiség haladásáért - ma már tudjuk - csak betűkkel dolgozhatunk. A sajtó fogja átformálni a világot. Csak hadd éljenek, akik útjában vannak a világ haladásának, a jobbulásnak. Éljenek s tomboljanak elbizakodottságukban, korlátoltságukban. Ön kinevethet engem, szkeptikus barátom, én hős dolgot műveltem. A Hotel Westminster van olyan nevezetes hely, mint a Temple, hova XVI. Lajost s a feleségét zárták. Bízzon ön csak a sajtóban. A sajtó, hogy alantas hasonlatot mondjak, szú. De világ-szú. A világot átható célratörés hatalmas szúja. Összerág ez lassanként minden buta, haszontalan és kivetnivaló dolgot e világból. Nagy botrányt műveltünk, tehát nagyszerű dolgot műveltünk. Éljen a Hotel Westminster! Csakugyan: kellenek a botrányok!...
Budapesti Napló 1904. szeptember 20.
Lemásolta
A. E.
Párizs, szeptember 19.
Mikor Pán haldokolt!... Hajh, de borzalmas és mégis be felséges lehetett az!... Be szép lehetett! Talán a Reviczky Gyula versénél is szebb. Alighanem szebb. Azok a pogány istenek nagyon elevenek voltak. Hiszen az emberek csodálatos életkedve, életmámora teremtette őket. A régi görögök, a szent athéniak szerelmesek voltak az életbe, s minden szívdobbanásuk az élet nagyszerűségét zengte. Az emberek hitvallása a szépség volt. Sohse születnek többé olyan fölséges istenek, mint akkor. Azok elmúlni is nagyszerűen tudtak...
*
A lourdes-i Mária összeszedte minden csodatévő erejét. Újra istenek alkonya van. Költözőben van már a legjámborabbak hite is. A lourdes-i Mária még egy utolsó vergődéssel akar a szívekre hatni. Önök olvashatják. A lourdes-i forrás csodákat mível. Elvisznek egy haló leányt, egy árnyat, aki kerek esztendő óta járni sem tud már. A lesorvadt teremtést bemerítik néhányszor a forrásba. És a leány jár, eszik, sőt énekel. A mankószüret sohasem volt még olyan nagy Lourdes-ban, mint az idén. Így krónikázzák ezt a francia istenes lapok. Úgy látszik, hogy közel van a vég. Tavaly csak híre kelt Lourdes bezáratásának. Jövőre már csaknem bizonyos lehet az elmúlás. Csodák kellenek. Csodák. Jobban, mint valaha...
*
Vichy, a gyógyító fürdőhelyek, a tengerpartok telve vannak abbékkal, szerzetesekkel és ex-szerzetesekkel. A francia papok általában nem túlegészséges lények. Nem tudom, miért. Vezető percenttel köszvényesek, tuberkulotikusak, vesebajosok, vérbetegek stb. És különös!... A lourdes-i csodák krónikásai sohsem beszélnek arról, hogy papokon teljesedtek volna be csodák. Úgy látszik, a lourdes-i Mária nem szereti a pap-pácienseket. Vajon miért? Hát annak mi oka lehet, hogy a beteg francia papok meg sem kísérlik a lourdes-i gyógyulást? Ha módosak, professzorokkal konzultálnak. Ha kevésbé módosak, kistaksájú doktorokkal. Fürdőkbe, üdülőhelyekre, szanatóriumokba járnak. Minden mai tudományok között az orvostudomány áll a legtermészettanibb alapon, s a francia papok csaknem egytől-egyig e természettani alapot támogatják. Lourdes-ba csak a hívőket küldik. Ők hát valószínűleg nem hisznek. Óh, lourdes-i Szűz Mária, milyen szerencsések voltak Pán és istentársai. Ők nem élték túl papjaik hitét...
*
A régiek s filozófus félbarbár mai népek is szenteknek tartják a bolondokat. Ez persze nagy bolondság. De nincs olyan emberi bolondság, melyben ne lakoznék mérhetetlen bölcsesség. A lélek meghibbanása olyan kétségekből szokott nagyon sokszor fakadni, melyek közös emberi siralmak. Újabban gyakoribb, mint valaha Franciaországban a vallásos téboly. Fent és lent. Az arisztokráciában és a földhözragadt népben. A harmadik rend s a negyedik rend jó része, a polgárság és a munkásság természetesen olyan ateista már, mint a pinty, illetve mint a francia papok többsége. Inkább az a baj itt, hogy az ateizmus olyan fanatikus, hogy ez már vallásszámba megy. Nos, hát sok a téboly. Mit jelent ez? Immár vallási kétségek bántják a legbigottabbakat is. Ez idő szerint börtönben ül egy csaló francia grófné. Hihetetlenül zavaros lelkű nő. Egyik pillanatban átkozza, aki imádságra tanította, a másik pillanatban őrjöng a börtönőrök előtt, hogy hozzanak neki bibliát. De mindennél többet mond az az infernális jelenet, mely itt az én lakásomhoz közel, a kerületi rendőrségen történt. Az utcáról behoztak egy tébolyodott leányt. Félóra múlva került egy másik is. Nem volt hely. Össze kellett őket zárni. Egy félóra múlva alig tudták szétválasztani őket. Az egyiknek az volt a mániája, hogy ő Jeanne d'Arc.
A másik azt kiabálta, hogy ő X. Pius kedvese. Jeanne d'Arc igen felbőszült ezen a blaszfémián. "Te hazudsz. A pápa én belém szerelmes, Jeanne d'Arcba." Mi lehet a lelkek mélyén, ha a meghibbant lelkek őszinte folyókáin ilyen vad, mérges érzelmi nedvek szivárognak ki?...
*
Istenek alkonya van. A lelkekben zavarosan, lidércszerű, őrült lánggal gyúlnak ki utoljára a tüzek. Istenem, be szép volna, ha a kétezeréves múlt rengetegéből kilépne egy elegáns alexandriai filozófus, aki még kortársa volt Pál apostolnak, s látta megszületni a mai zsidó-keresztény világot. Milyen felsőbbséggel tudna mosolyogni ez a nagyszabású Rip. Íme, nincsenek örökkévaló istenek. És míg nézné ez az alexandriai a mai modern, beteg világot, az emberlelkek mizerábilis állapotát, mely itt Franciaországban tetszik meg legjobban, s keresi az utat az új istenek felé, büszkén gondolna arra, hogy mennyivel szebben halt meg Pán... Ám vígság van azért most is. "Lent a hajóba' pattog a nóta..." Be szép a Reviczky Gyula verse. Hanem hol az új égi jel?...
Budapesti Napló 1904. szeptember 21.
A. E.
[Párizsi levelezőnk írja:]
Marseille-ban birkózott sokáig a halállal, és erről értesült az egész világ. Ahol csak van nyomtatott betű, mindenütt írtak akkor a vörös szűzről, a különös asszonyról, aki száz romantikus könyvre méltó életet élt s aki nem fárad el soha. Vézna, beteges asszony. Sokan azt vallják róla, hogy sohasem volt épelméjű. Ám mégsem lehet, s mégsem lehetett soha egy-két patofiziológiai megjegyzéssel napirendre térni e csodálatos asszony dolgai felett. Lehet, hogy Michel Lujza nem épelméjű lény. Sőt ő nyilván eszmék bolondja. De soha még női lélek nem kapcsolódott fatális eszmékhez annyi erővel, állandósággal és fanatizmussal, mint az övé a szemkápráztató, anarchista-kommunista világmegváltó ideákhoz. Sem üldözés, sem börtön, sem fenyegető halál, sem száműzetés meg nem tudták törni. Még azoknak a hálátlansága sem, akikért küzdött és szenvedett. A kommün vad hősnője, a vörös szűz, az anarchista Michel Lujza olyan nagyon szereti az embert, hogy sohasem mérgezhette meg a szívét a csalódás rettenetes mérge. Ez a nő a maga kegyetlen eszme-fanatizmusában, kalandos és küzdelmes életének egész folyásában: csupa jóság. A jó Lujza. Hívei így emlegették mindig. Mikor Marseille-ban már-már agonizált, napokon keresztül a jó Lujzá-ról beszélt Párizsban mindenki, s a jó Lujzá-ról cikkezett minden újság. A csúnya, vézna, fanatikus Michel Lujza e napokban már pitvarában volt annak a Panteonnak, hova az eszmék bolondjai és hősei kerülnek. Még az ellenségei is csodálattal szóltak és írtak róla. Egy-két hazug távirat már a halálát kürtölte.
A "vörös szűz"-zel nem bírt még a halál. Ha meghal ott Marseille-ban, s holttestét esetleg Párizsba hozzák, ezer és ezer ember áll a pályaudvar előtt. Temetése a legnagyobbszerűek közül való lett volna. Ma már az elvtársak filléreiből s a bámulók bankóiból csinos összeg gyült volna össze egy Michel Lujza-emlékműre, vagy pláne szoborra. De a jó Lujza nem halt meg. Ahogy egy kis erőre kapott, sietett Párizsba hívei közé. Két szál elvtárs várta a pályaudvaron... Két fölolvasást tartott Párizsban néhány filléres belépőjegyekkel, s ingyen-publikumot alig lehetett annyit toborozni, hogy megteljen a kis fölolvasó-terem.
A második fölolvasó-estén botrányok is történtek. Ez a hidegség, közömbösség és durvaság már a jó Lujzának is sok volt. Búsan mondta e sorok írójának:
- Megyek vissza Angolországba. Nem hiszem, hogy újra kedvem kerekedjék arra, hogy Párizst meglátogassam.
Egyik bajtársa, Girault, kesergett:
- Látod Lujza, milyen nagy ember volnál, ha meghaltál volna.
Most már megtalálta újra önmagát a vörös szűz. Kemény hangon válaszolt:
- Jobb élni... Még annyi tennivalóm van.
