(Fényes Samu Zarathustra fordítása)
Hegyek körül dagadnak, emelkednek a hullámok, s csak az Isten, akit te megöltnek hittél, Zarathustra, volt kegyes hozzád. Mert különben úgy jártál volna, mint az, akit nagyon gyűlöltél, s akiből Messiás lett. Eljött volna a te Pál apostolod is, s ma vallást hirdetnének a te nevedben. Milyen jó, hogy él az Isten, aki az alázatosak, eltiportak és együgyűek szegény, jó istene. A csolnak nem száraz már, de kevesen ülnek benne, s hegyed csúcsától még messze van, Zarathustra. Morajlik a mindenség és az emberi szív, már alig van valami a Tegnapból és megzápult a Ma. Sokasodnak a vitriol-lelkek, s marják, eszik a régi aranyokat és hiteket. Akik vénségben és erényben sínylődnek, földöntődnek Zarathustra szerint már előbb-utóbb. Testvéreim, vigyázzunk arra, mit mondott Zarathustra, s ne engedjük Nietzsche Frigyest földönteni, míg bálvány nem lesz belőle is. Ha ő nem lett volna, talán sokan nem volnánk, de ha volnánk, mi volnánk az eldobott mankók, melyeket még tűzre se vetnének. Ő volt az első nagy alkotó, aki rombolásával megalkotta a mi bátorságunkat. Óh, bár egy hatalmas férfiú akadna közöttünk, aki megtalálná a maga méltó asszonyát is. Óh, csak megteremne, aki Nietzsche után jön, az Igen és Ámen kategórikusa. Aki csak a kisujját nyújtaná be a szívünkbe, s ettől már nevető oroszlánok lennénk.
Testvéreim, csak annak van joga Nietzschét úgy szeretni, aki olyan nehezen találkozott vele, mint én. Már tizenkilenc éves voltam, s még mindig csak azt éreztem, hogy valakinek az árnyéka vagyok. Bambán futottam valaki után s a nevét is Öregh Jánostól hallottam először, aki Debrecenben professor philosophiae. Csak annyit mondott róla, hogy Nietzsche bolond volt, s meghalt agylágyulásban. S nekem az elfelejtett der-die-das sem volt akadály, hogy tudatlan árnyékából tudatos árnyéka legyek. Testvéreim, bízzátok szíveteket az éjszakára, ha a szívetek nagy és szomjas, mint a jóféle spongya. Megtelik az harmattal harmattalan éjszakán, és harmattal telik meg, ha moslékos dézsába dobják is. Vigyázzatok testvéreim: megundorodni nem elég, sem megvetni, sem gyűlölni. De mindegyik több, mint ostobán szeretni, s ha valaki úgy érzi közületek, hogy többet kíván, mint a szeretet, már a Nietzschéé. Mi volt ő, próféta, bölcs, költő, bolond, mi volt ő, testvéreim? Igazakat mondott, avagy megrázóan hazudott, mivel igazság úgy sincs, s hazudni csak megrázóan szabad? Mi volt ő, testvéreim? - eh, szamárság a kérdés, ő az új ember volt, te meg én, s legfőbbképpen egy Ő, aki égi ragyogású, de bizonytalan.
Ő volt a Szellem, az Értelem jó táncosa, aki sírva is csuhajgatott, s rogyásig táncolt. Nekünk már könnyebb mernünk, mert ő éppen úgy megpecsételte a tanítását, mint az, akit gyűlölt. Akit Nietzsche gyűlölt, azt az alázatos Érzés -, őt, Nietzschét pedig a fékezhetetlen Értelem vitte föl a Kálváriára. Óh testvéreim, nem jó dolog Kezdetnek lenni, akár kegyes zsidók, akár kegyetlen germánok vagy pogányok vagyunk. Ő, az értelem Krisztusa, szerencsés a jövendőre nézve azért, mert sokféle értelmű. Akiket mindenki egyformán ért, kerüljétek azt, mert vagy politikus, vagy színész. Ő táncolt, a feje tetején is táncolt, s csak annak az agya tud messze fényleni, aki táncolni így is tud. De mégis talán költő volt, akiktől legjobban megcsömörlött, mert a saját fajtája. De nem volt békítő költő, mert ezeket különösen utálta: csak azokat a költőket szerette, akik új költői hasonlatot, tehát új Istent hoztak. Ő önmagát hozta, ez a Nietzsche Frigyes, új költői hasonlattal, új Istennel jött. Szeressétek őt, testvéreim, s ezerszer jobban szeressétek, ha magyarok vagytok.
*
Fényes Samu lefordította magyarra a Nietzsche Zarathustráját. Veszik, keresik, talán el is kapkodták már a magyar Nietzsche-könyvet. S ez nagy dolog, mert azt jelenti, hogy a nix-dájcsemberek között hódít Nietzsche. Úgy kellett történnie, de mégis dicséret annak, aki ezt megérezte. Fényes Samu a nemesebb fajtájú hasznos emberek közül való. Talentumán s nagy munkabírásán kívül van egy mindennél több kvalitása: majdnem tudományosan, hatóan s széles rétegek számára kiérzi az időből, mi kell. Kellett magyarul tolmácsolni már Nietzsche legnietzscheibb művét. E példátlan félázsiai társadalomban, amely a mienk, sohase volt szükségek, furcsaságok és dokumentumok születnek. Ilyen például az, hogy itt nagyobb szerep vár az intellektuálisokra, mint bármely más országban. A kalandoroktól vezetett tömegekkel itt aligha fog egyhamar megbirkózni a szocializmus. A polgári radikalizmus úgyszólván meg se született. A konfesszionális szabadgondolkozás semminél alig erősebb, s a szabadkőmívesség leleplezett mumus. Talán csak Olaszországban van egy csöppet hasonlatos helyzet. Ott is az intellektuálisokra, franciásan intellectuelekre vár az a feladat, melyet sokkal alacsonyabb fejlődésű társadalmi típusoknak illett volna megoldaniok. Mellékesen szólva ezek a minden országok intellectueljei olyan nagy szerepű valakik, mint egykor a humanisták voltak. Egy szerencséje van Magyarországnak, hogy amikor Spanyolországgá készül lenni a betelepített klerikalizmussal, már itt van egy harcias intellektuális tábor. Ezt a tábort, ennek jó részét, erősíti meg a Fényes Samu fordítása. Nietzschéről lévén szó, talán mindenki sejti, hogy a Fényes Samu fordítása sem az igazi Nietzsche. Ő lefordíthatatlan, kiszakíthatatlan abból a nyelvből, melynek zengése adta neki még a legszebb értelem-mámorokat is. De Fényes megértő talentum, meg tudja értetni magát, poétás ember és szépen beszél, ír magyarul. Akik az eredeti Nietzschéig nem juthattak, de Nietzschét szomjúhozzák, Nietzschét fogják kapni e fordításban. Ő maga, a Mester se akart és vallott többet, ha arra gondolt, hogy kik fogják az ő igéjét hallgatni.
Budapesti Napló 1908. március 5.
Ady Endre
I.
Amit Robespierre mondott
Sardou Robespierre-jével ajándékozta meg Somló Sándor ízlése a jó magyar publikumot. Ha már így történt, legalább annyi hasznunk van, hogy a magyar lapok sokat írnak Robespierre-ről. Az igaziról, a históriairól s nem a Sardou-éról, akinél gyöngébb színpadi kreatúrát még Somló sem alkotott. Nos tehát, mi is fölfrissítünk valamit az igazi Robespierre életéből. A jóléti bizottság előtt sokan panaszolták, hogy a hadseregek piszkot és pestist hagynak maguk után. Tessék elképzelni egy mezőt, ahol százezer ember egy hétig tanyázik. Most tessék elképzelni, hogy szemben e százezerrel másik százezer ugyanazt cselekszi. Robespierre azt indítványozta, hogy minden harcba induló sereg nyomában sertéskondákat hajtsanak. A francia katonák között még ma is él egy gonosz közmondás. "Tábornok lesz belőle, ha meg nem eszik útközben a Robespierre disznói." De nem tréfa ám a Robespierre mondása, hanem filozófia. Ahol hadseregek indulnak el s csata várható, ott legyenek a disznónyájak. Gondoljunk csak a magyar politika legutóbbi harcias idejére. Milyen egészségtelen volna most a levegő, ha a vezérek maguk után ki nem rendelik azokat, akik fölfalták a harctér maradványait.
II.
Delcassé és Aehrenthal
Egy cinikus, de bölcs francia újságíró, Harduin, erről a két emberről elmélkedik. Még emlékezetes dolog, hogy most három éve egy hajszálon múlt a háború Franciaország és Németország között. Delcassé, a francia külügyminiszter, valami olyat csinált, amire senki se kérte föl. Szövetkezést Németország ellen, mely kis buzgóságát talán egy új Sedannal fizeti meg a francia nép. Ugyanezt cselekedte, hogy Harduin szavaival éljünk, "a másik állat is". Budapesten például az emberek sok mindent kérnek. Olcsóbb lakást, kevesebb adót, jobb élelmezést, de Balkán-vasutat senki. Ám Aehrenthal Balkán-vasutat akart, s ezt, akármi fog történni, drágán fizetjük meg. Azért kellenek tudniillik olyan fenenagy méltóságok, mint a miniszterek, nehogy a népek jódolgukban kibújjanak a bőrükből.
III.
Teherán, automobil, bomba
Volt egy ismerősöm Párizsban, a Sorbenne-ra járt, khánnak mondta magát s költő volt, mint minden betűvető perzsa. Ez az ifju khán azt állította, hogy az ő családi kastélyuk éppen ott van, ahol valamikor a Bábel tornyát építették. Ez az én furcsa ismerősöm jut az eszembe, amikor teheráni táviratokat olvasok. A sah automobilba ül, s a perzsák bombákat dobnak az automobil elé. Íme a hősök, költők és kertészek országa semmivel se jobb, mint Portugália. A kultúra gyalázatosan nivellálta már az egész ismert világot. Már Keletről se jön világosság, csak utánzás, plágium. Sőt, Perzsiában is, akárcsak Portugáliában megadták az alkotmányt is. Azért természetesen, hogy legyen mit fölfüggeszteni. Voltaképpen majdnem minden országban ezt a célt szolgálja az alkotmány. Én úgy sejtem, hogy nemcsak a fiatal khán kastélya helyén épült a Bábel tornya. Ahol csak ember él és lakik, mindenütt a Bábel tornya helyére építkezett.
Budapesti Napló 1908. március 6.
Ód.
Párizsban, Berlinben, Bécsben együttvéve sincs annyi "mozi", mint az egyetlen, új szép, magyar Budapesten. (Mozinak a magyar nyelv budapesti géniusza a cinematographot, a mozgófényképes színházat nevezte el.) De Párizs és Bécs - s egy kicsit Berlin is - régi színházi városok, lakosai pedig e három városnak nem tegnapiak. Nagy dolog az, ha egy város lakosságának többsége generációkkal gyökeresedett be. Ezeket még hajlamukkal és műveltségükkel szemben is köti a hagyomány s a nagyváros parancsoló ritmusa. Párizsban kis polgári családok vannak, melyek bizonyos Molière-darabokat a világért el nem mulasztanának. Elmennek a Comédie-ba, unatkoznak, de elmennek újra és újra, mert az apák és nagyapák szintén így tettek. Budapestet gyönyörűséges, szédítő tempóban hódította meg a színház, de íme a színházat lefőzte a mozi. Sőt, ami Budapesten több: a mozi megremegteti a cabaret-kat, orfeumokat és zengerájokat. Budapest publikumát nem köti városi múlt, tradíció: ez a publikum őszinte publikum.
Amikor Párizsban az első mozgófényképes színházak megnyíltak, nemcsak a színházak jajdultak föl, de a színpadi írók is. Tíz év óta, sőt húsz év óta az orfeumok és music-hallok fenyegetik a párizsi színházakat. (A cabaret-knak már régen leáldozott a napjuk s csak az új kultúrhistória számára maradt meg magnak néhány. Ezek sem a régi cabaret-k többé, hanem irodalommal zománcozott zengerájok. Nem jobbak, de alacsonyabb szerepűek a budapestieknél, melyek legalább ösztökélik egy kis mérsékletre és ízlésre a világ leghírhedtebb orfeumait, a budapestieket.) Párizsban az orfeumok és music-hallok évi bevétele rohamosan nő. Színházak pedig nyílnak ugyan, de buknak is, s a színigazgatók szidják a publikumot. De nem egy eset volt, amikor a színházi direktor levonta a konzekvenciákat, s a színházából orfeumot csinált.
