169. BEÖTHY ÚR SZÍNHÁZAI

- Az ő szívük és a mi türelmünk -

A Király Színház és a Magyar Színház ügye nem a művészeté. A Beöthy László zsebének az ügye viszont nem a nyilvánosságé. Állapíttassék ez meg azonnal, nehogy valaki összevissza cserélje a művészetet, a színházat, a zsebet, a nyilvánosságot és a trösztöt.

Beöthy László egy nyilatkozatában képtelennek állítja még a föltevést is, hogy neki ne legyen egyelőre legalábbis két színháza. Úgy-e ez azt jelenti, hogy eleddig senkinek sem volt szava a Király Színház és Magyar Színház uniója ellen? Gyönyörű nyíltsággal beszélhet hát a kérdésről e sorok írója. Először is azért, mert eléggé utálja a színházat, mint olyant. Másodszor, mert nem kopogtatott és soha az életben nem fog kopogtatni Beöthy László ajtóján halhatatlan, de soha meg nem írandó színdarabjaival. Harmadszor, mert Beöthy László örökölt, nagy, családi kereskedőtalentumát föltétlenül respektálja. Negyedszer, ötödször és többedszer, mert szép dolog azt a publikumot védeni, melynél naivabb, birkább és hálátlanabb nincsen ezen a világon.

Beöthy Lászlót minden más anyagilag és szellemileg rendezett országban ma bojkottálnák az írók, a szerzők. Valahogyan azonban meg ne próbálják (nem is fogják megpróbálni) nálunk, mert Beöthy Lászlónak jogos nagy öröme volna. Írnak és szereznek bőséggel a külföldön s Jézus nevében csak irgalmasságot gyakorol az a színház-direktor, aki magához engedi a hazai kisdedeket.

De, ha az írókhoz kevés jogunk és közünk van, itt számolja pénzecskéjét a jegyváltó pénztár előtt a tóduló közönség. Ezt becsapja, ezt kizsákmányolja, ezt két végéről égeti, ezt elbolondítja ez a tröszt. S nem vagyunk ám biztosítva, hogy ebben a csődországban jövőre nem szerezheti meg két színházához a harmadikat is. Avagy nem építteti a negyediket is. S akkor ő fütyül s a publikum úgy táncol, ahogy ő akarja. Más ízlése nem lehet a publikumnak, mint a Beöthy László ízlése. Háromszáz színész helyett tart majd ötvenet. Kevesebb lesz minden személyzete, kevesebb a darabja is. Amit lejárat egyik színházában, kiviszi a kisebb jegyárú s igénytelenebb közönségű másikba. Versenyről, igyekvésről, válogatásról nem is álmodhat a derék színházjáró. Veszi, nyeli azt, amit kap és úgy, ahogy adják.

Megjegyezzük, hogy Beöthynek van igaza és Budapestet ő ismeri jobban. Budapestnek az kell, hogy csalják, rontsák, kihasználják, megalázzák. Mindenben, nem csupán olyan jelentéktelen értékekben, mint amilyeneket nyújt a színház, főképpen a Beöthy-féle s melyekért ő, a publikum, olyan jelentékeny pénzértékeket hord össze.

De mégse adhasson ki Beöthy László tiltakozó szó nélkül hetyke nyilatkozatokat, ez a célja ennek a pár sornak. Az a dinasztia, amelynek ő színpadi jószágkormányzója, példátlanul megnyomorította ez ország szellemi életét. Lehet, hogy színházakkal fokozni ezt a megnyomorítást nem is lehet már. De ha a zsebükhöz, az ő zsebükhöz, nincs is közünk, a magunk szegény, árva zsebéhez van. Hát nincs ez uraknak szívük? Hát nem eléggé kihasználták azt már anyagilag, hogy pár évtized alatt ízléstelenekké, butákká neveltek bennünket? Tegyenek még ízléstelenebbekké, még butábbakká. De ne nyúzzanak ilyen rendszerrel, ilyen kegyetlenül.

Budapesti Napló 1907. július 24.

A. E.

170. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Hau-pör titka

Karlsruhe esküdtjei s a Hau-pörben ítélő bírái föltétlenül nyugtalanok. Nem nyugtalanabbak, de éppen olyan nyugtalanok, mint a világ minden újságolvasója. Érzik ők és érezzük mi is, hogy itt egy kegyetlen sorstragédia vetődött elénk. A sorstragédiákat a rejtelmes istenek rendezik s ha beavatkozunk, bennünket is baj érhet. Hogy Hau Károly ölte meg valóban az anyósát, ez nem lehetetlen. De miért érezünk a karlsruhei tárgyalás közönségével együtt magunk is különös haragot a szép Molitor Olga iránt? Itt nagy titok rejtőzködik még akkor is, ha Hau Károly gyilkolt. És a vallomástól rettegő vagy menekülő tanúk sem idegcsillapító jelenségek ez izgató, világraszóló bűnügyi szenzációban. Hau Károly esze, bátorsága, büszkesége és nyugalma még gyilkosul is nem akasztófára valónak mutatják őt. A vér és a halál mellett pedig itt van ezúttal is a szerelem. A szerelem és a gyilkos, aki a gyilkosságot tagadja. Egy gyilkos, aki úgy viselkedik, mintha valami gyönyörű titkot kellene sírig őriznie. S mikor halálra ítélik, homloka körül rögtön ott a mártírkoszorú. A régi, ádáz istenek még élnek és vannak még mindig sorstragédiák.

II.

Legénykedés a levegőben

Ha a franciák az ő kormányozható Patrie-jukkal lepik meg a világot, a németek is repülnek. Ha a Patrie-val játszva sétálgat az Eiffel-torony körül Clemenceau miniszterelnök, fog Bülow is légi sétát tenni. Már jön a hír, hogy a német kormányozható léghajó is oda száll, ahova akar és Spandauban gyönyörűen megkerülte a Nikolaj-templomot. Lehet, hogy ez a levegői legénykedés csak újfajta, ártatlan torna két gazdag, bővérű náció között. Lehetséges, hogy a kormányozhatók nem is kormányozhatók, de nem lehetetlen, hogy mind a ketten azok, a francia is, a német is. És így volna fölséges és így volna egyben pokolian mulatságos. Mert németek, franciák, sőt minden nemzetek diplomatái ez új csodából is a háborút szagolnák ki. Pedig milyen őrültül csalódnak vagy csalódnának. Találják csak föl s tökéletesítsék a hadseregek tudósai a kormányozható léghajót. A jót még az ördögtől is el kell fogadnunk, tehát a katonaságtól is. És ők azt hiszik, a naivak, hogy a háborút csinálják, pedig a békét csinálják katonásan, vitézül és szépen.

III.

Az északi Firenze

Egy nagy külföldi lap adja ezt a szép címet Prága városnak. De más lapok viszont szláv Athénnak, szláv Münchennek és isten tudja minek nem keresztelik Prágát. Mindezt a most lezajlott prágai ünnepek alkalmából. Amennyi komoly hírlap és revü él Nyugaton, mind hosszú, hosszú cikkeket közöl Prágáról. A cseh kultúráról, a cseh művészetről, a cseh irodalomról. Áradozó, forró, a kultúra közös szerelmétől ittas hangon fonják az ős cseh város dicsőségét. Az újfajta dicsőséget, a nagy kultúráét. Sápadozunk a dühtől, az irigységtől, ha Budapestre és magunkra gondolunk. Bezzeg mi nem kaptunk még ebben az életben századrésznyi ilyen dicséretet sem. Gazember, aki azt állítja, hogy a kultúra magyar seregén múlik. De igenis a kultúraellenes, tatárlelkű osztályuralmon s a politikán. Minden hírünket, mindig rossz hírünket köszönjük meg a politikusainknak. S ebből az országból csak a politikusok kiirtásával lehetne valamit csinálni.

Budapesti Napló 1907. július 25.

Lellei.

171. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Szegény Kazinczy Ferenc

Kazinczy Ferencnek szobrot fog állítani feledékeny nemzete helyett - Fráter Loránd úr. Száz itce bor, száz szál gyertya, azaz mit beszélünk, századokig hirdetni fogja Érsemjénben az a szobor, hogy Fráter Loránd volt egy korszakban Magyarország kultúrlelkiismerete. Pikáns is, szomorú is ez a nyári hír, no de mindegy, Kazinczy szobrot kap.

A példa ragadós lesz esetleg: Ruszt József talán majd szobrot fog állítani Madách Imrének és Banda Marci Jókai Mórnak és így tovább. Az érdekesebb mégis az lesz az egész ügyben, hogy persze nagy cécó lesz Érsemjénben. Meghívják a kormányt, a képviselőházat, úgynevezett tudományos és irodalmi társaságainkat. És ezek megjelennek Fráter Loránddal egyetemben ünnepelni Kazinczy Ferencet. Indítványozzuk, hogy a képviselőház koszorúját Rakovszky István vigye, a kormányt Darányi képviselje, s a díszszónok Nagy Gyurka legyen. Hihihi, tudják-e az urak, ki volt önmagának, Magyarországnak s a nemzetközi humanizmusnak és kultúrának ez a Kazinczy? Darabont-lélek, akinek a gondolkozásától még Berzsenyinek Kazinczyval szemben alázatos, forró, szerelmes barátsága is sokszor megriadt. Szabadkőmíves, Martinovics társa, könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár. Egyébként pedig, ha nem is nagy magyar író, de olyan nagy, szomorú, magyar ember, hogy összeszorul a szivünk, ha rágondolunk. A magyar átok a kivételes lelkeket késői poraikban sem kíméli. Fráter Loránd állít neki szobrot s a mai magyar közélet vezetői fogják emlékezetét áldomással ünnepelni.

II.

Dánoson sok a gyilkos

Helyeslem a cikkeket, melyek a csendőrség intézményét nálunk pompásan beváltnak magasztalják. Valóban Dános esete s a Szarvas-csárda gyilkos haramiáinak összefogdosása is ezt bizonyítják. Igen, a csendőrség, a mi csendőségünk, ért a gyilkosok kinyomozásához, sőt túlságosan ért. Kiváló csendőségünkkel már nem egy ízben esett meg, hogy egy gyilkos helyett egy gyilkossághoz három gyilkost is talált. Az ilyen eredmény sok egy kicsit a jóból s emberséges szerény ember megelégszik, ha csak éppen a valóságos gyilkosokat fogják el. Nem gyanúsítok, de egy nagyon eleven legenda fátyolait libbentem meg. Ha én csatangolnék Dános körül s a csendőrök elfognának, nem állok jót magamról, hogy nem vallom be a gyilkosságot. Az "azt mondják" s némely törvényszéki tárgyalás adatai szerint a gyanúsított ember kap először is húsz erős pofont. Ez azt akarja jelenteni, ha jegyzőkönyvi nyelvre fordítjuk: mi az ön neve, uram? A jegyzőkönyvbe pedig sok adatot foglalnak s a pofonoktól még az oláh cigány is elszédül. Emlékszem egy régi gyilkosságra, amely a pátriámban, Sarmaság vidékén történt. A vádlottak elmondták, hogy ők hordókban vallottak a csendőröknek a nyomozásnál. Hordókba tették őket, a hordókat újra befenekelték s gurították le sok száz méternyire a hegyről. Ilyenkor az ember akkor is vall, beszél, ha süketnéma. A csendőrség csakugyan nem rossz intézmény, sikerei is voltak már szép számmal. Azt se akarja senki, hogy egy kultúrától visszatartott ország félvad zsiványait szalonba vezessék a vallatáshoz. De viszont erkölcstelenség volna elhallgatni olyan gyanús furcsaságokat, hogy a mi csendőrségünk négyszer-ötször elfogja és vallomásra bírja a gyilkosokat olyankor, amikor esetleg a gyilkosok, az igaziak, valahol a markukba röhögnek.

III.

Geöcze Sarolta - igazgatónő

Geöcze Sarolta bizonnyal hálás lesz nekünk, ha - különben nagyon tisztelt - személyiségéből ezennel kifelejtjük a nőt. Ő kemény, harcos ellenfél s bizonyára akarja, hogy férfiasan beszéljenek vele az ellenfelei. Tehát olvassuk: Geöcze Saroltát a budapesti II. ker. állami tanítónőképző intézethez igazgatónővé nevezték ki. A csökönyös konzervativizmus, az ortodox keresztényszocializmus apostolnőjét s a feudális Magyarország irodalmi őrangyalát. Kikérjük magunknak, bennünket senki olyan naivaknak ne tartson, hogy meg vagyunk lepve. Minket lephetne meg kalksburgi Apponyi Albertnek akármilyen jezsuita vakmerősége? Nagyon logikusnak tartjuk, ha ezt a Geöcze Sarolta úrnőt, ezt a főtisztelendő világi apátnőt - jutalmazzák. Logikusnak tartjuk, ha a jövendő Magyarországot előre a butaság gúzsába akarja kötni a hatalmon tobzódó klerikalizmus. De Geöcze Sarolta nem együgyű nő, ő tanulmányozta már egy-két országnak a társadalmi evolúcióját. Ő a sötétségről és maradiságról is tudományos nótákat tud nótázni. Vallja be nagyságos asszony vagy kisasszony, van-e önöknek okuk ebben az országban a konzervativizmus érdekében harcolni? Már tudniillik a dicsőségtől és jutalmazásoktól eltekintve, úgy nyeregben van itt a reakció, olyan bizonyos itt a sötétség, hogy ha önök, a biztonságosak, még mindig harcot hirdetnek, komédiáznak. Egyébként fogadja üdvkívánataimat becses igazgatónői kinevezéséhez.

