Párizsban kevés a jó ember és ez olykor nagyon fáj annak, aki Keletről jött ide. Rosszabb emberekért egészen Amerikáig kell fáradnunk, ahol még nagyobb a demokrácia. De jó és rossz itt olyan fogalmak, miket a gyermek és a barbár gondoltak ki. Hazárd és indokolatlan barátságosság: primitív ember szemében ez a jóság. Vidám egoizmus és ravasz okosság: ez a rossznak a bélyege. Vendégszeretet, pajtáskodás, útszéli szamaritánizmus primordiális emberi derékségek. Jó ember például a török, de attól koldul. Ez a jóság egyszersmind a dekadens osztályoké is. A magyar udvarházakban együgyű, oktalan jóságú emberek éltek. El is pusztultak szegények. Debrecen civisei ridegek és önzők. Színmagyar vidékeken melyeket mágnás-uradalom meg nem nyomorított, nincsenek barátságos parasztok. De vannak óvatos, okos, zárkózott ősemberek, akik csak önmagukat szeretik. A jó emberek értéktelen polgárok. Jó emberek a gyávák, a könnyelműek, az ostobák, a pusztulók és a koldusak. Kegyetlen igazság, de igazság: kényszerű és modern.
Franciaország ma azoké, akiknek őseik a Jacques Bonhomme-ok voltak. Nagyon jó és szerencsétlen emberek. Úgy gondolják most már ezek, hogy éppen elég is volt a jóságból. Megcsinálták a nagy forradalmat. Azóta folyton a forradalmat csinálják. Az emberiség boldogságáért küzdenek. Közben pedig megtanulták, hogy az egyéni nagylelkűség szamárság. Nem használ senkinek, de árt a nagylelkű szamárnak. Ami az enyém, az az enyém s gondom van reá, hogy a máséból is szerezzek hozzá. Ez az átlag franciának, a mai franciának a törvénye. Önmagának akarja kellemessé tenni az életet s a maga kényelmét még meg sem született gyermekeivel szemben is megvédi. Ha önt, nyájas idegent, Párizsban megrabolja a vendéglős, meglopja a mosóintézet, megzsarolja a kocsis, ne boruljon el. Ez emberek titokban érzik, hogy ők csinálták a forradalmakat. És mivel kevés hasznuk lett ebből, ők bizony nem nagylelkűsködnek.
Maxim Gorkij vádja mondatja el ezeket velünk. Gorkij vádja rettenetesen megbélyegezte a franciákat egy New-York-i lapban. Körülbelül ezt üzente a gloire népének:
- Epét és vért köpök az arcodba jeles és imádott dáma, Franciaország. Te gonosz, te rima.
Az ok? Mert a szabadság népe megint száz milliókat adott kölcsön a cári Oroszországnak. Franciaország pénzével nyomták el az orosz forradalmat. És Franciaország méltatlankodik. Nem elég, hogy a pénzéért rettegnie kell? Még ilyen gorombaságokat kelljen a pénze miatt bezsebelnie? Akármilyen frivolnak hangzik, Franciaország az ilyen vádakat olyan csodálkozással fogadja, mint a rossz leány, mikor valaki a kenyérszerző módját becsmérli. Hát mire való a pénz? Nem arra hogy kamatozzék[?] És nem kaphatott volna Oroszország másoktól pénzt? És mondjuk, győz a forradalom. Ezzel talán dűlőre jut az emberiség ügye? Nekem mondjátok, Franciaországnak, a tanárnak? Aki már csinált egy pár forradalmat csaknem hiába?
Franciaország lelkesedik a testvériségért. Saját nyugalma s léte árán küzd érte. De szentimentáliskodás nélkül. És az emberi milliókon akar segíteni. Közbeeső, ötletszerű áldozatokhoz nincs kedve. Ilyenféle jó emberek nem akarnak lenni a franciák.
És lopjunk ide végül egy érdekes dolgot. A szociális testvériséggel szembe a mai művészet az egyéni testvériséget állítja. Az első érdekközösségen, tehát hasonlóságon alapul. Az a testvériség pedig, melyet a mai művészet, a legmagasabb, hirdet (a mai művészet anarchista) a különbségen alapul. Ez az egyéniségek testvérisége. Franciaországban is csak az igazi művészek között s azok között, kik a patriarchális erkölcsökből megőriztek valamit, vannak úgynevezett jó emberek. És a művészlelkekhez hasonló szabású ideális anarchista apostolok között. Ime a legmagasabb fokon álló ember: a művész, így kerül egy társaságba az ősemberrel és a gyermekkel. Viszont igaz, hogy az igazi művészben rengetegül nagy adag van a gyermekből és a barbárból.
(Párizs, szeptember 2.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 6.
A. E.
46. ÜGYVÉDEK, ÚJSÁGÍRÓK, ORVOSOK
(Párizsi levél)
Az ember véletlenül megveszi például az Autoritét s észreveszi, hogy Franciaországban még mindig vannak harcias monarchisták. Amit Brunetière, Barrès, Bourget, hogy három B-t mondjunk, előkelően hirdetnek, azt egy mérges sajtó hordja ki a népbe. Bonapartisták és mindenféle királypártiak nótája egy: a Tekintély visszaállítása mentheti meg Franciaországot az elpusztulástól. És a tekintélyt az ügyvédek, az újságírók és az orvosok falták föl.
Itt Franciaországban bátran kimondja a reakció, hogy kik a veszedelmes emberek. Ami a zsurnalisztát illeti, nem is kell magyarázat. Az újságírót egyenesen Belzebub látta el passe-partout-val, hogy zenebonát csináljon a földön. Az ügyvéd született bujtogató s az orvos született ateista. És a szociológusok legbűnösebb fajtáját is ez a három métier táplálja leginkább.
Nyugati országokban már nem lehet még az istent sem tudományos érvek nélkül reklamálni. Még kevésbé a mákonyos hazafiasságot beprédikálni a tömegbe. Ki kellett hát eszelni egy népszerűsíthető s tudományos maszkú megállapítást. Olaszországban és Franciaországban már minden szamár és szélhámos darálja e szofizmát. Így hangzik: az intellektuelek politikai hatalma anarchiát teremt akármely társadalomban. Más szóval: hájfejűeknek, hülyéknek és analfabétáknak kell kormányozniok. Ők hozzák a törvényeket, ők vezessék a társadalmat minden országban. Mert különben nincs rend és stabilitás. Az ember csodálkozik, hogy ezt a gaz hülyeséget nem Magyarországon fedezték föl.
Olaszországban azonban nemcsak az ügyvédet, az újságírót és az orvost gyűlöli ez az úgynevezett tudományos reakció. A művészt, a kereskedőt s a tanítót is. Franciaországban is így van, de nem vallja be. Hiszen már is kétharmadrésze a francia tanítóságnak szocialista vagy radikális. Nem jó volna a többit is elvadítani. Reakciós hitvallás szerint a valódi művészet olyanformán arisztokrata, hogy politikailag is a régi arisztokrata rendhez szít. A kereskedőnek itt Franciaországban tőkéje szokott lenni.
Ez az: a tőke, amelynek önzésétől Franciaországban a reakció legtöbbet vár. Őket, a nagy és kis tőkéseket riasztgatja most:
- Vigyázzatok, mert az újságírók, az ügyvédek, az orvosok telhetetlenek. Először a fejedelmet s a történelmi arisztokráciát fogyasztották el, azután az Egyházat rabolták ki. Most következtek ti. Először egyik felét, azután a másik felét veszik el a vagyonotoknak. Telhetetlen gyomor a szabadkőmíves-gyomor. Ezek az emberek mit sem veszíthetnek. Titokban ezek dirigálják a munkásokat, a szocialistákat. Gyertek hozzánk, míg késő nem lesz.
Amit Magyarországon még csak dadogva mond a reakció, annak Nyugaton már fényes stilisztikája van. Igaz, hogy Magyarországon még vagy kétszáz évvel hátrább állanak az agyak. Ott nem kell a hatalmat az intellektuelektől félteni. A parlament s a hatalom kérdése e teória szerint a legideálisabban van megoldva. Hájfejűek, hülyék és analfabéták parlamentje az úri parlament. Valóban Franciaország és Olaszország bölcs és bús patriótái irigykedve nézhetnek Keletre. Arra az országra, melyet megkímélt az intellektuális veszedelem.
(Párizs, szeptember 4.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 8.
A. E.
Pierre Lotit is elérte végre az ő igazságos sorsa. Veszedelmes szélhámos volt ez az elegáns tengerész. Mivel Franciaországban szépen írni a csecsemő is tudhat, Pierre Loti szépen írt. Mivel itt a levegőben van az előkelő melankólia, ő boltot rendezett belőle. És mivel a fáradt, fonnyadt francia burgeoisie imádja az egészséges barbárságot és egzotikumot, Loti, az okos Loti, fölcsapott Kelet specialistájának. Annyi életet nem tudott soha megérezni mint egy kétnapos kutyakölyök. Művésznek olyan művész, mint Malonyay Dezső, aki az ő magyar majmolója. Valóban méltó oszlopa az Akadémiának. Sokat fog még írni: ez is bizonyos. Kiadót is talál az írásaihoz mindig. Az ilyen nagyszerű svihákok értenek ehhez. De attól már véglegesen elesett Pierre Loti, hogy írásművészethez értő komoly emberek őt valaha is komolyan vegyék.
Ki hinné, hogy Loti tragédiáját Japán indította meg? Krizantém kisasszonyát Magyarországon is ismerik. Az orosz-japán háború révén Európa megtudott egyet és mást Japánról, melyet eddig a Pierre Loti írásából és a Gésák operettből ismert. Ekkor derült ki, hogy egy-két látó kritikusnak igaza volt. Svihák úr ez a Pierre Loti úr. Jó: valakit ne érdekeljen Párizs és Európa. Ne érdekeljen valakit se jelen, se jövő. Sőt a múlt sem. Adjon nekünk olyan fantazmákat, hogy idegorvosokhoz kelljen fordulnunk. De mindebben benne lehet s benne legyen az élet. És ami az életnél is több: egy egyéniségnek teljes őszintesége. Loti, az állami tengerész, alapjában egy - kalóz. Ráles a szamár érdeklődéseinkre s mindarra, amiből hasznot lehet húzni a könyvpiacon.
A Les Désenchantées-vel, új regényével betelt a türelem serlege. Sztambuli háremek nőiről szól e regény. Lotit nem érdekli Veturia. Nem érdekli Kleopátra. Sem Edusa, sem Pompadour. Sem Nóra, sem a proletárnő. Ehhez joga van. De Loti egy teljesen hazug, szentimentális Benczúr-képet festett a török háremről. Minden francia nő egy kicsit grizett. Nos hát a Loti regénye egy grizettek irodalmi pártolására épített regény, milyet még kevés kritikájú magyar lapok is csak a fordítási díj elengedésével merhetnének regényrovatukban leközölni.
Loti a török nőért busong. Mi, modern lázadók, érezzük, hogy a modern társadalom asszonya érzi legfájdalmasabban az asszonyi rabszolgaságot minden korok asszonyai között. Ő Fatiméről dalol, akivel még magam is cserélnék, holott férfiú vagyok vagy volnék.
Egymás után kapja a gyilkos kritikákat a Loti könyve, melyet az ember, ha ízlése és művészi hitvallása van, csak bosszús okulás kedvéért olvashat végig. Valóban még Ohnet is nagy író. Még a magyar koszorúsok is azok, ha Loti két, sőt három kontinens divatos írója lehet.
(Párizs, szeptember 3.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 8.
A. E.
Egy Bethléem nevű abbé könyvet írt arról, hogy mely írókat olvasson vagy ne olvasson a jó katolikus. A szent kongregáció indexe nem tökéletes és teljes mű: nagyon sok az író. Éppen ezért Bethléem abbé könyve igen szükséges és jeles könyv. Magyarország jó katolikusainak szolgálatot teszünk, ha egy-két adatát megismertetjük a Bethléem könyvének. Tudja az isten, olyan különös időket élünk, hogy legyünk elkészülve mindenre. Hátha Magyarországon is egyszerre olvasókedvük támad az embereknek. Sajnáljuk, hogy Bethléem abbé könyve elfeledkezett a magyar írókról. Pedig Mikszáth Szent Péter esernyőjét árulják a francia gyermekeknek. Sőt egy felnőtt magyar könyv is ismerős Párizsban: Az ember tragédiája. Bizonyosan nagyon ártatlannak tartja mindakettőt Bethléem abbé.
Mindenekelőtt a legelátkozottabbakról szóljunk. Pascal, Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Comte, Quinet, Taine, Michelet, Renan, Balzac, Stendhal, Zola. És még vannak jó néhányan. Aki ezeket olvasta, Krisztus sem menti meg a pokoltól.
Az új franciák közül nagyon bűnös írók: Anatole France, Flammarion, Mirbeau, Rémy de Gourmont, Jean Lorrain, Pierre Louys, Paul Adam, Capus, Mendès, Prévost. Mindegyik klasszisból csak a tipikusokat tudják fölsorolni. Hiszen még Pierre Loti is veszedelmes, mert szkepticista. Veszedelmes Verlaine, holott egy-két kritikus a legkatolikusabb költőt látja benne. Veszedelmes Jules Renard s veszedelmes a mai francia költőknek talán legnagyobbja: Régnier.
A nem francia írók közül különösen bűnösök: Ibsen, Nietzsche, Tolsztoj.
Általában pedig óvakodni kell az olvasástól. A világi írókat általában csak tántoríthatatlan katolikusoknak szabad olvasniok. Ajánlatosak: Bourget, Huysmans, Jules Lemaitre, Ludovic Halévy; Déroulède. Még felsorol vagy százat az abbé. De ezeket még Franciaországban sem ismeri a kutya sem. Érdekes, hogy Bourget írt már olyan malacságokat, mint Willy. Huysmans sem mindig a tömjéntől volt részeg. Halévy sem volt mindig jó fiú. Lemaitre pedig racionalista, szkeptikus, sőt néha nihilista is. De hát ez urak a polgári életben jó klerikálisok. Tehát ők és társaik ajánlott írók azok számára, akik tántoríthatatlanul vallásosak.
Érdekes, hogy Bethléem abbé ajánlja a külföldi írók közül Kiplinget és Gorkijt. Jó, hogy Shaw-t nem ajánlja és Wedekindet: Sohse olvashatta Gorkijt a jámbor abbé.
Végre Bethléem abbé szellemében járnánk el, ha azzal végeznők; legjobb pedig semmit sem olvasni. Mivel azonban a magyar publikum informálása céljából írtuk e pár sort, fölösleges ez a figyelmeztetés.
(Párizs, szeptember 6.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 9.
(Egy barátomtól, kivel Debrecenben valamikor együtt jogászkodtam, furcsa levelet kaptam tegnap. Mivel méltatlan vagyok e barátom bizalmára mindenképpen, áruló leszek. Íme a levél, mely itt Párizsban az én titkom maradna. Engem nem turbált meg, de otthon, Magyarországon, érdekes lehet.)
Kedves barátom, sok töprengés után mégis csak megírom e levelet. Bizalommal fordulok hozzád, kivel valamikor egy hajóban eveztem. Te elkerültél hazulról s nem sejted, milyen fölfordult világ van itt. Legokosabb volna minden okos embernek teketóriázás nélkül megbolondulni. Sejted-e például, hogy Magyarországot idegen kezekre akarják játszani? És sejted-e, hogy kik akarják? Aligha. Hát tudd meg, hogy a leggőgösebb magyarok. Nagy, nagy magyar urak. A nemzet színe-virága. És az ő csatlósaik. Emlékezhetsz, hogy én azok közül a demokraták közül való vagyok, akik nem szeretik a zsidókat. Undorodom bizony én a mágnás-canaille-től is. A méltóságos papok sem az én embereim. Fütyülök az iskolai históriára. Nekem Gyula vezér Dózsa György és Martinovics voltak mindenha a kedvenceim. És képzeld: ez idő szerint szorulnak Magyarországon a mágnások. Nagy drukkjokban máris kiizzadtak egy veszedelmes és bolond teóriát. Ravasz, jezsuita újságjukban akarják ezt leadni az álmélkodó Magyarországnak. Azt hirdetik, hogy az arisztokrácia: jogos vezetője Magyarországnak. Az átöröklés törvényeit feszegetik. A mágnásoknak van múltjuk. Tehát ők intelligensebbek, mint mi, nem mágnások. Kifinomodottak, akik már pelenkájukban kultúrát őriznek. Hát ez az én megrökönyödésemnek az oka. Ha az intellektuális kiválóságot így származtatják, mi lesz ebből a szegény országból? Valósággal átnyújtják így Magyarországot a zsidóknak. Végre is akármilyen antiszemita legyen az ember, vaknak és hülyének nem kell lennie. Érted már miről van szó? Hát egy Andrássy Gyula vagy akárki, mérheti-e magát akárcsak egy Kohnhoz is? Hiszen Andrássy Gyulának a legrégibb, ismert őse is csak barbár volt, mikor a Kohn őse már vagy ezer éves nagy kultúrával dicsekedhetett. Te tudod vagy tudhatnád legjobban, hogy Franciaországban még XVI-ik Lajos idején is és egy Eszterházyt is csak úgy tekintették Versailles-ben, mint valami tatár kánt. Mint különös, érdekes fél-barbárt. A Károlyiak őse turk rabszolga lehetett, mikor a Kohnok és Kleinok ősei Róma világuralmát kikezdték. A Halotti beszéd régi írásmű. De Mózes öt könyve mégis csak régibb. Polónyi Géza legdédebb apja még csak ugatásszerűen tudott beszélni, mikor már Dávid király csodálatos költeményeket csalt ki a hárfájából. Ami igaz, az igaz. Rettenetesen bűnös emberek azok, akik az arisztokrácia hatalmát az intellektuális képességek átöröklésének ilyen bizonyságaival védik. A nemzeti demokrácia korában. Hiszen akkor görög, zsidó, örmény, cigány a fejünkre nő. Valamennyinek történelmibb a kultúrája, mint a mienk. És akkor mi Petur bánok akár rögtön Banda Marciékat és Vörös Elekéket ültessük a nyakunkra. Lévén a hindú kultúra körülbelül minden kultúrának őse. História, ősiség átöröklés. Hiszen így eleve megölnek például minket, akiknek az őseik nem tudtak jól rabolni. Kurta nemesek voltak, mint a tieid. Vagy szegény jobbágyok, mint az enyéim. Mi lesz, ha a magyar mágnások védőinek érvét átveszik és hirdetik majd itt mindenek? Traján császár utódja: Krecz Von, bihari móc, egyszerűen imperátor kíván lenni. És akkor minden zsidó legalábbis mediatizált hercegi rangot követelhet ebben az országban. Mit lehetne tenni?
(Mivel nem tudom, mit lehetne tenni, leközöltem a barátom levelét. Valóban: nagy a veszedelem. Mindenki gondolkozzon. Talán nem is olyan nagy ez a gordiusi csomó. Csak a mágnásuralmat kellene egy jó karddal alaposan kettévágni a demokrata Magyarországnak.)
(Párizs, szeptember 8.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 11.
A. E.
- A cifra halottak -
Mások már kikutatták s megírták, hogy Génua miért éppen temetőt csinált nagyon szépet magának. Én csak annyit tudok, hogy a híres temető befutkosása után meghatottan tér be az ember a primitív hamvasztó házba. Untatja és bosszantja szemeinket ez a cifrálkodás a porladó testek fölött. Hajszolása kőben, márványban egy hit glorifikálásának, amely már kevesünkben él. Ez éretlenség, ha akármilyen művészettel csinálják. Hátha még a sárkányon tipró statua titkát kutatjuk például. Kiderül, hogy a statua modellje, ki itt porlad, derék petróleumkereskedő volt Génuában. Halála után úgy ábrázolják, mint Szent Györgyöt szokás. Majdnem minden síremlék a halotton kívül egy ilyen komikus kontrasztot jelez. Másfél éves gyermeknek másfél méter magas emlék s néha annyi szépség, amennyi például Budapesten összes nagy embereink szobrain együttvéve sincs. Ez mind hazug, ízetlen és unalmas valami. Haggyuk a halottakat pihenni s elveszve porladni. Nem elég volt nekik, hogy éltek?
A hamvasztó házba mégis kevesen kerültek. Csodálatos az emberi babonák hosszú élete. Génuában megtörtént, hogy a hamvasztás fanatikus apostola a halálos ágyon kétségbeesve kérte, hogy el ne hamvasszák. Ha már semmit sem menthet meg az életből, a bedekkeres angolokról nem akart lemondani. Azok bámulják meg az ő szobrát. És egy sír mégis csak nagyobb helyet foglal el e nyomorult sárgolyóbisból, mint egy urna. Ez is valami. Tehát az emberek ékes sírok alatt rothasztatják el magukat még sokáig.
Párizsban ismerek valakit, akinél furor az istentagadás. Ez a mániákus úri ember mégis gyakran jár a templomba. Szereti a halottakat megtisztelni s temetésekkor mindig betér ő is annak a házába, akit nemcsak nem szeret, de aki ellen oly vad tagadással harcol, mintha - léteznék. Íme így köt a babona mindenkit. A halál megriaszt bennünket. Elvisz a templomba, azután pedig az egyházilag beszentelt sírba.
Pedig igazán derüs kis, puritán ház a hamvasztó ház Génuában. Ha tengerfenék nem volna s ha nem mindegy volna, ide szeretném címezni utolsó küldeményemet, melynél a rendeltetési hely egyébként ismeretlen. Eszembe jutott itt, hogy Budapesten most tervezik a hamvasztó házat. Talán forgalmasabb vállalat lesz, mint a génuai. Budapesten nincs csábítóan szép temető és egyre többen vannak olyanok, akik életükben eleget fáznak ahhoz, hogy egy kis igazi melegség férkőzzék végül a testükhöz. Génuának azonban hasznosak a porladó és síremlékes halottak. Valósággal Ősbuda-szerűen kezelik és mutogatják a temetőt. Mennyi rongyos élő s mennyi pompás halott. Persze, persze Olaszországban vagyunk. Első olasz állomás ez úton. Tegnap este a kivilágított Monte-Carlo mellett siklott el a hajónk. Ott bezzeg nem szeretik a halottakat. (Génua, szeptember 14.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 18.
A. E.
- Magyarok a hajón -
Egy óra múlva Messinába ér a hajónk: az Adria-társaság Zrínyije. Nápolyban ismét sok utast kaptunk: máltaiak. Fiume és Marseille között az Adria-hajókat jobbadán Málta látja el utassal. Máltától Fiuméig talán magam leszek az egyetlen utas. No és magyar testvéreim a hajó elején. Génuában fedeztem fel őket. A hajólépcső fölött álltak. Nézték a kacagó kék tengert és káromkodtak. Pompás, kecskeméti zamattal. Francia hajó hozta őket Dél-Amerikából Marseille-ig. Kutya-rossz dolguk lesz otthon. Ezért káromkodnak. De hova menjenek? Most már Amerikától is elment a kedvük. Hazajönnek Darányi Náci inség-kukoricájára. Három Pest megyei legényt biztattam közülük:
- Most már jobb világ lesz Magyarországon is. Hiszen Kossuth Lajos fia a miniszter. Majd meglássák, nem hagyja az, hogy földönfutó legyen a magyar ember. Megváltja a grófok és a püspökök földjét s kiosztja a derék, munkás magyarok között.
Káromkodtak az én magyarjaim s igazuk volt. Piszkos, olasz munkások érkeztek velünk. Szintén Dél-Amerikából. Jókedvű népség. Szennyes, koldus, szemtelen. De a tengeren otthon van. Marseille-ben már mindenki érti őket. Konzuljaik védik, gyámolítják. A magyar szomorú és gyámoltalan. Csak káromkodik. Hihetetlenül, ríkatóan árva az én fajtám parasztja. Otthon, idegenben, a grófok birtokán, vagy a tengeren.
Ürgének, vakondoknak jobb dolga van. És már nem vár senkitől semmit. Egy-két bánáti oláh is van a hajón. Barátkozni szeretnének magyar földieikkel. Nem értik egymást. A magyarok húzódoznak is tőlük. Egy magyar legény váltig mondogatja nekik:
- Nem értem én a beszédeteket.
Mire megindul egy istentelen zengésű angol beszéd Magyarország hazavándorló lakosai között.
Egyébként úgy képzelem, hogy az Adria-hajókat nem is ismerik otthon. Csak furcsa vagy földönfutó magyarok kerülnek itt össze. Mint mi például. Jacht vagy hajófenék: ez a magyar választék. Akinek nem telik jachtra, az vándoroljon ki. Pedig be szép út ez: Fiumétól vagy Trieszttől Marseille-ig. Esetleg más vonalain az Adria-társaságnak. Igazi túristaút. Nizzát, Monte-Carlót, Génuát, Szicíliát, Nápolyt, Máltát bejárhatjuk. Mindenütt van egy-két nap pihenő. A hajók kedvesek, familiárisak. A mi parancsnokunk például elsőrendű, szíves, joviális ember. És két eleven, valóságos magyar hajós-tiszt van a Zrínyin. És van a többi hajón is. Íme: nemcsak kivándorlás céljából megy tengerre a magyar. Milyen merészeket gondol azután a tengeren az ember. Mikor majd sok-sok magyar zászló lobog a vizeken. Mikor majd nem hurcolják idegenbe idegen hajók a gyámoltalan magyarok ezreit. Csakhogy káromkodnak a Pest megyei legények s nekik van igazuk. Pedig barátságos, magyar hajón vannak. Nem segít mirajtunk semmi. Még a püspökök imádsága sem. Holott százezer forintos fizetéseket kapnak az imádkozásért. És a gróf urak nemes hazafiassága sem. Ezeknek is sok százezer forint jövedelmük van azért, mert szeretik a hazát. Nekem határozottan bujtogató természetem van. Ma délelőtt megint szóba álltam magyar testvéreimmel. Azt kérdeztem tőlük:
- Sok kára volna abból Magyarországnak, ha a kalocsai érsek helyett egy káplán imádkoznék s ha Zichy Jenő nem szeretné a hazát?
Azt válaszolták, holott igen jó katolikus és hazafias parasztok, hogy - nem.
Azután megint káromkodtak. Én nem akartam többet mondani nekik. Féltem, hogy mire Fiuméba érkezem, már várni fognak reám az Andrássy Gyula zsandárai.
(Messina, szeptember 18. )
Budapesti Napló 1906. szeptember 22.
A. E.
- Szicíliai levél -
Gyönyörű hajnalban föllobogózott Zrínyink kikötött az Etna alatt. Máltából érkeztünk ernyedten a tegnapi forróságtól. Catania kikötőjében zászlós, bokrétás minden hajó. Szeptember huszadik napja: az olasz unió ünnepe. Csillog a csöndben pipáló Etna hava. Szép, áhitatos, délszaki reggel ez. Tíz templomban harangoznak legalábbis. Összehangolt, muzsikáló harangokkal. Ezek a harangok aligha az egységes Olaszország örömére zúgnak. Szicíliában vagyunk: pap vagy öszvér minden második élőlény. A dómban nagyon szürke, hétköznapi mise. Trikolor csak minden ötödik házon leng. Néhány ódon keresztes házon az utolsó választások jelmondata: "Éljen a keresztény-demokrácia." Azóta X. Pius egy kicsit belekönyökölt ebbe a szenteltvizes demokráciába. Majd lesz ennek más neve.
A Villa Bellini előtt fehér plakátokat olvas egy csoport. Az olasz szabadkőmívesek kiáltványa. Tele van vele Catania s bizonyosan egész Szicília. Harcias kiáltvány ez a nemzeti ünnepen. Palermóban bizonyosan valamennyit letépették suhancaikkal a papok. Hát még Szicília belsejében. A Nasi városában s más helyeken. Catania talán még a legeurópaibb fészke ennek a szép, vad szigetnek. Az aláírás a plakáton: Ferrari nagymester. A vatikáni Rómát vádolja keserűen. Mazzinit idézik meg a szabadkőmívesek. Hát ilyen Olaszországról álmodott-e Mazzini? A Vatikánt és butító, fosztogató hadát nyögi Itália. Ma jobban, mint valaha. Így állítja nagy igazsággal a plakát. Még Spanyolország is levetni készül a pápai igát. Franciaország nagyszerű harcokban végleg legyűrte a reakciót. Oroszország újjászületésre készül. Szabadság, demokrácia és szociális haladás szerencsés országokban mindenütt triumfusra készül. "Olaszok, a mai nemzeti ünnepen, meaculpázzatok. Olaszország ma is a pápaság zsákmánya. Föl kell még egyszer szabadítani Olaszországot".
Mindjárt verekedés támad a plakát előtt. Ingerülten hadonásznak az emberek. Végre is két ősz polgár szava győz. Ezeket lelkesíti a plakát. Még vannak garibaldisták Olaszországban. Vannak még Szicíliában is. Különös tragikomikus tréfája a fejlődésnek. Olaszországban is úgy történt, mint Magyarországon. Az a nemzedék, mely a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején élte ifjúságát, világos lelkű szabadgondolkozó. Akik már eltávoztak vagy már nagyon ősz fejjel élnek közöttünk. Az újabb nemzedéket pedig már suttyomban a reakció nevelte föl önmagának. Keresztes diákbrigádjai Olaszországnak is vannak. És az olasz kultuszminiszter nem mert elmenni Milánóba, ahol az olasz tanférfiak a felekezeti iskolák eltörlése mellett emeltek harsány szót. Olaszországot is átitta lassú szivárgással egészen a reakció. Mint Magyarországot s mint a kultúrharc után Németországot. Akiket meg nem mételyezett a klerikalizmus, azok hiába tekintenek szét. Nincs tábor, amelyhez csatlakozzanak. Rómának sikerült megfullasztani világszerte a régi liberális demokráciát. Maga Mommsen kénytelen volt a szociáldemokráciában reménykedni. Olaszország szabadgondolkozói sem tehetnek mást.
De legalább harcolnak, nem úgy, mint Magyarországon. Íme, a legsötétebb Szicíliában is világítanak. Sekrestyéjében keresik föl a papot. Csak nekünk, magyaroknak, kell fölfalatnunk hang és jaj nélkül. Mi vagyunk a népünnepek versenylepénye. Egyik oldalról a klerikalizmus, a másik oldalról a mágnás-had fal minket. Bajos lesz így egészben maradni.
Estefelé indulunk Cataniából. A mólón verkli mellett munkások mulatnak. A harangok újra zúgnak, de a nóta hallik, mert ez a nóta a Marseillaise.
(Catania, szeptember 20.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 25.
A. E.
Mi hajtja, húzza a magyarokat Velencébe? Szinte komikus elmerüléssel vizsgálom napok óta. Értem az angolt, akinek az egész földgömb egy pipázó szoba. Német is juthat minden szögletébe a világnak. Mert nyomában van az angolnak, mert alapos, mert sok. Tíz-húsz év óta már a francia is sokat utazik. Kergeti a hisztériája, esztétikus világfelfogása, pénze. És az a valami, amit boldogult Jean Lorrain velencei méregnek hívott. Barrès írja például, hogy ő sokat szeretett. Szerette az anyját, szülőföldjét, kedvenc íróit, tömérdek babáját. De igazán csak Velencét szerette. De a magyarok itt unatkoznak. Látom. Immel-ámmal bújnak a Lidó vizébe is. A Floriánban pedig otthonosabbak, mint bárhol. A lagunáknak csak a szagát érzik. A holdas estéknek csak a borzongató szelét. A formákat a velencei nőkön tanulmányoznák, de ezek nem kedvük szerint formásak. Zsörtölődnek, mert mindenki a zsebüket könnyíti, holott ennek éppen az ő velencei életstílusuk az oka. Végül is meggyűlölik a várost, mely visszavarázsolta Byron és sokak megfogyatkozott képzelő erejét. Velencénél már csak a többi magyart gyűlölik jobban.
Egy percig arra eszméltem, hogy a víz húzza ide őket. Ahogyan húzza Ostendébe, Abbáziába s máshova. De nem. Ebben nagyon is sok ráció volna. Viszont tudom, hogy Fiuméban sok magyar tanulja a tengerjárás tudományát. Meg is kóstolják sokan. Azután bekérezkednek az irodába, a vámhoz. Ki hova. Nem ez. Egészen ködös valami. Affektálás, majmolás. Avagy nagy megutálása az otthonnak. Bizonyos, hogy itt vannak és sokan vannak. És félnek egymástól. Íme a Lidón csináltak nekik egy pompás szállodát. Még a kávés kanalakon is ott a magyar címer a Hungária-hotelben. Magyar színek, magyar freskók, magyar címer mindennemű. Még tulipán is, ha kell. Aki ezt a szállodát építette, mégis ettől fog koldulni. Kicsinyes, provinciális természetű az idegenjáró magyar. De szorgosan titkolja. És azért is kerüli a fajtáját. Az angol összebúvó. Az angol hálás, ha a kedvéért angoloskodnak. A magyar megretten s ezerszer szívesebben megy Angleterre-be, Itáliába, Germániába, mint Hungáriába. Hogy azután az egészen internacionális helyen - egészen elszigetelje magát. Így cselekszik.
Írtak sokan a velencei magyar világról. Élelmes camelot-k magyarul beszélnek. Itt-ott magyar fölírások. Milyen szomorú ez. Nem lehet ennek örülni. Igazság nincs benne. Vagy hogy értelmesebben beszéljünk: raison. Mit visznek haza? Kellemetlen emlékeket. Nem a Csekonicsokról van szó. De a mívelteskedő, nem gazdag magyarokról. Viszik-e a formák szerelmét? A szív megkönnyesülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is. Érzik-e ilyen metamorfózis a magyar publikumon? Ezren és ezeren járnak Velencébe. De hiszen elkerülnek Rómába, Párizsba, Münchenbe, Drezdába is. És - hazamennek.
Ősz van itt egyébként, csodálatos velencei ősz. Fázunk is olykor. A Lidón némely napon szinte hősködés förödni. Persze hogy Wagner Szigfrid ilyenkor megfürdik. Egy-két divatos, párizsi színésznő is. Írók és művészek hónapja a velencei szeptember. E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerűeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen őszi napokon csupa fájdalom és szépség.
(Velence, szeptember.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 30.
A. E.
Marseille-ben azóta, hogy a Mariusok e jeles városáról írtam, nagy ünnepek estek. Fallières elnököt angol, olasz és spanyol hadihajók üdvözölték. A Grand-Palais kényelmetlen termében nagyszerű és üres beszédek kongtak. A jó Fallières büszkén hivalkodott a francia kolonizáció sikereivel. No sebaj: még a német császár sem fog irigykedni. Mert a valóság az, hogy Franciaország nem ért a gyarmatosításhoz. Angolnak való mesterség ez s Párizs minden tizedik lakója sejti talán, hogy gyarmatok is léteznek valahol. Ezt is csak azóta valószínűleg, mióta egy divatos, bolond chanson kereng. Egy kis tonkini leányról. Tonkin, Tonkin, elmélkedik a francia burzsoá s megtanulja, hogy Tonkin a franciáké.
És hogy micsoda az, ami érdekes a marseille-i kiállításban? Természetesen az, ami francia. Például: mit tud csinálni a francia iparművészet raffinement-je barbár együgyűségekből. Egy kis pavilonban egy indokínai zenekar játszik. Ez meg leleplezi a Sidney Jones-ok tudományát. Az ember majdnem épen kapja a Gésák és más angol operettek minden fülbemászóbb melódiáját. Ami bizarr, új, esztétikus, különös, azt a francia nagyszerűen tudja meglátni. Kambodzsa pavilonában ott látjuk Szizovatha király trónját persze. Szegény királynak táncosnőivel együtt reklámútra kellett mennie. Majdnem egy millió frankba került a kambodzsai szuverén útja. Így tudnak gyarmatügyekben gazdálkodni a franciák. A reklám nem ért meg tíz frankot sem. Elmés dolog volt egy külön-pavilont emelni a - tengernek. Híres expedíciók sok becses anyagát hordták itt össze. Főképpen sarki expedíciókat. Ez a kiállítás nemzetközi. Végtelenül becses a gyarmatok iskoláztatásáról beszélő része a kiállításnak. Erdély sok vidéke szégyenkezhetnék némely francia gyarmat általános kultúrája mellett. Hiszen nem is civilizátori szerepében marad el a francia gyarmatosítás. Financiális okosság nincs Franciaország kolonizáló politikájában. És az a szolidság amelyet még a szolid és alapos német sem tudott megtanulni. Teátrális, pózos, lármás az, amit sikerként mutatnak. Az az örök esztétika és irodalom. Algériának és Észak-Afrikának például óriási francia irodalma van. Kimutatták már, hogy Észak-Afrikához csak latin népeknek van jussuk. Mert ott mindenütt latin kultúra nyomait találjuk. Még talán Afrikáról zengő verskötetek is vannak bőséggel francia nyelven. De, hogy a mohamedán lelket és világot megértsék, megközelítsék, meghódítsák, erre nincs talentumuk.
A kiállítást sem a hivatalos Franciaország rendezte. Rendezte Marseille város s legelsősorban a Paris-Lyon-Méditerranée vasúti társaság. És a francia Dél. Fallieres-ék már csak a tósztokat s a dicsőséget aratták. A Méditerranée-tól különben Európa minden vasúti társasága tanulhatna. Ez a társaság érzi ám, hogy a modern életben mit jelent okos, nagyszabású lendítéseket adni a közlekedésnek. Évtizedekig üdvösen fogja érezni Dél-Franciaország ezt az ötletet. Még ha Marseille kiállításának is az lesz a sorsa, ami minden kiállításé: a deficit.
Azon a napon, mikor Marseille-ből elutaztam, újságíró ünnep volt. Olasz újságírók jöttek a kiállításra vagy százan. Olyan nagy ünnep volt ez, mint egy fejedelmi látogatás. Lakoma volt még a kínai vendéglőben is, mert ilyen is van. Érdekesnek szerfölött érdekes kép volt. Jegyzőkönyves újságírók az egzotikus emberektől népes pavilonokban. Bizarr és szép és ilyen az egész kiállítás.
(Velence, szeptember végén.)
Budapesti Napló 1906. október 2.
A. E.
(Ami Párizst Párizzsá teszi - Két kicsiség - A taximéter és az autóbusz - Mikor sehol sincs szezon - Nagyon szerencsétlen emberek - Málta és az angolok)
Párizst Párizzsá nem a bedekkeri nevezetességek teszik. Ezer apróság, millió serege a parányinak. Csak akkor érzi ezt az ember, ha elhagyta a várost, a Várost. Mintha levegőtlen levegőt szívna, akárhol jár. Szeretné önmagát megszégyeníteni s nevetségessé tenni ezt a gőgös misztériumot. Nem sikerül, mert ez a misztérium nem is misztérium. Csakugyan Athénból távozunk, ha Párizsból távozunk. