25. NEM A VÁLASZTÁSRÓL ESIK SZÓ
Nem a választásról esik szó. Ki tudja különben is mi minden történik hajnalig odakint Magyarcsékén. Agyonverik-e utolsó esetben Adorján Emilt vagy csak a voksait fogják lepuffantani, - ki tudja? Dési Gézát elintézték fényes nappal. Adorjánt éjszakára hagyták, mert őmellette képviselők vannak. Nem lehet tudni, mi lesz. Vigye is az ördög az egész választást. Nem beszélünk róla. Csak a sikátorairól, amelyek odavezettek hozzá. Sötét, szűk s bizony kissé mocskos sikátorok ezek.
Miért kellett tegnap két szabadelvű jelöltnek pusztítani egymást Magyarcsékén? Miért kellett Dési Gézára rászabadítani auktoritást, szolgabírót, zsandárt és katonát?
Lehet, hogy keresztülhajtják Papp Jánost, ám egész Biharország tudja, hogy Papp Jánosnak volt a legkisebb tábora.
Azt akarta Széll demonstrálni, most mikor a parlament feloszlatásának mumusa riogat mind sűrűbben, hogy ő bánffybb tud lenni Bánffynál? Hiszen ezt tudtuk úgyis. Hagyjuk el ezt a sikátort is. Hagyjuk el azt is, melyen a keresztvíz írásos dokumentumát kérték egyik-másik jelölttől.
Beszéljünk csupán arról, hogy joga van-e a vármegyének meg nem változni? Mert érdekes dolog: a vármegye nem akar megváltozni. Székháza itt áll Nagyváradon, és Nagyváradot és a vármegyét egy évezred s egy világ választja el egymástól. Dölyfösen, ridegen lök el minden közeledést. Ráröhög a lassan-lassan mégiscsak fényeskedni kezdő kultúrára. A vármegye domínium. Grasszál benne a familia, s minden politikája családi politika. Divide et impera. Főképpen pedig meg kell mutatni a hencegő, írni, sőt olvasni is tudó világnak, hogy a hatalom hatalom - írás és olvasás nélkül is.
Pedig voltaképpen csak a szusz a régi a vármegyében, főként Bihar vármegyében. A dinasztiákból egy-kettő maradt meg. A dzsentri letört, s helyébe a réginél is talmibb dzsentri ült. Elmúltak a régi vagyonok is. Elmúlt Tisza Kálmán és egész iskolája. Kopottas, rozoga, penészes minden. Nagyvárad a maga nagy intelligenciájával, modern, új lelkével valósággal eltaszította a vármegyét.
Fent a hatalmon az az irány dominál, mely ellen Tisza Kálmán legádázabban küzdött. Főispánt akkor cserélnek Biharban, amikor akarnak. Tisza István már protezsálni sem tud... Micsoda joga van hát a vármegyének meg nem változni? Micsoda joga van a vármegyének tovább is gőgösnek, elmaradtnak, elfogultnak, antiszemitának, családi berendezésűnek és - kínainak maradni!... Főképpen szabad-e a vármegyének teljesen elmaradni Nagyváradtól, a haladástól, a kultúrától, az élettől? Nem vagyunk keserűek. Bizonyisten nem a választás miatt haragszunk. Régen bánt, izgat és nyugtalanít bennünket ez a kérdés.
A világ halad. Az állam maga is egyre szociálisabb állam lesz. A vármegye megmarad úrbéri berendezésűnek. A vármegye megátalkodottan istápolhat ostoba tradíciókat, mialatt ő maga egyre vénebb, haszontalanabb, korruptabb és korlátoltabb lesz. Ismételjük: nem a tegnapi választás fáj. Még az sem, hogy a vármegye ismét antiszemitáskodott. Végre is manapság több intelligenciájú indivídiumok [!] és testületek is estek antiszemita nyavalyába, mint a vármegye. Az sem fáj, hogy a vármegyét egymás után éri a blamázs. Csak az a hallatlanul impertinens állapot bosszant és bosszanthat is minket, hogy a vármegye még mindig mámorosa a hatalomnak, atrox és javíthatatlan.
Jóslást mondunk. Sokáig ez így nem tarthat. Lesz itt Bihar vármegyében olyan krach, amilyet még nem pipált a világ. Büntetlenül és jogtalanul nem lehet hadakozni a való állapotokkal, az intelligenciával és a haladással. Mert a vármegye nemcsak az osztozkodó familiából áll. A vármegye népe felmondja egyszer a bérletet. Mert a vármegye mai urai valósággal kibérelték a vármegyét, és bérlettel még sohse éltek így vissza.
Írtuk pedig mindezt nem éppen a választás miatt, s azoknak, akiket illet, megsúgjuk, hogy ez írásunkban a sorok között van a több olvasni való. De jövünk esetleg majd doronggal is...
Nagyváradi Napló 1903. február 25.
A. E.
Oh, mért hogy elmúlás minden szépnek a sorsa a földön? Eleonora hercegnő sóhajtja ezt talán Goethe Torquato Tasso-jában. Íme, milyen szép volt a magyarcsékei választás. Beöthy László főispán, Szőllőssy Ferenc, Hoványi Géza s többiek sem álmodták ezt szebben. Dr. Dési Gézát és pártját idején letörték, dr. Adorján Emillel is elbántak. Bevittek a magyarcsékei románságba egy-két hiszekegyet. Mert hát ilyenforma kortes-jelszavak hangzottak:
- Le a büdös magyarokkal.
- Tegyünk úgy a zsidókkal, mint Romániában tettek.
- A zsidó-magyarok a ti vérből való embereteket akarják elbuktatni.
Szép volt a harc. Szép volt a siker. Oh, hogy olyan hamar kellett jönnie az elmúlásnak. Oh, hogy Bihar vármegye urai nem ismerik sem Goethét, sem az életet... Ők még a régi virtusos világnál tartanak: sohse halunk meg... Pedig meghalunk. Ez a száguldó, nyomorult élet agyontipor minden szép földi dolgot, híres nagy hatalmat, tradíciót, dölyföt. Ez a száguldó, nyomorult élet fölvált és fölcserél. Hiába szólnak neki oda:
- De hiszen Bihar vármegyében mindig az történt, amit mi akartunk. A mi familiáinkból kerültek ki mindig a kormányzó kiskirályok. Oly szép és természetes volt, hogy itt mi vagyunk a hatalom...
Az élet nem akarja respektálni a szerzett jogokat. Az élet még annyi koncessziót sem ad, hogy legalább Bihar vármegyében maradjon minden a régiben.
A nagy krach, amelyet a minap jósoltunk meg, már közeleg. Hogy beszéltek tegnap a képviselőházban nemes Bihar vármegyéről!... Na ez még nekünk is fájt...
Értsék meg a mi írásainkat, akik tudnak érteni. Nekünk nem fájt a Dési Géza feje. Még kevésbé az Adorján Emilé. Mi pártok és tusák fölött állunk. Nekünk a régi nóta fájt és fáj. Az a nóta, amit [a] vármegye még egyre fújni mer. A vármegyei nóta. Nekünk az fájt, hogy a vármegye még mindig deres-politikát mer űzni. Nem akar olvasni és okulni még az esetekből sem. A vármegye az érvágásnál tart, s a modern orvosprofesszorok orvosságát kiköpi. Nem akarja észrevenni, hogy új idők jöttek. Apró babonák bagolyváraiba zárkózik a vármegye. Ha minden vármegye megteheti ezt, Bihar vármegye nem! Mert Bihar vármegye a néhai nagy Beöthyek pátriája. A nemes magyar liberalizmus históriai termőföldje. És mert Bihar vármegye lélegzetet Nagyváradon vesz, Nagyváradon. Nagyváradon, mely talán a legmodernebb, legintelligensebb, leghaladóbb és legdemokratább levegőjű városa ennek az országnak. Íme két nagy ok!... E két okért nem lehet Bihar vármegyét úgy gubernálni, mint valami urasági birtokot. Ezért kell ennek a vármegyének modern vármegyévé válnia. A nagy negyvennyolcas láz voltaképpen a páriák fellázadása, az akció és reakció nagy törvényének a jelensége most Bihar vármegyében. Jelenti azt, hogy a nép megunta a jármot és urait. Jelenti azt, hogy minden elmúlik az időben... És jönnie kell a jobbnak, az emberségesebbnek.
És mi sem anarchisták, sem gyűlölködők, sem negyvennyolcasok, sem zsidók, sem kozmopoliták, sem tudja a csoda, hogy mik: nem vagyunk. Vagyunk a radikális demokrata haladás hívői és harcosai. És ezért küzdünk a régi vármegye, a mai vármegye, a babonás, a dölyfös, a familiáris, a feudális, az antiszemita, az elnyomó, az erőszakos Bihar vármegye ellen. Azaz a vármegye kiskirályai ellen. És hitünk igaz. Jóslásunk pompás. Közeleg a krach.
Azt nem mondjuk, hogy nem volt szép a vármegye büszke élete. Szép volt. Szép volt a magyarcsékei választás is. De a szépnek sorsa az elmúlás...
Nagyváradi Napló 1903. február 27.
A. E.
Egy félig megírott levelet találtunk tegnap a redakcióban az Ady Endre íróasztalán. Úgy látszik, tegnapi kitüntetésének hatása alatt írta az édesapjához, de be nem fejezte. Ismerjük olyan lustának, hogy talán be se fejezi, talán el se küldi. Meg akarjuk szerezni az ő apjának, meg a közönségnek is azt az élvezetet, amelyet ez az episztola bennünk keltett, s ezért közöljük az egészet e helyen a levélírónak szíves beleegyezése nélkül is.
Hogy jó lett volna, édesapám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon, kivirágoztatni a hét szilvafát, s becsületet szerezni az elkoldusodott diósodi Adyaknak?... Bizony talán jó lett volna. Sohse nyeltél volna keserűen a nagyobbik fiadra gondolva, kit haza, a kis fehér házba csak a megveszekedett idegei kergetnek olykor, s aki úgy érzi az érmindszenti nyugodalomban, hogy megölte az életét, bolondokat mível, mert künn a sokadalomban harcok, tépődések, gondolatok és kínok között bomlasztja, veszejti el magát. Úgy van, úgy van! Barátkozom az öreg akácfával, kinézek a rétre, belecsalom a mélységes csöndességet a szívembe, beleolvadok a csöndes gondolattalan vegetálásba, szagolom az isteni, a csíráztató, a nagy erejű földet, és olyan semmivé, a nagy semminek (vagy a nagy mindennek?) olyan kicsike rabszolga-pehelyévé válok, mint Mouret abbé a nagy tenyésző kertben... Egy napig... Te tudod édesapám, hogy csak egy napig... Aztán rés törik a nagy kerten... Besüt a nap, bezúg a lárma, bezsibong a lelkembe az élet, s én rohanok tőletek el, vissza... Úgy érzem agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába... És te meg az anyám ilyenkor újra elsirattok... És jaj, talán igazatok van...
Ez, ez. Amivel most is karcolok. A penna. Mit akar ez a rongyos, acélhegyű kis diabólus? Miért csal el a nyugodalomból annyi és annyi békés kétlábúnak készülő jámbort? Miért kenyér és grádusokra emelő eszköz az egyiknek, s miért üző démon, szent őrület, mártírium a másnak?... Heine Henrikkel szeretnék válaszolni neked édesapám, de ez a néhai ember zsidó volt, s ti mostanában ott a kis falukban és itt a nagy városokban kezditek a zsidót nagyon nem szeretni. Ő szólt vala a szentlélek lovagjairól, a misszió boldog bolondjairól és az emberiség boldogtalan szükségeseiről. Ma már azonban, édesapám nem divatos ez a Heine. Azok az urak ma, akikről ő végrendeletében sem feledkezett meg. A szentlélek lovagjait pedig magyar agrárius nyelven zsidó skriblereknek nevezik manapság...
Hát mik is vagyunk most? Néha és a napi világban cinikus fáradtak, a tekintélyeket már nem is rombolók, csak hanyagul leköpködők. Fáradt olimpuszi istenek és kiközösített, magasról lenézett páriák... Vagyunk nagyon sokszor komiédások. Alkuvóbbak a lócsiszárnál s hajlékonyabbak a nádnál... Addig... Addig, míg nem int, nem hív a gyilkos, az acélhegyű ördög... Az istenes ördög.... És akkor csupa hit a világ, csupa szerelmes lángra érdemesség az élet. És ilyenkor beleverjük, belekorbácsoljuk nyomorult testünket, összetépett idegeinket e nagy szerelembe. A jobb életért, a becsületesebb világért, az előretörésért, a világosságért s a fantomok legfantomabbjáért, legbolondabbjáért és legszebbjéért, az igazságért... Ilyenek vagyunk és ezek vagyunk mi szentlélek lovagjai, fáradt, cinikus legények, zsidó skriblerek. És nem belőlünk lesznek a képviselők, a miniszterek, kormányzó nagyurak, de azokból akik a mi vérünk árán s a mi arcunkat csak maszkolva, a mi tollunkat megbecstelenítve, a mi szent őrületeinket meg nem értve törtetnek előre... Mi maradunk, akik voltunk, míg összetépve le nem roskadunk akkor is a hitben, hogy az emberek, a bennünket lenézők és a bennünk reménykedők megváltásán dolgoztunk...
