92. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Mivel ez minden jólbenevelt világvárosban így szokás, mi is ki szoktuk így orgonanyílás idején jelenteni, hogy a szezonnak vége, s ezután már engedünk ízlésünk magas és szabott árából. A dologban az a mulatságos, hogy azért májusban, sőt júniusban is akként él a szezon, mint eddig élt, ízlésünk magas és szabott árából pedig hasztalan óhajtanánk engedni. Mielőtt a májusok jönnek, már rendesen lejjebb szállítottunk a beszerzési árnál is.

Mindez nem baj. A május valóban szép. A műtárlat tárva. Meg lehet tekinteni a Szabadság- és Kossuth-szobrok fatális terveit. Van lóverseny. Van automobil kiállítás. Sőt auto-cayot verseny is lesz. Sőt léghajószállatások is lesznek. A Nemzetiben holnap újra premier, és magyar darab újra. Az operában víg az élet. Az Orfeumban bírkóznak. A Népszínház Budát lázítja. Új könyvek jelennek meg. Régen nem volt ennyi élet Budapesten, és mi nem tehetünk mást, mint az események e sokaságából kiszedünk egyet-kettőt.

Íme pl. Küry Klára, legújabb zarándokútjának második stációján. A Vígszínházban egy furcsa darabban. A darab címe Miss Chipp. Jeles kis alkotás. Gyönyörű perspektívákat nyújt a méla szemlélőnek, hogy a színházaknak lassan mire kell vetemedniök a nagyságos közönség kedvéért. Ha egyszer a közönség meg fogja bicsakolni magát, hogy ő bizony igazi kivégzést akar látni, hát az összes büntető törvénykönyvek nem fogják elriasztani a színigazgató urakat a nagyságos közönség kiszolgálásától.

Carré Albert, a zseniális párizsi direktor beszélt egyszer arról, hogy lentről, mélyről, a tömegből egyre újabb színházi publikum kerül föl. A művészetek közül az úgynevezett színművészet popularizálódik leggyorsabban. A színházaknak örülni kell, mert viszont a felső tízezrek egyre jobban elfordulnak a színháztól. Először azért, mert az ízlésük finomabb lesz, mintsem a tucat-komédiázás kielégíthesse. Másodszor azért, mert a gazdag emberek egyre általánosabban kezdenek rájönni, hogy nincs jobb dolog, mint utazni. Automobilok, gyorsgőzös, rapidvonat hamar elviszi a boldog gazdagokat. Még Párizsban pártolják őket az idegenek. De például Budapesten gyöngén. Mi a vége? A színház egyre nagyobb engedményeket hoz újsütetű, neveletlen publikumának. És Carré Albert szerint Párizsban is megérzik a közönség ízlés-nívójának folytonos süllyedése. De Párizsban lehet védekezni. Önök, burzsoa hölgyek és urak, nem hiszik el. De igaz. A szocialisták nevelik az új, komolyabb színházi publikumot. De csak ott, ahol ők erősek. Ahol vannak bőséggel szabadlíceumaik, kurzusaik, stb. Ahol az állam nem ellenük dolgozik, de segít a tömegnevelésben. Párizsban például a külvárosokban már zeneileg is készítgetik elő a nagy színházak leendő publikumát. És a színházak jövő publikuma ott talán sokkal komolyabb lesz, mint eddig. Mindenesetre a színházak felé áradó tömeg iskolákon, oktatáson megy át. Nálunk a színház csaknem teljesen a hirtelen színházakra bocsátott fejletlen és gonosz alantasságú tömegeké. Mert nálunk még a jómódú burzsoázia is százszorta neveletlenebb, mint a harmadik köztársaságnak már túl és túl civilizált gazdag polgársága. Csoda-e hát, hogy nálunk egyre süllyed a színpad?

No de elfelejtjük Miss Chipp-ről és Küry Kláráról beszélni. Miss Chippel hamar végezhetünk. Ízetlen, ostoba fércmunka, melyet vonatkozásainál fogva élvezhet a párizsi nyári publikum, de a mienk nem. Küry Klárát pedig igen rém sajnáljuk. A Dancigi hercegnő után megint egy rossz darab. Magyarul szólván: nagy ennek a kiváló művésznőnek az ő pechje. Pedig bájos volt, gazdag és jókedvű a darabban. Nem lehetett igazi sikert várhatni belőle.

Ma este meg Bob herceg-et, a régen pihenőt, költöztették át a Király-színházba. "Londonban hej..." Az emberek még ezt sem unták meg. Sőt az új Bob herceg zsúfolásig megtöltötte a szerencsés színi hajlékot. És új és nagy díszben jelent meg a híres, sőt hírhedt darab. Meglássák, még legyűri Kukoricza Jánost. Minden esetre az ember kezdi megérteni, hogy ebben az országban Vajda Jánosnak nincs szobra, s Csokonai halálának százéves fordulóján nem lehetett végre Csokonai műveiből egy teljes kiadást csinálni. És még vagy kétezer ilyen apróságot megért ezek után az ember. "Londonban hej..."

Szerettünk volna képekről többet szólni, mint eddig tehettük. Két nőíró új könyvéről is volna némi mondanivalónk. A Nemzeti holnapi premierjével kapcsolatban pedig egy érdekes irodalmi jogesetre. (Joga van egy írónak a másik író darabjából megegyezés nélkül új darabot írni?) Minderre talán lesz több időnk és helyünk a következő péntek estén.

MK 1905. május 14.

Diósadi.

93. PARASZTSZÍVEK

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

I.

Mikor a Cunard Line partra szállítja Amerikában az utolsó magyar parasztot, nem lehetetlen, hogy idehaza végre egy becsületes igaz írás fog születni róla, az elhagyottról, meg nem értettről, néhairól. Addig pedig kendtek, testvéreim vigyázzanak magukra, míg idehaza vannak és magyarok, s odakünn is, míg amerikai angol nem lesz kendtekből, s ha majd odakünn magyar komédiások mennek a kendtek mulattatásukra, el ne higyjék valahogy, hogy édes szüléik olyanok voltak, mint a komédiás mutatja.

Leglevegősebbül, leglelketlenebbül mégis csak a színpad bánt el a paraszttal. Néhol még csúfondárosan meg is rontotta. Ahol a paraszt népszínművet látott, sok helyütt elkezdte utánozni a színpadi parasztot. Talán Justh Zsigmond tudott volna erről beszélni. Ami komoly, értékes népünket nem vettük komolyan, míg komoly és értékes volt. Most züllőben, pusztulóban van, s most kezdenők rajzolni. De most meg a régit, s ezt is rosszul. Szalóky Elek, kinek ma Parasztszívek drámáját mutatta be a Nemzeti Színház, szinte tüntetően azon buzgólkodik, hogy igazi parasztéletet mutasson nekünk. Csakhogy önkonstruálta parasztéletet mutat. A régi népszínműíróknál jóval modernebb. De nem írónak, hanem embernek. A régi, hazug népszínműírók egyik-másikában volt kisebb-nagyobb adag művész. Szalókyban egy csöppnyi sincs. Nem álparaszt, mint parasztíróink nagy része, de még kevésbé való az egységbenlátók ritka gárdájából. Összerakott egy sereg fizikai és lelki motívumot. Szép ez, hiszen szép a tengerpart sok tarka kavicsa. De tessék ebből építeni. Ne vegye zokon: egy lépéssel sem hozta közelebb hozzánk a verejtékező, gatyaviseletű, de még a mi lelkünknél nem is régen originálisabb, erősebb, magvasabb lelkű parasztot. Élhet, szerethet s ölhet néha talán úgy, mint Szalóky mívelteti ezt velük, és Szalóky Eleknek még sincs igaza. Mert ez esetben az egész történet egy eset. Élettelen, ha életből való is. Semmiesetre sem látja meg művészember.

II.

A Tisza mentén, tanyák közt, tanyán, ahol a legényember nem nagyon válogathat a nőben, olyan szerencsésen jár Zsófi szolgáló, hogy beleszeret a gazdája. A gazdája, aki özvegyember. De beleszeret a gazdája nevelt fia is. Sőt beleszeret az e legény is, akibe Zsófi szerelmes. A gazda és az a legény, akit Zsófi szeret, csak úgy anyakönyvvezető és pap nélkül akarnák Zsófit. A nevelt fiú, a gazda öccse, ki maga is fattyú s valahogy nem egészen tökéletes, a hitvesárt is érdemesnek tartja megadni Zsófiért. A gazda nehéz szívvel, de nyilván ama nem erkölcsös hátsó gondolattal, hogy így közelebb férhet Zsófihoz, beleegyezik a mésalliance-ba. Zsófi pedig csak azért megy férjhez ehhez a legényhez, hadd lássa a másik, hogy mégis csak tanyás gazda felesége lesz. A gazda legyeskedik a gyámfia asszonya körül. Az övé a vagyon. Talán ezért megy bele a játékba Zsófi is. Meg hát az urát nem szereti. A férj pedig, akár egy francia vígjáték férje volna, nem látja, hogy kire kellene igazán féltékenynek lenni. Sőt egy-kettőre, egy arató-napon, leüti a gyámapját, mikor az az ő nagy, tüzes szerelméről beszél Zsófinak, s átöleli a Zsófi derekát. A szerelmes öreg meghal, de elátkozza a gyámfiát, s vagyonát - Zsófira hagyja. A férj megy a szegedi Csillagbörtönbe, s rábízza feleségét arra, kibe voltaképpen Zsófi szerelmes. Az öreg elpusztult, a fiatal a tömlöcben. A két szerelmes összeköltözik. Az asszonyból most tör ki az asszony igazán. Szerelmes, mint egy szerelmes lupa. Mivel pedig parasztéknál sem olyan szerepetlen a vagyon, mint a régi népszínműírók elhitették, az asszony, hogy bebizonyítsa szerelmét, ráíratja vagyonát a szeretője nevére. De ez nemes lélek. Az a terve, hogy ha hazajön a rab, visszaadja neki a vagyont, hogy ez áron az mondjon le az asszonyról. A rab hazajön, s látja, hogy milyen komplikált, szomorú tragédia hősévé tette őt az élet, illetve Szalóky Elek. Beleöli magát a Tiszába.

III.

Mindez nem érdektelen. És pillanat méretű igazság sok van benne. Sőt új alakok. A parasztbohémek például, a pusztázók. A darabban nincs olcsó törekvés okvetlen hatásokra. Néhol szinte életszerűen nyugodt a tempó, mert az élet, óh drámaírók, akkor is nyugodt, fenségesen nyugodt, mikor mi a drámák anyagára alkalmas szamárságokat csináljuk. Csak éppen a történet élettelen. Csak éppen meggyőzni nem tud bennünket a színpad, hogy ő rajta most az élet egy szemléltető áradata csap keresztül. Ez a darab bizony egy levetkeztetett népszínmű. A népszínmű sallangjai néha szinte művészi hatások határáig vihettek bennünket. Itt a szép sallang sincs meg. A darabot súlyosbította egy lehetetlen dialektus. Ha azt mondanám, hogy nagyon rosszul játszották a darabot a Nemzeti Színház művészei, akaratlanul dicséretet mondanék. Hát nem nagyon rosszul, de meglehetősen rosszul játszották. Cs. Alszeghy Irma néhol sok meglepő igazságot talált szerepében. Vagy adott bele a maga jóhiszeműségéből, de sok helyütt volt színtelenebb a szerepénél is. Rózsahegyi otthon volt persze egy kisbéres szerepében. Még talán Gyenes, a gazda s Gabányi és Rákosi Szidi a pusztázók szerepében csináltak valamit. Azok, akiknek szenvedélyén sarkallott volna az élettelen történet, Mihályfi, Bakó igen rosszak, de nehogy dicséretnek vegyék. Másként rosszak. A többiek is nemkülönben. A szerző helyett, kit az elég ritka közönség szólongatott, a rendező mondott köszönetet.

Dyb.

P. S. Szalóky Elek színműve egy irodalmi pörre adott okot, témát és anyagot. Balassa Ármin szegedi szerkesztő és író Parasztszívek címmel írt egy egyfelvonásos érdekes parasztdrámát. Játsszák szerte a vidéken. Szalóky ebből csinálta a darabját. Sok huzavona után a két író nem tudott megegyezni egymás között. Bizonyos, hogy Szalóky a harmadik felvonásban különösen sokat vett át Balassától. Viszont ő egy egész más drámát írt alapjában. A Balassáénál - szerintünk - az élettől és az élet színpadi művészi ábrázolásától még messzebb illanót. De plágiumról nem lehet szó. Más tekintetekről talán igen. De mi ezekben nem ítélkezhetünk most és itt. Mindenesetre, ha már kölcsön kér az ember, többet mutasson fel, mint Szalóky Elek. Egy kis erővel egészen kitörölhetett volna minden hasonlatosságot. És talán így, fölszabadulva, több lett volna a dráma művészete és igazsága is.

Budapesti Napló 1905. május 14.

