210. A BÖJT

I.

(Reggel öt óra. Egy bodegából két didergő, frakkba öltözött jogászgyerek botorkál ki. A Szent László templom órája ötöt üt.)

I. jogász: Ennek is vége. Legfeljebb május elsején lehet belőle valami.

II. jogász: Miről beszélsz?

I. Miről?... Az óráról! Tudtam, hogy be kell csapni, de azt hittem: lakást fizethetek belőle. Most már sem óra, sem lakás.

II. (ásítozva). Hányat ütött?...

I. (dühösen) Gúnyolódol?...

II. (ijedten) Dehogy! Világért sem. A toronyórára gondoltam.

I. (fájdalmasan) Ötöt... Haza kéne menni. A fejem is fáj, álmos is vagyok.

II. Menjünk haza!...

I. (keserves hangon) Igen... menjünk... (egy hírtelen eszmétől megkapva) - a te lakásodra.

(Az utca élénkülni kezd, lakásadó nénik sietnek megtisztulni: a templomban a farsang bűneitől...)

II.

Lizi: Eljön. Biztosan eljön. Neked is megígérte!...

A mama: Hogyne!?... Ez lenne az első ígéret, melyet nem váltanak be!?? Te úgy látszik, azt hiszed: a huszonhat éves korban is jól áll a naivság... kissé csalódol!...

Lizi: De mama! Mi lelt ma téged?... Hát oka vagyok én valaminek?...

A mama (gúnyosan) Világért sem! Tudvalevő, hogy a levegőben sült pártik repdesnek... Akinek kell, ötöt-hatot csíphet magának...

Lizi: (sírva) Hát mit tettem volna?... Hisz' máris nevettek rajtam!... Valósággal udvaroltam annak a mamlasznak!... Én nem tehetek semmiről! Mit tegyek?...

A mama: (sötéten és keserves pátosszal) Egyelőre át kell igazítani a doktorbáli ruhádat az első böjti hangversenyre... Talán... (dühösen) talán!...

III.

Kedves Bözsikém!

Hála Istennek: visszatérhetek komoly tanulmányaimhoz. Te! borzasztó az, ha valaki kikiáltott csodagyerek. Már a gyerek szó is borzasztó, hát még huszonhárom hangversenyt végigzongorázni, bókokat fogadni, keveset aludni, másnap újra meg újra szekundát fogni a természettanból, és kikapni a Tini kisasszonytól, hogy végleg a "romlás lejtőjére tévedtem" - mint ahogy ő mondja... Hallod! Abszolúte semmi gyönyörűséget nem találok a csodagyermeki pályában. A művészet szörnyen unalmas. Örömmel hintek tehát hamut a fejemre, s vallásos áhítattal fogadom meg neked, hogy Liszt II. rapszódiáját húsvét vasárnapjáig nem veszem elő. Tanulok, s engedem magam Tini kisasszony által "kimentetni a fenyegető örvényből".

Erről akart tudatni behamvazott homlokú Arankád. Pá, puszi!

IV.

Egy kelendő könyv. Clair Vilmos Párbajkódex c. könyve e héten éri meg a negyedik kiadást. A könyvből a farsang alatt több ezer példány kelt el. Elég bizonyíték a mellett, hogy az idei farsang az utóbbi évek farsangjait siker dolgában fényesen felülmúlta.

Szabadság 1900. március 3.

Dyb.

211. KISS JÓZSEF

...Eljött a vajda Nagyváradra. Ki se mozdul mostanában, nem jár el sehova, de velünk kivételt tett.

A kitüntetést hálásan fogadtuk. A mi vendégünk a legelső élő magyar poéta, ki mindnyájunknak büszkesége.

Tulajdonképpen azonban bukott poéta. Néhány nappal ezelőtt bukott el a Kisfaludy Társaság jóvoltából, de - úgy látszik - ezt a csapást szépen kiheverte, s nem hajlandó letagadni, hogy például ő írta a Tüzek című költeményt, mely a Kisfaludy Társaság pályadíját nem nyerte meg, bár igaz, hogy nem is pályázott érte.

Azt tartom, hogy nagyon jól van ez így. Magyarországon szinte elvárja az ember, hogy a legnagyobbat ne tűrjék maguk közt a hivatalos, szabadalmazott poéta bácsik, kik a szó szoros értelmében azt a bizonyos nótát fújják, mellyel csak az elődök tudtak világot hódítani.

Kiss József azonban nem veszi komolyan a dolgát. Könnyelműen eldobta a nagynevű elődök régi, tisztes, kipróbált lantját, s elég merész volt úgy énekelni, ahogy az ő nagy, meleg szíve súgta.

Az eredmény meglepő volt. Mire a kollégák észrevették magukat, elhódította előlük az egész magyar közönséget... Ezért nevezhetjük aztán Kiss Józsefet bukott poétának...

Köszönjük, hogy velünk kivételt tett. Legalább megmutattuk a szeretetünket a vajda: minden élő magyar költők vajdája iránt.

Egy ember, kit úgy szeretnek, mint őt a magyar közönség szereti, nem érdemelné meg, hogy a Kisfaludy Társaságba kerüljön. A "hunyó parázs" kialudnék ott; nincs ott olyan meleg szív több, mint aki a varrógépről mesélt nekünk egyszer egy gyönyörű mesét.

Ne legyen más Kiss József, csak az, ami most! a magyar poéták vajdája, legnagyobb élő magyar költő...

Ez körülbelül ér annyit, mint a Kisfaludy Társaság.

*

"Ismerik maguk a lámpalázat? Határozottan olyanfélét érzek. Szabad előadást fogok tartani. A közönség előtt már unalmas az olvasás."

Persze hogy siettünk megjegyezni, hogy Kiss József nem lehet unalmas.

Rendkívül érdekelték a nagyváradi viszonyok. A sajtó. Az irodalmi élet...

"Nehezen búvok ki hazulról. Nagyváradon is nagyon régen nem voltam már."

Valamelyikünk egy tollharcot hozott szóba, ami nemrégen folyt le Nagyváradon.

"Nekünk is nehéz harcunk van. (Sok az ellenségünk.)"

A Hét-ről beszéltünk aztán, az ő remek hetilapjáról.

"A gárda elég erős, de szükség volna még valamire. Valami új hang kellene, egészen friss, szokatlan!..."

Új hang, eredetiség - ez a vajdának a hiszekegye.

Szabadság 1900. március 4.

212. AZ ÚJ SZÍNHÁZ LÁTOGATÓJA

Az épülő új színháznak kedves látogatója volt tegnap délelőtt. A látogató a régi, rozoga színkörnek egy ünnepelt művésznője volt. Perényi Margit, a kolozsvári színtársulat volt szubrettje, a debreceni színház tagja.

A szombat esti hangversenyre jó későn érkezett. Még szét sem nézhetett diadalainak egykori színhelyén, már Nagyszalontára kellett utaznia, hol ismét nagy, tüntetően ünneplő közönség várta.

Visszajövet azonban teljes másfél óráig kellett volna várnia az állomásnál. Volt ideje hát egy kis au revoir körútra. Megnézhette az új színházat is, melynek eddigi művészi eseményei egypár bezúzott napszámosfejre szorítkoznak.

Az épülő színház bájos vendége kedves érdeklődéssel nézegette a vakolatlan Thália-templomot. Most a mostani sivár állapotban még mindig az idealizmus szentelt csarnoka, napszámosaival és napszámosai nélkül... De azután?... Mi juthatott a kis szubrett eszébe?... Az intrikák, a pártoskodások, az igazságtalanságok, hipokrízisek jövendő korszaka!...

...És megrázkódva és fázva hajtatott a vonathoz a nagyváradiak egykor ünnepelt kis szubrettje.

Szabadság 1900. március 6.

213. A ZAB (Avena L.)

(Természetrajzi tanulmány)

A zab (avena l.) a gabonaneműek közé tartozik.

Alsóbbrendű, megvetett növény. Lovak és rabonbánok tápláléka. Igen elterjedt, majdnem közönséges. Már a népdalköltő is azt éneklé: "ritka búza, ritka árpa, ritka rozs". Ebből világosan megállapítható, hogy a zab már régen elterjedt, közönséges, ritkának egyáltalán nem mondható növény.

Régi kútfők szerint a zabot keleti népfaj honosította meg Európában.

Némelyek a kazárok érdeméül róják fel ezt, de ehhez kétség fér. Egan Ede is kizártnak tekinti a kazár eredetet. Legvalószínűbb, hogy a zabot a hunok hozták magukkal. Az ismert hun-székely rokonság magyarázza meg aztán, hogy a székely rabonbánok családi tradícióképpen hagyták lófő utódaiknak a zabkultuszt, mely mint ilyen: némileg vallási szekta is.

A zabot a "romlott értelmiség" mint lóabrakot használja, a "gyenge nép" azonban néhol a felvidéken kenyeret is süt belőle.

Ebből látható, hogy a nyomorult politikai viszonyok megmételyezték az értelmiség és [a] nép gondolkozását, s egy valóságos apostolnak kellett jönni, ki a zab számára is kijelölje a szerepet jövő kulturális fejlődésünkben.

Az apostol eljött, s ma már a zab társadalmi, politikai, nemzetgazdasági, sőt kulturális tényező.

Ennek alapján a zab történetét az alábbi korszakokra oszthatjuk:

I. Őskorszak. (Általános tájékozatlanság, kazárok meggyanúsítása).

II. Abrak-korszak. (A zabot csak a lovak és a tótok eszik.)

III. Rabonbán-korszak. (A zab minden téren érvényesül. Szilágysomlyó Zabfalvára kéri változtatni a nevét. Komoly apák fiaikkal megismertetik a zab hasznát.)

Végül érdekes még, hogy a "gyenge nép" mit tart a zabról. Íme alább egypár gyenge népies mondás.

"Márciusi zab csak zabocska. Februári az igazi zab."

"Nyomtató lónak nem kell bekötni a száját."

"Zabba ment a ló!"

"Nincs semmi baja, csak a zab bántja."

"Elmehet már zabot hegyezni."

(Forrásaink: Ugron Gábor A zab mint olyan című sajtó alatt lévő műve és Báruch Jeremiás újabb keservei.)

Szabadság 1900. március 8.

Dyb.

214. VALLATÁSKOR

(Mikor Gajári a Vaterland cikkíróját kereste, Ugron is ott volt a folyosón. Hallotta a hízelgő jelzőket, de nem reagált. Ő elvégre is székely rabonbán, ki még a táborszernagyokkal sem szokott szóba állni. Két jelenetben mutatjuk ez alkalomból be a büszke rabonbánt.)

I.

Egy népgyűlésen

Ugron: (tengernyi nép előtt szónokolva) "...Adjatok virágot nekem, hogy hintsem a kiterített népszabadság ravatalára! Adjatok nekem koporsószegeket, zárjuk le a sötét koporsót!... A nemzet becsületét hitvány kufárok zsibvásárra vitték... Jaj a gyenge népnek, mely tűri az elnyomást, melynek értelmisége romlott, sivár, mint a hanyatló Róma..."

Baruch Jeremiás (előfurakodik a tömegből, egy darabig türelmetlenkedik, végre az emelvényhez jut, alig hallhatólag súg a szónok felé): Nagyságos úr, nagyságos úr! Újabb zabrendelés érkezett. Nagyon sürgős!...

Ugron: (hazafias mélabúval) "...Óh, de hagyjuk e sivár képet. A szívem megszakadna érzem, s végső sóhajba törve imádkozom el: éljen e kifosztott, szegény Haza!" (Általános, szűnni nem akaró éljenzés. A nép valósággal tombol, s észre sem veszi, mikor Ugron Baruchhal eltűnik).

II.

A ház folyosóján

Gajári Ödön: (egy képviselőhöz). Ugyan, kérlek, nem tudod, ki volt az a komisz, pimasz gazember, aki Bánffyt a Vaterlandban megrágalmazta?

Ugron (húsz lépésnyi távolságban áll, kivesz egy darab vattát a zsebéből, s bedugja a bal fülét).

Gajári Ödön: (egy másik képviselőhöz). Ugyan kérlek, nem tudod, ki volt az a komisz, pimasz gazember stb.

Ugron (tíz lépésnyi távolságra van, kivesz egy darab vattát a zsebéből s bedugja vele a jobb fülét.)

Gajári Ödön: (továbbmegy, egy harmadik képviselőhöz). Ugyan kérlek stb.