Olvasni fogod, édesapám, hogy száz forintot kapok. Summának nem summa. Ennek az én fajtámnak több a hiányzó öt forint, mint a meglévő kétszáz. Az összegyűlt adósság enyhítődik, avagy pár napi pihenésre el lehet menni Veneziába avagy Abbáziába, hova olyan könnyen mehet hetekre sok dologtalan, gazdag ostoba. De lásd édesapám, mégis nagy summa ez. Nem az enyém. A fajtámé és a fajtám nagy vérverejtékezésének eredményéé. Meglátták az újságírót. Megérezték a lázát, s megértették a lelkét... Mintha e kicsiség is azt mutatná, hogy korrigálódik az élet, s hogy a mi küzdő őrültségünkben rendszer van, s ez a bolondság bölcs bolondság... Teremnek Pálfi Antalok. Belátók. Vékonyan sávolódik immár az eljövendő világos élet fénye. A diabólus urabb rajtam, mint valaha. Az életnek, tökéletesülésnek hite, szerelme nagyobb. Sohse gyűlöltem, szerettem jobban, mint most... Édesapám, a fiadat nem kell okvetlenül siratnod már, mert jobban hisz magában s az életben, mint valaha!...
Nagyváradi Napló 1903. március 1.
Ady Endre
Le nem tagadhatjuk, el nem sikkaszthatjuk azt a szintén kultúráján élő s kultúra felé törő kisebb társadalmat, mely külön társadalom a nagyváradi s Bihar vármegyei társadalomban, s melyet eddig legfeljebb sunyi politikai paktumok, közös társadalmi babonák s közös önző érdekek fűztek úgy, ahogy s akkor, amikor a magyar társadalomhoz. A románságot értjük. Nem a proletárok ezreit, kiket a magyar proletárokénál is alacsonyabb szellemi és testi sorsban hagyott a status-hatalom. Hanem a magasabb öntudatban élőket. Számolnunk s barátkoznunk kell a velünk élő románsággal. Meg kell próbálnunk az együtt emelkedést a kultúrtársadalom nagy ideálja fölé, mely eljövend s mely majd fajt, vallást, színt, szokást nem tekint, de egyesít a kultúra, az emberiség közös érdekei, a közös haladás és tökéletesülés nevében mindenkit. Ma még a mi társadalmunk dedósgyermek a kultúrtársadalom ideáljához képest. Ma még indulatosak, szeszélyesek, babonásak, apró csacsiságokon megütődők, fölfortyanók, vadócok vagyunk. Magyarok és románok és németek és mindannyian. De a jobban látóknak már illik látniok és belesejdítniök a jövendőbe. Nem azt jelenti ez, hogy mi tűrjük az apró Jancuk, vad tribunocskák hangos, lármás, rakoncátlan álmadozásait. De azt sem jelenti, hogy ellenségei legyünk okvetlenül azoknak, akik a kultúrát más nyelven szolgálják. Ne vakítson el bennünket a politika kicsinyessége. A magyar társadalom egyre ügyeljen: tartsa meg az elvitázhatlan, fölényes vezetést a kultúrában. A románság pedig ne felejtse el, hogy ezen a földön csak magyar politika lehetséges, csak ez nacionális, csak ez helyes még utilitárius szempontból is.
A nagyváradi Szigligeti Színházban ma egy premier lesz. Román író. nagyváradi férfi drámáját mutatják be. Az író kitünősége a román irodalomnak, jó magyar polgár, s a fajpolitikai exkurzióktól távol állott mindig. Ez a premier olyan okosan kapcsolható össze egy másik, nagyobb premierrel: a nyílt, a kultúra nevében nyilvánuló magyar-román barátkozás premierjével. És természetesnek találjuk, hogy e kettős premier Nagyváradon esik meg, hol a hajlandóság és rátermettség a legnagyobb az igazi társadalmi, a kultúrtársadalmi életre.
Ennek a lapnak Bánffy-szimpátiái ismeretesek, s hogy e szimpátiák kapcsolatosak a demokrata, radikális haladás elveivel. E szimpátiák és elvek csak első pillanatra ellentétesek, valójában egymást kiegészítők. Igenis akarunk liberalizmust, akarunk hatalmas kultúrájú magyar társadalmat, de liberalizmusunk szeretettel fogad más, igazi kultúrtörekvéseket is, és a magyar társadalmat demokrata berendezkedésű kultúrtársadalomnak akarjuk látni.
E nagy cél kiküzdésében nem nélkülözhetünk annyi erőt, amennyit a velünk együttélő, kultúrára törő románság képvisel. E cél közös. Kiküzdése is csak közös lehet. A magyar társadalomra nagy föladat vár. A kis falukból, az ország minden részéből szomorú hírek jönnek. A Belényes-vidéki inségre mutatunk most rá csak. Komoly szociológusok jósolják, hogy ha tíz év alatt az állam és társadalom kemény mentő akcióba nem lépnek, katonák és csendőrök fogják halomra lőni a rettenetes nyomorúságtól föllázadó népet. Ezt a népet közösen kell kivennünk a lelki és testi nyomorúságból. Közösen kell dolgoznunk egy erős, emberséges demokrata társadalom megalakításán!...
...Íme, így nőnek meg látszólag kicsi események, ha őket tiszta szemmel nézzük. Íme, ilyen nagy és igaz dolgokat kellett - ha mindjárt odavetve is - fölhoznunk az István vajda mai premierje alkalmából. Vulkán József derék író, szimpatikus úriember, érdemese a magyar irodalomnak is. Örülünk, hogy az ő irodalmi működése csinálta meg az első nyílt - kultúrális közeledést és egyesülést Nagyváradon és Bihar vármegyében a magyarság és románság között. De nézzünk tovább. Most már induljunk szaporábban. Dákórománia őrültség. Fantom a Nagymagyarország is. Az azonban valóság, hogy itt élnünk kellene. Csináljunk hát lehetőséget és módot az életre. Csináljunk egy tűrhető Magyarországot. Ez közös érdek. És ez volna ám egy premier!... Ha ezt nem csináljuk, akkor míg itt egymással civódunk s tűrjük a proletár milliók gyötrelmét, akadályozzuk a kultúrát, haladást és anyagi megerősödést, összecsap fejünk fölött az ár!...
Nagyváradi Napló 1903. március 4.
Mondjuk, hogy eszébe jut valakinek Nagyváradon egy papírvágó-kés-gyár alapítása. Oda van a maga nagy ideájától, s pár nap alatt telelármázza a várost. Új iparvállalat. Hiányt pótló. Nagy közgazdasági jelentőség. A magyar ipar. Nagyvárad a magyar Birmingham lesz. A legjobb befektetés. Biztos piac. Előkelő vezetők... És összeülnek előbb az intézők. Muri. Aztán jön az előkelőségek kapacitálása. Megint muri. Papiroson sikerül a nyélbeütés: most jön a legnagyobb muri. A banketten a legelső előkelőség aranyszavakat mond az ipar nagy jelentőségéről. Aztán jönnek a többi tósztok. Végül e nagy lárma után befizetődik vagy negyvenezer korona, s esetleg egy-két év múlva már a vállalat fölveszi a néhai nevet egy szép téli, nyári, őszi vagy tavaszi estén. Így megy ez a legtöbbször nálunk, és nemcsak nálunk. A Lajtától a gimesi szorosig, Cirkvenicától Poprádfelkáig. More patrio.
Ellenben amott Belényes táján letelepedett néhány német millió márka. És csöndben, munkásan épül a mű. Nem volt lárma, nem volt muri. Ám mihamar állni fog, dolgozni, dolgoztatni, produkálni Magyarország egyik legnagyobb, értékes nagy ideából született, komolyan megcsinált, hatalmas új gyártelepe. És a pénz fölférő új hullámverését fogja érezni a környék népe, a vármegye s az ország. Komolyan így kell dolgozni.
Olvasom a Bródy Sándor lapjában a Vámbéry Ármin új tudós harckezdését a török-magyar rokonságért. Valóban turkok lehetünk mi. Fatalisták, kényelmesek és kényesek. Kalmárkodni nem tudunk, pedig a modern élet kalmárkodás. Vilmos császár kereskedő, kereskedő az agrár feudálisok gróf Károlyi Sándora is. Kereskedő mindenki, aki élni akar és tud. Minden nagy probléma legalján közgazdasági rugó dolgoztat. És mi jóformán a murizásnál tartunk. És ott, hogy üssük agyon a kereskedelmet, ami nincs. És hogy csak a Károlyi Sándor-féle lelkiismeretű kereskedők éljenek.
Tegnapelőtt Vikár Béla, régi újságíró, ki lent járt a Székelyföldön, s belevegyült e ritka becses népbe, melyet a mai rendszer nem tart olyan szükségesnek megmenteni, holott veszedelme nagyobb, mint a ruténeké, rendkívül érdekes dolgokat beszélt e nép lelkéről. Ez a világ legelhagyatottabb népe, pedig csodanép, értékes nép, okvetlenül nagyon régi fajta. A székely nép megőrzött régi frank melódiákat akkoriból, mikor sok sok száz évvel ezelőtt gyilkolni járhatott a francia földre. Ez a nép gyorsan befogadó, asszimiláló s emellett konzerváló, legfőbbképpen pedig ez a nép született kalmárnép. Valósággal el kell hinni a legendát, hogy nem egy faj, csak rokon e nép a magyarral. És ez a nép hiába várja az ipartelepeket, kopár sivár hazájában veszni hagyják.
A mai agrárius Magyarország nézzen oda Belényes mellé, s megérti, hogy legfőbbképpen miért vagyunk mi nyomorultak a nyugati népek mellett. Mert nem tudunk dolgozni, gondolkozni, produkálni, gazdálkodni. Csak kényeskedni és murizni...
Nagyváradi Napló 1903. március 5.
A. E.
A lapok egy tendenciózus - valószínűleg kőnyomatos - forrás nyomán újságolják, hogy Ady Endre és a nagyváradi káptalan sajtópörében a kúria elvetette az Ady Endre semmisségi panaszát. A hír igaz. És ide írjuk, hogy Fassie Pál volt a vád képviselője a kúria tanácsa előtt. A lapok megrágalmazott kanonokokról beszélnek. Rágalmazta őket a macska, a törvényszék a becsületsértést is nehezen tudta kisütni. Egyébként is egész mást írt Ady Endre, mint amit a lapok állítanak. Az ügy rendben volna. Bele kell törődni, hogy ma a szabad és őszinte kritikájú tollat így honorálják. Csak azt nem értjük, hogy az "Alkotmány"-ék a kúriai ítéletet regisztrálva miért komiszkodnak. Hiszen a győzőkhöz nem illik a komiszkodás. Hiába a rusztikus közmondás igaz. A klerikálisoknak manapság jó dolguk van, tehát megbolondulnak.
Nagyváradi Napló 1903. március 7.
Biharvár megye, ős Biharország választott tegnap. Mintha múlt idők fényét sugározta volna vissza kis időre a márciusi napsugár. Imponált, ragyogott és erőt sejtetett tegnap ismét a vármegye. Alispánt választott ős Biharország. Jeles szék az alispáni szék, de sehol sem jelesebb, mint Bihar megyében. Mert hát vannak tradíciók, amelyek becsesek, s a bihari alispáni székhez ilyen tradíciók fűződnek. Nagy volt a harc. Heves, lázas. De nobilis végig. Miskolczy Ferenc lobogója győzött. Büszkén, magasan lobogva került ki a harcból a Miskolczy-zászló.
Örvendünk az örvendezőkkel. Szólhatnánk arról, hogy sok jelest adott már Bihar vármegyének a Miskolczy de genere Bors familia, ám hozzánk nem illenék ez a familiáris szempont. Elég ember magáért Miskolczy Ferenc. Ismerik. Mert ismerik, azért vitték győzelemre a lobogóját. Ember. Egész ember. Ha becsüli a tradíciókat, csak a becsülnivalókat tiszteli belőlük. Ő modern ember már. Oda termett, ahova állították. Gondolataiban becsületes és logikus, érzelmeiben demokrata és liberális, tetteiben konzekvens és férfias. Bizonyára az az alispán lesz, minőnek programbeszédében ígérte magát. Lefelé sohasem lesz rideg, fölfelé sohasem alázatos. A törvényen fog állni, hajlíthatatlanul és keményen. Tudja jól, hogy a modern tudomány szerint a közigazgatás a nemzettársadalmi élet éltető mezője. A törvényen állva látni is fog tudni, tenni is. Mint főszolgabíró igazolta már ezt.
