47. STRÓFÁK A TŐZSDÉRŐL ÉS VIDÉKÉRŐL

Ül az asztalnál egy szép fejű, öreges, úri férfiú. Vádló és védő között ül. Ül és figyel. Délről, messzi útról, szabadságról érkezett haza Budapestre, s mindjárt robogott a gyorsvonattal ide, Nagyváradra, hogy leszámoljon egy falusi szatócsemberrel, ki elírta magát egy vidéki lapban... A szépfejű öreges úri férfiú neve Kornfeld Zsigmond. Első finánc-kapacitása ennek a kis országnak, csengő milliók nagyura, a budapesti tőzsde vezére. Egyébként közjogi méltóságú úr, magyar főrend úgy mellékesen. Mit akar ez a hatalmas úr Fischer Adolffal, a buttyini szatóccsal?...

*

Itt is, ott is mondogatják: Fischer M. Adolfot fölmenti az esküdtek verdiktje. Bizony az lehet. Az a bestia tőzsde! Ökölbe szorul a szittya marok, ha tőzsdéről hall a szittya fül. És ezen a földön elszittyásodik az ember. Szittya itt - urambocsáss - a zsidó is. Egyébként pedig a zsidó az oka mindennek, meg a börze. Az volt az igazi indusztria, mikor párducos őseink nyugatra csapkodtak, s elhoztak minden elhozhatót. Csak még egyszer puhíthatnánk nyereg alatt lóhust. Minek ide több kalmár, mint ahány előleget ad a lábonálló gabonára? A tőzsde, a gaz merkantilisok, a zsidók... Közben aztán a budapesti tőzsde leköt egy darabka nyugatot ez ázsiás földön, s Kornfeld Zsigmond hitelt csinál Magyarországnak, megereszti a pénzfolyót, csinál annyi nagyot és hasznosat eszével, pénzével és tőzsdéjével, mint két parlament és öt kormány. De minden pillanatban készen kell állania, hogy őt és társait legazemberezi barátságosan vagy vadul a buttyini szatócs és gróf Károlyi Sándor között valaki. Valamelyik szittya.

*

Egy hollandus tőkés emberrel beszélgettünk egyszer.

- Különös ország ez az önök országa - mondotta nekünk. - Itt még ma sem tudják, hogy mi a pénz. Persze nincs is sok belőle. Ez az ország hír szerint a gavallérok országa. Nálunk ha valaki a megigért köteles fizetést nem teljesíti a megállapított órában, elveszett. Itt egészen nyugodtan: nem fizetnek az emberek.

...Hátha még megmondottuk volna a hollandusnak, hogy éppen az nálunk a gavallér, aki nem fizet, s a vágyak vágya a pénzt munka és felelősség nélkül megszerezni, s elszórni mindjárt. Ha aztán nem vigyáztunk a pénzünkre, tönkretett bennünket oktalan szittya gazdálkodásunk, akkor gazember a világ. Káromkodunk, s azt szidjuk, akit a közelben érünk, s akit divat szidni. A tőzsdét pedig divat ma nálunk szidni. Viszont Kornfeldnek is igaza van, miként igaza volt Sándor Pálnak, mikor a junkereskedő, agrárius krakéler ellenében beállította magát a porondra merkantilis krakélerként. Bizony csak álljon elő a tőzsde, s húzassa a deresre akár Fischer M. Adolfot, akár gróf Károlyi Sándort, amelyik előbb kerül kézbe...

*

Kultúrországokban is bántják a tőzsdét, s nem csak az elmaradottak. Bűnőzhet s bűnözik minden institució, mely a mai társadalmi renden épült. Ám vad rondító vágy a tőzsde, a modern gazdasági élet e levegője ellen csak nálunk ég s a Fidzsi-szigeteken égne, ha ott is volna tőzsde. Nálunk, hol a modern társadalmi élet levegőjét, a sajtót is úri tempó lebecsülni, hol nosztalgiás nyavalya űzi, hajtja az embereket - vissza Ázsiába, Fischer M. Adolf esett véletlenül kézügybe, a buttyini szatócs. Ám tessék leszámolni bármely fajtájú támadóval is. A nyakunkat adjuk ugyan oda, hogy a tiszteletre méltó magyar bírói karnak nyolcvan percentje nem tudja értékelni, s lerombolni valónak tartja a tőzsdét, s a jól kiválogatott polgárbírák pedig - kilencven percentben hoznak felmentő verdiktet, de megriadni ne tessék. Valakinek csak helyt kell állania azzal a szittya szándékkal szemben, hogy ez az ország egy szép földbirtok legyen feudális urakkal, vad kasznárokkal, elbutított néppel, marhákkal és trágyadombokkal.

*

Most halljuk, hogy fölmentették az esküdtek Fischer M. Adolfot. Egészségükre. Mi tisztelettel adózunk a vádló és védő között egész késő éjszakáig kitartó, szép fejű, öreges úri férfiúnak, ki minden kisajátított percével summákat veszít, de kitartott, mert le akart számolni Fischer M. Adolffal. Nem sikerült. De e bátorság, e nagy elhatározás mégis sokat jelent. Jelenti szittya szóval mondván, hogy két vége van a botnak. Megfogták már a másik végét, óh agrárius haza. Ma még nem, de holnap talán már ütni is fognak vele.

Nagyváradi Napló 1903. április 30.

A. E.

48. NEVEZETES MÁJUS

Vörös is, fekete is, jövendő is, múlt is, élet is, halál is ez a mai május. Nevezetes május. Különösen nevezetes. Egy általában kiesett régi szerepéből a május. Valamikor szimbóluma s egyszersmind dátuma volt a régi poézisnak, a romantikusnak, a virágillatosnak és holdsugárosnak. Ma a forradalomnak, a felszabadult, vagy felszabadulni akaró erők tobzódásának ünnepe a május.

Különösen pedig ez a mai május. Exlexben áll az ország. Kiszolgáltatott a bizonytalanságnak. Jöhet reá megifjulás, de jöhet sötétség, lealázás, abszolutizmus. Ne firtassuk, ki a hibás, Bécs-e a többség, az ellenzék. Talán egyik sem. Hibás a rosszul, hazugul épített magyar parlamentarizmus menthetetlen. Sohasem volt ez népképviselet. Vergődő, csenevész életű valami volt. Három sziklához kötözött. Bécshez, Rómához s az eltörülni nem mert feudalizmushoz. Ami kicsi köze volt a néphez, az is elmúlt. Egyre nőtt azok száma, kik a kicsiny, rongy alkotmány falain is kivül szorultak. Egy darabig a nemzeti mámor, a naiv hit s a jól ápolt Kossuth-kultusz az egyik oldalon, a haladni akarás, a modern Magyarország kiépítésének lázas vágya s a liberális doktrinák hatalma a másikon - életet és színt adtak a magyar parlamentnek. Azon az oldalon voltak az igazi Kossuth-követők, ezen a liberális, modern magyarok. Ma már igazi Kossuth-imádók nincsenek, s a liberális eszméket is lejáratták az eszmék gyáva és gyönge katonái. Barabás az Széll Kálmán és Széll Kálmán az Barabás. Csak naiv emberek hitében különbözők ők. Voltaképpen pedig kormánypártiak óliberálisok, újak, konzervatívok, agráriusok, néppártiak kossuthisták, nacionalista függetlenségiek egyformák. Impotensek és vakok. Egy, kettő, talán három tudná az egész seregben, hogy mit lehetne tenni. Béka-egér harcok az ő nagyszerű harcaik. A nép nincs egyikük mellett sem. Őket pedig rángatják Bécsből, Rómából, püspöki aulákból, grófi rezidenciákból s más alkalmatos helyekről. Az ország népe pedig sínylődik, vért és könnyet izzad, s vándorol kifelé.

Bánja is ez a nép az exlexet. Mi köze neki ama bizonyos drága alkotmányhoz. Egy-két hétig talán nem pereg a dob. Ennyi haszna van a népnek a politikus urak komédiázásából. Az abszolutizmus az ország való urainak, főpapoknak, főuraknak nagyon kívánatos, a népnek pedig nem félelmetes. Nyílt vagy leplezett abszolutizmus. Olyan mindegy ez. Pár százezer ember sírhat képzelegve e gyönyörű parlamentarizmus, fölséges alkotmány vesztén, s ezek sem fogják tudni, hogy miért sírnak. Lehet, hogy újra "megmentik" a parlamentarizmust, a közeledő véget nem rebbenthetik el. Ez a parlamentarizmus, ez a mai formájú, ez a hazug elveszett. Embereknek kell jönniök, kik megcsinálják az újat, mely nem láncolódik majd vad, sötét kősziklákhoz, de épül az ország erején, az ország népén, mely népképviselet lesz, valóerős, egész, bízó és munkás férfiakból, nem pedig pofozkodó bábok kisded játékát komolyan űző vakokból és impotensekből.

Vörös lobogók alatt rengeteg ezer ember ünnepel ma Magyarországon. Belereszket a gyöngeszívű, annyi. Ezek az ezrek soha és sehol olyan gyorsan nem szaporodtak, mint Magyarországon, hol a milliók állandó és rettenetes exlexben élnek. Ezeknek a vörös zászlósoknak persze, hogy nem fáj a parlamenti exlex. Ezek új világot akarnak, rombolást és építést. És - újra mondjuk - ez a vörös zászlós tábor úgy nő, úgy jő, miként a lavina.

E nevezetes májuson, e vörösön és feketén, essék emlékezés ezekről a dolgokról. Forradalom zúg a világon, nálunk azonban nem vulkánok tüzelnek, hanem lappangó, fojtó házi tűz pusztít. Megfulunk, megüszkösödünk e tűzben mindannyian, ha a falakat ki nem döntjük, ha levegőt és napsugárt nem kapunk.

Nagyváradi Napló 1903. május 1.

A. E.

49. TEMETÉS PAP NÉLKÜL

- Szocialista temetés Nagyváradon -

Ma délelőtt tíz órakor a Sztaroveczky utca egyik udvarára kiemelnek egy kis koporsót. Rengeteg nép fogja a koporsót körülállani. A koporsóban egy tizenkét éves gyermekleány fekszik holtan. A holttestet nem szentelik be, áldást nem mormol fölötte a pap. Egy munkás ember beszédet fog mondani, s ez a beszéd nem csupán búcsúztató lesz, de elégia a proletár ember sorsáról, ki ártatlan gyermekét pap nélkül kénytelen eltemettetni, mert a pap pénz nélkül nem temet, pénze pedig nincs a proletárnak...

Szegény Svatkó Lajos szabósegédet nagyon meglátogatta a sors. Hét kis gyermekét döntötte a betegágyba. A hét gyermek betegsége fölemésztett minden fillért és minden hitelt. Az egyik gyermeket, a tizenkét éves Máriát tegnapelőtt éjjel magához váltotta a halál. Svatkó Lajos katolikus ember, a leánykája is az volt. Elment a lesújtott apa Dencs János c. kanonok, plébánoshoz, hogy temesse el a kis halottat.

- Négy korona húsz fillért kérek előbb - válaszolta a plébános.

- Nincs egy krajcárom sem, elvitte a patika, a betegség. De meg fogok pontosan fizetni a főtisztelendő úrnak, mihelyst szerzek pénzt.

A plébános nem volt hajlandó pénz nélkül temetni. Szegény Svatkó Lajos pedig nem tudta előteremteni a pénzt.

Ekkor eszébe jutott Svatkónak a budapesti cipészsegédek mozgalma, melyről mi is megemlékeztünk. Elhatározta, hogy ő is pap nélkül fogja a kis lányát eltemettetni, szocialista temetést rendez. Elment a nagyváradi szocialista párt vezetőihez, s arra kérte őket, hogy valaki közülük tartson beszédet az ő leánykája koporsója fölött. A szocialisták kész örömmel ígérték meg a kérés teljesítését, s kijelölték egyik társukat, hogy tartson beszédet a szegény kis Svatkó Mária koporsója fölött.

Ilyenformán ma délelőtt érdekes szocialista temetés lesz Nagyváradon. A szocialisták elhatározták, hogy mivel éppen május elseje, az ő ünnepük, s szabad idejük van, minél nagyobb számban fognak megjelenni s demonstrálni ezen a temetésen.

Itt jegyezzük meg, hogy nemrégiben nálunk tett panaszt egy szegény nyomorgó napszámos ember, hogy Dencs János nem akarja pénz nélkül eltemetni halott gyermekét. Akkor meg is írtuk volt a szomorú esetet, s gyűjtöttünk egy kis summát a szegény ember és családja fölsegélyezésére.

Most, mikor a szocialisták országos mozgalmat akarnak indítani az egyháztól való elszakadásra s a pap nélkül való temetésre, az ilyen esetek csak növelik az elkeseredést.

Nagyváradi Napló 1903. május 1.