94. AMIT AZ AUTOMOBIL BESZÉL

Kevesen járnak a budapesti automobil-kiállításra? Azt beszélik, hogy kevesen. És báró Born Frigyes sóhajtozva gondolhat a decemberi Párizsra. A ragyogó Grand-Palais-ra. Az autó-alkalmatosságok nagyszerű kiállítására, ahol ő ott járt. A tolongásra. A lázas napokra, melyek a jockey-clubtól az utolsó Habert-asztaltársaságig ünnepet jelentettek. Miközben pedig a világ minden nyelvén bírálgatták az automobil-ipar remekeit, a száz tagú rezes banda nem egyszer örvendeztette meg a kóborló magyart ama jeles nemzeti dallal, hogy hallod-e te kőrösi lány. Hogy miért is nincs ez így Budapesten is? Csak azért, mert kicsik és szegények vagyunk?

Az automobil par excellence az életcsúcsra került harmadik rendnek diadalszimbóluma. A leggőgösebb polgári jármű. Az egyéni iparkodásnak, a vagyonnak, a lázas életnek, a gyorsaságnak, a parvenű-gőgnek kereken röpülő proklamációja. Az automobilt azért kellett kitalálni, hogy a burzsoa-gőg most már végleg halálra gázolja a lovagi dölyföt. Az új high-life a régi high-lifet. A jelen a múltat.

Megérezték ám ezt Franciaországban is a régi arisztokráciának ama kevesei, kiknek zsebében akad még néminemű pénz, vagy akik polgári iparkodással tartják fenn históriai nevük régi fényét. Siettek automobil-clubjaikat megcsinálni s demonstrálni, hogy ők is beleillenek az új szekérbe. Abszolúte nem sikerült. Az automobil a sans-culotteok unokái számára készült. A milliók új urainak számára. Az automobilt olyan életfelfogás csináltatta meg a technikusok agyával, mely négy nemzedék alatt kiforgatta tengelyéből a régi világot. Az új vezető társadalmi elem számára készült az automobil, mely már leszámolt az Uzés-hercegekkel, s mely gőgösen nevet, ha a múlt arisztokráciája berzenkedik, s melynek csak akkor válik ólomszínűvé az arca, ha az új sansculotte-ok az új forradalmi dalt éneklik palotájuk alatt.

És nálunk azért nincs hazája az automobilnak, mert nálunk elsikkadt a harmadik rend, Nyomorékul be akarják ugyan tölteni a helyét egy kis töredékkel. A külföldi mintákban utazó szocializmus akarja főképpen elhitetni önmagával, hogy itt a gőgös, dús polgárság alól kell kirántani a hatalom székét. Dehogy van ez így. A faktum az, hogy mi vagyunk Európa egyetlen feudális országa. A sallangos négyfogatú hintók országa mit akar az automobiltól? Ahol még azok is, akiknek a nagy hiátust kellene kitölteniök társadalmi tagoltságunkban, akik az új idők divatja szerint szereztek vagyont, őrült irigységgel szemlélik s majmolják a történelmi arisztokráciát, ott hogy lehetne polgári gőgről beszélni, s ott hogy lehetne villamos, pompás automobilról lenevetni a trottlit a négyesfogaton vagy szintén automobilon, hol azonban még kiáltóbb az ő trottlisága? Dehogy! Sőt beszélik nálunk új vagyonú nagy urakról, kik természetesen sietnek földbirtokot vásárolni indusztriális forrású pénzükön, hogy vidéki birtokukon gyönyörű négyes ötös fogatokon járnak. Budapesten azonban félnek - a megítéltetéstől. A mi burzsoáink tehát még négyes fogatokkal sem mernek hadat üzenni a régi, de nálunk örök uraságú high-lifenek.

Tehát az automobil is marad a jeles nevű, feudális urak passziója nálunk. Ergo nem hódíthatunk tömegeket ez új, modern szekérnek. Párizsban nincs mindenkinek tíz-húszezer frankja egy automobilra. De érdeklődéssel, egyelőre érdeklődéssel, mindenki szívesen adózik az ördögszekérnek. Mert ott a levegőben van a várakozás, mely a harmadik rend bukását s minden emberi produkcióban részesedést fog hozni mindannyiunknak.

Nálunk az automobil egyelőre a feudális urak sportja s nem társadalmi diszpozíciók eredménye. Nem is beszélve arról, hogy utaink sincsenek hozzá. Mert sok és jó utat szintén egy demokratább, egy polgári társadalom szükséglete teremtene.

A mi automobil-mániánk, ha volna ilyen, hazug volna. És hogy újra írjuk le egy egyszer már megírott igazságunkat, hát nem őrülten komikus látvány az új idők legmodernebb járművében, a munkával szerzett milliók diadalkocsijában, olyan latifundiumos urakat látni, akik még Tankréddel, vagy négyszáz év óta porladó spanyol grandokkal gondolkoznak, s rettegnek egy balesettől, mely a cs. és kir. kamarási tabellát érhetné?

Az automobil korán érkezett hozzánk, s ha szörnyen is adjuk a civilizáltakat, bizony valami olyanféle érzést kelt bennünk, mint mikor vademberek először jutnak gyufához. Órákig dörzsölnek össze két darab fát, s akkor meggyújtják rajta a gyufát...

Budapesti Napló 1905. május 17.

Adieu.

95. CHIMÉRAPOLIS

Hát Andrew Carnegie csakugyan komolyan veszi az ő bolond tervét? A Times újságolja. Tehát alighanem igen. Valahol Hága mellett várost alapít Carnegie-Romulus. Hatvan millió márkát szánt ez új Rómára. Vagy talán jobban mondva: ideális új-Athénre. És ez új város lakói az álmodók lesznek. Az emberfajtának örökké érthetetlen, szent vagy bolond példányai: a művészek. Akik tudniillik valóban azok. Chiméra fiai és leányai. Poéták, piktorok, muzsikusok, képfaragók, filozófusok s hasonlók. Mindazok, akik voltaképpen sohasem élnek ti véletek, élethabzsoló embermilliók. Carnegie ezeket akarja összegyűjteni. Ezeket, kikkel sohasem volt tisztában a világ: majdnem-istenek-e, vagy alig-istenek. Szomjúhozók ezek, s lelkükben hordják nagy titkait a mindenségnek. A fájdalmas létnek, a mérhetlen univerzumnak vallomásaira lesnek ezek méla csodaórákban. Kifeszültek az ő lelkeik húrjai mindig, hogy verjenek ki egy-egy hangot a világ számára. Miért vagyunk? Mik vagyunk? Mit érzünk? Miért szenvedünk? Merre megyünk?

És most ezeket össze akarja gyűjteni Andrew Carnegie. Hogy együtt legyenek. Hogy elszakadjanak a többi emberek életétől. Hogy érzékeny és nyugtalan lelkükkel egymás lelkét kínozzák. Hogy hiányozzék nekik a tömeg butasága és szívtelensége, mely voltaképpen zengővé teszi a húrokat az ő lelkeikben. Ezt akarja Andrew Carnegie. Csakis amerikai pénzkirálynak támadhat ilyen istentelen terve. A Carnegiek hitethetik csak el önmagukkal, hogy nekik joguk van belekontárkodni a sajátságos, rettenetes Élet műveibe. És ha el tudná akolozni az emberiségtől a művészeket, mire gondol ő? Az álmodóknak jobb lesz-e így? S a józan világnak is jobb lesz-e? És mit csinál a lélek hermafroditáival, a félig-álmodók s félig józanokkal?

Chimérapolis - chimérapolis. Carnegie terve sohse válhat valóra, Ha megannyi milliója is van ő Pénzességének. Az Élet nem tűri, hogy az ő nagy titkaiból is trösztöket csináljanak. Egyelőre úgy kell maradnia az állapotnak, mint van: jönnek közénk állandóan ők, az álmodók, az érthetetlenek, az idegenek, a fájdalmukból teremtők. És mártírizálja őket a tömeg. És bennük minden élet titka és fájdalma buzog.

(Ellenben ha Carnegie meg tudná csinálni ezt a várost, hát nem szeretnék ott lakni. Poéták együtt? Filozófusok együtt? Művészek együtt? Szép kis Lipótmező lenne!)

Budapesti Napló 1905. május 18.

A. E.

96. ZARÁNDOKUTAK

Vajon merre is van Mária-Besnyő? Nincs talán messze. Annyit tudunk róla, hogy a Regnum Marianumnak ez az előpitvara. Magyar Ádám odakészül. Kegyes Jézusatyák hirdetik, hogy elvezetik a magyar férfiakat Mária-Besnyőre imádkozni. Magyar Ádám fölajánlja ott hazáját és lelkét Boldogasszonynak. Tegyen valamit értük a Nagyasszony. Magyar Ádám hazájáért és lelkéért. Mert óh jaj, úgy látszik, hogy Magyar Ádám mit sem tud értük tenni. Magyar Ádám félti a hazát. Tehát fölajánlja másnak. Fájlalja a lelkét, tehát csodaírt vár.

Ez az egyik zarándokút. A másik a Magyar Éváé. Mielőtt itt hagyna bennünket Május, a szent Tavasz legszebb leánya, elhozza ide Budapestre Magyar Évát. A magyar nők kongresszusra gyűlnek össze. Szerte az országból idesereglenek a modern idők magyar leányai s fölajánlják hazájukat és lelküket az Emberiségnek, a Világosság felé haladóknak.

Mária-Besnyőn imádkozni fognak megroskadottan, sírva, gyáván. Budapesten büszke szózatok törnek a kék májusi ég felé. Légy üdvözölve, új világ, mely megígérted a nőnek, hogy emberséges ember lehet, büszke, munkás és szabad.

Magyar Ádám lelkét tehát lesújtották a modern élet próbáltatásai. Magyar Ádám olvasót fog a kezébe, és pityereg. Magyar Ádám bevallja, hogy ő nem elég erős megvédeni a hazáját Mária-Besnyő nélkül. Szóval, csodát már az isten sem tehet. Talán a Regnum Marianum Nagyasszonya segíthet még egyedül.

Magyar Éva pedig az ő szívében a szent Tavasz minden erejét érzi. Nem énekel jeremiádot, hanem himnuszt. Hogy íme elértük a nagy stációt a mi késlekedő országunkban is. Hát lehet-e félteni egy olyan országot, melynek lelke rezonál az Emberiség minden föltörő, diadalmas ütemére? Hol a kultúra arra készül, hogy megkétszerezze ez ország népét, odaállítva a szabad férfi mellé a szabad nőt. Bennünket nem törülhet el már semmi zivatar, mert lelkeinkben íme az új kultúrának magvai csíráznak eltapodhatatlanul, buján.

Nagyszerű volna, ha Május hatalmas ragyogásában találkoznék a két zarándokút népe. A mária-besnyői és a budapesti. A mellét verő, olvasót pergető, hazáját és lelkét féltő Magyar Ádám és az emelt fejű, munkára készülő, hazájával és lelkével rendbenlevő Magyar Éva.

Mi pedig eltűnődhetünk, igaza van-e a biblikus zengésű igazságnak, hogy jaj a népnek, melynek férfiai elasszonyosodtak s asszonyaik kezelik a kardot. Vagy örüljünk, hogy legalább az asszonyaink - férfiak?!...

Budapesti Napló 1905. május 19.

A. E.

97. MULATUNK

Még pislog egyet-kettőt a kőszínházak lámpája, s aztán egészen a színköröké és Ős-Budaváráé lesz a nyári világ. És mi könnyeket hullajtunk érted, nyáresti Budapest. Mert rosszabbul Biharfüreden sem mulatnak az emberek, mint a te nyári múzsahajlékaidban. Pedig ha valakire ráférne egy kis becsületes mulatság néha, mink vagyunk azok, szegény, ezer sirámú budapesti helóták.

Ha másért nem, de már azért is járna nekünk nyárra egy kis kárpótlás, mert télen színházba járunk. Európa legvérszegényebb, legborzasabb, legparfümtelenebb Tháliája gondoz bennünket télen által. Idegeink szenzációkat, szemeink szín-tobzódást, füleink vidám hangokat várnak. És mehetünk elálmosodni, színészkedést látni, kopott melódiákat hallgatni ambiziózus színkörökbe. Vagy Jassyba illő internacionális brettli nektárját szürcsölhetjük, ha kell. Ez a mi nyári mulatságunk. Megnyugtatásokat kapunk, hogy a Sárga csikó nem avult el, a helyi operett télen is hű hozzánk. Császárnál van silányabb bonviván is, a színpadi hírességek ma sem vetik meg az ócska szerepeket s a vendégszereplések gázsiját. Krecsányi van olyan direktor, mint Somló, és több ily fontos megnyugtatásokat nyerhetünk. És jó, ha nem szólal meg a külön nyári litteratúra. Hiszen télen is látunk lelkiszegénységet, de nyáron megdermedhetünk tőle. A vadnépektől követelhetik, hogy olyan dolgokon mulasson, mint amilyeneken nekünk kellene. Ah, a budapesti kedély!... A külvárosi esprit!... A hordár jókedv!... A hetes humor!... Nincs kánikula, mely ezt enyhítse. Az ember azt hiszi, Frimm-növendékek műkedvelő-előadásán van.

És a mostani varieté. Idegenből kiselejtezett attrakciók. Nagyban pedig ronda nőgyűjtemény. Balekcsípő műintézet.