Egy bizonyos: Párizs, Berlin és Bécs publikuma is kezd olyan őszinte lenni, mint a budapesti. Megjön a bátorsága s már-már hangosan vallja, hogy a színházban - látni akar. Látni és nem hallani, nem gondolkozni, nem érezni vagy pláne megállapítani. Ugyanakkor, amikor Párizsban a könyvkereskedők hangos panaszra fakadtak, a színházi emberek is ezt cselekedték. Egyazon időben érkezett a könyv csődje és a drámai színpad csődje, ha szabad a panaszkodóknak hinnünk. De ördögöt szabad, se a könyv, se a dráma, se az irodalom, se a komoly színpad csődöt nem mondtak. Könyvet minden évben többet vesznek, dráma is több kell, jó könyv és jó dráma. Ibsent már a Réjane színházában is játsszák, s csak az tudja azt, hogy mit jelent ez, aki ismeri Párizst.
Hanem igenis igaz az, hogy a látványos helyek nagy evolúciója tisztázni fog egy nem tisztázott helyzetet. Eddig azok is jártak színházba, akik jóformán egy kedves félórát se kaphattak a színháztól. Hiába próbálta a színház a nívót le és újra le és még lejjebb szállítani. A nagyvárosi publikumnak egy nagy hányadához sohase tud leszállani a színház. Tehát ugye nem a színpad hanyatlásáról, de a színpad újjászületéséről van szó. Más kérdés, hogy fele a mai színházaknak vagy orfeum lesz, vagy megbukik. De egy sereg színház ismét színház lesz, mert megtisztul attól a publikumtól, melynek a színházra sohse volt komoly szüksége.
De mit fognak csinálni a színpadi írók, akik még talán jobban elsokasodtak, mint a színházak és színészek. Párizs adja meg erre is a választ, az örök példaadó Párizs. A színpadi írók általában jó kalmárok, s a jó kereskedő azt szállít, ami szükséglet. Párizsban ezután előkelő színpadi írók eszelik ki a mozik kedélyes vagy szomorú néma históriáit. S hogy teljes legyen a kibékülés, ezeket az irodalmi alkotásokat előkelő színészek fogják eljátszani a fényképező masina előtt.
Íme: a színház ismét színház lesz, ha fele meg is hal a színházaknak. A mozi pedig az orfeummal, music-hall-lel cirkusszal, zengerájjal tör elő diadalmasan. A nagyobb publikum mindig az övék lesz s nem a színházé. Mivel pedig az üzlet, a legelső írók és színészek fognak a mozinak dolgozni, a színházakat pedig a nagy írók és nagy színészek számára, talán kissé meg nem érdemelten, egy nagyszerű emberi gyöngeség fogja megtartani. Igen, a pénz a szintézise mindennek, de, de van egy babona a művészetről, a dicsőségről s az eszmei értékről. Okos írók és okos színészek ott fognak dolgozni, ahol több pénzt kapnak. A nemesebbek és ostobábbak azonban ezután is táplálják az irodalmat, a finnyásabb művészetet s [a]mennyiben volna köze akár a komoly színpadnak is az irodalomhoz - a komoly színpadot.
Budapesti Napló 1908. március 7.
A. E.
111. HASZONTALAN EMBERVADÁSZAT
Amerikában ismét embervadászat van, mert Amerika szereti ezt a sportot: ezúttal az úgynevezett anarchistákat vadásszák. Ezek az úgynevezett anarchisták, akiket Amerika nagyvárosaiban most százanként fognak össze, csak itt nálunk, Európában volnának anarchisták. Azt is illik beismernünk, hogy nekünk európaiaknak van okunk gyűlölnünk ezeket a megveszett ördögöket. A császárjainkat, a királyainkat szúrják, lövik, bombázzák s pusztítják, ami természetesen fájdalmas nekünk. De Amerikában még a Mac Kinley gyilkosa se ezek közül való volt, ezek közül az alapjában burzsoálelkű, megvadult, szűkfejű ideológusok közül való. Amerikában, ha a világ minden tájáról ezek összesereglenek, örülnek, ha egy korcsmát kapnak, ahol egymást véres szavalattal jól tarthatják. Minden országok rendőrségeinek szubvencionálniok illenék azokat az anarchistákat, akik nyilvános és szavaló anarchisták. Ezek csak annyira veszedelmesek a mai rendre, mint a Polónyi Géza egykori republikanizmusa a Habsburg-házra s a saját karrierjére. Azok az anarchisták, akik átjönnek Európába egy kis királyölésre, sohase a szemmeltartható anarchisták közül kerültek ki.
Az igazi anarchista nem olyan, hogy a rendőrség előre megírhassa az életrajzát. S éppenséggel nem olyan, akit előre le lehet szerelni, elfogni, bebörtönözni, kitoloncolni, s így visszatartani az államfő s az al-államfő lesakterolásától. Íme, itt van a Mario Calvino példája, akit most végeztek ki Oroszországban egy merényletéért. Az utolsóig azt állította, hogy ő olasz s hogy őt Mario Calvinónak hívják. Biztos volt, hogy kivégzik, s ő annyira imádta az eszmét, amelyért gyilkolt, hogy megtagadta az egyéniségét. Nagyszerűbb dolgot igazán még a teljesen bolondok se tudnának mívelni. Még a legkétségbeesettebb öngyilkosban is a hiúság dolgozik s énjének megragyogtatása. Ez az ember álnéven jutott Oroszországba, s mikor tettén rajtavesztett, nem kívánta a halálban se igazi énjének a mártírság dicsőségét sem.
Hát lehet ilyen emberekkel boldogulni rendőrségileg, razziák által? Az anarchisták ellen hiába fog össze Amerika Európával s a többi három világrésszel. Kevesebb zsarnokság, több társadalmi igazság, így talán valamikor kevesebb lesz az anarchista. Addig a rendőrségek összefogdoshatják a csizmadiákat, de közben az igazi anarchisták vígan - ölnek.
Budapesti Napló 1908. március 10.
Lellei
I.
A lovag dolgozik
A Szilágy vármegyei Tasnádon találkoztam egy régi, jó, szelíd barátommal, ki németes nevű és lovag. Megkérdeztem, hogyan él, mit csinál, mivel üti agyon a kisvárosi napokat, amelyek szörnyűek:
- Ez idő szerint a katolikus népszövetség íveire gyűjtök aláírókat.
- De az istenért, mi történt veled, hiszen neked valamikor más gondjaid voltak?
- Barátom, az ember nem akar Tasnádon megöregedni, s hogy innen elkerülhessen, azért dolgozni kell.
S a lovag dolgozik, erősen dolgozik, hit nélkül, de sokkal eredményesebben, mint akinek van hite, de nem dolgozik.
II.
A báróné barátja
A báróné vidéki segédszínésznő volt, de ma báróné a javából. Az urát megcsalja, de ha csak teheti, mindig hithű katolikusokkal csalja meg. Sőt, ha lehetséges - és már sok ízben bebizonyult, hogy lehetséges -, katolikus, de ifjú papokkal. A báróné legújabb s valószínűleg a többinél állandóbb barátja egy komoly plébános. A múltkor arról beszélgettek együtt, hogy az általános választói jog nagy fölfordulást fog csinálni.
- Én is kénytelen leszek a szocialisták miatt magam képviselővé választatni - mondta a pap.
A báróné dühbe jött, de nem mutatta. Azonban, ha önök találkozni fognak egy feminista báróné nevével, tudni fogják, hogy miről van szó.
III.
A mi papunk
A mi papunk, a falusi plébános, kinek természetesen véletlenül választott püspök a bátyja. A mi papunknak egy grófi adományból nagy fizetése van. A mi papunk fiatal ember, de a mi falunk pletykás falu. A mi papunk tehát el fog menni a mi falunkból. Lehet, hogy kanonok lesz, mivel a kanonok-sorokat nagyon kedvelik a csinos nők. Ott, a kanonok-soron, állandó a nők ártatlan sétája. A mi papunk tehát el fog menni, s az ördög érti azokat a fiatal nő-híveket, akik ezt nem akarják érteni, s akik attól félnek, hogy a mi papunk helyett valami öreg trotty fog jönni.
IV.
A képviselő úr
A képviselő úrnak három választása volt. Három útról mondta ki a vármegye, hogy használhatatlan. Egyet a háromból meg kellett csináltatnia a kegyelmes államnak. A vármegye úgy érezte, hogy nem is egy, de két út nagyon sürgős. A képviselő úrhoz fordult, hogy segítsen. A képviselő úr eljárt a miniszternél, s a két sürgős út közül megcsináltatta azt, amelyik neki sürgős: a harmadikat. Itt volt tudniillik a képviselő úr kis birtoka, melyet az út biztosítása után rögtön kétszeres áron adott el. Ennek az esetnek még tanulsága sincs, ez tipikus, magyar eset.
Budapesti Napló 1908. március 17.
Ód.
Noailles grófnéról akarunk beszélni, holott erről a nőről beszélni most - divat.
Noailles grófné: Mathieu de Noailles gróf felesége, előkelő, szép, fiatal, gazdag és becézett asszony. Hogyan hihette volna el neki az a Párizs, mely új Athénnak nevezi magát, s kissé kezd már az éhes, merész pórok és kalandorok Athénjára emlékeztetni, hogy valaki? Nem régen volt, de mintha csak tegnap lett volna, amikor minden bulvár-lap és bulvár-szemlécske őt csúfolta, Noailles grófnét. S pláne, mikor kezdett kiderülni, hogy ez a kiváltságos asszony kivételes asszony is, ekkor lőn csak iszonyú nagy a harag. Mit akar ez az asszony, aki először is asszony, azután gazdag, páholyt tarthat a nagy Operában, udvaroltathat magának a legkapósabb urakkal? Miért jön ez, amikor úgyis olyan sok az író, sőt az írónő is, akik nem indulhatnak el olyan jó, kényelmes eséllyel, mint a grófné? Diktum-faktum, szegény Noailles grófnénak keservesebb dolga volt, mintha csak csúnya és szegény diákkisasszonyként keresi a magasságot valahol a Sorbonne táján, egy rongyos hotel ötödik emeletén. A szép grófné nem riadt s húzódott vissza a maga előkelőségébe, ő a Balkánról jött Párizsba, ahol még szeretik a dacos harcot. S ma már a legszőrösebb fülű s legrosszabb indulatú kritikusok és krónikások is tisztelettel gúnyolódnak Noailles grófnéval. Ez az asszony az új, francia irodalom egyik legbiztosabb, legerősebb tehetsége és valakije.
Noailles grófné legelőször is versíró poéta, s olyan, aki a maga természetességével szinte rejtelem - a francia literatúrának. S érdekes és nagyon jelentős, hogy ez a nő nem francia, amint nem francia Maeterlinck, Verhaeren és annyian - származásukra nézve. Noailles grófné családi vére görög, sőt elgörögösödött oláhvegyülék, nagyon csöppet és újonnan francia. Ahogyan lát, érez, s amit csinál, nehezen klasszifikálható, nincs rokonságban senkivel a maiak közül, még a legszolidabb francia polgári költőnőket is ideértve. Igaz szemérmű asszony, nő mindenek fölött, asszony, gyönge, de - bölcs. A germán írónők vad férfiaskodása bizonyosan beteggé tenné, s Annie Vivantit talán ismeri, de aligha szereti. De ami azután megkülönbözteti a kékharsinyáktól, az férfiasabb minden férfias művész-tulajdonságnál. Más és talán különb panteizmus a Maeterlinckénál, a természetbe beolvadásnak valami olyan jelensége, amire csak olyan magas, finom kultúra képes, amelynek alapja ősi, szép, pogány barbárság. Egy szellemes kritikusa ilyenformán jellemzi csakugyan s azt írja róla, hogy egy Musset-nél erősebb s barbárabb Musset. Az is, de egy olyan Musset, aki a mindenségbe legalább is annyit mereng bele, mint amennyit saját vágyódó, nyugtalan lelkébe. Kedvesen gőgös és emlékező az ő görög származására, el is vándorolt már egy párszor Görögországba s fényes szigetjeire, néha szinte-szinte már tolakodóvá válnék az ő görög visszaálmodásaival, de nyomban helyrehozza hibáját egy modern lélekhez illő megreszketéssel.
