Szeretjük a jó, öreg puffogó frázisokat, szörnyen szeretjük. Hoványi Géza dr. úr talán azért traktálta a nagyváradi szabadelvű párt gyűlésén megjelent szegény fejeinket a legöregebbekkel s legpuffogóbbakkal. Érdekes kis kép volt, annyi bizonyos.
Az urak azért gyűltek össze, hogy megbeszéljék, mint fogadják Tisza Kálmánt beszámolója alkalmából. Az ülésnek nem volt más képe, mint bármikor. Mi vittünk magunkkal, szinte véletlenül, unalomkergetés céljából egy Alkotmány című újságot. De még ez sem volt tendenciózus, proféciaszerű valami. Minthogy ki az ördög is vár próféciát ebben az öröknek ígérkező, alkonyatos, zavaros világban.
De önök, nemde, arra kíváncsiak, mért puffogott Hoványi Géza dr. Miért?... Istenem, hát okos ember csak nem szalaszt el egyetlen helyes, okos alkalmat sem, hogy beszéljen. Viszont meg kevés embertől lehet elvárni, hogy beszéljen már valami mást is, mint amit stilisztikában az álpátoszú bombasztikus beszédmód illusztrálására példáznak.
Friedländer Samu dr., ez a gyógyíthatatlan őszinteségű ember adott Hoványinak alkalmat a beszédre.
Mit mondott Friedländer dr.? Megpróbáljuk néhány szóba összehúzni. Körülbelül ezt:
- Szebbnek s politikailag erkölcsösebbnek tartom, ha megvárják, míg Tisza Kálmán elmondja a beszámolóját, s azután kérjük föl újra a képviselőjelöltség elfogadására. Nincs senki, aki kételkedjék, hogy Tisza Kálmán a régi, igazi szabadelvű. De a helyzet zavaros, szimptómái ijesztők. Nekünk példát kell adnunk a politikai becsületre. Még az ellenségek se higgyék, hogy mi csak úgy vaktában adjuk a bizalmat, és mihelyst valaki tagja a szabadelvű pártnak, mi mindjárt hódolunk. Hiszen akkor nekünk becsülnünk kellene gr. Károlyi Sándort is, mert a pártnak ő is tagja. Már pedig egy részünk kimondja, a másik óvatosan elhallgatja, de tudja, hogy a Szabadelvű pártban a legnagyobb ellentétek küzdenek, s hogy Tisza Kálmán és gr. Károlyi Sándor nem egészen egyformán szabadelvűek!... A politikai tisztesség nevében tartozunk először meghallgatni Tisza Kálmánt.
Ilyenformán beszélt Friedländer Samu dr. És miket mondott erre Hoványi Géza?
Azt, hogy a felszólalás helyes, és ő mégsem osztja. Hogy a liberalizmus szent és változatlan. Hogy a nagyváradi liberális párt a régi. Hogy nagy fájdalomra ez a régi párt maradhat kisebbségben, de elvei sértetlenek. Így és tovább. Csupa frázis és puffogás. Valaki azt súgta mellettünk:
- Micsoda remek operett-téma!...
Az bizony, de nagyon szomorú és még szomorúbb, hogy ez öreg, jámbor és mégis szívtelen frázisok ellen nem akadt szó sem.
Ülének nagy szomorúan, mikéntha a babiloni vizek mellett, a vendéglői fehér asztaloknál a jámborok, s nem tudták elhatározni, hogy Jézus-e vagy Barabbás?
Megsejtették-e vajon miről van szó?
Amit Friedländer Samu dr. mondott, az mindennap itt kiabálja el az ébresztőt, ezen a lapon. Mit jelent voltaképpen? Azt a nagy szomorúságot, hogy haldoklik az igazi liberalizmus, hazug a mostani közélet, jezsuiták a vezetők. Azt jelenti, hogy gondolkozzunk és tegyünk.
És mit mond voltaképpen Hoványi Géza dr.? Azt mondja, hogy nincs semmi baj. Hiszen az elvek a régiek. És ez a fő. Hogy az elveket hazug, jezsuita fegyverekkel legyűrik, az mellékes. Hjha, de azért szentek maradnak. Süsse meg, vagy mindjárt mit mondunk!... Hoványi Géza mit bánja, ha reánk szakad az egész pokol. Hát reánk szakad. Aki fél tőle, hátraarcot csinál. A liberális elveket pedig változatlanul és szentül be fogjuk lomtározni a Széchenyi-szálloda padlására. Mert hát az elvekre vigyázni kell.
Talán tetszenek most már világosan látni. Oh Hoványi Géza dr. jámbor, nem egetverő, de igen ügyes biflázó tanítványa az új rezsimnek.
Friedländer Samu dr. pedig csak tán annyit ért el, hogy szeget ütött néhány kemény fejbe.
Hogy ezt a szeget kihúzza-e a generális, bizony Isten már mi sem nagyon hisszük.
A generális öreg ember már. Talán így gondolkozik:
- Kedves Hoványiaim, ott Váradon. Nektek igazatok van. Minek fészkelődjünk, okvetetlenkedjünk! Okos ember mindenha boldogul. Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt.
Mi pedig egynehányan búslakodhatunk a sötét idők közeledtén, a babiloni vizek, a Körös, a Duna mellett, vagy ahol jólesik...
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 20.
Panaszkodnak nekünk sokan, hogy a nyári Nagyvárad talán sohasem volt olyan bosszantóan kellemetlen, mint az idén.
Nem értettük előbb a panaszokat. Miért olyan kellemetlen? Hajh - gondoltuk - unalmas bizonyára. A lármás nyári színházalást nem felejtik itt el egyhamar. Eddig a kánikula minden izzásával s egyéb gyönyörűségeivel beszorult a fabódéba. Ott aztán az operettek hangulatában könnyű volt elviselni. Most aztán nehéz megszokni az előkelőséget, hogy a nyár pihenésre való...
De kiderült, hogy csalódtunk. Nem az unalom a szörnyen kellemetlen, hanem a gyógyszer, amivel a nyári Nagyvárad unalmát gyógyítják. Soha még annyit nem foglalkoztunk ember- és polgártársainkkal, mint a nyáron. Ahogy itt maradtunk s akik itt maradtunk, nekiláttunk egymásnak. No meg a távollevőknek is. És ha nagy intelligenciára vall a nagy érdeklődés minden iránt, minthogy hát mi így tartjuk: szörnyen intelligensek voltunk ezen a nyáron. Belekíváncsiskodtunk még talán egymás álmaiba is. Akit ezen a nyáron naponként legalább tíz helyen nem szapultak, s legalább annyit nem terjesztettek róla, hogy bigámiát követett el: az bujdossék másfelé. Nagyváradon letört. Az nem "számbavehető" alak.
No, hát mindig erős nagyváradi erény volt a bírálgatás. Az az ezer ember, aki körülbelül mindennap látja egymást, s intellektuálisabb életet él, állandóan pletykált is egymásról. De ennyi pletyka néhány zsúrból kikerül. Hanem ezen a nyáron csodákat míveltünk. Ha kettő összejött az ezerből: okvetlenül kivégezte a többi kilenszázkilencvennyolcat. Kivégzőhely volt minden utcasarok, minden szalon, kávéházi asztal, uszoda, fürdő, orfeum. Hát még, akik néhányan olyan szerencsétlenül kiváltságosak, hogy a többi többször botlik beléjük. Amiket ezekről beszélnek, legalábbis capitis deminutio minor-ra teszik őket nagyon érdemesekké.
A panaszokból az látszik, hogy Nagyvárad nyári állapotát nem mindenki fogja föl olyan kedélyesen, mint cinikus mink magunk. Voltak, akik a legkomolyabban megtörve zokogták el panaszukat.
Az ő vigasztalásukra írjuk ide a mi vélekedésünket.
- Ne csüggedjenek, szerencsétlen embertársak, jön a színház. Megváltozik minden. Pletykás, emberszóló voltunknál is erősebb bennünk, nagyváradiakban a színházi smokkság. És nálunk a színház nemcsak kultúrhely vagy szórakoztató, hanem pompás társadalmi villámhárító. Felséges kis institut. Nyolc hónapig leköt minden nagyváradit. Meglátják, békén hagyjuk egymást. A színház működni fog, mint áldásos levezető csatorna.
És így is lesz. Csak okvetetlenkedő városatyák siratják a színháztól elnyelt rengeteg pénzt.
Pedig ez a színház minden pénzt megér. Ha nem volna, karácsony tájára felfalnók egymást.
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 23.
(ae)
Ez a szerencsétlen ország a mennyeknek országa lesz immár nemsokára: a gonoszul fölbujtogatott butaságé egészen. Boldogok lehetnek, kik ezt így akarták.
Mi magunk is azt tartjuk, hogy valamelyik falu szélén, bozótban, csalitban megtalálják egy keresztény leány holttestét. Akkor aztán szétfutnak az itt-ott már kigyúlt lángok, s borotvált és borotválatlan arcok megelégült mosolygásban nyúlhatnak szét, míg a megvadult hordák összegabalyodva bömbölik: "halál a zsidókra!"...
Eleget mondogattuk, tudja minden intelligens agyú ember, kiknek állott érdekükben felkölteni a szennyes áradatot.
Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a földalatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul.
Most, mikor az ország minden részéből érkeznek a veszedelmes hírek, még egyszer szólnunk kell. Lássuk a maguk ijesztő voltukban, világosan a dolgokat.
A feudális, klerikális reakció reánk nehezedett egészen. Ez az ország tán sohasem volt olyan koldus, mint most, s néhány évtizedes modern élete annyi tennivalót még nem mért reá, mint amennyi tennivalója most van. Szabadulás csak úgy történhetnék, ha szétrombolnánk minden megmaradt kínai falat. A kínai falak mögött azonban nagyra növekedni engedett hatalom tanyázik. És e hatalom is megérezte a veszedelmet. Mikor látta, hogy a harc kikerülhetetlen, a falak lovagjai kezdtek a harcba. Régi fogás. Így csinálták a körülzárt középkori rablólovagok is. A mostaninak pláne formája sem új. Magyarul így hangzik a recipéje:
- Ha baj van, itt vannak a zsidók. Az éhséget, a nyomort s mi minden bűnünket uszítsuk csillapítás okából a zsidókra.
Ez a mai veszedelem. Így született meg újra. Így jósol szörnyű tragédiákat. Azért siettünk csak röviden feltárni, mert félünk, hogy nem tudjuk az ügyészség ceruzáját elkerülni, ha ezekről a gazságokról kell írnunk.
Sokat elértek már. Benne úszunk nyakig a szennyes árban. Már nemcsak a bőr épségének hasznos dolog ebben az országban butának lenni, de előkelő divat is. Akinek van félteni valója, vagy aki a közeledő zavarosban akar halászni - egyaránt szaporázza lépteit a reakciós tábor felé. Kormányférfiak, képviselők, előkelő közéleti alakok ma mind vallomásokat tesznek szükséges pálfordulásaikról.
Közelednek a választások. - A föld népe háborog. A zavaros idők minden salakja kiárad a porondra. Csak szilárdságot nem látunk, mely a posványban ellent tud állani.
Egy a mai kormányhoz közel álló lap meg merte írni, hogy liberális párttöredék is alig van a parlamentben, hogy lenni lesz-e, arról nem is szólt. A kormánypárt egy része, a Kossuth-párt s a szociáldemokrata párt volna szabadelvű.
Mennyit ígér ez? A kormánypárti liberális elemeinek jó részét kiszorítják. A szociáldemokratáknak tán egy emberük se kerül a parlamentbe, s ki merjük írni, hogy a Kossuth-pártban Eötvösön és néhány hívén kívül liberális ember nincs. A párt nagyobb tömege csak színt nem mer vallani. Mi itt Biharban ismerünk három olyan Kossuth-párti képviselőt, kik mandátumaik érdekében esetleg ki is mondanák nyíltan, mik voltak eddig titokban: reakció szolgái, antiszemiták.
Ha megnehezednek az idők, mit lehet ilyen parlamenttől várni?
Akik szembe merünk állani a veszedelemmel, kevesen vagyunk. Még a zsidóságtól is, melyet a fekete sereg első martaléknak szánt - hiába vártuk s várjuk a védekezést.
Bizony, mennyeknek országa, butaságnak országa lesz ez az ország.
A tizenkettedik órában, ez újabb vészharangrázásnál sem ajánlhatunk mást, mint tettük s tesszük naponként. Keljenek föl a felvilágosodottság, értelmesség s liberalizmus minden hívei. Rá kell szorítnunk a hatalmon hazudozókat a színt vallásra. Védekeznünk kell olyan elkeseredett erőfeszítéssel, mint harcolnak ellenünk a buta reakció hitványjai.
