FELJEGYZÉSEK

143. II. PÁRIZSI NOTESZKÖNYV

1. Byron, ha én nem tudom ki volnék, ezerszer megátkoznám, megtiltanám, hogy engem halálom után tiszteljenek meg. Csak erről szólna a végrendeletem. Ha nektek, míg éltem Polónyi (s az angol Polónyi) volt nagy ember, maradjatok nála s pukkadjatok meg

2. Nálunk 10-20 ember egyforma s valamelyik közös hülye tanárjuk kópiája

3. Van aki okosabb Voltairenál is: Monsieur Tout-le-Monde.

4. Barrès is boulangista kora előtt szabadgondolkozó volt

5. Étienne Dolet emlékére aug. 5-én nagy vallásellenes tüntetés.

6. Lengyelzsidók Párizsban. Ha megszabadulnak a vallástól, minden társadalomban a legkülönbekké fejlődnek. Szunnyadó kulturájuk persze az illető társadalomhoz viszonyítva fejlődik ki.

7. Legalább nyáron a párizsi lapok írókkal s irodalommal foglalkoznak. Mikor lesz ez divat nálunk? Ilyenkor színházak bezártak. Fedák Sári elutazik. Nem szép volna-e. Van-e érdekesebb egy érdekes írói egyéniség megrajzolásánál? Vagy van érdekesebb, mint írni nem ismert, félreismert vagy elfeledett írókról?

8. Christian Beck "Erreurs" (Bruges vagy Bruxelles). Jacob van Syrns [Lyons?] emlékezéseiként a maga [magam?] bolyongásait vagy Joseph Bossi, Stendhal egyik hőse által.

9. burleszk vagy précieux stil

10. Mi a szerencsétlenség? Legtöbbször az, hogy az Élettel nem egyezünk. Egyet kell érteni az élettel s nincs semmi baj.

11. X. nem érdemli meg a hírességet, mert igazi poéta

12. A Victor Hugók az átlag-emberiség fajsúlyával óriások. Egészen közönséges emberek

13. A kiváló emberek testvérisége a különbségen alapul: ideális testvériség. Míg a szociális testvériség a hasonlóságokon

14. Vannak csodálatos tűzkő-színű krizantémok. Az ember szeretne beszélgetni velük.

15. Marcel Batilliat volt az igazi s az első művészi neo-paganus s mégis Pierre Louys aratott sikert, aki csak másolt.

16. Egy francia generális: a német anyák a múlt századokban is négy gyermeket szültek, míg a franciák egyet. De elment a francia katona, hármat megölt s így meglett az egyensúly.

17. A szerelem hatalmi harc egy nő és egy férfiú között.

18. Az énekes madarak énektudása is hosszú korszakok evolutiója

19. Minden művészet erkölcstelen a nem művész szemében

20. Omega egy szimbolista író szerint a: [*w->görög omega*]

21. Egyiptom piramisát nem, mint Madách írja, rabszolgák, de munkanélküliek építették, akiknek evvel az állam kenyeret adott

22. Másodköltő-tehetségek, kik a Verlaineket magyarázzák a népnek verseikben

23. Össze fog minden intelligens magyar s így szól:

- Vége legyen. Nagyon - (agyon) kormányoznak már ezek a hülyék bennünket.

24. Marseilleben láttam egy templom előtt, hogy a halál köti már csak az embereket a templomhoz.

25. Apró, régi várak a hegyormokon. A régi emberek fölrakták a fészkeiket, mint a rabló madarak.

26. Egy művész zseni valami kevés +-szal több, mint a normális ember s nagyon sok mínusszal kevesebb. Mivel azonban ezek nem egynemű mennyiségek s egyneműekké nem változtathatók, sohase lehet az egyenletet megoldani.

27. A Népszava számára: A masiniszta anyja, mikor a fia meghal egy összeütközésnél, a vonatra kerül, kegyelemből, mint takarítónő

28. A magyar paraszt arisztokrata s a magyar arisztokrata - paraszt.

29. Arisztokrácia - parasztokrácia

30. Rue St. Sauveur 51 Allemane

31. Villa Sayd 5 XVI. arr. A. France.

32. XVI. av. des Chalets

Rue Richelieu 110 Jaurès

33. Boros Samu

Rue Daunou Hotel Chatham

34. Rue Vaugirard 89. G. Hervé

35. Mr. Jules Dereine

11 rue Gustave-Geffroy (?)

a szabó

36. Idegen írással:

Hopital Beaujon

rue de Faubourg St. Honoré

37. George Moore angol regényíró, ír származású

38. Alkohol és intellektus = essay

39. Lafcadio Hearn. Görög anya. Ott született, ahol Szaffó élt

40. Én mindig csalódtam, valahányszor valami új könyvet, írást elolvastam. Ha van az ellenem emelt vádak között valami hazug, az hazug, hogy én reám bárki is hatott

41. Refosco Asciutto

Nazario Padovan

Capodistria

42. Az intellectuelek, mint új embertípusok - essay.

43. Egy arisztofaneszi vígjáték: az író a színpadról elválasztott oldalfolyosón előjön mindig s kérdi, hogy szeretné a publikum.

44. Quincey mikor a Consul Romanust hallotta Liviusból: trombita harsogás, iszonyú csaták képe

45. A Hotel Pimodan, ahol Theophile Gautier-ék és Baudelairék hasist ettek

46. Osváth[!] Ernő

Sajó u. 5/A

47. Lafayette 22

48. Mikor Napóleon Korfut Gentili tábornokkal megszállatta: - ne felejtse emlegetni Görögországot, Athént, Spártát.

Korfu népe örömmel fogadta a franciákat. És Gentili Homert, Korfu szülöttjét adoptálta, mint francia polgárt

49. Vác Hattyú u. 1.

Révész Béla úrnak Róna Lipót címén

50. A nagy emberek is hiúk. Claude Monet arra hiú, hogy neki nincs becsületrendje

51. Versailles eltörlése

52. Állami alkalmazott nőknek törv. gyermekei, mintha törvényesek volnának

53. Morny hercegnő

54. A baccarat Párizsban

55. Január 13 (1907) tizedik évfordulója Verlaine halálának a Batignolles-temetőben Léon Dierx beszél.)

56. Egy tudatos zseninek már azt is rettenetes látni, kik sejtik az ő nagyságát már életében. Szürke, rongyos, keserű kis sereg és néhány gonosz, önző kiválóság. Csúnya nők, pénztelen barátok. És már, mint gyermekek, itt lehetnek a Jövendő gazdag vagy igéző hódolói

57. A legtöbb és leghangosabb forradalmár rendszerint alapjában egy megkergült filiszter. Valamit a fejébe vett s ez, csak éppen e valami körül forradalmár. Az igazi forradalmár mindig s minden ellen lázong

58. Belgiojoso hercegnő, Heine és Musset barátnője. Különös finom, halovány arc: morbidezza

59. Bellini és Heine.

Bellini: Heine egy jettatore

60. Hubert Emil dr.

a "Szerda" szerkesztője (?) Budapest Wurm udvar

61. Egy lomb-árnyék az elektromos lámpás fasorban

62. Nagyszerű dokumentumai az iskola-ügynek

63. Kínai festmények [...] szobrok.

64. Tonkin (du Delta du Tonkin) térképbe óriási 1:25 000

65. Kambodzsa-pavillon: szép

Szizovath trónja.

66. Laos pavillon a direkt gyarmatok és a protektorátus alatt levő tart

67. Indokína nagy pavillon. Csodagazdag s Franciaország mégis ráfizet

68. A gyarm ügy min...

A "PLM"

Az elnök

15-16

kongr. rend.

gyarm. geogr. társ. kongr

69. A kokinkínai pavillon (a fabutorok a György korabeli [?] házberendezés...

70. A nagy palota, ahol a Szalonok la Réunion is van Fényes iparcikkek. A szappan olaj osztályban egy algéri régi római [?] olajütő malom

"Tubes - s a mellett

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1907 június - szeptember

144. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Akiknek Kossuth üzent

Kossuth Ferenc üzent a francia tőkének: ömöljön Magyarországba. Üzent a francia milliomosoknak, jöjjenek ide vállalkozni. Őhozzá, egyenesen Őhozzá, csinnadratta-bum-bum. Tudvalevő ugyanis, hogy a pénzhez csak hírlapi fölszólítást kell intézni. Erre rögtön jön, rohan, szalad, érkezik zsák-számra. Hát Japán már nem igen adhat libretto-anyagot az operett-íróknak. De ha így haladunk, ad majd helyette Magyarország elegendőt. Kossuth ő excellenciájának üzenetére jöttek garmadával a francia válaszok. Egy párizsi, érdemes kokott például állami bodegát akarna magának Budapesten kormánypénzen berendeztetni. Itt magyarruhás nők szolgálnának föl s mulatós képviselők hitelt és árengedményt kapnának. (Ha megcsinálják csakugyan, ajánljuk ezt a címet: Magyar-francia államilag segélyezett bodega - Kossuth Ferenchez.) Egy francia föltaláló csekély tizenhárom millió frankot kér egy egyelőre titokban tartott találmányának a gyártására. Ilyen és még csinosabb ajánlatokkal válaszolt a francia tőke Kossuth Ferenc és Hugues le Roux üzenetére.

II.

Ballon II. Adler

Párizsban valami három évvel ezelőtt történt. Szép nyári alkonyaton diner után kiült az erkélyre szivarozni egy derűs lelkű párizsi úr. Jött, szállt csöndesen felé egy léghajó. Az ügyből olyan robbanás lett, hogy belepusztult vagy öt ember. Most ugyanez a szörnyű-bolondos katasztrófa. Ezúttal Böszörmény mellett, hol a léggömb ritkább madár, mint Párizsban. De a két eset úgy-e világosan megállapítja, hogy íme egy új veszedelem libeg a békés ember feje fölött. Aminthogy minden életkönnyítésért drága adóval fizet az ember és a kultúra. A repülőgépet föl fogják, mert föl muszáj találni. De micsoda újféle katasztrófákat rejteget a repülőgép korszaka.

III.

A Washington-ódák

Amerikából azt írják, hogy a Washington-szobornál is panamáztak. Én nem tudok fölháborodni: gyűjtött pénznek és szerelemnek ilyen vége szokott lenni. Pláne európai Nagy-Magyarországban s amerikai Kis-Magyarországban. A hazafiaskodást, a nagy szájat, a szereplést nem adják ingyen vezéreink a magyarok földjén. De a Washington-ódák igenis fölháborítanak. Három hosszú ünnepi óda ilyen kis szoborhoz, ez sok. Zempléni Árpád kapott száz dollárt, két másik költő-nagyság ötven-ötvenet. Én hiszem, hogy ők lelkesedtek ezer korona árát. De nem hiszem, hogy ugyanennyi árát lelkesítettek. Valóban ideje volna már, ha a szobor-pénzeken kívül az ünnepi ódákból is sikkasztanának egy keveset.

IV.

Az a furcsa Amerika

És mert Amerikáról beszéltem, írjak le ide egy érdekes valamit. A múlt héten Párizsban találkoztam egy hatszáz tagú cseh társasággal. Ezek Amerikában élő csehek, munkások, iparosok, egyszerű emberek. Személyenként csupán útiköltségre két ezer koronát adnak ki, hogy hazalátogassanak régi hazájukba. Párizsban nyolc napig időztek s mentek Prágába, a Szokol-ünnepre. Volt közöttük szabómester, aki minden hencegés nélkül mondta el a többek között, hogy hatvan dollárt fizet Amerikában havonként a szakácsnőjének. Nyilván azért, mert van neki, ha pláne egy prágai útra családjával együtt ezreket költhet. S nyilván azért van neki, mert Amerikában munkás ember megkereshet ilyen summákat. Egy kis adat a kivándorlás kérdéséhez. Amerikában a mi magyar uraink, vezetőink pincérek is nehezen lehetnek. Ismerek egy nyalka magyar huszártisztet, ki Amerikában három évi konyhai mosogatás után léphetett elő segédpincérnek. S azok, akik Magyarországon ma kenyeret sem tudnak keresni, a munkás emberek, ott künn becsületes módos élethez juthatnak. És nagyon sokszor jutnak is, de én még nem hallottam róla, hogy egy hazalátogatásért olyan áldozatokat hozzanak, mint ezek a csehek. Valószínűleg azért, mert a cseheknek édesebb emlékeik vannak szülőhazájukról, mint a szegény, Amerikába üldözött magyaroknak.

Budapesti Napló 1907. június 26.