A két fölolvasó-estén mégis csak összegyűlt annyi, hogy Lujza elmehetett Londonba. A nagy betegség iszonyúan megviselte. Az arca majdnem halott-arc volt. Bőr és csont vézna teste. Alig volt jártányi ereje. De útra kelt izgatni a háború ellen. És hiába volt a nagy fogadkozás. Angolországi körútja után mégis csak visszament Párizsba. Újra találkoztunk vele. Egy kis hotel negyedik emeletén lakik a Lafayette-utcán. Dolgozik. Ő mindig dolgozik. Most Franciaországban akar nagy körutat tenni. Fölolvasó körutat. Aztán Spanyolországba megy. Barcelónában akar nagy meeting-et rendezni. Most az orosz-japán háború rettenetességei kínozzák a lelkét:
- Tiltakozni kell a művelt világnak, főként a munkásvilágnak, e szörnyű embertelenség ellen.
Ilyen anarchista a vörös szűz. Sohse felejtjük el fölolvasásának egyik legmeghatóbb részét például, melyben azt bizonyította, hogy nincs rossz ember, csak föl nem világosult ember van, s minden ember jó és érdemes a szeretetre. Ő hisz és fáradhatatlanul, mindig dolgozik. Mostanában szó esett róla, hogy Michel Lujzában rendkívüli író-talentum veszett el. Megkérdeztük tőle, hogy magahajszolása helyett miért nem ír inkább. Egy halom kéziratra mutatott:
- Egy regény, három színdarab. A regény nemsokára megjelenik. A darabokon még csiszolni akarok. Egyik már e szezonban színrekerül. Itt Párizsban...
Erre is van ideje. Marseille-ba is ellátogat, hol néhány hónappal ezelőtt birkózott még a halállal. De meghalni nem akar ám. Meg akar látogatni néhány afrikai törzset, melyek ideális republikánus és kommunista szervezetben élnek. Ettől az úttól sokat vár. A primitív népekkel akar megjavíttatni bennünket javíthatatlan civilizáltakat.
Rövidre nyírott haja egészen fehér. Arca múmiaszerű. Teste erőtlen, ványadt. Csak szeme fiatal. Nyolcvan évesnek látszik legalább is a vörös szűz. És megy körútra nyugati Franciaországba, majd délre, aztán meetinget rendezni Barcelónába, s aztán Afrikába, a becsületes, erkölcsös vadak közé. Akárhogy méri az emberiség a nagyságot, ez a különös nő, akit sokan őrültnek tartanak, közel jár a nagyság hegyfokához...
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 23.
Nizza, szept. 21.
Az azúr tengert száraz, meleg szelek borzolják. Szomorú és nyugtalan a francia Riviéra. Porosak a hatalmas pálmák. Árva a híres angol promenád. Végig a büszke partokon csukottak és csöndesek a villák. Cannes-ban tomboláznak, Nizzában orfeumoznak az emberek, Monte-Carlóban még ehhez sincs kedvük. A szezont, az idegen-hozó, pénz-szóró szezont lesi, áhítja mindenki. Egyelőre pedig az esőt: a Riviéra telét. Az eső után aztán mindjárt jönne az élet.
Nizzában szeptember tizenkilencedik napján nagy utcai muzsikálás hirdette, hogy itt a szezon. De hajh, a muzsikaszó még nem csinál szezont, valamint a kalendárium sem tud őszt csinálni. Néhány bolygó angol és amerikai. Néhány fanatikusa a francia Riviérának. Aztán a monte-carlói szerencse-vadászok. Ennyi az egész publikum. A borbélyom itt Nizzában, aki a Riviéra-járó magyarok kedvéért megtanult köszönni és káromkodni Árpád nyelvén, megszégyenítene egy kecskeméti huszárkáplárt a magyar káromkodásával. Az időt szidja, a halott szezont, a késlekedő esőt. Mindenek fölött pedig az esőt, mely nem akar esni. Pedig ez az eső a Riviéra bárányhimlője. Túl kell rajta esni. Addig nem lesz szezon.
Csukottak a nagy hotelek s a boltok. Blanc úr emberei is káromkodnak Monte-Carlóban. Ők persze nem magyarul, holott lett volna nekik is módjuk megtanulni a magyar káromkodást. Egy rövid délutánon egy tucat magyart számoltam össze a játékasztalok körül. Monte-Carlóban fehér szezonnak hívják ezt a szezont. Csillogó, szép aranyak helyett otromba fehér ötfrankos darabokat lapátolnak be ilyenkor a híres játékhelyen. Néha esténként egy-egy olcsó hangverseny is kerül. De színház még nincs. Még csak cigánymuzsika sincs itt még.
Nizzában egy kóbor olasz színtársulat játszik. Sokoldalú olasz komédiások. Tragédiát, drámát, színjátékot, vígszínművet, operettet, énekes bohózatot, mindent játszanak. Operát különösen... Öt olasz komédiás bele mer fogni a legnagyobb Verdi-operába, s ma már Wagnert sem nagyon kímélik ezek az olaszok.
Nizza különben így holt szezon idején erősen olasz. Ha internacionalizmusából nyaranta kivetkőzik, úgy látszik, az olasz lélek benne az erősebb. A hivatalos, francia Nizzán át-áttör az irredenta láza, s a szépséges Nizza, a visszakapott szép leány, nem simul ám annyi szeretettel édesanyjához, Franciaországhoz, mint ama híres szobor ott a tengerparton hirdeti. A nizzai francia újságokban több helyet foglalnak el sokszor az olasz dolgok, mint a franciák. Egy-két év óta a latin testvérség álma új erőre kapott, de aligha Nizzában kelt új erőre ez az álom.
A hotelemben beszélik, hogy aznap estéjén, melyben Olaszország trónörököst kapott, Nizzában sok házat kivilágítottak. Olyan örömünnepet rendezett Piemont ifjú hercegének Nizza, milyennél különbet Milánó sem talán. A sürgönyhivatal pedig százszámra vette föl a nizzai üdvözleteket. Thaon de Revel gróf, Olaszország nizzai főkonzula, amolyan titkos vice olasz király a francia Riviéra olaszainak szemében. Tegnap délelőtt valóságos népvándorlás folyt a nizzai Karolina-villába, ahol a főkonzul lakik. A lelkes olaszok, a veterán olasz katonák bizonyára sűrűen gondolnak olyas dolgokra, amiknek nem örülne a hivatalos Franciaország.
De ha itt lesz a szezon, minden másképpen lesz. A nizzai francia s a nizzai olasz egyformán: nizzai. Az az igazi latin testvérség, amivel az idegeneket fogadják a francia Riviéra minden nemzetiségű lakói. Alig van talán még egy helye Európának, melyet úgy átformált volna az idegenek csődülése, mint a francia Riviérát. Itt mintha minden ember azzal a talentummal születne, hogy az idegenekkel bánjon s hogy az idegenekből éljen. Ilyenkor, nyaranta, minden bennszülött keserű, türelmetlen és beteg. Az újságoknak sincs miről írniok. A legnagyobb nizzai lap például ez idő szerint hosszú lapoldalakon olvasóinak a véleményét közli az orosz-japán háborúról s a nizzai publikum nagy érdeklődéssel olvashatja, hogy Marottini boltossegéd úr véleménye szerint a legpontosabban 1905. június 17-én aratják az oroszok az utolsó diadalt, s rá három hét múlva kötik meg a tokiói békét, mely elveszi a japánok kedvét örökre a hősködéstől.
És már-már megindul a nizzai lapok legérdekesebb rovata is: az idegenek névsora. Egyelőre azonban nincs az a szerény utas, ki elkerülje a személyi hírt. "Willy úr és neje, Nizza és a francia Riviéra állandó, kedves hívei, a tegnapi gyorssal Nizzába érkeztek." Ilyen hírekkel rakvák tele a nizzai lapok. Még talán Vintimille felé valamivel népesebben szaladnak a vonatok. Olaszország felé sok az utas. És sokan állnak meg Albert herceg országában... Monte-Carlóban a fehér szezonban is sok a vendég.
Itt is, miként mindenütt az ékes tengerparton, tataroznak. Szeptemberben s majdnem egész októberben csinosítja magát a Riviéra, mint ahogy illik is ilyen sokvendégű helyen. Tatarozzák Monte-Carlót is. A hirhedt kaszinó épülete állványokba vész. Néhány száz munkáskéz dolgozik itt, hogy majd a télen még díszesebb fedél alatt gördüljenek Blanc úrék telhetetlen pénzeszsákjaiba a vétkes, vagy könnyelmű aranyok.
Gondolkozó embernek, egészséges érzésű léleknek utálat lehet ez a hely mindig. De soha inkább, mint éppen most. Egyik "adminisztrátora" a játékbanknak szinte megdöbbentő finnyássággal mondott kritikát arról a publikumról, mely éppen ez idő tájban látogatja Monte-Carlót. És csakugyan undok zsibvásár most Monte-Carlo. De vajon az elegánsabb toalettek s a szaporább aranyak majd a télen elkergetik az "adminisztrátor" úr finnyásságát? Bizonyára igen... A gyönyörű parkra most fölsivít az azúr tenger szele. Bent a fényes játékbarlangban magukból kikelve ostromolják Blanc úrék várát a fehér szezon szegény ördögei!... Az őszi Riviéra szomorú nagyon. De sehol sem fogja el az embert olyan vad szomorúság, mint a gyönyörűséges kis földi paradicsomban, hol olyan édes, békítő helyet találna a lélek, ha nem vélné hallani még a tengerzúgáson is át az aranyaknak s a fehér szezon parvenüinek, a nagy ezüstpénzeknek a csúfos lármáját.
Mindenütt árvaság, szomorúság. Mentonban, Cap-Martinban, Beaulieu-ben, mindenütt. Mindenütt nyugtalan, beteges készülődés, várakozás. A nizzai kaszinó permanenciában van. Minden nizzai fej fő. Mi legyen az új szezon programja? Ez a kérdések kérdése. Még az orfeumok is erről elméskednek. Egyik orfeum komikusa kupléban azt énekli, hogy Kuropatkin azért hátrál, mert Nizzába akar jönni a szezonra. Csoda, hogy meg nem lincselik, sőt meg sem abcugolják a nizzai orosz barátok. Hjah, Nizzának jó viszonyt kell tartania Angliával és Amerikával. Sőt Japánnal is. Monte-Carlóban két fiatal japánt láttam. Ők rakták leggazdagabban fel a fatális számokra a csengő aranyakat.
