Eltelt egy kis idő, míg Gustave Kerkernek ez a világhírűvé vált operettje eljutott New Yorktól Nagyváradig, s mivel ez az út egy kissé hosszú, csoda-e, ha a nagyváradi közönség némi meglepetéssel fogadta azt a zűrzavaros tarkaságot, ami össze van halmozva ebben a darabban, mely a világ minden nagyobb metropolisában oly zajos sikert aratott? Nálunk töprengve gyönyörködött a publikum: azon töprenkedett ugyanis, hogy vajon nem mindegy volna-e, ha ezt a darabot hátulról visszafelé játszaná? Mások viszont azon spekuláltak, hogy miért New York szépe a címe ennek a darabnak és miért nem az, hogy: "Képek egy amerikai bolondokházából?"
Egyebekben bocsánatot kérek a táncoperettek híveitől. Nem mondtam semmit. Ha az öt világrész minden színházi publikumának megkérgesült a jó ízlése és lelkesedni, rajongani tud az ilyen táncokkal, énekekkel garnírozott hülyeségért, mint aminő ez a New York szépe, hát én nem akarom innen Nagyváradról megváltoztatni az idők járását és a világ ízlését. Egyszerűen belenyugszom, hogy minden úgy van jól, ahogy van, és koncedálom, hogy a színpad hivatása az, hogy légtornászatot, bukfencet és egyéb cirkuszi mutatványokat végezzenek rajta, hogy a játék és művészet helyett táncoljanak, éneklés helyett pedig fütyüljenek.
De ha már előadnak ilyen ötletes szamárságot - amelyet, mivel világhírű valami, föltétlen elő is kell adni -, legalább gyorsabban, több temperamentummal és fürgeséggel végezzék a dolgot a színpadon a hölgyek és az urak, mert különben elzsibbad az idegünk és gerincünk, és megmerevíti a zsába a lábunkat. A felvonások az unalmasságig hosszúak, amin lehetne segíteni, ha a kortinát egypárszor lebocsátanák még, mindegy akárhol, a közönség is tisztábban tudja élvezni ennek a darabnak legalább zenei szépségeit, amelyeket annyi operettbe átloptak már a New York szépéből, hogy szinte újaknak se tetszettek már a közönség előtt.
A tengersok szereplő közül nem is tudjuk, hogy melyikről emlékezzünk meg először, mikor valójában senkinek sincs ebben a darabban szerepe. Csak úgy jönnek, mennek, ugrálnak, táncolnak és lógnak az emberek a színen, és egyik se tudná megmondani, hogy voltaképpen mi dolga van, mi járatban van? Lányi Edit ezt a kedvező alkalmat arra használta fel, hogy hódító, sikkes egyéniségével s pazar toilettjeivel keltett feltűnést. Ebben a bohó keretben igen szép sikere volt és sokat tapsolták. Ámon Margit is csak a koreográfia dicsőségét élvezhette. Ügyesen táncolt, olykor még énekelt, sőt néha még játszott is. Pikánsan és kábító ügyességgel táncolt Kulinyi Mariska - aki ifjúságának üdeségével hódított és B. Horváth Irma, akit a táncok betanításáért elsősorban illet az elismerés. Egyebekben egy szóló táncát nagy tetszéssel újrázták meg.
A többi szereplő művészeket és művésznőket, akik már komoly darabban is szoktak játszani, nem sértjük meg azzal, hogy róluk ez alkalomból a kritika hangján megemlékezzünk.
Nagyváradi Napló 1902. február 8.
Olyan idők szakadtak ránk, hogy ma már mindannyian szociológusok s elsősorban szociológusok vagyunk. A magyar társadalom egy s más problémáját játszva tudjuk megoldani akár a kávéház asztalánál is. Természetesen mindenkinek külön módszere s külön receptje van. De aztán a saját receptjét szörnyű hévvel kínálgatja mindenki.
Van a magyar társadalomnak s a nagyváradi társadalomnak, mely a magyar társadalomnak valóságos mikrokozmosza, egy súlyos problémája, mely mostanában pláne aktuális, de melyet mégis túl óvatosan kezelnek.
Nekünk hitünk az, hogy a túlóvatosság maga is mindig a betegség szimptómája. S ezek után rátérhetünk a mondanivalónkra.
*
A nagyváradi intelligensebb, modernebb berendezésű emberek, akik emellett szociális lények, valóságos cirkulus viciózusban forognak. Intelligenciájuk, érettségük révén eléggé ismerik a maguk értékét, viszont fáj nekik, ha elzárkóznak társadalmilag tőlük olyan elemek, akiket ők magukban nem sokra becsülnek, de bizonyos gyöngeségből ennek a véleménynek nem mernek hangot adni.
E sorok írója pompásan mulatott a Wekerle-interjún, mert mulatságos dolog az, ha valaki oda akar jutni, ahol nem látják szívesen. De pompásan mulatott az eset nagyváradi pendantján is. A jogász fiúk bálja s még egy pár mulatság alkalmával, ha itt vagy ott szó esett holmi sértő exkluzivitásról. Hiszen az exkluzivitás nem sértés. És ha a nagyváradi valódi intelligencia krémje záródik ki valahonnan, az nagy kitüntetés ám a kizártakra nézve!... Tessék egy kicsit büszkébbeknek lenni. Ne tessék egy cseppet sem feudálisan gondolkozni. Tessék a feudális gondolkozás édes bűnét meghagyni a mások számára. Hadd bűnhődjenek azáltal, mivel vétkeznek...
*
Mi is szóltunk már róla, újabban gyakran jósolják, hogy a régi magyar kiváltságos családok utódai szerte fognak zülleni, el fognak veszni nagyobb részükben. A modern élet összetöri őket. És bizony mondanak valamit, akik a mai nacionalista, ultramontán, feudális, antiszemita reakciót abból magyarázzák, hogy a régi kiváltságosak rúgkapálnak a sejtve-sejtett megsemmisülés ellen.
Nagyon szomorú, nagyon sajnálatos bizony ez. Hisz Magyarországon az első szabad levegőt éppen a veszendő kiváltságosaknak köszönhetjük. De - hajh - azóta sem tettek utódaik egyebet, mint vissza akarják csinálni, amit az elődök tettek. Látni, nézni ezeket az élő anakronizmusokat oktalan dölyfükkel, léha, tartalmatlan, improduktív életükkel, egyre nehezebb megélhetésükkel, s avval a kétségbeesett törekvéssel, hogy bűnbakot leljenek a maguk bűneikért - bizony ezt látni, nézni fájdalmas. Csak nagy filozófia adhat vigasztalást. Ez a vigasztalás pedig a következően hangzanék: A mai társadalomban voltaképpen sokféle társadalom viaskodik a vezetésért. Legerősebben a militáris szervezetű társadalom s a munkás társadalom. Minden azt mutatja, hogy a munkás, produktív társadalomnak kell, s az is fog győzni.
Addig pedig, nem sokáig tart, csak boldogítson a maga üres dölyfe, üres élete bárkit. És bálozzon mindenki avval, akivel neki tetszik...
*
Hanem a színház az máris egészen demokrata intézmény. A színház, a hangversenyterem, a művésztárlat, az irodalom, az egyfogatú kocsi s a sörház. Ezek talán még eddig a demokrata intézmények annyira amennyire. De már a színház sem egészen az. Például nálunk bizonyos páholyjogok, viselkedés-privilégiumok, színügyi bizottsági despotaság és a többi bizonyos feudális ízzel bírnak. Ám a közönség demokrata kegyetlenséggel ítél. Tolsztoj gr. darabját éppen úgy elbuktatja, mint Karácsonyi Aladárét vagy a New York szépét.
De némi fatalitásoktól eltekintve ma már újra divatban van a Szigligeti Színház. Somogyi Károly várhatott volna a múltkori szerződés-hosszabbítást kérő írásával. Ma már kegyesebb választ kapna, mint alig néhány nappal ezelőtt.
Színházi dolgokban mindenki impresszionista. Színházi dolgokban hamar változnak a vélemények. Ma leszólnak valakit, holnap talán égig emelnek. Ez vigasztalja a sok, magát félreismertnek tartó, színész-embert, s ez intsen, oktasson sok elkapatottat.
Nagyváradi Napló 1902. február 9.
(b)
Ifjú és vén habitüék egyébről sem beszélnek most, mint két kis szökevényről. Vasárnap a színházi próbákra hiába vártak két kis hölgyikét. Este, a New York szépe operettben hiányos volt az erénycsőszök gárdája. Két kis kóristáné, Latabárné Halász Anna és Rácz Szeréna rövidesen és határozottan megszöktek.
A két hölgyike régóta tervezgette már, hogy életükben egy kis üdvös változást eszközölnek. Oroszországi s miegyéb büszke álmaik voltak, mikhez szűk volt Macedónia, illetve Nagyvárad. Egyszer már el is tűntek volt a színháztól. Budapestig mentek azonban csak. Ott meggondolták a dolgot. Bűnbánóan visszatértek. Most azonban - hogy úgy mondjuk - gondosabban szöktek. Hitelezők és udvarlóik teljes mellőzésével s a Somogyi Károlytól fölszedett előlegekkel...
A kis pikáns arcú Halász Anna fehér, erénycsőszi egyenruháját vasárnap este már Lengyel Klári öltötte magára. Az a négyes tánc pedig, amelyben Rácz Szeréna igyekezett hódítani, hármas tánc volt vasárnap este.
És hogy ezt a kis szökés históriát teljesen szenzációssá tegyük, hát a végére hagytuk a javát. A két kis szökevény nővel szökött meg. Magukkal vitték a baloldali színház-birodalom egyik jegyszedőnőjét is. Egyéb részletek hiányoznak.
Nagyváradi Napló 1902. február 11.
Talán kevesebbet, de még mindig sokat beszélnek Nagyváradon a Tisza Kálmán bukásáról. Idestova félév telik már el a nagy nap óta. A generális abrudbányai követ, Barabás Béla dr. pedig már úgy otthon van Nagyváradon, mintha mindig a mi képünket viselte volna. De azért egy-egy politizáló társaságban mindig szóba kerül:
- Hogy is történhetett vajon?
- Mi volt az oka?
A múltkor szabadelvű korifeusok beszélgettek Barabásról nagy dicsérettel. Egyik, gorombaságig őszinte voltáról híres úriember, a következő kis megjegyzéssel zárta be a diskurzust:
- Nagyon szimpatikus, nagyon derék, nagyon korrekt ember ez a Barabás. Ha mindenki olyan korrekt ember lett volna, mint ő, nem bukott volna ám meg a generális.
Nagyváradi Napló 1902. február 12.
A Vázsonyi-affér óta csendesek a tisztelt diák urak. A "nemzeti ifjak" tudniillik. Most csak maguk között viaskodnak. Azt lehet mondani, hogy még a nagyváradi jogakadémia ifjúsága tartja magát leginkább távol, dicséretes komolysággal, a diákheccektől. De legszimpatikusabb a kolozsvári egyetemi ifjúság viselkedése. Az egyetemi ifjúság lapjának legújabb számában Ady Lajos, a lap főmunkatársa, válaszképpen kijelenti a budapesti és az újabban nemzetieskedő debreceni ifjúságnak, hogy ők nem politizálnak, hanem tanulnak. A diákheccekbe csak akkor szólnak legfeljebb bele, ha már túlságba mennek badarságaikban a kuruc ifjak. Annál kellemetlenebb hírt kapunk Kassáról. A kassai jogakadémia ifjúsága elnökévé választotta Köpösdy Dezsőt, ki Pályi Edét párbajban meglőtte, s aki Kecskeméthynek volt bizalmas jó barátja.
Nagyváradi Napló 1902. február 12.
A Vázsonyi-affér elmúlt napjaiban, egy vezércikkben, melyért érdeme fölött sok elismerést kaptunk, rámutattunk arra, hogy micsoda obskurus, hülye kis alakok támadtak volt rá Vázsonyi Vilmosra. Névleg is előrántottuk például Lengyel Zoltánt. Ez egy idétlen kis figura. Kossuth-párti honatya, s rövid ideje szabadult el az iskola padjairól, és mint egyetemi hallgató a Szent-Imre egyesületben nevelődött ki. Egyébként jómódú édesapja választatta meg Zilahon.
Most lapunknak egy kolozsvári munkatársától levelet kaptunk, mely nagyon igazolja Vázsonyi ellenfeleiről s így Lengyel Zoltánról mondott véleményünket.
Lengyel Zoltán budapesti ügyvédi irodájában dolgozik egy Hoffmann nevű joghallgató, akinek nagy állása van, mert a kuruc ifjak nemzeti pártjának az elnöke. Ilyenformán természetesen nagy tekintély a gazdája előtt. Lengyel Zoltán tőle vesz politikai leckéket. Egész biztos forrásból tudjuk, s Hoffmann maga dicsekedett el vele, hogy ő beszélte rá Lengyel Zoltánt a Vázsonyi-ellenes tüntetésre s a többi ifjú Kossuth-párti honatya ilyen módú kapacitálására.