Hát nem érdemlünk meg más nyári mulatságot? Nincsenek kifigurázni való méltán vagy méltatlanul híres hölgyeink és uraink? A magyar életnek nincs derűje már, mely felénk ragyoghasson néhány ügyes varieté-színpadról? Politika, irodalom, művészet elmés kicsúfolásra várnak. A magyar nóta önként belefürgült már a tarka vidámságokba. De ha másunk nincs, gyönyörű asszonyaink vannak. Ha fényes világításban, ízléssel díszített női szépségeknek pompáját, pózait láthatjuk, már ez is többet javít az ízlésünkön, mint amennyit a budapesti rossz szobrok rontanak. Élőképek, mókák ötletei a levegőben röpködnek. Karikatúrára, elmésre, finomra avagy kíméletlenre sehol annyi mód, mint itt. Egy művészi varieté rászorítaná komolyságra a színpadokat, s reparálna a lelkünkön annyit, mint öt parlamenti ciklus.

De nincs semmi. És sokáig nem lesz semmi. Járjuk nyaranta a világ legárvább, legdrágábban, legbarbárabban s legszomorúbban mulató városát. És mulatunk. Mulatunk.

Budapesti Napló 1905. május 19.

Dyb.

98. UJHÁZI EDE

Ujházi Ede a szerencsés nagyok közül való. Nem a színésznagyok, de az emberiek, művésziek, igaziak közül. Akiknek nagyságuk megállapított és bizonyos. A kiváltságosak közül való, kik élőn, fiatalon, virágos lélekkel már megépítették a maguk épületét. Mestere a magyar színpadi ábrázolásnak. Magasan fenn áll elismerés és kegy felett. Fejedelme a magyar színpadnak. És most hír érkezik Ujházi Ede kitüntetéséről. Hogyan? Úgy szól a hír, hogy a király Ujházinak a színművészet terén szerzett érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta, s erről holnap ad hírt a hivatalos lap. Sokaktól áhított nagy kitüntetés a Ferenc József-rend lovagkeresztje. Megértjük azok örömét is, kik e kitüntetésben a magyar színművészet legfelsőbb megbecsülését ünneplik. Dehát kaphat-e Ujházi Ede előkelőbb rendjelet, mint amilyet a magyar közönségtől kapott? A megértésnek, a szeretetnek, a hódolatnak a rendjelét, mellyel adózunk mind neki, a nagy művésznek és embernek. Legalább a saját lelkünkben el kell intézni e kérdést. És mi úgy fogjuk fel Ujházi Ede kitüntetését, hogy azt nyerte Ujházi Ede, egy nagyon előkelő művésztanintézetnek, a Színészakadémiának érdemes tanára. Ujházi Edét, a művészt dekorálni nem lehet.

Budapesti Napló 1905. május 20.

99. A SÖTÉT SZÁRNYAK

(Vlagyivosztok felé iparkodnak a mérhetetlen, csöndességes tengeren Romanov Miklós félelmes hajói.

A föld kerekségén pedig, valamerre emberek élnek, sejtések szállnak a hajók után. Rozsgyesztvenszkij viszi a hajókat. A hős admirális. A cár bosszúja nem késik. Oroszországot büntetlenül megalázni nem lehet. Jaj a fölkelő Nap országának, ha fiait tengeren éri az orosz admirális.

És míg az Idő maga is remegve késlel, hogy jegyezhessen a História, az úszó hajókon sugdosva terjed valami hír.

Az admirális hetek óta nem mutatja magát. Rozsgyesztvenszkij parancsait hiába várják az úszó, félelmes városon s messze csatangoló külvárosain.

- Mi történt az admirálissal?

Ezt kérdik aggodalmasan a hajók alparancsolói. De megnyugosznak. Értik a zsenit. Visszavonulva dolgozik a nagy terven, mellyel tengerbe fogja süllyeszteni az utolsó japán ladikot is.

Hanem végre is beszélni kellene vele. Tudni, hogy merre s meddig törtessünk ebben a tempóban. És a tisztek behatolnak az admirális szalonkabinjába.

Ül hintaszékében hős Rozsgyesztvenszkij. Vagy - ő-e csakugyan? Egy ólmos árnyék. Bús, üres fényű szemekkel. Föl akar állni. Lábai remegnek. Az arcán nagy kínlódások ugrándoznak. Beszédbe kezd s dadog...

Tokióban egy ideig újra nyugodtan lehetnek. A paralízis beleszólt a világhistóriába. Ki tudja, hanyadszor?)

*

A dr. Salgó Jakab könyvéről sok szó esik. Jeles könyv ez. A sok mementó közül, mely a magyar értelmiséghez mostanában beszél, félelmesen zúg ki. A könyv címével szólva, a szellemi élet hygiéniáját jó lesz megismernünk s megtartanunk, mert különben nemsokára paralitikusok országa leszünk. A túlságos intellektuális élet miatt talán? A sok munka miatt? Nem. Hanem az ideges, ötletszerű élet miatt. Azért, mert nehezen élünk. A szellemi munkások kénytelenek sokfélét dolgozni. Mert - folytathatja a szociológus - összevisszább társadalom nincs a mienknél. Tele kénytelenséggel, ápolva ápolt hazugsággal, minden más társadalomnál több igazságtalansággal s kíméletlenséggel önéletünkkel szemben. Nem is beszélve az iskoláról s egyéb ezernyi átkáról a magyar idegrendszernek.

De mindezek fölött legkeserűbb végzetünk, hogy az életet, a magunkét s a másét, nem tartjuk szent értéknek. Ma tomboljunk, legyünk, s holnap akármi jöhet. Társadalmunk, tele ósdisággal, ezer legyőzhetetlen akadállyal arra, hogy bárki ereje teljességét fejtse ki, s mindent elérhessen, amit egy modern társadalomban talentummal elérhet valaki, - ez az első oka a magyar értelmiség bús-epikuri életfelfogásának. Reménytelenebb értelmisége csak egy országnak van, mint a mienk. A szegény Rozsgyesztvenszkij országának. De nálunk sem küzdelmes múltunk, sem társadalmi mizériáink, vagy éppen közjogi helyzetünk nem tudnak annyit megértetni, mint az orosz értelmiséggel szemben egy szó megértet: a cárizmus. Az orosz értelmiség beteg. Minden egyéni öntudat felett ott csapong sötét szárnyaival az őrület. Az orosz társadalom nem bízhat egy igében, egy tettben, mert nem tudhatja, hogy rugója nem egy meghibbant agyvelőből pattant-e ki. Nem bízhat egy vezérében sem. Íme még a cárizmus fanatikusát, a hős katonát is rohanva éri utól az esztelenség.

És a statisztika azt mondja, hogy a magyar értelmiségnek több a paralitikus betege, mint az orosznak.

Rettenetes. Rettenetes elgondolni, hogy a sötét szárnyak ott csapkodhatnak minden lelki munkába fogott magyar agy körül. És a Röntgen-gép nem mutathat nekünk semmit. Nem tudhatjuk, hogy az egész nemzetéletre szóló ideák, törekvések, tervek nem lágyuló agyakból suhantak-e ki.

Az orosz gondolkozóknak nincs okuk kétségbeesni. Sőt hirdetik, hogy megérett sorsát veszi el az orosz értelmiség. Ott lehet ez a jó sorsnak végzése. Százmilliós nép teremthet bármikor friss, erős, termékeny, új, nagy intelligenciát. Mihelyst a cárizmus összeomlik, s szabad életre egyenesedhetik ki a lenyűgözött szláv népóriás.

De intelligenciánk romlását mivel pótoljuk mi? Még akkor is, ha a társadalmi erők rendjét, egyensúlyát sikerülne megcsinálnunk. Hol van szunnyadó lelki kincseivel a sok-sok millió magyar parasztság? Züllik s vándorol - ki.

Megdöbbenve úgy képzeljük, hogy a jövő Rozsgyesztvenszkij hajóhadaként jön, jön a magyar társadalom felé. A jövőtől várjuk a megváltást, s a jövő admirálisának, a magyar értelmiségnek, feje körül sötét szárnyak suhognak...

Budapesti Napló 1905. május 20.

D.

100. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Először a Parasztszívekről beszélgessünk. Legalább túl leszünk rajta. Szögedében van egy igen érdekes fejű újságíró-ügyvéd ember. Hivatik pedig dr. Balassa Árminnak. A jágermaris Hódmezővásárhelyen pompás kriminális ügyben hívták vagy hívhatták egyszer védőül e Balassa Ármint. Egy jeles parasztdrámához. Hogy milyen becses az asszony a tanyán. Talán ez volna a drámának az ő tanulsága. De mégse csúfolódjunk. Balassa Ármin író ember. Érdekes agyú és szívű ember. Ő mást is meglátott ez esetből. Meglátta pedig ama fontos látnivalót, hogy a Tisza mentén is esnek érdekes dolgok, nemcsak a derék, klasszikus időkben, s hogy a magyar paraszt nem egészen olyan romantikus levegő-ember, mint a magyar népszínműírók hirdették. Ez nagy fölfedezés ám. Balassa írt róla egy egyfelvonásos drámát.

Ezt a drámát megszerezte egy másik író: Szalóky Elek. Írt belőle (vagy utána?) egy háromfelvonásosat. Ez a Szalóky-dráma volt a Nemzeti Színház magyar ciklusának legutóbbi darabja.

Balassa és Szalóky nem tudtak együtt megegyezni. Hogy kié is ez a darab. Mi sok napok után, s azután, hogy Balassa pörrel fenyegetve letiltotta a Szalóky-féle darab előadását, megállapíthatjuk: Szalókynak nem volt joga Balassa darabját mirnikszdirniksz fölhasználni, ellenben nem lehet Balassát sem megérteni. Mert Szalóky a Parasztszívekből egy egészen új Parasztszíveket csinált. Rosszabbat talán, mint a Balassáé. De mást. És Szalóky konciliáns akart lenni. Még merészen sem lehetne őt plagizátornak mondani. Aztán ő minden lehető erkölcsi és anyagi részesedést fölkínált Balassának. Ha ezek után konstatáljuk, hogy a Szalóky darabja igen rossz darab, s még rosszabbul játszották a Nemzeti jelesei, méltán tűnődhetünk: miért a nagy harc.?

*

Ősbudavár jegyében vagyunk s a színkörök jegyében. Már Krecsányiék is működnek, s a bódézó Népszínház ma este már premiert is adott a budai színkörben. Szóval, ha az esték nem lennének olyan ködösek, mint például a mai este, Budapest már nyáriasan szórakozhatna, ha még nyitva állnak is a kőszínházak, sőt például a Vígszínház holnapra premiert is ígér. Henry Bataille a Vígszínház holnapi írója. Hogy retteneteset mondjunk: ő a francia Wolfner Pál. Ez a darabja, a Mama Colibri persze olcsó ötleten épül. A mama beleszeret a fia barátjába. Majd beszélünk az ügyről előadás után. Most csak siránkozunk röviden, de búsan azon, hogy milyen gyatrán mulathat a nyári Budapest. Színkörök és Ősbudavára. Ez lesz a program. Szép mulatság lesz!...

*

Nőírókról ígértünk említést. A mi hitünk szerint ebben az országban, ebben az időben, ha a dolgok rendjükben folynának, a nőíróknak kellene vezetniök. Megnyugtathatjuk a különben is napszámos módra durva és remegő férfiírókat. Még nem jöttek el nálunk a nők, kiktől félni kellene. Lux Terka és Tormay Cecil könyveire gondolunk. Két nagy női intellektus. Mindkettő nemes, elsőrendű dilettáns. De dilettáns. Nem hozták el közénk, amit a nőíróktól várunk: a női lélek új szenzációit, képeit és melódiáit. Ügyesek. Néha megejtők. De műkedvelők s naivak - még a mai magyar irodalmi mérték szerint is. Lux Terka könyve két hosszú novella. A mai lelketlen, haszontalan magyar élethez szállít bizonyságot mindakettő. Csínnal és bájos melankóliával ékes írások. Ennyi az egész. Tormay Cecil novellái nemkülönben.

Egyebekről a viszontlátásra.

MK 1905. május 21.

Diósadi.

101. LUX TERKA KÖNYVE

Lenci naplója. Fáni és Dani. Két regényszerűen bő, érdekes novella a Lux Terka legújabb könyve. Melankóliával néző és látó női szemek figyelik e két írásban a budapesti életet, e kalmárkodó, furcsán világvárosi, kicsinyes és tetejével rakott várost. Az első irat hőse egy szép boltoslegény. A meséje pedig e szép boltoslegény karrierje és bukása. Kissé elnagyolt, de finomságokkal teljes, szép és érdekes történet, melyhez kiválóan illik a naplóforma. Nem a hűség, avagy az artisztikum kedvéért. De mert így ragyog ki belőle Lux Terka érdekes lelke, sok finom asszonyos érzése, kedves és asszonyos sok naivsága s aranyos melankóliája. A második novella gyöngébb valamivel. Finom csipkeszerűség sok van ebben is. De a hézagok is feltűnőbbek. Egy kis Sarah Bernhard bús kálváriája. Ha a szocializmusról, zsidókérdésről, társadalmi igazságtalanságaink nagy seregéről nem ejtene egy fontoskodó szót sem Lux Terka meglátása, mennyivel kétségtelenebbül beszélne ki az ő finom meséiből az ő csakugyan kétségtelen értéke. Ő csak nézzen, lásson, s meséljen. Melankóliájával, mely csakugyan bájos, s mely érthető azoknál, kik nagyon belenéznek a nagy magyar élet bús és értelmetlen kavargásába. A könyv díszes. Faragó Zsigmond kiadása. Egyik lapját az írónő arcképe ékesíti.