Szívesen láttuk volna a Fráter Barnabás győzedelmét is. Fráter Barnabás kiváló egyéniség. Ám, a döntés után is csak azt mondhatjuk: ha két ilyen férfiú küzd a pálmáért, ezt a pálmát boldog nyugodtság odaítélni, bármelyik is győz. Bihar vármegye így is, úgy is nyer. Kormányzó emberei között azért tovább is ott marad a legyőzött. És a két küzdő pártja gyönyörűen vívta meg a harcot, ahogy illik is, mikor ilyen két derék ember küzd. Szunyogh Péter méltó utódot kapott.
És most lezárhatnók az aktákat, ha egy tanulság nem követelné, hogy kemény betűkben ideiktassuk. Megtesszük. Gróf Tisza István újra tapasztalhatta, hogy nem olyan könnyű ám megtagadni egy immár néhai embert, ki valaha Tisza Kálmán volt. Tisza Kálmán vármegyéjében sok minden változott, de az oligarchák napja még nem jött föl. Hisszük és akarjuk, hogy ne is jöjjön. Ha ez nem tetszik gróf Tisza Istvánnak: ott vannak Károlyi Sándorék. Okosabb, ha nyíltan is velük tart már. Itt Bihar vármegyében nem lehet még mágnás-csizmákkal agyontaposni a liberalizmust és demokráciát. Már azt tudniillik, ami mégiscsak él a lelkekben ezekből. Föl a zászlóval s előre. Úgy szeretjük hinni, hogy a jelen győzött a - tegnapelőttel szemben. A közigazgatás dohos várába is betóduló modern életlevegő. E levegőbe kell beljebb hatolnunk. Ebben élhet ma már a vármegye is. Lássák, akik látni tudnak s ilyképpen tegyenek, akiktől immár most tetteket várunk. Bihar vármegye választott. Volt két érdemes, jeles férfia. E kettő küzdött komolyan és a dolgokban élő igazság szerint. Tehát Bihar vármegyének győznie kellett. Győzött!
Nagyváradi Napló 1903. március 19.
Bartha Miklós mester és bizonyos Hamza Géza, törvényszék elnök Szegeden találkoztak tegnap. A kereszt jelében. Ha két ilyen kiváló férfiú az ország két zugában egyszerre rukkol elő a feszülettel, akkor vagy a feszület van nagy bajban, vagy a józan ész. De bajban lehet mind a kettő. A keresztnek nagy baja, hogy Bartha Miklósok és a Hamza Gézák védik. A józan ész pedig már régen bajban van ebben az országban.
A nyakunkat adjuk rá, hogy a szegedi zsidókat nem fogja megütni a guta a feszülettől. Abba sem pusztultak volt bele, mikor Hamza Géza keresztény jurista bált akart volt a múlt télen rendezni keresztlevelekkel, keresztény valcerekkel, tipegőkkel és bosztonokkal. Bartha Miklós sem tud már olyan hitványságot cselekedni, amivel szenzációt csináljon. Azt pedig csak úgy jegyezzük ide, hogy Hamza Géza Plósz szabadelvű miniszter közeli rokona és protezsáltja. Bartha Miklós pedig kálvinista ember. Egyébként nem féltjük sem a zsidókat, sem a kálvinistákat. A kereszt nem fog az egészségüknek ártani. A keresztnek azonban igen-igen árthat ez a kis ügy mert a kereszthecc, hamzagézái és barthamiklósai elég rosszak ahhoz, hogy ezt a szent szimbólumot furkósbotnak használják, ami közhelynek látszik ámbár, de ekként van. A feszületet joga van a tárgyalóterembe behozni a törvényszéki elnöknek. De akkor joga van más vallási szimbólumot is. És kissé furcsa lesz, ha a debreceni törvényszék kálvinista elnöke rézkakast tesz az asztalra, s valamely filoszemita elnök (mert zsidót még mindig nem neveztek ki) szent tekercset. Mindez megtörténhetik, ha a hamzagézák és barthamiklósok nyugodtan heccelődhetnek a kereszttel.
Kissé komolyabb az az ügy, hogy Bartha Miklósék keresztény jogbölcsészeti tanszéket akarnak, mert amilyen fene liberális ez a mi kormányunk, még teljesítni fogja ezt a hülyeséget. Oh, mert Molnár János lám hetvenezer forint jövedelmű kanonokságot kapott, s a jogbölcsészetet, az igazit, törülték a vizsgatárgyak közül. És íme ebben van a kereszt legnagyobb meggyalázása. Bartha Miklósék úgy állítják oda a keresztet, mint tilalomfát a kutató és haladó tudomány elé. Be kár ezért a szent szimbólumért!...
Nagyváradi Napló 1903. március 20.
(ae.)
A gőzhajó ordítását hallom, s szántunk a Kvarneró sötét, kék vizében... Az öböl-kapun pedig, melyen Veneziából vagy három nappal ezelőtt a széles, lármás tenger-szeparéba betértünk, besivít a szél, de Buccari fölött föltolódott a hold, s én a fedélzeten bucsútósztot mondok a sötéten csillogó, kékvizű tengerhez:
- Tisztelt Adria, addio! Én mindjárt a hálókocsi egyik függő ágyán ringom. Addio mare!
És befalom az utolsó darab sonkát, amit sietvén pakoltattam be az abbáziai hajóállomás büfféjében.
A gőzkocsi a Karsztot hágja. Nem tudok aludni. E mesevilág mélységei és magasságai átrángatóznak az idegeimen. Itt fehér a világ. A fölbaktató hold utolért bennünket. Megenyhülök. A lejtőkről apró, sűrű cserjék fehér hó-bóbitákkal integetnek csöndesen, holdas fényben felém.
A lelkemben most már kezdenek elhelyezkedni a képek. Venezia... Aranyos hajnalfényben láttam meg először álmos szemekkel kandítva ki a "Hegedűs Sándor" hálókabinjának kerek üvegjén. Legelőször a temetőt láttam. És én a búcsúpercig e temetőn keresztül néztem Veneziát. Pedig kábítgattam, stimmoltam a lelkem. A "Bauer"-ben lekeféltem a ruhám, s már gondolán siklottam végig a nagy kanálison. Pár óra múltán a Márkus templomot, a büszke dogepalotát és királyi palotát jártam. És vártam: mikor fogok már megihletődni. A sóhajok hídja előtt mellettem könnyezett két sovány angol missz, néhány német plébános, egy öreg magyar pár s néhány tiroli néni. Én azonban csak a dohot éreztem, és elrohantam. De mikor aztán a Márkus-téri galambok etetéséhez fogtam, nagyon elszégyeltem magam:
- Te hazug ember. Te képmutató! Mért csinálod mindezt, ha nem mulattat.
Félóra múlva a table d'hôte-nál ittam az alpino-spriccert...
...Mi ez? Úgy gondolom, hogy becsületesség. Én őszintén bevallom azt, amit sokan nem mernek. Engem nem érdekel a múlt, elkerülnek az ellágyulások. Istenem, Venezia engem talán húsz éves koromban sem gerjesztett volna dalra. Bűzt, dohot szagoltam, csalást, fals színeket láttam. A gondolás szerenádozók a Svihákok indulóját dalolják és a "nagyvásári, sári, sári, sári bolondság"-ot. Azokat a nászutazó párokat, kik estenként leszöknek a szállodából gondolázni, csak egy kis percig irigyeltem. Erős érzésem egyetlenegy volt a Lídón. Itt már a modern élet láza csapott felém, s itt tenger a tenger, nem laguna. A ruganyos fövényről be akartam vetni magam a lágy habokba.
- Thalatta! Thalatta!
És fantáziám júliusi napot varázsolt, fürdő, bécsi, budapesti szépekkel. Modern, csillogó életet. Tíz lépésre tőlem két nő hempergett a meleg homokban. Nem sajnálták a ruhájukat, kalapjukat. Ezek is korán jöttek, mint én, s ezeknek is a Lídó kell és nem Velence.
Volt még egy erős érzésem, mikor elhatároztam, hogy - elmegyek. A temetőt néztem a hajóról, s aztán visszanéztem a másik temetőre, Veneziára. Ha a tenger nem kárpótol, ha véletlenül gőzösön jövök ide, a fejem töröm be dühömben, mert elhittem, hogy nekem érdemes Velencébe jönni. Oh Byron, Heine, Radó Antal, Sas Ede költőtársaim, mi egészségesek voltatok ti, kik Veneziában ellágyultatok. Vissza Nagyváradra, a Feniceből a Szigligetibe, a Floriánból a Royalba...
A modern idegember betegsége ez, ki tudja magáról, hogy beteg. Csak láz, ideges élet kell neki. Ez a hitvallása. És bár tudja, hogy Párizsnál igazabb és emberibb hely egy kis svájci zug, a modern élet Párizsaiba vágyik... Egy időben Schopenhauerre esküdtem persze én is, és esküdtem hogy a szerelem a természet aljas cselvetése, de el nem kerültem volna egy cselekvetést sem. A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk.
Hogy megimádtam Abbáziát, Voloscát és a többit, e sok zöld humbugot, mert ezek a modern ember számára készültek!... Óh, és szép ez a modern ember öncsalása, az emberi erőnek nagy hite ám ez. Egy jó hotel többet ér egy sirászi rózsakertnél, egy párizsi kokott egy cserkesz ártatlanságnál, egy pohár pezsgő egy pohár hegyi forrás víznél, a modern életet élő Nagyvárad a halott Veneziánál.
Csak a tenger nagy önmagában is. A tenger az egyetlen. Ezen el tudnék ringani örökre, Ez lebírja az én idegeimet.
A gőzhajó ordítását hallom, s ott vagyok a fedélzeten, nézem a nyugtalan óriást. Megkicsinyedik előttem az én napvilágom. Heccek folynak az én kis hazámban. Budapest utcáin kozák világ van. Bukik-e vagy nem bukik a kormány. Jól választott-e vagy sem alispánt Bihar vármegye. Sztrájkba kezd-e már az egész világ? Hogy a tengeren érzem magam, olyan kicsi kérdés mindez.
De mert csak a tenger úr rajtam, dühösen rázom le ezt az egy urat is. Vágtass vasparipa vissza velem. Vágyom a kicsinyes zajba, benne lenni minden csöppjében, viaskodni kopni. És bocsáttassék meg nekem, ha a héten még a tengeren kalandoztam s onnan hoztam színeket és hangokat e vonal alatt lévő hasábokra. Tovább már nem lesz így. Nem akarom. Leszek-e lármás mindennapi élet hajkorászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni... Addio mare, addio Venezia. Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket...
Nagyváradi Napló 1903. március 22.
Ady Endre
34. AZ AGRÁRIUS PRIMADONNA ÉS A MAGYAR LUEGER
Ez írás komolyabb lesz, mint amilyennek címével sejteti magát. Az agrárius primadonna - tetszik tudni, Fedák Sári volna, s a magyar Lueger Bartha Miklós. És sietünk ideírni, hogy ők nem tehetnek róla, ha így összekerülnek.
A Bob herceg nagyon nem intelligens darab, tehát Budapesten megőrjítette az embereket. Fedák Sári erős, okos, fiatal, tetszetős leány. Letaszigált maga elől minden útjában álló nőcskét, ami szép, szerencsés és jogos dolog. Az ő dolga, mert sem a Fedák Sárik, sem a Küry Klárák nem teremtődtek arra, hogy társadalmakat kavarjanak föl, lévén ez ma még a Lujzák, Drága Masinák missziója. Mikor ez a leány - így hallottuk - először ruccant fel a színpadra, forrott az egész ház, és e nagy forróságot lehűtötte néhány páholy és néhány első sor, melyekben a kaszinók urai csücsültek, kik eljöttek, hogy megóvják a nagy, az isteni Klárit egy vad, falusi csitrileány esetleges diadalától. Ekkor senki sem nevezte a Klárit agrárius primadonnának és szemitának a Sárit. A Sári pedig pityeregve nézte a függöny-lyukon a kaszinói urak hideg tüntetését, s bizakodva makacskodott: "fog még titeket a frász törni értem". Sic. Mi légyen a frász, nem tudjuk, de a kaszinói urak ma a Klári helyett a Sáriért bomolnak, és a "liberális" tollforgatók jajveszékelve ordítoznak: megöli a liberalizmust Fedák Sári, veszélyben van [a] demokrácia, a merkantilizmus, a Lipótváros, a derék Küry-dandár, a természettudományi alap s a modern haladás. Hogy a macska rúgja meg e jeles tollforgatókat, de el is tudja sorvasztani az agyvelőket az Otthon, a New York kávéház és a többi. Ezeknek az embereknek a legnagyobb búbánatuk a Bob herceg s a Klári megaláztatása. És ebből préselik ki a magyar honhaza és társadalom nagy problémáit, holott az orfeumi Luna asszony és az Indra jóval értékesebb dolgok a Bobnál s az Indrában vendégszereplő Carola Ceciliának ötvenezerszer nagyobb politikai és társadalmi vonatkozásai voltak, mint a Klárinak és a Sárinak.
