3. POÉTA ÉS PUBLIKUM

{szerk.: Az alábbi írás fölolvasásnak készült, s a Royalban olvastam föl november hó 27-én este egy páratlanul szíves és nagy publikum előtt. A fölolvasás íze nagyon rajta s benne van, az egész írás szubjektív, verselő írás. De éppen ezért nem tudnék hozzámvalóbbat, vallomásosabbat küldeni a Huszadik Századnak.}

Hogy Budapest publikumát meg merjem invitálni, s láttassam magamat, akin nincs semmi látnivaló, s hallattassam, aki bölcsőbeli sírása óta rekedt és a hangtalannál hitványabb hangú, soha, de sohase hittem. Életem is úgy indult, hogy Budapest ki fog maradni belőle, rejtőzködés, keserves, tragikus elnémulás s bujkálás önmagam és mások elől lesz ez az élet, melyet akkor rövidebbnek jósoltam. Az a Valaki azonban, aki nagyon titkos és nagyon nagy úr, s akinek akaratából kaptunk valamennyien meghívást az Élet című mulatsághoz, mely hazárdabb, érdekesebb és furcsább, mint egy Ady-este, mást határozott. Holott én erősen, a gyávaság legnagyobb erejével, olykor majdnem hisztériásan opponáltam, és még ma is, hacsak lehet és bírom, messze-messze hurcolom el és tartom magam Budapesttől s környékétől, vagyis Magyarországtól. Magamat érezni és a világot és az én szerencsétlen, de nem unalmas magyar sorsomat, és élni az én nem vigasságos életemet ma is még csak távolról tudom. Alapjában nem olyan valakinek születtem, aki tud jelen lenni, mert gyáva vagyok, s mert megrémít már csupán az is, hogy mennyi más ember is van még, s ezeknek mindegyike egy-egy határtalan gőgű, földi Isten. Egy megfordított Victor Hugonak merhetném most magam talán úgy alkalmilag elkeresztelni, egy megfordított Hugonak, aki oroszlánt lát minden más emberben, mindenki másban, aki emberként él, mozog. Nagyon jól tudom, s még okosabban érzem, hogy mihelyst valaki jelen van, rögtön útban is van, s nekem riasztó a gondolat, hogy egy olyan társadalomban különösen, mely szegénysége miatt is kannibálibb másnál, útjában állhatok bárkinek. Victor Hugo egy barátjával az állatkertben kocsizott, s amikor sétásan haladó, persze hogy elegáns kocsijuk az oroszlánok rácsai előtt haladt el, elnémultak az előbb gőgösen hangos s az állattanban is királyi jelzőjű bestiák, hirtelen elhallgattak. A Victor Hugo barátja görög, sőt bizánci lelkű ember lévén, tudta, mit jelent ez: a királyok királyának meghódoltak még az állatok királyai is, és Hugo-Jupiter kegyes mosollyal nézett a hódoló oroszlánokra. Mióta én megszólaltam, szegény, megfordított Victor Hugo, mindenki oroszlán lett e szép hazában, félelmes torokkal üdvözöl, s igazán csoda, hogy mikor az egész világ oroszlán, miért hallatom én még mindig az én szepegő, rekedt szavamat? Ehhez nyilván köze van Budapestnek, sőt ez majdnem egészen Budapest felelőssége, s ha sok szomorúbb és fontosabb oka is volt, nem utolsó oka e mai estének, hogy bűntársaimmal akartam szemben állni. S az én bűntársaim között, kik részben megjelentek itt az én vakmerő meghívásomra, nem azok a legkriminálisabbak, akik kevesen, velem voltak a már Ady-ügynek nevezhető, kétségbeesett kezdésű pör legelején. Nem is azok, akiket később divat, hecc, félreértés, majmolás, megtérés, lárma, furcsaság, zavar, csődület, verekedés felém vagy körém vezetett, s nem is azok, akik egyszerűen kíváncsiak és ártatlanok. Egy szinte hat esztendős hajszába, egészségem és életem földúlásába, szegény nevem méltatlanul ismertté hurcolásába, minden Ady-versbe, mely lármás, feltűnő és rossz, nagyon is tudatos ellenségeim kényszerítettek. Most ők viseljék, ők a rossz taktikusok, ők viseljék rossz hadviselő bűneik terhét, mikor a már-már agyonűzött ember ő általuk ott tart, hogy meg meri hívni mindazokat, akik róla tudnak. Budapest, melyet ki akartam kerülni, s melybe Párizson át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégiscsak Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amiből lehet valami, s amire lehet emeleteket rakni, végső földűlésemben megtámasztott. Ez: úgynevezett erkölcsi diadal, mert én póz nélkül, orvosok nélkül és ravaszkodások nélkül is tudom, hogy nagyon-nagyon hamar el fogok menni nemcsak Budapestről, de arról a planétáról is, melynek egyik szép és gyarló, emberi szállása Budapest. Ha ez csupán csak neuraszténiás érzés vagy képzelődés, akkor se jó, s én egy ellenségemnek, sőt egy barátomnak se kívánom, de valamire mégis jó. Hogy én először és talán utoljára hálásan hajoljak meg azok előtt, akik szeretnek, olvasnak, tartanak, s azok előtt, akik meggyőződés nélkül is elfogadnak, s főképpen azok előtt, akik meggyőződéssel utálnak, elhallgatnak, vagy csattanóan pofoznak. S ez a becsületes és talán orvosilag is igazolható sejtésem, hogy úgyse látjuk többé egymást, mentsen ki legelőször is a vakmerőségemért, hogy én Önöket ide hívtam, hogy én Önökhöz szólni merek. Mert tudniillik: itt Budapesten egy Roda-Rodának is szabad volt publikumot összecsalatni, itt Morris Rosenfeld is pódiumról gyönyörködhetett a maga budapesti publikumában, én azonban némely irodalmi erkölcsbírák szerint korteskedem, ha szemtől szemben állok a magam közönségével. Sőt: nagyobbat vétkezem, meggyalázok egy olyan isteni mesterséget, mint a poétaság, meggyalázom a letűnt legnagyobbak emlékét Lessingtől Kiss Józsefig. Hanem a poéta-mesterség isteniségével, gyönyörűségeivel éppen tele vagyok, torkig vagyok, s jaj volna nékem, ha csakugyan úgy volna, hogy poéta vagyok, s ezzel vége. Nem, nem, s úgy gondolom, s ez az egy éltet, valaki és valami más is volnék, s ha egyéb nem, de emberi és kiváltképpen magyar értelmek és avult értelmi gazdaságok nyugtalanítója, gyújtogatója. Ez már több, ez már jobb, hivatásnak is, mesterségnek is, mint egyszerűen csak nagyon rossz vagy nagyon dicső költőnek lenni, s e komoly, polgári és - Magyarországról lévén szó - főúri felfogás szerint: egyforma állapotból levonni a konklúziókat. És most mondom meg, amit e szó-szósz csak leönt és formásít: ez a forradalmak híján szűkölködő, boldogtalan ország csókoljon kezet mindenféle forradalom forralójának. Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon s ennek a földterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a teljességes Élet. S ma, mikor a forradalmár, fölséges Petőfi lényének meghamisítására összeállanak bigott mágnás-nőstények, beérkezett nagy írók, rabszolgatartók és diakónusok, zsidók és keresztyének: már azért is érdemes felolvasó estét tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élőszóval is mondja meg: hohó. És ez a legfőbb, ez talán a minden: mikor megrekedt volt itt szinte minden, bátortalan bátorsággal, de ezreket fölszabadítva talán véletlenül, sőt biztosan véletlenül, de én voltam, aki megszólalt. Bánom is én: értik-e verseimet, vagy sem, úgyis rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy dolog az, hogy vagy én voltam a nyugtalanság hozója, vagy ami tudományosabb: énáltalam hörgött föl manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság. Ami a pálmákat illeti, sok igaz, nagy, jobb, érdemesebb csak-költő él itt Magyarországon, s nem akarok magamnak művészeket illető pálmákat adatni, valamiként politizálni sem politizálok már jó idő óta. Próbáltam az lenni, amire a tapasztalatom s hitem szerint kérlelhetetlen sors kiszemelt: ember, aki a mások szükséges, véres ösztönzésébe belehal, s aki, ha a halála hamar és jól sikerül, igazán nem bánja, hogy az úgynevezett utókor mit fog vele mívelni. Óh, én tudom jól, hogy ma még, titokban üzletembereknek is elsőrendű költők, kifelé kénytelenek az éhenhaló s csak a halhatatlanság hitével vigasztalódó nagy poéta-slemilek maszkjában járni. Tudom azt is, hogy tőlem legalábbis illetlenség éhen nem halni, s nem tenni magamat szépen érdemessé egy utcára, mint például Reviczky Gyula. De mikor Blériot-ék röpülnek, úgy gondoltam, hogy afféle csoda is megtörténhetik, hogy valaki követelje a halála után jöhető summák kamatjainak némi kielőlegezését. Végre is én nem tehetek róla, hogy még nem haltam meg, s látszólag borzasztóan elevenül élek, s hogy ehhez az éléshez piszkos mellékletek, sőt feltételek, például garasok kellenek, s hogy dicső társadalmi berendezkedésünk szerint minden garast, melyet kiharcoltunk, más elől raboltunk el. Sok-sok enyhítő körülményem volna, de elsorolni unalmas, hanem egyetlenegyet még mégis elmondok: sajnálatos becsületességgel éltem és írtam a verseimet, a legrosszabbakat is. A Nyugat című lap, mely végtelenül sok elnézéssel, szinte már engem is megdöbbentő jósággal vállalt magáénak, tanúskodhatik, hogy gazdag ember-gyarlóságaim lehullanak rólam, amikor azért veszek ceruzát a kezembe, hogy valljak, írjak, különösen pedig, hogy verset írjak. Ismétlem: más dolog, más kérdés, mik ezek a versek, kikhez, kikért, mennyi élet-tartóssággal íródnak, de élet-darabok, de mindegyik egy-egy lépésnyi közeledés a Halálhoz. És még az is csak az én gyötrelmem és bántásom, ha igazságtalanul divatba jöttem, ha név vagyok, mert ártani nem ártok vele még az irodalomnak se, mely nem tartja irodalomnak, amit én csinálok. Végre az még Szabolcska Mihálynak sem árt, ha néha önmaguk lelkéhez tudtam eljuttatni, ha bátorságot adhattam néha bátortalanoknak, már nem vagyok nagyon bűnös.

*

Eredetileg azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak, s megpróbálom magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most már csak annyit kérek: ne ijedjenek meg Önök még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény mindnyájunkkal rendelkező Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket. A jó Csönd herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom, s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék, s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rám feküdjön. A Halál automobilján rokona a fekete zongorának, s valóban azt vallom és írom ma is, hogy legalább automobil-tempóban kell élnünk, éreznünk és tennünk, hogy az élet juttathasson egy kis mámort és egy kis vigasztalást. Nem lesz több magyarázat, ezt a három versmagyarázatot is feledjék el, s a többi, amit mondtam Önöknek, prózába kényszerített vers, tehát - szintén megbocsátható.

HSz 1910. január-február

Ady Endre

4. AZ ISTEN AZ IRODALOMBAN

Lengyel Menyhért megírta már itt egyszer, hogy az Isten egyre ünnepeltebb valaki lesz mostanában. André Gide új könyve, a "La Porte étroite" szintén ezt a nem tegnap óta figyelt jelenséget igazolja. A dogmatikus vallások egyházi és világi papjai komikusak az ő jajgatásaikkal. Való dolog, hogy az ő vallásaikkal egy kis baj van, s az ő Isteneik kezdenek megfakulni. De annyi religio, igazi Isten-vágy még nem élt az emberi civilizációban, mint ma. Borzasztóul szeretnők igazi alakjában meglelni az Istent, s az írók még természetesen türelmetlenebbek és idegesebbek a keresésben, mint a filozófusok. André Gide-nél, aki új könyvében vallásos, istenes és modern ügyekkel bíbelődik gyönyörűen, fontos dolog, hogy félig protestáns ember. Különböző vallású szülők gyermeke előtt lesz legkomolyabb rendszerint az Isten és a valláskérdés. De André Gide nekem másért is kedves: soha hasonlóbb embert írói és emberi kialakulásában nem találhatnék - magamhoz. Hogy a kálvinista predestináció milyen igaznak, mélységesnek tűnik föl ilyenkor nekem. Majdnem egyformán szült és indult embereknek majdnem ugyanazon életfölfogásig kellett eljutniok. André Gide-nek is protestáns pásztorősei voltak, s ő is prédikátor, bármennyire kívánna csak művész lenni. Szabadgondolkozó vagyok, s ha ki nem dobtak azóta, választmányi tagja a magyar szabadgondolkozóknak. De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.