Hát ebből méltóztatik látni, hogy a "nemzeti ifjak" pártja nagy hatalom s a parlamentet is informálni szokta.
Óh dicső magyar parlament, kuruc Lengyeleiddel!...
Nagyváradi Napló 1902. február 13.
(Fent, fent, magyar képviselőktől, íróktól, tudósoktól, nem sejtett magasságban, egy megfinomodott, dicső világban, hol nem tudott nincs semmi sem, s az isteni tudás örökké tartó mámoros büszkeségében fűződnek a kiváltságos lelkek - megindul egy vakítóan fehér szárnyú lélek, s száguld lefelé. Lentről, a mi siralomvölgyünkből szurtos, szürke alak csapdos a szárnyával. A repülésbe nehezen jön bele, de szárnyai egyre hatalmasabban csapdosnak, s amint föllebb-föllebb száll a szurtos, szürke alak: egyre fehérebb lesz. Valahol s egyszer csak - ott nincs idő és határ - találkoznak...)
Nietzsche: Excelzior! Bátrabban! Az első szárnycsapásodat meghallottam, és jöttem elébed. A szárnyakat hamar megismertem. Öreg cimborám, hát illett ilyen sokáig evickélni a pocsolyában? Hát mulattatott téged odalent a te kutya-filozófiád?...
Carolus: Sáros a szárnyam. Úgy érzem: nem lesz tisztább soha. Nem voltam soha egészen a tied. A vén piszkos görög nem bocsátott el magától. A lelkem egyik fele fehér volt, mint a te szárnyad. A másik feléhez hozzá dörgölőzhetett minden földi állat. Utálni mindig jobban tudtam, mint vágyakozni!
Nietzsche: Honnan jössz? A szárnyaidat kik piszkolták be?
Carolus: Egy macskatalpnyi hely az, ha innen nézed. Ha odalent vagy: véghetetlen pokol. Országnak hívják, apró, kicsi milliók nyüzsögnek benne. Van nekik agyvelejük is. Csinálnak sokféle mulatságos játékot: viaskodnak, tömik a gyomrukat, szaporítanak, s kiadják a párájukat. Óh - innen nézve - nagyon mulatságosak ők. De míg lent voltam, nem volt erőm elég, semmibe venni őket. Óh, halld hát, milyen szegény, gyönge voltam én ott lent, és milyen kicsi dolgok őrölték össze a lelkemet!... Ha az apróságok sokan fogódznak össze, ezt ők városnak hívják. Ilyen városban éltem én, s ilyen városból nézegettem a dolgokat. A város a maga mivoltában egészen hasonlatos volt az országhoz. Az ország pedig, mely innen egy macskatalpnyi helynek látszik, különös ország. Legnevezetesebb benne az, hogy akiknek legkönnyebb a koponyájuk, azokat nevezik okos embereknek. A szülők gyermekeiket úgy nevelik, hogy könnyű koponyájúaknak találtassanak. Vannak, akik születnek e kiváltsággal. Ezekre azt mondják, hogy nagyon előkelő családból valók. De ez még nem minden. A születés úgyszólván a legfontosabb odalent. Vannak úgynevezett zsidók. Ezek a leghibásabban születnek. Ezek a lent élő gyermekek ólomkatonái. Szabad őket falhoz vágni, bepiszkolni. Mert odalent csak játszani szabad. Vannak különféle játékok: politika, irodalom, bürokrácia, művészet, lumpolás, stb., stb. Akik ezeket a játékokat játsszák, azokat nagyon komolyan muszáj venni. Vannak aztán páriák: Ezek nagyon nevetséges dolgot mívelnek: kacagtató kínlódással dolgoznak. Ezeket nem is veszi senki komolyan. Ilyen az alapberendezkedés odalent. Most már csak néhány mulatságos dolgot. Van az országnak trónörököse. Nem tudja azt a nyelvet beszélni, amit az ország népe beszél, de azért az országon olyan nagyot rúghat, amilyet akar. Az ország úgynevezett legelső embere, akinek "miniszterelnök" a címe, egy hiú szószátyár. Eredeti gondolata egy sincs, s ezért ő a legelső és legkülönb. A miniszterelnök után az úgynevezett "nagy nők" a legnagyobb hatalmasságok. Egy széles csípőjű, csinos pofájú nőcske valóságos kis király ott. Fedák Sári mennybéli hatalmasság Kiss Józsefhez képest. Egyáltalában az ürességé ott lent az ország, hatalom és dicsőség. Az én volt városomban is az eredeti gondolatok teljes hiányossága predesztinál a vezetésre. Bankkirály, neves író, közéleti tényező, városatya, így lesz aztán az üresség. Csak lármázni kell és rugdosódni, szinte emelik, segítik magasra jutni a tartalmatlanságot. Nagyon ajánlatos ott lent az őszinteség teljes hiányossága is. A jezsuita mondja, hogy ő kuruc, a kalmárlelkű, hogy ő altruista, a gyűlölködő mondja, hogy vallásos. Így kell és lehet odalent boldogulni. És én olyan gyönge voltam, hogy mindezt megláttam. Még legutóbb is mennyi ürességen marcangoltam a lelkem titokban, magamban. Bántott, hogy a junkerhad összetöri Vázsonyi Vilmost. Bántott, hogy Nagyvárad máris elfelejtette Tisza Kálmánt. Bántott, hogy a zsidók engedik ütni magukat. Bántott, hogy a kuruc ruhát öltött jezsuitizmus behálózza már egész Nagyváradot. Bántott, hogy még a nagyváradi rendőrség is a reakciót szolgálja. Bántott, hogy már Nagyvárad közgyűlésén nyíltan folynak az éretlen felekezeti viták. Ilyen kicsiségek bántottak engem, s azért nem fehér sohasem a szárnyam...
Nietzsche: Excelsior! Bátrabban! Az örök tépődők, az örök elégedetlenek innen az én mostani hazámból kapják lelkükbe az emésztő mérget. Ők a földet ide akarják hozni, a mi hazánkhoz. A tépődők, a nagy tudók, a nagy megvetők, a nagy fantaszták, a nagy önimádók: ők a tudás birodalmának földre küldött gyönge követei. Mikor kifáradtak: szárnyakat küldünk nekik, hogy ide repüljenek. Repülj velem, s felejts!
Nagyváradi Napló 1902. február 16.
(-b)
203. VÁRADY ZSIGMOND ÜNNEPLÉSE
A nagyváradi hatalmas ev. ref. egyházközség ma egy hete főgondnoki székébe dr. Várady Zsigmondot ültette. Bizonyítgatni nem kell, hogy az egyházközség a választással önmagát tisztelte meg, s hogy egyházát szeretőbb, buzgóbb, munkásabb, talentumosabb férfiút keresve sem találhattak volna a nagyváradi kálvinisták. Tegnap este amolyan főgondnoki installáció volt a Kovács-féle vendéglő nagytermében. A lakomán jelen voltak: Szunyogh Péter, Millye Gyula, Bary József, Sulyok István, Csák Máté, Domokos K., dr. Fráter I., Kiss E., Ember G., dr. Thury Kálmán, Hegyesi Márton, Miskolczy Árpád, Winkler Lajos, dr. Kiss Károly, Szemes Imre dr., Ertsey Péter, Füredi László, Ady Endre, Daday József, Bordé Ferenc, András Gusztáv, Lukács Ödön, Mészáros József, Tarsoly Ferenc, Bagdy István, Nánásy Károly, Tikos András, Bereczky N., Szűcs N., Halász Endre, Juhász Károly, Nagy Lajos, Gerencsér József, Bányay István, Bogdán N., Kesztyűs János, Máthé Lajos, Rátkay József, stb. A kedélyes pazar lakomán számos tószt hangzott el. Az első szónok Csák Máté volt. Tüzes, elkeseredett szavakkal mutatott rá a nagyváradi reformátusság lealázott helyzetére, sérelmeire, reményét fejezte ki, hogy Váradyban súlyos, nehéz kardot kapott az egyház. Őt éltette. Ezután Hegyesi Márton mondott szép beszédet, s az új főgondnokot élteti ő is. Várady Zsigmond magas szárnyalású, magával ragadó választ mondott. A protestantizmus lényegét, a szabadságot, haladást, fölvilágosodást dicsőítette. Kimutatta, hogy a protestáns népek erősek, hatalmasok. Kutatta az okokat, hogy Magyarországon miképp nem hódított jelentékenyebben a protestantizmus. Ecsetelte a jövő küzdelmeit. Erejét - úgymond - csekélynek érzi. Kéri a nagyváradi reformátusok vezetőinek támogatását a nagy célra, az egyház megerősítésére. Gyújtó, erős, szép beszédet mondott Sulyok István is. Bary József az új főgondnokot éltette szép beszédében. Volt még több lelkes tószt. A társaság sokáig maradt együtt a legjobb, legemelkedettebb hangulatban.
Nagyváradi Napló 1902. február 16.
A tegnapi nap hőse ő volt. Jön-e vagy nem jön-e. Ez volt a kérdés. A táviratát már vasárnap délután várták. Várták este az előadás alatt. Várták a telefonnál egész éjszaka. Délelőtt a színpadon anekdotákat mondtak a Burrián viselt dolgairól. Hogy szokta lemondani az utolsó pillanatban fellépéseit stb., stb. Ezeken az anekdotákon egy ember nem tudott abszolute mulatni: Somogyi Károly. A jegyek már mind elkeltek. Somogyi már látni vélte a jegyeit visszaváltogató közönség elkeseredését. Már-már olvasta a lapok gyilkos közleményeit. Forró-hideget érzett a tagjaiban, s rövidesen el akart utazni Nagyváradról. Pár perccel múlt el tizenkét óra. Hírnök jött a színpadra, s pihegve szólt:
- Megérkezett!
Próbát abbahagytak, anekdotázást és a siralmakat. Szaladt mindenki őelébe. A művész mosolyogva köszönt. Megdöbbentő közönnyel adta elő, hogy csak egy hajszálon függött a jövetele. Az intendáns rövidesen megtiltotta a nagyváradi vendégszereplést. Ő ezt tudomásul vette, s elment valami arisztokrata társaságba énekelni. Mulatott, pezsgőzött hajnal feléig. Ekkor eszébe jutott Nagyvárad. Elgondolta, hogy milyen siralmas bizonytalanság fekszik a nagyváradi színházon. Megszállotta a lelkiismeretesség. Csapot-papot, intendánst felejtett. A mulatságról egyenesen a vasúthoz hajtatott:
- És most itt vagyok, jelentette ki naivan, A baba második felvonása után szabadon.
- És most itt vagyok, ismételgették becézve Somogyi és Erdélyi. Majd össze-vissza csókolták a tenoristát, aki különben ebéd után sietett a lumpolást kialudni. A Rimanóczyba szállott. Este felé ébredt fel. Rendes szokása szerint (minden tenoristának van valami bogara) egy jó óra hosszat énekelt a szobájában: így szokta minden előadás előtt. Egy perc alatt a szálloda összes vendégei a folyosóra gyűltek. A szállodás pedig azon töprengett, hogy nem lehetne-e a szobák árát emelni. Elvégre nem minden szálloda vendégei hallgathatják egy óra hosszáig az operaház hőstenorját!...
Nagyváradi Napló 1902. február 18.
Dr. V. Zs. van olyan erős legény, hogy el tudjon bánni egy tucat ellenféllel is. Pálffy Bélát pedig nem lehet úgy legyőzni, hogy a legyőzetést elismerje. Nincs jogunk, okunk és célunk hát beleelegyedni a dr. V. Zs. és Pálffy Béla vitájába, amelybe Egy világi katolikus belekotyogott, olyanformán, mint mikor a gyermekek a gyakorló tér szélén a tér közepén izzadó, fáradó katona bácsikat utánozzák.