Népszerű, már népszerű, s hogy egy ironikus francia esztétikussal szóljunk: sokkal különb, mintsem ezt a népszerűséget megérdemelte volna. Nem csupán verseket ír, de regényeket, halk, belső lelki történetű novellákat, sőt cikkeket. Egy édes, mimóza-illatú apáca-klastromregénye - Neményi Erzsébet szép tárcacikket írt róla annak idején a Budapesti Naplóban - egyik szenzációja volt a legújabb évek francia irodalmi produkciójának. A párizsi pletyka azt beszéli, hogy a regény óta pláne nem fogadja be Noailles grófnét a hiteles, az Egyházhoz hű, fekete arisztokrácia. Pedig ebben a regényben csak megejtő, intim, illatos finomságok voltak s Noailles grófné bizonyára nem azért vitte be az apáca-klastromba a szerelmet, hogy az Egyház és Állam harcában az Egyház ellen harcoljon. De Noailles grófnénak használt ez a pletyka, s ma már gőgös, burzsoa dinaszták is megbocsátják neki, hogy grófné. Egyik legalázatosabb hódolója Clemenceau, a hatalmas miniszterelnök, maga is író, de mindenesetre elsőrendű amatőr. Ma már bókolnak előtte azok is, akik valamikor írói iparkodását egy unatkozó grófné hisztériás szeszélyének bírálták el. Sőt, már kezdik tudományosan magyarázni, hogy Noailles grófné Rousseau, Lamartine, sőt Stendhal új költő-interpretátora. Mindenesetre pedig, ami mindennél több és sikerre vallóbb, olvassák, divatban van: még azt is megbocsátják már neki, amit olvasóinak négyötöde nem vesz észre: nagy, egyéni, tudatos művészetét.
Azok a kritikusok, akik poétákkal bajlódnak, csak annyit tudtak kisütni róla, hogy se a parnasszistákhoz, se a szimbolistákhoz nem tartozik. Inkább szimbolista, mert őszinte, forró, átfogó s nagyon dalos természetű, de a fél-muzsika-poézis mégsem ideálja. Tud rejtett, misztikus is lenni, de csak azért, hogy stílus[os]abban jelenítsen meg egy nagyon érthető, de delikát érzést. Sokan már ma kimondják róla, hogy iskola-alapító, egy új lírás romanticizmus bevezetője. Nem igaz: egy különös, Párizstól idegen atavisztikus és egyéni emlékektől megterhelt, egzótikus, kedves asszonylélek, mely dalolni kénytelen. Nem fog iskolát csinálni. Az ő egyéniségével is az a nagy törvény igazolódik, hogy minden iskola fölött való a művészetben - az egyéniség. Ma már azt írják Noailles grófnéról, hogy Verlaine, sőt Baudelaire óta a legérdekesebb és legegyénibb francia poéta. Ez a túlzás se fog neki ártani, mint ahogy nem ártott meg neki az sem, hogy ő önmagáról még ennél is többet hisz. Egy név, egy kortárs, egy szép és érdekes valaki, akinek a létezését legalábbis ismernie kell minden manapság élőnek és olvasónak.
Budapesti Napló 1908. március 20.
Lellei András
I.
Edisonék és - Gyulaiék
Edison majdnem a sírból jött vissza, s azt mondja: nem tud addig meghalni, míg a földön nagyobb nem lesz a gyorsaság. Egy új típusú automobilt akar ajándékozni még a világnak, villámos erejűt, nagyon olcsót. Egy új automobilt, amely erőlködés nélkül kétszer gyorsabb volna, mint a mai leggyorsabb gépkocsi. S Edisonnal egy időben egy híres francia föltaláló azt ígéri, hogy csekély két év múlva olyan kormányozható lég-automobilok lesznek, melyek óránként kétszáz kilométert repülnek legalábbis. Eközben pedig a régi Európa szeretné, ha az emberek úgy éreznének s élnének, mint ötszáz év előtt. Magyarországban is ma már, Beszterce-Naszódban is, telefondrót röpíti a szót, s ugyanekkor a reánk csücsült reakció azt kívánná, hogy Pázmány Péter káplánjaival gondolkozzunk egyformán. Sőt, az egykoron lucidus fejek is megzápultak: Párizs fölött a kormányozható léghajó kereng, Budapesten automobilok száguldoznak, s Gyulai Pál egy kis esztendővel ezelőtt elégiában fakadt ki a bicikli ellen, ami már nemsokára olyan ritkaság lesz, mint a gyaloghintó, avagy a korát megértő akadémikus.
II.
Blanc, Marquet és Budapest
Blanc úr tudvalevőleg Monte-Carlo császárja, s Albert fejedelemnél is urabb ura Monacónak. Marquet ur Ostendének és vidékének volt a Blanc-ja. Mind a két úr a szerencsejátékon szerzett milliókból milliókat áldozott országocskája díszítésére. Azután művészetekre, humánus célokra, satöbbi, satöbbi. Történt, hogy Marquet úr Párizsban is játékbarlangokat állított föl. Ezeket a helyeket a francia kormány beszüntette, s Marquet urat megbélyegezte. Azután a belga kormány is kellemetlenkedett Marquet-nek, mire Marquet elhatározta, hogy visszavonul. Ezt ma már fél Belgium sajnálja, mert Marquet úr zseniális és gavallér ember. Sok mindenre gondolt Marquet úr, Korfu szigetére, Abbaziára, a Margitszigetre. Sehol se akarták, hogy megalapítsa Monte-Carlo riválisát. Budapest ugyanis a világ legjátékosabb városa, de szemérmes. Nem akarja, hogy a játékból egy pár millió évenként Budapest szépítésére, művészetekre s jótékonyságra kerüljön ki. Lehet, hogy az idegenforgalomtól is félti magát ez a szép magyar metropolisz. Isten ments, hogy mi gáncsoljuk, ha Budapest nem akar világhírű játékfészek lenni. De akkor azután ne lenne titkosan rosszabb Monte-Carlónál. Mert Marquet úr legalább szabályozná, ami most pokoli, összevissza és végzetes. Azonban mindezt csak egy újdonság kedvéért írtuk ide. Marquet úr összevásárolta a monacói részvények közül mindazt, ami összevásárolható. Harcot üzent Monte-Carlo császárjának, Blanc úrnak. Tehát a Monte-Carlóba sűrűen zarándokló magyarok esetleg már a jövő évben nem Blanc úrnál, hanem Marquet úrnál hullatják el aranyaikat Monte-Carlóban, miként azt Ostende-ben tették.
III.
Ami Kassán történt
Ami Kassán történt, az úgy hirtelen nézve közönséges, banális, utcai zenebona. A garázda katonákkal nem bírtak természetesen a rendőrök, akik csak polgárokkal szemben tudnak mindig hősök lenni. Kivonultak a csendőrök, akik egy nagy mélyértelmű koncepció szerint a hadsereg "szerves kiegészítő részét képezik." A vége mégis az lett, hogy a rendőrök és csendőrök fölött győztek a katonák. S ez nem is történhetik soha másképpen egy militarista országban. Vegyük végre tudomásul, hogy Magyarország még akkor is megszállott tartomány volna, ha a katonákat magyarul vezényelnék. Amiként minden feudális, militarista szervezetű, elmaradt ország - megszállott ország. Képzeljük el, hogy egy részeges cseh puskamesternek tisztté nevelt s kardját Magyarországban csörgető fia micsoda pokoli gúnnyal nézhet a mi egész polgári berendezésünkre. Bíróságainkra, hatóságainkra, rendőrségeinkre, egész kormányzatunkra. Hiszen ha egy kis tüzes aratósztrájk van, ha az utca megmozdul, sőt ha egy nagy tűzvész támad, már akkor ők, a katonák foglalják el a teret. S akkor coki az egész civilbagázs, civil rend, civil tekintély. Ha a társadalmi élet egy komolyabbat lüktet a kelleténél, már akkor minden nem demokrata országban a katona az úr. Ez történt Kassán, ez történik mindenütt, s jó dolog azt el nem felejteni, hogy mi szegény civilek csak azért vagyunk, hogy legyen a katonáknak matériájuk, amikor hősiességüket gyakorolni vagy kipróbálni akarják.
Budapesti Napló 1908. március 25.
Ód.
115. MÁGNÁSOK ÉS PÜSPÖKÖK URADALMA
Egy Széchenyi nevét bitorló cercle ünnepén a rendi Magyarország himnuszát és programját dúdolta el gyönyörű bátorsággal egy professzor úr. Tehát: térjünk vissza 1847-be, sőt, ha lehet 1791-be, s állítsuk vissza a magyar-bécsi arisztokrácia s a magyardombszögi nemesség Magyarországát. Idáig tehát egyelőre szerencsésen eljutottunk Kossuth Lajos pártjának áldott uralomrajutása idejében. Nemhiába, hogy a mai negyvennyolcas párt egyik új, nagy vezére, Kalksburg neveltje, Sennyeyvel kezdte boldogítani valamikor a magyar fórumot. Hát remélt-e valaha ennyi sikert az egykori konzervatív párt, s Oroszországon kívül lehetséges-e ma már Európában ennyi gyönyörű, reakciós bátorság? Franciaországban még az ultramontánok is progresszióról beszélnek, nálunk a csökönyös konzervativizmus is kevés. A magyar ifjúság egy részét egyenesen arra preparálják Kossuth Lajos nevének és varázsának tőkésítői, hogy csinálják vissza, amit Kossuth Lajos csinált. S ráadásul be kell vallanunk, hogy mindez nem rendkívüli, nem tudománytalan, nem csodás. A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta - istenem, hatvan esztendeje már - annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is. Valósággal azt cselekedtük mi 1848-ban, hogy a pitykéhez kabátot csináltunk. A kabátot, a szükségtelen kabátot, rongyokra tépte az idő, s mi most itt állunk megint a pitykével. Minden európai társadalomban az történt, hogy a polgárság túlontúl is önérzetes és hatalmaskodó lett. Nálunk egy gyönge, szétszórt, gerinctelen, urizáló hajlamú polgárság termett, amelynek se ereje, se tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült galamb bekapására kitátsa a száját. Természetes tehát, ha most a majdnem államcsínyszerűen hatalomra került feudalizmus és klerikalizmus a lehetőségét is tönkre akarja tenni egy polgári Magyarországnak.
Hogy mindez nem rémkép, színezés, riasztgatás, erre van egy másik aktuális bizonyítékunk is. Miskolc város, egy majdnem tipikusan magyar polgári város, a polgári erők hatalmával elérte azt, hogy - tetszik, nem tetszik - nagykorúsítani kellett. És ekkor Miskolc, a város, éppen úgy viselkedik, mint az a meggazdagodott magyar polgár, aki siet nemességet vásárolni és grófokhoz dörzsölődni. Azon az áldomáson, amelyet a Budapestre hálálkodni fölrándult miskolciak rendeztek, egy beszéd hangzott el. Gróf Andrássy Gyulát köszöntötte lelkesen, tele, habzó serleggel a szónok, aki nem jelentékeny ember, de akinek száján a magyar korszellem tett vallomást. Az volt a beszéd magva, hogy Magyarországot, a magyar nemzeti államot a magyar arisztokrácia tartotta fenn. Olyan vakmerő hamisság ez, hogy két szót is csak azért szól az ember ellene, mert ilyen vakmerő. A dolog úgy áll, hogy a magyarságot még a magyar főurak ezeréves pártossága, vadsága, idegensége és lelketlensége se tudták elsikkasztani Európából és a történelemből. Tessék elképzelni a mai Magyarországot a polgárlakosságú, küszködő, de nagyszerű szívósságú városok nélkül. Tessék elképzelni egy Magyarországot, amelyben csak a híres vármegyék, a grófi százezer holdak s a püspöki aulák maradnak meg. Ennél a Magyarországnál még Macedónia is különb és kultúrában elüljáróbb, európaibb ország volna.
Egész nyugati Európa a szociális forradalom s az abszolút demokrácia megvalósulásának nyugtalan előestéjén áll, vár, készülődik és remeg. S ekkor Magyarországon, március idusa után néhány nappal, 1908-ban, kőkorszakbeli szózatokat harsoghatnak büntetlenül úgynevezett közéleti emberek. Annyi magyar polgárság nincs s annyi polgári önérzet, hogy legalább egy hangos protestálást küldjön az új Németújváriak és Csák Máték martalócai felé. Ha csak csodaképpen rövid idő alatt valami jóféle vihar nem támad, vége ebben az országban magyarságnak, munkának, emberségnek, kultúrának, de vége ennek a szegény országnak is.
Demokrata, tudatos, erős, magyar, polgári Magyarország lehetséges itt vagy semmi. Ha ezt nincs erőnk megcsinálni, hajtsuk járomba a nyakunkát, s ne nevezzük magunkat nemzetnek és országnak. Vegyük föl a sokkal megilletőbb "mágnások és püspökök uradalma" címet s változtassuk meg az időszámítást is, mert nekünk nincs jogunk azt hinni és írni, hogy a XX. században élünk.
Budapesti Napló 1908. március 26.
(A.)
I.