Ki kell kutatni a nép felbujtóit, s elszörnyítő példát adni a hitvány bujtogató hadnak. Mint mi megkérdezzük - mert megkérdezzük - Tisza Kálmánt, mindenütt tisztába kell jönni az ép gondolkozásúaknak, hogy vajon az, kire ők nagy hatalmat ruháznak, fog-e harcolni és nem plátóian lelkesedni - a világosság mellett s az egész országot behálózó gonosz összeesküvés ellen.
Nehogy a mi becsületünkön maradjon egy apró folt is a bekövetkezhető katasztrófa nagy vádjából. Ha harc közben győznek le bennünket, legyen. De a harcot meg kell harcolnunk. Tegyék ezt a szerencsétlen országot gonosz őrjöngésükben temetővé.
Nem frázis, igaz hitünk, igazságunk, hogy csak kíméletlen harccal lehet egy kevés reményünk a megváltásra.
Ne várjuk meg, míg megtalálják a keresztény lány holttestét, míg a butaság fölgyújtja egészen ezt az országot, míg eltemetik ezt az országot a középkor visszamaradt istentelen rablólovagjai s csuhásai.
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 27.
A. E.
Ő vala az ifjúság virágszála, Flos iuventutis.
Rózsás vala az ő arca, csillagok a szemei, nyaka, mint az elefántból való csont, eper az ajaka, deli szép vala és balzsamos leheletű.
Mikéntha édes kikelet járt volna mindenütt vele, lábai nyomában. Homlokán dicsfény ragyogott, szívéből tenyésztő édes-langyos meleg áradt.
Akik látták, nem feledték soha. Oly égies tünemény vala az ifjú, hogy látására meglágyultak kemény pogány szívek. Megállott a vándor, ha találta, s hálaadó ajkkal így imádkozott:
- Most már szakítsd meg, óh Uram, az én bolyongásomat. Vedd el erőtlen, céltalan életemet. Láttam a te legcsodásabb igéző teremtményedet.
Róla álmodozának liliom-lelkű szüzek s buja hetérák. Megteltek minden szívek, kik őt egyszer látták.
Vén, tudós, szent papok, kik oktatói voltak, ő érte imádkoztak mindig. Félig már égiek társaságában élő barátok szent áhítattal kutattak egyházatyák avult írásai közt, ha vajon nem jósolták-e meg ezek előre eme csodálatos ifjú eljövetelét?...
Óh, mert csodás volt az ifjú. Mézédes ajkú, rejtelmes titkokat tudó, zengő beszédű. Eljövének őt látni országok sorsát igazgató nagyok. S ha csókok forró éjszakáján álmodozó tündér-dalba kezdett, az egész természet pihegett a szerelmes kéjtől. Szellősúgta a virág[nak], virág mámoros lepkének, lepke a reszkető holdfénynek, méla hold a szerelmes éjszakának:
- Halljátok és haljatok meg a gyönyörtől. Ő nyitotta meg mézédes ajkainak kapuját: A Flos iuventutis...
Ilyen vala ő mint ifjú. De ragyogása, tündériessége nőtt a múló napokkal. Zenith és nadir eltörpülének, s mikor már az agg természet vén, ráncos arcát pirulva födte be, hogy nem méltó ez isteni lényhez: leszállt magasságából a csodalény, s - oh, zengjetek, egek s ti is, földi seregek - magyar miniszterelnök lett...
*
Írtuk mindezt fél- és negyedhivatalos lapok után. Ők ezt a kis visszaemlékezést abból az alkalomból közlik, hogy Széll Kálmán tegnap a szombathelyi premontrei főgimnáziumban találkozott azokkal, akikkel együtt 1861-ben az érettségi vizsgát letette.
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 28.
Dyb.
Uechar?... Legyen Uechar. Nem szégyenlem: nem hallottam, nem olvastam. De ha a törvényszéki rovatból előkelő orrú, selyem-reverendás, parfümös papi urak lapja nem félt a lap élére tenni: megbízom. Tehát Uechar szocialista, tehát izgató. Izgató, tehát börtönbe való, istentelen. Uechar - tehát mihozzánk hasonló: vallás-sértő, vakmerő, gyanúsító, mosdatlan szájú, valóságos - liberális...
Mert a mi fajtánk vak és süket volt mindenha. Mi a homokba takartuk szemeinket és füleinket mindig. Akik láttak és hallottak és gondolkoztak: ők voltak, akik nem - uecharok... Így mondatik.
Uechar? Nehezen nyugszom bele a névbe. A viselőjét nem ismerem. De vegyük el a személytől a nevet: írjuk ezután így: uechar...
Vívódó, tudni, tökéletesedni vágyó emberi agyvelő: a te bűnöd ez. Az uecharokat te szülted. A homokot is, mellyel az uecharok befödték szemeiket, hogy ne lássanak, füleiket, hogy ne halljanak. Megrendül az istenfélő szív, ha a századoknak sírba guruló uecharjaira emlékezik. Mennyien voltak, ó mennyien!... És mind konok volt és mind istentelen és mind javíthatlan.
Az ember pár évezredes tragédiájában mindenütt fel-feltűnnek. A sátán küldöttei ők tán. Bírni velük sohse lehetett. Pedig kivájták a homokból őket. Körülsáncolták isteni és emberi törvényekkel, új- és ószövetséggel, bálvány és szellem-istenekkel, börtönökkel és forró olajjal, anatémával és indexszel. - Az uecharok nem tudtak a homok nélkül élni. Nekimentek a sáncnak, a törvénynek, a bibliának, az aranyborjúnak, forró olajnak.
Azaz... a sátán küldöttei lehettek.
Mikor még dadogó volt az emberi elme, már volt olyan uechar, aki az elme szabadságát merte eszelősnek tartottan hirdetni. Belebújt a homokba, s kiitta a neki nyújtott méregpoharat. A homokban...
Ama bizonyos Mózes nevű uechart rejtegetni kellett. Lázongtak ellene a törvény emberei. De eltéríteni álmától, népe megváltásától, nem tudták.
Az uecharok mentek a maguk útján. Többen közülük nem néztek vissza csak a keresztfán, mert kínjukban meg kellett fordítani a fejüket.
Az uecharok elvérzettek szent őrületeik igazságaiért.
Belőlük tellett ki minden mártír. Őket nevezték mindig tagadóknak, pedig nekik volt a legtöbb hitük. A régi butaság ellen harcoltak mindig. Lelkük a tökéletesedés vágyának s vívódásnak lelke.
Uechar volt ama Saulus is, ki azt tanúsította nagy mártíriumában is:
- Ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a mi tanításunk.
Bedugta a homokba a fejét és hitt.
Az uecharok hosszú sora jött utána. Husz János uechar, minden uechar lelkéből zokogta el a máglyán:
- Óh, Sancta simplicitas!
És uecharok kiabálták mosdatlan szájjal ki a nagy forradalom szent eszméit. A homokban...
Ilyen bűnös lények születtek és születnek az emberiség átkára. A vatikáni index sok százról beszélhetne. Mert ez uecharok nemcsak ajakkal szóltak, hanem írtak is. A homokban...
Mikor a régi formák nyűgei között s sziklái alatt az emberiség vérzőbben, kínzóbban érzi boldogtalanságát: ilyenkor jelennek meg a fanatikus uecharok s túrják, vájják - a homokot...
Farizeusok és írástudók pedig üldözik és üldözni fogják mindig őket. Az ő elemük az üldöztetés és a - homok.
Vannak közöttük uecharok, kik eljövendő időkben szentekké válnak minden konzisztórium nélkül. Vannak, kiknek csak a hitükért való elvérzés gyönyöre jut.
De úgy van. Abban mind egyformák, hogy megfeszíttetik magukat - a homokért. Ám kereszt sem jut mindegyiknek, pedig a kereszt, ugye, szép?... Bérük a szükség, a megvettetés, az üldöztetés, a gyötrődés. De vissza nem tér egyik sem. Mert hitük a jobb, a tökéletesedés, s végzetük világosan látni - a homokban...
Ilyenek az uecharok. Hiába ellenük a harc. Főpapok és írástudóknak a harca...
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 30.
A. E.
Valami hitvány, tréfás dalban eldaloltuk volt a múltkor, hogy ez a nyárvégi állapot ellágyítja, szentimentálissá teszi legtöbb embertársunkat. Ilyenkor a legjobb ízlésű emberek el merik mondani a legszemérmetlenebbül banális igazságaikat. El merik? Sőt megkövetelik, hogy el is érzékenykedjünk rajtuk. Olyan édes, ostoba naivság tapad ilyenkor reánk!... "Szállong az emlék, falevél...", - daloltunk egy ifjú dalunkban, - kérődzünk a múltban - mondjuk most...
Primitív emberi ösztön míve ez. A versenylovak sorsa jut eszünkbe: az okvetlen elkerülhetetlen letörés... Le... letörünk. Pedig nem hittük ezt valamikor. Mikor is? Igen-igen, a Zsókák, Margitok, titkos szivarok és szekundák édes, balga korában...
No, hát természetes, hogy elszabadult belőlünk az a nem intelligens, butácska sóhajtás:
- Hajh, ha még egyszer gyermek = diák = fiatal = szerelmes = erős = ostoba lehetnék...
*
Mi elhajítottuk magunktól a banális őszi hangulat-nyomások terhét, ám mégis csak úgy hidegverejtékezzük ki magunkból a lágy érzéseket.
Ellágyít pediglen bennünket az élet serdülőinek, ártatlan bárányainak látása.
Az életkedv micsoda lármás himnuszával tódul az ifjú sereg az iskolákba, első bilincsei közé a kényszerűségnek. Azaz a másodikba. Mert első a megszületés, második az iskola, harmadik a robotos élet. A három nagy osztálynak mennyi genusa és speciese van aztán még!...
Mondunk egy csúnyául letárgyalt, ócska gimnazista igazságot, mert ama ócskák közül való, amelyek még sokáig lesznek - ócskák. Az iskolák bűnösek. Hogy megmosolyognak most erre minket. Szinte látjuk. Mert hát olyan ócska kis szentencia ez már. Az iskola tévútra vezeti a gyermekeket, hogy aztán az élet kijózaníthassa. Mert így van. Nem kell tán többet szólni róla.
Mi a betűvetés után a magyar társadalmi, köz- és egyéb állapotok, a magyar élet igazságtalanságairól oktatnók ki a kis elkészületleneket.
Mert mindnyájunk nagy lelketlensége, hogy századok óta s még századokig kibocsátottuk s kibocsátjuk a mi serdületleneinket az életbe avval a hittel, hogy az élet szép, s Róma ledől, rabigába görnyed. Óh sötét, titkolt tragédiák milliói, ha megelevenednétek, ha beszélnétek helyettem. Talán-talán egy szörnyű ócskaság kiesnék a világ megkopott, félkerekű, szomorú kocsijából.
*
Hát, gyermekek, maguk is hallották ugye, hogy a miniszterelnök bácsi a napokban puszilózott azokkal, akikkel együtt drukkolt - éppen úgy, mint magácskák - negyven évvel ezelőtt az iskolapadokban.
Édes gyermekek, nehogy maguk valami bolondosat álmodjanak, valami nagyon bolondosat, amilyet mi - óh szomorúság - mind álmodtunk. Nehogy azt álmodják, hogy ha az ember derék, szorgalmas, eminens és munkás, hát még miniszterelnök is lehet.
Ahogy mi magunkra emlékezünk, hát magácskák még ilyet fognak álmodni.
Ne tegyék ezt, gyermekek. Ha a tanár bácsi mondja, akkor se higgyék el. Nem igaz ez, gyermekek.
A miniszterelnök bácsi nem a legkülönb, nem a legderekabb ám mi közöttünk. Pedig ugye így kellene lenni? Mert a miniszterelnök bácsi, a legméltóságosabb bácsi ebben az országban...
De nekünk nem szabad erről többet beszélni maguknak, gyermekek...
Mi marad akkor az életnek? - kiáltanának nagyon dühösen reánk a magácskák tanárai...
*
Buh - hát nem el vagyunk már mindjárt mi is lágyulva? Tegyék le most, gyermekek a lapot, mert vidulni akarunk. Vidulni?... Hát van vidámság az életben?... Van. Egészen a világos látásig tart. Azután nincs. - Aki világosan lát emberekbe és dolgokba, az izgatottságba hozhatja az idegeit asszonnyal, pezsgővel, pénzvadászattal, mi mással. - De nem mulat. Nem kacag. Mosolyogni sem tud igazán. Bizonyára hallottak önök már a novellaírók "állandó gúnyos mosoly"-áról. Kérjük, irigyeljék meg "állandó gúnyos mosoly" ő boldogságát. Aki már a nil admirarit is csacsi tanácsnak tartja, az már mosolyogni gúnyosan sem tud...