Ny 1910. február 1.

Ady Endre

5. IRODALOM HÍRLAPFORMÁBAN

Néhány újságlap fekszik előttem: formájuk a Temps-é, vagy a Matin-é vagy valamelyik londoni lapé, vagy amerikaié. Különös újságok: ugyanegy lap, s minden számának más címe van, s egyetlenegyben sincs egy sornyi eseménye se a napnak. Ilyen címeket hord a lap: Eugénie Grandet, Les vacances d'un jeune homme sage, Les Cosaques stb. Minden lapszámnak más a riportere, például az előttem fekvőé: Honoré de Balzac, Alfred de Musset, Léon Tolsztoj, Henri de Régnier, Brieux. Íme az első írói élelmesség, mely egyenesen az újságoktól vesz példát, sőt az újságok ellen tör.

Brüsszelben nyomtatják a lapot, talán mert ott olcsóbb a papír és a munkabér, s hozzák Párizsba. A vállalat, a "La Feuille Littéraire" talán maga is megijedt már a sikertől, mely kevés munkálással rászakadt. Van már olyan száma, melyből 500000-nél, félmilliónál több fogyott el. Tíz centimes-ért, alig öt krajcárért egy-egy nagy, híres, igaz regényt vagy drámát vásárolhat akárki. S a terjesztés módja egészen a bulvár-lapoké, s a címek a lapszámokról nagyszerűen, hangosan ordítanak. De valóságos irodalmat ordítanak, s megállítják azt is, aki ponyvaregényen s olcsó hírlapon kívül sohase olvasott egyebet. Hiába a kiadók prüszkölése, mert végre is ez hírlap a maga módja szerint, s ráadásul nagyon jól meg is fizeti az írót. Följegyezni valóm nincs is több az egészről, csak a következő két mondat. A hírlap nem taposhatta minden visszarúgás nélkül az irodalmat, s egyébként is, így is példát és hasznot szerzett neki. Nem utolsó dolog irodalmat csinálni olyan nyelven, mely egy hét alatt esetleg millió számban viszi szét az író írását.

Ny 1910. február 1.

Ady Endre

6. UNE LETTRE DE M. ENDRE ADY

Paris, le 16 janvier 1910.

Monsieur le Directeur,

Permettez-moi de rectifier une véritable injustice littéraire commise dans le Mercure du 16 décembre dernier. J'allais dire qu'une revue libre, cultivée, renseignée comme la vôtre, aurait dű être la dernière à commettre une telle injustice, mais je ne le dirai pas, car M. de Gérando en est seul responsable.

Dans sa dernière lettre hongroise, M. de Gérando bafoue d'une manière intolérable le jeune mouvement littéraire hongrois, auquel il associe mon nom.

Ce n'est point parce qu'il me cite d'une manière élogieuse que je puis laisser passer ses inexactitudes.

A quelles instigations M. de Gérando a-t-il obéi? c'est ce que je ne chercherai pas ici. Je tiens simplement à rétablir la vérité objective, indiscutable, de notre mouvement:

La revue Nyugat (Occident) est la première revue littéraire et critique de la jeune Hongrie. Son but est de séparer nettement la littérature de la politique et de la «politicaillerie» qui chez nous ont eu trop de tendance à se confondre pour le plus grand malheur de la Poésie et des Lettres. Si on les avait laissés faire, les politiciens auraient dénaturé tout mouvement d'art.

Quant à la personnalité de M. de Gérando, à qui j e ne veux pas chercher une vaine querelle, ce n'est un secret pour personne que son opinion est toujours le reflet de la Budapesti Hírlap.

Je veux continuer à croire que cette feuille péche par ignorance simplement en nous représentant comme soumis à l'unfluence germanique alors que nous cherchons à favoriser l'épanouissement et l'affirmation de tous les talents libres, vrais et individuels, fussent-ils les plus disparates.

Nous germanophiles! Nous le sommes si peu que je vis à Paris, et que pour ainsi dire j'ai publié en Hongrie les premières traductions de Baudelaire, Verlaine, etc.

Et M. de Hatvany, qu'accuse également M. de Gérando dans sa lettre hongroise? Comme homme, il est généreux, comme écrivain, plein de talent, et sa pièce la Vierge, quoi qu'elle soit au point de vue technique théâtral imparfaite, est pleine de courage, de force et de beauté.

C'est ainsi que les vérités de M. de Gérando se présentent.

Veuillez croire, monsieur le Directeur et cher confrère, etc.

Mercure de France, 1910. február 1.

Endre Ady

7. PÁRIZS SZÖRNYŰ NAPJAIBÓL

Párizs, január 31.

[Saját tudósítónktól] Aki talán már kezdett kijózanodni ebből a nagy, dicső és aljas Párizsból, most megint halálosan beleszeretett. Ez az Urbs mégis, ez az igazi város, csakugyan Párizsban vizsgázik állandóan az emberiség, hogy mennyit tanult. Soha még szebb példáját az emberi heroizmusnak nem adta város, mint most az özönvíz-sújtotta Párizs. Hiszen régi dolog, s ez nem is erény: a francia nem akar sohse tudni arról, hogy van veszély, s nem ijed meg tőle, ha jön. De most szörnyű volt a veszély, egész Párizst fenyegette mindenestül, s ha csak a Louvre elpusztul, nagyobb világkatasztrófa történt, mint Trója pusztulása. És a modern Ninive népe odaállt az ár elé, ez a léha Párizs elhatározta, hogy leckét ad a komolyságból és emberi méltóságból a világnak. Ez a tragikai fenség, mikor az emberek odaállnak megvadult elemek elé, s azt mondják: nem félünk, fölvesszük a harcot.

Gyönyörű volt Párizs, aki most látta, sohse felejti el, s aki most látta, sohse fog rá haragudni. Nálunk, Budapesten egy tűzvész, afféle például, mely a parlamentben vagy a királyi palotában csapna föl egekig avagy egy hídomlás a Dunán, már megtébolyítana minden embert. Párizsban az emberek mozgásán, arcán nem láthatott senki semmi rendkívülit akkor se, amikor a legnagyobb volt a veszély. Akiket bárkákon kellett kimenteniök emeletekig elöntött házaikból, azok se jajgattak. Egy nagykereskedő ismerősöm, akinek raktárában egy nap alatt százezerfranknyi áru pusztult el, bárkára ült, s ennivalót vitt ínséges alkalmazottjainak. Volt egy rendőrtiszt, aki négy napig dolgozott, aludni semmit se aludt, enni alig evett valamit, s erőszakkal kellett posztjáról pihenésre vinni. A Rue Royale-on egyszerre megnyílt a föld, s a járókelők nem azzal töltötték az időt, hogy szerencsés megmenekülésüknek örüljenek, hanem azonnal mentéshez fogtak. Érdemes embernek születni, annyi szép emberi gesztust látott az ember e néhány, szörnyű nap alatt.

És se kocsi, se villamos, se világítás, se elég élelem, és megmérgezett az ivóvíz. A Rue de la Paix ékszerészei elviszik boltjaikból rengeteg millió értékű ékszereiket, s a lapok különkiadásai ostromállapotot újságolnak. De azért semmi félelem, pedig az apacsok dolgoznak, hanem ha eddig az emberséges türelem nonpluszultrájával kezelte az apacsokat Párizs népe, most nem ezt cselekszi. Komolyan, mint egy törvényszék, agyonveri vagy fölakasztja azt a zsiványt, aki ilyen alkalmatlan időben zsiványkodik. Mindenütt az emberségnek olyan komoly, tiszteletre intő öntudata, ami majdnem ujjongásra késztetné az embert. Nem kell gyűjtőíveket szétszórni, harangozni: egyetlen napilap csak három nap alatt több, mint nyolcszázezer frankot gyűjtött össze a károsultak számára.

Másként pedig fölséges két vagy három estéje volt annak, aki kocsin vagy gyalog, rettenetes kínok árán bejárhatta az özönvíz-borította Párizs érdekesebb részeit. Velence, mely magát naggyá, szebbé álmodta, de mely nagyság és szépség, mint minden igazi nagyság és szépség, halállal van átlengve. És Párizsban mindig dalolnak, akkor is daloltak, amikor a Commune-t vérbefojtották s most is dalolnak. Ahol nagy a csődület, két-három trubadur dalba fog, s az ember hallja messze még, ma is még és talán mindig:

A chaque instant on entend
Les échos alarmants
D'un nouvel accident plus tragique,
Et tant que nous vivrons,
Nous nous rappellerons
Cett' vision fantastique.

És mint a vízáradat, úgy születnek az alkalmi versek, nóták s közöttük nem egy kedves, finom és illatos. És az istentelen Párizs, mely olyan gyönyörű emberséggel fogadta és viselte a csapást, így énekel utcai énekeseivel az úristenhez:

Dieu de bonté, de clémence,
Pourquoi tant de souffrances?

Pesti Napló 1910. február 4.

Ady Endre

8. PÁRIZSI LEVELEK

Párizs, február 2.

A Szajna közbelépése

[Saját levelezőnktől] Egy év óta arról folyt a szó mindig, mit kellene csinálni Párizsban az abnormisra nőtt forgalommal. Az utcák nem bírták el a kocsiáradatot, s némely utcát valósággal elzártak az átkocsikázás számára. És vén és ifjú bölcsek és moralisták töprengtek hosszú írásokban, mit jelent az, ha egy metropolisz nem bírja el a saját vérkeringését? Mit jelent az, ha Párizs valósággal szétrepedni készül, s hogy lehetne új, nagy utcákat csinálni, s hol lehetne Párizshoz új csücsköket aggatni? S míg hivatalos és nem hivatalos agyak buzogtak, főttek, jött a Szajna és közbelépett. A föld alatt átlyukgatott Párizs majdnem elsüllyedt, s járni csak minden harmadik utcában lehetett. A Szajna közbelépése most már talán ki fog erőszakolni egy pár reális ötletet arra, hogy Párizsban járni lehessen, sőt autózni is.

Itt van a Kronprinz

Az egész Párizs árvíz-veszedelemben, s egy nyargaló hírecske egyszerre letipor minden más szenzációt. Valamelyik reporter [!] látta és megírta, hogy Párizsba érkezett Vilmos császár fia, a leendő német császár. És Párizs egyszerre nagyobb aggódásba jött, mint az özönvíz miatt. És a minap szintén így történt, mikor egy szintén hazug hír szerint az orléans-i herceg Párizsban járt. Nagyon szerethetik ott a monarchákat, ahol mindig látják őket, még amikor nem is láthatók.

A Loubet adománya

A párizsi árvízkárosultak javára Loubet, a volt köztársasági elnök, családostul csak 230 frankot adott. Ezért azután alaposan meghurcolták az összes bulvár-újságok. Holott Loubet adhatott volna ugyan tízszer annyit is, de ez esetben sokkal gazdagabbnak gyanították volna, mint amilyen igazán. A Loubet adományánál csak egy nagyobb bánatuk van a nacionalista hecc-lapoknak. A zsidók nagyon sok pénzt adtak össze, a fölgyűlt milliók tekintélyes részét. Mennyi vagyont lophattak ezek - mondja Rochefort - ha ennyit tudnak egy-kettőre adományozni. S mennyivel több bajuk lett volna, mint Loubet-nak, ha nem nyúlnak ilyen mélyen a zsebükbe. De ez régi nóta, s ilyenformán Loubet és a könyörületes zsidók egyformán megvigasztalódhatnak.

Fallières elnök lemond?

Száll, száll a hír, mert nincs lengébb, szállóbb valami a hírnél, de lehet, hogy igaz. Emlékezünk még, hogy egy tréfás pincér megráncigálta a sétáló Président tisztes szakállát az utcán. A rossznyelvűek szerint azóta Fallieres üldözési mániában szenved, félti a szakállát, s inkább lemond. Az embernek, bizonyisten, kezd elmenni a gusztusa a köztársaságtól is. Nekem sokkal szimpatikusabb a pokolgépektől rettegő cár, mint a szakállát féltő Fallieres polgártárs.

