59. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK

(Budapest és Párizs között) Fölaggasztom az én szemhéjaimat, s elaltatom az én ledér igazságaimat, mivel mindjárt Párizsban leszek, s Párizst még ma is úgy tudom szeretni, hogy nincs bátorságom akármi szigorúat is gondolni róla. De mégis, jó, ha az ember tudja, hogy minden gondolkozó embernek igaza van, de csupán, hogy az ő igazságát valahogyan szándéktalanul, valaki másnak, egy másiknak, agyában hordja. Sőt: van igazság, sőt: minden igazság, amit ember-értelem kifundál és összehoz, s mert a gondolkozás emberi tulajdon, vitatható, űrbe épített űr, az úgynevezett elmeháborodottak legalábbis egyenlőrangúak velünk. Elutazni, utazni pedig nem annyi egy cseppet sem, mint meghalni, mert elutazni annyit jelent, hogy az ember, aki mihelyest kimond valamit, igazságot mond, máshol és más igazságok harsogására szomjúhozik. Az ember, aki gondolkozik, s nyers szívét útra-pácolva elutazik, vértelen világhistóriát csinál, miként véreset csinálnának a hanetán fölkelő s hamarosan egy-két millió vendéggel minket agyonlátogató India vagy Kína. Hm, különös, hogy hatodikszor (vagy hetedikszer?) járom ezt az utat Münchenen át Budapesttől Párizs felé, s én voltam a szilárd, és mégis én változtam meg eközben. Kár, hogy a sokezer kilométeres vasutaknak nem adatott meg a gondolkozás ama potenciája, amely az emberrel úgy születik, mint az orra, ha van, a tüdője, ha nem elátkozott, a rokonsága és a sorsa. Mert a gondolat mindig és föltétlenül igazság, s mert az se biztos, hogy csak az ember gondolkozik, nagy kár, hogy mi csak az ember gondolatait és igazságait ismerjük. Ha elveszítjük gondolatainkat és igazságainkat, s ha majd valamikor fölfedezzük a kövek, porok, káprázatok, plánták és állatok gondolatait, nagyot fog pihenni, s nagyon jól fog járni az ember. Ezek a franciák általában nemcsak rosszak, zseniálisak, piszkosak és csinosak, de egytől egyig halálmadarak: önmaguknak, talán egy kicsit a fajtájuknak s mindazoknak a mamelukoknak, akik bámulva nézik őket: én is ilyen voltam sokáig.

(Párizs és a régi Párizs) Nincs elárulnivalóm, mert az elárult én vagyok, nincs a régi Párizs, mert énbelőlem sem új, se régi nem vált: tehát, ave Párizs, kit ma nem ismerek, s ki meg se lepsz ma, s üdvöz légy Párizs, kire nem emlékezek. Így jártak a Kelet barangoló rablói, akik meseszóból hallották, hogy milyen Bizánc, Róma, vidékeik, a nyugati tájak, s elpusztultak, mert izgalmas várakozásaik kietlen halállal megölték őket, avagy nem ismertek rá cifra, buja, nagy álmaikra. De nálam az emlékezésnek és nememlékezésnek is volna némi köze, nálam és hozzám, aki zsoltárokat írtam Párizshoz, Párizsról, aki szent voltam és Párizs-imádó már abban az időben, amikor ez több volt a bűnnél. Gyönyörű Nap, utcák, szabályok, terek, fák, nők, gyermekek, kocsik, nyár-jósló tavasz, tárlatok, díszek, idegenek s otthoniak, a Bois, virágok, vonalak, kábítások. Ez a Párizs is szép, de szebb volt nála a másik három: amelyik után úgy vágyakoztam, mint egy beteg kutya, amelyikben viharosan-szépen, ostobán, de nagyon éltem, s amelyikre emlékezem, mégiscsak emlékezem. Minden kijózanodás halálos veszteség, de nem képzelek el szomorúabbat[!] annál, amikor az ember Párizsból, az ő szerelmes Párizsából ábrándul ki. Pedig úgy látszik, hogy az törvény, parancs, s valójában nekem azért kellett annyiszor, újra és újra megkeresni Párizst, hogy el tudjam veszíteni. A művészfajta ember tragikus az ő szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.

(Észak helyett megint Délre) Ez is fátum, hogy három-négy év óta egészen hidegek s északosak a vágyaim, s úgy járok körben, egyre Délen, mint egy taposó malomban. Dél-Franciaországon már olyan undoros unalommal megyek át, mint egy öreg írnok, ki harminc év óta ugyanazon a nyomorult utcákon át éri el az irodacelláját. Hiszen a hibás én vagyok, de azért mindig hevesebb gyűlölettel próbálom ezt a bűnnél nagyobb hibát másokra kenni, ha e gyönyörű helyeken járok. Most különben is Franciaországban ismét kiújult az úgynevezett Dél-probléma, mellyel divat, illik foglalkozni, pláne, ha illik az ember dühéhez is. Képviselőkkel, szenátorokkal utazom, déli franciákkal, meggazdagodott parvenünéppel, nagyon új a ruhájuk, a bőröndjük, s rikít a becsületrendjük. Lármásak, hencegők, témáik s meggyőződéseik teljesen azok, amelyek előbb kiolvasott hírlapjaiké, s no még valami: mi jót és kiket hozhat egy esetleges kormánybukás. A párizsinak s az északi franciának nem megy a fejébe, hogy szereplő fórum-embereiknek, különösen a karriercsináló politikusoknak kétharmad részét minden jog és arány ellenére a Dél adja. Én most már egy pillanatig se tudok ezen csodálkozni: valóban a harmadik köztársaság áldemokráciája s a politika alkalmasabb matériából nem is táplálkozhat. Gondolattalan, munkához nem szokott, lármás, szónokló, pózoló, merész a francia Dél politikus embere, de hát érdemes volt ezért megcsinálni a nagy és a többi forradalmat? Nem baj, ha egy kicsit igazságtalankodom, azért tehetem ezt bizonyosan, mert egy kicsit igazam van, már csak azért is, hogy Északra vágyom, s megint Délre tartok. Valahogyan talán még Monte-Carlo tartott meg legjobban a régi módon magáénak: a bizonytalan keresetű, pénztelen, de mindent megkívánó ember vágyai és izgalmai itt még mindig-mindig ki tudnak bennem virágozni. Persze nyomban érkezik a fagy, a bánat, a virágtalanság, de mennyi virág van itt[,] még ember-virág is, és milyen sohase banális, milyen káprázatos, nagyszerű a tenger és itt a tenger. Úgy indultam Firenzének, hogy a játék és a szerencse mivoltához egy fikarcnyi új tudást nem szereztem, s csak makogva ismételgettem a régi mondásomat: igen, igen rejtelmesebb életnél, halálnál. S kanyarogtunk a tenger körül Génuán át Pisába, majd egy új iramodással Firenzébe új csodálnivalók nélkül az ezúttal pedig jubiláris esztendős, vasárnapot tartó Itáliában.

(Pisa, Firenze s más csalódások) Pisa, Firenze s Róma - oh, Róma - maradtak volt ki éppen az én régebbi olasz útjaimból, melyek nem voltak túl okosak, tudósak és megfontoltak, de annál sugarasabbak, ifjabbak és vidámabbak. Különös, hogy az én számomra a szerencsés csalódás sem szerencse, s mindenképpen s mindig fájdalom, hamikor a valóság csökönyösen sohase az, mint a könnyelmű s könnyű elémgondolásom. Pisa több volt annál, mint amennyit olvasás és szó tetésen mutatott, s Firenze gyalázatosan megcsalta összes ékes várakozásaimat, de mindkétfajta csalódásom csalódás és bánat volt. Oh, nagyszerű s legtemetőbb temető ott Pisában, igaz temető, hol párezer éves dicsőségek, fölülmúlt eszközű, de fölséges művészetek együtt élnek vagy alusznak a porladó embercsontokkal. S a nagy kikötőzáró lánc bús, nagy szemei szinte mintha a sors, a múlás megelevenült sok szemei volnának, búsan álmélkodva, hogy Pisát elhagyta a tenger. Mert valóság: otthagyta, a tenger sem tud állandó lenni, s elment odébb, mint Szekszárdtól a Duna s harmincnégy éves emberektől a bátor, botor, ifjú erő. S az út Firenzéig és Firenzétől Rómáig, antik mezők a buja ifjúság bántó, provokáló, ostobául bő gazdagságával. És Firenze, melyről eldalolták már a legpompásabb jelzőket, s kihagyták azt az egyet, melyre ma is döbbenten rázódik meg az én ideges fejem: lármás. Az emberek ok nélkül, indulat nélkül ordítoznak, mintha csak azt akarnák fejbesújtóan tudatni, hogy ők nem a renaissance szobrai. És a város, mely sehonnan nézetve se tud királyi és méltó szépségű lenni, érthetetlen halmazhelye egykori hatalmaknak, isteni embereknek s alkotásoknak. Még Firenzében vagyok, még itt fogok valamit maradni, de minden beteges nyugtalanságomat már naponként győzve veri egy új, nagy-nagy, titkos nyugtalanság, jóleső, mint a boldog halál lehet. Rómát[,] érzem, hogy Rómát látom nemsokára, hogy élet, Budapest, Párizs, játék, emlékezés, siker, bukás pár hétre kitörlődnek zavart, szomorú lelkemből: a Földnek és Időnek öröme, legszebb szimbóluma, Róma, üzeni, hogy vár.

Világ 1911 július 23.

Ady Endre

60. [MAGYAR ÍRÓK SZERVEZKEDÉSE]

Korainak tartom Magyarországon, mely társadalmi megváltásáért köteles mindenekelőtt most százezer okból küzdeni, az íróhad mozgósítását és fölkerekedését. Ez a Magyarország, hiában[!], ma is a régi úri Magyarország, s ha valaki öt gallérnyi vagyonnal bár íróságra téved, úri kötelessége, ha belehal is, a birtokos Berzsenyiek gőgjét fitogtatni. S ne felejtsük el azt se, hogy ezt a rokontalan, kemény nyelvet valóban csak most kezdjük törni és csiszolni sok sugárzású, finom, csillogó darabokra. Örüljünk, ha már-már hódító útnak indulhat, s verejtékes homlokú, idegen irodalmi csiszárok kénytelenek a nagy olvasó, nyugati publikumok számára a mi kezdődő bőségünkből venni. Tőlem már csaltak ki német, francia s egyéb irodalmi vállalatocskák novellákat pénz-ígéretekkel, melyek beváltására nyomban nem számítottam s be se váltódtak persze. Verseimről, szóval sajátabb s drágább holmimról nem is beszélek: angolra, franciára, olaszra, németre, dánra, románra, hollandusra, szerbre, örményre, sőt héberre és eszperantóra is fordították némelyiket. Ha megtiltom, ha pörölök, azt érem el vele, hogy abbahagyják, amit az én hiúságom játszva kibír ma már, de a magyar nyelv és irodalom szükséges reklámja megrövidül. Én úgy látom, hogy a nagy védelem azoknak szükséges, akik színpadra vagy esetleg lap-hasábokra is olyan produkciókat szállítanak, amelyek a legolcsóbbak, véletlenül magyarulírottak s az internacionális legalacsonyabb tömegízlés kiszolgálói. Ezek írói úgysem írók, dolgaik még iparcikkekként sem jelentenek számottevő haszon-importot az egyébként csakugyan koldusország számára sem. Míg nem leszünk munkás, demokrata kultúrtársadalom, addig az ilyen védekező hadjárat a bécsies magyar operett szomorú rangján marad. Ami a kiadókat illeti, habár mint a Nyugat irodalmi részvénytársaság igazgatósági tagja egy kicsit magam is kiadó vagyok, itt kellene és lehetne védekezni valahogyan. A vidéki lapokat pedig egyelőre szintén hagynók el: lefelé s befelé éppen olyan hasznos és szükséges az ő szarkaságuk, hitet és ízlést támasztani, mint kifelé, a külföldre, a mi irodalmi valóságunknak, értékünknek ingyenes, de valamikor pénzzé változtatható elárulása. A Tatárjárás (csak azért ez, mert más nem jut most eszembe) vagy hasonló magyar termékek külföldi boldogulásáért s pénz-aratásáért a magukat becsülő igazi magyar írók nem lovagolhatnak föl az ők kezescsapataként[!]. S ezért ne haragudjék meg senki, ebben gyűlölködést, nagyképűeskedést se lásson akárki sem. Majd ha az úri Magyarország, melynek okvetlen járuléka a svihákok mellék-Magyarországa, kultúrtársadalom lesz, beszélhetünk komolyan s a maga idején erről. Addig örüljünk, hogy pár fillérű íróinktól - magyaroktól! - kincseket lopnak el, mert ez a koldusmezű gazdagság a Jövendő[,] kaliforniai, új ország.

Világ 1911. július 30.

