Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő, nemzetes, kisúri famíliából, mely ezer éven át csak éppen hogy élt. Valamikor, régi írások szerint, jeles és gazdag família voltunk, de már a XV-ik században hétszilvafások. Egy sok lóerejű gőg a lelkünkben jelzi ma már csupán azt, hogy több ügyességgel ma mi is dinaszták lehetnénk. Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem, Érmindszenten, az apám a belső Szilágyságból került ide az anyámhoz. Én, amin már doktorom, a tudós Konried fölöttébb csodálkozik, csak harmincegy éves múltam, holott vérem, testem, idegeim veszélyesen aggok. Bolond érzékenységet, hamar jelentkezőt, hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. Gyermekkoromban a mesék igéztek meg, a verseket nem kedveltem, s a zsoltárokat könyv nélkül nehezen tanultam meg. De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagy betűket nem ismertem: Lajos öcsém egy sárbaeséséről rövid, de pompás gúnyú balladát. Első verses könyvem Kisfaludy Sándor Regékje volt, egy fatális nagynéném adta névnapi ajándékul nyolcéves koromban. Ezt szerettem, de Himfyt nagy diák koromban se tudtam megszeretni, s Goethe Tassója s Vajda János hódítottak meg a versnek később. Később: tizenhét éves koromban, amikor már, mint önképzőköri rendkívüli tag sok verssel bélyegeztem meg a nevemet. Nyomtatásban 1896-ban jelent meg az első versem, a zilahi "Szilágy"-lapban, hazafias vers, Kossuth-vers. De 1890-91-ben már Nagykárolyban, a piaristák gimnáziumában írott lapot gyártottam néhányad-magammal. Okvetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes-gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban. Jeles diák voltam, eminens, sőt első eminens, szomorú családi emlékek, dolgok tartottak féken. De panaszok így is voltak reám, s mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. Debrecenből, ahol nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem, s ahol első verses könyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg. De viszont valami dacos cinizmus görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen. Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve maholnap, s azóta írok, vívok, elalélok s újrakezdem: vagyok. Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem, s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam, ez a lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta. Hogy mit csináltam, körülbelül tudom, s hogy mit lehetne még nekem csinálni - ha lehetne -, azt is. Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson, aki vagyok, s magam se szeretném, ha igaz értékeimért lennék ismert vagy híres Ady Endre. Egyelőre szeretnék az élettől még két-három-négy tűrhető esztendőt kizsarolni, s szeretném, ha aludni tudnék, egy-két olyan dolgot megírni, amit csak én írhatok meg. S ha Konried doktor úr a jövő héten már nyugodtabban, biztatóbban nézne reám, miután összevissza vizsgált. S ha az ellenségeim, akiknek legtöbbet köszönhetek, mert daccal, gőggel, szinte emberfölötti erővel ők láttak el, ezután is ösztönöznének.
Nyugat 1909. június 1.
Párizs, június 3.
[Saját tudósítónktól.] New York olyan nagy magyar város, mint Debrecen, avagy Szeged, s Párizsban több magyar ember él, mint például Zilahon. Majdnem tízezer magyarról tudnak az érdeklődők, a jólértesültek, de talán tizenkétezer magyar is él itt. Ez a tíz-tizenkétezer magyar persze nagyon szét van szórva ebben a hárommilliós, nagy rengetegben. Meg azután itt Párizsban se szeretik egymást a magyarok, holott csak a magyar zsidóknak van tehetségük gyorsan kivetkőzni a magyarságból. Tapasztaltam Európa sok zugában, hogy az angol ember oda szeret menni, ahol már angolok csináltak kvártélyt. Mi, magyarok, megborzadva ítélünk el személyes tapasztalat híján is olyan helyeket, ahova magyarok járnak.
Párizsban magyar egyletek is vannak, de nincs bennük köszönet, mert a magyar ember kedvelt csoport-formája: a kártyás kaszinó, avagy az asztaltársaság. Návay Aladár miniszteri osztálytanácsos, a régi párizsi magyar egylet elnöke, párizsi kereskedelmi tudósítónk, egy jóindulatú, kedves úri ember a megmondhatója, milyen nehéz dolog a magyarokat összetartani. Ő sok pénzt költ el az ő egyletére, sok érdeklődést, sok időt, s valóban ő nem tehet róla, ha a munkája sziszifuszi. Komádiban, Lecsméren is produkálnak annyit a társaskörök, mint a párizsi magyar egylet, s verekedni is tudnak úgy, mint ez. Meggazdagodott szűcsmesterek s mások össze-összegyűlnek, eléneklik a Szózatot, s nagyon büszkék, hogy ők hazafias kötelességet teljesítettek.
Van azonban Párizsban egy új egylete a magyarságnak: a hazátlan bitangoké. Öröm meglátogatni őket, pedig kis számúak, pénztelenek, ügyetlenek, munkások, asztalosok, szűcsök, szabók, gépészek, kárpitosok. Egy-egy intellektuális vetődik mindig közéjük, író, a Sorbonne-ra járó újság[író]-diák. És ezeknek az embereknek könyvtáruk van, együtt járnak a múzeumokba, ezek az emberek komolyak és magyarok. Mikor osztrák-magyar ünnep van a nagykövetségen, a nemzeti színű, régi magyar egylet ott segédkezik. Ezek a hazátlanok alkalomadtán sohse vegyülnek az osztrák munkások közé, mert ők - magyarok. Nem soviniszták, nem duhajok (hetven percentjük zsidó vallású), de a magyarságban[!], a kultúrás magyarságnak ők a képviselői Párizsban.
Ugyanaz a nagy árok választja el ezeket a szocialista magyarokat a másik magyar egylettől, mint itthon, Magyarországon Budapestet és a vidéket. Azaz: a XIX. század első felének nemes hagyományaiból élőket s a Széchenyi-szövetség embereit, a szentimréseket s Prohászka gyermekeit. Valóban van magyar glóbus, mert meg fog történni, hogy a magyarságot magyarságra a nemzetközi szocializmus fogja megtanítani.
A többi magyar élet Párizsban nem érdekes, a magyarok, a boldog, pénzes, utazó magyarok mulatni jönnek ide. Fölszisszennek, ha valahol magyar szót hallanak, s nagyon nagy meggyőződéssel vallják, hogy az Andrássy úthoz hasonlítható avenue-t Párizsban nem lehet látni. Vannak azután nagyon gazdag magyarok, akiket itt a pénzük se tud Párizs úri kegyébe juttatni. Ezek automobilon, automobilról sajnálják le Párizst, mely ilyen válogatós és ostoba. Egyébként pedig a Párizsban élő magyar ember számára legtöbbször csupán egy nagy falu ez a Párizs. Hír, sőt fáma, pletyka úgy száguld itt, akár Hajdúböszörményben. Valamikor a lovas magyarok az Atlanti-óceán vizébe lógatták bele kengyelmarta lábukat. És nem csodálkoztak, de a mai magyar többnyire csodálkozik, ha külföldön van, s vágyó haraggal gondol haza, ahol nem kell lelkének akaratlan barbárságán erőt vennie.
Pesti Napló 1909. június 6.
Ady Endre
Párizs, június hó.
Nagy kultúra, avagy hanyatló, beteg kultúra-e az olyan, mint a Párizsé, melyet immár az asszonyhatás teljesen befogott? No, lám, ezúttal is könnyebb kérdezni, mint válaszolni, mert hiszen Franciaország mindig asszonyos ország volt. Hiszen ez a sorvadva is pazar életű ország akkor is térdelt a nők előtt, amikor életvidámsága a tobzódó erőből fakadt.
Ez a szent Genovévák, Jeanne d'Arcok, a híres Medicis-asszonyok, a Lucile-ek, a Corday Sarolták országa. És a Sévignéké, a Stäel asszonyoké és végtelen légiójáé a nagy hatású asszonyoknak. És itt élt Madame Pompadour, korának legszebb és legimádottabb némbere, és itt emelte oltárra a józan Ész nevében és személyesítőjeként a meztelen nőt a francia forradalom.
Az emberek pedig Párizsban most a Palais de Bagatelle-be s a Tuileriák kertjének pavillonjába járnak szép asszonyokat csodálni. Női portrék pompás sokasága mind a két tárlaton, régi, nagyszerű, jeles vagy gyönyörű arcok, előttük tolongnak Párizs eleven asszonyszépei. Micsoda megható és szomorúan szép, gyáva meghunyászkodás, álmélkodás és hódolat ez az asszonyok, az asszony előtt. Párizs nem termette meg azt a feminista nőtípust, mely az északi germánoké, sem az orosz nihilista nők típusát. Párizs, Franciaország agyontáplálta, agyonmívelte a nőt, olyan pompával és hódolattal vette körül, hogy ma már a rajongó nő nem tud akarni s nem vágyik semmi harcra. Harci keserűségek helyett: édes illatok és ízek a párizsi, a francia nő vágya és akarata. Ellen Keyt, aki a minap itt járt s aki előadására kapott óriási közönséget, mert Párizsnak mindenre kerül óriási közönsége, a nők, akik meghallgatták, illedelmesen, titokban kinevették.
Érdekes, hogy milyen kegyetlen sorsa van Párizsban az olyan nőnek, akinek nem elég az imádtatás. Például a női írókat, nőművészeket, akik férfias gőggel és talentummal állanak ki a placcra, jobban ütik, mint a férfi-konkurrenseket.
Egyik párizsi lap most ankétet rendez, melyik tizenkét nő a legjelesebb francia nő. Maga a lap sorolja fel azokat, akik közül választani lehet, s szerfölött jellemző, hogy Suzanne Despres sincs közöttük. Aki csak valaki a nők között, erős, férfiasan valaki, annak nincs része és jussa Párizs asszonytiszteletében.
Nagy kultúra, hanyatló kultúra, a római császárság hagyománya, gall vagy kelta ösztön ez a különös, ellentmondó, beteges asszony-kultusz? Újra egy kérdés, melyre válaszolni nehéz, s újra egy válasz, mely megállapítás: Párizs nemcsak Ville-Lumière, de Asszony-város is.
Pesti Napló 1909. június 18.
Ady Endre
Magyarországon sem igazi szerelemből s nem igazi szerelemmel szerették egymást, de Magyarországon sem élhettek egymás nélkül soha, de soha. De azért véletlenül se tessék valakinek azt hinni, hogy az Akadémiának van igaza az Irodalom és Politika szerelmi viszonyáról eszközölt ítéletében. Az Irodalom csinált már politikát ebben az országban, de a Politika három-négy mandátumon kívül mitsem adott az Irodalomnak. Nem igaz, hogy egymásnak vannak teremtve, de igaz, hogy vaktában avagy szándékkal össze-összetalálkoznak.
Gondolkoztak-e már önök arról, hogy mi a csoda (fenét szeretne az ember írni) hozta divatba legújabb időkben az irodalmat? Egy bizonyos: nem az irodalom tette divatossá és kapóssá magát, mint ahogy érthető is ez egy országban, ahol magyarul is sok az analfabéta, s még többen vannak azok, akik nem is magyarul - analfabéták. Megint találkoztak: Irodalom-kisasszony s Polotika-ficsúr (Politikus, hogy grammatikával összeilleszthetőbb legyen), és ezért a lárma.
Önök persze hamaros válasszal azt fogják válaszolni, hogy ugye milyen nagy Don Juan a politika (vagy ragaszkodjunk a modern költők nagybetűs túlzásaihoz: Politika), ha az irodalom tőle igazodik? Önöknek igazuk van: a politika, avagy Politika nagyon nagy dolog, mert nyomorék kifejezése egy-egy ország szociális és kulturális örömének vagy kínlódásának. Nem lehet más, csak nagyon közönséges, nagyon piszkos, nagyon érthető valami, amiről beszélgethetünk bárhol, bármikor a legellenkezőbb emberek.
Sehol sincs sokkal jobban, Angolországban sem, melyet szeretnének félművelt s egészen úri politikus urak Magyarország politikai ideáljává tenni. A politika éppen olyan szép, hasznos, közönséges, általános és piszkos ott, ahol Stuart Máriát testileg megrövidítették, s ahol Cromwell élt, mint a Dantonok és Marat-k hazájában. Avagy mint abban az országban, ahol Szilágyi Mihály csak egy jég-puccsal csinálhatott királyt egy Mátyásból, egy nagy reneszánsz emberből, de aki a Borgiákat is értette, s el tudta börtönözni azt, aki királyt csinált belőle.
*
Furcsák és talán rapszodikusak ezek a mondások, olykor pláne önkényesek, de az ilyen mondások szoktak ráhibázni az igazságra. Janus Pannonius avagy Mátyás akármelyik fogadott skriblere mélységesen lenézhette, s majdnem bizonyosan lenézte a politikát. És nekik se volt több szerencséjük, mint ma élő utódaiknak, akik utálni szintén tudnak, de mint elődjeik, érzik, hogy abból élnek, amit - utálnak.
Például (hogy messze ne menjünk, s itthon maradjunk) ebben az országban rettenetes földrengés volt. Nagyobb, végzetesebb, mint a kalabriai, s több házat döntött le, mint Messzinában. Egész Magyarország arculatja különössé, mássá vált, mert a régi emberek tetemeivel új Kinizsiek ropják a lakodalmi táncot. A nagy Don Juan, a győzedelmes politika, a legtisztességesebb asszonyok fejét is elcsavarta. S e pillanatban, amikor már mindenki meghódolt, előállott Don Juan régi, harcos ideálja: az Irodalom. Minden és mindenki megadta már magát, tehát természetes, hogy az Irodalom (avagy kis i-vel, akinek ez így jobban tetszik) hisztériásan s mégis egészen komolyan nemet mondott. Vak, aki nem látja, hogy Magyarországon ma az igazi irodalom szándéktalanul, tervtelenül is kénytelen a Politika ellen dolgozni. Talán kicsi szó ez: dolgozni, de tüntetni, harcolni, esetleg elvérezni, de halálos végben is győzedelmeskedni. Don Juan, a Politika, aki néhány ezer év óta udvarol az Irodalomnak, soha ilyen kudarcot nem vallott. Ma Magyarországon olvasnak emberek, akik soha világéletükben ezt a magyartalanságot el nem követték, s vannak írók, akik jobban érdeklik az embereket, mint sok-sok befolyástalan képviselő.