Az ég borús. A tenger nyugtalan, de nyugtalanságában bizonyos ellágyulás látszik. Alighanem eső lesz. "Enfin, fene etye mek", - mondja a borbélyom. Én egyedül bolyongok a kikötő körül. Még ez is néptelen. Néhány nap óta csak indulnak innen a hajók; de érkezni nem érkeznek. Nézem a barna színekben mozgó, máskor azúr tengert. Hideg kezd lenni. Óh, be csúnya az ősz a Riviérán. Varázsos, fényes, magyarföldi őszi napok, szüretes esték, ragyogó éjszakák emlékezete fog át s vágyom haza innen, az örökös nyár földjének csúfolt, szomorú tájról...
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 25.
A. E.
[Saját levelezőnktől]
Nizza, szeptember 23.
Séref hercegasszony piros cipőcskéinek nyomát keresem itt a legazúrabb tenger partjain, hol már nincs senki, s még nincs senki... Ki is jönne szeptemberi télidőben a sugaras Riviérára? Egy-két bolond ánglius, hóbortos és pénzes jenki és az olyan szegény, kóborgó ördög, mint jómagam. No és Séref hercegasszony... Szeptember, a Riviéra tele. Normális, polgári lény legalább ilyenkor otthon ül. Hiszen olyan kevés itt a keresnivaló. Az ég azúr. A tenger még azúrabb. De szomjúhozóan szomorú itt mégis minden... És Séref hercegasszony mégis idejött.
Zúgott a tenger, s ostoba zúgása nem volt kellemesebb a kaszinói nagy játszóterem lármájánál. Én ott ültem búsan, fáradtan a parkban, a híres kis galambház előtt. Irigykedtem a galambokra, melyeknek jó dolguk van ilyenkor még Monte-Carlóban, s melyektől nem nyerik el éhen-szomjan gyűjtött pár aranyukat. Ekkor láttam Séref hercegasszonyt a szépnevű herceggel, Uruszovval, mert bizonyára ő volt. Nem voltak pirosak a cipőcskéi. A szultánák ma már Pinet-nél készített cipőcskékben járnak, melyek nem mindig pirosak, s Prévost könyveit olvassák, melyek nem mindig jámborak. És megszöknek. Igen: megszöknek, mintha közönséges bécsi főhercegnők volnának. Hiszen tudják már önök. Séref hercegasszony a szultán huga... Huga? Jó. Én nem józanítok ki senkit, de én már látom, hogy megszökni csak a csúnya hercegnők tudnak. Hanem a herceg, ha ugyan herceg, egészen helyes férfiú, s én tudtam, hogy csak ők lehetnek. Az úton hallottam. A touloni vasúti restaurációban mondta el a nagy titkot egy párizsi kolléga, ki éppen hozzájuk jött. A szultána elvált asszony. Két hónapja elmúlt már, hogy megszökött. Párizsban élt titokban, s itt megismerkedett Uruszovval. Mint a regényben, éppen mint a regényben. Azóta itt élnek Monacóban, mióta Londonban egybekeltek. Hát nem szép dolog ez? A háremből még alig csinált egy dáma ilyen szép kis exkurziót? Szilágyi hejh, Hajmási hejh. Lujza hercegasszonyt egy horvát katona szökteti meg. Séref szultána egy orosz úrral lép a londoni anyakönyvvezető elé. Rigó Jancsi nélkül hova lenne a magyar önérzet? A hercegnők kezdenek elidegenedni a magyar gavalléroktól.
Találkozom Nizzában a "L'Éclaireur de Nice" egy kis szőke munkásával:
- Ember, mit művelnek maguk? A lapjuk tele van kiollózott hírekkel. A holt szezon fojtogatja magukat, holott itt van az orruk előtt egy világraszóló skandalum. Tudja maga, kicsoda Séref hercegnő?
Nem tudja szegény. Beszélek neki az én touloni hírszerzésemről, s arról a pár emberről, kit a Monte-Carlo-i galambok körül láttam. Előkelően mosolyog. Nem hisz a kis szőke fiú egy szót sem a dologból. Éjjel pedig megérkeznek a párizsi táviratok...
Másnap megyünk Monacóba, aztán Monte-Carlóba. Kérdezősködünk mindenütt... Barna, sápadt, nagy feketeszemű egzotikus asszony, aki nem érzi jól magát a párizsi toalettben... Erős javakorú, szőke férfi, nyirott bajusszal... Látták őket itt is, ott is. Elmentek, elutaztak...
A nizzai kolléga únja a dolgot:
- Nézze, kérem. Nem is érdemes ennyit szaladni. Egy szökött hercegnő... Bah!... Ma már szinte mindennap megszökik egy hercegnő.
Én erősködöm:
- Keressük őket Nizzában.
- De hol? A Cécile-hotelen kívül ma még úgyszólván minden előkelőbb hotel be van zárva.
- Menjünk a kikötőbe.
Itt engem hazafiúi öröm ér. Egy gőzöst veszek észre, melyen íme ez a felírás: "Szent László"...
Hajó azonban innen csak Bastiába indult. Arrafelé aligha pályáztak Séref hercegnő és Uruszov.
Estéig bolyongunk és nézdegélünk az árva nizzai korzón és szidjuk a dolgok nyomorúságos rendjét. Íme halott az egész francia Riviéra, s véletlenül akad egy szökött török hercegnő, s az is tovább szökik, mielőtt beszélni lehetne vele.
Önök, mikor e sorokat olvassák, már bizonyára többet tudnak a szökött hercegnőről s muszka párjáról, mint én. Gyönge vigasztalás, hogy én láttam is őket, mert bizonyára ők voltak. A veszteség nem nagy. Hogy teljesen háremképesen fejezzem ki magam: a hercegnő egy kinyílott rózsa. De mikor most Cannes-tól Vintimille-ig olyan kevés érdekes embert lehet látni!
Miért is voltam én olyan letörött a galambház mellett? Blanc úr, Blanc úr, sohase okoztak még önök nagyobb fájdalmat, mint nekem. Miért is nem hagyták nálam azt a pár rongyos aranyat? Még a hercegnőhöz, Séref szultánához sem volt kedvem, s azóta az ő piros cipői nyomát - egy atlanti gőzösön kellene tán keresnem.
Kóborgok a halott Riviérán és irigylem a hercegnőt, Séref szultánát, mert ő már nincs itt...
Pesti Napló 1904. szeptember 28.
A. E.
[Saját levelezőnktől]
Nizza, szeptember 24.
Ha az ember szeptember végén kerül a francia Riviérára s Monte-Carlóban gyorsan letörött, unatkozik. Néha, esténkint, a Politeamába járok el, a nizzai Politeamába, s hallgatom az Artale Musella truppját és mérsékelten élvezek. Végre is rosszat mért írjak így sebtiben, oktalanul becsületes, jóravaló olasz komédiásokról? De annyit mondhatok önöknek: többet ér egy csésze fekete kávé a Café de la Nation-ban (Riviéra-járó magyaroknak kell-e magyaráznom, hogy mennyire szomszédos a Café de la Nation és a Politeama?) mint egy Loute-előadás a Politeamában, habár Artale Musella asszony szép asszony és nem utolsó színésznő. De tessék csak meggondolni: Nizza, olasz trupp és szeptembervég. A műsoron pedig: Verdi, Mascagni, Leoncavallo, Bizet, Gounod, Tolsztoj, Ibsen, Sudermann, Brieux, Bracco, Hervieu, Pierre Veber, Feydeau... Egy hasábon folytathatnám. Mindent játszanak ezek az olaszok, de ha önök valamikor holt szezonban kerülnek Nizzába, ne menjenek a Politeamába...
Nekem azonban mégis csak érdekes az Artale Musella truppja. Szinte magyarázója itt a francia határon annak a készséges, okos kis esszének, melyet a minap Serao Matild írt az olasz színészetről egy párizsi nagy lap számára.
Az olasz teátráliák első karakterisztikonja bizonyos nagystílű nomádság. Abban az országban, ahol igazi művészi székhely nincs, ahol állandósága nincs a színészetnek, holott színészet nélkül élni sem tudnak az emberek, ahol egy drámaíró százezreket kereshet s egy másik, nem kisebb és nem munkátlanabb éhen halhat, ahonnan színész világhírességek szállnak ki vagyongyűjtő útra, s ahol iszonyú a színész proletárság, csakis ebben az országban verődhet össze olyan trupp, mint az Artale Musella truppja.
Éppen Loute-ról szóltam az imént. Pierre Veber bájos és pajkos darabját játszották most két estén az olaszok. Corpo di bacco! Hiszen Nizza már száztizenegy éve Franciaország, s ha még annyi is az olasz benne, még sem járja ennyire beolajozni a francia gráciát!... Tisztelet az olasz Loute-nak, de milyen párizsi ő mellette a budapesti Loute, holott Nizza közelebb esnék talán Párizshoz, s a közös latin géniusz sem kutya!... És mégis egy világ áll a két festett világ között, az olasz és francia között. Miért is vágynak úgy azok a párizsiak az "olasz esték" után?...
Talán el sem hiszik: a nizzai olasz truppban van legalább is öt hatalmas színész. Ez a jelző nem túlzás. Igazi nagy színészek ezek, s csak az olasz fatalitásokon múlik, hogy a többi híres világjáró olasz komédiás helyett nem őróluk beszél a világ.
Van jeles tenoristája, van nagy tragikusa kiváló hősnője Artale Musellának. Ezek néha ki is tesznek magukért. De magukért csak. Mintha a rendezői intézmény még holtismeretlen volna az olasz színészek között. Erről panaszkodott Serao Matild is. Nincs fegyelmező, egyesítő, művészien látó szempár az olasz szinpadokon. Mindenütt a nomád temperamentumok túlháborgása.
"Nórát" láttam például az olaszoktól s a "Nebántsvirág"-ot. Nevetni fognak: ugyanazon egy játékstílus. Olaszos lárma, élénkség, féktelenség és vásári komédiázás. Ám néha öt-öt perc kivált a káoszból, s ilyenkor Mamselle Nitouche, minden dalos poézisa vagy az éjszaki szigorú óriás minden megrendítő hatalma összesűrűsödve fogott át.