Ady Endre

61. LA FANCIULLA DEL WEST

Ama nem kevés számú boldog magyarok közül való vagyok én is, akit Milánóból meg szoktak szerencséltetni évek óta már a futurizmus új és új manifesztumaival. Új poézis, új história, új filozófia, új kép, új szobor, új ház, új természet, új matematika, azaz, pardon, új matematikát még nem manifesztáltak. Ellenben legújabb förmedvényükben új muzsikát akarnak, s - oh, szörnyűség - annyi a bátorságuk, hogy egyenesen Wagnert merik ajánlani a Pucciniek ellen. Ez már forradalom, itt már lehet csevegni, még Puccini nem győzte le Verdit se, s íme már Wagnernél tartunk mi, futurista olaszok.

Ez a kis csúfolódás nem jelent sokat, de csak azt a privát, teljes nagyságával privát véleményemet, hogy a mai olasz a világ leggyatrább embere - még D'Annunzióvá fújva, nőve is. De azután védekeznem illik az ellen is, hogy én félek az újtól, az újítástól, a forradalomtól, mely állítólag nekem egyetlen jogom és címem.

Hát én utálom a futuristákat, természetesen csak azért, s elsőképpen azért, mert nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak. Ez már: bolt, egy kimérő üzlet, ahol hetekig dolgoznak: a közönséget miként lehetne idecsalni, megrészegíteni s becsapni. Ám az utolsó manifesztum: igaz, ti. a zenei manifesztum, mely egy-két-három Pucciniról szól, akik impresszárióik karján s sok százezer pénzüknek az ölén olasz kakofóniát csinálnak. Minden kakofónia lehet nagyszerű zene, de a rosszhiszemű s melódiákkal kacérkodó olasz muzsika: soha, még ha a Puccinié is. Ott voltam az első kontinentális premierén, Rómában, s minden jelenetnél azt éreztem, hogy itt egy Herczeg Ferencbe plántált késő és rossz Mascagni dolgozik. Annyi okosságot és szamárságot, rajongást és röhejt olvastam már Pucciniról, hogy ezt a szinte biztos, szentesített véleményt le kellett írnom.

Ny 1911. augusztus 1.

Ady Endre

62. KÉT MEGGYŐZŐDÉSŰ EMBEREK

Franciaországban látják ma már az emberek legtisztábban, hogy a parlament-tőzsde ágenseinek oktalan nyűg volna a meggyőződés, s az utolsó meggyőződéses politikus egy ifjútörök volt, aki nemrégiben megőrült. Illenék a meggyőződés olyan emberekhez, ha már politizálnak, mint Anatole France, Shaw, Strindberg s még páran, de ezeknek viszont nincs hozzá tehetségük, s Tolsztoj tragikomédiájának példájától fáznak. Szóval: fejlettebb intellektusoknál kereshető talentuma a politikai meggyőződésnek voltaképpen nonszensz az anarchista bombavetők s a gondolatfaló puritánok kivételével. Az anarchista azonban kilép a gondolatból, a gondolkozás mániákusa nem tud cselekedni, pedig erős, igaz, szép politikához gondolat, póz és tett együtt kellenek.

Végtelenül furcsa és siralmas, hogy éppen Magyarországban kellett legmutatósabban megszületnie az elvtelen meggyőződés s az álhazugságú becsület mártírpolitikusainak. Nincsenek sokan, de túl-elegen, csúfolják őket, de nagyon félnek tőlük, gondolataikban élnek, de a fórumon kénytelenek ágálni, s hazudnak, mert csak így szolgálhatják meggyőződésbeli igazságaikat. Ha ez az ország nem bécsi szelet volna tatár szószban s ha nem a tökéletlenség tökéletes példánya, ezek a legkülönösebb, majdnem szent emberek persze nem is volnának. Talán három-négy, ez írás firkálójának is szívébe szúró mondással megmagyarázhatjuk ezt a nem is egészen új, de egészen, majdnem egészen magyar gyönyörű típust. Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választás-jog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbbjáró kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat. Nem vagyunk soviniszták; de állami oktatást kérünk egy államnyelven, holott titokban tegnap még a községi oktatás volt a hiszekegyünk, s ma jobban, mint soha, a legszabadabb, legszínesebb tanítás az ideálunk, akár száz nyelvvel s száz katekizmussal. Filozófiánk ha nem is a kissé komédiás Bergsoné, de hevesen, kapálózva szeretne egy kis metafizikával ölelkezni, Istent szagolunk mindenütt, s becsületesen kénytelenek vagyunk itthon - s kötelességünk is - szabadgondolkozó társaságokat szervezni - Isten nélkül. Avagy - egy utolsó példa a sok ezer közül - mi is azt hisszük, hogy a műveltség, a középiskolák tudatása[!] csak a klasszikusokon és a klasszikusokkal lehetséges, s becsületes jelszavunk mégis: le a múlttal, több természettudományt, több pozitívumot, életre s nyerésre alkalmasabbat.

Hogy ezek a hazugok volnának hazugok - ezt még a leggyűlölködőbb, legrettegőbb ellenfél se merheti állítani: ezek a magyar politikai és társadalmi valamiség legvérreláldozóbb valaki. Ezek az emberek igazán tragikus hősök, mert igazuk van, ha önmagukkal beszélgetnek, s igazuk van, ha szertenéznek ezen a gyarmatos, széthúzó, tarka, vegyes, szegény, papos és mágnásos országon, ahol dzsentri-Alfonzok közigazgatnak. Büszkén s bátran vallom magamat a két meggyőződésű emberek közé e szerencsétlen országban, ahol meggyőződéstelen ember nincs, egy meggyőződésű csak a nagyon kevés számú bolondházban, s a legtöbb ember ezer meggyőződésű politikai és társadalmi dolgok körül, s ahol a két meggyőződés: magyarság, emberség és tisztesség.

Ny 1911. augusztus 1.

Ady Endre

63. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK

(Firenze és a régi szemek) Igen: ez a föld s az egész látható világ arra való, hogy jöjjenek mindig új és új emberek, kik mindig és mindig újnak lássák. Firenze, a szétkürtölt tündériességű, hívó, vonzó Firenze, a régi szemek városa, de nem múzeuma a régi látásoknak, hanem kultuszhelye. Firenze azért van és él, hogy a régi szemek jussát hirdesse, a régi szemek örökéletét elhitesse, s alkalmas, mai szemeket régiekre váltson. Nemcsak Tizian[o], Raffael[lo] s mások festett, régi szemei néznek rám, s nemcsak azok szemei, akik látásukat valamikor kőbe, térbe, alakba vitték. De a bennszülött firenzeinek, csaknem mindnek, régi a szeme, régi kutatással és lobogással, s akik idegenek szerelmesek Flórencbe, szintén régi szeműek. Firenze asszonyai nem egy nagyon elkülönbözött szépségfajta, de a szemeik olyan titokzatosak és régiek, hogy meg lehet értük a szemek antikvitását szeretni. Ezekkel a régi szemekkel Flórenc valóban látható paradicsomként, melynek se hiányai, se kígyói nincsenek. A hajlamok szegény, cammogó vándorok az embergenerációkban, de a szemek ragyogó, gazdag, száguldó kéjutazók. Etruszk, görög s mindenféle szemmel volt találkozásom Firenzében, s olykor-olykor egy-egy hideg, kék szempár fagyasztott meg egy pillanatig, egy pillantással. Milyen Északról, milyen régóta, mennyit utazhatott ez a gőgös, fagyos szempár, s vajon ki fog Firenzére nézni vele ezer év múlva?

(Nagy eltökélések Róma előtt) Úgy gondolom, hogy úgyse jöhet semmi, s úgy utazom el, mintha valaki más helyett, megbízásból robotolnék le egy utat. És úgy fogadkozom mégis, mintha engem fenyegetnének szuggesztió-veszedelmek, s jó előre védekezem Róma ellen, melyhez utamat késő délutánkor szabom. Borzasztó módon ismerem, érzem az örök emberi gyöngeséget, mely énbennem fokozottan munkál: egy név, egy hagyomány, egy jelszó megbabonáz. Nos, én nem akarok még csak Goethe metódusával sem közeledni Rómához, hogy csak azt látom Rómának, amit én akarok és csak annyit. Én megyek Rómába, mert Róma kihagyása érzékenyen ütné úti programomat, de távol tartom magamtól Rómát s az elragadtatást. Egyik Róma előtt se fogok térdre esni: a Romulus és Remus előtt már kétségtelenül régi Róma előtt sem. De a rómaiak urbsa előtt, Krisztus felekezetének bölcsője előtt, a pápák világmámorító, trónos székhelye előtt sem. Eldobom ezennel öt-hat Róma legendáját, a maiét is, vágyom arra a shakespeare-ien durva szerepre, hogy Róma nekem csak egy vasúti állomás s néhány napos megpihenőhely. De ahogy közeledik késlekedő expresszünk, ahogy játszom elmémben a vakmerő, kigondolt, elszánt komédiáspózzal, már megremegek. Már csak beismerni nem tudok, de mindent tudok már: egy szegény, meghasonlott ember érkezik nemsokára Rómába, hogy hódoljon minden zarándoknál hódolóbban. Szóval: harmónia ígérkezik valaki számára, akit nem tudott még egy napra megnyugtatni az, hogy a világ, az élet harmóniáját hiába keresi.

(Róma és az első csodálkozások) Az a késő és késett este, melyben engem Róma fogadott, nem jelentett többet, mint egy agyonfáradt embernek hotelkeresését. Később, a virradó s jövendő napon kissé pihentebben s gúnyosan tettem meg legelső tájékoztató útamat. "Nem érzem - szóltam ravasz gőggel a Rómában élő és Rómával élő barátomhoz, aki kalauzolt, s akinél alig ismerek tisztább és művészibb ízlésű magyar embert -, nem érzem Rómát." De éreztem már jóval előbb, éreztem tegnap, és éreztem mindig, hacsak, ha nem akkor, amikor gyönge, fantáziátlan professzoraim lelketlen leckéket tartottak róla. Nem igaz semmi sem, a Goethe igazsága sem: ebben a városban van elrombolva, elépítve és fölépítve minden, amiből a mi lelkünk összerakodik. És egyszer Rómára nézve, egy magas, utas dombról szinte meakulpázva, vallottam be suttogva magamnak: "A Múlt egy nagy rejtelem, s a Jövendő is az, de a Múlthoz és a Jövendőhöz gyönyörű jogunk, sőt tudományunk is van már. Ez a tudomány nem biztos, de a Jelen még bizonytalanabb - ismeretlenebb, mint akármi, tehát a mi életünk, az egyéni. Aki a Jelent vígan éli, boldog, de korlátolt ember, mert a korláttalan ember a Múltat s a Jövendőt szereti. És mert egyformán nem tudunk biztosat egyikről sem, az az igazi ember, aki a Múltat és a Jövendőt egyformán szereti."

Világ 1911. augusztus 6.

Ady Endre

64. [LEVÉL A VILÁG SZERKESZTŐJÉHEZ]

[- Válasz Biró Lajos támadására -]

Igen tisztelt szerkesztő úr!

A Világ vasárnapi számában elmondtam a magam véleményét a magyar írók szervezkedésének groteszk - szerintem groteszk - problémájáról. Ma kapok egy levelet és a levél mellé egy választ, melyet nem provokáltam, nem vártam, és nem érdemeltem. Biró Lajos, hosszú-hosszú éveken keresztül testvérem, hívem és barátom[,] igazságtalanul, betegsége érzékenységével magára vette az én kiszólásaimat. Nem először tette, és én magam sem vagyok ez idő szerint kevésbé beteg, mint ő, de levelét nem szabad közölnöm. Két beteg embernek két privát ügye ez a két betegség, hanem a Világnak szóló cikk mégse maradhat nálam és titkon. Biró Lajosra egy pillanatra nem gondoltam, mikor azt a bizonyos néhány sornyi véleményt elküldtem, hiszen azt se tudom, hogy ő az írásaival kiment-e már, vagy készül-e külföldre. De meg azután az ő barátsága avagy volt barátsága, mondjuk: barátságunk ritka szép emléke magában is visszatartana, hogy én Biró Lajosról írásban rosszat mondjak, akár a sorok között is. Ő a Világnak írott válaszát kegyelemből meggondolva a dolgot, levelével nekem küldte el, levelével, melyet - sajnos - nincs jogom nyilvánosságra hozni. Kemény, de ideges levél, fenyegető, kedves, rossz és érdekes, ezt megőrzöm. Azonban a Világnak szánt levelet még a Biró Lajos kedvéért sem tarthatom titokban. Ő ezt megírta, a Világnak írta, ellenem, betegen és bántani akaróan írta. Én még mindig nem tartok ott, hogy ne legyen kötelességem az ilyen kegyelet-, sőt kegyelem-gesztust magamtól elhárítani. Szeretettel, emlékezéssel, sőt még mindig megmaradt barátsággal íme, itt küldöm a Biró Lajosnak a Világhoz írt kegyetlen, igazságtalan, de elszánt és megírott levelét.

Világ 1911. augusztus 6.

Ady Endre

65. LEVELEK SZENT ALAJOSHOZ

Egy időben bennünket bizonyos Kaszás Rudolf nevű szerzetes különös, lázas, szinte beteg buzgósággal Szent Alajos, illetve Lajos felé csábítgatott.

Ez a Szent Alajos, illetve Lajos, nem a franciák szent királya, hanem az a másik Lajos volt, a Jézus társaságához tartozó, aki nagyon kedvelte a gyermekeket. Az ilyen jó szentekhez külön, édes, hízelkedő gyermekimák íródnak, s könnyesen boldog az imádkozó gyermek, ha eszébe jut, hogy Istennél neki szerető pártfogói vannak.

Kaszás Rudolf Rómában tanult, s nagyon tudott emlékezni arra, hogy jezsuita Szent Alajos napján miként szokás ott a gyermekeket eljámborítani. Ismerik a gyermekeket a római papok, nem tudnak nekik hinni, s a gyónás nem elég bizonyság arra, hogy ifjú patronáltjaik életét és vágyait, örömeit és bűneit valóban megtudták.

Az a szokás Rómában, hogy a nevelőintézetek gyermekei Szent Alajos névnapján töredelmes, őszinte levélkéket dobnak Szent Alajos híres sírjára.

- Nézzétek, leányok, fiúk, ilyenkor mindent megírhattok, amit máskor soha és sehol el nem mondhatnátok - szólnak a pap-tanítók. A levél, amiben akármit kérhettek, amire csak gondolni tudtok, öt percig marad a síron, s ez idő alatt Szent Alajos megismeri a ti vágyakozásaitokat. A ti jóságos szentetek ő, Szent Alajos, a ti fáradhatatlan közbenjárótok, aki még csodákat is művel szívesen, ha a ti panaszaitok, vágyaitok meghatják őt. A leveleket pedig fölbontatlanul összeszedjük, rögtön elégetjük, s a hamut megszentelve fölszórjuk az Ég felé, nehogy elfelejtkezhessék Szent Alajos.

Így beszélnek a római pap-tanítók, s ezt a szép pogány-keresztény szokást azután Kaszás Rudolf minorita-páter a lehetőségek módján átültette hozzánk. Állíttatott a templomban egy Szent Alajos sírját másoló követ, s mesélt mézesen, zengőn és rengetegül sokat, hogy milyen megértője a fiatal szíveknek jezsuita Szent Alajos.

És mi már majdnem kivétel nélkül, igazi katolikusok, kálvinisták, keleti keresztények és zsidók, az egész harmadik gimnáziumi osztály gyöngéd szerelemmel szerettük a mi szent pártfogónkat. De nem csak mi, mert Kaszás Rudolf nemcsak bennünket oktatott, de ő oktatta az Isten-tudományra és hitre a zárdai, sőt állami és községi iskolák fiacskáit és lányocskáit is.

Oh, a mi kis szíveinkben sok-sok vágy, titok, harag és bánat lakozott, s ezek Szent Alajos névnapja előtt különösen lángoltak, és elvették éjszakai álmainkat is. Majdnem mindnyájunknak közös, átkos fájdalma volt, hogy senkinek sem árulhattuk el titkainkat és nyugtalanságainkat, egymásnak sem, mert egymást gonoszoknak, szívteleneknek tartottuk. Szegény kis elhagyott emberkék, hogy kapaszkodtunk bele minden hitünkkel, valló kedvünkkel a nemes szentbe, aki egyetlen barátunk és meghallgatónk Ég és Föld között.

Egy júniusban, amikor is a mi szentünk névnapja van, én, aki egy kicsit mindig hitetlenkedtem, elloptam Szent Alajos sírjáról néhány zárt, drága, együgyű, kedves, valló levelet. Íme, megőriztem őket öregedő koromig, holott pár szavú gyermek-írások, mert Szent Alajoshoz nem okvetlenül muszáj körmondatokkal fordulni, és a fiatal vallomások azért nemesek, mert forrók és rövidek.

Kaszás Rudolf úgyis meghalt, sőt a levelek írói közül is sokan elköltöztek már Szent Alajos fényes és bánatos titkokat nem tűrő mennyországába. Én pedig már régen, egy Szent Alajos-napon, bevallottam volt már tolvajságomat Szent Alajos sírjára dobott, siránkozó, bűnbánó levéllel. Néhány apró, szép, szomorú, vágyas-bús vagy panaszos levelecskét Kaszás Rudolf emlékének minden tiszteletével talán szabad megmutatnom. E leveleket Szent Alajos úgyis megértette és megtudta írásuk idején, s ha csakugyan nagyon kedveli a szegény fiatalokat, ügyeiket okvetlenül elintézte.

(Mutató a kis levelekből)

"Szent Alajos, drága szent, én csak tizenkét esztendős vagyok, harmadik polgárista leány, de bocsáss meg, ha arra gondolok, hogy egyszer én is nagy leszek. Akkor majd férjhez kell menni, mert a mamának is férjhez kellett menni, de add, hogy én sokkal-sokkal békességesebb és jobb férjet kapjak, mint a szegény mama."

*

"Kedves Szent Alajos, az én édesapám sokat utazik, mert csak így tud pénzt keresni, és ilyen neki a hivatala. Mindig csúfolnak a többi fiúk, és én szeretném, ha édesanya nem sétálna esténként a számtantanár úrral, Gyulai Timóttal, mert csúfolnak, és fáj ez nekem."

*

"Szent Alajos, tudom, hogy szereted a fiatalokat, és ne haragudj Homoróczy Ilonára sem, aki második polgárista leány. Ő rossz tanuló és gonosz, de olyan szép, és a tánciskolában nem akar velem táncolni, és olyan jó volna, ha szeretne engem egy kicsit."

*

"Szent Alajos, én sokat imádkozom hozzád, és Kaszás Rudolf főtisztelendő úr azt mondja, hogy te mindenkit megértesz. Eszti, a szomszédban, egy kis szobaleány, és nem iskolás, mint mi, de rendesen jár a templomba, és gyónik. Ő ugyan idősebb két esztendővel, mint én, de ez nem baj, és én azt akarnám, hogy ő boldog legyen, és ő nekem megköszönje, hogy ő boldog lett."

*

"Szent Alajos, oh, Szent Alajos, azt beszélik, hogy nekem és a kis húgomnak nincs igazi apánk, mert nem törvényes. Ezért mi sokat szenvedünk, és kérlek, adj nekünk egy igazi apát, egy törvényeset, mint másnak."

*

"Egyetlen Szent Alajos, mi ketten vagyunk testvérek, és kosztban vagyunk itt a városban, de édesanyánk már harminc forinttal tartozik. A kosztadó néni lármázik, és nagy baj lesz, és nekünk már holnapra kellene harminc forint, mert másképpen az utcára dob a néni."

*

"Szent Alajos, én jó rajzoló vagyok, de festeni szeretnék tudni, s szeretnék egy gyönyörű képet festeni. Olvastam, hogy aki nagyon nagyszerű képet fest, az sok pénzt kap, és [az] emberek halála után örökre emlegetik. És énnekem egyesem van a rajzból, s azt szeretném, hogy ilyen nagyszerű képet tudjak festeni, hogy az emberek örökre emlegessenek."

*

"Szent Alajos, én alázatos kis szolgálód vagyok, és rendesen gyónok, és a vallástanárnak olyan szép rózsás füle van, mint a képeken. És ő meghallgatja, amikor bűnös lelkemet kitárom előtte, és az ő füle elfogadja az én bűneimet, és én szeretném megcsókolni egyszer a fülét."

*

Ezek és ilyenek a levelek, a Szent Alajoshoz írott levelek, melyekből még majd leírok néhányat, ha élek. Most elfog az emlékezés meghatottsága, mert kis, régi embertársaimra gondolok, akikkel együtt annyit szenvedtünk, vágytunk, tudtunk és akartunk.

Világ 1911. augusztus 13.

Ady Endre

66. KÁLVIN HÍVŐI TÉRDEPELNEK

Magyarország kálvinistái jó kálvinisták voltak Kálvin János nélkül négyszáz súlyos esztendőkön át, magyar lelküknek ép és őszinte Isten-barátságával. Viselték a Kálvin nevét, mely gúnyképpen adott dicsőségükké vált, de Genf pápájának aligha tellett volna bennük öröme, ha föltámad. Mivelhogy Magyarország kálvinistái Kálvin életéből és tanításaiból kivették azt, ami őket egyszerre a Nyugathoz kapcsolja, s magyarságukban is megtartja. De Kálvin vallásából megcsinálták a magyarság, szabadság és demokrácia egész külön vallását maguknak, magukért, s el voltak jó sokáig vele.

Sikerült azonban a szörnyű vagyonú és hatalmú magyarországi katolikus klerikalizmusnak Kálvint fölidéznie a veszedelmes magyar kálvinisták ellen. Kálvin személyét, egyéniségét, mely eddig nálunk csak fölírástalan zászló és név volt, az ő csalhatatlan pápáik testvéreként csempészték be a magyar vallásúak közé. Nem apró dolog ez, mert talán a legrikítóbb argumentuma Magyarország ostoba s nagyon sokáig helyre sem igazítható elreakciósodásának.

Már az is sötét baj volt avagy legalábbis rossz hatalmi taktika, amikor a szuperintendens cím sérelem lett. Amikor is püspök és mágnás akart lenni a protestáns főpásztor, és szegény, néhai Tisza Kálmán ezt az elpápistásodást keményen támogatta. Az a Tisza Kálmán, aki családja fölemelkedését a puritán kálvinizmus energiájának köszönhette, s aki hálából kálvinista hierarchiát és egy olyan fiat, mint Tisza István, produkált.

Igen: a kálvinisták mai elfeketedésének, pápistáskodásának, céltalanságának, sőt majdnem bizonyos vesztének Tisza István lesz az okozója. Mert nem lehetett, mint Poroszországban, protestáns ultramontánizmust csinálnia - Bécs, a katolikus vagyon és többség miatt -, fogta magát, s nekilátott egy kálvinista, szervilis katolicizmus megcsinálásának. Mert az ő vagyoni, hatalmi érdeke teljesen egyezik a legkatolikusabb Eszterházy vagy Zichy szent Miklós Móricéékkal.

Gyümölcsük pedig, beléndekszerűek, pompásan érlelődnek: ilyen gyümölcs pédául a Kálvin-szövetség is, a többiről nem szólván. A Kálvin-szövetség a szilágyszolnoki egyházmegyében például a napokban majdnem elhatározta, de Isten segedelmével el is fogja határozni, hogy a kálvinista hivő térdepelve imádkozzék. Én emlékszem, hogy katolikus iskolába jártam, s a plébánosnak ministrálva, térdepeltem, és az apám, régi, erdélyi kálvinista, le akarta törni ezért a derekamat. Hiszen a magyar kálvinizmus külön fejlődött - pláne az erdélyi -, s minden embertelen istenimádást, tehát a térdepelést is, megvetette.

És most jönnek kálvinista, híres teológusok, rontott papok, és bizonyítják, hogy más országok kálvinistái térdelnek, térdepelnek, s Kálvin is térdepelt a maga híveivel. De mi köze a magyar kálvinistának a Kálvin térdepléséhez, s mi köze ahhoz, hogy Tisza István s egy-két pietista kálvinista teológiai tanár s gyönge tanítványaik térdelni akarnak? Ezek a szomorúan megrontott agyú emberek, akik Zoványi Jenőt igazságos Kálvin-kritikájáért majdnem földönfutóvá tették, számítanak-e?

Félek, hogy számítanak, mert gazdaságilag talán éppen a hű-magyar kálvinista polgárok gyöngültek meg itt legerősebben. Más fegyverekkel, de sikeresebben ajzódik a régi nyíl a magyar, lázongó, megmaradt kálvinisták ellen, akiket, íme már térdepeltetnek is. A nagy, magyar reformátorok, akik egyébként a féltudatos nemzetiségi, de teljes osztályharc apostolai voltak, megcsúfolódnak ilyeténképpen. Én a magam ősi kálvinistaságából csak a magyarságot, teljes türelmű demokráciát, egész, belátó emberséget és megértést hoztam és őriztem meg. De tudom azt is, hogy ez az ország a mai dúsgazdag kiskirályok, ránkszabadított szerzetesek s főképpen a hatalmas, bécsi Burg s a még hatalmasabb Vatikán nélkül protestáns lenne, élő, mint az Isten, ha van és magyar és demokrata és forradalmas.

Térdepeltetik a kálvinistákat: ez ma a legmagyarabb veszedelem, mert még mindig és sokáig számít[a]ni fog a konfesszió. Vallás ide és vallás oda, a reakciós, csúnya időkben: támogassuk, izgassuk azt a vallást, mely szent Batu-kánjai nékül a mi szép, emberséges, vallástalan világunk eléréséhez vezet.

Világ 1911. szeptember 3.

Ady Endre

67. DISPUTA

Sohse legyünk kedves szülőinknek hálás gyermekei, mert az ilyen viselkedésünk oktalan, céltalan, embertelen és fajtalan is volna. Akárhogyan is, mi a mi szülőinknek ezer örömet hoztunk, ne engedjük, hogy szülőink uzsorásokként kamatoztassák ezt a mi nemkívánt életünket. A szülők, még az irodalmi szülők is, legyenek jámborak, búsak és szerények, és legyen az ő legnagyobb boldogságuk az, hogy szülővoltukat nem vetik elégült vagy zavaros szemeikre.

*

"Vagynak idők - írta a régen-néhai Jean Paul, ha csakugyan ő írta -, amikor is az Igazság köteles zsidóvá és mesteremberré válni." Ez az Igazság itt Művészetet jelent, a zsidó pedig, ha igazán unalmas dolog is oktalan érzékenységekkel szemben állandóan védekezni, nem jelent zsidót. Ezt a kitűnő mondást egyformán ajánljuk mindenkinek, akik olvasnak és természetesen bírálnak is, de az íróknak is ajánljuk. A l'art pour l'art süketjei tanulják meg, hogy vagynak idők, melyekben például egy vezércikkszerű poéma többet ér esetleg száz Homérosznál. De a folytonos mesteremberek és zsidók se felejtsék el, hogy a művészek olykori akaratos, emberes, becsületes megalkuvása még nem jelenti azt, hogy az övék az - Igazság.

*

Furcsán, véletlenül, majdnem egyazon időben halt meg két huszonkilenc éves író, egy férfiú és egy asszony, akiket sokszor vágtak fejükhöz kar- és kenyértársaknak. A férfiúnak első kötetéről az összes magyar betűtudók közül én írtam volt először és bizony isten és minden joggal kegyetlenül. Az asszonyról pedig azt írta egyszer egy kiváló írókollégánk, asszony, hogy nagyszerű és kimerülhetetlen. Hogy írni fog, sőt nagyon, hatalmasan fog írni, amikor mi már, a kortársak[,] paralitikusak avagy halottak leszünk. És ez a két dicső ember, bennünket lefőző két fenomén, elmúlt, s nem hagytak maguk után megfogadatlan intő-példánál egyebet. Összehasonlító s kijátszó módszerrel élő, rajongó kritikusocskáik vajon nem voltak-e olyan doktorok, akik a hiteles doktoroknál élesebben látják a megfészkelődött halált? Annyit tudok, hogy mióta az első, föltétlen, ódai és nagy dicséretet kaptam, minden reggel csodálkozom, hogy még mindig élek, és még mindig - én vagyok.

*

Oh, nem kell ehhez szociológus, mert íme én is régen és magamtól tudom, hogy egy makacs, minden kultúrát túlharsogni akaró társadalom: félbarbár társadalom. Verlaine-t, de sőt Moréast is jobban és többen ismerjük mi magyarok néhány százan, mint akár a franciáknál, de még lelki hasznocskánk sincs e dicső túlzásból. Mihelyt a gyapjút, a lent, a kendert itt Magyarországon jól, szépen dolgozzák föl, s viszik szét minden irányban, a mi Verlaine-jeink és Moréasaink is kelleni fognak mindenütt, de különösen Keleten.

*

A spártaiaknak volt eszük, amikor az ízléstelenség és tehetségtelenség bűnét avval büntették, hogy törvényileg kimondották: az ízléstelennek és tehetségtelennek szabad, joga van ízléstelennek és tehetségtelennek lennie. Az igazságos, ősi Spártát kezdjük nem ismerni, mert rossz a görög-latin iskolánk, s mert saját korunk eltérít bennünket a zagyván is szép klasszikusoktól. De egy sereg hódító, neves magyar író kedvéért spártaiaskodjunk egy kicsit Wilde-szerűen mondván: joguk van neveseknek, sikereseknek, diadalmasoknak, pénzeseknek, nagy íróknak lenniük.

*

Svájc a magyar közepes intellektuálisok Mekkája, hogyne, amikor Strindberg is Svájcról rajzolja le az ő népállam-álmát. Valójában pedig csírájában kellene megfojtani minden demokráciát, ha elérhető és elérendő csúcsa csak a svájci demokrácia lehetne. Svájc a tökfejű kapitalizmusnak s a pedáns tanárkodásnak forradalom ellen véglegesen beoltott és biztosított földje. Hiába csúfoljuk a parvenü Amerikát, mert Amerikán lehet, s Amerika még fog tudni magán segíteni. De Svájctól még a tanítandókat is csak nagyon óvatosan tanuljuk el, és sajnáljuk, hogy hegyeit, tavait nem lophatjuk el tőle, s oda kell értük járni, holott különösen a rossz példák ragadósak.

*

Nem egészen igazság, hogy a művész-Dél meztelenebb, emberibb, őszintébb, mint a puritán és fázékony Észak. Firenzében, a Boboli-kertben láttam egy tritont, mely fülén, orrán, hajszálán, térdkalácsán, mindenünnen öntötte a vizet. Brüsszel az északi Brüsszel híres kútján az az édes fiúcska a legegyszerűbben végzi kötelességét, melyet a firenzei triton annyira szégyell s kerül.

Ny 1911. szeptember 15.

Ady Endre

68. AZ ŐSZI MÜNCHEN

Szép az őszi München s a müncheni ősz, s szeretnivalók és boldogak azok a nagyvárosok, melyeket az ősz csak szépítni tud. Az őszi Budapest se csúnya, Párizs szomorú, Bécs tarlószerű, London ködös, Berlin fázós, Róma bús, de München, az őszi München olyan, mint egy édes terhű, csillogó, drága s mégis hétköznapi korona Germánia fején.

Már láttuk Münchent október legelején lucskosan, behavazottan, de akkor is szép volt, akkor is "kék város" volt, a megbékülésnek és minden romantikának városa. Pedig ma már rosszak hozzánk, csatangoló, világjáró emberekhez a nagy város-stációk: nem állandók, nem hűségesek, nem várakozók, hanem újra és újra megváltoznak.

Aki például hat esztendővel ezelőtt látta Münchent, keserves bajjal, nehezen ismerne rá: a "kék város" stílusosan kék guillotine-jei, a merész villamoskocsik megsokasodtak. De mindennél jobban fölzavarta, kavarta Münchent az automobilok hencegő, csörtető, rohanó raja, és München mégiscsak München maradt.

Valahogyan mintha minden utca-ajakával bocsánatot akarna kérni München az ő visszazarándokolt, régi híveitől, és sajnáltatni is tudja magát. Gyámoltalanul, idétlenül, reszketve tűri ezt a lelkétől idegen, ördöngős, zajos sürgést-forgást, mely valóban sehol sem olyan illetlen és tervtelen, mint Münchenben.

*

Mondják, hogy az udvar, a hercegi család csak majd késő ősszel tér Münchenbe, de München kedves és nem túlságosan jobbágyi viszonyban él a királyi házzal. Szeretik egymást, de talán éppen szeretetből nem szokásuk egymást szeretet-komédiákkal agyonuntatni: kényelmesen, gyöngéden élnek együtt. Münchenben egy amerikai pénzkirály, egy nagy nevű professzor avagy egy híres, nevezetes művész állandóan s inkább személyi hír a bajorosan józan és komoly hírlapok számára, mint a királyi család tagjai.

München soha sincs pongyolában, de feszes, előírt, udvari estélyruhában sincs: Münchennek mindig szezonja van, s idegen, hű barátai egyik Szilveszter-naptól a másikig folytonosan jönnek. Nem mondjuk, hogy pazar vendéglátó, dáridós gazda Bajorország fővárosa, de éhen sohse marad ott az ember, s valami új csemege is mindig kínálkozik. Ünnep, tárlat, színház, hangverseny, mindig valami új, talán nem világraszóló, de sohase csalódás-okozó.

Különös, hogy a békesség, okosság és gazdálkodás e szép, típusos városában virágozhatott ki Lajos király által egykoron a betelhetetlenség, különösség tébolyos, átkos, szép virága.

*

Az őszi München színházai pihenni szoktak, mert a színházas München a legforróbb nyarat s legigazabb telet kedveli, s ilyenkor, ősszel, csak éppen hogy nem alszik. Itt a próbákat nélkülözni tudó Lohengrin, ott kedvetlen kísérlet egy bukott Hauptmann-darabbal, emitt bécsi operett, amott vásári játék-stílusú komédia.

Azután még mindig nyomorgatja Münchent a Reinhardt agyonrendezett, triviális, rossz, de érdekes Offenbach-előadása és a kabaré. Münchenben most megint mintha ifjulni készülne ez az olyan fiatal s máris olyan sokszor elaggult színpadféle: érzelmesek, finomak a müncheni kabarék.

És hogyan, milyen fájdalmas pompával illik az őszi Münchenhez egy-egy új, Heine-szerű nóta, mikor tépik a színpadon a virágokat, s a portás bejön és megsúgja: kocsi kell, mert sötét van, és hideg eső esik.

69. DISPUTA

Valahol Provence-ban egy kőfaragó mestert összehozott a sorsa egy kenyértelen latin professzorral, kinek is apróbb kölcsönöket adott. Veszett fejszének bolond nyelét keresendő, a kőfaragó mester latint kezdett tanulni s haszontalan, ócska történelmet. Így érkeztek el Sallustius fordításához s életrajzához, amikor is a kőfaragó mester megtudta, hogy Sallustius többek között afrikai márványbányákból harácsolta össze szörnyű vagyonát. Erre elutazott Afrikába, kutatni kezdett, s új tudománya alapján megtalálta a Sallustius bányáit. Sok-sok milliót szerzett a kőfaragó mester, s illenék, hogy már csak ez az egyetlen példa is gondolkodóba ejtse a mi bősz anti-antikjainkat.

*

Hát megnéztem én is Münchenben Max Reinhardt Offenbach-áldozását, a reinhardti Szép Helénát, s nem volt szép. Kár volt bántani az igazi Offenbachot, s német dölyffel provokálni az összehasonlítást ama napóleoni császárság s a mai német között. Offenbach elvégezte a magáét, s Offenbachot kirántani a maga szándékából és korából veszélyesebb, mert tettenérhetőbb, mint például Szophoklészt. Tessék új Offenbachot keresni az új német császárság bizony máris elég rothadt illatú korához. No, persze vaskosabbat, szellemtelenebbet, németet, ógermán félistenekkel, hősökkel, negyvenhármas számú női szandálokkal és sok sörrel. Így azonban ez a trükkös reinhardti Offenbach-előadás voltaképpen Offenbach paródiája, s ilyen erőpazarlást ma már még egy Offenbach sem érdemel.

*

Tíz év mulva Magyarországon a legteljesebb módon fölösleges lesz a demokrácia, tehát csak tíz évig kell föltartóztatni. Ma még vannak szűz zugolyok ez országban, melyekben éhes, ép gyomrok, izmok, kategorikus vágyak és lendületek élnek. A demokrácia csak akkor ér valamit, ha a mai kiélt fennlebzselők helyébe új erejűeket hozhat föl. Tíz esztendő múlva a magyar kultúraképesség összes akkumulátorai kisenyvedtek, s még akkor lesz ám csak igazuk a mai magyarféltő, antidemokrata hazafiaknak. De ez a fránya s valóban csúnya demokrácia gonosz és tréfás betegség, mint minden epidémia. Ha valaki retteg a pestistől, s félelmében agyonpuffantja magát, a pestis még mindig kap más eleven embert. Mert eleven ember, míg a Földet egy csinos kataklizma ki nem végzi, mindig marad, s Magyarországon nem csak magyarok laknak.

*

Németország dús, jóllakott polgársága most vándorapostolokat tart, kik nagyszerű hévvel hirdetik az egyszerű, a természetes életmód üdvösségét. Mégiscsak más ez, mint mikor a magyar nagyurak legjobb esetben is a krumplihoz cokizzák azokat, akiknek más ennivalóra nem telik, de még arra sincs gondjuk, hogy krumplira teljék. De íme e vándorapostolok útján járnak a másféle vándorapostolok, akik minden ember dúslakodó jogát hirdetik mindenhez, amit emberész és természet produkálnak. Valóban, e ponton a szocializmus isteni, sőt a legemberibb vallás: benne van a Jehova bosszúállása és Jézus Istenének pártatlan, bőkezű szeretete.

*

Be jó volna, ha például Hatvany Lajos, akinek az idegei még bírják fölemelni a merészség súlyát, elkezdené ez új rovatban a teljes kimondást. Azokra a mennyköves ítéleteinkre gondolunk, amelyek olyan hirtelenek, tüzesek és igazak, hogy rendszerint elhallgatjuk őket. Itt lázas, dühös és száz színű gáncs, ütés, kötekedés, harag, gúny, mosoly, tűnődés és tréfa cikázzék, sőt ne riadjunk vissza egy kis objektív - személyeskedéstől sem. Senkinek sem olyan szabad és gazdag ez a világ, mint a mai magyar tollforgatónak: éljünk a szabadsággal és gazdagsággal. Káromkodni a magyar ember tud legjobban, s miért ne lehessen ez okvetlenül fátumszerű nemzeti talentumunkból ékes, új, irodalmi műfajt csinálni, az istenfáját?

Ny 1911. október 1.

Ady Endre

70. JELKYEK ÉS CSOMAIAK

Barátok, ismeretlen és ismerős ismerősök s egészmód váratlan idegenek, magyarok, írogatnak nekem pár év óta Európából s Európa többi földrészeiből. Szóval: magamon s napi postámon keresztül is látom, tudom, hogy Magyarországnak, kiváltképpen tíz év óta, újsütetű portyázói vannak.

Voltak bizony régen is és mindig: a Csokonai-rúgó Debrecen régtől s állandóan, ha talán nem is szívesen, de küldi, de küldi, ki a külső országokba jeles fiait. Küldte és küldi persze nem csupán a csak nagyon ortotipikus és ma már krudélisan magyar Debrecen, de sok kevésbé jeles hely is.

Hanem a magyaroknak ilyen bolond el-szétkóborlására, mint a mai, még sohse volt példa, nem is lehetett, s ez a látvány nem ok nélkül rémít meg sokakat. Hát rémüljünk, no, most azokkal mi is, akikkel sem rémülni, sem bizakodni együtt, együttesen, sohasem tudtunk és szoktunk. Ennek az országnak, Budapestnek s környékének, mely a magyar politikai-földrajzi határokat zárja, nincs szüksége erre a töméntelen Jelky Andrásra s csodatetteire.

Szorongat engem már régen ez a nem teljesen új, de teljesen még ki nem mondott igazság, s némi sakálordítástól nem is egykönnyen riadok vissza. Hiszen én voltam, vagyok s leszek olyan kóbor forradalmár, amíg élek, szusszantok, hogy senki sehol, semmiben sem kereshet rajtam hiányzót.

De arról van szó, hogy amíg mi a Földet s a lebegő Eget bejárjuk könyvben, képben, új gondolatban, alattunk és hátunk mögött marad egy furcsa Magyarország. Ez pedig se zokszónak ne tessék, se valaminek, ami ősibb panaszkodásaink valamelyik versi avagy prózai mementója kívánna lenni. Tudjuk meg, mert hiszen úgyis tudjuk, hogy a mai Magyarország olyan, amilyen, minden bevált és beválható társadalmi törvény alatt álló, mégis más, mint más.

Utálatos és tudákos valami volna, ha erről sokat beszélnék, de az bizonyos, hogy törökidőbeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes, nyugati héja. Szóval s még egyszer szóval: Magyarország ma együtt érzi a catalaunumi, várnai és königgrätzi, boszniai csatákat, miként a görög kultúrától kezdve érzi az összes lelkébe-karmosodott fő és fiókkultúrákat.

De Magyarország ma is félig ázsiai ország - oly jól esik e banális s talán nem is igaz igazságot leírni -, rakodó helye ma már minden ideaáramnak, s a gazdasági konstellációk folytán mégis olyan megközelíthetetlen.

De talán próbáljuk kihagyni, ha lehet s ha tréfából is, de hagyjuk ki Magyarországból s a valóságos Magyarországból, Budapestből, ezeket a skrupulusokat. Még mindig meg fog maradni egy minden eddig leírt mondatot cáfoló igazság, mely talán csak annyit ér, mint minden igazság, de erős és percenként aktuális. Ez a Budapest s vele együtt ez a Nyugatról meglegyintett Magyarország későn, kicsiben s egy pöttyet sajátosan szeretnének csinálni valamit.

S e valaminek útjában állunk, holott nem tehetünk róla, és igazunk van, mindannyian, akik a világból s a Földből láttunk valamit, Párizst, Berlint, Amerikát, Japánt avagy, ami több, akik sokat olvastunk, és minden lehetőt elképzeltünk.

Egy magyar France-ra illett volna várnunk, hogy Budapestet s a magyar, új Végeket felsőségesen, nyugtalanítás nélkül tanítsa türelemre.

Mi néhány százan, az ifjúsági mesék Jelky Andrásai, mi világjártak, szeretnénk egy országból azt csinálni, ami lehetetlen, egyre-kettőre. S nem vesszük észre, hogy ez az ország nem is olyan halott és szamártövises ország, mint mi látjuk, akik fantáziában, térben, olvasmányban annyira s mindig többen eltávolodunk tőle.

Ez a sajátságos helyzetű és sorsú ország most kezdi kezdeni sorsát jövőjét: a kezdést.

Én nem csúfolok senkit, semmit, én áldom a pesti mozit, a Zerkovitz-zenét, a nőes[!] helyeket, a lipótvárosi műbarátokat, a külföldön zengő politikusokat. Én látom, hogy mi, néhány százan csak zavarólag hatunk abba a nagy míveletbe, mely először is terjedelmes alapját dolgozza a mi csak leendő életjogunknak.

A magyar Jelky Andrások, a nem Kőrösi Csomák, legyenek türelemmel: ha nem tűrnek, úgy is a Kőrösi Csomák sorsa éri őket, s ha nem tudják bevárni az új Magyarország sikereit - mesebeliebbek[!] lesznek minden Jelky Andrásoknál.

Ny 1911. október 16.

Ady Endre

71. A KÁROLYIAK BIRODALMÁBAN

(Faluzó ember jegyzetei)

Szív alakú az én vármegyém, a nemes Közép-Szolnok és Krasznából forrasztott Szilágy, valami maradék az ős Sylvániából, s itt én megint sokat vagyok mostanában. A Szilágy-szívnek ama csücskén élek, ahonnan csak egy köhintés a majtényi mező vagy síkság, ahogyan a történelmi retorika invokálja. Nincs sirattatóbb zuga Magyarországnak ennél[,] mert bár Szatmár-Németi sincs messze, de hozzánk Nagykároly van közelebb. Ez: az állítólagos Karvaly és Kaplony-ősök, a Károlyiak históriaian központi s az ország pénzén dédelgetett fő uradalmi tanyája. És a Károlyi-család végezte el századokra ennek a környéknek a mivoltát, sorsát, melyen még az északkeletről sereglett zsidók sem változtathatnak. Nagykároly vásárait négy vármegye keresi, látogatja, s Nagykároly az ő nagy részében Károlyiak-telepítette, magyarosodott svábjaival, vergődő zsidóival ma sem különb egy mandzsúriai kisvárosnál. Ha ezeken az óriási s több vármegyébe hatoló birtokokon, a Károlyiakéin, tudnak gazdálkodni, ma ez a pompás földű vidék népes, gazdag és művelt. De még a gőzekét is úgy ismerte meg a Károlyi-birtokok egy része, hogy bérletbe került, talán zsidó kezébe. A kisebb, sőt egészen kicsi birtokos mindig a birodalmas Károlyi-földekre nézett, s mert ott úgy gazdálkodtak, mint Texasban negyven év előtt, ez a vidék, ez az áldott vidék elvesztette régi, hasznos népét, s csak hiányosan pótolta silány másfajtával, leginkább oláhval.

S Nagykároly is hiába Szatmár vármegye székhelye a Károlyiak hatalmából, a szabad Szatmár-Németi ma: igazi város, Nagyvárad-szerű. Város lett egyszerűen azért, mert nem nyomta a grófi áldás, s mert lakosai nemcsak azt figyelték, hogy mit mívelnek a grófi ispánok mezei munkák idején. És mert talán a Szatmár-Németiben települt német elem különb volt, s jobb csatornácskákon ömlette vérét a magyar erekbe, mint a Károlyiak renyhe svábjai Nagykárolyban s a szomszédos falukban.

Hiszen van még mágnásbirtok más is a környéken, de valahány úgy gazdálkodik, mint a Károlyiék birtokain látták. Ne felejtsem el azonban, hogy a most már kissé oszló Károlyi birtokon a biztos mezőgazdasági szeszgyárakon kívül van egy úgynevezett kendergyár is. Ez a kendergyár - nagyon kicsi - a Károlyiak legnagyobb cselekvése azóta, hogy Károlyi-Kártevő Sándor működött, ha nem is a gyári szakmában. (Itt megint valamit le kell írni: Rákóczi volt Magyarország első igazi iparpártolója, sőt iparcsinálója, s még ma is van egy-két régi ház, ma már a Károlyi-grófok béreslakása, hol valamikor Rákóczi-hozatta külföldi mívesek keze alatt magyar iparosokat tanítottak ki.)

Mennyi írnivaló igazságom lesz még nekem erről, de sietek ezúttal az apámhoz szólni, akinek birtokocskája száz kis magyar holdnyi. Hát én láttam egy ugyanilyen, de ötvenszer hitványabb humuszú birtokot a bajor Prien mellett, egy-két órányira Münchentől. Parasztbirtok, hepehupás, minden tíz lépésnél változó talajú, de a kis birtok közepén van a tanyaház, mely különb, mintha Erdélyben ma is volna fejedelem s a fejedelmi kastélynál.

Tizenegy szobája van a bajor paraszti háznak, s a két szegődött munkásnak (mert itt nincs cseléd) kettő jut ebből. Nyaranként még kiadnak idegen, nyaraló balekeknek négy-öt szobát, mert hát nem a lakás a fontos. De az istálló, amely márványoszlopos, villamos világítású, húsz svájci marha van benne s nyolc pompás ló. A padlás két emelet magasságú, s ott pihennek télen a motoros ekék, gyűjtő, arató s másféle gépek, s tíz villamos lámpát lehet itt is fölgyújtani. Parasztság, primitívség, kedves korlátoltság, de minden haladás, újság és haszon. Ez az én bajor parasztom, akinek az ötéves gyereke is dolgozik, ötször annyit erőszakol ki ugyanannyi gyönge földjéből, mint az én Károlyiak szomszédságában kínlódó, elmaradt apám. De nincs is hetyke nagybirtok itt körül, nincs olyan nagy úr, aki azt gondolhassa: így is királyilag élek, s miért vadítsam el s tanítsam ki a lentebbvalókat?

Csak a Lajtától kezdődik ez a szörnyű, tatárkodó gondolkozás, amely csak éppen enyhülni kezd mostanában s félni a politika eljövendő kényszerűségeitől.

Ez a Magyarország ma még a Károlyiak s a Károlyiék birodalma, mely elveszt minden jó és okos embert. Bocsánat, most jut eszembe, nem akartam és nem akarok politizálni, de talán tudnának gazdálkodni Magyarországon jobban, ezerszeresebben mások, mint a mai grófi ispánok? És a Károlyi grófok talán emlékezhetnének arra, hogy kétszáz évvel ezelőtt, amikor ők még szántani se tudtak jól (nem is igen nagyon volt miből), az ő zsákmányolt Rákóczi[j]uk és Magyarországuk már majdnem rátért a XIV. Lajos példájára és működésére.

Pesti Napló 1911. november 5.

Ady Endre

72. A REGÉNY ROMLÁSA

Van nekem egy regényem, majdnem írott regény, mely nincs megírva, egy irodalmi remek, mely nincs, szóval: ígértem egy dicső munkát annak a pár embernek, aki még vár tőlem valamit. Ez a regény, mely nincs (hiszen talán megíródhatik valaha) sok pótoló, kedves órát adott nekem, és sok mindent, olyant eszembe juttatott, ami elkerült volna.

Nagyváradot, kedves, különös városomat akartam, sőt még ma is akarom regényhőssé tenni, s megírni azt, hogyan gyűrte le a szép, bár többnyire zsidó polgárság az uralkodó, már figurában is hanyatló dzsentrit. Ott voltam, illetve úgy képzeltem, hogy ezt a fölséges processzust közelről látom, s a becsületes hivők hitével vallottam, hogy ami Nagyváradon történik, kicsiben, eleve és jelképesen egész Magyarország sorsa.

Láttam a dzsentri, az úgynevezett dzsentri nagy tönkjét, láttam az ambiciózus, feltörekvő, dolgozó és izzadó polgárság nagy sikereit. Erre azt hittem, hogy a váradi püspökökön, a káptalan s néhány magyar földesúron kívül ma már e vidéken nincs komoly ellenség. Azt persze nagyon tudtam és éreztem, hogy itt van gróf Tisza István s mindazok a gondolattalan politikusok, akiknek érdekük és életük egy ilyen érdekes, hetyke egyénbe fogózkodni, aki ráadásul gazdag ember, s a legszerencsésebb magyar államférfiú tényleges fia.

És most, hamarosan, rátérek arra, hogy engem nem társadalmi, politikai avagy ilyen nagyféle csalódás ért, hanem - irodalmi. Lebunkózott, mocsárba fulladt, majdnem néhai bihari famíliák hatalmasan visszaérkeztek oda, ahol valamikor uralkodtak, s ahol futó mosollyal eltemették őket. Emberek, letörött exurak, akik zsidó hajcsároknak kibiceltek délutánokat öt koronányi tiszteletdíjért, ma megint parancsoló, rangos és nagyfizetésű, elhelyezett és gőgös, régi urak.

Le kell néznem a drámaírókat, Shakespeare-től Sardou-ig, sőt Lengyel Menyhértig és Hevesi Sándor, rossz darabíró-útra tévedt, barátomig. Nem tudnak ők semmit a világon, ami a világhoz tartozik, s főképpen azt nem tudják, hogy még az igazán meglátott dolgok sem igazak két évnél tovább. Politikában (Magyarországon) Andrássy Gyulát, írónak Ignotust, festőnek Kernstokot szeretem legjobban, hogy ne szóljak filozófusokról, sokféle tudósokról s nagy újságírókról.

Azonban az én lelkemben, amíg - kevésig - élek, sok minden türelem marad, mely tartja a gonosz vállalkozásúakat is, szóval - megint szóval - az álművészeket.

Az én régi regényem, mint egy ifjúkori szerelem avagy egy nagy, mindig váratlan betegség, még meglesz, orvosprofesszorokat hívjanak bár hozzá. De, sőt megírom a régen ígért regényt is, mert hát Tisza István se él örökké, s mert mégiscsak szép valami az a költőtársaimtól is lenézett, de egyetlen, Tiszákat-döntő, egészséges demokrácia, igaz demokrácia.

Valószínűleg megírom a regényemet, ha élek, de bizony ez már más regény lesz, nem Tisza Istvánék, de az Élet és Változás nagy törvénye miatt.

Pesti Napló 1911. november 12.

Ady Endre

73. DISPUTA

Mostanában megint Érmindszenten spekulálok, de van időm a Természet nagy télreváltozásának ósdi színjátékán kívül is - látni és meglátni némely dolgokat. Van az apámnak két finom patkányfogó kölyökkutyája, tiszta fajúak, és tiszták, fiatalok, tehát vidámak, előkelőek, tehát játékaikban is ötletesen gazdagok. Nem mondom, hogy gőgösek, hat fiatal macska a tanúm, akik sohasem találtak visszautasításra, amikor a kutyákkal barátkozni próbáltak, csak éppen hogy kissé zárkozottabbá vált a két patkányfogóka. De ezek az elháziasodott bestiák, ezek a nem régi civilizációjú macskák hökkenve megérezték, hogy itt egy nem-tudom-hány ezer évvel régebb faj, hogy úgy mondjam: civilizáció és kultúraképesség áll velük szemben. És, tisztelet e hat fiatal macskának, az első barátkozó kísérletek óta csak távolról nézik a két kutya előkelő tornáit. Dühvel egy kicsit talán, de döbbenettel, csodálkozással elsősorban s annak a megérzésével, hogy bár a macska csinos, kedves jószág, de sem angyal, sem kutya nem lehet, lévén bizonyos epokák kikötve bizonyos idegbeli s értésbeli állomásig. E hat macskát ezennel fölajánlom a magyar politika, tudomány, irodalom és művészet azon macskáinak, akik nem tudják, hogy a macskánál még a kutya is különb.

*

Protestáns emlékünnepekről olvasok, s eszembe jut az én régen kísértő kísértésem: mihelyst akadt olyan hatalmas fejedelem, aki az új hitre tért, a protestantizmus meghalt. Azóta lélektelen, civódó, gazdasági és politikai szerszám, olyan semmi, hogy mellette a reformkatolicizmus - nagyszerű forradalom. És még valami: ott lehet lázadás és élet, ahol roppant-nagy a massza, a tekintély, az erő, a bűn, a jóság, a tudás, és a fanatizmus. A protestantizmus sohase tudna egy új - protestantizmust fakasztani, erő híján, de az iszlám és a pápistaság akár százezret, és - mind a kettő kibírná.

*

Szép: a magyar tanárok, a nem protekciósak, ordítják: "fogjanak meg, de azonnal, mert agyonütöm". Természetesen sokkal többen fogják le őket, mint amennyi elég volna, de szerencse, hogy ők is tudják fogni magukat. S azután most más baj is van: ráfogták szegény tanárokra, hogy nagyobb részük szektárius, veszedelmes. El kell tehát válniuk, a kisebb résznek, a jobbaknak és erkölcsöseknek, s el is válnak, mert alapjában, kenyéren innen és kenyéren túl, ők az igazi - többség.

*

Egyszerűen megkérdezzük a hivatalos és nem hivatalos Magyarországot: nem szégyenli az utálatos és alacsony Liszt-ünnepeket? Akik szégyenlik, azokat nem kérdezzük, mivel ők az ünneplést régen elvégezték, s a nagy Liszt hálószobájának emlékeitől szüzek, s nekem úgy tetszik, hogy az egész Liszt-ünneplés voltaképpen hálószoba-megszentelés volt. De a hálószobát jubiláris csarnokká meg lehet tenni zongora, ének s tömérdek, ezernyi eleven lyuk bedugására szükséges pénzek kidobása nélkül is.

*

Egyformán utálatosak, akik a literatúrából s másfajta művészetből betegséghez formálnak jogot és akik, mert betegek, azt hiszik, hogy rokonságban vannak az irodalommal és művészetekkel.

*

Magyarországnak nincsenek ma már aktív tűzhányó hegyei, de lám, Kecskeméten mégis micsoda különös erők romboltak és - építettek. Mert - hitem szerint - Kecskemét épülni, nőni fog az ő nagy katasztrófája után, melyet elemi erőnek is szörnyűen magyaros elemi erő produkált. Móricz Zsigmondot ezer okból szeretem, mint írót (az embert is nagyon), de ez a nagyszerű hasonlóság ahhoz, ami Magyarországon a krátert helyettesíti, egyenesen babonás hívévé tesz. Az ő ereje a magyar földrengető erő, amely után rémület, de életújulás, építés és szépség következik. Hihetetlen, de Móricz egy józan zseni (fölérő minden nem józan zsenivel), aki olyan lávát önt, mely humusszá válik.

Ny 1911. november 16.

Ady Endre

74. ÚJ, SZELÍD JEGYZETEK

Az Apponyi orációja

A pápista (nem katolikus) nagygyűlés s Apponyi pompás és veszedelmes orációja után siessünk a magyar soviniszták segítségére. Ők valóban zavarban lehetnek most már, s még zsidójuk és svábjuk is meginoghat attól a gondolattól, hogy a római katolikus Egyház s Magyarország sors-útja ugyanaz. Sohase volt így, és sohase lehet így: valahányszor a magyarság az ő európai, ezeréves séjourja alatt a maga magyarságát fölháborodottan félteni kezdte, a pápistasággal került szembe. Álmostól Gézáig és Istvánig, kit kedvem volna Gizelistvánnak elkeresztelni, Kálmán királytól a mohácsi vészig, Caraffától mostanig mindig szembenálltak: pápistaság és magyar-megmaradás. Hiszen róm. kat. magyar főpapjaink között sok-sok akadt, aki mihelyst veszedelemben látta a magyarságot s a magyarságát, antipápistább lett Baltazár Dezsőnél. Különben ne szaporítsuk a szót: a magyar kálvinistaság keletkezése és kínlódásos, zivataros megmaradása, a - csak fej nélkül - Róma alá került magyar görög katolikusok, magyar görögkeletiek, a harcias magyar luteránusok, a legtiszteletreméltóbb unitáriusok, a régi szombatosok, a nazarénusok, a baptisták stb., stb. beszélnek magukért. A pápistaság és a magyarság sohase avagy rosszul voltak egyek s akármilyen soviniszta és nagyúr valaki, ezt csak azért nem látja, mert nem akarja látni. Egyébként pedig e pár sor nem a magyardúlás jogáért és érdekében íratott, de azért, mert ez országban szépen, tanulóan gyarapodik a magyarság, s kár volna, ha az Egyház (róm. kat.) gáncsot vetne neki.

Jeszenák báróné igaza

Jeszenák bárónét elítélték, mert nem felejtette el a Bíró, a szörnyű hatalmú járásbíró előtt sem, hogy ő nem toloncházból elővezetett cseléd. Bánom is én, ha ezer bajomra ráadásul vádat emelnek ellenem, én igenis vádat emelek egy bizonyos klasszisú bírói fajta ellen. Megértem, hogy Magyarországon a közigazgatás után épp a bíróanyag a legsilányabb: szegény, hamar-kenyeret áhító emberek a nagyobbik rész. De a fene, illetve ez a feudális Magyarország tehet róla, hogy a magyar bírók felének halvány sejtelme sincs róla, hogy az érintkezés kedves módjában divatok, korszakok s nevek vannak. Ezt is majdnem tapasztalatból mondhatom: a magyar bírók nagy része Werbőczi és Szilágyi Dezső nevében goromba, hatalmaskodó és neveletlen. Szegények, nem tehetnek teljesen róla, mert hát hol is szedték volna a humanizmust, kultúrát és jómodort?

A Zápolya esete

Zápolya (a Szapolyai-név valószínűtlen, és csak a csakazértis-histórikusok vesszőlova) megint divatba kezd jönni. Hazai Samu miniszter úr úgy véli, hogy Mohácsnál minden elveszett, a többnél is több, s nyilván Zápolya a hibás - a magyar s többi urakon kívül.

Hát jó dolog lesz valamit már kiírni: a magyar királyválasztások, nádorválasztások egyenlő rangúak voltak a mai falusi bíróválasztásokkal. A földesúr kikeresett a maga számára egy alkalmas szolgaalanyt, aki némileg "közigazgat", de elsősorban az ő birtoki és úri érdekeit védi. A Habsburgok e szép, magyar úri erkölcsök révén csinálhattak itt trónt, megváltást és örök uralmat. Azóta az erők kicserélték egymást, s ma már nincs Magyarország, mely revolválni tudná, különben is jobb ma egy Habsburg, mint holnapután egy Zápolya, s csak törődjünk szépen bele, hogy Magyarország legnagyobb fórumi demonstrációja is egyenlő rangú a régi, hagyományos, falusi bíróválasztással.

Világ 1911. november 17.

Ady Endre

75. A ZILAHI INTERNÁTUS

Igen tisztelt Szerkesztő úr, nem azért, mert Zilah város Wesselényi Kollégiuma volt az én alma materem, de igazságból és igazságért írom ezt a pár cáfoló sort. A zilahi Wesselényi Kollégium valósággal egy kis elődobott köztársasága a még vajúdó demokrata Magyarországnak. Lehet, hogy haszon helyett ártok e becsületes denunciálással ez ősi iskola professzorainak, akik részben volt tanáraim, de egy-két kivétellel nagyon megbecsült jóbarátaim. Kincs Gyula, az igazgató, a legkívánandóbban magyar, dolgos, tudós és kultúrás ember, erős látású, demokrata. Az internátus vezető tanárai lelkes, jó, okos emberek, s a zilahi internátus páratlanul modern, kényelmes, olcsó és nemes intézmény. Láttam, sőt tanulmányoztam az én régi és csodálatosan megfiatalodott iskolámat, s tudom, hogy itt szinte apostoli az az igyekezet, hogy a szegény, talentumos fiúk fölszabadulva, majdnem ingyen tanuljanak és boldoguljanak. Azt is bizonyíthatom, hogy a zilahi diákság évről-évre tanultabb, csiszoltabb, komolyabb, egészségesebb. Dehogyis lehetséges Zilahon az éhségsztrájk, s megdöbbent a mindig komoly Az Est zilahi tudósítójának ez a tévedése. Egyre kevesebb lesz az igazi, liberális és a haladással eljegyzett magyar középiskola, s nagy kár volna ennek szinte prototípusát, a zilahit, diszkreditálni. Nagyon kérem, tisztelt Szerkesztő úr, közölje ezt a néhány sort, mely jóságáért előre hálás az ön régi híve,

Az Est 1911. november 18.

Ady Endre

76. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Mikes és [az] ingatörvény) Babéros, kedves, agg Lévay Józsefnek s a lezajlott miskolci szép napnak vagyok hálás azért, hogy most báró Barkóczynak dicsőségét hirdethetem. Egy bizonyos: Barkóczy a nevelés, az iskola, a gyermekhódítás nagyszerű fontosságát látja legalábbis olyan jól, mint akármelyik nemes, harcos, tudós ellenfele. S ez imponáló, mert igazán az az igaz, hogy nincs tökéletes fölszabadulás az ifjúkori tanítások és hatások alól. Én a mesékkel egyidőben mindig csak hazafias legendákat kaptam, s tizenkét éves koromban a vizsgán Czuczor "Riadó"-ját szavalván, sírógörcsökben omlottam le. S később, legényedő diákkoromban egy természettani órán az ingatörvényt, ha meghalok is, igazolni, levezetni nem tudtam. Nem apró eset ez, amikor az első eminenst ilyen kudarc éri, de engem csak hiúságomon sújtott meg az ingatörvény. Holott akkor már lázadó voltam, sokat olvasó, kutató s mindent újramegállapító kedvű emberke. Olyan valaki voltam már, aki tudta, hogy az ingatörvény fölségesebb, nagyobb minden nemzeti és eposzi incidensnél. S akkor este verseket olvastam, elolvastam a Lévay Mikes-versét és sírtam, bomlottan sírtam. És ez nem neuraszténia, ha valaki közbevetné, de egyszerű magyarázata, hogy az emberből még hit nélkül is visszazsong az, amit gyermekkorában szentül beletanítottak.

[II.]