50. A HÉTRŐL

Mire eljött az erőszakos május, melyet a jámborok poétikusnak, tündérinek s minek nem neveznek, hullóban az orgonavirág s még bimbóban sincsen az akác. Én két édes virágom... Ez erőszakosan is életre serkentő, buja, vad május, mely tegnap már valóság[gal] égetett a napjával, addig csókolgatta a lankadt hervadó orgonafürtöket, míg azok egy kissé feledték az áprilisi deret, fagyot, havat, ezeket a kéjes hideg csókokat, s nemsokára már az akácfürtök is megfehérlenek. De hajh, nem illatozott kedve szerint az orgonavirág ez idén, s én az akáctól sem várom a régi édes elbódítást. Hajh, hajh... Szégyenlem ezt az unott, régi nótát... De újra és újra előosong [!] a lelkemből:

Nem tudom én, hisz május volna most is,
Van most is asszony, szín, illat, meleg,
Elvétve tán nyit orgona virág is,
Vannak tán most is balga emberek,
Jámbor eszét tán most is elhajítja,
Mámoros éjjel egy-egy szeladon...
És mégis, mégis nem lángolunk mint egykor,
Olyan ész nélkül, olyan szabadon...

Nem, nem... Csúnya erőszakos ugyan a május. Kerget bennünket a napsugárra, ligetbe, zöldbe, asszony után. De olyan exlexes minden. Nem olyan, mint egykor volt, vagy amilyennek egykor - véltük...

*

Az ország pedig nem tehetvén s nem lévén érdemes tenni egyebet, - nevet az exlexen. Sajnálkozik a szegény jóságos végrehajtókon, kik most vakációzni kénytelenek. És csinálódik rosszabbnál-rosszabb viccek serege e voltaképpen szomorú állapotra. Még a szocialisták szónoka is tréfálkozott künn a Rhédey-kertben, mondván:

A magyar parlament jóvoltából ma már az a csöpp magyar alkotmány sincs meg, ami eddig megvolt.

Volt nagy helyeslés. Még Ujházi Ede is helyeselt, aki lelkes szocialistának mutatkozott Nagyváradon: végighallgatta s végiglelkesedte az egész, különben nagyon szép és nagyon imponáló szocialista népgyűlést...

*

Kornfeld Zsigmondon kívül ő, Ujházi Ede, a mester volt a legérdekesebb vendége Nagyváradnak a héten. Csakhogy a mester jóval barátságosabb verdikteket kapott, mint a börze hatalmas ura. Egyébként a mester ittléte révén egy sereg hiteles és pszeudó Ujházi-vicc szálldos. Pompásak vannak ez anekdóták között. Csak a legtöbbnek az a baja, hogy mint a mester mondja - nem vegyes társaságokba valók. Ahol tudniillik hölgyek és urak is vannak...

*

Az élet - mint minden szezon végén - ismét a színház felé áramlik. Két kis rövid hétig lesznek már csak Nagyváradon a színészek. Aztán elmennek, a régiek és újak, kik most újra divatba jöttek. És csodálatos dolog. Most derül ki, hogy Nagyvárad hányféle összeköttetésben áll Gyulával, a derék békési székvárossal. Olyan emberek, kik a rokonságot első ágon sem tartják, most fölfedezik, hogy milyen kedves nyolcadunokatestvérük él nekik Gyulán. Mások azt hangsúlyozzák, hogy Nagyváradnak gazdasági kapcsokat kell keresni Gyulával. Három hét múlva olyan forgalom lesz a sokszor letárgyalt alföldi vasúton, Nagyvárad és Gyula között, amilyen a keleti expresszen sincs. Így térül majd meg Somogyi Károlynak Gyulán az a nagyváradi pénz, ami a nagyváradi színházi pénztárba elfelejtett bejönni.

Nagyváradi Napló 1903. május 3.

(Dyb.)

51. AZ EVOLÚCIÓ

- Somló Bódog írása -

Itt csapong, itt lázong, itt gyűjt, itt munkál közöttünk egy ifjú, lángoló lélek. Egy evolucionista lélek. Közelségét kevesen érzik. A nagyváradi éberség erős ugyan, de léha. A komolyságot csak a pénzgyűjtésben honorálja, egyebekben lemosolyogja. Be nem sugároz csak apró halmokat, a mélységektől s magasságoktól szédül.

Egy új politikai hülyeség, Kohn érsek botránya, a szép Otero legújabb blamázsa éppen úgy találkozik az erős éberséggel, mint a Bob herceg premierje, az Agnelly Irén reformkalapja vagy a Zana Ágoston nyepozvolimja. Ám elmarad sok szép találkozás. Tudjuk például, hogy itt él közöttünk bizonyos Somló Bódog nevezetű jogakadémiai professzor. Az is megesik: véletlenül szóbakerülvén ez úriember, elismeri róla valamelyik csöpp városatyácska vagy egyébfajú helyi stréberecske, hogy tehetséges ember lehet. Ahol már az éberségnek nem elég elsikolni, de kapiskálni is kellene, ott napirendre tér. Mert sok dolga van tetszik tudni: obstrukció készül a városházán, Parlagi Kornélia nem akarja még eljátszani Bobot, X. fiskális védőbeszédét túlságosan megdicsérték a lapok, új bank alakul, egy páholybeli hölgy s egy földszinti ficsúr igen megnézték tegnap este egymást és több ilyes nagyszerűség. És mindezek után mégsem fogjuk fölfedezni Somló Bódogot. Mert ez még ilyen körülmények között is ízléstelen és komikus ügy volna.

Néhányan már régóta ismerjük, a fiatal magyar elmék egyik legeslegerősebbjének tartjuk sőt legeslegbátrabbjának, ki nem engedi magát lenyomatni a katedrára a mások vaskalapja által. De a piaci léhaságok mai főszezonában mégis jól esik az egész piac előtt hozzásimulni e fényes, erős elme szárnyaihoz. Annak révén tesszük ezt, hogy egy újabb írását olvassuk egyik előkelő szemlében, mely írás szól a társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról, s mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak. Kiszakítunk belőle kevés sort. Sajnos, nincs helyünk az egész írás reprodukálására. A magyar Társadalomtudományi Társaságban, e legnemesebb magyar egyesülésben, gyönyörű vitát keltett ez a hatalmas írás, hátha a különben nagyon intelligens Nagyváradon néhány elmét elmélyedésre, néhány ürességet pirulásra késztetnek e sorok.

Somló Bódog legújabb írásának punktuma és igazsága ez:

Minden eddigi társadalombölcselet azon bukott meg, hogy többé kevésbé statikuson fogta fel a társadalmat, nem dinamikusan. Márpedig a társadalmat, amely a természetnek legrohamosabban fejlődő része, kizárólag csakis fejlődéstanilag lehet helyesen felfogni. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés alapvető tényének felismerése nélkül a tünemények más köreire nézve is hibákat kell elkövetnünk, de ezek a hibák semmilyen téren sem oly óriásiak, mint a társadalomtudomány terén. A tünemények más téren aránylag sokkal lassúbb fejlődésnek vannak alávetve, az élet nem cáfol rá oly hirtelen a statikus megállapított helytelenségére.

A fejlett társadalmakra vonatkozólag azonban - a társadalomtudomány csakis ilyenekben fejlődik - a fejlődés oly jelentékeny tényező, hogy annak elhanyagolása mellett az egész tudomány lehetetlenséggé válik. Az élet csakhamar rácáfol az olyan szintézisre, amely nem veszi fel a fejlődés tényét is.

A fejlődés elve az egyedüli elv, melyet nem haladhat túl semmiféle fejlődés.

Íme, az örök harc nagy oka e pár sorban. És Spencerrel szemben, részben a marxizmussal szemben, odaállítja Somló Bódog a nagy igazságot, hogy eszményi, kijavult és megállapodott társadalom sohse lesz, s a mostani küszöbön álló társadalmi alakulás is nem betetőző s nem utolsó, csak fejlesztő, javító: egy a sok közül. Ám a fejlődésnek mindig gátat állít az uralkodó társadalom. Törvénykönyv, szurony, iskola stb. mind a haladás gátja. A büntetőtörvénykönyvről így ír a többek között Somló:

"A büntetőtörvénykönyvek a fennálló jogrendet olyan barbár védelemben részesítik, mintha ma is még a stagnáló társadalomról szóló koncepció uralma alatt állanának.

Így a bennünket elsősorban érdeklő magyar büntetőtörvénykönyv és más törvényeink is abba a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet a törvényszerű változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják. Vagyis egyszerűen bűntettnek minősítik azt a törekvést, amely a fennálló jog bizonyos intézményeinek megváltoztatására irányul. A btkv. 172. §. szerint két évig terjedhető államfogházzal és 1000 frt-ig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, aki valamely osztályt nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre izgat a másik ellen, úgyszintén az is, aki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat. A jog megváltoztatására való törekvésnek csak egyik és kevésbé hathatós eszköze a tudós értekezések. Minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás, és amidőn a törvény bizonyos törekvéseket megfoszt éppen ettől a fegyvertől, akkor valójában azt akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei soha meg ne változhassanak.

A házasság és a tulajdon intézményére vonatkozólag a törvény legalább nyíltan színt vall, és oly ártatlan természetességgel mondja ki a két évi államfogházat mindazokra, akik ezen intézmények ellen izgatnak mintha magától értetődő dolog volna, hogy ez a két intézmény kivétel az általános fejlődés törvénye alól. Sokkal farizeusabb a törvénynek az a része, amely az osztály és hitfelekezetek elleni izgatásról szól. Hogy az osztály ellen való izgatás tilalma mit jelent, azt könnyen elképzelheti mindenki, aki előtt nem ismeretlen Marxnak az a világra szóló szociológiai felfedezése, hogy a társadalmi fejlődés az osztályharc formájában folyik le. Az osztály elleni izgatás tilalma tehát mindenekelőtt az uralkodó osztályok védelmét jelenti a fejlődés ellen. Megint azzal a koncepcióval találkozunk, hogy az uralkodó osztály uralmán belül eszközölhető apró-cseprő lépésecskék mellett szabad izgatni, csak az osztályok uralmát érintő nagy, alapvető átalakulásokra nem szabad törekedni. Katonai perrendtartás mindenféle cselédpénztár és az újabb időben annyira becézgetett szociálpolitika apróságai mellett szabad oly vadul izgatni, ahogyan csak tetszik. Mihelyt azonban az uralkodó osztály érdekeit mélyebben érintő alakulásokról van szó, a szociális reformer, vagy izgató rögtön arra a szűk mezsgyére szorul, amely a szabad életet az államfogháztól elválasztja."

Az iskolák persze, hogy a reakciót szolgálják. Erről a többek között így ír Somló:

"Ott van az egész történelemtanítás borzadalmassága. Tőlünk távol eső időknek szükségképpeni tökéletlenségét, elmaradottságát, tudatlanságát és alacsonyságát nem mutatják be és nem nevezik meg a maguk igazi nevén, hanem egy hazug dicsőítés fátyolában szerettetik meg a fogékony lelkű gyermekekkel. Az egész történelemtanítás a konzervativizmus szolgálatában áll még. Ahelyett, hogy a történelmi korszakokat mint a fejletlenről a fejlettebbre való szükségképpeni átmeneteket és lépcsőfokokat tüntetnék fel, mint a megváltozott környezethez való társadalmi alkalmazkodás egyes fázisait; ahelyett, hogy a gyermeket az emberi boldogságnak arra a hatványozódására figyelmeztetnék, amely egy alkalmatlanná vált intézmény ledöntésének nyomában jár, ahelyett hogy a haladást és a fejlődést igyekeznének a történelemtanítás révén érzelmi elemekkel támogatni: mindig csak a maradiság esztétikáját és morálját látjukaz elmaradottságnak idealizálását. Csaknem minden irodalomtörténész hivatásos reakcionárius, aki régi lomnak dicsőségét zengi. Egyáltalában az iskola a szomorúságnak kifogyhatatlan forrása minden evolucionista lélekre nézve. Csaknem teljesen elmulasztja azt a feladatát, hogy a figyelmet előre, a reményteljes jövőre irányítsa, hanem kizárólag visszafelé fordítja. De a szociális evolució tanai iránti érzéktelenséget legjobban az a lassúság illusztrálja, amellyel a tudomány vívmányai és egyáltalában új eszmék az iskolába beférkőzni tudnak. Szinte vérlázító gondolat, hogy a tanulás keserves munkáját túlnyomó részben oly dolgok megtanulására fordítjuk, amelyek már nem igazak."

Nagy része van ebben az elfáradtak, öregek vezetésének, az iskolában és másutt is. A szenilis konzervativizmus már fiziológiai okból sem képes az új eszmék befogadására. Az öreg, konzervatív tanítók a harmadik generációba is átörökítik a maguk szenilis konzervativizmusát.

"Az állami igazgatás csaknem minden részében szinte még nagyobb tervszerűséggel, mint a tanügynél, rendszerint már koruk mögött elmaradt emberek jutnak vezérszerepre. Az emberek megválogatásánál pedig nemhogy a kellő haladóképességre és a szellem eredetiségére, frisseségére volnának tekintettel, hanem éppen ellenkezőleg az ilyen, a kormányzásra, a vezetésre teremtett emberek érvényesülésének ezer akadálya van, úgyhogy éppen az ellenkező irányban történik tervszerű kiválasztás. Vagyis egészen tervszerűen a legkevésbé bátrak, az újításra, a haladásra a legkevesebb tehetséggel és hajlandósággal bírók kerülnek a hivatalokba, ott megint csak rendszerint a legmegbízhatóbb elemek, vagyis a mi szempontunk szerint a legkevésbé hasznavehetők érvényesülnek, de vezető állásba, befolyáshoz, döntő szerephez még ezek is rendszerint csak akkor jutnak, amikor konzervatív hajlandóságaik már fiziologice is oly keménnyé kövültek, hogy a hajlíthatóság lehetőségétől sem kell náluk tartani.