Az a kérdés azonban, mely ezt az újabb háborúságot szülte, aktuális. Aktuális azért, mert szomorú jele és bizonysága annak: milyen veszekedett, hihetetlenül nagy már nálunk a felekezeti türelmetlenség. Igaza van egy barátunknak: ma az emberek úgy katolikusok, zsidók, reformátusok vagy buddhisták, mintha részegek volnának. De még a részegség mámorának van egy átlátszó oka: az ivás. A mai felekezeteskedők anélkül részegek, hogy ittak volna. Higgye el nekünk Pálffy Béla úr, kire egészen véletlenül hivatkozunk, hogy ő nem tehet a maga türelmetlen felekezeti voltáról. Ő, akiben annyi savonarolai vonás van, egy tisztábban látó korban, negyven évvel előbb vagy negyven év múlva például, forradalmár lett volna vagy lenne. A legfanatikusabb harcosa volna a legteljesebb szabadságjogoknak, míg így nevelése és kora az élet egész más szabású alakjává tették. Ám nemcsak ő járt így. Mondunk mi más példát is. A reformáció igazi célja tudvalevőleg az egyénnek és gondolatnak teljes felszabadítása. És ma vannak reformátusok, pláne magyar reformátusok, akik pápábbak a pápánál. Szabó Aladár és hívei például bigottabbak a rózsafüzéres banyáknál, s misszionáriusokat nevelnek Kínába, nem szólva a szűz Máriára esküvő Bartha Miklósról, akinek az ultamontanizmusa nem - a valamennyire mégis menthető - fatalizmus, hanem kenyérkereset. A levegőben van ma ez a megvadító türelmetlenség. Hiszen még a zsidóság is, melyet a múlt nagy küzdelmei úgy megacéloztak, intellektusban olyan kiválóan erőssé tettek, ma idegesebb, mint valaha. Nem kell talán másra mutatni, mint a külön zsidó gimnáziumok terve.
Ultramontanizmus van mindenütt - ma. Ez annyira természetes. Mikor a világ gyorsan tör előre, egy kissé megtántorodik. A megtántorodásnak kora a mi korunk. Egy bizarr példát hozunk fel. Mondjuk, hogy ebben az országban volna ötezer ember, kiknek mindenike azt tartaná, hogy lealázó, szamár dolog bármely felekezetnek is tagja lenni. Nos, ez az ötezer ember az ultramontánság mai részeg világában megalapítaná a felekezeti korlátot megvetők felekezetét, s valamennyi zokogna, hogy az ő felekezetüket a többiek elnyomják.
Mulatságos volna ez, ha nem volna olyan szomorú. Mert bár abszurdum azt hinni, hogy a világ hátrafelé megy, de mégis nagy veszedelem a megtántorodásnak ez a mostani kora. Kirukkolunk vele becsületesen, egyenesen: az összes ultramontán törekvések között csak egy a veszedelmes: a klerikálisoké. Röviden okát tudjuk adni, hogy miért. A pápizmus a legzseniálisabban megcsinált, lenyűgözésre, világuralomra törő institúció. Olyan erős, hogy még a legvilágosabb, leghumánusabb korok csapásait is kibírta. Bár cölöpei közül sok van rothadóban, még mindig képes jezsuita seregével s agyontámogató politikájával nagy dolgokat csinálni. Az agyontámogatást úgy értjük, hogy például a szocialisták ellen megcsinálta a keresztényszocializmust, mint századokkal előbb, mikor a görögkeletiek ellen a görög katolicizmust játszotta ki. És nincs olyan parányka kis klerikális szervezet, mely ne ezt a célt, a pápizmus lenyűgöző, világosságölő célját szolgálja.
S itt odavetve, nem is válasz, csak megjegyzés címén, mutatunk reá a kat. legényegyesületekre. Pálffy igazgató úr - mi hisszük - sohasem mondja a nagyváradi egyesületben, hogy kerüljétek a hitvány eretnekeket, s üssétek a krisztus-kínzó zsidókat, de a legényegyletek mivolta, szelleme, keretei előbb-utóbb el fogják az egyesületet az el nem hangzott jelszavakig vezetni. Mert hát a betegápolás is például istenien nemes, gyönyörű, szamaritánus ténykedés, ám bomlott szervezettel, betegágyon fetrengve olyan könnyen utat találnak füleinkhez a kegyes, térítő szavak, melyek halvány arcú, irgalmas nők ajkairól szállnak felénk. A klerikális ultramontanizmus nem síppal, dobbal, nádi hegedűvel keríti be a világot egy akollá, hanem századokra előrelátó gondoskodással.
Na hát: most a tántorodás korában vagyunk. Az emberek ittasan felekezetiek. A klerikális ultramontanizmus milyen beláthatatlan módon és arányban ki tudja használni a kor e betegségét!... Egy ilyen pár évtizedes reakciós kor ötszáz évvel közelebb viszi a klerikális ultramontanizmust céljaihoz. Hát lehet-e csodálkozni már most, hogy a másféle részegségű felekezetiek is még jobban megvadulnak a fenyegető veszedelemtől?
Ilyenformán látjuk mi a helyzetet s a felekezeti harcok okát. Ignorantia non excusat. No, hát mi tudjuk az okokat. Azonban, hogy lássák a helyzet tiszta nézéséhez illő lojalitást is, mi az "ignorantia non excusat" elvéhez új elvet fűzünk: a felekezeti mámort megértjük, s ha nem származik belőle túlontúl nagy baj: meg is bocsátjuk. Mert mi még Hoványi Gyulát is meg tudjuk érteni, s még neki is meg tudunk bocsátani!...
Nagyváradi Napló 1902. február 19.
Ady Endre
Igaz, hogy Alberti Wernernek nincsen felesége, ellenben Burrián feleséges ember, a pálma Nagyváradon mégis a Burriáné. Nagyon nagy diadalt aratott a drága hangú cseh, akinek rendes társalgó nyelve a német, gyermekeivel franciául, feleségével csehül beszél, énekelni olaszul énekel, tud angolul is, s a magyar nyelvnek olyan tűzzel feküdt neki, hogy rövid idő múlva kész szittya lesz. Bohém, kedves, intelligens ember Burrián. Csak nála is megvan a színpadi cigányoknak az a tulajdonsága, hogy a riválisára rosszat szeret mondani. Alberti őelőtte már volt itt egy párszor, tehát volt is egy kis ok a féltékenységre. Este nagyobb társaságban ült a kávéházban Burrián. A társaság pompásan mulatott. Burriánt is csak az verte le egy kissé, hogy Somogyi direktoron kívül - bár ő összes megismert nagyváradi kollégáit meginvitálta - senki sem jött el. Áradozva beszélt a nagyváradi publikumról. Nagyon jó kedve volt. De Alberti mindig-mindig visszatért beszélgetés közben. Egy újságíró lép a társasághoz, s a bemutatkozás után így kezdi németül a beszédet:
- Ma, Alberti Werner meghalt Nagyváradon. A mai este után ő fel sem léphet itt többet...
A társaság sokáig mulatott együtt, Burrián jókedvvel ballagott haza hajnal körül. Azt mondja a kísérőjének:
- Nagyon aranyos, nagyon kedves társaság volt. De azért a legszimpatikusabb az a borotvált arcú szerkesztő, [aki] a legkésőbben jött a társasághoz...
...Az tudniillik, aki Albertit letárgyalta...
Nagyváradi Napló 1902. február 19.
Egy kemény, bátor ellenfélről akarunk szólni nehány szót. Ez a kemény, bátor ember valószínűleg ma is doronggal támadt reánk, de ötven súlyos dorong sem ijeszt vissza bennünket attól, hogy ne ismerjük el az ő érdekes egyéniségének az értékét. Pálffy Béláról írunk, erről a reverendás forradalmárról, erről az elhibázott Pázmány Péterről. Mert ő valósággal egy új Pázmány - nagyváradi s elkésett kiadásban. Voltaképpen ő Mikes Kelemennek született. Kurucnak és bátornak. Goromba ellenfeleink között ő a legszimpatikusabb. Őreá nem lehet soha haragudni. Ő az, aki egyházi téren nagy karriert nem fog csinálni. Mert szeretik ám a békétlen embereket ott is, amely táborban Pálffy Béla küzd, de zsíros kanonokság, plébánia, püspökség nem az ilyen forradalmár papok számára ürül meg. Ő harcias, bátor, mert eleme, élete a harc. Bárhova is állítanák Pálffy Bélát, az ő harcos kedve ugyanaz volna. Hiszen önérzetesen szokta mondogatni:
- A reverendám ne tessék nézni. Tessék ütni Pálffy Bélát a reverendája nélkül. Pálffy Béla kiállja ám az ütést.
Nekünk egyébként egy más nyilatkozata cseng folyton a fülünkbe. Ez a nyilatkozat majdnem szóról szóra így hangzott:
- Higgyék el az urak, hogy én az én igazságaimnak majdnem mártírja vagyok. Nem szeretnek ám az igazságaimért azok, akikről Önök azt hiszik, hogy én érettük viaskodom. Bizony nem...
Ez a nyilatkozat már szimpatikussá teheti előttünk Pálffy Bélát. Bizony mondjuk, ez az ember, ha szerencsés körülmények között születik és nevelődik: ma radikálisabb ám sokkal Vázsonyi Vilmosnál
Nagyváradi Napló 1902. február 20.
A színtársulat karszemélyzetének van egy nagyon szőke s elég csinos nőtagja. A kis szőkéről csodákat mesélnek. Jeanne d'Arc állítólag irigykedhetnék erre a kis szőkeségre. Nahát ilyen nagy véleménnyel vannak róla, s ő mindenképpen rá akar szolgálni erre a nagy véleményre. Most a többek között egy nagyon szimpatikus, fess katonatiszt rajong a kis szőkéért. A minap egy pompás aranyláncot küldött neki. A kis leány nagyon megilletődött, de a láncot visszaküldte. Így beszélt az "ügy"-ről társnőinek:
- Nem akartam, hogy túlságosan reménykedjen az én kedves udvarlóm. Nekem férj kell, leányok. Férj, férj, férj!... A kis katonának megüzentem ezt. Ha ezek után is fönntartja az aranyláncot, Hymen lánca lesz ám ez...
És erről a kis kardalosnőről azt merik mondani a kolléganők, hogy - hogy is mondjuk - nem nagyon elmés!...
Nagyváradi Napló 1902. február 20.
209. AKIK LEMARADTAK A BELÉNYESI VASÚTRÓL
A tegnapi vasúti katasztrófa alkalmából egész sereg ember adott hálát a magyarok Istenének, amiért elkéstek, és lemaradtak a Magyar-Gyepes közelében felfordult vasútról. Így vonatindulás után érkeztek ki a nagyváradi állomás peronjára Mangra Vazul gör-kel. püspöki helynök, Darvas Imre, a dobresti erdőipar r. t. igazgatója, Drámandy Miklós belényesi lelkész és még többen. Persze valamennyien örültek az egyszeri késésüknek. Csak egy úr bosszankodott, amiért a Belényes vidékén lakó anyósa is lemaradt a végzetes vonatról.
- Oh, csak mégsem kívánod a halálát - mondták a bosszankodó vőnek azok, akiknek az esetet elbeszélte.
- Azt nem - felelte a vő -, de hátha a katasztrófa pillanatában a nagy rémülettől megnémult volna!...
Egyebekben egész komoly mozgalom indult meg a tegnapi eset után a belényesi vasutat használó utasok között azon célból, hogy az ezentúl kiadandó jegyekhez életbiztosítási kötvényt is kapjanak az utasok. Mert enélkül mégis könnyelműség megreszkírozni egy utat Belényes vidékére.
Nagyváradi Napló 1902. február 21.
Nagyon komoly kérdésekről is jó néha derűs kedvvel beszélni. A múltkoriban komoly szavakkal mutattunk reá, hogy a klerikálisok ki tudnak sajátítani minden modern eszmét. Rámutattunk példaképpen a keresztényszocializmusra. De most meg éppen olyat olvasunk, hogy magyar klerikálisok klerikális demokráciát akarnak csinálni, hogy így hárítsák el a fenyegető radikális demokrácia veszedelmeit. Hogy ez a klerikális-demokrácia milyen lesz, bajos elgondolni. Hiszen a legtöbb különbséget ember és ember között a klerikálisok csinálták és a klerikálisoknak semmitől sincs olyan nagy okuk félni, mint a demokrácia diadalától.
Eszünkbe jut már-már felejtett könyveinkből a derék, öreg, bölcs Szolón esete. Az államot nagy veszedelem fenyegette. Hogy is mondjuk: megszaporodtak az éjjeli mulatóhelyek túlságosan. Szolón úgy segített a bajon, hogy állami kezelésbe vette az összes jókedvű tanyákat. Arról azonban keveset szól a krónika, hogy azután is olyan látogatottak voltak-e a mulatóhelyek, mint mielőtt hivatalos kezelésbe vették őket.
Nem óhajtjuk, hogy a példát teljesen megfelelőnek tartsák. Sőt, ki is kérnők. De a kisajátító módszer régi módszer már. Szolón kezdte...
Nagyváradi Napló 1902. február 22.
A színtársulat kis naivája tegnap zsúrt adott.
- Ne haragudjanak - világosította fel férfi ismerőseit - ez olyan asszonyok zsúrja lesz. Nem lesz ott egy férfi sem.
A zsúr javában tartott. Csöngettek a kis naiva lakásán. Az előszobába besorakozik hat vagy hét újságkihordó asszony.