Ugron Gábor (mellette áll, s egy óriási darab vattával bedugja a száját is).

Gajári Ödön: (Ugron Gáborhoz). Ugyan kérlek, nem tudod, ki volt az a pimasz, komisz gazember, aki Bánffyt a Vaterlandban megrágalmazta?

Ugron (szemein mély bánat tükröződik: az aggódó honfigond, felnéz az ég felé, mintha onnan várná e nyomorult szolganép számára a segélyt...)

Szabadság 1900. március 10.

Dyb.

215. A SZABADSÁG ÜNNEPE

Készülődések március idusára

A tavasz rügybontó verőfényével közeledik az ébredésnek, szabadságnak évről évre nagyobb fényt nyerő emlékünnepe: márc. 15.

Van ebben az ünneplésben valami csodálatosan felséges idea, melyet nem tudnak megölni sem a sablonos orációk unalmas frázisai, sem az ódák jámbustengerének locsogó hullámai.

Valami ős-pogány érzés húzta meg magát az emberi szívben. Olyan természetimádó, naiv, örök emberi. Az élet teremtő hatalmának bámulata-e vajon vagy a jeges halál fölött aratott győzelmi öröm - nem tudjuk!... De az újuló, hatalmas erejű természet tanította szabadságra az embert, s úgy érezzük, hogy: a szabadság ünnepe csakis a tavasz napsugáros, fényes napján lehet...

...Mert a szabadság az élet, és mert márc. 15. az élet ünnepe!...

Szabadság 1900. március 11.

216. SZÍNHÁZI ÉLET vagy MI LESZ EZUTÁN?

Soha olyan élénk színházi élet még nem volt Nagyváradon, mint - most.

A színügyi bizottság állandó permanenciában van. Minden nap egy új korszakot jelentő színházi reformeszmét dob a fórumra. A közönségnek megvannak már a maga kedvencei is. Egyelőre persze csak a színügyi bizottsági tagok között. Azt lehet mondani, hogy rövid pár hónap alatt a következő három év színházi teendőit elvégeztük.

A helyzet szignaturáját legjobban Somogyi direktor állandó utazása adja meg.

Elárulhatjuk például, hogy a váradi lapok kartellt kötöttek a soproni kollégákkal.

Azon napokon például, melyek kettővel oszthatók, a soproni lapok megírják ezt a kis személyi hírt: Somogyi Károly színigazgató a mai napon Nagyváradra utazott.

Ugyanakkor persze az összes váradi lapok újságolják, hogy: Szeretett színigazgatónk, Somogyi Károly a mai napon rövid tartózkodásra városunkba érkezett.

Azon napokon, melyek kettővel nem oszthatók, a hírek kicserélődnek.

Egyelőre tehát a színházi élet a legnagyobb mértékben virágzik. Sokkal hatalmasabb, mint a nyári bódé korában. Egy dolog adott csak gondot.

Mi történjék a habitüékkel? Ezt is sikerült megoldani. Szereztünk nekik foglalkozást - az orfeumokkal. Most már az ő szerepük is be van töltve. Most már minden rendben van. Jelenleg így állunk:

Van: egy épülő színházunk. Van: színügyi bizottságunk. Van: saját külön színművünk. Van: a színházunknak neve. Van: direktorunk. Van: társulatunk. Van: ötletünk. Van: tárgyilagos kritikánk. Van: díszletfestőnk. Van: színházi életünk.

Nincs: városi páholyunk, nincs: primadonna-heccünk, nincs: tüntetés a színházban.

Tekintettel arra, hogy egy előkelő vidéki város színházi életében nem szabad hiányosságnak előfordulnia, talán már holnap hírt adhatunk egy pár hiányt pótló eseményről. Például: A jogakadémia igazgatója a fekete táblán figyelmezteti az akadémia polgárait, hogy a színházban minden tüntetéstől tartózkodjanak.

Mezey Mihály tűzoltó főparancsnok, tekintettel a legutóbbi párizsi katasztrófára, a színházi tűzellenőrzést még szigorúbbá tette. És így tovább, elvégre is jogunk van mindahhoz, amiben hozzánk hasonló városok dúslakodnak. Elvitázhatatlan jogunk van tehát - a színházi élethez is.

De mi lesz ezután?... Félő, hogy mire Somogyiék eljönnek, torkig leszünk a színházi élettel.

...Mert ebbe is bele lehet ám unni!...

Szabadság 1900. március 14.

Dyb.

217. MÁRCIUS 15.

Ötvenkét évvel ezelőtt Magyarország ifjúsága a divináció csodálatos erejével megcsinálta a mi számunkra a mai Magyarországot.

Ötvenkét év óta sokszor változtatott ábrázatot a világ. Tanúi is alig vannak a nagy nap megváltó eseményeinek.

Az idő, ez átgondolhatatlan nagy hatalom, egyre, mindig temet. Vén sírásó, aki sohasem volt fiatal, aki éppen olyan egykedvűen tekintett ötvenkét évvel ezelőtt egy mámorban égő tömegre, mint most reánk: szegény, hideg szívű, még emlékezni sem tudó epigonokra.

Csak egy halottat ne földelt volna el!... Hagyta volna meg nekünk annak a nagy napnak szent hangulatát, amit kivájni olyan nehéz egy ötvenkét év óta taposott sírgödörből... Mert ha egy szívdobbanatnyi szállna meg bennünket az akkori március szent lelkéből, ma kihullana kezünkből a kenyérszerző eszköz, s nem volna a mai ünnep a megszokásé, hanem az emlékekből erőt gyűjtő lelkeké!...

...Így csak botorkálunk a sírdombok között, és visszatekintve a messze égő, az elhagyott lángoszlopra: látván se látunk!...

Csodálatos egy kor volt az. A grande nation világfelforgató eszméi ennek a kornak lángkohójában tisztultak meg. A nemzeti idealizmus ebben a korban ragyogta be legintenzívebb fénnyel a világot. Csakis ez az istenült kor adhatta nekünk az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év március idusát!...

Az eszmék világa mindig és mindeneknek felséges ezernyi, misztikus mélységével, de az eszmék ezerjét megöli a valóság, melynek polypkarjai csak az ezredévek viharaiban érlelt és megedzett eszméket nem tudják agyonfojtani!

Elborulva bár, de minden kétségbeesés nélkül nézek egy piros lobogóra, mely alatt ma szintén ezernyi ember ünnepel, de ünnepük egészen mást jelent, mint amit a mienknek kellene jelenteni...

Az eszme önzetlen harcosai mind apostolok. Minden eszme felséges, mely egynél több szívet tud megdobogtatni... De ott áll a vén sírásó, a kérlelhetetlen idő minden eszme bölcsője mellett!... Az emberiség sokszor imádott már hamis isteneket, eszeveszetten sokszor rohant csábító fantomok után, és a vén sírásó az, ki elébe állt. "Megálljatok! Itt már temető van. Akit kerestek, meg nem találjátok! Én rejtettem el, én húztam rá a földet, mert az élethez nem volt semmi joga. Térjetek vissza, honnan eszeveszettül elindultatok. Vár benneteket csókjaival a szülőföld, vigasztaló varázsával az anyáitok nyelvén zengő dajkadal, vár minden-minden zug, békét, szeretetet megnyugvást lehelve!"

Hazudtoljatok meg, ha tudtok: Az ember tragédiájában egyetlen Nemtő: a Haza. Lehettek hozzá hálátlanok, hazug apostolok őrjöngő tanai gyűlöletessé tehetik egy napra előttetek, elfelejthetitek a dúslakodó lakoma mámorában vagy az éhség paroxizmusában - de megtagadni, eldobni nem tudjátok soha: nem adatott ez meg földi embernek!...

...Nagy márciusnak tanúi, százszor irigyelt lángra gyújtottjai a nemzeti idealizmus szent tüzének: fázó szívvel, didergő lélekkel valljuk be, hogy nem tudunk elég kegyelettel a ti szent emlékeiteknek áldozni!...

Olyan kor gyermekei vagyunk, kik hétköznap születvén, nem tudnak ünnepelni.

Kicsinyes gondoktól zaklatva nagy kosarakkal járjuk utainkat. Egyedüli célunk kenyeret gyűjteni.

Nem érezzük a közösség átszellemültekké tevő érzését: mi nagyon is emberek vagyunk, hidegek és önzők...

Így sejtjük. És ezt be kell vallanunk a mai ünnepen...

...De a hazatagadás piros lobogója és a saját gyarlóságunk beismerése nem lélekharang-kongatás, hanem az örök igazság győzedelmeskedő országának ismétlen eljövetelét hirdetik.

Megtántorodhattunk, hamis útra térhettünk, de eltévedni nem fogunk.

A nemzeti idealizmus letapodott sírja az a sír, mely nem halált, hanem életet jelent. Ezt a sírt kezdik virággal felkeresni, mert immár ismét elénkbe állt a vén sírásó. "Térjetek vissza, honnan jöttetek. Akit kerestek, eltemettem, mert nem volt az élethez joga!"

Várjuk a szent lelket, mely világra szóló erejét ötvenkét évvel ezelőtt közlé e nemzettel.

Költők éneklik már: ne várjatok e hontól semmit, de áldozzatok mindent fel érte!...

...És el fog jönni ismét a nagy szívek korszaka, és be fogunk telni ismét a haza és egymás szeretetétől, és eldobjuk a nyakunkban hordott nagy kosarat, melyet tele tölteni volt egyetlen vágyunk, ha mindjárt ezer éhező kifosztott szorította ökölbe ránk a kezét!...

Ti apoteózisban tündöklő nagy elődök, szálljatok vissza e napon. Siettessétek a mi nyomorékságunk meggyógyítását, adjatok egy szívdobbanatnyit abból a mámorból, mely titeket oly szentekké tett, hogy még mi sem tudjuk a ti ünneplésteket elmulasztani!...

Szabadság 1900. március 15.

A. E.

218. A HÉTRŐL

A gyermekek, a naiv, vajszívű gyermekek ragyogó szemmel, kipirult arccal, teli tüdővel énekeltek igen szép hazafias nótákat, s szavaltak nem kevésbé lelkesen, nem kevésbé hazafias jambus vagy trochaeus esésű költeményeket, miket felnőttek is meghallgattak. Íme ez volt március ünnepe.

Mert úgy áll ám a dolog, hogy komoly állású, hivatása magaslatán álló - de főként komoly - úriembernek óvakodnia szükséges a nevetségesség legkisebb gyanújától is. Tehát csak a gyermekek ünnepeltek...

Gyermekek, kik között van egypár őszbecsavarodott, szakállas gyermek is, ne restelljék, hogy lelkesedtek! Úgy félszázad évvel ezelőtt még igen elterjedt szokás volt ez, s állíthatom, hogy egészen jó állású urakkal megesett ez a hiba. Gondolják meg azt, gyermekek, hogy a mostani jó állású, komoly urak, kik mosolyogva néztek a múlt napon a maguk lelkes, kipirult arcára, egy kissé irigykedtek is ám! De persze ezt gondosan palástolták.

Mert, óh, irigylendő gyermekek, ami szép, örök és dicső van a világon: mind a lelkesedés teremtette! Azok a jó állású, komoly bácsik is, ki tudja hol, ki tudja mik lennének, ha ötvenkét évvel ezelőtt is nem éltek volna gyermekek?...

A lelkesedés adott ennek a nemzetnek állami életet, s ennek köszönhetik egész egzisztenciájukat a jó állású, komoly urak, kik nemes áldozatkészséggel verték össze a tenyereiket a maguk szép szavalataira s nem kevésbé szép énekléseikre.

Köszönjük, kedves gyermekek - csupasz arcúak és őszszakállúak - a maguk szép ünnepségét. Köszönjük a komoly bácsik nevében is, kik különben restellnék ezt nyíltan megköszönni...

*

És mert lelkesedni nem divat, mosolyogni pedig csak gúnyosan; megragadott bennünket a vágy a lepecsételt kedély lecsapolására. Hahotázni akartunk minden felett, amire jámbor elődeink esküdtek, úgy sem lévén képesek erősebb érzések, nagyobb gondolatok befogadására. Offenbach jól ismerte korát, de ő még csak sírva nevetett. Hej, neki fájt az legjobban, hogy az öreg Zeus nem maradhatott tovább az Olümposzon, hogy le kellett rántani a sárba.

Az epigonoknak megtetszett a sár. Nem mert abból lettünk, s azzá leszünk, hanem mert igen kéjes benne fetrengeni. Ma aztán úgy felmelegítették a pocsolyát, hogy csakis ruha nélkül lehet belemenni.