Jövel, Werbőczi
A Magyar Jogászegylet egy teljes füzetben, egy teljes ülés anyagával, százhúsz oldalon hódol a Tripartitum írójának. Helyes és még azon se csodálkozunk, hogy az egyik leközölt fölszólalás írója legalább két tanári széket követel az egyetemen a Hármaskönyv számára. Ez stílszerű, korszerű, nagyszerű; ez most a levegőben van. Mindig az a halott és halhatatlan a divatos, akinek a neve jó harci eszköz. Ma Werbőczi, holnap Martinovics, talán holnapután Dózsa György lesz divatban. Ilyen az élet, s így szép az élet, ha még a sírok alatt is zajlik. Jövel, Werbőczi, mert ma a mágnások az urak Magyarországon. De jövel majdan Dózsa György is, ha buzogánynak használni akarunk.
II.
A duk-duk
Melanéziában, talán az ausztráliai szigetcsoport valamelyiké[n], él egy fajta. Régen-régen egy angol matróz élhetett Melanéziában, s ez szállíthatta hozzánk a - szabadkőmívességet. Melanéziában tudniillik van egy duk-duk nevű titkos társaság. Ez teljesen a szabadkőmívesség barbár és őszinte formája. Főképpen nagyon hasonlít a melanéziai duk-duk a - magyar duk-dukhoz. Nagyon örvendünk, hogy végeredményben egy dologról egyszer egyezünk az Alkotmánnyal. Persze, az okaink nem egyformák, de ez mindegy. Az országot elnyeléssel fenyegeti a pápizmussal társult szittya feudalizmus, s a duk-duk meg se moccan. Sőt, van egy-két olyan páholya a magyar szabadkőmívességnek, melyet ki akarnak most átkozni, mert nagyon - szabadkőmívesek. Magyarországon ilyen tempójú minden fejlődés: még a szabadkőmívesség is visszamegy az eredeti duk-duk alapra. A kultúra, a haladás nem számíthat a duk-dukra. Ezek az emberek a megalkuvásban; az egymás támogatásában s egymás titkos ügyeinek palástolásában kiválók. Valószínűleg, s hálaistennek könnyű szívvel le kell mondanunk arról, hogy hasznukat vegyük. Ha már itt ebben az országban minden romlik és haldoklik, legalább meglesz az az elégtételünk, hogy a magyar duk-duk gondoskodott - magáról.
III.
Laszberg
Laszberg Rudolf gróf meghalt, s a halottal szemben még a magyar koalíció is irgalmas. Szegény Laszberg nagyon szomorúan halhatott meg, amiként nagyon szomorúan élünk, akik nézdegélve s gondolkozva élünk ez idő szerint Magyarországon. De Laszbergnek különös joga és oka volt, hogy nagyon gúnyos mosolygással haljon meg. Amikor elvállalta volt a Pest megyei helyettes főispánságot, szétvitték a lapok azt az értesülést, hogy Laszbergnek már apja is hazaáruló, darabont volt. A valóság pedig az, hogy Laszbergnek az apja se volt hazaáruló. Az öreg Laszberg az ő idegen nevével s magyarrá forrott és forrósodott lelkével egyik mártírja volt a magyar szabadságharcnak. S a fia úgy halt meg, hogy az apjára szórt rágalmakat se oszlathatta el. Milyen szomorú, milyen gúnyos mosolygással dőlhetett sírba ez a Laszberg.
Budapesti Napló 1908. március 27.
Ód.
Érzi-e, látja-e, tudja-e Magyarország, hogy most voltaképpen a negyvennyolcas időket csinálja újra?
Új negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban - az egykori fiatalságunk nélkül. Nem mondjuk éppen, hogy paródiáját csináljuk annak a bizonyos eredetinek. Komolyabb a dolog, mint egy paródia, s akármilyen fatális, alapjában mégis bohózatos. Csak bele ne pusztuljunk a históriának ebbe a szellemes, de gyilkos ötletébe. Mert jaj azoknak - így érezzük -, akik kénytelenek vértelen forradalmat csinálni. Jaj azoknak, akik ismétlik magukat, s megcsinálják rosszul, amit egyszer már jól megcsináltak.
Világos és Arad rettenetes emlékű helyek, s egy új Világostól vagy új Aradtól mentse meg az isten ezt a boldogtalan országot. De Világosból és Aradból egy hosszú félszázadig erőt merítettünk. Egy katonátlan Világos s egy bitótlan Arad azonban félezer évre vagy örökre megsemmisítheti ezt a nemzetet.
Minden megvan, megdöbbentően megvan, s úgy van, mint akkor. De semmi sincs olyan fiatalul, erősen, szépen, a jövendőbe gőgösen nézően, mint akkor.
Megvan az öreg császár, aki csalódott. Egyszerű, s az ős Habsburgot haragosan féltő.
Megvan a fiatal, az uralkodásra készüléstől csordultig telt, vagy ha jobban tetszik a hasonlat: a cselekvés vágyától majd szétpattanó trónörökös. Megvan a Kossuthunk, aki tényleg odavihet bennünket, ahova akar vinni.
Ebben a szinte öntudatlan, kérődző önvédelmi harcunkban tragikomikusan furcsán megismétlődik minden. Ha Cegléden nem toborozzák a magyar honvédséget, Jellasics se húzza ki a kardját. De a horvátok azért éppen úgy csattogtatják fogukat a húsunkra, mint akkor. A szabadcsapatok is úgy alakulnak, mint akkor, amikor az ifjú Vasvári Pál volt gerillavezér. Vidékek, tömegek vannak, melyek egész más okokért mennének harcba, mint maga a nemzet - tudatlanul, sőt öntudatlanul. A nemzetiségek váratlanul, egyszerre talpon vannak. Az emberek riadtak s amennyiben politikusok, mocskosak is, de nem tudják, mitől félnek, s miért piszkolódtak be olyan nagyon. Csupa stílustalan véglet, csupa zagyvaság, amerre nézünk.
Hejh, be zseniálisan hirdeti Anatole France, hogy a korok és emberek sohase sejtik, mit csinálnak, amikor - történelmet csinálnak.
Gyönge, csekély valamicske ideánk sincs arról, hogy micsoda történelmi időket élünk mi, mai magyarok.
A változott történelmi divat szerint megyünk, indultunk el - negyvennyolctól. Nem tréfa és nem túlzás, hogy most már körülbelül ötvenben, ötvenegyben tartunk. Nehogy véletlenül valaki azzal érveljen, hogy Barabás Béla például nem Aradon lóg, hanem ehelyett delegációs elnök Bécsben. Véletlenül ez is borzasztóul stílszerű, s kiegészíti, sőt magyarázza az analógiát s a helyzetet egyre.
Két kérdést teszünk most már ehhez a sötét, de igaz megállapításhoz. Mivel lehetetlen, hogy a végzet Magyarország elsöprését vette volna programjába, mi lesz ebből? Azok, akik politikailag vezetnek néhány esztendő óta bennünket, méltóak-e arra, hogy egy históriai nemzettel élet-halál játékocskát játsszanak? (Úgy látszik, hogy a két kérdés kevés és több kérdésre van szükség még annál is, amit itt leírunk.) Vagyunk-e mi ez idő szerint Európában s a kerek világon annyira népszerűek, hogy legalább egy kisujj nyúljék értünk, ha baj lesz? Nem lehetne-e még úgy tenni, mintha mi se történt volna, csak nagyon-nagyon rosszat álmodtunk?
Ha nem tudunk, mert nem tudunk, igazi forradalmat csinálni, csináljuk végig ezt a gyászos, szekunder forradalmat? Negyvennyolctól hatvanhétig dicsőség nélkül járjuk meg azt a kálváriát, amelyet egyszer már dicsőséggel megjártunk? Mi történhetik, mennyi keserűséget kell kihajtanunk abból a serlegből, amely egyébként is a mi számunkra mindig csordultig telt? Vannak nekünk igazi hőseink is, akik csak nem jelentkeztek, de jelentkezni fognak, ha baj lesz?
S végül, hogy két kérdés helyett kétszáz ne legyen, negyvennyolcból úgy érkezhetünk-e meg hatvanhétbe, hogy lesz egy Deák Ferencünk, s lesz-e kedve az ellenségünknek velünk kibékülni?
Forradalom van s annyival legalábbis tartozunk magunknak, hogy ezt a példátlan, tréfás-bús, de nagy forradalmat vegyünk tudomásul.
Belevittek bennünket a csahosak, a gyöngék, a gyávák, legalább most már vegyük észre, hogy hol vagyunk, s tudjuk meg, hogy mi fullaszt meg bennünket, ha megfúlunk.
Budapesti Napló 1908. március 29.
(A.)
I.
A Heine igazsága
Az ember Magyarországon él, ahol voltaképpen csak grófoknak lehetne és szabadna élniök. Ennélfogva az ember néha keserűségében úgy összezavarodik, hogy néha már nem tudja, kit szidjon. Ilyenkor régi, kipróbált s könnyen jövő szitokkal természetesen a zsidót veszi elő az ember. Van Heinénak egy gyönyörű mondása arról, mit tennőnk, ha az utolsó néhány zsidó élne. Egy-két ittveszett, halálraszánt alak abból a fajtából, amely Krisztust adta, s a keresztyén kultúrát csinálta. Nyilván úgy tisztelnők őket, meghatottan, rettenetesen, mintha háromnegyedistenek volnának. Szerencsére azonban egy-kettőnél több zsidó van a világon, s bár öreg fajta, nem akar elpusztulni. Azért szerencse ez, mert a Heine igazsága kissé változott értelemben beválik. Ha bú van, baj van, van, akit előrántsunk. Például ma olvastuk a magyarországi néppárt lapját. Ez a lap elújságolja, hogy ötven szociáldemokrata gyűlésen szinte hetven zsidó szónok beszélt. A szociáldemokrácia csakugyan nagy ellenség. A szociáldemokrácia csakugyan nagy probléma, s nálunk nagyobb, mint bárhol. A néppárti lap elintézi is, íme mindenki láthatja, hogy a szociáldemokrácia - zsidó nyavalya. Német-, Francia- s Olaszországban együtt nincs harmadrész annyi zsidó, mint nálunk, s van százszor erősebb szociáldemokrácia. De ez mindegy, a fő az, hogy nekünk van elég zsidónk, akikre rákenhessük azt, mit joggal vagy jog nélkül nyavalyának tartunk.
II.
A morbus Hungaricus
A kiütéses tífusz, melyet valamikor Magyarországból ismert meg, s morbus Hungaricusnak keresztelt el a tudós Európa, most követi az Amerikában munka nélkül maradt, kivándorolt magyarok példáját: hazatért. A morbus Hungaricus itt van, itthon van, elhelyezkedett, s egész bátran lehet akár tudományellenesen is - éhtífusznak nevezni. Titkoljuk is, szépítjük is, de a baj nagy, s annyi plakátot nyomatott már róla Boda főkapitány, amennyinek az árából egy jó berendezésű kórház kitelne esetleg. S a hivatalos személyek vigasztalják: nyugtatják Budapest úri népét. Ne tessék félni: csak a szegényebb "néposztályt" szereti ez a nyavalya. Odamegy csak, ahol egy szobában húszan szívják a dögletes levegőt. És Budapest úri népe tényleg nem olyan nyugtalan, mint az ember ilyen járványról hinné. Hiszen végre is a szegényebb "néposztály" veszedelme a veszedelem. Ebbe szépen beletörődünk, a szegényebb "néposztály" nekünk se ingünk, se gallérunk! Ez a rettenetes morbus Hungaricus régibb és rettenetesebb a másiknál.
Budapesti Napló 1908. március 29.
Ód.
Prohászka Ottokár afféle új Tomori, aki karddal, buzogánnyal jobban szeret bánni, mint füstölővel. Kár, mert Székesfehérvár püspöke okosabban tenné, ha a kaptafánál, azaz saját szerszámánál maradna. Ő azonban az Evangélium nevében gyakorta fegyvert ránt, s ebből nincs üdve az Evangéliumnak. Minap is fogta magát Prohászka Ottokár, s a klerikális morálról és világfelfogásról pufogott ékes pufogással. Látható volt, hogy az új humanista apostolokat akarja modern fegyverekkel tönkresilányítani. Mi nem vagyunk a népboldogítók és kóbor próféták mindenikének barátja. De egyet tudunk, hogy ezek az emberek szinte mindannyian szerelmesek az emberiségbe. Ennél több, nagyobb és szebb érzelem manapság nincs, s illőbb sincs az Evangéliumhoz.