Az öregségnek és az öregségben rejlő konzerváló tényezőnek ez a túlbecsülése valóságos barbár hagyomány, amely a fejlődésnek ama korai szakaira utal vissza, amikor az emberi civilizáció legelső csíráinak minden áron való megóvása volt a fő feladat. Ha a mi korunkról igaz, hogy a holtak nagyobb mértékben kormányoznak, mint az élők, akkor erről a korról elmondhatjuk, hogy kizárólag a holtak kormányoztak.

Ez a kor a tekintély kora, az öregek kora. Ebben az időben fejlődnek ki a tiszteletnek, a kegyeletnek azok a misztikus érzelmei, amelyek az öregséget körülveszik és amelyek mint annyi sok más - részben talán fizikailag, részben kultúrailag átörökített - érzelemsziklák belemerednek a mi megváltozott létfeltételeinkbe, mint értelmüket és jelentőségüket vesztett survivalek, ősmaradványok, egy élő szociális múzeumot alkotva azok számára, akik az őket körülölelő intézményekről le tudják olvasni az avatatlan szemeknek láthatatlan hieroglifákat."

És nagyon helyesen jegyzi meg Somló, az a legborzasztóbb, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni.

Hatalmasan szól Somló azokhoz a gyávákhoz és impotensekhez, kik talán tudnak gondolkozni s mégis beletörődnek a lévő dolgokba s bölcs rendszert építenek a maguk konzervatizmusából, s nagyképű igazságokat mondanak ama bizonyos megfontolva haladásról.

"Mindaddig ugyanis, amig nem ismerünk, nem tudunk magunknak megkonstruálni valamely fennálló berendezésnél jobb, célszerűbb berendezést, addig azt amúgy is kénytelenek vagyunk megtartani s e végből nincsen szükség semmiféle konzervativizmusra. Mihelyt azonban bármely ponton felismertük a haladás lehetőségét, észrevettük a célszerű változtatás módját, akkor azonnal teljes erőnkböl erre a változtatásra kell törekednünk. Ilyenkor tehát a konzervativizmusra nemcsak szükség nincsen, hanem az egyenesen káros. Mindig csak a haladásra, a fejlődésre kell törekednünk, mindig csak azokat az érzelmeinket kell ápolni, amelyek erre a munkára képesítenek. A meglevőhöz ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani, mindig tudománytalan, sőt egyenesen barbár koncepció."

Így ír, így munkál Somló Bódog. Lelkünk megittasodik, hogy találkozott az ő lelkével, mely ugyanazon igazságokat vallja és védi, csakhogy hatalmasabb erővel és arzenállal. És eszünkbe jut egy másik, szép ifjú magyar elmének, Ignotusnak nyilatkozása: szükség volna ez országban, a szövetkezések mai korszakában, hol itt még társadalom, politika, irodalom, művészet csupa léhaság: megcsinálni az intelligensek szövetkezését. A Somló Bódogok hatása erősebb volna mindjárt, erősebb a fejlődés igazságának gyakorlati alkalmazása, könnyebben menne az osztálygőg, a csuha, a babona megtörése, s gyorsabban lehetne egy kis komolyságot hozni a mai magyar élet léha, barbár vásárára...

Nagyváradi Napló 1903. május 8.

A. E.

52. A HÉTRŐL

A magyar színpadok meglehetősen alacsony katedrák, de az alacsony katedrákról is dobódnak szét némi igazságok, vagy ha igazságok nem is, de igazságoknak jelei mindenesetre. Immár újra mesélni kell a világnak, a szakállas és pehelytelen gyermekeknek egyaránt. Mesélni, miként Rostand avagy Herczeg Ferenc, de esetleg elég csak úgy mesélni, mint Martos Ferenc és Bakonyi Károly tudnak. Divatba jött a romantika, divatba jött a régi ízű poézis. A mai idők úgy szomjúhozzák a naivságokat, mint szatír-életű férfiak az ártatlan szerelmet.

Hazugságot, édes hazugságokat adjatok nekünk - így eseng a mai tömegnek az a része, mely gyáva vagy gyönge az új, erős, forradalmat zengő igazságok befogadására. Ha véletlenül most élne Offenbach, a legnagyobb Jakab, megköveznék. Tavaly itt Nagyváradon bemutattak egy Vesztaszűzek című operettet. Magas stílű, finom, elmés muzsikájú darab volt. Ha lehet operettről így szólni: néhol valósággal wagneri. Egyik-másik számából több tartalom árad, mint amennyi - nevekről ne szóljunk - sok mai zeneszerzőben összesen van. A Vesztaszűzeknek alig volt valami sikere, Bob herceg Nagyváradon egymásutánban tíz telt házat csinált. Mindez pedig ugyanazon igazságnak a jele, mely dominál ma politikában, társadalomban, mindenütt. Az Alkotmány c. lapnak volt némi igaza. Igen: a Bob herceg is a jezsuitizmus visszatérését hirdeti. Oh, mert - például - csakugyan úgy ismerjük és gyakoroljuk az életet s föltételét: a szerelmet, miként Bob herceg mutatja? Ne tessék elütni a dolgot avval, hogy itt operett szól hozzánk, édes naiv és bolondos. Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi műfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, s mely tartalmas, ötletes, újítni vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból s jobban készítheti a jövendő jobbat - öt parlamenti obstrukciónál...

*

Őszintén szólván sajnáljuk, hogy megismertettük a csak napilapokat olvasó közönséggel a Somló Bódog hatalmas írását az evolucióról s annak néhány gyakorlati alkalmazásáról. Magyarországon még igen veszedelmes dolog komoly, tudományos dolgokat a napisajtó hasábjaira vetni. Itt csizmasarkokkal mernek eltaposni megállapított tudományos igazságokat s fegyverekként használni sok száz éves madárijesztőket. Pálffy Béla például azt hiszi, hogy miután Schlauch Lőrinc olyan alaposan elintézte Herbert Spencert, most ő már nyugodtan szögezhet le etikai fix pontokat, lenézhet bennünket modern szegénylegényeket, s végén legsúlyosabb argumentumként odavetheti, hogy a nagyváradi kir. katolikus (sic) jogakadémián nem illik szabadon gondolkozni. Ha nem volna elkeserítő, hogy egy olyan erős, szép, harcias talentumú férfi, mint Pálffy Béla, annyi dölyffel nézi le a gondolkozást és tudományt, mint akár dr. Hoványi Gyula, vitázni próbálnánk mégis. Így lehetetlen. Csak valamit szólunk. Honnan tudja, Pálffy Béla, hogy ha ő nem papoktól tanul, nem lesz pap, vajon nem ő csinálná-e a legradikálisabb magyar lapot. E sorok íróját négy évig azok a piaristák tanították, akik Pálffy Bélát, s csak jó sorsa csinálta, hogy szabad levegőre került, mert ma talán másképpen ő írja a Buday Barna vagy Bonitz Ferenc lapjában a legobskurusabb s legtüzesebb cikkeket. Ez Somló állítását igazolja az iskolákról. Ám Somló beszél az öregség beteges tiszteletéről. Vajon nincs igaza? Mondja meg igaz, hozzá méltó nyíltsággal Pálffy Béla nem tartja-e érdemesebbnek magát a nagyváradi püspöki székre, erősebbnek, egyházára hasznosabbnak bármelyik öreg papnál?... Így tudnók bizonyítani éppen Pálffy Béla által Somló minden igazságát. Ám nem volna semmi haszna... Somló Bódog pedig láthatja, milyen nehéz az evolúció-törvény csak néhány alkalmazását - tervbe venni is...

Nagyváradi Napló 1903. május 10.

(ae.)

53. NEM JÓ LESZ SZERVEZKEDNI

Ajánljuk a nagyváradi szabadelvű pártnak: se siessen a szervezkedéssel. Maradjon úgy egyelőre, ahogy van: sehogy. Fogadja el tőlünk ezt a tanácsot. Hiszen mi nem vagyunk a pártban. Nem járja meg vele. Mostanában csak szabadelvű párti barátkozástól kell félnie a szabadelvű pártnak. Ergo ne siessen a szervezkedéssel a szabadelvű párt. Rossz időben született ez az idea. Kérdés, egyáltalában lesz-e szabadelvű párt. Tessék csak a központ példájára ügyelni. Ott sincs szervezkedés. És ezért ma még olyan számos a párt, mint talán soha. Így van Nagyváradon. Gyönyörűség a szemnek a mai szép tarkaság. Van a pártban mindenféle fajta. Klerikális, konzervatív, mérsékelten liberális, kényszerűségből párttag, radikális. Még szocialista is van. Még tán Széll-barát is van. És sokan vannak e nagy szervezetlenségben. Nagyon sokan... Próbálják meg a szigorú szervezést: kámfor lesz a ma még elkönyvelhető numerusnak a fele.

De más okból se tessék sietni a szervezkedéssel. Odafönt, a központi pártban most foly a nagy erjedő processzus. Valószínűleg közel van a mindenképpen kikerülhetetlen fölbomlás. Gróf Tisza Istvánt és gárdáját erősen tessékelik kifelé, de meg a nemes gróf maga is únja már a várást. Most még tussolnak, szépítnek. Ám nem lehetetlen, hogy két-három nap múltán hátat mutat a Lloyd-palotának gróf Tisza István. Így beszélik, s ideje is volna már. Maradjanak a mai szabadelvű pártban azok, akiket nem fullaszt meg az a nagy hazugság, hogy ez a párt ma is szabadelvű, s akik az okvetlenül eljövendő klerikális-konzervatív kormányt éppen olyan mameluksággal fogják szolgálni, mint szolgálták a tegnapit és a mait. És ha még arra is volna némi remény, hogy egy átmeneti kormány révén gróf Tisza Istvánból, a jövő emberéből, a jelen embere lesz, akkor is várja be ezt a nagyváradi szabadelvű párt, e hű mikrokozmosza a központi szabadelvű pártnak No meg aztán dr. Várady Zsigmond nincs egyedül. Talán vannak még egy páran, akik túlságosan szabadelvűnek nem tartják a mai szabadelvű kormányt, s egy jövendő, még a mainál is nyíltabban reakcionárius rezsimtől elszakadnának. Talán vannak még néhányan. Ne tessék hát szervezkedni. Még a legközelebb eső ok sem parancsolja ezt. Talán szörnyen szervezett a nagyváradi függetlenségi párt? No, csak próbálná meg ez a párt is a szervezkedést. Éppen hasonló sors várna reá. Egy kis megvakarás után rögtön nem függetlenségiek állanának előttünk, de néppártiak, naiv nacionalisták, radikálisok, ugronisták.

Maradjon meg mind a két nemes párt úgy, ahogy most van - ismételjük. Tudniillik sehogy. Várjanak. Valami jönni fog. Jönnie kell valaminek. Valami becsületes mennykőnek, mely belecsapjon a mai magyar politikai élet zavaros, mocsáros mivoltába.

Nagyváradi Napló 1903. május 15.

-e.

54. A HÉTRŐL

Regényt írt egy yankee a jövendő századról, nekieresztett amerikai fantáziával, s azt a jövendőt látja és festi, melyben a közvélemény lesz a társadalom imperátora, s az államok nagyköveteiket a hírlapok centrális redakciójába küldik. Így lesz-e vagy sem - a yankee feleljen érte. A közvélemény bizonyosan nagy, átható, domináló erő lesz valamikor. Ma még csak sejtjük, hogy mi lesz. Igazi közvélemény csak kultúrtársadalomból kelhet. A mi társadalmunk még nem az. A mi korunknak édes gyermeke[i] a kisinyovi oroszok is. Sőt ezek a legédesebbek. A félkereszténység, a félhumanizmus és a félkultúra gyermekei. Minderről nem tehet senki. Tardos Viktor, a piktor-író nagy győzelmű drámájában Burrus azt kérdi a bölcs Senecától:

- Szeretsz-e te élni ebben a korban?

- Más korban úgysem élhetek - válaszol a pogány filozófus.

Más korban úgysem élhetünk. Törődjünk hát bele a magunk korába, melyet biztosan olyan kor fog majdan fölváltani, melynek ura, dirigálója a közvélemény lesz. Ma még csak ijesztjük vagy biztatjuk magunkat és egymást a közvélemény mumusával. Különösen ebben a mi magyar társadalmunkban. Itt hánytorgatjuk legtöbbször a közvéleményt. A közvélemény tudvalevőleg a sajtóban nyerné a legnyomósabb megnyilatkozást. A közvélemény - halljuk és olvassuk - csömörlik a politikától, s a közvélemény ugyancsak dirigálja a politikai állapotok kifejlését. A közvélemény sokat vár gróf Tisza Istvántól s a közvélemény leszámolt már gróf Tisza Istvánnal. A közvélemény felismeri az igazi értéket s a közvélemény csak a törtetőket kapja föl. A közvélemény az összes társadalmi erők eredménye s a közvéleményt a zsidók csinálják. Közvélemény itt, közvélemény ott.