Idegenek, sőt a nizzai jobbízlésűek sem igen járnak a Politeamába. Pedig a trupp büszkén nevezi magát elsőrendűnek. Nem is az olaszok lebecsülése ez az abszencia, hanem mert ez így divat. A nizzai kaszinó urai folyton tanácskoznak. Gyűléseznek egyre a sokféle vigalmi bizottságok. Folyik a készülődés az új szezonra. Addig nem divat élni. No pláne színházba járni. Inkább csak vidámkodni olykor az alacsony music-hallokban.
A párizsiak ez évben visszakapják az ő egykori olasz estéiket. Szerencsére csak operákat kapnak. De így is megjósolom, hogy nagy lesz az ő csalódásuk, s a párizsiak elveszítenek egy szép illúziót. Az olasz színpad megváltozott. Erényei s hibái is megnőttek. S e hibákat egyetlen publikum sem bocsátja meg, legkevésbé a párizsi.
Serao Matild szomorúan idézi Carduccit, az olasz bárdot: Mi Rómát kértünk, s Bizáncot kaptunk. Olaszországnak nincs fővárosa, nincs művészi székhelye, s éppen ezért rossz úton jár az olasz színészet is. A magyar vezércikkírók ne szidják olyan nagyon a mindent felszívó Budapestet. Legalább nekünk van egy úgynevezett szellemirányítónk. Az más kérdés, hogy milyen. Javítsák meg, akik értenek hozzá.
A Politeama estéin jutottak ezek az eszembe. Olasz színházban a francia határon, hol holnap Tolsztojt játsszák, a "Sötétség hatalmá"-t. No, erre már csakugyan nem megyek el...
Pesti Napló 1904. október 1.
A. E.
Cannes, okt. 5.
A kék, napos provánszi ég alá orosz katonák érkeztek a messze Keletről. Sápadt, szomorú, beteg tiszt urak. Még csak egy páran vannak, s még jönni fognak néhányan. Nagy úr a szálláscsinálójuk: Mihály orosz nagyherceg. Nagybátyja a cárnak, s őslakója a Riviérának. Nemcsak Cannes-ban ismerik. Nagyon ismerik Monte-Carlóban is. Talán éppen tavaly történt, hogy egy kétszázezer frankos vitás nyereséget revolverrel csikart ki a krupiéktől. Akkoriban nagy port vert ez a botrány. Hírlik, hogy a cár is megtudta... Ám Mihály nagyherceg azóta is sűrű vendég a Riviérán, s ez idő szerint nagyon komoly misszióval érkezett ide.
Pétervárott nagy, nemes lelkesedéssel elhatározták volt már régebben, hogy az orosz-japán háború sebesült tisztjei számára egy kórházat, gyógyító és üdülő helyet csinálnak a Riviérán. Egy gazdag orosz főúr, Szilvánszky báró fölajánlott e célra egy régi, híres, de omladozó, kastélyszerű villát, a Meridien-villát. Ezt a villát restaurálták, s berendezték a sebesült tisztek számára. Hanem, mikor a terv megszületett, valamit nem sejtettek Pétervárott. Azt, hogy ilyen hosszú s ilyen véres lesz a kelet-ázsiai háború. Így aztán nagyon kicsi percentje fér el a Meridien-villába a sebesült orosz tiszturaknak.
A Meridien-villában legföljebb harminc beteg kaphat helyet. Mind olyanok, akik kórházakban eljutottak a lábbadozás állapotáig. Eddig vagy tíz orosz tiszt érkezett Cannes-ba. A Fréjus-úti villából nem igen mozdulnak ki. Óriás nagy park közepén van a villa. Tegnap bekopogtattunk. Az orosz Vöröskereszt két ápolónője s két betegápoló katona fogadott bennünket. A villát megnézhettük, de egyebet nem, s még kevésbé lehetett a sebesültek valamelyikével is beszélnünk.
- A fenséges úr szigorúan megtiltotta.
Kényelmes, szép szobák a betegszobák. A park felséges. Kényelmes, nyugodt hely. Az első emelet terraszáról olyan kilátás nyílik, milyennél szebb talán sehol sincs e partokon. Ez az isteni panoráma talán feledtetni fogja tudni néha a mandzsúriai iszonyú napokat is a szomorú gyógyulókkal.
Közel a villához, egy padon őszülő, hosszú szakállú, polgári ruhás férfi ült. Mellette két mankó. Egy fiatal tengerésztisztet is láttunk. Fehér, mint a halott. Szeme, gesztusa, nagyon súlyos idegbeteget sejtetnek benne. Ki tudja, miket, milyen iszonyatokat élhetett át ez a szegény fiatal s már aggastyán férfi. Egyik ápoló katona el is árulta, hogy az idekerültek s a még idekerülők nagy része inkább lelki beteg. A másik katona viszont azt a magyarázatot adja, hogy ezek még újra lehetnek katonák, de a nyomorékokat, amputáltakat haszontalan volna idehozni. Drága is a hely. A pension 10 frank naponkint, de a tisztek nagy részeért Mihály nagyherceg fizeti ezt a díjat.
Mihály nagyherceg pár nappal ezelőtt nyitotta meg ezt a kórházat, illetve üdülőházat, melynek néhány betege s orvosa is megérkeztek már. Pár nap múlva pedig minden szobának lesz lakója.
Az idegeneket nagyon érdeklik az orosz tisztek, de azok nem mozdulnak ki, bejutni pedig nehéz a Meridien-villába.
A Meridien-villában ugyanaz az érzésünk volt, mint a minap a párizsi Vöröskereszt-kiállításon. Oroszországban a kultúra, a humanizmus amolyan alkalmi virtuozitásokban tetszeleg. Oroszországnak van néhány százezer idiótája s ezeknek van egy olyan iskolájuk, melynél különb, mintaszerűbb sehol a világon. Elférnek benne négyszázötvenen. A keletázsiai mezőkön most tízezrek teste-lelke nyomorodik el, az emberi szív megdermed, ha a háború iszonyatait olvassa s a hiányos, lelketlen ápolást és harminc beteg embert elhoznak a Meridien-villába...
Budapesti Hírlap 1904. október 9.
[Nizzából írják lapunknak:]
A francia Riviéra napsugaras városa irodalmi ünnepet ült. Akire a nizzaiak emlékeztek ez ünnepen, az nem valami provinciális híresség, hanem egy költő asszony, kivel két nagy literatúra is büszkélkedik: Sasserno Ágota Zsófia. Egy irodalmi monográfus annak idején nizzai Szaffónak keresztelte el ezt a nagyon érdekes lelkű nőt. Azóta a nizzaiak fanatikusan ragaszkodnak e címhez. Desbordes-Valmore asszonynak ismeri őt a világirodalom. Sasserno Ágota Zsófia 1814-ben született. Az apja nagyrangú francia katonatiszt volt a híres Massena oldalán. És 1860-ban halt meg. Negyvennégy éve már. A boldogtalanság predesztinált leánya volt a csodaszép, mély érzésű, álmodozó poéta-asszony. Poéta-lelkének termését nem kisebb emberek dicsőítették, mint Chateaubriand, Hugo Victor, Dumas, Lamartine. Mikor összegyűjtött írásai megjelentek: Egy olasz asszony francia versei, Sainte-Beuve megerősíti e nagyok nagy véleményét Desbordes-Valmore asszonyról, Károly Albert király, Mária Krisztina, Victor Emmánuel, a génuai herceg stb. kegyeltjéről. Megkoszorúzták a lyoni császári akadémián, Turinban, a béziers-i költő-versenyen. És ő dalolt. Vágyairól, álmairól s a hazáról, a függetlenségről, az olasz hazáról, az olasz függetlenségről. Mikor Garibaldi felesége három kis gyermekével, Menottival, Terézzel és Ricciottival Nizzába került, Desbordes-Valmore asszony így énekelt a száműzött asszonyról:
Szegény számüzött nő!... Gyöngéd és büszke lélek!
Fehér magnolia! A szent hazától távol
Hervad a mi egünk égető sugarától,
S gyöngéd, hű társnak csókjától föl nem éled...
Egyik legbecsesebb művét, a Könnyek és mosolyok című kötetét a piemonti hölgyeknek ajánlotta 1856-ban. Szívében, lelkében, egész valójában, olasz nő volt, piemonti nő a nizzai Szaffó. Vallásos és hazafias verseinek mélységességében, forróságában, érzelemvilágának egész föltárulásában, utódja a nagy provánszi trubadúroknak. Imádója a természetnek, mely olyan sugaras, színes és gazdag Nizza táján. A természetről írja:
Mi olvasunk egy könyvben, melyben mások betüznek,
Mi és csakis mi értjük a szent titkoknak titkát,
Melyet fátyol alatt tart Isten és a Természet
Nekünk nyujtván csak nyitját.
A nizzaiak ezt a poéta-asszonyt ünnepelték most. Egy kis fölolvasó-ünneppel, újságcikkekkel. Ez ünnepséggel véletlenül egy időben egy könyv is jelent meg. Montesquiou-Fezensac gróf akart egy könyvvel áldozni Desbordes-Valmore asszony emlékének. Talán a százéves fordulón, tíz év múlva általánosabb emlékezés száll Sasserno Ágota Zsófia, a nizzai Szaffó tiszta, nemes, fennkölt szellemárnyéka felé.
Budapesti Hírlap 1904. október 10.
63. KÖD-DARABOK NAPFÉNY-ORSZÁGBÓL
I.
Az Orr
Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, - itt, Délen, sokat szomorkodom, és a te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi fátumodat. Nem a Rostand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszédű kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még így, mikor befúltál egy rímtengerbe. (Hogy adna is a magyarok istene Pethes Imrének erőt: javítsa meg a Rostand darabját az ő nagy, ölő és elevenítő színész-értelmével.) Óh, te verekedő, szegény orras legény, te, az igazi, - de értelek, de siratlak. Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer kínnal, reménytelenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot, egyet lelek: jó, ha az embernek orra van. Mi van még ilyen bizonyos élet-jó? Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó, ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr - az élet. Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordják. Ha nagyon disztingvál az illatok között. Ha nagyon héber... Óh, az orr!... Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetővé, idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizsból is. Ide, ide... Azt hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hittem, végre himnusz fakad föl szomorú lelkemből. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam... Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az orromban s nem a fájdalom fáj. A fizikai fájdalom becses és szent. Az ember érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadtságát, vörösségét megnézik. Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: "látod, ez az egy földi bizonyosság van, s neked még ebben sem telhetik örömed." A nagy, igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek. Kész és rettenetes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a mesetengerig. És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap. És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyugodni. És boldogság és nyugalom helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj... Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, értelek és siratlak. Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors - ki az orrokon ül - elront mindent, fájdalmasan beleütve mindenbe - a saját orrunkat...