Budapesti Napló 1907. július 26.

A. E.

172. EGY ELRABLOTT KOSSUTH-NÓTA

- Egy főispáni fáklyás zenéhez -

Valahonnan Erdélyből jön az a félhivatalos hír, hogy fáklyás zenét kapott a főispán. Hetye-petyére, semmiért, csak a hazafias polgárok szent lelkesedéséből. Énekelték a Kossuth-nótát, ordítottak, éljeneztek, bömböltek. Mintha szédítő, szomorú, rejtelmes messziségből érkeznék ez a hír. Úgy hangzik, - hogy Verlaine-t idézzük, - mint elnémult, drága szavak suhanása. Istenkém, istenkém, hát adnak még az emberek Magyarországon honszerelmes fáklyás zenét? Édes, szegény mély bánatú magyar emberek kidagadt szemmel, keserű torokkal fújják még a Kossuth-nótát?

Nem sejtik azt sem Kossuth Ferenc, sem Apponyi Albert, mit raboltak ők el a szegény magyartól.

Ismerünk egy cinikus, éhes és gonosz magyar képviselőt, negyvennyolcast persze. A jámbor külvárosiak és falusiak előtt reszkető hangon emlegeti Kossuth apánkat. És mesésen utánozza a Kossuth-nótát éneklő magyar atyafit. Borostás arca bambán átszellemül szegénynek, a naiv magyarnak. És ezt nagyszerűen meglátta s nagyszerűen tudja elkomédiázni a nagyságos úr. De nekünk mindig a lelkünk akar kiszakadni, mikor ez az eszünkbe jut.

Hihetetlenül gazdag mámor-battéria a józannak hirdetett magyar. Egy kis bor, egy kis "szavalat" s bolond, lunátikus lesz. Tatáros arcából a felhőktől kergetett őszidei Hold mása formálódik ki. És fújja és fújja, hogy mindnyájan el fogunk menni. Nem gondol ő abban a nótás félórában Kossuthra, Ferencre, sőt Lajosra sem. Nincs az ő bánatos nótázásában sem színészkedés, sem tudat. De van valami bús igézet, valami régi átok visszarezgése. Adó, szolgaság, kevés hús, porció, fanyar lét, kutya-sors. És hogy ez így megy már csekély ezer esztendő óta. Nincs szomorúbb lény ezen a világon a magyar közembernél. Olyan gazdag ez a szomorúság, hogy mióta már bizonyos percentje a nem úri Magyarországnak honpolgár lett, ebből a szomorúságból fényesen megélnek az úri svihákok. Akár egy Somogyi Aladár bizgassa föl az ő érzékeny, nótás húrját, a magyar közembernek mindegy. Lelkesedik, bolondul, koponyát lékel és szavaz.

És elrabolták tőle az ő Kossuth-nótáját. Kossuth Ferenc vasutat dirigál és Bécsbe utazgat. Meghatókat láttunk s meghatókat beszélnek, írnak nekünk arról a csapásról, mely Magyarországon a kis lelkeket érte. Mióta a negyvennyolcas szédelgők becsapták a magyar közembert, nem tud az már ábrándozni öt liter bor árán se. Torka automatikusan kezdené a Kossuth-nótát. De lapot olvas, mindent tud, tudja az ő csúnya megcsalatását és káromkodik. Titokban adták volna el akár száz évre a pusztuló magyart Bécsnek Kossuth Ferencék, de hagyták volna meg az ő speciális mámorát, az ő vigasztaló nótáját. De elvették, elrabolták a magyar közembertől a Kossuth-nótát. Nem merjük bizonyosra venni, hogy a Marseillaise fogja most már érte kárpótolni. Nem lesz hite a szegény magyarnak, nem lesz babonája s nincsen nótája, történhetik rosszabb is. Nóta helyett, ha Amerikába ki nem szalad, bottal, kapanyéllel avagy éles kaszával, de ütni fog.

Nagyenyeden, vagy hol, ha igaz, még fújták égő fáklyák mellett a Kossuth-nótát. Erdély messze van az izgalmas, az eleven élettől, megtörténhetett. De az ünnepelt főispánnak száz fonográfba kellett volna fölfognia a közemberek-dalolta Kossuth-nótát. Hajh, urak, ezt a nótát nem fogja már többé bambán, bizalommal énekelni a szomorú magyar. Vagy új nótát kap, vagy olyat fog ütni, hogy egész Európa szeme tele lesz porral.

Budapesti Napló 1907. július 27.

A. E.

173. A HERING ÉS A TÖBBI

- Az a fő, hogy beismerés legyen -

A Szarvas-csárda közel van a Wekerle Sándor Dánosához. Ez az oka, hogy kissé izgatottabban pipáznak az urak Pest vármegye székházában. Kissé izgatottabban, de azért nem kell aggódni miattuk. Ők maguk se gyógyíthatatlanul búsak és nyugtalanok. Jönnek a jó hírek: van gyilkos csőstül, dolgoznak a csendőrök. Pest vármegye hírnevén nem fog semmi folt esni. Szarvas Istvánék kárpótolva vannak avval az őrült reklámmal, amit a lapoktól ingyen kapnak. Dános körül pedig nem igen lesz gyilkosság mostanában. Mert a kakastoll sokszor volt már félelmes és alapos munkában, de ilyen alaposban és félelmesben talán még soha.

Jó, bolond fiúk ezek a léha újságírók. Még a legcinikusabb is közülük, aki Monorról, Debrecenből vagy Dabasról visszajött, sír. Pedig szeretnek a Herrenmoral paripájára ülni. Pedig az oláh cigányok mégsem afféle cigányok, mint ők. De sokallják a buzgóságot a fiúk. Haragjukban még talán többet is látnak a kelleténél s mint amennyi történik. Például igaz, hogy a csendőrök megvasalták az apró gyermekeket, a purdékat is. De talán az még sem igaz, hogy az egyik purdénak eltávolították a szemét. Azt se akarjuk hinni, hogy külön besózták a heringet, melyre a vallomásra bírandó cigány két napig se kap egy korty vizet. Hasonlóképpen túlzásnak véljük azt is, hogy a cigánynak a csontját válogatás nélkül törik a csendőrök. Bizonyosan okkal-móddal törik. A térdét például, hiszen a cigány úgyse szokott térdelni. A lapockát, a bordát, a lábfej-csontokat. Mi nem hisszük azt, hogy a fejét is kilyukasztják a gyanúsított férfiúnak.

Az Egyesült Államok csinált egy indián territóriumot. Itt civilizálja a maga rézbőrű oláh cigányait. Ha vad marad, vigyáznak Sólyomszem úrra. Nem engedik Washington mellé, hogy az elnök lakásától pár kilométerre ölögessen. Ha gentleman lesz, akkor mehet, ahova csak akar. No de mi ettől, egyelőre, ami a Szarvas-csárdát illeti, elkéstünk. Holott mi arra sem mernénk megesküdni, hogy csakugyan a cigányok gyilkoltak. A csendőrök, talán az ügyész urak is, ezt bizonyosra veszik. Éppen emiatt tartják iszonyú titokban a vizsgálat menetét. Nehogy az újságokba kerüljön valami pozitív, mert ezek az oláhcigányok olvassák a Times-et, Temps-t, Pressét és a Budapest-et állandóan.

Az oláh cigány nem kultúrember. Nyilván másképpen kell diskurálni vele, mint Douglas lorddal. De egy Szabó nevű nagyváradi hivatalnok nemrégiben bevallotta, hogy ő ölte meg csakugyan Jámbor Sándort. Erre éppen tegnap ítélte el e gyilkosságáért a nagyváradi törvényszék a szegény, bűnös Hevesi Ákost. Ez a Szabó nem volt oláh cigány. De inkább vállalta azt, hogy ő gyilkolt, mintsem hogy tovább - vallassák.

Budapesti Napló 1907. július 28.

Lellei

174. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Magyarország a térképeken

Ha Párizsban, Franciaországban, ezután helyes térképek készülnek Magyarországról, öröm. Érdekesen szomorú, hogy ezt az örömet is privát lelkesedés adja nekünk. Nem azért csinálnak a franciák jó térképeket, mert Kossuth úr miniszter. De mert egy Párizsban élő magyarnak ismeretsége van a térkép-kiadókkal. Nem árt az ilyesmit észrevenni és a nyilvánosság előtt fájlalni. Hiszen a mának urai, akik Rákóczit kegyesek voltak halott kültagként a függetlenségi pártkörbe befogadni, ma már csak éppen nyíltan nem íratják, hogy Árpád vezérünk az ő igazolásuk végett foglalta el a hazát. S ők még dicsekedni fognak vele, hogy Magyarország megvan - a francia térképeken. De még egy dologra szintén nem árt figyelmeztetni ez urakat. A térkép-írás ma már igen fejlett tudomány. Nem elégszik meg azzal, hogy a nebulóknak országhatárt, folyókat, hegyeket és városokat mutasson. Ma már készülnek térképek például a földbirtok-eloszlásról. Készülnek térképek az írni és olvasni tudásról. Sőt készülnek összehasonlító térképek arról, hogy egy-egy ország tudomány és művészet termelésében hogyan tűnik ki a többi mellett. Vigyázzunk és féljünk, mert az ilyen térképeknél nem segíthet bennünket a protekció.

II.

Mit leltek Knézen?

Kár, hogy a knézi lelettel alig foglalkozunk. Nem tudom, mindenki olvasta? Knézen a temesvár-varjasi vasút építő munkáját végezték. S találtak két, nagy, furcsa sírt. Az egyikben sok csontváz - fejek nélkül. Ettől nem messze a másik sír. Itt meg csupa fej, sok-sok koponya törzsek nélkül. Az Akadémia talán kiküldött valakit, talán nem. Ha kiküldött, az majd megállapítja, hogy itt nagy csata volt. A kegyetlen törökök csinálták ezt a tréfát. Vagy a Batu kán kutyafejű tatárai. Szóval e helyen is direkt a nyugati kultúrát védtük a barbár Kelet hordái ellen. Hiszen tetszik ezt tudni. A gróf és a püspök urak történetírói írják. S mi az iskolában is így tanuljuk. Későbben azután el is hisszük. S mikor végtelen kulturális és egyéb nyomorúságainkat látjuk, evvel vigasztalódunk. Hogy a boldog Nyugat is kultúrátlan volna. De szerencsére itt voltunk - mi. Verekedtünk direkt azért, hogy Nyugaton nagy kultúra nőjön.

Igen ám, de az embernek néha különös, babonás sejtései támadnak. Én például esküdnék rá, hogy a knézi sírokban lázadó jobbágyok porhüvelyei pihennek. Arra nem mernék esküdni, hogy Dózsa György valamelyik rakoncátlan csapatát gyilkolták itt halomra a nagyurak vitézei és hajdúi. De ez se nagyon lehetetlen. Ám az bizonyos sejtésem, hogy jobbágyok voltak. Uraik ellen föllázadt bitangok. Akiket az éhség, a kín, a robot, a deres, a pallosjog, az úrbér és a többi keserűsége egy-két napra büszke emberekké tett. Lehet, valószínű, hogy gyújtogattak, öltek. Végre is valamit kellett csinálni a lázadó jobbágynak a tizenötödik században is. De bizonyos, hogy hamar végeztek velük. Fölkoncolták őket az urak fegyveres szolgái. S a fejét mindegyiknek levágták. Mivel a vallás sehonnan se maradhat el, be kellett szentelni a halottakat és sírjukat. De a püspökök és a nagy urak dühbe borultak a gondolatától is annak, hogy a lázadó parasztoknak a fejeit is szentelt víz érje. Azokat a fejeket, melyeket hitvány, büdös paraszt tulajdonosaik két napig föl mertek emelni. Azokat a fejeket, amelyek gondolkozni mertek. Ezért kellett a fejeket lenyiszálni és külön sírba helyezni. Úgy hiszem én ezt, aki tudom, látom, hogy a grófok és püspökök még ma is milyen vérszomjasan dühösek azokra a fejekre, melyek büszkén felütődni, tervelni, akarni, gondolkozni tudnak.

III.