Lehet-e még nálunk közvéleményről beszélni? A magyar társadalomban egyébként is hihetetlen hiátusok vannak. Néhány millióan ez országban még félvadul élnek csak sejtve a betűvetésről. Micsoda a távolság Pavel Vaszalitól, a havasi oláhtól - Eötvös Károlyig. És a keresztény katolikus "Új lap" sárga foltot akar a zsidók hátára varratni ugyanakkor, mikor dr. Somló Bódog az evolúció törvénye alapján siettetni akarja az időt, gyorsabban hozni el a jövendőt. Itt, a magyar társadalomban, ahol még egymásra rakva, egymásba folyva élnek a legkülönbözőbb világok, micsoda merészség közvéleményről beszélni. Újabb időben különösen sokat emlegetik ezt a nálunk nonszensz valamit. Ezért kellett körülnéznünk egy kicsit, így krónikázván a hétről...

*

A nagyváradi életre, mely a közelmúltban inkább vulkanikus volt, mint az erők rendjével ható és dolgozó, rászakadt a szezontalanság. Most már igazán abból fog kelleni élnünk, hogy a kávéházi politikusok mit tartanak az obstrukcióról. A színház bezárul. Ahogy júniusba belépünk, aki teheti, szalad faluzni, fürdőzni. Még a városházi obstrukciótól is elesünk, mivel nem adták be, s aligha adják be a bizalomszavaztató indítványt. A cirkusz csak egy hosszú hetet szánt Nagyváradnak. Csak az orfeumok lesznek állandóak. A nagy események későre igérkeznek. Az új városház megnyitása, a villamosfény, új kávéházak, új színházi heccek, Körös-ünnepély stb. De azért nem bizonyos, hogy a szezon holt szezon lesz. A politika levelesbékái biztosra veszik gróf Tisza István miniszterelnökségét és az új választást. Ez kellene a magyarnak. Halász Lajos, ki immár dr. Halász Lajos, a doktori diplomával súlyozva menne neki a nagy versenynek. Szokoly Tamás is rajta lenne bizonyosan, hogy ne legyen a parlament tovább hiányos. Az volna a holt szezon, ha csakugyan újra választana a nyáron képviselőket ez a boldog ország. Pedig eddig sem kis percentjét adta Nagyvárad a képviselőjelölteknek. De most talán megtízszereződnék ez a szám. Mindebből pedig kitetszik, hogy vigyázni kell ám nálunk a parlamentarizmusra. Nem azért, mintha nagyon igazi parlamentarizmus volna. De mi lesz ebből az országból, ha céljuk nem lesz a fölfelé törtetőknek, s olykor-olykor kenyérhez és pálinkához nem jut az ország Belényesein, Csékéin a nép. Igaza van a Bihar vármegyei föliratnak: ügyelni kell a parlamentarizmusra. - Hát [ügyel]jen is rá, aki úgy szereti, ahogy van. - Sándor Pál tegnap keserű igazságot mondott a magyar ellenzék gazdasági indolenciájáról. Nemcsak az ellenzéknek a bűne ez. A magyar gazdasági politika az, hogy választások idején egy kis fuvarpénz szóródik szét. Hát csak jöjjenek az új választások...

Nagyváradi Napló 1903. május 24.

Dyb.

55. A FEKETE ÉS A VÖRÖS

Nagyváradon is megtörtént a hadüzenet. A szociáldemokraták megüzenték a harcot a klerikálisoknak. Ugyanaz a Bokányi Dezső lobogtatta Nagyváradon a szociáldemokrata vörös lobogót a fekete csuhás sereg felé - aki után nemrégiben negyvenezer proletár mondta el Budapesten az esküszózatot, hogy addig harcolnak, míg megtörik Magyarországon a papi uralmat, s kivívják a papi javak szekularizálását.

A polgári társadalom elég hidegen nézi a fekete és vörös lobogók harcát. A klerikális veszedelmet szinte kisebbnek tartja a szociáldemokrata veszedelemnél. Csak az igazi liberálisok, a szabadgondolkozók, a szabadkőmívesek, az intelligensebb protestánsok s azok a zsidók, akik jól tudják, hogy a reakció legelőször rájuk uszítja vérebeit - merik nyíltan vallani, hogy szimpátiájuk a fekete lobogó egyetlen kemény és harcias ellensége felé fordul. Nálunk különösen fáradt, lelkiismeretlen és vak a polgári társadalom. Íme a proletároknak kell a társadalom védelmére kelni, s megmenteni azt a fekete veszedelemtől. Törvényszerű jelenség ez. Franciaország szociáldemokrata segítséggel számol le a reakcióval. Németországban a szocializmus a liberálisok egyetlen reménysége, a cézárizmus és az ebből kikelt egyéb reakciós veszedelmekkel szemben. Mi mindig későn ébredünk, pedig a magyar talaj szinte oda van dobva, ki van készítve a reakció számára, s a papi hatalom sehol sem olyan nagy, miként itt.

Az idők megértése teszi nagyokká mindenha a társadalmak szereplőit. Bokányi Dezső, a volt kőfaragó legény, aki különben a legnemesebb értelemben vett autodidakta, akit talán Bánffy idejében le is fotografált a rendőrség, s akit még nemrégiben, korrektebb emberek is Bartha Miklósnál, hazátlan bitangnak tartottak - ma nevezetes és fontos ember. Ma figyeli s reménnyel tartja számon az ő működését minden világos fejű embere ez országnak.

A harc megindult. A fekete és a vörös harca. Jelentősnek, bár természetesnek tartjuk, hogy Budapest után Nagyváradon történt meg a második harcbaszállás. Nem kell okvetlenül a vörös lobogóra esküdnie annak, aki ebben a harcban a vörös lobogóval tart. Végre is a vörös lobogó a kialakuló belőle. Itt az igazabbnak kell győzni, s az igazabb fog győzni?

Nagyváradi Napló 1903. május 26.

56. MERÉNYLET A NAGYVÁRADI JOGAKADÉMIÁN

- Somló Bódog ügye -

Egy kitünő magyar publicista sóhajtott föl búsan nemrégiben: milyen könnyen taposnak nálunk csizmasarkokkal megállapított tudományos igazságokon. Mit minálunk Darwin, Marx, Spencer!? Zöldre van a rácsos kapunk festve, és egy olcsó népies-nemzeti frázissal vígan végzünk ki nagy, munkás, elismert életek árán született igazságokat. A politika, az olcsó, a kicsi, a napi politika nálunk a bakója mindennek. A politikával s a politikához mérünk mindent. Micsoda sekélyes vizekben fulladnak, merülnek hát nálunk hatalmas, súlyos és büszke gályák!...

Egy fiatal magyar tudóst el akarnak veszíteni, mert gondolkozott. A mai magyar életnek - így tűnik fel sokszor nekünk - titka, forrongása, célja: pör a gondolkozás ellen. A fiatal tudós neve dr. Somló Bódog. A nagyváradi jogakadémia tanára. Bűne, hogy Spencer evolúció-törvényében hisz, kíséri e nagy törvény kommentálóit, s az evolúció kiszámítható eredményeit. siettetve világosságot hirdet. Azt kérdi, hogy mert a társadalomnak tökéletesülnie, igazulnia kell, miért ne legyen ez a tökéletesülés, ez az igazulás gyorsabb? A válasz reá a meglehetősen öreg kifakadás: "Feszítsd meg!"

Néhány évvel ezelőtt bíboros főpap ajkáról repült Nagyvárad felől a tiltakozó szó Herbert Spencer nagy igazsága ellen. Herbert Spencer aligha tudta meg, hogy őt cáfolgatja Lőrinc, a nagyváradi bíbornok püspök, ám Schlauch Lőrincnek jussa volt az evolúció-törvényt lesajnálnia, mert ő a templomból beszélt, ahol sok minden szabad.

Most tanári katedrákról hangzik a "feszítsd meg." A nagyváradi jogakadémia professzorai kiáltják egy társuk felé. Jele ez az időknek, mely egyre több merészséget önt az obskurusokba, s jelenti azt, hogy már pörölni sem kell sokáig a gondolkozás ellen, mert nemsokára statárium számol le minden gondolkozóval.

Somló Bódog tudományos társaságban egy elmélkedést olvasott föl. Az elmélkedés nyomtatásban jelent meg a társaság havonként megjelenő füzetében, mely kvázi jegyzőkönyv. Innen kihalászta egy nagyváradi újság, a mi lapunk, a "Nagyváradi Napló". És kész volt a fölfordulás.

A nagyváradi jogakadémián, melyet Nagyváradon a klerikális, tudományellenes bacillusok tenyésztő helyének tartanak, vésztörvényszék ült össze. A professzor urak többsége semmivel sem több tudományos bizonyítással, mint egyik-másik klerikális-nacionalista képviselő úr szokott ékesen szólni a hazátlan bitangokról s más veszedelmes emberekről, antimonarchikusnak, ateistának, fölforgató anarchistának deklarálva dr. Somló Bódogot, memorandumot küldenek Wlassics miniszterhez, statáriumot kérnek a tudós ellen, ki gondolkozni mert hangosan egy tudományos társaságban, kinek abszolute nincs része abban, hogy vélekedéseit a napisajtó szárnyra vette. Mintha előre érezte volna ezt dr. Somló Bódog, mikor vita támadt az ő elmélkedése körül. - Valamikor - mondta - családostól kiirtották, aki a fennálló rend ellen izgatni merészelt. Szókratésszel méregpoharat itattak. Krisztust megfeszítették, a középkorban is súlyosabb büntetést alkalmaztak. Ma már csak államfogház fenyegeti az aktív reformert, és legfeljebb a katedráról űzik el vagy a hivatalból üldözik ki. A fejlődésnek, az evolúciónak törvényét igazolja ez is.

A magyar szociológusok társaságában hangzott el egy másik igazság is.

- A mai magyar liberalizmus nem tud és nem akar agresszív lenni.

No de annál agresszívebb a reakció!

Vajon a hajsza, melyet a tanári katedra egy embere ellen indítottak társai a katedrán - a mi meglehetősen szomorú viszonyaink között - nem lesz-e tragikus végű?

A magyar közvélemény nem mozdult volt meg Schmitt Jenő mellett, alig-alig mozdult Bors Emil, a bátor pécsi professzor ügyében. Vajon meg fog-e mozdulni dr. Somló Bódog ügyében, melyben vad örvény forgat minden szabadságjogot, a gondolkozásnak, a sajtónak a szabadságát?

Bár megmozdulna. Bár hódítana az egyszerű, szerény, becsületes, kisigényű igazság, hogy a gondolatot megölni nem szabad, amit már manapság frázissá devalvált a koponyákat rejtve, csendesen, titkon beborító obskurizmus.

Nagy kétségekbe esve, már-már leszámolva mindennel, nézünk bele a mai magyar élet zavaros forgatagába, melyből egy kiverődött, hű mású csöpp a dr. Somló Bódog ügye. A politikai vadság keresztülgázolt itt mindenen, vakon taposott össze mindent. Hagyott-e annyi nyugalmat, kultúrhajlandóságot s világosságot, hogy látszólag kis dolgokban megtessék előttünk a szörnyű, a nagy veszedelem? Talán. Talán. Hiszen, ha nem hinnénk ebben a lehetőségben, mi is átkiáltanánk Albionba, a nagy aggastyánhoz, Herbert Spencerhez, ki maga is sötét, szomorú és szomorító pesszimizmussal néz most már élete alkonyán a világba:

- Kétkedő, ősz ember, valóban csalódtál! Nincs itt fejlődés, nincs itt reménység! Ez itt a Dante szomorú világa...

*

A nagyváradi kir. jogakadémia ellen Nagyváradon évek óta gyűl a keserűség a liberálisan gondolkozók lelkében. Ez az előkelő missziójú iskola a sötétséget, elfogultságot, maradiságot szolgálja. Tanárai közül azok visznek vezető szerepet, kik künn a társadalomban is a maradiság, csökönyösség s klerikális szagú reakció prototípusaiként, exponált harcosaiként szerepelnek és ismeretesek. Nagy baj, hogy nem sikerült még eddig a kultuszminiszter erélyességét provokálni ez intézet ma domináló vezetésével, szellemével szemben. Az intézetet a vezetőség jóvoltából máig már a nevéből is kiforgatták. Ma már hivatalosan a kir. katolikus jogakadémiának merik címezni a nagyváradi jogakadémiát, holott az kir. jogakadémia.

Alig maradt két liberálisabban és tudományosabban gondolkozó professzora az iskolának mióta dr. Nagy Ernőt a kolozsvári egyetemre nevezték ki tanárnak.

Érthető hát, hogy Nagyvárad komoly és gondolkozó rétegében milyen melegség fogadta volt a múlt évben azt a kinevezést, amely dr. Nagy Ernő örökébe dr. Somló Bódogot ültette.