A Riviéra felé

A Paris-Lyon-Méditerranée csak átszállásokkal, nehezen viszi az utasait, de mégis mindenki a Riviérára menekül most. A lesújtott Párizs szomorú, s ráadásul kezd olyan tél lenni, mint Berlinben. Párizs néhány év óta dideregve tapasztalja, hogy az ő telei nem a régi, enyhe telek. És Párizs kezdi szeretni Riviéráját, melyet eleddig egészen átengedett az idegeneknek. Tenger, nap, jókedv, elegancia, feledés: boldog ország, ahol az ember Délre és békességbe mehet.

Pesti Napló 1910. február 6.

Ady Endre

9. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

[Párizsi levelezőnktől]

I.

Éhség és kedvetlenség

Húshagyó kedd napján, fájós fejjel déjeuner-re igyekeztem, s találkoztam az én régi, virágáruló, öregasszonyommal. Az idő bolond volt: öt percig napderű s utána olyan zápor, mint júliusban, megint derű és megint zápor. Az árvizes, szomorú Párizsban a húshagyó keddre nagy tilalom érkezett: nem szabad konfettizni. Virágot se szabad dobálni, meg azután sok-sok utca még mindig el van zárva, és az emberek zsebei mintha le volnának pecsételve. Az öregasszony abban a szörnyű, ötkilós papucsban jár, amelyet mi idegenek mindig megbámulunk. Hatvan éves lehet. Nem a papucs, melyet harisnya se folytat, de az öreg néni, aki, jaj, be szép fiatal leány lehetett, amikor a porosz katonák Párizsban jártak. Egy omnibuszra várok, s nézem a nénit, toló-kocsiján öt-hat kötés mimóza s talán mindösszesen tíz csokor ibolya. És emlékezni kezdtem, hogy a néni valamikor, tavaly, tavalyelőtt konfettizacskókat és sokkal több virágot árult. Megint zápor kezdett hullani, majd szakadni, de én biztos óvóhelyemről a nénihez szaladtam. Mimózát vettem tőle, s a bőrömig áztam, míg üzletünk úgy ahogy, lebonyolódott, szomorúan, idegesen. Mikor az üzlet nyélbe volt ütve, fölsóhajtott a rongyos, már-már beszakálozott arcú, öreg néni:

- Uram, borzasztó világ ez, eltiltanak mindent, eltiltják a konfettit, a virágdobálást, eltiltanak mindent. A Szajna üldözi Párizst, az embereknek nem kell a virág, meg kell halni az éhségtől és a kedvetlenségtől.

Ez az utolsó szó, a "kedvetlenség" volt a legsíróbb, s én elkábultan néztem és láttam az öregasszonyban a régi, vidám, szabad, de már elrenyhült, bajlódó és elközönségesedett Párizs Múzsáját...

II.

A Chantecler csodája

- És ön nem akarja megnézni a Chanteclert? - kérdezte a bár bájos asszonya, a báré, hova éjfél után olykor benézek. Különös véletlenből a Porte-Saint-Martin előtt vitt el ugyanazon estén a taxi-autóm, s amit a színház előtt láttam, már undorított. Húsz rendőr állott a bejáratnál, s ötszáz bámész ember lármázott a húsz rendőr kedvéért. Olyan volt ez, mintha rendezték volna, holott a húsz rendőrre szükség volt, s Rostand darabja valóban megmozgatta az utcát is. Elegáns privát automobil állott meg a színház előtt, s nagyon finom, fehér dáma lépett ki belőle:

- A fácán, a fácán - zúgta tréfásan a tömeg, s a rendőrök is nevettek.

És én nyugodtan mondhattam a bár bájos tulajdonosnőjének, hogy nem vagyok kíváncsi arra, amire az összes párizsiak kíváncsiak.

III.

Hol marad Magyarország?

Fogalmuk sincs önöknek otthon, mennyire számontartják a franciák, hogy kik adakoznak s kik nem adakoznak az árvíz szerencsétlenjeinek. Az első híradás szerint Budapest székesfőváros ötvenezer koronát akar adni, s milyen rosszul esett itt, hogy hivatalosan csak húszezret adott. Oroszország és Spanyolország sokáig és erősen fogja érezni, hogy nem nyúlt a zsebéhez, amikor Európa bankárja, Franciaország, bajban volt. És a hivatalos részvéteket is számontartják itt, a platonikusokat, s nem értik, hogy Magyarország nem kondoleál. Persze, ha tudnák, hogy a finn szenátusnak több ideje és módja van az ilyen udvariassági aktushoz, mint a magyar parlamentnek, másképpen beszélnének. De így csak azt kérdik s kérdezhetik, hol a magyar parlament, a hivatalos Magyarország az ő könnyeivel?

IV.

A szenzáció Párizsban

Nem fontoskodás, és nem is csoda: Párizsban egészen másféle a szenzáció, mint bárhol. A Panama-országban egy ezerfrankos panama hírlap-téma, holott nálunk a milliósat is elhallgatják. Viszont ami nálunk háromsoros rendőri hír, az itt öt-hat hírlaphasábra dagad. Nem csacsiskodunk, nem akarunk ebből is szégyent és hátramaradást kovácsolni Magyarország számára. De bizonyos, hogy egy társadalom mivoltáról az beszél legékesebben, hogy a társadalom eseményei közül miket választ ki eseménynek a közérdeklődés, mondjuk: a hírlap.

(Párizs, február 10.)

Pesti Napló 1910. február 18.

Ady Endre

10. AZ IRODALOM DIVATJA

[Párizsi levél]

Jámbor halandók azt hihetnék, hogy csak Magyarországon s itt is csak különös okokból jött most divatba az irodalom, ha Párizs nem volna. Azonban itt van Párizs, és igazolja, hogy Magyarországon az irodalom-divat nem hivalkodás, de szimptómája egy nagy, világraszólóan nagy epidémiának. Valahányszor társadalmak és emberek összezavarodtak, s kifáradtak ezer politikai tanácsban, s megutálták az elvtelen cselekvés hőseit, a fórum-embereket: "jövel irodalom" volt a jelszó. Az irodalom kedves mulatás és narkózis azok számára is, akiknek semmi közük hozzá, s megérjük még hamarosan, hogy Amerika az éjszaki, lesz a legirodalmibb társadalom. Már Argentínában hónapokig hallgatták és ünnepelték Anatole France-ot, annak a Franciaországnak nagy íróját, melynek minden bukott fórum-embere is az irodalomhoz menekül mostanában. Itt valami törvény lappang, e kérdés alján, de ezt a törvényt úgyis bajos volna kiásni és megtisztítani, jobb hát fölötte és körülötte sétálni.

Németország akkor volt a filozófusok és költők országa igazán, mikor politikailag a legkétségbeesettebb volt a sorsa. Nem szóról szóra, de manapság ez a történet látszik ismétlődni nagyon sok nemzet-társadalomban, majdnem mindenütt.

Az irodalom, amely eddig három-négy újság-szögletben kapott hitvány vackot Franciaországban, egy-két év óta üzletileg is hasznos rovatává vált majdnem minden egyes lapnak. Talán a fizetett reklámok érája nem múlt el egészen, de már szállást ajánlgatnak a legüzletibb hírlap-szállodákban is, ingyen szállást, az irodalomnak. Amin Párizs régen túlesett, s amit régen elfelejtett, s amin Berlin most készül túlesni: Párizs kezdi még színházaitól is számonkérni az irodalmat. Párizsban megint meghalt a külön, speciális színház-irodalomról szóló, kétes tudomány, mely már Budapesten is kezdi felütni újféle pápaszemes fejét.

Kezdenek sírjaikból kiásni elfelejtett, néhai írókat, s hívni, beengedni Párizsba eddig észre sem vett, erős külföldieket.

Jó ideig politikai, gazdasági és szociális izgalmakkal izgatta magát Párizs és Franciaország elitje, és most mintha egy nagy szünet kezdődnék. Ismételjük: a legnagyobb zavar fogta el az embereket: Egyház, állam, tőke, munkásság, köztársaság és monarchia körül. Az emberek - ha csak vulkánok föl nem dobták őket - mindig és mindenha kényelmet és nyugalmat akartak, egyelőre tehát Franciaország nyolctizedrészének is nyugalom a programja, s ez magyarázza meg az irodalom divatját is. Ez a program, hogy "hagyjanak bennünket dolgozni és élni", olyan erős a francia publicitásban, hogy még vaksi szem is megláthatja. S ami pedig az irodalom divatját illeti, minden három-négy hónapban új irodalmi pályadíjak születnek, s kis folyóiratok kezdenek nagyon tollasodni.

Régi, már-már elszámolt s elfeledett, néhai írók kikelnek sírjukból, s becses lesz minden levelecske, melyet valaha akármilyen író-valaki akárhova írt. Ami nálunk furcsaság, az már Franciaországban parancs: öreg festők, színészek, képfaragók és muzsikusok könyveket írnak. Franciaország elérte lábával régi lábnyomait: irodalmat akar mindenben, minden művészet-ágban, s amit a mi magyar festő-esztétikusaink régibb francia minta szerint bűnnek tartanak, az már nem bűn megint Franciaországban. Témát és irodalmi hangulatot kíván itt ismét mindenki, s nem csodálkoznánk, ha egy házat Voltaire valamelyik munkája szerint építenének föl.

Divat ez, persze, kedves, előkelő divat, ám csak divat, de csak keljen szárnyra, aminthogy szárnyrakelését megkezdte. Nem az emberek legértéktelenebb típusának életét teszi elviselhetőbbé, megérthetőbbé s morálisan jobbá ez a - divat.

VU 1910. február 20.

Diósady

11. PIROS ÉS FEKETE

(Elöljáró írás)

Hagyjátok el ezt a piros-fehér-zöld színt,
Lejárt az ideje.
Más szín illeti most a magyar nemzetet:
Piros és fekete!

(Petőfi)

Magyarország a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke, akit tapssal fogadott Európa, sőt a komoly, bár kamasz Amerika is, de kissé tréfás tapssal. Petőfi Sándor pedig a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke Magyarországon, mely Petőfit - valljuk be - meg se szolgálta, még akkor meg se értette, először. Azonban a két csodagyermeket egymás karjába hajtotta az idők akkori merész, hősies férfiassága: Petőfi és Magyarország egyek voltak akkor, egy csoda gyermekei. Akkor: mikor egy bizonytalan eredetű nemzet fogta magát, s nagy bizakodó magyarsággal be akarta iktatni a szegény, balsorsú magyarságot a jobbfajta népek anyakönyvébe. Akkor: mikor az Ázsia szó kevés volt légyen és volt, hogy láttassa a zsarnok Habsburgok s még zsarnokabb magyar nemesség uralmának vad, embertelen, szörnyűséges voltát. És Magyarország a rosszul sikerült francia forradalom hírére föltámadt, s a föltámadt Magyarország ódákra ingerelte az ifjú Ibsent, Heinét és a többit. És Magyarország úgy állott akkor a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek, mely még ma is sínyli ezt a maga zseniális fiatalkorát.

Célunk e könyvben Petőfi Sándor forradalmi, valóban forradalmi verseit összefoglalni, s megmutatni e versek által a mai Magyarországnak (mely való Petőfijéből is egy mai Petőfit szeretne csinálni) a forradalmi, volt, szép Magyarországot és az ő Petőfijét. Húsz-harminc év óta még tréfás tapsokat is hiába áhítunk már a világtól, a kultúrás nemzetektől, s Magyarország ma utolsóbb talán, mint akár Montenegró. Petőfije megvan, megmaradt, mert a Petőfik nem múlnak el egy korszak históriájával s egy ország keserű dekadenciájával. Ám aki e könyvet összeállította, úgy veszi észre, hogy a visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények és éhes csalók kezén levő Magyarország Petőfit is kikezdi. Nemcsak kikezdi, de meghamisítja, s a mindenrendű forradalmak poétáját hajlandó ledegradálni valami rímforradalmár-félévé, aki egy-két zsoldos tanárfej szerint a szerelem dalnoka volt főképpen.