*
Az ember megcsinálta a festett világokat. Valami nagy divináció hatotta át, mikor megteremtette. A festett világ megteremtése pokoli letárgyalása az egész való világnak, id est: életnek. A legbutásabb színházi smokkról is így gondolkozunk mi:
- Ez a jámbor csacsi nem is tudja, hogy ő micsoda intelligens ember... Hiszen öntudatlanul benne lakozik a lelkében az egész élet lebecsülése...
A komédiák közt aztán nincs különbség. Mindegyik különb, mint az élet. Ma Zacconi ragad ki - áldassék érte - a világból, holnap a Tokaji-nővérek Tarantellája kelt fel bennünket egy vágyott világban. Utáljuk a nagyképűeket, akik ilyen tisztán nem tudnak látni...
És küldöm (kicsúszott a tollból a persona prima, s jobb is, ha a mai igazságainkért csak engem, az egyes szám első személyt, lakoltatnak) a lelkemet küldöm elébetek - most - kaposvári komédiások. Siessetek, jöjjetek, mert de nagyon is élet már itt az - élet...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 1.
(a. e.)
Max Harden, a legnagyobb német publicista, Szilágyi Dezsőről ír hosszú cikket. Kegyetlen, gyilkosan kegyetlen a Max Harden írása. A magyar viszonyokat szörnyen korruptaknak látja Harden, s azt tartja a Szilágyi Dezső nagysága titkának, hogy ő - nem volt becstelen. Szörnyű kritika rólunk, s nagy részében igaztalan. Íme mutatvány a cikkből:
Hát akkor honnan a nagy híresség, miért emelik őt fel Árpád fiai napmagasságig, mint a legendák hősét. Kérdi Harden. Egy ember, akinek soha nem volt önálló gondolata, aki nem hagyott népének még egy kis ösvényt sem, mely azt új célokhoz vezesse? A felelet igen egyszerű, és csak azt lepheti meg, aki nem ismeri a magyar kultúra különös színezetét. Szilágyi Dezső magyar politikus volt és becsületes ember. Hat évig volt miniszter, három évig parlamenti elnök, és egyszer sem vásárolták meg, még csak meg sem vesztegették: A pártjabeliek csodával tekintettek fel reá, a különös ábrándozóra s nem kevésbé a többi pártok hívei. Ő volt a l'incorruptible, aki pedig egy Robespierre szerepére tehetséggel sem bírt. Vajon mit akarhatott a politikai pályán, mikor még a húsos fazekak körül sem látta őt senki settenkedni? Az ő életének dicsősége vakító fénnyel világítja meg mocsárhazájának kultúráját. Szilágyiról, a tucatliberálisról, az alkotmányőrről és a papok ellenségéről hallgathatunk, de meg kell emlékeznünk arról az emberről, aki híressé lett, mert nem volt gazember.
Sírja felett saját magát ítélte meg a lovagias Transleithania. Milyen könnyű lett volna a donna Lina férjének (Crispi) a politikai élet, ha bölcsője véletlenül nem Riberában, hanem Debrecenben ringott volna. Olaszországban még morális kérdésekkel is előállottak, pedig az ő ideálja az az ország lett volna, ahol megcsodálnak egy minisztert, mert nem tolvaj.
Nem követtünk el kegyetlenséget a cikk fölemlítésével. Tudnunk kell, mint vélekedik rólunk olyan előkelő agyvelő, mint a nagy Max Hardené.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 1.
Kérjük a "hivatalos" szabadelvűeket, ne foglalják le a maguk számára egészen Tisza Kálmánt. Engedjék meg, hogy Nagyvárad város nagy fiát, képviselőjét üdvözölhessük mi is, kik, ha tán nem vagyunk, nem akarunk lenni hivatalos szabadelvűek, de szabadelvűségben közelebb állunk hozzá, mint a hivatalosok közül nagyon sokan.
Hálával egy hatalmas szép élet művei iránt, tisztelettel adózva egy messze kimagasló egyéniségnek: lelkesült örömmel üdvözöljük, sok hittel köszöntjük Nagyvárad falai között Nagyvárad képviselőjét.
Hivatalos írások, beszédek zengedezhetnek kedvük szerint, mi kimondjuk, s ez csak nemesebbé, értékesebbé teheti a mi ragaszkodásunkat - hogy hálánknak, tiszteletünknek, örömünknek minden kis rezdülését a Tisza Kálmán egyénisége foglalja le. Nem jut mi sem "pártunk"-nak, "az ország sorsát bölcsen intéző" kormányvezérnek sem. Teljes egészében a Tisza Kálmáné, a mi ragaszkodásunk Tisza Kálmáné, a nagymúltú szabadelvű államférfié, s nem - a kormánypárt tagjáé.
Várjuk, de nem tudjuk: fog-e szólni Tisza Kálmán e disztinkciónk jogosult voltáról. A nagy kérdőjelek most is csak a sorok között kapnak választ?
Az ígéret pedig ismét csak annyi lesz, hogy Tisza Kálmán a régi marad, s ha veszély jönne, megragadná a veszedelemben hajladozó lobogót?...
Ismételjük, hogy csak várunk minderre választ. Remélni nem merünk...
És ez sem zavar azért bennünket hitünkben és örvendezésünkben. Tisza Kálmánnál nem bűn az óvatosság. Ő egy élettel fizetett már. Ez az élet szép, munkás, gyümölcsöző és értékes volt. Ha szükség lesz a forradalomra, vagyunk sokan, akik még tartozunk a magunk életével. Egyikünké sem lesz olyan szép és értékes, mint az övé, de becsületesen leróvjuk, ha szükség lesz reá. Ősz fejtől, nagy munkában hajlott deréktól, nyugodt szemtől, leszűrt hideg bölcsességtől nem várunk mi forradalmat. Csak biztatást talán. Harci riadót hát Tisza Kálmántól nem is reméltünk. Elég volna, ha a tapasztalat higgadtságával csak annyi intést adna, hogy a harcra jó elkészülve lenni.
És ha ennyit sem ad? Hát mindegy. Tisza Kálmán napját már az is dicsőségessé s nagyszerű figyelmeztetővé teszi, hogy mi Tisza Kálmánban ezen a napon az igazi, nem alkuvó liberalizmus nagy harcosát tiszteljük meg, akinek a liberalizmusa egészen más volt, mint a mai hazug liberalizmus.
De Tisza Kálmán mint ember is olyan közel áll minden nagyváradi szívhez, hogy már ez a minden kis tömeg-érdeken és pártoskodásokon fölül álló szeretet ünnepnapjává teszi Tisza Kálmán napját.
Láthatta, érezhette ezt a mi nagy tiszteletünket a generális. Láthatta, érezhette, hogy e szeretet most még talán szentebb, mint valaha. Szent a fájdalomtól, mellyel látnunk kell Tisza Kálmán nagy élete eredményének, munkájának szétbomlását.
"Gyászfátyolt kellene öltenünk magunkra, ha a liberalizmus mellett[i] kitartástól Nagyvárad is eltántorodnék."
Mi úgy éreztük, hogy a mi aggódásunk, fájdalmunk rezeg vissza a szavakból.
Ősz generálisunk, aki mindnyájunké itt Nagyváradon, még egyszer könyörgünk a mi hitünk megerősítéséért! Nem forradalmi szókat, nem harci riadót, csak hittel leendő eltöltést, intést, bátorítást kérünk a jövőre.
Mert bizony gyászfátyolt kellene akkor öltenünk magunkra... És - hajh - fájdalmas aggodalommal valljuk be: félünk, hogy már készülnünk kell a gyászfátyol viselésére.
Oszlasd el - ha lehet - a mi félelmünket generálisunk!
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 4.
Tisza Kálmán beszélt. Beszédje nem volt harcra szólító, de mégis nagyon nagy elégtétel nekünk. A mi őszinteségünk erejét és igazságát igazolta, írta alá Tisza Kálmán beszédje.
Hálás szívvel mondunk mindenekelőtt a generálisnak köszönetet.
Nehogy félhivatalos intrikák, mesterkedések meghamisítsák Tisza Kálmán nagyváradi napjának tanulságait, sietünk azokat idejegyezni naplónk elejére.
Tisza Kálmán igaz liberális embernek tartja Széll Kálmán miniszterelnököt. Annak tartjuk mi is. De Széll Kálmán nem egész férfi. Liberalizmusa a valójában mindig inkább doktrinér magyar liberalizmus nonpluszultrája. Csupa platoizmus, csupa lágyság, habozás és jóindulat. Ezeket nem mondhatta el nekünk Tisza Kálmán, de ez a valóság. A Széll Kálmán jóindulatú tehetetlensége ártalmasabb a nyílt gonoszságnál.
Tisza Kálmán látja, érzi a gyűlöletet és hajszát az ő liberalizmusa és hívei ellen. Rámutat ő maga is az összeférhetetlenségi hajszára, mint az újak gyűlöletének legbeszédesebb dokumentumára. Ő ellene feküdt az alattomos akciónak. Csak nagyon kevés eredményt érhetett el. De a pártból a régi nemes eszmék erejének föladása nélkül egy teljesen ismeretlen elszigeteltségbe mégsem vonulhatott. Bent kellett maradnia a pártban. Az elvek becsülete és az elvek élete kívánta. - Mi ezt megértjük, helyeseljük.
Szólott a gönci levélről is Tisza Kálmán. Ismét, ezért is köszönet. Amit mondott, óvatos kissé, de elég határozott és őszinte, nagy elégtétel rajtunk kívül dr. Friedländer Samunak is, kinek múltkori őszintesége olyan megütközést keltett a gyáva hadak közt. Tisza azt mondta, hogy aki a Károlyi Sándor-féle elvekkel a szabadelvű párt tagja akar lenni, az sem nem szabadelvű, sem nem agrárius. Mert az agrárizmus a legsötétebb közgazdasági reakció. A reakció pedig - ezt jegyezzék meg Tisza Kálmán beszédéből sokan - minden formájában kárhozatos és veszedelmes. Mi ezt így váltjuk aprópénzre: Károlyi Sándorék törekvése csak úgy tisztességes, ha a tisztesség el lehet őszinteség nélkül is.
A régi Tisza Kálmán beszélt most Nagyváradon. Amit mondott, nagy súlyú, puritán szavaival kemény, határozott.
Mikor pedig lelkes éljenzés mellett ajánlották föl ismét neki Nagyvárad mandátumát - ismét többet mondott, mint mi vártunk. Igenis hitet nyújtott arra, beszélt arról, hogy nem változott, s nem fog változni. És beszélt a harcról is ám, amely kitör, ha a liberalizmus ellenségei nem nyugszanak. És harcolni fog ismét Tisza Kálmán, mint harcolt volt erős derékkal, fürtös fejjel, kemény szívvel az ifjú korban.
Így mondta; köszönet érte. Dicsősége ez a mi hitünknek.
De Tisza Kálmán napjának nagyobb tanulságai még itt sem záródnak.
A Széll Kámán üdvözlésére pályázó sablonos indítványnál mély csendben maradt a nagyváradi szabadelvű tábor. Egy harsány hang Podmaniczky bárót éljenezte.
Nem volt kevésbé kínosabb a csend, mikor a díszlakomán Hegyesi Márton Széll Kálmánért ivott poharat. A beszéd végén generálisunkat éljenezték. Széll Kálmán neve diszharmónia volt Tisza Kálmán napjában. De legeslegtöbbet egy másik tanulságból okulhatnak azok, akiknek okulniuk kell. Valósággal extázisban tombolt Nagyvárad szabadelvű tábora, mikor Várady Zsigmond doktor, a szabadelvű eszmék radikális fejlesztéséről s jövő feladatáról beszélt.
Ez hang volt a mi lelkünkből. Ősz fejével bólintgatott reá a mi generálisunk, aki vállán tartja ma a magyar szabadelvűség bástyáját. És mi félelemből, haragtól megtisztultan mondogattuk:
- Biztatásokat nyervén, most már nem reszketünk. Erősek vagyunk, s a mienk az igazság, a Tisza Kálmán táboráé...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 5.
Czinegéék bölcsessége kormányozza ezt az országot...