Baj volna, ha a magyar társadalom hagyományos és érthető maradisága a Prohászkák malmára hajtaná a vizet. Baj volna, ha a magyar társadalom a Foreleket hamis apostoloknak venné a Prohászkák előnyére. A sajtó jó része még egyelőre nem esett bele ebbe a hibába. Panaszkodik is az Alkotmány, hogy a lapok többet írtak Porelről, mint Prohászkáról. Azonban, sajnos, a mai magyar sajtó állandóságában nem nagyon bízhatunk. A politika hozzászoktatta őket az elvtelenséghez; s félő, hogy társadalmi kérdésekben se sokáig lehetnek szabadok. Pláne a mai reakciós politika éppen a társadalom megmaszlagolásán dolgozik látszólag apró ügyekben is.
Szóval: tiltakoznunk kell az ellen, hogy a Prohászkák a klerikális Krisztus és Evangélium nevében álljanak a társadalomjavítók elé. A klerikálisok Krisztusa a meghamisított Krisztus, s a klerikálisok evangéliuma a megmásított Evangélium. A modern társadalom kétségbeesetten, sóváran keresi az új diszciplínákat. Őrült veszedelem, hogy ugyan sok helyen ezt a keresést a maga hasznára használja ki az Egyház és a klerikalizmus. Holott az igazi Evangéliumban benne vannak azok az új diszciplínák, melyeket a modern emberiség keres. Benne van a szabadság, a fejlődés, az élet és az emberiség hite és szeretete. Az új moralisták sem tudnak nekünk egyebet tanácsolni, de azért hallgassuk meg őket. A legzavarosabb, de jóhiszemű társadalmi apostol se okozhat annyi kárt, mintha kényelemből a Prohászkák életmagyarázatát s morálját fogadjuk el. Az ő moráljuk az, hogy az emberiség húzza meg magát, s ne óhajtson szerencsésebb, boldogabb lenni. Az ő moráljuk az, hogy a fene egye meg a testünket, a lelkünk pedig az övék. Ezt a tanítást a mi Krisztusunk s a mi Evangéliumunk megcáfolja, sőt tiltja. Az Evangélium lelke szerint az ember szabad s az embernek állandóan fejlődnie kell. A fejlődés útja nem mindig gyors, könnyű és világos, de a fejlődés maga biztos. És a Forelek ezerszer inkább Krisztus papjai, amikor az emberiségbe új erényeket prédikálnak, mint a Prohászkák.
Egyiptomi Máriáról hallottam éppen tegnap egy egyházi legendát. Elindult ez a nő, hogy láthassa Krisztus sírját. Azonban egy megáradt folyóhoz ért, s a révész csak úgy vitte át, ha előbb női becsületét feláldozza. Az egyházatyák szerint ez nem bűn, mert a test nem számít, amikor a lélek kegyességéről van kérdés. Ez a klerikális morál, s ez a Prohászkák világ-felfogása. Ne adjuk oda magunkat megbecstelenítésre a klerikális moralistáknak. Krisztus maga se azt kívánta, hogy a sírját nézzük meg minden áron. Krisztus az Élet, a Szabadság s az Igazság volt és lesz. Az Evangélium lelke és értelme pedig az, hogy az ember tökéletesedjék, s mindig szabadabb legyen.
Budapesti Napló 1908. március 31.
(A.)
I.
A sárga feminizmus
Csakugyan erősödik a feminizmus Magyarországon, hogy íme most már a sárga feminizmus is megalakult. A programjuk sárga program, miként a vörös szocialista munkások ellen szerzett ildomos munkásoké. Sebaj, a sokféle irányból majd csak születik valami fejlődő és egészséges. Egy bizonyos, s ezt a szabadgondolkozók esete is bizonyítja. A polgári radikalizmus nemigen képes tartós mozgalmakra. A szabadgondolkozók jó része már - szociáldemokrata. A feministák jó része is az lesz, még Magyarországon is. Az azonban Magyarországon különösen stílszerű, hogy itt feudális szagú feminizmus is alakul. A nőknek csak az egyenlőséghez nincs joguk, de majdnem minden egyéb olyan joghoz igen, ami ma - nincs. Emberek lehetnek, de férfiak kissé bajosan. Muszáj erre egy drasztikus hasonlatot mondani. Ha én beülök egy konflisba, nemigen érdekel, s nem is fontos, hogy a ló ló-monsieur vagy ló-madame. De ha gazdálkodó ember vagyok, a vásáron még igáslónál is érdekel ez a kis különbség. Érdekel, mert nagyon fontos. Ugyanez a drasztikus hasonlat azt is megmagyarázza, hogy a túlzó, forradalmi feminizmus miért kapja a maga talaját városban, a legvárosibb s egy kicsit már degenerált asszonyseregből.
II.
Az ügyvédek haragja
Most már az ügyvédektől függ, hogy haragudjanak-e tovább is Farkasházy Zsigmondra vagy se. Az igazságügyminiszter nagy óvatossággal intézte el az affért. Farkasházy nem gyanúsította meg piszkos üzelmekkel az ügyvédi kart, az ügyvédi kar pedig nem kívánta jogtalanul megfenyíteni Farkasházyt. Mind a hárman pedig az ügyvédi kar erkölcsi kiválóságára féltékenyek. Negyediknek maradunk mi, a publikum, akiknek volna még az ügyhöz mondanivalónk. Igenis vannak ügyvédi üzelmek, igenis jobban kellene vigyázni arra a bizonyos kari erkölcs-integritásra. De hát az ördögbe is, az ügyvédek nem tehetnek semmiről. Ha Angliába helyeznők át a magyar ügyvédi kart, tíz évben se kerülne tán ki belőle talán öt megbélyegezni való. Az ügyvédek is csak olyanok lehetnek, mint az a társadalom, melyben és melyből élnek. Csak arról szokjanak le az ügyvéd urak, hogy ők nenyúlj-hozzámok. S ha nem akarják elismerni, hogy közöttük is van kivetnivaló, hogy a társadalom is megharagszik ezért a sértésért, ő, a társadalom viszont azt nem fogja majd elhinni, hogy az ügyvéd urak között - másmilyen is van.
Budapesti Napló 1908. március 31.
Ód.
A Revue de Hongrie: francia nyelvű új folyóirat, mely arra volna jó, hogy Magyarországnak becsületét védje a külföldön. Ebben a lapban most gróf Apponyi Albert mindnyájunk nevében kijelenti, hogy Magyarországon sohse volt forradalom. Kijelenti ezt annak a nemzetnek a nyelvén, mely minden dicsőségénél nagyobbra van az ő nagy forradalmával.
Szépen kérjük gróf Apponyi Albertet, ne beszéljen mindig úgy, mintha ő minden magyar nevében beszélhetne. Valóság, hogy a gróf úr fajtája soha forradalmat nem csinált, legföljebb spekuláló pártütést. De ne feledje el a gróf úr, hogy vannak még ebben az országban, még maradtak, másfajta magyarok is.
Nem tudjuk, hogy a gróf úr mit nevez forradalomnak. Valószínű, hogy az olyan királynyakazást, melynél a nadrágtalanok ezrei is segédkeznek. Ilyen forradalmunk valóban nem volt, s a francia forradalmat sem ez teszi ám forradalommá.
De igenis a Kupa vezér lázadása óta más sincsen ebben az országban, mint forradalom. Legtöbbször a nemesség csinálta természetesen, de olykor az istenverte, boldogtalan magyar nép is beleszólott.
Hogy másról ne szóljunk, Erdély különállása is valósággal egy permanens forradalom volt. Jaj volna, ha úgy volna, ahogy Apponyi akarná elhitetni, hogy Magyarország a békés barom-emberek klasszikus földje.
Ám igenis igaz, amit Apponyi nem írt le. Az Apponyi fajtája az idegen vérű főnemesség, melynek utódja a ma uralomra került klerikális arisztokrácia, nem csinált forradalmat. Ez a fajta éppen abból élt, hogy ittállandó volt a forradalom. Ez a fajta azután üzletet csinált a forradalomból. Ha Werbőczi után ismét megerősödve, király kellett, s ekörül bajok voltak, ez a fajta eladta a bajokat, a nemzetet és magát. A mai Magyarország protestáns volna, s ez a fajta eladta a protestantizmust is. Eladták Erdély szabadságküzdelmét, Rákóczit, s a legutolsó időkig azt csinálták, hogy a forradalmakat, melyeket mások csináltak, árusították.
Tehát csak ennyiben van Apponyinak igaza: az ő fajtája legföljebb üzletből forradalmár. De mégse szabad volna ennyire letagadni ezt a forradalmat, amelyből a mai klerikális magyar arisztokrácia olyan jól élt, s él ma is.
Budapesti Napló 1908. április 1.
Ód.
- A Magyar Művészet önkéntes heroldja -
Gyönge kürtszóval jövök, heroldja vagyok, véletlen és önkéntes heroldja a "Magyar Művészet"-nek, mely most Nagyváradra látogatott el. Jó helyre jött, s mert én előttük érkeztem az érkezőknek, ajánlom őket. Ajánlom őket azzal az egyetlen joggal és címmel, mert rokonaim vannak közöttük. Olvasom a névsorukat s egy-egy név csaknem teljes kadenciát ad piktor-sorsban az én poéta-sorsomra. Olyikkal együtt ültem a St.-Michel és St.-Germain szögletén szép, szomorú délutánokon. Van olyan, aki forró terveivel a nagy bulvár lármájában, ahogy kóborogva elvesztünk, traktált engem. Egynek-kettőnek, akiknek a személyét nem ismerem, valamelyik párizsi tárlatról üzen vissza a neve. Gyönyörű névsor: szép nevek, s az én békülő, enyhülő fiatalságommal tűnő radikalizmusomnak még az se fáj, hogy birkózó rokonaim mellett avult öregek, komor rajztanárok, piktúra-dandyk s festő-Szabolcskák is találtatnak. Így helyes ez, így teljes ez, s ezért olyan ez a tárlat, amelyet még Nagyvárad nem látott.
Milyen haladás tíz év óta, amikoriban én Nagyváradra vetődtem. Talán álmodtunk a nagy művész-erők ilyen buja fölsarjadzásáról már akkor is néhányan, próféta és eszelős természetűek. De álmodhattunk-e arról, hogy eljön az idő, mikor Budapest ellen már-már Nagyváradra s egy-két társára kezd igazolást keresve hivatkozni irodalom, művészet? A Magyar Művészet kiállítása e kezdődő korszak erősen jelentkező jele. És én irigylem azoknak a lelki szenzációit, akik most fognak először látni Ripp[l]-Rónai képeket. A legkiforrottabb poétája ma ő Magyarországnak. Irigylem azokat, akiknek van pénzük Fényes Adolf képeiből csak egyet is [venni]. Azokat, akik először fogják észrevenni Czigány Dezsőt, ezt a fiatal, nagy lélek-rajzolót. Márffy Ödön olyan keresések, szépségek beszámolását fogja adni, amelyek még messze Nyugaton is revelációk. Katona Nándor, Honti... s hányról kellene még lélekkel és szeretettel szólni. Én véletlen és önkéntes heroldjuk, aki jöttem s megtudtam itt, hogy ők is jönnek, s aki talán holnap megyek is, már innen csak üdvözlöm őket, kérem szeressék őket Nagyváradon, nézzék, értsék meg és szeressék. Csodálatos ország vagyunk - a jószeműek és gondolkozók ismét észre fogják venni ezt az igazságot - annyi a nagy és nagyszerű talentumunk, hogy öt országot elláthatnónk velük. Óh, hogy miért is vagyunk olyan süketek, nem látók és szegények!
Nagyvárad, április 2.
Szabadság 1908. április 3.
Ady Endre
(Dr. Fényes Samu színműve, mely most könyv alakban jelent meg)
Dr. Fényes Samu könyvbe szedette "Ártatlanok" című, keserves és viharos emlékű, de jeles színdarabját. "Megcsúfolt"-nak mondja egy szép előszóban ezt a mindennek elmondott, csak éppen meg nem bírált színművét Fényes. A könyv címlapján panaszkodik és dicsekszik is ez a három büszke szó: "egyszer adták elő". Szereti az ilyen félét a magamfajta ember, aki elvből nem jár színházba, s aki tapasztalta már, milyen könnyű nálunk siker és bukás. Sietek bevallani, hogy az "Ártatlanok" nekem nagy élvezetet szerzett, s azt szerezte, hogy kilyukadjak néhány igazságra.
Olvassák el bár az "Ártatlanok"-at azok, akik a Nemzeti Színházban látták vagy nem látták. Egy intelligens agitátornak erős írása ez, velem együtt az lesz a hitük, esküszöm. Az "Ártatlanok" magyar darab, mint ahogy magyar az a botrány, amit ez a darab okozott. Dr. Fényes Samu nyugodtan, büszkén bocsájthatja a nyilvánosság elé az ő "megcsúfolt" munkáját.