II.
A galambok
A Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A tenger zúgott. A szél fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az előbb támolyogtam ki a játék-teremből. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze voltak tépve. Káromkodtam és sírni szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt előre?... A galambok ellenben vidámak voltak. Turbékoltak, sőt csókolóztak. Ez derűs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyésző erejének. És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nemsokára kezdődik a galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára tartatnak itt. S ők, a kis oktalanok milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be ostobák is a galambok! Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak baktatnak arról. Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Öntudat nélkül rángatom elő az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy ez megmaradt. Hanem... Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha! Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok.
III.
Uti nóta
Úgy járok az azúr parton,
Mint királyfi... Azaz pardon:
Mint új rangú magyar báró,
Pénzözönben, fényözönben
Nyakig járó.
Meg is ismer tán a tenger:
Sápadt ember, álom ember,
A vagyona néhány nóta
S ez is nyomja egy bizonyos
Idő óta.
Így van, így van... Ezt se költöm...
Odahaza, magyar földön
Kelletlen a régi fajta,
Új tábor van rangra, pénzre,
Könyvre, dalra...
Ki itt jár az azúr parton,
Azt sem tudja merre tartson,
Nem új magyar s nem is báró:
Régi magyar, ennélfogva
Világ-járó...
IV.
Levél
Kedves szerkesztő uram és bátyám, adjon bűnbocsánatot, s eszközölje azt ki nékem a "Szilágy" olvasóitól is. Azért, hogy olyan sokáig hallgattam. Lám, hiú, vén gyerek vagyok, aki hinni akarja s hiszi, hogy szeretik és várják olykor az írását. Otthon, a familiában... Mert hisz az én lelki familiám, nevelő családom a "Szilágy" volt. Ha a "Szilágy"-nak írok, haza írok, s a messzeszakadt, idegenjáró fiúnak szabad a lelkéből szólnia, még tán hiúnak is lennie, ha haza ír. Ilyenkor vér ömlik a betűkbe... Szeretettel üdvözlök mindenkit, s lélekkel fogadom, szaporább írású leszek ezután, ha lelki és fizikai nyomorúságaim végre maradozni kezdenek, amire nagyon is rászolgáltam már.
(Nizza, október 7.)
Szilágy 1904. október 20.
Ady Endre
[Saját tudósítónktól]
Párizs, okt. 17.
Hétezernégyszázhatvan (7460) házasságot bontottak fel az 1898-ik évben Franciaországban. Hétezerhétszáznegyvenegyet (7741) 1901-ben. Statisztikus bölcsek szerint ez a szám az elmúlt évben vidáman ugrott át a nyolcezren, s bizonyosnál bizonyosabb, hogy egy-két év alatt tízezerig meg sem áll.
A statisztika azt tudja, hogy e házasságokat jórészt gyermekekkel áldotta meg a jó, avagy balsors. S azt is tudja, hogy a szétvált házastársak csak egymásból józanodtak ki s nem a házasságból. Háromezer férfi nősült meg újra az 1901-ben elváltakból, s kétezerhétszáznegyvenkilenc nő sietett újra férjhez. Ezek siettek az új rózsaláncok felszedésével. De hát a többi? Nagyobb részük szintén így fog tenni. A statisztika mondja, mely jósolni is tud. És rendjén van-e ez így?
Erre már nem a statisztika válaszol, hanem a moralista, a szociológus s az államférfiú. És e kérdés újra-újra ott libeg, ing a francia társadalom feje fölött. Jobban, mint valaha. Nemcsak tudósok, szociológusok nyúlkálnak felé, de erős hangú, divatos szépírók is. Bourget regényt írt Un divorce címen a válás ellen, a Margueritte testvérek válasz-regényt írtak Les deux vies címmel. A kiadók jó vásárt csapnak. Az epigonok új regényeket írnak. A revük, hírlapok hozzászólásra dobják föl a kérdést, s a publikum vitázik azzal a morális reakcióval s megkomolyodással, melyet néhány év óta minden gondolkozó ember belső örömmel lát növekedni a francia társadalom lelkében s amely művészetben, irodalomban, színpadon viharosan, szinte betegesen kezd előtörni.
Kár, hogy a politika itt sem hagyja szabadjára a társadalom becsületes, őszinte erkölcsépítő munkáját. A mai kormányzati szellem némely ellenesei azt hiszik, hogy okvetlenül kötelességük dogmatikus meg nem alkuvással szentenciázni a házasság fölbonthatatlansága mellett. A naiv radikális hívő pedig úgy képzeli, hogy őt lenézné minden pártfele, ha nem a szabad házasság mellett kiabálna.
De még a politikai düh ez okvetetlenkedése mellett is igen érdekes tanulságot szűrnek le a viharzó viták. A házasság épségének hite a férfiban ingott meg. A férfiak kívánják a válást s az új, esetleg újra és újra új házas-próba lehetőségét. A nők elitje s a nők általában az egy és egyetlen házasság elszánt védelmezői, s érveléseikben mindig és mindig a gyermek sorsa szólaltatja, irányítja őket.
És e nagy vitában alig-alig kölcsönöznek fegyvert az egyházi fegyvertárból. Ismerten katolikus és buzgóan vallásos francia nők néhánya sem mondja: a válás ellen vagyok, mert a házasság szentség. Mindnek humánus, morális, sőt tudományos argumentuma van. És álláspontjukat szédítő magasra emelték a férfiaké fölé, kik a legtöbbször radikális és szocialista kortesbeszédekből s politikával itatott áltermészettudományos cikkecskékből szerzik bölcsességüket a válás mellett vagy pláne a házasság ellen.
Egy nagyon elmés francia nőíró azt mondja: "Míg a házasság a mai emberi társadalom szülője és lelke, bűn és ostobaság a házasság lazítása. Azokat megértem, kik őszintén és vadul a szabad egyesülés elvét hirdetik. Ezek egy eszme apostolai. Velük nem vitázom, s ő velük sok idő múlva lesz csak dolgunk, ha ugyan lesz valaha, mit nem hiszek. Ám hogy azok gyöngítsék a házasságot, akik házasodnak mégis; ez - ismétlem, bűn és ostobaság."
Ez a mai francia társadalom többségének a véleménye. Meglepő dolog s Franciaországra vall. A házasság ellen francia elmékből indult az ostrom, s most Franciaország társadalma tömörül a házasság védelmére.
Budapesti Hírlap 1904. október 23.
Párizs, október hónap
A latin fajták ismét nagyon szeretik egymást egy kis idő óta, mióta a hivatalos politika kölcsön kérte az álmodozóktól a latin testvériség kóbor ideáját. Nem is régen zöld és kellemetlen diákálom volt az, ami ma kívánatos és komoly hiszekegy. Ma már irodalma van az olasz-francia testvériségnek, kormányprogram hirdeti merész változását az időknek, s a közeledő november második felében a latin testvériség dáridós napjairól fog hallani újra a világ.
Olasz vendégek seregeit várja Franciaország, november közepén az olasz kereskedelmi kamarák s az olasz városok küldötteit látják vendégekül a francia kereskedők. Néhány napra ezután az olasz egyetemek diákjait fogadják a francia diákok. Ez a két látogatás véletlenül is sokat mond. Azok, akik az olasz-francia megbarátkozás, igazi testvériség útját egyengetik, mintha valósággal szimbolizálni akarnák azt, hogy manapság még a rokonfajták barátságát is zsebre és szívre kell kötni. Jöjjenek hát egyidőben a kereskedők és a diákok. Az irodalmi barátkozás már a kettős nyelvű revükig ért el. A formaságos, nagy politikai látogatások megtörténtek. Valamelyik párizsi színházban ez idén föltámadnak a régi híres olasz opera-esték. A dolgok a legszebben folynak s a demonstrációból az egész világ olvashat.
Az olasz városi és kereskedelmi küldöttek Franciaország minden nagyobb városát be fogják járni. Párizsban öt napot töltenek. Csupa ünnep lesz ez az öt nap, s a vendégek tiszteletére rendezendő nagy banketten majdnem mindegyik francia miniszter ott lesz. Nagy fogadás lesz a városházán, díszelőadás az operaházban stb.
Az olasz diákok vizitje persze még lármásabb lesz. A rue des Écoles diákháza már most állandó lázban van. Azt remélik, hogy legalább háromszáz olasz diák érkezik Párizsba s a diákkaravánt nem kisebb ember fogja vezetni, mint Orlando, olasz közoktatásügyi miniszter, aki tiszteleti tagja a francia diákszövetségnek. Maga a miniszter biztatgatta e tanulmányútra a jövendő Olaszországot, s támogatja pénzzel is a szegényebb és érdemesebb diákokat. Ismeretes, hogy milyen nagy francia-barát Orlando miniszter. Talán nagyon is fogják ünnepelni a francia diákok s ha olasz diákjait mégsem ő fogja vezetni, ez a nagy ünneplő terv riasztja esetleg vissza.
Az olasz diákok is beutazzák Franciaországot, s az ő fogadásuknál is szerepet fog kapni a hivatalos megbecsülés. Az olasz diákok e tanulmányút kapcsán meg akarják csinálni a francia diákszövetség mását, ami mindenesetre üdvösebb volna nekik is, mintha belemennének a rue des Écoles néhány oláh diákjának a heccelődésébe, kik latin diák-unióról beszélnek s egy kongresszusról, melyet a latin fajú népek diákjai tartanának a jövő nyáron Párizsban, Brüsszelben vagy Bukarestben. A diákok is bankettezni fognak persze Párizs város jóvoltából. A sajtó pedig már készíti a lelkeket a latin demonstrációk napjaira.