A. E.

145. AKIKET HALOTTAKKAL GYILKOLTATNAK

Csúnya és rossz mesterség az író-mesterség a többek között Franciaországban is. Vagy szerencsés szélhámosság vagy nagyon szomorú dicsőség. Az író a többi íróval okvetlenül marakodik, mint a kutya, azután van neki egy nagy ellensége s ezt úgy hívják, hogy közönség. A közönség legelőször is nem tűri, hogy mókázzanak vele. Másodszor nem engedi, hogy az ő bevált ízlését kicseréljék. Harmadszor és századszor: sok mindent nem tűr és nem enged. No de legalább olvasni szokott némely országokban. Ennek folytán jön a kiadó s a két civakodóról lehúzza a bőrt. A kiadónak több esze van, mint írónak és közönségnek együttvéve. Olyanokat eszel ki, hogy a legjövedelmezőbb rémregényeket lehetne róla megírni. Például kihúzza sírjaikból a halottakat s ezekkel gyilkoltatja le az eleveneket. S ezt ő a klasszikus irodalom kultuszának nevezi egészen röviden. Ha az én verseim helyett Garay Jánoséival szórják tele Magyarországot, ez a klasszikus irodalom kultusza. Ha én emiatt éhezek és sírok, ez is az. Pukkadjon meg, vagy sorvadjon el Ambrus Zoltán, de dőzsöljön Abonyi Lajos, aki úgyse él.

Hát Franciaországban megelégelték ezt a disznóságot az írók. Az eleven írók most nagy haraggal támadnak a halottakra. Haraggal, mint egy forradalmár nemzet íróinak dukál, de ravaszul. Ők védik az írói tulajdont az elévülés ellen. Ők azt akarják, hogy Musset művei ne legyenek közpréda ötven év után. Azaz: fizessen az a büdös, nyomorult kiadó minden irodalmi munkáért. S ha a kiadó tapasztalja, hogy a halottakat sem kapja ingyen, lesz annyi vágott dohánya, hogy inkább az elevenekhez fordul. Ez a taktikájuk a francia íróknak. Szó sincs róla, kissé irodalom-, sőt kultúra-ellenes konceptus ez. De ami igaz, az igaz: élet, őszinteség és jog ordít belőle, "Mink vagyunk az írók és az elsők, akik - vagyunk."

Magyarországon gyilkolják legbarbárabbul a holtak az eleveneket. Az úgynevezett klasszikus gyűjtemények ellen itt kellett volna az első forradalmat megcsinálni. De istenem, ebben a boldogtalan országban még a sokkal szükségesebb forradalmak is elvetélődnek. Ez az ország már az erőtlenség, keserves koraszülés és reménytelenség országa. S éppen az íróknak legyen erejük, akikre itt a legkevesebb szükség van? Tehát a halottak rohannak reánk, elevenekre s gyilkolnak minket, míg mi a közönséggel búsan csatázunk. Közben a kiadó nyúzza, húzza a bőrünket, a mienket és a közönségét. De van egy nagy, gonosz, pogány örömünk: nincs már sok bőrünk, nincs már sok bőrünk.

Budapesti Napló 1907. június 27.

A. E.

146. SZEGÉNY, SZEGÉNY HUSZÁRTISZTEK

Kiváncsi lelkemet ez órában Kassán sétáltatom meg. A Rákóczi városában, sarkantyús és álmélkodó tiszt urak között. Szeretném meleg szavakkal vigasztalni a kassai huszártiszteket, de nem tudom. Szeretném elmondani nekik, hogy lesz rosszabbul is. De miért csüggesszem el ezeket a délceg, úri, naiv legényeket? Bolond korszak ez, nagyon bolond, oh tiszt urak ott Kassán.

Murizó huszárhadnagy úr urasan leszid egy főpincért, egy Lukacseket. Leszidja és adós marad neki egy üveg pezsgővel. Mi, akik ismerjük a magyar vidéki garnizonokat, emlékezhetünk. Adós marad, káromkodik, sőt verekedik a huszárhadnagy úr? Tíz évvel ezelőtt legenda-fizetség s tisztelet-adó járta ezért. S ha Herczeg Ferenc nagyon nagyot akart, huszártörténetet írt.

Ellenben Kassán, ezerkilencszázhetedik évében az Úrnak, nem így esett. Fölkelt egy emberként a kuruc város pincérhadserege. Megüzente a huszárkaszárnyának, hogy a tiszt urak csücsüljenek otthon. Vendéglőbe, kávéházba hiába jönnek, azt kapnák, amit Bugyi. Bugyi pedig semmi ehetőt vagy ihatót tudvalevőleg nem kapott. A bojkottra büszke bojkottal válaszoltak a méltatlankodó huszárok. S a pincérek bojkottja volt és lett hatalmasabb. A delikvens hadnagyot áthelyezték Kassáról. Hadnagy volt vagy főhadnagy, az talán mellékes ez ügyben.

De, istenem, ezek a huszárok nem magyar képviselők. Ha a magyar képviselők ma rökönyödnek, mint a megriasztott hülyék, ez az ő bajuk. Idők lelkét, új fuvalmát egy kicsit kötelességük volna érteni a képviselőknek. De ezek a szegény, büszkéknek nevelt, lovagerkölcsű legények. Ezek a hívő, miről sem tudó katona-arisztokraták. Be sajnálom ezeket a szép, műveletlen legényeket. Kicsi, büszke lelkükre mennyi nagy megalázás vár. Nekik egy úri világ széles, örökös elit-tánctermét igérték. S a táncteremben ma már kemény munkás-könyökök oldalozzák kegyetlenül őket. Mit fognak ezek csak addig is szenvedni, míg megtanulják, hogy a pincér erős ember. Egy pincér: ezer és tízezer pincér ma. És hogy kardatlan emberek egy önérzetes gondolattal kardot, pénzt, bojtot, mindent legyőznek.

Nem csúfolódó, bizonyisten becsületes szánalommal sétáltatom a lelkemet ez órában Kassán. Kassán és mindenütt, ahol álmélkodó emberek kapják a pofonokat a megváltozott időtől, úri Magyarországon szörnyű lecke vár még a vakokra. Sírni tudnék rajta, ha olyan nagyon nem örülnék neki.

Budapesti Napló 1907. június 28.

Lellei

147. ZENGAN ÉS DRAGOJ

Képviselő urak itt Budapesten, ide tessék hallgatni. Hallgasson ide Vajda úr is, Somogyi Aladár úr is. Zengan és Dragoj esetét hallgassák meg, melynek híre a legsötétebb Hunyad vármegyéből jön. Zengan és Dragoj, pálinkázó falusi gazdák, összetűztek a Vajda-ügy miatt. Egyre-kettőre Zengan úgy belemártotta kését Dragojba, hogy Dragoj azonnal elaludt. Dragojt felboncolták, eltemették s most következik Zengan. Zengant elveszik a családjától s becsukják sok esztendőre. Két család hát bizonyosan elpusztult eddig. Csupán ez egyetlen szóváltás miatt. És talán holnap Zengan és Dragoj ügye miatt tűz össze megint halálosan két szerencsétlen, együgyű ember. Egy fölmenő ágon is íme nagyon termékenynek igérkezik a Vajda-ügy.

De urak, képviselő urak, kérdezzük: van önöknek lelkiismeretük? Lelkiismeretet mondunk, nem tudást, műveltséget, emberséget és ízlést. Én úgy tudom, hogy Vajda úrnak kutyabaja sincsen. Nő, növekszik ad astra, ünnepelteti magát, nagy ember a hasonszőrűek között. Nemkülönben arról értesülök, hogy Leszkay Gyulának a szívébe kést nem szúrtak. Somogyi Aladár még mindig három emberrel fogatja le magát, ha baj van. Hentaller és öccsei is élnek és nyilván nagyon jól élnek. Azt pedig nehéz volna hirtelen megmondani, hogy ki volt a nagyobb komédiás? Vajda volt-e vagy - nem Vajda? Az bizonyos, hogy Vajdának a román hazafiaskodás gyümölcsözik jól. De talán Somogyi Aladárék sem hiszik komolyan, hogy a hazát ők megmentették. De talán azt sem, hogy a komédiát mindenki komolyan vette? Hát mi az, ami az egész ügyből csakugyan komoly? Zengan és Dragoj és mindazok, akik az úri képviselők dolgait komolyan veszik. Ez a komoly a Vajda-ügyben, a komédiában: a komédiát komolyan vevő publikum.

Isten és az ügyészség nekem bűnül ne rója, van egy gondolatom. Jobban járna ez az ország, ha a Zenganok és Dragojok játszanák a komédiát és a Vajdák és Somogyiak vennék késesen és komolyan a dolgot. Ha naponként egy-két képviselő úr azután vérben maradna, könnyeinket letörülnők avval a vigasztalással: elveikért haltak meg. Ez értelemben előre, képviselő urak itt Budapesten.

Budapesti Napló 1907. június 29.

A. E.

148. FLAMMARION ÚJ KÖNYVE

Camille Flammarion, a nagy francia csillagász-poéta, a szellemek hatalmába került végleg. Most, aggkorában, egy igazi poétának bátor halálugrásával visszaugrik a saját ifjúságába. Negyvenhat esztendővel ezelőtt, legénykekorban ismerkedett meg a spiritizmussal Flammarion. Ez az ismerkedés, ez az ifjúkori szerelem végzetes volt egész életére. Poétának mindig erősebb volt, mint tudósnak, a fantáziája túlságos. Mégis a munka, a férfikor önfegyelmező komolysága sokáig visszatartották. Ám a föltartózhatatlan Pál-fordulás az öregség idejére bekövetkezett. A Mars csillag Kolumbus Kristófja, ahogyan egyik hízelgő kritikusa elnevezte: spiritiszta és hívő. Néhány hónap után már a második hatalmas, vaskos könyvét írta meg az ismeretlen dolgokról Flammarion. Az Ismeretlen és a lelki problémák volt az első könyvének a tárgya. Új, most megjelent könyvében megint az a nóta: az ismeretlen természeterők. A könyvet címlapján a gizehi szfinx képe díszíti, s ha szabad ez esetben, amikor éppen az örök rejtelmekről esik szó, ezt írni: magyarázza.

Camille Flammarion természetesen nem az együgyű, fanatikus szellemidézők táborából való. Ami az ő könyvének szinte mottója, azt minden mai, finomabb lélekszerkezetű, művelt, gondolkozó ember aláírhatja. "Ismereteink mai határai között lehetetlen minden jelenségnek teljes, határozott magyarázatot adnunk." Ez igaz, de ha nem így volna, egyáltalában volna oka és értelme, hogy az ember tovább éljen a Földön? Éppen ez teszi tűrhetővé, sőt felségessé a gyönge ember fátumát. Lépésről-lépésre, gondolatról-gondolatra kénytelen az ember meghódítani az - Ismeretlent. De Camille Flammarion ebből az elfogadott igazságból egészen más eredményeket csomagol ki. Ő azt állítja: 1. a lélek mint reális létező létezik függetlenül a testtől, 2. a léleknek olyan képességei vannak, amelyek ma még a tudomány előtt ismeretlenek, 3. a lélek képes távolságot legyőzve hatni az érzékek közreműködése nélkül. Ezek erős, nagy állítások ám, amelyek a dogmatikus vallásoknál súlyosabban ostromolják a monista filozófiát. Mert ezeket egy természettudós, egy ragyogó nevű író mondja. Ez a spiritizmus és materializmus régi harcának a föltámasztása volna. Ha tudniillik Flammarion a léleknek és testnek ezt a teljes különlétezését bizonyítani tudná.

De a Camille Flammarion bizonyítékai kedves, gyermekes babonák. Annál ma is komolyabb ember ő, mintsem egy táncoló tallért meg mozgó asztalt kuruzsló dolog-számba vegyen. Ismeri és ismerteti a spiritizmus nevében és leple alatt elkövetett csalásokat, de megtévesztik a ma még valóban alig magyarázható lelki folyamatok. A hipnózis, az önszuggesztió, a hit és akarat csodái, az intuíció, a telepátia és a többi: előforduló és letagadhatatlan valóságok. De ezekbe a dolgokba belekeverni a szellemeket gyermekes vagy aggos dolog. Igaz, hogy a hivatásos szellemidézőknek megjelennek, ha nagyon erőltetik, a szellemek is. De ezek a szellemek - s erre Flammarion is őszintén példákat hoz fel - nagyon korlátoltak. Például Flammarionnak fiatal korában megjelent volt egy Galilei nevű szellem. Diktált neki, s Flammarion megírt egy teljes könyvet a szellem nyomán. Később Flammarion észrevette, hogy Galilei olyan asztronómiai dolgokat diktált neki, amelyeket ő, Flammarion ismert. Ellenben diktált egy sereg együgyűséget is, mint később, amikor olvasott és tanult, észrevette. Az író, a rajzoló és másféle szellemek mind egyformák. Médium kell nekik, s nem tudnak másként, mint médiumokon keresztül jelentkezni. Ha megidézik például Petőfit, s verset íratnak vele, ez a vers rendszerint nagyon rossz. Viszont megtörténhetnék, hogy ha a jelenlevők között lenne egy médium, akiben Petőfi-szabású zseni lappangna, akkor a vers esetleg nagyszerű volna.