Úgy fogta fel minden intelligens fej ezt a kinevezést, hogy Wlassics miniszter e fiatal, máris elösmert működésű, neves és erősen szabadgondolkozó professzorral szöget akar beverni a nagyváradi jogakadémia klerikalizmusba málló alkotmányába. Azonban, akik az erők, okok és okozatok törvényét ismerik, előre sejtették, hogy kikerülhetetlen a jogakadémián a robbanás. A sok összehalmozott, eltűrt gyúlékony anyag csak szikrára várt. Dr. Somló Bódog a legvisszavonultabban élt, buzgón tanított, senkivel összeütközésbe nem került. Mégis az ő személye volt predesztinálva, hogy a jogakadémia botrányos dolgaiba végre tisztán bele tudjon látni a közönség, a nyilvánosság.

Az evolúció és dr. Hoványi Gyuláék

Nagyvárad társadalmát kínos izgalomban tartja most egy merénylet, amelyet a nagyváradi jogakadémia tanári kara intézett egyik legkiválóbb magyar tudósunk ellen, aki csak pár hónap előtt lett tanárrá kinevezve a nagyváradi jogakadémia politikai és közjogi tanszékére, de akinek neve tudományos szociológiai művei révén régen ismert és tisztelt nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is.

A fiatal tudós Somló Bódog, aki talán leghivatottabb művelője a nálunk még teljesen parlagon heverő szociológiai tudománynak. Egyik legbuzgóbb munkása a "Társadalomtudományi Társaság"-nak, amely[n]ek ülésein szokta felolvasni és előadni tudományos nézeteit és eszméit, ezeket a felolvasásokat pedig a társaság által kiadott "Huszadik Század" című folyóirat közli egész terjedelmében. Somló Bódognak önálló művei jelentek meg, s írásai a magyar tudósok körében élénk feltűnést keltettek mindig.

A Társadalomtudományi Társaságnak március hó 29-én tartott ülésén Somló Bódog "A társadalmi fejlődésről és néhány gyakorlati alkalmazásáról" tartott előadást liberális és radikális szellemben. Az előadás gyönyörű vitát keltett a társaság ülésén, és egész terjedelmében megjelent a "Huszadik Század" májusi füzetében, és innen reprodukálta aztán a magas röptű, becses tanulmányt a "Nagyváradi Napló".

A szabad gondolkodásnak és a tudós radikális eszméinek ez a hatalmas megnyilatkozása annyira felbőszítette a nagyváradi jogakadémia maradi tanári karát, hogy siettek konventikulumot tartani és egy nemrégiben megtartott tanári konferencián elhatározták, hogy felírnak Wlassics Gyula kultuszminiszterhez Somló Bódog tanártársuk ellen, és megvádolják, hogy mivel a Társadalomtudományi Társaságban tartott előadása antimonarchikus, vallásellenes eszméket tartalmaz, és a mai társadalmi rend felforgatásának szükségét hirdeti stb., stb., a legerélyesebb megtorlásban részesítse Somló Bódogot a kultuszminiszter, és a katolikus alapokból fenntartott kir. jogakadémia tanári állásától függessze fel. Ennyi szivárgott ki a tanári tanácskozás. eredményéből és az, hogy a tanárok közül ketten, dr. Ágoston Péter és dr. Magyary Géza a határozat ellen szavaztak, és védelmére keltek Somló Bódognak. E két szavazat ellenében öt tanár, névszerint dr. Bozóky Alajos, dr. Molnár Imre, dr. Persz Adolf, dr. Hoványi Gyula és dr. Szolcsányi Hugó, meghozták a famózus határozatot. Dr. Somló Bódog semmi egyebet nem tett, minthogy az evolúció törvényéhez, mely ma immár az egész komoly tudományos világ álláspontja s közös kiinduló helye - egyéni tudományos reflexiókat fűzve, annak gyakorlati alkalmazásáról elmélkedett szintén tudományos módon, egy tudományos társaságban. Ám Hoványi Gyuláéknak nem kell tudomány, s nem kell az evolúció. Anatémát mondanak rája és hirdetőire.

Dr. Somló Bódog cikke

A "Nagyváradi Napló" annak idején a "Huszadik Század" nyomán ismertette volt dr. Somló Bódog elmélkedését.

Azzal kezdi tanulmányát Somló, hogy minden eddigi társadalombölcselet azon bukott meg, hogy többé-kevésbé statikusan fogta fel a társadalmat, nem dinamikusan. Márpedig a társadalmat, amely a természetnek legrohamosabban fejlődő része, kizárólag csakis fejlődéstanilag lehet helyesen felfogni. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés alaptevő [!] tényének felismerése nélkül a tünemények más köreire nézve is hibákat kell elkövetnünk, de ezek a hibák semmilyen téren sem oly óriásiak, mint a társadalomtudomány terén. A tünemények más téren aránylag sokkal lassúbb fejlődésnek vannak alávetve, az élet nem cáfol rá oly hirtelen a statikus megállapított helytelenségére.

A fejlett társadalmakra vonatkozólag azonban - a társadalomtudomány csakis ilyenekben fejlődik - a fejlődés oly jelentékeny tényező, hogy annak elhanyagolása mellett az egész tudomány lehetetlenséggé válik. Az élet csakhamar rácáfol az olyan szintézisre, amely nem veszi fel a fejlődés tényét is.

A fejlődés elve az egyedüli elv, melyet nem haladhat túl semmiféle fejlődés.

A fejlődésnek mindig gátat állít az uralkodó társadalom. Törvénykönyv, szurony, iskola stb. mind a haladás gátja. A büntetőtörvénykönyvről azt írja többek között Somló, hogy a büntetőtörvények a fennálló jogrendet olyan barbár védelemben részesítik, mintha ma is még a stagnáló társadalomról szóló koncepció uralma alatt állanának.

Így a bennünket elsősorban érdeklő magyar büntetőtörvénykönyv és más törvényeink abba a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet a törvényszerű változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják. Vagyis egyszerűen bűntettnek minősítik azt a törekvést, amely a fennálló jog intézményeinek megváltoztatására irányul. A btkv. 172. §. szerint két évig terjedhető államfogházzal és 1000 frt-ig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, aki valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre izgat a másik ellen, úgyszintén az is, aki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat. A jog megváltoztatására való törekvésnek csak egyik és kevésbé hathatós eszköze a tudós értekezések. Minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás és amidőn a törvény bizonyos törekvéseket megfoszt éppen ettől a fegyvertől, akkor valójában azt akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei soha meg ne változhassanak.

Rámutat nagyon helyesen, [hogy] az iskola a szomorúságnak kifogyhatatlan forrása minden evolucionista lélekre nézve. Csaknem teljesen elmulasztja azt a feladatát, hogy a figyelmet előre, a reményteljes jövőre irányítsa, hanem kizárólag visszafelé fordítja. De a szociális evolúció tanai iránti érzéketlenséget legjobban az a lassúság illusztrálja, amellyel a tudomány vívmányai és egyáltalában új eszmék az iskolába beférkőzni tudnak. Szinte vérlázító gondolat, hogy a tanulás keserves munkáját túlnyomó részben oly dolgok megtanulására fordítjuk, amelyek már nem igazak.

Nagy része van ebben az elfáradtak, öregek vezetésének, az iskolában és másutt is. A szenilis konzervativizmus már fiziológiai okból sem képes az új eszmék befogadására. Az öreg, konzervatív tanítók a harmadik generációba is átörökítik a maguk szenilis konzervativizmusát, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni.

Hatalmasan szól Somló azokhoz a gyávákhoz és impotensekhez, kik talán tudnak gondolkozni s mégis beletörődnek a levő dolgokba, s bölcs rendszert építenek a maguk konzervatizmusából s nagyképű igazságokat mondanak ama bizonyos megfontolva haladásról.

Mindaddig ugyanis, amíg nem ismerünk, nem tudunk magunknak megkonstruálni valamely fennálló berendezésnél jobb, célszerűbb berendezést, addig azt amúgy is kénytelenek vagyunk megtartani s e végből nincsen szükség semmiféle konzervatizmusra. Mihelyt azonban bármely ponton felismertük a haladás lehetőségét, észrevettük a célszerű változtatás módját, akkor azonnal teljes erőnkből erre a változtatásra kell törekednünk. Ilyenkor tehát a konzervatizmusra nemcsak szükség nincsen, hanem az egyenesen káros. Mindig csak a haladásra a fejlődésre kell törekednünk, mindig csak azokat az érzelmeinket kell ápolni, amelyek erre a munkára képesítenek. A meglevőhöz ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani, mindig tudománytalan, sőt egyenesen barbár koncepció.

Hírek a merényletről

A Somló Bódog cikkének nagyváradi reprodukálása után mindenki sejtette, hogy nagyon föl fog szisszenni a tanári kar reakcionárius nagyobb része. Nagy titokban csinálták a dolgot. Összehívták a konferenciát, Egy-két nap múlva azonban már különféle verziókban szálldosott a hír a városban. Éppen azok közül, akik Somló ellen az akciót csinálták, dicsekedtek el páran, hogy meg fogják ők tanítani az istentelen Somló Bódogot. A nagyváradi szabadkőmíves páholy minapi összejövetelén beszéltek először pozitívabb formában a fölháborító merényletről. Ugyancsak ez időben értesültünk mi is róla. Nem akartuk mindjárt nyilvánosságra hozni, míg egészen körülményesen meg nem tudunk mindent. Ám a hír terjedt gyorsan, s követelte a nyilvánosságot. Annyit mostanig sikerült megtudnunk, hogy a fatális konferencia hosszú és zajos volt. Két szavazat ellen öt szavazattal hozták a határozatot. Ágoston és Magyary tanároknak volt különvéleményük. Egyikük hatalmas beszédet is mondott a gondolkodás szabadsága mellett. Hír szerint azt is kimondták, hogy a konferencia jegyzőkönyvét közzéteszik a lapokban is. Kiváncsian várjuk ezt a dicső jegyzőkönyvet. Híre jár annak is, hogy Ágoston és Magyary professzorok külön memorandumot intéznek a különvélemény kifejezésével Wlassics miniszterhez. Valószínű, hogy dr. Somló Bódog is kifejti Wlassics előtt álláspontját, s föltárja, hogy milyen botrányos, brutális sérelem esett nemcsak az ő személyén, de a tudomány szabadságán is.

Dr. Somló Bódog és az affér

Dr. Somló Bódog még egészen fiatal ember. Kivételes, nagy talentumú, sokat olvasott, rendszeres, fegyelmezett elméjű ember. Igazi tudós. Szerény és magába vonult. Személyesen kevesen ismerik Nagyváradon, nem szerepel sehol, egészen elvonult életet élt.

Nem egy ízben kísértettük meg, hogy írjon valamit e lap számára, azonban válasza mindig az volt, hogy ő nem tud a napi közönség ízlése szerint írni s szólni aktuális kérdésekhez. Ő csak a maga témái között s e témák illő helyén van otthon. Most e fölháborító merénylet alkalmából két ízben is kereste fel egy-egy munkatársunk. Kért bennünket, hogy mentsük föl a nyilatkozás kötelessége alól.

- Ha - mondotta - ebben az ügyben történt és történik valami, bizonyosan kellő időben nyilvánosságra fog kerülni. Én azt hiszem, hogy a dolog nyilvános pertraktálása csak elmérgesíti az ügyet.

Egyébként kifejtette munkatársunk előtt, hogy főképpen miért nem óhajtja a dolog pertraktálását. Ő fölolvasását egy társaságban tartotta meg, a fölolvasás e társaság által kiadott folyóiratban látott napvilágot. Neki nincs része abban, hogy a napisajtó is foglalkozott a cikkel, valamint nem akarja most sem, hogy egy tudományos cikk körül esetleg támadt affér az ő révén szellőztessék a lapokban.

*

A jogakadémián történt merényletről fölháborodva beszél egész Nagyvárad. Bizonyos, hogy ez a fölháborodás országos lesz, s egy kis rendet fog csinálni a jogakadémia obskurus urai között. Várjuk, s a legöntudatosabban fölfogott kötelességgel fogjuk figyelni a történendőket.

Nagyváradi Napló 1903. május 29.

57. UTAZÁS IGAVONÓ MARHÁVAL

Felismerni a társadalom szükségszerű fejlődését, felismerni, hogy a társadalmi bajok minden időben túlnyomó részben onnan eredtek, hogy a régi berendezések még nem alkalmazkodtak hozzá az új körülményekhez, de nem tenni meg minden lehetőt arra nézve, hogy ez a fejlődés és az újra alkalmazkodás a legzavartalanabbul, a lehető leggyorsabban és legsimábban végbemenjen, mint ismerni a villamosságot, de nem hajtani az emberiség szolgálatába annyit jelentene, mint a robogó vasút mellett kanyargó országúton igavonó marhával utazni.

dr. Somló Bódog

Ez egyszer leszámolás lesz, kérlelhetetlen nagy leszámolás. A gondolatszabadság ellen Nagyváradon történt merénylet végre becsületesen szembe fogja állítani, mert szembe kell, hogy állítsa a robogó vonaton s az igavonó marhával utazókat.

Esztendők óta folyik a vétkezés, a jövő vezető generáció elerőtlenítése. Tessék szétnézni az ország főiskolái között. Csaknem mindegyikben, különösen hol szabad eszű, látó szemű emberek tanítanak, vezetnek, viharzik az ifjú erő. Egyéniségek formálódnak, fórumi, irodalmi vagy tudományos szereplésért buzognak az ifjak. Nagyváradon esztendők óta csak tespedés van. Új gondolatot, új igéket alig-alig hallanak a katedráról. Ostoba dogmák szellemében, banali[tá]sokban, fatalizmusban, elfogultságban nevelődik az ifjúság. Az ember szinte szemmel látja, mint készül a jövő generáció, mely szűklátókörű, elfogult, maradi, csökönyös, szeparált és szürke lesz. Esztendők óta a nagyváradi jogakadémia ifjai közül alig egy-két erősebb ifjú akadt, kiket ez a szellem teljesen nem rontott el. Aki gondolkozni bír, sejti most már, hogy micsoda nagy kérdés a nagyváradi jogakadémia kérdése.

Ez a jogakadémia is, e szegény kis ország szörnyű kárára, fátumának beteljesítésére igavonó marhával utazókat nevel a gyorsvonaton utazók korában. Tegnap mondotta éppen nekünk egy világosan gondolkozó nagyváradi úriember:

- Ha nem történik valami a nagyváradi jogakadémián, húsz év múlva modern, intelligens, kultúrával élő embernek kín és lehetetlenség lesz Nagyváradon élni. Hiszen máris érezzük a társadalomban a "veteres migrate coloni"-t. Az újak, a fiatalok a lateinerek közül kevés kivétellel egy új, elfogult, exkluzív és nem intelligens iskolát vezettek be. Mi lesz, ha ez a társadalmi iskola erősülni fog?...

Így van. És ezért kell most megcsinálni a leszámolást. Nemcsak a liberális érzések, de a lokálpatrióta érzések is leszámolást követelnek az igavonó marhák utasaival. E város nagy intellektuális ereje, nimbusza van veszedelemben!...

Nagyváradi Napló 1903. május 30.

(ae.)

58. SZERKESZTŐI ÜZENET

A "Nagyváradi Napló" ellen ízléstelen és oktalan kirohanást intézett tegnap két nagyváradi lap, a "Szabadság" és a "Nagyvárad". Sokkal féltőbb komolysággal, sokkal becsületesebb érzésekkel kezeljük azt az ügyet, mely miatt a kirohanás történt, mintsem úgy válaszolhatnánk haragos laptársainknak, mint rászolgáltak. Ők tudniillik azért haragusznak, mert a nagyváradi jogakadémia szenzációs, fölháborító botrányát mi tártuk legelőször a nyilvánosság elé, s hogy újságíró nyelven szóljunk: zsurnalisztikailag mi vezettük be az ügyet. Ez természetes dolog. Mi laptársainknál öt vagy hat nappal előbb tudtunk már a jogakadémia merényletéről, s némi kis jogcímünk van arra, hogy ilyen természetű ügyekben e lap irányához híven, a radikális liberalizmus szolgálatában vezessünk. Ennyit kell csak kijelentenünk. Dr. Somló Bódog úrral ezt az ügyet mi elintéztük. Laptársaink embereinek jó részével sohasem kívántunk kollegiális viszonyban lenni, sem megállapodással, sem anélkül, sem egymás mellett, sem egymás ellen küzdeni. Olyanok dirigálnak ott, kik közül egyik-másik semmi jogcímet sem szerzett még a kollegiális elbánásra [és ilyen] vonatkozásokba egymással nem jöhetünk. - A szószegés vádja hát nem való és komikus is. Sas Edéhez, a kollegialitás híres apostolához külön szavunk van, mert durva kirohanását ő is megtoldta egy szóval. Mi nem irigyeltük az ő sikereit a tejgazdaság, biztosítás-kötés és hirdetés-akvirálás terén stb., mért irigyli ő tőlünk azt a zsurnaliszta-sikert, mely pláne nekünk nem hozott anyagi hasznot sem.

Nagyváradi Napló 1903. május 31.

A. E.

59. DÖNTÉS A SOMLÓ-ÜGYBEN

Éljen! Éljen Wlassics Gyula! Éljen a honi liberalizmus! Wlassics nem helyesli, amit Bozókyék műveltek. Wlassics ember ám magáért. Somló Bódogot nem törik kerékbe. Wlassics nem hagyja. Mein Liebchen was willst du noch mehr? A liberális honatyák úgy csapdosták össze a tenyereiket, hogy majd megbolondultak. Hát van-e még egy ilyen liberális ország, mint ez a mienk? Állítsunk oltárt a mi nagy dicsőségünknek. Hódoljunk magunknak s tömjük be füleinket, mert az oltár mögött szemtelenül hangosan hahotázik Mefiszto - jezsuita-kosztümben.

Hát győztünk, tekintetes közvélemény? Megmentettük a dr. Somló Bódog bőrét? De kinek fájt a Somló Bódog bőre? Nekünk nem. Kinek öröm, hogy e bőrön nem esett folytonossági hiány? Nekünk nem. Mindenki vigyázzon a maga bőrére. Somló Bódog szatiszfakciót kapott. A liberális honhaza pedig megint kapott egy olyan pofont, hogy egész gazdaságosan szédülgethet tőle, míg bizton megkapja a következőt.

Mit válaszolt dr. Benedek Jánosnak Wlassics? Hogy a nagyváradi jogakadémia róm. katolikus jogakadémia. Hogy ő erről nem tehet. Hogy Somlónak joga van gondolkozni. Hogy ő nem helyesli a Bozókyék tiltakozását... Bár inkább ne szólott volna egy zokszót se Wlassics úr. Ez a válasz - Tóth Bélával szólván - olyan impotens és csuhás, mint a Bozókyék faktuma. De azért megéljenezték. Hogy éljenezték!... Éljen!...

*

Tekintetes közvélemény! Dr. Hoványi Gyula, mikor mi zsidók és szabadkőmívesek, kiabálni kezdtünk a minap, fölült a gyorskocsira és fölkocsizott Bécsbe. Ki nyugtat meg engem, a zsidót és szabadkőmívest, hogy dr. Hoványi Gyula, a kalksburgi jezsuiták neveltje, a tüzes nyelvek ünnepét nem használta-e föl arra, hogy kedves tanítómestereitől megerősítést nyerjen a hitben és küzdelemben? A jezsuita páterek ismerik a dörgést és a huhogást a Burgban. Ki nyugtat meg engem, hogy a Somló-ügy szálaiba nem markolásztak-e bele már jezsuita kezek?... Aztán Wlassics deklarálta a nagyváradi jogakadémia katolikusságát. Nem bátorítás ez?

- Vágd fiam, vágd Forgách, azaz Hoványi Gyula. Tietek leszen Gimes és Gács, tietek leszen lassanként ez az egész ország.

Azt kellett volna Wlassics Gyulának mondani:

- Mivel látom, hogy a felekezeti főiskolák veszélyeztetik a gondolkozást, a tudományos haladást, javaslatot fogok benyujtani egyelőre a felekezeti főiskolák államosítására, s ígéretet teszek egyben, hogy munkába veszem az egész oktatásügy függetlenítését.

Ha Tisza Kálmán volt volna most kormányon, dr. Bozóky már kézhez kapta volna a nyugdíjazó írást, Hoványi Gyula urat pedig elhelyezték volna a zsombolyai vagy tudom is én melyik polgári fiúiskolába. Ma azonban kutyabaja sem történik Bozókyéknak. Folytathatják, ahol abbahagyták, az ifjú generáció megmérgezését, a jezsuitizmus nagyváradi aknamunkáját...

*

Tekintetes közvélemény! A Somló-ügy nem a Somló ügye. Somló kimenekült. Isten éltesse. Amilyen apostol lelkű férfiúnak mi Somlót ismerjük, ő maga sem tarthatja elintézettnek az affért. A Somló-ügy most vár csak igazán megoldásra. Most lett belőle igazán csak nagy kérdőjel: ? Mi lesz? Hát a gondolatszabadság megvédése csak ennyi? Hát a klerikális, jezsuita hatalom ellen nincs fegyver?

*

Úgy mondják, hogy Budapesten nincs mit kereskednünk. Ott a reakció behálózta még a szabadkőmíves páholyokat is. Másutt még kevesebb kereskednivalónk van. Szóval tegyük le a fegyvert. Némán szemléljük a páratlanul gyors hódító hadjáratot, melyet támogat a Burgtól s a Vatikántól kezdve az ilosvai szalmásfedelű iskoláig minden. Mely behálózott sajtót, parlamentet, bíróságot, mindent. Letegyük? Kérdjük ezt mindazon kevesektől, kik még liberálisak tudtak maradni. Mi lesz?...

Nagyváradi Napló 1903. június 4.

A. E.

60. A BÖRTÖN FILOZÓFIÁJA

Az I. fogházépület D. osztály 18. sz. cellából pompás a kilátás. Ajánlom ezt a cellát mindazok figyelmébe, kikkel apróbb kriminális balesetek történhetnek. Igen barátságos kis cella is egyébként. Én úgy kerültem volt bele, hogy Krisztus méltóságos és nagyságos szolgái kicsit módosítottak egy krisztusi doktrinát. Én megdobtam őket kemény szavak kövével, s ők rabkenyérrel dobtak engem vissza. Szolgálják jövőre is híven és békében a Mestert. Valóban én nem haragszom reájuk. Bölcs könyveket olvastam itt a cellában. Az evolúció tanulságait tárta elém mind. Nincs kikre haragudjam... Sok nyugadalmat tud adni három júniusi nap, ha vasrácsokon keresztül néz az ember a künt levő dolgokra, melyeket a három nap alatt legtöbbször csúnya hűvös eső pacskolt.

Mélységes, különös izgató és mégis megnyugtató ez a világ itt. Szinte emberibb, érdekesebb és mindenkihez közelebb fekvő konklúziókkal traktáló, mint amilyeneket Gorkij "Nachtasyl"-ja mutat. Csaknem beleszerettem a földi juszticiába e három nap alatt. Milyen kielégítő, milyen kiegyenlítő, milyen bölcs a hatalom!... Milyen imponáló erővel s nyugalommal vágja el a kauzalitások sorát. Egyet fordít a kulcson s adieu emberség, természet, determináció!... Az a bolond ötlet tartott ébren az egyik rab-éjszakán, vajon nem úgy lehetne-e csak az emberiséget örök gyötrelmétől megváltani, ha börtön-mintára rendeznők be az emberi társadalmat? Nem tagadom: ez az ötlet még most is tetszik nekem, s nem tartom úgy magamban nagyon bolondosnak. A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem - a bibliáról, koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?... Mindenesetre nagyon helyesen az újságírón kell a dolgot kipróbálni. A modern társadalom az újságíróból vagy a zsidóból szokta szelni a Volta-féle békacombot. Camille Desmoulins az új emberi társadalom pairjeinek nevezi az újságírókat már a francia forradalomkor.

No, mégiscsak jobb dolguk volt a régi társadalom pairjeinek. Így rémlik nekem. Azaz pardon. Az új társadalom, melyet Camille Desmoulins már 1790-ben látott, még mindig nem született meg. Ellenben a canaille címet még könnyebben megkapja ma az istentelen firkonc népség, mint anno konvent. Hogy mi a manónak kellett nekem 1877-ben világra jönnöm! Ha már muszáj volt ez a jelentkezés s nem késhetett egy becsületes, esztétikus bölcs kultúrtársadalom evolucionálásáig (annyi elégtétellel tartozom magamnak, hogy ezt a szót minél sűrűbben füstöljem most a Somló heccek aktualitása révén a klerikális orrok alá), legalább történt volna nemes diósodi stb. Ady (recte Ódy) Dávid, Bálint, Barla stb. idején, míg el nem úszott volt Menyő és még egypár falu. Jussom lett volna gőgösnek, kegyetlennek és butának lenni.

No mindegy. Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohsem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma. Három rab-napomnak ez volt a vissza-visszatérő axiómája. Néhány száz év múlva, ha kész lesz az übermensch, aki nem éppen olyan lesz, mint amilyennek Nietzsche kigondolta, nem élhet át majd olyan érdekes dolgokat, mint mi. Én bennem, lámcsak, éppen most születhettek ilyen börtöngondolatok.

Irigyelem mégis azt a fiatal szocialista agitátort, aki tegnap óta rabkollégám s akit - látom az ablakomon - most éppen levegőt színi bocsátották le a bűzös udvarra.

Szent Gondolkozás!

Milyen boldog az az ifjú ember. Vad és fanatikus. Hívő. Most fölnéz az egyik börtöntetőre, s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év múlva erre is kitűzik a vörös lobogót.