Véletlenül ismerkedtem meg Czinege Józseffel. Jóképű, biztos járású, derék magyar ember. Tiszacsegén lakik. Nagy szégyenkezve mondta el, hogy zsidó úr a gazdája. Ő különben juhász számadó. Tehát tekintélyes ember. De volt jobb sorban is. Valamikor valami gróféknál szolgált. Most talán juhokat hajtatott ide a nagyváradi vásárra.
De Önök bizonyára azon elmélkednek, mint kerül Czinege József neve ilyen előkelő helyre, hol Széll Kálmánokról, Ugron Gáborokról, de a legrosszabb esetben is Papp Miklós, Pfuhl vagy Bordé Ferenc urakról szoktunk egy és más igazságokat elbeszélgetni.
Tessék elhinni, hogy nagy oka van ennek. Ez a Czinege József nem juhász számadónak termett, hanem magyar politikusnak. Lehet ugyan, hogy a mai magyar politikusok szoktattak bennünket nagyon kicsi, alacsony mértékhez, s talán a mai magyar politikusok jó része válnék inkább be a juhász számadói tisztben.
Reám - a legkomolyabban - olyan hatást tett Czinege József, hogy egyénisége, gondolkozása nagyon rokon a Széll Kálmánéval s a vele együtt evező juhász - azaz hon-számadókéval...
Tessék csak meghallgatni ezt a kis beszélgetést:
- Ugyan, Czinege uram - szóltam hozzá -, hát miért szégyenkezik azon, hogy zsidó úr uradalmában szolgál? Hát rosszabb ember a mostani urasága? Nem bánik jól magával? Nem fizet rendesen?
- Nincs nekem - válaszolta - semmi panaszom. De, uram, mégis csak szomorú dolog, hogy elpusztulnak a régi nemes magyar urak.
- Hát miért fáj ez magának, Czinege? Nem fizeti a mostani uraság pontosan az adóját? Nem gazdálkodik jól? Nem beszél magyarul? Nem elég nyájas, barátságos magukhoz, paraszti emberekhez?
- Jó gazda. Jó magyar ember. Barátságos velünk. De hejh, uram, csak szomorú dolog az, hogy elpusztulnak a régi uraságok. Újak jönnek, uram, a helyeikbe. Meg kell ennek változni. Új kornak kell jönni. Nem szabad elpusztulni hagyni a régi urakat...
Na hát tessék beszélni vele!... Hiába beszélek a múltról, a "régi urak" nagy részének haszontalanságáról. Az új szorgalom, új munka nagy értékéről.
Czinege történeti alapon áll, mint Károlyi Sándor, Széll Kálmán s a többi. Czinege új korszakot akar, jogot, törvényt és igazságot és tenyészpolitikát. Egészen a rátóti iskola.
Ám Czinege másban is hasonlít a divatos magyar politikusokhoz. Óvatos és paktumra kész.
- Kérem - mondja Czinege - azért csak jobb az, ha csendességben vagyunk egymással. Jobb, ha nem veszekedünk. Úgyis eljön, aminek el kell jönni.
Hát nem olyan egészen ez az okoskodás, mint a félhivatalos lapoké?
Czinegék bölcsessége kormányozza ezt az országot. Czinegék legeltetik a juhokat, Czinegék hoznak törvényt, Czinegék közigazgatnak, s Czinegék cibálgatnak vissza bennünket az áldott középkorba.
Széll Kálmán, a fő-Czinege nem véletlenül ura az időknek. Ebben a Czinegés időben marhatenyésztőnek kell az ország sorsát igazgatni. Az aztán egészen véletlen dolog, hogy marhatenyésztő és nem juhász számadó.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 7.
A. E.
E különös városban él egy különös ember, ki nem e város képére és hasonlatosságára teremtetett.
E különös embert nevezhetnők röviden kellemetlen embernek is. Mert Nagyváradon nagyon sok embernek kellemetlen ő.
De azért nem véletlenségből él ám Nagyváradon. A véletlenséget az emberi gyámoltalanság és tökéletlenség találta ki. A különös, kellemetlen embernek, aki Friedländer Samu név alatt fizeti - vagy nem fizeti: nem jártunk utána - az adóját, s doktori címére nem tart sokat, Nagyváradon kellett megteremnie.
Nagyvárad a lázas vágyakozások, akarások városa. A nyüzsgő-mozgó törekvésektől átvonalzott élet intelligens élet, s Nagyvárad sokkal intelligensebb, mint egy vidéki magyar városhoz illenék. De viszont sajátságos múltja, formálódása, jelene nem engedték s engedik, hogy karaktere megtisztuljon, fórumai élete kiszabott utakat nyisson, intelligenciája filozófus, elnéző türelmet nyerjen.
Szóval kaotikus élet a nagyváradi élet. Káoszában egyre nagyobb tápot nyernek a legkülönbözőbb vágyak, törekvések. Utcai nyelven szólván: itt strébolunk, stréboltok és strébolnak. Az már csak enyhítő körülmény, hogy Nagyváradon többnyire hittel és jóhiszeműen működik a stréberség.
Mivel pedig szörnyen intelligensek vagyunk itt mindnyájan, tehát mind született diplomaták is vagyunk. Nem mondhatnánk ki a gondolatainkat semmiért. Még álmunkban sem vagyunk őszinték. Lármázunk, szaladunk, strébolunk, s lessük, hogy kiket sikerült újabban ismét félrevezetnünk.
Okvetlenül meg kellett itt teremnie annak az embernek, akinek mindent átfúró éles szeme van, s aki viszont a nyaka érdekében sem tudná elhallgatni a gondolatait. Reakció ez, a legideálisabb reakció. - De bizony nagyon kellemetlen ember ez a Friedländer Samu. Offenbach és Heine lelkével rokon a lelke. Romboló és kegyetlen. Kicsi keretbe jutott, s olimpi istenek helyett gipszfigurákat bunkóz.
Őt bántja, hogy mi mindig csak hazudozunk. Hogy lassanként elfelejtünk gondolkozni, mert mindjárt megszületésünkkor kificamítjuk, agyonburkoljuk a gondolatainkat. Hogy azt szeretjük, aki hazudik nekünk. Azt a lapot olvassuk, amely minket dicsér. Hogy olyanra vágyunk, amihez nincs jussunk. Azt üldözzük, aki nálunk értékesebb. Hogy soha még véletlenségből sem vagyunk őszinték.
És ezeket szembe mondja meg mindig a kellemetlen ember. Persze, hogy megfojtanók egy kanál vízben.
Bizonyos, hogy drámai hős lenne belőle, ha nem volna intelligensebb a drámai hősöknél. De így nem lehet összetörni, mert annyira őszinte, hogy még a saját tévedéseit is beismeri, annyira filozófus, hogy magával mindig rendbe tudja hozni a számadásait.
Egyik újabb őszinteségét, hogy olyan nagyon-nagyon fölrótták neki, ez alkalomból írtuk meg e sorokat.
Erre a kellemetlen emberre nagy szükségünk van nekünk. Lelkiismerete ő Nagyvárad kaotikus életének.
Becsüljük meg az ő őszinteségét. Szükségünk van igen-igen őreá. Ennyire legyünk kivételesen őszinték...
Annyian vagyunk kellemes emberek, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátani, ha kellemetlenül - becsületes.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 7.
Lassan, de biztosan kezd terjedni mindenfelé az a homály, az az elbomlás, mit - eléggé szellemesen - a klerikális filozófia (ilyen is van már!) az idők természetes jelének, sőt egyenesen (óh Plato!) az idealizmus fejleményének nevezett el. Nohát ez az "idők jele" - mint tudósítónk írja -, terjed immáron a Szilágyságban is. Tasnád sváb nemzetiségű lakosai között is elterjesztődött a vérvád szomorú s egyúttal bosszantóan naiv meséje. A már másutt ismertetett sablonok szerint terjesztődött (mert nem is terjedt!) a dolog, s ha a derék kálvinista pap, Bartha Dezső nincs, ma már a Szilágyságban is felhangzik az elbutított nép jelszava: "Halál a zsidókra!" Érdekes és jellemző arra, hogy miként terjed az "idők jele" Szilágy megyében - a zilahi köztemető ügye is. Ott ugyanis eddigelé felekezeti temetők voltak, de amennyiben a különböző felekezetű házastársak együvé temetése körül újabban a katolikus egyház rendkívül sok esetben nehézségeket okozott, a kálvinista többségű Zilah köztemetőt létesített. Itt jön már most ismét elő az "idők jele". A katolikus plébános folyamodik a vármegyéhez, hogy az újonnan létesült köztemetőt ismét osszák fel felekezeti temetőkre, bár a városnak éppen az volt az intenciója, hogy a felekezetiséget szüntesse meg. Nevetett az egész liberális Szilágyság a folyamodáson, hanem a közgyűlésre bevonult az egész római és görög katolikusság, s szavazatok egyenlők lévén, az erős liberális és kálvinista Wesselényiek utódja: Wesselényi Miklós br. főispán mint elnök a felekezeti felosztás mellett döntött. - Nos, ez is az idők jele.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 8.
Az ember gyámoltalansága növelte nagyra a tavaszt. Az a gyámoltalanság, amely megrészegül az élet bizsergésétől, de megreszket egy sárgult falevél hullásától is. A tavasz valóságos felségjogokat élvez az emberi gyámoltalanság jóvoltából. Reá esküszik, érte lelkesedik mindenki. Persze, hisz a tavaszé például március, a göthös emberiség eldorádója. Április is a tavaszé, hogy édesen szeszélyes, sugaras-felhős, de mindig gyors, szinte vágyakozni látszó vegetációjával besodorjon bennünket az életmámor önhitt forgatagába. Na meg aztán Május, mikor a tobzódó életmámortól majdnem tökrészegen hajszol bennünket egy nagy örök törvény. Május a szerelem hónapja, a halál kicsúfolásáé...
Hát persze, hogy nagyra növelte emberi gyámoltalanságunk a tavaszt!... Még a fűzfapoéták közül is csak a filozófusabbak, tehát a kellemetlenebbek űzik az őszi rigmusgyártást. Hja, az ősztől félünk. Az ősz nagyon meglakoltat a tavaszi lumpságokért. A májusi szeretkezések tökrészegségéért a katzenjammer kínjait küldi ránk az ősz. Az ősz, a szép, a nagy harmóniába illesztő, filozófus ősz... Zakatolt, rázott a kocsi, mely nyargalt velünk, mikor ezek a dolgok eszünkbe ötlöttek. Mert, hogy tegnap volt az első szép őszi nap... És micsoda szépség az ősz szépsége annak, aki májusban is többet kontemplált, mint ágált, s aki ősszel is olyan mulatságosnak tartja a bolondos életet, mint amilyen igazságosnak tavasszal az édes bolondságokkal leszámoló harmóniába illesztő elmúlást...
Mert az ősz szépsége a harmónia. És a harmónia fölséges érzésével hatott reánk a tegnapi nap...
Az őszi Nagyvárad pedig nagyon-nagyon szép. Talán csak az őszi Nagyvárad szép. Mert egy gyönyörű őszi nap varázsa megillethet bennünket egy percre a harmónia nagy érzésével. Igaz, hogy nagyon szép napnak kell lennie... Máskor kevés jut a harmóniából Nagyváradon...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 12.
(.e.)
Ha majd én képviselőjelölt leszek, már jó előre kijelentem, lovagias affért csinálok, ha valaki énrólam úgynevezett fotográfiát készít.
Elvégre a magyar alkotmányos életben mindig lesz elég fegyver az elvi harcok irányában. Mindenekelőtt vagy élve kerülök ki a kerületemből, vagy sem. Előkeríthetik az okmányokat is, melyek a napnál is fényesebben igazolják, hogy Hóra vezér egyenes utódja vagyok. Antiszemita polgártársaim előkeríthetik az apámat is, aki sakter Galíciában, s akit én megtagadtam. Arról a bizonyos kis lókötésről is leránthatják a leplet. Szóval küzdhetnek ellenem és mellettem mindama fegyverekkel, melyeket a magyar alkotmányos élet története és tradíciói előírnak, de énrólam fotográfiákat ne írjanak...
...Hogy intelligens-e valaki vagy sem: én azt csak negatíve tudom meghatározni. Magyarországon azt tartom intelligens embernek, aki nem antiszemita, nem vágyik közéleti alakká válni, s nincs benne asszonyos hiúság, melyre Bácskában igen jó szót tudnak.
Föltétlenül hiszem, hogy Nagyváradon sok ilyen ember van, s azok mindenesetre közöttük, akik már ismerik a kerületüket...
Hát most már érheti-e nagyobb sértés ezeket az urakat, minthogy kétségbe vonják az intelligenciájukat?... Mert azt teszik.