- Mit akarnak - kérdi megdöbbenve a kis művésznő.
- Egy szerkesztő úr küldött el bennünket, hogy a nagyságának néhány asszonyra volna szüksége...
...A kis naiva keresi a tettest...
Nagyváradi Napló 1902. február 22.
A mi sajátos kis társadalmunkban újra szikrát vetett a felekezeti súrlódás. Mi itt Nagyváradon minden két hétben megvívunk egy kis kultúr-harcot. Megmentjük a liberalizmust vagy a "keresztény társadalmat". Már kinek-kinek milyen a gusztusa. Ez jól van így. Azt mutatja, hogy Nagyváradon leghevesebben lüktet a mai magyar társadalom láza, s mi itt nem félünk szemébe nézni az ellenzéknek. El nem döntjük a nagy harcokat, de érdeme mégis van ez előcsatározásoknak. Mikor - úgy sejtjük: hamar bekövetkezik - egész erővel s egész nyíltsággal kitör a magyar társadalomban a felekezeti harc, mi már e harcokon túl leszünk. Eredménynek ez is valami...
*
Egy nagyon okos, hatalmas szocialista munka írója megdöbbentő, kegyetlen okoskodással fejti ki, hogy milyen haszontalan, milyen alacsony a burzsoá sajtó. Azt mondja, hogy leghitványabb a klerikális és konzervatív sajtó, de ennél undorítóbban aljas a "vitorla-sajtó", mely minden szélnek forog. - A klerikális és konzervatív sajtó nem veszedelmes. - Ezek olyan módszerrel, elvekkel és érvekkel küzdenek, miken a tudomány abécistája is túl van. De a "vitorla-sajtó" nagyon veszedelmes, mert mindenre kapható. Hogy például magyar viszonyokról szóljunk, a "vitorla-sajtó" radikális és konzervatív, liberális és klerikális, merkantilis és agrárius, kormány-védő és ellenzéki. A világ és a "ma" a vitorla-sajtóé. Jaj, ha radikális, kemény, őszinte szó támad valahonnan!...
Hogy játszotta ki például a vitorla-sajtó koszorús öreg Jókainkat a Pesti Hírlap ellen. A Pesti Hírlap-nak az a nagy bűne, hogy egy idő óta szigorúan ellenőrzi ez ország jezsuita vezetését, s őszinte hangon mer olykor-olykor szólani. A vitorla-sajtó ezért kezdte ki.
Mert Széll nagy úr. Táncol ugyan mindenkinek oly szépen, mint a Labunszkája vagy a Sarkady kisasszonyok. De arra jó a vitorla-sajtó, hogy a jó magyar publikum ne lásson bele ebbe a kokott-politikába...
*
Mint annyiszor, meneküljünk hát most is a színházhoz. Olvassuk a budapesti, főként a vidéki nagyobb lapokat, s érezünk kisugárzó, nagy melegséget, melyet negyven év alatt gyűjtött össze egy becsületes, lelkes, derék ember.
Pécsről, Szegedről, Aradról, Győrről, Kassáról, mindenfelől küldik a meleg, a szíves jókívánságokat Somogyi Károlynak. Bizony nagy és szép idő ez a negyven esztendő. Voltaképpen ebben a negyven esztendőben benne van a magyar színészetnek a története. Vagyont, kincseket nem gyűjtött Somogyi Károly... Egy ugrifüles kislány a kórusból rövid idő alatt több vagyont gyűjtött. Aztán negyvenéves munka után bármely pöffeszkedő színügyi bizottsági tag lehúzhatja a sárga földig... De aki higgadtan nézegeti e világ dolgait, azt megihleti e negyven esztendő, s a kalapját megemelinti a negyvenéves komédiás előtt...
Egy közelebbi eset ismét aktuálissá tette a kérdést: vajon szabad s lehet a színésznek a vele foglalkozó kritikára válaszolni. Szabad és lehet: ez a mi régi álláspontunk. Természetesen, ha van hely, hol válaszolhat. Az újság s a kritika mindenkié. De nagyon vessen számot mindenki magával, aki a nyilvánosság elé lép. Egy kis nyilatkozat, egy kis elszólás sokszor kész öngyilkosság a nyilvánosság előtt. Mert a nyilvánosság mindenkié: éppen ezért. A színész például egy kis öngyilkosságot követ el, ha képzelt vagy valódi értékét a kritika ellen ellenkritikával próbálja bizonygatni. De ez csak nagy általánosságban törvény. Az alkalom, a mód, a hang szokott ebben dönteni. Legutoljára pedig csak változhatatlanul igaz marad a régi törvény: aki a nyilvánosság számára él s dolgozik, álljon ki minden kritikát... Ezt meg is tartja minden publikus ember. A színész szertelen önhittsége szokott csak e törvényen átlépni. Mindez természetesen nem vonatkozhat az újabb aktualitást szült esetre. Ez egészen más természetű. Itt csak a kérdést magát tartottuk nagyon kicsinyesnek. Milyen villogó, lobogó fehérneműt viseljen a színpadi parasztleány? Óh, óh, urak, Amerika szárnyaló világimperializmusa, a társadalom szociális háborgása, a világ mai zavaros képe, ez a "mindenek harca mindenek ellen", de még tán Nagyvárad siralmas pénzügyi helyzete is volna tán ilyen érdekes téma!...
Nagyváradi Napló 1902. február 23.
(-b.)
Eötvös Károly, a vajda, igazi ázsiai magyar. Ez a csodás, súlyos talentumú nagy ember imponálóan nyugalmas, sőt - a kellő tisztelettel mondva - megdöbbentően rest. Legendákat beszélnek a vajda klasszikus kényelmességéről. Egy pompás új esetet hallottunk tegnap a vajdáról. Egyszer már nagyon összegyűlt a postája. Elhívatta egyik hű adjutánsát, Lóránt Dezsőt:
- Nézzünk át, kedves Dezső öcsém, egy keveset ezekből az irkafirkákból.
Lóránt nekifogott. Mikor az ötödik levelet olvassa, távirathordó érkezett egy sürgönnyel.
Lóránt abbahagyta a levélbontogatást, s a sürgöny után nyúlt.
- Mit csinál Dezső öcsém, kiáltott rá a vajda.
- Hát ezt a sürgönyt mindjárt el kell olvasni, válaszolt Lóránt.
- Dehogy kell. Ez jött legkésőbben. Tegye csak ezt legalulra.
- De - erősködött Lóránt - a sürgöny, az sürgős.
- Sürgős? nevetett a vajda. Sürgős annak, aki küldte, de nekem nem sürgős!...
Nagyváradi Napló 1902. február 25.
Egy kivételesen szimpatikus lipótvárosi ifjú ember, kinek Nagyváradon is nagy rokonsága van, szörnyű módon beleszeretett egy nagyon szép lipótvárosi leánykába. A szép leányt "divatosan" nevelték, tehát imádja a poétákat. Egy kicsit túlságosan is falja a verseket.
Hősünk, az ifjú, pedig éppenséggel nem ért a versekhez. Mikor észrevette, hogy versek nélkül ő nulla az imádott nő előtt, eszébe jutott, hogy van neki egy kis újságíró barátja, Csergő Hugó, aki verseket is ír. Fogta magát, s a Csergő szerelmes verseit lemásolgatta, s elküldözgette őket egyenként a kis leányhoz.
- Képzeljék az urak, beszélte nekünk. A kis leány egy-egy fokkal lett hidegebb minden vers után. Más poétát keresek, gondoltam, s Pósa Lajost másolgattam neki. Már ekkor majdnem észre sem vett az én imádottam. Mióta szegény Makai Emilre tértem át, kezdek több reménnyel nézni a jövőbe. Különben el vagyok szánva, hogy Heinéig meg sem állok...
Nagyváradi Napló 1902. február 25.
Két csodás édes, bájos, szép ifjú leányról beszél egész Budapest. Úgy látszik, hogy kifáradtak már a divatos s üdülni kezdő operettprimadonnák ünneplésében, s egész hitével, reménykedésével a jövő felé fordul mindenki. Erzsike és Klárika pedig sokat követelhetnek a jövőtől. Ez a bájos két fiatal teremtés ihletett művészlélek. Klárika vagy pár hete, Erzsike a napokban ivott a taps, a siker mámorából annyit, ami elég éppen, hogy a szárnyuk most már merészen csapkodjon, s a mi lelkünkből kiváltson minden meleget, fényt, színt és erőt.
Kicsoda Erzsike és Klárika? Két szépséges asszony, két nagy művésznő leányai Paulay Erzsike és Grill vagy művésznevén immár Csillag Klárika...
Nagyváradi Napló 1902. február 25.
216. NAGYVÁRAD ÉS FESTETICH ÚR
- Barabás Béla dr. figyelmébe -
Gr. Festetich Andor úr, kinek feudális dölyfét, pazar önérzetét a munkás polgárok filléreiből juttatott kegyelemkenyér sem tudta összetörni, haragszik Nagyváradra. A gróf úr érzelmeihez nincsen semmi közünk. Sőt mifelőlünk lehet minden virágzó vagy letört mágnás olyan dölyfös és önérzetes, amilyenné a buta nevelés eszközölte. De vért forral bennünk a düh, ha valaki, aki a mi kegyelemkenyerünkön él, a mi bőrünk rovására rendezi be az érzésvilágát: a mi bőrünkre henceg, haragszik, protezsál és szeretkezik. Ezt teszi Festetich úr...
Hogy miért haragszik Nagyváradra? Mert másutt elhiszik, hogy ért a vidéki színészethez, másutt megsüvegelik, sőt bankettet is rendeznek a tiszteletére.
Nekünk a grófi címe legkevésbé sem imponál. A hagyományos nemzeti tenyészpolitika jóvoltából neki juttatott kegyelemkenyeret sem sajnáltuk tőle. Mi egyszerűen megmagyaráztuk neki:
- Gróf úr, Ön nem ért semmihez. Ön nem tud semmit. Ez nem szégyen Magyarországon. Sőt ellenkezőleg. De azt kikérjük ám, gróf úr, hogy mikor önt kidobták mindenünnen, s kegyelemből csináltak belőle vidéki színészeti felügyelőt, hát ezt a dolgot komolyan vegye, s korlátoltságával kísérletezzen, viviszekciókat csináljon a vidéki nagy városok színészetén, mely kormány és felügyelő nélkül lett azzá, ami.
Körülbelül ezeket mondtuk a gróf úrnak, s ő ezóta esküdt ellenségünk.
Próbáltunk más munkát. Kértük lapunkban a belügyminisztert: intse le ezt a munkamániás alakot - ki veszedelme az egész vidéki színészetnek. Festetich úr ma is szabadon dühöng. Csinálja a vidéki kerületeket, értekezik, bankettezik, s közben fenyegető, dorgáló, zokogó s miegyéb leveleket írogat Nagyváradra a színügyi bizottsághoz és Somogyi Károlyhoz.
Mindenképpen meg akar törni bennünket. Az összes nyári állomásokat el akarja vonni a nagyváradi színészettől. Brassót kezére játszotta a pécsi színtársulatnak, Kaposvárral szintén ez a célja. Krémer színtársulatát alighanem szintén ő biztosítja, hogy maradjon minél tovább Marosvásárhelyen, s taroljon le minden letarolhatót Somogyi Károly előtt. Hogy Gyulát milyen perfid módon ütötte el Somogyi Károly, illetve a nagyváradi színház kezéről, jól tudjuk. Most pedig Orosházára licitáltat Komjáthy Jánossal és Makó Lajossal.
Somogyi Károly most újra fent járt a belügyminisztériumban. De ez nem ér semmit. A belügyminisztériumban úgy értenek a művészeti kérdésekhez, mint a tyúk az ábécéhez. Szóval Festetich úr tönkre teheti egész nyugodtan a nagyváradi színészetet. Mert a nyári állomások teljes hiánya egy a tönkremenéssel. Dr. Barabás Bélához, Nagyvárad képviselőjéhez fordulunk. Interpelláljon a képviselőházban! Fékezzék meg már végre valahára ezt az idióta közveszélyes embert. Egye a kegyelemkenyerét nyugodtan. Hiszen tudjuk, hogy nekünk kötelességünk eltartani minden kopott fajmagyart. De ne dolgozzon! Már eddig ártott a magyar színészetnek annyit, hogy húsz év alatt nem lehet helyrehozni!...
Nagyváradi Napló 1902. február 27.
(ae.)