Budapesti Napló 1905. május 21.

/-y./

102. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Meghalt 1805 januárjának huszonnyolcadik napján ifjan és elsorvadottan. Szülő Debrecenje holnap emlékezik meg arról, hogy száz éve immár az ő fia távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett sehol.

Mikor anno akkor szobrot kapott Debrecenben, nyilván akadt még Debrecenben derék cívis családapa, ki fölfohászkodott:

- Borzasztó eset. Erre fogok esetleg jönni az én jó erkölcsű fiammal. A fiú kíváncsi lesz, kié ez a szobor? Hogy élt az az ember, aki ilyen szép szobrot kapott? Jó iskolás gyermek volt-e? Köszönt minden embernek? Engedelmes volt-e és szerény? Jó magaviseletű? Mi lett aztán belőle? Szenátor?... Mit fogok a fiúnak mondani?

Ami megítélés lenni nem akar. Francia apa is akadt már ilyen. Aki például éppen ezen indokok folytán tiltakozott az ellen, hogy Musset szobra helyet kapjon Molière házában.

A prüdéria már magasabb rendű kultúrállapot jele. A prüdéria nem ostobaság és nem vaskalaposság. Főképpen nem civilizálatlanság. És nem kultúra iszony. Szegény Vitéznek nem a prüdériával volt a legtöbb baja.

E sorok írója komolyan és becsületesen állítja: nagyon csodálkozik azon, hogy szegény Csokonai Vitéz Mihálytól el nem vitatták eleddig még a magyarságát is a hazafi-kritikusok. Igaz, hogy ami még nem történt meg: megtörténhetik. Nem is menne nehezen. A száz éve porladó, istentelen poéta maga hirdette magáról, hogy kozmopolita. Szegény nádkunyhóban élő, vak emberek között járó, néhai, nagy poétánk. Szegény halálra űzött, kínzott magyar kozmopolitánk. Még magyarul sem tudtál. Például te a lepkét pillangónak merted hívni. Ki is kaptál érte Kölcsey Ferenctől.

Be magyar voltál, be magyar. Óh, fájdalmasan magyar. Az elejéből való a magyar fajtának. A keveséből. A finomabban megalkotottjából. A vívódóból. A szenzibilisből. Az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel együttélőből.

Mindezért keservesen meglakolt. Lump volt, csavargó, míveletlen, durva és paraszt. Ő volt tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban. Amit Taine valahogy, ha jól emlékszünk, az agyvelő sejtjeinek lázas fölpattanásairól mond, őnála érezzük legjobban a magyar költők között. A nagyképű írástudók akkoriban javították és rontották a nyelvet. Ő dalolt, s mert lelke rengeteg gazdag és sokszínű volt: feszítgette, edzette, pótolta, díszítette, nőttette szegény magyar nyelvének iromba és szűk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb nyelvújítóvá, kinek emléke előtt hálával kell leborulnunk mindannyiunknak, akik gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük ki. És boldogan és szerencsésen: már ünnepi ruháink is vannak.

Petőfi fenomén volt. A dal első magyar zsenije Csokonai. Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra...

Nem csinálunk titkot belőle, sohse tudnak kibékíteni bennünket az olyan ünnepek, milyen a debreceni. Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett. Szegény kálomista magyar, ki Kalocsára akartál menni jezsuita növendéknek. Keserűségedben. Aki tudja, hogy a legszabadabb lelkek is Kálvin egyházából nőve, zamatját halálig megőrzik ez érdekes religiónak és világfelfogásnak, - sejthetik, milyen keserűség lakozhatott szegény Vitéz szívében. No most már. Hát bűnbánók vagyunk. Debrecenben egyébként is mindjárt a halál után nőni kezdett a Csokonai-kultusz. De biztosítva vagyunk-e, hogy éppen Debrecenben, ha most a XX. század Csokonaija születne meg, a féktelen, új költőzseni; kegyesebbek és megértőbbek volnának hozzá az emberek, mint néhai Vitéz Mihályhoz?

Pihenj, szegény nagyunk. Te ezekről nem sejtesz semmit. Azt írtad volt, hogy írsz a XX-ik vagy XXI-ik század míveltjeinek, amikor a magyar vagy magyar lesz, vagy nem lesz semmi sem. Persze művelt európai magyart értettél.

Tudja isten, ha ma élnél, nem menekülnél-e ma is a csikóbőrös kulacshoz, amelytől a gondok csucsúlnak. Lilla Petrarkája magyar lélek nagy jelensége, Csokonai Vitéz Mihály, százéves halottunk, mégis csak be szép volna azért, ha látnád, hogy egy kicsit mégis csak hajnalodik, s szülő Debrecened holnapi nagy ünnepét nagyon megbámulnád...

Budapesti Napló 1905. május 21.

A.

103. KOLIBRI MAMA

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

Henry Bataille darabját e fiatal s ügyes francia író egyénisége tudná megmagyarázni a Vígszínház publikumának, mely sokat nyugtalankodott ma este. A francia firma imponált. A raffináltság is megtette, nagyon megtette a magáét. Viszont a Vígszínház színészei végre ma komolyan vehették magukat. Ezek folytán a közönség természetesen nyugtalankodott. Hogy hát igaz volna-e, amit hall? Ki beszél hozzá, a nagyságos közönséghez? Új apostol vagy egy veszedelmes svihák? Nem szólva a naivakról, akik igen nehezményelték, hogy hajh hajh kevés az úgynevezett akció néhol e darabban.

Nem kellett volna nyugtalankodni. Egy okos és modern ifjú írónak tetszett velünk kötődni. Egy ügyes új párizsinak, ki jött faluról. Hozta magával a falusi nevelés, a zölddel befuttatott kastélyocska, a patriarchális szép hazugságok emlékeit. De emellett észreveszi, mi kell a legújabb Párizsnak. Ha ilyen lelkű ember kezd aztán ravaszkodni, az ért hozzá. A falu szűz ereje van vele. Ez azt csapja be, akit akar. Pláne, ha verseket is ír, mint Henry Bataille, s e réven azt a hitet keltheti, hogy ő nagy meglátó, új hirdető, hiszen ő poéta.

*

Szól pedig a darab egy anyáról, aki negyvenéves korában bukik el. Szerelmes lesz a fia barátjába. Egy tacskóba. Elhagyja a múltat, övéit, s megy, amerre késő fiatalsága hajtja. Megy a szeretőjével Boldogság-szigetre. Aztán két év telik el. Az ifjonc megugrik tőle egy fiatalabb nővel. Máról-holnapra banya lesz az asszonyból, ki negyvenéves koráig megőrzött valamit a leányságából. Közben nagyanya lett. Megnősült fia teszi nagyanyává. Az asszony szépen hazamegy öregasszonynak s unokaringató nagymamának a családba. A családba igen, s az ember visszaemlékezik Henry Bataille egy verses könyvére, mely szintén azt hirdeti: az életünket nem mi kormányozzuk. Bolondoskodik velünk ez a bolondos élet. Meghurcol bennünket. Néha iszonyú messze kiragad a régiből. Stációt stáció után hagyunk. De egy bizonyos. A családból indultunk ki. A tűzhely mellől. Oda térünk vissza is megtépve, elfáradva, korán vagy későn megöregedve...

*

Ez így szép is volna. De Henry Bataille száz kézzel s száz ravaszsággal dolgozik. És megejt bennünket csodálatos lélek-incidensekkel, finomságokkal, különösen ha ezeket már elfeledtük. Tudniillik - nem újak. De sokszor gyönyörűen átformáltak, újaknak tetszők. Az asszony védi magát például a fia előtt, aki viszonyát fölfedezi. Nem tehet róla, hogy fiatalsága ilyen későn virágzik. Vannak madarak, melyek későn raknak fészket. Ő most lett fiatal, s az életben nincs szentebb a fiatalságnál. Avagy az izgató s kiélezett helyzet, mikor a fiú áll az asszony előtt a tettenérő férj szerepében. Meg az a csodálatos, megható helyzet, mikor az asszony tudja, hogy az ő szerelme egy tacskó, egy gyerek, egy semmi, hozzá nem méltó. De lehúnyja a szemét s úgy sóhajtja: mért nem adhattam neked a húszesztendős szépségemet. Raffináltabb, úgynevezett lélektani drámát nem írtak mostanában. A legbeavatottabb, legjobb hiszemű, legművészszeműbb ember is beugrik Henry Bataille-nak minden öt percben. Erről a darabról sokat fognak nálunk is beszélni. Meg fogja nézni mindenki. Így szokott már ez történni rendesen.

*

De nézzék is meg ezt a darabot, s nézzék és hallják T. Halmy Margitot, ezt a modern lelkű, csupa-idegszál, pazar és nagy művésznőt. Mennyi igazsággal hozza elénk Henry Bataille nem nagyon igaz, késő tavaszú asszonyát, Kolibri mamát. Mondják: apja, a nagy Halmy talentuma egészen, de megfinomodva, s az embernek Sarah Bernhardt axiómája jut az eszébe: a drámai színjátszó talentum: talentum femininum. Kis szerepében is bájos és föltűnő G. Kertész Ella, ki poézis és művészet a legkisebb ábrázolásban is. Hegedüs komolyság, mélység a férj szerepében. Szerencsés és nagy estéje volt Góthnak, mint Kolibri mama fiának. Férfias volt, nemes és mély érzésű. Egyáltalában jó estéjük volt ma a Vígszínház művészeinek. Csak Somlai, az új tag okozott ma nekünk egy kis csalódást, melyet azonban könnyen eloszlathat. Nikó Lina, Szerémi, Győző s valamennyien a legjobbak. Magyarra Kürthy Emil fordította az Henry Bataille darabját, ezt a szemfényvesztő, de mégis érdekes darabot.

Budapesti Napló 1905. május 21.

Dyb.

104. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

A galambok

A galambok unatkoztak. Megunták a szeretkezést. Végre is a hosszú május alatt még a galambok sem csókolódhatnak folytonosan. Valami új sportra éheztek meg a galambok. Egy nagyon elegáns tollazatú, vívőr galamb pompás tervvel állott elő:

- Tudjátok mit? Párizsban, Monte-Carlóban, sőt Budapesten is, mindenütt, ahol előkelő urak élnek, ilyenkor galamblövészettel mulatnak az emberi társadalom előkelői. Ezek között azok is, akiket mi olyan nehezen tudunk a majmoktól megkülönböztetni. Valami ilyet csináljunk mi is. Lessünk rájuk azokra, akik galamblövészettel foglalkoznak. Legalább meglepjük az emberi társadalom tudósait is, akik a galambokat olyan gyáva, gyönge szívű madaraknak hirdetik. Játsszunk szemesdit. Aki egy óra alatt több előkelő, úri szemet kapar ki, az lesz a győztes.

A galambok belementek, s egy hét alatt hihetetlen dolgok történtek a világon. Monte-Carlóban egy vad galamb a parkban két nagyhercegnek is kivájta a szemét. Hirtelen történt. A nagyhercegek a tengert bámulták búsan. Nagyon szomorúak voltak. Tudniillik húsz galambból csak kettőt tudtak lelőni a versenyen. Hasonló hírek jöttek a világ más részeiből. Egy magyar grófi legénynek például a Kossuth-utcán fényes nappal kaparták ki a szemét a galambok. Az újságok oldalas riportokat írtak e különös, érthetetlen dologról. A Temps statisztikát csinált, hogy egy hét alatt csak Európában ezer előkelő urat vakítottak meg a galambok. És védekezni sem lehetett a gyilkos szárnyasok ellen.

Ekkor a kormányok Hágában gyorsan kongresszust hívtak össze. A kongresszus kimondta, hogy a galambfajt ki kell minden módon irtani. Mert a társadalmi rend megkívánja, hogy azoknak az uraknak, kiknek jobb dolguk nincs, mint hogy galambokat lőjenek, lovakat futtassanak, rulettezzenek s makaózzanak, - szemeik legyenek.

Általános kötelező vadászatot rendeltek el minden országban, s egy hónap múlva megölték az utolsó galambot is. A galamblövő-társaságok átalakultak csókalövő-társaságokká. Mert valamit csak kell azoknak csinálniok, akiknek még a szemeik megmaradtak az előkelő urak közül. (Így lakolna egy ártatlan sportért a galambtársadalom. Az emberi társadalom előkelőinek azonban vígan szabad gyilkolniok. Pedig komoly természettudósok mondják, hogy a galambok a nagy természetvilágban sokkal hasznosabb lények, mint azoknak egyrésze, kik a galambokat gyilkolják.)

II.