Flammariont főképpen egy Eusebia Paladine nevű médium ragadja el. Ez egy hisztériás, de lehet, hogy nem is hisztériás, hanem agyafúrt, ravasz nápolyi leány. Általa a szellemek roppantul lármásan jelennek meg, tárgyakat dobálnak, sőt ütnek is. Régi fogás; ma vagy holnap leleplezi valaki a kisasszonyt. Mert mégiscsak különös, hogy ezek a szellemek olyan unalmasan, sőt ostobán jelentkeznek. És mégis furcsa, hogy maguktól nem jönnek, de kell egy furcsa, beteg s egy ravasz emberi lény, aki őket elénk vezesse. Ha a lélek olyan sűrű és létező, miért nem prezentálja magát előkelőbben. Jules Bois, egy elmés, finom, ritka becsületességű francia író fölbújta az egész világot. Járt a Himalája alatt, Indiában, Afrikában, arabok, fakírok és jógik között, akarta, szerette volna, hogy valami csodásat, rejtélyeset leljen. Szomorúan vallja be éppen egy Flammarion könyvével egy időben megjelent könyvében: minden ilyesmi csalás vagy képzelődés. Ami pedig ma még megfejthetetlen, az se csoda. Holnap, holnapután talán már mosolyogni fognak azon, amit mi megdöbbenve, értelmetlenül bámulunk. Az idegélet a modern embernél különösen komplikált lett. Sőt az sem lehetetlen, hogy éppen a mi korunkban kezd így dadogva jelentkezni bennünk a jövendőnek felsőbbrendű embere. De hogy csodák, sajnos, nem történnek, a Mars és Jupiter lakói nem állnak szóba velünk. Az elköltözött lelkek örökre elnémulnak a mi számunkra. S az Ismeretlent fáradt, verejtékes munkával lehet csak megközelítenie a Föld emberlakójának.

Flammarion spiritisztasága pedig egyszerűen csak egy tünete az emberi lélekben, gondolkozásban ma egymást érő katasztrófáknak. Hasonló ez a francia íróknál különösen gyakori elváltozáshoz. Ateista, vad, szertelen írók életük egy forduló napján hirtelenül bigottak és vallásosak lesznek. Vallásosan, hívően induló írók átcsapnak az anarchiába. Csak nemes és értékes egyéniségekkel történik meg az ilyen, alapjában megrendítő és szörnyen emberi elváltozás. Hajh, nehéz sora van az olyan mai embernek, aki nagyon érez és gondolkozik. Ám Camille Flammariont elítélni legutóbbi könyve után sincs joga a kultúremberiségnek, melynek ez a Flammarion voltaképpen médiuma és prototípusa.

De üzenhetünk valamit Flammarionnak és minden hívének. Új világ készül, melynek semmi rendű és rangú szellemekre szüksége nincs. Az ember, az egészség, a becsületes látás és meglátás ennek az új világnak a programja. Az istent és a szellemeket megpróbálja pótolni az ember: az ember, akinél hatalmasabb lény nincs a mi hitünk szerint. S ha van valahol a Marsban vagy Jupiterben, egyelőre semmi közünk hozzá. Soha gyönyörűbb hitet emberi elme nem teremthet a szocialista világrend hiténél. Mi, emberek, vagyunk az alfa és az omega, vagyunk a minden. Hazánk ez a bolygó Föld, s kötelességünk egyformán boldogoknak lennünk.

Népszava 1907. június 29.

Ady Endre

149. MIÉRT BÁNTJÁK A KASSZÍRNŐT?

A kasszírnő ezután Esztergomban sem lesz fiatal. A prímási város közgyűlése ígyen határozott. A Balzac-reputálta kornál is súlyosabb negyven év a határ. Kávéházban, mulatóhelyen nem trónolhat ifjabb némber. Nem csúfolom Esztergomot, pedig papok lakják. Londonban is nagy akció van a bar-girl-ek ellen. Általában majdnem szerelem-ellenes hangulat van ma Európában. Rosszul írtam: a szerelemből dugárut akarnak csinálni. Ebből a legfontosabb, a legemberibb, legszebb valamiből. Athén és a reneszánsz révén egy csekélyke publicitást egészen napjainkig megőrzött a szerelem. Néha nagyon keveset, néha többet, de mindig valamit. A Jövendő határozottan a szerelemnek, hogy úgy mondjuk: államosítását írta zászlójára. Persze kizárásával a szerelem haszontalan fajtájának. S mivel a mai társadalmi rend mindenben megbicsakolta magát, reakciós lett szerelmi téren is. Védekezik a Jövendő ellen.

Mert ne farizeuskodjunk: vígságos helyiségekben egy szép fiatal leány nem bűneink eltisztítására hangol bennünket. S bizonyosan akad erényes kasszírnő is, de a kasszírnők nagyobb fele nem azért jön a mámoros tanyákra, mert e tanyákon a legbiztonságosabb az erény. Ami meg Esztergomot illeti, értem. Meg lehet állapítani a közgyűlés határozatából, hogy ott sem a papok, sem a katonák, sem a férjek, sem az aranyifjak nem szorulnak a kávéházak szerelmi vigaszára. Ami örvendetes és irigyelni való.

De a kasszírnőt mégis embertelenség, sőt istentelenség bántani. Sejtik-e Esztergom városatyái, hogy nagyon sok leány számára trónnál is több: oltár a kassza? Ha ott ül, királynőien dobog a szíve. Az a kasszaemelvény ő neki gyönyörű magasság. Nőértékének, ember-értékének fölemelése. Ha elzavarjuk onnan, talán már holnap az utcasarokra kerül. Egy életet, egy asszonybüszkeséget buktatnak le a sárba, tehát egy világot, ha őt a kasszából kikergetik. Mert némelyiknek sokáig kellene várakoznia, míg a negyven év megjön. S istenem, szegény, elhagyott leánynak olyan bajos dolog a negyven évhez tisztesen eljutni. Pláne, ha arról sem biztos, hogy negyven éves korban föltétlenül visszakapja a trónját. Írók, művészek egyre bátrabban harsogják a nemi élet borzasztó tragédiáját. Esztergomban csakugyan, mint Budapesten, Londonban és Párizsban tudhatnák, hogy a szerelmi malom örök malom. A csúnya és a veszedelmes őrlés akkor kezdődik igazán, amikor teljesen el akarjuk rejteni a malmot. Boda főkapitány úr, ne adja isten, de külsőséges erényességével nagyon szilaj zsilipeket nyitott meg. Ami pedig Esztergomot és a kasszírnőket illeti: bugris, németes szemforgató határozat és éppenséggel nem menti az, hogy más erényes városok példakövetése.

Miért bántják a kasszírnőt s miért nem bántják azt a módot, ahogyan bennünket gyermekkorunkban nevelnek? Nem lesz addig semmi jó, amíg a szerelem dolgairól bátran, komolyan nem lehet beszélni. S amíg úgy mentik az erényt, az erkölcsöt, mint például most Esztergomban. Esztergomban, melynek szerelmi eseteiről pedig sok furcsát suttognak. Én nem hiszem el. Denikve protestálok a negyven éves és idősebb kasszírnő ellen. Nem azért, mert idősek. De azért, mert egy bűnös hipokrataság [!] emeli trónra őket.

Budapesti Napló 1907. június 30.

A. E.

150. A VILÁGOSSÁG LOBOGÓJA ALATT

- A szabadgondolkozók pécsi kongresszusa -

Egyik ősapjának szívesen vállalja a szabadgondolkozás is a jónevű Jézus Krisztust. Kínában, Sziámban, az ausztráliai szigeteken a keresztény hittérítők kényszerűen szabadgondolkozók. Itthon Európában ellenben mi, szabadgondolkozók a Sátán fiai vagyunk. Azonban Carducci himnuszainál is bátrabb a mi himnuszunk. Már fölzengett Rómában is, a Vatikán tövében. Múltkoriban oda sereglettek volt az egész világból. S most íme először az életben, Pécsett kongresszust ültek a magyar szabadgondolkozók is.

Magyarországon a szabadgondolkozás kérdése talán a mindennél is több. Elátkozott ország vagyunk, akiket csak a bátorság menthet meg. És nekünk éppen csak a bátorsághoz nincs bátorságunk. Kicsi kivételekkel ezt az országot mindig a gondolkozás ellen kormányozták. Még csak a legendák és az ősi jussok makacs imádását is céltudatosan kultiválták bennünk. A gondolkozás a jövőnek és a változásnak az édesanyja. Minket gonoszul, folytonosan féltettek, tartottak a jövőtől. A jövőtől, a változástól, a jobbulástól.

Szörnyű bajunk, hogy nekünk egyszerre mindent ma kell megcsinálnunk. Éppen olyan időben, amikor ereinket fölvágta a bosszúálló idő. Amikor igazán pusztulunk és veszünk. S amikor az ősi, elbutító kormányzás-rend legtipikusabban támadt föl s kantározott meg bennünket. A Regnum Marianum szándéka talán sohasem volt még itt tudatosabb és hivatalosabb. A fölbujtogatott protestáns féltékenység sem termelhet ízes gyümölcsöket. A zsidókat suttyomban sakkban tartják egy ostoba ijesztgetéssel. Meg van ebben az országban alaposan markolva, fogva minden üstök és minden agyvelő.

Nem is titok, hogy Róma és a Vatikán egyetlen reménysége vagyunk Európában. Még a hazafiaskodás ravasz, örökös fölpaprikázása is egyenesen ezt a sötét célt szolgálja. Hogy a különben is elrenyhített magyar fej ne gondolkozzék. Hogy megriasztottan, elbutítva s halálos gyöngeségben boruljunk az Egyház kebelére. Az Egyház azután akár Páduai Szent Antal teóriája szerint a fülünkön keresztül, akár szeplőtelenül, de úgy meg fog termékenyíteni bennünket, hogy mi leszünk a kultúremberiség legutálatosabb és leggyűlöltebb burján-kertje.

Franciaországban, ahol a szabadgondolkozás a francia géniusszal együtt született meg s ahonnan már egyszer-kétszer fölborította az ostobaságokra épült társadalmi rendet, szabad kritizálni is a szabad gondolkozást már. Szabad arra gondolni, hogy ne változtasson-e taktikát s ne kapjon-e új szervezést. Boldogabb kultúrországokban a finnyáskodó intellektuelek érvei is menthetők, akik ma már részben kevésnek, részben fölöslegesnek és alacsonynak ítélik a propagandát. Ugyanilyen előrelépettebb országokban hirdethetik azt is, hogy a szocializmus ma már elég hadsereg a sötétség ellen.

Nálunk semmi sincs készen, semmi sincs jól. Nálunk minden emberséges embernek bátornak és harcosnak kell lennie. Mi még az enciklopedisták harcával is adósak vagyunk magunknak és az emberiségnek. Nálunk a szabadgondolkozás a szabadság és a kultúra kérdése. Szabadulásunk, megváltásunk egészen szomorú és komplikált problémájáé. Tanítsuk meg látni és gondolkozni e keserves, elátkozott ország mártír-millióit. Egyszerűsítjük evvel a mi nagy, összetett problémáinkat. S egyszerűsítjük a harcot is.

Váratlanul nagyszerű sikert aratott a pécsi kongresszus. Váratlanul, de a legújabb magyar fejlődés becsületes konzekvenciájával. Haldoklunk, tehát őrjöngve ragaszkodunk az élethez. A haldokló magyar társadalom szeretne életben maradni. Talán sikerülni fog e csoda, Pécs is ezt profétizálja.

Budapesti Napló 1907. július 2.

151. SZERELEM ÉS DÍJ

- Egy kényes közérdekű ügy -

Egy őszinte és brutális eset iskolát fog csinálni Budapesten, megjósoljuk. Úri ember, feleséges ember, budapesti ember kirúgott a hámfából. Utólag azután úgy találta, hogy szívének alkalmi királynője őt nagyon megpumpolta. A művelt francia, aki budapesti elmésség szerint néha a kaláberben nem olvas, ilyen esetekben is gavallér marad. A dáridózó muszka urakról is ilyenforma híreket hoznak az Oroszországot egyre jobban kultiváló magyar beauték. Svéd, spanyol, szerb, sőt még német sem cselekedhet másként. Műveltebb perzsa urak is hozzászoktak Európában, hogy tyúktojásnyi gyémántokat sem kér vissza az ember - nőktől. Budapesti barátunk és ízlésrokonunk azonban más fából van faragva. Ő megleste a túlfizetett hölgyet s erőszakot követett el a hölgy értéktárgyai ellen.