Egy pár nevezetes olasz vendégjáték is lesz, ugyancsak mostanában a párizsi színházak egyik-másikában. Szóval: nagy és parádés olasz-francia barátkozásban fog úszni Párizs, mely lelkesedni különben is nagyon szeret és tud. Ám ezúttal mintha többről volna szó, mint demonstrációról, s ezek a sereges beiratkozások a hivatalos vizitek nyomában dáridós voltukban is ezúttal realitásnak mutatják be az olyan sokszor kompromittált latin testvériséget...
Budapesti Hírlap 1904. október 27.
66. CSETEPATÉ EGY SZALON KÖRÜL
Párizs, október
Őszi vernisszázs: ez új és érdekes. Őszi művész-csetepaté, holott rendszerint tavasszal szoktak civódni a francia művész urak: ez még újabb és még érdekesebb. Párizsnak tudniillik. A pártütő ifjú művészek, a Salon d'Automne emberei, akik nem is olyan veszekedett forradalmárok, mint amilyeneknek a hírük festi őket, ügyesen, okosan, élelmesen csinálták az ő forradalmukat. Tavaly rendezték első, hadüzenő kiállításukat. Akkor még örültek, hogy helyet kaptak a Petit Palais alsó, igen-igen pinceszerű, sötét zúgaiban. Ez idén már egy rangba jutottak a két nagy Szalonnal, a vernisszázsukra elment Loubet elnök, s szónokul még minisztert is kaptak - a Grand Palais-ban. Ritka dolog, hogy hivatalosan ápolt művészsokadalmakból indult szecesszió ilyen gyorsan kapja meg az ugyancsak hivatalos elismerést. Ez akár hogy is: egy kis bors a Société des Artistes Français és a Société Nationale des Beaux-Arts vezetőinek orra alá.
A párizsi Szalon-háborúság történetét megírta már egyszer a Budapesti Hírlap levelezője. A két régi Szalonból teljesen kiszorultak a fiatalok. Az elsőbe nem is nagyon törekedtek. Az az akadémikus bel- és külföldi művésznagyságoké egészen. De a Nationale annak idején éppen azért támadt, hogy helyet nyújtson a fiataloknak. És ma sokkal exkluzívabb, protekciósabb és vénebb, mint az Artistes Français. Ez általános vélekedés és igaz. A Nationale-nak van háromszáz sociétaire-je, s egy hatalmas sereg associé-ja. A Szalont ezek töltik meg mindig művekkel. Oda új művészember műve be sem fér.
Ezért történt a tavalyi szecesszió. A Nationale nem nagyon ijedt meg. Nem hitte, hogy a forradalmárok bajt okozhatnak. Az idei tavaszon még a rendesnél is házibb volt a Szalonja. A mellőzöttek keserűségének most már volt hova ömölnie. A Salon d'Automne tábora a tavaszi Szalonok óta nagyon megnépesedett. Elismert, erős művészek álltak a fiatalok közé. Megkapták a Grand Palais-t. A megnyitásra elnököt és minisztereket kaptak.
A Nationale egyszerre elvesztette a fejét. Protestált, hogy a Salon d'Automne hivatalosan Szalonnak ismertessék el. Protestált a Grand Palais átadása, az elnök s a miniszterek megjelenése stb. miatt. Alig tudták a Nationale megriadt vezetőit lecsöndesíteni s meggyőzni, hogy most már csak növeli a maga veszedelmét az ilyen védekezéssel.
Most már arra kell vigyáznia a két régi Szalonnak, s a Salon d'Automne-nak is ám, hogy ne legyen újabb szecesszió. A nyár elején már megnyílt egy Szalon, melybe csak francia művészek állíthatnak ki. Ez még nem komoly rivális. De a napokban már komolyan beszéltek egy téli Szalonról, mert - mondották az ötlet szülői - most már az elnöki vizit után a Salon d'Automne is el fog hivatalosodni és öregedni.
A faktum az, hogy a Salon d'Automne most már végérvényesen számottévő művész-szövetkezés lett. Ha a két régi Szalon meg akarja tartani nimbuszát, reformokat kell magukra szabniok. Ezt is fogják tenni. Már az Artistes Français jelzi, hogy azokat a homo novusokat, kik a merészségükön kívül talentumosak is, a legszívesebben látja. A Nationale-ban viszont mozgalom indult, hogy a sociétaire-eknek az eddigi hat darab mű helyett csak kettőt, vagy hármat lehessen joguk kiállítani, mely esetben az új embereknek is jutna hely. Megjegyzendő, hogy a külföldi művészeket mind a három Szalon tárt kapukkal akarja fogadni ezután is.
Ami a Salon d'Automne idei kirukkolását illeti, ez: letagadhatatlan siker. A fiatalok nem éretlenkedtek. Megrostálták a műveket és szerénységük jeleképpen, s egy kis szimbolizálás céljából, (meg hát bizonyosabb vonzóerőnek) Puvis-Chavannes [!], Renoir és Toulouse-Lautrec műveivel töltöttek meg három termet.
De önmagukért is helyt állanak. Szinte levegőt hoztak a nagy palotába, melybe különösen e tavaszon a zártság és monotonság vertek tanyát. A csetepaték tanulságai Budapesten sem lehetnek, ha nem most, a jövőre talán fölöslegesek.
Budapesti Hírlap 1904. október 31.
Párizs, okt. 29.
Az adás-vevés világpiacán lassan-lassan beletanul az élelmességbe minden vásáros ember. Íme a nagy, gazdasági világhadakozás lármája bezúgott a csendes ateliékbe, s azok a lelkek, kik szinte predesztináltaknak látszottak arra, hogy álmaikért keservesen lakoltassa meg őket a pénz, le akarják gyűrni a régi fátumot. Meg akarják változtatni a dolgok avult rendjét. Modern jelszóval csatába indulnak a piktorok, a szobrászok. Ezután okosan akarnak eladni. Nem tudnak beletörődni abba, hogy lelkük, vérük, idegrendszerük árán szerzett alkotásuk nekik csak babért s azt is rendszerint későn hozzon. Reklamálják a milliókat, amiket az ő kenyérárért eladott műveik valamikor talán érhetni fognak.
A párizsi művészek - lelkes műbarátok, jeles írók, újságírók segedelmével - azt akarják a parlamenttől kicsikarni, hogy új törvényt hozzon a művészi tulajdon védelmére. Előkelő művészeti társaság, a Société des Amis du Luxembourg áll a nagy akció élén. Szép és nagy a tervük, de aligha lesz belőle valami. A francia művészek akként akarnák rendezni a művészi tulajdon kérdését, hogy a maguk mezején egyszerűen eltörülnék az egyéni tulajdont.
Pedig a művészek logikája helyes és okos. Támad valahol gyér világú, szűkös zúgban a művészetnek egy új prófétája, egy zseni, ki új igazságokat hirdet. Sokszor megzengett régi, bús história ez. Az új ember senkinek sem kell. Mondjuk, festő. Van egy képe, melybe lelke legjavát lehelte, s mely - ő érzi - igazainak legékesebb szószólója, és a nagyszerű kép nem kell senkinek. E közben fenyegetőzik a házmesterné, korog a gyomor, talán feleség és gyermekek is sírnak. A kép elkél néhány rongyos frankért, melyet inkább nagylelkűségből dob oda a vevő. Aztán húsz, vagy harminc év múlva a publikum ízlése beérkezik ahhoz a stációhoz, melyet a kép jelez, s a kép elkél tíz, mondjuk százezer forintért. Aki vette, nem is sejtette, milyen értéket váltott magához. Nos hát - kérdik az akció hívői és harcosai - nem méltányos-e, hogy e szinte lutrimódján szerzett értéknövekvésnek legalább felében részese [!] legyen a művész?...
De hogyan? Olvastunk egy sereg tervet, kulcs-ot. Bajos a dolog nagyon. A művészek, akik ezúttal élelmes vásárosok akarnak lenni, elfelejtik, hogy a vásár - vásár. Mi lesz, ha múzeum veszi meg a képet, honnan soha sem kerül eladásra, s hol az értéknövekvés érte? Hogy fogják általában az értéket megállapítani? Nem fogja-e a képvásárlókat elriasztani az, hogy ők kétes tulajdont szereznek egy képhez, vagy szoborhoz? Vagy nem fogja ez az első árat még lejjebb nyomni? És mi lesz, ha a kép külföldre kerül? És mi lesz, ha a kép értéke csökken?
Még egy sereg ilyen kérdés vetődhet föl. De szóhoz juthat itt más kérdés is. Hát az író, hát a poéta alsóbbrendű alkotó, mint a festő? De meg a muzsikus. Aztán a tudós. Mindezek teljesen hasonló fátum hordozói, s mindezek éppen annyi joggal reklamálhatják alkotásaik jövőbeli értéknövekvését.
Szóval, nagyon bajos lesz valamit valóra váltani e nagy, e szép tervből. A legjobb akaratuak s a legoptimistábbak is legföljebb annyit hisznek, hogy a művásárlók egy bizonyos része lesz olyan gavallér: belemegy egy olyan szerződésbe esetenkint, mely biztosítja a művész részesedését az esetleges értéknövekvésből. Egyebet nehéz lesz kivívni, s a művész-sors fölött lebegő állandó fátumnak e - hogy úgy mondjuk - financiális Damoklesz-kardját csak majd egy fejlődöttebb kor hárítja el talán. A művészek vásári élelmességének jobb és főképpen kivihetőbb ötleteket kell termelnie.
Egyelőre bizony gyakran meg fog esni a Millet esete, melyre a művészi tulajdon új fogalmának harcosai annyit hivatkoznak, ki 1800 frankért adta az Angelusát, mely azóta egy millióért kelt el.
Budapesti Hírlap 1904. november 1.
[Saját levelezőnktől]
Monte-Carlo, október 10.
Vontatott, egy kicsit szomorú és unott a krupié hangja:
- Messieurs, faites votre jeu!...
A kis veszett golyó kerengeni kezd újra. Mintha pihegő lelkeikkel űznék a játszók.
- Kilenc!...
A kezek remegnek. A lábak kínosan topognak. Egy kis, sovány dáma ujongva sóhajt mellettem:
- Merci, St.-Antoine! Merci!...