Eszperantó-ország

Egy nagyon megbízható volt előkelő udvari lakáj beszéli, hogy ő valahogyan a Ferenc József földön járt s itt különös emberekre talált.

Ezek az emberek várost alapítottak e zord, jeges földön, s igen civilizált életet élnek.

De a nyelvük, amit beszélnek, különös nyelv. Latin eredetre vall, de elüt minden román nyelvtől. Szerencsére nem volt nehéz megtanulni. Ekkor a volt udvari lakáj megkérdezte, hogy milyen nemzetiségűek a város lakói. Gőgösen válaszolta a polgármester:

- Milyenek? Hát természetesen osztrák nemzetiségűek vagyunk. Mi osztrák hazafiak vagyunk, kik lelkünkkel az anyaországban élünk.

- És milyen nyelven beszéltek?

- Eszperantó-nyelven. Idecsődült az anyaországból egy csomó ember, s jódarabig nem értettük egymást. Bábel hozzánk képest kismiska volt. Erre kötelezővé tettük az eszperantó-nyelvet. Ez itt a hivatalos osztrák nyelv. Mindenki ezt beszéli. Szép nyelv. Művelt nyelv, s egyenesen rokonságba hozott bennünket a régi rómaiakkal. Éppen azon gondolkozunk, hogy követséget küldjünk Bécsbe: most már vissza lehetne állítani a római császárságot.

- Igen ám, de az anyaországban még mindig Bábel van. Hetvenhét nép hetvenhét nyelven beszél...

- Rettenetes, nyöszörögte a polgármester. Ezt nem hittem volna. Mondja meg, ha visszakerül, hogy az anya-monarchia csak akkor maradhat fenn, ha minden nép közös nyelvül az eszperantót fogadja el...

...Ezeket beszélte a volt udvari lakáj, ki egyébként nem nagyon szavahihető ember, s azt beszélik, hogy egészen komolyan utazgat az eszperantó érdekében. Most éppen a trieszti olaszokkal tárgyal hír szerint. Nagyon dícséri nekik az eszperantót, hogy az szebb, mint az olasz... De állítólag még eddig csak az Abbázia mellett élő cincárok mutatnak némi hajlandóságot az egységes nyelv fölvételére...

III.

Ódák

A nagy költő egy rózsaszínű májusi felhőről hallgatta végig a tiszteletére rendezett ünnepségeket.

Különösen a versek érdekelték. Sok helyről sokféle vers zengett fel hozzá.

A nagy költő átkiáltott a magyar Olümpra:

- Ti is halljátok.

Talán Kazinczy Ferenc válaszolta:

- Igen. Nagyon szép versek. Úgy képzelem néha, hogy értem is őket.

A költő a rózsaszínű felhőn nyugtalankodott.

- Ejnye, ejnye...

Átment az Olümpra. Ott az egyik ódát Kazinczy németre, Budenz finnre fordította le, s elszavalták neki:

- Így már egészen csinosak - mondta a néhai nagy költő.

Budapesti Napló 1905. május 23.

A. E.

105. A HÉT CSODA

- Alba Nevis költeményei -

Érzelmes és jó emberek bizonyosan sokat nyugtalankodnak pár év óta a szegény magyar nőpoéták miatt. Ezeket a gyönge nőket olyan rettenetes lelkiviharok rázzák, melyek az erős férfit is elpusztítanák nagyon rövid idő alatt. Alba Nevis olyan kedves volt, hogy A hét csoda című kötetével bevilágít az izzó női lelkek dalkonyhájába, s fölfed egy titkot, melyről különben a verebek is csiripoltak már. Nem kell kétségbeesnünk a magyar Szapphók során. Kibírják ők a maguk szenvedélyeit, s nagyon csinos, szapora köteteket termelnek belőlük. Mert az irigyelnivaló nőköltők szenvedélyei nem olyan rombolók, mint vélné az ember. És boldogok ők, hogy nem ilyenek. Hogy úgy mondjuk, tézis szenvedélyek az övéik, s az új magyar női líra érdekes, tézises líra. Apró tézisekkel. És egy nagy összefoglaló tézissel: a költőnő egyéniségével, mely rendszerint bájos, dalos, szerelmes egyéniség. És határozottan az új frisson-ok közül való, ha a szerelemre hívó csalogányhangot nőnemű fészkekből halljuk megcsendülni. Habár kissé primordiális költészetnek tetszik sokak előtt talán az, mely figyelmeztetés akar lenni: ha sejtenétek, ha ízlelnétek... Mi nem ijedünk meg a legrejtettebb női érzésektől sem. Csak ez érzések igazságáról meggyőződtessen bennünket a poétaművész. De izzó érzéseket kérünk s nem rakétaszavakat, nem tézises vagy helyzeti szenvedélyt. Talán kevesebb pompa és bőség a dikcióban. (Hiszen a dikció megölője a poézisnek.) De őszinteséget kérünk s őszinte kínokat. Már csak az érzelmes és jó emberek nyugalmáért is. Alba Nevis kiválóan egyesíti magában az új magyar Szapphók karakterisztikonjait. Azért írtuk ide ezeket. A hét csodában találunk igazán bájos, sőt feltűnően, értékesen szép verseket. S ezek az egyszerű versek. Melegek, színesek, a költőnő tehetségét hangosan hirdetők. De vannak aztán a kötetben túlhangos, pompázó versek. A pompázók pedig nagyon szegények. Zuhatagjai a lármás szavaknak... A formák is elég szabadosak a versben. De nem szabadok szintén. Mint az érzések. Ami pedig a címet illeti, a kötet első verse magyarázza meg. Az öreg bölcs hét csodát lát, de nem tudja őket megfejteni. Egy csodatestű leányka haja, szeme, vérpiros ajka, fülecskéje, (a lepel lejjebb csúszik), válla (a lepel még lejjebb csúszik), a melle. Ez hat. De a költőnő hétről énekel mindig. Légrády testvérek könyvkereskedésében jelent meg a tipikus verseskönyv. A könyv első lapján a költőnő arcképe. Öt csodát e dekoltált kép is megmutat.

Budapesti Napló 1905. május 29.

(y.)

106. EGY KÖLTÖTT ÚTINAPLÓBÓL

(Budapest, május havában.) Életet vettem el. Beleavatkoztam az isten dolgába. Egy kicsit istennek kellene magamat érezni. Mámorban illenék reszketnem. És elrejtőzöm, mint a biblia Ádámról tanítja. Vagy mint ama kisrendű állatok, melyeket apró földalatti rejtekek építésére tanított meg az életharc, mely a menyétek számára sem kényelmesebb, mint az emberekére. Alapjában pedig a katekizmus üldöz. A vallás igéi reszkettetnek. Borzadok, mint hét éves koromban, mikor először hallottam szólni öreg plébánosunkat a purgatóriumról. Újra kezdek hinni a siónhegyi rettenetes kijelentéseknek. És én öltem. Fiatal karom kinyújtotta a kardot, s a kardra rátűződött egy öreg úrnak millió érzéstől megviselt szíve. Én, a fiatal, megöltem az öreget. Istentelenek előtt talán ezer mentség volna erre. Én csak azt tudom, hogy még az én életem messze volt a jelentkezéstől, mikor az az öreg ember már férfiasan keresztülküzdötte magát temérdekszer nagy viharokon, s megváltott minden jogot arra, hogy magától jöjjön el majdan érte a halál. Én pedig fiatal vagyok. Ki tudja, éreztem-e már egy fiók-érzést, nemzettem-e agyamban egy fiók-gondolatot, mely helyes és maradandó lesz előttem csak egy év múlva is? És én halálra ítéltem valakit... De nem is én. Nem, nem, nem. Hinni akarok inkább anyaszentegyházunk ellenségeinek. Mindez kikerülhetetlen volt, s én nem tehettem másként... És mégis: menekülnék önmagamtól is, ha lehetne. Én egy rossz társadalom áldozata vagyok. A legnagyobb bűnöm az, hogy kultúraellenesen cselekedtem. Azt hittem, hogy ez lehetséges nálunk. És most érzem a milliók megborzadását. Én, kinek élete most kezd épülni, barbár harcban egy kiépített életet tiportam el. A purgatóriumra, a katekizmuséra, nem kívánkozom, de penitenciázni akarok. Szaladok innen, s nem jövök vissza, csak ha majd elfelednek, s ha majd kicseréltem magamat.

(Budapest, egy év múltán.) Itthon vagyok. Hogy ilyen hamar, sohse hittem volna. Távollétemben elítéltek. Egyelőre megyek az államfogházba kipihenni a kóborgás esztendejét. Akkoriban elutaztam rögtön. Azt hittem, hogy egy meghasonlott lelkű, szerencsétlen ifjú menekül azon órában. Most már tudom, hogy egy híres férfiú indult győzelmes kéjutazásra. De nem tudtam meg mindjárt. Csak később. Messze idegenben egy hónap múltán mertem hírlapok után kutatni. Negyvennyolc óra alatt hírem volt széles e világon. Ekkor tudtam meg. Odahaza egy hónap múlva föloszlatták a képviselőházat, s én Helgolandban tudtam meg, hogy három kerület polgársága verseng értem. Megválasztott követének mind a három. Én még akkor álnévvel utaztam. Elvetődtem a Rivierára, s éltem idegenek között hetekig. Egyszer egy sokmilliójú csodaszép muszka kontesz ült szemben velem a table d'hôte-nál. Nézett sokáig a szemembe a leány. Aztán suttogva szólalt meg:

- Nem ön az a magyar úr, aki két hónappal ezelőtt halálos párbajban elejtette az ellenfelét?

Nem tudom miért, de vallottam. És menekülni kellett előle. Erővel feleségül akart jönni hozzám. Amerikában a Herald tízezer dollárt ígért, ha egy cikkben megírom a párbaj történetét. Párizsban Jaurès, a szocialisták grandseigneur-je szinte alázatos volt hozzám, amikor meglátogattam. Persze, értem most már. Mikor ő Derouléde-dal párbajozott, csak egy kis karcolást tudott adni az ellenfelének. Én nem tudom, micsoda csacsiságokat gondoltam össze egy éve!... Ha mint vallásos ember néztem a lelkembe, elkárhozottnak láttam magam. Mint társadalmi ember, bestiának. És azt hittem, hogy sehol sem történhetik meg máshol, hogy egy erős ifjonci kar gőgösen sújthasson le bárkire. Dehogy. Puskint ma is megölhetné egy ügyes gavallér. Tolsztojnál előkelőbb egy snájdig vívómester. És meg vagyok róla győződve, hogy Ibsen egy norvég hadnagyocskával sem merne kiállani. Micsoda gyerek voltam én ma egy éve. Magamban mégis csak be kell vallanom, hogy a katekizmusos nevelés ér a legtöbbet. Akkor a katekizmus ijesztett legjobban. Most a katekizmus révén állítom: ez a világ bölcs berendezésű. Ezen nem szabad változtatni. A jó vívóknak össze kellene fogni, s akik itt zavarognak s beszélnek mindenféle ostoba változtatásáról az áldott és alapjában isteni eredetű közfelfogásnak, azokkal egyszersmindenkorra le kellene számolni.

Budapesti Napló 1905. május 31.

A. E.

107. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Nagy Péter levele

"Uram, Romanov Miklós úr, fogadja megvetésemet. Az én kedves admirálisom, Lima, ebben a percben újságolta el nekem, hogy mi történt másfél esztendő óta az én birodalmammal. É tudniillik két esztendeig távol voltam az orosz paradicsomtól. Kedves nőmet látogattam meg, akinek a német paradicsomban jutott hely. Hát, uram, az pluszkvam disznóság, amit önök csinálnak. A földi dolgokat nem nézem már többé a régi szenvedelemmel. De azt mégis csak kikérem, hogy önök az én nevemben szamárkodjanak. Ezennel megsemmisítem a végrendeletemet. Hát azt akartam én, hogy önök az én sztrelicjeimet, kozákjaimat, bojárjaimat a sárga majmok közé vigyék a világ végére? Baj lesz ebből, uram. Jámbor Taliczkim éppen most újságolja nekem, hogy mi történt századom végén Franciaországban. Na, na. Én nem akarok jóskodni, de baj lesz. Egyébként pedig bánom is én, ha akármi is lesz önökkel. Csak egy dolgot tiltok meg. Ne merjék az ön admirálisai magukat admirálisoknak nevezni. Már kopogott egy-kettő itt a paradicsom ajtaján, de elkorbácsoltattam őket. Hiszen ezekre egy papírcsónakot nem mernék bízni. Hát ezért csinált hajóhadat Oroszországnak az én Limám? Önök, úgy látszik, a kivájt fatörzsnél tartanak még admirálisi talentumban. Uram, ön tudja, hogy én hajóács-legény voltam, s nem passzióból voltam az. De ha még egyszer a földre kerülnék, más mesterséget tanulnék. Ön ismeri az én históriai gorombaságomat. A kovácsmesterséget tanulnám meg, s úgy megvasalnám az ön admirálisait, hogy arról koldulnának. Amiből sejtheti ön, uram, hogy az ön dicső tengerészeit röviden, de határozottan lovaknak tartom. Csak ezt akartam önnel tudatni. Haragos elődje: Péter, a nagy, ki azonban nem sajnálja méltatlan utódját Miklóst, a kicsit."

