37. FÜRDŐLEVELEK

Bécs, július 1.

Boldog nagyváradiak!

Hogy mennyire boldogok Önök a Körös partján, azt valójában csak most értem és érzem, midőn a vakációt felhasználva, útnak indultam a bécsi és berlini színészet tanulmányozására, és most, hogy e tanulmányt félig-meddig befejeztem, ismert szerénységem dacára is konstatálnom kell, hogy a legünnepeltebb bécsi és berlini színészek is csak törpe epigonjai lehetnek a magyar színészet ragyogó dicsőségének, Nyárai Antalnak, és százszor boldog minden nagyváradi halandó, hogy Nyárai Antal a Szigligeti Színházban fecséreli az ő fenomenális művészetét, melyhez hasonló az öt világrész egyetlen színpadán sem található ma.

Boldog nagyváradiak!

Láttam Sonnenthalt, Girardit, Kainzot, Birnbaumot, Hans Wernert, Bruno Zienert és Grimmiget, és mélyen sajnáltam a bécsi és berlini színházak e kiskaliberű Dicsőffy Lórándjait. És miközben zúgva tapsolt a bamba bécsi és berlini nép, ismert szerénységem dacára is ezt gondoltam magamban: "Szegény jámborok, látnátok csak tőlem Gringoire-t. Hogy állna el a szemetek-szátok!" És hogy irigyelnétek Nagyváradot, mely Nyárai Antalt magáénak vallhatja. (Kérem ezen legbensőbb meggyőződésem összes otthoni türelmetlen hitelezőimmel közölni, akik erre talán meg lesznek hatva, és nem zaklatnak még itt is felszólító leveleikkel.)

Boldog nagyváradiak!

Ha úgy tudnák és látnák, mint én, hogy a legünnepeltebb bécsi és berlini színészek minden tehetség nélkül való dedós gyermekek Nyárai Antalhoz képest. Ismert szerénységem dacára sem tagadhatom el, hogy Nyárai Antal kellemes orgánumának egyetlen kifejezése többet ér, mint minden színfalhasogató zagyva deklamálás, amit ezek az én osztrák és német kollégáim véghez visznek. Pirulnom kellett látva, hogy az egész európai művészet egy fapitykét se érne, ha Nyárai Antal nem volna, és egyben szerencsétlennek éreztem magam azért, hogy Nyárai Antal sohasem élvezheti a nézőtérről azt a gyönyörűséget, mikor Nyárai Antal a színpadon játszik. Mindazok, akiket itt idegen földön az én szerepkörömben láttam kontárkodni, kóristák lehetnének mellettem. El is határoztam, hogy jövő télen megtanulok németül, franciául, angolul és olaszul, és eljátszván egész Európában Gringoire-t egy csapással teszem tönkre e rongy nációk még rosszabb ripacsait. Oh milyen diadal lesz ez! Hogy pukkadnak majd a dühtől és irigységtől az én nagyságom mellett elenyésző olyan porszemek, mint a cingár Bérczi Gyula, a hápogó Szarvasi Sándor s a kedélytelen kedélyes apa, Bognár János.

Boldog nagyváradiak és százszor boldog Somogyi Károly, akik egy Nyárait vallhatnak magukénak. Szegény Somogyi, ő ezen boldogságának éppen úgy nincs tudatában, mint Gyula, a "Royal" prózai gondolkodású főpincére, aki elég szemérmetlen egy anzichtskártyán arra figyelmeztetni, hogy a múlt szezonban elfogyasztott 468 pikkoló és 1765 trabukkó árát elfelejtettem neki elutazásom előtt kifizetni. Kérem Önt szerkesztő úr, értesse meg Somogyival az ő boldogságát és azt, hogy milyen kincsnek van ő birtokában az én személyemben. És ha megértette ezt Somogyi Károly, kérem ösztökélje arra, hogy táviratilag küldjön nekem újabb 400 frt. előleget, hogy folytathassam tanulmány-körutamat e hitvány globuson, és újra meg újra meggyőződést szerezhessek arról, hogy "csak egy Nyárai Antal van a világon".

Boldog nagyváradiak, kik őt a magukénak nevezhetik. Legyenek erre büszkék, és e büszkeségük[ben] lázadjanak fel ama szemérmetlen hitelezők ellen, akik a nagy, a dicső Nyárai Antalnak még vakációját sem hagyják nyugodtan élvezni.

Szerkesztő úrnak igaz híve

Nyárai Antal

Nagyváradi Napló 1901. július 3.

Dyb.

38. EGY IGAZI FŐPAP

Olyan kevésszer van alkalmunk dúsjövedelmű főpapokról dicsérően szólni, hogy különös örömmel írunk mindig a nagyváradi káptalan nesztoráról, Winkler püspökről, ki Nagyvárad városnak díszpolgára. Nincs nap, melyben tanúságát ne adja keresztyén szerető szívének. Beavatottak tudják, hogy jövedelméből csak az önfenntartásra szükséges legminimálisabb összeget tartja meg. Emberbaráti s egyházi célokra adja a többi jövedelmét. Legújabban egy bukovinai szegény csángó falu, Istensegíts áldja a derék főpap nevét. A szegény hívek építendő új templomát harangokkal látta el. Az Istensegíts lelkésze hálás szívvel írt köszönetet tegnap a püspöknek, ki nagy érdemeiért csak a minap jutott szép királyi elismeréséhez. Evvel kapcsolatban megemlítjük, hogy mint értesülünk, a kitüntetés alkalmából ma lakomát ad Winkler püspök, melyre többen lesznek hivatalosak egyházi és világi előkelőségek közül.

Nagyváradi Napló 1901. július 3.

39. SZÍNHÁZI ÉLET GYULÁN

- Krecsányiék az új színkörben -

Nagyváradról egy társaság rándult át szombaton Gyula városába, s a társaság egyik tagjának itt gyulai impresszióiról kell számot adnia.

Íme, elárulja mindjárt, hogy e kis beszámoló furcsa lesz nagyon. A gyulai tarka emlékek seregéből kiválik egy szikár, magas termetű, hosszú, fekete redengós, kedves, öreges, borotváltarcú férfiúnak képe, s a beszámoló írója már sejti, hogy erről a férfiúról fog és kell neki írni.

A fiumei s trieszti mesés diadalok ragyogása csábított át bennünket. Meg egy kis színházi smokkság is, amitől a legintelligensebb nagyváradiak sem tudnak szabadulni. A nagy sikerek titkát kifürkészni, és megismerni a magyar színpad egy sereg neves alakját: smokkságnak is megbocsátható.

Hát a nagy sikerek titkát - mint már jó eleve sejdítettük - hamarosan megtaláltuk. Ama fent leírt, redengós férfiú ez a titok, s olyan titok, amit mindenki ismer.

Úgy vélekedtünk, mikor visszafelé hozott bennünket a vonat, hogy ez a redengós férfiú nagyon be találta magát írni a magyar szellem s a magyar művészet történetébe. Talán-talán az újabbak között Paulayn kívül senki annyira. A magyar vidék színészeit ez a férfiú emelte, produkálása mértékét is ő. Buda, Temesvár és Pozsony, az ő nagy kulturális és magyar missziójának színhelye. A magyar színházak repertoárja is büszke lehet reá. Ha új játékstílust sziszifuszi munkájában nem is teremthetett, de lelkiismeretesebb, intelligensebb s jobb ízlésű rendezői talentum nem igen akadt még a magyar vidéken.

- Tele vagyok erkölcsi sikerrel - szólt a mi ditirambusunkra -, de én még mindig olyan maradtam, aki előtt a lejárt értékű erkölcsi siker a legbecsesebb.

Fiuméban a kiadásai térültek meg, a trieszti fényes napokra meg éppenséggel ráfizetett, mert még a legutolsó kóristájának is nagy, külön napidíjat fizetett.

Gyulára eljött, pedig tudta, hogy biztos anyagi deficit.

De eljött, mert a gyulaiak őt akarták díszes, nagyon szép Erkel-színkörükbe, melynek beosztási tervét is ő csinálta meg. Persze, tessék csak számítani. Krecsányi napi kiadása 350 frt., a színkörben pedig legjobb esetben is 300 frt. a napi bevétel maximuma.

De azért kapnak a gyulaiak olyan fényes előadásokat, milyenekért sok állandó színház közönsége irigyelheti őket. Csak a levegő nyári ebben a színkörben. Krecsányi mindig a régi.

Strauss-operettet láttunk, a Denevért. Nem mondjuk, hogy a nagyváradi színház művészerői közül nem különb egyik-másik. De ensemble nincs ilyen több a vidéken. Krecsányi ott "dolgozik" a színpadon, s amit kapunk - mi nézők -, az igazi előadás.

A szereplők közül Anday Blanka lepett meg bennünket Rozalinda szerepében. Öt éve látta e sorok írója.

Már akkor sejtette mindenki benne a leendő nagyságot. Ma nincs ilyen primadonna a vidéken. A drámai társulat hasonló jelessége: Tóvölgyi Margit. Keszlernek, ennek az intelligens fiatal művésznek Ocskayját páratlannak mondják, akik látták, s a darab előadását is jobbnak a Vígszínházénál.

A gyulaiak pedig - szó sincs róla - lelkes kedvvel járnak a színházba. A színészek azonban kedvetlenek:

- Nincs itt semmi - mondogatták - csak por és jó koszt. Pedig Gyulán mindent elkövetnek, hogy jól érezzék magukat a színészek. Csak tapsolni nem szeretnek. Ezt nem tartják ott előkelőnek.

Pár hét múlva Hódmezővásárhelyre megy Krecsányi és társulata.

A beavatottak azt mondják, hogy már legközelebb királyi kitüntetést kap a fiumei és trieszti körút dicsőséges direktora. Bizony a kitüntetésnél valamivel többet is megérdemelne a legérdemesebb direktor: egy kis szubvenció-emelést. Mikor búcsúztunk, azt mondta:

- Szeretnék egy esztendeig legalább az intelligenciájáról híres nagyváradi közönség direktora lenni.

Lehet, hogy nem pusztán udvarias mondás volt. Ám mondjuk, hogy az volt, mert még megharagusznak a temesváriak és budaiak.

Egy év múlva ismét hozzájuk megy Krecsányi. Haza...

Nagyváradi Napló 1901. július 3.

ae.

40. KÉRELEM SZÉLL KÁLMÁNHOZ

Kegyelmességed, miniszterelnök úr, úgy is, mint belügyminiszter, bizonyára ismeri a magyar vidéki színészet jelen siralmas állapotát. Tudja, látja talán azt is, hogy felügyelői állás szervezésével ezen az állapoton nem lehet segíteni. Pénz kellene, pénz okvetlenül, miniszterelnök úr. Nálunk sok-sok mindenre telik, de legkevesebb hitvány kulturális célokra. Beleszoktunk már ebbe, nem is panaszkodunk. De utat mutatunk arra Kegyelmességednek, hogy egy krajcárnyi megterhelés nélkül tudjon pénzt szerezni erre a sürgető célra.

Íme az út:

Politikus országunkban a képviselőválasztásokra készülődés tart most nemes izgalomban mindenkit. Mondjuk, hogy a szabadelvű párt mintegy négyszáz kerületben szervezkedik. A négyszáz kerületben négyszázötven szabadelvű (így kell neveznünk őket, hiában) jelölt föllép biztosan. Minimális számítást csinálunk mindenben.

Egy-egy ilyen jelölt párt körülbelül, itt is minimálisan számítva, három s körülbelül ilyen tartalmú és bőségű táviratban üdvözölte vagy fogja üdvözölni Kegyelmességedet:

Nagyméltóságú Széll Kálmán miniszterelnök úrnak

Budapest.

A Nagyméltóságod programja alapján megalakult kukutyini szabadelvű párt mai napon tartott igen népes gyűlésében a jövő országgyűlésre Stréboló Alfréd urat hazafiúi kötelességet képező törhetlen hűséggel és egyhangú lelkesedéssel képviselőjelöltjéül újra kikiáltotta. Ez alkalomból a legbensőbb hazafiúi érzelemmel üdvözöljük Nagyméltóságodat. Boldogok vagyunk, hogy megértük Nagyméltóságod igazságos kormányzatát, amelytől minden igaz ügy győzedelmét és minden politikai és közéleti hamisság bukását bizton reméljük. A legmélyebb tiszteletünk őszinte kifejezése mellett vagyunk kész hívei a párt megbízásából.

X. Y.

pártelnök.