Mondjuk, hogy én már szintén azon boldogok közt vagyok, kik már nem önjelöltek. Ismerem a helyzetet, az embereket és magamat. Vagy legalább intelligens, önálló fölfogásom van valamennyiről. Tudom azt is, hogy mit kell tennem. Ekkor előáll egy úr, aki nem választóm, nem is érdekel, akinek a véleményére nem vagyok kíváncsi, s mások sem túlságosan lehetnek. Elémbe áll s lefotografál... Nem vagyok Széll Kálmán, mégis Rátótra jön hozzám. Nincsenek főszolgabíráim, kerületeim, sajtóirodám, fél- és negyedhivatalos lapjaim. Vagyok egy ember, aki elég érettnek hiszi magát, hogy a mások képét viselje. És egy úr fogja magát: lebecsül a csillagos égig, s olyat nyal a kezemen, hogy bőrömből majdnem kiugrom...
Hát ez az úr, akinek én sohasem ártottam, mit akar velem? Hát adtam én okot arra, hogy vállon veregessen?
Mondom: én beláthatatlan időben leszek képviselőjelölt, de ha akkor engem valaki lefotografál: lövök...
Mert intelligens ember annyi jutalmat még Magyarországon is megérdemel, hogy ne szégyenítsék meg, s ne hitessék el róla, hogy olyan, amilyennek Bácskában furcsa neve van...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 13.
(ae.)
Kint súgva, suhogva zuhog a hideg őszi zápor. Paskolhatja istenigazában a Pulszky-kriptát. Paskolhatja, verheti. Akár a Farbaky kortesnótáját is ordíthatják a kriptaajtó előtt. Komisz idő, komisz világ nem dühítik többet az elégedetlen, haragos embert, ki minden akarata ellenére, íme kinyújtóztatva s már-már bomladozva hever ama kis sötét ércországban, melyben annyi világosság sincs, mint a magyar glóbuson...
A kis, nagy álmú erdészecske tragédiájában - hajh Rákosi Jenő, hajh Rákosi Jenő! - mondják: szörnyű sok vér folyik. Rettenetes indulatok, rettenetes gyilkosságok, ármány és szerelem, sóhajok hídja és kéjgáz tombolnak, döbbentenek a színen... Istenem, a kis erdész Shakespeare-t olvasta, s szarvasokat, őzeket lődözött, meg a hivatalos lapban leste a nagyobb fizetési osztály eljövetelét. Honnan ismerte volna e nagy álmú kis erdész az igazi tragédiákat?...
...Örökölni tomboló, nyugtalan vért, zsenialitást és vágyakat. Növekedni kultúremberek közt, s bepottyanni oda, hol a kultúra princípiumai a korruptság, kártya, ló, tiszta gallér, raglán s a megkapható asszony. Fölnőtt embernek lenni kiskorú országban, s azután önmagát gyömöszölve beilleszkedni liliputi partnerek közé örök viaskodás magunkkal s a kényszerűséggel. - Elbukni vértelenül Ez a tragédia sötétebb, szörnyűségesebb a kis erdészénél...
...Paskolja az őszi zápor a Pulszky-kriptát. Magyar zápor, magyar csapadék, olyan, mint a magyar úgynevezett "közszellem". A haragos, elégedetlen ember megjátszotta a maga gyászos tragédiáját, Rákosi Jenő nem fedezte föl, nem szerette senki, nyugodhat békén...
*
A kor igazsága: napirendre térni. A kor igazsága: a jelen.
A jelen pedig eredményes, tarka, mulatságos és víg: Magyarország választ... Közönséges epés ember mindjárt Juvenálisokért kiabál. Ah, nem kell ide Juvenális. A szatíraírók feladata talán - ha van feladatuk - az volna, hogy a fenségesről marják le a komikus félszegség rozsdáját. De hol itt a fenség?... A nép?... Az elvek?... A fórum?...
Nem kell ide Juvenális. A téma operetthez sem méltó és sovány. Mi a Pelczédereket sajnáljuk. Ezek jobb sorsra méltók. A Pelczéderekben hit van. A hit pedig nagy Messiásokká avat. De hát születhetnek-e már Messiások...
...Polgártársunk, ne csináljon ön súlyos dilemmát a kis ügyből. Vágjon csak neki bátran. Az ember úgysem puskázza el tragikusan a dolgot, akár Károlyi Sándorra, akár Pfeiffer Sándorra, akár Molnár apátra, akár Molnár Jenőre adja a voksát.
Törődjünk már csak szépen bele, hogy félszáz évig ártatlan, bár kegyetlen játék lesz a magyar alkotmányosdi játék...
*
A színházat, azt várjuk. Az mulatságosabb lesz talán. Komédia, ha már komédia: igazi, nem affektáló komédia kell nekünk. Sajátságos, hogy Nagyvárad külső életét teljesen a színház kormányozza. Az utca, a Sas nagy étterme, a színházi bodega, a kis elegáns kioszk mind, mind föltámadásra várnak. De föltámadásra vár a mi színházi smokkságunk is. Tehát föl már a függönnyel! Egy kis hamisítatlan komédiát kérünk!
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 15.
(ae.)
Szomorú, gyászos végéről egy sokat emlegetett szereplő embernek hoz hírt a telegráfdrót.
Egán Ede, a felvidéki ruténság helyzete javítására indított akció kormánybiztosa, agyonlőtte magát.
Megdöbbentő, váratlan vége ez a nagy energiát mutató, csupa akció-embernek.
Nagyon sokat dolgozott. Szinte úgy tűnt föl nekünk néha, hogy a maga küldetését százszorosan nagyobbnak látja, mint amilyen valójában, s a nagy, becsületes fantaszták lelkesedésével, rajongásával vágott neki minden talált vagy képzelt akadálynak. Nem kímélt senkit, de legkevésbé kímélte önmagát...
Dolgait, akciójának fanatikus voltát nemegyszer láttuk nagy veszedelműeknek. Sokszor bíráltuk nagyon erősen. De elismertük jóhiszeműségét. Elismertük s elismerjük, hogy fanatikus munkálkodása, energiája nagyon sok hasznosat mívelt.
Mindenesetre ellenfelei voltunk. Ám most, mikor az előhívott halál kitiltja a tollból a kritikát, mi csak egy tudós, lelkes, rajongó ember megdöbbentő tragikumát látjuk. Ez a sötét tragikum könnyet érdemel.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 21.
Bár csalódnánk, de úgy sejtjük, hogy újra sokat fognak beszéltetni magukról a diákok. Mi keveset fogunk beszélni róluk. Az volt a baj tavaly is, hogy a sajtó nagyon komolyan vette a diák-heccek dolgát. Aztán meg abban reménykedünk, hogy Nagyvárad ezek után is kimarad a heccekből. Erre koronatanúnk lehet az a budapesti fiatal, ki itt kísérletezett - némi felsőbb jóakarat mellett s mégis hasztalanul - bujtogatni néhány nap előtt...
Mert olvassuk a budapesti szaklapot, s érezzük belőle fölcsapkodni a fiatal harciasság lángját, mely gyújtogathat ám igen könnyen. Táplálni pedig táplálják állandóan fekete-lelkű professzor, fekete csuha és fekete betű...
Az újfajtájú nacionalistáknál veszedelmesebb alakok nincsenek, s mi úgy látjuk, hogy a magyar diákokat ilyen újfajtájú nacionalista szájhősök vezették félre.
Ezeknek a nacionalistáknak nem a náció fáj. A kiválóbbak gazemberek, a nagyobb tömeg bamba. Ez a nacionalista tábor... Franciaországé a példa itt is. Nálunk a sereg most szerveződik. Vezetők, elég kiválóak, már vannak.
A valódi nacionalizmus szép országa a léleknek. Megbecsül, megtűr maga mellett minden meleg érzést. A bölcsődal reminiszcenciájától az individium[!] büszke, de felséges önteltségéig. Minden meleg, emberi érzést. Az igazi nacionalizmus meghódít olyan lánglelket, mint a Jules Lemaitre-é. Kell benne legalább annyi igazságnak lenni hát, mint a világtestvériség fantazmájában, ami pedig olyan varázsos a krisztusi lelkekre.
Az újfajtájú nacionalizmus nem is nacionalizmus. Kátéját jezsuiták csinálhatták. Gyűlölet lángol sorai közül. Szavak burkolják célját. Indulatok pótolják a lelkét. A lepergett évszázadokat akarja összerázni. Sötét káoszt akar, melyben a járást csak ők tudják, a kiválóbbak...
Hogy a fiatal lelkekre vadásznak - nem csodáljuk. A magyar nevelés gyámoltalanságot nevel. Belénk olt egész légió lejárt, öreg igazságot. Gyámoltalanná tesz bennünket éppen a szavakkal szemben. És ők a szavakkal, a jelszavakkal vadásznak a fiatal lelkekre.
Az újfajtájú nacionalizmus posványa fenyegeti ezt a kis országot. Amennyi piszkos ere van - pedig sok van - a magyar életnek, mind ebben a posványban készül találkozni. Jaj azoknak, akik félrevezetve azt hiszik, hogy a náció életét ilyen erek táplálják.
De jaj volna és szörnyűség, ha e kis ország jövője, a nyalka kuruc-brigád volna az első félrevezetett tömeg.
...Panaszkodik a budapesti diáklap, hogy Debrecen hallgat, Debrecen nem akar kuruc-brigáddal tartani...
...Reményt adó panaszkodás ez. Bárcsak vissza tudná tartani a veszendő brigádot ez a nyugodt, debreceni kuruc-keménység.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 21.
(ae.)
Szítják, egyre szítják a lángot, hogy csapjon össze aztán mindannyiunk feje fölött. A vérvád s a többi terjed egyre. Kik terjesztik, jól tudjuk. A zsidógyűlölet szítása azoknak áll érdekükben, kiknek reszketve kell gondolniok arra, hogy a jó, bárgyú nép egyszer csak megvilágosul, s róluk talál egy kicsit elgondolkozni...
Annyi már eltagadhatatlan, hogy a reakció aknamunkája itt is, ott is kitört már, s veszekedett, vad antiszemitizmus dühöng egyik-másik részén az országnak.
Igaz, hogy bűnösöket keresve, nagyon magasra találnónk jutni. Főpapi székekig, mágnás kúriákig esetleg. De ha ilyen magas helyekig ebben az országban bajos is elérni a megtorló kéznek, valamit kell tenni. És mivel durva indulatok dühöngenek, durva megtorlásra, elrettentésre lehet csak gondolni.
Ime, egy eset, mely példa lehet.
Jámbor falusi zsidó ember elé, vásári sokadalomban paraszt suhanc ugrik. A zsidó ember pipázik. A suhanc kikapja szájából a pipát, s a nézők nagy gaudiumára elszalad vele.
A zsidó éltesebb ember, de szörnyen sérti a méltatlanság, a sértés és gúnyos kacagás. Rohan a suhanc után. Az visszakiabál egy-két "rongyos zsidó"-t, de egyszer megáll. Bevárja üldözőjét, s egy pálcával arcon vágja...
A vásári nép ismét jól mulat. Ezek, ha hazamennek, majd tudni fogják, mint kell a zsidóval elbánni.
A törvényszék pedig ítélkezett. Lopásért és testi sértésért félévi fogházra ítélte a suhancot. A tábla egy évi fogházra s a Kúria három évi fegyházra emelte ezt a büntetést.
Ezt az ítéletet én kihirdettetném minden vásári sokadalomban, sőt némelyik nagyobb búcsújárás alkalmával is, mikor legjobban dolgoznak a nép lelkének megmérgezésén - némelyek.
És nekem ugyan voltaképpen fáj annak a szegény bűnbak suhancnak a sorsa, s jobb szeretnék az én jelöltjeim közül néhányat a helyébe küldeni, de ismételem: elrettentésre van szükség. Az áldozatokért pedig számoljanak el majd azok, kik úgyis hívságosan hirdetik az éggel való összeköttetésüket...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 28.
(ae.)
Ha úgy tetszik, megnyílt a szezon. Így vidéken, még Nagyváradon is, a színház kapunyitása a szezon-nyitás. Tegnap megkezdődött a komédia. Az igazi, a bevallott komédia...
Mert nálunk a komédiáknak nincsen szünetük, holt szezonuk...
Igaz, hogy országos komédiában igen ritkán van részünk. De most volt, van s lesz. A jelölt urak tanúink lehetnek rá.