A mi korunknak a szerelmi berendezkedése nem szimpatikus, nem épületes. De adott valóságokat, helyzeteket el kell fogadnunk. Sőt vigasztalódásnak nem utolsó az az eredmény, amelyet a pénz, a tőke, a női szépség ápolásában elért. Botrányos és erkölcstelen dolog, de szép is, hogy Párizsban palotája, sok fogatja, cselédsége és sok százezre lehet egy némbernek, aki talán utca-tündér volt húsz éves korában még. Ez a mai pénzfundamentumú polgári társadalomban természetes valami. Már tudniillik ott, ahol pénz bőségesen kerül, akad. Nagy költők, nagy festők is csak kedvező időkben teremnek. A mi korunk határozottan kedvez a nagy kurtizánoknak.

De, de, még itt is ezen a téren milyen jajgató a mi szegénységünk. S mivel pedig szegény ember piszkos ember: a mi piszkosságunk. Holott a szerelmet őrülten szeretjük Királyhágón innen és túl. Azt is kikiáltottuk magunkról, hogy lovagiasak vagyunk. Hogy megkülönböztetett bánásmóddal traktáljuk a lovat és az asszonyt. A ló, nagy szerencsénkre, nem tud beszélni, de az asszony annál többet mondhat Magyarországon erről a híres lovagiasságról és gavallérságról. Igazán megérdemeltük, hogy a szerelmi nők fajtájából a durva, húsos, falánk és gonosz virágzott ki nálunk. Az alsóbbrendű, a gyöngén fizetett, az utálatos. Nagyszerű, gyámántosan és csipkésen polgári, nagystílű nincs. Mert a budapesti és magyar pénzes világnak ízlése is, gavallériája is hiányzik.

Ellenben, ha egyszer mégis gavallérok vagyunk, visszaraboljuk, amit adtunk. Polgári társadalom vagyunk mi már minden mágnáspereputtyunk dacára. Erkölcstelen, hitetlen, pénzsóvár csókolózó, léha, az anarchizmussal kacérkodó. De tizenketted-rangúak vagyunk társadalomnak is, embereknek is. Ötlet- és vagyon-szegények lévén, piszkosak vagyunk. Ha szép, fiatal, okos - és természetesen nő - volnék, végérvényesen kivándorolnék ebből az országból. Ahogyan azt már éppen legkülönb szerelmi nőink teszik.

Budapesti Napló 1907. július 3.

A. E.

152. A FIÚK IS GAZEMBEREK

- Merész reménykedés egy jó változásról -

Fölnőtt gyermekeknek sok mindent meg lehet bocsátani Magyarországon. Végre is nem tréfadolog ám itt az a merészség, hogy valaki nem grófnak születik. Grófnak, püspöknek, lakájnak és sviháknak van itt terítve. Tehát a mi országunkban nem szabad kegyetlenül ítélkezni. Nem is ítélkezünk kegyetlenül, csak az ügyetlen és naiv bűnösök fölött. Egyébként azonban krisztusian napirendre térünk. Hazaffy Cato úr, ha lop, várjon négy-öt évet. Mindent elfelejtünk s ő az erkölcsbíró ostorával jöhet vissza a fórumra. Tarnóczy-ügy, Dienes-ügy és ezer más mintha sohasem lettek volna, Zircet, hogy egészen új esetről is emlékezzünk, a mappáról is kitöröljük esetleg. Mi megértők vagyunk, felejtünk, felejtünk, felejtünk.

Mondom: fölnőtt embernek nem nehéz itt megbocsátani. Nem mindenki meri a kényelmetlen Amerikát nyakába venni. Áldjon, vagy verjen sors keze, nagyon sokan ez idő szerint még itthon élünk - bármi áron.

De itt az új veszedelem: a fiúk konkurrenciája. Szászvárosban két tizenhárom éves diák kirabolta az alma mater pénztárát. Vagy legalábbis komolyan ki akarták rabolni. A Kuun-kollégium pénzén azután Amerikába akartak utazni. A magyar fiúk, a magyar gyermekek, ott kezdik, ahol eddig a Nessi Pálok végezték. Őrjítően félelmes jelenség és nem is tünet, de ragály. Minden nap jönnek a hírek lopó, csaló, rabló, sőt gyilkos fiúkról. Ezek a fiúk komolyan veszik az életet s levonják belőle a legegyenesebb konzekvenciákat. Mivel hallják, olvassák, tudják a felnőttek erkölcsét, ők sem haboznak. Értesülnek róla, hogy az ember megbélyegzetten képviselő, sőt miniszter is lehet Magyarországon. Ők hát becsületes gyermekfejjel úgy gondolják, hogy gimnazista is lehet.

Ez a helyzet: a gyermekek konkurrenciát csinálnak a fölnőtteknek. A latifundium, kizsákmányolás, kulturátlanság és szélhámosság országában ők is igyekeznek a közmorál osztályos társai lenni.

Szeretnék ebből valami nagyon optimista konklúziót kihozni, megpróbálom. Eddig Magyarországon naivan, hittel és becsülettel állott ki az élet elé a gyermek-férfiú. S azután gazembert csináltak belőle a társadalmi igaztalanságok és nyavalyák. Nem lehetetlen, hogy ezután fordítva lesz. A magyar fórum-alakok gyermekkorukban gazemberkedik ki magukat. Felnőtt korukban azután lesznek hófehér, nagyszerű jellemek. Ha már társadalmi kiigazításokat olyan nehéz ez országban csinálni és remélni, ez a változás valóban üdvös volna.

Budapesti Napló 1907. július 5.

A. E.

153. ERNESTO ÉS ADELAIDE

- Tihanyi Irma figyelmébe -

Tihanyi Irma komoly figyelmébe ajánljuk a Waddington-ügyet. Irma honfitársnőnk Gödöllőn most úgyis regényeket ír. Jó és morális téma ez a téma, ez a Waddington-téma. A német publikum (kiváló honfitársnőnk németül is ír) bolondulni fog. Talán nem mindenki emlékszik pompásan és hűen. Adelaide szép és forró nő volt, chilei nő. Ernesto Balmaceda kívánatos, naiv, erős, szép fiú. Óh be boldogak lehettek ők. De létezik egy házasság című intézmény. Ernestónak ezer oka volt a nagyon forró leányt feleségül nem venni. Mire Charles Waddington, Adelaide fivére, megölte a fiút. A naiv Ernestót, aki minden jel szerint nem csábító volt. Akit Adelaide elcsábított, a szerelem fölperzselt s a polgárerkölcs gyávává tett. Oh, Ernesto, miért is voltál olyan naiv? Miért nem vetted el Adelaide-ot?

Önök olvasták, hogy a brüsszeli esküdtbíróság fölmentette a gyilkost. Ne csodálkozzanak, a franciák csúfolják a belgákat, de a belgák jeles franciák. Charles urat Párizsban is fölmentették volna. És fölmentették volna Budapesten, sőt Moszkvában is. Mindenütt, ahol az emberek önmagukat és a világot ámítják. Mindenütt, ahol a hipokrataság [!] ordítja az erkölcsöt, mely ellen alattomban nyolcvanszor vétkezik naponként. Két tipikus vélemény jut így hirtelenül az eszembe. Az egyik szerény magamé, aki erkölcstelen vagyok s a másik Tihanyi Irmáé, aki erkölcsös. Tihanyi Irma, a börtönviselt magyar kalandornő, képviseli az erkölcsös társadalom fölfogását. S ez még csak nem is csodálni való. Az ő regényeiben ölik egymást és magukat az emberek az erkölcsért és becsületért. Én azonban csak azért ültem börtönben, mert leingyenélőztem néhány püspököt és kanonokat. [!] Nemi és másféle életem lehetőleg nem tör át a polgári paragrafusokon. Íme tehát kettőnknek a véleménye, melyek közül csak a magaméért szavatolok.

I. Adelaide kisasszony vagy férjhezmenni akart vagy csupán szeretni. Ha előlegesen, kérés nélkül odaadta, amit az úrileány még manapság csak az esküvő után szokott odaadni, joga volt hozzá. De ezután már egészen az Ernesto dolga volt, hogy matrikulával is kívánja-e vagy sem folytatni az ügyet. Pláne, ha Ernesto úrnak komoly gyanúokai lehettek, hogy miként nem ő volt az első, nem ő lesz az utolsó sem. Mindez Adelaide és Ernesto ügye volt. Charles úrnak, a fivérnek, köze nincs hozzá. Ha Charles úr ezek után ölt és családi becsületet mentett, akkor Charles úr vagy bolond vagy gyilkos. Még manapság pedig ezeknek tébolyda vagy fegyház jár. Nem fölmentés, ováció és dicsfény. (Ez természetesen nem a Tihanyi Irma véleménye.)

II. Ernesto egy úri leányt úgy szeretett, mintha az már a felesége lett volna. Lehet, de ezt nem szabad kutatni, Adelaide-nek volt már előbb egy-két szeretője. De ezt csak sejtette a világ és az Adelaide családja. Mindenesetre nem lehettek olyanok, akik férjekül is óhajtandók lettek volna. Ellenben Ernesto és Adelaide szerelmét szinte tudta, látta a világ. Azonkívül Ernesto pártinak sem volt rossz. Meg azután a család becsülete mindenek fölött való. Ernestonak tehát kötelessége elvenni feleségül is Adelaide-ot. Ha akármi okból nem teszi ezt, kutyák igyák a vérét. Így lakoljon az, aki kívánatos férj-jelölt s aki ügyetlenül eszik bele a leveses tálba. (Ez meg viszont nem az én véleményem.)

Tisztában vagyok vele, hogy minden jámbor és erkölcsös ember az utóbbi véleményt osztja. Ezért ajánlom még egyszer a Waddington-ügyet Tihanyi Irma író- és honfitársnőm figyelmébe.

Budapesti Napló 1907. június 7.

Lellei

154. MINISZTER A TALÁLKOZÓN

- Egy zug-prókátor elbeszélése -

Van egy öreg barátom, filozófus és zug-prókátor itt Budapesten. Három hosszú napig nem láttam az öreget a Tonkin-kávéházban. Negyedik napon súlyos, fekete, gérokkos ruhában jelentkezett. Azt hiszem, hogy negyven év óta nem mozdult ki Budapestről az öreg. Ezúttal vidéken járt s e nagy eseményről így számolt be nekem:

"Öcsém, úgy nézz reám, hogy másfél napig tegeztem egy eleven minisztert. Sokba került, az igaz, nem heverem ki halálomig, de megérte. Szabadvárott együtt érettségiztem a kutyával, pardon, őexcellenciájával. Mondhatom neked, nagyobb svihákot és tökfilkót egyszerre még nem ismertek a honi gimnáziumok. Tudod, éntőlem félt, engem utált az ipse. Én voltam az első eminens s a legrosszabb nyelvű fiú. Velem nem is akartak találkozni, most persze. Én nem kaptam baráti meghívó levelet. Én csak a lapokat olvastam, pénzzé tettem a ruhatáramat s miegymást és lementem. Lementem, hogy hadd pukkadjanak az egykori lurkók. Öcsém, még soha mulatságot úgy el nem rontottak, mint én tettem. Ők azért kihúzták a főnyereményt, de legalább rontottam az örömükön. Volt közöttünk ügyész, tanár, tanfelügyelő, még miniszteri tanácsos is. Majd figyeld meg mostanában a hivatalos lapot s kérdezz meg engem. Valamennyi fog kapni valamit, de megérdemelték szegények. A hízelgő torkuk berekedt, a működő nyelvük elkopott. Oda voltak a kéjtől, hogy éppen a negyvenéves fordulón lett miniszter a konskolárisok legutálatosabbja. Mert mondanom sem kell neked, hogy máskülönben eszébe se jutott volna egynek sem ez a találkozó. Hát elmentem, ott voltam én is - merengeni az ifjúkor emlékein. Megkérdeztem a kegyelmes urat, hogy a dolgozatait ki csinálja ezidőszerint. Negyven éve és azelőtt tudniillik én csináltam. Évődtem vele kedvesen, hogy haragszik-e még az 1/4-ért. A kegyelmes úr tudniillik diákkorában a kollégium egyetlen bárócskájába bogáncskodott. Pompás szabású ruhákban járt, raccsolt. Én azután minden tíz perces szünetnél a háta mögé lopóztam. A finom kabátjára ráírtam krétával: 1/4. Nem volt nagyon elmés vicc, de mindenki megértette az osztályban. Ez azt jelentette, hogy firtli, hogy fertály-mágnás. Fájhatott a fiúnak, mert még y-os úrfi sem volt. Valami grófi ispánnak a fia, buta, de ügyes lókötő. Igaza volt, elismerem, nekem már akkor látnom kellett volna benne a jövendő minisztert. De mikor én még most is csak a régi kellemetlen, úrfiskodó, buta diáknak nézem. És azt is tudnom kellene, hogy nem ő a buta. Dehát te ismersz engem, vén bolond vagyok. Este, a diner után közelebb húzódtam a miniszterhez. Nehezen ment, mert mind a húsz megjelent ott volt szorosan, alázatosan a lába körül. A kegyelmes úr nyugtalankodott, ma is fél tőlem. Pedig én jó, tréfás fiú vagyok alapjában. Ekkor is tréfásan, kedvesen kötődtem vele, miként hajdan.