Átlag 80 szó. Háromszor 80 = 240. Pénzértékben 7 frt. 20 kr. 450 kerületben 3230 frt. Kegyelmességed válaszai szintén ennyire rúghatnak. Összesen hát 6460 frt. Ugyanennyire lehet a Podmaniczky báróét is tenni. Ez már 12.920 frt. Wlassics, a többi miniszter, Apponyi gróf s a szeretett jelöltek egy része legalább is megkétszerezik ezt a rubrikát. Ez már huszonötezer forint. A választások eredményéről már mámoros bőkezűséggel táviratoznak Kegyelmességednek. Így már 50.000 forintnál tartunk.

Most már Kegyelmességednek csak egy óhajtásába kerül, s a költséges táviratozás megszűnik. E helyett - mondjuk - képes levelező lapon fogják jövőre a bizalmat és köszönetet tolmácsolni. A portó különbözetet pedig Kegyelmességed valamelyik bankba küldi, és kéreti küldeni. Íme ősszel a vidéki színészet segélyét 50.000 forinttal lehet emelni, s nem veszt vele senki semmit. Az ötvenezer forintból juthat majd a mi kért erdélyi hazafias és kulturális akciónkra is.

Tegye meg ezt Kegyelmességed. Igazán ezúttal, evvel hasznos dolgot fog cselekedni.

Nagyváradi Napló 1901. július 4.

(ae.)

41. KERESZTEK A KAPUN

Néhányszor [rá]mutattunk már arra, hogy Nagyvárad új főkapitányának sok új, üdvös reformja közt nem egy olyan van, mely határozottan veszedelmet jelent, s a rendőrség valóságos omnipotenciáját célozza. Ismét van egy adatunk erre. Sokaknak feltűnhetett, hogy némely utca néhány kapuján hatalmas, krétával rajzolt kereszt díszeleg. Az ember azt hinné, hogy vakációzó, pajkos diákok passziója ez. Pedig nem így van. A keresztek rajzolása hivatalos rendőrmunka. A posztokon álló rendőrök figyelmét hívja föl a megkeresztezett kapukra. Laknak pedig a keresztes kapus házakban olyan nők, kik nem állanak hivatalos rendőri felügyelet alatt, de foglalkozásuk, életmódjuk azt a gyanút táplálja, hogy vidám bölcsességgel élik vagy élhetik világukat. Nem kell, nem is szabad a dolgot bővebben fejtegetnünk, de akkor már attól kell félnünk, hogy nemsokára megszaporodnak a keresztek, és felügyelet alatt lesz minden nő, kiről kávéházakban, vagy másutt pletykázni fognak. Mi értjük a főkapitány úr üdvös tendenciáját itt is, de nem sejti, micsoda megdöbbentő beavatkozás ez legegyénibb dolgokba? Mert újra és újra ismételjük, a legüdvösebb célból megcsinált rendszabályok többet rombolhatnak sokszor, mint féltucatnyi, ártó társadalmi bűn s egész sereg szigorúan büntetendő "kihágási eset".

Nagyváradi Napló 1901. július 4.

42. NEM REAKCIÓ

Értsük meg a dolgot, kérem szépen: nem reakció, hanem konzervativizmus. Pláne magyar konzervativizmus.

No, ennyi őszinteséget istenuccse nem vártunk. Széll Kálmán leglelkesebb prókátorai hirdetik ezt. Szólnak hozzánk, az elégedetlenekhez, majdnem ilyenformán:

- Hát szó sincs róla, nektek igazatok van. Széll Kálmán valóban nem liberális, hiszen a liberalizmus lejárta magát. De ne ijedjetek meg, mert nem is ultramontán. Nem akar ő klerikalizmust, csak magyar konzervativizmust. Ez pedig szép és nem veszedelmes.

Nem tudjuk, hogy a tisztelt prókátorok-e a naivak, vagy bennünket tartanak szemtelen hittel nagyon naivaknak.

Mert egy naivságot elárultak. Bevallották, amit mi régen hirdetünk, hogy Széll Kálmán és politikája mindenféle jóval megkent lehet, [de] nem liberális.

A továbbiakban azonban alighanem bennünket tartanak naivaknak az ipsék. Hát van okos ember, kit szavakkal meg lehet téveszteni? Hittünk-e mi valami mást Széll Kálmánról, mint amit prókátorai nagy lexikon-jártassággal magyar konzervativizmusnak neveznek el? Hiszen ez teljes igazolása a mi meggyőződésünknek!

De milyen pompásan is megtalálták a szót: konzervativizmus. Annyira megleptek - bevalljuk - bennünket vele, hogy okvetlenül meg kell magyaráznunk.

Mi is hát ez az egészséges konzervativizmus?

Kormánygyeplőhöz jutni egy nekivadult kis embertábor terrorizálása útján: konzervatív politika.

Keblünkre ölelni a magyar közélet hideglelőseit, ránk szabadítani azokat, kiktől szerencsés sorsunk három évtizeden megőrizte ezt az országot, azokat, kiknek Sennyey a politikus ideáljuk s jezsuita-növendék a vezérük: ez is konzervatív politika.

Ádáz haraggal, vérengző dühvel támadni mindarra, amit az erős, becsületes előd épített, őt magát üldözni, híveit megselyemhurkolni: ez is az.

Aztán megalázni azt az ősz, nagy férfit, aki azt a pártot alapította, melynek leple alatt sikerült magukat becsempészni ennek az országnak a tönkrevezetésébe! Ez is konzervativizmus.

Tejbiztosokkal, csuhás szatócsokkal elárasztani az országot, s megrontásán munkálni néhány százezer embernek, kazárt ütni skót kesztyűben, de bunkóval: lám ez is az.

Kipécézni ennek az országnak a protestáns lakóit, kikhez fűződik ennek a kis országnak valamelyes függetlensége és szabadsága, ereje, hite és jövője, megalázni őket naponként, vezető férfiait leszorítani: ez is egészséges konzervativizmus.

Barátkozni hazaáruló agitátorokkal - mind a konciliáns politika cégére alatt -, megmérgezni a lelkét az ország jövőjének, az ifjúságnak, túllicitálni az ischli klauzula saját szerzeményű költeményét, elárasztani a társadalmat hazug, félrevezető jelszavakkal, mindehhez megszerezni ennek az országnak majdnem az egész sajtóját: ez is mindannyi csupa egészséges konzervativizmus.

Magyarázhatnók hát a legújabban kidobott jelszót ad infinitum, de talán sejteni méltóztatik már, hogy mi légyen az.

Az "új rendszer" a maga mivoltában, csak a neve más.

Tisza Kálmán Nagyváradon van most. Tegnap együtt ebédelt, találkozott az úgynevezett vezető férfiakkal. Megkérdjük őket: jutott-e eszükbe tudakozódni a már közlegénységében is csak megtűrt hajdani híres generálisnál: mit tart ő az egészséges konzervativizmusról, s vajon annyira betegek vagyunk már, hogy gyógyításra gondolni sem lehet? Persze csak úgy nagyon bizalmasan. Végre meg nekünk, talán már csak éppen nekünk, titokban is jó volna tudni, hogy a bajt ő is olyan nagynak látja, mint mi itt nagyon sokan.

Ám lehet, hogy nem jutott eszükbe egyiküknek sem. Miért? Nincs nagy baj. Az egész ország sajtója az új rendszer dicséretét zengi. Bizonyára boldog a magyar. Mi pedig csak "engedetlenek" vagyunk, "rémeket látunk", hiszen nincs itt semmi változás. Ami van, az sem veszedelmes. Nem sötétség, nem konokság, nem ultramontánság, nem reakció. Ez kérem: egészséges magyar konzervativizmus...

Nagyváradi Napló 1901. július 6.

A. E.

43. A HÉTRŐL

Egyidőben arról beszélgettünk néhányan, hogy tollforgató ember pompás dolgot művelne, ha nagyváradi aforizmá-kat írna. Ismeretes, hogy a magyar vidéken alig van érdekesebb város, mint az, ahova rossz nyelvek szerint úgy kér az ember vasúti pénztárnál jegyet, hogy elfütyüli egy különös induló első sorát...

Akkor rögtön megpróbáltunk néhány ilyen nagyváradi aforizmát gyártani. Íme ízelítőül egy pár:

Nagyváradon éhen halhat bárki, de minden éjjel pezsgőzhet.

Ha olyanok volnának a nagyváradi asszonyok, mint amilyeneknek a nagyváradi asszonyok hirdetik, itt volna a legnagyobb idegenforgalom.

Nagyvárad az individiumok[!] városa, mert magának a városnak nincs kiformált egyénisége.

Nagyváradon azért szeretünk valakit, vagy valamit, hogy rosszat mondhassunk róla.

Itt legkevesebb a nagyképűsködés, pedig itt van a legtöbb nagyképű ember.

Nagyváradon elvből becsülik az érvényesülés művészetét, de az üres stréber itt lesz leghamarabb komikus figura.

És a többi. Mint méltóztatnak látni, többnyire rossznyelvűskedés, ami szintén divatos minálunk.

A faktum pedig az, hogy igen szeretjük mind ezt a mi városunkat, s mindennap több okunk van reá. Ebben a városban fölemelik az elbukottat, és megbocsájtanak az eltévedteknek. Nincs nap, hogy itt ne vegyék igénybe a jó szívek melegét. Mindennap keringenek ama bizonyos ívek, s a nagyváradi közönség jóvoltából sohse kerülnek üresen vissza. Csak nagy intelligencia s az élet előkelő filozófiája az egész és minden, ami ezt a várost páratlanná teszi.

*

Így nyáron nagyot változik ennek a városnak az arculatja. Sok-sok az idegen arc, s az ismerősök közül pedig sok-soknak a hiányát érezzük.

Télen kedves affektálással játsszuk a szigorú előkelőséget. Spanyol udvari szokások szerint élünk. Előkelőek módfölött az igényeink, nyáron nagy túlzással öltjük magunkra a pongyolát, s ugyanazok, akik megütköztek decemberben egy francia operett pajkosabb ötletén, most az orfeumok fűszeres, borsos étlapján válogatják a legborsosabb eledeleket.

És ezt mind igen kedvesen, póz nélkül tudjuk csinálni.

Különös, hogy ezen a nyáron később kezdődött meg Nagyváradon a fürdőbe özönlés. Csak most készülődnek a legtöbben el. Talán a múlt heti őszieskedése az időjárásnak csinálta ezt a kis lekésést.

Azok pedig, kik ittmaradtak, maradnak, éppenséggel nem unatkoznak. A nyári éjszakai Nagyvárad vidám és zajos. Varieték, cirkusz, cigánymuzsikás esték egyformán megkapják a maguk vidám közönségét, s ha érdekes személyi híreket gyakran közlünk, nincs rajta mit csodálkozni. Nagyvárad nyáron nem unalmas, s csak a minap újságoltuk el, hogy igen sokaknak a nyaralóhelye.

*

Különben pedig nagy szenzációi nem voltak a hétnek. Sem itt, sem másutt. Sem törvénykezési szecesszió, sem nagy tragédiák, sem nagyobb politikai skandalum. Apró tragédiák ezúttal sem maradtak el. Ezek sorra vesznek bennünket, sőt mindnyájunknak megvan mindig a magunké. Az igazándi kánikulára fordult idő leszerelte a nagyváradi ön- és más egyéb képviselőjelöltek ambícióját. A tanítók gyűlése elmúlt anélkül, hogy kivégezték volna a Kozma Andorokat. Gábel Jakab az országos tanítóegyletet arra kérte, hogy támogassa az ő Bereg megyei képviselőjelöltségét. Tisza Kálmán itt járt, s itt időzött egy fél napig, de nem vett szivart az új főtrafikban. A város közigazgatási bizottsági ülésén Rimler Károly főjegyző elnökölt, de miniszteri beleegyezéssel a távollevő főispán és polgármester helyett. Bizony, ha a városházát nagyon megszállja a nyaraló hangulat, már a legközelebbi ülésen, mint a jelenlevők között rangidős Pásztor fogalmazó fog a közgyűlésen elnökölni. Balogh Döme és Beczkay között újra kitört a vámháború. Kiss Dávid - ha már neki nincsenek honfoglaló ősei - okvetlenül azt akarja, hogy az utódainak legyen[ek]. A főutcai kövezés befejezéséről szóló hír pedig légből kapott koholmány. A nagyváradi kapuk egynémelyikén kereszt-sértés történt. Holmi kréta-kereszteket letörültek. Ezek s a többiek. Éppenséggel nem tragikus dolgok. De ki vár kánikulában tragédiákat, mikor ilyenkor tógaszerű pongyolában szeretne bár járni az ember, de az orfeum-kuplékat is súlyos szellemi eledelnek találja.

Nagyváradi Napló 1901. július 7.

Dyb.

44. IRODALOM ÉS JUSZTÍCIA

Athene és Themis hajbakaptak. A veszekedés igen érdekes. Szerencse, hogy akik nem írók, azok most nyaralnak, s akik írók, azok nem szoktak írni, mert máskülönben könyvtárt írnának erről a veszekedésről.

Különösen érdekes, hogy a veszekedésben egy rendkívül gyöngéd nőpoéta s egy szigorú jogtudós az ellenfelek: Fehér Judith és Imling Konrád.

Fehér Judith novellát írt. A novella rosszabb, mint amilyeneket már az ő finom megfigyeléseinek bizonyságai között olvastunk. Aztán meg aligha megfigyelés termette ezt a kis rajzot. A nőpoéta vágyott merész lenni, s vágyott új terekre. Nekieresztette hát a fantáziáját, melyet nőíróknak különösen kell kormányozni tudni, és egy járásbíró családját és igazmondását úgy megfesti, ahogy még nem pofoztak társadalmilag szentnek formált és tartott intézményt finom női kezek. Mert a fantázia kegyetlen hóhér tud lenni.

A nagynevű jogtudós pedig szörnyen kikél a magyar bírói kar ilyetén meggyalázása ellen. Szigorú szavakkal figyelmezteti az írónőt, hogy a török kádik sem lehetnek olyan nyomorultak, mint amilyennek tájékozatlanságból egy magyar bírót rajzol az írónő. De legérdekesebb, hogy a jogtudós tanácsokat ad Fehér Judithnak, hogy miről szabad egy női írónak írni. Persze jogtudósok módjára ajánl napsugarat, kék eget, madárfüttyöt és virágillatot.

Az afférnak vannak tanulságai. Igazsága pedig ez: Fehér Judithék ne csússzanak el a papíron, s fékezzék a fantáziájukat. A világ transzformálásának apostoli hivatását csak addig tölti be az író, míg igaz marad, s csak a szemének és a szívének hisz. Mert erről feledkezett meg egyszer Fehér Judith, hibázott.

De hibázott a jogtudós is. Mert jogtudós létére ő meg a paragrafusok közül csúszott ki, s olyan világba téved, melyet ő természetszerűen nem érthet. Ő a literatúrát még diákkorában hagyhatta ott. Akkor, amikor az irodalomban a madárfüttynél, a judikatúrában pedig a fülemüle-füttynél tartottak. A judikatúra nagyon nőtt, de az irodalom régi maradt, ezt hiszi a tudós jogász? Az írónak mindenről lehet és szabad írnia, de a fönti princípiumok mellett! Külső és belső igazsággal. És ha véletlenül a Fehér Judith járásbírósága él, akkor Fehér Judith sem hibázott.

Maga az egész affér pedig örvendetes jele, hogy ebben az országban kezd éberebb lenni a közszellem. A legszélsőbb vélekedések is kicserélődnek. Új hitecske arra, hogy leszünk mi még tán valamikor kultúrország...

Nagyváradi Napló 1901. július 7.

(ae.)

45. VEGYESKERESKEDÉS

Jól mondta Bölöny József: vegyeskereskedés a Széll Kálmán politikája. De nem a régi szabású, becsületes, krajcáros szatócsok kereskedése. Hanem olyan, mint egy sztambuli bazár. A fényes lomok közül megveheted egy szálát a próféta szakállának, kaphatsz a názáreti fájából is egy forgácsot, régi talmud írást is. Mindent kaphatsz és minden hamis.

Ennek a gyanús erkölcsiségű bazárnak van mindenféle rikkancsa. A görögnek görög kínálja a portékát, sváb a svábnak s az örménynek az örmény. Így a Széll Kálmán politikai bazárja is. Vagy merkantilista: ilyen lap is kínálja az én portékámat. Szélső határokig agráriuskodsz: van ilyen lapom. Szereted a nemzeti sujtást: kapsz sallangos, hazafias frázisú ajánlást is. Mindenfajtájú rikkancs van a bazárban. Sőt, ha intranzigens haragra jött is kedved, nincs érte baj: a bazár be van rendezkedve. Széll Kálmán kitalálta a kormánytól sugalmazott ellenzéki sajtó intézményét. Ez megrendelésre szállít kellő kritikát és gorombaságot. Olyan valami nem közönséges gondolkozásról tesz ez - bevalljuk - tanúbizonyságot, mint ama francia író, ki a jövő szociális államát rajzolva látja a kort, melyben Franciaországban maga az állam rendez a nép mulatságára torlaszokkal, utcai harcokkal teljes forradalmakat.

Raffinirt szatócsüzlet a Széll Kálmán vegyeskereskedése, s raffinirt intézmény a rikkancsok intézménye is.

Íme, a legújabb példa. Tisza István gróf elmondta az ő jámbor beszámolóját Ugrán. Bizony Isten nem volt ez a beszámoló különb, vagy hangosabb a Nagy Mihályok, vagy Kristóffyakénál. Tele volt megadással, lemondással s hűségesküvel.

A kinyilatkoztatottan kormánypárti lapok, minden kedvük dacára sem tehettek egyebet, mint lehető röviden beszámolni a beszámolóról. Belekötni nem tudtak, mint annak idején tették a nagyváradi beszéddel.

Ám a Széll-bazár vásárlóinak van egy nagy serege, mely mindig és minden alkalommal megkívánja, hogy paskolják a gyűlölt Tiszákat.

Íme, milyen jó, hogy nagy választék van a rikkancsokban. Kettőt rögtön kirendelt a bazár gazdája, s egyikük el is bánik Széll Kálmán jóvoltából alaposan Tisza Istvánnal. Beleolvas a beszédébe, rekriminál, szidalmaz, s végül alantas korteskedéssel is meggyanúsítja az ugrai képviselőt.

Voltaképpen pedig az egész rikkancstábor gyűlölettel gondol most Bölöny Józsefre. Ha Bölöny József nem beszél, nem kerül szóba a vegyeskereskedés. Ha nem kerül szóba a vegyeskereskedés, Tisza István gróf nem jelenti ki, hogy ő feltétlen híve Széll Kálmánnak. És ha ezt nem jelenti ki, már mindjárt kész ok van megvádolni pártbontó, forradalmi tendenciákért. Ki lehetett volna az egész rikkancs gárdát vezényelni. Így, sajnos, csak azt a két nyomorult rikkancsot, akik a Tiszák legádázabb gyűlölőinek szokták kínálgatni a Széll-bazár portékáit.

Tisza István gróf pedig egy dolgot nyilván láthat mindebből. Azt, hogy éppenséggel nem fogadják kitörő örömmel az ő újabb hűségesküjét s feltétlen ígérkezését. Sokkal jobban szerették volna azok, ha nyílt lázadónak festhetik meg végre Tisza István grófot.

Hát ugye, hogy mindent lehet a Széll-bazárban kapni, de egy szemernyi őszinteséget sem.

Tisza István grófról hisszük, hogy nem akar, nem tud szatócs lenni. Ez a hitünk még most erős. Ha csalódnánk benne, csalódnánk magunkban is, kik a Tiszákban hittük és hisszük e szabadelvű ország boldogulását.

Miért fél megszerezni Tisza gróf a Széll-bazárnak azt az örömet, hogy kivonultassák ellene a bazár egész arzenálját, rikkancsait s eunuch elárusítóit.

A Széll vegyeskereskedésben így is gyűlölni fogják és üldözni őt és híveit. Hogy bolti szolga legyen abból, kitől mi szabadelvűek ennek az országnak a megváltását várjuk: még gondolatnak is rettenetes.

Pedig Tisza Istvánnak ilyen szerepet szánnak a bazárban, sőt a bolti söprűt is elszedik majd alkalomadtán tőle, nehogy még álmában is valamikor tisztogatásra gondoljon. Előzze meg őket, még mindig kisöpörhetné a bazárt az ugrai söprű!...

Nagyváradi Napló 1901. július 10.

A. E.

46. HAJSZA A SZÍNHÁZAKÉRT

Többek között három nagy vidéki városban, Aradon, Szegeden és Debrecenben járt le a színházak direkcióinak ideje, s mind a három város új társulattal új színigazgatót akar. A negyedik állomás, Temesvár-Buda már visszaszerezte a maga Krecsányiját. Pozsonyban anarchia van. Kassán Szendrey az úr, s ő szenvedte csak legközelebb is Festetich úrnak egy újabb okvetetlenkedését. Kolozsvárt virágvasárnap óta Megyeri kísérletezik a Bölöny-regime elfeledtetésén, Nagyvárad pedig - mint többször megírtuk - olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy színházpályázata olyankor nyílik meg, mikor az elsőrendű társulatok nem pályázhatnak, s amin úgy lehetne segíteni, hogy Somogyi igazgatónak szerződése lejártával még egy évre kössünk szerződést, s így egyszerre hirdessünk új pályázatot a többi nagy színházakkal.

Ergo Arad, Debrecen és Szeged színházai között folyik most a versengés.

Nem tudjuk, feltűnt-e másoknak is, hogy még eddig nem tapasztalt hevességgel folyik a hajsza a színházak után. Mindennap új és új direktorjelöltekről hallunk. Az ember oda van a csodálkozástól, hogy ni, Magyarországon hány színházi szakember van. Hátha a nagyközönség egészen ismerné a kulisszák titokzatos világát. Akkor azt is tudná, hogy igen sok direktor mögött csöndes kompánisták, finánciákat, vagy egyéb kötelmeket vállalt társ-direktorok állnak. Akkor csodálkoznék még igazán a direktorjelöltek légióján.

Sokat panaszkodunk mi is a vidéki színészet nyomorúságai miatt. Van is nyomorúság elég. De ez már mindnyájunk előtt ismeretes, hogy a legtöbb nagy vidéki színház jó üzlet. Üzletet mondtunk, de ne ütődjék meg rajta senki. Csak lássuk tisztán a dolgokat. Éppenséggel nem olyan nagy baj az, ha a színigazgató üzletember. Csak aztán üzletember legyen! A jó üzletember sohse feledkezik meg a közönségről. Nem is csapja be soha. Mert jól tudja, hogy a közönség gráciájából él. A jó üzletember tehát éppúgy, éppolyan lelkiismeretesen szállít a közönségnek pompás műsort, kifogástalan társulatot, művészi előadást, mint a jó rövidáru-kereskedő kiváló gyártmányú cipőt, divatos és tartós kesztyűt és kalapot stb. Nem kell hát az üzlet szótól félni. Sokszor becsületesebb szó ez művészi vonatkozásban is a missziónál például, mely gyakorta csak szánalmunkra, felgerjedéseinkre utazik, de ellenszolgáltatást a pénzünkért alig ad.

A növekvő hajsza a nagy vidéki színházak után alkalmat ad nekünk, hogy gondolkozni próbáljunk valamit azon, hogy nem volna-e jobb, ha a nagy vidéki színházakat a mostani ellenőrzés mellett egyszerűen pályázat útján bérbeadnók?... A nagy városok színházi közönsége egyre s rohamosan nő. A színházakért folyó lázas verseny azt mutatja, hogy a színház most sem éppen rossz üzlet. Soha ki nem elégített kulturális és egyéb álmainkat nem helyesebb volna felcserélni egy kis bérletpénzzel s a mostaniaknál mindenesetre magasabb nívójú színházi élvezetekkel? Mert az a színigazgató, akinek a kezét kicsinyes, jól ismert befolyások nem kötik, de a nagyobb rezsi rászorítja arra, hogy magának meghódítsa a közönséget, nem megbízhatóbb a színigazatók mostani, százfelől ráncigált típusánál?

Bizony, jó lesz ezen már gondolkozni. Előbb-utóbb - Magyarországon harminc évi késéssel jönnek rá kipróbált igazságokra - úgyis áttérünk erre a rendszerre. Nyugati országokban ez a legtermészetesebb állapot már. S ha valaki a mi speciális nemzetiségi viszonyainkra hivatkozással felel, hát az a válaszunk, hogy a bérletrendszert csak a nagy vidéki városokban kellene meghonosítani. Meg aztán az új rendszer éppenséggel nem zárja ki a nemzetiségi akciót sem.

A színházakért folyó hajsza - ismételjük - fontoltassa meg a dolgokat velünk.

Nagyváradi Napló 1901. július 11.

47. A KENYÉR VOLT AZ OK

A törvényszéken történt. Csak rövid, száraz referádát írtunk róla, hogy tartsunk módot a szomorú történet moráljára is. Mert nagyon szomorú a történet, belesírta az élet az ember szörnyű örök tragikumát.

Oh, be nagyot is tévednek a koca-filozófusok, mikor a végtelenségre, az anyag örök törvényére, vagy ilyesmikre hivatkozással akarják megdöbbenteni, alázatra késztetni a dölyfös emberelmét.

Van szörnyűbb felségesség, rettentőbb hatalom is, a legnagyobb: a gyomor. A nagy dán írót hallgassátok meg. Ő mondott megremegtető, szörnyű nagy dolgokat az éhségről. Nincs ennél rettenetesebb érzés, szörnyűbb démon. A vad éhező gyomor mellett kicsiny a végtelenség, minden-minden. Jámbor poétalelkek, kik az anyaságnál nem tudtok felségesebb emberi érzést, mit tudjátok, hogy a kenyér szentebb a testünkből sarjadt testnél, a gyermeknél is. Szörnyűség, de ebben van ama legnagyobb tragikum.

Helber Andrásné, az elkényszeredett sápadt asszony, metsző, száraz hangon mondotta:

- Hát miért is élt volna a Juliska. Tizenegyen voltunk, s kenyér négynek sem volt elegendő.

Juliskának meg kellett halnia, mert ő harmadfél éves ártatlan bambaságával nem tudta, hogy nagy bűnt cselekszik, mikor naponként - sokszor kétszer is - kenyeret majszolt... És ott ültek körül a nagyteremben komoly és tudós férfiak. Olyanok, kik naponként ötször érzik a telt gyomor csodás gyönyörűségét. Idejöttek e díszes terembe, hol az emberi vad indulatok annyi rémes tanulságát hallották már. S most e rendesen evő, komoly, tudományos, igazságnak szolgáló emberek némán néztek csak össze. Egy percig bizonnyal összekavarodtak fejeikben az agyvelőkbe oltott fogalmak.

Egy percre tán átsuhant agyukon a szörnyű világosság. Hogy a könyvek igazságai nem igazságosak. Hogy az élet talán a legnagyobb, legigazságtalanabb csapás. Hogy nem tudjuk, mi a bűn és mik vagyunk mi is tulajdonképpen. Egy percre. E percben súghatta valami Friedländer Samunak, hogy szóljon majdnem így:

- A ti törvényeitek sem büntetik azt, aki a deszkaszálon menekülve vízbefojtja az utána kapaszkodót vagy aki az éhség parokszizmusában felfalja egy lakatlan szigeten azt, kivel odadobódott. Mért büntetnétek, akik a Juliskát kínozták. Juliska sok kenyeret evett, s körülötte sokan éheztek!

Tán nem így mondta éppen, de így gondolhatta. Szegedi Jánost is ilyen borzasztó igazságokkal védhette Dési Géza. Az igazságnak komoly bírái pedig nem sújtották, nem sújthatták le a Juliska kínzóit. Talán más paragrafusos mentegetéssel, de nem sújtották le...

Az emberek pedig hívságosak és fennhéjázók. Kellenek nagy észretérítő, nagy kijózanító történetek. Ideírtunk egyet, s akinek van szíve vagy szörnyen szívtelen, ne feledje el:

- Juliskának el kellett pusztulnia, mert sok kenyeret evett, s körülötte pedig kínlódó gyomrok korogtak...

Ne feledjétek el!

Nagyváradi Napló 1901. július 11.

48. MINISZTER ÉS BÍRÁK

A lapok most egy veszprémi bíró esetével foglalkoznak, kit az igazságügyminiszter illetékes fegyelmi hatósága megkerülésével megalázóan megdorgált, s így bírói méltóságában valóban hallatlanul megsértett. A veszprémi bíró nem a hatalom előtt meghunyászkodó beamterek közül való, s a miniszter eljárása ellen a leghatározottabban tiltakozik, s a méltatlan elbánás miatt a Táblánál panaszt emelt, nagyon okosan. A magyar bírói kar, e páratlanul derék testület, függetlenségén és jogos önérzetén kívül nem sokat nyer állásától. Ahelyett hát, hogy egzisztenciáját is megerősítenék, még függetlenségét is elvenni s önérzetében is megsérteni: egy minisztertől is nagy merészség és impertinencia. A veszprémi bíró esete nem egyedül áll. Sok magyar bíró érzi most a szégyenpírt az arcán a miniszter elbánása miatt. Tudomásunk szerint a nagyváradi törvényszék három bírója kapott a veszprémihez hasonló jogtalan és meg nem érdemelt miniszteri dorgatóriumot. Hisszük és várjuk, hogy a veszprémi bíróval együtt tiltakozni fognak a nagyváradi bírók is. De tiltakozni fognak az összes inzultált magyar bírók. Ebben a példátlan rosszul kormányzott országban az igazságszolgáltatás, a magyar bírói kar deréksége a mi egyetlen hitünk és pajzsunk. Ezt a hitet akarja megrendíteni az igazságügyminiszter. Résen fogunk állni, s nem engedjük, hogy a korlátoltság romboljon ott is, ahol építésre van legnagyobb szükség!

Nagyváradi Napló 1901. július 12.

49. FÜRDŐLEVELEK

Marienbad

Tisztelt szerkesztő úr!

Mint egy kifogástalan naivához illik, szülői felügyelet alatt üdülgetek itt Marienbadban.

Sokat, nagyon sokat gondolok magukra. Pedig talán maguk már el is felejtették a színtársulat Szohnerkéjét.

Nagyon nehezen váltam meg Nagyváradtól. Az én jó Flórám mondogatta is eleget.

- Olga, Olga, te alighanem könnyelmű dolgot műveltél. Belészerettél valakibe. Pedig, jaj, ha a naiva szerelmes lesz. Akkor már jó előre szerződés után nézhet, mint - komikáné.

Fölösleges talán mondanom is, hogy az én jó Flórám gyanúja - hogy is mondják azt maguk? - minden komoly alapot nélkülöz. Az igazat megvallva némi hajlandóságot érzek olykor magamban a szerelemre, de a vajúdó érzelmeket gyökerestől szoktam kitépni. Bizonyisten: A kollégáim a tanúk.

A marienbadi fürdőzésre pedig a legprimább kvalitású naivai fogásokkal rendezkedtem be. Majdnem olyan rövid ruhában járok, mint néha a színpadon, amiért le is szidtak maguk egy párszor, és olykor selypítek is. Találkoztunk a papa néhány erdélyi ismerősével. Mind azt hiszik, hogy csak tizennégy éves vagyok. Bizonyisten: A múltkor valami szörnyen pikáns fürdő-pletykát tárgyaltak. Az egyik erdélyi bácsi aggódva nézett rám. Én persze, mint jónevelésű kislány, mindjárt hallástávolságon túl helyezkedtem, amit, nemde, helyesen cselekedtem? Muszáj egy kislánynak mindent tudni? Azért kárpótoltam én magam. Rendes Szidor beszélt titokban a városi orfeum-életről. Jaj, milyen dolgokat beszélt! De nem hiába utáltam én mindig a csúnya orfeumdámákat! Hanem vagy két fiút nagyon le fogok szidni. Hát járja az, hogy mihelyt a színtársulat kiteszi a városból a lábát, ők mindjárt elvadulnak.

Azért van itt egy pár nagyváradi gentleman, akik sok kedvvel próbálnak ám nekem udvarolni. Hejh, ha feleségeik megtudnák!... Nem árulom el őket.

Itt nyaral a legaranyosabb méltóságos díva, Kinszky grófné is. Még mindig arról beszél nagy elragadtatással, hogy Nagyváradon milyen kedvesek az emberek. Szeretném néha azt mondani, hogy Nekem mondja? De az isteni Ilus előtt nem szabad hencegni, még ha valaki naiva is.

Papám, a kedves, dolgozik. Színdarabot ír, és Nagyváradon akarja ismét előadatni. Azt mondja, hogy csak a nagyváradi közönség érdemli meg, hogy komoly író darabot írjon a számára. Nagy naivan azt kérdezem tőle:

- Hát nagy sikert aratott a múltkori darabod, azt hiszed, papa?

- Persze, hogy azt - válaszolt nagyon szigorúan, pedig a nőszereplő elég gyöngécske volt.

Na ilyen goromba papája sincs még egy naivának.

Különben pedig sok-sok lelki puszit küld a maguk kis elkényeztetett naivájuk.

Szohnerke

Nagyváradi Napló 1901. július 13.

50. NAGYVÁRADI BÍRÁK SÉRELME

- Az igazságügyminiszter basáskodása -

A Nagyváradi Napló már tegnap megírta, hogy a veszprémi bíró esete, kit az igazságügyminiszter jogtalanul és brutálisan sértett meg önérzetében és bírói függetlenségében, csak egy eset. Igen sok magyar bírót alázott meg hasonló módon a miniszter. Megírtuk, hogy a nagyváradi törvényszéken is három bírót ért a miniszteri brutalitás. Nem írjuk ide a három méltatlanul sértett bíró nevét. Nem akarjuk még evvel is megszerezni a szenvedett méltatlanságot. Mind a három bíró kitűnő, munkás tagja a jóhírű nagyváradi bírói karnak, s éppenséggel nem adtak rá okot, hogy úgy fizessenek nekik, ahogy a miniszter fizetett.

De még megdöbbentőbb a negyedik nagyváradi bíró esete. Tanácselnök a törvényszéken, s az elé a tanács elé, melynek ő volt az elnöke, egyszer egy monstre-bűnügy került. Ötvenkét vádlottja volt a bűnpörnek, s a tárgyaláson csak ötven jelent meg. Az új bűnvádi perrendtartás értelmében a tárgyalást el kellett halasztani. Ez a körülmény s magának a bűnpörnek a természete is azt tette kívánatossá és szükségessé, hogy a törvényszék helyszíni szemlét tartson.

A helyszíni tárgyalásra az igazságügyminisztertől kellett engedélyt kérni. Az igazságügyminiszter válasza azonban nem engedély lett, hanem a legerősebb dorgatórium. A miniszter megrótta a bírót, hogy a kincstárt könnyelmű módon meg akarja terhelni, s minél több kiadást akar rá róni. Szóval a legerősebb és a legindokolatlanabb sértés volt a miniszter válasza.

Íme, Magyarország igazságügyminisztere így dolgozik a magyar bírói kar tekintélyének s hitelének megrontásán. A legtirannusabb módon tör a bírói kar függetlenségére, méltatlanul meghurcol s előmenetelükben meggátol így kifogástalan, ambiciózus, munkás bírókat.

Ilyen muszka tendenciát nem igen láttunk mostanában, s kétségbe ejtő a jövő, amit ez a mindent durván legázoló tendencia sejtet. A magyar bírákat a hatalom dróton mozgatott bábjaivá akarják tenni, s a törvényeket végrehajtó szerv egyetlen, mindig változó tagja elnyelni készül egész igazságszolgáltatásunkat.

A nagyváradi bírák felháborodva tárgyalják a miniszter basáskodásának ez eseteit, s majdnem bizonyos, hogy a nagyváradi bírók követni fogják a veszprémi bírók példáját, s elégtételt szereznek a miniszteri eljárásért.

Mi pedig, míg az üggyel bővebben foglalkoznánk, csak ismételjük kissé kibővítve tegnapi véleményünket.

Ebben a legrosszabbul kormányzott s legjobban megterhelt, ezer belső bajtól senyvedő országban a sajtószabadság s a független magyar bírói kar a polgárok minden hite, pajzsa. Ha a véleménynyilvánítás szabadságát vagy a bírói kar függetlenségét bármely oldalról bármely veszedelem fenyegeti: az ország minden polgárának kötelessége a fenyegetett mentsvárak megvédése. És meg is fogják védeni miniszterrel vagy bárkivel szemben is!...

Nagyváradi Napló 1901. július 13.

51. A BÉRKOCSIK DOLGA

Úgy vélekedünk, hogy majdnem egy óráig tartó vita után sem sikerült a bérkocsik dolgában valami nagyobb eredményt elérni a város atyáinak.

Hogy nem sikerült, annak megvan az oka. Az, hogy a bérkocsisok[ról] voltaképpen nem sok szó esett a vitában. A szónokok akadémikus igazságokat hangoztattak, s szinte furcsának tetszett nekünk, hogy a bérkocsik kérdésében akarják eldönteni, hogy melyikük a liberálisabb. Ilyenformán e sorok írójának pikáns látvány volt Komlóssy Józsefet például a szélső liberalizmus védelmében látni, holott Komlóssy Józsefet itt, Nagyváradon nem szokták meg hasonló szerepben látni. De azért - mind privát vélekedések ezek - alapjában s végső szentenciaképpen jólesett nekünk nagyon, hogy ilyen nagy vitát keltett - a bérkocsik dolga. Méltóztatik ebből sejteni, hogy mi ezúttal más valamit értünk a bérkocsik dolgának. Jólesett nekünk azt látni, hogy sokan rájöttek már arra, hogy nem mindig bagatell dolog, amit a nem gondolkozó tábor általában csekélységnek hisz. Hajh, sok minden másképpen volna ebben az országban, ha rájönnének arra, hogy nem minden értéktelen, kis dolog, mert a dédapáink is annak tartották, s nem minden szent, nagy és sérthetetlen, csupán csak azért.

És hála a bérkocsitulajdonosoknak, hogy nekünk alkalmat adtak az igazság elmondására. Aktuálisabb igazság - mert az igazságokban is az aktualitás a legértékesebb - alig van ennél.

Hisz az a kétségtelenül retrográd irány, mely most ezt az országot dirigálja, éppen azt a hibánkat használja föl, hogy bizonyos kicsi dolgokat előkelően lenézünk, s bizonyos kicsi dolgok bármily fordulása nem érdekel bennünket. Ezekre a kicsiny dolgokra aztán rátelepszik a reakció, mely nem olyan rátartó, mint mink vagyunk, s egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy a gyékény legszélén ülünk.

Mi hát igen örülünk, hogy jeleit látjuk a régi beteges előkelőség levetésének, s hogy igen érdekel már bennünket a - bérkocsik dolga is.

Sohase volt nagyobb szükség, mint ma van, ügyelni a legjelentéktelenebb kicsinységre is.

A bérkocsik és a közönség nem kapnak több baksist, illetve jobb és olcsóbb kocsikat a városatyák vitája után sem.

Azt sem állítjuk, hogy éppen a bérkocsik dolgában olyan nagy ok lett volna az aggodalmaskodásra. De nagyon-nagyon örülünk, hogy az aggodalmaskodás megszólalt, hogy belenézünk a kicsi dolgok állapotába is, s hogy foglalkozunk - a bérkocsikkal már. Éppen a tizenkettedik órában. Mert nagyobb gyorsasággal rohan a magyar társadalom a középkorba, mint a legjobb lovú bérkocsi!...

Nagyváradi Napló 1901. július 13.

52. EGANIZMUS S A SZÉKELYSÉG

Mi, kiket a lelkünk, vagy a kenyerünk arra kényszerít, hogy megfigyeljünk minden levélhullásnyi zajú eseményt is körültünk, s kiknek látnunk kell azt a sok hazugságot, amivel a nyilvánosságnak élők a nyilvánosságot becsapni akarják: gyakran érezzük a sokáig visszafojtott méltatlankodásnak, dühnek azt a vulkanikus kitörni készülését, mikor szeretnők torkon ragadva megfojtogatni egy kicsit a hazugságok mestereit.

Erővel, erőszakkal kell sokszor mérsékelnünk magunkat, nehogy azt higgyék, hogy mert haragszunk, nincs igazunk.

A magyar közélet hazugságai között nem a legkisebb hazugság a rutén-akció, az eganizmus.

Ilyen nagy kaliberű szélhámosságot csak minden évtizedben láthat a világ. Amit így felületesen észrevehet, az mind szépnek, nemesnek, deréknek látszik. De aki jól bepillant a háló szálai közé, látja a nagystílű svindlit. Hazug az akció oka, célja, módja, helye, ideje és eszköze. Az eganizmus legmerészebb előcsatározása a reakciónak. Célja faji és vallásharc. Módja a jezsuitaság. Helye a klerikális tanyák homálya. Ideje a középkor, s eszköze a félrevezetés.

A szűzmagyarság alföldi munkásnépének sok ezre nyomorog. A palóc-magyar faluk kiköltözni készülnek, egész Felsőmagyarország siralomház. A középosztályt már meg sem próbálják menteni. Iparosaink nyomorognak. Az ország gépezetének ötvenezer mechanikusa, a magyar tisztviselői kar hangos, harsány hangon kér a megélhetésre módot. Ezer helyről sürget, hív, könyörög a szükség, s mi rutén-akciót csinálunk és Eganokat küldünk szét, hogy csaholják föl az országban azt a kis békességet is, amit a közös nyomorúság plántált szomorú virágként közénk.

De e szörnyű hazugságok akkor forralják csak fel igazán bennünk a vért, ha a székelység helyzetére gondolunk.

Ország-bontó akciókra kerül időnk, lelkünk, pénzünk, s a székelység pusztulását pedig közömbösen nézzük.

Kiválóbb, becsesebb emberanyag nincs ezen a földön. Erős, egészséges, józan filozófiájú, munkás, lángoló, ha kell, de praktikus mindig, fajához, bölcsője földjéhez pogány szeretettel ragaszkodó.

Szívós erővel állt századokon a mi védbástyánkul. Most roskadozni készül. Mindig csak kértünk tőle, adni sohsem adtunk. Nem bírja tovább. Védelmére ki siet? Az állam nem is állam. A hatalom az eganizmus akciójával készül az országot tönkretenni. A parlament kiskorú gondolkozásnak tanyája. A magyar társadalom ezer sebtől vérzik, akcióra képtelen. Dúsgazdag főpapok és urak? Ezektől jót ritkán lehet kapni. Meghalhat ez a nép, elzárva mindenkitől, elárasztva, fölfalva oláhságtól, szászoktól, hazát és hazai kultúrát gyűlölő, a hatalomtól becézni kezdett s vérszemet kapott ellenségektől.

Nem is keressük az enyhe szókat. Vétkes hazugság, hitványság a hatalom mit-mívelése. Ez a hatalom hazudozva tör, zúz, rombol. Az igazi szükség szava elől befogja a fülét. Így tűri, s nem bánja a székelység pusztulását is.

Néhány erőshitű ember van ebben az országban - áldassék meg hitük és karjuk -, kik a hazugság romboló hatalmával szemben építésre mertek vállalkozni.

Bár észrevennék őket, s bár érnének el valami sikert!...

Nagyváradi Napló 1901. július 14.

Ady Endre

53. A NAGYVÁRADI BÍRÁK SÉRELME

- Az igazságügyminiszter basáskodása -

Nagyváradi bíró és jogászkörökben, de mindenfelé, nagy méltatlankodással tárgylják az igazságügyminiszter sértő, lealázó bánásmódját négy nagyváradi bíróval szemben, mely esetről a fenti cím alatt a Nagyváradi Napló adott hírt.

Széltében beszélik a neveket is, amiket tagnap mi elhallgattunk. Ám az alaptalanul meghurcolt bíróknak semmi okuk sincs arra, hogy neveiket elhallgassuk tovább. Különben is hadd lássák a nagyközönség s elsősorban a törvényszéki viszonyokkal ismerős jogászemberek, hogy milyen elismert képességű, kitűnő, kifogástalan bíráknak kellett egy tájékozatlan, könnyelmű miniszter lealázó bánásmódját elszenvedniök.

Nagy József, ez a kiválóan elismert tudású és tekintélyű bíró s nem kevésbé érdemes kollégái: Pallay Jenő s Grám Sándor a miniszterileg megdorgáltak.

Hibájuk az volt, hogy talán nem intéztek el annyi ügydarabot, mint amennyit százmértföldnyi távolságra nemcsak Nagyváradtól, hanem az igazságszolgáltatás ismerésétől is, az igazságügyminiszter szeretett volna.

Mikor Csemegi Károly az ő büntetőkönyvének életbelépése után a kúria második büntetőtanácsának élére lépett, a magaalkotta törvény alkalmazásában oly aggodalmas gondossággal és alapossággal működött, hogy az ügyek elintézésében bizony nagy restancia mutatkozott. Fábry István, a legfőbb törvényszék elnöke ezért megintve Csemegit, sürgette, hogy intézzen el többet. Erre Csemegi így válaszolt:

- Mint bíró megesküdtem, hogy lelkiismeretesen fogok ítélni, de arra nem, hogy nem lesz hátralék.

De, édes Istenem, hol áll a jelenlegi igazságügyminiszter Csemegi Károly mögött?

A tanácselnök, kit pazarlással vádolt a miniszter, Móré Pál dr. azóta már táblabírói rangban a vidéki járásbíróságok vezetője. Szerencsére maga a miniszter nevetségessé tudja tenni a saját jogtalan s együgyű kritikáit.

Egyébként, mikor Nagy Ferenc törvényszéki elnök a bírákkal tudatta a miniszter dorgatóriumát, Nagy József mondott egy találó s értékelő megjegyzést a miniszter leiratára.

Ám lehet bármilyen korlátolt is a miniszter eljárása, kevésbe venni nem szabad. Éppen azt nem kell felednünk, hogy a korlátoltsága a rombolás szerepe.

Nagyváradi Napló 1901. július 14.

54. SÖTÉT BŰNÖK

Bűneink teljességében, mi fölvilágosodott, modern emberek, néha még úgy büszkélkedünk is bizonyos bűnökkel, melyek divatos erkölcsi felfogás szerint nem is bűnök, hanem a modern ember kifinomodott passziói. Igen. Így szoktuk mondani: kifinomodott. És szörnyen lenézzük az alsóbb intelligenciájú emberlényeket, kik nem tudnak olyan kifinomodott, raffinirt módon vétkezni, mint mi.

Bihar megye alispáni hivatalához hónaponként érkeznek bizonyos nyomtatott ívek számokkal beróva. Az ívek hivatalos, rovatos ívek. A rovatok nevei - üldözni való bűnök, s a számok a csendőrség statisztikája.

Elszörnyedve néztük végig ezt a statisztikát. Nem is tudjuk, hogy adjunk valamelyes diszkrét módon számot róla.

Hát vannak bizonyos bűnök, amelyeket természetüknél fogva sem igen szoktak megtorlás végett följelenteni. Ezek a bűnök az elhallgatott bűnök óriási summáját növelik. A bírói fórum elé ritkán kerülnek. Szörnyen nagy, nyílt esetek szoktak csak e bűnök közül ítéletet követelni. Nagy erkölcsi elvadulások jele hát az, hogy a Bihar megye közbiztonsági állapotáról szóló csendőrségi jelentésben fölsorolt bűnesetek jórésze ilyen erkölcsi elvadulásról tanúskodó, sötét bűn.

A falvak jó népe, melyet nekünk erősnek és tisztának tudni jólesett, sok helyütt hát kétségbeejtő sánszokkal vette föl a versenyt az erkölcsi anarchia terén az urakkal. Nemcsak a büntető törvénykönyv hétköznapi paragrafusaiba való beleütközésben, hanem a legsötétebb modern bűnökben is.

Siralmas valóság ez a teljes elvadulás, s mi másban nem tudjuk az okát sejteni, mint az úri példaadókban s ez ország hírhedt rossz kormányzásában, mely természetesen elvadulást teremt.

Szociális reneszánszra van nagy-nagy szükség. Az idő talán, mely lelkiismeretesebb nálunk, mielőbb elhozza ezt a reneszánszot, mert el kell már hoznia!...

Nagyváradi Napló 1901. július 17.

55. BÖKÖNYI ZSUZSIKA KARRIERJE

- A derecskei brettli-tündér -

Ebben az orfeumos kánikulai világban egy kis orfeumi szenzációval szolgálunk. Orfeum-történetnek elég érdekes. Nem is színezzük hát ki, hanem elmondjuk egész szárazon.

Körülbelül három évvel ezelőtt egy Antonio Mayer nevű világjáró artista-direktor vetődött Bihar megyébe. Az orfeumigazgató Derecskén tanyázott egy ideig.

Lakik pedig Derecskén egy Bökönyi Dániel nevű szegény gazdaember. Bökönyi gazda legtöbbet érő vagyona pedig az ő szépséges Zsuzsika leánya volt. Ritka egy virágszál. Sugár, hamis szemű, nyíló rózsa-arcú, csintalan vérű, jókedvű leány. Kacérkodott, nótázott mindig. Hangja is szép volt a Zsuzsikának.

Antonio Mayer nem hiába volt világot járt orfeum-róka. Fölismerte a gyöngyszemet a porban, s el volt ragadtatva a gondolattól is, hogy micsoda karriert csinálna ez a kis vadrózsa a brettlin!

A leányt hamar sikerült elszédíteni, de nem nehéz volt kapacitálni Bökönyi gazdát sem.

Antonio Mayer és Bökönyi Dániel formális szerződést kötöttek. Antonio Mayer - a szerződés szerint - magával viszi a szép Bökönyi Zsuzsikát, s neveltet belőle világhírű művésznőt. Gondoskodik a számára mindenről, s ezenfelül az öreg Bökönyinek küld minden hónapban húsz forintot.

A szerződést alá is írták mind a ketten, s betartására kikötöttek kölcsönösen 500-500 forint vinkulumot.

Antonio Mayer aztán magával vitte - egyelőre Budapestre - Zsuzsikát. Híre is járt, hogy énekelt valahol. Azután, hogy Berlinbe mentek, s itt - akárcsak Bartóky Matild kisasszony Amerikában - Kossuth Flóra néven művésznősködött a derecskei brettli-tündér. Berlinből még pénzt is küldött, amit Antonio Mayer természetesen csak megígért, de sohse teljesített. Innen - Bökönyi Dániel hite szerint - a párizsi kiállításra, azután Londonba mehettek.

Két éve már semmi hírt nem kapott az ő leánya felől Bökönyi gazda. De pénzt még kevésbé.

Elkeseredésében a főszolgabírónál, a főszolgabíró az alispánnál, az alispán pedig a belügyminiszternél jelentette be az esetet. Ha már pénzt nem kap, a lányát szerette volna visszakapni Bökönyi gazda.

Diplomáciai úton jártak el Londonban. De ott a szép Zsuzsikának s Antonio Mayernek nyomukra sem akadtak. Ki tudja, hol lehetnek. Talán túlmentek az Óceánon is.

Derecskén pedig egy elkeseredett atyafi átkozza most a világjáró komédiásokat, a szép leányokra éhes nagyvárosokat, főként pedig Antonio Mayert, ki békés kis falujából a nagy ismeretlen világba ragadta ki az ő szép és pajkos Zsuzsika leányát!...

Nagyváradi Napló 1901. július 18.

56. EGY KÜLÖNÖS POÉTÁRÓL

Történt egyszer, hogy Bartha Miklós egy gyulai híve, mikor már semmiképpen sem tudta védni a kálvinista jezsuitát, ezt a nyilatkozatot tette nekünk:

- Bartha Miklósnak minden hibája abból fakad, hogy a legnagyobb impresszionisták közül való. Valóságos poéta, ki erős hangulatai szerint esetleg félóránként változik, s aki hajlik minden szuggesztióra.

Úgy jutott eszünkbe ez a nyilatkozat, hogy olvastuk most Bartha Miklósnak Eötvös Károlyhoz intézett nyílt levelét. Ez a levél hirtelen azt a véleményt szüli meg bennünk, hogy ez az ember csakugyan poéta. Állandóan egzaltált, hóbortos poéta, akinek ez alatt a levél írása alatt is legalább nyolcféle hangulata és hite volt. Kezdi a levelet, mint vak - zsidógyűlölő. A tizedik sorban már elégiát kezd. Hirtelen a büszkeség őrjöngése fogja el. Azután lecsillapodik, s hideg kezekkel fojtogatja a "kis gnóm" Mezey Ernőt, kinek tíz sor múlva ismét szerelmet vall, s így vágtat végig a papíron a legváltakozóbb hangulatokban. Az ilyen ember csakugyan poéta, de közveszélyesebb a Szentpétervárott letartóztatott Poe Edgárnál, s hozzá nem olyan poéta, akinek legalább a halála után megbocsátanak. Mert Poe Edgár csak poéta akart és tudott lenni. Bartha pedig őrült hangulatai szerint minden. Mikor a legőrültebb a hangulata, akkor pláne becsületbíró is. Különös poéta hát ez a Bartha Miklós. Egyszer ki fog törni rajta egy olyan szent őrület, hogy kényszerzubbonyt kell adni rá.

Nagyváradi Napló 1901. július 19.

57. A HÉTRŐL

Ha a meleggel kezdem, minden ötletből kiszárasztott, unalmas embernek mondanak. Ha meg nem írok a melegről, nem érdekli önöket az írásom, s a legmerészebb módon affektálnék, mert e pillanatban az a gondolat foglal le teljesen, hogy lehetne a forróság e pokoli kínjától megszabadulni...

*

...Tizenkét perc múlt el a fent elsírt sóhajtás óta, s most itt ülök jéghideg zuhanytól lehűlten.

Szegény Kormos Adolf, mit adna ő ezért a megnyugvó jó érzésért. Mert Kormos Adolfról az a hitünk, hogy a forróság, a holt szezon ölte meg. A képviselő urak kánikulai beszámolókat tartanak, a színkörökben a kardalosnők szerelmi kalandjai a legnagyobb események. Felkai elfogatta magát. Thoroczkay főispán levélügye nem volt eléggé érdekes. Mint zsíros falatra rohantak rá szegény Kormosra az éhes újságíró népek. Ha a szezon derekán pattan ki az ügy, egy nyugdíjazással s két-három enyhe, szépítő, félhivatalos kommentárral, minden nagyobb emóció s meghurcolások nélkül véget ér: de ez a csúnya forróság! Ezen még a zuhany sem segít!...

*

Olvastak önök bizonyára az öreg Ungár esetéről. Kemény, öreg bácskai zsidó. Mellékesen milliomos, s egy szép leány apja. Az öreg Ungár leányát elszöktette egy kopott firtli, egy húsz éves dzsentri gyerek. Egész Bécsig elszökött a szerelmes pár. Bizonyosan jól mulattak az úton. Tovább azonban nem mehettek. Az öreg lefülelte őket, s a leányt visszahozta. A leányszöktető ifjonc megkopott rokonai körülvették az öreg Ungárt.

- Ezen már csak házasság segíthet.

Egyidejűleg pedig barátkozni méltóztattak az eddig lenézett "szemtelenül meggazdagodott zsidóval". Az öreg aztán kitűzte az esküvő napját. Megjelentek a leendő büszke dzsentri atyafiak, akik a millióért hajlandók voltak egy zilált vallási viszonyokban leledző menyecskét is akceptálni.

Mikor pedig együtt volt már a díszes nászkoszorú, megjelent az öreg kemény Ungár, s odadobta elibük a lánya gyönyörű selyemruháját, s mondta a maga paraszti nyelvén, de körülbelül ezt:

- A millióval nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A leányom külföldre utazott. A kapu nyitva van...

Kár, hogy ezt az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt. De ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is...

*

Egy budapesti lap, klerikális agrárius és ősi középosztály-dédelgető, így sóhajtott fel az esetre:

- Haj, tizenöt év előtt még szerencséjének tartotta volna bármelyik zsidó, ha leányát dzsentri akarja nőül venni.

Édes siránkozás, ugye?

De hát még, ami ezután jön. Ugyancsak ez a lap s néhány harci társa evvel az esettel is azt látja igazolni, hogy a zsidóság nem akar beolvadni.

Hogy a kakas csípje meg. Nem is volna rossz. Mokány Berciék jól gondolják ezt az összeolvadást.

1. Fenntartatik a régi kedvezmény, mely szerint a szép zsidóasszonyokkal szemben nem vagyunk antiszemiták.

2. Azok a gazdag zsidók, akiknek leányaik vannak, tartoznak őket elszegényedett, nyakig adósságban úszó kaszinógavallérokhoz férjhez adni.

3. Ellenben azok a gazdag zsidók, akiknek nincsenek leányaik, vagyonukkal egy szervezendő "Középosztály restauráló-egyesület" pénztárát gyarapítják.

4. Akik kellemetlenek, azok kötelesek kivándorolni.

És így tovább. Így gondolják sokan az összeolvadást. De összeolvadni a munkában, a haladás-vágyban, a közös célokban. Ez nem ízlik még mindig a magyar úri gyomornak.

*

Különben pedig Nagyváradon most már igazán csak éjszakákon élnek. Soha annyi víg szalmaözvegy nem volt, mint a nyáron. A Sas-beli varieté tele minden este. A szeparé falai sok mindent látnak, amiről jó, hogy nem tudnak a fürdőző asszonykák. Különben pedig nemsokára közölni fogjuk egy Nagyváradon szalmaözvegyeskedő férj "fürdőlevelét". Abból világosan fogják látni a helyzetet s a nagyváradi éjszakai életet a fürdőn unatkozó szegény hitvestársak...

Nagyváradi Napló 1901. július 21.

Dyb.

58. REFLEXIÓK EGY FÖLJELENTÉSHEZ

Amikor sok viaskodással, az ifjúság sturm és drang korszakában, egész életemre tudtam határozni az újságíró penna mellett: már voltam annyira intelligens és megérett, hogy a szükséges transzigálásra megalkudtam magammal s annyira józan, hogy irtóztam a szélmalom-harcoktól.

Avval is számot vetettem, hogy kis intelligenciájú, behájasodott agyvelejű, rövidlátó praetorok között élek, akik előtt lealázó a munka, bűn a világoslátás s rossz csapás az intelligens gondolkozás.

Ez érteti meg, hogy sohasem voltam, nem lehettem intranzigens. Ebben az országban mindig jaj volt a forradalmároknak!... Itt az élhet legkényelmesebben, aki betanított formákban vagy abszolute nem gondolkozik.

Ha nem is írtam, mondtam hát ki minden igazságomat, de ostobának sem volt kedvem magam mutatni. Amiket véleményeimként megmondtam, azok legalábbis elementumai voltak a tisztán látott igazságoknak, s legföllebb érintették a határt, melyet adott viszonyok és barrikádok között józan, okos ember már kényelmességi okokból sem lép át.

A váradi káptalan mégis pört indított ellenem. Tehette. Én a becsületem azon is kereshetem, aki szerény embernek tart, s lázítást találhatok a Gerő főkapitány rendszabályaiban, melyekkel a szegény gabonaügynököket bélyegezte meg. Respektáljuk egymás gondolkozását, ha nem is tudunk mindnyájan gondolkozni.

A nagy nyilvánosság azonban, mely előtt kanonoki vanitásokról és stallumokról szóltam, méltán elvárhatja, hogy szóljak most. Bolond-gombákkal traktáltam-e őt? Éretlen módon szitkozódtam-e? A vak gyűlölet szólt-e általam? Lázítottam-e a fennálló bizonyos rend ellen?...

Szívemre teszem a kezem, s az emberi józanságra s intelligenciára, mint az én isteneimre esküszöm: nem tettem, nem tehettem egyiket sem.

Öt-hat év előtt szabadabb szellők fújdogálták át a magyar társadalmat. Akkor még az én inkriminált cikkem észrevett kis sóhajtás sem lett volna. Ma Pécsett egy újságírót becsukatással fenyegetnek, mert arról szólt, hogy a papok között sok a haszontalan és erkölcstelen, jómagam[at] pedig egész sereg jól táplált méltóságos és nagyságos reverendás pöröl, pedig én még csak annyit sem mondtam róluk, mint a pécsi újságíró. Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.

A bíróság előtt sokat-sokat fogok erről és más dolgokról szólni. Még csak két dolgot.

Hirdetem és hiszem, hogy ez a mostani, ránk szakadni készülő reakció örök törvényéből fakad az emberi sors igazságának. Az új világ gyászos, szomorú előjátéka lesz csak, hogy aztán a tömjénfüstből kikeljen ragyogva, szabadon az ember. Akinek adatott a hit igazsága s az igazság hite: a jövő katonája. Én kicsinységem a jövőért harcolt mindig. S ebben a jövőben nemcsak a kanonok-sor s a külváros rikító kontrasztjának kibékítése van, hanem benne van az intelligencia teljes fölszabadulása, a munka diadala s a klerikalizmus kíméletlen összetiprása.

Ezért a jövőért küzdeni szép, s meg nem akadályozhat benne néhány kövér kanonok vénasszonyos pörpatvarkodása.

A másik mondanivalóm ez. Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben ez vagyok most is. Levetettem magam erejéből a benevelt szellemnek s a velemszületett vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak. Ezekkel a tanulságokkal még koponyákat fogok törni, ha szabad kritika-mondásomban hasonló bornírt megakasztásokra akadok!...

Nagyváradi Napló 1901. július 21.

Ady Endre

59. DEBRECENI LAP NAGYVÁRAD ELLEN

- Közösügyes lapszerkesztés -

Egy debreceni lapban a következő mérges kis közleményt olvassuk:

Az irigy szomszéd. Az irigy szomszéd, aki folyton sanda szemmel nézi Debrecen fejlődését, nem más, mint Nagyvárad. A pakfon város sok mindent irigyel tőlünk, egyik-másik közintézményt el is harácsolta előlünk, így a postaigazgatóságot, az önkéntes iskolát - s most a közigazgatási tanfolyam után kesereg. Legalább így olvassuk egyik nagyváradi újságban. - Az illető újság szerint a debreceni közigazgatási tanfolyamot már a közeljövőben Nagyváradra helyezik át. Így a nyáron, a kacsák virágzó szezonjában megbocsátandónak találjuk nagyváradi laptársunk kitűnő értesülését, mert se nem értesülés, se nem kitűnő. Egy elég ravaszul kieszelt hangulatcsinálás az egész arra, hogy közigazgatási tanfolyamunkat, amely már az első esztendőjében is kitűnő intézménynek bizonyult, elkaparítsák tőlünk. - Csakhogy a kedves szomszéd erőlködésébe ezúttal beletörik a bicskája, mert semmi ok nincs reá, és szó sem lehet arról, hogy a tanfolyamot Debrecenből Nagyváradra helyezzék át. Ugyanolyan joggal Nyíregyháza, Szatmár és Eger is magának vindikálhatná a közigazgatási tanfolyamot, mert Szabolcs-, Szatmár- és Heves megyéből is nagy számban voltak hallgatói. Debrecenből tehát nem helyezik el a tanfolyamot, efelől nyugodtak lehetünk.

Ezt a debreceni lapot Sas Ede nagyváradi hírlapíró szerkeszti. Újabb adat arra, hogy bizonyos egyéniségek sem erkölcsi, sem semmiféle inkompatibilitást nem ismernek.

Nagyváradi Napló 1901. július 21.

(ae.)

60. A NAGY HAZUGSÁG

Molnár Jenő klenóci, Bereg megyei körjegyző kicsi, apró ember mindenképpen. Éljen sokáig, mert ebben az országban nagy szükség van a kicsi, apró, de kemény derekú, mindig haragos emberekre, mint amilyen a klenóci jegyző.

Molnár Jenő igazi falusi nótárius. Együtt érez a maga parasztjaival, de intelligens ember is igen, mert belát a dolgok kezdetébe is. Egyszer így fakadt ki Molnár Jenő:

- Nem tudok már tovább tűrni. Ez a Schönborn birodalom koldussá fogja tenni az egész vidéket, s rabszolgát csinál minden parasztból. Ha nem változnak a dolgok, föl fogom jelenteni állandó uzsoráskodás miatt az egész uradalmat.

Ilyenformán fakadt ki egyszer a klenóciak apró, haragos nótáriusa. Csak aki ismeri azt a vidéket s a Rákóczi-domíniumban basáskodó Schönborn grófok féktelen nagy hatalmát, mely elsöpri a klenóci jegyzőnél vaskosabb embereket is, tudja belátni, hogy micsoda nagy oka lehetett a klenóci jegyzőnek erre, a beregi füleknek istenkáromlásnál is nagyobb kifakadásra!...

Mert úgy áll a dolog, kazárfaló Bartha Miklós sem tagadja, hogy a Schönborn-birodalom egy kis külön ország. Határain belül idegen a lélek, a nyelv, s kegyetlen a szív. Szegény rutén parasztok beszélhetnének erről eleget. Mint robotolnak ennek a kegyetlen kis birodalomnak állati munkával, kínos verejtékkel egy nagyon sovány falat kenyérért. Beregi urak meg arról szólhatnának, hogy a Rákóczi-domínium feudális ura milyen idegen ettől a nemzettől. Mindent lenéz, ami magyar. A magyar mágnást éppúgy nem becsüli, mint a magyar fajtehenet. Egy Lónyay gróffal még csak barátkozik, de mással senkivel. Egyszer pedig még azt is ki merte jelenteni, hogy neki derogál még a magyar főrendiházban is megjelenni, hát még esetleg mint népképviselő az alsó házban szerepelni! Szörnyűség!...

Most már méltóztatnak sejteni, hogy került szóba a kis klenóci jegyző. Mint annak a vidéknek a lelkiismerete.

Gondolkozó, intelligens beregi emberek tudják, hogy az egész rutén akció a Schönborn birodalom műve.

Evvel pedig igazolódik, amit a múltkor egy cikkünkben kimondtunk, hogy ennél az akciónál vérlázítóbb hazugság nincs és nem volt. Kezdetétől egészen a legfrissebb eganizmusig, mely szerint - kacagj bajazzó! - a tejbiztos úr zsidómentésre adta a fejét.

A klerikális és feudális érdekek csúnya játéka ez az akció. A kort, időt és haladást akarja meghazudtolni. Érzi a szükségességét, hogy lekösse a veszedelmes közérzést, s elterelje bizonyos üzelmekről a figyelmet.

Ezt mondtuk ki a múltkoriban is az eganizmusról, s most véletlen került bizonyosságaink igazolnak bennünket.

Nyilvános az egész akció célja, modora. Látjuk a szövetkezést a nagy hazugságra, s látjuk a szervezett seregnek is a célját: hamis játékkal, hazugsággal, rombolással és a közérzés megdolgozásával megerősíteni Magyarországon a későre is itt ragadt klerikális és feudális uralmat.

A kis, apró körjegyzőt talán - mi is úgy tudjuk - sikerült már megdolgozni. De benne - ismételjük - a jók lelkiismerete szólott.

És ha a csúf akció kétségbeesésünkre tud is hangos sikert csinálni, de biztos, hogy ez a nagy hazugság bosszúállóan fog azokra a hamis koponyákra szállani, melyek kifundálták.

Addig jó munkálkodást. A beregi régi dolgokról pedig fogunk beszélni még!

Nagyváradi Napló 1901. július 31.

A. E.

61. KIK A BŰNÖSÖK?

Mert maga az élet is szereti a komikus ellentéteket, hát a klerikális sajtónak kellett kipattantania, hogy az antiszemita heccek kézzelfogható eredménye készül, s a jó becsületes paraszti népet néhol már sikerült a zsidókra tüzelni. Az a lap újságolta ezt először, s jajgatta el magát kipróbált jezsuita módra, amelyben Bartha Miklós szokott vétkezni majdnem nap mint nap az őszinteség, a tisztes érzés és az illendőség ellen. Jellemző paraszti közmondás avval felelne, hogy az kiabál stb. Csakhogy példabeszédekkel nem lehet elintézni ezt a dolgot. A keserű valóság az, hogy a jezsuita tábornak nálunk is, mint előbb Ausztriában, olyan eredmény ígérkezik, amitől ők maguk is megijednek. Övék a bűn, ők a vétkesek, pláne céltudatosan vétkezők. És ha csakugyan feltámad a Bartha Miklós "iszapos mocsara", az őket fogja mielőbb elnyelni: a klerikális és feudális matadorokat s azt a sajtót, mely vak, de óvatos gyűlöletében Budapesten, de itt is a sorok között szította a buta gyűlöletet.

Nagyváradi Napló 1901. július 31.

62. EGY KIS CENZÚRA

Röviden már írtunk a gyulai esetről, hogy néhány gyulai "vezető" alak cenzúrát akart gyakorolni, s arra bírni Krecsányi Ignácot, hogy ne adassa elő Bródy Sándor Hófehérkéjét, melyet a direkció az utolsó előadásra tűzött ki. Ennek a kis cenzúrás történetnek érdekes előzményei voltak. Bródy Sándor valamikor Gyulán időzött egy rokonánál hosszabb ideig. Az alföldi város a maga sajátos életével sok érdekes megfigyeléshez juttatta a Bródy érdekes, impresszionista egyéniségét. Pompás figurákat látott. Megfigyelte a magyar vidéki társadalom ismert kicsinyességeit, hibáit és hazugságait. Szóval mint igazi íróember, témával telten távozott. A megfigyeléseket aztán föl is használta. Persze nem fényképezett. De bizony egy novellájában magukra ismerhettek azért egynémely gyulai potentátok, s ráismerhettek bizonyos, ilyen-olyan kis vonatkozásokra is. A novella nagy megrökönyödést keltett Gyulán. A "leleplezést" nem tudták elfeledni Bródynak azok, akik a témát szolgálták, s Gyulán igen előkelő társadalmi állású urak. Ezért akartak cenzúrázni. Ám a terv nem sikerült. Mint megírtuk, a gyulai közönség Hófehérke előadásán megtöltötte a színházat, s tapsolt sokat a Bródy érdekes darabjának. Krecsányiék különben már Hódmezővásárhelyen vannak.

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 2.

63. A HÉTRŐL

Az ijesztő mozdulatlanság, a rejtelmes talányosság, a lekötött virágzó erők csodás szimbólumát látom: a szfinkszet. Mi történik most - jaj, vele?... A szfinksz megmozdult... Világrendülés?... Csillaghullás?...

...A Szfinksz megmozdult, nem azért, hogy megelevenedjék, hanem csak hogy összeomoljon.

Az új világ nem tűri meg a lekötött nagy erőket s a rejtelmes némaságot.

E modern világban minden kis atomnyi erő mível valamit, dolgozik. Az atomok összeállnak sziklaóriásokat törni. A nagy, egyedül álló tömegnek, erőnek nem kedvez a korszak. Álljon félre, de ne ijesztegessen az élet nagy országútján. Íme, ezért omlott össze a szfinksz, s mi néhányan olyan szfinkszecske-szerű lények háborodott szívvel, jajgatva mondjuk:

- Óh, hogy a szfinksznek is össze kellett törnie!...

*

Volnék én a nagyváradi társadalom egy úgynevezett vezető alakja, s volnék én - mondjuk - a szabadelvű pártnak választmányi tagja.

Szólnék én egy gyűlésen így:

- Tisztelt Uraim! Mint a lapokból olvashatták, nagy esemény elé néz ez az ország. Okvetlen Arisztidesz, pártunk kiválósága, öt nap múlva ünnepli az ország fővárosában dicső politikai pályafutásának hetedfél éves évfordulóját. E nagy ünnepről nem hiányozhat híres Nagyvárad. Indítványozom, küldöttség utazzék föl e nagy napra Budapestre, s e küldöttség vegyen részt az Okvetlen Arisztidesz tiszteletére rendezendő nagy banketten is.

Szólnék én így - igen nagy éljenzések között ülnék le ez "emelkedett szellemű, lelkes hangú, szép beszéd" után, s bizonyos lehetnék afelől, hogy Arisztidesz úr bankettjén ott ül egy sereg nagyváradi "vezető alak".

Megyünk mi bankettre, megyünk jubileumra különvonattal, megyünk deputációba hatalmas miniszter urakhoz, megyünk kaszárnyaépítés, megyünk Ős-Budavár, megyünk bélyeglelet, megyünk unalom okából... Szilágyi Dezső temetésén nem volt egyetlen lélek nagyváradi sem...

*

Egy anarchista bélésű argumentumot mondunk. Ne tessék nagyon a terhünkre róni.

Mi talán elmehetnénk a divatos vélekedésben egészen odáig, hogy azok a bizonyos kegyes, szamaritánus, kegyelmes vagy humánus érzelmek sem egyebek az emberi egoizmus kitöréseinél. Megértjük, ha valaki teljesen opportunus elvek szerint él, s az én igényei szerint cselekszik. Megértjük, ha valaki nem akar rabja lenni az úgynevezett lágy érzelmeknek.

De ez mind - már pedig elég anarchista hipotézisek mellett - sem menti a Szilágyi Dezső ravatalától való távolmaradást. Szilágyi a liberalizmus legerősebb oszlopa volt. A liberalizmus pedig nekünk mindenha opportunus! Ezt dokumentálni szent kötelességünk.

*

A kánikulai meleg nagy csodára életben hagyott bennünket. Két nap óta immár a végrendelkezés szükségessége nélkül mehetünk ki az utcára nappal is. Az bizonyos, hogy a szörnyű hőség elzavarta nyaralni még azokat is, kik már kibékültek a gondolattal, hogy az idén itthon maradnak. Az idő tűrhetőbbre válásával most mára ismét megindult a nyári nagyváradi élet szórakozása: a pletyka. Állandóan űzzük, nem szükséges bizonyára a mutatványszámok közlése.

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 4.

Dyb.

64. MAKAI EMIL

Egy szomorú szívvel kevesebb sajog a világon. Ez a szív tegnap alkonyatkor, mikor a magyar róna tarlójáról befújt az őszies szél, rózsaillat parányi porszemecskéitől bepermetezve a lármás magyar Babilonba: dobbant egy nagy fájdalmasat még és megszakadt. Az ajkakon pedig kék szederjességgel borult el az utolsó, vádoló jajkiáltás. Ez a szív most nem fog többet dobogni. Ezek a szederjes ajkak nem sóhajtoznak többé soha, soha. Ejh, de banális, de unalmas vagy csontkezű, kaszás legény!... Mink, szomorú, öröksápadt legények gúnyosan mosolygunk mindig feléd. De te, örök banalitásodban is, most ismét össze tudtad facsarni a mi szíveinket is. Az a szederjes ajkú, fehér halott, ifjú ember szomorúbb volt mindannyiunknál. Miért bántál vele is csak úgy, mint egy magát agyonlumpolt lájdinántocskával? Mért gyötörted meg ilyen hamar? Mért nem engedted tovább sajogni az ő nagy szomorú szívét? Hát nagyon nyugtalanított téged az ő dalos jajgatása?... Lásd most - óh irtózat - olyan közönséges holttest, mint a többi halott a fiatal, magyar Hafiz... Fájó szívű, halvány szép leányok, epedő szerelmes ifjak s minden szomorú lantverők: jertek temetni a mi Hafizunkat. Hintsük be rózsával. Találkozzanak koporsója felett az egymást kereső szívek. Ifjúság, rózsák, szerelem s életmámor ölelkezzenek az ő koporsója fölött. Dobbanjanak össze szent mámorban szerelmes szívek. És boldogan fognak reánk mosolyogni az édes trubadúr feloldott szederjes ajkai... A nagyváradi hírlapírók majd mindannyian személyesen is szerető ismerősei megrémülve értesülnek a fájdalmasan előre sejtett, szomorú halálhírről. A koporsójára koszorút fognak tenni. Az első órákban összegyűlt erre hírlapírók s az ő ismerősei között majdnem kilencven korona. A gyűjtést folytatják, hogy elsőkként járuljanak hozzá az édes szavú poéta síremlékköltségeihez is. A koszorú óriási pálma, hatalmas fehér selyemszalaggal s rajta ez írás: A nagyváradi hírlapírók - poétakollégájuknak. A koszorút valószínűleg küldöttség viszi föl a koporsóra.

A gyönyörű koszorúval Fehér Dezső, Halász Lajos és Kiss Mihály hírlapírók az éjjel elutaztak Budapestre.

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 8.

65. SZENT ANTAL KENYERE

A Szent Antal kenyere igen irgalmas és szép kenyér. Igaz, hogy szépségét, irgalmasságát nem a fent címzett kegyes szent adja meg, mert hát a poklokra szánt szabadkőművesek a maguk kenyerét együgyűen csak "ingyen kenyér"-nek hívják, azért hasonlóan szép és irgalmas kenyér. A Szent Antal-kultuszról pedig szóltunk egyszer sok kímélettel, sőt bizonyos dicsérettel is. Akkor, mikor e kultusz babonás, butító kinövései ellen szóltunk. Fölszólalásunkban majdnem az egész vidéki sajtó osztozott, ami e különös s egyre szított babonának országos elterjedését igazolja. Ezt a babonát ma Nagyváradon a legmodernebb eszközökkel terjesztik. Egy épület falán tegnap nyomtatott plakátot olvastunk, melyben Dencs János tb. kanonok, esperes-plébános az olaszi-i templom bezárásával az istentiszteletekre vonakozóan történt s annak idején általunk is közölt intézkedésekkel kapcsolatban a következőket mondja:

"Páduai Szent Antal" kedves szentünk szobrát is, mihelyt annak talapzata elkészül, a kanonok-rend templomába átvitetem, hogy Isten előtti közbenjárását híveimért és szegényeimnek kenyérrel való ellátását, illetve csodás működését tovább is folytassa.

Nyomtatott betűkkel, falra ragasztva. Hát a nyomtatott betűk nem szolgálják már többé az emberi szellem fölvilágosítását s előbbre vivését? A babona megnőtt és villamoson utazik? Szép és irgalmas kenyér Szent Antal kenyere, de mennyivel szebb volna, ha nem kívánna viszonzás fejében lelki elsötétedést.

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 10.

66. RENDŐRI DOLGOK

- A nagyváradi rendőrségről -

Rendőri dolgokról akarunk beszélni egyet-mást. Ennek a témának nemcsak a kolozsvári szomorú eset adott aktualitást. A magyar vidéki városokban - sajna - csak úgy kínálgatja a rendőrség a legtarkább témákat. Éppen ez az oka, hogy csömörlésig tele vagyunk már velük. Szinte nem ízléses a rendőrségről írni már. Nagyobb esetek alkalmából legföllebb.

Hogy a legtisztességesebb rendőrség sem népszerű: egészen érthető. A rendőri intézmény egész mivolta szemben áll az egyén egész leszállított igényű szabadságával is. Aki teljesen biztosítottnak érzi magát, hogy nem jöhet összeütközésbe avval a becsülendő renddel, mely nélkül egymás közt élni nem tudunk: arról éppenséggel nincs biztosítva, hogy nem jön összeütközésbe a rendőrséggel.

Hajh, mert más a rend, s más a rendőrség. Talán-talán csak hosszú kardos katonában tenghet még úgy túl a hatalom kéjes érzése, mint tombol az utolsó rendőrlegényben.

Ha hát már az intézmény sem lehet népszerű, magyar formája pedig elismerten veszekedett rossz: milyen lehet az eredmény a rendesen durva, bárdolatlan s a fennhéjázó hatalom-érzéstől berzenkedő rendőröktől súlyosbítva?... Bizony megértjük, s nagy intelligencia jelének tartjuk a reakciót a rendőri túlkapásokkal szemben. De jobb a kitöréseiben veszedelmes reakció helyett az állandó ellenőrzés. Ha ez hiányzik, kész a kolozsvári állapot. Mert ellenőrzés hiányában a rendőrség mindig vétkezik. Imári márki operett-tréfája valóság. A hatalmat a rendőrség arravalónak tartja, hogy visszaéljen vele.

A nagyváradi rendőrség a tűrhetőbbek közül való. Legénysége ugyan szintén az ismert rendőr-massza, de vezetőiben mindig volt intelligencia s egy speciális nagyváradi erény: óvatosság.

Ismeretes, hogy a mi lapunk igaz örömmel üdvözölte Nagyvárad város rendőrsége élén Gerő Ármint, az új rendőrfőkapitányt. Humánus, meghiggadt, intelligens fejű, munkás ember. Nagy eredményeket vártunk tőle. Várhattunk is. Gerő, mióta főkapitány, dolgozik sokat. És mégis, tessék megkérdezni az intelligens, elfogulatlan polgárság nagy részét, azt mondják s mondhatják, hogy az új főkapitányban csalódtak. Kegyetlen állítás, de így van. Gerő Ármin eltévesztett úton halad. A sok tervezgetés az okvetlenkedő nagyotakarás hamis utakra vezették.

Elsősorban egy kicsinyes hülye előítélet ellen kellett küzdeni. Ezt a küzdést túlontúl komolyan vette Gerő. Nem szabad lett volna. Az előítélet az ő kinevezésével le volt törve. De ő még azóta is harcol ellene. S ez a makacs harc ma már majdnem őt is ennek az előítéletnek akaratlan hívévé tette. Gerő főkapitány dicséretét ma azok a lapok zengik, melyek ez előítélettel telten tiltakoztak a kinevezése ellen.

Mutassunk újra rá a többi botlásra? Megtettük minden esetben. Elmondtuk, hogy a főkapitány rendszabályozó mániája már nemcsak a rendőrség omnipotenciáját szolgálja, de eszköze a reakciónak, mely - ezt ne feledje senki - előtör s előtörni készül a magyar társadalmi élet legkisebb nyilvánulásában is. A szegényügy rendezése alkalmával kifejtett főkapitányi álláspont, a gabonaügynökök fura indexezése, a bérkocsisok dolga, a zárórák ügye s még egész sereg külön-külön mintha nem volna nagy dolog, de együtt az új rezsim határozottan veszedelmes voltát bizonyítják.

Az apróbb napi botlásokról nem is szólunk. Hallgatunk az olyan jeligéjű intézkedésekről, hogy: "szigorú leszek, nehogy részrehajlónak mondjanak". Nem szólunk arról sem, hogy egy tisztességes bodegát egyszerű vádaskodásra, minden eljárás mellőzésével becsuknak. Hallgattunk a híres kapukeresztezésekről. Ezek s a többiek, kisebb, megjavítható botlások.

De egyre intjük Gerő Ármint. A rendőri hatalom szép csendesen bevonulhat az egyéni jogok legbelsejébe. Nagy zaj nincs belőle, csak a néma elkeseredés növekedik egyre.

Attól őrizzen meg bennünket a jó sors, hogy az új rezsim egy olyan korszaknak kezdetét jelentse, mely a szintén intelligens Kolozsvárt a minapi szörnyű botrányokba fúlt.

Nem rémlátás, hanem logikus rendű, jogos aggódás ez. Leírtuk okulás okából, és hogy a máris csírát vert elkeseredett érzésnek kifejezést adjunk.

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 11.

ae.

67. A NAGYVÁRADI BESZÁMOLÓ

Mi, az örökös vészharangok, pompás örömlármával hirdetjük, hogy jön és beszélni fog hozzánk a generális. Egy nagy élet alkonyán, mikor omladozni készül minden, amiért ez az élet lángolt, még az olyan szívbe is, mint a Tisza Kálmáné, föltámadnak a kétségek. Talán meg is rendült egy kissé, pedig magyar biblia erős igéi nevelték. Talán hinni sem tud úgy, mint eddig...

Szíveknek összeforrása, nagy múltak nagy emlékei, támaszt kereső ösztöne a jelennek, egyformán parancsolják kimondani, hogy mi nem változtunk, nagy generálisunk. Nagy Biharnak s Nagyváradnak igazi szülöttjei, kiknek a lelkük a régi szárnyalású, s nem - mint sokan vannak ilyenek - jezsuita csuhára öltötték a szabad eszmék szennymezét: egyek még mindig Tisza Kálmánnal: amiket tett, nem feledtük, amiket teremtett, megőrizni kívánjuk. Őt magát aggódó, kivételes, nagy szeretettel környezzük. S ha tornyosodó sötét fellegek láttán veszélyek sejtésében kemény szavakat mond is az ajkunk: azért aggódunk, azért rángatjuk kínzó sejtésekkel a vészharangot, aminek Tisza Kálmán szentelt egy gyönyörű nagy életet.

Várunk, ősz generálisunk, szeretettel várunk. Ott leszünk mind, mikor áhítatos csendben beszédbe fogsz.

Nem leszünk, nem vagyunk követelők. Te tudod, mennyit kérdezhetnénk?... Nemcsak tudod: érzed is. Érezned kell a nagy lelkek kínját. Érezned kell a nagy pusztulások siralmas, tépő érzését.

Mi nem fogunk sebeket tépni. Néma szemlélődésed kínjairól nem kívánunk hallani. Mi, a törpék is kínokat szenvedünk, pedig mi csak áldásait tudjuk a te művednek, a teremtés a tied volt.

De mégis várjuk a beszéd óráját.

Nagy Bihar és Nagyvárad lehelték liberalizmusnak prófétai lelkét Tisza Kálmánba és Szilágyi Dezsőbe. És látjuk a mindig nevető lap szomorú rajzát: áll még vihartól repedezetten a büszke csarnok, fölötte száguldó viharfellegek, két oszlopon nyugodott már csak a hajdanta fényes csarnok, és ez egyik oszlop lezuhant, s egy oszlop tartja immár megroskadva. - Szilágyi Dezső meghalt, csak Tisza Kálmánban bízhatunk.

Hogy bízhatunk-e, a kétkedő kérdés bűn volna.

És mégis ezt akarjuk hallani az ő ajkairól. Hallanunk kell erre az ő válaszát.

Nem kérünk többet. Ő lát, tud és érez. Immár kétségtelen, hogy mindazt eltemetik, amit ő teremtett. Nincs olyan hideg szív, amely ilyenkor meg ne nyílnék.

A többit aztán, ha az ő szavai erőt és bizalmat adnak, megpróbáljuk elvégezni magunk. Nem fogjuk sajnálni a legerősebb választó vizet. Nem bánjuk, ha a salak óriás piramis lesz is a kiválasztott nemes ércpor mellett. De rajta leszünk, s elérjük, hogy tisztán lát mindenki. Lesz őszinteség végre e sötét tervektől behálózott országban.

Aztán kezdjük a harcot elölről. Olyan ifjú kedvvel, mint hajdanta a mi most ősz generálisunk, de több kíméletlenséggel s belevonva a megváltozott kor szükséges új jelszavait. Bujkálni akkor nem lehet, s ha az új veszedelem új nagy harcot akar, s az új nagy harcra már elgyöngült a szabad eszmék e régi földje: keljen ki bárhol az új evolúció: egyek leszünk mi, liberalizmus katonái, az új harcias lobogó alatt, ha mindjárt radikalizmus is lesz reá fölírva.

Ez okvetlen, ez elkerülhetetlen nagy harcra kell nekünk ősz generálisunktól biztató szózat. Ne legyen e szózatban se vád, se ostorozás, se program, se semmi ilyen. Legyen csak ennyi:

- Aminek éltem, amiért lángoltam: ragaszkodom ahhoz most is. Nem tagadok le semmit belőle. A régi vagyok s leszek szemem behunyásáig.

És fölzeng a régi, híres, lelkes nóta. Mi beszámoló nélkül is eleget fogunk tudni. És megyünk törhetetlenül a harcba az új lobogóval!

Nagyváradi Napló 1901. augusztus 13.

A. E.