Mária Terézia becsülete

A nagy, néhai császárnét, királynénkat, aki Pozsonyban az ő lelkes magyar urai előtt aratott legalábbis olyan sikert, mint Schratt Katalin nemrégiben Bécsben egy Mária Teréziáról szóló darabban, megsértette Korneuburgban egy paraszt. Vidám élcet vagy durva szitkot mondott-e, arról nem szól az ének. De arról igenis, hogy a korneuburgi bíróság elítélte egy hónapi fogházra Jilek Jánost, a sértőt. És nekünk egy tréfás szavunk sem akad az ítélet ellen. Ez a Jilek János nem volt történetíró. Ha Jilek János halott apját megsérti valaki, Jilek Jánosnak joga van a halott becsületét keresni. Ez a joga ne volna meg egy olyan mégis csak elég szereplő familiának, mint a Habsburg-familia? Annak tűrnie kell, amikor nevében ítélkező bíróság van egynéhány száz, hogy az ő nagy ősanyját sértegessék? Vagy nincs becsülete az élőnek se vagy van a halottnak is. Jilek János élt volna csak Mária Terézia idejében, többet ülne egy hónapnál. Mert Jilek János téglavető s a téglavetéshez nem szükséges a históriai valóság megállapítása Mária Teréziáról.

Budapesti Napló 1907. augusztus 1.

Lellei

175. ABBÁZIA LEGSZEBB HÖLGYEI

Tehát Abbázia ez évben is ledarálta a maga szépségversenyét. 1. Nánássy Ödönné. 2. Piliss Mimi. 3. Abelovszky Margit. Egytől-egyig okvetlenül olyan szép hölgyek, akik nemcsak Abbáziában lennének győztesek. Habár én csak Abbáziát s az effajta versenyeket ismerem. A koszorúzott hölgyeket, Abbázia idei királynőit, sajnos, nem. Hazafias lélekkel örülök azonban magam is, mert e beauték magyarok. S mert legszebbeknek kijelentetni még egy abbáziai versenyen sem dicstelen.

Hajh, nem mindenkik tudnak olyan könnyen dönteni ebben az ügyben, mint az abbáziai pályabírák. A Szépség fölismerésében és imádatában ugyan nagyon megromlott ez a mi korunk. De még mindig él tíz vagy ezer javíthatatlan, szomorú kereső. És nemcsak a testetlen Szépségnek vannak ilyen kielégítetlenjei. Keresik néhányan az Asszonyt is, mint fő-Szépséget. Vannak még olyanok, akik azt hiszik, hogy elevenen is lehet olyan nőket találni, amilyenek reánk versekből, képekből, szobrokból kacagnak vagy kisírnak.

Rodin, az öreg, a nagy Rodin, amikor a barna, hindu táncosnőt, Ruth kisasszonyt megismerte, sírt örömében. Hogy íme van még egyetlen szép ezen a rút világon. Ugyanez a Rodin azt mondta, amikor Szizova[tha] király táncosnői Párizsban jártak:

- Ha húsz évvel fiatalabb volnék, utánuk szöknék és sohse látna többé a világ.

Mert akik az asszonyok asszonyát, a Szépet, az Asszonyt keresik, csak szomorúak Párizsban, Londonban, Budapesten és Abbáziában. Azoknak forrón elképzelt hellén nők lázasítják meg álmaikat. Talán sohase élt finom hetérák, Venus-modellek.

Szizovat[ha] táncosnői előtt egy budapesti aszfaltbetyár kiköpne. Ruth kisasszonyért sem őszintén rajonganának a budapesti smokkok. De az asszonyi szépség költői már-már mindenütt elfordulnak a civilizált, agyonápolt nagyon fehér s elnyomorodott női testektől. Lehet, hogy hiában [!], de az egzotikus, a vad asszonyok szabad és érintetlen szépségéről képzelődnek.

Japánban él egy civilizáció-gyűlölő francia művész-ember. Egy olyan művész-ember, aki már nem is alkot, csak szenved és kutat. Ez beteg lesz az undortól, ha Tokióban olykor egy parisienne-t kénytelen látni. Egy parisienne-t, akiért esetleg százan és százan epednek.

Viszont az is híres dolog, hogy még a nem-művész lelkek is jobban buzognak idegen fajbeli szépek előtt. A párizsi nő nem szép, de aki Párizsból hosszabb idő után tér vissza Budapestre, hetekig szomorú s elkerüli szemeivel is a mi kikiáltott szépeinket. A szerecsen gaz állat lesz, ha a fehér nő szemébe nagyon belenéz. A japán ember a kínai nőért tud elkövetni nagyon bolondokat.

Ez mind azt jelenti, hogy a legalsóbb rendű férfiú is kielégítetlen. Minden táján a világnak talán az is volt mindenkor. A női szépség sem az a szépség, amelyet meg szoktunk találni. Boldogok és irigylendők az emberek ott lent Abbáziában. S mindenütt, ahol a legszebb egyet, kettőt, hármat játszva találják és koszorúzzák meg.

Budapesti Napló 1907. augusztus 2.

A. E.

176. FEKETE VIZEKEN

Ő mondta, Kalksburg fia, hogy kultuszminiszter akar lenni s csakugyan - vallásügyi miniszter lett. Olyan buzgó, mint egy magát rehabilitálni akaró sátán a pokol előtt. S úgy gyártja a rőfös reformokat, hogy ennek a szónak, a reform szónak, halálosan kell szégyenkeznie. De nem lesz semmi baj mégsem, tudja ő jól, hogy ebben az országban a türelem határtalan. Nemzetiszínű az ostya, göngyölhet bele tehát, amit csak akar. Bevesszük. Majláth is beveszi, aki Erdélynek kizárólagosan püspöke. De beveszi Bartók is és a császár és király nevét viselő unitárius püspök is. Többet mondunk: beveszi a legfőbb rabbitól az utolsó csoda-rabbiig s Vaszary Kolostól a nagyváradi nazarénus püspökig minden papi lélek. Ez az Apponyi jól tudja, hogy mennyit bír el Hunnia. Beadja neki pontosan a grammoknak a legtöbbjét. S ha ezt se okádjuk ki, van neki még néhány furcsa receptje.

Van neki s Mocsáry Lajos, aki ifjúnak és forradalmárnak nem nevezhető, még Mocsáry Lajos is látta. Ő is látta, csak az a sajnos, hogy kevesedmagával látta és látja. Egy francia revü a tételes vallások eltűnéséről csinált nemrégiben egy nálunk nagyon is korai körkérdést. Mocsáry meg merte sejtetni, hogy nálunk nagyon fiatal ez a kérdés. Sőt azt is megírta, hogy a klerikalizmus Szent István koronájának országaiban föl fogja venni a nemzeti köntöst. Fölvette, dicsértessék a Jézus Krisztus, mindörökké ámen.

Az Apponyi közoktatási reformjában ez a szédítő és ez a korszakos. Szervezetlenek lévén ez országban a tudományosan gondolkozók, biztos a maszlag. Látszólag minden egyháznak bókol és hajbókol Apponyi és az ő sötét reformkedve: nem rúgkapál senki. Itt van a híres loyolai iskola, ma már iskolája a mi tanító iskoláinknak. A protestánsoknak gyilkos pátens, a zsidóknak sárga folt kell ebben az országban, hogy méregbe jöjjenek. Megkapják, hejh be megkapják, de Apponyi adja. Észre se veszik, örülni és tapsolni fognak neki. Az iskola, a jövendő Magyarország, oda van dobva a római Curia elé. A szent svájci testőrök taposhatnak rajta, amennyi csak a bélünkbe fér.

Mondhatnák s mondják is: Apponyiban az izzó hazafi működik. Hogy az ő vallása a patriotizmus vallása s az ő sokatlátott szeme a nemzetiségi vesékbe néz. Igen, hát ezért kellett az új iskolai törvény? Ezért kellenek a keserítően pimasz és hosszú rendeletek és utasítások? Hát nem szebben hangzanék ez; minden tanítóképző-intézet és minden iskola mától fogva állami és magyar? Szebben, magyarabban és rövidebben lehetett volna-e törvényt hozni?

De Kalksburg fia libabőrös rökönyödéssel s méltatlankodással utasította vissza ezt az istentelen gondolatot. Az Egyházra gondolt, az egyedül üdvözítőre. De mert Kalksburgban tanult s ismeri a magyar birkaságot, egyházakról beszél. Jóféle hájjal kenegeti mindenféle papok hasát. S ugyanabban az utasításban, ahol az "a" betűtől a "zs"-ig nemzetiszínű minden, ő bátran mer prédikálni arról, hogy a haza se kutya, de a valláserkölcs s az egyházak üdve pláne nem az. Hogy azután az oláh és tót iskolákban a nemzeti címeres zászló alatt fölosztják még a magyar mennybéli üdvösséget is s ellenséges, primitív, de erős kultúrák fáját szöktetik papkertészek és hóbortos iskolamesterek az ég felé, ez mellékes. Apponyi már olyan kipróbált hazafi, aki a hazával úgy kísérletezhet, mint egy most épült híddal.

De ki fogják függeszteni minden iskolában a legmázoltabb történeti képeket. És milyen képek lesznek ezek, oh nép iskola? Tiborcé is ott lesz közöttük, aki a Katona József zsenije révén van olyan történeti alak, mint Anonymusnak bármelyik alakja? Ott lesz-e Dózsa György, Esze Tamás, Martinovics és Táncsics? Végre ezek is csak hősei voltak talán a mi hősietlen, keserves ezer évünknek? De nem, nem. Szent Imre, Szent Gellért püspök, Pázmány Péter fognak lógni a falakon. S ha Apponyi becsületesebb volna csak annál, amilyennek magát képzeli, ott lógna mellettük Kollonics is. Szegény, derék, naiv Kollonics, be sokat tanulna, ha ma élne. Nem okvetlenül kell azzal kirukkolni, hogy Árpád országát koldussá és katolikussá kell tenni. Megteszi szépen ezt egy közoktatási utasítás is. Borzasztóul nemzeti, rikoltóan nemzeti színekben. De hathatósan hangsúlyozva azt, hogy az egyházakra bízatik szegény Magyarország sorsa. Oh Kollonicsnál is naivabb egyházak, kik nem sejtik, mit jelent ez a nagy egyház-tisztelet. Küldjenek hálás sürgönyt a zsinatok. Hamar, mert későbben még megtörténhetik az a baj, hogy - látni fognak.

Úgy érezzük, hogy remegő pápista lelke Apponyinak Franciaországtól borzadt össze. Jövőbelátóan meg akarja védeni a klérust és a fekete mannát a pusztulástól. Hazát akar teremteni a mindenünnen kivert Egyháznak. Teheti, mert piros-fehér-zöld a lobogója. Teheti, mert ez az ország már úgy elaludt, hogy lehet vele mindent tenni. Csak sejtjük például, hogy Baksay Sándor sírt a minap egy Bonifácius-jelű zsebkendőbe egy lapban a terjeszkedő, az ölő szándékú klerikalizmuson. Nem megríkatóan jellemző az, hogy az egyetlen Bonifácius is lepelbe búvik? Nem ríkatóan megdöbbentő-e az, hogy a liberális magyar katolikusoknak egy tucat esztendővel ezelőtt híres-szép táborából már a zászlórudat se látjuk?

És, jaj, be tudja ez a kedves, gonosz Apponyi, mit és mikor csinál. Mit mondjunk? Ma is szomorú magyarnak lenni és élni. De ahogyan a jövendő Magyarországot építik suttyomban, szépen, az ember hálát ad az istennek, akiben talán nem is hisz, hogy ma él és nem holnap.

Budapesti Napló 1907. augusztus 3.

Ady Endre

177. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

István gróf koporsójánál

Mindent elért Nagykároly ura, István gróf, az ország első gavallérja. Íme, a gyászjelentés mondja: legjobb férj, legjobb atya, legjobb nagyatya, legjobb testvér. Hogy férjnek milyen volt, ez a zsombolyai és janovai gróf Csekonics Margit magánügye. Hogy atyának milyen volt, erről már többet és nyilvánosabban hallottunk, de fátyolt reá. Feketét, finomat, úri fátyolt, amin keresztül az ember nem láthat. De a "legjobb testvér" címhez mégis csak megidézzük gróf Károlyi Gábort. A "legjobb nagyatya" címhez szóljon hozzá (már kedves és értelmes lehet) a Frank Boriska kontesz-leánykája. Ezek az urak, ezek a Károlyi Istvánok egyetlenegy dolgot megtanultak Deák Ferenctől. Hogy az újság, a hírlap ne hazudjon. De ne hazudjon, az istenfáját, a gyászjelentés se.

II.

Beszéljenek a számok

Húsz esztendeje sincs, hogy ezt a banális fölszólítást kikacagtatás veszedelme nélkül lehet már leírni Magyarországon. Kegyesek lettünk a statisztikát, a számokat tudomásul venni. Nos hát: az 1901-1905 évek alatt a következő irányokat vette a magyar középiskolai ifjúság életalapító hajlandósága. Hittanhallgató lett 12.5 százalék, jogász 23 százalék, hivatalnok 10 százalék, katona 8 százalék, bölcsész 11 százalék, orvos 9 százalék, mérnök 5 százalék, gépész és vegyész 3 százalék, erdész és gazdász 7 százalék, kereskedelmi 3.5 százalék, ipari 0.5 százalék, bányász 0.5 százalék, művész 1 százalék, egyéb vagy később változtatott pályát 6.5 százalék.