És ezt még csak nem is a nyugati esztéta-farizeusok szép, csinos készültségével, tudásával, de speciálisan magyar kortesigékkel cselekszik. A feudalizmus másított, sőt súlyosított igájába süllyedt mai Magyarországnak teher volna az igazi Petőfi. Az igazi Petőfi: ez mindazt jelenti, amit a XIX. század közepén egy fiatal, szláv származású, tehát forradalmár és nagyon nyugtalan idegrendszerű magyar ember jelenthet. Jó előre kijelentjük, hogy Petőfi Sándor nem volt, nem lehetett ám ugyan mai hitű és elkészültségű szocialista, de korának minden szabadságérzése az ő érzése is volt. Hiszen akkor, különösen a mi magyar állapotaink között a magyar nemzeti eszme forradalmi világfaktor készült lenni. Ha ma élne, biztosan Hervé volna az ő Lamartine-ja és Béranger-ja, s különben is méltán lehet ő prófétája mindazoknak, akik bilincseket viselnek. És itt uralkodói, gazdasági, hagyományi s mindenféle bilincset értünk, sőt - akár tetszik, akár nem - nemzetiségit is. Hiszen Petőfi írta: "Hagyjátok el ezt a pirosfehér-zöld színt, lejárt az ideje; más szín illeti most a magyar nemzetet: piros és fekete." Ez a Petőfi mondta, amikor az ifjak központi választmányát szétzúzta a hivatalos megalkuvás: "...a forradalomnak vége van... de nincs vége, ez csak az első fölvonás volt... a viszontlátásra." Az a Petőfi mondta ezt, aki "úgy érezte előre a forradalmat, mint a kutya a földrengést", aki azt vallotta, hogy a népnek csak akkor és ott van hazája, ha és ahol joga van. Ugyanaz a Petőfi mondta ezt, aki szerint "égbe a népet, pokolba az arisztokráciát", s aki nemcsak Magyarországnak, de egész korszakának szociális lelkiismerete volt.

Nemessége, tudniillik nemesi származása, kétséges, habár ő néha emlegeti, de ha a nagy francia forradalom paragrafusait hatványozni lehet, ő hatványozta. S mindig szemben állt a tekintélyekkel, melyek ma Magyarországon tekintély-voltukat Petőfivel akarják igazolni. Kossuth, Klapka, Mészáros, Vörösmarty és a minores, sokan-sokan panaszkodhatnának, ha életre ébrednének, a gaz Petőfi ellen.

Úgy válogattam össze Petőfi Sándor forradalmi verseit, hogy megtessék e fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyarországon (bárhogy fáj az ijesztő szó) forradalmat csinálunk. Az apostolt kénytelen voltam és szívesen voltam kénytelen belevenni a kiválasztott Petőfi-versek közé. Az ő szuggerált, érthetően szuggerált, forradalmi, de mégis ma már gyermekesen nacionalista verseit mellőztem. Nem azért, mert a hazátlan bitangság kenyerem volna, de mert ami anno Petőfi szabadságharc volt, ma nyomorult szájhősök kenyérszerző mesterkedése. Mi szívesen, sőt szívből hazafiak vagyunk, de a mai Magyarországban nem engedélyeztetik a hazafiasság, csupán csak a nagy földesuraknak s a kis kasznároknak. Kell tehát megállapítanunk, kell tudnunk, hogy ki volt az a Petőfi Sándor, akit életében gyalázatosan, ostobán, gőgösen nem láttak meg mai kisajátítóinak nagypapái és nagymamái, kell, hogy valaki Marx kihagyása nélkül és minden szocialistáskodás híjával megmutassa újból a szabadságváró százezreknek: íme, ez az ember a ti csodálatos prófétátok volt.

Mert az volt Petőfi: koránfejlett nemzet-társadalmi ambícióinknak legtelítettebb valakije, s akármilyen naivan, bibliásan és babonásan hangzik: próféta. Nem skatulyázzuk őt, nem fogjuk ráfogni, hogy a történelmi materializmus már vérében volt, s idegeiben dolgozott tudatosan. De igenis látjuk, s bárki láthatja, és lássa, hogy Petőfi több volt, mint amennyit a világ várhatott a Duna-Tisza tájékáról. Ha gazemberek és ostobák bele nem kergetik a háborúba, ahol elveszett, bizonyosan Párizsba kerül, konspirál III. Napóleon ellen, gyönyörű dolgokat ír, s talán a Commune alatt éri a halál.

Victor Hugóból Franciaország pairje lehetett, Petőfi már a nyakravaló ügye miatt is csak Bemnek, az idegennek, a kis lengyel, romantikus katonának jóvoltából kapott kétes, halálrahívó őrnagyi rangot. Jó, jó, hogy akadtak Eötvös Józsefek is, akik őt meglátták, de általában a kicsúfolt "népköltő" rangját nyerte el Magyarországban, ebben az operett-országban, ebben a komikusan arisztokrata országban, ahol 1847 óta alig is változott valami.

Sorban leközöljük e könyvben, idősorban s rendben, azokat a Petőfi-verseket, melyek a forradalmi Petőfit mutatják meg szerintünk s Petőfi mai aktualitása szerint, a szociális forradalom Petőfijét. Hirdetjük s valljuk, hogy Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk.

(Párizs, 1910. március hónap első napján.)

Ady Endre

12. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

Párizs, március 3.

I.

"A hivatásos politikusok"

[Saját tudósítónktól] Egy exminiszter és diplomata ötletesen akarja megállapítani, mi a baja Franciaországnak és parlamentáris életének. Az a baja, hogy a Dél jogtalanul érvényesül az Észak ellen, a szeleburdibb és latinabb franciák a munkásabbak, komolyabbak és - Bródy Sándor ne vegye zokon, ki a kelta jelzőt egyszer rosszul használta - a keltábbak ellen. A harmadik köztársaság ideje óta a közélet főbb szereplőinek jóval több, mint hetven százaléka délvidéki volt, holott népesség szerint alig húsz százalék illette volna meg Dél-Franciaországot. Mert a déli franciák szájasabbak, temperamentumosabbak, merészebbek és koldusabbak. Szóval e magyarázat szerint a francia közélet baja az, hogy amit a munkás, komoly Észak gyűjt, azt a könnyelmű, politizáló Dél-fiú elfecsérli. Borzasztó rokonságban van ez a magyarázat azzal az olasz teóriával, hogy az olasz közélet baja a parlament elözönlése a latájnerektől, vagy ha úgy tetszik, az intellektuelektől. És mind a két ötlet egy baj okának a keresése: a parlamentekben elszaporodtak a politikai iparlovagok vagy szebben mondva: "a hivatásos politikusok". Erre minden országban, ahol parlamentarizmus és korrupció van, ezer teóriát találnak ki, de az ezer teória alapja mégis egyetlen dolog. Az ti., hogy a parlamentarizmus minél igazabb és demokratikusabb, annál jobban bővelkedik nagy erények mellett nagy gyarlóságokban. E gyarlóságok legnagyobbja, hogy olyan emberek csődülnek a fórumra, kiknek a politika hivatás, de a hivatás szónak - kenyérkereset értelmében.

II.

De Rochefort haragszik

Félve veszem naponként kezembe a lapot, amelynek első cikkét mindig-mindig Henri Rochefort írja. Hiszen emberek vagyunk, nem élhetünk örökké, s egy napon Henri Rochefort márki nem ír cikket, ami azt jelentené, hogy meghalt. Ám nincs baj, Párizst elöntheti a Szajna vagy az öröm, de Rochefort haragszik. Alig van szebb figurája ennek a kornak, mint ez a rakoncátlan zseniális publicista. Aki mindig haragszik, mert ha száz évig él és ír, mindig van elég hite és elhitetnivalója. Mások az ő korában mamunak mondják a hamut, s az ő írásai - mintha egy húszéves, tüzes, zseniális siheder írná őket. Amely laphoz pártol, ott minden nap ő írja az első cikket, s még ha újra száműznék valamely Ördög-szigetre, onnan is pontosan írná. És ha egy nap Rochefort-cikket nem kapnak Párizsban, nagy szomorúság volna, mert azt jelentené, hogy Rochefort megbékült, azaz meghalt. De Rochefort haragszik, s akármilyen hitet valljon őróla és munkásságáról az ember, kívánva kívánja, hogy még sokáig haragudjék. Mert azok az igazi emberek, akik haraggal és harcolva jönnek és élnek.

III.

Egy szomorú Mi-Carême

Ma volt Mi-Carême napja Párizsban, s a földúlt utcák egyikén két leány beszélgetett, kik nem siettek a menetet bámulni.

- Te se akarod látni a jókedvűeket - kérdezte az egyik, a szőke, a másiktól, a barnától.

- Ezt a jókedvet nem akarom látni, mert ezt abból a pénzből rendezik, ami az árvízkárosultak számára gyűlt.

És így volt, és soha még Párizsban nem láttak fanyarabb, szomorúbb, erőltetettebb Mi Careme-ot, mint az idén.

IV.

Offenstadték és társaik

Franciaországban és francia nyelven az Offenstadt-féle könyvkiadó cégé az érdem, hogy a legtudományosabb disznóságokat könyvekbe meri nyomatni. Állítsuk-e, hogy Offenstadték nem a tudósokra, orvosokra, szakemberekre, írókra, s komoly, művelt amatőrökre spekulálnak? Fölösleges: maguk a nemi életet magyarázó tisztelt író és tudós urak se sokkal tisztább szándékúak rendszerint, mint a kiadók, akiknek mindegy, hogy ki vásárolja a könyveket. A "Les Orgies Sataniques" avagy a "Les Vices Feminins" íróinak bizonyosan csöndesebb fajtájú lelkiismerete volt, mint példának okáért a Multatulié. És ez kicsinyebben és disznóbban ekként űzetik Budapesten is és mindenütt a világon, ahol már írnak és olvasnak. A nemi élet, a nemi élet tudománya és frazeológiája irodalmilag számítóvá teszi az írót s persze még inkább számítóvá a kiadót. A serdületlenek, a perverzek, a furcsák étvágyát szolgálják az ilyen könyvek még akkor is, ha nem szándékolják szolgálni. Kár hogy így van, s kár, hogy a szerelmi élet nagy titkairól bátran, kártevő eredmény nélkül, sokszor és hangosan, mindig beszélni nem lehet.

És mégis, az irodalom és a becsületesen emberi morál nevében nem tudjuk elítélni Offenstadtékat és társaikat. Bizony: a Loyola-tanítás az igaz, hogy a cél szentesíti az eszközöket, s a pornográfia szentesíti a Jövendő morálját, a mainál becsületesebbet. Író-embereknek különösen, óhajjal és kedvvel ajánlom figyelmükbe a tudományos pornográfia régi és új opusait, legbővebb kútfőit az életnek. Az én budapesti doktorom, aki egyébként nem becsüli nagyon sokra az irodalmat, s akit a szerelem testi hajótöröttjei keresnek föl legsűrűbben, mondta:

- Addig semmit sem fog érni semmi literatúra, amíg az írók rá nem jönnek, jobban Ibsennél és mindenkinél, ki példával járt elől, hogy az írónak jobb orvosnak kell lennie, mint a legjobb orvos.

Pártolom a tudományos pornográfiát, mert sokkal többet használ, mint amennyit a rejtegető, erényes tudomány árt. A gólyamesén már a hatéves gyermekek is túl vannak, de hosszúszakállú írók elég buták vagy alattomosak, hogy gyártsák a felnőttek számára az új gólyameséket.

Pesti Napló 1910. március 6.

Ady Endre

13. A KÉT PÁRIZS

- Ady Endre "A Jövendőhöz" -

Párizs, 1910. márc. 8.