Ám, hát ez urak látó és értő képességének Csimborasszója egy operett színpad. És ők innen magyarázzák és csinálják a társadalom, a politika, a művészet, az irodalom ügyeit. Aztán persze, hogy alig két lap látta meg, hogy Bartha Miklós kibontotta a keresztes fekete lobogót, s nyíltan keresztes háborút hirdet a magyar zsidók ellen. Pedig ha Fedák Sárinak állandóan szenvednie kell a maga agrárius volta miatt, Bartha Miklóst egyenesen le kellene bunkózni.
De e jeles tollforgatók nem ismerik a magyar életet, csak a New Yorkot, az Otthont, a színházakat s egymást. A Bartha Miklósok rettenetesen megnőtt szarvait nem veszik észre. Ők a kaszinó urait a Bob herceg üstökénél ragadják meg, holott e feudális, korlátolt banda ellen mégsem a népszínház nézőterén, a Küry Klári köténye jegyében illenék e bizonyos liberális újságíróknak megvívni a harcot.
Eddig úgy tartottuk, hogy a magyar társadalomnak kivételesen, egy regula megerősítéseképpen, különb sajtója van, mint amilyet megérdemel, most már tudjuk, hogy alantosabb. Pedig de alant áll ez a társadalom...
Nagyváradi Napló 1903. március 22.
(ae)
- A reakció merészsége -
Hát idáig már csak eljutottunk. Nagy stáció ez. A Széll-éra megérlelte a reakciót, s most az pompázik bátran. Beteljesült hamar a jóslat, amit e lapban is annyiszor megszólaltattunk. A reakció belopta magát mindenhova. A parlamentben például övé a pártközi uralom. És beteljesült a jóslat másik fele is. A reakció ellen csak egymaga a szociáldemokrácia küzd. Folyhat a népbutítás, a sajtó terrorizálása, a jezsuiták aknamunkája, csuhások, apácák beözönlése, protestánsüldözés, zsidóverés. Meglapul a régi szabadelvű, meglapul az új, hallgat a szabadkőmíves, - borong a protestáns, tűr a zsidó. Nincs gátja a reakciónak. Megszédülnek a józan koponyák, s a magyar glóbus idestova egy nagy zárda-akol lesz. De készül előállani a német állapot, ahol nincs más reménység már, mint a szociáldemokrácia. Vasárnap íme - óh be szép lehetett - húszezer ember zengte az új forradalmi dalt, s Bokányi Dezső hatalmas ovációban kiáltotta ki, hogy a vörös lobogó fölveszi a harcot a feketével.
És a reakciós banda megijedt. Ezekkel az emberekkel nem lehet ám paktálni - gondolták. Sajtóvezérürüjök bégetett is rögtön.
- Kultúrharcot akarnak az istentelenek.
...Hát igenis akarunk. Vagyunk itt még ez országban sokan, kik nem törődnek könnyen bele a reakció járomba, s kik a vörös lobogó alá állunk, ha a fekete lobogót másként porba rántani nem lehet. Nem mi akartuk így. Mért tettek bennünket olyanokká, akik a harcban semmit sem veszthetünk?
De értjük is ám a reakcionáriusok dühöngését. A két istencsodáját, a két protestáns klerikálist, Bartha Miklóst és báró Kaas Ivort rukkoltatták ki tegnap a parlamentben. Kaas Ivor interpellált, vádolt, gyanúsított, agyarkodott. Bartha úr dühöngött. Ennek a jeles firmának egyre növő merészsége mutatja legjobban, milyen szörnyűket nőtt a reakció pár év óta.
És milyen bárgyú módon akarták agyonütni a Bokányi igazságait. Hogy a szociáldemokraták a kormány szövetsége[se]i. Ez - sajnos - nem igaz. De hát olyan rettenetes vád ez, mikor a katolikus Franciaországban a képviselőház elnöke s miniszterek szocialisták? Hát már védekezni sem szabad a fekete veszedelem ellen, s aki védekezik, el legyen készülve, hogy Bartha Miklósba botlik s bepiszkítja magát. Azt tán mondani sem kell, hogy Széll Kálmán válasza Kaas interpellációjára valósággal bátorítása volt a reakciós tábornak.
Nem csoda, ha a reakció merészsége egyre nagyobb. Ideiktatjuk Bokányi hatalmas beszédének harsogó, gyönyörű punktumát:
"Mi a középkori fringiáktól nem félünk. Ami ellen tiltakozunk, az az, hogy ezeknek külön jogokat adjanak, hogy adjon nekik a kormány, a város pénzt, ingyen telket, épületet azért, hogy ellenünk dolgozzanak. Ha a papok, a kongregációk a felebaráti szeretet tanait akarják hirdetni, és ha azt hiszik, hogy az ő személyük helyesebb, menjenek szőrcsuhába, saruba népgyűlésekre, és az eszme erejével szerezzék a híveket, de nem a mi pénzünkön szép várakba bevonulva, hogy onnan orgyilkos módra titokban támadjanak, és gyermekeinket akarják megmérgezni.
Tudjuk azt, hogy a papok sötét tervének a proletár-gyerekek esnek áldozatul, mert az a szegény elhagyott gyermek nekik kész zsákmány, ezekbe verik bele a sötétséget, hogy annál nehezebben menjen előre a szabadság eszméje.
Most tehát a küzdelmet egy új ellenséggel kell felvennünk: a felvilágosultság letiprói ellen. És ha a papok nemzeti különbség nélkül zászlójukra írták a fekete nemzetköziséget, akkor mi zászlónkra írjuk a piros világszabadító függetlenséget.
Ezek a szociáldemokráciának nagy feladatai, és, munkás elvtársak, vigyázzatok gyermekeitekre. Elég rossz sorsban részesülünk mindnyájan, elég elnyomatást szenvedünk, hát még az a nyugodt tudatunk sem legyen meg, hogy gyermekeinkre jobb világ vár. Minden proletárnak kötelessége, hogy most síkra szálljon és a klerikálisok megbuktatásával vigye diadalra mindenütt a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciát."
Nos ha azt akarják, hogy ezt a hitvallást egyre és egyre többen vallják, hát csak tessék növelni a reakcionáriusok szarvait.
Nagyváradi Napló 1903. március 25.
Hordjuk csak össze a dokumentumokat. Nulla dies sine scandale. Persze fekete skandalum. Az nem lehet különben Nagyváradon sem érdektelen, hogy Szegeden az üres paloták lelkendezve várják a kongregációkat. Mert Szegeden bizonyára csak a paloták üresek, a koponyák nem, s ezért olyan kongregációs a kubikos város hangulata, olyan agrár a földetlen társadalom s olyan antiszemita a zsidó sajtó.
Úgy áll a bál - így írják -, hogy dr. Balassa Ármin, aki ügyvéd és lapszerkesztő Szegeden, körülbelül egy hét előtt "Hamisított mámor" címen tárcát írt az újságába, a "Szeged és Vidéké"-be. Irodalmi, művészeti, esztétikai szempontból egyformán becses volt ennek az írásnak mindegyik sora. Szólt pedig a tárca Bob hercegről és a vele egybeforrt dolgokról elmésen és szellemesen. A nagy sikert ért darab librettójának a szerzői: Martos Ferenc és Bakonyi Károly szerdán délelőttre hivatalosak voltak a Szegedi Dugonics-Társaság felolvasó asztalához, amelynél azonban nem jelentek meg, a szegedi újságszerkesztőkhöz írt levelükben azzal indokolván elmaradásukat, hogy kevés előzékenységet tapasztaltak az irodalmi társaság részéről, amelynek szépirodalmi osztályelnöke dr. Balassa Ármin, aki darabjukról a maga melléktekintetektől teljesen független irodalmi meggyőződésétől vezetett helyes tendenciával, a tények által minden tekintetben indokolt és elvileg jogosult cikket írt.
No és a szegedi újság-kollégák nekiestek a "Szeged és Vidéké"-nek, amely igen istentelen lap, mert élénk, intelligens, továbblátó Szatymaznál, aztán a minap pedzeni merte, hogy talán nincs okvetlenül szükség a keresztre az igazság termeiben.
Most már még a szegedi társadalmi viszonyokat kell ismerni. Nem is kisvárosi, de tanyai gondolkozás, prüdéria, babona, elfogultság. És vad antiszemitizmus. És a sajtóelvek. Óvatosnak lenni, galibát nem okozni, hangyabolyt kerülni és a többi. A "Szeged és Vidéke" mértéke betelt Martos és Bakonyi urak nagyon agrárius, úri érzékenykedése után. És Szeged legrégibb, legtekintélyesebb lapjában, melynek két jeles nevű, zsidó vallású, ergó született liberális szerkesztője van, cikk íródik az úri tempó kötelességéről és Jeruzsálem előrenyomulásáról. Jeruzsálem... Olyan lelkes, tüzes, tipikus magyar embert pedig tavaszi jókedvében termelhet az alföldi humusz, mint Balassa Ármin. De hát ha Szegeden istentelen zsidó mindenki, aki lát. Lehet erről tenni?
Csak annyit még, hogy Jeruzsálem előrenyomulását Tömörkény István zokogta föl, akit talán magyar Gorkijnak is nevezett már valaki, s aki elég neves magyar író.
Tehát új dokumentumunk ez: egy neves magyar író nem tudja azt, hogy az intelligencia a mi mai társadalmunkban körülbelül ott kezdődik, hogy valaki nem antiszemita, s a mai feketedő időben egy liberális újságban Jeruzsálem előrenyomulásáról beszél akkor, mikor egy írótársa bátor és értelmes véleményeket mond, ennyi a bűne. Ilyenek a mi Gorkijaink. Sokszor alantjáróbbak írásaik hőseinél. Valóban: Jeruzsálem előre nyomul. Egész Ázsia tudniillik. De nem az az Ázsia, mely már kínai kikötőibe is bebocsájtja a civilizált Európa gőzöseit, hanem az, amelyet - ha 1896-ban el nem vétették a számítást - ezer és hét évvel ezelőtt hagytak a hátuk mögött Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm.
Nagyváradi Napló 1903. március 28.
(ae.)
Sulyok Istvánnak nem kell az 1848. XX., de ha a "Tiszántúl"-nak volnék, nem dicsérném meg Sulyok Istvánt ezért, nem hinném, hogy ez a radikális irány elítélése, s hogy ezekután napirendre lehet térni "a felekezetközi viszonyok nagy anomáliái" fölött, s így pár száz esztendőre ki lehet törülni a magyar szótárból a kényes, a rettenetes szót, a szekularizaciót. No, ne ijedjen meg senki.
Most nagyon ijedősök az emberek. Mi benne hagyjuk a szótárban a... még le sem írjuk másodszor. Csak meg akarjuk ezúttal érteni és értetni a Sulyok Istvánokat.
Ha a mai magyar állami és társadalmi irányzat olyasféle volna például, mint a francia, vajon félnének-e az állami ellátástól a Sulyok Istvánok? Mi alig hisszük. És, íme, az új idők küszöbén, mikor szocializálódik az állam, s feléje-beléje terelődik egyre és egyre több dolog, a magyar protestánsok egy jó részének és a gondolkozó részének, ki kell ragadnia magát az új idők áramlatából, s úgyszólván reakcionárius kősziklára támaszkodni, holott nálunk a liberalizmus és haladás fő tömegerőssége éppen a protestantizmus.
Nagy oka lehet e különös, az első percekben szinte megdöbbentő jelenségnek. Ám ezt a nagy okot nem kell nagyon keresni. Hogy kissé negyvennyolcas fráziskodással éljünk: a Kollonicsokat nem temették még el. Íme, ez az ok. A regnum Hungaricum még mindig Marianum. Dinasztiája - a legkatolikusabb, a tradíciókhoz legragaszkodóbb. Ez meg az ok - oka. Kollonics él. És operál. A talmi parlamenttől, feudális bilincsektől, papi domíniumoktól a Nagymagyarország hóbortjáig, melyben a katolikus Horvátország, Dalmácia és Bosznia jönne, az agrárius magyar junkereskedésig és egyetemi és más keresztheccekig, minden azt mutatja, hogy él. És ha a klerikálisok azt állítják, hogy a Vatikánban nem akarják és remélik Magyarország teljes katolizálását, hát hitessék ezt el az öregapjukkal. És azt is, hogy Tisza Kálmán és Bánffy Dezső ellen nem azért szították a szörnyű gyűlöletet, mert kálvinisták voltak.
De van közelebb fekvő nagy ok is ám arra, hogy óvatosak legyenek a Sulyok Istvánok. Szerte és nyíltan kolportálják azt a nagy valószínűséget, hogy Széll után jön még egy átmeneti, talán éppen Bánffy-iskolájú magyar kormányzás, de azután már okvetlenül a klerikalizmus következik. Nem bánjuk, ha ezt mosolyogva minősítik kávéházi pletykának a komolyak és mindenben mérsékeltek. De azt megint ki meri állítani, hogy ez a pletyka nem a lévő valóságok fölismeréséből fakadott?...