Tehát butító és az élettől másokat is visszatartó papok lesznek az ifjainkból. Paragrafusos jogászok, gyümölcstelen bürokraták és katonák. De nem lesznek mérnökök, gépészek, iparosok. Szóval olyanok, akiknek a segítségével még talán meg lehetne ezt az országot csinálni.

III.

Budapest népe önérzeteskedik

Budapest népe önérzeteskedik, csak túlzás és baj ne legyen belőle. Ahogyan mostanában például a ház-uzsorásokkal elbánik, ez már beszéd. Ez már a nagyvárosi tömegnek, a kultúra derékhadának, dolgozó lelkiismerete. Azt szokták mondani a vidéken, hogy ez az ország Budapest érdekében él és kínlódik. Budapest pedig, elmondhatja, hogy ez az ország azt hiszi, nem lehet mást nyúzni, csak őt. Ez a szembeállás sohse volt igazságos, ma sem az. De az tény, hogy drágán fizet az ember azért az isteni tudatért, hogy ő - fővárosi. Helyes, ha ennek az összevissza, nagyon ötletszerű nagyvárosnak lelkiismerete s önérzete kezd lenni. Szeretnők, ha nem csak gyomor-ügyekben volna ilyen gerinces és öklös Budapest. Mert ne felejtse el senki ebben a szomorú városban, hogy alapjában minden a gyomor rizikójára játszik. Az is, ha itt álhazafiasságból szélhámos szószátyárokat tartunk ki. Az is, ha gyávaságból mindenféle kormánnyal barátságba[!] vagyunk. A háziurak mellett ne felejtse el Budapest, hogy a haza-urakon, a nagyszájú senkiken, a kormányzó iparlovagokon is lehet, sőt kell, egyet-kettőt ütni.

Budapesti Napló 1907. augusztus 3.

Lellei

178. MIÉRT VEREKEDNEK A VIDÉKI ÚJSÁGÍRÓK?

Vidéki újságírók párbajáról mostanában ismét sokszor olvasunk, sőt írunk Budapesten. Olvasunk, sőt írunk az ilyen párbajról, de alattomban nem tartjuk eseménynek. Ha jutna, kerülne időnk reá, még talán tudományosan is magyaráznók. (A napfoltokkal, esetleg avval az üstökössel, mely most állítólag alkalmatlankodik a Napnak. Ezt tennők, ha véletlenül Flammarion ugyanez időben az olvasmányunk. Ha viszont nemzeti szociológusok vagyunk, kisüthetnők, hogy nyugtalan a vidék.) A korrespondenciát a vidék és Budapest között mindenképpen ők, a vidéki újságírók, eszközlik úgyis leggyakrabban. Ha tehát a vidéki újságíró bármi okból búsul vagy verekszik, tudatosság nélkül a vidék hangulatáról ad beszámolót.

Az egész kérdés pedig, mint millió nagy kérdése a kis magyar társadalomnak, áll előttünk ostobán, értelmetlenül, elintézetlenül, magyarázat híján. Megoldani úgyse tudjuk, de miért ne hordjunk köréje két-három gondolatot? Magyarországon (ezt Ignotus mondta egyszer nekünk s kár, hogy nem ír róla ez a nagy ember) még közepes intellektusoknak is olyan iszonyú problémákkal kell viaskodniok, amilyenekhez, ha az ember egy nagy nációba születik bele, csak egy Taine-nek, egy Brandes-nek, valaki ilyesnek van nyilatkozó jussa. Ilyen a mi helyzetünk, ilyen komplikált az egész Kárpátok alatt és körül elhelyezett Magyarország. Az ember megérti, hogy Magyarország vezető emberei között ezer év óta nem volt négy-öt gondolkozni tudó. Sőt megérti azt is, hogy miért utálják itt a gondolkozást, mert itt a gondolkozás sokkal nehezebb tudomány, mint másutt.

A vidéki újságíró (sokszor sejtelme sincs róla szegénynek) ennek a fatális geográfiai, nemzeti és szociális beállításnak a mártírja, még talán olyankor is, amikor szeretett kartársával egy kis segédszínésznő vagy egy kis állítólagos (talán valódi) panama miatt pofozkodik össze.

De az már egyenesen megható például, ha Turócszentmártonban vagy Újvidéken azért kell összeapríttatnia magát az újságírónak, mert Szent Istvánnak az volt a véleménye, hogy az egy nyelvű nemzet erőtlen. Nekünk, a nem sovinisztáknak is, legsiralmasabb problémánk a nemzetiségi kérdés. Olyan sokoldalú, sokigazságú és sokbánatú, hogy az ember írni se mer őszintén róla. Ellenben a vidéki újságíró bátrabb, mint mi vagyunk. Akkor is, ha tót, ha sváb pángermán, ha szerb (az oláh legkevesebbszer lovagiaskodik). S akkor leginkább, ha magyar s úgy képzeli, hogy ami hibát Szent István óta kedves államférfiaink elkövettek, azt neki kell reparálnia.

Még ha stréberkedésből teszi is, bennünket mindig meghat, ha a vidéki újságíró, a magyar újságíró, azért párbajozik, mert ebben az országban nemzetiségek is grasszálnak. Akkor is, ha a vidéki újságíró úgy érzi, hogy a darabontnak, a hazaárulónak ki kell taposnia a belét. Akkor is, ha úgy gondolja, hogy a Fő utca kövezésénél történt visszaélések vannak olyan fontos dolgok, mint a hágai konferencia aktái és érdemes ennek (a Fő utca kövezésének) igazságáért esetleg meg is halni.

Akárhogyan (ennek az irkafirkának ez az első célja) olvassuk több érdeklődéssel és meghatottsággal a vidéki újságírók párbajáról szóló híreket. Vegyük végre tudomásul, hogy ebben az ádámcsutkától lábbütyökig romlott országban ő közöttük kell keresnünk a vitézség, a naivság, a jóhiszeműség, a hit és cél lovagjait. A párbajellenes ligáért is hamarabb lelkesedtek ők, mint itt Budapesten. És ne kacagjunk, de sírjunk rajta, hogy többet párbajoznak ma is még, mint mi valaha és ma.

Budapesti Napló 1907. augusztus 4.

A. E.

179. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Mór és Jakab

Ezek az idők nevezetes idők most Magyarországon. A vagy-vagynak, a nagy vajúdásnak a kora. De egyelőre még csak jel és készület minden. Egy bizonyos csak, hogy új Magyarország jön. E komoly időkből se felejtsük ki azért a jókedvet. Mi nagy jókedvvel olvastuk, hogy az ország klerikálisait Mór városába verbuválják. Mór városa az a Pécs, ahol a szabadgondolkozók tartották kongresszusukat. Mór pedig püspök vala Pécsett s Mórt boldoggá avatta Róma. A mi klerikálisaink tehát most Mór nevében szervezkednek. Ez azért kedves, mert tudvalevőleg nálunk minden újító, minden radikális - Jakab. Tessék vitázni arról, hogy melyik a szebb név. De nekünk iszonyúan tetszik, hogy szembekerült a két név. Ne hagyd magad Jakab, mert Mór már boldog. De neked, óh Jakab, még ezután kell tenned valamit a boldogságodért.

II.

A Város ellen

Magyarország önálló városainak polgármesterei kongresszusra gyűlnek. Ha igazán együttéreznek városaikkal, nagyon keserű hangulatban. Sohse kényeztették el ebben az országban a városokat. De ilyen rosszindulat se tombolt még a városok ellen. Mélyebben járunk s helyesebben írjuk, ha így írjuk: a Város ellen. Amikor ez az ország mai parlamentjét összeállította, ez bizonyos volt. Ez a parlament és kormánya a vármegyei rakoncátlanság eredménye. S leghőbb álma is, hogy középkorian hatalmasítsa újra a vármegyét. Mert a Város a láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés. Egyszóval a Város: a kultúra. Egy vigasztalása lehet a Városnak: alapjában nem ő ellene dolgozik ez a mai hivatalos, nagy ellenszenv. A kultúra ellen dolgozik.

III.

Pius pápa és a kolostorok

Írják a lapok, hogy Pius pápát nagyon bántják a szaporodó kolostor-botrányok. Ilyenformán kilátásunk van arra, hogy ezután kevesebb kolostorbotrányról olvashatunk. Mert ezután nagyobb lesz a titoktartás. E hírrel kapcsolatban, talán egy kissé szeszélyesen, írunk ide valamit. A Milánóban kiszellőztetett apáca-gyermekotthonról van szó. A lapok azt írják, hogy a kolostor orgiáira elegáns fogatokon és automobilokon jártak egyházfejedelmek, fekete arisztokraták, vallásos bankárok és pápai grófok. Viszont ugyane lapok szerint a gyermekek moslékon éltek, piszkos rongyokban koldultak, ugyanazok a gyermekek, akiknek a kedvéért az előkelő vendégek jöttek. A lapok bűnösek a hihetetlenségek föltálalásáért? Avagy a kolostorokban a hihetetlenségek is megtörténnek?

Budapesti Napló 1907. augusztus 6.

Lellei

180. DE CAUX MIMI SÍREMLÉKE

- Avagy: hova lettek a tavalyi nők és a tavalyi férfiak? -

Az asszonykultusz ebben az új, a mai Európában csúnyult el. Mindig megvolt, mindig szép volt, mindig sokat jelentett. De Caux Miminek szép síremléket akarnak most állítani. Megérdemli, mert olyan vászoncseléd volt, aki férfikortársainál különb férfiakat érdemelt. Magunkról, legújabb sütetű férfiakról, ne is beszéljünk. Mi talán még Fedák Sárihoz sem vagyunk méltók, sőt Kornai Bertához sem.

Néha az embernek itt Budapesten gonosz rossz kedve van. Röviden: az ember igazságtalan bizonyos nőkhöz, akik itt tetszeni akarnak. Lakol érte az első meghatott és belátásos percben. Sok mindenfélének nem jó ám lenni Magyarországon. De az ember inkább legyen itt még magyar költő is, mint magyar primadonna.

Déryné ifiasszonytól egészen Pálmai Ilkáig más világ volt itt. Szegény De Caux Mimi is ez abnormális szép időkben élt. Azokban az időkben, amelyekben tetszeni elég volt a penetráns nőiesség is. Nem kellett kirakatba tenni mindent s a portékát (ne tessék rosszat gondolni) ingyen, lelkes, önkéntes kikiáltók kiáltották ki. Édes szomorúsággal nézzük például egy Pálmai-este közönségét. Az utolsó magyar bölények, a ma már csúzos, a finomkodásból kijött, de még mindig gáláns férfiak vonulnak föl. Tíz év múlva még negyvennyolcas honvéd is több akad, mint ilyenek. Keservesen kérdezzük, hova lesznek a nőstényügyek megszépítői? A gáláns magyar urak, az asszony gyakorlati poétái? Ez a fölsóhajtás abszolúte nem rokon a régi magyar idők visszasiratóiéval. Például Franciaországból ezek a példányok nem vesztek ki. S a komoly újság, a Temps, egy színpadi vagy orfeumi szépség balesetéről kész két hasábon írni. Párizs legalábbis Athén szeretne lenni a nőkultuszban. Ha ez nem is sikerül neki, de Párizsban még van illata, hangulata az asszonykedvelésnek.

Azonban Párizsban még Polaire és Colette Willy is ízléssel dolgoznak. Sőt a music-hallok jobb női is. Szívünk megesik a mi szegény és sokszor már elég híres nőinken. Micsoda közönséges önreklámra szorulnak ezek szegények. Temetési éneknél szomorúbb nóta az a kuplé, melyet valami bódéban Kornai Berta az ő szobaleányáról és - panamájáról énekel. Holott, amire énekli, a tüzes nigger-nótáért iszonyú kár.

Hajh, hajh, ez a Sári mégiscsak a kor leánya. Igazán tulipánprimadonna ő. Ékesebben mondja el, mint száz kötet, hogy mi történt itt. A primadonnával se történt más, mint a fórumemberekkel. Hajdanában voltak itt Horváth Mihályok, Deák Ferencek, Kemény Zsigmondok, Eötvös Józsefek. Most tessék megnézni a képviselők almanachját. Hajdanában voltak itt férfiak, egyébként talán szimplexek, akik a Pálmai Szép Helénájától gazdagabb szívűek lettek egy közepes lírai költőnél. Ma vannak szmokingos, vén (fiatalon is vén) malacok. Hogy tapsolnak ezek Fedák - Bertának és Kornai Sárinak. Ez az úgynevezett intelligens publikum Budapesten.

De Caux Miminek, nemcsak ennek az egynek, állítsunk bizony díszes síremlékeket.

Budapesti Napló 1907. augusztus 7.

A. E.

181. A TÖRTÉNELMI PELLAGRA

Boldog Máramaros, ahol az emberek még ölni is tudnának, ha haragba jönnek. Vaskóh vidékén és fölöttébb sok táján Magyarországnak az emberek már haragudni sem tudnak. Egyszerűen gyönyörű az a hír, amely Máramarosból érkezik. Kaszát fogott a paraszt, mert megint eltagosítottak tőle valami százhúsz holdnyi földet. S a Kőhátról úgy görögtek lefelé a földelmérő urak, mint télen a lavina. Brávó, hurrá, Máramaros, talán egyetlen forradalmi szöglete Magyarországnak.