Csupa ex-nótáriusokkal vagyok cella-sorban. Egykori tirannusai a falvaknak most csöndesek, sápadtak, fáradt nézésűek. Egy közülük kiválóan tragikomikus alak: megmaradt a pocakja. Egyébként nem érdekesek. Az a két csavargó - velem szemben - jobban izgat. Még nem ítéltek fölöttük. Raboltak, s isteni furfanggal tagadnak. Tovább a cellákban asszonyok kuslognak. Többnyire vének és piszkosak. A legérdekesebb kollégákról csak híreket kapok. A híres dandy evő uzsorás a kórházban káromkodik például. Általában csak a szürkeségek a sűrűn láthatók, akár odakint a világban. Ám tudom mégis és izgat a tudat, hogy nagy bűnökkel alszom egy födél alatt.

Áldassék végül a vörös női pongyola. Az arcot egyszer sem láttam. Polgári udvar feküdt az ablakom alatt. Ez a vörös pongyola s egy csengő női hang, tették előttem leggyakrabban kívánatossá a külső világot. Néhány óra még s kirobogok e tisztára súrolt, kulcsos, rácsos, bölcs és nyugalmas szállásról. Aztán nyargalászva, izzadva álmodhatom tovább. Szép a bér. Piros és más színű pongyolák, melyek megszűnnek értékesek lenni, mihelyst ledobódnak. Egy darab kenyér, mely talán nagyobb lesz, vaj lesz rajta, de nem okvetlenül. A gondolkozás gyönyörűsége végül, melynek eredménye egy magányos cella, már bizonyosabb.

Hát nem szép dolog ma élni?...

Nagyváradi Napló 1903. június 9.

Ady Endre

61. JEGYZETEK NÉHÁNY SZENZÁCIÓHOZ

Néhány száz év múlva okvetlenül tudni fogják a természettudósok, hogy milyen természeti erők hozzák néha különösebb lázba az embereket, s csinálják, gyártják tucatjával néha az ugynevezett szenzációkat. Ma még csak fogadjuk az eseményeket, amint jönnek s hatnak az idegeinkre. Az elmúlt hét utolsó három napja annyi szenzációt hozott, hogy elegendő lett volna tíz holt szezonra. Egyik-másik esemény, mely máskor vezércikkeket követelt volna a lapoktól, a nagy szenzációk összeverődésében négy-öt újságsornyira törpült. Ha Nagyváradon kitör az obstrukció, bizonyosan nem fog érdekelni senkit a városatyákon és hozzátartozóikon kívül. A kolozsvári végzetes párbajra ki kíváncsi? Ha a Nemzeti Színház más időben készül Nagyváradra, mindenki csak erről beszélne. Ma a villamos bomba lecsapása kovaszikra. Micsinai komikus figura. A nagy szenzációkra veti minden ideg, minden fantázia, minden ész és minden balgaság magát. A nagy szenzációk pedig nemcsak tartósak, de szaporák is.

A szerb tragédia nagyon is sok moralistát szólaltatott meg már. Valóban nagy tanulságai vannak a kis félbarbár náció szenzációjának. Akaratlanul is Damjanich jut az eszünkbe, ki ismerte a fajtáját s így figyelmeztette volt őket:

Ti kutyák, ha megmoccantok, mindnyájatokat felköttetlek, s végül magam lövöm főbe, hogy elpusztuljon az utolsó rác is.

Ám azok a tanulságok az igazi tanulságok, amelyek a szerb tragédia hatásából hámozhatók ki. Bizony a félvad náció becsületes gyilkos barbársága szinte morálisnak tetszik a kultúrállamok urainak farizeus, pilátuskodó várakozása mellett.

Soha a farizeuskodás nem volt olyan domináló elv, mint a mai, úgynevezett művelt társadalmakban. Egyik úgynevezett előkelő budapesti lap minden ok nélkül fölsóhajt a bécsi "merénylet"-ről szóló vezércikkben, hogy nem kell kutatnunk, ne kutassuk: milyen nációjú a merénylő. E farizeuskodás elég áttetsző, ha a lap jezsuita iskoláját ismerjük, s különben egy másik lap, egy legalább nyíltan klerikális, kompakt betűkkel hirdeti, hogy a merénylő zsidó volt. Szegény, elmebeteg, szerencsétlen ember. Mennyivel veszedelmesebb emberek vannak nálad!...

A kolozsvári urak fütyültek Nagyváradra, a ligára, Bourbon Alfonzóra, mindenkire. Egyik lelőtte a másikat. Apropos! A nagyváradi liga meghalt s beletörődött abba, hogy a párbajellenes "mozgalom"-ban a budapesti liga vezessen, melyben csupa urak dominálnak?

A nagyváradi obstrukció elmaradt, s ez bölcsen történt. Széll sem érdemli meg a bizalmat s az obstruáló ellenzék sem. Ezt az ellenzéket Széll a maga formájára csinálta. Méltók egymáshoz. Ám az ellenzék ezúttal ráhibázott a célra. Akaratlanul is a militarizmus ellen küzd, melynek csak a legkisebb bűne az, hogy a lovagias gyilkosságot nem lehet a társadalomból kipusztítani. Hogy a hadsereg a lovagias gyilkosság intézménye mellett más intézményeket is megvéd, hogy hatalma kívánatos, igazolja Belgrád. És itt megkérdezzük, hogyha netán úrnapján tüntetnek Nagyváradon a Gotterhalte ellen, csakugyan éleslövések válaszolnak a tüntetőknek? Így beszélik.

Örülünk, hogy Nagyvárad megcsinálja Bihar vármegye helyett a nagyszalontai Arany-szobrot. Érezze súlyosan a vármegye, hogy a jelen részben a jövő egészen: a kultúra. A kultúra pedig a városokban van. Valaha az volt a jelszó:

- Félre város, mikor a vármegye mulat.

A vármegye nem mulat immár. Dolgozni, tanulni - ezeket eddig sem csinálta. Érezze most már, hogy csak a városok által s a városokban élhet.

Csak a legnagyobb s legaktuálisabb szenzációkhoz nyúltunk szaladva, hirtelen e sorokban.

Ám egy kevésbé szenzációssal, de becsesebbel végezzük. Egy klerikális lap "leleplezéséből" értesülünk, hogy a magyar szabadkőmívesek végre megmozdultak, s cselekedni akarnak a Somló-ügyben ijesztően megnyilvánult klerikális veszedelem ellen. A klerikális lap néhány momentumát és célját följegyzi e megmozdulásnak.

"Óvjuk meg a romlatlan gyermeklelkeket a reakció dermesztő hatásától, állítsunk a kongregacionális internátussal (ti. a Szent Imre-kollégiummal) szembe szabadkőművesi internátust, fiúnevelő intézetet."

"Félő, hogy [ha] a kongregacionális internátussal nem állítunk szembe olyan más nevelőintézetet, mely amannak előnyeit a szabadkőművesi szellemmel kapcsolja egybe, a polgári családoknak a fővárosba kerülő fiai közül mindig többen fogják a kongregacionális internátusban nyújtott anyagi előnyöket keresni, a falusi papok zelótikus munkája még a fővárosból hazakerülő diákokban is segítőkre fog találni."

"Nemcsak a kongregációk ellen kell védekezni, hanem a vidéken levő egyéb hasonló klerikális intézetek hatása ellen is, és így nem elég ezekkel szemben 30-40 gyermekre tervezett internátus felállítása stb."

A tanítókat és tanárokat szabadkőművesekké kell tenni, hogy "az iskolákban mindenütt szabadkőműves testvérek kezében legyen az ifjúság vezetése".

"A vallástanításnál egy iskolában sincs biztosítva az igazgató ellenőrző joga, és ezen vallástani órák alatt érvényesülnek a kongregációs törekvések. Hassunk oda, hogy a törvényhozásban véget vessenek ennek az állapotnak, mely az iskolákban a bajok kútforrása."

Helyes. E törekvéseikben minden szabadgondolkozó támogatni fogja a szabadkőműveseket. Legyen harc. Győzzön a jobb. A világosság, szabadság és kultúra. A nagy szenzációknál nagyobb volna ez!...

Nagyváradi Napló 1903. június 14.

62. KÉPTELENSÉG

"Képtelenség!" - mondám egy földühödt úrnak tegnap délelőtt. Azonban olvastam magam is. "Képtelenség!' - ismételtem megint. És mentem a szigetre gyalog. Olyan sziget kellett, mely feledteti a förtelmet. Az utcák zajától ütemet vert lüktető agyvelőm. Képtelenség, képtelenség, képtelenség!...

A Fő utcán köveket csákányolnak, árkot húznak, kábeleket raknak. A megpiszkált gázcsövek bűzlenek. Maeterlinck régi lelke száll meg. Bűzös csatornáit látom a magyar életnek. A csatornákon büszkén úsznak a kalóz vitorlások. Övék az ország, hatalom és kloáka. A kalóz uraké s a kalóz zsoldosoké. A bűzös csatornákhoz közeledni sem képes az ízlés, a tisztesség, az intellektus. Nézem a víg kalózhajókat. Egy pár szárnyuk mintha fekete betűs újságlapokból volna. Néhány csöpp hullott az arcomra. Brr! Csak nem fröccsent rám pár csöpp a vitorlások kloáka-útjáról!

Képtelenség! Hiszen nincs is most fent Budapesten. Szász Domokossal akar egyezkedni néma, zárt szobában. Károlyi Pista kedvenc lovának hízeleg a nagykárolyi kastélyban. Kormánypárti bérből hűsöl Ausseeban. Zsoldos Lászlón vagy Halász Lajoson, vagy valamelyik más szegény őszinte skribleren keresi a becsületét valahol. A becsületét... Mérget kapar tollával a tinta üvegéből valahol a Bukott, az öreg katona miniszter, Kossuth fia vagy Ágai Adolf számára. Antiszemita áldomáson iszik, vagy árusítja a konfessziót, melyben született. Epétől, piszoktól, szennytől csepeg egész teste. Még mindig ő volna a kalóz-zsoldosok élén Cato-maszkkal a vezér? Még mindig írhat ez az ember? Képtelenség!

Nincs hite. Nincs biztos célja. Nincs hirdetnivalója. Nincs arcbőre. Néhány kegyetlen, penészes, gazdag mágnásnak a kitartottja. Véletlenül sem képes másra, mint gonoszra. Fekély, mely nem engedi magát kivágatni. - Most új áldozatra les? - Tisza Istvánra már is úgy hányja a szennyet, mint hányta a Bukottra. Kiért teszi? Miért? A kálvinistasága Tisza Istvánnak vadította meg a zsoldos vezér klerikális gazdáit? Ezért hozták működésbe ezt, ezt a szennymasinát? Hisz még nem tudhat semmit. Esetleg Tisza István gavallérabb lesz Széll Kálmánnál is. És hátha nem is olyan veszedelmes az ő gazdáira!

Képtelenség.

És hogy dolgozik!... Ugratja, békanyálazza a szabadelvű pártot. Berántja mocsaras írásába ősz királyunkat, kitől annak idején kikunyoráltatta a börtön elengedését. Beszél sötétség veszedelméről ő, kinek élete és hatása sötétség, gyász, kísértet-játszás, kripta-szórás és salak.

E pillanatban jobban örülünk a Tisza-hatalomnak, mint valaha s mint talán megérdemli. A magyar politikai életnek voltaképpen csak két tábora van. Az egyikben benne van ez az ember. Képtelenség, de benntartják és eltartják. Ez a tábor máris Tisza Istvánnak eresztette, dupla fölhúzással a maga szennymasináját. Ezt az embert. Lehetetlen most már gróf Tisza Istvánnak nem örvendeznünk s vele nem tartanunk...

Nagyváradi Napló 1903. június 19.

A. E.

63. A TITOK

(Vígjáték három fölvonásban. Irta: Pierre Wolff. Premier a Szigligeti Színházban. A Nemzeti Színház művészeinek második vendégjátéka)

Nagy esemény. Premier Nagyváradon június végén s a Nemzeti Színház művészgárdájával. Nem is csoda, hogy aranyokért nem lehetett már az előadás előtt két nappal egyetlen ülőhelyre jegyet kapni.

Pierre Wolff darabjáról a "Hét"-ben olvastuk volt a legtalálóbb kritikát.

Ha az ember végignéz egy-egy tizenöt-húsz év előtt divatos darabot, mint amilyen például az Abbé Constantin: elméláz rajta, hogy ezen a csinos jelentéktelenségen annak idején mi tetszett oly mértéktelenül? Változnak az idők, változnak az emberek mondogatják, mikor egyszerre csak egy haute nouvauté, latest fashion darab mutatja - hogy nem változtak sem az idők, sem az emberek -, legalább még mindig vannak írók, még pedig éppen az ügyesek s a ravaszok fajtájából valók, akik idején valónak ítélik kedveskedő élelmeskedéssel számítani a közönség meghatóságára. Ilyen számító Pierre Wolff is, és számításában nem csalatkozik. Legalább minálunk nem s nyilván Párizsban sem, sőt ott talán még kevésbé, mert hiszen a bourgeois szereti, ha meghatják vagy éppen megríkatják, s még királyoknál és hercegeknél is jobban szereti a színpadon látni önnönmagát, amint ő jó, kedves, aranyos, amint szereti a gyerekét vagy az unokáját s amint rideg külseje alatt érző szív dobog. Mint Berthold Auerbach novelláiban, ebben a darabban is oly kedvesek a félreértések oly édesek az emberek, oly szeretetreméltóak a bonyodalmak s oly szívbeszólóak(!) a megoldások, hogy az ember rosszul van tőlük.