A mai idők fokozott óvatosságot parancsolnak azoknak, kiknek élete a liberalizmus levegőjére van berendezve.
De ne legyen ez az óvatosság meglapuló óvatosság. Erre meg aztán a Sulyok Istvánokat figyelmeztetjük. Fáj nekünk ugyan, hogy még ma is, a huszadik században a Názáreti óta, a felekezeteknek s a felekezetek harcainak kell eldönteni az "út, élet és igazság" sorsát, de erről tenni nem lehet. Ám, ha a liberalizmus, a haladás érdekében szükséges a felekezeti harc, ne féljen a protestantizmus sem militánsnak lenni. Ne kezdje, de állja a harcot. Ismételjük: ha már csakugyan bele kell törődnünk abba, hogy az emberek még ma is felekezetek szerint csoportosulva végezzék a jövendő készítés öntudatlan, szent munkáját.
Végül újra az 1848 XX.-ról kell szólnunk. Ne hajtsák végre. Ám komolyan hangozzék fel végre a teljes, erkölcsi és anyagi egyenlőségnek a riadója. Ez különben is a jövő zenéje. Azé a jövőé, mely szent és nagy emberi sikereivel keresztül fog diadalmasan gázolni mindezen ma súlyos és nagy problémákon.
Nagyváradi Napló 1903. március 29.
A. E.
A varróleányok közt asszonyok is vannak, beesett mellű, négy-öt gyermekes asszonyok. A sztrájktanyán a múlt este voltak vagy kétszázötvenen a varróleányok, de szomorúak csak néhányan voltak. A többiek zajongóak, tereferélők, nevetgélők, kíváncsiak, vidámak, s mi úgy szerettük volna, hogy szomorúak legyenek mind. Hanem persze ők még sokáig vidámak lesznek, mint az a napszámos polgártárs, ki a Szt. László templom sarkán a múlt napokban így vidámította éhes pajtásait:
- Hát jó dolog volna cucilistának lenni százhúsz pengő hónapi fizetéssel.
A proletárság öntudatlansága, a nyomorúság fatalizmusa sokkal megrendítőbb és szívet facsaróbb, mint a kioktatott, lármás agitátorok szónoklása a hitvány polgári rend s a kiszipolyozó tőke ellen.
Láttára a varróleányok gyülekezetének megértettük Károlyi Sándor urat, kit aggaszt a paraszt kóborló ösztöne, s ki ott akarja látni a szegény embert a túlvilági kárpótlást hirdető pap szájtátó nyájában. Kongregációk, bürokrata jegyzők, istenes papok, katekizmus és nyomorúságos megpróbáltatások elintéznek minden dolgot szépen. A Szent László templom sarkán a korgó gyomrú proletár gúnyolja a kenyérért és jogért ordítót, s a kis varróleányok közül is nem egynek juthat eszébe, hogy pénzt nem csak varrással lehet szerezni.
Kicsi és nagy, gyermek és vén, férjetlen és férjes varróleányok nem is tudhatjátok ti azt, hogy a ti félkomoly sztrájkotok mégis csak az időknek az igazsága s mégis csak méltóbb ilyen ciceró betűs írásokra a lengyelzoltánok komédiázásánál. Még ha vihogtak is sokan ott a sztrájktanyán, egy világra nehezedő, szíveket emésztő, nagy kérdésnek a fölcsukló zokogása a ti sztrájkotok. Mert a ti félkomoly sztrájkotokban is a nő követel helyet az elhelyezkedésre, kenyeret és jogot.
Hogy egészen igaza van Bebelnek, nem mondom. De bizony a férfiproletárnál szánandóbb a nő, ha nem proletár is. Akár a feleségi pályán, akár doktori diplomával a kezében, akár a telefonnál. Mindenütt. Akár a varróműhelyben. Fel nem ismerése önnön-rabszolgahelyzetének teszi a nőt a mai társadalomban a legszánandóbbá, s Bebelnek igaza van, mikor valamennyi nő közt a pezsgőző, gummirádlerező, a mámorosan élő színésznőt tartja a legszánandóbbnak, aki nem látja, hogy milyen lealázó, rabszolgaélet az övé. Hol van mindannyiuknál az emberhez méltó élet posztulátuma: szabadon, hajlandóság és kedv szerint dolgozni, élni és szeretni? A férfiak sok-sok milliója nehányak jómódjáért s kedvteléseért él, de a nők csaknem mindannyian. És az ő nagyobb, századok dogmáival jobban helybenhagyott leigázásuk nehezebbé teszi, hogy ők erről megvilágosodjanak. Ha feljajdulnak, annyi komolysággal teszik ezt csak, mint a nagyváradi varróleányok. És a jövendő az ő számukra még messzebbre van, mint a férfi-proletárok számára.
A varróleányok sztrájkja azonban mégis csak az idő igazsága, ha ők erről nem is tudnak semmit. Mint ahogy az idők igazsága az is, hogy mikor a társadalom növekedő egyenlőtlensége még az uralkodó nehányak számát is redukálja, s az élet kényelme mind kevesebb kézbe kerül, egyre sűrűebb lesz a tömegek vétója. Magyarországon is már néhány esztendő óta sztrájk sztrájkot ér, s most is vagy hat nagy magyar város munkás proletársága háborog.
A nagyváradi varróleányok sztrájkja eseménynek is a nagyobbak közül való. Arról nem szólva, hogy pikantériája van a léhák előtt. Ám a szociológusnak a legérdekesebb. Nagy szimptómája a társadalom súlyos betegségének. És kiválóképpen foglalkozhatnak vele a szociológia feminista specialistái.
E szegény kis olcsó szoknyás leánysereg szánalmas serege a mai társadalomnak. Az a szegény kis lány, kiből varróleány lesz, emberiesen és önérzetesen csak két út között választhat. Az egyik nehezebb. Az tudniillik, hogy férjet kaparinthasson. Szegény munkást és iparost legjobb esetben. S ekkor életre hozhat egy féltucat gyermeket és lesoványodva, száraz kenyéren, rongyokban - el is agyabugyálja esetleg a durva vagy italos férj - végigélvezheti az életet. Vagy dolgozhat. Téglát hordhat, s ismét legjobb esetben megtanulhat varrni. Csoda-e, ha nagyon sok közülök a két út helyett a harmadikat választja, melynek non plus ultra eredménye: bejutás egy színházi kórusba. Ha nem is nagyon komoly a varróleányok sztrájkja - jelenti, hogy a nő gondolkozni kezd és fog. Munkát és jogot akar. Ez a jövendő muzsikája szintén. Zavaros még és léha egy kicsit, de nagyszerű szimfónia lesz belőle egyszer!
Nagyváradi Napló 1903. április 1.
A. E.
A sztrájkok hosszú sorozatában, amelyek ez évben annyiszor meggyötörték Nagyváradon a munkaadókat, egy se okozott annyi bosszúságot és elkeseredést, mint a mostani; a varróleányok sztrájkja. Pedig higgyék el nekem bűbájos szépei a téli korzónak, selyemben és csipkében pompázó nagyságos asszonyok és kisasszonyok, a sok sztrájk közül egy sem olyan jogosult, tanulságos, mint ez. Ugy-e késnek a tavaszi toalettek? Ugy-e félnek, hogy azok, akik Bécsben, B[uda]pesten dolgoztatnak, túlragyognak most már mindenkit? Ugy-e szörnyűség, hogy a szabónő nem szállíthatja idejében a ruhát?... De lám, a varróleányok, akikkel haragos munkaadóik alkudozni sem akarnak, olcsó szoknyáikban, vékony, kopottas galléraikban megreszketnek egy-egy téliesebb tavaszi szélfúvástól és könnyeiket visszafojtva, de szepegve s keserűen csinálják meg a mérleget: most már sem munka sem kenyér. Az ő részükön van tán az igazság, de ezt sem sütni, sem főzni nem lehet, s különben is ma még az igazságot kevés gyomor képes bevenni.
Íme, nagyságos és szépséges asszonyok és kisasszonyok: így állanak egymás mellett a dolgok. Emitt a harag a késlekedő tavaszi toalettek miatt, a megsértett kényelem lázadozása, amott a kenyértelenség és reménytelenség. Hajh, pedig a bús és szűkölködő munkátlanok között is vannak bizonyosan fiatalok, szépek, tetszeni, hódítani, élni vágyók, s az ő álmuknak mégsem szabad gazdagabbnak lenni a mindennapi kenyérnél. A manó akarja a világot reformálni s megcsinálni a szent harmóniát, de némely kiáltó szembekerüléseknek mégis csak ki kell váltaniok a társadalomból egy kis koncessziót, egy kis hajlandóságot rendezkedésre. - Milyen szép volna például, ha a varróleányok sztrájkjának csak annyi eredménye volna, hogy maguk, nagyságos asszonyok és kisasszonyok, csak egy csöppet hozzászoknának a türelemhez, ha késik az új ruhájuk, s néhányuk talán ahhoz a szörnyűséghez is, hogy némely ruhadarabot saját szépséges kezeivel készítsen el, és mindenek fölött ahhoz az istentelen, de egyre tolakodóbb gondolathoz, hogy az élet egyre kevesebbeknek hajlandó megengedni a kényelmet, holott az élethez és kényelemhez való jog minden ember joga.
*
A sztrájk jegyében kavarog a mai élet. Sztrájkol minden. Hiszen a legnagyobb hatalom, a szerelem is hányszor sztrájkol. Pláne Magyarország egy nagyobb méretű sztrájktanya most. Sztrájkol a parlamenttől lefele minden, s ha az ex-lex igazándi ex-lex lesz, nem lesz adófizetés, nem lesz újoncszállítás, viszont beszüntetik a fizetést az állampénztárak. Csinos kis dolgok elé nézünk. Ám valami kicsi elégtételhez mégis csak jut a politika szenzációs révén Nagyvárad. Ha a régi dicsőség a néhai generálissal el is múlt, kicsinyeljék s gáncsolják bár Barabás Bélát sokan, mostanában ő vezetett, Nagyvárad követe. Kossuth Ferenc úgy sem dicséri meg ezért, Széll Kálmán sem, talán Müller Salamon sem, mért ne jegyezzük le mi ezt az ő dicsőségét?...
*
Virágvasárnap van. Öt napra bezárulnak a Szigligeti Színház kapui. Talán meg sem fog ez tetszeni Nagyvárad ábrázatán. Nagyon nincsen divatban a színház. A műtárlat egy hét alatt több kedves kavarodást, érdeklődést, lármát csinált, mint a színház két hónap alatt. Az igaz, hogy a Fekete Sas nagyterme sem álmodhatott ennyi fényről, népről, zajról. Nagyvárad most a műtárlaton lakik. Úgy sejtjük, hogy minden nagy ribilliót, érdeklődést, kedvet és lármát a színházra, a pótszezonra fogja átruházni a műtárlat. Hiszen állandóan csoportosulás volt az előtt a kirakat előtt, hol Parlaghy Kornélia, Haller Irma és Agnelly Irén, az új primadonnák fotográfiái ragyogtak. Milyen kíváncsiak a habitüék:
- Szőke? Barna?
- Szép?...
- Milyen a naiva?
- Jönnek új karhölgyek?...
Somogyi Károly általunk kérdezteti, hogy számíthat-e [a] nagy kíváncsiság csengő pénzre váltására, mert igen kegyetlenül sarcolják a városházán, s ha a dolog sokáig így tart még, a színház bemondja a sztrájkot...
Nagyváradi Napló 1903. április 5.
Izé úr ma vagy győzött vagy bukott. Alighanem győzött, mert igen nagy volt a vágyakozás Izé úr után. Széll megkívánta, Kossuth Ferenc megkívánta, még talán Bánffy is megkívánta Izé urat. Azt beszélik, hogy érdekében leveleket írt Bartók kálvinista szuperintendens s Majláth zöld püspök egyaránt. Ha valaki azt újságolná, hogy Gyurátz Ferenc lutheránus püspök, dr. Kohn Sámuel főrabbi Ferencz József unitárius szuperintendens, Papp I. János, Mangra Vazul Fuchs Mór, Laurán Ágoston, Mayer György nazarénus főprédikátor, az adventisták, baptisták, szombatosok főpapjai mind mind korteskedtek Polónyi Géza mellett, el kellene hinnünk. Mert sohse láttunk nagyobb harmóniát, mint a közeli napokban Polónyi Izé Géza úr körül. Izé úr kellett mindenkinek, s az ő dicsőségét zengte mindenki. A parlament nívója követeli, hogy Polónyi Géza újra bejusson a nagyságos urak közé. Így írták. Nem szólván arról, hogy a parlament nívóját megette a fene már régen, okvetlenül jól megy a soruk néhány nap óta a gyomorspecialistáknak. Mert mostanában sok mindenhez hozzá kellett szoknia bár a magyar gyomornak, de ez a legújabb közéleti tálalás a rinocerosz gyomrát elrontaná. Idáig kellett hát eljutnunk. Hozsánnázva rakják egy Polónyi Géza fejére azt a babért, mely állítólag a legszebb polgárbabér. A legnagyobb intrikus, a legsötétebb lelkű, a legveszedelmesebb Polónyi Géza fejére. Esze van? Tud? Harcbíró? Annál rosszabb. Szüllő Gézáéktól az ördög sem fél. Még Rakovszky Istvántól sem, akiről - mellékesen ideírván - most hallottuk azt az érdekes dolgot, hogy míg képviselőnek nem választották meg, félbolondnak tartották egész vidékén annak a falunak, ahol akkoriban meglehetős koldus állapotban lakott... Hiszen éppen azért veszedelmes Izé úr, mert a legzseniálisabb komédiás minden magyar politikusok között. Hiszen éppen ezért számít reá mindenki, Széll és Kossuth Zichy Nándor és Bánffy. Polónyira mindenki számíthat és senki sem számíthat.