Hát addig csúfolták "paraszt Párizs"-nak Hódmezővásárhelyt a budapesti skriblerek, hogy a "paraszt Párizs" hirtelen beszélni kezd magáról, mint a magyar intellektuális forradalom új sánc-helye. Nem tudok szebbet és jobbat mondani, mint hogy engem lepett meg legkevésbé Hódmezővásárhely ébredése, kulturális nyugtalansága s az "A Jövendő". Így kellett történnie, s így lesz ez még sok olyan elátkozott szögletében Hunniának, ahol ma még csak halál s legföljebb egy kis prüszkölő bosszúság lakoznak. Itt Párizsban, hova sok magyar csalódással rejtőztem el, olvasom az "A Jövendő"-t s néha-néha örömet érzek. Ritka eset ez, hogy én örüljek tudniillik, de az Önök lapja örvendezésre méltó. Hiszen Budapesttől Orsováig voltaképpen minden, ami van, csak kezdet, de kaotikus, nyugtalan és ennélfogva minden szépet ígérő. Magyarországon ma az a fontos, hogy az emberek ne aludjanak tovább, s ha alusznak is még, de legalább nyugtalan álmaik legyenek. Biztos, mert ez törvény, hogy a mi mai kultúr-iparkodásunk is majdan a Nyugaton már észlelhető reakcióval fog járni. De, istenem, még olyan messze vagyunk a csalódásoktól, hogy gazember az, akinek nálunk nincs hite. Tehát: előre, a forradalom nevében, melynek székhelye az a Párizs, honnan testvéri szeretettel küld üdvözletet a másik Párizsnak - Hódmezővásárhelynek.

A Jövendő 1910. március 15.

Ady Endre

14. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

Párizs, március 15.

I.

"A házi idegen"

[Saját levelezőnktől] Egy olasz, élő olasz színpadi író darabját adták elő Párizsban, s egész Párizs oda volt a saját nagylelkűségétől. Hogy, íme, Párizsban szóhoz juthat egy idegen is, s íme, a franciák elismerik, hogy máshol is írnak. Mert a franciák például saját érdemüknek tudják azt is, ha jól-rosszul, inkább rosszul, egy-egy Shakespeare-előadást engedélyeznek. Ez a mostani olasz Sardoucska szükséges volt egy kis tüntetésre, jó volt házi zsidónak, házi idegennek. Először, mert nem valami veszedelmes talentum, másodszor, mert el lehet vele dicsekedni. De próbáljon csak olyan idegen jönni, akinek a talentuma nem viseli el a nagylelkűséget. Próbáljon csak egy olyan idegen jönni a francia színpadra, aki konkurrenciát csinál a derék franciáknak. Alig van őszintébben és kedvesebben erkölcstelen város a világon, mint Párizs.

II.

A nagy csömör

Egymásután jelentkeznek most a francia képviselőválasztások előtt azok a képviselő urak, akik nem akarnak többé képviselők lenni. A nagy csömör, a régi, híres, nagy csömör tehát itt is és megint dolgozik. Akinek nem biztos a mandátuma avagy akinek nem jó üzlet a mandátum, nagy lármával - nem lép fel többé. Ez jó reklám, s azt se kell elfeledni, hogy Franciaország az a boldog ország, ahol bizonyos évkorral nyugdíjképes a képviselő úr. A nagy csömör e hangos visszavonulóknál valami olyas póz, mint mikor most Szokoly Tamás nem akar Nagyvárad képviselője lenni. A nagy csömör a politika iránt régi valóság és betegség, de nem azok betegsége, akik kérkednek vele.

III.

Ahol lehet lopni

A francia Duèz-affér megint csak erkölcstelen gondolatokat ad minden becsületes moralistának. Micsoda boldog ország az, ahol tíz-húsz millió frankot könnyebben lehet lopni, mint máshol tíz-húsz ezret. Hiszen megvan az illendő, polgári fölháborodás a szokott mértékben. Az "antiklerikális panama" sok embernek nyakába fog kerülni, s most választások előtt jó kis kortes-eset ez. Ám mégis megdöbben az ember, hogy aránylag micsoda nyugalommal olvassák a botrányt a franciák. Mintha még büszkék is volnának arra, hogy náluk így és ennyit lehet lopni. És mintha igazuk volna ez erkölcstelen nyugalomban, mivel a pénznek, ha igazán hatalmas, mint Franciaországban, illik istenien megbocsátónak lenni.

IV.

A bűn reklámja

A francia bulvár-lapokat az a veszedelem fenyegeti, hogy a szenzációs bűnügyek szereplőinek arcképét közölniök nem lesz szabad. Bebizonyult, hogy például egy sereg apacs-gaztett csak azért történt, mert a dicsőséget megirigyelték azok az apacsok, akiknek a fotográfiája nem jelent meg újságban. Legutóbb egy undok gyilkosság esetében tanúkul hallgattak ki nagyon szomorú hivatású víg leányokat. Egy-két lap az arcképeiket is közölte, s azóta ezek a leányok a párizsi éjszakák királynői. Sőt, Rochefort azt hiszi, hogy valamennyi legalábbis egy-egy maharadzsa-férjet fog kapni. Szóval, a bűn reklámját törvénnyel akarja megtiltani a védekező polgári társadalom. Persze, hogy csak a bűn hírlapi fényképes reklámját szüntetheti meg. Mert a bűn többi reklámját ezután is a sajtó nélkül a tiszteletreméltó mai társadalom fogja végezni házi kezelésben.

Pesti Napló 1910. március 20.

Ady Endre

15. LA VIERGE FOLLE

Jézus példázata s Máté evangéliumában olvasható a tíz szüzek históriája, kiknek "az öte pedig eszes vala, az öte bolond". Henri Bataille azt állítja, hogy ő a bibliai esetre célzott új darabjával, melynek címe "La Vierge folle", s a Gymnase-színházban adatik. Ez csak megint azt mutatja, hogy Henry Bataille-nak még mindig az a legfontosabb dolga, hogy Bernsteinnél különbnek lássák. Valami igazán érdekes álliteratúra, amit Bataille a színpadon produkál, s megható volna ez az irodalmi iparkodás, ha őszinte is volna. De nem az, miként nem igaz a Bataille darabjának már a címe sem, nem igaz a többi sem, amit ő magából kimagyaráz vagy magába belemagyaráz. A Biblia bolond szüzei azért voltak bolondok, mert lámpásukba nem gondoskodtak olajról előre, mikorra jön a vőlegény. A Bataille bolond szüze hercegkisasszony, aki beleszeret egy már nem fiatal milliomos fiskálisba, megszökik vele, de agyon (vagy szíven?) lövi magát, mikor látja, hogy az ő férfiát a felesége nálánál nobilisabban tudja szeretni. Hol van a bibliai példázatnak ereje, szépsége és hűsége, és vajon Bataille hitte, amit el akar hitetni? Furcsa dolog, s a "Maman Colibri" íróját igazán jelessé teszi az, hogy néha mintha - érezne. Valami szerencsés keverésével a kipróbált szavaknak a kezdő, ifjú, versíró, lírikus Bataille-t tudja meggyanúsíttatni színpadi dolgaiban. És annyira fél Bernsteintől, hogy tudatosan hibákat követ el, színpadra dolgozó embernél súlyos hibákat, de csak azért, hogy ő literátusabbnak vélessék, mint Bernstein. Szerencsés ember, mert a Chantecler után ő jött új s valamennyire tisztességes színdarabbal, s a haragos kritikusok beléfogózhattak - Rostand ellen. Budapest és Magyarország bizonyára hamarosan megkapják a Henry Bataille darabját: nem fog kárt tenni ízlésben és egészségben. A Gymnase-ban nem rosszul játsszák, de még ahol rosszul játszanák is, megmarad némi gyanú: ez a Bataille hátha művészember, mert semmit se lehet tudni biztosan.

(Párizs, április 11.)

Ady Endre

16. KABOS EDE KÖNYVE

(Mária látogatói)

Kabos Edének új könyve van, mely nagyon-nagyon elolvasandó: Mária látogatói, ez a címe a könyvnek, az első novellától kapott cím. Mert Kabos Ede új könyvében újabb novelláit gyűjtötte össze, az ő írói mivoltának legbeszédesebb tanulságait és szép bűneit. A címadó novella például Anatole France receptje szerint készült, bár Kabos Ede egyike a legbüszkébb és önmagát legjobban izoláló valakiknek. S mégis (Kabos is érezhette, s én pláne látom, bűnbánóan, először, látom): Kabos e novellájában mutatja legjobban, hogy ő a lírából kisummázott lírikus. Húsz novellájából legalább tíz olyan nagyszerű líra, hogy Kabos Edét még csak ezután fogják igazán meglátni. Mesésen becsületes íróélet volt az övé, s fölséges bizakodás kellett ahhoz, hogy Kabos ne hagyja abba hitét és írását. Ő koránérkezett ember volt, kor és divat ellen hadakozó és tele annyi érzéssel, amennyi belőle az ő idejében a legnagyobb magyar lírikust csinálhatta volna. Még ott is, ahol anekdotát mond el, ráismerek arra a Kabosra, aki az élő Vajda Jánost a legtisztábban látta és szerette, s aki nem ijedt meg az Ady-versek legelső, buta vagy gonosz ostorozóitól. Író volt mindig, igazándi író, az a valaki, aki valaki, s nem egy pályára-kényszerült félember. S ma inkább író, mint bármikor, s ma kevésbé tehet róla, mint bármikor, hogy az íróságra örökölt nyavalyásságán, ti. őszinteségén fölül is túlságosan fölfegyverezte magát. Ennyi tudás, írói becsületesség és fantázia sok volt anno dacumal a magyar publikumnak, ma is sok, és sokáig sok lesz még. Viszont az echó elmaradása - miért ne valljuk be? - sok-sok tehetséget visszafejlesztett (jó szó ez az alapjában bolond szó) Kabos Edében. Hagyján, hogy elvesztette a fiatalságát; mert ezt mindnyájan megcselekedjük, de elzsibbadtak lelkében a nagy, szűz művészbátorságok. S mégis, ez a nem viharzó, ez a bölcs, ez a méltán kesergő ember ma, jobban, mint valaha, író, és nagy író. Nálunk minden és mindenki lejárja magát nagyon hamar, s valaki legyen, aki tovább mer élni, mint Petőfi Sándor, évszámokban tudniillik. Ha csak író, csak írnivalóinak fanatikus bolondja, rosszul jár, mert képviselővé kell magát legalábbis fölnyalnia. Valami konszolidálódást kezdek észlelni a magyar szellemi életben abból, hogy Kabos Ede egy új könyvet írt, s annyi könyve után ez az új könyve fejlődést jelent.

Ny 1910. április 16.

Ady Endre

17. STRÓFÁK A CHANTECLERRŐL

1. A Nyugat kemény lap, s ez az oka, hogy én most második kritikámat írom a Rostand darabjáról: az elsőt ugyanis nem adták ki. Mégis keveset fogok változtatni legelső impresszióim hevességén, mert a sok változtatás hazugság volna. Hazudni pedig vagy csak annak szabad, akinek csak ez a talentuma, mint például a Rostand-é vagy annak, akinél a hazugság - erény és géniusz. Én, sajnos, sem a hivatásos kis, sem a hivatásos nagy hazugok közül való nem vagyok: csak szomorú, megállapításokra igyekvő, szegény ember.

2. Edmond Rostand hírhedt darabját, a Chanteclert, szeretné az ember amúgy istenigazában megrázni jogos haraggal, de meg se lehet fogni. Soha több jóindulattal nem készültek föl színdarabnézésre, mint mi tettük, és bár adtam volna oda az első koldusnak az ötven frankot, amellyel jegyemet megváltottam. Szerettem volna, akartam, hogy önmagamat is megcáfolva Rostand-t költőnek és a Chanteclert olyan poémának lássam, hogy meghajoljak. Olyan piszkos tábor alakult, verődött a Rostand sikere ellen, hogy ízlésem szerint már eleve Rostand és a Chantecler mellé szegődtem. S kiderült, hogy lehet valaki szélhámos, rossz író, habár szélhámos, rossz írónak tartják a szélhámosak és a rossz írók is.

3. Olyan üres, semmi a Chantecler, mondom újból, hogy se fogni, se ütni nem lehet alaposan rajta, s az ember elámul az emberi hiszékenység és szamárság nagyságán, terjedelmén. Dehogyis a színpad La Fontaine-ja Edmond Rostand, még csak modern bábjátékosnak is elvtelen és gyönge. Rudyard Kipling valahogyan mégis a természethez közelebb nőtt művész lelkével próbálja barátkozásra bírni az állatok lelkeit. Ez a legmagasabb írói szándék teljesen kizárt és hiányzó Rostand-nál, mert ő rím-ember csupán, egy elsekélyesedett Hugo-epigon. Tessék elgondolni, hogy a Chantecler története emberekkel történik, s azonnal látjuk, belátjuk, hogy a Cyrano nem is volt olyan művészietlen munka.