Pompás, kacagtató dolog, annyi bizonyos. Nem szólunk a jelöltek kilenctized részéről, de az egytized érdemesről. Tartalmas, méltóságos, úgynevezett komoly emberek elérkezettnek látják egyszer csak az időt, hogy ők megküzdjenek a mai kis papirosért, melyet mandátumnak neveznek sok áhítattal. És e pillanatban a tartalmas, méltóságos, úgynevezett komoly ember egyszerre szörnyű nagy ürességbe kerül, kivetkőzik méltóságából, elveszti komolyságát. Végigélt egy lázas, kínos álmot. Beszél, fizet, töpreng, ujjong, desperál. A főkortese leszamarazza. Az ellenpárt apagyilkosságot derít rá. Tíz névtelen levelet, s milyeneket kap naponként. A kávéházban a piccolónak is joga van gúnyos arccal megkérdezni, mint áll a kerületében. Apró riporterek vállonveregetik. Éjjel beverik az ablakát. És a többi, a jelöltek jobban tudják. Ha pedig mindezek után bukás következik - képzelhetnek-e el önök siralmasabb tragikomédiát ennél?
*
Ám még most ki gondol erre? Még most minden jelölt erősen tartja magát. Ma lesz a legverejtékesebb vasárnap a hazában. Ma a slágereket játssza ki minden jelölt. Molnár Ákos pártja, melyet szelíden és disztingváltan szólván alsóruhás-pártnak nevez az ellentábor, ma a felsőruhásokat kapacitálja, Marjay Péter, a Várady Zsigmond főkorteseire igyekszik hatni. Rigó Ferenc dr. Kripka Henriket, Pelczéder Ágoston pedig Müller Salamont próbálja meghódítani, aki különben most kétszeresen arisztokrata és cukrász, mióta néhány saját találmányú cukrász-remekművel pályázik a halhatatlanságra. Lóránt Dezső Gesztről még a generálist is a maga táborába reméli hódítani. Szóval nagy dolgokat tervelnek s remélnek ma még a jelölt urak...
*
Mi is reménykedünk most Nagyváradon. De mi tovább látunk a választás napjánál. A hét két nagy, vakító sugárt küldött a jövő Nagyváradra. E merész figurára tekintettel a villamosvilágítás az előző, s az új városház a második. Azonban e vakító sugarak mellett is faktum, hogy kissé parvenük vagyunk. Úgy öltözködünk, mint a budapesti korhely gólya-jogász. Fényes a cilinderünk, a papír-gallérunk s vége. Az iskoláink mizerábilisek, de palota lesz a városházunk. A trotoáron nyakunkat törhetjük, de törött nyakunkra villamos-ívlámpa osztja sugárzó fénykévéjét. A külvároson esős időben ladikokkal lehet csak járni, ellenben itt bent vidám, lármás villamoskocsik repülnek... Azaz pardon, ez még csak a jövő század zenéje, vagy hogy hívek maradjunk az első képhez: vakító sugara...
*
Természetes dolog, hogy így a holt szezon után jó nevelésű heti krónikaíró a színházzal végzi be a dolgát ismét. A színház mindig ad módot egy imponáló méla akkordra. Ám K. Hegyesi Mari jön, P. Szép Olga elragadóbb, mint valaha, Kacziány Viola egyszerű megérkezésével leszerelte a választási mozgalmak javát, Székely Irén aláírta a jövő évi szerződést is, Szohner Olga a kiskorú nemzedékhez sem lesz ezentúl kegyetlen. Hasonló jóakaratot várhatnak Lányi Edittől a civilisták, a többi ragyog és hódít. Mit akarjon itt a méla akkord!...
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 29.
Dyb.
Csak kényelemből nevezzük a közeli napokat nagy napoknak. Magyarországon, ahol a közszellem ki szokta tombolni magát halálra így ötévenként egyszer, nagy napoknak hívják a választások napjait.
Holnap Bihar vármegye tizenkét kerülete, holnapután Nagyvárad választ. Most már el lehet mondani, hogy nyakig vagyunk az iszapban. Bizony ez után az iszapfürdő után beláthatatlan időkig fog kelleni mosakodnunk, ha ugyan a tisztálkodás néha divattá lesz nálunk is.
Éppenséggel nem voltak eddig szíveinknek gyönyörűségei. Bihar vármegye, melyet ma már kevésbé jogos önhittséggel nevezünk még mindig Biharországnak, választási harcaival ékességes tükre volt a választó országnak. Az elvtelenség, a bizonytalanság, a gyávaság s a zavarosban halászás ebben a tükörben pompásan megtetszett.
És édes, komikus dolog, hogy némelyek, kik prototípusai az elvtelenségnek, milyen lázasan kíváncsiskodnak, hogy a zavaros áradat felett milyen lobogót lenget a Nagyváradi Napló? Reánk voltak kíváncsiak, kik biztos magasságon állunk azóta mindig, hogy a magyar szabadelvűséget befullasztani készülnek a magyar közéletre elterített pocsolyába Reánk, kik hajthatatlanul tartunk ki a régi liberalizmus mellett, s keményebbek és radikálisabbak vagyunk, mint valaha!
Nem kellene felelnünk, de megfelelünk...
Voltunk s vagyunk rendíthetetlen hívei a régi szabadelvű tábornak, mely elveszendőben [van]. Maga Biharország is leszerelt. Megalkuvóknak látszanak a sok harcot vívott vezérek s tehetetlennek a tábor. A megalkuvásnak legnagyobb átka az, hogy ma tisztán senki sem láthat. Szóljunk világosabban egy jeles publicistánkkal: bele tetszett gyáván törődni mindenbe, ma már a pártok mit sem jelentenek. A pártokat elnyelte a pocsolya, a reakció.
Mi hát nem tehetünk egyebet, mint hogy - ha a szabadelvű párt nem ragaszkodott elveihez - hívek maradtunk magunkhoz s a szabadelvűséghez.
Mi következik ebből? Nekünk credónk, törvényünk a szabadelvűség. Aki szabadelvű, az velünk van, s avval vele vagyunk.
A Bihar megyei szabadelvű pártban nem maradt semmi tán a régi harciasságból. Még vezéreinél is jobban megalkudott. Olyan könnyelműen hagyta önsorsára a szabadelvűséget, mintha egy rövid vicinális vasútról, vagy Kumanyesd község egy félszázalékos pótadójáról lett volna szó. Nagyszalonta, B.-Ujfalu, Báránd, Bihar beszéljenek helyettünk. Hosszúpályi ellenzéki jelöltje református pap, kétségtelenül liberális ember. Ide a párt egyik legkiválóbb tagját elküldték - elvérezni. Talán győzni fog, de győzelme nem biztosabb, nem dicsőségesebb lett volna Balogh Lászlóval, a titkos antiszemita Leszkay Gyulával szemben?... Beszéljünk a székelyhídi dolgokról, hol a szabadelvű párt beengedett mindent, még az agrárizmust is. Egy kis lelkiismeretesség, az elvek szeretete mellett megtörténhetnék, hogy Tisza István grófnak és Hlatky Endrének a legkétségesebb küzdelmet kell megharcolniok, s hogy Belényesben felnőtt valami zavaros, de elég félelmetes ellenség?
És bizonyos jó bácsik, derék urak beszélni mernek "pártunk"-ról, "változhatatlan" elvekről, s hogy mind jól összefér a dicsőséges múlttal s az "új korszak áldásos tevékenységével"...
Ennyi elvtelenség, zűrzavar, gyávaság, megalkuvás bizony nem sok gyönyörűséggel tölthette el a mi szíveinket!...
Hát Nagyvárad?... A gönci lobogó még itt bosszulhatta volna meg magát igazán, ha nem volnánk sokan klikkeken kívül álló, hű, önzetlen tagjai a szabadelvűségnek. Nagyvárad szabadelvű pártjának vezetősége jórészben egy érdekszövetkezet, mely leplezgeti s cifrázgatja magát nagy, ősz generálisunk köpenyegével... Itt egy Hoványi Géza ad leckét a szabadelvűségből s "közéleti erkölcstanból". Itt stréber familiárusok törtetnek az élen - az érvényesülésért. És a többi, amit mind tudunk!...
Ha résen nem állunk, ha nem rángatjuk a vészharangot, a klikkek és stréberek miatt Tisza Kálmánt, a legnagyobb élő magyar politikust, a régi szabadelvűség igazi oszlopát kibuktatja Barabás Béla, akiről tudjuk ugyan, hogy szintén igaz szabadelvű, de akiről hisszük azt is, hogy ő maga visszalépne, ha arról lehetne szó, hogy Tisza Kálmánt kibuktassa...
...Állunk a nagy napok előestéjén szomorúan, s alig merünk hinni az előtolakodó reménynek, hogy Bihar vármegye ismét Biharország lesz, s itt fog megszületni a reakció reakciója, a régiből megújult, a réginél még erősebb, igazabb liberalizmus...
De higgyük, hogy valamiképpen meg fog születni, s ez a születés halálába fog kerülni a most vajúdó s szörnyszülöttnek ígérkező parlamentnek!...
Nagyváradi Napló 1901. október 1.
Délutáni órákban írtuk e sorokat. A telefonunk reggel kilenc óra óta lármázik. Távirat jön egyik a másik után. De tíz óra óta a telefon-csengő mintha lélekharang volna. Váratlan bukások, biztos nagy vereségek tragikus jóslatát zengi.
Közben ijedt hangon kérdezik a telefonból:
- Tenke is elveszett? Belényes is? Még Tisza István is tarthat attól, hogy Ugrán elbukik.
Itt vigyorognak előttünk a kegyetlen számok, amelyek már szerencsésen alig változhatnak meg legtöbb helyütt, s mi a kétségbeesett kérdezősködőknek nem válaszolhatunk másként:
- Igen. E pillanatban úgy állanak a dolgok, hogy az élesdin kívül minden szabadelvű kerület elveszett. Margitta még tán megmarad, de Ugra és Magyarcséke megtartásához annak a segítsége kell, akihez Tenczer Pál, a Radocza főkortese, mint legfőbb korteshez, folyamodott fohászával tegnap.
Nem tagadhatjuk, mi most fájdalmat érzünk. Nehéz ám beletörődni a keserves valóságba, hogy Bihar vármegyében a szabadelvűség talán nem - de a szabadelvű párt bemondta a csődöt.
Érezzük a fájdalmat, nem tagadjuk, de érezzük a fájdalom mellett azt a felséges felemelő érzést is, mely örök emberi. Rokon talán a bosszú érzésével, de intelligensebb, nemesebb: az igazságkapás, az elégtétel érzését.
Mit hirdettünk mi?... Hirdettük, hogy a Széll úr rendszere veszedelmes, pocsolyába vezető. Hirdettük, hogy a régi tradicionális szabadelvű lobogót itt Biharban még Széll úr kedvéért sem szabad elejteni.
Soha opportunizmus ilyen kegyetlenül meg nem bosszulta magát.
Tessék vezekelni, akik vezekléssel tartoznak. Van ok a vezeklő gyászra.
És tessék gondolkozni a szabadelvűség mibenléte és sorsa felett. Tessék tovább is gyáváskodni.
Ma még a nemzeti géniusz talán csak a közjogi sáncokból és önhitünkből vert ki bennünket. Ha tovább is jól viseljük magunkat, nemsokára reánk ömlik a reakció minden pocsolyája...
Nem üdvözölnők Széll Kálmánt?...
Nagyváradi Napló 1901. október 3.
Szenzációktól kifáradtan választott magának képviselőt Nagyvárad...
A választások rendes tarka képe megvolt, de az emberek hangulata csodálatosan nem volt választási hangulat, inkább olyan érthetetlen, csinált láz...
Idegen nem tudta volna ezt az éppenséggel nem nagy emóciót megmagyarázni. Mi tudtuk az okát. Nagyvárad polgárságát rettenetesen kifárasztotta s valósággal megzavarta az országos választások első napja...
Mintha a változott idők a mi számunkra tartogatták volna a leckét adó erőt. A közöny visszafizetett közönnyel... Mindenki tudta, hogy Tisza Kálmán mandátumának ma nem a régimódi tessék-lássék harc lesz az ára, és ezt mindenki olyan könnyen vette, mintha Tisza Kálmán egy ifjú budapesti fiskális lenne, ki lejött ide Nagyváradra egy kis hazárd mandátumjátékra...
Mikor mi berekedtünk a kiabálásba, megmozdult végre a szabadelvű tábor. De megettek két vagy három vacsorát - nem is tudjuk -, s egyebet bizony nem sokat csináltak. De csináltak mégis. Elkeserítettek, lehűtöttek sok-sok szabadelvű embert. Megmutatták, hogy a szerencsétlen modorú agitálás közönyt, nemtörődömséget is szülhet ám! és néma elkeseredést is...