Nem vagyunk kiváló statisztikusok, de határozottan állítjuk, hogy Nagyváradon a relatív többség az igazgatóké. A bankok és részvénytársaságok szaporasága pedig azt ígéri, hogy Nagyváradon nemsokára minden második úriember igazgató lesz. Az iskolai, társasági, pénzintézeti, irodai és egyéb igazgatók száma idestova néhány százra rúg. Öreg emberek elmerengve beszélnek az elmúlt szép időkről, mikor Nagyváradon alig volt tíz-tizenkét igazgató. De ezeknek a tekintélyük mennykő nagy volt aztán. Az igazgatók pedig komolyan aggódtak, hogy a szép igazgató cím a doktor sorsára jut. A helyzetet Adorján Emilnek, a vidám Leándernek következő, barátaihoz intézett lapidáris rövidségű körlevele jellemzi: "Fiúk - ha szerettek - felejtsétek el, hogy doktor és igazgató vagyok"...
Nagyváradi Napló 1902. február 28.
Ha pedig már a hivatalos lapból idézgetünk, hát mondju[n]k el egy kevesektől ismert dolgot. A hivatalos lap nagyon sokszor hoz óriási fontos dolgokat. Természetes, hogy a lapoknak a legnagyobb ambíciójuk, hogy ha az ilyen fontos dolgokat megszagolják, egyszerre közöljék a hivatalos lappal s a - kellő kommentárral. Ezért aztán a hivatalos lap szedői egytől-egyig süket-néma szedők, akik rendszerint igen jó nyomdászok szoktak lenni. És mégis megtörténik, hogy egy-egy lap megkaparintja a hivatalos lap közleményeit. Hogyan? Hát a legtöbb lap nyomdájában van süket-néma szedő, s kellő előkészítéssel egyik süket-néma a másikkal az emeleti ablakból is meg tudja értetni magát.
Nagyváradi Napló 1902. február 28.
Burriánt, az Opera tenoristáját egy takarékosságáról híres grófhoz hívták meg vendégszereplésre. Burrián jóakarói, akik ismerték a gróf természetét, hogy míg némely dologban áldozatkész, más dologban nagyonis élére állítja a garast, figyelmeztették Burriánt, hogy jól teszi, ha előre megállapodik a gróffal a honorárium dolgában.
Burrián azonban bizakodott a művészetben, hogy ha egyszer hallatja fenomenális hangját, még múzeumi kincses ládák is megnyílnak a tiszteletére.
Elment a gróf estéjére, énekelt, és nagy erkölcsi sikert aratott. Aztán hazament és várta az anyagi sikert.
Végre megjelent egy libériás inas, de Burrián nem volt odahaza. Az inas a gróf nevében egy kis csomagot adott kézbe. Burrián felesége vette át a csomagot, és nyomban fel is bontotta.
Igen csinos kis ékszer volt benne: két gomb aranyból. Testvérek közt megérhetett három forint negyvenöt krajcárt.
Nemsokára Burrián is hazajött, de felesége nem szólt neki semmit, mert Burriánnak Trisztán szerepét kellett este az Operában énekelnie, és ehhez lelki nyugalom kell.
Burrián csak másnap kapta kezébe a honoráriumot, a két gombot.
Elmosolyodott, és így szólt egy barátjához, aki épp ott volt:
- A gróf úr két gombot küld nekem. Igaza van. Legalább, ha majd még egyszer meghív, lesz mivel begombolkoznom előtte.
Nagyváradi Napló 1902. február 28.
220. NAGYVÁRAD ÉS FESTETICH GRÓF
- Fölirat a belügyminiszterhez -
A Nagyváradi Napló régebb idő óta és állandóan hangoztatja, hogy Festetich Andor gróf, úgynevezett országos vidéki színészeti felügyelő tervezgetéseivel, oktalan akcióival, veszedelmes tudatlanságával nagy ártalmára van a vidéki színészetnek, de legelsősorban a nagyváradinak, mely iránt a felügyelő gróf úr valami oktalan animozitással viseltetik.
Azt, amit Festetich mível, kutyakomédiának nevezte el a nagyváradi színügyi bizottságnak egy szókimondó tagja. Valósággal az, bizony. Csúnya komédia például az, hogy mert Festetich úr haragszik a nagyváradi színügyi bizottságra és talán Somogyi Károlyra, hát megakadályozza, hogy a nagyváradi színház nyári állomáshoz jusson. Mikor ugyanez a színügyi bizottsági tag, aki a kutyakomédia szót használta, azt indítványozta volt, hogy jelentsék fel Festetichet a belügyminiszternek, mi már akkor azon a nézeten voltunk, hogy más védekezési mód nincs.
A Nagyváradi Napló tegnapi cikke most aztán visszhangot keltett a színügyi bizottságban. A bizottság minden dicséretre érdemes bátor fellépéssel szólott bele tegnap Festetich úr okvetetlenkedéseibe. Dőry Ferenc dr. hivatkozott tegnapi cikkünkre, s a bizottság elfogadta elnöke propozícióját a Festetichcsel szemben alkalmazandó eljárás módjára nézve.
Eszerint a színügyi bizottság megkeresi és fölkéri Nagyvárad törvényhatóságát, hogy írjon fel a belügyminiszterhez a színészeti felügyelő magatartása miatt. Kérje a minisztertől, akadályozza meg, hogy a felügyelő akadályokat gördítsen Nagyvárad színészete s a nyári állomásokra való érintkezések és megegyezések elé.
Nagyváradi Napló 1902. február 28.
Kétes hitelű szövegek
1901. május 18.-1902. február
A gyöngyvirágos május édes poéziséhez tartozik a majális is. A tánc, künn a szabadban, virágillatos levegőben, ahol minden csupa szín, csupa hangulat, csupa kedély.
Nagyváradon az első tavaszi mulatságot a mi derék jogászaink rendezik, s ma tartják meg a Püspökfürdőben. Nagy lelkesedéssel, fáradhatatlan buzgalommal működik már hetek óta a majális érdekében Ormay Lajos, a mulatság elnöke az ő rendezőgárdájával, s a siker bizonyosan nem fog elmaradni. Hiszen régen várja már a nagyváradi szép leányok serege a majálist, a hangulatos, kedves mulatságot, amelyet a rendezésben legszakértőbb fiatalság, a jogászság csinál, s jó idő óta készülnek már a lenge tavaszi toalettek, a papák általánosan ismert fejcsóválgatásai közepette.
Hangos lesz ma kora délutántól kezdve késő éjfélig a Püspökfürdő, s a Bura testvérek muzsikája mellett vidáman fognak mulatni a nagyváradi szép asszonyok, bájos leányok a fáradhatatlan jogászokkal, akiknek egyetlen ambíciója ma, hogy mindenki jól találja magát a mulatságukon, amelyre olyan régen s annyi kedvvel készültek. Természetesen senki sem aggódik azon, hogy unatkozni fog a jogászmajálison, hiszen régen ismert dolog, hogy a jogász fiúk pompás, figyelmes táncosok, s az udvarláshoz, amint ezt bizonyára Bozóky igazgató úr is aláírja, sokkal jobban értenek, mint a római institúciókhoz és pandektákhoz.
Előre megjósolhatjuk tehát a legnagyobb bizonyossággal, hogy a jogászok mai mulatsága pompásan fog sikerülni, mint a nagyváradi jogászok mulatsága általában.
Még csak azt jegyezzük meg, hogy a kimenetel a fürdőbe a rendes fürdővonatokkal történik, éjfél után két órakor pedig külön vonat fog a közönség rendelkezésére állani.
Nagyváradi Napló 1901. május 18.
Nagy, kedvesen izgató érdeklődéssel néztük tegnap este egy deli, fiatal színészember erős, biztos munkáját a mi színpadunkon. Az erő, fiatalság és teremtésvágy pompája sugárzott felénk, s igen kellemesen élveztük e pompát, mely máskor tán némi kis irigységfélét keltett volna föl bennünk, mert az a fiatal, deli színészember, akinek a fiatalságában, kedvében és erejében gyönyörködhetünk, a miénk, nagyváradi... Hát, Herkulesre, lehetetlen ám a nagyváradi embernek sovén módon - használjuk már így is ezt a mindig csak frázisként hangoztatott jelzőt - lokálpatriótának, büszkének nem lenni.
Ennek a városnak mesés levegője van. Termékeny, buja levegő, melyben csírát kap okvetlen a talentum-magva. Pazarul nő a számuk azoknak, akikre kezdünk büszkék lenni. Íme tegnap viszontláttuk Bihari Ákost, s ma már büszkélkedünk vele.
Mienk, mi láttuk fakadásában a becses talentum-magot, amely ma már májusi pompájú virágos fa. Ne csodálkozzék senki az elragadtatás e májusian meleg hangján, virágos szavain: Bihari Ákossal magunkat is dicsérjük egy kicsit. - Ocskay brigadérosa olyan, mint ő maga s művészegyénisége: erős, színes és fiatal. De ez a fiatalság hibáival is gyönyörködtet. Melegség, tűz, hirtelenség a többi neve. Magával ragadott a brigadérosa mindenkit, aki ott volt a nézőtéren, s úgy sajnáltuk, hogy többen nem voltak, mert lehettek volna ám.
Ma híres szerepében lép föl ez a mi erős fiatalunk. Lesz és legyen is nagy közönség, amely örüljön a diadalának. Hiszen az elismerés és taps az a talentumnak, ami a nyári nap a májusi virágzó fának, gyümölcskészítő... És hogy még egyszer büszkélkedjünk: ez a talentum a mi földünkből, a mi levegőnkből fakadt.
Nagyváradi Napló 1901. május 21.
Nagyon édes csacsiság a Cavalotti kis dramolettje, kivált ha el nem magyarítja Radó Antal úr. Bihari Ákos választotta ki második vendégfellépésre, s jó előre híre járt, hogy a dramolett papnövendéke az ő egyik legkitűnőbb szerepe. Nekünk pedig abban telt nagy gyönyörűségünk, hogy a szellemes, kedves verselés e kis remekében igen szívesen gyönyörködött a közönség, amely bizony ez alkalommal is lehetett volna jóval nagyobb. A vendégművész beváltotta a híreszteléseket egyébként, s az ő művészete tette igazán gyönyörködtetővé a darabot. Tegnap brigadérosa fiatal volt, lázas, tüzes, magával ragadó, de itt-ott nagyon is rapszódikus. Ma azt a Biharit is láttuk, aki ismeri a nagy hatások ravasz titkait. Nagyon szép orgánuma már félig biztosította a sikert, de ez a siker úgy lett teljessé, ahogy Ditrói akarta. Tegnap is láttuk Biharin a tanulás és tanítás biztosságát, de tegnap elnyomta ezt az ő fiatal szerepéhez nagyon illő temperamentuma. Ma megmutatta a mi színészeinknek, hogy lehet ám a verses szereppel is, de modern művészi eszközzel, nagy sikert aratni. Nekünk meg azt, hogy nincs igaza Zola mesternek, mikor annyira gyűlöli a ritmust, hogy az operalibrettókat is prózában szeretné íratni. Nagy, a tegnapihoz hasonló nagy sikere volt Bihari Ákosnak, aki mellett jól érvényesült Szohner Olga és Peterdy is. Cavalotti darabját a Parasztbecsület előzte meg, melyben Székely Irén, Székely Anna, Pintér és Perényi tetszettek. Kivált Székely Irén, aki szebb volt és jobb, mint valaha. Ez pedig őnála nagy-nagy dicséret.
Nagyváradi Napló 1901. május 22.
224. A ZSIDÓ SAJTÓ ÉS EGY KATOLIKUS ÚJSÁGÍRÓ
Zsidó kézben van a sajtó - zúgják, zokogják folyton a néppárti lapok. Nem boldog a magyar, mert a zsidó kapzsi, nem tud nemes, nem tud altruista lenni. Ilyenre csak a klerikális újságírók, na meg elsősorban a néppárti vezérek, a grófok, a püspökök képesek.
Ehhez a néppárti vádhoz szolgál most egy kis adattal a Budapesti Napló.
Nemrég meghalt egy katolikus újságíró, néppárti lap munkatársa, ki szegényen, de rajongó hittel dolgozott a klerikális megváltó eszmékért, s aki sok-sok gonoszságot, rosszaságot fogott rá az ő liberális zsidó és - néppárti nyelven - zsidóbérenc kollégáira.
De jó, derék, becsületes újságíró volt. Kidőlt a szegény, terhes életben, s nagy nyomorban hagyta özvegyét és öt kicsi árváját.
Összeültek az ő újságíró kollégái, a zsidó és zsidóbérenc kollégák.
Gondoskodni kellene a halott kolléga nyomorgó családjáról. Ők is összeadják az ő filléreiket, gondolták, de ott lesznek majd, akikért a boldogult újságíró annyit küzdött: a katolikus főurak, főpapok. Bizonyára megnyílik a szívük és erszényük az ő ügyük halott katonájának szegény árvái előtt.
Az ív körüljárt az újságírók közt, a levelek szétmentek a katolikus főpapokhoz, főurakhoz.