Bezzeg Vaskóh vidékén nem fog már kaszát a paraszt. Részben mert gyönge a karja, részben mert elzálogosította a kaszát. Tejjel-mézzel folyó és bővelkedő Biharban például ez a helyzet. Éhező falvak rongyos parasztjai összeverődnek. Gyöngült inakkal, egy-két napot gyalogolnak, míg Nagyváradra érnek: Gróf Eszterházy (hát még a herceg) ha nekidurálja magát, Budapestre hajtat a négyesével ezalatt. S mennek a büdös, kiéhezett parasztok domnu főispán Glatzhoz. S kérik alázatosan azt a kenyeret, melyet a nagybirtok ezer év óta, de állhatatosan rabol el tőlük.

Magunk részéről mindig megértés járt ki azoknak, akik Magyarországon történelmi alapon állnak. Valóban, a történelem nélkül nem lehetne megérteni ennek az országnak a dolgait. Szegény Acsádi, ő öreg korára kezdte pedzeni az ügyet s bele is halt. De őszintén sajnáljuk őt s még a Márkiakat is, hogy a történelmi fundamentumot lazították. Mert a vaskóhi parasztok éhínségét is csak a történelem fejtheti meg. A bihari gyomrok korgása nem egyéni korgás, de históriai. A vaskóhi parasztokat megvigasztalhatná, ha értenék, hogy ők tulajdonképpen históriailag éheznek. Minket komolyan elragad az a valóság, hogy kilencszáz év előtt is úgy volt itt minden, mint ma van. Legföljebb (no, ez kicsi differencia) a jobbágyra jó volt akkortól kezdve egészen negyvennyolcig vigyázni. Mert a jobbágy e szép időkben, ha jó jobbágy volt, majdnem annyit ért, mint egy ökör. Tehát, ha ötszáz jobbágyból százat vagy kétszázat elvitt az éhtífusz a váradi püspök országában, a megmaradtakat (direkt) siettek málé-kenyérrel jóllakatni. Ma már nincs meg ez a szép rend és úri humanizmus. Ma a latifundium kissé dühös a parasztra, mert a Németországból rendelt gazdasági gépeket drágán kell fizetnie. Aratott, gyűjtött, forgatott, kaszált, kapált a paraszt, ha a hajdu rákiáltott. Ma még napszámot is kér a gazember, a disznó. Szerencse, hogy ez a napszám jóval kisebb, mint amennyit borravalónak szoktunk adni (méltóztatnak tudni, méltóságos urak) a Moulin Rouge-ban.

A máramarosi, mondjuk szarvaszói oláh kaszát ragad. Mi ezt is meg tudjuk magyarázni. Dózsa György óta igazi, magyar parasztlázadás nem volt. Lett volna egynehány, de (nagyon okosan), urak álltak az élére. Így lett Esze Tamás buzgóságából Károlyi Sándor által majtényi fegyverletétel. S a szabadságharc idején is például Vasvári Pál olyan csapatot vezetett, amely szívesebben ment volna neki a nagyváradi püspöki aulának, mint a piskii hídnak. Azért, légy nyugodt, hazám, a nagyváradi püspök olyan személyesen hazafi, mint amilyen személyesen érkezett vissza a minap csúzos fejedelmünktől, Herkulesfürdőről, Szterényi államtitkár.

Édes eset, hogy hogyan tálalják föl a lapok a bihari tömegpellagrát. Az senkinek és egyetlen újságnak se fáj, hogy a váradi két püspöknek kissé sok a földje. A kanonokok szintén nem földnélküli Jánosok ott, de erről sem olvasunk. Azután van ott némely Zichy-birtok is és hasonló. (Mi lesz avval a millióval, amit néhai Jenő nemzetének ellentállására adományozott?)

Nemcsak Vaskóh vidékén, de az egész országban így áll a bál. A paraszt, a történelmi pária, juthat ama földekhez, amelyeket a latifundium vagy azért enged át, mert ő jó vagy azért, mert a földek már a gepidák korában sem termeltek, vagy azért, hogy legyen hova levezetni az árvizet az ezer holdakról. A máramarosi oláh még tud lázadni, mert emlékszik Hórára és Kloskára. De a belső magyarországi magyar és oláh - koldul. Ha ki nem vándorol Amerikába, amit ma már könnyebb szívvel cselekszik meg, mint Eötvös József a maga külföldi útját, melyről lírai költeményt írt. "S ha visszatérek, boldogulva, hon, hadd lássam népemet virányidon."

Szóval ebben az országban Weltner Jakabék csinálnak minden bajt. Apró incidensek, szó sincs róla, előfordulnak. De ahogy mi nemzeti demokrata kormányunkat ismerjük, Máramarosban sem lesz az embereknek sokáig joguk és kedvük a kaszához. Úgy nézzük a kórt, hogy Máramarosban nincs elég hitbizomány és latifundium. Tessék ott több latifundiumot csinálni, mint ma van. Egyetlen gyógyszer, hogy ebben az országban rend legyen. Rend, állami kivándorlás, pellagra és Ázsia. S egyébként se nép, se kasza, se jómód, se forradalom, se kultúra.

Budapesti Napló 1907. augusztus 8.

Ady Endre

182. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Morris Rosenfeld él

Úgy látszik, hogy Morris Rosenfeld él. Kitelik tőle, amilyen élhetetlennek ismerjük. Slemil, Slemil, hitvány zsidó, meg költő. Micsoda kárt okozott ez az ember a kiadóknak. Még Wolfnerék is adtak volna ki tőle kötetet. Erre, amikor már annyi érző cikkíró elbúcsúztatta (egy cikk ára Vlagyivosztoktól New-Yorkig 5 és 100 korona között variál), él. Él, tehát ismét nem lesz neki becsülete. Csak az az egy szerencséje marad meg, hogy vak. Személyesen nem fog olvasni és látni senkit.

II.

A magyar Varazze

Schlauch, Bubics, Ivánkovics, Császka, Pázmány... Pardon, Magyarországon nem szabad a papokat bántani, Olaszország azonban már majdnem léghuzamosan szellőzteti a kolostorait. Nálunk ez nem divat, nem úri dolog, nem sikk. Éppen hogy a főpásztorokról néha valamit megtudunk. De nem igaz az, hogy fejétől büdösödik a hal. A mi szerzetesrendeinkben roppantul szűzi élet folyik. E sorok szerény írója nem is famózus szerzetes-tanárok iskolájában élte és tanulta le zsenge ifjúságát. Ha valaki, mint diszkrét magánszemély érdeklődik, szolgálni tud néhány pikáns ügyet. Megírni azonban sohase fogja, mert már ült tömlöcben a papok miatt.

III.

A Barkász fiú

Irhattuk volna esetleg: a Losonczy-fiú. Az a Losonczy, ki szintén mostanában mint piromániákus a bolondokházába került. A Barkász, mint annyi Barkász és Losonczy, rossz fát tett a tűzre. Váltót is hamisított, lecsukták, rendben van. A történelmi magyar középosztály. Az az osztály, mely a maga analfabéta angolságával fölvette a dzsentri nevet. És produkál legjobb esetben képviselőket, Barkászokat és Losonczyakat. Tehát halljuk meg a kor esdő szavát. Mentsük meg a történelmi középosztályt. Mentsük meg a történelmi középosztályt.

Budapesti Napló 1907. augusztus 8.

Lellei

183. AZ ELROMLOTT HÍD

- Ne szeressenek bennünket olyan nagyon a papok -

Szép Tirolban van egy jó közmondás az elromlott hídról. Majd ha egy püspök lova kitöri benne a lábát, megcsináltatják. A hidat tudniillik, mert egy püspök már renoválhatatlan. Mi lesz a házasság című híddal a nemi élet című folyón? Attól félünk, hogy X. Piusnál nem kisebb püspök lova sántul bele. Nagyon nem szerencsés ember ez a mai pápa. Világos, hogy ő maga sohse volt szerelmes természetű. Ragyogott légyen bár a legszebb Hold a lagunákra. Nyugodtan alhatott a kulcsárnő az egész nőszemélyzettel együtt a pátriárkai palotában. S éppen X. Piusnak kell ordítnia a fájdalomtól, mert a papjai szerelmesek. Szerelmesek pedig fűbe-fába, összevissza. Óh, Boccaccio, te nem is sejtetted ezeket a titkokat. S bár a házasság szentség, a papok mégsem házasodnak. Pius pápa inkább elhalasztja a jubileumát. Inkább üzleti csapást mér Rómára. Inkább dühbe hozza Szent Antalt s lefúj egy-két zarándoklást. Inkább hozzányúl zsugori kezével a Péter-fillérekhez. Inkább sír, de a bajra orvosságot nem rendel. S engedi, hogy az Avanti, az olasz Népszava, lelkesedjék a házasságért. Nekik fájjon, a szent tulajdon és még szentebb házasság ellenségeinek, a szocialistáknak, hogy a papok nem házasodnak. Pius pápa nem meri, nem tudja megrenováltatni a hidat. Pusztuljanak a három éves fiucskák is a papok szerelmi haragjától. Pusztuljon minden, de az Egyház nem enged. Méltatlankodik, lármázik, zokog, füllent.

És akármilyen forró a kása és akármilyen banális a tanács: nincs más panacea, meg kell házasítani a papokat. Tessék, tessék, főtisztelendő urak szabályozni az árt. Manapság még minden erkölcsös pataknak a házasságba illik beömleni. S reméljük, hogy a püspökök sem fognak Hajnócziakat nőül venni, ha házasságukhoz a köztörvényeknek is lesz beleszólásuk. Nem lehet ezt a csúnya, ezt a botrányos problémát másképpen megoldani.

Azt már tudjuk, hogy máról-holnapra az Egyházzal nem bánhatunk el. Nem azért, mert Szent Péterre, mint petroszra és sziklára építették. De mert minden sziklánál sziklább sziklára épült: az emberi ostobaságra.

Ellenben, kedves szent emberek, nővéreinket, rokonainkat, gyermekeinket, unokáinkat, fivéreinket, ökreinket, szamarainkat és egyéb háziállatainkat ne tessék meggyalázni. Ezt nekünk nem pótolja nyolcvan pápai bulla sem. Ha papok önök, tessék megházasodni. Ha apácák, tessék férjhez menni. És ha ezt nem is teszik vagy pláne gazdasági érvekkel jönnek ellenünk s a házasság ellen, legalább is tessék magukat moderálni. Azt csak nem hitetik el önök velünk, hogy Krisztus azért csinálta a szeretet vallását, hogy önök bennünket agyonszeressenek.

Budapesti Napló 1907. augusztus 10.

A. E.

184. DÁNIEL ÉS PÁRIZS

(Párizsi levél)

Ez is elmúlt: az Eiffel-toronyból néztük és bámultuk Dánielt. Dániel egy barátságos üstökös volt, negyedik égi csoda ez évben. Olyan fényes volt, hogy majdnem szabad szemmel láthattuk. Egy darabig azt hittük, hogy lejön a Földre. Párizs külvárosaiban még a percét is tudták e látogatásnak. Végül is kiderült, hogy Dániel büszkébb akármelyik európai államfőnél. Egyszerűen nem kíváncsi Párizsra s elvágtatott a Nap felé.

Nincs ezért semmi baj. Párizs hamar megvigasztalódik. Dániel néhány viccel és szójátékkal lakol azért, mert Párizs figyelmét magára vonta s mert a mi naprendszerünkbe mert tévedni. A Batignolles-ban pedig beletörődnek, hogy nem lesz vége a világnak. Sebaj, hát ezentúl se lesz vége a világnak.

Dániel diszkrét látogatásának mégis van némi eredménye. Tudvalevő, hogy a francia Dél föllázadt nemrégiben a bor miatt. A bor miatt, melyből sokat termel s melyet eladni nem tud. Mert a nyíri vinkó nektár ahhoz a borhoz képest, mit a francia Dél termel. Nos, Franciaországban van egy régi paraszt hit. Olyan évben, amelyben üstökös jár, nagyszerű bor terem. S a francia borkereskedők már elővételeket csinálnak. Clemenceau pedig hálát ad az égnek, hogy üstököst küldött. Elkél az idei bortermés és nem lesz forradalom.

Egyébként s ez idő szerint Dániel volt az egyetlen illusztris vendége Párizsnak. Roppantul nehéz, levegőtlen forró ez a nyár. Még az idegenek sem első osztályúak. Azok a bizonyos nyári idegenek, akik Ostende és egyéb helyek révén Párizsba is bekukkantanak. Az emberek hullanak az utcákon, mint a legyek. S Flammarion, aki kezd már az üstökösökön s a spiritizmuson kívül semmihez sem érteni, meg se próbálja jósolni, hogy mikor válik hűvösebbre az idő.

Se színház, se orfeum, se semmi. Csak buzgóság, melegűzés, erőlködés. Az újságokon is csak a legritkább esetekben könyörül meg egy-egy gyorsvonat, hogy belepotyogjon a Loire-ba vagy a Szajnába.

Dániel volt az egyetlen, aki egy kis szenzációt adott. Az újságok, amelyek odahaza Magyarországon bizonyosan hasábokat írtak a koalíció kihült csillagáról, Dánielről tudomást se vettek. De Párizsban nemcsak rőfös riportokat, hanem tárcákat, verseket írtak Dánielről.

Anélkül, hogy Budapestet bántani akarnám, én ezt imádom Párizsban. Ezt az üstökös-kultuszt; ezt az égitest-keresést. Pihenhet babérjain Clemenceau, fiatalodhat Sarah Bernhardt s remekműveket írhat a Willy felesége. Párizsnak újabb kell, mindig újabb. Párizsnak üstökös kell, rejtelmes és titokzatos üstökös. És Dánielt többre becsüli Párizs, még ha teleszkóppal is kell néznie, mint a spanyol vagy görög királyt.

Párizs, augusztus 6.

Budapesti Napló 1907. augusztus 10.

Brown

185. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Zola és a harangok

Jön a hír, hogy Zolának egy francia város templom-harangokból öntet szobrot. Nagyon elsóhajtaná magát a nagy ember, ha sírjában értesülhetne erről. Ő nem haragudott a harangokra és voltaképpen rossz ember is az, aki a harangokra haragszik. Alig volt szebb kitalálása az emberi ellágyulásnak, mint a harang. Ne nézzük, hogy kihez beszél a harang, hiszen az a szép és az a fő, hogy beszél. Zola nem haragudott a harangokra s ez teszi még szomorúbbá a dolgot. Még a szobrát is abból öntik a nagy embernek, amit átöntés nélkül szeretett. S azt szeretik benne, amire ő legkevésbé volt büszke. Az ember utálja az Egyházat, a papokat, a sötétséget. De végre mégse azért él, hogy ideje legyen ezeket utálni.

II.

Csulalongkorn eljön Budapestre

Úgy látszik, hogy Sziám legfölségesebb királya mégis el fog jönni Budapestre, nem azért persze, hogy egy fejedelmi látogatás erejével támogassa azt az állami létezést, amelyet Supilo olyan átalkodottan tagad. De eljön, mert sem Berlin, sem Párizs, sem München, sem Bécs, sem Génua nem tudja azt nyújtani egy kelet[i] fejedelemnek, amit Budapest. "Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat."

III.

A pokolgépes Kolozsvár

Kolozsvárott a hét minden napján lelepleznek egy bombát. A bomba, a pokolgép, sohase sül el. De az országos sajtó bő értesülést nyer minden egyes esetről. S éppen Kolozsvárnak kell rettegnie a legmodernebb gyilkolástól. Kincses és megrendítően történelmi Kolozsvárnak. Az összes pokolgépeket Kolozsvárra viszi a posta. Gyönge ésszel azt lehetne hinni, hogy Kolozsvárott meg tudtak gyülemleni a modern társadalmi kihágások. Szóval, az anarchistáknak nagyon megfeküdte a gyomrát Kolozsvár. Holott Debrecenen kívül még nincs magyar város, mely ártatlanabb. Kolozsvár sohase fog bajt csinálni. S az anarchistáknak, kik Kolozsvárott robbantani akarnak, azt üzenjük, hogy tökfilkók. Kitartott leányok és városok ellen a legritkább esetben szabad pokolgéppel fölvonulni.

Budapesti Napló 1907. augusztus 11.

Lellei

186. NAGY ÚR A FŐSZOLGABÍRÓ

- De a pincérek sem kicsi urak -

Az öreg Tátrának, mely látta már Singer-Wolfner-Farkas Pált egy automobil várfokáról ezernyi néptömeg ellen küzdeni, megint szenzációja van. Ez az új szenzáció már eposzibb a Paulay Erzsi megmentésénél s ha szabad megkockáztatnunk a patinás szót: históriai.

Ki nem tudja Magyarországon, micsoda úr egy főszolgabíró? S ki nem tudja Magyarországon, minő gavallér-tűzpróba után küld ki valakit a nemes vármegye fürdőbiztosnak egy Balatonfüredre, egy Tátrafüredre? A fürdőbiztos már a magyar úri galantéria netovábbja. Parancsoló föllépésű, de olvadozó lovag a nőkkel szemben. Angolos a ruhája s ha megszorítják, talán franciául is beszél. Még talán regényeket is olvasott valaha az édesanyja divatlapjából. Szóval a fürdőbiztos egy főszolgabírónak s egy Mária Terézia korabeli bécsi gárdistának legszerencsésebb összetétele.

Mezőssy László szintén úr, szintén főszolgabíró és szintén fürdőbiztos Ó-Tátrafüreden. Ezenkívül legszemélyesebb testvéröccse Mezőssy Bélának, akit öt újságcikk s másfél brosura elolvasása tett kiemelkedő magyar politikussá, hogy azután egy hazafias Petur-gesztus s egy jól irányzott vezércikk-löveg államtitkári szék birtokába juttasson.

Mezőssy László főszolgabíró és fürdőbiztos úr egy társaságban élvezi a Tátrát és a magyar uraknak kijáró tiszteletadást államtitkár bátyjával és ennek miniszterével, Darányi Nácival, legalázatosabb, öreg szolgájával a grófoknak és püspököknek. Nem lehetetlen, hogy éppen azt vizsgálják, milyen új földdarabokat kellene a haza nevében megvásárolni jó kis állami kincsekkel valamelyik ruinálódni indult úri komától.

Mezőssy László gyakran átrándult szórakozni Új-Tátrafüredre. S itt a legelegánsabb vendéglőben persze külön-asztalt parancsolt magának, mint ahogy az úrhoz illik. Mivel azonban szeszélyesen rándult át s az asztal gyakorta volt ok és fürdőbiztos nélkül lefoglalva, a vendéglős komoly károkat szenvedett. A helyek kapósak voltak s külföldieknek, zsidóknak, latájnereknek s egyéb destruktív elemeknek nem esett jól, hogy ők egy talpnyi helyet nem kapnak ott, ahol egy meg se jelenő főszolgabírónak egész asztal jut. Egy pincér tehát megbízásból legközelebbi megjelenésekor udvarias hangon figyelmeztette, hogy csak az esetben tarthatnak fönt számára asztalt, ha rendesen eljön a vendéglőbe.

Éktelen, úri haragra gyúlt a fürdőbiztos-főszolgabíró. S úgy leszidta a pincért, ahogyan azt még nemrégen is egy magyar főszolgabíró megcselekedhette. Igen ám, de a pincér (átkozott új idők és erkölcsök) szervezett munkás. Sérelmét azonnal jelentette az étterem bizalmi férfiának. S az olyan ember határozottságával, kinek a hatalmat szervezett munkás emberek ezrei adják, kiadta az utasítást.

- Az az egyén terítéket, kiszolgálást, bort, vizet nem kap, amíg bocsánatot nem kér, mint egy kiskutya.

Hiába volt minden, mert a vendéglős se segíthetett. A pincérek kijelentették, hogy valamennyien távoznak, ha gyorsan elégtétel nem jön. Ismét méltatlankodás a fürdőbiztos részéről, persze ismét hiába minden. Szaladhatott a bátyjához, Darányihoz, ezek sem segíthettek. Sőt most Ó-Tátrafüred pincérei is értesültek s a bojkotthoz csatlakoztak. Szatócsboltból még sem táplálkozhat, még ma nem, egy gőgös magyar úr. Náci bácsi vakarta a fülét.:

- Ismerem ezeket a frátereket, Laci öcsém. Nincs más mód: bocsánatot kell kérni.

És ez meg is történt, fogcsikorgatva, de formásan. Tanúk voltak: Fazekas pestmegyei alispán, ismert bojkott-tekintély s a fürdőorvos, mint pszichopatológus nagyúri mániákusok körül. A pincérek lovagiasan megbocsátottak s Mezőssy László azóta terítéket kap. Végezzük már nem egészen friss, de igen jó refrénünkkel. Érnek még más meglepetéseket is ezek a már nagyon is vitézkedő urak.

Budapesti Napló 1907. augusztus 13.

Lellei

187. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Eppur si muove?

A csittvári krónika diákjai azt álmodták, hogy száz esztendő múlva nem lesz templom Magyarországon és sehol. Kórházakká, kultúrpalotákká, menhelyekké alakulnak a templomok. Szegény, néhai, nagy Jókaink olyan időkben írta e regényét, amikor Magyarországon ez a hit minden Európa felé tekintő magyar ember hite volt. Akkor sokaknak fájt a büszke, drága, úri templom olyan falvakban, ahol emberek, testvéreink disznóól-lakásokban éheztek, kínlódtak s szereztek ezerféle nyavalyát. Ma ez nálunk kevés embernek fáj, a templomok sokasodnak, a szerzetek özönlenek. Az Alkotmány pedig még egyre zokog: kevés a templom. Lázadoznak az élettől meggyötörtek, dolgozik a papokkal párhuzamosan a kivándorlás, az alkoholizmus, szifilisz, éhínség és tuberkulózis. De ez mind nem baj, csak az baj, hogy kevés a templom. Ha több lesz a templom - és egyre több lesz - nem lesz semmi nyomorúság ez országban. Több dominikánust, több jezsuitát, több karmelitát, több lazaristát a magyarnak. Sőt alakítsuk át minden középületünket templommá. Szabadkán már kezdik: az új városház, félig, feszületes templom lesz. Szegény, néhai nagy Jókaink s hajh, valamikori csittvári krónikások, ez a szép Magyarország alaposan befütyült minden emberséges próféciának.

II.

Giuseppe Gennari bűne

Gennari József nem írta be nevét sem a magyar, sem az olasz kultúra történelmébe. Ha ő például spiritiszta, nem árt vele a magyar géniusznak s a magyar nimbusznak. De Flammarion Kamill kétségtelenül nagy emberük a franciáknak és - spiritiszta. És az öreg Sardou megkaphatta a becsületrend nagykeresztjéhez a szalagot, holott múltjában spiritiszta foltok vannak. Jules Bois finom, előkelő író, ma már nem spiritiszta, de akkor volt a legfinomabb és legelőkelőbb, mikor egy művészember nagy szerelmével s erőnek erejével arról akart meggyőződni, hogy a spiritizmus a jövendő emberiség megváltása lesz. Ezer, még nagyobb nevekhez fűzött példával élhetnénk. De csak az a célunk, hogy a Gennari József ügyében egy nagy igazságot kimutassunk. A spiritizmus nem bűn, nem gyalázó gyöngeség. A spiritiszták csalják hitben egymást, jóhiszeműen a legtöbbször, mint ahogyan e földi életben mindazok kénytelenek egymást csalni, akiknek céljuk, akaratuk, vágyuk: hinni. S a legszkeptikusabb lények is vallják, hogy tele van a mi belső és külső életünk hatalmas, szép, megfejtendő titkokkal. A világ egy nagy evangélium s minden egyes ember egy-egy vers benne. Majd egyszer ezt az evangéliumot meg fogják írni. De pénzbűzt s perverz csalást szagolni ott is, ahol nagyon valószínűen az örök boldogságkeresés egy primitív kultuszáról van szó - ez lelki szegénység és embertelenség.

III.

A vármegye bölcsessége

Nógrád vármegye már megoldotta a cigánykérdést: nagy körültekintéssel, röviden, urasan, elegáns módon. Nógrád vármegye a maga cigányait kitoloncoltatja a maga területéről. Eddig van és tovább nincs ez a bölcsesség. Hogy a cigánykérdés Magyarország európaiatlanságának egyik fájó eredménye, erről egy büszke vármegye nem szokott beszélni. Hogy egy teljes, igaz, nagy társadalmi kultúra mechanice megszüntet ilyen bajokat, mint a cigánybajok, erről semmi. De azért Nógrád vármegye mégis megoldotta a cigánykérdést. Mert most már egyszerűen mit kell tenni? Minden törvényhatóság kergesse ki területéről a cigányokat. Ha minden magyar törvényhatóság átkergeti a határon a cigányokat, akkor Magyarországon nincs cigány, mert Magyarországot a törvényhatóságok alkotják. Akkor legföljebb Fiuméba szorulnak a cigányok, mert a corpus separatum sohase teszi csak azért se azt, amit a többi magyar törvényhatóság cselekszik.

Budapesti Napló 1907. augusztus 14.

A. E.

188. MEZEI ÉS PASQUALI

- Hogyan derül ki az ártatlanság? -

Mezei István kiderült ártatlanságának miközben hangosan tapsolunk, olvassuk a Gerolamo Pasquali mulatságos esetét. E szép nevű olasszal semmi afféle nem történt, mint Mezei Istvánnal, s ha börtönben ült, jó helyen ült. Valami negyven vétség és bűn listáját olvasta fejére a büntető igazság. Azaz a kényes és kényelmes társadalom veszedelmesnek találta Pasquali urat és elzáratta.

De mit tesz Isten? Pasquali úr váratlanul örököl. Meghal Milánóban egy asszony, akinek nincs örököse. Ellenben van neki egy félmilliónyi készpénze, egy gyönyörű villája, műgyűjteménye. E gazdag és megboldogult nőnek egyetlen öröklőképességű rokona Pasquali. Unokaöccs, miként azt utólag és kutatva megállapítják.

Szegény Mezei István, neki bizony sokáig kellett várni. El kellett jönnie a nyárnak, amikor az újságok kénytelenek emberségesebb dolgokkal is foglalkozni, mint a politika. Nem örökölt ugyan, de a fogságból kiszabadult s ebből nem szabad valami vidám tanulságot kihozni.

Olaszországban melegebb a táj, szenvedélyesebb és boldogtalanabb az ember. Többet botlik, mint máshol, tehát többet ül börtönben is. Azonban, csodálatos eset, a bírák éppen olyanok, mint nálunk. Van szívük, van bátorságuk, van paragrafusuk. A római jog gyalázatosabban eleven ott, mint bárhol.

De folytassuk a Pasquali úr esetét. Pasquali táviratot kap a börtönbe, hogy örökölt. Sokat örökölt, váratlanul örökölt, egy vagyont örökölt. Rögtön szabadságot ad neki a börtönigazgató. Nem kell sajtóakció, lárma, jogászkodás. Az a kicsi tény, hogy Pasquali egy milliócskát örökölt, fölpattantja a börtönajtót. Pár nap múlva hatezer líra érkezik a fegyházba. Pasquali küldte, hogy fegyenctársai ürítsenek egy jó poharat az ő egészségére. A bankett nagyszerűen sikerült. Az első tósztot a fegyházigazgató mondotta őfelségére, a legelső olasz emberre, a királyra. Azután a legnagyobb büntetésű fegyenc szónokolt, s poharát természetesen Pasquali úrra ürítette.

Ez az egész kis írás banális, mint az élet. Gyöngébbek kedvéért ezennel még banálisabb lesz. Ült volna csak ártatlanul a börtönben Pasquali úr. Ült volna ártatlanul és koldus módon, mint Mezei István. Sőt hozzáírhatjuk, hogy Mezei István egészen véletlenségből szabadult ki. De örökölt volna legalábbis egy félmilliót a disznó. Már akkor is szabad volna, ha valóban ő küldte volna a másvilágra ama bizonyos nőt.

Budapesti Napló 1907. augusztus 17.

Lellei

189. CHÉLARD ÚR LAPJA

Vigyáznak Magyarországra - Ábrányi úr nagy munkában - Külföldön kell ütni most már a darabontokat

Van Magyarországnak egy francia barátja: Raoul Chélard. Ismerős név: e barátunkról már írtunk egyet és mást. Madame Chélard, barátunk felesége, egyszer jellemezte a helyzetet. Könnyek között mesélte el egyik álmát nagy társaságban. Látta az ura szobrát a szép Magyarországon. A Budapesti Hírlap palotája előtt állott a szobor. A szobor alján koszorúk, miket a hálás magyarok helyeztek le.

Ez az álom megmagyarázza, hogy Chélard úr minő fontosságot tulajdonít magának. Igaz, hogy ez az álom nem fog teljesedni. Egyszerűen azért, mert a Budapesti Hírlap palotája előtt Rákosi Jenő lovas szobra fog állani.

Miként megírtuk már egy ízben, Chélard úr lapot szerkeszt. A lapot röviden "La France à l'Étranger"-nek címezi. Megjelenik olyankor, amikor Ábrányi Kornél cikk-témákat és a magyar kormány pénzecskéket küld.

Legutóbbi száma e jeles lapnak például már egészen magyar számú. Közli az államvasutak hirdetését. Magyar fürdőhelyeknek csap reklámot, nyilván ingyen. Kikapnak a horvátok, nyilván ingyen. És mivel Ábrányi Kornélnak nincs szerencséje a francia lapoknál, ide helyezi el legszerencsésebb érveit.

A Temps például még azután sem volt hajlandó a magyar koalíciót szeretni, miután erre őt a Budapesti Hírlap vezércikkben szólította fel s miután Ábrányi Kornél rektifikációját kellő gúnnyal leadta.

Itt van azonban Chélard úr. Ő szívesen közli Ábrányi úrnak s íródiákjainak minden elmésségét. S ha már a m. kir. miniszterelnöki sajtóiroda a romlott külföldön jobb lapokban és jutányosan nem tud gőzerővel érvényesülni, Chélard úr lapjában viszont szokatlanul őszinte. Teheti, mert fizet érte s meg is teszi. A Temps-nek úgy odamondogat, hogy az egyszerűen impozáns. És Chélard úr lapjában még abból sem csinál titkot Wekerle Sándor sajtóirodája, hogy antiszemita. Ezt azonban a koalíciós zsidók intézzék el. Minekünk csak az az érdekes, hogy miután belföldön már nem lehet darabontverésből megélni, külföldön, mint az mániákusokhoz és rossz lelkiismeretű emberekhez illik, drága pénzen csináltatnak egy zugrevüt, hogy a darabontok mégis ütve legyenek, mivel a darabont csak ütve jó.

Szóval szabadon piheghetsz szeretett hazám. Ha itt bent nem is vigyáznak reád, külföldön, a művelt külföldön direkt revüket tartanak ki a te érdekedben.

Budapesti Napló 1907. augusztus 17.

a.

190. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Kossuth őfelsége társasága

Akármilyen nagyfene úr is Kossuth Ferenc, megengedi, hogy Clemenceau urat se tartsuk kicsi úrnak. Igaz, hogy egy demokrata országnak a miniszterelnöke, de ez az ország mégis Franciaország. Nos, ez a Clemenceau is gyógyíttatja magát, ami alapjában nem nagy szégyen. Hízelkedő újságírók beszámolnak a Clemenceau-k lépéseiről, sőt szuszogásairól is. Azonban ország-világ olvashatja, hogy Clemenceau minden szabad idejét Brandes Györggyel tölti. Brandes Györggyel, aki nem is francia, nem is politikus, de aki mégis valaki. Még annak dacára is, hogy Budapestre ugyan idecsalták, de nem hallgatták meg. És mit olvasunk Kossuth őfelsége társaságáról hű újságíróinak jóvoltából? Mellette van Múzsa Gyula, aki jó tornász, vívó, atléta, de reméljük, hogy Brandes-szel mégse óhajtana egy kultúrás versenypályán birokra kelni. Mellette van Pallay Sándor is, aki valószínűleg jobban ért a masszázshoz, mint Brandes, de az irodalomhoz, a gondolkozáshoz aligha. Satöbbi. Az ember vagy elszomorodik vagy fölkacag, ha ilyen ellentétben lát ilyen két nagy urat, mint Kossuth és Clemenceau.

II.

A dal, a dal, a dal

Mi zengi túl a bérceket uraim és hölgyeim? A dal, a dal, a dal, mint méltóztatnak tudni. Volna-e a dalnak valami köze a kultúrához? Habozás nélkül volna, ha szeretett honi dalárdáink nem egzisztálnának. De szeretett honi dalárdáink egzisztálnak s ez évben, Egerben, e híres érseki városban dalárkodnak. Miket képesek az emberek, e dalárok, inni, enni és eldalolni, hihetetlen. S végül tönkre teszik a magyar és egyéb dalok becsületét és hazamennek. Ők elvégezték azt, amihez tehetségük van. Mi azonban tőrrel szívünkben kérdezzük: hát ilyen Magyarországon egy kulturális ünnep? És szabad-e dalolni, ha az ember rosszul és rosszakat dalol?

III.

Vilma gyermeket vár

Szegény hollandus királynő, oly szomorú az ő esete, hogy csak verset volna szabad róla írni. Nem elég, hogy él, de egy egész ország követelve néz reá. Szinte már az utcagyerekek is kiabálják felé:

- Vilma, Vilma, szülj egy trónörököst.

És most, ha jól sejtjük, ötödször bocsátják világgá a hírt. A felséges asszony családi örömök előtt áll. Amilyen szerencséje van szegénynek, megint baj lesz. Nem lesz trónörökös, sőt örökösnő se. És szegény Vilma királynőnek, akinek, mint anyaságra hiába törekvő anyának, önmagának, elég bánat ez, sírni fog kelleni nemzete nevében is.

Budapesti Napló 1907. augusztus 18.

A. E.

191. TÁRKÁNY ÉS KERPENYEST

Glosszák a belényesi választásról. - Lukács László a - negyvennyolcas. - Hogyan lett agitátor Lukács Lászlóból - Tárkány ítéletet mond - Egy román ügyvéd nyilatkozata - Mit jósolnak Nagyváradon?

Nagyvárad, augusztus 17.

Tárkány híres népe nagy munkában van most Belényes vidékén. Gyilkol, ha kell, azért, hogy Kardos Árpád legyen a követje. Szegény, szilaj, nem önhibájuk miatt vad, oláhok közé szorult, virtusos magyarok. Ők azt hiszik bepálinkázva, fölbujtogatva, hogy a hazát mentik. Ők azt hiszik, hogy Kossuth Lajos örömrepesve néz le az Égből Kardos Árpádra és őreájuk. Egyforma, bús jószág a tárkányi magyar és a kerpenyesti oláh. De Lucaciu vagy ha úgy tetszik Lukács László, az igazi negyvennyolcról beszél. Turinról beszél, Kossuth Lajosról, a demokráciáról, a kultúráról. Arról beszél magyarul és románul, hogy a magyar és román népet egyformán föl kell emelni. A latifundium ellen beszél, az önálló vámterületet követeli. Tárkány, Tárkány, Kossuth Lajos nagyon könnyes szemekkel nézhet le az Égből.

*

A magyar publikum nem sejti azt, hogy Lukács Lászlóból a mi becézett úri osztályunk csinált román agitátort. Lukács László, ez a nagytalentumú pap, külföldi tanulmányai után európai emberként került haza. Szavahihető tanúk megmondhatják ma is, hogy magyarul pompásabban beszélt, mint oláhul. Tele volt komoly ambíciókkal, jogos érvényesülő vágyakkal. Aki ismeri a magyar vidéki dzsentri, a vármegyei urak ázsiai dölyfét és kultúrátlanságát, meg tudja érteni, ami bekövetkezett. Lukács Lászlót lenézték, üldözték s belekényszerítették a román nacionalisták táborába. Azt az erőt azonban nem tudták kiölni belőle, hogy máig kultúrember s népbarát maradjon.

*

Hihetetlen dolgokat beszélnek Nagyváradon szemtanúk, akik Belényesen jártak. Tárkány verekedő népe, melyet az első Széll-féle választás óta egyenesen ilyen terrorista szerepre használnak föl lelketlen urak, éjnek idején rohan meg oláh falukat. Tegnapelőtt véletlenül tíz tárkányi ember száz fenesi oláhval találkozott össze s a tárkányiak menekülni voltak kénytelenek. Még aznapon beüzentek Fenesre csak ennyit:

- El vagytok ezennel ítélve három esztendőre.

Ez röviden azt jelenti, hogy három éven belül a fenesiek házára s termésére rá fog szállni a vörös kakas. A megijedt fenesiek békeköveteket küldtek s még az éjszaka folyamán kész lett a szerződés: a fenesiek oda szavaznak, ahová Tárkány hajtja őket.

*

Egy előkelő nagyváradi román ügyvéd a következőket mondta a Budapesti Napló egy Nagyváradon időző munkatársának:

- Lukács László belényesi jelöltsége azt jelenti, hogy a román nemzetiségi pártban az olcsó nacionalizmus és klerikalizmus fölé kezd kerekedni erőben a radikalizmus. Aki Lukács Lászlót ismeri, pláne újabb evolúcióját, meg lehet róla győződve, hogy becsületes védelmezője lesz a magyar polgárság és nép érdekeinek. Az igazán intelligens magyarok szabaduljanak meg már azoktól az öreg babonáktól, melyek hazaárulót kiáltatnak olyan emberre is, akinek az ellen-nacionalizmusa is voltaképpen az osztály-uralom bűne.

*

Zsandár, katona sokszor volt már töméntelen sok Belényes körül. Annyi azonban soha, mint most és nyugtalanabb főispánt se látott még Magyarország Glatz Antal úrnál. Nagyváradon nem szokott tartózkodó lenni a közbeszéd. Mindenütt diskurálják tehát, hogy Kardos Árpád egyéb előzetes költségein kívül csak harmincezer forintot akar Belényesre küldeni. S hozzáteszik Nagyváradon, hogy kétszer ennyi pénz mellett sem volna biztos a dolog.

Budapesti Napló 1907. augusztus 20.

192. MÁGNÁSOK ÉS OLÁH CIGÁNYOK

Nem demokrata, rossz vicc, hanem igaz: Franciaországban a mágnáskérdés olyan, mint nálunk az oláh cigányoké. Aktuális szintén és azonos kérdőjelű: mi történjék hát velük? Nem egyforma indulattal, de radikális és klerikális lapok egyformán körkérdést csinálnak belőle. Már a megvalósult polgári társadalomban is használhatatlan az úgynevezett történelmi arisztokrácia. De mi lesz még, ha ez a polgári társadalom egyre alaposabban és szociálisabban demokratizálódik? Szociológusok és költőírók külön-külön komolyságuk és ízlésük szerint töprengenek. Derűset, jót a mágnásoknak még a beléjük szerelmes Bourget sem tud jósolni.

Néhány mágnásbarát, mint a körkérdésekre adott válaszokból látjuk, abban reménykedik, hogy az arisztokrácia kevésbé degenerált nagyobbik fele a nagy polgári industrielek közé áll. Szóval az ipar és a kereskedelem fogja őket az életnek és produkciónak megmenteni. De a példák, amiket erre ők fölhoznak, nagyon szeszélyesek és kivételesek. Ellenben az nem szeszélyes és nem különös jelenség, hogy a lóverseny-sport után, ha már iparra térnek, az automobil kell nekik. Erről Párizsban egy sereg elmésséget terjesztenek. Például egy előkelő francia automobilgyárban a százfrankos gyakornokok is történelmi nevű mágnásifjak. Nemrégiben egy utazót állásától elmozdított a gyár igazgatója, mert kiderült róla, hogy csak - pápai gróf.

Nálunk, Európa utolsó feudális országában, talán az egész dolog tréfának tetszik. És mégis tessék elhinni, hogy másutt ez az ügy komoly, nagyon komoly. Éppen olyan komoly, mint nálunk a nomád cigányok problémája. A társadalom nem vágódik hasra a maga törvényeivel a mi előítéleteink előtt. Ahol neki fölöslegesek és ártalmasak, egyformán löki ki magából az oláh cigányt és a - történelmi cigányt. Robert de Montesquiou, aki jó költő és gróf, egy avult jakobinus igazsággal és kedves jámborsággal, művészemberhez illően, vigasztalja magát:

- Egy arisztokrácia van, a munkáé és az emberségé. Aki nem tartozik bele, azért nem kár, ha elpusztul.

Nem kárnak nem kár, de vajon elég vigasztalás-e ez a gróf úr fajtájának?

Budapesti Napló 1907. augusztus 20.

Lellei

193. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

István király után

Örülni, mulatni nagy tömegben, egymást keresve, nem tud a mi népünk. A nemzeti géniusz apró tulajdonosai és kommentátorai ebből is tőkét kovácsolnak. Pedig ez nem érdem, nem dicsőség, ez nagyon szegény és szomorú jelenség. A búcsú csak eléggé magyar vigalom: imádkozik, iszik, félrevonul, legénykedik, sír és fejet tör búcsún a magyar. És például István királlyal nem is az a baj, hogy a kálvinisták nem szeretik benne a szentet. Csinálhatnánk akármilyen országos, minden lélekhez beszélő, nemzeti magyar ünnepet. A jenki, a francia, az olasz igenis meg fog mámorosodni a maga ünnepén, mi soha. Óh, hogy a gonosz politikát muszáj mindenbe belevernie az embernek. A jenki ünnepe emlékezés egy váratlanul fölséges cselekedetére a gyülevész amerikai népnek. A francia meg akar ölelni kacagva, boldogan minden franciát, mert a Bastille-t a nép rombolta le, s nép: mindenki. Garibaldi minden olaszé volt s Róma bevétele az olasz nép hőstette volt. A mi ünnepeinkhez a szegény, szomorú magyar népnek semmi köze sincs. A magyar nép így elmélkedik búsan és öntudatlanul. "Szent Istvánnak örüljön az esztergomi hercegprímás, neki van haszna belőle." "Március 15-nek sem ujjongok már, ujjongjon Kossuth Ferenc, ez a nap az apjából legendás koldust, ő belőle fenséges nádort csinált."

II.

Dános és a fantázia

Tanácsoljuk a nem cigány származású rablógyilkosoknak, most működjenek. Féléven belül nincsen olyan gaztett, amelyet nem ők követtek és követnek el. Cigányok itt, cigányok ott, cigányok mindenütt, ezt halljuk, ezt olvastuk. És akár hiszik, akár nem, ez újra a fantázia koldusságát igazolja. Nálunk minden téren ilyen kevés a fantázia. Még ott is, ahol nem kell ölni. Deák Ferenc rosszul gombolt mellényéből évtizedek óta élnek a politikusok. Apponyi szónoklás közben megszorul s alkot egy kulináris, sohse használt latin szót. A szót fölkapja és megőrzi ellenőrzés nélkül a magyar fórum. Baross Gábornak volt néhány eredeti ideája, minden közgazdászunk ezeken rágódik. Herczeg Ferenc huszártörténetekkel nagy sikert arat, huszártörténeteket ír az egész magyar irodalmi glóbusz. Jön egy új poéta, ki élete, boldogsága, vére és idegei árán kitalál egy új nótát. Ezt a nótát fújja most már a legcsiribiribb poéta is. Hosztalek elkövet egy félbolond szélhámosságot, egyszerre Hosztalekek támadnak s a publikum csak Hosztalekeket tud látni. Sem akik cselekesznek, sem akik nézők, újat gondolni nem tudnak. Dánoson talán a cigányok gyilkoltak, most már jó ideig mindenütt a cigányok fognak gyilkolni.

III.

Hát nem örülünk?

Kont Ignác nem tudott állást kapni annak idején Magyarországon, kiment tanárnak Franciaországba. Szántszándékkal nem választottunk nagyobb példát, egy Munkácsyét, egy Joachimét stb. Elég az hozzá, hogy Kont Ignác, aki most Párizsban tanár, a Sorbonne-on is tanít, egyébként egyszerű, buzgó, olvasott ember, ma: kiváló hazánkfia. Minden jutalmazásunk, minden elismerésünk ilyen fajtájú. De nekem mégis az tetszik legjobban, hogy Maróczyról hallgatunk. Valahányszor első volt az egyébként nem elsőrendű csatamezőn, a sakktáblán, vertük a mellünket. Hajh, a magyar talentum, a magyar zseni, nincs annak párja, éljen Maróczy. Ha azonban Maróczy nem excellál, forduljon föl, nekünk nem kell. Szép a magyar dicsőség még a sakkmezőn is, az ördög vigye el.

Budapesti Napló 1907. augusztus 22.

Lellei

194. ORSZÁGOS VÁROS PUSZTASZEREN

- Tekintetes Csongrád vármegye figyelmébe -

Tekintetes Csongrád vármegye elé fess indítványt terjesztett egy Ludovai Tóth István nevű úr. Arról van szó, hogy Pusztaszeren országos város épüljön Árpád fejedelem emlékére. Egy gigászi város, ahol csak az Árpád-szobor körül ezer holdas park tátongna. Egy pompás, szittya, szép város nyolcvanezer hold területen. Ludovai Tóth István terve elég körmönfont ugyan, de néhány pótlásra rászorul. Ezennel bátrak vagyunk előhozakodni ama néhány szükséges ideával, ami hirtelen eszünkbe jut.

Mindenekelőtt keveselljük azt a hét templomot, melyet Ludovai Tóth István proponál. Ebben az Árpád-városban legalábbis negyven-ötven templomra lesz szükség. Egyebek között megemlítjük, mint meggondolásra méltó ötletet, egy Apponyi-bazilika építését. Sajnosan nélkülözzük Ludovai Tóth István tervezetében a kolostorokat. Hát lehet-e ma Magyarországon városalapításra gondolni szerzetesek nélkül?

Mindenesetre ajánljuk, hogy az Árpádváros olyan logikus metropolis legyen, mint Budapest. Nehogy véletlenül elegendő ház legyen benne, mert akkor tönkremennek a háziurak. Sejtjük, hogy Ludovai Tóth István magas házakat óhajtana látni az országos városban. Ez ellen is van néhány nagyon komoly kifogásunk, de csak eggyel állunk elő. Népünk abszolúte nem a legjelesebb városalapító népek közül való a szumir idők óta. Szegeden a bennszülött szegedi ember ma se mer a háztövi trottoáron járni, mivel nagyon helyesen azt tartja, hogy a magas ház, ha ledől, nagy bajt csinál.

Nyilván egyetemet is szánt Árpád-városnak Ludovai Tóth István, ha már Szegednek Apponyi akaratából álla koppant. Ez egyetemre csupán ama budapesti tanárok fiúutódai alkalmazandók, kiknek apái ökrök voltak, de ha kellett, ha nem kellett, szerették a hazát. A Kmety Károlyok és Herczeg Mihályok nevét ne felejtsék el a városalapítók.

Fontos dolog, hogy arisztokráciánkat beédesgessük az új városba. Arisztokrácia nélkül nincs nagyvárosi élet, nincs igazi városi luxus. Kaszinókról, leány-barlangokról s lóversenyterekről nem hallunk a Ludovai Tóth István indítványában.

Ennek a városnak olyannak kell lennie, amilyennek most Magyarország indul. Legyen egy városrész kizárólag a földönfutók és nyomorékok számára. Egy városrészt a munkabíró parasztok és más pórok foglalnak el. Egyet, természetesen jól körüldrótolva, a zsidók. Külön városrészük legyen a jobb módú és kölcsönképes polgároknak. A többit talán részleteznünk sem kell. A kopott és kevésbé kopott dzsentri, a mágnások, a papok a város szívében élnének, a legszebb házakban az Árpád-szobor körül.

A közköltőt talán előre meg lehetne állapítani, mert lesz. Azonban előre ki lehetne mondani, hogy azt szegénység arányában fogják kiróni. Minél koldusabb valaki, annál gyümölcsözőbben működjék adójával városa javára.

Még az asztaltársaságokról lehetne beszélni, de ezek talán maguktól is meg fognak születni. Azonban fontos dolog, hogy az új metropolis, mely föltétlenül önálló municípium lesz, függetlenségi főispánt kapjon. Ami a képviselőválasztást illeti, intézzék el majd együtt a függetlenségi párt és a néppárt.

Nem szándékoztunk tanulmányt írni, de e pár tanácsoló megjegyzésünk talán nem volt fölösleges.

Budapesti Napló 1907. augusztus 23.

A. E.

195. KIS SZENZÁCIÓK NAGY NŐKRŐL

(Párizsi levél)

I.
Polaire kisasszonyt kirabolták

Polaire kisasszony, Willy egykori szerelme s a Claudine-regények modellje, olvasta az újságokból, hogy Marokkóban nagy veszedelem van. Erre Polaire kisasszony otthagyta az unalmas Ostendét, sőt tervezett norvégiai kéjutazásáról is lemondott, utazott társalkodónőjével, igenis, akármilyen furcsának látszik, Marokkóba. Tangerban kissé unalmasak voltak az első napok. A mórok éppen ezeken a napokon nem gyilkoltak. Polaire kisasszony már-már arra gondolt, hogy elutazik ebből az unalmas országból. Szidta az újságokat, melyek izgalomról, vérről és más szenzációkról mesélnek, holott Marokkóban semmi sem történik.

Végül is elhatározta Polaire kisasszony, hogy egy utolsó próbát tesz. A Cook-irodában megrendelt két szamarat s másnap kirándult társalkodónőjével, szamárháton vidékre. Polaire kisasszony elérte félig-meddig a célját. A vad mór martalócok nem rabolták ugyan el a két nőt, Franciaország hadseregének nem kellett még hatásosabban közbelépnie Polaire kisasszony miatt. De elvették a két nő pénzét és ékszereit. Diszkréten megjegyezzük, hogy a pénz és ékszer direkt elraboltatási célzattal lett a kirándulásra fölhasználva. Szóval, kevés pénzről s olcsó ékszerről van szó. Párizsban mégis pukkadozik néhány ezer nő: ennek a Polaire-nek minden sikerül. Olyan reklámot kapott, hogy évekig elélhet belőle.

II.

Patti Adelina táncol

Patti Adelinával haszontalan küzdelmet folytat az idő. A nagy és öreg énekesnő nem akar lemondani az életről és a sikerről. Legutóbb Londonban kicsiny, de válogatott közönség előtt Patti eljátszotta a - Víg özvegyet. Párizsból elutazóban egy valcert hallott valahol a Budapesten olyan népszerű Lehár-darabból. Erre szerzett egy fiatal és csinosképű színész-partnert s házi színpadán Londonban, bemutatta a darabot. S ahogy Londonból írják, olyan táncot lejtett hozzá, hogy a legblazírtabb diák is tüzet fogott volna. Reménység van reá, hogy kis társaság előtt Párizsban is eljátssza Lehár darabjait Adeline. Párizs azonban főképpen a táncra kiváncsi. És csakugyan kincseket ér egy olyan látványosság, amikor olyan banya rázza magát, táncol, aki valamikor tündér, istennő és hangcsoda volt.

III.

Otero majmot keres

A szép Otero, Párizs egyik lekötelező erkölcsű istennője, majmot keres. A párizsi lapokban naponkint megjelenik a hirdetés:

Madame Otero egy kisebb termetű és barátságos természetű majmot keres a Marigny színházban előadandó látványos darabhoz.

Hihetetlen sikere volt a hirdetésnek. Az ember nem is hinné, hogy annyi majom van a világon, amennyit Oteróhoz bemutatni vittek. Indiából, sőt Japánból is kapott távirati ajánlatokat Otero. Ha egy nagyon szép és nagyon rossz nő majmot akar, húszezret kap.

Budapesti Napló 1907. augusztus 24.

Brown