Ebben aztán nagy közönség szokott gyönyörködni, s hogy mi már lelkesedni sem tudunk, abban nagy része van ennek a pocsolyának is, melyet ismertebb néven vonzó színházi repertoárnak hívnak.

Ám azért a lex Heinzét meg kell égetni. Mert még előrehaladott orvosi tudományunk sem úgy gyógyítja a migrént, hogy a fejet vágja le.

Megégetendőnek mondanám a vidéki színházak cenzúráját is, de nálunk még tanácsos őszintén nem beszélni.

Mondjuk, hogy Somogyi eddigi kultúrmissziójához híven tragédiákkal és Shakespeare-darabokkal fog bennünket traktálni. Örömmel "műélvezünk"-e majd?... Ha még magasabbra taksálták volna is a színház helyárait, az eredmény előre bizonyos: deficit, pedig ehhez az eredményhez minálunk cenzúra nélkül is eljuthatott volna talán Somogyi!...

*

A "lex Heinze" jegyében járunk másban is. A reakció varjai kárognak a levegőben. Bizony-bizony oly kevéssé gondolunk a védekezésre, mintha nem éreznők magunkat méltóknak a veszélyeztetett javakra!... A közöny Bethesda-tavát legfeljebb egypár írótoll próbálja felzavarni. Nehéz víz, mennykőcsapás kellene bele.

Én azok közül a korszakos tévhitek közül valónak tartom az örök béke eszméjét, melyek jármát ledobni sok-sok keserves tapasztalással lehet. A "tisztító vihar" nem elcsépelt frázis, nem egy kor igazsága az, hogy: a hosszú béke elsenyveszti a népek erejét... Jóllehet ez kicsi vigasztalás a szegény búrokra nézvést...

*

Pár órával a nőegylet estélye előtt szóljunk tán kevésbé szigorú dolgokról is. A purim farsangi bohóságai egy kis derűt megérdemelnek. Ami kis jókedv volt a héten: a búrok hozták magukkal, kik megköszönendő Nagyvárad búr szimpátiáját, küldöttségileg érkezének hozzánk.

Valóban joviális fiúk. Élénken érdeklődtek a nagyváradi viszonyok iránt. Jólesett különösen nekik az a tapintatosság, hogy fogadtatásuk egész csendben, sőt egy kissé túlságos csendben folyt le. Na, de vannak hála Istennek lapok is.

Ittlétük alatt még a kritizálásra is ráfanyalodtak. És ezek a búrok határozottan ritka világos eszű emberek! Sok igazsággal szóltak például a doktorbojkottról, a Bródy Sándor "felolvasási Odüsszeájáról", az ötkoronás pénzekről, a mi finom műízlésünkről, no meg hát sok más egyébről. Persze tehették, mert másnap - kámforrá váltak.

...Pedig Nagyváradnak szüksége volna egypár ilyen búrra!...

Szabadság 1900. március 18.

Dyb.

219. FOTOGRÁFIÁK ARRÓL, HOGY:

"A jó lapot a közönség szerkeszti"

I.

Az elnök úr: (gyöngyöző serlegét magasra tartva) de ne feledjük el, uraim, azt a hivatása magaslatán álló orgánumot, mely kötelességét buzgón teljesítve hirdeti Nagyvárad és vidéke dicsőségét. A sajtót értem, uraim! A sajtót, tántoríthatatlan kötelesség ismerésével, elfogulatlan szókimondásával, pontos, mindent felölelő hírszolgálatával, mely az elsők közé emeli a vidéken! Éltetem uraim a nagyváradi sajtó kitűnő munkásait! (Sokáig tartó, zajos, mondhatni: viharos éljenzés. Az egyesület elnöke tüntetőleg koccint az újságírókkal.)

Egy idegen úr: (az elnökhöz) Kérem, talán túlságos is volt a dicséret...

Az elnök úr: (körülnéz óvatosan, aztán súgva szól) Na, na!... De hát tetszik tudni, muszáj velük jól lenni!...

II.

- Halló! Halló! Szerkesztőség?...

- Igen. Mi tetszik?

- X. beszél, a veterán tűzoltók árváit segélyező egyesület tb. titkára.

Egy kérésem volna, ami a lapot érdekli. Holnap utazom Fugyivásárhelyre. A sógorom két disznót ölt. Kérek erről néhány szívélyes sort írni. A sógorom Ciganyesden született, iskoláit is ott végezte. Két gyermek atyja, s igen szép családi életet él. Egyébként előfizetője vagyok a lapnak. Ajánlom magam!... Pardon! Azt is meg lehet írni, hogy előreláthatólag két napig leszek oda az ünnepélyen...

III.

Tekintetes Szerkesztőség!

Kérem közölni az alábbi érdekes hírt:

"Lélekemelő, szép ünnepély folyt le tegnap este városunkban, Gorbó Márton irodai gyakornok és tartalékos szakaszvezető vendégszerető házában. A széles körökben ismert s népszerű házigazda ülte ez alkalommal hivatali működésének négyéves évfordulóját. A lakomán sok szép tószt hangzott el, s a fényes társaság a reggeli órákig maradt együtt."

Ez volna a hír magva. A tekintetes szerkesztőségre bízom a hír kiszínezését. Nekem szerénységem tiltja azt tenni.

Maradok tisztelettel.

Gorbó Márton s. k.

IV.

- ...Az egész, kérem, lényegtelen. Nem érdekli az a közönséget. Úgy történt, hogy az unokaöcsémnek jókedve támadt. Igaz, hogy lelőtte a feleségét, megfojtotta az anyósát, összeszurkálta mind a négy gyermekét - de mit tartozik ez a közönségre? Az én házamban azt teszem, ami nekem tetszik!... Aztán meg olyan bolondos, jókedvű fiú. Nem is lehet rá haragudni. Miért legyen megbélyegezve a világ előtt?... Elég baj az, hogy a törvény nyomorult paragrafusai miatt kellemetlenségei lesznek. A lapok legalább ne írjanak róla.

- De, kérem, úgy tudjuk, hogy mind a hat áldozat kiszenvedett...

- Annál inkább kérem a dolgot elhallgatni. Ne háborgassuk a halottak álmát!...

V.

- Halló! Szerkesztőség?

- Igen.

- Bizonyára hallottak már az urak a Gerle Mariska esetéről; kiderült, hogy ő az a gyújtogató, akinek üzelmei miatt két hónap óta halálos rettegésben van a város. Tessék ezt a dolgot megírni. A leány testvére nálam van alkalmazva mint szakácsné. Egyébként is most már úgysem gyullad ki több ház, mert Gerle Mariskát elfogták. Remélem, hogy az olvasók idegeit különben is veszedelmesen rontó hír nem fog napvilágot látni!...

VI.

- Szervusz!

- Szervusz!

- Hova?

- Utazok a fővárosba, hogy egy kis helybeli szenzációról értesüljek!

Szabadság 1900. március 23.

Dyb.

220. SAS EDE VERSESKÖNYVE

Mesék a valóságról

...Beszövöd lelkem aranyfátyoloddal
Én bálványom, te szent Romantika!...

Ez után a forró szerelmi vallomás után gavallér érzésünk diszkrét hallgatást parancsolna.

Tekintettel azonban arra, hogy Sas Ede ezt a vallomást a nyilvánosságnak szánta - adjő, gavallérság - s szóljunk erről a szerelmi viszonyról.

Sas Ede a romantika imádója, s mint ilyen természetesen: szerencsétlen szerelmes. A szerencsétlen szerelem mindig szerencse egy író embernél. Ha Romantika őnagysága most is körülrajongott, divatos szépség volna, Sas Ede akkor is imádná. Ámde a Cipruslombok gyöngyeit a halál mélységes fájdalma szülte, a meghalt kedves után zokogó költő fájdalma... Sas Edét is a romantika tragikus halála tette ihletett költővé, aki bánatos szívvel tarolja le a romantika temetőjét, az életet, melynek virágai a kedves halott szíve porából nőttek...

A szerelem örök rejtély. Bírálgatni nemcsak hiábavalóság, de szamárság is volna. Az én Dulcineám is kancsal talány, s én mégis ragyogó szempárról, földre szállt angyalról, makulátlan fehérségről mondok hébe-korba rigmust, minthogy mindenkinek igaza van a világon, mert minden igazság egyéni...

Az egész dolog egészség és pénz dolga. Ha én olyan vastag, erős ember volnék, mint teszem fel - Pósa Lajos -, mindig az élet örömeit dicsérném pattogó strófákban. És ha őseim nem feledtek volna el egy húszezer holdas hitbizományt csinálni, melybe - mint majoreszkó - én ülhetnék be: most lehetnék talán irodalommal kacérkodó partiképes ifjú úr, de az bizonyos, hogy a szocializmus alaptalanul keresné bennem hivatott dalnokát, valamint nem írnék tele hosszú kutyanyelveket egy elég füstös redakcióban...

Mindebből tehát az következik - méltóztassék gondolatban velem ugrani -, hogy mindegyik poétának és szerelmesnek igaza van, ha igazáról ő maga is meg van győződve!... Ezt a meggyőződését hitesse el velünk, s szépen szólván: a Parnasszus várja, helyesen szólván: elolvassák a verseit...

Sas Ede őszinte könnyel siratgatja a romantika szép világát. Egy közénk tévedt trubadúr ő, kiről ez a verseskönyv éppen olyan édes-bús mesét mond, mint ő az édes kis Csipkerózsáról, aki királyfival álmodott, és krájzlerosné lett...

Ilyen biz' a trubadúr sorsa is. Valamikor régen, valahol messze egy aranyos romantikus világban királykisasszony hajtotta a dalnok vállára tündér kis fejét. Tassót fejedelmi nők koszorúzták meg. Petrarca fejét Róma és Párizs egy napon akarta borostyánnal övezni... Ma Csipkerózsa módjára temeti el álmait a poéta. Királyi kastély helyett krájzleráj. Parnasszus helyett redakció! - Hej, méltán siratja Sas Ede Romantika kisasszonyt...

És milyen szépen siratja el!... Saját szívébe vág, nevetni akar, s egy fájdalmasan nevetni akaró arcra hullanak a könnyek...

"Mesét hallottam Hamupipőkéről. Milyen szép mese volt, milyen szép mese volt!... De tudjátok, hogy az a mese hazugság volt?... Hazugság, csúnya hazugság... Másképpen történt, elmondom most újra. Milyen mulatságos, milyen kacagtató, hogy ha meghalljátok, olyan jól mulattok, hogy talán a szívetek is megszakad bele!..."

És így mesél Sas Ede nekünk azokról a szép dolgokról, amiket bemocskolt a valóság.

Kevés vers hatott meg úgy még engem, mint Heine c. verse. Annak a nagy, felséges, hitelt vesztett szerelemnek gyászhimnusza ez, mely most már nem találtatik a földön.

Ide teszem, olvassák el, könnyezzék meg a hozzám hasonló gyenge szívű emberek:

Rózsakelyhű budoárban:
Olvasám a verset néki;
Nem volt ott a vőlegénye,
Kis kezét kezembe fogtam.

..."S szól az ifjú: Mohamednek
Hívnak, Jemenben születtem.
Amaz Azrák törzsökéből
Kik meghalnak, ha szeretnek."

És ezernyi álnok démon
Csillant felém [a] szeméből:
"Ah, barátom, verse csonka,
Hadd folytassam, hallja csak!"

"Szultán csodaszép leánya
Szólt az ifjúhoz susogva:
Dús királyfi visz várába
Édes, első asszonyának.

S apródomnak jössz te vélem,
S leszek dús és boldog asszony,
Asszony, azok törzsökéből,
Akik csalnak, ha szeretnek..."

És én eldobám a könyvet
S lábaihoz sírva rogytam.
- Nem volt ott a vőlegénye,
- Mindhármunkat megsirattam...

...És mikor szíve a "megkövesült romantikus álom" kék ege alá viszi, tündér Velence bús romjai között hit száll a poéta szívébe.

Csengő, tiszta, merész lesz a hangja.

- Megálljatok!... A mi hitünk nem kábaság. Örök a szép, papjai mindig voltak! Lesz még feltámadás, fény, napsugár, tündéri élet, feltámad még a mi szép halottunk, kövesült testébe a mi csókjaink életet lehelnek, valóság lesz a meséből, s a valóságból - romantika!...