*
És aki nem hiszi el, hogy ez majdnem szóról szóra, sőt meg nem írott és elfelejtett szavaiban is igaz, az megérdemli a - Politikát. Egész új irodalmunk előtte jár egy nagy szociális fölfordulásnak, egy újnak és egy kicsit másnak, mint a másik volt.
Itt, Magyarországon, bajok vannak, de örvendetes bajok: az emberek megutálták a politizáló Magyarországot. Csak egy véletlen szerencséjű, szarvaktól véletlen csodából mentesült férj foghatja föl ezt az örömöt a maga mivoltában. Minden kultúrás magyar ember öröme ez, s talán legnagyobb stációnk a Nyugat és a kultúra követésében, hogy végre mi, magyarok, se politizálunk - mindig.
Az Irodalom újra régi, kipróbált kacér fegyveréhez nyúlt: a demonstrált undorhoz. Nem esküszünk meg, hogy végül nem adja-e meg magát, de ennek a mai politikának - nem.
Ördög tudja, hogy ez idős Európában mi minden történhetik és fog történni. Nyilvánvaló, hogy még falusi, magyar önteltséggel se mondhatunk ez idő szerint magunkról s a magyarságról jóslást, jövendőt. De gyönyörűeket lehet képzelni, hinni, aki látja azt, hogy Magyarországon kezd kimúlni a Politika. Magyarországon, amelyet a Politika tett szerencsétlenné, s amely először fordít hátat ennek a léha Don Juannak.
FM 1909. június 20.
(A.)
208. HALOTT ÍRÓK MEGRÁGALMAZÁSA
(Párizsi levél)
Jules Lemaitre tavaly vagy tavaly előtt Jean-Jacques Rousseau-ról tartott egy nagyon szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy íróművész, aki mindezeken fölül érző, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia. Lemaitre komolyan hiszi, hogy a mai ember tanácstalanságának, önmaga meg-nem-lelésének, az egész mai társadalom boldogtalan ingatagságának egyik okozója Jean-Jacques volt. Tehát valamennyiünk szenvedéséért az Émile íróját, a genfi polgárt vonta felelősségre, kíméletlenül, mint egy inkvizítor.
Halott, régi írókkal kegyetlenkedni szinte olyan régi divat, mint az - élőkkel, de a Lemaitre-eknek egyéniségükben megadatik az enyhítő körülmény. Azonban mit szóljunk azokhoz az epigonokhoz, akik Párizsban egy év óta egyebet se tesznek, mint nagy író-halottakat gyaláznak? Jules Lemaitre, még ha sokkal nagyobb ember volna is, mint amilyen, nehezen feledtethetné el, hogy ezt az epidémiát ő indította meg.
Helyes, ma már tudományos dogma lett, hogy a história alakjait ki kell vetkőztetni a legenda díszruhájából. De csak akkor, ha okot adnak rá, ha módokat kapunk rá, ha minden egybevetés és adat szerint igazunk van. Csak azért, hogy szenzációsat mondjunk, nem szabad ráfognunk Madame Récamier-re, hogy titkosan és sokszor bűnözött az ő állítólagos fehér házasságában és azután George Sand-ról, akiről úgyis lehet mondani és mondtak is már elég rosszat, miért hazudjunk újabbakat és rosszabbakat. George Sand Michel nevű barátjáról s e barátságról minden adat nélkül, egy ifjú kritikus vérlázító, vad ostobaságokat hordott össze most.
Az öreg Rochefort megírta egyszer, hogy Musset-t fiatal újságíró korában az utcán látta, amint Musset részegen összeesett, s egy kőbe verte a fejét. Bebizonyították hogy Rochefort soha életében nem találkozott Musset-vel, tehát ez állapotában se láthatta. Lehet, hogy Musset járt így egynéhányszor, de hogyan szabad ezt szemtanúként állítani valakinek, aki csak hallott valamit dörögni?
Most, hogy Párizsban Jeanne d'Arcot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot valóságos terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelőtt meghalt írók sem kaphatnak kegyelmet. Eddig legalább annyi kannibáli humanizmus volt az élő írókban, hogy megszerették azt, aki hirtelen elmúlt közülük, s csökkentette a konkurrenciát. Zoláról nem beszélünk, mert őt a Dreyfus-ügyben való szerepe miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is. De például szegény Henry Becque nem csinált politikát, s mégis, mikor a mellszobrát fölállították, egy dandárnyi cikk becsmérelte az újságokban. Ráfogták, hogy összes érdeme az, hogy a darabjait a nagyközönség nem akarta elfogadni. De hiszen így, ha Ibsen fiatalon halt volna meg, Ibsenről még kegyetlenebbeket lehetett volna állítani.
De mégis csak az a legszennyesebb dolog, amikor halott írók privát életéről írnak, mondanak bizonyságok nélkül rettenetességeket. Nekik nem árt, nekik nem fáj, de ez, hogy úgy mondjuk, valósággal saját genus humanumunk, saját társadalmunk megfertőzése. E sorok írója sohse bocsájtja meg magának, hogy egyszer leírta ama gyanúját: Petrarca és Laurája nem voltak tiszta szerelmesek. Mert e gyanút semmi se támogatja s mert így minden emberi szennyet rá lehet mázolni minden volt és való emberre.
Írók és minden rendű emberek gyarlók, tele bűnökkel vagy legalább azokkal, amiket koronként bűnöknek nevezünk. Minden alkotó élet egyszersmind eseményes, de legalábbis szokatlan nem átlagos, polgári szabású élet. De amilyen bűn a legcsillogóbb ideálok örve alatt gyarló embereket isteníteni, éppen olyan, sőt nagyobb bűn megrágalmazni halott nagyokat, akik már nem önmagukéi, s inkább a jövendőéi, mint a mieink. Különben pedig az ember évezredeken keresztül nehezen akar megváltozni. Mikor a kőtáblákat beírják neki, megsemmisíti az aranyborjút, s aztán a kőtáblákat töri össze, hogy ötvösei újraöntsék a bálványt.
VU 1909. július 18.
Diósadi
(És egy kötet elbeszélés. A címe "Hét krajcár". A "Nyugat" kiadása)
"És összenézett a két öreg, s a két pár szemet valami szívből felbuggyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy bólogatva. Harc?... Minek a?... Csönd!... Csönd!... Csönd!... Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?... Hej, Uramisten, Uramisten!'' Kik ezek? A nagytiszteletű esperes úr s öreg társa, Márkus, a vén gethes harangozó, készülvén a halálra s istenes emberekhez illően, elnyelik azt a cifra káromkodást, amit ez a nyomorúságos, földi élet megérdemel. Valahol a Tiszaháton látta őket Móricz Zsigmond avagy a Nyírben, az Érmelléken, a Berettyóvölgyben, valahol, jó helyen. Kik ezek? Az esperes úr ezelőtt negyven évvel szénior volt bizonnyal a debreceni kollégiumban, szép, daliás szolgalegénye az Úrnak, szerette a szép lyányt s a jó bort. Márkus pedig arra termett egy nagy magyar faluban, jó eklézsiában, hogy harangszóval lássa el negyvenöt évig az Istent, a papot és a falut. Hetvenkednek már mindaketten, azaz a hetvenedik év felé sietnek, s ha olyan szerencséjük lesz, oda is érnek. S hiában voltak az Úr szolgálatában, pipázó, bölcs, aligélő emberek, ők is csak idelyukadnak ki: ígyse jó, úgyse jó, sehogyse jó, veszekedett bál ez az élet. Hát mit csináljunk? "Harc? Minek a? Csönd!... Csönd... Hej, Uramisten, Uramisten". Mert errefelé prédikáltak valamikor Melius Juhászék, bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal: ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek, s nem őrajtuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy. Hej, Uramisten, hej Móricz Zsigmond, drága, nagyszívű, kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és milyen egyetlenül nagy dolgot míveltél te. Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan.
*
Alig tudom a ceruzámat fogni, hogy Móricz Zsigmondot, hogy éppen Móricz Zsigmondot össze ne égessem toluló nagy, forró szavak, képzelések hirtelen forróságával. Csak egyetlen egy ujjongásomat bocsátom szabadon: ez a mi fajtánk, újra itt van egy ragyogó, kis ember belőle, tehát minket akar a jövendő, s reánk van szüksége. Az öreg esperes nem kívánta a harcot, Márkus, a vén harangozó se, de mi kívánjuk. Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta, elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk. Hogy micsoda fajta? Hajdúszélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él. Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot, s a kis urak itt békültek bele a legnehezebben, hogy nagy urak is vannak. Itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája. Nagy famíliák zuhantak itt rongyosan le a hétszilvafás ezrek alacsony sorába, hova máról holnapra a paraszt is fölkerülhetett. A fosztogató, álnok nagy urak s papok ellen itt gyakran fogott össze az elkeseredett paraszt s a paraszti sorba jutott, gebéjével együtt éhes, rongyos, kardos kisúr. Itt ismerek magam is hitvány, koldus, de szép nevű famíliákat, akik így beszélnek: ősi rokonságban volnánk a gróf Károlyiakkal, de mi nem tartjuk a rokonságot. Egy sereg nagyúri voltából, birtokából kiforgatott família egyenesen azért lett kálvinistává, hogy jobban verekedhessék pápista, labanc, gazdag, egykori osztályos atyjafiaival. Itt századokon keresztül majdnem folytonos, ritmusos, nagy volt a szociális fölcserélődés. S itt készült el legjobban a talaj a jövőre, az úri Magyarországot ma már nagyon fenyegető, igazi, nyugatias demokráciára. Ez a tájék Magyarország dagasztó teknője, s ennek fajtájából, a mi fajtánkból s e vidékről kellett a megindult magyar intellektuális forradalomnak vitézeket kapnia. S ebből a mi fajtánkból jött most megint íme egy Móricz Zsigmond, aki egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal.
*
Móricz Zsigmond a legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója. Könyve, a "Hét krajcár", már címében s első történetében szomorú pecséttel megpecsételt írás. A hét krajcár a büszke szegénységnek, a letaposott nemességnek olyan szimbóluma, mint Krisztus hét vérző sebe. S ez a józan, bátor, bölcs, néha-néha szinte koldus őszinteségű író, ez a kemény, kálvinista, magyar fiú olykor olyan titkos izgalamakat kelt s olyan végtelenségeket tárít föl akaratlan vagy nagyon akart szimbólumaival, mint senki eddig. S a történetei. Rossz májú s elrontott ember olykor kimondaná már róla, hogy írójuk a tyukodi Maupassant, mikor egy legoriginálisabb, senkihez nem hasonlítható művészet hirtelen közbeszól: néha-néha óvakodjunk nagy irodalmi nevekkel tréfálkozva játszani ütősdit, mert egyben-másban megárthat a nagy névnek. Ez a falu, ez a magyarság, ez a népiesség, ez az élet átélő látása, ez a művészet, a Móricz Zsigmondé. Ebben a könyvben századok ős érzései s a mai európai magyar művész-ember differenciáltsága házasodtak össze. S az ellentétek ilyen nagyon szerencsés, heves vegyítése adja a legnagyobb emberi valamit: az egyéniséget. Persze, hogy a nacionalista műmagyarok a nehéz fejű impotensek s grófi és püspöki ispánok megint kiabálhatnak a magyar falu megbántása miatt. Móricz egy-két olyan típust ad a magyar parasztról, hogy tapsolva kérjük - a többit. A csók: csók őnála, falusi csók, trágyaszagos, brutális, falusi, magyar, igaz. A széles csípőjű, telt mellű, jóvérű menyecske nemcsak ápolja girhes urát, nemcsak veszekedik vele, de meg is csalja. A magyar falu férfia nem nagylelkű, ostoba lovag, s a némbere nem zárdába vágyó. Nincs külön magyar glóbusz, s a fölcseperedett magyar paraszt olyan durva, erős, gonosz, piszkos, mint moldvai oláh sorstársa. Egy-két történetét kihagytam volna a kötetnek, hármat vagy négyet dicsekedve mérném a legnagyobb orosz vagy északi paraszt-történetekhez. S ami mindennél többet mond, úgy, ahogy van, ez a kötet a fejlődés, a gazdagodás legnagyszerűbb lehetőségét jósolja. Szeret látni, szeret borongni, de ujjongni is pompásan tud, érdemesnek tartja, Móricz. A kegyetlenséget nem veti meg, az igazi művészet és szépség lévén mindig kegyetlen egy kicsit, de nem szégyenli a krisztusi, sőt szókratészi jóságot se. Egy-két emberével együtt fogok sokáig élni. A két parasztvér tanítójával s nyomorúságban föllobogó úrvérével, asszonyaival s avval a paraszt apával különösképpen, aki szegény úri, pesti proletár-asszonnyá vált leányát megzsarolja, fizetést kér tőle a nála-faluzásért. Hej, milyen igaz. És milyen sokban több az igaznál. És milyen új művészet a Móriczé. Ha angol gyarmat volnánk, azt írnám, amit Indiából írtak Oxfordba a fiatal Kiplingről: London felé új csillag indult Keletről.
Ny 1909. augusztus 16.