De történt más is. A nagyváradi választás egyszerre, váratlanul rokonságba lépett a terézvárossal. Feltámadt a kis emberek, a polgárok büszkesége, s ez a feltámadt büszkeség nem alkudozott. Ki akarta magát szakítani a helyi klikk uralma alól, melynek vezetői közül nagyon sokan csak üzletből szabadelvűek, s csak azért, hogy bankjaikkal, összeköttetéseikkel uralkodjanak.
A nagyváradi szabadelvű párt vezetősége - tisztelet egy-két nemes kivételnek - nagyon bűnös. Hejh, szomorúan lengtek a Kossuth utcán a Tisza zászlók!... Reggeltől délután öt óráig, mikor e sorokat írom, Barabás Béla dr. 2-300 szótöbbséggel jár elöl. Üresen térnek vissza a Sashoz a szabadelvű kortesek kocsii...
Mi lesz? Most még nem tudjuk... Mindenképpen kegyetlen, de igazságos leckét kapnak a nagyváradi kiskirályok, az összes tirannusocskák és azok, akik nem szavazzák meg az egyházpolitikát, de azért viselik az alelnöki címet a szabadelvű pártban.
Hajh, de mért kell e miatt a megérdemelt lecke miatt a haldokló magyar liberalizmusnak kapni a halálos döfést.
Nagyváradi Napló 1901. október 4.
Ez a pillanat történelmi pillanat, és mi ebben a pillanatban egy darab történelmet zárunk le... Szent László király tere felé tódul Nagyvárad népe. Lobogó-erdőre vetik a fényt a lángoló fáklyák. Amarról Kossuth nótája zeng felénk, itt mámoros tömeg zajong, s ott fent az erkélyen elrekedt, diadalittas hang szól a hullámzó tömeghez [a] bekövetkező nagy győzelemről... Pereg a dob, trombita szól, huszárok érkeznek messzi bihari kerületből, hol föllángolt népszenvedélyt oltogattak. Filozófus, hideg eszű emberekre ráragad valami különös, csodálatos ittasság. A história szárnya lebeg el felettünk... E pillanatban, hacsak ránk nem szakad a csodák világa, bizonyos, hogy elbukott a tömeg jóvoltából egy óriás, hogy elbukott Nagyvárad, Bihar és Magyarország nagy, ősz Tisza Kálmánja...
Elbukott... Ki hagyta cserben? Mindenki... Ki harcolt ellene? Senki... Elbukott, s óh, nagy fájdalommal mondjuk: elbukott dicstelenül... A világ s az emberiség meg nem írott, de hatalmas törvénykönyvéből ellene kelt egy hitvány kis paragrafus, mely szól:
- Nem tűröm a gyengeséget, nem respektálom a leömlött időóceánt. Ezen a földön az erőé, ifjúságé s a harcé minden. Aki nem harcol, nem él...
És elbukott, és Magyarországon sok százezer ember azt zokogja most sűrű gyásszal:
- Hajh, leesett a mi fejünknek koronája. Szent haladás, szent liberalizmus, meghalsz most már!...
- Emberek, siránkozók, zokogók, megálljatok... Elkárhoztok, ha sírtok!...
Nem szerette fanatikusabb szeretettel senki az elbukott ősz óriást, mint szerettük mi... Szentléleknek lovagjai, vagy mi az ördögök volnánk, tollal rovogatva harcoló, az idők lelkét megértő emberek... Lapozzatok csak vissza a mi írásainkba: minden szavunk ima volt, amit Tisza Kálmánról írtunk. Ez az elbukott ősz óriás tette, hogy ma már van mit féltenünk, ez a férfiú csinálta meg ez országban a világosságnak világát. Őreá mi esküdtünk, őt istenítettük hibáiban is...
De ne sirassátok ám a szent liberalizmust nekünk!... Illetődjetek meg, mint mi megilletődtünk, de siránkozó gyávák ne legyetek...
Hát megbukott Tisza Kálmán!... Az istenek nem adtak örök ifjúságot, örök vezetést, örök dicsőséget senkinek.
...Mert úgy történt, hogy Magyarországon csakugyan ellene esküdtek a világosságnak. Mi pedig panaszkodtunk nagyon:
- Öröködbe, Uram, pogányok jöttenek...
Ő hallotta a mi panaszkodásainkat, de talán ereje nem volt. Hívtuk a sötétség legyőzésére a fiatalságot: nem volt fiatalság ő benne, sem törzse sarjában. Hívtuk az erőt, ő gyönge maradt. Harcolni kellett volna, ő nem harcolt. Fiatalság, erő és harc nélkül nincs élet, neki meg kellett buknia... Reményünk, hogy a reakció sötétségét ővele verjük vissza, már előbb meghalt. Nem a világosság aludt tehát ki, hanem az élet győzedelmeskedett...
Mert voltak itt sokan törpe, hazug szolgái az óriásnak. Ő nem tudta, mi éreztük, hogy törpék és gonoszak. A mi nagy szeretetünket, imádásunkat és hitünket Tisza Kálmán és a liberalizmus iránt e szorgos törpék kamatoztatták, s kamatok kamatjaként ráültek a nyakunkra...
De tovább megyünk. E törpék közt fekete is vala sok, kik így szólának:
- Vakok vagytok ti, hisz mi fehérek vagyunk, liberálisok s a Tisza Kálmán hívei.
Ezek a törpék, a Téged körülvett nagy imádásunknak szorgos kamatoztatói buktattak el Téged, ősz generálisunk.
Nem harcoltak? Harcoltunk volna mi a te nevedben! De törpéid hazug tehetetlenségét nem tűrte tovább Nagyvárad város polgársága. Ők jobban veszélyeztették a liberalizmust, mint a bevallott reakcionárius lovagok, akikkel - bizony mondjuk - el fogunk tudni bánni. És a nagy harcban, ha a harc eljönne, Nagyvárad a régi liberális lesz, s liberalizmusa erősebb, mint valaha...
E pillanatban hát egy darab história bezárult. Mélységes fájdalmat érzünk, de nem látunk katasztrófát. És mondják, hogy meghalt a régi szabadelvűség. Jó: meghalt. De az újat, a radikálisat, az alkotót várja Nagyvárad, Bihar s rengeteg ezre Magyarországnak!...
Nagyváradi Napló 1901. október 4.
Értsék meg a dolgot, szeretett atyánkfiai, bihariak és máshová valók, gyászolók és örömben tombolók, Pester Lloyd és Budapesti Hírlap: minekünk itt, Nagyváradon kutya bajunk sincs. Egy kis katzenjammert éreznek a győzelmi muri után a függetlenségi kortesek, egy kicsit szűkölnek a történelmi vagy nem történelmi nevű bihari fajmagyarok, letört néhány nagyváradi "közéleti tényező". Ellenben a nagyváradi úgynevezett közvélemény már napirendre tért, mert éppenséggel nem volt ok rá, hogy magát izgassa...
*
Nagyváradon függetlenségi párt voltaképpen nincs is. Ellenben az az ezer választó, aki nem szavazott: majdnem egytől egyig liberális, sokkal liberálisabb, mint Széll úr. A Barabás-párti szavazók között van pár száz, akik hasonlóan szívvel-lélekkel liberálisak. Ne féltsék itt a liberalizmust. Nincs annak itt, Nagyváradon semmi baja...
Tisza Kálmán - elmondtuk már tegnap - megtagadta volt önmagát. Ha akkor, a bizony elérkezett tizenkettedik órában, leküzdi az ő lelkében mindig erős volt opportunus hajlamot, s híveivel szembefordul Széllnek s reakciós, sötét táborának, ha haza, Nagyváradra, szintén ilyen tisztító parancsot küld, s pártjából kihajíttatja, hogy repüljenek, a klerikális Hoványiékat s a többieket, s ha Tisza Kálmán nem követi a kegyelmes főfinánc példáját, s nem utasítja krumplilevesre a jogosan követelő tisztviselőket: ezer szótöbbséggel viseli ma Nagyvárad képét!... Méltóztatnak tehát most már tisztán látni a helyzetet?
*
A Kossuth-pártot liberális pártnak tartjuk, sokkal megbízhatóbbnak, mint a Széll pártját. Szokoly Tamás elnököt ugyan nem túlságos módon áldotta meg pártvezéri hivatottsággal a teremtő, de a hajdani liberális nagygyűlésen ő tartotta a függetlenségi párt lobogóját. Stern Hermann tisztelt, népszerű ember, Schütz kipróbált liberális ember, Adorján Emil dr., kit egy rövid nap faktorrá tett Nagyváradon, Halász Lajos egytől-egyig liberális emberek. A Kossuth-párt a magyar zsidóság jeles alakjainak segítséget nyújtott a parlamenti szerepléshez, amit a híres Széll-féle szabadelvű párt csak nagy kényszerűségből tett mindig. Barabás Béla dr. liberális, demokrata ember, s bizony talán bajainkban is több sikerrel fog eljárni, mint a Széll által gyűlölt Tisza Kálmán, akit az "új liberalizmus" gyomra minden megalkuvása ellenére sem szívesen vett be...
*
A függetlenségi párt szervezkedjék. Mi ezt szimpátiával fogjuk kísérni. Mert azt tudja - hisszük -, hogy nem mint párt győzött. Legelőször is most már szakítsa meg végleg az aula vidékéről valók fegyverbarátságát. Politikában - úgy mondják - az ördöggel is szabad szövetkezni. Ezek után azonban legyen vége a szövetségnek, mert különben a pártnak is vége lesz. Egy erős, radikálisan liberális ellenzéket mi igen szívesen látunk. Sokat tudna használni a helyi hatalmi klikk által megmérgezett nagyváradi közéletnek...
*
A helyi klikk pedig letört... Hoványi úrék bankdespotaságának vége. Hoványi úrék megszűntek számítani... A nagyváradi közélet megtisztult. A tisztogatást tovább folytatjuk mi is. A polgársággal, s írjuk ki bátran: a zsidósággal nemcsak választás idején keresik a barátkozást a liberális megyei urak. Új alakulások lesznek. Lesz majd igazi szabadelvű párt, lesz liberális, radikális ellenzékünk, s nyíltan beszélhetünk a reakció híveivel is.
Nagyvárad nem érdemli meg sem a hálátlanság, sem a politikai éretlenség vádját. Ne tessék nekünk leckéket adni. Érettebb, intelligensebb polgársága nincs Budapestnek sem, mint a nagyváradi. A nagyváradi választás eredménye nem olyan szörnyű tragikum. Benne van az események logikus igazsága, s benne örvendeztet bennünket a nagyváradi választók intelligenciája, ereje és nagykorúsága. Hát ez az igazság!...
Nagyváradi Napló 1901. október 5.
A. E.
A nagyság - nagyság... Néró is nagy volt. Cézár is az. A nagyság kiválóság. Kiválóbb szélhámos milliók sorsát nem intézte még Széll Kálmánnál...
Őkegyelmessége valószínűleg nem lesz abban a helyzetben, hogy ezt a bókunkat nyugtázhassa. Neki Budapesten megvannak a maga lapjai. Azokat sem kell elolvasnia, hiszen azok diktandóra dolgoznak. Bizonyosan méltóságán alulinak tartja hát őkegyelmessége a mi elismerő szavaink meghallását. Egy vidéki lap, melyet nem a miniszterelnöki sajtóirodában szerkesztenek, mely az idők feketére fordultával is a régi liberalizmushoz, a világossághoz s őszinteséghez hű maradt, egy lap, mely a bihari és nagyváradi tradíciókhoz hű, radikális liberalizmusnak hódoló intelligens közönség lapja - mint kerüljön őkegyelmessége asztalára?... Más volna, ha a "tiszta" választásokról zengnőnk, zengedeznőnk nyalogató himnuszt. Okvetlenül "kivonatolnának" ám minket a sajtóirodában, s őkegyelmessége demimond lelkében örvendezve pakolna le bennünket a Szokoly Tamás üdvözlő sürgönye mellé.
Nem vagyunk nagyravágyók, s nem akarunk a Szokoly Tamás sürgönyével újra találkozni.
Mi is, mint őkegyelmességének egy jeles társa, a szerény ibolyához óhajtunk hasonlítani. Meghallja-e a mi bókunkat, vagy sem Széll Kálmán úr, szerény ibolyához méltóan, nem nagyon bánjuk.