(Kolozsvár református püspöke) Mert nem erdélyi püspök Mailáth óta, így kell címeznem Kenessey kálvinista püspök, illetve szuperintendens urat. Csodálatos, hogy a magyar hírlapok olyan hanyagul siklottak el a főtiszteletű úr Bánffy-búcsúztató, furcsa beszéde fölött. Pedig itt egy kezdődő História beszélt: az úri, elegáns, új vágású református püspök küldött üzenetet a szintén újfajta, kis lelkipásztoroknak. Még én is értem azt az időt, amikor a falusi kálvinista pap alázatosan megtekintetesurazta a nemes, birtokos urat, mint nálánál elsőbb embert. De viszont akkor még oly erkölcsök dívtak, hogy a református főpap lekapartatta bárónő feleségének ősi palotájáról a címert. Úgy látszik, hogy szörnyűségesen nagy dolgok előtt áll a magyar társadalom, amikor derék kálvinista hitsorsosaim is megzavarodnak. Kenessey, például, hajlandó finom kesztyűt húzni, hogy Mailáthtal kezetfogva osztozkodjanak együtt Erdélyország fölött. Közben elfelejtenek egy szász püspököt, egy román metropolitát, több más nagypapot, azaz nem is felejtik el őket. De Kennessey leggyorsabban a megváltozott, új, erős, magyar és művelt tiszteletes urakról feledkezett meg. Ezek bizony nem a régi úrimádók, sőt a fajtájukból püspök is lett Debrecenben. Kálvinistaság, kolozsvári református püspökség, demokrácia összeillenek, de Kenessey csak Mailáthtal illik össze. És ez anakron illetlenség még nagyon meg fogja bosszulni magát, legelsősorban a magyar kálvinistákon.

[III.]

(Szegény Áchim András) Ez a szegény, megölt Ondris nem volt Messiás, s akik élnek, okvetlenül többet érnek, mint ő, aki már halott. De ha valaki nem is Messiás, haló poraiban is hozzátartozhatik az Élethez és az élőkhöz, és ilyen halott Áchim András. Aki bántja, élőket bánt, aki piszkolja, bepiszkolódik, mert ő egy nem teljesen sikerült Dózsa György. Persze, ezt sem a hetykén radikális, sem az erkölcstelenül, sem az erkölcsösen konzervatív világban nem értik vagy nem akarják érteni. De a Dózsa Györgyök mégis termései a földnek, s nem lehet annyi hamis tanút állítni a sírjukra, mint ahány igaz tanú kerül közülünk.

Világ 1911. november 24.

Ady Endre

77. ÜNNEPRONTÁS

- A Nyugat matinéja körül -

Hát játsszunk Parlamentesdit, Omgét, Országos Kaszinót s egyéb úri játékot, ha csakugyan olyan kicsattanó szilajságú és pirosságú a mi játékos kedvünk. Gyúlékony fedelű, paticsfalú háznak két oldalán játszadoznak egyformán veszedelmes tűzzel szakállas és szakálltalan gyermekek egymás bosszantására. Hát csak játsszunk, ha olyan mindegy ennek az országnak, családainknak, munkánknak, eredményeinknek, jogunknak élete és sorsa. De mást gondolok: nem szabad cinikus cinkossá válnia annak, akinek egy picinyke hite, ereje, gondolata van, s aki olyan előkelő publikumhoz szólhat, mint a Világé.

Röviden fogom a dolgot előadni: volt egyszer egy jó íróember, akit ünnepelni illett és kellett (én, sajnos, nyavalyásan, csak írásban üzenhettem neki), és aki történetesen kálvinista hitvallásúnak született. Mondják azt is némely kávéházakban, hogy ez az igaz íróember hivatalos elismerésekre, írói rangokra és pozíciókra vágyik. Én tudom, hogy nem vágyik, de akarnám, hogy vágyjék, mert egy igaz írónak szerencsés élete és modora mindnyájunknak, akik újat akarunk, előfogatos ígérete.

Azonban az történik, hogy e jó írót Blaha Lujza játssza egy kis [egy]fölvonásosban, és aki verset szavaltat - mondjuk - Csortossal, szintén nem Mózes törvénye szerint szült, élő és lélegző ember. Erre megbolondul néhány, az orra hegyén túl nem nagyon látó hiúságos és nem keresztyén ember: hallgat, zúgolódik vagy lázad. Híreim, jeleim és tapasztalataim azt hozták hozzám, hogy bizonyos könnyű, cifra sikerű urak abban az irodalmi csapatban, amelyhez én sine qua non tartozom, engem és néhányunkat keresztyén blokkocska alakításával gyanúsítanak. Hát én még alig tudtam annyi időt szakítani, hogy tisztába jöjjek: keresztyén vagyok, pogány, zsidó vagy más. De azt biztosan tudom, hogy ez ország zsidó vallású embereinek, a magyar polgárság érdemes elitjének tiltó szava van ez ellen. Egy-két könnyelmű fráter elfelejtheti, hogy a magyar élet kissé több, mint a szerkesztőség, hotelszoba és a cigarettás hangulat a kávéházban. De a jobbak legyenek látóbbak, mint a túlsó oldalon például Rákosi Jenő, és legyenek végre emberek és európaiak. Ebben a szép, hitvány országban - hitem szerint - csak a zsidók tudhatnak harcolni a klerikalizmus biztos rezsimje ellen.

Polónyi, Szmrecsányi ne jussanak be ugyan a magyar értelmesek rendjébe, de vigyázzanak a Ház másik oldalán tüzeskedők.

Budapestről már minden illetékes és nem illetékes ember elmondta a véleményét, de ez a város a magyarság záloga és hite, holott utálatos és utolsó város. Ne tessék ellenben azok ellen dolgozni, sőt összeesküdni, akik ősi keresztyénekként hullottak az Élet portájára, de mégsem lesznek cionista keresztyének. Budapest és az egész ország zsidósága tiltakozzék - a saját érdekében - az ellen, hogy csak az lehessen jó író és művész avagy tudós, aki zsidó.

Vagyunk még Magyarországon az úgy csúfolt "ősmagyarok"-ból, akik csak pár pillanatnyi hangulatból ismerjük az antiszemitaságot. Se ízlésünk, se hajlamunk, se érdekünk, se tehetségünk, se kedvünk, se őrültségünk nincs hozzá. A Degenfeld Józsefek, Ferenczy Gyulák, Baltazárok, Kincs Gyulák, Justh Gyulák (mennyi Gyulák, mennyi zárójel, s mennyi emlékeztetés a lázadó pogány Gyulára) csupa derék várnagyok.

Ne tessék (pláne, amikor Budapest kozmopolita voltáról annyi ócska és hazug szó rikácsol) zsidóskodni és keresztényeskedni. Üzlet, zseb, hiúság: tiszteletre majdnem méltó dolgok, de betakarni ezeket a legszennyesebb takaróval, a magyar-zsidó kérdéssel - pfuj. Ezt csak rosszmájú avagy rosszeszű és látású ember teheti, s minden okos zsidó vallású embernek meg kell pofoznia azt a rövideszű gyarlót, akinek most jut eszébe a keresztyénüldözés. Jó lesz egymást, jó lesz egymásra, jó lesz a készülő ultramontánizmusra figyelni, s hetyke dicsőségű írók (újságírók) ne rontsák el a mi művelt, távolról-jötten is közös, egységes magyarságunkat és kultúrásságunkat.

Világ 1911. november 30.

Ady Endre

78. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Gyónás a Világnak) Confiteor: el találtam felejteni megint, hogy szép hazánkban, Hungáriában, legkevésbé szabad minden őszintén jött őszinteséget kiírni vagy kimondani. Az, amit a Világban a Móricz-matiné keserű szájízeként elsóhajtottam, egy-két ultramontán hírlap kegyéből hercehurcás, igaztalan bűz lett. Már a verseim sorsa is kioktathatott volna, hogy aki jó, új, bátor, az legalábbis: megérthetetlen, de mégis agyonbunkózandó - nálunk. Amit írtam: igaz, de valósággal fatálisan éppen akkor írtam meg, amikor én az én igazságommal csak igazságtalan lehettem. Ezt az utált-tisztelt Budapestet éppen akkor kellett megvédeniük ragyogó, vitéz embereknek sötét agyak rágalmai ellen, amikor én már levelemet megírtam. És én megírtam a magam igazságát akkor, amikor minden nagyobb igazságommal Budapest és népének, nyugtalanságának, forrongásának igazságát kellett volna kiabálnom. Azt gondoltam szépen s a Világgal hivően, hogy ma már Magyarországon lehetséges bátran megróni minden nyilvános ferdeséget. Csalódtam, mert prédája s ürügye lettem a felekezeties ostobaságok betű-orgánumainak, s még jó szerencsém, hogy elvtársuknak nem fogadtak. Tanulság: jobban kell szeretnem ma még azokat is, akiket a változtatás s az újító harc vágyán kívül világok választanak el tőlem. Igazán sokkal dühítőbb butaságokat kell még nálunk vagy harminc esztendőig lebírni, míg rátérhetünk egy igazi kultúrélet szépséghibáira. A Móricz-matinét valóban keresztyén tüntetésnek vette néhány ember, de ördög vigye el a taktikátlan poétát: nem kellett volna ezt meglátni. Mert nagyobb bűnök, elmaradottságok, gonoszságok vannak Magyarországon, mintsem hogy a legkisebb jó ember a legnagyobb becsületességből is akaratlan eszközükké legyen mindenfajta reakcionáriusoknak.

II.

(Szendrey Júlia - telefonon) Hogy Budapesten a telefon minden lesz, csupán jobb nem, tudjuk, de ennek a kimondása is afféle szükséges, sőt nagyszerű banalitás. Hiszen van abban sok krisztusi beteljesedettség, hogy a budapesti telefon elárul bennünket egymásnak, családdá tesz. Van eset, hogy a kért cím helyett három-négy idegen beszélgetést kell percekig hallgatnom, s ez: szép. Például: ma olvastam egy délutáni újságban bizonyos Katz Etelkáról, aki egy nagyváradi ügyvéd barátnője. De ezenfölül Katz Etelka egy csak kezdőbetűkkel megjelölt bankdirektor úr részére keresett harmatos, ifjú barátnőt Debrecenben. Debrecen is, Nagyvárad is ismerős helyeim, asszonyos kíváncsiság gyötört: kik ezek az urak? Telefonálgattam régi ismerősökhöz, s egyszerre csak váratlanul a Szendrey Júlia nevét dobták a fülemhez. Valami fölolvasás-tervről tényleg olvastam is: "Szendrey Júlia vétkezett-e, hogy Petőfi után újból férjhez ment?" Erről nekem volt, van, lesz írott, mondott, gondolt, határozott s nem tegnapi véleményem, de mégis megrökönyödtem. A telefonon egy úr magyarázta (riport vagy megbeszélés, készülés vagy vita volt-e, nem tudom) Szendrey Júliát s az okokat, hogy a Petőfi jóslatát miért kellett teljesítenie. Más azt mondaná erre: ez a Budapest mégiscsak intellektuális város, vagy rettenetesek itt a telefonviszonyok, de én azt mondom, hogy a nők halhatatlanabbak, a Petőfik női, a Petőfiknél.

III.

(Justh Zsigmond regénye) Szegény néhai Justh Zsigának olvastam el - tizenkét év után fölmelegítetten - egy regénykéjét, mivel most régibb íróink könyveivel mulatok. Ez a regényke a maga idejében finom, sőt értékes volt, s okvetlenül különb a későbbi Herczeg-regényeknél. És áhítatosabban olvashatták az akkori sznob olvasók, mivel hát a legkékvérűbb arisztokraták életéről szól beavatottan s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy Justh nem ismerte a magyar kékvérűeket, s még kevésbé gondolnám, hogy azóta sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sorsom, se időm, se kedvem nem engedték meg, hogy a magam szemeivel a saját szemeimmel láthassam - egy kis egyenrangúsággal s fél lépésről - őket. De a Justh Zsigmond regénykéje újból meggyőz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allűrökkel sem éltek s élnek másként, mint a megpocakosodott kispolgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni nem elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urakhoz való dörgölődzés és vagyon: kell, illetve kellene mindehhez egy kis művészet is. Egy igazi művész mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elélni a reá kiszabott életet, mint akármelyik Eszterházy herceg - ami megint, íme, egy kedves, jó, szükséges banalitás.

Világ 1911. december 3.

Ady Endre

79. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Pénz-Danték kora) Marxra esküdjék valaki, vagy még Marxot is kevesellje, meg kell látnia egy csodálatosan szépet ez ocsmányul kapitalista világban. Szaporodnak a Carnegie-k, egy új művésztípus, újféle alkotók, mai civilizációnknak legkifejezőbb művészei, igazi Pénz-Danték. Ezek a Carnegie-k herkulesi és thészeuszi bátorsággal, erővel s merkuri gyorseszűséggel szárnyalják, öklezik, fejik meg a mai gazdasági életet. S amikor szörnyű energia árán szörnyű számú milliókat halmoztak föl, elkezdik szépen, tervesen, a legnagyszerűbb, legkrisztusibb célokra kiosztogatni.

Ez: új művészet, s talán nagyobb értékű a nyelv, a szín, a vonal, a hang, a gondolat s a derűsen formált élet művészeténél. Igazsága pedig az, hogy jó, jó, elismerjük, hogy gazdasági okok mívelnek majdnem mindent az emberi társadalomban, de ez az "így van" s a kiválóságok fenoménja gondolkozásba ejti a leghivőbbeket is. Miért van úgy, hogy éppen a gazdasági okok szabályozzák, illetve kuszálják össze a mi életünket, s miért szinte törvény néhány ezer év óta a kiválóak elsősége?