Ady Endre
210. MUNATIUS PLANCUS VÁROSÁBAN
Basel, augusztus végén
Munatius Plancus augusztus hó huszonhatodik napján is hideg szobor szokott maradni, holott ilyenkor, e napon, Baselben a szobrok is megelevenednek. Én legalább láttam St. Jacob híres harcterének Helvécia-alakját végigkocsikázni Basel utcáin: gyönyörű leány-teremtés volt, talán Basel legszebb nője. Történt volt pedig az Úr 1444-ik esztendejében, augusztus hónap 26-ik napján, hogy Basel hősi népe elverte falai alól Franciaország dauphin-ját és hadát. St. Jacob an der Birs-mezején ezerkétszáz jó bázeli vitéz harapott a véres fűbe, de azóta ez a nap - így mondják - dicsőség és szabadság napja. Ilyenkor igazán Svájc díszkapuja ez a nevezetes város a Rajna két partján, lobogós, virágos, tarka, muzsikás és németmódra részeg. Új-Baselből Ó-Baselbe több mint tízezer ember vonult át egy teljes órahosszat, cifra, farsangias menetben. Svájci katonák, veteránok, hadapródok, kanton-előkelőségek, városi hivatalnokok, küldöttségek s amennyi egylet csak létezhet a német nyáj-hajlam jóvoltából egy másfélszázezer lakosú városban. Mennyi kosztüm, históriai díszruha - ahogy ők hívják -, mennyi jelvény, címer és zászló. Csak a régi céhek maskarás áradata irigységgel s csúfolódással tölti el [az] idegen, szkeptikus ember lelkét. Hiszi az ördög, hogy ezeknek az elődei s baseliek voltak a st. jacobi dauphin-verők, ami dicséretükre légyen mondva. Nem: Baselnek városi népe volt 1444-ben, s a városi nép mindenha zsoldosokkal végeztette a háborút. Mikor egész Európában divat és okosság volt svájci zsoldosokat tartani, ennyi joguk csak lehetett a svájci városoknak is? Szóval Baselt a derék mokány, véreskezű, vad, falusi és tanyai svájciak avatták a harci dicsőség városává. Sebaj, nem ez az egyetlen történelmi hazugság, s augusztus huszonhatodik napján hadd legyen vívhatatlan, harcias város Basel. Pedig sohse volt az, már akkor sem, amikor római kasztrum s Basilia volt, mert már akkor kezdett városiasodni. A híres baseli zsinaton a barbárabb Európából sereglett urak és papok bámulva bámulták városiasságát s kincseit. Csak az olasz városok vetekedhettek vele, de a harcot éppen úgy nem kedvelte Basel, mint Firenze. S bár gyönyörűek a régi svájci katonaruhák, s a kalaposmesterek is vitézek valának, Baselt nem Basel védte. Sem a rabló várurak, sem a dauphin ellen, sem később a paraszt-harcokban, sem a reformáció-mozdította földinduláskor, soha. Baselnek azonban fenn kellett maradnia, mert szükség volt rá, hogy ma álljon a mai civilizáció egyik tornyos dokumentumaként. Ez a nem nagy, de nevezetes város talán a legtipikusabb burzsoa-városa Európának. Száznyolcvan baseli polgárnak van több vagyona egymilliónál és Svájcban, a majdnem protestáns Svájcban lázasan szervezkedik a klerikalizmus. Most folytak le a katolikus napok, s még a protestáns tőkepénzesek is titkos fohásszal gondoltak az Egyházra. Az Egyház sohse volt olyan hatalmas, mint a társadalmi forradalom közeledő tizenkettedik órájában lesz. Rómának nem bókolt úgy egyetlen középkori fejedelem se, mint fog bókolni a szorongatott polgári rend. De ez nem holnap lesz így s augusztus huszonhatodikán egy menetben éltetik a hazát a szabadgondolkozók és a katolikus-klerikális egyesületek. A St. Jacob mezején pedig, az 1444-ben elesett hősöket megkoszorúzó Helvécia-szoboralak előtt (eleven mása, a szép basil leány is ott van kibontott hajjal, palástban, virágosan) nagy beszédet tart egy doktor úr. A doktor úr kormánytanácsos, s ékes orációját hetvenezer ember hallgatja. Arról beszél a doktor úr, hogy most már nem karddal kell megvédeni a hazát, a munkát és a kultúrát. Fel kell emelni azokat, akik nincstelenségük miatt zúgolódnak, ki kell békülni azokkal, akik kizsaroltatnak. Sötét felhők jöttek, míg a doktor úr beszélt, a tengernyi nép riadtan menekült az égiháború elől. A kormánytanácsos úr is sietve fejezte be hideglelős, mementós beszédét. Egyelőre nincs baj, Baselnek száznyolcvan milliomosa van s a dauphin 1444 óta nem mer jönni...
...Az a Munatius Plancus pedig, akinek a szobra Basel városházának udvarán áll, s aki nem vett részt az ünnepen, római kormányzó volt. Ő alapította Basel mellett Augusta Rauracorumot, melynek helyén ma Augst falu fekszik. Ő tehát a megalapítója Basel-Basiliának is, ilyenformán sokat láthatott volna ez a Munatius Plancus, ha máig él. Bizonyosan az ő korában is voltak ilyen ünnepek. Okvetlenül megünnepelték Róma alapítását és a császárságát. Nyilván volt külön ünnepnapja Augusta Rauracorumnak a helvétek legyőzésének emlékére is. És Augusta Rauracorum a maga idejében volt olyan nevezetes és kincses város, mint Basel. És talán az a kultúra, amely teremtette, se volt sokkal-sokkal alsóbbrendű a mienknél. Munatius Plancus filozófus árnyéka ott kerengett Basel ünnepnapján Augst gyönyörű ámfiteátrum-romjai körül. Aki akart, találkozhatott vele, aki akart, hallhatott tőle csendes, bölcs, mosolygós jóslatokat.
Pesti Napló 1909. szeptember 5.
Ady Endre
211. ANATOLE FRANCE ÚJ LEGENDÁS KÖNYVE
Anatole France öregszik, s úgy fogadja a Sorsnak ezt a durva csapását, mintha sohse szerette volna valami nagyon, hogy fiatal volt. A Villa-Saïd Voltaire-ja boldog ember, neki nem fáj a hanyatlás, s mosolyogva megengedi, hogy hadd fájjon ez nekünk ő helyette. Nekünk, tíz-húsz országban, egész világon elszórtaknak, a könyvnyomtatás óta legkülönb, páratlan, bolond hitű publikumnak. Minekünk keserves olvasmány legújabb novellás könyve France-nak, de csak sugdosódva kesergünk mégis. Csodálatos történeteket magyaráz meg nekünk egy nagyon bölcs ember, aki ma már semmit se tart csúfolnivalóknak sem. Kékszakáll-herceg történetétől a boldog ember nincsen-ingéig voltaképpen azt rágja mesékhez és nótákhoz szokott füleinkbe Anatole France, hogy semmink sincsen. Meséink se voltak soha, dalaink se, tehát meg se kísértsük, óh mi szegény emberek, hogy mesét gondoljunk vagy húrt rezegtessünk. De csúfolódni se csúfolódjunk kegyetlenül, mert a koldusságot nem szabad nagyon-nagyon megtépni. És így írta ő meg talán legelső véres verseit e tagadó, öreg és majdnem csacskán összeiparkodott kötetében.
De nagyon kell szeretnünk és féltenünk Anatole France-ot, hogy megérezzük meghatottan ezt és így. Hogy jaj, be szép és jaj, be rossz versek a La Barbe Bleu és társai, Anatole France meseölő új meséi. Egy már nem is a színpad alá, de a pokol fenekére süllyesztett halál-zenekar játszik e történetek mélyén. Egy ember, egy nagyon bölcs, öreg ember rozoga, síró lírája vezeti a hangok össze és vissza tömegét. Egészen versben és egészen bátran így szólana ez a zenekar: a hitetlenség hite hagyott el először, és most már elhagy a hit is. Szörnyű dolog lehet először nem hinni semmiben sem, de ez még mindig az épen-maradt torony: a hitek hite. Azután jön, hogy már ebben sem hiszünk s azután, ha valaki Anatole France, megcsinálja a cifrázatlan és immár céltalan mese-ölést.
Közömbös embernek mi se tűnik föl az Anatole France új novellás könyvében, új és búsító. Közömbös ember mindazt rakott asztalon leli, ami vele Anatole France-ot megszerettette, s ami legbensőbb és legjobb bolondságú híveinek csak forma volt és modor. Akik pedig a szocialista Anatole France-nak tapsoltak, azok se veszik rögtön észre a változást. Oh, most maróbb, aktuálisabb Jaures-nél is France, és a vezércikkek jöhetnek megint hozzá tanulni. Aki Jézus kínszenvedés-napját a világ legbanálisabb napjának látta, ma is lát. Banálisnak, komisznak, keservesnek, emberinek lát ma is, de ma már csak a mát látja, s a Plátók, Szent Pálok s más világraszóló gondolat-házalók kegyetlen mosolyú fotográfusa, ma Briand miniszterelnököt, Dujardin-Beaumetzet s talán még kisebbeket állít a gépje elé. És hiába a gép, a két éles, bölcs szem, megkicsinyedik minden, mert közeljön hozzánk, s nagyon kicsinyre mered.
Történetek, nagyon ismert történetek, mint a Kékszakáll-legenda, szentek csodái, a boldog ember inge stb., ezekből lesznek most France-történetek. Régi, elegáns módon, nagyszerű csillogásban, de nagyon-nagyon olcsó travesztálás a végén mégis mindegyik. És sem az idő, sem a patinás bibliai vagy históriai nevek nem segítenek ezúttal, hogy pótolják a művészetet, amennyire a művészetet néha pótolni lehet. És mintha csak egy nagyon ötletes ember, akinek nincs veszítnivalója és senkitől se fél, meg akarna marni mindenkit, aki kortársa vagy ami kortársainak hittel vagy képmutatóan: érték. De - érzem, én hallom - lentről a muzsikát, a lírát: itt egy ember vérzik: az öregedő France. És úgy kell kézbevenni ezt az új France-könyvet, mint azt a virágot, melyet búcsúzó nagyon kedves kedvesünktől kaptunk, s későn bánjuk meg, hogy miért is nem hittük el, hogy szép volt a kedvesünk és csakugyan búcsúzott.
NY 1909. október 1.
Ady Endre
(Hazajáró versek. Budapest, 1909. A Nyugat folyóirat kiadása)
Lesznai Anna asszony verses könyvét ajánlom azoknak a magyar férfiaknak, akik méltán és régóta várják árva lelküknek egy gyöngéd nővérét. És evvel már majdnem el is árultam azt, hogy amatőrnek a könyve a Hazajáró versek, de nagyszerű vallomása egy pompás asszonyságú asszonynak. Az amatőr szó pedig senkit se bántson vagy örvendeztessen meg hirtelen, mert nincs szebb és nemesebb mai ember az igaz amatőrnél. És nincs jobb írás annál, mely kényszeríti az embert, hogy nagyon-nagyon érdekelje az írástevő élete, személye és mivolta. Lesznai Anna szerencsés lehet, mert könyve után szeretettel próbálják őt maguk elé eleveníteni a férfiak. S még szerencsésebb, mert ő nem tetszhetik az asszonyoknak, s azoknak legkevésbé, akiknek érezniök kell, hogy elvallotta előlük a vallani valóikat.
Szóval: ez a könyv asszonykönyv, asszonyosan művészkedő, de emberesen becsületes: a nővérünk könyve. Hiába, ez a nővér szó belekapaszkodik egyre a ceruzámba, tehát e szó mögött kell keresnem Lesznai Annát s könyvének megállapítható értékét.
Valljuk be, hogy akik itt Magyarországon, száz-kétszáz ember, a szép őrültek szent, reformáló harcát harcoljuk, vagy kívánjuk harcolni, szűkölködünk asszonyokban. Vannak Kleopátráink, Szaffóink, Júliáink, sőt modern, messze, mai asszonyokról másolt másolataink is. De igazi asszonytársaink alig vannak olyanok (hiszen csodát nem kívánunk, s a gondolkozás amazonjait eszünk ágában sincs éppen Hunniában keresni), akikben már érzésekbe dolgozódik fel a mi látásunk, akaratunk, gondolatunk, harcunk és vérvevő, keserves mártírságunk. Lesznai Anna talán a legelső, akire nem túlos hivalkodással, de elég büszkeséggel és sok örömmel elmondhatjuk: ez a mi szerelmes lyányunk, kiben nekünk kedvünk telik. Mert ő már a mienk, kinek írás-vonásain, édes-fájdalmas panaszain, törvényes tökéletlenségein, szép és megtorzult akkordjain döbbenő ujjongással fedezzük föl mássá fejlődött (fejlődött, kifejlődött) önmagunkat. Lesznai Anna könyve magyar asszony-ember testvéreinkhez kötött reménységeinknek dokumentuma s egy kicsit szimbóluma. Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi.
Utálni való minden művészetdogma, s én az Élet minden megkapott enyhével és halálos sebével (és egy kevés, jogot-adó munka címével is) utálom a l'art pour l'art dogmáját. Utálom olyankor is, amikor - megfeledkezve - magam vétkezem evvel a bűnnel, s hinni és hitetni szeretném, hogy az én művem: az én művem. Hogy nincs benne törvény, cél és más, csak én, csak az, hogy véletlenül vers és néha önmagában és önmagától szép vers. E dogma vagy akármi más művészeti dogma hivőinek megadóan bevallom, hogy úgynevezett szép verseknél már szebbeket is írtak a Lesznai Annáéinál. De egy ember-lélek, egy kor hatása és iránya, egy rajongó hit a kimondás kötelességében, egy én, aki a legkülönbeket érdekelteti, s ha némi gyatrasággal is, de ki tudja magát bontani a Napra és elénk - ez szebb minden dogmatikus szépnél.
Hogy miért járnak haza ezek a versek, ennek olyan szép oka van, hogy talán csupán ezért írjuk ezt a kis írást. Ez nem a poéták ősi hazanyafogása, még csak nem is az Arany János affektált borújú Kelet felé való képzeletszálldosása. Ez már a tudásnak, a mi tudásunknak érzéssé érettsége: a Jövő hitvallása, a nagy, emberi panteizmus törvénye és e törvény eredmény-próbája. Hazajárunk mind, mert vágyaink és csüggedéseink megszabott vágyak és csüggedések, a nemlehetmásként. Elszállni véreinktől, egy kultúrától, egy titkos múlttól, majd akkor tudunk, ha a Jövendő Lathamjai a Holdig repülnek.
*
Végül: Lesznai Anna nagyon cirógatja a szókat, azokat is, amelyek ezt a nagy becézést nem érdemlik meg. Még nem tudja, hogy 999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi megszülessen. Asszony, bőbeszédű, gyöngéd, öleltető (az ő szavainak, sorainak, rímeinek verekedés helyett is ölelniök muszáj) és - kevésről sokat daloló. De érezzük, hogy a többi is benne alszik már a lelkében, hit, kétség, valóság, a mieink az asszonyoldalon. Nővérünk ő - újra le kell írnom a nővér szót -, akinek több köze van a bölcsőhöz, a Jövendőhöz, mint nekünk, fivéreinek. A megvadultak, programosok, furcsák, ostobák és lopók vers-zenebonájában legyen üdvözölve a mi önmaga, a mi igaz, gyöngén is erős poétanővérünk.
HSz 1909. október
Ady Endre
Új forradalmak, új rajongások, új vandalizmusok, szérumok, melyek legyőzik a halált, a megtalált északi sark, elsüllyedt világnézletek, repülő emberek, szörnyű gép-puskák. És ez nem minden, órákig sorolhatnók, darálhatnók a korszak szenzációit, melyben élünk, s melynél jobban eddig még soha el nem kényeztette embergyermekeit egyetlen korszak sem. Mindenből részesedünk látványosan és gazdagon, amiből öt-hat ezer év óta az ember részesedett, s ízét, előjátékát kapjuk annak is, ami öt-hat ezer éven belül jöhet és jönni fog. Hogy mennyire elkényeztet bennünket ez a korszak, véresül szépen szimbolizálja a szegény Francisco Ferrer halála s egy legendának szemeink előtt születése. Valamikor legalább két-háromszáz év, sok emberöltő kellett egy legenda előállásához, de mi, ma élők, bevittük a műkertészet csodatévő tudományát a szellemi és értelmi dolgok kertjébe is. Mész-vegyülettel preparált talajból tizenöt perc alatt kizöldítjük a salátamagot, gyorsítjuk a rózsabimbó kipattanását, s úgy bánunk a természettel, mintha már a mi automata-játékszerünk volna.
Spanyolországban megöltek szent és hivatalos szertartással egy embert, aki éppen, mert újító és lázadó ember volt, nagyon-nagyon régi ember-típus, nem új, nem izgató és nem különös. Az a jó Isten, akinek kegyelméből uralkodik Alfonz király, s újra ölik egymást spanyolok és mórok, s akinek kegyelméből még sok és furcsább dolog is történik e földi téreken, a megmondhatója, hány Ferrer élt már s hány Ferrert öltek meg már. Nem hisszük, hogy a Halál kellemes legyen akárkinek is, aki az Élet szerelmétől bódítva az Életet javítani akarja, s a régi-módi ódaköltőknek engedjük át a gyönyörködést az úgynevezett eszmebajnokok mártírságában. De minden régi igaz: igaz is egy kicsit, s ne tagadjuk, hogy mindnyájunknak hasznunk van, akik nyugtalanok, tisztaságra, jóságra s szépséges újulásra vágyók, a Ferrer halálából. Megölték a vallás, a haza, a mai rend nevében, s amire más halottnak máskor sokáig kellett várni, neki már megadatott. Biztos, hogy neki többet ért volna, ha a halottnak jutott nagyszerű dicsőségek helyett élni hagyják, míg élni tudott volna. De őt megölték, neki már mindegy, s mi nekünk az ő példája gyönyörű jóslás arra, hogy ezután már nemcsak a hóhér dolgozik gyorsan, de az az új géniusz is, mely az egy civilizációjú emberiségé. Micsoda perspektívák: a parlamentek, a népgyűlések lármáznak, de ez már ma is majdnem komédia és semmi, mert már jelentkezik az új parlament. Az új parlament az egyenlő kultúrájú és szándékú emberek lelkeinek összessége s eszközei: toll, ceruza, ecset s mindenek fölött valami összességes, rejtelmes érzés. Egyszerre szisszenünk vagy mosolygunk össze minden világrészben százezren, s ez a százezer sokkal több, mint néhány uralkodó, hatezer év óta nem változott, millió úr-szolga. Az "Assiette au Beurre" például külön-lapot, külön számot küldött szét Ferrer haláláról, egy történelmi fejezetet Spanyolország históriájából ebből a mi zagyva, de pazar korszakunkból s az emberi szolidaritás történetéből. Ezek a véres, vörös, dühös rajzok és ötven más újság rokondühei, bosszuló rajzai már legendahőst tudtak csinálni Ferrerből magukban is. S egy legenda-hős, akit tiszta, munkálkodó hitéért mészároltak le, örök életű és örök veszedelem azoknak, akikért s amikért megölték. És a sokezer hírlap sokezer cikke és a sok születő rém-dráma és a sok, többnyire rossz vers s a töprengő elmék izzadt, de becsületes elmélkedései micsoda anyagot adnak a most már meggyorsult tempójú változásnak. Szép az élet, szebb dicsőség nélkül élni, mint nagyszerűt halni (Ferrer szerette az életet s a nőket kiváltképpen), de, ha csúnya és ócska dolog is kimondani: szép halál volt az övé. És mi láttuk néhány nap alatt, mint robog előre az idő, milyen gyorsan születik ma már eposz és legenda, s milyen gazdag látnivalókban ez a mi korszakunk.
NY 1909. november 1.
Ady Endre
{szerk.: Temesvárott, egy irodalmi matinén olvasta föl ez írást írója. És kénytelen volt sok fölöslegest, ugy-is-tudottat és túl-szubjektívet beleszőni. De talán éppen e karaktere teszi ez írást olyanná, melyről tudomást venni érdemes. A. E.}
Félek, tehát vagyok, félek, mert jaj, élet adatott nekem, s olyan nagyon tudok félni, hogy félek e félelem bevallásától is. Akik engem töprengés, kínlódás, belső viták nélkül elfogadnak vagy pláne azok, akik szeretnek, rámfogták a bátorságot. Mintha lehetné bátor valaki, aki él, még ha virág módjára él is s nem emberként, szegény, agyát-játszató emberként? Nem a boldogság a legnagyobb és legkoldusabb emberi hazugság, a legfájóbb kitalálás. A bátorság ez, az én bátorságom is, minden elevennek a bátorsága, amely nincs, mert ez a bátorság nem lehetséges. És itt vagyok, hogy beszéljek a félelemről, mint a legnagyobb erőről, mely valahányunk életének ereje és titka. És itt vagyok, hogy az irodalmi bátorság legendáját megtépjem, s rekedt próbaharsogással kikiáltsam: a legemberebb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem haltam még meg, így emlékezem, és így vagyok. És nem bátorság az, amely engem útra, minden utamra indított, hanem mert félek és mert sok okom van félni. Mindig féltem, és csak erre vagyok egy csöppet büszke, hogy mindig féltem, tehát az előkelőbb emberfajtával lehetek atyafiságban. Féltem a közeli temetőtől gyermekkorom falujában, s a házhíjának ajtaján mindig láttam a sötétben fehér, halott árnyékrokonaimat besuhanni. Négy évvel volt fiatalabb az öcsém, s ő kacagta le előttem először a félelmet, talán azóta senki úgy. Azóta ő is megtanult félni, mert Homérosz is [f]élt, Hérosztratész, Titusz, Cola Rienzi, Shakespeare, Ibsen és Maeterlinck. Mindenki félt, aki az életből kénytelen volt kivenni a részét, és én szívesen adom át magam a nevetségnek, hogy talán attól féltem és félek legjobban, amit tudok.
*
Valamit tudok, ez már szinte bizonyos, valamit tudok, amit ma kevés ember tud: szomorú és félelmetes állapot ez. Óh, gondolják el, van egy ember, aki nagyon-nagyon érzi az életet, erről néha néha szép vallomásokat tud tenni. És ez az ember ezzel él, ezt csinálja, ebből kell, hogy csináljon valamit, ez az élete, sőt ebből él meg. Valakit gondoljanak, aki kénytelen büszkélkedni olyan sajátjaival, amiket mai emberi civilizációnk méltán taksál kevésre. Valaki azt ápolja és fitogtatja magában, mellyel okos, mai polgári lény föltétlenül orvoshoz szalad, hogy kigyógyíttassa, ha lehet. Csúnya-sokat éltem, de milyen nehezen határoztam el például magamat arra, hogy verseket írok. Pedig ezt tudom, s ha nem volna babonás hitem és vallásom a félelem, gőgösködnék e tudásommal. De félek s hogy itt, erről beszélek, ez is félelem: látni akarom, mint látják fázva mások e fázó félelmet. Nagyon irgalmas, néhány jó barátom diákkoromtól mostanig azt állították, értelmem van, logikám van, sőt újabban, hogy tudok is. Milyen szent, jogos törvény a félelem, mutatja az, hogy én lettem az érthetetlenség magyar mókusp[a]rádéja. És óh, bár csak evvel nyélbe lett volna ütve az, amit rólam tudni kell vagy tudni lehet. De mióta - üzletileg szólván - akcióban vagyok, van egy még halálosabb félelmem: megértenek. Harminckét éves az ember, nem szereti Horatiust s az udvari költőket és hozzászokott, hogy a jó költő megdöglik, mielőtt sokan vették volna észre. És ekkor azt látja, hogy észreveszik, pláne Magyarországon példátlanul ütik, kiabálják, simogatják, látják. Meg kell ijedni, s én vajmi sokszor azt hiszem mostanában, hogy szélhámos vagyok, már majdnem siker-ember.
*
Más is a helyemben mivel vigasztalná magát, mint hogy azok sem értik, akik értik? Én is ezt teszem, mert nagy félelmemben legkevésbé a banalitásoktól félek. Azután filozofálok is, mert ez sem rossz szokás és szintén eléggé banális. Elgondolom, hogy ez a világ már nem is léteznék, ha mindig elődeinket másolnók, s nem volnának kivételek is. Elgondolom, hogy mennyivel jobb volna régi fajú emberek régi módján érezni, és így vallani. Igazán irigylem azokat, akik az újítók bátorságával együgyűek és ócskák, mert talán nekik van igazuk. És talán szebb hivatás sokféle látástól, hallástól és olvasástól el nem rontott emberek lelke szaván szavalni, mint új lelkek új szavaival. A becsületes, tehát nagyon gyáva ember megindult érzéseivel, őszintén hajtok lobogót azok előtt, akik régiek és egyhangúak. De, de elgondolom azt is néha, hogy nem okvetlenül silányság jele az, hogy én rólam tudnak Magyarországon. Tudnak, tudnak, ahogyan akárkiről, de kissé nyugtalankodóan, és ez a fő.
*
Az már szinte biztos, hogy nem vagyok egyszerűen poéta, akinek úgy illenék elpusztulnia, mint Reviczky Gyulának. Sőt, a mesterségemet lenézem, jelentkezéseimtől jelentkezéseim közben már félve-félek. Afféle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összeesküvés nagy jelenetéből. Egy ember, egy magyar, aki italosan bólintgat, némán, néhány száz évig, amíg magyarságról, sorstragédiáról diskurálnak éberebb társai. De végül fölkapja - ideje is volt - a fejét, s mond valamit, ami magyar és egy kicsit a dologra tartozik. Félve mondja, erősen mondja, néha szinte-szinte tudatlanul, de magyar, amit mond, és nem is olyan haszontalan. Az a megtisztelés ért, hogy én nem csupán magamért vagyok itt, de a "Nyugat" című lap bizalmából is. Sorra nevezném, dicsérném azokat, akik ezt a lapot megcsinálták, ha föl volnék hatalmazva arra, hogy mások számlájára is ízetlenkedjek. Így csak annyit tehetek, hogy lássam azokat, akiknek több a hitük, kevesebb a félelmük, s akik engem talán szeretnek is. Amit ők csinálnak, az már nem az én félelmetes csinálmányaim közül való, s ha ők hisznek egy kicsit bennem, ez kárpótol azért, hogy én nehezen hiszek. Az már régen nem az én gondolatom csupán, hogy próbáljuk olvasgatni a jövendő irodalomtörténelmet. Magam számára azonban van egy félelemcsitító véleményem: engem nem lehet majd elítélni. Mert nem volt bátorságom, mert kevés volt az örömem és hitem, s mert másoktól várom életem megérlelését. A "Nyugat" már nem az én ügyem, habár a "Nyugat" rögtön jött s magáévá tette az én ügyemet. A "Nyugat" biztosan jobban és sokaságosabban reménykedik bennem, mint én mertem reménykedni legreménykedőbb koromban. Hiába, itt van valami, ami már majdnem transzcendentális: egy csoportnak igaza lehet ott, ahol egy embernek nincs.
*
Pereant, qui ante nos nostra dixerunt, és ez se utolsó az én félelmeim között. Én se volnék, s nem is vagyok jobb: igenis vesszenek, akik elmondták előlünk a mi mondanivalóinkat. Azoktól félek legjobban, akik magukban ezt mondják: ezt is elírta előlünk a gazember. Petőfi gyűlölte Shakespeare-t ezért, s kicsi, szegény, de lángoló emberek hogyne éreznék az effajta gyűlöletet? Minden ember nagy, közölni való titkokkal érkezik, s nem mindenki lelheti meg magát és a szavát. Ebben a nem vidám és nem nagyon reménységes országban folytonosan olyas valamik történnek, amik a legszebb teóriákat agyonütik. Már-már magunk is azt hittük, hogy halódók vagyunk, s íme kezdjük a világot pofozni az élés legváratlanabb s legszebb manifesztációival. Kezd olyan erős intellektuális kultúránk lenni, hogy igazán meg kell ijednünk tőle s igazunk van, ha megijedünk. Sokat töprengtem, hogy groteszk leszek-e, ha a "Nyugat" ügyét s mindazt, ami a "Nyugat"-tal egyetértve, egyidőben, egyfelé történik, összehasonlítom a gárdisták megszentelt legendájával s ennek folytatásával. Sőt, ha tovább megyek s látom, meglátom az új, az új formájú Széchenyit, Kazinczyt, Csokonait és a többit: itt vannak. Nagy szerencse, hogy ezt nem kénytelen elhinni senki se, de nagy szerencse, hogy nagyon nagy dolgok történnek itt, amelyek szerencsére, a jövendő tanároknak adnak csak majd nagy dolgot.
*
Van, mert minden dologhoz van köze, van köze e dologhoz a Halálnak is. Sokat beszélgetek vele, jó verstéma, de nem vágódok hasra előtte, nem becsülöm túl sokra. Valószínű, hogy kerülget, nem félek tőle, de nem felejtem el, hogy tényleg olyan valaki, akivel le kell számolnom. Mert kívánom, mert keresem, akarom szemtől-szembe látni azokat, akiket az én személyem, mivoltom érdekel: ez a Halál. Mert jobban félek, mint valaha, tele vagyok megbocsátással, mert szeretnék igazolni valamit, mert szeretném elidegeníteni a barátaimat s meghódítani az ellenségeimet, ha bármilyen senkik is: ez is a Halál. Ne így legyen, de legyen így, ha muszáj, s haljunk meg, ami pláne muszáj. De legyen és maradjon szép az a kis földrajzi területre szorított kultúra, mely egyelőre csak bennünk, pár száz emberben van, ha van. És legyen belőle - magyar tósztot mondok - ha úgy tetszik a szeszélyek és kedvek úristenének szép úri hely, mely úgy fogja adni a ma hivalkodó kultúrvilágnak a lelki nagyszerűségeket, mint a régi magyar úr, aki boros nyállal ragasztotta a füstös cigány homlokára az ezres bankót.
NY 1909. november 1.
Ady Endre
Sokáig maradt itt velünk erdélyi vitéz Gyulai Pál, de az a csodálatos, hogy még tovább nem maradt itt, holott harcos időket élünk. Hiszen ő már nem harcolt, s az emberi gyarlóságok gyarlósága, az öregség elbánt vele, de már csak az is, hogy Gyulai Pál még itt van, sokat jelentett. Jelentette, hogy kell még irodalom, s jelentette, hogy Gyulai Pál, ha meg lehetne fejelni az embereket, azokkal tartana, akik véresül komolyan és becsületesen szolgálják az irodalmat. Velem Gyulai Pál láttatta be, hogy az új, igaz magyar íróknak egyik szörnyű szerencsétlenségük, hogy közéjük s a régibb, nemes írónemzedék közé tolakodott egy jövevény, erőtlen, álhazafias korszak, nemzedék és gárda. Valóban kijátszott az élet akkor is engem, mikor már csak a nagyon öreg Gyulai Pált láthattam meg, aki kedvesen elbeszélt velem, fölvillant fénnyel és elmével, de egy-két hónap múlva aranyos dörmögéssel elfeledte, sőt tagadta az egész ügyet. Erdélyiségének voltáról, törvényéről, erejéről, szívósságáról, missziójáról már majdnem babonásan különöseket és szépeket hiszek. S e babonát tovább szőve vigasztalom magam az ő ravatalánál: ha meghalt, bizonyosan azért tette, mert már egy kicsit rendbejövendőknek látta a dolgokat.
FM 1909. november 10.
Ady Endre
(Kétes hitelű szövegek)
Félti a leányokat - Tehát nyugdíjazza az igazgatónőt - És kit tesz a helyébe? - Geőcze Saroltát a keresztény-szociálist.
Gróf Apponyi Albert gondoskodott róla, hogy ha már papok és apácák kezébe nem adhat minden iskolát, legalább ki ne nevezzen sehová olyan tanítónőt, tanárt, akinek a viselkedése, vagy éppen a felekezeti viszonyai arra engednek következtetni, hogy nem lesz a klerikális eszmék kész szolgája. Az új tanárnemzedék reakcionárius szervezése teljes sikerrel folyik. A papok és mágnások miniszterét azonban ez nem elégíti ki. Gondoskodni kell róla, hogy a legfőbb vezetés is mindenütt teljesen "megbízható" kezekbe kerüljön. Az utóbbi esztendő alatt feltűnően sok változás történt az állami intézetek igazgatásában. Nem lehet mindenütt kideríteni a változások titkos rugóit. Annyi azonban bizonyos, hogy Apponyi még véletlenül sem nevezett ki liberális érzelmű, vagy éppen szabadgondolkodó igazgatót.
Az Apponyi-féle kinevezések sorába egészen jól beleillett, hogy az ország egyik legnagyobb és legfontosabb intézetének, a budai állami tanítónő képezdének élére Geőcze Saroltát tették. Geőcze Sarolta mindig nagyon sokat szerepelt. De nem az iskolában, nem a tanítás terén, hanem mindenütt, ahol a neve a nyilvánosságra kerülhetett. Keresztény-szociális agitátornő-féle és írónő volt, akit, kenetes műveivel együtt, sohasem vettek valami komolyan. Csak most Apponyi idejében, amikor a klerikális törekvések minden megnyilvánulásának felvirradt.
Geőcze Sarolta kinevezésének egyenesen bevallott célja volt, hogy az intézet klerikális kezekbe kerüljön. Előbbi igazgatója, Katonáné Thuránszky Irén teljesen munkaképes, egészséges és aránylag fiatal erő, akinek a nyugdíjaztatására nagyon nehéz volt ürügyet találni. Apponyiék azonban leleményesek. A mit sem sejtő igazgatónővel közölték egy szép napon, hogy magasabb etikai szempontból nem engedhető meg, hogy a tanítóképző intézetben házaspár lakjék, hogy a fiatal lányok közelről szemléljék a házastársak mindennapi életét. Felszólították tehát Thuránszky Irént, hogy jelöljön ki egy vidéki intézetet, amelyben működni hajlandó. Hogy vidéken nem kell-e érvényesíteni a magasabb etikai szempontokat, arról nem szóltak semmit. Thuránszky Irén nem volt hajlandó vidékre menni. Tehát nyugdíjazták. Utódja Geőcze Sarolta lett, aki semmiesetre sem botránkoztatja meg az ifjú és gyöngéd leányokat.
Az állami nőképző intézetek vezetői most bizonyára remegve várják, mikor kerül rájuk a sor. Akik férjnél vannak, az állásuk kedvéért szívesen elválnának már. De ki tudja, milyen ürügyet talál ki akkor a leleményes Apponyi. Mindenesetre méltánylandó, hogy ez a széphangú ember, ez az ország primadonnája, örökké a politika leggyanúsabb útjain járva is annyira megőrizte gyöngéd, szűzies gondolkodását. Csak az a kérdés, vajon a gyerekeit otthon nevelteti-e. Mert, a saját bevallása szerint, nem előnyös - magasabb etikai szempontból - ha az apróságok közelről szemlélik egy házaspár életét.
Budapesti Napló 1907. október 6.
Ha az utókor majd valaha az osztályparlament tömör és rövid jellemzésére lesz kíváncsi, akkor ezt kell neki elmondani. A szombati ülésen egy képviselő interpellált az általános választójogról. Mikor azt panaszolta el, hogy Ausztriában a lakosság huszonegy százaléka választó, nálunk pedig alig hat százaléka, akkor közbeszólt egy népképviselő (nevével, fájdalom, nem szolgálhatunk az utókornak):
- Az is sok.
Amikor pedig az interpelláló képviselő arról beszélt, hogy a nép elidegenítve, elkeseredve nézi az osztályparlamentet, akkor közbeszólt egy másik képviselő (az utókor számára itt a neve: Nagy Emil volt):
- Jöjjön a kerületembe, agyonveretem.
Ebben a két közbeszólásban benne van az osztályparlament természetrajza, a kezdet és a vég. Ezek a képviselők gyűlölik a népet. Idegenül tekintenek rá. Félnek tőle. Minthogy a mandátum tőle függ, megvásárolják, kicsalják, kiszavalják tőle a mandátumot. De tudják, hogy a népért ők nem akarnak és nem fognak semmit se tenni. Tehát félnek a néptől. Sokallják - ezek a "népképviselők", - a hat százalékot is. Ez az egyik. És a másik? Ha nem félnek a néptől, ha a választóikkal érzelmi közösségük van, akkor ez a közösség a korlátolt fanatizmus közössége. Az első típus alkohollal mérgezi meg a választóját, a második típus a lelket mérgezi meg dühödt uszítással. Az első nem mer a választója szeme közé nézni, a másik furkós botra akarja kapatni a választóját, akivel sikerült elhitetnie, hogy a furkósbot segíthet nyomorúságán. Csak értelmes, felvilágosodott, nyugodt, józan nép nem kell egyiküknek sem.
Budapesti Napló 1907. október 15.
Na, a gyáriparosok szövetsége nem nevezhető éppen forradalmi kedvű egyesülésnek. Hazátlan bitangoknak is alig nevezhetők azok a tekintélyes és vagyonos férfiak, akik ebben a szövetségben ülnek. Még darabontoknak sem mondhatók. És szerkesztett ez a komoly, tekintélyes, megfontolt egyesület egy olyan lázító, vérforraló, keserűséget keltő feliratot a parlamenthez, hogy nincs az a szociáldemokrata újságcikk, amelyik vele a versenyt felvehetné. Egyetlen nagy kivándorlási árterület Magyarország: - így lázít a szövetség. Az adórendszer rettenetes: - izgatnak a gyárosok. A drágaság szörnyű: - agitálnak ezek a milliomos agitátorok. Ingyenes állami népoktatás kell: - hirdetik ezek a darabontok. Föld kell a népnek: - állapítják meg ezek a gyanús társadalomtudósok. Egy radikális program, a magyar nép megmentésének a kész tervrajza a gyáriparosok felterjesztése. Mit fog rá mondani az osztályparlament? Valószínűleg semmit. Hallgatni fog. Az ország azonban tudni fogja, hogy a gyáriparosok hangja a kultúra, a haladás, a nemzeti gyarapodás, a pusztulásból való megmenekülés hangja. A kultúra-gyilkoló és nemzetölő latifund[i]ummal szemben a gyár: a kultúra fejlesztését és a nemzet gyarapodását jelenti. Hiszen a gyáriparosok felterjesztésében az uszításnak, a dühödt munkásgyűlöletnek egyetlen szava sincs. Ezt a beszédet, ezt a hangot, ezt a felterjesztést tisztelettel, szeretettel és okulással fogja hallgatni az ország.
Budapesti Napló 1907. október 15.
Egy kis denunciálás a hazáért meg nem árt. Denunciáljuk tehát a városi kerületeket; hogy a városi kerületek azok, amelyek a függetlenségi képviselőknek fejtörést okoznak; hogy ezek a kellemetlen városi kerületek mozgolódnak a rossz kiegyezés, a felemelt kvóta, sőt általában a kormány egész politikája ellen. Hátha valahogyan rájuk lehetne ijeszteni. Fogyasztási adók, közigazgatási segítségpénzek, ipari támogatások: ezek mind olyan dolgok, amelyek által a kormány jó nagyot húzhat egy-egy elégedetlenkedő városra. Igaz, hogy a városok a nemzeti politika legfőbb oszlopai; igaz, hogy a magyarosodás várai; igaz, hogy a kultúra forrásai; igaz, hogy a legintelligensebb, legtöbbet olvasó, az ország dolgairól legjobban tájékozott választótábor van bennük. De annál rosszabb rájuk nézve. Minél nyomatékosabb a szavuk, annál nagyobbat kell rajtuk ütni. Denunciáljuk, hazafiak, a városokat. Hadd jöjjön az agrár had, a lármás, kultúraellenes betűgyűlölő népség és hadd indítson hadjáratot a városok ellen. Erős magyarság és polgári önérzet úgyis csak itt mutatkozik már: öljük meg ezt is a hazafiasság nevében és Beksics Gusztáv emlékének nagyobb tiszteletére.
Budapesti Napló 1907. október 23.
220. FRANCIA SZÍNÉSZEK A MAGYAR SZÍNHÁZBAN
Mielőtt szétlebbent a függöny, már széltében beszélte a Magyar Színház előkelő közönsége, hogy az a francia színésznő, aki játszani fog, nem francia, hanem román-magyar vérkeverék, s valahonnan a Balkán valamelyik szerény államából jött hozzánk. Külső szenzáció, reklám-zaj, idegen-láz nem tüzelt bennünket, Costance Lindennek erőszakos kézzel kellett letörnie a maga pálmáját. Ez sikerült is neki. Egy magas, elegáns színésznő állott a színpadi lámpák fényében; biztosan, otthonosan, könnyű fölénnyel mozgott, kedélyével beragyogta a színházat és küzdve a francia akcentussal és néha egy kissé még önmagával is, bájosan, igazán franciásan tudott elcsevegni. Egy nem differenciálódott és - a szó legmagasabb értelmében vett - modern színésznővel van tehát dolgunk, aki egykor majd nemcsak nehéz lelki problémákat tud felbogozni, hanem egy nővel, egy igazi asszonnyal, akinek egészséges humora, puha hajlékonysága megveszteget, és örülünk, ha száját beszédre nyitja. Ez a legasszonyabb asszony tegnap este ügyes eleganciával tudott besimulni Maurice Donnay párizsi mondén vígjátékába, az Education de prince-be, ahol a balkáni vaskos érzékiességet a francia társalgás könnyű fordulatossága lengi körül. Linden Szilisztria királynéját játszotta és mondhatjuk, Donnay egész szellemét visszatükrözte. Ez a balkáni királyné is tetőtől-talpig asszony, olyan, mint Linden lehet, könnyed és érzéki, aki kárörvendő kedvvel és tapsoló örömmel kergeti a kis balkáni princet a párizsi asszonyok ölébe, s kacagva nézi, mint úszik el ezalatt fia királysága, amely ha balkáni is, mégis királyság. Ez a Donnay-féle operaénekesnőből lett királynő örül a csóknak magáért a csókért, akár ő, akár más kapja, mert a világa, mindene a szerelem, mert asszony. Linden olykor izzó, olykor diszkréten letompított színekkel, sok rátermettséggel festette meg ezt a kedves asszonyportrét. A közönséget lassan egészen meghódította, és a felvonásközökben boldogan, túlontúl szerényen köszönte meg a tapsokat, mint olyan színésznő, aki még nem sok izgalmas sikert élt át...
Budapesti Napló 1907. október 23.
Akik tegnap a temetőben jártak, azt beszélik, hogy nem volt ott árvább és szomorúbb sír a Jókai Mórénál. Oh, mi ezt elhisszük, mi ezt olyan természetesnek találjuk ma. Az is marad sokáig még a Jókai-sír: árva és jeltelen. Nincs nekünk ma se időnk, se szívbeli képességünk egy Jókai-kultuszra. Bartha Miklósnak díszes, nagyszerű síremléke van, s lesz hamar szobra is. Ugron Gábor kijelentette, hogy Kossuth Lajosnak nem kell külön külsőséges emlék. S egészen hiteles helyről tudjuk, hogy Strobl, aki nyugodtan késik Kossuth Lajos emlékének külső megörökítésével, Kossuth Ferenc számára előre elkészítette a díszes nagyszerű síremléket és obeliszket. Szabad-e hát ma türelmetleneknek lennünk Jókai miatt? Ma csakis az élők kapnak kegyeletet s azok a halottak, akik a ma élőket hatalomhoz segítették. Szegény, nagy Jókaink várjon egy jobb, emberségesebb korszakra. Talán Magyarországon se tarthat örökké a sötétség, az új erkölcsöknek ez a mai félelmetes éjszakája.
Budapesti Napló 1907. november 3.