De legbizonyosabban nem számíthat rá a liberalizmus. Erre bizonyosan csöndes mosolyok fakadnak. Hát kinek kell ma a liberalizmus? Legalább is komolyan kinek kell? Talán Bokányi Dezsőéknek, meg nehány javíthatatlan szabadgondolkozónak. Azután nincs tovább... Vajon nem írt-e Polónyi Géza érdekében a magyarországi szabadkőművesek nagymestere is. Nem lehetetlen ez sem. Széll Kálmánt támogatni, Prohászka Ottokárt dicsérgetni, alamizsnaosztáson kívül mást nem csinálni, kerülni az összeütközéseket: ez az új szabadkőműves iskola.
Jön a sötétség? Hadd jöjjön. Nem elég reakcionárius a magyar parlament? Jöjjön Polónyi Géza. Az ember igazán kezd kétségbe esni, hogy a sötétség és meglapulás e szépséges idejében érdemes-e becsületesen el-elkiáltani magát az embernek. Miért? Valahogy csak lesz, mert sehogy még sohasem volt...
Maradjunk azonban Izé úrnál. Egy úrral küzdött meg, kiről egyebet sem tudunk, mint hogy szerencsés fickó, ki egy gazdag herceg veje.
De azért óriási diadala volna a jobbnak, nyeresége a magyar közéletnek, ha ma Tagányi győzött. Minden percben várjuk a telefon csöngését. Bárhogy is dőljön el az ügy, bármi is legyen az eredmény, letörülni azt a szégyenfoltot, eltagadni azt a dokumentumot nem lehet, hogy Polónyi Géza a képviselőválasztó porondra országos hurráhzás közben állott ki. Izé úr az idők embere. Szeressék és gyönyörködjenek benne, akiknek még nem ment el minden gusztusuk a mai magyar élettől...
No, ebben a percben értesülünk, hogy Tagányi visszalépett, s Polónyi Gézát Kézdivásárhely egyhangúan megválasztott képviselőjének jelentették ki. Nekünk nincs az ügyről több mondanivalónk...
Nagyváradi Napló 1903. április 9.
A. E.
41. FEDÁK SÁRI TÉRDIG RÓZSÁBAN
Ha cselekedtem verset is már Fedák Sárihoz, nagy jussom van kellemetlen prózában is írni róla. Mert hogy tegnap este térdig járt a rózsában - kacagj bajazzo és Küry Klára - a tiszta művészet múzsájaként ünnepelték, s Bereg vármegye a főnótáriusát küldte fel virághintés és ováció végett, holott még egy évvel ezelőtt igen kis véleménnyel és nagy orrfintorgatással valának iránta a beregi úri rendek. Szólhatnánk arról, hogy Bereg vármegye, tekintetes főnótáriusának nincs-e jobb dolga, mint operett-ünnepségeknél statisztáskodni, de valának ez ünnepségeknél érdekesebb dolgok is. Szent Lotti s két vidám ezredes, legyetek tanúink, hogy Porzsolt Kálmán úr tévedett. Hiszen ünnepeltünk mi is és mi is túlságosan Fedák Sárit, de sohse mertük ezt a tiszta művészet nevében tenni, s ha van politikai primadonna, leginkább Fedák Sári az, akit csak a minap vágott a zsidókhoz az "Alkotmány". És ha nem is szomorít el végképpen az, hogy minap a Theater an der Wienben láttam a Cigánybáró egy délutáni előadását úgy, ahogy a Népszínházban sohse fognak tudni játszani, holott ennek a színháznak egyetlen sláger-primadonnája sincs, de az a szörnyű kontraszt megráz, hogy mikor nyugatabbra szent, áhítatos lelkesedéssel ünneplik például Pelléas és Mélisande poétáját, nálunk a Bob herceg firkálói aratják a babért, s ez alkalomból tartódik lecke és kitanítás a tiszta művészet jegyében.
Nemcsak színházi állapotainkat szimbolizálja Fedák Sári térdig rózsában, hanem a mai egész nyomorúságos magyar életet. Fedák Sárinak elég Fedák Sári Széll Kálmán is. Fedák Sári is a politika, a társadalom, a művészet, a sajtó. Igaza van a kaszinónak: éljen Fedák Sári!...
Nagyváradi Napló 1903. április 10.
(ae.)
A Kommendáns rét sorsa nem rabolta el még egyetlen éjszakám álmát sem, s Moskovits Adolf urat nincs szerencsém személyesen ismerni. A levegőben élő lények ama fajtájához tartozom, mely gazdasági kétségek és eredmények nélkül szalad végig az életen. De rapszodikus voltomat egyhíti mégis, hogy látok. Meglátom azt is, ami nem érdekel s amit meglátok, abból kázust csinálok, mert hitem, hogy kázusok szaporítása által igazodik az élet, és ilyenformán jutok én most a Kommendáns réthez...
*
Elég szocialistának érzem magam de egy dolog már régen csiklandoz. Az ördögbe is: nekünk erőnek erejével kellene a kapitalistakat csinálni, hogy legyen kik ellen küzdeni a szocialistáknak. No, ez csak tréfa. De az bizonyos, hogy nem azokon kellene kipróbálni a szocialista pörölyt, akik verejtékezve dolgoznak maguk is. Moskovits Adolfról azt hallom, hogy prototípusa a derék self-mademanoknak. Semmiből kezdte, nehéz munkával kezdte. Ipartelepének ma messze külföldön is renoméja van. És ő és fiai még ma is verejtékezve dolgoznak. És munkát és kenyeret adnak ezernél több embernek. Talán ez mégis valami ebben az országban, hol pellagrától hull az ember, mint a légy. És talán inkább az éljen, aki tud élni. Mert nálunk tudniillik az a szokás, hogy az olyan vállalkozásnak jár ki a pártolás, mely az első lendítésnél fölfordul. Én nem vagyok közgazdász és esküszöm Marxra, de az a nemzeti vagyon még sem lehet frázis. Avagy úgy illik ez agrárius Magyarországon, hogy a tavaszi tehenészeteké legyen minden jóindulat?
*
Friedländer Sámuel zseniális ember és én őt nagyon szeretem. Sokra értékelem, szeretem dr. Kurländer Edét is. De most rosszkor voltak szocialisták. Bőséges hadakozó kedvük most rosszkor csapongott.
A Kommendáns rét nélkül el tudom képzelni a magyar Birmingham-t, de talán egy pár kémény mégis kellene hozzá. Legyen talán egy kis különbség Nagyvárad és Kecskemét között. Engedje ezt meg nekünk a magyar agrárius korszellem. És hogy pláne a haszontalan Kommendáns rétet jól is megfizetik, ez még agrárius lelkeknek is érdemes merkantil gyönyörűség...
*
Csak jöjjenek a Moskovits Adolfok. Bár jönnének. Oda kellene adni nekik minden piacot. Én eltolatnám a Szent László templomot s odaadnám nekik ezt a teret is. Sőt más útbaeső templomot és zsinagógát is eltolatnék. És nehogy kétségei legyenek valakinek, hogy talán kegyesek voltak Nagyvárad atyái. Bizony zsidók voltak, örmények, sőt angolok. Igen jó seftet csináltak.
Mert ha mennyi vezércikket írtak a magyar iparpártolásról, annyi határozatot, a csütörtökihez hasonlót, hoztak volna, itt-ott már talán volnánk valamik. Már talán volna sok Moskovits-gyárunk, kevesebb törvény a kivándorlásról, kevesebb pellagrás betegünk. De sokkal több volna más hasznos földi jóból. Oh, agrárius hon, mikor javulsz meg már?... Csak ennyit akartam mondani én a nagyon rossz közgazdász, de becsületesen modern ember s a nagy tőke hivatásos ellensége...
Nagyváradi Napló 1903. április 11.
A. E.
Az életnek e kalendáriumas ünnepnapján, amikor valóban is ünnepel az élet, a fakadás, a tenyészés, a kedv-csörgedezés ez idején: nézegessük és nevessük ki a megriadt emberi nyájat. Olcsó passzió ez. Az ember egy kicsit meghajszolja a lelkét, s föl is üdül. Kimenekül az olcsóságokból, kis világának unott korlátaiból. És aztán elkerüli a kicsi érintkezésektől már fölgyúlásra váró szenvedélyeket, lévén e világ akként berendezve, hogy Renan letagadhatta az egész bibliát, Darvin fölgyújthatta minden emberi legendák könyveit, de már a Bábel und Bibel heccecskéje vértengert tudna ezer vérpatakból összefolyatni. A nagy emberi ostobaságokról Nietzschét lefőző gőggel szólhatunk, de szelíd kritikával is csak nagy elszántság mellett a nagyváradi katolikus legényegyletről vagy Jehuda Halévy önképzőkörről.
*
A megriadt nyájról azonban írhatunk. A nyáj attól riadt meg, hogy milyen messze elcsatangolt. Kezdte a francia forradalomkor s vissza-vissza hajkurászva mindig messzebbre járt a régi akoltól. Ettől riadt meg szörnyűen. Azóta fél, remeg. Most már búvik, ahova csak tud. Jezsuita-reverenda, cézár-palást mögé. Beszorítja magát Szent Antal perselyébe s a Rothe Anna kötényébe, ahova csak világosság nem hat...
*
A mai társadalom elejtett egy sereg ideát. Menekült. Eldobta őket. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még abban is bízott, amiben nem lett volna szabad. Ma nem bízik senkiben és legkevésbé bízik magában. A társadalom kivénhedt osztályairól szólunk persze. Akik élnek és uralkodnak. Mert az alakuló, föltörő osztályok bizakodnak, hisznek bezzeg. Mi lesz, ha összecsap ez a nagy bizodalom és ez a nagy megriadtság!...
*
Svédországban a nép királya a szabadkőművesek nagymestere aki alázatos hangon üdvözli Ibsent, a nála felségesebbet. A szász király ukázt adott ki, hogy őt, a visszatérőt, ünnepi ruhában s kedvvel üdvözölje az utca népe. Vilmos császár külön tömlöcöt épít a szaporodó újságíró raboknak. Angolországban apotheozis készül a közért halni is kész újságírás számára. Németországban junker barmok, itt minálunk agrárius jószágok szorítanak ki mindenki mást az élet jászolától. Bizonyosság csak az emberiség legszentebb, mártír nációjában, a franciában van. S ez a bizonyosság is forradalom. Az emberi nyáj megriadt, megkergült. Soha ilyen gabalyodást!...
*
A Rampollák, a Sienkiewitzek, Vilmos császárok, Szent Antalfétisek, Rothe Annák, Rochefort-ok, Luegerek, Bartha Miklósok stb. okkultizmusa borong a világon. Ez kell a megriadt nyájnak. Azokat az ideákat, amelyeket a francia forradalom vulkánja dobott ki s amelyeket őrjöngve öltött akkor magára a gyermekkorból hirtelen megkamaszodott társadalom, elejtette mind. Pedig most kellenének csak igazán ezek az ideák... Sohasem volt olyan boldogtalan az ember, mint most. A Karszt döbbentően meztelen szomorú sziklaóriásai között jártam nemrégiben, s arra az elröpült néhány száz évre gondoltam, hogy innen Velence letarolta az életet, s elcsúsztatta a kék Adrián a lagunákig. Mennyi nyomorult generáció termett és pusztult e pokoli, sivár világban azóta. És minő irigylésreméltóan élték ki tengődő életüket e generációk. Elvégezték a nekik juttatott életet, miként a barmok, s elkerülte őket a leggyötrőbb emberi érzés és vád: mennyivel boldogabb lehetne a világ, ha boldogabb akarna lenni...
*
A vatikáni akol hiába, reménykedik. Ezt a megriadt nyájat még különb akolba sem lehetne összehajtani. Ez a nyáj megkergülve, bujkálva fog még kóborogni sokáig. De aztán jönni fog egy vihar. Oh, hogy mi már nem fogunk akkor élni, mikor ez a szent, hatalmas égiháború kitör. Mi mit csinálhatunk? Bízhatunk és oda-oda ordíthatunk a megriadt nyájnak. Az igazodást, az összeverődést nem siettethetjük... Oh azért szép vagy te, nagy és egyetlen igazság, gyönyörűséges, nagyságos, fölséges élet. Most tavasz van. Erődet, kedvedet, belehelted a világba! Húsvéti hallelujázás zeng az egész világon. Nyílik a virág. Minden szép. Még ez a megriadt, nagy emberi nyáj is, melynek Te dicsőséges Élet olyan régen ontod s még eddig olyan hiába az apostolokat!...