II.

Egy kalapgyáros csődje

Néhány hónappal ezelőtt James Peartsbourg úrhoz beállított egy régi üzlettársa.

- Uram. Tudom, hogy ön tízmillió font boldog ura. De azt is tudom, hogy nem volna szava az ellen, ha e milliók megfiadzanának. Hallgasson rám. Milliókat lehet szerezni. Még pedig különös módon. Messze Keleten, Magyarországon politikai válság van. Miniszterelnököt keresnek. Miniszterelnök bárki lehet, kinek egy formás angol cilindere van. Készpénz azonban kevés van a jeles országban. De végrehajtani még lehet ott. Gyártson cilindert, uram. És küldjön embereket szét abban az országban. Hat millió cilinder biztosan elkél.

Néhány hónappal később James Peartsbourg megtörve állított be régi üzlettársához.

- Gazember, tönkretettél. Megvettem az összes megvehető londoni kalapgyárakat. Hónapokon át őrült munkát végeztettem.

- És?

- És összesen egy millió levél érkezett Magyarországról. Valamennyi azt kérdezi, hogy nem cserélek-e be régi cilindereket. Újat egyetlen egy ember sem rendelt.

III.

Ernest Blum utolsó története

Fölvezettek a színpadra. De meg kell önöknek mondanom, hogy ez nagyon különös színpad volt.

Önök, kik e történetet olvassák, még nem láthatták e színpadot. Kívánom, hogy sokáig ne lássák még meg. Ha ugyan ez önöket mulattatja.

Megállít a rendező:

- Hová megy?

- A színpadra.

- Mi jogon?

- Mi jogon? Én Ernest Blum vagyok, s úgy tudom, hogy ez a különös színpad vár azokra, kik életükben szegény embertársaikat vígasztalták. Mivelhogy színpad nélkül bajos élni az embernek halála után is.

A rendező nem volt vidám legény. Gorombáskodni kezdett volna.

- Hohó atyafi. Ide csak azok jöhetnek mulatni, akik odalent nem léháskodták el az életüket. Akiknek igazi jókedvük sohse volt. Akik nagyon mulatságosnak nem találhatták az életet.

Dühbe jöttem.

- Hát nem hallja, hogy Ernest Blum vagyok? Hát engem léha fráternek tart az úr?

Meglepődött a rendező. Mintha eszébe jutott volna valami. Karonfogott, s bevezetett a legfényesebb, legillatosabb, legvígabb színpadi társalgóba.

Mert hát most már megmondhatom önöknek, kik e sorokat olvassák, hogy nekem egy percig nem volt soha életemben igazi jókedvem. Dehát valahogy csak védekezni kell a szükség és a kétségbeesés ellen. Köszönöm önöknek, hogy meghallgattak. És hogy elhitték a jókedvemet és a történeteimet...

Budapesti Napló 1905. június 1.

A. E.

108. EMIL?

- A Vígszínház bemutató előadása -

Egészen nyári, egyszerűen bolondító, pompás és kevés ruhába öltözött a Vígszínház Múzsája, s önök elképzelhetik, mit jelent az, ha e kikapós Múzsa ő nagysága szinte fürdőinél is szabadabb toalettbe vágja magát. Alighanem utolsó premierje volt a mai a Vígszínháznak. És lehet is utolsó. Ezzel bízvást nekimehet azoknak az estéknek melyekkel színházi esztendejét búcsúztatja. A darab címe: Emil? Így kérdőjellel. Mert nem lehet tudni, hogy Emil Emil-e vagy Eduárd. A legkipróbáltabb bohózati fogáshoz nyúltak ugyanis az Emil? természetesen francia írói. Emil és Eduárd testvérek és hajszálig hasonlítanak egymáshoz. Eduárd korhely és nőcsábító. Emil derék és komoly. Eduárd elutazik Amerikába. Emil pedig ettől kezdve Floridor és Celestin. Kitör belőle a lenyűgözött lump. És két életet él. Ez a darab. Lumpol, asszonyokat, leányokat csábít. Emiltől elcsábítja Eduárd szeretőit, Eduárdtól Emil menyasszonyát. Becsap mindenkit. Még a leendő anyósát is elcsábítja Eduárd szerepében. Végre leleplezik s ekkor Emil-Eduárd elveszi az ő bájos kis menyasszonyát. Vásott, szemtelen, de kedves és nagyon mulatságos nyári bolondság ez. És fényesen, nyári jókedvvel játszották a Vígszínház színészei. Egyébként Góth Sándor estéje volt első sorban az este. Kedves, elragadó, jókedvű, és ügyes volt a szinte bűvészetet követelő kettős szerepben. Szerémi méltó partnere, ki mint inas él hasonlóan kétalakú életet. Hegedüs rendkívül mulatságos egy felszarvazott férj szerepében. Nagyon bájos és hódító menyasszony G. Kertész Ella. Rendkívül ügyes egy csapodár asszonyka szerepében Borostyány Sárika s a többiek is, Gazsi Mariska, Hegedüsné, Haraszthy Hermina, Tapolczai, Vendrey, stb. a legmulatságosabbak. A nagyobb jelenetek, fregoliádák, kikapoo-tánc, vetkőződések, stb. percekig megállították az előadást a hálás közönség derülése révén. A darabot Góth fordította nagyon helyesen és úgy, hogy minden ötlete találjon. Szóval Emil? eldöntötte a kérdést. A Vígszínház megkapta a maga nyári darabját.

Budapesti Napló 1905. június 1.

(Dyb.)

109. LEX-FOLCHI

Firenzében, az édes Firenzében, meg akarta ölni magát szép júniusi éjszakán a hervadott Bourbon Elvira férje: Folchi piktor. Bizony ez az eset ebben a mai mennydörgős világban nem nagy eset. A nyavalyás piktor sebesülten fekszik. Talán meg is hal. Ki törődik vele? Nagyobb esetei vannak a mának. Még Firenzében sem méltányolják Folchi cselekedeteit. Hiszen júniusban vagyunk már. És Firenzét odahagyta minden elegáns úr és dáma. Hogy is lehet post festa, illetve post évad követni el öngyilkosságot? Ez a szegény Folchi csakugyan nem volt világfi. Egy kicsit sem. Beleesett a verembe. Találkozott egy idősecske hercegleánnyal. Most aztán nyelheti a revolvergolyót, amíg csak bírja.

Manapság a nőktől kezdünk várni minden jeles és bátor dolgot. Ők lesznek mindenütt a nemzetőrök. Ők védik meg a gyermekeket. A leányártatlanságot. Van ligájuk minden védelemre. Még az ölebekére is. Kérve-kérjük a nőket, alakítsanak egy ligát a férfiak védelmére is. Modern nőkhöz beszélünk, akik fölváltották már a régi, ostoba, babonás fogalmakat. Akikhez nem férkőzhetnek avult teóriák.

Szólhatunk hát bátran. Nincs gyöngébb teremtés a földön, mint a férfi. Hiszen tudják ők ezt, az új Évák. A természet ezt az egyet hagyta minden fegyverzet nélkül. A férfit voltaképpen nem védi egyéb, mint egy sikerült, ódon monstre-hazugság, hogy ő az erősebb. Most ez a hazugság is foszlóban van. Mi marad akkor a szerencsétlennek? Hiszen olyan gyönge, naiv és esendő.

De egyelőre védjük meg a Folchiakat. Vagy világosabban: védjük meg a férfiakat a nagyon előkelő hölgyek szerelme ellen. Az anarchista merényleteket számon tartják. Az egész emberi társadalom megható részvéttel, koronként borzadással, nézi a koronás családok veszedelmét. Az anarchisták valósággal vadásznak reájuk. Miért nem tartjuk számon azt a vadászatot, melyet a koronás családok tagjai folytatnak hiszékeny, gyönge, szegény férfiakra. Ha Don Carlos útjára bombát dobnak, erről az egész világ lármázik, ha mi baj sem történt is. Ellenben jön Don Carlos Elvirája. Kiszemel egy légynek sem ártó szegény mázolót. Elviszi magával. Halálra untatja és csömörlíti. A szegény Folchi végre is mellbe lövi magát. Hát ez szabad? Hát csak ennyire győzött a demokrácia? Tudtunkkal a demokrata társadalmaknak festőkre avagy mázolókra van legalább is annyi szükségük, mint trónkövetelőkre, avagy penészes és még anyaságra sem alkalmas, hisztériás hercegleányokra.

Szegény Folchi még most is igen hasznos tagja volna az emberi társadalomnak, ha Elvira el nem szédíti a fejét az előkelőségével. Pompás díszleteket festene az olasz arénákba. Mindenesetre hasznosabb dolgokat mívelne, mint most, mikor öngyilkosságnál képtelen egyébre. Mattasich büszke katonája volna ma is őfelsége hadseregének. Nem kellene neki memoárokkal üzérkedni, s ama nem éppen kedves foglalkozást és kenyérkeresetet űzni, hogy lovagja egy asszonynak. Gironnak és az elcsábítottak egész légiójának esetét kell-e idéznünk? Megállapíthatjuk, hogy az előkelő, rendszerint csúnya, beteg, vagy öreg nők járványszerűen támadtak a férfinemre.

A kor szelleme - mondják az új francia lírikusok - az új humanizmus. Nos, az új humanizmusnak kötelessége minden gyöngét megvédeni. Még ha az - férfi is. Ha a nők nem volnának hajlandók egy új védő ligát alakítani a férfiak érdekében, talán a törvényhozásokhoz kellene fordulni. Valami lex-Folchira gondolunk, mely megvédené a gyönge férfiakat az előkelő és élvezhetetlen nők szerelmétől.

Budapesti Napló 1905. június 4.

Pont.

110. FINÁLÉ

Most már talán csakugyan vége lesz a XIX. század Dreyfus ügyének. A szerencsétlen és kellemetlen kapitány személye még két percig megjelenik a világ előtt. Addig, míg a francia semmitőszék felolvastatja azt a deklarációt, mely nullának jelent ki minden eddigi ítélkezést az Affér hőse fölött. Dreyfus zsebrerakhatja a teljes ártatlanságát. Mehet, utazhat, tehet, vehet, élhet. Teljesítette azt a kötelességet, melyre az emberiség végzete éppen őt jelölte ki. És ő hozzá e finálé után nincs közünk. Ő csak éppen egy gyanús névvel s egy vezérkari uniformissal járult ugyanis ez átkozott monstre-mulatsághoz. Az uniformisban egy rossz modorú, nem nagyon daliás úr volt, kit nem ért keresztvíz. Bizony ez pech. De Kisinyevben nagyobb pechje volt egy-két embernek. És viszálykodni avval, ami már megtörtént, nagyon együgyű dolog. Az Ördögszigetnél nyilván kellemesebb Korfu szigete. Dehát mióta emberek élnek, Dreyfushoz volt-e vajon az élet a legbarátságtalanabb? Adieu, kapitány úr. Önnek milliói vannak. Villája a Côte d'Azuron, és yachtja a tengeren. A becsülete szeplőtlen. Ellenei belehulltak a verembe, melyet önnek ástak. A többit már csak a metafizika istene tudná helyrehozni. Tehát: finis.

Aus ist die mulatság, ez átkozott monstre-mulatság. Talán Drumont úr sem reméli, hogy életre kelhessen még egyszer az, amit immár a História nevez Dreyfus-ügynek. A Tömb Szilárdok hivatásához tartozik, hogy majdan kisüssék, mért nevezték ez ügyet a maga idején Dreyfus-pörnek, és hogy ki volt ama Dreyfus. Az inkvizíció rémnapjaiban is nevekhez tapadtak volt a rettenetes szenzációk. Máig már a puszta nevek is lesúrlódtak. Csak azt tudjuk, hogy mi volt az inkvizíció. Dreyfus-ügye mindig volt a világnak. S a Dreyfusok sokszor jártak rosszabbul is Alfrédnél. És még csak történelembe sem kerültek, hova pedig glóriával jutottak be a Jeanne d'Arcok is.

Mi, kik átéltük és lelkeinkben átzokogtuk a nagy Affért, mely kegyetlenül mementózott minden földi lények fülébe arról, hogy a butaság és a gonoszság nem bárányhimlője az emberiségnek, de örökös kórja, egyelőre hálásan föllélegezhetünk. Elmúlt. Elmúlt a XIX. század Dreyfus-afférja. De sírván sejthetjük mindjárt hozzá, hogy holnap vagy talán holnapután kezdődhetik a XX. századé. Nem azt jelenti ez, hogy a Dreyfusé volt a legiszonyúbb a nagy igazságtalanságok közt. Milliók véreznek vérrel és vér nélkül folyton-folyton az emberi butaság és gonoszság bunkói alatt. De e Dreyfus-pörök ziháltatják meg az egész világon a szenvedő lelkeket. E Dreyfus-ügyekben csillámlik meg véresen az emberiség nagy átka: a dogma.

A dogma, a mindenféle dogma tette s teszi a föld legszerencsétlenebb lényévé az embert. A csökönyös, a hagyományos, a megfoghatatlan; emberbutító, kötelező vélemények csordája.