Az új művészek, a Pénz-Danték érzik, hogy langyos álmos, buta tömegek csak nyomorúságot tenyészthetnek, de lehető, leglehetőbb vagyonok gyűjtésére képtelenek. Ők tehát, mint Homérosz, Pheidiasz, Szophoklész, Dante, Michelangelo, Shakespeare és a többi vállalják a kiválasztottak szent küldetését. A silány tömegek helyett s a mindenkori silány tömegek részére zsenijükkel megszerzik a pénzt, amelyet ezek sohase tudnának még elképzelni sem, hát még megszerezni. Persze, még kevesen vannak a Carnegie-k, de a Danték sincsenek sokan, ám meg kellett látnunk és mutatnunk a modern kapitalizmusnak ezt az új művészfajtáját.

II.

(A geszti Napóleon) A geszti Napóleon a minap nagyon leszólta, lejár[at]ta az igazit, a korzikai Napóleont egy, még Komádiban is alantasnak tetszhető fölolvasásban. De ne legyünk irgalmatlanok, sőt kérjünk bocsánatot a geszti Napóleontól, hogy Mikulás után adjuk csak neki a méltán dukáló Mikulás-ajándékot. Tehát Tisza Istvánnak ajándékozzuk az ő említett fölolvasásából az egyébként nagyon ósdi Napóleon-megállapításnak minden magyar hasonlóságát és morálját. Napóleont, az igazit, szidja Tisza, de elismeri róla, hogy újkori cézárságával, betelhetetlen éhségű dölyfével megcsinálta akaratlanul a népek szabadságmozgalmait. Mikulás-ajándékként, íme, fogadja el Tisza István, a geszti Napóleon, a párhuzamnak e ritka bókját: ő is napóleoni szerepet tölt be szegény Magyarországban. Ahogyan a tanítókat, a tanítókat is, a szabadságmozgalmak vitéz harcosaivá avatta, ez majdnem új Táncsicsot formál szemünkben a geszti Napóleonból. Mindig mondottam én beszélgetés közben, hogy Tisza István igen szép jövendőjű és reményű forradalmára az új Magyarországnak, így van, megérdemli az elkésett Mikulás-ajándékot, s az Isten az igazi Napóleonnál sokkal tovább éltesse.

III.

(Papír Sándor szerencséje) Szegény, immár néhai újpesti direktor még halálával is adhat sokaknak valami olyan banálisat, tehát érdekeset és mulattatót, amilyen az egész színjátszás. Papír Sándor szerencsétlensége sokunknak irigyelően eszünkbe juttatja Papír Sándor szerencséjét: neki nem volt sok küzdelme az élettel, melytől végre is el kell szabadulnunk. Ezek a holtbizonyos "hűdés"-ek nagyon szépek, szerencsések, amikor ilyen teljesen jól sikerülnek s nem csak a még nyomorékabbá tevés erejéig. Nálunk a paraszt még mindig hosszú életet él s a régi, szolid, kultúrás sváb eredetű is, mert ők így szokták meg évszázadok óta. De akik egy balkáni-párizsi-New York-i zamatú s izgalmú életbe előzmények nélkül rántódtunk be, legyünk elkészülve, hogy nem halunk meg nyolcvanéves korunkban s végelgyöngülésben. Meghalunk azonban most vagy holnap, vagy holnapután, sőt még kivételesen a nyolcvanéves korban is váratlanul s legtöbbször csak félig. Annyi félhalott ember sehol sincs, mint nálunk, s az újpesti komédia-direktort határozottan szerencsésnek kell nyilvánítanunk ezen, kétségtelenül biztos, gyors, törvényes meghalásért.

Világ 1911. december 10.

Diósadi

80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Széchenyi-bál merénylete) Valami Széchenyi-bál nevezetű bál készülő merényletére kell hangosan figyelmeztetnünk a magyar és patrióta társadalmat. Mi ugyanis, minden radikalizmusunk mellett, óvatos kegyelettel vagyunk a történelmi Magyarország neves uraihoz, a mágnásokhoz, a király báróihoz. Nos, a Széchenyi-bál rendezősége valami olyant gondolt ki, hogy csontjainkban meghűl a velő, mert hát mi jó magyarok vagyunk. Egy ósdi, zenés életkép fogná bevezetni a Széchenyi-bált, mely zenés életképben - csak a szerepeltetett magyar főurak élő utódjai ágálhatnak. Avagy fordítva: olyan nevű s törvényesen biztosított leszármazású urak, akik érthető és természetes jusst formálnak a származáshoz.

Nos, hát itt van a baj, itt van a merénylet, itt van a merénylet a mi hazafias szívünk ellen, mert itt dupla baj van. 1. Ha a mai mágnás-úrfiak hiteles őseikhez ragaszkodnak - cseh, talján, sváb, francia inasok, udvaroncok, vitéz gárdisták vagy legjobb esetben is egy másik mágnáscsaládból tellett urak kerülnek ki. Magyarországban, e kaszinós nagyközségben, úgyis, igazán vagy igaztalanul, tíz-tizenkét mágnáscsaládról pletykálják, tudják, hogy az apák, a nagyapák vagy ősapák összekavarták a dolgokat, illetve az asszonyokat. 2. Ha az akkor, a zenés életkép idejében szereplő főurak utódai játszhatják csak a szerepeket, ki kell keresni egy légió fattyút és fattyú-utódot, ami lehetetlen, s ha lehetséges, akkor bántó.

Így tehát a Széchenyi-bál akármelyik végén fogja meg a dolgot, mindenképpen kegyetlenül jár el, mert hamisítást, ugye, a Széchenyi-bál rendezőiről föltennünk nem szabad. Hadd higgye tovább is ez a jámbor, jó, alázatos, magyar társadalom, hogy arisztokratái legalábbis vérbeliek és hitelesek: nem kell a leleplezés. A Széchenyi-bál pedig vagy leleplezést volna kénytelen csinálni, vagy amitől hazafias lelkünk retteg, s ami csúnyább: káprázatos elleplezést csinál, s hozzátesszük - minden gyávaság nélkül, de lovagiasan -, hogy ez írásunk személy szerint senkire sem vonatkozik a zenés életkép különben is ismeretlen úrfiai és dámácskái közül.

II.

(A Kenediek taktikája) Kenedi Gézának nem tetszik az irodalom és művészet szabadsága - sem, s még a parlamentben is - most nevessünk: a mai magyar parlamentben - kiönti a lelkét, effélékről beszél, s csendőrért kiált. Figyelem: ez nem olyan egyszerű eset, amilyennek látszik, s Kenedi Géza nincs egyedül, ő nem egypéldányú ember, a Kenediek sokan vannak, és sokasodnak. Ezek azok az egytizedtől fölfelé egész egynegyedig, sőt félig írótalentumok, akik most sok szerencsével halászhatnak a zavarosban. Van nagyszerű, közönséghódító, új, magyar irodalmunk és művészetünk néhány esztendő óta, s van egy megmohosodott, hizlalóba jutott, irodalmi őslényvilágunk. Ez utóbbi öreg is, tehetetlen is, pozíciókban, falásban elkényelmesedett, de különben is bizonyos intelligenciájú. Most ezek helyett előállnak, mint sértettek, azok, akik a két generáció között bújtak meg alacsony képességeikkel. A taktika az, hogy az ő panaszaik majd őrájuk hárítják a régibb és érdemesebb, de túlhaladt írók és művészek nimbuszát. Még az öreg Gyulainak mondottam, s nagyon igaz, hogy a becsületes, új irodalomnak és művészetnek Petőfi megmaradt kortársainál nagyobb, ravaszabb, ártóbb ellenségei ezek a Kenediek, még ha Rákosi Jenőnek, Herczeg Ferencnek stb. hívják is egyiküket-másikukat.

III.

(Tóth Béla mondása) A Világ kedves, kitűnő főszerkesztője figyelmeztetett egyszer Tóth Bélának egy pompás mondására. Tóth Béláéra, akit nekem - sajnos - halála előtt néhány héttel kellett egy sokáig késett, visszatartott cikkemben megfenyítenem. Hiszen lehet, hogy magam is járok, járhatok úgy, ha élek, mint ő: öregszünk és haragszunk, de ő hamar vált kíméletlen öreggé és haragvóvá. Ennek az egyébként nagyszerű magyar krónikásnak egyszer egy magyar sörgyáros magyarázgatta, hogy a magyar sör versenyezhet minden külföldivel, pártolni kell a magyar ipart és így tovább. Szerette volna, ha Tóth Béla ható tolla egy jó kis reklámot ereszt, s egyelőre bátorkodott kóstolónak fölajánlani egy pár ládányi sört.

- Kedves uram - hebegte az ő tüzével, meggyőződésével és bölcsességével Tóth Béla -, én ugyan pénzért írok, írásból szerzett pénzből élek, de a sörért fizetni szoktam.

Micsoda erkölcsi magasságban élt ez az ember, Magyarországon, ahol hazafias, altruista s tudomisén micsoda akciók jövedelméből nagy pénzeket raknak zsebre honunk számos nagyjai.

Világ 1911. december 24.

Diósadi

81. IRODALOMPOLITIKA

A Világ, amely egész valójából és lelkéből szereti és harsonázza az igazi művészetet és irodalmat, nem most először bolygatja meg az írók dolgát. Most azonban szeretné ezt a kérdést legegyszerűbb, de legaktuálisabb és leghitelesebb forrásához visszavezetni. Beavatottabb íróemberek tudják, hogy másfél év óta éppen azok között, akik sok idő után megint irodalmat, magyar irodalmat csináltak, kontroverziák, gyanúk vannak. Ez a beteg, balga és lappangó krízis nagyon-nagyon árt az egész újulni vágyó magyar társadalom ügyének. Végre is az írók, a művészek, az igazán azok, legérzékenyebb ember-szerszámai egy társadalomnak, egy nemzet-kultúrának. A Nyugat folyóirat megalapítója, a lelkes Hatvany Lajos írt volt ugyanezen folyóiratban egy pompás cikket. "Irodalompolitika" volt a címe, s jellemző a hírlapoknál meghúzódott magyar írók őszinteségére és szabadságára, hogy ez a nagyszerű írás majdnem visszhang nélkül maradt. Körülbelül Hatvany Lajosnak ez a - mégis és sokáig - emlékezetes cikke az, amely az új problémát nálunk eddig a hazugságok, kényelmek és naiv önáltatások burkából legjobban kihántotta. Csak ebben a koldus Magyarországban, mely egy-kétszáz úrnak tulajdona, lehetséges, hogy a nagy, predesztinált művészt vagy írót az utókor elismerésével etessék és halassák meg. Kell a legjobb írónak, művésznek is propagátor, ki az író és művész még tartó élete alatt hozza meg a diadalt. A közönség nem rossz, csak elrontott és lassú, tehát kivételesen becsesek azok a művészízlésű emberek, aki[k] húsz-harminc éves elkéséstől visszarántják a publikumot. Valamint hogy szent és nagy valami a művészet, az író, a művész számára az újság, a hírlap, a zsurnalisztika, szóval a bebeszélés, mondjuk reklám, de mondhatjuk a kultúrlelkiismeret. El kell fogadtatni a közönséggel az új talentumokat minden áron, de viszont nem szabad az ilyenek rovására új és új emberekkel olyan forradalomra utalni, amely már megcsinálódott, s néhány évtizedig nem ismétlődhetik. Azután megint nem szabad több különböző írói generációt a harmónia kedvéért egy nagy meddőségben egyesíteni. Szóval az író sem afféle furcsa fakír, aki éhen-szomjan, alvón és élés nélkül éli le az életet. De folytonos fölfedezésekkel, oktalanokkal, pláne e koldus s irodalmilag csak most kezdett hajlamú országban, nem lehet igazi irodalom s ügyes, irodalmas svihákság közé magas falat állítani. Tehát az irodalomnak - eleven és harcos lendület lévén - szüksége van a politikára, sőt eszes őrnagyokra, sőt igen jeles taktikára, melyhez persze vezérkar is kell. És most sűrítsük össze a kérdést, melyet igen jogos véleményű író-kitűnőségekhez intéztünk.

"Van-e szüksége és jussa talán a legzseniálisabb íróművésznek, hogy okos propagandával hozzá, műveihez siettessék a lassú publikumot, s viszont az irodalom olyan hitványság, hogy az okos irodalompolitika fölösleges, avagy olyan isteni és égies, hogy igazi művésznek nem illik, sőt nem szabad halála előtt győznie? És egyáltalában szabad-e, szükséges-e irodalompolitikát csinálni, más szóval: melléállni az igaz művész-íróhoz, s hozzájuttatni őt legalábbis egy kis percentjéhez annak, ami halála után úgyis kijár, késetten, neki, s amit kontár ügyeskedők s forradalmaskodó másolók minden mai napon, hetyke életükben, elérnek?"

Világ 1911. december 30.