...Sas Edét első verseskönyve az első poéták sorába emelte. Igazi költő, akit a poézis mostani, avignoni napjaiban is sokan, nagyon sokan fognak megszeretni.

Szabadság 1900. március 27.

A. E.

221. A FIATALOK

Dobjuk el a tollat, nem szabad nekünk írni. Méltatlan utódok léha, magunkat istenítő, üres fejű Titán Lacik vagyunk. Korzódalnokok, kozmopolitáskodó nyeglék.

Rádl Ödön mondta. A nagytudású, a nagytekintélyű, a tiszteletre méltó Rádl Ödön.

Agyunk, szívünk bénult, beteg. Eszmék, ideálok űztek ki bennünket apró, fehér házakból magas kőházak, kőszívű emberek közé, lángolva, reménykedő olimposzi lázban dobtuk oda magunkat a teremtő vágy démonának. Csalogathatott a tűzhely melege, a nyugdíjadó békés filiszterség nyugalma, a biztos krajcár és a puha kenyér: eldobtunk mindent egy tollért, egy fantomért, egy adag morfiumért s egy betöltetlen helyért valamelyik - hidegvízgyógyintézetben...

Mert zagyva, törpe, céltalan napok gyermekei vagyunk. Az élet körültünk nyüzsgő keresés. Az emberiség emésztő, förtelmes kergedühben sínylődik. Valamije hiányzik, valamit elvesztett: elvesztek az eszmék, biztató kórusai az ember tragédiájának, ennek az isteni és ördögi keverékű felséges színjátéknak...

...És eszmetűzben égve, alkotni, világítani vágyva bekerülünk ez eszmétlen, sivár, vegetáló, zagyva emberáradatba.

...És összetörtek itt bennünket. Kijózanítottak, megöltek. Aztán nem leltünk utat, éhesek is voltunk, dobtak elébünk egy falat száraz kenyeret. Evvel becsaltak bennünket. Olyan helyre, ahol a tollat sem vették el tőlünk. Így hívják: redakció... És itt beteg lelkünket beletördeljük nap-nap után s mindig egy napra szürke ólombetűkbe... Kapunk egy kicsi száraz kenyeret, meg is puhíthatja, aki még tud sírni...

Ám a démon még mindig kísért. Felkeres bennünket, elveszi álmainkat, sokunknak még a tüdőjét is...

Szétszakadásig feszített idegekkel elmerülünk az eszmék vesztett világában. Lázas szemekkel kutatjuk a rendszert a zagyva őrültségben, szamaritánus szívvel vágyva vágyunk orvosságot kitalálni, s visszafojtott lélekzettel nyomkodjuk fülünket a színpad függönyére, hátha megértjük a rejtett beszédet, hátha, hátha...

És beteg testünktől ellopott órákban írunk. Minden koncentrálható lelki erővel, minden megmaradt lánggal, minden hamvadó eszme-tűzzel - írunk. Amiket írunk, óh, nem mérkőzhetnek a gazdagabb korban élt hamvadó eszmeóriások nagyságos írásaival, de éppen úgy lelkei e silány kornak, mint az övéik voltak az elrohant boldog korszakokban...

A haza lelkesítsen dalra?... Verekedő parlament, kvótatárgyalások, sötét, de emóciótlan villo[n]gások, rengeteg önzés, sivárság mindenütt...

A nép, a felséges, tiszta nép?... Kenyérért ordít, s most esküszik sorba-sorba a vörös zászló alá...

Eszmék?... Hol az eszme, hol a tartalom?

Az ewig Wleibliche?... Együtt szivarozunk és kártyázunk az egyetemeken...

Az Örök Felségesség?... Becsuknának vallási téboly miatt...

Ha kibotorkálunk a műhelyből, elvesztjük a száraz kenyeret is, s mégsem kap, nem kaphat a lelkünk tiszta, a régi nagyokhoz méltó impressziókat!...

De a legvégső kétségbeesésünkben is volt reménykedésünk. Voltak szikláink: a Bessenyei Széll Farkasok, a Rádl Ödönök, kiváltságos világosságai a sötét napoknak, a mi biztatóink, az átalakulás prófétái.

És Rádl Ödön reánk taposott. Megvet, kigúnyol bennünket. Léhák, hetvenkedők, üres fejűek, kozmopolitáskodók, korzódalnokok vagyunk...

El kellene dobnunk a tollat, de nem tesszük. A harc már így sem sokkal embertelenebb. Tápláljuk tovább a testet ölő lángot. Írunk tovább is. Írunk: még ha a Rádl Ödönök is állnak előnkbe...

...Mert szép dolog, isteni gyönyör lesz az utolsó józan percben átgondolni, hogy saját szívünk, életünk árán is eszmét akartunk lehelni egy eszmétlen korba, célt akartunk adni a céltalanságnak, halhatatlanságért harcoltunk száraz kenyér mellett: poéták maradtunk mind a halálig.

Hogy a tömeg észre sem vett, aki meg észrevett: megrúgott bennünket - fog-e fájni akkor?

Nem úgy éltünk, s nem annyit tűrtünk mi el.

Szabadság 1900. március 29.

Ady Endre

222. TÜDŐVÉSZ ŐFELSÉGE

Az örök város napfényben úszó, mosolygó kék ege alatt, hol életvágy szállja meg a szélütött bénát is, gyülekezés készül.

Egész világból összegyűlt irgalmas szívű tudósok, amíg körültük a bűbájos itáliai tavasz buja virágai illatoznak - komoly redőkbe vont arccal vitáznak, hogy mi történjék a halállal, a rejtelmessel, a félelmetessel?...

Egy királyi asszony ül közöttük. Angyal szívű, jóságos nagyasszony, aki aggódva figyel meg minden szót, aki millió és millió költözködő nyomorék emberre gondol: a legnyomorékabbakra...

A beteg tüdők pedig széles világszerte halkabban vesznek levegőt. A lázas szemek csillogva kutatnak a lapok szürke sorai között.

A megváltást, az életet keresik.

A Halál kegyelméből való felkent király pedig: Tüdővész őfelsége rettenetes hatalma tudatában figyelembe sem veszi nyomorult jobbágyai reménykedését.

S míg Itália csodás kék ege alatt, zöld lombú fák és illatos virágok életpompájától körítve néhány száz nemes szív szövi a történelem legszentebb konspirációját - Tüdővész őfelsége végzi uralkodói kötelességét: pusztít, tarol, temet...

Szabadság 1900. március 29.

ae.

223. MÉG EGYSZER

Egy könyvet írtam, s ki is adom még egyszer. A címe is ez lesz. Természetesen versek lesznek benne. Azok számát szaporítom sajnos én is, kik rövid sorokban próbálják kiadni a lelköket. Amiket mostanában írtam: furcsa dolgok nagyon. Kevés benne a költői cafrang. Kemény, merész, goromba versek ezek. Ha észre fogják venni: nagyon kikapok. Ha olvasói lesznek: bizonyosan nem a felső leányiskolák növendékei. De minden szavuk egy vércsepp a szívemből s egy tömjén-morzsa az örök eszmék szent füstölő edényében. Akik el akarják olvasni ezt a könyvet, Nagyváradra küldjék megrendelő levelüket. Az ár: egy korona.

Nagyvárad, 1900. május havában.

Debreczen 1900. május 1.

Ady Endre hírlapíró.

224. EPILÓGOK A DEBRECENI DIÁKKONGRESSZUSHOZ

A debreceni vendéglátás

- Saját tudósítónktól -

A diákok parlamentje szétoszolt. Öt napi komoly méltóságos, eredményes tanácskozásuknak felemelő érzésével szállhattak szerteszét az országos diákkongresszus kiküldött képviselői.

Ezt a felemelő érzést, jogos büszkeséget becsüljék ám meg, mert egyéb kellemes emlékhez nemigen jutottak a szíves vendégszeretetéről híres kálvinista Rómában.

Debrecen város négyes és ötös fogatai beszállították a diákurakat, s ezzel aztán vége is volt mindennek.

A debreceni közönség a legteljesebb számban távoltartotta magát a diákság dolgaitól. Adott egy bankettet, ezt is csak azért tán, hogy alkalmat adjon egy debreceni híres vendéglátás dicsőítő konvencionális tósztra...

*

A debreceni jogászság mindent megtett, hogy leküzdje a közönség indokolatlan közönyét. Rengeteget fáradtak ezek a szegény gyerekek.

A búcsúzáskor mindegyikük úgy nézett ki, mint megtépett harci lobogó.

Különösen sokat fáradt Kun Béla, a kongresszus elnöke, kit talán legjobban lesújtott a debreceni közönségnek a kongresszus iránt megnyilatkozott viselkedése. Öt napig volt talpon, és mindenütt ott volt. Emellett elnökölt a kongresszuson, mondott félórás beszédeket, írt üdvözlő verset, veszekedett a szállodásokkal, leült a vendégek kedvéért alsóskaláberezni, ha a negyedik partner hiányzott, egyszóval mindent megtett, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Hűséges társai voltak Boross Lajos és Sipos Béla, vezető alakjai a debreceni jogász ifjúságnak. Sipos Béláról jegyezte meg egy nagyváradi kiküldött, hogy arra is ügyelt az elszállásoláskor: vajon hány vánkost használ olyik-olyik vendég...

Az ő buzgalmuk enyhítette a vendégek szemmel látható keserűségét.

*

A nagyváradi kiküldöttek elegáns magyar díszruhájukkal, impozáns tömegükkel nagy feltűnést keltettek. Ha voltak kivételek a debreceni hűvösségben; bizonyára a debreceni szép leányok voltak. No, nem is csuda, ha a daliás váradi jogászok a kongresszus érdekében mindent megtettek. A debreceni leányok megérdemelték, hogy a kongresszus barátai legyenek - a váradiak jóvoltából. Ha persze csak rajtuk állott volna, nem sok ok lett volna panaszra.

Egyébként a váradi jogászok más tekintetben is excelláltak. Elnökük: Medvigy Gábor már a banketten feltűnt egy ékes és csinos tószttal.

A nemzetiségi kérdésben pedig, melynek előadója ő volt, még ellenfelei is meghajoltak meggyőző, komoly érvei előtt.

Hogy egy kicsit sűrjen vontak párhuzamot a debreceni és nagyváradi közönség között - természetesen Nagyvárad előnyére -, azért csak a debreceni kollégák apprehendáltak egy keveset...

*

A jogászok persze többségben voltak a diákok kongresszusán is. De egy feltűnő, örvendetes tanulságot a jogászok sem tudtak agyonhallgatni. A legtartalmasabb s legkomolyabb ifjak a reális pályákon mozgó kiküldöttek közül kerültek ki: bányászok, erdészek, mérnökök, építészek közül. Az idők jele ez, mégpedig nagyon örvendetes jele. Nagy ígéret a nemzet jövőjére...

*

A vendégek tiszteletére rendezett matinén sem nagyon sokan voltak. Pedig a szereplők közt ott volt a nagy Miriam: Jászai Mari is. Óriási tapsvihar fogadta. A nagyasszony meghajol, észreveszi a nagy felolvasó asztalt, mit a rendezők az emelvény közepén feledtek. Egy pillanat, felkapja a levegőbe a hatalmas asztalt s átdobja a túlsó oldalra. Óriási taps, mely később percekig tartott, mikor két költeményt elszavalt csodálatos művészettel.

*

A bálban még a kongresszus védnökei sem jelentek meg. A nagy teremben a fekete frakk dominált hihetetlen többséggel.

- Hol vannak a debreceni szépek? Ez igazán nem szép tőlük - jegyezte meg keserű humorral egy javíthatatlan szójátszó ifjú...

*

A pestiek utaztak el utoljára. Kikísérték őket a debreceni kollégák - Kun Bélával az élükön.

- Milyen impressziókkal távoztok? - kérdezte tőlük egy debreceni rendező.

- Impresszióink bőségesen vannak, de egynéhány illúziónk itt veszett. Egyébként ti nagyon kedvesek voltatok...

A válasz nem valami vigasztaló lehetett a debreceni fiúkra, mert tovább kérdezősködtek.

- De tagadhatlanul érdekes város Debrecen?...

- Igen. Rendkívül érdekes, hogy itt - némely kocsiba öt lovat is fognak...

Szabadság 1900. május 4.