- Levél Ugron Gáborhoz -
Achim L. Andrásnak, a volt paraszt-képviselőnek s Ugron Gábornak egy kis afférjük támadt. A rabonbán-utód meggyanúsította és megsértette egy képviselőházi közbeszólásával a parasztpártot és annak vezérét. Achim L. Andrásnak, aki levelet írt a Budapesti Naplóhoz, joga van a védekezéshez, s e joghoz mi helyet is adunk. Achim L. András természetesen nem kölcsönkért és csinált stílusban írta meg a leveléhez mellékelt nyílt levelét Ugronhoz. A maga saját őszinte és őszintén goromba hangján, amihez megint joga van. Ez a hang nem a mienk, de az Achimé, s értjük Achim fölháborodását. S ha nem is írjuk alá, de szívesen leközöljük Ugronhoz írott levelét. Íme a levél változtatások nélkül, amint Achim megírta:
Békéscsaba, 1907. nov. 28.
Nyílt levél Ugron Gáborhoz.
Tisztelt képviselő úr! F. hó 23-án Pető Sándor, pártunk és Békéscsaba orsz. képviselője, interpellációt intézett a belügyminiszter úrhoz a Békéscsabai Népegylet feloszlatása ügyében.
Ezen interpelláció közben te nagy, dicső, szeplőtlen, első osztályú hazafi, sértőleg odakiáltottál képviselőnk felé, hogy mink "bujtogatunk, lázítunk" és hogy "darabont-szövetségesek" vagyunk, kivált pedig Achim L. András. Hozzászoktunk a mai időben úgy a kikeresztelkedett fajmagyar, valamint az összes analfabéta panama-lovagoktól, hogy az immunitás gyászos köpönyege alól az ország becsületes, nekik dolgozó és őket, a heréket fenntartó népet, embereket gyanúsítsák, sértegessék, rágalmazzák. De téged, a nagy és furfangos székelyt mink se sorozunk a buták közé, mert hisz láttuk, eléggé okosan és ügyesen táncoltattad meg a nagy bankügyed tárgyalása alkalmával a sok ügyvédet és vádlóidat. Mégis hogy valótlan dolgokkal gyanúsítod a Parasztpártot és engem, ebből azt kell levonnunk, hogy úgy az, aki neked ezen aljas vádakat besúgta a parasztpártról és a Népegyletről meg rólam, valamint az, aki a becsületes dolgozó népet bizonyíték nélkül gyanúsítani, rágalmazni és sértegetni merészli az immunitás berkeiből, az mind alávaló, gyáva himpellér és tekintse magát tőlem a mai naptól fogva pofonvágott kreatúrának.
Amióta hazafias bódétokból kidobtátok a parasztot magatok közül, nem voltam még köztetek. Bizonyára annak tulajdoníthatom azt, hogy nem feleltél még a szeptember hóban hozzád intézett viszontkérdésemre, abban a beszélgetésben, amely a bécsi gyorsvonaton folyt le közöttünk. Lehet, hogy az általános választói jog sürgős behozatala feletti honmentő gondjaid közepette felejtkeztél el azóta a válaszadásról. Látod, ha nem eleveníted fel a ti parlamentetekben az én ott rég meggyilkolt nevemet, talán én sem mondottam volna el most a kis intermezzót, mely közöttünk történt. De így ad notam! Nem bánom én, hadd hallják!
Mondom: a bécsi gyorsvonaton történt. Én Sopronból, te pedig - nem mondom, hogy Bécsből jöttél. Csakhogy a folyóson évelődni [!] kezdettél velem, és azt mondottad: no Andris, elosztottad-e már az Alföldet a parasztok között? Mire én azt feleltem: Sajnos, az Alföld felosztva még nincs, de reméljük, mert hogy tik, akik ezt több mint 30 év óta hirdetitek a népnek, ti vagytok most kormányon - most tehát teljesíteni fogjátok? - Azonban, így kérdeztem én tovább tőled, ne a földosztásról beszéljünk, hanem azt mondd meg: jobban fizetik-e a zabot most Bécsben mint 48-as korodban?
Te erre se szó, se beszéd, csak elfakultál, becsaptad magad után a szakaszod ajtaját, engem a faképnél hagytál, s a felelettel a mai napig is adós maradtál. Pedig engem fene mód érdekelt ám ez a kis gazdasági kérdés, mert nekünk, a parasztpártnak is lenne egy kis zabunk eladó. Hát ha a te jól ösmert forrásaidnak közvetlen lehetne liferálni, ne engedd, hogy nyerje[n] a te szegény véreiden a zsidó profitot.
Most pedig végül, nagyságos képviselő úr, ne haragudj, hogy csak úgy, paraszti módon levelemben letegeztelek, de aki a tegezést kezdette közöttünk, az nem én voltam, hanem te. Elvégre is azt hiszem, hogy egy tegeződő paraszt még mindig nem oly veszélyes, mint egy szekercés paraszt, aki "ejnye ebadtája az ilyen népszeretetnek" fejszével keresi filléreit képviselője minden jót magához ölelő karjai körül.
Maradtam a földosztásnak teljes tisztelettel feltétlen híve
Achim L. András
A Magyarországi Parasztpárt elnöke.
Budapesti Napló 1907. november 29.
1910 január-1912 december
Kérem a Nyugatot, szabadjon nekem most utoljára személyes dolgaimról álszemérem nélkül és röviden valamit írnom. Úgyis kiderül azonnal, hogy nem is olyan személyes dolgok ezek, de lírizáló formában forróbbak, és talán meggyőzőbbek. Panaszom van, fölpanaszlok egy barbár és undorító aránytalanságot, mely nem utolsó a magyar abszurdumok között. Párizsban élek ez idő szerint, de ide is eljutnak hozzám a piszkolódások hírei, s megvallom, bántanak. Apró piszkolódókra szót se vesztegetek, mert nem érdemlik meg, hogy akaratlanul is valakiket csináljak azokból, akik érdemesen senkik. De például olvasnom kellett itt Párizsban az öreg Eötvös Károlynak egy nyilatkozatát a főváros jubiláris díjáról és rólam. Tudom jól, hogy Eötvös Károly a régi magyar táblabíróvilág érdekes ősállatja, s ő már mint ember is elaggult. De tudom azt is, hogy Magyarországon babona-szárnyakon repül szét minden szamárság, s ez nem csak nekem árt. Hálás vagyok Budapest főváros irodalmi díjáért Benedek János tisztelt barátomnak s értem síkraszállt bátor társainak. Tűröm, hogy Eötvös Károly, aki sohase volt más, mint egy vén, mulatságos szószátyár, engem leostobázzon. De nem tűröm a komoly irodalom nevében, hogy Budapest kétezer koronáját fölfújják horribilis jutalommá s dísszé. Eötvös Károly elfelejtette már azt is talán, hogy egy-egy ravasz fiskális-tanácsért sokkal nagyobb pénzeket fizetnek kétezer koronánál Magyarországon. Azt pláne meg se érti, hogy az irodalom végre belenőtt a köntösébe, s az irodalmat ma már nem birtokos urak, úrfiak és válogatott cigánylegények csinálják, hanem írók. Az a kétezer korona, amit én kaptam, rámfért, sajnos, de ma még nem tartok ott, hogy okvetlenül kellett volna. Az igaz magyar irodalom pedig nem tart már ott, hogy egy-egy valakijét kétezer koronával elkápráztassák örök időkre. Eötvös Károly nem szereti a verseimet, s ez egyik jele annak, hogy talán-talán mégis vagyok valaki. Sajnos, tele vagyok kétséggel, szomorúsággal, s őrülten szeretnék nevetni, amikor Ady karrierjéről írnak és szavalnak. Nem csináltam karriert sem magamnak, sem a világ számára, nem csináltam karriert semmiképpen. Azonban mert még vagyok és írok, többet kell szenvednem s gyanúsíttatnom, mint húsz mágnás-milliomosnak s harminc milliókat zsebelő spekulánsnak. Voila, hogy nem az én ügyem ez, s kérem a Nyugatot, közölje e pár sort. Mégse járja, hogy ma még mindig cigánynak nézzék azt a fajtájú embert, amelynek legtöbb joga volna az élethez és járandóságaihoz. Már a zsidók is kezdik eltanulni ezt a magyar kőkorszakbeli virtust és szokást. Papok, mágnások, pénzemberek és dzsentri-félék egyek abban, hogy az irodalom: magyar éhbérekért megvehető szórakozás. Bár személyes dolgokhoz fűztem, de, istenemre, a becsületes irodalom javáért ezennel tiltakozom. Hohó urak, már nem itt tartunk, s ha mi, írók, adjuk önök számára a kultúrvilágnak a türelmi bárcát, tessék tudomásul venni, hogy ismerjük minden tekintetben az értékünket, s jancsibankókkal nem elégszünk meg.
Ny 1910. január 16.
Ady Endre
I.
Aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni meggondolatlanul akarni, s ha tud és mer játszani életre-halálra.
Hellász istenei már vidáman kockáztak, s így isten-őseiknek méltó fiai voltak ők, mert ez az egy mégiscsak isteni: játszani, hogy nyerjünk vagy haljunk.
Én ma is szeretem még a szerelmet, de a szerelem póribb eredetű a játéknál, izzadságos és muszáj valami az emberiség életszerződésében. Szentebb indulat nincs, mint a játék, s úgy gondolom sokszor, hogy szépen halni csak a játékos ember tud, aki különb urat is látott már, mint a Halál. Mert a Vak-Sors különb egy kicsit, s aki a Hazárdot párbajra hívja, hasonló a telhetetlen világbajnokhoz, kinek nincs már méltó ellenfele. Minden játékos ember: világbajnok, aki legyűrte az Életet, Csókot, Hírt, Örömet és Halált, és a világtitok síkos porondján önmagával csap össze. Aki játszik, az túl van valláson és filozófián, s egy-egy Atlaszként egy-egy darab eget támaszt, hogy ránk ne szakadjon. Különben az istenek már Hellász istenei előtt ezt tehették: beleunva a teremtésbe, szerencsejátékot játszottak egymással. Egy-egy darabnyi tavaszi, kék ég, öt-hat szemhatárnyi csillogó tenger s más efféle nagyszerűségek voltak az aprópénztétek. Egy villanásnyi jó sors, egy nászéjszaka, mely nem józanított és nem fárasztott, tíz-húszezer évre járó hírnév voltak a polgári, szolid játék tétei. Nem tudom, voltak-e nagy játékok is, de úgy sejtem, hogy voltak, és világerők nőttek és rokkantak egy-egy játék végén. Ki tudja, hogy az ember nem azért szomorú és tudatlan-e s az élet nem azért ködös és ostoba, mert volt egyszer egy pompás, de kártyás isten, aki elvesztett egy gigászi játszmát?
De jöjjünk közelebb a Földhöz és magunkhoz, s álmodjunk töprengve arról, hogy vajon volt-e Babilon idejének Monte-Carlója? Tudott-e igazán isten és isteni lenni az ember akkor, amikor Babilon lángja körül röpdösött, csapongott az embervoltával, csak embervoltával elégedetlen kultúrvilág. Mienk-e egészen az Ördögnek, a bölcsességnek, a nyomorúságnak, izgalomnak, túléletnek és túlhalálnak ez a kitalálmánya? Szeretném, ha a mienk volna, egészen a mi kultúránké, mert belőlünk vétetett, a mi bölcsességünkből, nyomorúságunkból és sorsunkból. De hiszen bölcsessége és sorsa mindig volt a világnak, még mielőtt az ember megjelent volna e földi téreken. Azt se tudjuk, nem vagyunk-e olcsó kártyalapja egy nagy játéknak, melyben a mindenség legmilliomosabb naprendszerei a partnerek. Ösztönöm, ösztönünk súgja, hogy a végtelen és zavaros valóság egy nagy jeu, s hogy aki játszik, az az istenektől, a legelőkelőbbektől, jussolt.
II.
Szitkozódva és hevesen csodálkoznám, ha én Monte-Carló-ban nem volnék otthon, s ha Nizza csak olyan vágyam volna, mint amilyet ezrével szülök és ölök naponként. India, Japán mán békén vakulhatnak meg saját mese-csillogásuktól, engem már, hajh-hajh, bajosan vagy sohase fognak látni, pedig tudom, hogy nagyon vártak. Senki se megy arra, amerre akar, s boldog az, aki karácsony havában végtelen hómezőben, négy fekete ménnel a szánja rúdjánál, eltéved az esti, téli ködben. Megáll, tudja, hogy eltévedt, s tudja, hogy ugyse járt sohase biztos úton, hideg van, lovai melegénél próbál még melegedni egy utolsót, és megfagy. Régi vízióm volt ez, egy újféle Böcklin-kép lenne belőle, ha meg tudnám csinálni, s a címe talán ez: "Most már látom az utat." Benyargalunk fekete paripákkal a fehér, úttalan életbe, mert fehér az élet és úttalan, és az utat csak akkor látjuk feketélni, midőn utolsót buzog az agyunk.
És hiszem, hogy minden halottnak fagyott szemeire rajzolódik (régi babona ez), akihez és ahova nem érkezhetett el s igazi élete, melyet senkisem élhet, s ő sem élhetett. Menjetek tehát embertársaim, felebarátaim, testvéreim, röpüljetek megeresztett gyeplőkkel bármerre, mert úgyis mindig máshova mentek, de néha álljatok meg. Álljatok meg, ahol meg lehet állani, ahol az istenrokonság kitör belőletek, s várjátok be egyetlen méltó ellenfeleteket, önszemélyeteket, aki a Véletlen követje avagy talán maga a Véletlen. Szeressétek azokat a meleg szállásokat, melyeket a Sátán leshelyeinek vall az emberi, szomorú butaság, gyávaság vagy hipokrataság[!]. Ezek, mert ezek szent helyek a nagy hómezőn az eltévedés országában, mely Létezésnek is neveztetik, s ezek, mert ezek által példázódik a Létezés, melyet az Élettel gyermekesség volna összetéveszteni.
Szeretni kell a Hazárdot, a Véletlent, a Vagy-Vagyot, mert ha van világszellem, mi csak ez alaktalan, szent alakjában tapinthatjuk és foghatjuk föl. Éreznünk kell, hogy elszabadult koldusok vagyunk, istenfaj lerongyoltjai, talán egy játékveszteség áldozatai, akiknek játszaniuk kell. És aki játszik, nem egy bankkal s nem egy másik gazdag vagy szegény Lázárral játszik, de azzal az Úrral, akinek kebelébe a Biblia Lázárja költözött.