És Dreyfus-pör Dreyfus-pört ér, a gonoszság és butaság triumfál, vagy csak nagyon rövid ideig pihen leverve a porondon mindaddig, míg az emberiség nemeseinek, legújabb gondolkodóinak szent álma felé nem hajtódik a világ. Oda, ahol csak egy igazság lesz: az élet. Az élet, mely minden jogot megad mindenkinek, aki él, s ahol bűn lesz a boldogtalanság.

El fog ez az idő jönni. Addig pedig, kapitány úr, ki személyében most szerepel a világ előtt utoljára, monsieur Dreyfus, legyen ön büszke arra, hogy e nagy idő siettetéséhez önre is szüksége volt az emberiség végzetének.

Budapesti Napló 1905. június 7.

A. E.

111. A SZEZON VÉGÉN

- Nemzeti Színház -

(Az ember Ősbudába jár, minélfogva álmos. Óh áldott, tikkasztó nyári esték. Még mindig játszanak a Nemzeti Színházban. Az ember hátradől a székében. Olyan jól lehet itt aludni. Két ifjú tüdő ontja a bűbájos énekhangokat. Paulay Erzsébet és Beregi Oszkár játsszák Júliát és Romeót, azaz Romeót és Júliát. Éljen az ifjúság. Éljen a nyár. Éljen az alvás. Kár, hogy vakációra tér Somló Sándor. Az ő szender intézete igen nagy hiányt pótolna. Hogy el ne aludjunk, amihez a kritikusnak nincs joga, verjük fel egy kicsit a múló esztendő eseményeit.)

Nem volt az véletlenség, hogy a Nemzeti Színház Berczik Árpád darabjával kezdte volt az ő esztendejét. A becsületes, régi Himfy dalaival. Ez motto volt és program.

- Látjátok e magasságot óh írók és óh publikum? Ez az én mértékem. Az enyém: Somló Sándoré. Berczikig kell nőnötök. Nagy mélységekig és magasságokig fogom én ez évben meghajkurászni a magyar géniuszt. Berczik veletek.

Cyrano, a budai színkörben már régen hetyke Cyrano is nyilván azért nyerte meg Somló Sándor tetszését, mert Somló alighanem Bercziket tartja a magyar Rostand-nak. Szóval Cyrano volt az első premier. De mivel új magyar Rostand nem mutatkozott, Somló Sándor túllépett a La Manche-on Barrie Vén leányok-áért. Ime a kezdet. És most rohanjunk át az egész álmos esztendőn. Talán el-elvétünk egy-egy stációt, de lehet, hogy hajszálig pontos statisztikusok leszünk.

Cyrano és a Vén leányok után szegény korán néhai, nagy talentumú Kemechey Jenő Emigráns-át mutatta be a Nemzeti Színház. És a magyar darabnak sikere volt. Hauptmann Bernd Rózáját irodalmi kötelesség volt bemutatni. Úgy, ahogy ők, ott a Nemzeti Színházban bemutatni tudnak. Eleddig volt is némi ráció abban, amit Somló Sándor akart. De jött a nagy dátum. A Helikoni ünnep. Prém József darabja. És ekkor úgy vélte talán Somló Sándor, hagy most már fölösleges minden. A szezon megkapta a maga koronáját. Ha Berczik a magyar Rostand, Prém József a magyar Berczik. Ezekután még legfeljebb egy új Berczik-este jöhet. A koronák koronája. Mivel pedig Berczikhez és Prémhez eleven írók nem is mérhetők, jött a Wallenstein-trilógia, annyi költséggel, idővel, verejtékkel, amennyivel másutt tíz új író-zsenit fedeznek fel. Schiller után természetesen csak Berczik jöhetett, a Miniszterválság. És nyomban rátért Somló Sándor a hirhedt magyar ciklusra. Jöttek, akik csak kopogtattak a Nemzeti Színháznál, s akiket le kellett rázni a nyakról valahogy. Jöttek avval az eleveítélkezéssel fogadtatva, hogy ezek úgy sem képesek Berczikig és Prém Józsefig emelkedni. És jöttek úgy, hogy valamennyien nem kaptak annyi jóindulatot és saját külön nemzeti-színházi ambíciót, mint a trilógia egy estéje. Végezzünk velük. Ha közben szörnyű lesz az álmos hangulat, majd beletarkálunk a ciklusba egy-két idegen darabbal. Vélte Somló.

Rákosi és Malonyai Elnémult harangok-ja nyitotta meg a magyar ciklust. Egy furcsa angol bohózat, a Killicrankie herceg szólott mindjárt közbe. Lampérth Géza Veér Judith rózsája a maga sületlen kurucságával újra megakasztotta a ciklust. Somló kíváló ízlése Sardou rémdrámájával, a Boszorkány-nyal akarta megédesíteni a kuruc eau de János ízét. Mire aztán bátran folyt tovább a magyar ciklus.

Hegedüs Sándor Ikarusza, Wolfner-Farkas Pál Olgája, Pakots József Tévelygő lelkek-je, Szemere György Erősek és gyöngék-je, Géczy István és Hegedüs Gyula Enyészete, Szalóky Elek Parasztszivek-je. Van-e még Európában színház, mely ennyi eredeti darabot nyújtott hihetetlenül gyors idő alatt? És nem esküszünk meg, hogy nem hagytunk ki valamit. És nem is számoltuk ezekhez Szöllőssy Zsigmond, Hüvös Kornél, Erdélyi Zoltán, stb. egyfelvonásosait.

És mégis már aludni is egyre kevesebben térnek be a Nemzeti Színházba. A Helikoni ünnep után s a Miniszterválság után mintha semmit sem akart volna, ami sikerhez hasonló, Somló Sándor. Hiszen ez - sikerült is neki. Nem csak azért, mert a premierek nagy része silányság volt, de azért, mert amiben érték volt, az is bentrejtőzhetett, s rejtőzhetik most is még Somló Sándor művészeitől. A magyar ciklus egy pár darabja még halálra szántan sem tudott meghalni. A szezon terítékén igazán nemes vadak is vannak, kikért kár. De ezekkel végzett a predesztináció. És végeztek az előadások. Hogyan, mi módon, de bekerült újabb időben öt-hat igazi színész is a Nemzeti Színházba. Gyötrelem ezeknek a sorsát nézni. Belevesznek a lelketlenek, a szavalók, az éneklők, a szép legények, protekciós ifjú művésznők (kik öregebbek alapjában színész-nagyszüleiknél), babéros rokkant aggok zűrzavaros kórusába. Nem csodálkozunk az egész esztendőn. A magyar cikluson sem. Ez idő szerint Shakespeare-ek légióját is le tudná győzni a rendszer, az álmosság, az ósdiság és a vakság. Aludni azonban még lehet a Nemzeti Színházban.

Budapesti Napló 1905. június 8.

(Dyb.)

112. SPANYOLOK

Nyolc páncélost, kilenc cirkálót, két új iskolahajót akar építtetni Spanyolország. Új flottát akar a régi helyett, amelyet a durva amerikaiak összelőttek. A cortez bizonyosan megszavazza a költségeket. Csak a mindig kellemetlenkedő szocialisták fognak lármázni.

Az új armada tehát vízre kerül. Felgyúl talán újra a spanyol büszkeség. Nincs még veszve minden remény. A spanyol szív hangosan dobog, és szikrázni kezd a spanyol szem. Úr lehet még a spanyol!

Úr lehet. De az új flotta aligha teszi azzá. A spanyolok rossz szögből nézik a világhistóriát. Ők arra emlékeznek, hogy az amerikai hajóhad erősebb volt a spanyolnál. Jobb hajói voltak, jobb ágyúi voltak, és Spanyolország legázoltatott. Az első teendő tehát - így véli a spanyol hazafiság - erős flotta megszerzése, ha fel akarjuk emelni a lepantoi csata nemzetét. Amelyik nemzetnek jobb az ágyúja, az előtt megnyílik a nagyság útja. Ime a német 1871 után, íme a yankee, íme a japán.

A világhistória nézése azonban hibás így. A háborúk undorító színjátékába az újkorban egy kibékítő vonás húzódik be. Vagy ötven esztendő óta a nagy háborúkban mindig az a fél győz, amelynek erősebb és intenzívebb a kultúrája, amely igazabban kultúrfajta, amelytől az emberiség is többet várhat.

Akárhogyan fáj is a franciákat dédelgető szeretetünknek és annak a becsületes undornak, amelyet a porosz iránt érzünk, meg kell látni, hogy ez az igazság ráillik 1871-re is. A győztes III. Napóleon rettenetes lett volna Európának, még II. Vilmos császárnál is tűrhetetlenebb. Másrészt pedig mégis csak históriai igazság az a banalitás, hogy az iskolamesterek nyerték meg a háborút a németeknek. Hogy az amerikai angolszász kultúra hogyan aránylik a spanyolhoz, vagy a japán az oroszhoz, arról beszélni is felesleges. A jobb ágyú, a jobb hajó győzött mindenütt: ez igaz. De a jobb ágyú és a jobb hajó ott volt mindig, ahol a magasabb rendű kultúra volt. Ha pedig egyforma értékűek, egyenlő erejűek a fegyverek, akkor az a fegyver győz, amelyet több tanultság, több kultúra kormányoz. Az oroszoknak is Whitehead-torpedóik voltak, de csak a japán torpedók találtak.

Spanyolországot felemelni: kellene, helyes volna, szép volna, dicsőséges volna. De sem Spanyolországot, sem Magyarországot nem emeli fel az ágyú és a hajópáncél. Iskolákat kell állítani, tanulni kell és tanítani kell, dolgozni kell és produkálni: ez emeli fel az országokat. A régi imperializmus vagy az új imperializmus építését benn kell kezdeni, lenn kell kezdeni, meg kell alapozni a kultúra erős alapjával. Ha az alap nincs meg: úgy törnek össze a flották és az ágyúk, mint az orosz flotta és az orosz ágyúk a csuzimai szorosban.

Spanyolországban nem állítanak iskolákat. Hajókat építenek. Spanyolország rosszul kezdi az új imperializmust. Mi ismerünk egy másik országot, ahol szintén rosszul kezdik...

Budapesti Napló 1905. június 9.

A. E.

113. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Intő beszéd Ceciliához

A császár két beszédet intézett az ő kedves menyasszonyához, de az újságokba csak az egyik beszéd került. A másik így hangzik:

- Nem akarnám, kedves Cecilia, hogy tévedésbe essél, s ne tudd, hogy egy leendő német császárnéra mi vár. Kissé kényes a dolog, Cecilia, de meg kell hallgatnod. Mert esetleg rossz olvasmányaid lehettek. Esetleg olvashattál Kleopátrákról, angol királynőkről, Katalin cárnőkről. Jó lesz ez olvasmányokat elfelejteni. A Hohenzollernek sohse szorultak arra, hogy a feleségeik ambíciózusak legyenek. Mi jól tudtuk már régen, hogy az ambíció a fejedelmi nőket a Gironokhoz vezeti. Abszolute nincs szükségünk rá, hogy te nagyon érezd, ki vagy. Bízd ezt a család férfitagjaira. Mi legjobban szeretnők, ha egyáltalában beszüntetnéd a fölösleges töprengéseket, ha ugyan hajlamaid volnának rá. Tizenkilencünk nevében kérlek erre, Cecilia. Én és a fiam = ez kettő. Hogy a tizenhét kik? Ne pirulj, Cecilia. Tekints családunk asszonyainak történetébe. Családom minden trónörökösnétől elvárja ezt a tizenhetet. Nem mondom, hogy könnyű a dolog. De viszont más kötelességed nincs. A Hohenzollereknek túl kell élni minden más famíliát. A világtörténelem tud olyan fejedelmi anyákról, akik férjeiket huszonnégy gyermekkel örvendeztették meg. Ne feledd, hogy te nem leendő császárné vagy, de a leendő császár leendő gyermekeinek anyja. Tizenhét, Cecilia. Tizenhét. Ez a Hohenzollern-ház kedvenc száma! Hurráh, hurráh, hurráh!...

II.

A detronizálás után

...Megtörtént... Urunk Jézus születése után 2113-at írnak. A debreceni nagy templom helyén épült Hadúr-dómban zúgnak a harangok. Díszmagyarba öltözött mindenki. Az utcán lármázó rikkancsok is magyar dísz-rikkancs-ruhában szaladgálnak. Méltóságosan hömpölyög ki a tömeg a templomból. Csak a rikkancsok nem méltóságosak. A rendezők haragusznak is, mikor egy-egy lármás kiáltás hangzik:

- Szittya Újság. Két fillér. VII. Ottokár magyar király őfelségét detronizálták.

Egyik-másik rendező ijesztgeti is a gyerekeket:

- Vigyázzatok. Elcsípet benneteket a királyi ügyész. A tömeget vezető arisztokraták arról suttognak, kikből alakuljon a hódoló deputáció, mely VII. Ottokár király ő felségének fölvigye a detronizálási kérelmet.