Nagyváradi Napló 1903. április 12.
Ady Endre
44. AZ ÚJ FORRADALOM NAGYVÁRADON
- A szociáldemokraták világa -
Vandervelde szózatát akarom: mi forradalmat akarunk! Forradalom ez a mai modern élet. Fölségesebb, emberibb a Branyiszkóval, Isaszeggel, Nagysarlóval és Piskivel megfestett forradalommál. Jelen világra jövendő világ még nem száguldott soha ily gyönyörűségesen, ily hatalmasan, ily hittel. Evangélium még sohasem volt annyira evangélium, mint most. Mint most a szocialista evangélium. Belereszket vagy beleittasul az ember. Ha fél is tőle, megcsodálja. Ez a jövendő. A súlyos, a kikerülhetetlen jövendő. Nincs több erős hit ma. Csak ez az egy. A szentséges, az áhított célt, a boldogságot sohasem ostromolta hit még erősebben. Betöltette ez a hit az egész modern világot, de meghatóbban, hatalmasabban sehol sem dolgozott, mint itt, e legigazságtalanabbul megosztott, szépséges és nyomorúságos magyar földön. Néhány évvel ezelőtt kész, predestinált mártir volt e hit minden hívője. Nem is kereszt, de zsandárszurony, tolonckocsi s dutyi várt minden hívőre. Itt Nagyváradon összejöttek egyszer nagyképű és nagy és naiv hitű emberek. - Méltóztatnak emlékezni az országos nemzeti szövetség országos, lelkiismeretlen komédiájára. A karzatról, míg odalenn vígan banketteztek s tósztoztak, lekiáltott egy tüzesszemű, sápadt, gyönge gerincű, beteg szabólegény bizonyos Kohn Lipót nevű, katonavárosi zsidógyerek:
- Le a sovénekkel! Adjatok inkább kenyeret. Hazugság a beszédetek!...
Ez volt az első szocialista hang Nagyváradon. Szegény Kohn Lipótot mindjárt elvitték a tömlöcbe, mert megzavarta a nagyságos és nagy szájú hazaffffy urak mulatságát.
Pár rövid esztendő óta milyen csodálatos változás esett. Ma Bokányi Dezsővel együtt érez minden szabadon gondolkozó ember s a mélységből fölkapaszkodtak jó magasra immár a fanatikus proletárok. És már csak átlag szolgabíró mer ostobáskodni. Nagyváradon immár szociális balzsam illat kereng a levegőben. A "Dada" egy előadásán a Szigligeti Színházban e szociális darab csodálatosan zseniális írója, Bródy Sándor már tapsok között jelenthette ki:
- És én szocialista vagyok.
Gerő Ármin főkapitány nem mer szocialista lenni, de nem mer antiszocialista sem lenni. És ügyvédek, jeles agyvelejű hírlapírók, orvosok, kereskedők nyíltan vallják, hogy ők szocialisták...
És a forradalmat mégsem ők csinálják. De a legproletárabbak. A sűrű s csaknem mind eredményes sztrájkok mögött ők állanak. A nagyváradi szocialista világnak egy agitáló serege van, s ma még ez a sereg az egész nagyváradi szocialista világot reprezentálja. Ki ne volna kíváncsi a jövendőnek e nagyváradi világára? Ki ne vágynék ismerni e szürke apostolokat, kik dolgoznak, izzadnak s elkopnak hitükért, s kik bátrabbak mindannyiunknál. Ezt a világot, ezt a sereget föl kell vonultatnunk. Íme:
Pár esztendő növelte meg a nagyváradi szocialisták táborát. E tábor jórészt iparos munkásokból áll, de kereskedők, földmívesek, napszámosok s minden fajtájú proletárok is vannak benne nagy számban. Fő erőssége e tábornak a szervezettség, mely még nem befejezett, de már jelentősen nagy. A sok szakegylet, könyvtár, fölolvasó ülés, gyűlés nevelik a szocialistákat. A munkásvezetőket láthatják a nagyváradi szocialisták élén. És e munkásvezetők többnyire autodidakta, de képzett, lelkes emberek. És vannak közöttük már lateinerek is. Ezeket a munkásvezetőket s bennük a nagyváradi szocialista világot mutatjuk be pár vonásban.
Pasuk Károly
Huszonöt éves kőmívessegéd. Tizenhét éves korában már fanatikus szocialista volt. Ő a legrégibb nagyváradi munkásvezér:
- Engem még Bánffy Dezső erősítgetett a hitemben, mondotta nekünk. Rendkívül heves temperamentum. Volt elég baja, mikor még a rendőrlegények úgy kezelték a szocialistákat mint csirkefogókat. Nagy ereje a pártnak, igazi agitátor.
Vántus Károly
Új ember Nagyváradon, de talán a legrespektáltabb a szocialista vezérek között ez a huszonnégy éves nagyon intelligens arcú és fejű kálvinista gyerek. Ácsmunkás egyébként. Mikor kérdéseket tettünk hozzá, mosolyogva adta ráadásul válasznak:
- Büntetlen előéletű vagyok, mert még nem töltöttem ki azt a pár hónapi fogházat, amit izgatásért szabtak rám.
- Hogy lett szocialista?
- Tizenhét tizennyolc éves koromban természettudományi olvasmányokhoz jutottam. Később kezembe akadt Büchner erő és anyag könyve. Nagyon vallásosnak neveltek. Dühösen hajítottam el az istentelen könyvet, de később újra fölvettem... És kész szocialista voltam. Aztán gyűlésekre kezdtem járni. Elolvastam Bebel stb. munkáit.
- Nem fél, hogy Nagyáradot elhódítják önöktől az újonnan szervezettek?
- Ezek bizony sok bajt csinálnak. Hátráltatják, akadályozzák a mi eszméink hódítását. De félni nem félünk. Mi vagyunk az igazi szocialisták.
- Bízik-e az általános választási jogban, kérdeztük a fiatal vezértől.
- Bízom. Nem lehet attól sokáig elzárkózni.
- És ha meg lesz az általános választói jog?...
- Bízom benne hogy a nép bizalma engem is fölküld a parlamentbe, hol megcsináljuk majd a szociális népállamot.
Ehrenfeld Adolf
Az ismertebb vezetők közül való. Hét év óta szocialista. Budapesten járt el munkásgyűlésekre. Ő egyik szervező talentuma a nagyváradi szocialistáknak. Igen lelkes ember ő is. Megkérdeztük a többek között tőle:
- Bízik-e abban, hogy Nagyvárad polgársága rövid idő alatt a szocialista lobogó alá áll.
- Bár éppenséggel nem tartok sokat - válaszolta - a nagyváradi polgárok politikai bátorságáról, de azt hiszem, hogy a növekedő reakciótól való félelem hozzánk kergeti őket. Úgy történt ez Németországban is...
Sonnenwirth Lajos
Joghallgató, akit az erőszakkal kir. katolikussá tenni akart jogakadémia pár rémesen konzervatív tanára bizonyosan nem nagyon kedvelhet az elveiért. Huszonegy éves fiatalember, sokat olvasott.
- Mi tette szocialistává? - kérdeztük tőle.
- Révai nagy munkája, a társadalmi jól-lét föltételei. Azután Lassalle-nak olvastam egy beszédét.
- Mióta szocialista?
- Három év óta. Egy év óta merem azonban csak ezt nyíltan hangoztatni, s azóta részt veszek az agitációkban is.
Lelkes tüzes, temperamentumos ifjú ember Sonnenwirth Lajos. Múltkoriban jelentette föl egy népgyűlés inspekciós rendőrtisztje izgatásért. Most ő is fenn van a budapesti kongresszuson.
- Indítványozni fogom - mondom a kongresszuson, hogy a párt magyarázza meg a népnek nemzetközi jelzőjét, hogy ez nem jelent hazátlanságot. Ez a félreértés nagy akadály a magyar nép között való terjeszkedésben, pedig nekünk ezt a népet kell meghódítanunk.
Homonnay Albert
Nagyon érdekes ember ez a Homonnay Albert. Szinte típusa a büszke szellemi proletárnak, a fejmunkásnak. Joghallgató ő is, mint Sonnenwirth. Nem mindennapi egyéniség. Ő volt az, aki gyalog s pénz nélkül megjárta a párizsi kiállítást. Erről az útjáról írt naplóját a mi lapunk közölte is volt. Poéta akart lenni. Ki is adott egy kötet verset. És - ami nem kicsi dolog - rájött, hogy ő nem jó poéta. És azóta nem ír verseket. Nagy dolog ám ez. Kérdeztük tőle, mióta szocialista:
- Mióta megjött az eszem. Egyelőre olvasok szocialista könyveket, füzeteket. Működni, agitálni csak azután fogok erősebben, ha tudni is fogok eleget.
Negyedéves joghallgató már különben. Nagy nyomorúságok között folytatta tanulmányait.
- Majd meg fogok fizetni ezekért a nyomorúságokért ennek az önző társadalomnak - mondotta keserűen.
Azután eszébe jutott, hogy az a munkatársunk, akivel beszélget, írta meg először róla, hogy ő rossz poéta, s így szólt:
- Hálás vagyok azért a kritikáért. Azután találtam meg magamat, azt, aki ma vagyok.
Fischer Márton
Szabóiparos. Munkaadó.
- Kizsákmányoló ő is - tréfálkoztak elvtársai.
Intelligens arcú fiatal ember. Külföldön járt. Sok híres szocialista politikus beszédét hallgatta és sokat olvasott a szocialista literatúrából. A szabók sztrájkját a múltkoriban ő vezette.
- Szeretnék megnősülni, mondogatta beszélgetés közben -, de már vagy kétszer kaptam kosarat azért, hogy szocialista vagyok... Vántus Károly beleszólott a beszédbe:
- Én meg azóta nősülhetnék könnyen, ha akarnék, mióta szocialista vagyok.
Tenczer Lipót
Asztalossegéd. Huszonhét éves. Mikor kérdeztük, hogy hova való nevetve mondta:
- Erre már kíváncsi volt vagy kétszer Gerő főkapitány is.
Heves megyébe való különben, s látszik rajta, hogy e fekete föld gyermeke. Már Budapesten ismert szocialista volt 1891-ben.
Heller Mór
Az agitáló gárdából való. Lelkes közlegény. Fiatal ember még. Asztalossegéd. Dicsekedve mondta:
- Én már régi szocialista vagyok.
Weisz Ignácz
Cipész munkás. A szakegylet alelnöke. Öt év óta szocialista. Két évig Budapesten agitált.
Szilasi József
A vezérek egyik legnépszerűbbje, Kálvinista ember. Józan eszű, nagyon értelmes. Négy gimnáziumot végzett. Huszonnyolc éves, ácsmunkás. Azért is szeretik az elvtársai, mert ötletes, jóhumorú ember. A legszomorúbb sztrájkok idején ő a fölindító. Büszkén mondta, mikor kérdeztük, hogy lett szocialista:
- Magamtól. Láttam, megértettem a dolgokat. A társadalom ezer igazságtalansága nevel szocialistákat agitátorok nélkül is.
Süssholtz Sándor
Huszonkilenc éves, bádogos. A vezérek közül való ő is. Mint kész szocialista s kész agitátor jött le Nagyváradra. A nagyváradi szervezetben új ember, de már tevékenyen agitált.
Szücs Ferenc
Borbélymester. Önálló iparos. Arról panaszkodott volt egyszer nekünk, hogy még sem járja, hogy Nagyváradon az önálló iparosoknak még derogál bevallaniok, hogy ők szocialisták.
- Pedig - mondotta - Magyarországon pár százezer ember kivételével mindenkinek szocialistának kellene lennie.
Lelkes agitátor Szücs Ferenc. Felesége s gyermekei vannak.
Markó Elek
Kőmívesmunkás. Egészen fiatal ember még.
- Nagyon vallásos, szinte bigott voltam. Egyik leglelkesebb tagja a nagyváradi katolikus legényegyletnek. De fölvilágosodtam hamar.
Markóval nagyon dicsekesznek az elvtársak éppen azért, hogy a legényegylettől hódították el, s neveltek belőle lelkes agitáló szocialistát.
Nagy Lajos
Ismert sztrájkvezér. Harmincegy éves. Cipész. Nagyon hasznos tagja a pártnak. Különösen a sztrájkmozgalmak vezetéséhez ért.