De sehogyse vagy csak nagyon össze-vissza és rosszul érthetjük meg a Chanteclert, mint szimbólumos drámát is. A művészember drámája ez, a becsületes férfiúé, Franciaországé, a szerelemé a fatalitásé vagy mié? És az a szörnyű egyenlőtlenség: társadalmi szatíra, verses szójátékok, útszéli filozófia, viccek az olcsójából és nagyképű, lovagos cyranizmusok. Biztosan annak van igaza, aki azt állítja, hogy a Chanteclert nem egy baromfiudvar, de az juttatta a Rostand eszébe, hogy barátját, a szegény néha[i] öreg Coquelint bizalmasan Coq-nak becézték.

4. És azután ügyes üzletemberek magyarázatára Rostand is belátta, micsoda pikáns és érdekes dolog lesz baromfi- s állatkosztümökben pompázó színészhírességeket láttatni. Annak a jó publikumnak tudniillik, mely gyönge, ítélettelen és kíváncsi, s mely ma már tudja, hogy a Chantecler csalás, de csődül e csalás csodálatára. (Azóta kevesebb a publikum, s világosabb a csalás, de ezt csak a literatúra jegyzi föl.) Az állatokkal való filozofálás nem új, nem jó, és nem az, amivel pláne színpadról szóljunk. Ha pedig csak szép, zengő filozofémákat kell állatokkal elmondatni, a Biblia kígyójától a Nietzschééig mindenki szebbeket és mélyebbeket mondott. A legmélyebb és legnagyobb a Chanteclerben, hogy a kakas azt hiszi, ha ő nem kukorikolna, nem jönne föl a nap, a perzsa, hindu s még régibb barbárnak is közmondása. De valamiért hálásnak kell lennünk Rostand-nak, a moralista akadémikusnak: új adatokat adott, hozott a színpad természetéhez. Valóban elsőrendű látványosság a Chantecler, s dekorációnak, iparnak és üzletnek száz ötlettel szolgáló látványosság, mintahogy sok százezer frankot föl is emésztett.

5. Sajnos, minden jó, dacos szándékom ellenére csak arról számolhatok be, hogy a Chantecler őrült újsága, szenzációja és haszna a színpad vállalkozóinak. Nagy készségű poéta-iparművész rosszhiszemű, szinte nérói indulatú műve, de amelyről a kereskedelem-rovatban kellene az újságoknak referálniuk. A színészek olyan rosszak, hogy szinte becsületeseknek és talentumosoknak kell elképzelnünk őket, s egy-két színészt ki kellene fütyölni, mert jól játsszák szerepeiket, tehát ők is valószínűleg rosszhiszeműek. Nincs ebben a darabban se természet, se menthető, az együgyű formát mentő, nagyobbszerű szimbolizmus, se igazság, se hazugság, nincs ebben semmi. Versek vannak, csengő versek, közönségesek, szép, szende igazságok, közönségesek, elfogadhatatlan ember-állatok, közönségesek mégis. A színpad a. Chanteclerrel közelebb jutott akaratlan föladatához, hogy végre is azzá váljék, amivé válnia kell: bármely szem és fül mulattatójává. Gyári dekoratőrök, szabók és mások, örüljetek, mert ezután már Shakespeare-t is ti fogjátok nagyon helyesen interpretálni.

6. És végül: minden harag nélkül íródott e rövid írás, mert sem a színpadot nem sajnálom, sem a Rostand százezreit nem irigylem, s hitem az már, hogy minden szükségből és helyesen történik e földön, e nagy baromfiudvarban, melyet még egy kicsit igazabban fog eldalolni nekünk egy valamely eljövendő, igazi poéta. Ha fáj valami, akkor az fáj, hogy sok-sok ezer sikertelen és impotens ember ellen miért nem írt Rostand egy igazi Chanteclert, egy igazi, nagy, színpadi poémát. Ha nem tette, nyilván oka volt reá: vagy a színpadot nem tartotta méltónak erre, vagy a publikumot, vagy pedig - nem tudott.

Ny 1910. április 16.

Ady Endre

18. PAPADIAMANTOPULOS KIS POÉTÁI

Párizs, április 14.

(A Saint-Mandé körül éjfél után két legényke csatangol, húsz-huszonhárom éves, francia diákfiúk, akik fáznak. Valóban veszekedett időt választott a meghalásra Papadiamantopulos úr, azaz Jean Moréas, a költő. Húsvétkor nyár volt, s most majdnem megfagy az ember, még ha fiatal is, ötvenöt éven errül, mert ilyen idejű volt Moréas. A két diák végre is bemenekül egy kis kávéházba, isten neki, legyünk pazarlók, nem mindennap hal meg egy Papadiamantopulos. Két kis francia poéta, akiknek verseit nem akarják közölni a gőgös revük, s akik le vannak sújtva, de egyben istenülve is.)

Az egyik: Két év óta volt halálos beteg, de talán ötvenöt év óta, talán mindig, s azért volt bölcs, büszke és bátor.

A másik: Az volt, te tudhatod, te ott ültél az asztalánál a kávéházban, a múlt nyáron sokszor, háromszor is.

Az egyik: Ötször és mindig akkor, amikor a legbátrabb volt, s úgy beszélt, mintha senki és semmi se volna a világon. Mintha a világ se volna, mintha csak egy ember volna minden, kit megszűnt világok kértek föl emlékezet-őrzésre. Talán éjszakáznia is azért kellett: az volt a hite, hogy ha ő lefeküdne, mindent bekapna egy ásító falással az Éjszaka szája.

A másik: És, és (nehezen meri kimondani, amit akar) te szeretnél úgy élni, mint Moréas, irigyled?

Az egyik: Nem, nem irigylem (idősebb, mint a másik, s szeret fitogtatni egy kis cinizmust), mert ő nagyon is költő volt. Hidd el, hogy az Élet senkihez sem tud teljes, tökéletes hajlandósággal lenni, de azokat aztán pláne megveri, akik vele szemben arisztokraták.

A másik: De hiszen utazgatott, tanult, szalonokba járt, előkelő barátai voltak, szép liaisonjai, tisztje volt a becsületrendnek, s akart az Akadémiába bejutni.

Az egyik: S mindez csak külsőséges barátkozás és béke volt az Élettel, mert sohse volt közöttük egynapi tartós barátság. Ezek az életre nem alkalmas ember reflexügyességei, a csak azért is bölcs és józan gesztusok. Nem, én nem mondom, hogy Moréas igazán úgy fogyasztotta volna el az életét, mint Verlaine, mert a Moréas élete nem is volt ilyen heves pusztuló vágy. De azt hiszem, ha vannak órák, melyek a sors által ránkmért harminc vagy hatvan buta évet megérik, Verlaine-nek több ilyen órája volt.

A másik: Azért, mert Verlaine csak gyönge pillanataiban engedelmeskedett a társadalmi erényeknek?

Az egyik: Azért, mert Verlaine nem adta oda azért az életét, hogy poéta legyen; s olyan volt a poétasága, mint a haja. Nőtt magától, növeszthette, vágathatta, megőszülhetett, ritkult, magától mindig és az élettől.

A másik: És mért kell ilyen embereknek lenni, és nem fázol-e te a te jövendő napjaidtól, itt bent, a melegen is.

Az egyik: Nem fázom most már, s úgy gondolom itt, nem messze a Moréas koporsójától, hogy másképpen is lehet élni. Az ember elvégzi az iskoláit, pénzt gyűjt, családot alapít, s úgy mellékesen énekel, mint a tücsök.

A másik: De honnan tudod, hogy a tücsök boldog azért, mert úgy él, és úgy énekel csak, mint egy tücsök?

(Hallgatnak, fáradtak, fizetnek, s kimennek a fagyos éjszakába, és fáznak megint. A Saint-Mandé előtt viszi őket el az útjuk, s a két kis francia poéta, bár fázik, kalapot emel. És bár nagyon keserű véleménnyel vannak az Életről, emberről, mindenről, de sokért nem adják, hogy nem ők feküsznek halottan ott bent a szanatórium falai között.

Pesti Napló 1910. április 17.

Ady Endre

19. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

Párizs, április 22.

I.

Nizza város balesete

[Saját levelezőnktől] Nizza város balesetét minden szépítgetés nélkül érdemes csak elmondani - talán Budapest okulására. A Riviéra fővárosa nagyon bízik önmagában, s nem udvarol Franciaország fővárosának, ahogyan illenék. Pedig Nizza és a Riviéra egyre inkább Párizsból és Franciaországból élnek, s az üzlet - üzlet. Nizza város évek óta szubvenciót ad egy párizsi lapnak ékes reklámokért, de egyetlen egy lapnak csupán. S ez nem lett volna baj, de ezt tudták a többi párizsi lapok, s csak várták a bosszú óráját. Majd mikor nem lesz elég Nizzának a maga változóságában is rendes, bizonyos, nemzetközi publikuma, de éppen Párizsra szorul rá. S így történt: Nizza város hatszáz-, vagy nyolcszázezer frankot szavazott meg egy aeroplánverseny céljaira. Talán százezer vendéget is vártak, s a nizzai szállodások, kereskedők sok-sok százezer frankot. Lehet, hogy nagyon is sok már az aeroplánverseny, a nizzai versenytér is a tenger mellett szűk és veszedelmes. De egy kis reklámmal sokat lehet bebeszélni avagy elhallgatni, hanem a párizsi lapok egyszerűen csak hallgattak, mint a csukák. És Nizza város hiába várta a tóduló tízezreket Párizs felől, a verseny, az üzlet megbukott. És ennek a történetnek csak így van érdekessége és morálja, így egyszerűen, nyíltan elmondva.

II.

Roosevelt és Párizs

Úgy látom, hogy csupa rokonságos dolgokat fogok ma csokorba kötni, mert itt van a Roosevelt esete. Párizs kereskedői voltak a legbuzgóbbak, hogy az ex- és talán lesz-elnököt pompával fogadják. És a derék párizsi kereskedők nem titkolóztak, de nyílt fölhívásban elmondták, kit akarnak Rooseveltben ünnepelni. Ők egyszerűen azt tudják, hogy az amerikaiak a legjobb kuncsaftok Párizsban, s hogy a Szajna-áradás után is Amerikából érkezett a legtöbb vendég. Tehát Roosevelt annak a nagy országnak a képviselője, mely Párizsnak és a párizsi kereskedőknek a legjobb költekezőket szállítja. Nyílt beszéd, s Rooseveltnek éppen úgy nem szabad érte haragudni, mint mikor Magyarországon kevesebb nyíltsággal annak az Amerikának valakijét látták benne, mely eltartja azokat a magyarokat, kiket a nagybirtok kiüldöz, s némelyek pedig azt a valakit, akivel borsot lehet törni Bécs orra alá. A magyar kivándorlás (egyszer néhányan így állapítottuk meg, s azóta majdnem szállóige) a menekülő forradalom. Párizs azért ünnepli Rooseveltet, mert az ő számára Amerika hozza a pénzes és költekező kivándorlókat: boldog Párizs.

III.

Dupont úr kérdése

Talán Madame Durand volt az a párizsi asszony-képviselőjelöltek közül, aki ígyen járta meg egy programbeszédje alkalmával. Gyönyörűen beszélt Durand asszony, de Dupont úr, egy kissé ittas polgártárs, a leghatásosabb mondatait megakasztotta.

- Azt mondja meg madame, ki fogja stoppolni akkor, majd ha önök emancipálódnak, a harisnyákat?

Durand asszony nem akarta meghallani a kérdést, tízszer, hússzor, de a publikum már hahotázott.

- Igen, vagy nem, madame - harsogta újból Dupont úr -, mondja meg, ki fogja stoppolni a harisnyákat?

- A harisnyákat majd az fogja stoppolni, aki viselte őket, fakadt ki, s vágott vissza végül dühösen Durand asszony.

A replika szerencsétlen volt, s bár Durand asszonyék akciója csak jámbor tüntetés, de a polgártársak mégis megijedtek. Holott Durand asszony mondhatott volna okosabbat, hogy - majd, majd valamikor a harisnyákat azok stoppolják, akiknek ez a mesterségük. Valamikor a nő őrölte a magot, s ma már egy jobbféle munkásné se kénytelen kenyeret sütni sem. Azonban Durand asszonyék olyan messze vannak még az igazságaik kivívásától, hogy ma még az igazságaik mellett sem tudnak érvelni talpraesett igazságokkal.