Az előkelőségek végre bankettre gyűltek a Bika grand-fogadóba. Méltóságosan folyt a históriai lakoma. Az emberek megihletődve gondolkoztak a dolgokon, a kegyetlen megpróbáltatásokon, melyek végre ilyen rettenetes lépésre kényszerítették a nemzetet.

A második fogadásnál fölállott a szélső forradalmi párt vezére, egy nemes gróf, ki családját egyenesen a csodaszarvastól származtatja. Mindenki felállott. A gróf reszkető hangon beszélt:

- Hölgyeim és uraim, e világtörténelmi órában se feledjük el nagy őseink példáját. Poharamat dicsőségesen uralkodó, éppen az imént detronizált királyunk egészségére ürítem. Kiáltsuk szívvel-lélekkel: dicsőségesen uralkodó királyunk éljen, éljen, éljen!...

III.

Egy szerencsés baleset

Szada Jakko, a tüneményes Japán egyetlen színésznője, automobilján egy kis kirándulásra indult. Jó messze elröpült Tokiótól s keresztül akart hajtani gépjével a Busi hegyen, mely valamikor tűzhányó volt. A tetőről őrült iramodással kezdett a lejtőn repülni az automobil. Nem lehetett visszatartani. És szembe vele egy gyaloghintó jött. Az automobil keresztülgázolt a gyaloghintón. És repült tovább, mintha mi sem történt volna. A gyöngébbek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Szada Jakko nem nagyon kegyelt nagyság Japánban. Igen magasrangú tisztelői vannak, de általában nem tudják neki elfeledni, hogy nő létére komédiázik. Két nap múlva tért vissza kirándulásából Szada Jakko. Álmélkodva nyargalt be Tokióba. Az egész város friss díszben volt. Egy új csuzimai győzelem? Mi történhetett? Ahogy palotájába ment, várta a mikádó egy rendelete Szada Jakkot. A császár előtt még sohasem volt szabad neki megjelennie. Mi történhetett? A császár nagyon kegyesen fogadta a japáni Sarah Bernhardt-ot.

- Leányom, ezennel udvarhölgyemmé nevezlek ki.

Szada Jakko csak később tudta meg, mi történt. A gyaloghintóban, melyet az ő automobilja elgázolt, Fujashi ült, a császárnak egy beteg rokona, ki arról volt nevezetes, hogy sohse tudta azt mondani, amit gondolt. Mikor az automobil elütötte, ez a Fujashi ütést kapott a fejére. És azóta egészséges. A japáni orvosok modern orvosok, akik fölismerték, hogy mi történt. Fujashi fejében szerencsés átváltozások történtek. Az áldott szerencsétlenség meggyógyította. Most ahelyett, hogy mást mondjon, mint amit gondolni szokott, most mást gondol, mint amit mond...

Budapesti Napló 1905. június 9.

A. E.

114. SZILÁGY VÁRMEGYE MONOGRÁFIÁJA

Hatodik és utolsó kötete jelent meg egy hatalmas munkának. melyen tíz hosszú évig dolgozott írója, dr. Petri Mór. A Partiumnak rendkívül érdekes históriája ez. Az egyesült Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék ezeréves története, a szép, nagy, gazdag multú Szilágyságé. Óriási anyagot kutatott és dolgozott föl e szinte páratlanul gazdag monográfia írója. Buzgalommal, konstruáló erővel, író talentummal. Az utolsó kötetben a családok történetét fejezi be, s utószóval búcsúzik az író, kinek nagy munkájáért hálás lehet vármegyéje, melynek megbízásából művét megírta, s a magyar tudományos irodalom is, melyet igen jeles, forrásnak is elsőrendű munkával is gazdagított dr. Petri Mór.

Budapesti Napló 1905. június 9.

115. STRÓFÁK A STORTHING-SZENZÁCIÓRÓL

1. Bölcs ember sohasem lehet szerencsétlen, és Oszkár király bölcs ember. Különben pedig könnyű egy országot elveszteni annak, akinek még marad egy országa. És Oszkár király zsurnaliszta-temperamentum. Forradalmár. Nem is lehetne más. Hiszen Bonapartét a forradalom adta, s a Bernadotte-okat Bonaparte adta a világnak. Még Oszkár királyban a sansculotte-ok vére dolgozik. E percben talán éppen arra gondol, hogy Gallia milyen másképpen szakított az ő XVI. Lajosával. És igen-igen lenézi az ő kis norvégjeit.

2. Gusztáv Adolfnak hívják a svéd és a norvég trón örökösét. Jó neve van. Bele lehetne halni. Mint ahogy az ilyen jó nevekbe sok derék élet pusztult bele. Kellemetlen kis eset, mikor az ember nevet örököl. III. Napóleont Szedánig hajtotta a neve. Csak ifjabb Dumas-nak volt meg a szerencse-gyermekek szerencséje, hogy nem pusztult bele a nevébe. Arany Lászlóra ráfogták, hogy az apja írta a Délibábok hősét. A kis Petőfi Zoltán még rosszabbul járt. Fiatalon halhatott meg végelgyöngülésben. Valamikori nagy emberek nevét viselni nem könnyű dolog. És most tessék elképzelni, a svéd és a norvég trón örökösét Gusztáv Adolfnak hívják. Meg lehet rögtön érteni, miért fáj a norvég Debrecen, mint a Neue Freie Presse nevezi, a trónörökösnek a legjobban. A királyok még csak beletörődhetnek az elcsapatásokba. De a trónörökösnek méltán rosszul eshetik az efféle hecc. Amit nem is olyan nehéz megérteni.

3. Ibsen talán a Peer Gyntben, talán máshol, iszonyúan tépázza a maga népét. Régi poéta-szokás. Horátius is így csinálta. Heine gúnyjai a mamlasz Germánia ellen Heinének fájtak legjobban. Schiller is elárulta néhányszor a hazáját, mint legnémetebb költőóriás. Byron annyit rakott a maga népére, hogy az anglofóbia még századokig elélhet e gúny-raktárból. Brown[ing] röviden civilizált barbároknak nevezte fajtáját. Carducci úgy átkozza olasz honfitársait, hogy az már szinte sok... És Ibsen népe fogja magát, s mindjárt ott kezdi a cáfolatot, ahol Ibsen húsz évvel ezelőtt álmában sem gondolta. Az embernek kedve volna regulát csinálni, hogy boldogok azok a nemzetek, melyeket költőik elátkoztak. De nem merjük tenni. A mi honi Pósa Lajosaink, Lampérth Gézáink igen meg vannak elégedve a maguk nemzetével. Mégis szép volna, ha Ibsentől el nem maradt volna a gondolkozás. Azt zokogta ő versben, hogy az ő nációja csak töprengni tud, határozni nem. Pedig hát talán elég határozottan cselekedett ezúttal a fjordok nemzete?

4. "Minélfogva..." Így kezdődik a storthing határozata. Az isten neve pedig egyetlen egyszer sem csendül meg benne. Stilárisan sem méltó például Ibsenhez vagy Björnsonhoz. Nálunk egy municipális határozat valamely utca elkereszteléséről lendületesebb volna, mint a storthing beszéde, mikor világhistóriát csinál. Milyen szegények ezek az északi népek...

Budapesti Napló 1905. június 10.

A. E.

116. CRESCENS

Egy fiatal poéta kér meghallgattatást. A neve Mohácsi Jenő. Kis kötetének a címe Crescens. Ez a poéta nőni akar, s nem az a célja, hogy annyi versszerű verset ír, s olyan sok helyre, hogy az emberek végre is kénytelenek tudomásul venni, hogy ez az úr - költő. Iszonyúan, ennivalóan fiatal, vad és vívódó még ez a Mohácsi Jenő. A versei pedig még nem versek. De olyan tüzes ígéretek, amilyeneket nekünk alig-alig nyújt egy-két ember talán még legifjabb irodalmunkban. Vívódás, hit, kétség, dac, gyötrelem, elragadtatás. A lázas kis versekből ezek beszélnek. Ezek együtt költőt, igazit és nem magyar litteráris értelemben vettet, tudnak csinálni. Csak a régi, egy kicsit undok, de bölcs tanácsot tudjuk adni a fiatal embernek: ne féljen attól a kálváriától, melyet az első ilyen versig meg kell tennie. Ha fél, és ha nagyon csinos verseket fog írni, akkor nem poéta, s akkor majd sajnálni fogjuk tőle ezt a pár szót.

Budapesti Napló 1905. június 10.

-y.)

117. MAGYAR APOSTOLOK

A Hajnal megfenyegette rózsaszínű ujjacskáival a világot. Ősbudavár lumpjai fázódva szedelőzködtek föl. A könnyű, illatos, hajnali ködben sóhajok szállongtak. Egy elhagyott, rozoga pavillon ajtaja váratlan csodaképpen kitárult. A kitárult ajtón beosont valaki. Aztán újra valaki. És újra valaki. Messziről késői lumpok muzsikaszója zengett álmos vásottsággal. A János Vitéz valamelyik bamba melódiája. Egy harang is kongott valahol. Piros pünkösdnek hajnala vagyon. Akik egyenként becsörtettek az ócska pavillonba, idegenkedve bámultak egymásra. Lehettek vagy tizenketten, s alig-alig ismerték egymást. Egy kis furcsa világosság gyúlt hirtelen a pavillonban. Az egybegyűltek közül egy ősz, panamakalapos úr föltápászkodott egy székre, s dikcióba fogott:

- Igen megbízható helyről arról értesítettek, hogy a Szentlélek a mai napon nem akarja elkerülni Magyarországot, s a magyar apostolokkal óhajtja az ő erejét közölni. Exponált politikai állásomnál fogva a nemzeti koalíció vezérlő bizottságának szerettem volna e látogatást bejelenteni, de azt a felvilágosítást nyertem, hogy a Szentlélek nem talál tizenkét apostolt a koalícióban, illetőleg abban a véleményben van, hogy a nemzet tizenkét apostola különféle helyekről verbuválódik. Amint látom, tizenketten vagyunk. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy hát kik is vagyunk.

Gúnyosan mosolygott a szónok, s az egybegyűltek ismerkedtek. Tarka társaság volt. A szónokló úron kívül, ki egyik híressége a nemzeti fölébredés vezérkarának, volt ott tudós, író, költő, muzsikus, nemzetgazdász, festő, képfaragó, szociológus, filozófus, munkásvezér és hazafi. Nem tévedés. Volt valaki közöttük, aki semmi sem volt más, mint hazafi. Ők voltak, a magyar tizenkét apostolok. És amíg nézték egymást gúnyosan, hirtelen égi zúgás támadt. Az apostolok szégyenkezve dobták ki gomblyukaikból a vidám éjszakának hervadó zászlóit, a virágokat. Babonás félelemmel suttogták:

- A tüzes nyelvek...

És megteltek mindannyian szentlélekkel, és szólni kezdtek új igékkel.

A politikus: A vezérlő-bizottság megfontolás tárgyává tette, mivel tartozik e nemzet jövőjének, s egy szívvel-lélekkel kimondta: együttmarad, titkot őriz, és vár.

A tudós: Látom, látom a nagy bizonyosságot. Egy élet tudományos búvárkodása után kijelentem, hogy nincs magyar tudomány.

A költő:

Kiáltsd felénk, óh Ég, te szent azúr,
Jöhet vihar, megállunk, él Hadúr.

Iró: Le a dekadens nyavalyás újítókkal. Ne lehessen író, akit a romlott Nyugat megmételyezett. Hallom a jövő zenéjét. Anekdotákat vár e nemzet az ő íróitól.

A festő: (Kezével hadonászik, s látja a sujet-t, mellyel le fogja főzni Innocentet.)

A nemzetgazdász: Minden históriai helyen gyárat kell alapítani a magyarnak. A Mohi-pusztán, Kenyérmezőn, Mohácson. Nekem egy olcsó, kész munkálatom van erre. Száz éves állami szubvenció...

A muzsikus: (Variációkat csinál wagneri értelmezésben A kisasszony Pozsonyban című dalról.)

A képfaragó: (Egyelőre a Kossuth- és Szabadság-szobor pályázatai ellen dörög, de biztosan tudja, hogy most már sikerülni fognak e pályázatok, mert most már ő is részt fog venni bennük.)

A hazafi: Aradról jövök. Saruimon még a vértanúk pora, s lelkemet honfibú égeti. Óh, hazám, hazám, hazám...

A szociológus: (Érthetetlen dolgokat beszél.)

A filozófus: (Még érthetetlenebb dolgokat beszél.)

A munkásvezér: A társadalom megváltása reánk vár. Ismeritek a kötelességeteket. Le kell számolni a mezőfistákkal!...

És szent handabandázásban szónokol, lármázik a tizenkét apostol.

A Szentlélek hallgat, vár, s haragos szárnycsapásokkal hagyja ott a pavilont. Reggel van, édes, bűbájos, júniusi reggel. Pünkösd vasárnap reggele. Egy rendőr bekiált a lármázókhoz:

- Elég lehetne már, nagyságos urak. Ami nem járja, nem járja.

Az apostolok konflisokba vágják magukat. S megy ki erre, ki arra, ki korhelylevesre, ki haza. Harangok kongnak. A hívő keresztyének sietnek a templomba...

Budapesti Napló 1905. június 11.

A. E.