Urak, ma uralkodó magyar urak, hallgassatok ide egy kicsit, ha tudtok. Nem mi vagyunk az okai, hogy a ti szavatok szerint "túlzók" vagyunk. Valóban, rendezett, nyugati társadalomban túlságos volna az "Ártatlanok" tendenciája. Az, amit dr. Fényes Samu hirdet, tudósok, kriminalisták zárt körében maradna. Ha pedig színpadra jönne, enyhébben és takartabban jönne, ez is bizonyos.
De az a magyar sors most, hogy mindent túlozzunk mi, "túlzók". Debrecen főutcáján beszélgettem a minap, tavaszi, lármás estén egy elég konzervatív valakivel. Megegyeztünk abban, hogy az emberi kultúra mai irányáról s becséről eshetik szó. De az bizonyos, hogy a magyar társadalmat minden negyven-ötven évben meg kell verni, mint egy rossz gyermeket. Rá kell kiáltani: vagy itt vagy Európában vagy sem, te zseniális semmiházi. Ha idejöttél, akkor nincs jogod úgy élned, mint Kínának és Kóreának. Ma megint a verés, a szükséges verés idejénél tartunk, mint a Kazinczyék föllépésénél, mint Petőfi idejében s Grünwald Béla és Péterfy tegnapi korában. Az ember nem angol, de magyar, s nem könnyen törődik bele, hogy a dolgok úgy folynak, ahogy folynak. A hivatalos Magyarország, még az irodalmi is, egyszerűen, de elegánsan bolondozik velünk. Ne tessék tehát csodálkozni, ha mi, "túlzók", politikában, tudományban, irodalomban, művészetben - valóban túlzók vagyunk. Bajos dolog ott nem túlozni, ahol még az sincs meg, amit - túlozzunk. Előkelő Magyarországról álmodozunk itt pár százan, s nem elégíthet ki bennünket egy közép-európai Macedónia.
A Fényes Samu (ő a dr. címet nem röstelli) drámája másutt - más lett volna. A mai Magyarországon csak ilyen lehetett, s örüljünk, hogy ilyen Nietzsche fordítója, s a másutt már elhelyezkedett ideák propagátora hasznos ember. Sőt, ebben a színművében is nem egy helyütt poéta, bizonyisten poéta, ami nagy dolog. Mindenesetre pedig olyan magyar ember, aki szépen és bátran tud harcolni. Nem rossz darab és nem közönséges szépségű írás az "Ártatlanok", állítom. Csak egy Paul Adam írta volna, már is nagyszerű volna, mert ilyen balgák vagyunk. Azonban, hogy gennyes, magyar sebekbe nyúlt az írójuk penecilusa, ez csak új érdem.
Hogy bűnös ember nincs, én erről csak verset mernék írni, ha úgy se kapnék kiadót, mint Lombroso. Ha viszont darabot írnék, elrejteném az igazságomat, hogy jobban tündököljék. Elrejteném, mint Hauptmann vagy Wedekind, vagy más. De magyarul én is csak úgy írnám meg, mint dr. Fényes Samu.
Tessék nekünk helyet adni, a magyar intellektuálisoknak. Majd mi is fogunk annyi önmérsékletet gyakorolni, mint a negyvennyolcasok a politikában. Tessék nekünk megengedni, hogy európai Magyarországot csináljunk, s megtelítsük az alkalmasokat európai eszmékkel. Különben, ne tessék, úgyis mindegy, vagy-vagy, valaminek jönnie kell. Kacagok a csacsiságon, mely sokszor az én szegény fejemen tölti kedvét. Ördögöt is, én nem vagyok szerelmes a más kultúrába, de ezt már csak inkább szeretem, mint a magyar kulturátlanságot.
Dr. Fényes Samu mint "bajtárs"-nak ajánlotta, s ajándékozta könyvét. Az vagyok, bajtársa mindenkinek, aki világosabb Magyarországot akar. Ezt szinte fájdalmasan vallom be azoknak, akik viszont kozmopolita kitűnőségükkel túlvannak a magyar problémákon. Én bennük vagyok, bennük élek, sőt missziót érzek. Ezért ajánlom mindenkinek, olvassa el az "Ártatlanokat", dr. Fényes Samu "megcsúfolt" színművét. Sok szamárság megtörténhetik a Duna-Tisza táján, de talán mégse lehetséges halálra ítélni egy szükséges, kultúraéhes, jó magyar embert.
Budapesti Napló 1908. április 10.
Ady Endre
Flammarion-uccse, ez a század a csodák százada lesz, avagy a babonáé, ha úgy tetszik. Titkokat, rejtelmeket szagol a XX-ik század embere, s ez a csoda nem is olyan nagy csoda. Megijedtünk a magunk nagy emberi hatalmától, s mivel a vallást már régen eldobtuk, félünk. Félünk, s úgy cselekszünk, mint a Sion-hegy alatt cselekedtek a zsidók. Készül már az evangélium a számunkra, de mi ez alatt, lenn, bálványt faragunk magunknak. Íme Flammarion, a csillagos ég poéta-tudósa babonás erők létezéséről tesz vallást egy új könyvében. S Flammarionon kívül egy sereg tudós áll elő, s állítja, hogy a spiritizmus nem afféle gyermek-játék. Még a világmagyarázó tudomány is nagyot fordult egy-két évtized óta. Fuccs az anyagnak, s nemsokára tudni fogjuk, hogy még a szivar is valamelyes szellem valamelyes formációja. Repül az ember, az asztal, csupa szellem, és pedig indulatos szellem az egész valóság. És még néhány évvel ezelőtt kikacagtuk az amerikai és dél[olasz]országi furcsa, babonás szektákat. Ma már Európa is a bolondját járja, s inkarnált, reinkarnált Buddhák kezdenek szerepelni, mint Tibetben.
Német és francia lapok sokat írnak mostanában egy kilencéves fiúról. Svájci származású német gyerek, akiről három-négyszáz ember azt vallja, hogy a Messiás lesz. Volt egy elődje is, aki ezt a szektát megalapította, s az is Krisztusnak vallotta magát. A szekta hite szerint Krisztus mindig újjászületik, s ez idő szerint ebben a gyermekben él az istenember. Párizsban, Svájcban, Németországban vannak hívei ennek a kis szektának. Csekély, parányi, mulatságos mozgalom és hit, de nagyon jellemző reánk s a korra. A Lourdes-hez hasonló csodák napirenden vannak, s a legostobább képzelődésekből - religiók lesznek. Párizsban, Berlinben, Londonban a buddhizmus egyszerre terjed a teológiával, s az üdv hadseregének talán már Budapesten is van dandárja. Mindenesetre Budapesten is vannak már nemcsak spiritiszta amatőrök, de kicsi szekták, az obszkurizmus sokféle szektái.
Micsoda reménység és számítás ez Róma számára, mely szinte kétezer év óta a lelkek megzavarodásából él. Valóság, hogy ez emberiség szerencsétlen, s hogy olyan isteneket keres, akiket meg se értsen. Valóság, hogy minden század után, mely túlságosan aktívvá és gőgössé tette az embert, a sötétség és perverz alázatosság százada következett. Félő, hogy ilyen században élünk, s ebből megint csak Rómának s a pápista-pogány miszticizmusnak lesz haszna.
Budapesti Napló 1908. április 11.
A. E.
Gyönyörű dolog a kultúra, de Magyarországnak, a magyarságnak és nemzetiségeinek alighanem alaposan megártott. Megártott bizony ez nyugatibb népeknek is, de ezek - az ördög vigye el őket - könnyebben kiheverték. Mert görög, bolgár, szerb, albán, török, kucoh-oláh Macedóniában is öli egymást, de ez is kultúra. Miért tudtak békességben élni, csücsülni Mohamedék és Szulejmánék idejében? Miért tudott Báthory Zsigmond mindenféle fajtából sereget alkotni, hogy még oláh is volt benne?
Amikor Magyarországon garázdálkodott a török, jóformán nem is a török garázdálkodott. A török seregekben volt szaracén, tatár, arabus, tízféle szláv s az isten tudná, milyen fajták. Ezekkel szembeszállottak azok, akik veszedelemben voltak, s akiknek össze kellett fogniok. A magyarországi szerb verte az ószerbiait, a horvát a mohamedán horvátot, s mindenki verte azt a másikat, aki zavarta.
Ez időben valóban még nem éltek kultúremberek, s a nemzeteknek nemigen voltak fennkölt álmaik. De ha a Szerémségbe, Szörénységbe, Bánátba, Erdélybe vagy Biharba ellenség csapott, a jelszó ez volt: üsd, nem apád.
Azután következett a kultúra, mely még harminc és egynéhány évvel ezelőtt is kívánatossá tette, hogy a német beletaposson a franciának a beleibe. Igaz, hogy a kultúrából ezt a leckét éppen a francia forradalom és az ő törvényes Napóleonja adták a világnak. Franciaországban még ma is van egy nagy párt, mely szívesen borítaná vérbe Berlint és Európát.
Nem akar a keleti Svájc magyar védelme lenni ez a kis írás. De istenem, ez a nagy kultúra, mely minden nacionalisták, s nálunk a "Budapesti Hírlap" szerint való, hova visz bennünket?
Hát nincsenek-e annál nagyobb emberi fájdalmak is, hogy a szomszédom nem az én nyelvemen beszél, s hogy némely tudósok szerint már testalkatával is más, mint én?
Krisztus előtt és Krisztus óta igazán mindig menthetőbb szamárságaik voltak a népeknek, mint ma. Egye meg a fene a kultúrát, ha a kultúra hozta ezt is. Aminthogy nincs igaza az ellenkultúrának se, a jövő önkéntes zenéjének, mely viszont nem akarja észrevenni, hogy nem vagyunk mindnyájan egy nemzetbeliek, csak éppen - egyformán emberek.
Örüljünk, hogy élünk, vagyunk s ott vagyunk, találtatódunk, ahol vagyunk. Az impériumokat ma már mégiscsak másképpen illenék csinálnunk, mint kétezer évvel ezelőtt. Amúgy nyelvben, szívben, eszmében, emberségben és a kultúrában.
Azonban, ha csakugyan a kultúra kívánja, hogy a fajták egymást gyűlöljék, öljék, hát akkor nem kell kultúra. Sok öröme úgy sincs benne annak a peches embernek, aki nem kétezerötszáz év előtt, hanem mostanában született.
Budapesti Napló 1908. április 16.
Ód.
I.
Sicynszki
Európa elé nagyban és először a rutén kérdést Björnson, ez az öreg fogatlan és fogadatlan prókátor vitte. Szánalom és szomorúság nagy magyar lapokban affélét olvasni, hogy a ruténség kulturátlan és jövőtlen népfaj. Talán a mi ruténségünk, a magyarországi, elromlott, elsatnyult, de a kisoroszság általában csupa erő és szláv nagyszerűség. Párizsban van egy olyan rutén kolónia, amelyet megirigyelhet akármilyen kultúrnép. Csak a mi emigránsaink társasága lehetett ilyen nemes, előkelő valamikor, amikor még a lengyelekkel együtt mi is divatban voltunk. Akkor a lengyel nép magát Kelet-Európa franciáinak becézte, s ma a lengyelségnek nagyon rossz híre van Nyugat-Európában. A rossz hírben csak mi vetélkedünk a lengyelekkel, s mi is ugyanazon ok miatt. A mágnásaink, az uralkodó osztályok héroszai kompromittáltak minket is, miként a lengyeleket. A rutén fajta pedig odatarthatja a világ elé demokráciájának a bizonyítványát. Ez a Sicynszki gyilkos, undok gyilkos, de egy hatalmas erejű nép fia. Gondoljunk csak néhai Károlyi Istvánra, aki a csendőrszuronyokat egy óvatos tréfával kerülte ki. Csak erős, demokrata lelkű népeknek lehetnek olyan undok gyilkosaik, mint Sicynszki. Mi finom, arisztokrata népek legfeljebb csak egy Fazekas Ágostonig vihetjük föl. Fogadjunk az unokáink szerencséjébe[n], hogy a ruténeknek hamarabb lesz nemzeti hadseregük, mint nekünk vagy a lengyeleknek.
II.
Mariska
Pázmány Mariska kisasszonnyal, aki Nagyváradon Fetser püspököt, úgyis mint egy ártatlan kisded anyja, pörrel üldözi, szeretnék beszélni. Bizonyos vagyok, hogy azokból, amiket mondanék neki, nagyon keveset értene. Sőt, valószínűleg kémnek, ágensnek vagy bolondnak tartana Mariska kisasszony, mert ezeket mondanám neki.