- Egymás között vagyunk, öregem. Szeretnék megtudni valamit tőled. Nem szégyenled egy kicsit magad?

A többiek ráncigálni, szidni kezdtek. Én tovább tréfáltam az én iskolatársammal:

- Ez az ország butább nálad vagy te vagy okosabb ennél az országnál?

Erre négyen fogtak meg s fölcipeltek a hotelembe. Nem tudtam aludni, egész éjszakán röhögtem. Reggel vonatra ültem, most itt vagyok, ilyen átkozott hőségben, fekete, ódon ruhában.

Ezt a történetet mesélte el nekem az én öreg barátom. Nagyon helytelenítettem az eljárását. De viszont ilyen emberen már úgyse segíthetne egy miniszter-iskolatárs sem. Ellenben először életében megkért valamire az öreg. Én fizettem helyette is a Tonkin-kávéház szigorú főpincérének. Röstellte az öreg s alázatosan gubbaszkodott össze e nagyon tekintélyes úr előtt.

Budapesti Napló 1907. július 9.

A. E.

155. A MAGYAR NEMESSÉG

- Kótói Nagy Barnabás fontos ügye -

Hallom, kedves Barnabás, hogy nagy baj történt. Kótó falu kétharmad részét bizonyos Grosz megvásárolta. Sőt mást is hallok, bár ne hallanám. A Groszból Nagy lett és kótói. Ötven krajcárért ma ugyanolyan neve van, mint neked. Lehetséges, hogy ötven krajcárnál többe került valamivel. Mindegy: ma Grosz a Nagy s a Nagy is Grosz.

Én csak arra voltam jó, hogy elmélkedjek. Elmélkedtem s arra voltam kiváncsi, hogy mit csinál egy zsidó a magyar nemességből. A magyar nemesség nagy haszon bizonyára, de mégsem igazi haszon. Elföldelték negyvennyolcban s csak annyit ér, amennyit a mágnás urak engednek, hogy érjen.

Jól esik nekem, kedves Barnabás, a furcsaság. Elfelejtettem azt a nyomorult hatvanezer koronát, amit ráfizettem az én csacsis, elszédült életemre. Szeretem én azt, ha a kalózgálya cserélgeti a lobogóját. Magyarországon alig sejtik, hogy a magyarok milyen világjárók. Kairó egy ugrás és Japán 15 nap. Vagy húsz-harminc nap, ez majdnem mindegy. Egy dolog bizonyos, hogy nekünk nincs szükségünk gyönge emberekre. A mi elvünk ez: nagyon komoly s az anyaságnak anyaságosabb leányokat kell nevelni.

De most veszem észre, hogy hibás útra tévedtem. Eredetileg arról volt szó, úgy dél körül, hogy a vádlón van minden felelősség. Meghallgattam, fölnéztem egy diófáról (iszonyú nehezen) s ma is élek, ha meg nem haltam.

Budapesti Napló 1907. július 10.

A. E.

156. JÖHET MÁR CSULALONGKORN

(Párizsi levél)

Hogy vágyott Párizs után és hogy vártuk mi itt Párizsban Sziám királyát, a fölséges és nyájas Csulalongkornt. Főképpen pedig gyémántos, pénzes, bőkezű Csulalongkornt. Ünnepek, parádék, lakomák, murik s más vidámságok programja készen volt. S ekkor beleköpött a leveses tálba Marcellin Albert. Tréfa nélkül, ugyanő: Albert, a vincellérek Napóleonja. Dél-Franciaország bor-forradalmának hírhedt vezére.

Csulalongkorn éppen akkor érkezett Párizsba, amikor a forradalmi mozgalom tetőpontján állott. Ott lent Délen a levegőbe lőttek a katonák. Palotákat pusztított s barikádokat épített néhány veszedelmes fantáziájú dél-francia. Párizsban a gyöngébb lelkűek már látták bevonulni a martalócokat. Clemenceau miniszterelnök egész éjszaka, reggel tízig ült sápadtan a miniszterelnöki szobában, a telefonnál. És jelentik közben neki, hogy ma érkezik meg Sziám fölséges ura, Clemenceau káromkodott és nyolc je m'en f...t mondott. Fallières elnök se érezte magát boldognak. Üzentek hát mind a ketten a vasúthoz, hogy baj van, őfelsége nagyon rosszul mulatna ez idő szerint Párizsban. Ne álljon tehát most itt meg. Jöjjön vissza később, csöndesebb időkben. Tessék elképzelni a barna felség bosszúságát. Akárhogyan magyarázták, nem értette a dolgot. Ott lent Délen a parasztok nem tudják eladni a borukat. S emiatt ő, a királyok királya, nem szórakozhat Párizsban. Mégis megpróbálta saját szakállára a mulatságot. Nem sikerült és Csulalongkorn fájó szívvel elutazott. Azóta járt Windsorban az angol királynál. Volt Ostendében és Hamburgban. Most Koppenhágából megy föl a hűvös norvég partokra. S az úton kapta az üzenet Párizsból: jöhet már. A vincellérek megbékültek, jöhet már Csulalongkorn. És Sziám királya nem tud ezúttal illően büszke lenni. Kívánja Párizst és boldogan fogadja el ezt a vigaszmeghívást. Párizsban pedig varrják a sziámi lobogókat. Nagy remények születnek az üzletekben és mulatóhelyeken. A rendjel-közvetítők is munkában vannak. Trouville-ból, Ostendéből s más fényes helyekről pár napi séjour-ra hazajönnek a legkívánatosabb félvilági nők.

Beszélik, hogy Párizs után még nem tudják, merre veszi útját a nagyúr. Még Budapest is remélhet, melynek különben már volt szerencséje hozzá.

Párizs július 8.

Budapesti Napló 1907. július 10.

Brown

157. EGY PASSZÍV REZISZTENCIA

- A cseh joggyakornokok -

A cseh joggyakornokok passzív rezisztenciája nagy erőt sejtet a Szokol nációjában. Ezt a szláv nemzetet nem ronthatták és nem ronthatják meg az álmok. Munkás, józan, szép, gazdagodó társadalom a cseh. Szükség esetén pedig forradalmár is, amit Marx és Engels egykoron megtagadtak a szláv népektől. Valamikor Marx és Engels a magyarokban látták a tunya és forradalomellenes szláv népekkel szemben Kelet-Európa franciáit. Azóta a szláv nációk egymásután és fényesen rehabilitálják magukat. A cseh szociáldemokrácia a legszebben viselte magát az osztrák választásokon. Csehország diákjai, csehek és németek mostanában hatalmas gyűléseken üzenték meg a harcot a klerikalizmusnak. Ilyen és más jelenségek azt az ígéretet teszik, hogy Csehország a kultúrának és demokráciának eljegyzettje. Ilyen ígéret, ilyen jel most a joggyakornokok mozgalma.

Csehország joggyakornokainak nincsen több igazságuk, mint például magyar kollégáiknak. Hasonló rendszer hasonló úri páriákat csinált belőlük. Pályájuk, ifjú életük, nem ígér, nem vár sok igazságosat és jót. Ezt érzik az ő egykori elődjeik is a joggyakornokságban. Az elnökök, a bírók, akik alig rejtett szimpátiával vannak a lázadókhoz. Hogy a szociáldemokrata képviselők szónokolni fognak értük, ebben nincs semmi meglepő. De az már munkás és kulturás társadalomra vall, hogy velük tart a cseh társadalom is. A bíróság és közönség összehozói, közös követei, az ügyvédek nyíltan támogatják a rezisztálókat. És Juszticia csarnokaiban máris iszonyú a helyzet amiatt, hogy a joggyakornokok - teljesítik a kötelességeiket. Mi lenne, ha a bírók is csak a kötelességeiket teljesítenék? Micsoda rendszer az, amelyet megbénít a kötelességek egyszerű teljesítése? És milyen nagyszerűen dokumentálják a magyar joggyakornokok igazságát is a cseh joggyakornokok. Gyalázatos lassúság vagy még gyalázatosabb protekció az előléptetéseknél. Éhbér, megparancsolt büszkeség s ugyanaz a munka, amelyért a bírókat is hitványul fizetik.

De van a cseh joggyakornokok mozgalmában valami nekünk nagyon új, nagyon jelentős. Ausztriában a nemzetiségi hiúságok és heccek minden vonalon egyenesen a társadalmi radikalizmus táborába terelik az embereket. Például a bírói kinevezéseknél eddig abszolúte nem nézték, hogy ki volt hű ember a talpán. Óvatosan, ravaszul, szerintük roppant bölcs politikával, a magas intézők egészen másra ügyeltek. Ennyi és ennyi németet, ennyi és ennyi csehet kell kinevezni arányosan. Az eredmény, hogy bírók, jegyzők és joggyakornokok egyformán pokolba kívánják a nemzetiségi, a bölcs, az egyensúlyos osztrák politikát. Emberséget, igazságot, méltányosságot és mindenek fölött több fizetést akarnak. Minden országban érzik ám ma már az emberek, hogy a nemzeti becsület ott kezdődik, ahol a munkát honorálják. Se Vencel, se István koronája nem dicsőséges, ha a munkát pénz helyett a régi nemzeti dicsőség és önérzet hamis hatosaival akarják kifizetni.

Ez erős, ez új, ez forradalminál forradalmibb igazság. A jövendő cseh bírók csakugyan a becsületes jövendő emberei. És méltó fiai az erős, munkás cseh népnek. Annak a népnek, amely például Amerikában a legpompásabban akklimatizálódik. Annak a cseh népnek, amely a teljes nemzeti függetlenségért teljes nemzeti és európai kultúrával s hatalmas jómóddal tudta kárpótolni magát. Annak a cseh népnek, melynek a szabói például Angliában a legjobb angol férfiszabók s Paquinnél, Párizsban, minden franciánál művészibb és ízlésesebb jóltevői a női divatnak.

A passzív rezisztencia pedig a legerősebb fegyverként kezd jelentkezni a társadalmi forradalomban. A legfrappánsabb bizonyítéka a társadalmi berendezkedés ezernyi bűnének. S kiszámíthatatlan hatású, ha a törvényszéki palotákban is tanítják reá a határozottan tanulékony, kifosztott népmilliókat.

Budapesti Napló 1907. július 11.

A. E.

158. EGY SZÉP SZENZÁCIÓ

Párizstól Tokióig - hálókocsiban

A mikádó párizsi nagykövete hálókocsiba ül Párizsban, a Gare de l'Esten. Ringató, szép, pazar hálókocsiba ül őexcellenciája, akinek a nagyapja talán egy cab-től halálra ijedt volna. S a sárga nagykövet úr még csak egy percig sem mutat csodálkozást. Egészen természetesnek tartja, hogy ő Tokióig e nagyszerű kényelmű kocsiból akár ki se szálljon.

A hírlapok ötsoros táviratot írnak róla. Minket, mai embereket, semmi sem lep meg. Hiszen olyan jelentéktelen az egész dolog. A nemzetközi hálókocsi-társaság hálókocsikkal kapcsolja össze Európát és Japánt. Európától a szibériai vasút veszi sínjeire a hálókocsikat. Azután Mukden jön, a világtörténelmi Mukden. Vígan át Fusánba, onnan gőzösön, hajón Simonosikibe röpítik a hálókocsit. Ott már a modern japán vasút és lokomotív nyargal vele Tokióba. Egészen egyszerű a dolog, úgy-e. Nincsen benne semmi meglepő. Csak éppen, hogy ez a legnagyobb szenzációja a világnak ezekben a napokban. És ezt se köteles elhinni, aki nem akarja.

Sőt még a magyar ember sem csodálkozik. Húsz-harminc év óta sokat utazik már a magyar ember is. A magyar paraszt még valamivel többet is, mint a nadrágos. Hallottunk eldugott erdélyi falucskában egy Amerika-járt egyszerű embert úgy beszélni az amerikai közlekedés csodáiról, mintha Árpád és társa expressz-vonatokkal érkeztek volna ide. Pedig negyvennyolcban csak Szolnokig volt vasút. És ennek a híre még csak el sem tudott érkezni ebbe az erdélyi falucskába és ezer más ilyen falucskába,

De mondunk ennél érdekesebb dolgot is. Hallottuk egyszer Nizzában beszélni a hálókocsi-társaság egyik megalapítóját. Mikor tervének primitív kigondolásával a pénzembereknél házalt, mindenki bolondnak tartotta. Még Amerikában sem akadt olyanokra, akik ilyen őrült tervet komolyan vettek volna. Ágyat, úri alvást, szoba-kényelmet adni a vasúton. Pláne főzni, teríteni, enni és inni adni. Évekig nem akadt az ideának egy komoly pártfogója. S azóta mennyi új csodát adott a vasútnak éppen ez az ötlet. Ennek az ötletnek a széles továbbgondolása. Valósággal ugratta, heccelte a vasúttársaságokat a hálókocsi-társaság. S ma már aránylag nagyon kicsiny idő után íme még a párizsi-tokiói hálókocsi-járat sem csinál szenzációt. Mint ahogy a száz kilométeres gyorsaság is legföljebb egy kis fejszédülést okoz nekünk például Párizs és Monte-Carlo között.

Ez a Párizs-tokiói új vasúti kényelem szép szenzáció. Benne van a jövendőnek pompaígérete s az emberi kultúrának mindenhatósága. S benne van egy nagy emberi szomorúság, hogy a modern ember nem tud már örülni a legszebb dolgoknak sem.

1907. július 12.

159. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Sírnak a Zápolyák

Bánffy Dezső Mohácsra utazik, könnyeivel a Csele-patakot táplálni. Andrássy Gyula a Mohi-puszta tájékán kereng egy jó automobillal. Barabás Béla a segesvári csatatéren zokogta ki magát, ha igaz. Ezek a hírek egyelőre politikusaink nyári szórakozásáról. Bizonyosan Világosra is eljut egy-két felhős lelkű honférfiú. Nagypéntek előtt keresztjáró vénasszonyok szoktak ilyen sírást végezni. Igaz, hogy ezek a vénasszonyok megkönnyebbülhetnek a sírás után. Azonban a magyar politikusoknak ezer évig kellene sírniok legalább. Sírjanak és bömböljenek, uraink, nagy férfiak. Ami átok ül ezen a szerencsétlen országon, mind önökért ül. Ami bűnt itt elkövettek, mind önök követték el. A Zápolyák, a nagy hazafiak, a politikusok.

II.

A kegyetlen Statisztika

Csitt, most pedig némuljunk el egy kis időre. Szemeink csak meredjenek tovább is egy könyvre. Egy kegyetlen, hivatalos statisztikai könyvre. Némuljanak el a magyar impérium és a harminc millió magyar bolondjai. De némuljanak el a nagy magyar kultúra fanatikus akarói is. Némuljunk el és ne bántsuk egymást. Üljünk a földre, mint a gyászoló zsidók. Vagy mint a falurosszák, ha váratlanul fejbe kólintják őket. Hogy mi történt? Semmi sem történt, semmi új. Egyszerűen csak a számok álltak elébünk. Ebben az országban majdnem tizenegy millió ember nem tud magyarul. S ugyanebben az országban majdnem tizenegy millió ember nem ismeri a betűt. Miért vernők egymást, mikor ilyen rettenetesen meg vagyunk mi úgyis verve?

III.

Kaland a Tátrában

Tehát automobil-kalandja már Paulay Erzsinek is akad. Egy rémes hírből, amely a lapokat bejárta, ennyi a nevezetes. És ez a rémes hír csupán ennek akart a híradása lenni. Az első nagy automobil-eset a Jászai Marié volt a magyar deszkák vidékén. Amikor a vasutas-sztrájk idején Szegedről automobil hozta és adta vissza Budapestnek a művésznőt. És a modern technika mai boszorkányos idejében milyen hamar következett - a Fedák Sári automobilja. És ma már Paulay Erzsi is automobilról csapja magának a reklámot. A világ és minden a világon csakugyan demokratizálódik. Az automobil pedig nemsokára még a bicikli előtt is pirulni fog.

IV.

Amerikával bajunk lesz

Amerika, vegyük már bátran észre, nagyon figyel bennünket. Egyre gyakrabban küld ide jószemű tanulmányozókat. Itt, helyben, szeretné megtudni az okokat, amelyek a mi magyarjainkat kiüldözik. És ha megtudta, akkor Amerikával bajunk lesz. Akkor Amerika még kevésbé fog örülni a magyar bevándorlóknak. És Magyarországnak ma egyetlen szociálpolitikusa - Amerika. Andrássy Gyula százszor drákóibb fiú lehetne. Amerika és kivándorlás nélkül az oláh parasztlázadásnál rettenetesebb lázadás törne ki Magyarországon. Nekünk tehát nagy érdekünk, hogy Amerika tovább is befogadja a mi földönfutóinkat. De ne felejtsünk el még valamit. A magyar ember az amerikai ember hite szerint - hun. A hun pedig, ha fehér is, éppen olyan utálatos neki, mint a sárga hun. De Japánnak vannak hadihajói és ágyúi. Japán meg tudja követelni, hogy az ő véreit Amerika megtűrje. A mi ágyúink azonban a magyar vezényszóval együtt a Lengyel Zoltán lármás álmaiban vannak elraktározva.

Budapesti Napló 1907. július 13.

160. MAGDOLNA GRÓFNŐ TÉVEDÉSE

- Halál egy idegen síron -

A szép Magdolna grófnőt halva lelték a firenzei temetőben. Szerelemtől halt meg, szépen halt meg, egy síron, hirtelenül. Akik sohse hallották hírét, azok is siratják egész Olaszországban. Az emberek szeretnek sírni és szeretik, ha más nagyon regényesen és meghatóan hal meg. A szép Magdolna grófnő halott barátja ebben a temetőben pihent. A régi regényes regényekben olvasunk csak ilyesmit. Jött a grófnő, a szép grófnő, a szívbajos, a neuraszténiás. Talán a Hold is sütött, éjszaka volt, különös lármák a ciprusok között. Magdolna grófnő leroskadt a sírra és ideggörcsök delíriumában sikoltotta el százszor az Ő nevét. A gróf nevét, kit Franchi grófnak neveztek a forró nők idelent s neveznek az angyalok odafent. Egy mindnél nagyobb idegroham s Magdolna grófnő szörnyethalt. Szerelemtől, fájdalomtól, mint a szép románcokban, megrepedt a szíve.

És e pillanatban fölszólt a sírból a halott. Száraz hangon beszélt, mint egy kereskedő. De keserűen és virágosan, mint egy megcsalt költő:

- Csókolom a kezeit, szép Magdolna grófnő, e pillanattól kezdve már kollégám a halálban. Bájos honfitársnőm, bocsásson meg nekem, ha az üdvözlés szavai után rögtön kénytelen vagyok udvariatlankodni. Enyhítő körülmény, hogy életemben nem volt módomban a valódi arisztokrácia szalonjaiban finomodni. Szép grófnő, engedje hát megjegyeznem: egy parányit tévedni méltóztatott. Ebben a sírban, amelyen az ön drága, szép teste pihen meredten, nem Franchi gróf pihen. Franchi gróf, az ön halott szerelme is itt van valahol körülöttem, a közelben. De ön, szép grófnő, kicserélte a sírokat. Tisztelettel alantfekvő nem vagyok gróf s ön engem nem csókolt, sőt nem is látott soha. Engem Rossinak hívnak, csupaszul és közönségesen Rossinak. Amíg éltem, bankár voltam a siralomvölgyben, egy szürke kalmár. Nagy szerelmeim sohse voltak, mert ez üzletem menetét is érzékenyen zavarta volna. De igenis voltak némi ügyeim a nőkkel, mert a csókokat meg tudtam mindig becsületesen fizetni. Ám bevallom s ez volt az egész életem átka: vágytam mindig egy nagy, teljes, egész szerelemre. Valami végzetesre, valami olyanra, amelynek hősnője egy álomasszony, egy, a nőfajtát megistenítő asszony lett volna. Zörgő, fázó, férgektől kikezdett csontokkal vallom be: hasztalanul vágytam. És most tegezni foglak, Magdolna, mert nagyok a fájdalmaim. Visszaemlékszem az életre és reátok, asszonyokra. Íme ezek, ilyenek vagytok ti. Ha szerettek, akkor is tévedtek. S ha nem szerettek valakit, aki a csókotokra talán a legérdemesebb, ekkor is ugyanaz a helyzet. Ti nem tévedni nem tudtok soha. Ti ős ellenségei, kaján átkai vagytok a férfiúnak. Ti azt se tudjátok soha, hogy szerettek-e vagy nem szerettek. A halottnak akarjátok elmondani, amit az élő hiába várt tőletek. És ha meghaltok a halott férfiúért, akkor is a más sírján haltok meg.

Így üdvözölte Rossi bankár a szép Magdolna grófnőt, akit azóta fölboncoltak és eltemettek. Akiről költők fognak bánatos dalokat énekelni szép Itáliában. Ilyen az élet, ilyen a halál és ilyenek a Magdolnák.

Budapesti Napló 1907. július 14.

A. E.

161. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A M. Á. V. és a báróné

Másnak nem hinném el, de magam tapasztaltam meg a dolgot Budapest és Szolnok között. Az ágazó, sokféle kocsin, Kelet felé pályázó, éjszakai gyorsvonaton. Már eldűltek, heringekként pakoltan, lógtak, bóbiskoltak az utasok. Egyszerre fölriadunk, két kalauz is futkos össze-vissza a folyosókon. Lárma, nyugtalanság, láz költözik a szunyókáló utasok nyomorék álmába. De a kalauzok kegyetlenek, idegesen, ordítva tépnek föl minden ajtót:

- Nincs itt a báró B-né ő méltóságának a társalkodónője?

Blum úr a balomon s Kováts Mihály ifjú mérnök jobbfelől, akikkel már összeismerkedtem, velem együtt fölriadnak. Szinte futunk mi is már őméltósága társalkodónőjének a keresésére.

A dolog, mint később a hosszú gyorsvonat összes utasai megtudják, valóban rettenetes. A báróné természetesen az első osztályon, jutányosan rezervált különszakaszban utazik. A társalkodónő, akár öt darab is, beférne ide, de nem engedi a rang és a takarékosság. A bárónénak azonban, hűvös lévén az éjjel, eszébe jut, hogy egy meleg kendő a társalkodónénál maradt. S mivel ő a kendőt akarja, nyílt pályán megáll a vonat. Fölvernek, megriasztanak mindenkit a M. Á. V. szegény emberei, akik jól tudják, hogy ebben az országban kötelesség a mágnások kiszolgálása. Egy félórába kerül, míg megtalálják a báróné társalkodónéját és a meleg kendőt. A fölriadt utasok is aludni próbálnak izgatottan egy-két óra múlva. Rendben van minden, a báróné megkapta a meleg kendőt. Halljuk künn a folyosókon az abszolúte nem honorált kalauzok büszke lépéseit. Szomszédaim is megnyugodnak végre, aludni próbálnak, én csöndesen szólok hozzájuk:

- Jó éjszakát, Blum úr... jó éjszakát, Kováts úr, jó éjszakát, tisztességes demokrata Magyarország.

II.

A képviselő úr - pátriájában

Nem volt ez mindig így Magyarországon, de most így van s ez is - új rend. Diétáinkon mindig ültek fölös számmal hülyék és gazemberek. De ezt legtöbbször csak Pozsonyban vagy Budapesten a coulissier-k tudták. De a követ, vagy képviselő úrnak egyetlen helyen mindig megvolt a becsülete: a kerületében, a pátriájában. Ma ez sem így van: vidéken járó ember elszédül, milyen gazemberségeiről beszélnek és írnak hihetetlenül nyíltan a képviselő úrnak a saját fatornyos hazájában. Lehetséges volna-e az, hogy csak a rágalmazók sokasodtak el Magyarországon? Avagy mentsünk mindent az öreg közmondással: senki se próféta stb? Talán okosabb, ha bátorságosan azt gyanítjuk, hogy még a magyar diétákon sem volt soha annyi piszkos személyiség, mint most.

III.

Az anarchista hazafiak

Oh Rákosi Jenő! Ma már arra is képes, hogy az anarchistákat játssza ki a szocialisták ellen. Az anarchisták becsületes forradalmárok, mondja ő, a szocialisták ellenben falanszter-hóhérok, rend-mániákusok. Máskor mindig anarchiával gyanúsítja őket. Most esetlegesen, nem elég forradalmárok neki. Ő úgy harcol, ahogy neki tetszik s bízik a publikuma ostobaságában. De milyen ostoba mégis, ez a harcmodor. Polgári társadalmakban valóban szokásos az anarchiával kacérkodni. A szocializmus ellen néha, de l'art pour l'art is nagyon sokszor. De a magyar társadalom nem polgári, de nyomorult, feudális. Itt egy kicsit veszedelmes lesz a műhazafiaknak az anarchizmussal kacérkodni. Még baj lehet esetleg ebből, de hát legyen is. Akit az Ok, az Isten büntetni akar, az eszét veszi el.

Budapesti Napló 1907. július 16.

A. E.

162. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Nasi - a börtönben

A kamorrák és maffiák Olaszországa megemberelte magát. Nasi ex-minisztert, aki annyira emlékeztet bennünket itthon valakire, börtönbe csukták. A szép nevű Regina Coeli börtön őrzi a híres urat. És most lázadjon föl újra Trapani, a Nasi választókerülete. Lázadjon föl egész Szicília, Szardínia és fél Olaszország. Ezt a szégyenes komédiát Európa és a világ előtt nem tűrhette tovább még Olaszország sem. Ez talán most már végre komoly letartóztatás lesz? Nasi urat jól fogják őrizni a Regina Coeliben s nem lesz belőle ismét politikai menekült? A képviselő úrból, a tolvaj hazafiból, az ex-miniszterből, a demagógból, a gazemberből.

De nem lehet mégse megjósolni, mi lesz s mi lehet még a Nasi-ügyből. Egy bizonyos, hogy halhatatlan példája lesz annak, hogy a mi századunkban milyen olcsó gazemberek lehettek drága hazafiak.

II.

Francia diákok Németországban

Gambetta Sedan után diák-regimenteket csinált Franciaországban. Franciaország mai férfiait arra tanították az iskolában, hogy kell a Rajnán rohamban átlépni. Hogy kell golyót lőni Elzász-Lotaringia elrablóiba. És ma átlépik bizony a francia diákok a Rajnát. De éljenző deputáció s lelkes szónoklat várja őket. Vakációkon francia és német családok kicserélik gyermekeiket. És diák-expedíciók járják be a két országot. Francia tanárok elviszik látni és okulni Németországba diákjaikat. A németek már előbb is elvitték az övéiket Párizsba s máshová. Egy kölni távirat érdekesen beszél erről a változásról. A Rajna mellékére megérkezett egy diákcsapat. S az üdvözlő beszédre a vezető francia tanár azt felelte, hogy ez a diákexpedíció nemcsak a nyelv fejlődését és a kultúrát akarja megismerni Németországban. Ha most francia diákok jönnek Németországba, egészen más érzéssel jönnek, mint ezelőtt. Nem gyanakvással nézik ezt a nemzetet, amelyet nem ismertek idáig. Hanem azért jöttek, hogy megtanulják: miként dolgoznak, miként gondolkoznak, miként éreznek Németországban.

Hogy százezerszer, az unalomig kell az ilyesmire rámutatni, különösen nálunk Magyarországon. Hogy milyen egyeztető, milyen legfőbb minden: a kultúra akarata és szeretete. A kultúra békít, hódít s olyan gyönyörű eseményeket produkál, amilyenek a vérszagú históriában sohse történtek eddig.

III.

Az emberséges Andrássy

Az egész világon emberség és könyörület ébredt föl a gyermekek iránt. A gyermek iránt, aki nem tehet róla, ha az ő apját törvénytelen szerelmes alkalom vezette az anyjához. A mai rendben minden irgalom kevés a törvénytelen gyermek iránt. Csak a mi miniszterünk, aki a törvénytelen gyermekek minisztere is, sokallja még azt is, ami az új éra előtt Magyarországon megindult. Utólagos házassággal törvényesített gyermekek keresztlevelébe már nálunk se ragasztják a kincstári bélyeg mellé a szégyenbélyeget is. De Andrássy miniszter nagyúri, feudális lelke sokallja a humánus szecessziót. Ő most másként intézkedett: ha a szülők törvényesen egybekelnek, de nem kívánják törvényesíteni előző gyermeküket, hát az marad tovább is fattyú, az anyja nevén. Beillik ez gyönyörűen abba a rendszerbe, amelynek Apponyi a minisztere. Minden vonatkozásban mindenkitől meg kell kérdezni, milyen vallásban született. Ha magyar a neve, érdeklődni kell, így, e néven hívták-e mindig. Törvényes, utólag törvényes, törvénytelen vagy utólag is törvénytelen-e? Mert nincs ez a társadalom eléggé szétzüllve, mert túlságos sok volt már úgyis itt az emberség és a demokrácia.

Budapesti Napló 1907. július 17.

Lellei

163. AZ EGYHÁZ KÍNJA

- Az index és a modernek -

Okos és nagy törvényű véletlenség az, hogy Szent Péter trónján ma egy X. Pius ül. Velence expatriárkája predestinált ember arra, hogy az Egyházat elváltozni lássa. Mert csökönyös, mert együgyű, mert szinte halszagúbb ember, mint Szent Péter, az ő állítólagos őse. Van ebben az ilyen világhistóriai látványosságban valami pikáns, valami izgató, valami rejtelmes. A fejlődés emberének tetszik, hogy például éppen XVI. Lajosnak kellett a nagy forradalom nagyszerű színjátékát legszemélyesebb szereplésével megtisztelnie. X. Pius is, szegény, olyan ártatlanul pottyant bele egy fölségesen válságos helyzetbe, mint Pilátus a krédóba. S éppen azért, mert csökönyös, mert együgyű, mert halszagú, mert mit sem ért abból, ami van, lesz belőle egy reform-pápa malgré lui. Egy XVI. Lajos, akinek csak éppen hogy a fejét nem fogják leütni.

Az index ellen indult kultúrmozgalom csak egy hulláma a modern katolicizmus háborgó gondolatának. Be kell ismernünk, hogy az Egyház szempontjából az ortodox klerikálisoknak van igazuk. Ha én jezsuita volnék, pláne jezsuita főgenerális, vörös pápa, így beszélnék Őszentségéhez:

- Legszentebb Atyám, az Egyház csakugyan megöregedett. Szép asszonynak, jónak, a jójárású lónak s az Egyháznak kár megöregedni. De óva intem Szentségedet, hogy könnyelműen, apránként ne reformáljon, ne engedjen. Míg nincs egy teljesen kész tervünk a megújult Egyházhoz, addig átkozzunk meg minden modernséget.

Szó sincs róla, X. Pius nem nagyon sejti, hogy miről van szó. De arra jó és alkalmas ő, hogy a régiek mellett való abszolút kitartás egyedüli üdvösségét hittel és sillabusszal erősítse. De íme az erősen gondolatokkal élő és táplálkozó Németországnak már kénytelen volt koncessziót tenni Őszentsége. Megengedte azt, hogy a pápai index vak, tridenti szigorán olykor és kissé enyhítsen. Ez még ugyan nem fogja egyházi írókká varázsolni sem Darwint, sem Heackelt. De viszont Róma, hála istennek, iszonyú könnyelműséggel adott föl ismét jogokat. Angliában, ahol a klérusnak ez az index-enyhítő joga szintén megvan, nincs hasonló veszedelem. De Németország modern katolikusai éhesek és inkább modernek, mint katolikusok. Ilyen parányi engedményekkel kultúrmozgalmakat lecsendesíteni lehetetlen. S ilyen parányi, meg nem fontolt koncessziókkal is tönkreteheti magát az Egyház.

Ismétlem, az Egyház vagy kész tervvel akar teljesen megfiatalodni vagy megmarad süket zsarnoknak. Nagy szerencséje a haladásnak, ha egyikhez se lesz mersze. Ha Sarto pápának a laguna-lelke fog lebegni a háborgó vizek fölött.

Budapesti Napló 1907. július 18.

A. E.

164. AZ ALKALMI IGAZMONDÓK

- Nyáron ők is - haladók -

Nyáridőben sok mindenről szabad beszélni és írni Magyarországon. Azért-e, mert a Nap munkában van, avagy mert a parlament szünetel? Mindegy: a Nap-imádók vallása nagyon szép vallás. De a Batthyány Ervineké se csúnya, akik gyűlölik a parlamentet. Mikor Magyarországon nagyon süt a Nap, vakációznak a politikusok. És jönnek a csodák: kisdedek száján értelmes igék. Nyáridőben még okos dolgokról is szabad beszélni és írni Magyarországon.

Egy nem értelmes és nem szemérmes napilapunk a példa. Ma ez az az újság Cherbuliez-t idézi s a klasszikus nevelés-rendet ostorozza. Meglátja, hogy Magyarországon mennyi átoknak a szülője a középiskola. A latin, a görög, a vallástan, a vér-história. Hogy a magyar diák életről és eleven kultúráról még csak nem is hall az iskolában. Egy iskolarendszer ül ez országon, mely értelmiség helyett pimaszokat, tudatlanokat, betyárokat küld reánk. Hígabb, lelketlenebb, mihasznább értelmisége egyetlen országnak sincs.

Áh, áh kedves gróf vagy báró Hírlap (hogy Jean Bonnefon francia kollégám címzését használjam). Hát így nyáron önök is tudnak észrevenni? Önök is meglátják, hogy a pozitív természettudomány helyett ezerféle dogmával nyomorítják a magyar diákot? Önöknek sem tetszik a Horatius-ódák magoltatása? És az aorisztosz és a vallás-erkölcs és a meghamisított história? Még talán a Beöthy-féle irodalomtanítás sem? De a becsületes magyar szociológusokat több ízben meg tetszettek marni. Szegény, néhai, jobb sorsra méltó Tóth Bélából vérebet csináltak. Ráuszították mindenkire, aki itt becsületes haladást és újulást kívánt. És most velünk méltóztatnak tartani? Ilyen csodákat mível a nyár és a parlamenti szünet?

Valamit mi régóta és egyre tisztábban látunk. Az új világfelfogás kicsiny magyar seregének nem a korlátoltság áll elsősorban az útjában. De az elvtelenség, a becstelenség, a gazság. Az új tanításoktól nem azért félnek itt az emberek, mert nem értik, de mert - értik. S a feudális renden, a gazdasági nyomorúságokon kívül éppen a középiskola a forrása ennek az immorális társadalmi erkölcstannak. Mindennek ez a forrása: a züllésnek, az analfabéta parlamentnek, Budapestnek, ennek a lesz-nagyvárosnak, a testi és a lelki pellagrának, mindennek.

Mivel nyár van, szabad ezekről így bátran írni. Hiszen azok is így írnak, akik csak nyáron írnak így. Majd ősszel összeül a parlament s akkor megint csak mi fogjuk ezt a bús, hálátlan nótát fújni. S akkor az alkalmi igazmondók ismét csak a hazug politikához pártolnak. S jaj lesz nekünk szociológusoknak, anarchista íróknak és krónikásoknak, akik akkor [i]s a magyar társadalom megújulásáról prédikálunk.

Budapesti Napló 1907. július 19.

A. E.

165. KIS PÁRIZSI SZENZÁCIÓK

(Párizsi levél)

I.
Sé-Kong-Liao úr házassága

Sé-Kong-Liao úr a kínai császár kereskedelmi attaséja Párizsban. Már egészen párizsi gavallér, aki a fehér, párizsi nőkért elfeledte Kína szépséges leányait. Azonkívül szeretetreméltó és gazdag, szóval: párti. Nagy társasági szenzáció volt hát a minap Sé-Kong-Liao úr házassága. Az elegáns attasé feleségül vette Suzanne Aitken kisasszonyt, egy skót származású előkelő, elfranciásodott család csinos leányát. Ott volt a polgári, de ünnepi házasságkötésnél az elegáns párizsi kínai kolonia. Európai ruhában valamennyien, csupán a vőlegény öltött kivételesen pazar kínai díszruhát. Annál párizsiasabban volt öltöztetve a szép menyasszony. A házasságkötésnél ott volt a francia külügyminiszter gratuláló képviselője is. Megjelentek sokan az idegen diplomaták közül. S ott volt Sé-Kong-Liao úr magyar kollégája, Návay Aladár, magyar kereskedelmi attasé is.

II.

Zia Loufti - ügyvéd

Zia Loufti Párizs legújabb asszony-ügyvédje. Őnagysága egy olyan úrnak a felesége, akinek két diplomája van: ügyvédi és orvosi. Loufti úr, a férj, azonban csak orvos akar ezután lenni. S hogy az ügyvédi iroda kárba ne vesszen, ügyvédet csinált a feleségéből. Madame Zia Loufti huszonnyolc éves hölgy. Igen alapos tudású jogász, aki még egyre tanul. Nagy ünnepélyességgel tétették le vele az esküt. Persze udvariasak voltak fölöttébb a férfi-kartársak. De arcukról lesírt az aggodalom és a bosszúság.

III.

Ranavalo királynő Párizsban

Madagaszkár detronizált barna királynője, a szomorú Ranavalo Párizsban időzött megint. Július huszonnegyedikén ott volt Longchamp-ban a nagy katonai díszszemlén. Ott nem fütyülték ki, revolverrel sem lőttek sem reá, sem előtte a levegőbe. Sőt itt-ott igen kedves éljeneket kapott az úton az egzotikus exkirálynő. Három hétig Houlgate-ban fog üdülni Ranavalo. Azután megint visszajön Párizsba mulatni a maga szomorú módján. Mindezt neki a külügyminiszternél pontosan be kell jelenteni. Figyelik minden lépését Algériában is, ahol most lakik. Pedig talán szegény Ranavalo erőszakkal se menne vissza Madagaszkárba. Elfáradt, megöregedett, elcivilizálódott. Már csak mint álmot szereti Madagaszkárt s a királynői trónt.