Eddig sem bántuk. Mióta a hatalomhoz juttatta ennek a szerencsétlen országnak a rossz végzete, ezt az egyet nem sajnáltuk soha. Mi betöltöttük kötelességünket. Ez a kötelesség éles szemet kívánt, mi mindjárt azt ismertük föl benne, aki most a bókot kapta tőlünk. Ez a kötelesség őrködést kívánt s kíméletlen kritikát, mi hű őrizők voltunk s őszinték mindig.
De mégis, most mégis csak észrevesz bennünket a kegyelmes nagy szélhámos.
Az a kis különös incidens történt, hogy egy bécsi világlap, amelynek a hangja a Burgig elhallatszik, sőt egy kicsit tovább is, olyanformán találta meglátni a dolgokat, mint ahogyan a Nagyváradi Napló látta, s - könyvtárnyi kötete a tanú rá - hirdette kezdettől fogva. Hogy is hangzik az a két veszedelmes passzus?
Tisza bukása után is hatalom volt, majdnem úgy, mint Bismarck Németországban. Minden utána következő kormány nagyra becsülte támogatását, és félt attól, hogy ellenfele legyen. Ama számos válságban, amely miniszterelnöksége után a szabadelvű párt uralmát veszélyeztette, mindig az ő tanácsa volt az, amelyet követtek, és amely a pártnak megmutatta ama utakat, amelyeken megbízhatatlan politikai jongleurök merényletei elől elvonulhatott; az egyház-politikai törvényjavaslatokért folytatott nehéz harcok idején pedig a szabadelvűség főhadiszállását ott ütötte fel, ahol az öreg generális táborozott.
Közel áll az a feltevés, hogy a kormány is benne volt a játékban, mert Tisza Széll Kálmánnak kényelmetlen. Tisza a nemzeti pártnak a szabadelvű párt ölébe való felvételével sohase barátkozott meg teljesen. Úgy szerepelt, mint a szabadelvű pártban forrongó elégedetlenség központja, az összeférhetetlenségi törvénynek nyíltan elleneszegült, és legutóbbi programbeszédében élesen kikelt gróf Károlyi és ennek agrárprogramja ellen, habár a kormány ebben a programban nem talált alapot arra, hogy a Károlyi-csoport támogatásáról lemondjon.
Így van ez kegyelmes szélhámos! A nagy szemfényvesztő-boszorkánykonyhába most magasabb helyről is beláttak. És bár jezsuita módon zokog a klerikális vizeken hajózó magyar sajtó leghivatalosabbja, az agrárius tábor büszkén hirdeti:
- Széll elveszítette a Tiszákat, s a Tiszák örökségét harminc agrárius veszi át...
A szennyes áradatot föltartóztatni nem lehet. A hazugság és sötétség úrrá lett ebben az országban. A nagy szélhámos pedig balerina-szökésekkel lejt a ledöntött szabadelvűség romjai körül, a nyalogató himnuszok zenéje mellett, s olyan kecsesen, ahogy csak Sarkady kisasszony tudta volna járni a balettet...
A nagyság - nagyság... A hazugságnak, szemfényfesztésnek, kokottpolitikának nagyobb mestere még Széll Kálmánnál nem volt.
De meglássa mindenki, hogy be fogja csapni megbízóit is. Mert a nagy szélhámos befejezte már a misszióját, mely az volt, hogy ezt az országot a klerikalizmus számára megdolgozza... Elvégezte zseniálisan, de közben úgy megszerette a nagy kokottok életét, hogy most már nincs kedve távozni.
Mert ha ez az ember tudna egyszer becsületesen őszinte lenni, így szólna:
- Most már jöhet utánam akár az inkvizíció is. Elvesztettem, becsaptam egy pártot és egy országot. Plaudite! Most már mehetek...
...Ekkor talán magához térne a félrevezetett ezrek kisebb fele, s lehetne arra gondolni, hogy mentsük meg, ami megmenthető.
Nagyváradi Napló 1901. október 6.
A. E.
A nagyváradi élet egy kiváló, nagyeszű és nagyszívű alakjával ültem együtt, szörnyű üres, csendes vendéglő sarkában.
Delila előadásáról szöktünk meg. Az utolsó napokban elcsigázott, nagy váratlanságoktól megkínzott idegek nem bírták már a pazar élvezetet. Mikor Pataky úr nagy határozottsággal kijelentette, hogy lovagi szavára mondja: a márki meg fog halni - mi távoztunk...
Hogy ott ültünk, s valószínűleg egyforma színekben vonultak el még egyszer előttünk a közeli napok undokságai, tudja ördög, hogy jutott ez eszembe, pillanatnyi apropója nem volt, hogy kimondtam:
- Úgy kell lenni, hogy örök törvények szerint a siker mindig a középszerűséghez szegődik. A kiválóságok sikere abnormális, s valahányszor igazi kiváló ember láncolta magához a sikert, ebből az erőszakból előbb-utóbb tragédia lett...
...Komikus a "mondás"-okban utazó ember. Én is az lehettem akkor. De alighanem igazat szóltam...
Az ősz generális szörnyű tragikuma ezt bizonyítja ismét, mert az én mondásom nem egészen eredeti, s nem is új. Szávay Gyula tollát sok sertés győzte le. Ábrányi Kornél talán örökre le fog most már mondani a dicső nép kegyének kihasználásáról. A napi politika zsámolyszékéről csak egy kicsit keljünk magasabbra, mindjárt látjuk, hogy a reakció nemcsak vérvádat, butaságot termett, s nem csak mandátumokat koboz el, de csinál korszakokat, mikor a siker még kivételesen sem szegődik kiválóságokhoz...
*
Arisztokratának lenni szép, arisztokratának lenni jó. Mi újabb emberek, latájnerek, kereskedők s egyebek, abban a hibában leledzünk, hogy büszkélkedhetünk a magunk kényszerű demokrataságával.
Dehogy is vagyunk mi demokraták. Aki közülünk csak egy csöppet is ambicionálja magának a gondolkodás képességét, igen lenézi titokban a tömeget. Annál jobban lenézi, minél nagyobb tömegekkel van dolga. Én azt hiszem, a választások alatt megnövekedett az arisztokraták tábora. A tömegek domináltak ugyanis. És ujjongunk a Vázsonyi Vilmos dr. diadalának mindnyájan. Itt kiválósághoz szegődött csakugyan a nép-kegy s a siker. Magunkban azonban úgy gondoljuk, s a vakmerőbb íme, be is vallja: felséges vagy óh nép úgy magadnak, s felséges vagy és eltűrhető, ha szerencsés kezek használnak eszközként, de igen boldog óh felséges nép az, aki előtt egészen közönyös vagy!...
*
Valamelyik szombat alkonyatkor itt a vasárnapi vonal alatt szerelmet vallottunk a színpadi komédiának. Talán nagyon is szertelen, heves volt a vallomásunk, de igaz volt. És ma ismét csak azt mondhatjuk, hogy boldog ember, bölcs ember, aki be tud olvadni a festett világ istenien hazug s istenien igaz világába.
Maguk a hisztriók is érdekes emberek. Többnyire primitívek, s bennük a primitív emberek minden ösztöne s ismertetője: a kritikátlanság, az önzés, a nagy "ego" s az analizáló képesség teljes hiánya. De, akik érzik az összetett lelkek, éles szemek, örökös kétségek közt vergődés átkát, irigyelhetik a festett világ embereit, kiknek hitük van.
Nagyváradi Napló 1901. október 6.
Dyb.
A nagy komédia jobbára lezajlott. Undorítóbb, léhább vásárt nem látott a világ.
De legundorítóbb volt, hogy mint támadtak Nagyvárad váratlan megnyilatkozása után a haldokló oroszlánra...
A magyar sajtó, Széll Kálmán lapjaival az élen, vetélkedve rugdosott a letörött generálison. A kormánypárti s többi klerikalizmus Tisza Kálmán bukását tartotta a legnagyobb győzelmének.
Mi elmondtuk, hogy Nagyvárad nem a szabadelvűség ellen kívánt megnyilatkozni. Tisza Kálmánt saját klikktől vezetett pártja, a reakciós Széll-rezsimmel szemben történt megalkuvása s szerencsétlen beszámoló-beszéde buktatták el.
Mi akkor mindjárt megírtuk, hogy ez a bukás nem szörnyűséges csapás, de tragikusnak tragikus. Az ember tragikuma, a nagy emberé s az idő tragikuma, hogy Tisza Kálmán elbukhat a szabadelvűség híres városában, a Tiszák birodalmában.
De minden csöpp vérünket fellázítja, hogy milyen aljasul bántják most Tiszát azok is, akik nemrégiben is reszkettek a hatalmától, s míg divat volt szabadelvűnek lenni, odavoltak a Tisza-liberalizmus dicsőítésének gyönyörűségétől.
...Ez a legszörnyűbb tragikum! A Tisza-féle opportunizmus alaposan kinevelte ezt a nemzedéket...
Egyébként pedig kezdünk nyugodtak lenni, és várunk. Nagy dolgok fognak történni. Azt hisszük, hogy a közeljövőben itt, Magyarországon vívja meg legnagyobb csatáját az egész világon egymással szemben álló középkor és az emberi haladó lélek.
Egyelőre még kis dolgok aktuálisak. Néhány rendes és pótválasztás sok-sok petíció és bűnvádi eljárás...
Nagyváradi Napló 1901. október 7.
- K. Hegyesi Mari vendégjátékai -
P. Adorján Berta, ki állandó vendége volt a nagyváradi kőszínház első szezonának, s kit kivételes szimpátiával vett körül a nagyváradi színházi közönség, a búcsúzásra módot sem kapva vált meg tőlünk - és a színházi vezetőség színügyi bizottsága szankcióval ebben a szezonban is a vendég-hősnői rendszer mellett döntött. Az új hősnő K. Hegyesi Mari asszony vasárnap és hétfőn lépett fel először, mint állandó vendége a színháznak...
...Egyszer egy olasz drámaíró darabjára készült a Nemzeti Színház. A főszerepet K. Hegyesi Mari asszony kapta. Egy Olaszországban utazgató budapesti újságíró meglátogatta ebben az időben a darab íróját, s megmutatta darabja budapesti sikerének letéteményesét. Az olasz író sokáig nézte a képet, s fölsóhajtott:
- Nagyon szép. Csodásan szép. Lehetetlen, hogy ilyen szép asszony jó színésznő legyen...
K. Hegyesi Mari asszonynak ez ellen a kétség ellen mindig küzdeni kell. Pedig oktalan kétség volt. K. Hegyesi Mari asszony jó színésznő. Egyszerűen jó színésznő, nem a kivételes, nem a fenomenális színpadi asszonyok közül való, de intelligens, ambiciózus és sok szerencsés külső tulajdonokkal boldogított. Hogy nyolc év után A lowoodi árva címet hordó férc ócskaságában akart találkozni a nagyváradi közönséggel, szerencsétlen ötlet volt, de nem haragszunk érte. Neki ez úgynevezett parádés szerepe régen. A közönség tüntető, meleg rokonszenvvel fogadta, s ő szépen, ízléssel végigjátszta, ahogy az előíródott, a címszerepet. Az előadás igen rossz volt, dicséretes kivételként egy kis szereplőt kell megemlítenünk, Lengyel Margitot, aki kis szerepében is sok intelligenciát és ízlést árult el, s akit nagyon szívesen látnánk nagyobb szerepekben is. Egyetlen próba előzte meg. Ez a vendég-hősnői rendszer átka. Előadás előtt kínos incidens történt. Október hatodika alkalmából egy igen rossz verset szavalt el magyar ruhában és igen rosszul Nyárai Antal. Mondhatjuk, nem volt épülése rajta a kegyeletes, gyászos érzésnek.
Tegnap este Fedorá-ban, egy másik, szintén parádés szerepében lépett föl K. Hegyesi asszony.
A lowoodi árva zsúfolt házat vonzott. Fedora s a hétfői nap csak jó félházat csináltak. A próbátlanság Fedora előadásán is meglátszott. K. Hegyesi Mariról sokan azt tartják, hogy a legjobb Fedora... Ő a legszebb, az bizonyos, de a mi hitünk, hogy P. Adorján Berta - triviálisan szólva - "többet csinált" e hatásdráma minden szavában hatást rejtő címszerepéből. De voltak K. Hegyesi Mari asszonynak igazán nagy jelenetei. A közönség pedig talán jobban ünnepelte, mint első este. Hétszer-nyolcszor hívták ki egy-egy felvonás után. Mellette Szarvasit, ezt az erős talentumú színészt jutalmazta szívesen tapsokkal a közönség. A többi szereplők is nagyrészt megtettek mindent, amit egy hirtelen "eszközölt" előadáson tenni lehet.
Nagyváradi Napló 1901. október 7.