IV.

Franciaország kis patrónája

A dolgot ismeri mindenki: Deschamps nevű káplár valószínűleg cinkosokkal ellopott egy géppuskát francia kaszárnyából. Ellopta, megszökött, s Strassburgban eladta a németeknek ezt a föltalált, drága titkot. Kapott érte huszonötezer vagy ötvenezer márkát, mellékes, elcsípték a legényt Párizsban. S kiderült, hogy árulása díját már majdnem egészen elköltötte, mert egy kis francia hölgyecskébe bolondult bele. Még Budapesten is jártak, nagy kéjutazás volt, s a vége az lett, hogy a pénz elfogyott, s a kis nő eltűnt. A francia lapok Maupassant híres novellájára emlékezve, úgy látják, hogy a leghitványabb francia nő is egy kicsit Franciaország patrónája. Mert ha annak a fegyvernek el is adták a titkát, de a Judás-pénzt francia nő pocsékolta el - nyilván a nemzeti géniusz titkos utasítására.

Pesti Napló 1910. április 24.

Ady Endre

20. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

Párizs, május 14.

I.

A Skating Rink

[Saját levelezőnktől] Mint Budapesten valamikor a moziteátrumok, úgy lepték el most Párizst a Skating-palace-ok. Párizsban mindenütt kerekeznek. A kerekes korcsolyázás céljaira óriási, finom csűrök épülnek: sok a vészkijárat, de Ököritó veszedelme mindenütt. Különben pedig szégyenlem, tehát bevallom: bizony egyszer magam is felkötöttem a négy kerekű korcsolyát, csábító ez a bolondság. Először is a lármája: ha valaki behunyja a szemét, s hallgatja, megesküszik, hogy a tengert hallja, friss, szélvészes alkonyaton. Meg azután: mennyi nő. Párizs kapott egy új ötletet, egy új találka-módot, és folyik az örök, kedves vásár. Sokkal jobb, mint a jégpálya, mert itt jó meleg van, a Skating palace-okban illatos bolond, kerítő levegő. A zene szól, nagyon ballerinás, fehér ruhákban a Skating Rink női alkalmazottjai adják a vidám biztatást. Egészen ősz, öreg bácsik kerekeznek szédületes gyorsasággal, s ismerkednek még szédületesebb gyorsasággal. Régi, elfelejtett angol sport ez, s Párizs vállalta, hogy fölébreszti: fölébresztette. Egy évig, két évig, talán háromig divatban marad, s azután elmúlik a Skating Rink is. De párizsi feladatát betöltötte: néhány tízezer pásztorórát mívelt, s ez a fő. Alapjában szigorú erkölcsű embernek tartom magamat, de nem tudok haragudni az olyan intézményekre, melyek megkönnyítik e zenebonás s az embereket szerteszóró világban, hogy egy nő s egy férfiú egymásra találjanak. Mindezt négy kerék csinálja, szépen, formák között, sőt még a testi egészségre is hasznosan, s akinél a negyedik kerék nem hiányzik, ha akarja, egekig repülhet.

II.

A Liabeuf önérzete

Liabeuföt, a párizsi gyilkos csizmadia-legényt, előre tudta mindenki, halálra ítélték. Bosszút akart állani a rendőrökön, s megölt közülök egyet, súlyosan megsebesített sokat, persze éppen az menekült ép bőrrel, akin bosszút akart állani. Munkaadói sorban igazolták, hogy kitűnő, pontos, jó munkásember volt mindig. Nem az apacs-fajtából való volt, hanem egy nagyon indulatos és - ez a furcsa - nagyon-nagyon gőgös ember. Elítélték volt egyszer, mert úgy látszott, hogy szegény, szomorú hivatású szép leányoktól fogad el pénzt. Ő ártatlannak hitte magát, s az állítólag ráfogott, meggyalázó bűnért akart bosszút állni. S majdnem shakespeare-i dolog, hogy a halálbüntetés kihirdetése után mit kiáltott:

- A fejemet levághatják, de kijelentem, hogy nők kitartottja sohase voltam.

Ez volt, s csak itt tört ki a Liabeuf önérzete, de itt igazán cézárian tört ki.

Bizonyos, hogy Fallières nem fog megkegyelmezni neki, Liabeuföt egy fejjel meg fogják rövidíteni. Nagyon utálatos vadsággal, elkészülten ölt ez a gőgös, ifjú, önérzetes csizmadia-legény. De ahol a héroszokat nem tanári, klasszikus, lehetetlen mértékekkel mérik és jegyzik, följegyzik a Liabeuf nevét. Mégiscsak bátor, hős csizmadia az, aki a bizonyos s talán megérdemelt halál előtt is harsányan kijelenti, hogy őt ne tekintsék közönséges, magát nőkkel megfizettető fél-férfiúnak.

III.

A képzelt Parseval

Így kellett történnie, a repülés ennek a mi most élt korunknak legnagyobb, legidegesítőbb problémája. Angolországban, Németországban sokszor látták már, most Franciaországban is látták. Toul városban húsz katona esküszik meg, hogy látta a büszke, a titkos, a hatalmas légi hajót. A Verne-regények nagyon dolgoznak bennünk, s a repülés borzasztó nagy félelmünk és vágyunk. Ezért történik, hogy egy nem létező, nem repülő, mesebeli kormányozható Parsevalt sok-sok ember lát. A repülés kezd olyan tömeg-hallucinációt produkálni, mint a középkorban egy-egy meg nem történt s mégis százaktól látott csodatétel. A képzelt Parseval éppen olyan rangú jelenség, s éppen úgy látszik, mint a lourdes-i Szűz Mária vala sokak által látható. Csodálatos, megrendítő, szomorú, hogy a tudomány és eredményei az emberi fantáziából nem tudnak különb eredményeket kihozni, mint amiket a vallásos miszticizmus hozott ki. Máriapócson sír a szent Szűz, s Toulban egy sereg fiatal, jószemű katona lát egy csodaléghajót, mely - nincs.

Pesti Napló 1910. május 15.

Ady Endre

21. A LEGÍRÓBB ÍRÓ

Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam: Mikszáth 25 év óta, ahogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr! Persze, ma már számot tudok adni magamnak arról a különös, hideg és mégis alázkodó hódolatról, mellyel Mikszáthhoz voltam és vagyok. Ma nem él széles e nagy világon író, aki annyira, olyannyira író, mint Mikszáth, hadd mondhassam ezt a paradoxont: irodalmi író. Bizonyos, hogy önmaguk kegyetlen ostorozásából s az élet lángjának elemésztéséből élő és író poétáknak imádott írója sohse lesz Mikszáth. De hódolnia kell bárkinek előtte, mert az ereje félelmes, s mert a legirigylendőbb, legkirályibb életek élete az, melynek eseményei a művész-alkotások.

Úgy gondolom néha, ha Goethe magyarnak születik, okvetlenül az lesz, aki Mikszáth, mert nem szorozzák meg énjét ködös, germán filozófusok. Goethe, a nagyszerű Goethe, sok rejtett csatornát tarthatott a világ előtt elsírni szégyellt könnyözönök számára. S egyébként is, Goethét valószínűleg csak a rajongó kortársak káprázata s kaján tanárok spekulációja tették meg görög Zeüsznek. Hiszen Goethe azt vallotta, hogy minden szimbólum, ami történik, s minden csak jel és látszat, ami látszik. Mikszáth világfölfogása nem ilyen zavart és komplikált: Mikszáth az életet óvatosan leélni valónak s magasságos megnyugvással leírni valónak vallotta.

Mikszáth valószínűleg kinevette azt a két szőrszálhasogató művészdogmát: 1. hogy az élet álom, 2. hogy az álom az élet. Magyar eszével úgy gondolta, hogy az élet adott valami, kötelesség, melyet töltsünk be lehetőleg kényelmesen és zavargás nélkül. Ezenfölül pedig az élet bárhol, Magyarországon éppen nem kevésbé, mint máshol, fölöttébb érdekes és mulatságos panoráma. Tehát, míg élünk, s míg látunk, tudassuk ezt az életet és látást gyötrődő és vigasztalásra szorult sorstársainkkal. Minden írása krisztusi cselekedet, fölemel, megkacagtat, feledtet, s példát ad alkalmas idegrendszerű lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni szépen, bölcsen, emberien.

Behunyta a szemét, betömte a fülét sok-sok új dolog előtt, de ezt ő nem képtelenségből vagy gyávaságból, hanem akarattal tette. És ez, éppen ez igazolja, milyen nagy ember és nagy művész, milyen nagy író Mikszáth. Ő tudta, hogy csak korszakának s e korszak szülte egyéniségének lehet igazi és becsületes kifejezője. Nem hadonászott, nem keresett olyan helyeken, ahol nem volt lelni valója, nem akart mindig és mindig megújulni. Ő csak Mikszáth akart lenni, ezt a Mikszáthot szépen kibontani az akármilyenség lárvájából: művész.

Volna szavam ahhoz, hogy őt a politika is segítette oda, ahol most trónol, de ezt már e sorok között előbb megmagyaráztam. De tanuljunk Mikszáthtól, és mosolyogjunk: már az is nagy dolog, hogy magyar író ilyen országos figyelmet nyer, és hogy fontoskodnak körülötte ezer- és ezerszámra olyanok is, akik Mikszáth mivoltát még csak nem is sejtik.

Mikszáth fenomén, a legíróbb író, és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsönveszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-fajtáknak. Palóc, nem palóc, kutatták saját külön Gobineau-ink, de olyan magyarja a magyarság egy válságos érájának, amilyen akkorról nincs több. (Ez az a magyar józanság, a Mikszáthé, amit farizeusok meghamisítva az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.)

Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember, és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. Egy teljesen más szabású ember, egy jóval fiatalabb, reménytelen s lenézett kortárs, íme, meghajol a legíróbb író előtt. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több mint Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörű, s ezért legyünk hozzá háladatosak.

VU 1910. május 15.

Ady Endre

22. EGY HÍRES BUKOTT KÉPVISELŐ

(Emlékezés Jean Allemane-ra)

Párizs, május 19.

Franciaország minapi választási hekatombájában egy híres ismerősömet siratom: Jean Allemane "exgályarab"-ot. Így szerette nevezni magát Allemane, akit párizsi kerülete most nem küldött vissza a Bourbon-palotába. Teringettét, öt-hat szavazattal bukni el egy Jean Allemane-nak és éppen Párizsban, dísztelen sors. Bizonyos, hogy a Commune egykori hőse ma úgy szidja az általános választói jogot, mint Tisza István. És ha az ember meggondolja, hogy ugyanez az Allemane valamikor akár fölperzselhette volna Párizst. Amilyen hirtelen haragú ember ez a kis ember, talán sajnálja is, hogy nem tette meg.

Általában azt gondolom, hogy III. Napóleon ma még élő megbuktatói közül sokan bánják már a dolgot. Például Rochefort, aki egy időben olyan biztosra vette a köztársasági elnökséget, hogy mérget vett volna reá. Szegény Allemane is azért kiskirálykodott a Commune alatt, azért fegyenckedett gyilkos gyarmatokon hosszú évekig, hogy még képviselői uraságából is kipottyanjon?

Nagyon hasonló esemény-gazdagságban a két ember élete, az Allemane-é és a Rochefort-é. Igazán csak Párizsban lehetségesek még az ilyen pályák, az ilyen sorsok, az ilyen életek. Allemane fiatal betűszedő volt, amikor a francia-német háború kitört. S amikor Párizs kikiáltotta a Commune-t, ez a kicsi, fiatal, hetyke ember ott van a vezetők között.

Könyvet írt a Commune-ről, rabságáról, kínjairól, bőbeszédű, vaskos, rossz, de mégis nagyszerű érdekességű könyvet. Akkoriban ismerkedtem meg vele, amikor ez a könyv megjelent, és meglátogattam. Okvetlenül elképed a helyemben minden más magyar ember is, aki a mi nagyságos képviselő urainkhoz szokott. Külvárosban, ócska házban, fönt-fönt nem is tudom hányadik emeleten, húzós csengővel csengetünk. Ajtót nyit egy mezítlábas, rossz papucsú öreges nő: ez a Madame, a képviselő úr felesége. Takarítja a szobát, mely hálószoba, budoár, szalon, ebédlő és minden. Azaz van egy szoba még, az Allemane dolgozószobája, három lépés hosszú, két lépés széles. Egy rossz íróasztal, egy fonott ócska szék s könyvek egymásra rakva, zsúfolva a fal mellett a plafonig.