Azon az íven, amit az újságírók maguk közt, meg némely ismerősük közt köröztek: összegyűlt körülbelül húszezer korona. Annyi, hogy a katolikus ügy kidőlt katonájának özvegye és árvái számára tíz esztendeig havonként közel százhetven korona járadék már ebből is biztosítva van. Biztosították pedig a járadékot többek közt azok az újságírók, akiket a megboldogult a katolikus ügy szolgálatában nemegyszer megtámadott, s egy szabadkőműves páholy, mely maga évi százhúsz koronát kötött le az árván maradt családnak tíz esztendőre. Ujjongtak az újságírók. Hiszen most jönnek majd a püspökök, a kanonokok, a káptalanok, a mágnások, a mágnásasszonyok. S ha politikai ellenfelei is megnyitották szívüket a szegény rajongó családja előtt, hát még a barátai, az ideáljai, akikért elvérzett?
Főpapoktól, káptalanoktól, mágnásoktól és mágnásasszonyoktól összegyűlt összesen, egyszer s mindenkorra valami nyolcszáz korona. Annyi sem, mint az újságírók adományának egy évi kamata. Hát hogy esett a dolog? Úgy, hogy például gróf Majláth Gusztáv, aki úgy is, mint dúsgazdag mágnás és úgy is, mint erdélyi püspök, rendelkezik egy átlagos újságíró évi jövedelmével: egyszer s mindenkorra tíz koronát küldött a katolikus ügy kidőlt harcosának özvegye és öt árvája számára. Gróf Károlyi Sándor, akinek az elterjedt pletyka szerint van mit a tejbe aprítania, levélben azt felelte, hogy sajnálatára ilyen célra nem telik neki. Gróf Zichy Nándor, a néppárt vezére és gróf Zichy János, a néppárt elnöke meg ezt a tíz fillért is megtakarította s nem is felelt. Hasonló takarékosságról tettek tanúságot az összes mágnásasszonyok is. Hát így aztán a kidőlt katona ideáljaitól bizony véknyan csurgott. Abból ugyan az ő özvegye, öt kis árvája egy évig se tudna eltengődni...
- Hát ilyenek ezek a zsidó újságírók. Mentse meg tőlük az ég Mária országát, hogy benne csak a szerető szívűek, jók és altruisták maradjanak meg...
Nagyváradi Napló 1901. május 24.
Újra elindult körútjára Dankó Pista, a zseniális magyar nótaszerző kicsiny társulatával, s tavasz nyílása óta gyönyörködteti szebbnél szebb, új nótáival a nagyobb vidéki városok közönségét. Dankó most útba ejtette Nagyváradot is, ahol az elmúlt esztendőben olyan lelkesen fogadták, s ma este már fölhangoznak a kesergő és vidám Dankó-nóták a Bazár-vendéglő udvarán, ahova bizonyára seregestől fog özönleni a közönség, hogy kedvencét üdvözölje, s igazi, nemes élvezetet szerezzen magának. Az összes dalok, amiket Dankó társulata elő fog adni, teljesen újak, s mindenütt nagy tetszésben részesültek.
Nagyváradi Napló 1901. május 26.
Teljes nevén: Parcsetich László dr. nehány évvel ezelőtt olyan ismert volt a neve, mint például most a Köpösdy Dezsőé. Avval a különbséggel, hogy Parcsetich komoly, okos, munkás fiatalember volt. Vezére az ifjúságnak s megalakítója a nemes célú Mensa Academicának.
Erről a Parcsetichről olvassuk most, hogy egyik elnöke volt a pünkösdi, budapesti szocialista kongresszusnak, és még a következőket: A gyűlés folyamán dr. Parcsetich László, aki néhány év előtt az egyetemi ifjúság vezére és a Mensa Academica megalapítója volt, elmondja, hogy ő, aki a polgári osztályhoz tartozik, miként lett szocialistává. Arra inti a földmívelőket és ipari munkásokat, hogy karöltve szervezkedjenek. A magyar polgárság nem mer Kossuthnak és Batthyányinak szobrot állítani, mutassa meg a proletárság, hogy önérzetesebb. Mondja ki a kongresszus, hogy mozgalom indítandó, hogy Marx Károlynak és Lassalle Ferdinándnak, ezenkívül a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek Budapesten szobrot emeljenek.
Persze a munkások percekig tapsoltak a fiatal, merész elvtársnak, aki "megtért", s aki mint gazdag burzsoá sarj szocialista agitátornak csapott föl. Minket ezúttal nem érdekel a Parcsetich szereplése. Nem is erről akarunk szólni.
Csak arról, hogy milyen tanulságosan aggodalmaskodó dolog a budapesti, nagyváradi és a többi ifjúság lármás szereplését, állásfoglalását tragikusan venni. Juventus ventus. Az ifjúságot hangulatok irányítják. Majd eljönnek az élet kijózanító napjai és igazságai. Akkor majd elfelejtik a fiatal hecceket a mi ifjaink. Lesznek belőlük megállapodott hitű és elvű emberek. Egészen más tábor hívei, mint amelyé voltak.
A Parcsetichok példája ezt bizonyítja. Persze kevés lesz és legyen is egyelőre olyan, aki éppen a Parcsetich metamorfózisán megy keresztül. De lesznek.
Majdnem mind szabad gondolkozású emberek s emberek elsősorban, nem pedig könnyű eszközei a hazugságnak s a világossággal folyton hadakozó sötétségnek...
Nagyváradi Napló 1901. május 29.
Ilyenkor a nyárra eső szezon végén helyes is, dicséretes is, hogy Somogyi Károly olyan tetszetős kiállításos látványosságot vett fel a színházi műsorába, aminő Szép Meluzina, Csepreghy Ferencnek ez a régi tündérregéje. Csupán azt csodáljuk, hogy nem a pünkösdi két ünnepre tűzte ki ezt a darabot az igazgatóság, amikor bizonyára hálásabb és nagyobb közönség gyönyörködött volna a pazar kiállításban, melyet nagy áldozatkészséggel és szemkápráztatóan hozott színre Somogyi igazgató. Így is hisszük, hogy vasárnaponkint sokáig kedves, vonzó műsordarabja lesz Szép Meluzina színházunknak.
A tegnapi premieren is megcsodálta a közönség a gazdag díszleteket és a poétikusan szép tablókat, amelyek közül különösen az első felvonás, mely a tenger fenekét ábrázolta, és a harmadik kép, mely a koráll-szigetet tüntette fel, voltak valóban gyönyörűek. A tündérdráma szereplői közül E. Kovács Mariska, Szohner Olga, Kulinyi Mariska és Tóvári Anna voltak tetszetősek és kedvesek.
Nagyváradi Napló 1901. május 29.
Megérkezett. Egész biztosan állítjuk, saját szemeinkkel láttuk...
Mindenki tudja, hogy Őróla szólunk, az "aranyos"-ról, akit úgy sajnáltunk a minap, mikor betegen sietett haza Kolozsvárról, s nem nézhetett be hozzánk egy kis estére sem.
Pálmay Ilka a tegnap esti budapesti gyorsvonattal érkezett meg Bécsből.
A vonatnál Somogyi igazgató és neje várták.
A grófnén meg sem látszik a nemrég kiállott betegség. Rendkívül élénk, vidám, jókedvű, Somogyi igazgatótól mindjárt a műsor felől kérdezősködött.
A vonattól kétfogatú kocsin hajtatott be az aranyos. A korzó nyüzsgő sokaságából sokan felismerték. Akik régen nem látták, azt mondják, alig változott. A régi elbűvölő, mondhatatlan pikáns mosolyú, aranyos Ilus.
A Rimanóczy-szállóba szállt, s este a színházba is betekintett.
A színházi közönséget persze máris fogva tartja a hamisítatlan Pálmay-láz.
A színház igazgatósága a díva vendégszerepléséről a következő jelentést küldte:
Pálmay Ilka tegnap délután érkezett Nagyváradra, s ma, csütörtökön lép föl először a Szigligeti Színház színpadán egyik leghíresebb szerepében. A kitűnő primadonna a Nebántsvirág Denisét játssza, amely szerepében a kontinens legelőkelőbb színpadain nagy sikerei voltak. A Nebántsvirág többi főszerepét Nyárai Antal (Celestin), Deésy Alfréd (Champlatreaux) s Füredi (az igazgató) játssza. Pálmay Ilka ma délelőtt részt vesz a Nebántsvirág főpróbáján. Holnap a Szép Heléna, Offenbach klasszikus operettjének főszerepében lép fel a kiváló vendég.
Szép Heléna Párisát - mint megírtuk - Ámon Margittal akarta elénekeltetni az igazgatóság. E tervet azonban a díva egy édes kis távirattal fújta le:
Nekem férfi kell Pálmay
Ilyenformán Perényi József lesz a legklasszikusabb Heléna partnere.
A Nebántsvirág ma délelőtti főpróbájára a sajtó képviselőit is meghívta a színházi vezetőség. Jegyeket persze protekcióval sem lehet már kapni, csak a holnapi Szép Heléna előadására.
A díva gyönyörűséggel nézte a Rimanóczy-szálló erkélyéről a mi szép színházunkat és annak varázslatosan átváltozott szép képét. Munkatársunk előtt elragadtatásának adott kifejezést:
- Hogy megváltozott ez a város, mióta utoljára itt voltam. Káprázatosan szép a színházuk. És az egész város olyan, mint egy kacér fiatal menyecske, ellentétben Kolozsvárral, mely egy érdemes, tisztes matrónához hasonlít.
Majd ismét az új színházról esett szó:
- Szeretném még meglátni a belsejét is, de sajnos nem mehetek el. Reggel óta utazom Bécsből, s így boglyasan, porosan mégsem merek mutatkozni a közönség előtt.
Addig-addig kapacitálta munkatársunk, míg végre mégis elhatározta magát, s úgy, útiruhában, amint megérkezett, átjött a színházba. A közönség pedig, mikor a proscenium páholyban megjelent, tüntető szeretettel üdvözölte.
Este 10 óra előtt nyugalomra tért, de még a búcsú előtt volt egy kérése hozzánk, illetve a közönséghez.
- Arra kérem magukat lelkem, szólt munkatársunkhoz, hogy csináljanak egy kis propagandát az arcképeimnek, amelyeket egy szegény özvegyasszony javára árusíttatok. Minden arckép csekélyke ára egy szegény elhagyott özvegy könnyeit szárítja fel. A nagyváradi közönség bizonyára nem haragszik meg, hogy a nemes cél javára ilyen seftet csinálok az arcképeimmel.
Azt hisszük, hogy a bájos díva nem fog csalódni a közönségben.
Nagyváradi Napló 1901. május 30.
A Pálmay-esték miatt alig mertük hinni, hogy annyian vágyódnak hallani újra Rip-Rip édes muzsikáját, ahányan tegnap este színházban voltak. Hiába, az a bizonyos örökszép nem az esztétikus bácsik csinálmánya. Van örökszép, vannak örök melódiák, vannak bezárult szép világok, s vagyunk itt sokan szegény Rip-Ripek, kik kiálmodjuk magunkat a való, derűs világból, s csak mikor hófehér a hajunk, kezdjük el a siránkozást, kezdünk nagyon kínosan emlékezni... Székely Irén nagy sikerét jelenti a tegnap este is. Édes volt, bűbájosan énekelt, s hódító poézissal ragyogott. Pintérnek híres szerepe Rip-Rip, s méltán. Ekszcellált. A többi szereplők is igyekezettel járultak az est sikeréhez. Kedves volt Somogyi Béla, mint szöszke hajú kis lány s ifj. Pintér Imre, vagy inkább Imruska, kiből kitetszett a színészvér. Kar, zenekar meglehetős. A közönség sokat tapsolt.
Nagyváradi Napló 1901. június 1.
Hirtelen kellett előrántani Pálmay asszony betegsége miatt ezt az édes szép operettet. Közönség bizony, ami érthető is, alig volt. Az előadás azonban, a körülményeket tekintve, várakozáson felül biztos és elég élvezetes. Heliodorus szerepébe Bérczi ugrott be sikerrel. Tapsot Lányi Edit, Székely Anna, Ámon Margit és Pintér Imre kaptak legtöbbet. A gyönyörű operettet módjában lesz még e szezonban a közönségnek újra látni, még pedig Székely Irén Aspaziájával, ami már biztos ígérete a telt háznak.
Nagyváradi Napló 1901. június 2.