Ifj. Pelle János
Huszonnyolc éves. Kőműves. Egyelőre még olvas, tanul. Vele nem tudtunk találkozni. Hallotta, hogy keressük, s egy papírlapot küldött hozzánk. A papírra ceruzával ezt írta:
- Én a mai társadalmon úgy vélek segíteni, ha mindazokat a korlátokat, melyeket emberek és emberek közé vontak, s melyek a társadalmat külön osztályokra osztják, leromboljuk. Ha ez megtörtént, előáll a szociális társadalom.
Szocialista nők
Rendkívül figyelemreméltó dolog, hogy már női agitáló hívei is vannak a nagyváradi szociáldemokrata pártnak. A vezérek erősen bíznak, hogy főként a most lezajlott varróleánysztrájk sok női elvtársat szerzett. A szocialista nők között Prokkay Sándorné a legismertebb. Egy szabóiparos felesége. Fiatal, csinos, szép asszony. Lelkes nőapostola a szociáldemokráciának s csak az fáj neki, hogy nincs tere az agitációra. Molnár Jolán csinos 21 éves leány. A varróleányok sztrájkjában sok érdemet szerzett. Nagy Teréz is fiatal leány, kész szónok, bátran és jól beszél. Lelkes vezére volt a leányoknak, még van aztán néhány ismertebb szocialista nő. Előhírnöke a jövendő zenéjének a magyar feminista mozgalomnak...
*
Ezek az agitáló emberei s még néhányan a nagyváradi munkásnak. Érdekes dolog, hogy a Katonaváros, a szegénység e külvárosa nevelte a legtöbb nagyváradi szocialistákat. Vallásra nézve legtöbb köztük a zsidó és a református. Most az a reményük, hogy az összes nagyváradi baptistákat megnyerik elveiknek.
Nagy már a tábor s nagy a reménye, hogy rövid időn még nagyobb lesz. Nem árt ám ezt tudni a polgári társadalomnak, de főként a klerikalizmusnak.
Nagyváradi Napló 1903. április 12.
Újra zenghetjük hát a szomorú melankolikus dalt: "Hol a boldogság mostanában?... Barátságos meleg szobában". Kik pár hét előtt virágos tavaszról ábrándoztunk, már kucorgunk megint a fűtött kandalló mellett és nézzük az ablakon át a hópihék szállását. Téli világ van künn újra és ennek az időjárásnak legföllebb Rátkay József örül, aki titokban reménykedik, hogy ha ez az abnormális hideg tovább is így tart, esetleg még korcsolyázni is lehet az idén.
Annál melegebb és napsugarasabb a hangulat a virágvasárnapkor újra megnyílt színházban. A közönség is, a színügyi bizottság is lelkesen gratulált Somogyi igazgatónak új társulatához, mely egy csapásra meghódította a nagyváradiakat, és divatba hozta a színházbajárást újra. Somogyi maga is elelmélkedik most a nagy hatás titkán, és ezen törik a fejüket a színházi kritikusok is. Az igazságot azonban Somogyi éppúgy röstelli bevallani, mint a kritikusok. Itt a vonal alatt azonban megsúghatjuk, az esztétikai és dramaturgiai szabályokat analizáló kritikusoknak, hogy az igazságot keressék csak a Haller Irma éjfekete szép szemeiben; a Parlagi Kornélia szilfid termetében, bodros loreley-hajában; az Agnelly Irén legénybolondító huncutkás mosolygásában, a Berlányi Vanda kedves naiv arcocskájában és az új karhölgyek formás tetszetős megjelenésében. Az új színtársulat hódításának titka a női szépség, mely mintha versenyt rendezne most a mi színpadunkon. Ne tessenek ezen nagyon megbotránkozni, tisztelt mogorva kritikus urak, mert nem olyan rettentő vétek az, hogy a szép színésznők jobban tetszének, mint a csúnyák. A szépség a művészetnek alapja és első főkelléke s a legjobb ajánló levél a színpadra. Alapjában véve ott kezdődik a modern művészet, hogy aki nem szép, azt nem is ereszti a kulisszák közé, és elvként hirdeti, hogy valamint a sánta ember nem való táncosképpen, a nem szép arcú és termetű embernek nincs semmi keresnivalója a színpadon.
Ennek a modern művészi követelménynek túlságos mértékben is megfelel az új színtársulat. Az igaz, hogy ennek folytán szörnyű veszedelem fenyegeti a jogászokat, gimnazistákat és nőtlen urakat, no de ez az ő dolguk. Ám vigyázzanak a szíveikre, amelyet [!] most önkéntelenül is heves ostrom alá vesznek színtársulatunk szépei.
Most pedig, hogy legjobb meggyőződésünk szerint megvilágítottuk az új színtársulat fényoldalát - mutassunk be egy kis megszívlelésre érdemes árnyképet is róluk.
*
A sok ostoba, útszéli szentencia közül nem utolsó az sem, hogy a színészhez csak addig van közünk, míg a színpadon van. Ez valamikor lehetett igazság, s majd lehet talán még valamikor. Ma nem az. Sőt nem az. Ma a társadalom egészen magának követeli a színészt. Galádság, kegyetlenség, de így van. És vajon ez egyetlen galádsága és kegyetlensége a mai társadalomnak? És vajon nem számol-e evvel a hisztrió, mikor már első bukfencét csinálja a nagyságos publikum előtt?... Ma az az igazság, hogy nem is szabad másként tennie a színésznek, mint az őt szülő társadalom követeli. A társadalom kiragadja a névtelen milliók sötétjéből a színészt, ad neki tapsot, babért, mámort. Kíváncsiságával, pazarlásával meghatványozza benne a legkínzóbb, de legszebb és legemberibb indulatot, a hiúságot. Az agyvelejét nem méri meg. Egy grimaszát. jobban honorálja, mint egy nagy gondolkozó hat kötetét... Ezek által szerez teljes cézári jusst a színészen a publikum, a társadalom, Nem mondjuk mi azt, hogy minden színész hisztrió. Van aktor is közöttük, van produkáló, van teremtő is. Kevés. Ez a kevés készíti most elő az eljövendő korszakot, mikor majd csak a színpadon járó színészhez lesz köze a publikumnak, a festéket letörlőhöz nem.
A nagyváradi társadalom - magyar viszonyok és fogalmak szerint - tipikusan modern. Kíváncsisága, zsarnoksága szinte lángoló. És mégis Nagyváradon a legerősebb a színészek reakciója e kíváncsisággal s e föntebb már megmagyarázott zsarnoksággal szemben.
Az életét még a társadalom ellenére is, a lehetőségek között, jussa van mindenkinek a maga ízlése szerint berendezni. A poétának, a festőnek, a politikusnak stb. A színésznek nem egészen. Ha majd az lesz minden színész, ki új színeket, hangokat, figurákat tud szállítani a teremtés állandó, nagy emberi munkájához, vagy hogy olcsóbban beszéljünk: nagy önálló művészi célok felé törtet, s ideáinak megérleléséhez jogos lesz a teljesen független életberendezkedés - meg fog szűnni magától a társadalom zsarnok kíváncsisága. De a társadalom a mai színészt a maga formájára csinálta.
A mai átlagszínészt nem vonja el művészi álmaitól, ideáitól, nem zavarja a teremtés lázas óráiban a publikum, ha megkívánja tőle, hogy a neki juttatott privilégiumok fejében ne térjen ki az ő érdeklődése elől...
*
Higgadtan, kissé filozofálva, elvontan akartuk megmagyarázni, a nagyváradi közönség miért rója föl a nagyváradi színészeknek, hogy azok igen elszigetelt életet élnek. A nagyváradi életnek, főként szórakozó életnek, vannak szintén megnyilatkozásai, formái, terei. E megnyilatkozásokban, e formák között, e tereken alig lehet látni nagyváradi színészt. Megpróbáltuk megértetni azt is, hogy a közönségnek joga van ez elszigeteltséget bűnül róni fel. Azt talán aztán magyaráznunk sem kell, hogy a színészek e reakciója a közönség érdeklődése ellen nem csak a színészeken, de a színházon is megbosszulja magát. A nagyváradi közönség résztvevést követel a színészektől a nagyváradi életben, s mikor a teljes passzivitást tapasztalja, véleményt formál. És ez a vélemény a színészek kultúremberi érzékére, intelligenciájára természetesen nem lehet túlságosan hízelgő...
Nagyváradi Napló 1903. április 19.
Küry Klári barackvirág illatúnak, valamelyik modern poéta fehér csodát havazónak, Bársony István vad és vadász író, almavirágfelhősnek titulálja, pedig semmiképpen sem érdemes e szép titulusokra a mostani tavasz. Nyirkos, náthás, göthös, hideg, csúnya bíz ez s az én édes virágom, az orgona, kinyílott ugyan, de illattalan. És nem látom legszebb seregét sehol a tavasznak, az ifjú leányokat, kik télen talán nem is élnek vagy lomposak és sápadtak s így tavaszkor támadnak fel s röpülnek ki az utcákra, mihelyst olcsó, mutatós tavaszi blúzaikat beszerezték. Ez a mostani tavasz hát nem tavasz. Nem kívánkozunk ki a nagy házak közül. Nem bolyongunk vadvirágok között, vad, ismeretlen, csinos, friss arcocskák után, de fáradtan tartunk ki tovább is az állandó zsúr- és korzószépek s az agyonimádott színésznőcskék mellett, kik pedig mandátumaikat nem a tavasztól nyerték. Így élünk mi most. Fáradt testünk-lelkünk hiába szomjúhozza a fölfrissülést. Hideg eső csapdos reánk...
*
Meg kellene fürödnünk lourdes-i vízben. E csodavízben, mely olyan hatású - mint egy német vicclap írja -, hogy a féllábú nyomorék három lábbal száll ki belőle. Nem kell immár Nagyváradon vitázni, hogy becsukják-e vagy sem a szent barlangot. Lourdes kegyelmet kapott. Bizonyára valami új csodatétel folytán.
Combes miniszterelnöknek megjelenhetett valaki a lourdes-i prefektuson és polgármesteren kívül is. Ám ez a valaki pogány istenségbeli lény volt. A bölcs Mercurius, ki rámutatott az üzleti könyvre; ennyi és ennyi millió frankot jelent Lourdes s Combes engedelmeskedett, miként annak idején Soubirous Bernadette. Oh, be jó is, hogy még nem járt le a csodáknak korszaka, hogy ma még a vakok is láthatnak; sőt hogy éppen csak a vakok láthatnak. Az oltárok előtt pedig száll a tömjénfüst s az áhítatos fohász, hogy minél később következzék el az épszeműek látása...
*
Nagy volt a mi lelkünknek ő gyönyörűségük, hogy mennyi hatást lehet kihozni a Trilby-féle darabokból, a Vasgyáros-nívójú semmiségekből, holott a magyar színészek egy Ibsen, Tolsztoj darabnál elfelejtik, még a Bródy Sándor Dadájánál is elfelejtik, s a Strindberg, Dreyer, Hartleben stb. daraboknál pedig meg sem kísértik a hatást kihozni. Rettenetes a magyar színészeknek irodalmitlansága. Rettenetes azért, mert megtagadása a tradícióknak, melyeket ők olyan örömmel szeretné[ne]k tőkésíteni.
A magyar színészet természet és igazság szerint az irodalomból sarjadzott, érte és általa élt. A magyar szellem azóta az irodalomban is kiterjeszkedett, kibontakozott, de a színészet eltávolodott tőle. A színészet elközönségesedett, s mint önmagáért való komédiázás növekedett, kamaszodott. Ma ott tartunk, hogy kifinomodottabb irodalmi ízlésű magyar ember kénytelen egy teljes évig várakozni, hogy aztán néhány estén ott lehessen az irodalmat szolgáló - német színészek vendégjátékain. Nálunk bőségesebben teremnek a színésztalentumok, mint bárhol is, de színészetünk rafináltságában is lealacsonyult komédiázás, az emberi és nemzeti lélek haladását, az új ideákat szolgálni nem tudó. Mikor megbotránkozunk a Klári-Sári viaskodáson, a kicsi nőcskéket fogadó tapsokon, a Déry és egyéb margitok kultuszán, elfelejtjük, hogy ezt mind magamagának köszönheti a magyar színészet, mikor önmagát célnak tekintve, az irodalmat eldobta magától, s elközönségesedett.
*
Egyebekben közeledünk esőben, hóban május felé, mely nemcsak vörös lesz ez évben, de exlexes is. A politika már csodálatosan, éppen a közeledő veszedelmek előtt egyre unottabb. Csömör fogott el mindenkit. Nagy, kontrasztos társadalmi események vernek inkább hullámokat. A kiújuló Dreyfus-ügy, a dunai ünnep, Nagyváradon a műkedvelő hölgyek s urak készülődése és sztrájkok, amelyek egyre sűrűebbek s egyre keserűebbek.
A Marseillaise nem elég már e forrongó, beteg világnak. Valami új harci riadó kellene, amelyből mindent elsöpörve viharozna ki az elnyomott milliók keserve, a bűn, a szenny, a betegség, mi elhatalmasodott a földön...
Nagyváradi Napló 1903. április 26.
Dyb.