225. EGY VEZÉRCIKK

A Figaro öles hasábain kalandoztam máma. Az én szánandó kis franciaságommal szerettem volna kiböngészni egy-két magyar vonatkozást a nagy világlap szürkeségükkel is fényeskedő sorai közül. Megvallom: nemigen kaptam. Ritkán foglalkoznak ott mi szegénységünkkel...

Rápillantok a lap fő oldalára, s álmélkodva olvasom a hosszú-hosszú vezércikk címét: Egy Istenhozott. Levél ez a két nagy hasábú írás. Levél Marcel Prévost-hoz, ki most lépett be a Figaro szerkesztőségébe.

Aranytoll írta mindenik szavát. Dicsőségét zengi a francia szellem egy élő óriásának: a nagy, a merész Prévost mesternek...

Ha én idegen magasságot látok: könnyezek, szédülök... Ez a lap Párizs, Párizs a világ. Ennek a lapnak nem kell önreklám. Nem azt mondja: nézzétek, ez a mi emberünk, ti nem tudjátok, milyen nagy ő - de szól a világhoz imigyen: óh, nagy hatalom a szellem, hódoljatok neki: a nagyság fején állandó glória ragyog, s szent kötelesség megragadni a legkisebb alkalmat is, hogy megkoszorúzzuk ezt a glóriás fejet.

Így végződik a cikk:

"...Egyelőre ennyit mondunk el Önről, Mester. A többit majd akkor, mikor be fog vonulni az Akadémiába..."

Gondolkozom, és elszorul a szívem. De szégyen és de kötelesség az összehasonlítás!...

Egyetlen nagy múltú irodalmi társaságunk - méltóztatnak emlékezni - nemrég zárta be az ajtaját Kiss József előtt. Ez urat méltóztatnak szintén ismerni. Volt egy bátor ember ekkor, ki vezércikket írt e szegény, kizárt úrról. És megdöbbent a lovagias magyar nemzet... Hallatlan! Mi lesz a világból?... Egy poétáról vezércikket írni! Hova kerül akkor a zabügy s a magyar politikának annyi felséges eszménye?...

Na, persze, Kiss József... Hisz ő semmi egyéb, mint az egyedüli nagy élő magyar költő!... Puffanó hazugságokkal, hazafias frázisokkal sohsem írt még verset, ki sem használta még egy kis zsíros koncért skribleri szerszámát... Így elrontani e nagy publikum ízlését! Így, így...

Nekünk is vannak Prévost-ink, nekünk nem kisebbek, mint a franciáknak ez övék...

De jaj, ne próbáljon így szólni valaki:

"Tudjátok-e ti, tisztelt haza, hogy gazdagok vagytok sokat érő javakban?... Mért nem büszkélkedtek velük?... Ez az áldott föld nemcsak politikát termett kis és kisebb szemekben, hanem teremtő őserejét belelehelte sok fiába is. Ismerjétek, hirdessétek dicsőségüket, mert úgy teremtődtek ők, hogy koszorútok csak nagyságaikat nevelik!...

...De leintenék!...

Hogyisne! Hír, koszorú, név és - vezércikk skriblereknek! Tán Gárdonyi Gézának?... Termeljen káposztát és dinnyét Egerben, ha unja az írást... Kóbor Tamásnak?... Írjon vezércikket. Bródy Sándornak?... Végezze azt a titáni munkát, ami az elefántnak is megszüntetné végre a térdreflexét. Örüljenek, ha elolvasunk tőlük egyet-mást... Elvégre ezek sem élnek örökké. És ha meghalnak, akkor elbánunk úgyis velük... Nálunk nem lehet panasza semmiféle író- vagy művészhalottnak...

Boldog francia nép! Neked van, aki megmagyarázza, hogy kinek a fejére tedd a koszorút!...

Szabadság 1900. május 5.

A. E.

226. KÜLÖNFÉLE KALÁRISOKRÓL

Párizsból írják: A perzsa sah európai körútjára egy konstantinápolyi ékszerésznél tömérdek érdemjelet csináltatott. Így háromezer darab gyémántos kis csillagot rendelt, hatvan nagy gyémántos csillagot és tizenkét tojásdad alakú érmet saját arcképével, körülvéve gyémántokkal. Ez utóbbiak egyenkint körülbelül nyolcezer frank értéket képviselnek.

Kikérném, ha valaki azt merné mondani, hogy barbár fejedelem a királyok királya, a perzsa sahinsah.

Allah növelje olyan hosszúra a szakállát, amilyenre vágyik. Igen zseniális, úri embernek látszik őfelsége. Van benne nagyszerű humor, ehhez pedig - még a stilisztikában tanultam - "magasabb világnézlet" és ha jól emlékszem, "kedély-derű" kell.

Nahát, "kedély-derű" van ám a királyok királyában elég. Ebből is hozhat magával ebbe a gyalázatos humortalan világba, melyet megvizitelni készül.

De tisztelet-becsület királyi és emberi fennköltségének: mégsem járja, hogy csúfot űzzön belőlünk!...

Nem voltam még perzsa sah, de sejtem őfelsége gondolkozásmódját.

Hallott valamit arról, hogy hogy szoktuk mi civilizálni a vadakat.

Az egész metódus fő eszköze az üvegkaláris. Szép is, fényes is, csillog a napfényben. Lehet belőle fülbevalót csinálni. Csünghet az orról, ajakról. Szóval igen praktikus kis valami az üvegkaláris.

Ezeknek az embereknek - tépelődött őfelsége, nem vihetek üvegkalárist. Ilyenből sok lehet nekik, mert ők is elosztogatják.

És így történt a fenti megrendelés Sztambulban, mivel szintén zsenialitásának adta jelét őfelsége, lévén Sztambulban - miként az tudva vagyon - majdnem olyan nagy hiánya a pénzmagnak, mint Nagyváradon.

Hát a nekünk szánt gyémántkalárisokhoz van egy kis szavunk, felséges sahinsah!...

Hát vadaknak méltóztatik bennünket nézni?... Hát mit csináljunk mi avval a háromezernéhány kalárissal?...

Ha benn Kongóban egyik szerecsennek nem jutott a csillogó üvegből, éjnek idején rátör a másikra, elmetszi a torkát, elviszi a kalárisát...

De mi civilizált társadalomban élünk, felséges sahinsah, királyok királya. Ha mi leütünk valakit a kalárisáért, úgy elcsuknak bennünket, mint a pinty...

Aztán meg mi demokraták vagyunk ám. Itt vagyunk egy pár száz millióan, akik nem tűrhetik egyeseknek megkalárisozását...

...Azért hát felséges sahinsah, királyok királya, mást mondandó volnék.

Ha felségednek van annyi pénze, mint amennyi humora látszik, hozzon azokból a kalárisokból mindnyájunknak egyet... Hátha úgy járnónk, mint az egyszeri beteg: olyan óriási hahotába törnőnk ki, hogy meggyógyulnónk tőle!... Meg aztán egy kis megrendelés Váradra is jutna!...

Szabadság 1900. május 6.

A. E.

227. UTAZÁS EGY ÜDVÖZLÉS KÖRÜL

A kalaplevevést, kézfogást, névnapi és egyéb gratulációt nem tette eleddig kötelezővé sem a törvényhozás, sem a kúria egyetlen döntvénye is. Mindegyik az egyén dolga, és ízléstől függ, hogy megteszi-e valamelyiket, vagy nem. Köszönök X úrnak, ha nekem tetszik, s Y úr fogadja, ha neki tetszik. Ez csak a kettőnk legsajátabb dolga, köze nincs hozzá senki más emberfiának. Végtelenül nevetséges volna, ha Y úr engem azért felelősségre vonhatna, mert nem köszöntem X úrnak. Ilyen nevetséges szerepet játszik pár nap óta néhány fővárosi és vidéki laptársunk. Afölött vitáznak, hogy mért nem üdvözölte Wlassics minisztert a diákoknak közelebbről Debrecen[ben] tartott kongresszusa?... Hogy nem üdvözölték, az faktum. De egy ellen százat, hogy ez a legfeljebb csak udvariatlanságnak minősíthető dolog éppenséggel nem okozott egy percnyi bánatot sem őexcellenciájának. Fogadni merünk, hogy észre sem vette. Ámde azért van a sajtó, hogy az efféléből kázust csináljon. A hópehelyből lavina lesz, s ennek a zaját már lehetetlen észre [nem] venni. Így csináljuk mi a szenzációkat. Amennyiben volt nagyváradi lap is, mely foglalkozott az ízléstelen kérdéssel, sőt úgy tüntette fel, mintha a kongresszus szavazattöbbséggel határozta volna el a miniszter nem üdvözlését, kénytelenek vagyunk mi is a dologhoz szólani. A diákkongresszus abszolúte nem folyt be abba, hogy kit üdvözöljenek vagy kit ne üdvözöljenek a kongresszus nevében. Elvégezte ezt az elnökség. Tény, hogy egypár küldöttnek feltűnt, hogy Wlassics üdvözlése elmaradt, de az elnökség ezeknek is hamar adott megnyugtató választ.

Wlassics miniszter annak idején feloszlatta volt az országos diákszövetséget, mely egyedül van jogosítva diákkongresszust rendezni. A tavalyi és idei diákkongresszus csak értekezlet. Kongresszusi voltát a miniszter ismeri el legkevésbé. Nagyon természetes tehát, hogy a magát kongresszusnak tartó és hirdető diákgyűlés nyílt kihívásnak vélte a miniszter esetleges üdvözlését egyfelől, másfelől nem akart alkalmatlankodni ott, ahol létezését jogosnak nem tartják. Ez volt az elnökség magyarázata. Kár volt az egész dolgot nyilvánosság elé vinni. Talán a minisztert érinthette ez a diszkusszió legkellemetlenebbül. Ezt pedig szívéből sajnálná a magyar ifjúság, mely a legnagyobb tisztelettel adózik a miniszter személye iránt, kinek nagy alkotásai kit lelkesítnének jobban, mint éppen a magyarság jövőjét, az ifjúságot...

Szabadság 1900. május 10.

228. MI AZ ÉLÉNK ÉPÍTKEZÉS?

Ismét szerencsétlenség az új színház körül

Na csak ki vagyunk mi az építkezéseinkkel!... Azt lehetne mondani, hogy ez a színház körüli építkezés véresebb háború a dél-afrikainál. Az első harcok a városházán zajlottak le. Hosszú harcok, ha nem is nagyon dicsőségesek. Szerencsére végük. Aztán jött a véresebb korszaka a háborúnak. Egy áldozata volt is már. De meg a toll- és szóharc is folyt közben. Csaknem úgy folyt, mint annak a szegény kőművesnek a vére. Meg a sztrájk. Elfuserált és újracsinált dolgok stb. stb.

Csak lennőnk már készen egyszer, ha bármilyen áldozattal is, mert ezek a színház körül folyó véres és vértelen harcok már nemcsak tragikomikusok, de valósággal leverők.

Egy váradi ismert, előkelő úriember mondott el ma egy kis históriát, ami legjobban jellemzi a helyzetet.

Vendége volt a minap egy bécsi úr, aki séta közben hosszasan méregette a színház tájékát, az új színházat s az épülő bazárt. Egyszer csak odafordul hozzá kérdő arccal:

- Ugyan kérem, miért bontják le ezt az épületet?...

Bizony volt ebben a kérdésben valami kis ráció. Elég különös kis építkezések ezek.

A mai napnak megint megvan a maga építkezési szenzációja. Csodálatos véletlenségből nagyobb baj nem történt, de ez csak a kegyes véletlenség érdeme.

Délután 2 órakor óriási zuhanás zaja döbbentette meg a színház körüli üzletek személyzetét s az utcai járókelőket. Egy pillanat alatt száz számra menő tömeg állt az épülő bazár körül. Nagy szerencsétlenségről beszélt mindenki. Egy leomló fal odatemetett néhány munkást. Evvel a vészhírrel lármázták fel a rendőrséget is.

Nemsokára jött Sarkadi r. biztos is, aki a betelefonált hír szerint már a hordágyakat is kihozatta.

A hír szerencsére nem vált be igaznak. Az eset azonban most már végre szolgáljon egy kis tanulsággal.

Úgy történt, hogy az épület kapubejárata felé egy boltozatot rakott néhány kőmíves. Hatalmas, vaskos, mintegy harminc centiméternyi vastag volt a boltozatos fal, s a leglaikusabb ember is gondolhatta volna, hogy egészen magában, minden támasz nélkül meg nem állhat. Horánszky Ferenc, Kun Imre, Magyari János és Jeremiás István kőmívesek már teljesen befejezték a munkát, s szállani akartak lefelé, mikor megindult a hatalmas tégla-öv, s egy hatalmas zuhanással leomlott... A négy ember kétségbeesetten rohant lefelé, Horánszky azonban nem volt elég gyors, így rászakadt egy nagy réteg tégla. Vérző fejjel vitték le társai, s a hírtelen előhívott dr. Ertler Mór vette gondozás alá... A feje szakadt be egy kicsit, s az arca is összezúzódott. Az elsősegély után mindjárt jobban lett, s remélni lehet, hogy gyorsan meggyógyul...

A sebesülés egészen elfeledtette a leomlott boltozatot, amit egész nyugodtan bámult odalenn egy nagy tömeg kíváncsi.

Sarkadi r. biztos Kós vállalkozóval azonnal a leomlott boltozat megvizsgálására sietett ezután. Ekkor érkezett meg Rimanóczy fővállalkozó is, aki megdöbbent a leomlott boltozat láttára. A hatalmas téglatömeg olyan súllyal feküdt rá az állványra, hogy félő volt, hogy az is leroskad, és a legnagyobb szerencsétlenség történhetik. Azonnal intézkedett, hogy leszedjék - természetesen a legnagyobb óvatossággal - az összeomlott falat, ami meg is történt - szerencsére baj nélkül...

Érdekes különben, hogy - hír szerint - a krajcároskodás is ok volt a gondatlanság mellett. A boltozat vastagabb lévén, mint a fal, nem lett volna szabad vasív nélkül felrakni az alap nélküli boltozatot. Mégis felrakták, mert hát így kevesebbe kerül. Legfeljebb egypár emberéletbe!...

Kérjük a további harc és vérontás beszüntetését!...

Szabadság 1900. május 17.

229. EGY NAGYTISZTELETŰ SZERKESZTŐ

A Debreczen című politikai napilapnak felelős szerkesztője pár év óta már Bartha Mór ny. ev. ref. lelkész. Tanúja a nagy időknek, vitéz fővadásza volt a szabadságharcban az egyetlen magyar vadászezrednek, aki eldicsekedhetne egypár nehéz sebhellyel is, ha ugyan az öreg nagytiszteletű úrnak egyáltalában természetében volna a dicsekvés. De őneki csak egy szokása van: a tevékenység. Mikor a nagy harcot leverték, visszament Patakra - teológiát tanulni. Azután a szószékről hirdette azt, amiért vérét is hullatta. Évtizedeken át hirdette az igét, melynek nála első szava: a magyarság. Pár évvel ezelőtt nyugalomba vonult, de hát ezt nem az ő számára találták ki. Tollat fogott, lapszerkesztő lett. Írta az ő tüzes, lelkes, kuruc cikkeit. Agitált, polemizált mindig. Annyi fiatalság maradt az öregúrban, amennyi a mai fiatalságban együttvéve sincs. Ez a fiatal tetterő buzdult fel ismét az öreg nagytiszteletű úrban, midőn elhatározta, hogy ismét lelkészséget vállal 71 éves korában, amit közülünk olyan kevesen fognak elérni. A Szatmár megyei Gacsály község kálvinista gyülekezete egyhangú lelkesedéssel választotta meg papjául a nagytiszteletű szerkesztő urat, ki ez idő szerint a legfiatalabb kálvinista pap.

Szabadság 1900. május 17.

230. ORFEUMOK VÁROSA

- Könyörgés egy cseppnyi magyarságért -

Nagyvárad inkább megérdemli a Körös-parti Párizs nevet, mint például a Párizs-parti Kiskőrösét, mert Kiskőrös derék, magyar város...

Tegyük fel, hogy az esti gyorsvonattal Nagyváradra érkezne egy angol úriember. A magyarsággal szimpatizáló angolokat úgysem igen kultiváljuk néhai, hamar elfelejtett Radákovics-Vas Gereben óta.

Megérkezne egyszóval Nagyváradra. Megnézte már Debrecent is. Sokat beszéltek neki erről a mi szép jövőjű magyar városunkról, kíváncsian szaladt át Debrecenből hozzánk.

Angol barátunk csupa spleen. Unja az alvást is. Úgy gondolkozik, hogy egy nagyobb város éjjeli élete elég jó karakterisztikum, s megkérdi uzsonna közben a restaurációbeli pincértől, hogy hol lehet eltölteni az estét. Megkapja a választ, kocsiba ül, a Csarnok kávéházba hajtat. Azt hallotta, hogy színház hiányában itt mulat a nagyváradi társadalom.

Bemegy, leül, széttekint. Konstatálja, hogy sokan vannak, s mindenki a hevenyészett színpad felé tekint, ami határozottan élvezetes estét ígér.

A függöny felgördül, kezdődik az előadás...

Tíz perc múlva angolunk - ki történetesen töri a magyar nyelvet, s rajong a magyarokért - az utcán monologizál.

- Sajátos dolog. Magyarországon, úgy látszik, a magyar nyelvet csak tudományosan mívelik. Valószínűleg csak a régi latin nyelvet helyettesíti ez az idióma.

Bemegy a Sas-ba. Becsábította a színes transzparent. A nyájas olvasó szinte sejti, hogy pár perc múlva ismét az utcán folytatta az előbb megkezdett monológot derék vendégünk, ki még az éjjeli személyvonattal elugrott közülünk. A személyvonat elringatta szépen. Álmodott egy sajátságos, zavaros álmot. Látott álmában fából vaskarikát s egy furcsa népet, melyet sovinisztának kiáltanak szét Európa-szerte, s melynek egyik legnagyobb városában órák hosszán, néhány száz ember közt egy árva szót az anyanyelven nem hallott, s hol néhány száz embert szent eksztázisba hoz annak a nyelvnek melódiája, melyhez képest a bécsi zsargon valóságos apoteózisa az emberi beszédnek.

Miután pedig angolunk elment, így magunk közt tárgyalhatunk egy kicsit a dologról.

A múltkor kidicsért bennünket egy vidéki lap. Azt írta Nagyváradról, hogy innen kitiltották az orfeumokat... Soha ilyen igaztalan dicséretet nem kaptunk, pedig már nagyon sokat kaptunk.

Határoztatott annak idején, hogy e nyáron nem engednek be színtársulatot Váradra. Most épül az állandó színház, s a nyári szezon tönkretenné az állandó színház téli sikerét.

Mi, akik kényelmesek vagyunk a tetszetős axiómák felbontásában: beletörődtünk ebbe a megállapodásba. Várhatunk. De nem törődtek ám belé a vendéglősök és kávésok. Ma, amikor afölött folyik a vita, hogy nevezzék el nagy áldozattal emelt színházunkat, szent templomát a magyarságnak és a hazafias érzéseknek: Nagyváradon három helyen is fejlesztik az ízlést, s készítik elő a téli színpártolást: hazátlan minnezengerekkel, korszakos naivságokkal s valami rettenetesen elrontott germán nyelvvel. És ezekre a rettenetes előadásokra csapatostul tódul a közönség.

Kétszeresét viszik el ezek a hazátlan artisták annak a pénznek, amit egy nyolchetes színi szezon felemésztene. Ez a financiális argumentum.

Erre a nyolc hétre éppen Somogyi jöhetett volna hozzánk, mert - mint mi értesültünk - egyik nyári állomásához sincs szorosan kötve.

A belügyminiszter két rendelettel is síkraszállt a német zengerájok ellen. Egyik az a bizonyos legalább ötven percentes magyarság, a másik pedig, hogy befejezett cselekményű darabokat ezek a zengerájok nem adhatnak elő. Tapasztalataink szerint egyik rendelet sincs betartva.

Hazafias frázisokkal nem óhajtunk dobálózni. Egyszerűen konstatáljuk, hogy - ami először hihetetlennek látszik - már-már mutatkozik ezeknek a zengerájoknak magyarságot vetkeztető hatása is. Felvonásközökben - talán a darab hangulatának a hatása alatt - németül beszél mindenki.

Eljött közénk a nemzeti géniusznak Petőfi óta legmagyarabb nagysága, Dankó Pista, s azokat a csodálatos szép dalokat, gyöngyeit a magyar érzéseknek, hallgatja harminc-negyven ember, míg az orfeumok telve vannak.

Gyönyörű auspíciumok az állandó színház megnyitása előtt! Ne legyen igazunk; de két év múlva direktort sem fogunk belé kapni!...

Megértjük mi, hogy egy ilyen nagy város egész nyárra nem maradhat minden szórakozás nélkül, de azért az orfeumokkal szemben megnyilatkozó túltürelmességet megérteni nem tudjuk. Debrecenben, melynek még nincs nyári színköre, szintén orfeum tanyázik nyáron át, de egyetlen kuplét nem hallani soha!... Sőt, ha öt német szót vegyít a szerepébe valamelyik artista: már közbelép az inspekciós rendőrtiszt. Az orfeum előkelő, magyar tagokból áll, s hallgatják nemcsak a színlap szerint - családok is. Miért nem lehet ez így nálunk?...

Egy kis magyarságért könyörgünk szépen. Egy kis jóízlésért. Az orfeumok városa igen szép cím, de akkor ne disputáljunk az új színház elnevezésén. Adjuk oda Axelrád et Comp.-nak, így legalább hasznunk is lesz belőle.

Még jó, hogy ott lent Dél-Afrikában folyik a háború, legalább kevés angol látja meg azt a fából vaskarikát, amit magyar sovinizmusnak neveznek.

Szabadság 1900. május 20.

A.

231. A KORTESVEZÉR SZERELME

Gyilkos szerető

(Esküdtszéki tárgyalás)

A tribunból aligha fegyenc nem lesz. Megölte a zabolátlan vére. Kuruc magyar vér ez, de mióta nem forrhat eléggé a labanc ellen, megmérgezi saját magát.

Ma állott bírái előtt Bajó Lajos, a nagyszalontai gyilkos. Megölte a szeretője urát. Akik az emésztőgödröt is a romantika üvegén nézik, bizonyára titkolt rokonszenvvel regényhősnek tartják Bajó Lajost. Pedig nagyszerűen csalódnak. Bajóban abszolúte semmi sincs a regényhősből. Még csak nem is az a típus, melyből a gáláns betyár vált abban az időben, mikor még nem esküdt uraimék ítélkeztek. Végtelenül közönséges alak. Azok közül a legközönségesebbek közül való, aki még csak ellenszenvet sem tud kelteni.

De nem tudja ám az ember a gyilkosságot sem megérteni. A hősnő feketébe van öltözve. Durva, ráncos, vén arca van. Kellemetlen külsejű, s anyai örömök előtt áll.

A férje pipogya bácsi lehetett. Ő maga nagyon közönséges indokokból csalhatta az urát. Talán szokásból. Mert, hajh, a jó erkölcsök néhaiakká váltak már a nép jámbor gyermekei közt is.

A tárgyalás hosszú és unalmas. A legérdekesebb része zárt ülésben folyt le. Hogy mért? Az erkölcs, kérem, az erkölcs. A vádlott avval védekezik, hogy őt tőrbe csalták. Még ma nemigen sikerült ezt bizonyítania.

A tárgyalóteremben különben élethalálharc folyik. Nem az ügy maga érdekes, hanem az intézők. Az elnöki székben Millye Gyula ül. Erős kezű, bámulatosan komoly elnök. A vádat maga a főügyész: Tassy Pál képviseli. Veszedelmes ellenfél. Egy-egy közbeeső indítványhoz valósággal filippikákat mond. Minden kérdése egy farkasverem, s egész fiatalos tűzzel támad, véd.

Méltó ellenfele a védő: Rádl Ödön, ki folyton készenlétben tartja a semmisségi panaszbejelentéseket. A legterhelőbb tanúra három tucatnyi kérdést zúdított. Na de ott van Várady Zsigmond is. Ő az asszony képviselője. Tassy Pál és Várady Zsigmond - elég kemény ellenfelekkel kell Rádlnak megbirkóznia. Ez a birkózás most egy kicsit nehezebb lesz. Az esküdtek közt sok a jogász. Pláne egy jogi professzor is van közöttük: a mély tudományú dr. Sipos Árpád.

Legalább három nap kell az ítéletig. Rengeteg a tanúk száma. Szalontaiak mind: Arany János népe. Jó benyomást keltő, nagy intelligenciájú földes emberek. Érdekes, hogy csaknem mindegyik ellenszenvvel beszél a vádlottról. Hej, pedig nagy ember volt közöttük egykor. Kortesvezér, követcsináló. Hja, olyan a világ dicsősége, mint a szalontai csonkatoronyé. Meg a szalontai szabad hajdúké. Az asszonyaik csúnyák. Egy feltűnő szép, magyar arcú lány van közöttük: az sem szalontai.

A tárgyalást nagy közönség hallgatja. Itt van az egész szalontai intelligencia. Csodás passzió. Ilyenkor érti meg az ember, miért könyörögnek ezernyien jegyért emberakasztáskor. Szeretjük bizony, ha máson szörnyűködhetünk.

A karzaton egypár csinos női arc. Dicséretükre legyen mondva, a mi nagyságos asszonyaink jobb idegűek, mint a pestiek. Már mégiscsak jobban élvezik Axelráldékat, mint egy szenzációs, hátborzongató gyilkosságot, amilyennek egyébként különben sem mondható a Bajó Lajos revolverezése. De másfelől tartozunk annak a regisztrálásával, hogy a zárt ülésért az asszonyok mérgelődtek leginkább. Méltóztatnak ugyanis tudni, hogy a zárt ülésen két levél is került felolvasásra. A Bajóé az egyik, a Bonczosnéé a másik. Vajon nem arra voltak-e csak kíváncsiak őnagyságáék, hogy a Bonczosné levelében van-e utóirat?

Még csak magát az esetet frissítjük fel egy kicsit az emlékezetben.

Bajó Lajosnak öt esztendőn keresztül szerelmi viszonya volt Bonczos Ferenc feleségével, öt esztendő után azonban az asszony kijelentette, hogy szakít vele. Bajó azonban addig kért, rimánkodott, míg az asszony egy utolsó találkát adott neki.

A múlt év november 23-ára esett a találka. Este úgy fél hét óra tájban Bajó Lajos kést vett magához, s Tóth Sándorhoz indult, hogy azt kiköszörültesse. Bonczosék előtt menvén el, betért az udvarra és a lámpával világított szobába betekintve látta, hogy Bonczosék odahaza vannak. Ekkor elment Tóthhoz, a kést kiköszörültette, s egy órai ott időzés után hazatért. Nyolc órakor újra elment Bonczosékhoz. A kapufélfára belül fölakasztott kulccsal a kaput kinyitotta, bement, s az udvari ablakot megzörgette. Bonczosék fölébredtek a zajra, s az asszony megmondta a férjének, hogy Bajó tört rájuk. Bonczos ekkor kiugrott az ablakon az utcára, ahol Havrán János és Borbély Jánossal találkozván, azokkal együtt Bajó keresésére indultak, de nem találtak senkit, mert időközben Bajó, a kerítésen át a harmadik szomszédba menekült. Bonczos Sándor [?] ekkor bement s lefeküdt. Úgy éjféltájban azonban újra zörgést hallott Bonczos a konyhaajtón, mire kiugrott az ablakon az utcára, s elment sógorához, Sütő Lászlóhoz. Sütő magához véve két csövű fegyverét, Bonczossal együtt visszatért a házhoz. Mikor az utcaajtót kinyitották szemben állott velük Bajó Lajos, Bonczos ekkor e szavakkal:

- Megvagy kutya! Bajóra vetette magát, de Bajó abban a pillanatban a kezében levő revolverrel rálőtt Bonczosra, aki azonnal összerogyott, másnap délelőtt pedig meghalt.

Bajó Lajost azonnal letartóztatták, s azóta vizsgálati fogságban volt.

Ez volt az eset, melynek a mai tárgyalása így folyt le:

[Következik a részletes tudósítás]

Szabadság 1900. május 22.

232. A KORTESVEZÉR SZERELME

Második nap a bírák előtt

(Esküdtszéki tárgyalás)

...A pszichológia pedig a leglehetetlenebb tudomány, nem számítva, hogy nincs benne egy cseppnyi igazság is. Talán a norvég óriásnak van egyedül igaza: Mindnyájan betegek vagyunk, s egyre betegebbek leszünk. Sokszor valósággal tépelődnünk kell azon a gondolaton, hogy mert én máma három üveg pezsgőtől vagy öt deci gabonapálinkától butultam el: az én egyik kedves unokámnak az agyában rosszul fog működni egy rugó. Jön egy szerencsétlen pillanat: drága unokám agyonüt valakit, gazember lesz, elítélik tíz esztendőre. Én akkor már régen meghaltam, abban a boldog tudatban, hogy igen sokszor láttam a magam Törleyjétől vagy gabonapálinkájától rózsaszínűnek a világot.

Ám bizonyára szamár gondolatok ezek. Hogy büntessünk akkor? Az ördög tudná melyik ősünk a delikvens, és ha tudnók sem lehetne bezárni. Márpedig a tisztelt jogrend büntetést kíván.

Bajó Lajost is meg fogják büntetni. És Bajó Lajost a leganarchistább teóriákkal sem tudnók menteni.

Ahogy készül a kép a hosszú tárgyaláson, ahogy halmozódik egyre magasabbra az összehordott adat: mind közönségesebb bűnösnek látszik Bajó Lajos.

Már azt se hisszük, hogy a szerelem mártírja. Az a kipattant váltóaffér sokkal hitványabb okokat sejtet.

Ma pláne erősködik, hogy sok pálinkát ivott. Brr! Egy regényhősnek indult vádlottól ez sok! De legalább otthon vagyunk. A pálinka... Hát a pálinka gőze volt ennek az embernek a lelke! A pálinka tette lelkes hazafivá, nagyhangú tribunná, kortesvezérré, szerelmessé, gyilkossá!

...A mai tárgyalás iránt még nagyobb volt az érdeklődés. Legnagyobb esemény egy új koronatanú előállása volt.

Szemtanúja volt a gyilkosságnak, eddig csak azért nem szólott, mert nem akart tanúskodni. Ez a tanú majdnem eldöntötte már a Bajó Lajos sorsát.

A bizonyítási eljárás be van fejezve. A kérdések fölött folyt ma a vita. A döntést holnap hirdeti ki a bíróság. Ekkor kerül sor a vád- és védbeszédekre.

Tassy főügyész nagyszabású beszédre készül, nemkülönben Rádl Ödön, a védő.

Lehetséges, hogy holnap még nem is kerülhet ítélethozatalra a dolog.

[Következik a részletes tudósítás]

Szabadság 1900. május 23.

233. A KORTESVEZÉR SZERELME

Az ítélet előtt

Az a nagy sereg ember, mely ma a törvényszék tanácstermének komor falai közt szorongott, nem azért mondott le a korzózásról, hogy lássa az összetörött, szánalmas kinézésű Bajó Lajost, amint kétségbeesve lesi az esküdtbírák harcát. Egyáltalában nem azért jött. A Bajó-pörben csalódott a nagyközönség. Ami egy kicsit kaviáros volt, zárt ajtók mellett tálalták föl. Bajó Lajos nem vált be regényhősnek, az asszony meg éppen nem olyan - mint amilyennek regényhősnőnek lennie illik.

Az idegeinknek is békét hagyott a háromnapos tárgyalás. Érdekes volt talán a jogásznak némely mozzanat, de a moralistának nem adott gondolatokat, a szórakozni vágyónak pedig élvezetes perceket.

Hanem a mai szellemi torna: az fényes volt...

Valósággal kétségbe kellett esnünk a magunk szegénységén. Hogyan? Mi ez[t] a pört unalmasnak, közönségesnek találtuk?... Hiszen valóságos kincsesbányá[ja] volt a nagy és mély gondolatoknak! Mennyi tudást, ötletet, fényt, igazságot, poézist dobott ki magából!

Felállt a vád képviselője. A magasrangú ügyész, ki méltónak találta ezt a pört az első törvényszéki szereplésre. Elmondja másfél órás vádbeszédjét. Ismeri, olyannak látja az esetet, amilyen: közönséges bűntettnek. Nem dolgozik túl sötét színekkel, de minden szavában megrezdül a mottó: elégtételt a megsértett jogrendnek! Nem közönséges szónok dr. Tassy Pál. Beszédje nagy és mély hatást keltett. Bajó Lajos meggörnyedve hallgatta végig.

Megtántorít, elszédít, magával ragad Rádl Ödön. Mikor nagy beszédjét befejezte Tassy, szerettünk volna hangosan kiáltani pereátot a szuronyos őr mellett gunnyasztó szánalmas alakra. És elmondja beszédjét Rádl Ödön: mi szánakozva, részvéttel nézünk Bajó Lajosra.

Hatalmas elokvencia a Rádl Ödöné. Vádolva ment, helyeselve cáfolt, virágot mutat a bűnfertőben, s szánalommal cseréli ki a kárhoztatást szívünkben. Milyen felséges melankóliával beszél az emberi élet misztériumáról. Játékszerek vagyunk a démoni végzet kezében. Labdák vagyunk csak. Repülünk, mint a Spinoza köve, s azt hisszük, azért repülünk, mert úgy akarjuk. Pedig predestináltatott ez már rólunk régen. Jaj annak, aki megtorlásra vágyik. A sors közös, nem tesz kivételt. Az elrepített kő visszaszáll fejünkre. Beszédjével elvisz bennünket idegen világokba. Felidézi a nagy gondolkozók hosszú sorát. Egy-egy hatalmas konzekvenciája extázisba képes hozni bennünket. S mikor már az embert kiengesztelte, meggyőző érvekkel a jogrend őreihez fordul. Mikor leül, általános mozgás sejteti a hatást, ha el is maradt a taps.

De most jön az igazi torna: a replikák. Itt bizonyult Tassy fényes tehetségű debatternek. Hosszú válasza még tán a vádbeszédnél is nagyobb hatást keltett.

Igazi örömet szerzett aztán, hogy Várady Zsigmond dr., aki a sértett nőt képviseli, módot talált a felszólalásra. Az asszony becsületét védte meg. Ötlet, esprit és meggyőzés volt ez a rögtönzött beszéd.

A közönség feledte a két első napot, s nem csalódunk, ha most már egészen rokonszenves bűnösnek tartja Bajó Lajost...

Őneki köszönhetjük a mai nap szép orációit.

Hogy aztán ez érdeme dacára is mennyi évig fog rabkosztot enni, azt holnap fogják eldönteni esküdt uraimék...

[Következik a részletes tudósítás]

Szabadság 1900. május 24.

234. HÉTRŐL HÉTRE

A krónikás nem búcsúzhat el. A tollat eldobhatja, elcserélheti: az eldobott tollat felemelik rögtön, mert a krónikásnak meghalnia sem szabad.

Egymást kergető nagy események, idegeket ébresztő szenzációk közt ki veszi azt észre, hogy új penna rótt sorokat a papírra, új szem - talán sokkal gyengébb - figyeli az élet színjátékait?...

A toll pedig gazdát cserélt. Bár észre se vennék, bár ne az új tollnak kéne erre a figyelmet felhívnia!... A régi gazda rámhagyta a tollát. Átadta a helyet, honnan szemével eddig a témákat kereste. Ő jobb páholyt kapott, szemben a színpaddal, sokkal többet láthat. Sokat észrevett pedig erről a helyről is. Sokat látott és jól látott. De nem volt türelmes néző. Bántotta minden diszharmónia: színben, formában, tartalomban. Sok-sok ürességet, sok-sok hazugságot nevezett a nevén. Lehet, hogy sok ellenséget is szerzett, pedig nem érdemelt ki egyet sem. Az ő tollát a való szerelme vezette. Ez a szerelem szent, s ő nem tehet róla, hogy olyan sok a hazugság.

Ez a szerelem népesítené be a világot: csupa boldogság volna páholybérlőnek lenni. Így felemészti azt a szívet, amelyet forralni szokott... Fájó igazság, annyival fájóbb, mert nekem is mea culpával kell reá felelnem. A szem talán gyengébb, a kéz talán ügyetlenebb lesz: a nagy színház krónikási páholyában azonban ugyanaz a szív vonaglik minden hazug hangra, minden hamis színre...

A régi krónikás kényelmes, új páholyában többet fog látni... Adassék meg neki, hogy csupa harmóniát, csupa valót lásson!... Találja meg forró szerelmét, s elcsitult, kibékült szívvel gondoljon a régi helyre, ahol az ő tollának új gazdáját változatlan bántó diszharmónia várja...

*

Csömörletes hét volt. Kainok fekete hete. Mégsem csömörlött meg senki sem. A szatmári Kain szörnyű bűnét könnyebben elfefedném, mint a szatmári tárgyalóterem ideges szép asszonykáinak, fiatal üde lányainak kíváncsi gyülekezetét.

Mit kerestek ott az asszonyok? Nem nyújtott a télen elég élvezetet a Rakodczay Shakespeare-mániája vagy a budapesti orfeum színházaknak Szatmárt is népszerű repertoárja?

Ott ültek füllesztő melegben, fojtó levegőben, s lesték, mint szorul a hurok a parlagi dzsentri nyaka köré.

Micsoda élvezet is volt ez! Nézni a Béla undok vergődését. A Béláét, kivel - szép szatmári szokás szerint - minden férfipajtás felesége tegeződött. Az a csoda, hogy nem kiáltott le valamelyik asszonypajtása, mikor a kegyelemkérést visszautasította:

- Brávó Béla!... Így tesz egy igazi úr.

*

Hozzánk, szegény nagyváradiakhoz, mostoha volt a sors. Meg kellett elégednünk egy közönséges emberöléssel.

Bajó Lajos nem tartalékos huszártiszt, nem előkelő úr. Azóta pláne: fegyenc... Ám azért igen jól mulattunk, több mint három napig. Egymás után négy zsúfolt ház: stílszerűen szólván.

A Bajó-ügynek volt azonban egy minket érintő mozzanata is.

Animozitással vádolta a tárgyalásról írt tudósításainkat Bajó Lajos védője: Rádl Ödön, ki egyike a legnagyobb kriminalistáknak, s kit mint embert, írót és egyik vezérét a váradi társadalmi életnek - nálunk senki sem tisztel jobban.

Nem érdemeltük meg a vádat, mi nem voltunk, nem lehettünk a Bajó védői. Másnak nem írhattuk le, csak amilyennek láttuk... Ez nagy parancs nekünk: ez az igazság parancsa.

Kifejezést adtunk több ízben a Rádl Ödön iránt táplált tiszteletünknek, de bocsásson meg, ha újabb nyilatkozataiban nagy ellenmondást látunk... Eddig tudniillik az akadémikusok szidták csak az újságírót, a Petőfi Társaság tagjai nem... Ebben a társaságban sok az újságíró... Az újságíró mind animozitással ír?

*

Egy munkatársunk van, aki a hét bizonyos napján leül az asztalhoz, megír egy hírt: térzenei kísérletek címmel.

Ennek a munkatársunknak rossz napja volt tegnap. A térzenei kísérletek fényesen beütöttek. Orbán napján kánikulai meleg volt, s a Müllerájban hattal kellett megszorozni a személyzet számát, hogy a zenét élvező közönség idejében kapja meg a jegeskávéját vagy fagylaltját.

Ebben az állandó szezontalanságban közönségünk megragad minden alkalmat, ami egy kis szórakozásra kínálkozik.

Dankó Pista nótáinak is volt elég hallgatója. Na persze nem annyi, mint az orfeumoknak.

Az orfeumok egymásután mutatnak be új darabokat. Egyikben egész este nem hangzik magyar szó... Azonban beszélni erről nem tanácsos. Nemcsak illusztris emberek dobálóznak az animozitás vádjával...

Eszünkbe jut egy másik vidéki magyar város, hol egy időben nem volt célszerű személyekről írni a helyi lapoknak. Írni azonban kellett. Úgy gondolták, hogy legokosabb lesz társadalmi kérdésekről írni. Egyik vezércikkben aztán az fordult elő, hogy társadalmunk léha egy kissé.

Másnap két úr jelent meg a szerkesztőségben - egy harmadik úr megbízásából, aki bámulatos gavallériával magáévá tette a megsértett társadalom becsületbeli ügyét, s provokáltatta a cikk íróját - a megsértett társadalom nevében...

Szabadság 1900. május 27.

Dyb.

235. AZ ÉLŐ SÍRJA

Akitől legjobban félünk: annak a rovására gúnyolódunk legtöbbet. Szellemeskedő emberek valósággal gyárilag produkálják azokat a vicceket, melyeknek célpontja a halál birodalma: a temető. Pszeudo-sírfeliratok - sajnos - nem teszik elnézőbbé a halált. Ez a borzasztó ismeretlenség tarol, vág, suhint, míg élet lesz a földön. S ha eszünkbe jut: megáll a szívverésünk egy pillanatra. Csúnya, nehéz dolog az élet is, de a halál rémületes. Mondják, hogy nyugodt, beosztott életet leélt aggok el vannak készülve a halálra. Mondják, hogy ezeknek a békés, csendes szíveknek nem olyan rettenetes szó a fuit. Lehet, hogy így van. Bár a csendesen dobogó szív is élő szív - az élő szív pedig élni kíván. Egyik olvasónk írt nekünk most egy érdekes dolgot. A nagyváradi neológ izraeliták szép új temetőjében van egy felhantolt, virággal benőtt sír. Aki meglátja, azt hiszi persze, hogy ebben is egy mikrokozmosz romjai porladnak. Az egyszerű fejfán azonban meglepő felirat van: Itt fog nyugodni G... D...

...Egy hetven évet túlhaladt tisztes polgártársunk készíttette el jóelőre pihenőhelyét. Szép sír, magas, virágos sír, bizonyára élvezet lesz benne pihenni: de nem csalódunk, ha a sír leendő gazdája nem bánná, minél később kellene azt a fejfát újjal kicserélni. Amit mi is őszintén kívánunk.

Szabadság 1900. május 30.

236. BRETTLI-KULTÚRA

Falusi gazdák, úgy halljuk, hogy bús, szomorú kedvetek van. Kevés lesz a kalászotok, elfogyott a borotok, gyümölcsötök sem lesz. Szomorúan járkáltok a keskeny dűlőkön, siratjátok a kenyeret.

Mi jól mulatunk mostanában. Nem vették el a kedvünket sem a jégmogyorók, sem a fagyosszentek.

Ám azt beszélik, hogy a ti szomorúságtok a városi embereké is. Mesebeszéd. Ti búsultok a kenyérért, mi keressük a kaviáros mulatságokat.

Nagyváradon tudnak élni. Az utóbbi években óriási léptekkel haladtunk. Voltunk egykoriban pakfon város, vagyunk mulatók városa.

Este kilenckor megverik a zongora billentyűit, kezdődik a mulatság. Kánkánnak, arcátlan német kupléknak tapsol a közönség, s tart az előadás a késő órákig. S előadás után - akkor jön a mulatság java.

Vagy: mulatunk szolidabban. Összeszedett kóbor népség énekel, táncol siralmas buzgósággal, s hadarnak olyan nyelven, melyet tán ők maguk sem értenek meg, de amely mégiscsak német akar lenni. Pénzünk van elég az ő számukra. Pumpolnak bennünket hónapokon keresztül, ami azt bizonyítja, hogy mégiscsak jobb dolgunk van nekünk, mint nektek: szegény, szomorkodó, falusi gazdák. Kettéosztottuk a régi jelszót: ti panem kértek, mi pedig circenses.

*

Hallunk olyan nézeteket; jobb, hogyha az orfeum német. A magyar nyelv - szavalják hipokrata [!] hazafisággal - sokkal szentebb, mintsem brettlire kerüljön. Elfogadjuk a kevés őszinteségű frázist. A magyar nyelvet meggyalázná a brettli... Micsoda szennye lehet annak az artista deszkának, ha írtózunk róla hallani az anyanyelvet?... És ez a szenny mégis csapatostól vonzza éppen a magyar nyelv szentségét féltőket...

Mi nem szólunk szegény artisták deszkájáról ennyi útálattal. De ha már tűrnünk kell a lenge leplű múzsát; azt akarjuk, hogy magyar legyen. Ha magyar lesz: erkölcsösebb is lesz. Valami titkos szemérem van a magyar szellemben, mely szelídebbé teszi az idegen disznóságot is.

*

Ám meg nem értjük, hogy egy ilyen kis városnak miért kell orfeum. A morfium-fecskendőt csak az összeölt idegrendszer kívánja meg. A világvárosoknak ezer izgalomtól fárasztott élete szinte fizikai megfejtését adja a perverz mulatságok utáni vágynak. Ott lehet szükséglet az orfeum, nálunk majomkodás.

*

Budapesten nem ronthat ízlést, nem demoralizálhat a brettli. Egy csomó színház fogja el a közönséget az ízlésben való elzülléstől.

Nálunk nincs színház, mely az orfeumba nem való közönséget visszatartsa. Nálunk nyugodtan terjed rontva-zúzva a brettliszellem. Olyan ijesztően, hogy ezer Shakespeare-darabbal sem fog lehetni helyrehozni. Ezeknek az idegen nyelvű truppoknak előadásai akaratlanul hatnak a szellemre, hiszen a pihenő perceket ezek töltik be. A brettli is színpad. A deszkák pedig nagyhatalom!... Ami ezekről elhangzik, az mind kap befogadó fület, elrontható szívet. S így hódít a brettli, tesz léhává a mámoros levegő. Így lettünk magyar Bayreuthból orfeumok városa, s így lesz a kultúránk lassan-egyre - magyar helyett - brettli-kultúra...

Szabadság 1900. május 31.

A. E.

237. A KITÜNTETÉSES

"Megölte magát, mert avval gyanúsították, hogy letörte a magyar címer keresztjét."

Élelmes a riporter-ember; de némelyik utálatos is. Hiéna sompolygással körüljárja a koporsót: vajon nem lehetne-e hozzáférkőzni? ...Tőkét kovácsol nagy tragédiából, s a témát, mit a végzet szörnyű hatalma adott, ponyvára szánt rémregénnyé gyúrja át.

Szegény-szegény Goldzieher Miksa, hiszen neked egészen mindegy: mit beszélnek a koporsód körül!... De nem az nekünk. A te gyászos végzeted szörnyű művében nem eliszonyodást, hanem enyhülést vár. Borzasztó volna elgondolni is, hogy a te halálodat az őrjöngés gyanúja okozta. Az a gyanú, hogy te annak a koronának verted le a keresztjét, amelynek viselőjétől drágaköves gyűrűt vártál - nem hiúságból, hanem mert te vallású embert nem avattak eddig hivatalos tudóssá - sub auspiciis regis...

*

A "kitüntetése" viszi le a sírba Goldzieher Miksát. A kitüntetéses - mint ezt mindenféle jogászgyerekek hívják.

Micsoda ambíció lakhatott abban az eszes gyerekben, ha ő a budapesti egyetemen merte remélni a kitüntetésest.

Hóhér szívű, magukkal eltelt emberek ott többnyire, akiktől a kitüntetés függ. Egy hangulatuk eldönti egy ifjú élet sorsát, egy csésze rosszul ízlett feketekávé miatt megölnek egy ifjú életet. Mindenhatóságuk érzetében elszörnyedve gondolnak arra, hogy az ifjú embereknek is van ambíciójuk. Borzasztó! Talán némelyik arra is gondol, hogy egyetemi tanár lesz! Majd ha fagy! Száz közül tíznek a statisztika kedvéért megkegyelmeznek, a többi - okuljon!...

Szegény Goldzieher Miksát a tudománynak ezek a keresztjei ölték meg. Még pályája legelején volt, s már éreznie kellett, hogy az élet minden lépését gyűlölködő állja el. Éreznie kellett, hogy a tehetség nem áldás; átok. Éreznie kellett, hogy az ő érzékeny agyveleje vagy örökre zaklatni fogja, vagy elborul. Segített rajta: keresztüllőtte. Formálói az ifjú életeknek: plaudite!...

*

...Volt egy öreg barátja szegény Goldzieher Miksának. Míg élt, úgy hívták, hogy Péterfy Jenő. Ezt is az agya ölte meg, de előbb halálra kínozta.

Talán megjelent az árnya, s így beszélt az éjjel:

"...Ég a szemed, zakatol a fejed, szegény, itt maradt ifjú barátom. Törvényeket tanulsz kétségbeesve, s el fogsz bukni mégis, amiatt az örök törvény miatt: a gondolkozót megfojtja a világ. Előtted a kálvária. Meg akarod járni?... Én megjártam, de nem érdemes. Mégis, mégis ha egy kicsit butábbnak születtél volna. Nagyobb volna az elnézés irántad, kitüntetéses volnál alapvizsgádtól kezdve a temetésedig. Így meg fognak ölni, ha bevárod!..."

Goldzieher Miksa előkapta a revolvert, s belelőtt a fájó agyvelejébe.

Szabadság 1900. június 2.

ae.