231. HOL ELOLTJA, HOL MEGGYÚJTJA
Mi voltunk a legelsők a liberális magyar sajtóban, akik megdöbbenésünknek adtunk kifejezést a fölött a viselkedés fölött, melyet Kossuth Ferenc a kolozsvári klerikális függetlenségi párttal szemben, egy saját híveit cserbenhagyó, baráti nyílt korteslevéllel tanúsított. A levél érthető visszatetszést keltett a liberális függetlenségiek között. Ennek van már nyolc napja. Ez a nyolc nap nem sok idő. S íme most ugyancsak Kossuth Ferenc a gyulai függetlenségi párthoz írt levelet, s ugyancsak Kossuth Ferenc a legkeményebb, a leglesújtóbb módon nyilatkozik a Bartha Miklósék pártjáról, mellyel nyolc nappal ezelőtt manifeszte parolázott. Hát ezt a levelet helyeseljük s aláírjuk. De kérdés, hogy vajon újabb nyolc nap múlva nem ír-e Kossuth Ferenc újabb baráti levelet Bartháéknak, akik rettenetesen drukkolnak úgy a választások előtt. Kossuth Ferenc hol eloltja, hol meggyújtja a szilárd, liberális elvek fáklyáját. Ez a vibrálás pedig nagy bűn. A gyöngeségnél nagyobb bűn nincs a politikában.
Nagyváradi Napló 1901. június 5.
Vége van, kérdjük remegve, aggodalommal, vége a Pálmay-kultusznak? Búcsúzott? Nem. Csak eljött egy időre felfrissíteni azt az eltörülhetetlen képet, melyet az ő ragyogóan tiszta művészetével a közönség lelkébe írt, s elmegy, de itt marad az ő varázsteli egyéniségének minden bűbája.
A Huszárcsínyben ünnepelte a közönség, amely őt változatlanul szereti, s nem a korát nézi, hanem azt az igazi fiatal üdeséget, bájt s graciózitást, mely benne van minden mozdulatában, dalában, édes mókázásában. Nótái gyújtottak, s aki látta - ki ne láthatta volna őt - a Szép Helénában, e klasszikus operettben, s ma, a Borcsa szerepében, a játékművészet e tökéletessége előtt kénytelen volt leborulni.
Ünnepelték, tapsolták, szeretettel vették körül, s végül számtalanszor a lámpák elé hívták. Előadás után nagy és díszes közönség búcsúztatta el Pálmayt, reménykedve s szeretettel.
A díva Hoványi Gézának, a színügyi bizottság elnökének karján lépett be az ünneplő közönség közé, melynek soraiban a nagyváradi s budapesti íróvilág előkelői voltak. A művésznő az estély után Bécsbe utazott, s szombaton Aradon vendégszerepel.
Nagyváradi Napló 1901. június 5.
Életét, vidító életét bárhogyan is akarjuk nyújtani, haldoklik az első színházi szezon, most éli utolsó napjait. Mintha elmúlását s a válást könnyíteni akarnák, ezek az utolsó napok olyan fényesek, ragyogók, mint az utolsó szerelem izzó, lángoló föllobbanásai. Pálmay, Márkus, Fedák Sári, mind, mind egy-egy fényes álma, föllobbanása a haldokló szezonnak. Az utolsó előadás június 16-án, vasárnap lesz.
Most a fényes Márkus-napok mámorában élünk. A jövő hét műsorából Carmen előadása ragyog elénk. Azután a Szűts Dezsőék tréfás operettje, a Nagyvárad szépe kínálkozik feledtető bohóságaival. S végül jön Zsazsa. Az angol-operettek ifjú dívája pénteken, szombaton és vasárnap lép föl. Vasárnap, és vége lesz a ragyogásnak negyedfél hosszú hónapig. A színtársulat pihenőre tér. Tagjainak nagy része Nagyváradon marad. Székely Irén Reichenhallba, Ámon Margit Badenbe megy. Augusztus 15-én verődik ismét össze a társulat Kaposvárt, hol Somogyi saját színkörében játszanak. Hozzánk pedig október elsején hozzák vissza a színház édes kellemességeit és nem kevésbé édes kellemetlenségeit is.
Nagyváradi Napló 1901. június 6.
Nagyon fájhatott Széll Kálmánnak, hogy kedvelt hívét: Rakovszky Istvánt olyan kíméletlenül ostorozzák némely liberális, hazafias magyar lapok, holott az ő derék barátja semmit sem vétett, csak kijelentette, hogy szégyenli magyar voltát, gyűlöli a nemzetét, nem ismert magyar királyt, csak osztrák császárt. Még jobban fájt Széllnek, hogy olyan lap is támadta a barátját, mely őhozzá igen közel van. Leszerelte hát hirtelen a harcot. Megkérte Rakovszkyt, jelentse ki, hogy őt - félreértették. Rakovszky ezt megtette, s evvel expiálta minden nagy bűnét. Hát kell ennél több cáfolat? Nosza lett is ölelkezés. Lapunk zártáig még mindig tart. A lefülelt lapok pedig hallgatnak. Csitt: a nagymogul a néppárti hazaárulóval ölelkezik!
Nagyváradi Napló 1901. június 9.
A "szőke csoda", amint Márkus Emíliát írói és művészi körökben a rajongó szeretet elnevezte, tegnap Dumas fényes szellemességű Francillonjában remekelt. Művészi remek minden alakítása, melyet graciózus ízlésével, színes fantáziájával és talentumával Márkus Emília varázsol elénk a színpadon, s ha a hatás tegnap mégsem volt oly intenzív, mint A kaméliás hölgy előadásán, úgy ezt az összjáték fogyatékosságának s a többi szereplők ingatagságának tudjuk be. Olyan volt ezúttal a Márkus Emília káprázatos művészete, mint egy zseniális mesteri festmény egy rozoga, kopott keretben.
Amiért azonban nem akarjuk megróni a többi szereplőket, akiktől kívánni sem lehet, hogy egy próbára precíz[en] és összefogóan tudjanak eljátszani ilyen nehéz koncepciójú színművet. Sőt ily körülmények között még elismeréssel is adózhatunk a mi színészeink igyekezetének. Szarvasi Sándor Henrije egészen akceptábilis volt, Peterdy Sándor és Pataky is egészen jók voltak. Somogyi Károly, aki Nyárai betegsége miatt hirtelen ugrott be nehéz szerepébe, eléggé megfelelt a nem könnyű feladatnak. Szohner Olga kedves volt, mint mindig, de a jégpályáról mégse kellett volna talán szalmakalapban bejönnie a színpadra.
A zsúfolásig megtelt nézőtér ma is lelkes ovációkkal ünnepelte a kitűnő vendégművésznőt, aki estéről-estére fokozza a rajongást és csodálatot az ő bűbájos művész-egyénisége iránt.
Nagyváradi Napló 1901. június 9.
A vasgyáros
Azt a mély és igaz hatást, melyet a Márkus Emília fényes művészete gyakorolt a nagyváradi közönségre, legszebben az a fokozódó érdeklődés bizonyította, melyet a nézőtér tüntetett fel vasárnap este. Csaknem minden jegy elfogyott, holott igen kevesen lehettek az auditoriumban, akik ezúttal először hallották A vasgyáros érzelgős történetét. Így tehát egyáltalában nem a darab, hanem kizárólagosan Márkus Emília graciózus és fönséges Claire-je volt a vonzóerő, mely különös bájt és varázst tud kifejteni még ebben az agyoncsépelt ócska szerepben is. Az ő Claire-je az arisztokrata finomságnak, előkelőségnek és a tragikum fönségének csodásan harmonikus megtestesítése, mely, mint egy klasszikus festmény, sokáig nem halványodik el emlékezetünkben.
Bizonyára a Márkus Emília káprázatos, szuggesztióra is alkalmas egyénisége adja részben magyarázatát annak, hogy partnere, Somogyi Károly is kitűnő volt, és különösen a második felvonásban volt igen szép hatása. A többi szereplők is minden tekintetben megállották helyüket.
A bölcső
A tegnapi búcsúelőadáson mintha kissé elbágyadt és elfáradt volna a kitűnő művésznő, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük azt, hogy öt egymásutáni estén játszotta szünet nélkül a legnehezebb szerepeket. A nézőtér ismét teljesen megtelt, és bár a művésznő Laurence-a nem elégítette ki azt a nagy várakozást, melyet a budapesti diadalt hirdető kritikák után fűztünk ehhez az alakításhoz, a közönség ezúttal is rajongó szeretettel ünnepelte Márkust, aki mostani emlékezetes sikerei után mindenkor legkedvesebb vendége lesz színházunknak, s reméljük, hogy Somogyi igazgató a jövő szezonban is ki tudja eszközölni, hogy viszontláthassuk a Nemzeti Színház uralkodó napját, akinek fénysugaraiban oly nagyon gyönyörködhetünk.
A többi szereplők a régi jók voltak. Csak Pataky változtatott indokolatlanul visszatetsző frizurát. A szőke haj és fekete bajusz sehogy se illenek össze, pedig a színésznek elsősorban arra kell ügyelni, hogy az illúziót mi se zavarja.
Nagyváradi Napló 1901. június 11.
Fényes, ragyogó vendégnapok után gyászos, szomorú, bőjti est. A színlap a Boszorkányvárt jelezte, de a beavatottak már délben tudták, hogy Pintér hirtelen beteg lett, s a színházi vezetőség még mindig nem tudja, hogy mi lesz este. Aztán hirtelen előrántották Audran bájos operettjét, mely igazán nem érdemelt ilyen kegyetlenséget. A színház kongott az ürességtől. A kis közönségnek pedig remegnie kellett a színpadon lévőkért. Soha ennyi kétségbeejtő bizonytalanság. Nyárai, Perényi és egy sereg még: valamennyi újabb szereplő, de persze egy fikarcnyi próba nélkül. Ámon Margit rosszkedvű, Lányi Edit álmos, Nyárai ízléstelen, de rossz, Perényi rekedt, és a többi, és a többi... Még csak a súgó is rossz volt, amit azonban még legkönnyebb megérteni és megbocsátani. Csak nem így fogunk tán búcsúzkodni egész héten?
Nagyváradi Napló 1901. június 12.
Boldog lehet Széll úr. Sikerült fehérre mosdatnia Rakovszkyt, a lelkében is fekete szerecsent. Nehezen ment nagyon, de mi nem sikerül Magyarországon, amit a mennyországot is elpaktáló Széll Kálmán akar. A bibi ott volt, hogy néhány, Széll urat istenítő negyedhivatalos lap azt hitte, hogy na hát már a hazaárulás csak van olyan nagy bűn, hogy meg lehet kritizálni, s a haza van olyan szent, hogy még Széll úr sem paktálja el. Nagy kijózanodás lett ebből. A nagy paktáló éppen a könnyelmű negyedhivatalosoknak parancsolta meg a szerecsenmosdatást, s azok a parancsot kénytelenek voltak végrehajtani. Ma már Rakovszky István olyan ártatlan, mint a ma - és mindig paktáló Széll Kálmán. Bizonyára a mi rossz szemünk az oka, hogy mi csak olyan szerecsennek látjuk még mindig Rakovszkyt, amilyen volt, s nem látjuk fehérebbnek a paktumok nagymesterét se nála. Hogy is mondja egy magyar népszínmű: "Ha két ilyen szerecsen összeveszne..." Igaz, hogy a népszínmű nem szerecsent mond, de ezek ketten nem is vesznek össze!...
Nagyváradi Napló 1901. június 14.
A magyar zsidóság felekezeti jellegű lapjában: az Egyenlőség-ben fölötte érdekes, őszinte hangú, a helyzetet kellően illusztráló cikk jelent meg Kóbor Tamás, a kitűnő író tollából. Hitsorsosainak politikai pártállásával foglalkozik, s magyaros nyíltsággal a szemükbe mondja az igazat, hogy ahogy gondolkodnak és cselekednek: az két különböző dolog. A konok Széll-pártiságukhoz kapcsolt következtetése az, hogy vagy érdekből vagy gyávaságból tesznek úgy, ahogy.
A legtöbb zsidó választó jómagában a poklok fenekére tiszteli a magas kormányt minden hívével, képviselőjével, rendszerével együtt, de a nyilvánosság előtt alázattal megsüvegeli, torka kiszáradásáig éljenzi, felajánlja neki buzgó kortes-szolgálatait, és térde kopásáig lót-fut az érdekében.
Hogy így cselekszik, ostobán cselekszik - így olvas a zsidóságra a cikkíró. Mert elsősorban is a néppárt titkos törekvéseit támogatja, az antiszemita-uralom felépítésén fáradozik. Az való igaz, hogy mennél erősebb a mostani kormány és az úgynevezett "Széll Kálmán-párt", annál hamarább jut a néppárt uralomra.
A bölcs megalkuvás lehet hogy hamarosan megalkudnék az adott helyzettel, s kenetes hangú üdvözlő felírásokban biztosítaná őszinte ragaszkodásáról és hűséges szolgálatairól Zichy Nándor gróf miniszterelnök őnagyméltóságát, a legpártatlanabb belügyminiszterként ünnepelné Istóczy Győzőt, s pénzügyi szaktekintély volna előtte Onódy Géza is, ha a piros bársonyszékben ül.