Ide, az Allemane dolgozószobájába persze nem lehet bemenni, csak egy ember fér ott el. Alapjában ma sem értem ezt a háztartást, mert már akkor tizenötezer frankra emelték a képviselő urak fizetését.

Lent a földszinten bolt volt különben. Allemane mellékesen egy kis szocialista nyomdát és könyvkereskedést tartott. Ma már ebből kell megélnie, hacsak bele nem hal a bukásba avagy meg nem választják valami időszaki választáson.

Apró ember, senki se hinné, hogy miket élt, és mindenki húsz évvel fiatalabbnak hinné, mint amennyi. Kiválóan értelmes, eszes, nyugtalan, heves és csökönyös, türelmetlen, mint minden tribun és autodidakta.

Elég egy szó és Allemane-nak már kipirosodik az arca, s már kiabál. A szabadgondolkozás kérdéseiről beszélgettünk, s már dühbejött az önmaga első mondatától.

- Meg kell szabadítani az emberiséget az Istentől és a felebbvalóktól.

De ez azután minden harmadik mondata, s a közbeeső kettők olyanok, amelyeket ő már százszor kipróbált a népgyűléseken.

Nagyon fájhat neki a bukás, és örülök, hogy nem láthattam viszont, mint ex-képviselőt. Ez nekem is fájt volna: vannak emberek, akik ha nincsenek a szószéken, nem is ők maguk. És Allemane-t nem szabad lett volna elbuktatni, ő már igazán úgy benne volt a francia parlamentben, mint a testbe lőtt és ottmaradt golyó. Siratom az öreg forradalmárt, a hivatásos képviselőt, s példáját íme, enyhülésül megmutattam azoknak a magyar volt képviselőknek, akik nemsokára egészen volt képviselők lesznek. Még Allemane is megbukik, íme, óh nép, nagy a te hatalmad.

Pesti Napló 1910. május 22.

Ady Endre

23. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL

Párizs, május 23.

I.

Kiké lesz Párizs?

[Saját levelezőnktől] Párizs legszívesebben a királyoké volt mindig, de ma már a száműzött királyok is fehér hollók Párizs számára. Leopolddal, a belga királlyal s Edwárddal talán örökre ki is veszett a Párizsban mulatozó fejedelemfajta. Még György, a görög király, maradt volna, de ő már bajosan hagyhatja el Hellászt néhány párizsi görbe napért. Még a szerb trónörököst is komoly tanulmányok vágya hozza el Párizsba, s általában nincsenek már mulatós királyok. Egy-egy egzotikus fejedelem érkezik még néha, aki komolyan veszi azt, hogy Párizsban léhának illik lenni. De már a többi császárok és királyok, ha jönnek is, olyan palástosak, mint a cár, s olyan józanok és fontoskodók, mint Roosevelt. De viszont Párizs a harmadik köztársaság alatt se felejtette el a második császárság tobzódó, szép korát. Kiké legyen, kiké lesz tehát ez a királyokat kedvelő, királyi Párizs? Hajh, hajh, Párizs kénytelen lesz demokrata lenni ízlése és múltja ellenére. Már-már látjuk a királyok utódjait: az amerikai multimilliomosokat, a, híres aeroplánosokat, nagy tenoristákat s író-hírességeket. D'Annunziót már úgy fogadta Párizs, mint egy inkognitóban érkező királyt. Igaz, hogy a királyi vendégek póri utódjait titokban lenézi a párizsi demokrácia. De valakiké mégiscsak lehessen Párizs, mert élni még Párizsnak is muszáj. A királyok különben is kezdtek smucigoskodni az utóbbi időkben: ejh - gondolja Párizs - legyünk demokraták, ha muszáj.

II.

A Thalamas mandátuma

Thalamas az a híres professzor, akit Franciaország Szent Imre-ifjai jobban gyűlölnek, mint a mi Szent Imre-ifjaink gyűlölik Marczalit, sőt Piklert. A Jeanne d'Arc legenda szertetépőjét, a Hervénél veszedelmesebb Thalamast Versailles város most képviselőjévé választotta. Találkoztam egy diákcsapattal a választást követő napon, s láttam Thalamast mosolyogva ülni be egy tramwayba. Hou, hou, Thalamas - ordítottak a hazafias ifjak, akiket nyilván kitanítottak e tüntetésre. És Thalamas mosolygott: éppen Jeanne d'Arc napján, május 8-án küldték őt a parlamentbe. Szegény orléans-i szűznek nem volt soha olyan szerencséje, mint azoknak, akik ma belőle élnek. Akadémikus lesz abból, aki Jeanne d'Arc mellett ír, s képviselő lesz legalábbis, aki bántja.

III.

Brieux, az akadémikus

A francia Akadémia most fogadta ünnepélyesen tagjai közé és kebelére Brieux-t. Tagadhatatlanul van olyan érdekes a Brieux akadémiai tagsága, mint a Donnay-é volt. S mint Donnay-nak a Chat noirt, akként hányják a szemére Brieux-nek is irodalmi ifjúkora bűneit. De az ifjúkori bűnök megbocsáttatnak még Richepinnek is, megbocsáttatnak mindenkinek, aki megtér. Nincs könnyebb valami, mint abbahagyni a forradalmat s megkomolyodni. Brieux nevetve hallgathatja a vádakat, hogy íme belőle, az egykori forradalmárból is akadémikus lett. Ha őszinte akarna lenni, ezt üzenné jó- és rosszhiszemű kritikusainak, a szemrehányó Catóknak:

- Sorsát senki sem kerülheti el, pláne, ha az ember akarva keresi - a sorsát.

IV.

György, a részeges

Párizsban élő angolok fajukat meghazudtoló, illojális nyíltsággal beszélik: az új király részeges. Tengerészt akartak csinálni belőle, s tengerészeti ismeretei ide lyukadtak ki: ismeri és nagyon-nagyon megszerette az alkoholt. Lehet, hogy ráfogás, de mégis furcsa, hogy én magam legalább hat-nyolc különböző, egymást nem ismerő angoltól így hallottam. Hiszen az erős pezsgőket megitta Edwárd király is, de nem feledte el, hogy Bacchus ellensége Vénusznak. S ő már inkább csak Vénuszt kedvelte, ami nem jelenti azt, hogy György király nagyon szeresse Bacchust, de Vénuszt se vesse meg. Az angol temperamentum szerencsés még a királyi trónon, s még túlzásaiban is: megtalálja mindig a módját, hogyan kell élni és élvezni.

Pesti Napló 1910. május 26.

Ady Endre

24. A PARASZT NIETZSCHÉK

- Búzatermés és követválasztás -

Jean Jaurès, a francia szocialisták nagyhercege kortesúton járt, s a francia Alpokban gyalogosan kellett néha-néha egy-egy falucskát meglátogatni. Hegyvidéki, mokány francia paraszt vezette a hegyek között Jaurèst és társait, hűséges ember, elvtárs, aki tele volt tudnivágyással.

- Hát igaz-e, hogy a papokat és az apácákat elkergetik - kérdezte többek között a vezető.

- Bizony - válaszolta Jaurès - azokkal végeznünk kellett, mert ellenségei voltak a köztársaságnak.

- Nagyon jó, nagyon helyes - dörmögte jókedvűen, megelégedetten a paraszt -, de az istenre sincs szükség.

- Azzal is végeztünk - mondta Jaurès, mert látta, hogy ez a válasz tetszenék a vezető elvtársnak.

- Ejnye be okosan tették, most már se isten, se pap, se mise, se egyházi adó. Hanem a harangok megmaradnak - kérdezte egy kevés hallgatás után, de nyugtalanul.

- A harangokat meghagyjuk - vágta ki bátran, okos sejtelemmel Jean Jaurès -, a harangokra szükség van.

- Bizony szükség, mert a jégfelhők boszorkányait csak harangszóval lehet elkergetni - fejezte be nagy hittel a hegyvidéki elvtárs.

Ám napidíjat se fogadott el Jean Jaurèstől pedig kemény, szorgos munkaidő volt. És némely francia régiók népe tudatlan, babonás, de benne él a polgári tisztesség babonája is. És benne él a forradalom, a szabadgondolkozás ösztöne, és dolgozik a maga módján.

*

Oláh és magyar lakosságú vidéken a minap korteseivel vacsorázott a munkapárti jelölt úr. Az egyik főkortes hangosan, sőt harsányan számoló-cédulát kért a vendéglői főpincértől. Azután negyven-ötven ember füle hallatára, három perc alatt számadást csinált:

- Kétezer emberre van szükség, hogy győzzünk, tehát húsz korona személyenkint: negyvenezer korona és ehhez a fuvarpénz.

Azután számolt tovább; öt fő-főkortes tizenötezer korona, s tíz utazó kortes nyolcezer korona. Azután a falusi kortesek és egyéb kiadások, három perc alatt kész volt egy száztízezer koronás költségvetés. A Justh-párt jelöltje akkor még csak tíz koronánál tartott voksonkint, de azóta talán ő is új költségvetést kapott a korteseitől.

És ez a kerület valamikor egyikét választotta a hét dentumogernek, akik Rákos mezején borozván, búsultak a koronázás napján. És ma a legtisztességesebb polgártárs is csak így tud mentegetőzni:

- Az apám még a magáéból költött a választásoknál, ma már szamárság becsületesnek lenni.

Hiszen igaz, szamárság, de mégis érdemes keresni az okot, hogy harminc év alatt honnan került ennyi okosság a magyar választókhoz.

*

Az első nagyobb pénzosztás akkor volt ebben a kerületben, mikor egy nagy gróf akart mindenáron győzni. Ez a nagy gróf meghalt, szobra is van, a "kis ember" barátja volt. A "kis ember" tőle tanulta meg az első leckét a voks-eladásból: ez volt a legalaposabb szövetkezet-alapítása a nagy grófnak. Azután már csak éppen, hogy két forinttal olcsóbban szavaztak a negyvennyolcasra, mint másra. Jött egy képviselő, aki öt év alatt négyezer szép holdas birtokot költött a mandátumára. Azután jött a kaszinó méltóságos, félelmes, játékos ura, aki odahajított százhúszezer forintot a mandátumáért. A múltkor majdnem ingyen választott ez a kerület, mert akkor nemzeti fölkelés volt, és most két választás költségét keresik a polgártársak.

Itt ugyan nem kérdik meg a képviselőjelölt urat, hogy erről s arról miként gondolkozik. Széles e világon okosabb, bátrabb választók nincsenek, mint Magyarország legtöbb helyén. A nemzeti intelligencia elvégezte a maga dolgát: a választók majdnem olyan nagy hazafiak, mint a jelöltek.

*

Illenék előkelőnek vagy cinikus gazembernek lenni s észre se venni a politikát, a magyar politikát. De akkor jóval szamarabbak volnánk a magyar falusi választónál, aki jól tudja, hogy a búzatermés és a politika a mi egész sorsunk.

Búzatermés és politika, azaz követválasztás, mennyi mindent elmond ez rólunk, mivoltunkról. A mai magyar választók egy kicsit a római patríciusok gyámoltjai s egy kicsit afféle paraszt Nietzschék. Az már igazán egyéni dolog, hogy én például utálom őket, borzadok, fuldoklok a szaguktól, s néha elátkozom a magyar alkotmányosságot.

Milyen boldog emberek a francia politikusok, kiknek a legrosszabb esetben is eszmékkel bíbelődő, babonás és nem okos parasztokkal van dolguk. A mi úri és paraszti parasztjaink túlságosan progresszívek nekem, nagyon előkelőek. Büdösek a bűntől és a bűn és erény előkelő tagadásától. Szükség volna azokra a harangokra, melyeket az Istennél többre becsült a Jean Jaures választója. Sok a jégfelhő, sok a boszorkány, be kellene harangozni nekik, de hát - talán késő is már.

Pesti Napló 1910. május 29.

Ady Endre