Lázár-magam mindig imádkozó kedvvel vágtatok a fényes Paris-Lyon-Méditerranée legfényesebb és leggyorsabb vonatján le-le Délre. Zsebemben Habert főtitkár úr, egy igen nagy úr kegyelméből az első osztályú, ingyért kapott tour-retour jegyem, s bensőmben az isteni fatalizmus. Poggyászomhoz számíthatnám a neuraszténiámat is, de ez voltaképpen se nem súly, se nem ruha, csak az igazi élés térdszalagrendje. Kevés arany, még kevesebb bankó, egy-két bolond játékterv, sok szomorúság és keserű, rossz vágyak. Így szoktam menni a helyre, melyet régi, görög szemek fedeztek föl a mi számunkra, s mely rómaiul Portus Herculis Monoecinak hívatik. Monacóba tehát, Monte-Carlóba, Károly fejedelem híres hegyére, melyen ékeskedik az a nevezetes palota. Édeskés, de belül Minotaurusz, cukrászagy-építhette, de Sátán-gondolhatta ház, mely a Hazárdnak Szent Péter-temploma. Így szoktam leérni a Riviérára, melynek ma már automobilbűzös útjait, sajnos, jobban kezdem ismerni az érmindszenti dűlőutaknál. Mert Érmindszenten csupán életrehoztak, s rámbízták, hogy megszülessek, és én vendégfogadó után néztem, ahol megszületni s gondolkozni lehet. Monte-Carlo nekem az az életvendégfogadó a hajrás bizonytalanságban, honnan már megsejtem a célhozérést, az utat, az utat, mely rögtön megtetszik előttünk, ha már nem hajthatunk reá. És aki szerelmes és gyógyíthatatlan, jöjjön ide a kedvesével, és aki már nem fél a Haláltól, jöjjön ide szépen, elszántan, istenmódon, az is.
III.
Ha valahányszor megint belépek e legőszintébb bankjába e vabank-világnak, többet érzek, mint a szentek-szentjében valaha is érezhetett a legszentebb főpap. Oh, ma már nem a pénz, a Pénz miatt, mely nekem ma sincs, és sohase lesz, s melyet már kezdek kifigurázni, mert nem is olyan minden. Sokat lehet vásárolni e drága eszközzel, de minél jobban, kényelmesebben esik a kezeügyébe valakinek, annál jobban eltávolítja e valakit önmagától. Cinikus, vén gazember iparkodnék lenni mostanában, s nem titkolom, hogy van is egy kis tehetségem hozzá, de a pénz, a Pénz, gyomron talált. Kell, mert kell, kell, mert nem rossz, kell, mert mások őrülten szeretik, de például már szép, igazán szép verseket se tudnék róla írni. Azonban az nem poétaság és nem poétáskodás, hogy a legszebb kacagás a világon a pénz, a Pénz kacagása. Nincs ilyen, és nem volt, még föltevésben sem, asszony nem tud így kacagni, férfi se, Hermész se, Aphrodité se és a gerle se. A Pénz kacagása a legfokozottabb hisztéria, a nem eleven és elhatárolható, hanem az elszabadult hisztéria, s a hisztéria: szent valami. Mondjuk, hogy kicsaltam, kiravaszkodtam vagy kiérdemeltem valakitől két-háromszáz frankot, mely hirtelen jött, Krözussá tett, mivel két frankom se volt az előbb. A posta közel van a Bankhoz, s én belépek, az átkozott, áldott, nagy szárnyas üvegajtók kitárulva hódolnak lépéseim s hirtelen jött frankjaim előtt. És csörög az arany szava fülembe, mely szintén szomjas, mint egész magam, s betegül szomjas, mint ez az egész, szörnyű, mérhetetlen világ. És muzsikál a pénz, a Pénz, és ez nem csupán fizikai történet, mert amott a belső termekben, hol nem golyó gurul, de kártya, s a bankók sűrűebbek, a bankók is muzsikálnak. Mulatságos, egyetlen zene, több a Halál biztos és sokat-hallott muzsikájánál, bár egy kicsit rontja az idegeket. Kár, mert ami szamárság, szépség és perspektíva az életben van, e gyatra idegek által jön, sőt talán: van. Mindegy megéri, ekkor már azonnal Herkules vagyok, itt, Portus Herculis Monoeciban, több, mint egy ilyen-amolyan, akármilyen isten. Tudom, hogy semmit se tudok, és tudom, hogy megint önmagam vagyok, ki szembe fog szállni egy nagyúrral. No, nem a Pénz ez a nagyúr, mint fiatalon hittem, hanem én, szegény jómagam vagyok rajta. Mivel az ember végül is belátja, hogy nincs is semmi, csak ő, végül is nem fog észrevenni senkit, csak a Véletlent, a Vagyot, aki talán szintén - ő. De a muzsika, a muzsika az, amiről illett volna e gyönge, ködös filozofálás helyett beszélnem, azaz írnom. Minden teremben, minden asztalnál olyan ember, aki valaki, aki miatt a szívünk fáj, hogy renyhe életünk folytán, s mert játszani akarunk, nem írhatunk. Itt mindenki a még meg nem írott regény avagy komédia nagyszerű hőse, akikből sok pénzt lehetne polgáriasan szerezni. De talán csak hangolják a monte-carlói Bank zenekarát, s talán fontosabb és szebb ezekkel együttlenni, mint regényt írni vagy drámát róluk, szóval irodalom-címmel szélhámoskodni. Ez a muzsika, ez a muzsika igazán több annál a csekélységnél, melyet Életnek nevezünk és élünk s irodalomnak és írunk.
IV.
Milyen kicsi, sőt utálatos a szerelem, ha játszunk, s ez a kicsiség és utálatosság hogyan meg tud nőni és kívánatosodni, ha játszunk. Hát ugye hogy a játék több, mint az Élet és a Halál, ugye hogy több, mert e kettőt föl- és összefújja? És milyen kék itt minden, a hegy, a harag, az Ég, a tenger, a mosoly, a Távol és a közelség, a lelkünk. A lelkünk is, és még akkor is, amikor a tramwayra sincs pénzünk, hogy hazatérjünk, mert a pénzt, a Pénzt elvette tőlünk a magunkkal és a Talánnal vívó nagy viadal. És milyen kék ez a muzsika, a Pénz muzsikája, és van-e szebb szín a piroson kívül a kéknél? Első jajdulásunktól, mely orvosi vagy bábai kezek után toppant ki gyámoltalanul a tüdőnkből, minden hangot hallunk addig a sóhajtásig, mellyel az utolsó Louis-t, szívesebben hívom Napóleonnak, fölrakjuk egy gonosz számra, s elveszítjük. És a muzsika nem áll meg, és követ bennünket, és asszonyt magához vonni vagy eldobni magától istenesen csak az tud, aki már Monte-Carlóban hallgatta a Pénz muzsikáját.
Ennek a muzsikának vétója van a szerelem ellen, s ugyanakkor ravaszul-édesen uszító melódiája, hogy szeressünk, siessünk szeretni. Aki a szerelmet mindennél jobbnak tartja, s olykor már nehezen és dadogva szeret, fiatalítsa meg erejét a játékkal. Akit nem tudnak jóllakatni az asszonyok, s minden csók után fájdalmasan kíván egy jobbat, menjen a Hazárd szent asztalához. Nem volt még ágy, mely annyi kéjt növelt, oltott vagy feledtetett volna, mint az asztal, melyre pénzdarabjainkat dobjuk. Ismertem egy leányt e leánytalan korszakban, akit a zárda nem tudott volna megőrizni minden erős szentségével sem. Hatvankét éves korában halt meg, mindig játszott, mert mindig szerelmes volt, és mindig volt neki pénze. És ha a Szentnek Kertjében van a Szüzek Ligete, most ő ott a legfehérebb liliom. És ismertem egy szép, fáradt s a szerelmi élet asszony-sínjeiről majdnem kisiklott művész-embert. Ez a Párizsban, Sztambulban, New Yorkban és Tokióban megrokkasztott ember Monte-Carlóban az első lapon kezdte ismét olvasni a könyvet, melynek asszony a neve. Ez is meghalt, mert hiszen mi is meghalunk egyszer talán, de én azt hiszem, még egyszer elolvasta az utolsó lapig ezt a könyvet. És az sem igaz, hogy megcsúnyulunk, amikor játszunk, miként a filiszterek vétkes és gyáva babonája tartja. Olyan szépek vagyunk, ha játszunk, amilyenek csak csodaszerekkel lehetnénk, s nem jó volna, ha nők és férfiak erre figyelnének, ha játszunk. Mert akkor nagyon őrült szerelmi tumultus támadna a Játék templomában, lázas nagy tumultus. Szerencse, hogy a Játék a szerelem fölött való, szerencse, hogy aki játszik, elsőképpen játékos, és nem férfi és nem nő.
V.
Yachtok a kikötőben, autocanot-k, cifra vitorlások, s a hegyek, mint megkövült s felemelkedett tenger, s a tenger, mint elsimult hegyek. Az éjszakák verekedően szépek, s nem lehetne megmondani, nem akkor-e a legszebbek, amikor mindenhol másutt csúnyák volnának. Ültem sötét éjjel, szakadó, hideg záporban Monte-Carlo partemelvényén, s szívesen vállaltam volna egy halálos tüdőgyulladást. Színházból, kávéházból, vendéglőből fény és zene jött, de különben is megtelten ültem a Pénz muzsikájával. Mögöttem a Bank, körül, messze a lámpafényes partvonal, s az esőn át is száz lépésnyire beláttam a dühös, lármás tengerre. Egy-két Fárosz és különös fényvillanások bent-bent olykor a tengeren, a legszomorúbb és legvakítóbb sárga színben. Micsoda villanások ezek, miért látja az ember a tengert akkor, mikor nem is látja? És miért sárga az azúr tenger, ha esős, szurkos éjszakán nézi valaki, aki nem is akar már semmit, és látni sem akar? A hajók is világosak és az eső olykor szikraesőnek tetszik a sötétségben, és hátrább a hegyek között, egy kápolnában harangoznak. Miért harangoznak, kiért, kinek, ilyenkor, ám nem csodálkozunk, de érezzük, hogy ez mind rendjén van, s hogy ezt ne zavarjuk meg életünk érzésével. Egy élet és az élet érzése: minden, de biztos, hogy a mindennél is van több, s ezt a többet sejtem vagy álmodom. Legyünk szerényebbek, mint a galambok, kiket itt lelődözni szoktak, s kik ilyen éjszakákon félóránként nagy összerebbenést csinálnak közeli lakásaikban. Ezek a galambok fontosnak érezik, hogy ők élnek, s nem tudják, hogy még a Halál sem a legfontosabb.
De haza kell szaladni, ázott ruhánkból kivetkőzni s fölszerelni testünket fényes termekhez és tornákhoz illő öltözettel. És mikor kocsink rohan a bank felé, már nem tudjuk, hogy szakad a zápor, harangoznak a kápolnában, s létezik a tenger. Belépünk, s egyszerre megint a nagy muzsikáé vagyunk, s alig vesszük észre, hogy itt mindenki levetette átázott ruháját. Ezek a heves félórák, az utolsók, az éjfélkörüliek. Csak úgy, halaványan rémlik az előbbi tanulság: hogy a mindenség egy haragos tenger, melyből sárga dühöket kényszerít ki a mi sok apró, szemtelenkedő világosságunk. Az átriumban zene szól, meztelen női vállak reszketnek a világosságtól és izgalomtól. Százféle parfüm és dohányfüst, de más illatok is, beszélik el, hogy itt már halottak is vannak. Halottak, akik mára vagy sok időre elvesztették a harcot és az életet önmagukkal s a Bankkal harcrakelvén. Nyolc asztal között válogatunk másodpercnyi, de szörnyű töprengésben, s odarohanunk egyhez, mert csak egyhez lehet egyszerre egynek jutni, mert éppen az a mi életünk tragédiája, hogy csak egy testi személyiség vagyunk.
Nincs megállás, nincs habozás, vezet, csal, dob bennünket a vágyak vágya s a szomjúságok szomjassága. Félmásodpercig villan meg előttünk, miként a tenger a tolakodó fénytől, sötétsárgán, hogy mindent rosszul csinálunk. De ez fokozza a kéjt, s erősíti a parancsot, és reszket a térdünk és kifutni készül a szemünk, de odadobjuk az utolsó aranyat. Mellettünk egy nő van esetleg, ismerős vagy sohase látott, és hörgésünket nagy erővel elcsitítjuk és nézzük a nőt, mint az előbb vaksötétben, záporban a tengert. Ki tudná, miért, de a szemét nézzük, a szemét akarjuk látni, mely szemek talán a legsekélyebb szemek voltaképpen. De nekünk nagy szemekre, női szemekre van szükségünk, megcsókolnivalókra, szemekre, melyeket mérhetetlenül mélyeknek vallunk most. És kérdezzük a magunk kigyújtott, de már törött sugarain, tébolyos szemeinkkel a nő szemeit. Kérdezzük: ti, szemek, nőszemek, ilyenkor, amikor elbuktunk, de még valószínűen élünk, lehet-e mélységetekbe lélegzetfojtva lemerülni? Egy olcsó s értelmetlen igenre is rögtön az ugródeszkára állunk, és eltemetkezünk egy nő szemeiben. S ha utolsó frankjainkért robog velünk hazafelé a kocsi a még meg nem állott esőben, félve nézünk ki a kocsiablakon a tenger felé. És ilyenkor mondjuk a nőnek, aki a szemeinket csókolja, s akinek a szemeit csókoljuk:
- Ma meghalt a világ, s csak a te szemeid s az én szemeim vannak. Szeressék egymást, s rejtsék el egymást a mi szemeink, mert holnap úgyis szégyellni fogjuk ezt a boldogságot.
VI.
Boldog vagyok, mióta hiszem, hogy az Élet és a Halál voltaképpen nem is császárok, de csak örökös, szófogadó kancellárjai annak a nagyságnál nagyobb despotának, aki: a Véletlen. Békültebb vagyok, mióta nagy egészséget mutató; élethabzsoló, szerelemtől el nem ütött, minden kultúrás hájjal megkent, nagyon gazdag embereket láttam játszani. Játszani húsz, száz, ezer vagy százezer frankért, olyan summáért, mely nekik semmi, játszani, halálosan, nagyon komolyan s annyi szenvedéssel, amennyivel egy Jézus öt halált tudna halni.