Budapesti Napló 1907. július 19.

Brown.

166. AZ OLÁH GIMNAZISTÁK

- Azoknak a nép baja fáj -

Mi igazat adunk Károly román királynak: a diák tanuljon. Tanuljon bizony az ebadta csibe és ne politizáljon. No de ezt a tanácsot úgyse fogadja meg a diák. Még a gimnazista diák sem, Magyarországon sem, Romániában sem. S ha ez már sajna így van, irigyeljük Romániától - a gimnazistákat.

Az oláh gimnazisták kérvényt dobtak Károly király kocsijába. Mellékes, hogy a merészség miatt még a diákok tanárai is orrot kaptak. A fontos az, hogy a diákok lázadó parasztok számára kértek kegyelmet.

Románia sem kultúrország, sőt rettenetesen nem az. Erről a bojár-zsarnokságról, az általános anyagi és lelki nyomorúságról éppen mostanában megrázó dolgokat tudtunk meg. Románia is Kongó-völgy, Kongóbb és kongóbb minden más szomorú országnál. De íme: a gimnazisták fiatal szíve könnyben és vérben reszket a paraszt, a szegény lázadó és legyőzött paraszt sorsáért. A Jorga-féle oláh professzorokat szabad megítélnünk és leköpnünk. De a Jorga-féle oláh professzoroknak egy nagy enyhítő körülményük van. Beoltották a nebulók, a jövendő oláh intelligensek gondolkozásába a nép szerelmét. Holott Romániában is többnyire a kiváltságosaknak és a kiváltságosaktól megtűrteknek a fiai juthatnak csak iskolába, pláne az eleminél magasabba.

Elképzeljük-e mi itthon, Magyarországon, hogy ilyen történhessék? Én emlékszem, hogy a mi gimnáziumainkban például a többek között egy indulót tanultunk énekelni. Ha jól emlékszem, Hertelendy-induló a címe. És énekeltük, majdnem megbolondultunk a kéjtől. Párducos ősök félelmetes és szép úri jogainak a nótája ez. S a magyar gimnazista fújja: honotokért, nemesi jussotokért ne sajnáljátok ontani hazafi-véreteket. Hazafi vérünket persze csak annyira ontjuk, mint Zichy Jenő és Károlyi Pista ontották a nemzeti ellenállás ideje alatt. De kell-e jellemzőbb valami annál, hogy a magyar gimnazista még nótában is ilyeneket tanul? Most már képzeljük el, Isten és a magyar nagyurak irgalmassága mentsen meg tőle bennünket, fölkél a magyar paraszt. Ömlik a vér a magyar rónán s természetesen újra bilincset, sőt súlyosabbat kap a nyomorult. Úgy neveltek-e ez országban minket, akik szintén csak szabad lakájok, tűrt senkik vagyunk a mágnások és püspökök országában, hogy egész szívünkkel és indulatunkkal a nép mellé álljunk? A Hertelendy-indulót daloló magyar diákok fognak-e, tudnának-e olyat érezni és cselekedni, mint az oláh gimnazisták?

Újra Károly királlyal jelentjük ki: a diák tanuljon. Újra azt mondjuk, Romániában még annyira sem tejfel, mint nálunk. És újra állítjuk: irigyeljük Romániától a gimnazistáit.

Budapesti Napló 1907. július 20.

Lellei

167. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Az Árpád-egyesület harangja

A pusztaszeri Árpád-egyesület egy ősharangot akar lábra akasztani a szeri pusztán. Ez a harang a szeri monostor egyik harangja lett volna hajdanában. Mivel a harang társaival együtt most Kecskemét egyik tornyában lóg, az Árpád-egyesület egy új haranggal fogja megváltani. Van pénzünk hálistennek mindig, amikor tombolni kezd bennünk a honfi-kegyelet. Dáridóra, zsenizászlóra, emlékoltárra, örökmécsesre, ősharangra. Jól van és jól tesszük, de nekünk mégis Egyiptom derék fáraói jutnak az eszünkbe. Komoly historikusok állítják, hogy a gúlákat, piramisokat s Egyiptom egyéb kőcsodáit nem tréfából és mulatságból építették a fáraók. De építették azért, hogy a munkátlanok és ínségesek munkához jussanak. Az Árpád-oltár, az Árpád-harang nem fogják jóllakatni a szegény csongrádi parasztot. De egy Duna-Tisza-csatorna építése igen, még ha Árpád csatornának is fognák keresztelni. Az Árpád-egyesület harangja az a harang, mely megfizeti a nyomorgó népmilliókkal szemben fennálló adósságunkat.

II.

Budapest a zálogházban

Budapest főváros statisztikai Havi füzeteinek májusi számából leírunk egy számot. Az év eleje óta május hóig Budapest főváros népe ötmilliószázhuszonegyezernégyszáznyolc korona kölcsön erejéig mászott be értéktárgyaival a zálogházba. Iszonyú szám, iszonyú summa, iszonyú nyomorúság ez. De lesz rosszabbul is, mert például az előző évben ugyanennyi idő alatt, szintén horribilis volt ez a szám. De mégis kisebb majdnem négyszázezer koronával. Négy hónapnyi idő alatt egyik évről a másikra négyszázezer koronával több ínségkölcsönre volt szüksége Budapest népének. Egyetlen adat csak, de sikoltó adat arról, hogy hogyan kormányoznak ebben az országban bennünket s hogyan gondoskodnak a mi munkás és tisztességes megélhetésünkről. Mivel pedig egyre nő a ki nem váltott tárgyak száma, azt is meg lehet állapítani, hogy nemsokára csak nagyon kevés embernek marad Budapesten becsapnivalója.

III.

Boda főkapitány áldetektívjei

Higgye el nekünk Boda főkapitány, hogy az áldetektívek is az ő detektívjei. Ha Budapesten nem volna rendőri mindenhatóság, egy gazembernek se jutna eszébe, hogy magát detektívnek adja ki. De a rendőr, a detektív irgalmatlanul hatalmas úr Budapesten. Beleütheti s bele is üti az orrát minden dolgunkba, mivel azt neki megengedik, sőt parancsolják. Íme, olvassuk, már az aszfaltbetyárok is detektív-köntösben állnak a nők elébe. Mégpedig a tisztességes nők elébe. Mert a másféle nők már régi objektuma az igazi és az áldetektíveknek. A rendszerben van a hiba, a túlságos rendőri hatalomban. Addig, míg így lesz, mint most, az áldetektívek is szaporodnak. És zsarolnak pénzt, szerelmet, mindent. S addig az áldetektívek is Boda főkapitány erélyes kezének akaratlan kreatúrái. Az meg azután ismét nagyon furcsa, hogy Budapesten az áldetektívek sikerrel operálhatnak a legtöbbször. Ez nem azt mutatja, hogy a közönség a maga erkölcsös védő barátainak tartja a rendőröket.

Budapesti Napló 1907. július 21.

A. E.

168. A SZARVAS-CSÁRDA KÖRÜL

- Az aranytollú főjegyző úr figyelmébe -

Pest vármegyének bizonyára Fazekas után is van aranytollú főjegyzője. Magyarországon minden vármegyének volt, van és lesz. Hogyne lenne a híres, a büszke, az "első" vármegyének? Aranytollú főjegyző úr, a Szarvas-csárda dolgáról ékes jelentést várunk. Az nem beszéd, hogy csak a nagyszerű dáridók s úri vitézkedések mámorosítsák meg a pennát. Az élet: nem csupa nemzeti ellentállás. Az élet: nem csupa áldomás a Pannóniában. Még csak nem is csupa paraszt-ráncbaszedés ez a büdös élet. Komplikált, brutális, véresen tarka is olykor. Belétartozik a Szarvas-csárda is például összes néhai lakóival együtt. Sőt, ha jól tudjuk, Pest vármegyébe is beletartozik. Ne csak mi írók legyünk olyan bolond, nagy szívűek, hogy az élet vasárnapjain kívül a nagypéntekeket is megállítsuk. Az aranytollú főjegyző úr se írjon mindig díszmagyarban. Ne mindig hősi, szép finom és úri dolgokat. Tessék, aranytollú főjegyző úr, ékes jelentést írni a Szarvas-csárda dolgáról. Néhány irodalmibb momentumra szívesen hívom föl az aranytollú főjegyző úr figyelmét. De úgy lehet, hogy Gulner kétszeresen őméltósága is haszonnal figyelhet.

Pest vármegyét még Afganisztán sem fogadná el ajándékul. Ha úgy egyáltalában lehetséges volna vármegyéket átnyújtani. Mert hihetetlenül megrendülnének Afganisztán közbiztonsági viszonyai. Ölni például Bácsbodrogból, Dunántúlról, sőt messzebbről is Pest vármegyébe jönnek manapság az ölők. Pest vármegye egy új Bakony lesz bakonyi rengetegek nélkül mihamar. Hogy hetenként minden nagyobb faluban agyonsimogatnak valakit, ez már nem is szenzáció. Hogy kondát, négy ökröt, juhnyájat, lovakat úgy tüntetnek el, mint a szép tündérmesékben, ez pláne mulatság. De az mégis mintha túlzott buzgóság volna, hogy ember-mészárszékek meghonosításán fáradozik Pest vármegye. Az ember mégis csak ember, dolgozik, adót fizet, katonaanyagot produkál. Kár az emberért, tekintetes vármegye, igazán kár.

És milyen alaposan, jól, hentes-elvekkel ölnek itt Pest vármegyében. A nagyvárosi, úgynevezett rém-gyilkosságok elkövetői leckét vehetnének. És még azt mondják, hogy a vármegye a maradiság fészke.

Reggel a fölgyújtott csárdában megtalálják a lemészároltakat. Még homályos a hajnal s egy gazdatiszt vagy micsoda küldöncöt keres, hogy hatóságot, csendőrséget értesítsenek. Az összegyűlt népből nem kerül egy bátor, aki elinduljon. Ki tudja, nincsenek-e még itt a közelben a gyilkosok. Ugyanazok, akik azt a szegény kocsist is pót-gyilkossággal elnémították, mert belekibickedett a dolgaikba. A jámbor, megriadt emberek ismerték Pest vármegye közbiztonságát. Itt nem sietnek el a színtérről olyan félelemmel a gyilkosok, mint másutt.

Az is kár, hogy a boncolást nem látta valami igazi vármegyei úr. Főispán, alispán vagy egy nótárius legalább. Isten szent, szűz, szabad ege alatt vagdosták szét a még szét nem vagdalt emberdarabokat. A füstös, bűzös, égett rom-házba nem mehettek be boncolni. Hirtelen egy sátort csinálni, ehhez ötlet kellene. Így azután sok száz ember szemléltető szabad oktatásban részesült a boncolás-tudományból.

Hogy Anglia milliomos spleen-betegei nem tudják, mennyivel közelebb, mennyivel érdekesebb szenzációkhoz juthatnának. Már például maga az, hogy az ember Pest vármegyében falun vagy pusztán vesz egy magányos házat, sőt e házba beleköltözik. Érezhet-e a beduinok között, Marokkóban, Arábiában, bárhol, sátrak alatt töltött éjszakákon nagyszerűbb, emberibb, szörnyűbb izgalmakat.

Adhatnék még néhány, sőt a néhánynál több adatot Pest vármegye aranytollú főjegyzőjének. De, úgy gondolom, ő már sejti, hogy milyen írói eszközökkel kellene megcsinálnia legközelebbi jelentését. Esküszöm, hogy ha báró Eötvös József ma élne és Pest vármegye főjegyzője volna, így írna. Sajnos, Magyarország mai közigazgató urait csak époszi témák érdeklik s csak ukázokat tudnak alaposan írni. S végül még valami eszembe jut s azt még ide írom: Gulner főispán úr megíratott valamit a lapokba nemrégiben. Azt, hogy nála nem emlékszem hány száz vagy ezer Pest vármegyei ember jelentkezett, hogy vezesse őket a parlament elé a gaz horvátok megfenyítésére. Gulner főispán lelkes, hazafias szíve örömtől dobogott. Szerencsére az obstrukció véget ért s nem kellett horvátokat pusztítani. Gulner főispán helyén azonban én megdöbbentem volna vármegyém népének harciassága miatt. Legalább ennyit gondoltam volna: ördög és pokol, itt baj van, ha már az én népem nem elégszik meg azzal, hogy suttyomban ölhet és gyilkolhat.

Mindenesetre pedig jól vagyunk kormányozva, igazgatva, őrizve Pest vármegyében és ez országban.

Budapesti Napló 1907. július 23.

A. E.