De sebaj, van ennek a fajta költészetnek egy igen jó oldala is: az, hogy minden nagyobb igény nélkül áll elénk. A Pierre Wolff kis meséje: egy jó házból való fiatalember regénye, ki titokban együtt él egy kis masamódlánnyal, gyermekük is van, a szülei, megismervén a kis unokát, külön-külön hajolnának arra, hogy elvegye a leányt, de egymástól nem merik a dolgot nyélbeütni, míg aztán a ház egy jó barátjának kegyes intrikája megvallatja velük egymásnak, hogy titokban s külön-külön hetek és hónapok óta hány órát töltenek mindennap [a] kis vadháztartásban: ez a mese s ennek házassággal való befejezése bizonyára se nem ibsenkedik, se nem hauptmannkodik, s távolról sem akar több lenni olyasminél, mint a kedves német Familienrománok - legfeljebb hogy ezenfelül mód és alkalom akar lenni arra, hogy a jellemszínész ezer és egyedszer eljátssza benne azt a fentebb említett kolportázsregény és külvárosi színdarabtípust, kinek rideg külseje alatt érző szív dobog, a jellemszínésznő pedig azt az aranyos okos asszonyt, aki szelídséggel viszi az urát arra, hogy azt tegye, amit ő akar.

A nézőtéren igazi "théatre paré" díszlett, színe-java együtt volt Nagyvárad és Nagyszalonta intelligenciájának. A hangulat pedig olyan volt, mint mikor áhítattal csodáljuk egy klasszikus festménynek felénk áradó idilli varázsát. Visszafojtott lélegzettel és a művészi gyönyörűségtől szinte lázasan hallgattuk a színpadon fönségesen kibontakozó poétikus mesét, melynek minden egyes alakja valóban meseszerű volt. Említsük elsőnek a Mestert, Ujházi Edét, aki ebben a szerepében felülmúlta talán minden eddigi művészi dicsőségét. Édes verőfényt sugárzott ránk, és meggyőzött bennünket arról, hogy utolsó nagy hérosza ő a régi magyar művészi gárdának, melynek nyomába se ér - sajnos - az újabb színészgeneráció. A Mesterhez méltó partnerek voltak Rákosi Szidi, aki olyan nagymama volt, aminőt csak poéták festhetnek, és Náday Ferenc, aki eleven tanúságot tesz arról minden újabb szerepében, hogy művészetének varázsa örökifjúvá teszi őt. Lánczy Ilkát és Dezsőt is lelkesen ünnepelték. Helvey Laura tökéletes volt, amilyennek őt mindig ismertük. A viszontlátás édes örömével fogadták a gyönyörűséges leánnyá fejlődött Paulay Erzsikét, akinek művészképességei is gyönyörű fejlődést ígérnek, amint ezt kicsi szerepéből is megítélhettük. A legkisebb szereplő volt, talán mégis a legbájosabb, Várady Antal csókolnivaló aranyos kis babája, Várady Ilike, akinek bűvös csacsogásaival nem tudtunk betelni. Kijutott a tapsból a mi derék földinknek, Faludinak is, főképpen akkor, amikor a lámpást behozta.

Felejthetetlen kedves emléke lesz a lezajlott két nevezetes művészi este a nagyváradi közönségnek és mindenkor őszinte szeretetet és hálát fogunk érezni Somló Sándor igazgató iránt, aki nekünk ezt a páratlan gyönyörűséget megszerezte.

Nagyváradi Napló 1903. jún. 19.

64. TISZA TRAGÉDIÁJA

Őfelsége kegyesen tudomásul vette, hogy Tisza nem olyan erőskezű ember, mint amilyennek mondták. Tisza pedig elintéztetett most már. A jövő embere volt sokáig, s immár alighanem a múlté. A jelené csak addig volt, míg Bécsből Budapestre ér a gyorsvonat. Vége. Nagy kár, hogy így esett. Szomorú tragédia a Tisza tragédiája. Lám. Valaki okos, erős, hideg, büszke, nyugodt, számító és dús. Mégis tragikus alak lesz belőle. És a Tisza tragédiája nagyon súlyos tragédia. Tiszában mérhetetlen ambíció van. Csak titkolta mindig. Az okossága, ereje, hidegsége, büszkesége, nyugalma számítása mind beleveszett e tragédiába. Tisza most már csak dús ember lesz. Talán még dúsabb. Önimádása egyetlen útra szorult. Tiszát elvesztette az ország, és ez a veszteség nagy veszteség. Jaj be szűkében vagyunk a kiválóaknak.

Aztán jön a tragédia második szakasza. Bebizonyult, hogy olyan posvány már a magyar fórum, hogy kavicsokkal ezt már nem lehet fölkavarni. Sziklákat kell ebbe görgetni. Tisza ígérte az erős kezet. Megérkezett Bécsből, s az erős kéz parolázni próbált mindenkivel és jeleket adott. Aut-aut. Mondottuk még akkor. Ezt a nagy posványt Széll csinálta. Ő csinálta ezt a mai parlamentet, hogy - süsse meg. Íme: Tisza csak kálvinista vallású, csak a híre az neki, hogy liberális, és elsöpörte kétszer huszonnégy óra, alatt a pártközi reakció.

És most jön a hármas tragédiának, e valóságos Tisza-trilógiának a harmadik szakasza. Az ellenzék harcának a legújabb megvilágosulása. Úgy áll a helyzet, s a hármas tragédiának ez a legnagyobbja: szembekerültek a nemzeti érdekekért folyó törekvés s a liberalizmus sorsa. Ugron és hívei, a Kossuth-párt jó része, a volt nemzeti párti jezsuita gárda, az agráriusok: mind ellenségei a liberalizmusnak, de kisebb-nagyobb bátorsággal mind a nemzeti érdekek és szükségek teljesítését óhajtják és sürgetik. Ki tagadná, hogy harcukban, törekvésükben igazság van? Eötvös Károly, Bánffy Dezső, Vázsonyi Vilmos elég liberális férfiak talán, s kénytelenek mégis ez éppen nem liberális táborral tartani a nemzeti érdekekért folytatott harcban. Viszont a liberalizmus restaurálását Bécsben csak nemzeti érdekek föláldozása árán volnának hajlandók megengedni. Ez az az ijesztő valóság: valóság. És Tisza tragédiájában ez csúcsosodik ki legdrámaibban, legijesztőbben.

Most már igazán jó volna csak megsejdíteni is, hogy és mint fogunk kikerülni e rémes kavarodásból. Úgy látszik, teljesen el fogják ejteni Magyarországon a liberalizmust.

Jön a nemzeti kaszinó, jönnek az agráriusok, majd jönni fog a néppárt köré rakodó konzervatív többség. Még ha Wekerle jön, az sem vígasztalás. A liberalizmusnak e rókatermészetű, fogatlan oroszlánja voltaképpen sohse volt oroszlán. Ha kell, jobban meg tud puhulni, mint a Náci, a Tiszák "hű" Darányija.

Tisza elintéztetett, s úgy érezzük, jó sokára elintéztetett a liberalizmus. Most már ulula cum lupis. Megyünk mind a nacionalista klerikálisokkal.

1. Bécsben megengedik a liberális kormányzást, ha az biztosítja a szent közösség sértetlenségét.

2. Elárasztják az országot a kongregációk, fölelevenül az egész feudális középkor, s ennek fejében majd megengedik, hogy a közös tisztek tiszaújlaki magyar bajuszpedrőt használjanak, vagy valami ilyes más engedményt adnak.

Borzasztóan silány "választék" ez. És immár csak a másodikat lehet választani...

Nagyváradi Napló 1903. június 20.

A. E.

65. KÁLMÁN GRÓF LEVELE ISTVÁN GRÓFHOZ

Hát ezen is túlestél, édes Pista bátyám? Hála Istennek. Mégis csak szerencsés ember vagy te. Majdnem olyan szerencsés, mint én vagyok. Úgy gondolom, hogy kő esett le a melledről. Fölfohászkodtál:

- No, evvel még tartoztam magamnak s azoknak a becsületes híveknek, kiket a hitükért nagyon gúnyoltak már. Hát ugye lehettem volna?...

Bizonyosan így fohászkodtál, édes Pista bátyám. Hanem most már gyere haza. Egy-két forró nap s dőlhet a rend. Aratni kell. A Pista gyerek is lerakta az érettségi vizsgát. Csupa jeles. Egy szóval: jó lesz hazajönni e szép szénacsináló időben. Odafönt úgy sem hozod már rendbe a szénát. Úgy olvasom tudniillik az egyik hírlapban, hogy nincs rendjén a szabadelvűség szénája. Hát jöjjön rendbe, ha tud. Neked már nem lehet közöd hozzá. Te félrelökted a kaszádat.

Ha nem tudnád, hogy csak virtuskodtál, bizony még megsajnálnálak. De tudom. Lehet, hogy egyszer-másszor nagyon komolyan vetted a dolgot, de észrevetted hamar magad. Nagyobb erejű ember vagy, mint én. Egy kicsit kitréfálhattad magad a métermázsákkal.

Én nekem nem volt soha passzióm a súlydobás. Mikor a jó bihariak idejöttek volt, hogy legyek a képviselőjük, szinte megijedtem:

- Kedves jó atyámfiai, hát bántottam én magukat valaha?...

Ha hazajössz, mutatok valamit. Meg fogod kacagni. Egy barátságos hírlap nagyon elsirat, hogy te most már lejártad magadat, hogy milyen nagy kár érted. Mintha te csakugyan azt tartanád e földi élet legnagyobb gyönyörűségének, hogy miniszterelnök légy Magyarországon. Nahát ez nagy gyönyörűség is. Komolyan kell venni, amiben nincs komolyság. Többet utazni, mint egy kezdő vigécnek. Meggyőzni Lengyel Zoltánt, hogy neked is van némi sütnivalód. Érezni hogy a te grófságod hitványabb, mint az Andrássy Ducié. Meghallgatni olyan emberek tanácsát, kiknél jóval több esze van a mi béresgazdánknak. Fene nagy gyönyörűség is ez. Hát még a ráadás! A barthamiklósok fölkutatják a szamosújvári, illavai és váci levéltárakat. A bélyegnyalástól a hazaárulásig mindent elkövettél. A végén úgy jársz, mint szegény jó apánk járt. Addig árultad a hazát, míg a saját kis földed kiindul alólad.

Én tudom, hogy virtuskodás volt az egész. Egy kicsit sok volnál te ennek az országnak. Úgy járnál, mint az a szegény földink járt, aki húszezer holdas birtokon tanulta a gazdálkodást, s be kellett ülnie a családi kétszáz holdba.

Valamikor az én tiszteletes nevelőm megismertetett valami furcsa doktrínával, hogy a kiválóak elsenyvednek. Van ebben valami. Az ilyen kis országokban, mint a mienk, van egy mérték, afféle szellemi mérce. Aki ezen túlnő, annak vége. Az nem juthat szóhoz. Mert Albionban mégis másként állanak a dolgok. Szép az, amikor azt mondja az angol miniszterelnök:

- A bagdadi vasúthoz van egy kis szavunk: nélkülünk nem lehet utat csinálni az északi sarkra sem, a Holdba sem, a levegőbe sem.

Vagy ha azt mondja az angol külügyminiszter:

- Anglia nem vesztheti el a világ szimpátiáját, vagy ha elveszti, akkor szerzi meg s úgy szerzi meg, amikor és ahogy akarja.

Ez már valami más, mint Gabányi uramat kioktatni, hogy amiért az ember nem jár nemzeti színű gatyában, azért igen hasznos magyar ember lehet.

Édes Pista bátyám, mégis csak Horatiusnak volt igaza, Smith, Malthus, Marx, Wagner, Schmoller és a többi csacsi volt. Horatius volt az igazi agrárius, nem Károlyi Sándor. A föld az igazság. Legalább ebben az országban a föld. Azért az ember Berlinben, Heidelbergben, Bécsben mindent megtanulhat. Plátótól Bodnár Zsigmondig mindent elolvashat. Több erő lehet benne, mint Bismarckban, Gladstone-ban, Chamberlain-ben. De aztán hallgasson vele. Legyen bölcs és király a maga földjén. Az istállónak nem kell okvetlenül a Duna-parton állania. A geszti istállókat rendben tartatni szebb. Hidd el, olyan bölcs, gazdag és szép az élet a vulgus nélkül, mely nemcsak profanum, de gonosz is.

Várunk szeretettel haza, én édes Pista bátyám. Mi közöd neked az olyan gombolyaghoz, melyet hátulgombolós nadrágú gyerekek gombolyítottak össze. Csak gombolyítsák ki, ha csinálták. Te nagyon erős, nagyon férfi, nagyon okos és nagyon úr vagy hozzá, édes Pista bátyám. Ölel procul negotiis s idevár téged is - Kálmán öcséd.

*

Ez a levél alighanem apokrif. De lehetett volna talán megírott és hiteles.

Nagyváradi Napló 1903. június 21.

A. E.