Mivelhogy javarészben úgy vagyunk a zsidók kormánypártiságával, hogy az uralkodó hatalom képviselőit tisztelik és félik a miniszterben, legyen pápista vagy nazarénus, klerikális vagy színtiszta szabadelvű.
És eljöhet az az idő, hogy a tiszaeszlári izr. hitközség mély alázattal mandátumot kínál Molnár János apátplébános úrnak, és kellő megvetéssel buktatja meg Wekerle Sándort, ha ellenében fellépni merészkednék.
Nagyváradi Napló 1901. június 15.
Két este még, bizonnyal fényes, ragyogó, s aztán sötétség... Záporpróba lesz-e vagy sem: nem tudjuk. Műkedvelői vizenyősség biztosan lesz. Aztán leesik a függöny... A holt szezon némasága következik, a leizzadt festék, az a kis idő, melyben - rossz, filiszter nyelvek szerint - a színész fölcsap úrnak...
A társulat voltaképpen és hivatalosan Nagyváradon marad. Somogyi két hónapos vakációt tart. Kaposvárott, a Somogyi-színkörben augusztus 15-én csődül ismét össze a múzsanyáj, nyári trópusokkal szólván.
Ez a hivatalos megállapodás. Voltaképpen pedig nagy világjárások lesznek ebből.
Székely Irén mihamar itt hagy bennünket. De teljesen nem tud szakítani Nagyváraddal. Olyan helyre megy hát, ahol nyaranta valóságos nagyváradi kolónia alakul: Reichenhallba.
Örley Flórának Borszék az első stációja. Aztán rokonait látogatja sorba, s egy mátraalji kies helyről zónázik Kaposvárra.
Ámon Margit Badenbe megy.
Lányi Editet deputáció kérte fel, hogy maradjon itt, de ő megy. Előbb Debrecenbe, szüleihez, azután a bártfai fürdőbe.
Somogyiék nagy részét a vakációnak Nagyváradon töltik. Azután dunántúli birtokukra utaznak.
Szohner Olga Budapestre megy, haza. Az édesapja szabja meg a vakáció programját.
Nyárai Bécsbe, onnan Berlinbe tart. A szecessziós színpad művészeitől akar egy csöpp szertelenséget tanulni.
Peterdyék patriarkális nyaralást terveznek a Balaton mellett. Valószínűleg Bognárt is magukkal viszik, bár ő [a] Kargerben jobb szeretne üdülni.
Bércziék Budapestre mennek. Bérczi Siófokon fog később vetélytársak nélkül sikerekre pályázni.
Várady karmester s bájos felesége még nem határoztak, de menni akarnak.
Hasonló titubálásban leledzenek a társulat többi tagjai is. Annyi mégis bizonyos, hogy a Pintér-pár fejedelmien vakációzik majd valahol, s Nagyváradon együtt fog azért velük izzadni és uszodázni a színtársulatnak jó fele.
A Mülleráj, Royal, Kioszk s a fürdők közt fognak megoszolnia helyi nyaralók.
A művészi élet nem fog hát teljességgel pangani a holt szezonban is. Csak a botrányok száma lesz kevesebb - talán...
Nagyváradi Napló 1901. június 15.
Az alkoholistákat nagy veszedelem fenyegeti. Széll Kálmán belügyminiszter körrendeletet intézett az ország összes törvényhatóságához az elmebajosok összeírása dolgában. A körrendelet szerint külön pontos kitüntetését kéri a miniszter az alkoholizmusnak, mert az alkoholos elmezavar statisztikája iránt különösen érdeklődik legfőbb közegészségügyi hatóságunk. Az alkoholos betegség rovatának kitöltése által elérni kívánom - úgymond a miniszter -, hogy tudomására jöhessenek annak, mekkora kárt okoz a szesszel való visszaélés hazánkban, mely körülmény úgy közigazgatási, mint nemzetgazdasági intézkedéseknek fogja alapját képezni. Szegény víg és bús hívei Bacchusnak s a többi kedvre derítő isteneknek, íme, azt is meg kell érniök, hogy proskribálják őket és besorozzák a bolondok lajstromába. Micsoda szörnyű nagy lajstrom lesz ebből, ha lelkiismeretesen végzik az összeírást. Még az összeírást végezők közül belekerülhet egynehány.
Nagyváradi Napló 1901. június 16.
Bartha Miklós úr, kiről és egyre merészebb okvetetlenkedéseiről volt már egy párszor alkalmunk vélekedéseinket elmondani, most a többek között a következő komoly szavakat bocsájtja világgá:
Rosszul lát, aki nem látja, hogy a legkomolyabb rétegekben is ellenszenv van keletkezőben a zsidó hírlapírók üzelmei iránt. Ez az ellenszenv előbb-utóbb átterjed a zsidó körökre, s rendre elfajul. Engem ott fognak találni, ahol akkor voltam, húsz év előtt, mikor az antiszemitizmus jelentkezett. Azon a gáton leszek, amely megtörni lesz hivatva a félelmes és vad áradatot. De erre a kínos és veszélyes megpróbáltatásra hazánknak bizony szüksége nincs. A komolyabbja vegye fontolóra ezt a figyelmeztetést. Bécsben régen tudják, hogy az antiszemitizmust a zsidó újságírók csinálták. Óvakodjunk a bécsi mintáktól.
Amennyi szó, annyi hazugság, még ha éppen nem Bartha Miklós is írná. A tendencia egész világos. Pilátus-módra kezét mossa, hogy ő és társainak régóta folytatott galád, felekezeti üzelmeit takarja, aztán éretlen fenyegetésekkel terrorizálni a zsidóságot, diszkreditálni a liberális hírlapírókat, s a többi rendes barthai fogás. Nem érdemes hát rá több szót vesztegetni. De azt megmondjuk mi Bartha úrnak, hogy őt bármikor, hol fogjuk találni. Igaza van: ott, ahol húsz év óta, ott, ahol nagyobb koncot dobnak neki.
Nagyváradi Napló 1901. június 22.
A fiatalság botlásai nem is hibák. Erények mind, mert alapjuk a jóhiszeműség. Mi is voltunk, s bár lehetnénk még fiatalok, mikor egészen más színben láttuk a dolgokat, mint amilyenek. Politikai tekintetben - nálunk ez a legelső tekintet - sokan voltunk ifjú korunkban lelkes imádói Ugron Gábornak, akiről bizonyos már, hogy nem egyéb egy nagystílű pénz-ágensnél, és tűzbe hozott a Bartha Miklós haragos honfi felgerjedése, amiről viszont most már tudjuk azt, hogy jól megfizetik, s az egész színészkedés. Egy lelkes, nagyszalontai fiatal ember, Podhraczky Rezső dr. egy cikket írt az Ellenzékben, melynek egyik passzusa így szól:
"De már az ellen határozottan tiltakozunk, hogy az eddig folytatott aljas becsületvadászat cégéréül a Kossuth név szolgáljon. Mi nem Ugront és Barthát védjük, ők arra nem szorultak, megvédelmezik ők magukat, ha erre szükség van, hanem mi a Kossuth név nimbusát, a Kossuth név tisztaságát, szeplőtlenségét féltjük, és pedig féltjük éppen Kossuth Ferenc barátaitól. Ha Kossuth Ferencnek csak halvány sejtelme volna arról a gyalázatos ténykedésről, űzérkedésről, amit az atyja nevével véghez visznek az ő barátai - ő volna az első, aki környezetét szétverné maga körül. Pedig már sokat tanulhatott volna Kossuth Ferenc a múltból. Vagy talán már elfelejtette a Fortunát, a Tarnóczy Gusztáv Hunnia Gépgyárát? Hát a Hazait? Ide is a jó barátai vitték be. Határozottan tiltakozunk az ellen, hogy a Kossuth nevet népbolondításra használják fel. Ha erre Kossuth Ferenc maga vigyázni nem fog, hát majd vigyázunk mi, akik igazi Kossuth pártiak vagyunk."
Nem is szokás, nem is szükséges, nem is tennők, hogy a cikkel vitázzunk. A nagyszalontai Kossuth-párt bizonyára nem azonosítja magát vele. Podhraczky Rezső dr. pedig előbb-utóbb bizonyosan rájön arra, hogy milyen nagy szolgálatot tesznek azok ennek az országnak, akik a Bartha-Ugron népség ellen harcolnak. Most csak egyre figyelmeztetjük a cikkírót. Nem tűnt fel neki, hogy cikkéről csak egy lap emlékezik meg nagy dicsérettel, s ez a lap a néppárt lapja. Ha ezt a mozzanatot kellően értékelni tudja, már sok mindenre rájön. A fiatal szemeket a látszat ejti mindig zavarba. De ha megkapják az első fix pontot, hamar készen vannak a képpel. Mi az esetet csak azért hoztuk föl, hogy mindazoknak szóljunk, kik fölülnek Bartháék pilátusi panaszainak.
Nagyváradi Napló 1901. június 27.
Soha nem éreztük a tömegek erős érzésének magával ragadó hatalmát olyan erősen, mint vasárnap Nagyszalontán.
Nagyszalonta büszke hajdúnépét csak most tudjuk megérteni és megbecsülni igazán. Nagyszerű, ősi erejű nép ez, amilyen sok-sok kellene ennek a gyönge országnak.
Mikor a nyalka, árvalányhajas lovaslegények körülfogták a szobor körül tolongó népet, s a déli nap míg lovaikon valósággal pörkölt mindenkit ott a szabad ég alatt, ők a Kossuth nótáját énekelték szilaj lelkesedéssel - ekkor ihletett meg bennünket ez az érzés. Mint tud ez a nép lelkesedni! Mennyi hit és remény van ezekben a szívekben: Mennyi erő és egészség!...
A nagyszalontai ünnep fénye, ragyogása mind a nagyszalontai szívekből áradt elő. Övék, a nagyszalontai közönségé a szép, a lelkes ünnepek minden érdeme.
Mert nem akarunk ünneprontók lenni, de mi, a vendégek, Budapestről és más helyről nagyon kevés lelket vittünk erre az ünnepre. Külső díszt, formát nagyrészben nekünk kellett volna az ünnepnek adnunk. Bizony még azt sem tudtunk.
Mikor hát mélységes csodálattal és szeretettel hajlunk meg Nagyszalonta és vidéke népe előtt, az ünnep felséges bensőségéért, sokat jelentő lelkességéért is csak neki adhatjuk a pálmát.
Mert nézzük csak a formákat, az ünnep kereteit?
A rendezés gondoskodott a vendégelésről pazarul. Ami hiba volt itt, azt sem lehet felróni. Az ünnep programjánál alig láttunk még sablonosabbat.
Felvonulás, levonulás, mozsárágyú, beszéd, beszéd és beszéd és megint beszéd, óda és óda és újra óda. Sehol semmi invenció, a nagy alkalomhoz méltó gondolat, illő szín, érdemes újítás.
Csorvássy Istvánnak nagy érdemeit elismerjük a szobor megteremtésében, de ilyen szent, nagy alkalomhoz más beszéd illett volna, nem az övé.
És a Barabás Béla beszédjén kívül, mely frappírozott mindenkit, s méltó volt az alkalomhoz, majdnem ezt mondhatjuk valamennyi ünnepi incidensről.
Édes Istenünk, a világ halad, az eszmék csiszolódnak, csak az igazi nagyság nem változik, csak növekedik ragyogásban. Kossuth apánk isteni ragyogásához hogy illenek azok a közhelyek, amelyeket a képviselő és egyéb bácsik használtak, s amelyeket harminc év óta nem használ már csak közepesen jóízlésű ember sem.
Hol láttuk megmutatni a jövő előtt Kossuth nagyságát, megértetni: mi vár még e szent névre a jövőben?! Ehelyett a gepidákról, talizmánokról s egyéb ócskaságokról olvastak föl, mint például Móczár tanár, vagy mondtak monotonul dikciókat.
Végül - ez meg éppen csak külsőség ugyan - mégis mért nem öltözött Kossuth fia magyar díszbe?... Úgy illett volna ez, s olyan jól esett volna így látnunk, ha már beszédben nem tud a magyar szívekhez szólni!...
Nagyon nagyjában ezeket kellett elmondanunk. Mi, a vendégek s az ünnepi formák intézői nem voltunk méltók a nagyszalontai közönséghez, mely az ünnepnek lelket, csodásan szép tartalmat adott. Ez a közönség ünnepelt, s az ünnep ezért volt szép és feledhetetlen.
Kossuth ércalakja tartsd meg ezt a népet ilyen nemesnek, nagynak és erősnek!
Nagyváradi Napló 1901. július 2.