- Hajh, kisasszony maga kissé elkésett a pörével, ez a pör paródiája egy elmaradt pörnek. Maga, kisasszony, hallhatja, hogy a maga nevén valakit ebben az országban Péternek neveztek. Lássa, Pázmány Mariska kisasszony, ez a néhai Péter az oka mindennek. Maga kisasszony nem foglalkozik nagy politikával, de képzelje el, mi lett volna anélkül a Péter nélkül. Egész Magyarország egy hiten volt már, s a püspökök is úgy házasodtak, mint ma az ügyvédek sem. Képzelje el, Mariska kisasszony, milyen magyar volna ma ez az egész ország a maga Péter nevű néhai nagy névrokona nélkül. Micsoda erő volna ez az Ausztria katolikusságával s az egész világgal szemben. Valóságos magyar vallás lett volna az egész Magyarország protestáns vallásából, s talán ma már a Balkán szlávjai közül is sokan volnának protestánsok, s Debrecenben választanák a belgrádi, bukaresti s konstantinápolyi espereseket. Nagy hiba volt ez, kedves Mariska kisasszony, hogy nem így lett. Ez onnan jut eszembe, hogy a maga pörével egyidőben akarják kiadni Pázmány Péter leveleit könyvalakban. Szerencse, hogy maga, Mariska kisasszony, jött a szerencsés emlékezetű nevével és esetével. Azt csinálta Pázmány Péter Magyarországnak, amit magának a maga állítása szerint Fetser püspök. A szégyen megvan, a baj megvan, de a tartásdíjért hiába pörölnőnk.
Budapesti Napló 1908. április 22.
Ód.
127. EGY FALUSI EMBER NAPLÓJÁBÓL
I.
Dózsa György szobra
Achim Andrással van nekem egy régen ápolt ideám: állítsunk haragos, szép, magyar szobrot vitézlő Dózsa Györgynek. Nincs olyan Andrássy, aki ez ellen akármit szólhatna: Dózsa György nemes ember volt, s ősibb, mint - mondjuk - Darányi. Szép álom volt az Achim András álma s az enyém, de - sajnos - álom volt. Pénzt ugyan még nem gyűjtöttünk a Dózsa-szoborra, de már nagy baj van, s ezt a nagy bajt a Kossuth-szobor ügye okozta. Achim nem bízik bennem, s én nem bízom Achimban: ő eleve Rónát akarja s én Horvayt. A legnagyobb baj pedig az, hogy Dózsához nemigen van közünk, s annyi pláne nincs, mint Ferencnek - Kossuth Lajoshoz. Egy családi hagyomány szerint ugyan én a Visky-család révén rokonságban volnék Dózsa György családjával. De ennek a bizonyítására báró Kempelenéket s egyéb genealógusokat kellene drágán megmozgatnom. Szóval, se Achim Andrásnak, se nekem, nem volna olyan könnyű helyzetünk, mint kormányunk első Ferencének. Én mégis ragaszkodom Horvayhoz mert Kossuth Ferenc is így cselekedett, s bizonyára nem ok nélkül. Amit Kossuth Ferenc tesz, az jól van téve. Lehet, hogy elég pénz nem fog gyűlni Dózsa szobrára, de ezt a szobrot mégis Horvay fogja csinálni. Tudniillik, ha elég pénz fog összegyűlni, s ha ön meg is pukkad, kedves Achim úr.
II.
A mívelt Nyugat
A mívelt Nyugat a mai magyar eszmekörben: hűdés, smokkság, szamárság és babona. Mocsáry Lajos a nemzeti ellenállás idején meg is mondta a nemzeti igazságot áperte. "Akármilyen okos nyomtatvány jöjjön Nyugat felől, égessék el a magyarok, mint József császár idejében. A magyaroknak éppen az az erejük, hogy nem indulnak bolondul a mívelt Nyugat után." A Budapesti Hírlap-ék őrülten hadakoznak a magyar kozmopoliták ellen, akik voltaképpen - nincsenek. Azonban Erdélyben és Biharban január óta állandóan pusztít a pellagra, amely az éhtífusznál is nyomorultabb nyavalya. Erre a hazafias, kormánypárti lapok nyugodtan konstatálják, hogy a pellagra a művelt Nyugaton sem ismeretlen. Olaszországban, Franciaországban a nagy magyar Alfölddel fölérő területeken szokott pusztítani a pellagra. Szóval, újra szóval, a művelt Nyugat se megvetendő akkor, amikor a hitványsághoz, nyomorúsághoz, ínséghez kell keresni igazolást.
III.
Comenius Ámos utódja
Hazugság ám az, hogy ennek a Magyarországnak friss a kultúrája, új, suhancos és szédelgő. Bizonyisten nem Mailáth József gróf, nem Prohászka püspök s nem Rákosi Jenő voltak itt az első kultúremberek. A tanítóknak kellene ezt legjobban tudniok, ha ők tudnák, hogy élt és tanított Magyarországon egy Comenius Ámos nevű ember is. Azonban én már találkoztam Comenius Ámos utódjával, sőt utódjaival. Csak egyről beszélek, arról, aki nekem tanárom volt a gimnáziumban. Ez az úr, piarista pap, minden kálvinistát Jánosnak, minden lutheránust Mártonnak s minden zsidót - Kóbinak szólított. Most értesülök, hogy Apponyi tankerületi főigazgatót csinált ebből az úrból. Brávó, nincs szebb és jobb, mint a múltat letagadni. Valamikor éltek, voltak magyar Pestalozzik, valamikor Comenius Ámos volt Magyarországon tanító. Hogyan ragaszkodjunk mi a másféle történelemi hagyományokhoz, ha Apponyi ilyen példákat ad?
Budapesti Napló 1908. április 24.
A. E.
128. EGY FALUSI EMBER NAPLÓJÁBÓL
I.
Nem volt forradalmunk
Lamberggel elbánt a pesti nép. Görgey egy gróf Zichyt segített a másvilágra, de majdnem ennyi az egész. Fényes Samu minapi, bátor szép cikkében kultúrán inneni országnak sejti megrémülve ezt az országot. Nem, ez kevés, ez az ország nemcsak kultúrán inneni, hanem forradalmon inneni ország. Forradalma sohse volt ennek a Bécsben sokáig forradalmárnak csúfolt népnek és országnak. És ez a forradalom jobban, láthatóbban hiányzik a kenyérnél és a kultúránál is Magyarországon. Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke a plutokrácia szolgálatában üldözheti s üldözi is a szocialista forradalmárokat. De mint francia ember már nemegyszer kénytelen volt harsányan kijelenteni, hogy Franciaország örök szignuma: a forradalom. Ez nemcsak azért jó, mert a forradalom a tudomány szerint is iramító tempóra bírja a haladást. De azért is, mert a forradalom, egy igazi forradalom emléke kissé le tudja hűteni a reakciós forróságot. Nekünk forradalmunk nem volt, de Bocskaink és Bethlenünk volt, s ezeket is átengedtük a históriának, lemondtunk róluk. S ha most visszatarthatatlanul belehullunk a sötétségbe és szolgaságba, ez az oka. A fejlődés ma már kizárja a guillotine-os forradalmat, s mi annak idején - elfelejtettünk elbánni azok őseivel, akik sorsunkat ma kezükben tartják. Majd nem mernének ők olyan bátrak lenni, ha a mai arisztokrácia őseiből és csatlósaiból néhány ezret fölkötöttek volna feledékeny és nem forradalmár őseink.
II.
Egy püspök legendája
Volt egyszer egy püspök, aki ellen azt a szörnyű vádat emelték, hogy anyává tett egy leányt. A püspök generálisa, az érsek, megparancsolta a püspöknek, hogy tisztázza magát. Ez nagyon könnyen ment, mivel abban az országban, ahol ez történt, a katolikus főpap volt a legnagyobb úr. A püspök a bíróság előtt kijelentette, hogy a panaszos leánnyal soha viszonya nem volt, sőt nem volt egyáltalában nővel, s erre esküt is tett.
Amikor a püspök hazament, három gyermek kezet csókolt neki gyermeki tisztelettel. A püspök izgatottan szólott rá az apaságának hódoló gyermekekre:
- Hol az anyátok, küldjétek ide az anyátokat.
A mama jön, s a püspök ott a gyermekek előtt ráordított:
- Hedvig, volt-e nekünk együtt valaha valami viszonyunk?
- Soha - válaszolta Hedvig minden fölösleges habozás nélkül.
A többit a püspök meggyónta legközelebb az érseknek, s a dolog rendbejött.
Budapesti Napló 1908. május 3.
A. E
129. EGY FALUSI EMBER NAPLÓJÁBÓL
I.
A fekete gyémántok
Könnyű volt Jókai Mórnak, mert ő olyan magyarok korszakában élt, akik szerették Európát és a nagy kultúrát. Ő még nyugodtan álmodhatott olyan magyarokról, akik másfajta kultúremberekkel egyenlők, s csak avval különbek, hogy magyarok. Ma, mi érezzük, hogy a közfelfogás szerint hazafiatlanság, sőt bűntett bántani azok cirkulusait, akik uralkodnak. Bizonyos zsidók például elég vakmerők voltak, hogy a Szilágyság, a régi Szilvánia, közepén kőszénbányát nyissanak, ássák, ássák azóta a kőszenet, s ők bizony nem tehetnek arról, hogy ez a kőszén kissé - fiatal. De nem ez a fontos és érdekes, de a vármegye úri köreinek példátlan fölháborodása. A Szilágyságban még mindig vannak eleven erdők, s az erdők tulajdonosai tajtékozva szidják a zsidót. Hogy íme, a zsidó a föld alól is kikaparja azt, amivel a magyar úrnak árthat. A magyar úr, a vármegyei úr, nem szereti az ilyen zavaró dolgokat. A földön, föld fölött és föld alatt maradjon csak úgy minden, ahogyan volt.
II.
A szolgabíró ítélete
A szolgabíró úr üres idejében társadalmi bölcs, ítélkező és kérlelhetetlen. A minap, társaságban, a ferbliről, az úgynevezett hazai csöndesről esett szó, a szolgabíró nagy haragra gyúlt, s kijelentette, hogy a ferbli - zsidó játék. Én nem szoktam kártyázni, de ismerem a játékokat, s dühbe jöttem.
- Már engedj meg, kedves szolgabíró úr, de ha van magyar játék, a ferbli az. Hiszen az egész játék sorsa a személyes bátorságtól, vakmerőségtől függ. Valami olyan ez, mint az ősi magyarok taktikája, akik fordítva ültek nyeregben, s úgy nyilaztak.
A szolgabíró, aki kiváló kaláberező, de ferblizni is szokott, megriadt:
- Lehet, hogy a ferbli magyar játék volna, de átkozottul megtanulták a zsidók is. És ez a baj, nem lehet az magyar játék, amit a zsidó is megtanul és kártékonyan gyakorol. Én a kaláberbe[n] szerencsésebb vagyok, tehát ez az igazi magyar játék.
Így szólott a szolgabíró, s ítéletében megrémülten fedeztem föl egy pusztuló fajta okvetlen - kényszerű filozófiáját.
II.
A májusi eső
A májusi eső amolyan jó vidéki babona, amelyről már Budapesten is tudnak az ügyes újságírók. Nos hát a májusi eső beköszöntött mindjárt május második napján a mi falunkban. Azóta hull, hull az áldás rögre, zöld vetésre és virágos fákra. A minap a szomszédom, jómódú, falusi, egyszerű ember, kifakadt:
- Az Isten verje meg az ilyen májust, amikor mindig esik az eső.
- Ugyan bátyám, hiszen mi Pesten azt szoktuk írni a lapjainkban, hogy egy jó májusi eső ér annyit, mint az Andrássy út.
- Egye meg a fene az Andrássy utat, s tisztelettel szólván az urak bölcsességét. Az eső akkor kell, amikor már régen nem esett, s az Andrássy úttal nem cserélném el a huszonhat hold kukorica-vetésemet, ha - kikelne.
Budapesti Napló 1908. május 8.
A. E.
Ez az ország, ez a Magyarország, nem is olyan nagyon kicsiny ország, miért hát olyan nagyon kicsi? Daudet sem tudott olyan barbárat, félszeget, kicsit elgondolni, amilyent mi túl ne licitálnánk. Az új francia librettóírók is - sajnos - Szilisztria, Illíria s más holdbeli országok helyett idejöhetnének. Minden tettünk, eseményünk, változásunk, szenzációnk egyenesen arra való, hogy röhögjenek rajtunk. Amikor Franciaországban Curie özvegye, mint kinevezett egyetemi tanár, első előadását tartotta, ott volt Briand kultuszminiszter. A parlamentben nagy dolgai lettek volna az napon Briand-nak, s ő inkább elment a kiváló egyetemi nőprofesszor első előadására.