Ám az is igaz, hogy a Véletlen úrasztalán nem a kegyeseknek és Lázároknak barátja a híres görgő golyó, hanem azoké, akiknél szállása van a pénznek, s azoké, akiknek minden mindegy már. Monte-Carlo azokat segíti, akiket úgyse tudna tönkretenni avagy akiket nem lehet már jobban tönkretenni, szóval az Élet igazi királyait, akik immár nem nyerhetnek, vagy nem veszíthetnek. Monte-Carlo a mai civilizáción túlnőtt embereké, szent Hegye annak az eljövendő kornak, amikor az embereket jóllakatni bajos dolog lesz, mert több történetet és több szeretetet éheznek, mint amennyi manapság és akkor is lelhető és falható.
Utálom az embermajmokat, a polgári turistákat, a kalkuláló senkiket, a kíváncsiakat, a filozófiával játékosokat: ezek meggyalázzák szent Monte-Carlót. Lelki, idegéleti egzáment tétetnék előbb a Bank helyében mindenkivel, aki bebocsáttatást akar termeibe, de, sajnos, a Bank nem is sejti a maga fölségességét.
Mégis bizonyos, hogy Monte-Carlóban, a monacói Herkules kikötőjében, mégse vethet horgo[ny]t soha olyan ember, aki egészen érdektelen, s aki legalább öntudatlanul, ne Prométheusz volna egy kicsit. Akit csak láttam ott, aki csak elsuhant előttem, akit figyeltem, aki elkerült, s akit megismertem, mindnyájan a Flammarion emberei. Mást akarnak, mint a mai, földi világ, többet akarnak, jobbat akarnak, s nem tudnának számot adni arról, mi is kellene nekik, mert nem igaz, hogy ők csak a pénzt akarják. Ha hiszik sem igaz, mert láttam rossz ruhájú embereket, akik a nem is leplezett kielégültség sugárzásával távoztak, amikor elszedte legtitkoltabb zsebükből is pénzüket a Bank. Nagyherceg és szatócs, író és ügynök, nagydáma és kokott itt levetik kényszerű maszkjukat, s ahogy játszanak, az igazabb és szentebb, mint a középkori, önkorbácsoló cellajátékok ostoros játéka a mennyei üdvösségért.
VII.
Láttam aranyakat dobni a rulettasztalra egy valódi királyt, egy hivatásos királyt is már: olyan hidegül és szegényen játszott, hogy megértettem azonnal azt a sóvár toscanai hercegnőt, aki nem bírta ki mellette a feleségi állapotot. Láttam milliárdosokat, akik megszépültek a játéktól, s akiknek lelkemben azonnal megbocsáttattak összes dáriusi vétkeik, mert nagyon szerettek ők is, miként az Új Testamentum bűnös asszonya. A játékos ember szerető és szerelmes ember mindenek fölött, a játékos embernek az hiányzik, amire Jézus előtt és Jézus óta annyi vágyakozó ember ráhibázott, s annyi bolond ember fog még ráhibázni. Ma még beszélni is nehéz róla, mert még csupán süldő ösztöneinkkel állhatnánk helyet érte, hogy a legkülönb, legválasztottabb mai embernek voltaképpen a szeretet hiányzik szörnyűen az életből. De nem a galileai halászoké, nem az új humanistáké, hanem az a teljes nagy, közös szeretet, melyből senki és semmi sem hiányzik. Akinek istene a Véletlen, a Hazárd, az, aki játszik a kiszámíthatatlannal, életbe, pénzbe avagy bármibe, asszonyba, csontba, rongyba vagy gubadarabba: szerelmes ember. Szerelmes ember, akit ma még viszontszeretni hiába is próbál valaki, mert ő nem egy szerelmet akar, de minden szerelmet, mindennek és mindenkinek a szerelmét.
Áldassék, aki a játékot kitalálta, s aki először sejtette meg fájdalmasan és ösztönösen, hogy a szerelem nem csupán utódokról való gondoskodás és órányi öröm, s a szeretet pedig nem egyszerűen csak viszontbiztosítás az élet elemi csapásai között és ellen. Ágyasháza ajtaját néha-néha becsukja már kívülről, végleg valaki, elhagyja szüleit és pajtásait, testvéreit s azon érdektestvéreit, kikkel vállvetve él; élhet és élhetne, de a szeretet pörét tovább folytatja. Ha valaki az Életen és a Halálon túl rábukkant a Véletlenre, nem cselekedett mást, mint megtalálta a még kielégülhetetlen szerelmi éhségnek és kínszenvedésnek narkózisát, a csöndesítő titkot.
Szeretem azokat, akik lázban, belső riadalomban lelkük titkos-véres kinyílásában, azt se tudván, miért, eljátsszák azt az utolsó aranyat is, amelyből angolosan sült húst, friss spárgát és ananászt ehetnének egy fél óra múlva, mikor a gyomruk lesz éhes.
És furcsák és meghatóak a játékasztalnál a nők, akiket udvariasságra kapatott a mai kultúra férfiainak undorító nagy ravaszsága. Volt egyszer ügyem egy elég fiatal, elég csinos s nekem nagyon tetsző angol nővel, aki nyugodtan el merte venni azt a pénzt, amit én nyertem. S amikor én vádat emeltem, s reklamáltam a nyereségemet, szőke szépségének teljességével és fölháborodottságával szembesült velem. Persze, hogy meghajoltam, s nem kerestem többé azt az asztalt, ahol az én angol tündérem birkózik a szerencsével, de nem tudtam többé elfeledni ezt a női gesztust, ezt a legnőibb gesztust. Volt okom, hogy el ne felejtsem, mert a nagy nőmegvetőknek s epigonjaiknak igazságát ott, Monte-Carlóban, voltam dühösen kénytelen sokszor beismerni. Ott láttam én is, hogy a legférfiúbb férfiún mint üt ki válságos percekben a nő, mely nyilván ősibb, erősebb és primitívebb alkatféle az embernek. Láttam síró férfiakat, ideggörcsökben rángatottakat, gyermekeseket, babonásakat s olyanokat, akik életükben sem imádkoztak, de egy-egy nagymerészségű játék előtt igen. Emlékszem az afrikai félistenre, mert így becézték Párizsban, s aki különben generális volt, kegyetlen, istentelen, átkozott, hős katona. Nos, az afrikai félisten, a hős generális, minden nap meglátogatta a nizzai nagytemplomban Szent Antal szobrát, s mindennap imával, és pénzzel próbálta pártjára hódítani ezt a ravasz pádovai szent embert. Künn az életben vagy gyilkolt, vagy hódított, vagy káromkodott de Monte-Carlo eszébe és idegeibe hozta a legasszonyosabb, a leghitványabb gyöngeségét: a gyöngédséget.
VIII.
Egy sovány, nagyon nagyszemű, kékszemű kis kokott búsult néhányszor a közelemben a buffet-ben, hová a játék elesettjei szoktak összegyülekezni. Az egész nőcskén nem volt négyszáz franknyit érő holmi és én pompásan mulattam, amikor minden nap más férfinak elpanaszolta és dicsekedte, hogy ma nyolc, tíz vagy tizenkétezer frankot adott a Banknak. Egyszer véletlenül mellette voltam az egyik rulettasztalnál is, és láttam elveszteni tízezer frankot olyan szépen, olyan elegáns módon, hogy tanulhatott volna belőle mindenki. Miből vesztette, kitől kapta, miért vesztett, s miképpen tanulta meg az előkelő vesztés tudományát ez a kis senki nő, ma se tudom, ma se tudnám. De igazat mondott, és ha visszaemlékezem az arcára, csodálkozom, hogy nem akadt piktor, aki a Mater Dolorosát erről a nőről keresse meg, és fesse le.
Ott nők vagyunk szinte valamennyien, ott Monte-Carlóban, s ha akad egy-egy kemény sorstársunk, aki úgynevezett férfiúi erővel áll szemben a Véletlennel, az is nő.
Cigányból formás nagy urat, ledér nőből, ifjú nőből új Veturiát, koldusból nagyszerű nábobot s férfiúból nőt csinál a Véletlen monte-carlói isteni vendégfogadója. Akik elűzetünk életünk furcsaságai és telhetetlenségei miatt a szolid, erkölcsi alkatú társadalmakból, nagy rokonsággal egymásra találunk Károly fejedelem hegyén. És visszatér mindenki, aki már egyszer ott volt, és én magam is nem tudom hányadikszor, de valószínűleg utoljára, el fogok menni a pénzemért s a vágyaimért még egyszer Monte-Carlóba. Ez a konokság már gúnyos mosolygással szállott felébe holmi babonás tudományoknak s holmi tudományos babonáknak. Írhatják már nekem komoly tanulmányokban, ötletes újságcikkekben s velős drámákban, hogy a japáni ember más ember, mint mink vagyunk. Mert én láttam játszani őket, harmincat-negyvenet, még többet, diplomatát, jogászt, nemzetgazdát és mérnököt, jeles, nem utolsó japániakat. Láttam játszani japániakat akkor, amikor Port-Arthur sorsát lestük hosszú hetek óta, s néztük az átriumban az új táviratokat. Benn, a termekben, a hatalmas asztalok mellett tíz-húsz japáni harcolt még talán hősiesebben, mint testvéreik Mandzsúriában. Csak akképpen, csak éppen úgy terveztek, próbáltak, kínlódtak, birkóztak, mint egy-egy játékos orosz nagyherceg, vagy egy-egy ogyesszai lócsiszár. Sárga színű és más szabású arcuk egyelőre még titokzatosakká teheti őket a naivak avagy a szomjas hívők előtt. De bizony ők is sorstársaink, nem lehetnek mások, mint mink, és a harakiri nem japáni, de a legemberibb életmegoldás.
A szomszédban, Monte-Carlo szomszédságában, Nizzában, ahol az álszemérmes Marianne, a francia köztársaság nem tűri a rulettet és a 30-at, 40-et, él egy nagyon bölcs ember. Mellékes volna a nevén nevezni, de véletlenül emlékszem a nevére is, Negresconak hívják, a Casino Municipal de Nice főadminisztrátora. Ebben a finom kaszinóban csak baccarat-t, lovacskákat s más tíz efféle ártatlan játékot szabad csak játszani. Ez a Negresco, aki annyit látott meg és jegyzett fel okos homloka mögé, ezeket mondta nekem egyszer:
- Kétféle ember van a földön: az egyikféle játszik, a másikfajta még nem játszik, mert az utódai számára kell gyűjtenie a pénzt és a hajlamos képességeket. Higgye el uram, hogy a játéknak sokkal többet köszönhet biztatásban, ötletben és produkcióban a mai civilizáció, mint az egész reneszánsznak.
És igazán: mennyi differenciált érzés, mennyi új kép, zeneópusz, divat, kozmetikai vívmány s módosult szerelmi frisson született a Riviérán. Mennyi új nézés-módra, új ravaszságra, új bánatra s új örömre tanította meg a mai embert az arannyal, a véletlennel való nagy hadakozás. Aljas és magasztos jelenségek alapjában nincsenek a földön, de igenis csupán egymás kezére játszóak és egyforma rangúak. Ma már egyformán becsülöm a religiót és a tudományt, de fölöttük látom büszke fény-sávval előretörni a törvényt, melyet csupán sejtünk, s melyet nem mi csinálunk, hanem amely bennünket csinál.
IX.
A földi társadalom pedig sokáig lesz még egyensúlyban - olvasom kijózanodott forradalmárok és gondolkozók írásaiban - mert a tömeg ugyanaz ma is, mint a Fáraók idejében. Hiábavaló - olvasom tovább - a legújabb evangélium is, a tömegek forradalmasításának nagy, lendületes szándéka, mert ez a szándék is évezredek fölhalmozott butaságába süllyed el. Ezt a lápot csak új jövendő évezredek száríthatják ki, ha ugyan az ismeretlen, nagy törvénynek akarata akarja ezt. Jó, ám mit cselekedjenek azok, akik ma élvén, magukban egy még csak éppen hogy valószínű és évezredeket késett társadalom morálját sejtik? Nem tudnék beletörődni, hogy szocialista szólammal intézze el bárki is talán ezt a szörnyűséges és aktuális kérdést. Hogy valaki például azt válaszolja: ez a burzsoáziának a problémája, egy elvénhült, halódó uralkodó osztályé, mely megfullad a saját zsírjában. Nem, nem, ez minden intellektuális, mai valakié, olyanoké is, akik az önmagukra és e problémára való eszmélést nem a terített burzsoá-asztaloknál kezdték és folytatták. Minden szép idea csúfjára kialakulóban van megint egy új arisztokrácia, melyet már ízlésbeli, köteles illendőségből se engednék szellemi arisztokráciának elnevezni. Nem is az, hanem azoknak a korukból kinőtt, szegény kortársaknak a szervezetlen együttese, akik lelkük részére a mai korlátok miatt semmit se kapnak. Az intellektus olyan kicsi dolog, olyan relatív, olyan mai, hogy a legkülönb intellektus is ma még esetleg nem több, mint a háromezer év előtt meghalt fellah értelme. Emberi kiválóság csak idegrendszerbeli kiválóság lehet, ha lehet, s itt alkalmilag szívesen állok az új misztikusok tanítása mellé. Hogy ugyanis: a mai emberben benne van a legőrültebb fejlődési potencia, az elképzelhetetlen, az Isten mai konceptusánál jóval több. De addig, amíg ez nem generalizálódhatik, minden olyan ember, aki fejlettebb a soknál, mártír. Bármerre s bárhogyan fog változni, menni a mi civilizációnk, el fog kelleni hamarosan intéznie új mártír-arisztokráciájának problémáját. Paposan látó szemeit be kell hunynia egy sereg, morálját felrúgó, új, más, morális nézet előtt. A szerelem, az élet napi szükségleteinek megszerzése és sok más kérdés körül szabad kezet fog kelleni adni azoknak, akik jóhiszeműen, igazán képtelenek magukat alávetni a gregoire-paragrafusoknak.
*
És itt, e gondolat parancsolt útján jutottam el például én is oda, hogy a Játék nagy lényegét érezzem. Portus Herculis Monoeci nem Monte-Carlo, nem a Játék, nem a Véletlen, hanem mindaz, ami az életünkből hiányzik. Több szeretetet, több igazságot, több szépséget és több boldogságot kérünk ettől a hitvány élettől. Nem a mi akaratunk volt, hogy megszülessünk, s ha idehívtak bennünket, tessék legalább részben a saját ízlésünk szerint csinálni ezt a buta vendégséget.
Ny 1909. nov. 1.-1910. jan. 16.
Ady Endre