Hallotta valaki? A kis némber besöpri a pénzt, s szalad az ajtó felé. A krupié újra búsan énekli:
- Messieurs, faites votre jeu!...
Én pedig tömjénillatot érzek egyszerre, s úgy képzelem, az üres széken, honnan a kis nyerő nő megszaladt, a páduai szent ifjú ember ül. A jó, a könyörületes Szent Antal. Íme, ő is idejár. Titokban.
A páduai szent ifjú egy idő óta azon legionáriusok közé tartozik, kik háborút viselnek Mr. Blanc és serege ellen. Szent Antal hadvezér abban a harcban, mely a "roulette"-et és a "trente et quarante"-ot akarja engedelmességre tanítani.
És a páduai hadvezér olcsó hadvezér. Nizzában, Cannes-ban és sok helyütt vékony, pecsétes füzeteket árulnak ötven, száz, sőt kétszáz frankért. Valamennyi azt ígéri, hogy fölfödi Monte-Carlo titkát, s megindítja az arany zuhatagát. Aztán száz és száz szomorú egzisztencia épül itt a szegény, hívő, s mindig-áldozat játékos reménykedésére. Most egy "l'auteur moraliste" a legügyesebb köztük. A nevét nem árulja el. Érdekes és férfias figurájú asszony. Naponkint zsúfolt a szalonja. Ő azt hirdeti hogy a szisztémája annyira biztos, hogy valósággal retteg tőle a monacói bank. Ki is tiltották a játékteremből. Neki olyan adatai vannak a bank ellen, hogy ha azokat az újságoknak adná, vége volna Monte-Carlo minden hitelének. Ám ő nem ezt teszi. Ő auteur moraliste. Ő azt akarja, hogy embertársai, kik Monte-Carlóban letörtek, fölépüljenek. Alig kerül ez valamibe. A nyerés biztos. A minimális tőke ezer frank. Aki maga akar játszani, azt száz frankért kitanítja az auteur moraliste. De vannak neki emberei, kik játszanak. Ez esetben a nyereségből húsz percent az övé.
Mennyivel nagyobb moralista Szent Antal!... Ő nem kér ilyen hatalmas percenteket. Igaz, hogy nem is szabad kérnie, mert papi igék szerint Szent Antal immorális kéréseket nem hallgat meg, s Monte-Carlo pedig már csak immorális vagy mi? Ám Szent Antal szíve nagyobb, mint a papoké. Ő látja, mennyi jóravaló földi lény vesztegeti el a pénzét Albert herceg országában, s ez nyilván fáj neki. Fájhat is. Titokban velük érez az áldozatokkal, és segít rajtuk. Egy-két szál gyertya. Egy-két darab ezüstpénz, s úgy mondják, ömlik az arany Monte-Carlóban.
Ha erre jársz, magyarom, (és te sűrűn jársz erre, a játékteremben itt is, ott is magyar beszéd lep meg, melynek gyakori refrénje egy-egy hangos "fene") és ha be-bemerészkedel a környékbeli templomokba, láthatod, mennyi hála terem a francia Riviérán. Szent Antal szobra előtt gyertya-erdő lobog. Körül a fülkékben kicsi márványlapok. Íme, egy például közülök:
Merci S. Antoine!
F. N. 13. 19. 31.
1904. Monte-Carlo.
A legtöbb táblán ilyen titkos betűk, sokat sejtető dátumok. Nyílt titok, hogy Szent Antal Monte-Carló-i érdemekért kapja többnyire itt a Riviérán a gyertyát, a márványt, s a pénzecskét. Ám ez maradjon mindig titok. Főképpen Szent Antal földi ágensei meg ne tudják. Hivatalosan. Hejh, nehéz a mai élet. Aztán szidni szoktuk a prókátorokat. Szent Antal a tanú rája, milyen ügyek védelmét kell elvállalni manapság...
...És az én életemből nem fog kitörlődni soha egy alkonyatnak emlékezete. Gyalogosan imbolyogtam be Nizzába. A Monte-Carló-i expresszel jöttem. Az avenue-n (Nizzában csak így nevezik az avenue de la Gare-t) nyitva volt a nagy templom. Besurrantam egy oldalajtón. És ott álltam Szent Antal fülkéje előtt, én, az istentelen, a szabadgondolkozó, a senkiben és magában sem bízó, a nihilista, ki nem is régen réme volt egy harmadfélszer püspöki s nagyon sokszor kanonoki városnak és annyi jámbor léleknek. És egy cédulára fölírtam magyarul (okvetlenül kell már, hogy értsen magyarul Szent Antal):
Akard, hogy nyerjek
egy kis pénzt Monte-Carlóban.
És beledobtam utolsó két frankom társaságában a perselybe. Ezt a nizzai papok nem értik meg. A cédulát tudniillik.
Ennek már öt napja, s én háromszor voltam Monte-Carlóban, de a cédulának nem volt foganatja. Pedig engem, régi támadóját, már csak úri önérzetből is tüntetve kellett volna pártfogolnia. Nem tette...
Valamikor haragos írásokban fakadtam ki Szent Antal kultusza ellen. A rulett jóvoltából most visszavonok mindent. A rulett?... Bah! Egész életünk egy bolondosan kerengő golyó szeszélyétől függ. Hogy belemártsuk az ügybe illetlenül Schopenhauert is: mi mind veszítünk, csak a bank nyer, az emberi génusz... És alapjában mind vénasszonyok vagyunk. És Szent Antalnál sem raktározzuk butább helyre a vágyainkat, mint másutt, modernebb szenteknél. A mennyei, vagy mit én tudom [!] hová való krupier elkiáltja:
- Messieurs, faites votre jeu!...
És mi csináljuk a mi kis játékainkat. Tárgyalunk szentantalokkal, mindenféle auteur moraliste és immoraliste-ekkel. És az ügyek végén mindannyiunknál egyforma az eredmény, s egyforma szomorúsággal mondjuk:
- Más számra kellett volna játszani!...
Pesti Napló 1904. november 3.
A. E.
69. OLIMPIÁTÓL AZ "OLIMPIÁ"-IG
Párizs, november 3.
Ma Párizsban György király a souverain à la mode. Talán csak azért, mert ma nincs más. A párizsi tömeget fukaran, úgy ahogy, ma ő látja el ama szükséges szenzációkkal, melyeken hermelinesen lépett föl Edvárd, s melyekből szomorúan vénhedett ki a jóvérű Lipót. Nem érdemes respublikában élni, ha nincs kéznél ceremóniázás és évődés céljaira egy apró király sem. Párizs megköveteli a maga rendes, en passage királyát. Az újságok hamarszáraz vénájú humoristái sem tudnának másként boldogulni. Tehát: vive le roi de Grèce. Ma György király a souverain à la mode.
*
Thon ott van mellette, mindig. A kedves Thon. Német ember vala ő, de ma görög. Oh, görögebb Plátónál. Sok pénze van. Márványpalotáit sóhajtozva bámulják Leonidász késő, félvad és félszláv mezitlábos fiai. Thonnak pénze van, s ő a leghatalmasabb görög. Ő György felséges úr teljes hatalmú intendánsa. Nem tud nélküle egy percig is ellenni György király. Athénben és Kopenhágában másról is beszélnek. Krajcártalan emberként ült a hellén trónra a felséges úr. Thon mívelte a nagy csodát, melyet csak a napokban feszegettek egy kicsit azok az ármányos újságírók. Ne kerülgessük: György király megszedte magát. Az Olümposz halott istenei közül Merkurt találta legméltóbbnak életre kelteni György király. A magyar kereskedők nagyon beleszerettek a Balkánba. Igaz, még csak Belgrádnál tartanak. Ha Athénig lekerülnének, ne feledjék, hogy Arisztotelész országában - Zeuszra mondom - nincs ma más szolid cég, mint Thon et Comp.
*
Olimpiától - az "Olimpiá"-ig. Micsoda offenbachi színjáték az új görög államélet. Milyen furcsa, hogy ma görögök élnek s hogy a derék György - görög király. Óh, athéni lelkek, óh, a görög és zsidó örökös harcán busongó Heine, óh, Byron, ki hellenofil lelkeddel siettél görög-szabadítani, modern pagánuszok, álmodók s rajongók, ti mind, kiket élni a régi Athén tanított, micsoda gyilkos valóság is az, hogy van Görögország, hol az igazságügyminiszter párbajban csak a minap lőtt agyon egy másik görög urat, s ahol a sztrájk jogát néhány évvel hamarabb ismerték el, mint Magyarországon. Milyen gyilkos valóság az, hogy élnek ma is görögök, Athénben Aiszkhüloszt játsszák, s a görög diákok forradalommal fenyegetőznek, ha a szegény szláv-görögök vissza nem klasszikusodnak. Hogy van Görögország, melyet épp úgy a múltja sorvaszt el, mint minket a múltunk, melynek életéből éppen úgy kihulltak a kultúraépítő századok, mint a mienkéből, s mely éppen olyan tragikomikus küszködéssel libeg a félbarbárság s az ultracivilizáció között, mint mink magunk. Csakhogy ha nekünk ősünk volt is a szumir, ezt kevesen tudják. De ezek a szegény görögök!... És Párizs még azt akarná, hogy György király a huszadik századra fölébredett s megnőtt Alkibiádész legyen!...
Azt beszélik, hogy otthon puritán ember György király. Puritánságából nem adott a leányával egy fél drachma hozományt sem. Korfuban olyan villája van, amilyennél sok szatócs tart különbet Budakeszen. És annyira puritán, hogy az inasait is maga pofozza... De Párizs nélkül nem tud élni egy idő óta. Érzi, hogy ma már csak Párizsban élnek athéniek. És ma már van pénz. És ha az ember már hatvan év körül jár, siessen élni. Igazság jár György királlyal, s e csöndesen baktató világnak örvendeznie illik. Ma már a királyok is úgy élnek, mint a szerencsés börziánerek s már egy új görög király nem lehet olyan rátartó, mint például egy régi Ypsilanti herceg.
A főlovászmestere: Cernovitz. Néha gróf, néha nem. Azt tartja magáról, hogy a magyar Csernovitsok rokona. Ez azonban csak éppen a honi vonatkozás kedvéért íródik. Meg azért, mert hárman járnak ők együtt: György, Thon és Cernovitz. A három úr a múlt estén ott sétálgatott az Opera színpadán az első és második felvonás között, s elükbe akadt Zambelli kisasszony, a primaballerina. A király hívatja a rendezőt s a rendező bemutatja a kisasszonyt.
- Zambelli, Zambelli - tűnődik a király. - Tudja-e, kisasszony, hogy Kefalóniában élt volt egy nagyon előkelő familia, melyet Zambellinak hívtak?...
És mintha szellemek mozdultak volna meg e szavakra. Mintha nehéz sóhajok szakadtak volna ide valahonnan... Igen, igen... Kefalóniában... Valamikor... És Zambelli kisasszony a párizsi Operában táncol... A Temisztoklészek és Porfürogennetoszok címzetes utóda pedig miután beütött a seft, Párizsban áldomásozik... Oh, Spárta, óh Bizánc!... De a párizsi utcának tetszik a király. Kedves és bájos a vieux marcheur szerepben. Egyelőre ő a souverain a la mode...
Budapesti Napló 1904. november 9.
A. E.
Európa leggyorsabb vonata november 3-ika óta Párizs felől robog Napfényországba, a sugaras Riviérára. Eddig Párizstól Mentonig, vagy vissza, szinte húsz órát tartott az utazás, s mindig magába foglalt egy éjszakát. Ma már tizenhárom óra s ötven perc alatt, reggeltől estig, Párizsból Nizzába ér a napsugárra szomjúhozó utas.
Az új vonat esemény a közlekedés terén és nemcsak gyorsaságával, de egész berendezésével példakép lehet. Úgy a lokomotívjait, mint a kocsijait az új gyorsasághoz építették, mely annyival figyelemreméltóbb, mivel a befutott vasúti pálya Párizstól a Riviéráig nagyon változó magasságú.
A Paris-Lyon-Méditerranée-társaság úri jóvoltából a máris híres Côte d'Azur Rapide-dal mentem le a minap Nizzába. A kontinens leggyorsabb vonata ez. Tizenhárom óra s ötven perc alatt futja be 1090 kilométeres útját nagyon változó, néha szinte veszedelmes pályán. Olykor százhúsz kilométeres gyorsasággal száguld a Côte d'Azur Rapide, ami egy kicsit a szó teljes értelmében szédületes gyorsaság nekünk, európaiaknak. Az étkező kocsiban bűvészkedni kell a villával, késsel. A kocsiablakokra fatáblákat kell húzniok azoknak, akik hajlandósággal bírnak a tengeri betegségre. Ehhez a nyargaláshoz szokni kell. Lehet, hogy pár év múlva már lassúnak ítéli ezt a száguldást a minden gyorsasághoz hozzászokó modern utas. Ma még elegen vannak, akik nem mernek utazni a Paris-Lyon-Méditerranée új vonatával.
Akad azért elég utas. Párizsban három nappal előbb kell már gondoskodni helyről, aki a Côte d'Azur Rapide-dal akar utazni, s visszafelé már Mentonban félig megtelik az új vonat, mely Párizs és Menton között közlekedik hetenkint hatszor.
Az új vonat persze keveset stációzik. Kétszer cserél mozdonyt. Ez is gyorsan megyen. Egy-két percig áll a legnagyobb állomásokon. És nyargal tovább. Kilenc órakor reggel indul el Párizsból, s este tíz óra és ötven perckor Nizzában van. Vissza félkilenckor reggel indul Nizzából, s este tíz óra és húsz perckor érkezik Párizsba.
Érdekes volt az extra-rapide első útja. A Paris-Lyon-Méditerranée főtisztviselői s a sajtó képviselői próbálták ki az új vonatot. Nagy bankettek voltak Nizzában, Monte-Carlóban, s vidám volt a legelső utazás mindenképpen. A vonatvezető mérnök azonban annyira ideges volt s annyira félt menetközben az új rekord sikere miatt, hogy a vonat gyorsabban érkezett be majdnem egy félórával, mint kellett volna. Ami akkor nem volt olyan nagy baj, s azóta félpercnyi pontossággal jár már az extra-rapide, melyet a Wagonlits-társaság kezdeményezett voltaképpen, s a társaság képviselője gúnyolódott is egy kicsit a banketti beszédek során, hogy milyen nehezen reformálnak az európai vasútakon, s mikor ők annak idején az étkező és hálókocsikat akarták itt bevezetni, olyan rémüldözésre találtak, hogy már-már feladták volt a tervüket. És íme ma már étkező s hálókocsik nélkül alig teszünk nagyobb utat, s már van egy európai vonat, mely útja némely szakán százhúsz kilométeres gyorsasággal repül.
A leggyorsabb európai vonat szinte luxus-vonati berendezésű. Hatalmas lits-salon, szalon- és étkezőkocsikkal. Az ára annyi, mint a többi gyorsvonaté. Csak a helyek fenntartásáért kell két-két frank különdíjat fizetni.
A Paris-Lyon-Méditerranée összes gyorsvonatai egy-két év múlva alighanem mind el fogják érni az új vonat sebességét, s bizonyos, hogy a Paris-Lyon-Méditerranée példája sarkalni fogja az összes nagyobb, európai vasúttársaságokat. Mikor az extra-rapide legelőször Nizzába érkezett, az amerikai indulóval fogadta egy zenekar, amivel az amerikai gyorsaságnak akart elmésen hódolni Ám ez az amerikai gyorsaság nagyon hamar európai lesz s amilyen jó tanítványainak látszunk a vasút terén Amerikának, nemsokára az amerikai vasutasok járnak tanulni Európába.
Budapesti Hírlap 1904. november 25.
A Côte d'Azur Rapide szinte szomszédságába hozta Párizsnak a Riviérát, ezt a gyönyörű Napfényországot, ahol most már újból tarkállik, pezseg az élet.
Hyères-től, Cannes-tól Bordigheráig s San Remo-ig nagy volt a nyáron a nyugtalanság a háború miatt. Félő volt nagyon, hogy e télen elmaradnak az oroszok s elmarad a rubel. Dehogy is történt így. A Riviérán még soha sem volt olyan nagy a muszka invázió, mint az idén. Eleddig két nagyhercege van a Riviérának, s úgy vélik, jön több is még. Az egész orosz arisztokrácia itt mulat. A háborúra semmi sem emlékeztet a cannesi-i Meridien-villán kívül, melynek megnyitásáról szeptembervégi ottlétekor küldött volt hírt a Budapesti Hírlap levelezője. Protekciós orosz tiszturak feledgetik a Meridien-villában a mandzsuriai rémnapokat. De van közöttük egy-két rettenetes sorsú mártír. Láttam a parkban egy ifjú kapitányt. Egy golyó érte a koponyáját, s ez a kis ólomdarab csecsemőt csinált belőle. Egy katona-pópa kísérgette: beszélni tanította...
De nemcsak az oroszok nem maradtak el. Ez évben, már eddig is, nagy számmal vonultak be a Riviéra legnemzetközibb társaságába a japániak. Nagyon sok a japáni különösen a legoroszabb riviérai fészekben, Cannes-ban és - Monte-Carlóban.
Úgynevezett nagy szezont jósolnak a helyi jósok. Jön a belga király, aki most gyönyörű új kastélyt építtet óriási parkkal Antibes-ban. Már megérkezett a német trónörökös menyasszonya. Tehát bizonyosra veszik, hogy jönni fog a trónörökös is. A lapok meg azt újságolják, hogy maga a Kaiser is a Riviérán akar e télen pihenni. A Courrier des Étrangers már pár ezer nevet publikált. Ez a névsor sok-sok érdekességgel szolgál. A Bonaparte névvel egy hasábon adja a Dreyfus Alfréd nevét s K. Abe tokiói japáni úr a szomszédságában szerepel az Uruszovoknak, a Radzivilleknek. s Tolsztojoknak.
Nagyon sok a magyar a Riviérán. A helyi lapok hosszan és örömmel újságolták, hogy egyik legszebb cimiezi villát, az Eleonora-villát egy Batthyány gróf bérelte ki egész szezonra. A lapok hozzáteszik, hogy a gróf, ki egyik legelőkelőbb magyar mágnásfamilia sarja, egyben kiváló tudós és orvos. És Nizza állandó téli lakói közül Türr tábornok volt az, ki már októberben elfoglalta Congrès-utcai lakását Garibaldi szülővárosában. Természetesen őt olasznak tudja mindenki. Cannes-ban egy új hírlap indult. Német újság, mely a Riviérán fogja dokumentálni Lueger elvét, az osztrák-magyar hazafiságot. A lap kimondottan az osztrák-magyarok számára készül, s egyenesen Bécsből érkező értesülések igéretével toboroz a Riviéra osztrák-magyarjai között.
Megnyílott a Monte-Carlo-i színház, a nizzai opera. Csak Nizzában egyedül öt vagy hat színház közt válogathat az unatkozó idegen.
És már kész a farsangi mulatozás programja. Február 18-án lesz az első nagy bál. Március első napjain lesz kötelessége mindenkinek Karnevál nevében bolondoskodni. Az orosz nagyhercegek vállalták el a farsangi ünnepek védőségét. Addig is azonban van és lesz alkalom a mulatságra elég.
E közben pedig gyakran tűnnek-tűnnek föl Párizsban azok, kik hivatalosan a Riviérán pihennek. Még akik annyira pihennek, mint Geay, a lavali ex-püspök, kiről pár hónapja annyi szó esett a francia-vatikáni viszály révén, s ki most Cannes közelében él remete-életet. A minap őt is Párizs felé hozta egy robogó vonat.
A feledés országának tetszik ez a fényes partvidék. A Meridien-villa lakói, a mulató orosz arisztokraták, Geay püspök, Dreyfus... És még mennyi név, melyek elhangzása nagy, lezajlott viharok, tragédiák kárpitjait lebbentik meg... És mindezek fölött tündököl a Monte-Carlo-i tündérpalota, mely egymaga gyártja a legrettenetesebb tragédiákat...
Budapesti Hírlap 1904. november 26.