Ilyen jelenségek miatt merik a francia intellektuelek a maguk köztársaságát athéninak nevezni. Nálunk, ne adj isten, hogy a kultuszminiszter igazi kulturális eseményeknél mutassa meg szent ábrázatját. De ha egy senki francia, akire Párizsban a kutya se néz, eljön Budapestre, Apponyink estélyt ad a tiszteletére. S akárcsak Montenegróban vagy Kukutyinban, megjelen Apponyi, Kossuth stb. stb.
Ez az ország, ez a Magyarország, nem is olyan nagyon kicsi ország, miért hát olyan - nagyon kicsi? Itt már egy tisztességes számú csoport él, mely mindent érez és tud, ami csak történik a világban. Ennek az országnak hiteles intelligenciája már kissé túlhaladta Ceglédet és Jászberényt. Miért szégyenítik meg ezt a nem is olyan nagyon kicsi országot az ő politikai vezérei?
Ezt is megmagyarázzuk, ha már muszáj. Ebben az országban, ebben a politikus országban, a legsetétebb fejűek a - politikusok. Horvay-pártoló Kossuthnál különb amatőr egy ízléses bank-ifjú, s Apponyinál nagyobb stílű valaki a legmegvetettebb szociológus.
De ha ők, a dicsők, nem értenek semmihez, miért kompromittálják ez ország szép, forradalmi értelmiségét? Csúnya dolog, de hozzájuk illik, s mi pedig megérdemeljük.
Budapesti Napló 1908. május 12.
A. E.
Vajda János verseit olvasta a nebulóknak dr. Both István tanár úr, s nagy baj történt. Egy halvány, ideges, rossz, de eminens diák elkezdett sírni úgy, hogy mindenki röhögte. Dr. Both István érthető, méltó nagy dühbe jön, s rászólt az ellágyult diákra:
- Amice, Ady úr, maga nagyon komolyan veszi a verseket, s ez öreg, őrült hiba. A versek - versek, csacsiságok rossz idegzetű, rossz szervezetű emberek munkái. Az öreg Vajda János is jobban tette volna, ha valami komoly pályára lép. Mégiscsak szebb élet-ábránd Szilágy vármegye fő-, avagy alispánjának lenni, mint verseket írni.
Így szólt dr. Both István, de a delikvensnek már hiába beszélt. Ez már akkor verseket írt, amikor még a nagybetűket nem ismerte, s mivel tinta nem volt, kékítővel írta 7 éves korában első balladáját. Azután még írt balladákat, de a zilahi ifjúsági önképzőkörben nem akarták benne az új Arany Jánost fölfedezni, tehát abbahagyta.
A halvány, ideges, rossz, de eminens diák megijedt a dr. Both István kinyilatkoztatásától. Különben is erősen szorongatta a fizikából és számtanból Berényi János tanár úr: inter arma silent musae. (Vajon jól tud-e még locus vulgarisokat is idézni a régi jeles latin diák?)
De jött a tavasz, s a tavasz a legnagyobb bűntettes mindenkik között. A költőjelölt nebuló 1896-ban írt egy hazafias Kossuth-verset. (Azóta kozmopolita, vármegyének elárulója, darabont gazember lett belőle.) Vala pedig ez időben a "Szilágy" szerkesztője: Kincs Gyula. Egy drukkos görögóra után az Ady nevezetű fiú Kincs Gyula után szaladt, s nagyon csinosan hebegett:
- Tanár úr, mélyen tisztelt tanár úr, ne haragudjék. Én egy verset írtam, s jaj, szeretném, ha a Szilágyban megjelennék.
Kincs Gyula elolvasta a verset, s elkáromkodta magát:
- Ebadta, jobb volna, ha a szószedetét rendben tartaná, s Plátót olvasná, aki nem írt hazafias verseket.
Az Ady nevű nebuló nagyon megszégyellte magát, s nem írt életében soha többé verseket. A közigazgatási pályára lépett, s ez idő szerint egyik legnagyobb reményű főszolgabírója Szilágy vármegyének.
(Természetes hogy ebből egy szó, egyetlen szó sem igaz, azaz nem úgy igaz, ahogy íródott. Dr. Both István Vajda Jánossal össze-visszaturbálta a lelkemet, és uszított. Kincs Gyula pedig leadta a Szilágyban azt a verset amit neki a lázas, bolond nyolcadik gimnazista átnyújtott. Sőt, a Szilágy adta, adogatta tallérokban az én első írói honoráriumaimat is. Átkozom és áldom a Szilágyot, a Szilágy régi s mai embereit. Úgy vagyok velük, mint az életemmel, karrieremmel s állítólagos sikereimmel. Nem tudom, örüljek-e nekik vagy szánjam magamat érettük, miattuk. Mégis, inkább, áldja meg a jó Sors a Szilágyot, mert megérdemli, ha tőlem nem is, de mindenkitől s főképpen a jó Sorstól.)
(Érmindszent, május hava)
Szil. 1908. május 14.
Ady Endre
132. EGY FALUSI EMBER NAPLÓJÁBÓL
I.
A Fáraók példája
Újabb kutatók szerint Egyiptomban nem a Fáraók gőgös mániája építtette a gúlákat és piramisokat. A Fáraók szocialista fejedelmek voltak, s munkát akartak adni a munkátlan, éhező alattvalóknak. Madách nagyon tévedett tehát az ő nagy drámai költeményében, amikor Egyiptomról írt. Viszont manapság csak a Fáraók által lehetne megérteni, miért kap szobrot Magyarországon Bartha Miklós. Egy névtelen gúla ugyanannyit jelentene, mint egy Bartha Miklós-szobor. Öt év múlva is ki az ördög tudja, ki volt ez a hajdan zavaros, rosszmájú úr? De az új rendszer észrevette, amit valamikor a Fáraók, sok a munkátlan ember, Dózsa Györgynek, Martinovicsnak, Vajda Jánosnak nincs és nem is lesz szobra. De éhes, foglalkoztatni való szobrászok vannak ám szép számmal. Szóval, az új rendszer, mely az éhezőket fölkarolja, szoborhoz juttatja Bartha Miklóst. De ennyi igazsággal szobrot kaphatna a vasorrú bába, Rabló lovag, Piripinci hercegnő, a bolygó zsidó s néhai nemzetes akárky.
II.
Dános, a szerencsés
Bihar megyében két rettenetes gyilkosság történt: cigányok gyilkoltak. De mennyivel messzebb esik az a két rongyos bihari falu Budapesttől, mint Dános. A budapesti lapok jó része tudomásul se veszi e távoli gyilkosságokat. Az afgán határon elesett két katona, ez nekik nagyobb szenzáció. A centralizálás azt eredményezte, hogy most Budapesttől függ még a szenzáció is. A dánosi gyilkosság ötsoros hírben lett volna elintézve, ha Dános véletlenül Csík vármegyében van. Dános azonban szerencsés, mert nincs messze Pesttől, ami Tutáéknak elég nagy baj.
III.
A Duma tekintélye
Az atyuska pénzügyminisztere összetűzött a Duma elnökével, s a pénzügyminiszter - lemondott. Azóta talán már a cári akarat elintézte a válságot, de a válság nagy tanulsága örök időkre megmaradt. A Duma a cár által kegyesen adományzott parlament. Ezernapos sincs, nem ezeréves, mint a mi nemzetgyűlésünk. A Dumát állítólag száz-kétszáz kozák akkor verheti szét, amikor a cár int. De a Duma elnöke mégis minisztert buktathat, mert a Duma, akármilyen, de parlamentáris országoktól tanulta a parlamentarizmust.
Budapesti Napló 1908. május 16.
A. E.
I.
A Kúria és a holtkéz
A magas Kúria a papi birtokok kérdésében királyi határozottsággal s ezennel kimondta a sohát. Döntvényt hozott arról a Kúria, hogy róm. kat. papi birtokra hiába rendeli el a bíróság a végrehajtást. A telekkönyvi hatóság megállapítja a telekkönyvi akadályt, s a papi birtok C. lapja örök-szűz marad. Jogilag, történelmileg, nagy-nagy apparátussal s buzgósággal indokolja meg döntvényét a magyar Kúria. "A papi birtok, a holtkéz jószága örökké egy kéznél marad", állapítja meg a legfőbb magyar bíróság. És mégis a levegőben kell lennie a szekularizációnak, a Kúria döntvénye is ezt mutatja. A Kúria siet elébevágni a jövőnek, s kimondani a nagy sohát. Csakhogy a sohát sokszor mondták ki már hatalmas személyek és testületek. De a sohára mindig elérkezett a beteljesedett idők válasza: most.
II.
A drámaíró Eulenburg
Kiderült, hogy a szerencsétlen Eulenburg herceg egykoron drámákat írt. Enyhe, tiszta, úri, élettelen, szép, német drámákat. A drámában győz az igazság, s megmarad ragyogó fehérnek a fehérség. A bűn büntetést kap, s a világ fölött Wotán trónol és Németország. S íme most Eulenburg herceg, a drámaíró, mint egy eleven drámának eleven, hírhedt, szerencsétlen hőse. Íme a drámaíró mennyi nemeset lát, ha ír, s mennyi undokságra képes, ha él és cselekszik. Ha ilyen fehér drámákat írt volna Eulenburg herceg a fekete fajtalanságok helyett, ma jobban érezné magát Wotán és Németország.
III.
Sáskajárás a Hortobágyon
A Hortobágyot ismét a sáskajárás veszedelme fenyegeti, s nekünk egy fiatal magyar tudós jut az eszünkbe. Ez a nemzeti tudósunk az orosz és más keleti alföldek felső talaját vizsgálta sokáig. Végül megállapította, hogy a magyar humusz nem a nyugat-európaihoz hasonlít, hanem a Keletéhez. Tudniillik e reakciós időkben, melyet ma Magyarországon élünk, még a geológusoknak is Európa ellen illik tiltakozniok. És csakugyan mintha ennek a geológusnak igaza volna. Ahol az agrikultúra fejlett, hatalmas, intenzív, magas, oda nem mennek a sáskák. A csatornázott, mívelt, munkált, gépekkel felszerelt s mezőgazdasági iparral rakott Hortobágyot se bántanák. De az is lehet, hogy ilyen körülmények között a magyar geológus nem tudná kimutatni, hogy a mi humuszunk a Keletével s Ázsiáéval azonos - egy rokon.
Budapesti Napló 1908. május 21.
A. E.
Bizonyosan kialudták azóta már a pezsgőmámort az Albrecht-hajó utasai. Azok a képviselők tudniillik, akiknek bált rendezett a Dunán Kacskovics Béla. A józan életű Duna is elfelejtette már a szörnyű látványt. Az Albrecht-hajót is talán megtisztogatták azóta. Hajh, a legszebb lumpolás se tarthat mindörökké. De ha el is múlt a Kacskovics-bál, a részeg hajó megmaradt. A részeg hajó a ködben ott bolyong most is a magyar vizeken. Babonásan, mint a bolygó hollandusé, mint annyi sok árnyhajóé, melyet csak hajósok és halászok látnak. Ezt a bolygó, részeg hajót magyar hírlapírói nyelven tisztelt Háznak is hívják. Nem csodálatosan jelképes-e a képviselő urak hajómulatsága? Néró is így csinálta annak idején, amikor már túlságosan jó volt a dolga. Virágos gályáján dőzsölt, aludt vagy álmodozott a kék tengeren. Elgondolta, hogy mi mindent végzett el már sikerrel. Egy kicsit meg is csömörölt, mert új vágya alig volt. Megölte azokat, akik útjában voltak, vagy akikről azt hitte, hogy útjában vannak. Dicséretét zengi Róma s az egész birodalom. Még azok is ódákat kénytelenek személyéhez írni, akik titokban gyűlölik.
Ilyen Néro a mai magyar parlament. Az uraknak várakozásukon felül sikerült minden. Aki útjukban volt vagy útjukban lehetett volna, kivégezték. Fölgyújtották az országot, mint Néro Rómát, hogy a lángtenger mellett szavalhassanak. Azután Róma elhamvadt, s ők felültek a virágos gályára. Még a legravaszabbjuk se álmodta, hogy ennyi fog beteljesedni. Az ország néma, megrettent, megundorodott, elbénult. A tenger nyugodt, csodakék, az ég is az.
Még vihar is csak úgy jöhet, ha ők csinálják mesterségesen, mulatságból.
A részeg hajó utasai valóban úgy jártak, mint Néró. Már annyira jóllaktak, hogy nem is tudják, micsoda étellel izgassák az ínyüket. De elfeledték, mint Néró a nápolyi öbölben feledhette, hogy közel a Vezuv.
Mulassanak a képviselő urak, egymást érjék a Duna-bálok. A részeg hajó, a parlament csak kéjutazzon tovább is. A részeg hajókkal az szokott történni, hogy sima vízen, derült ég alatt törnek derékon és süllyednek el.
Budapesti Napló 1908. május 22.
Ód.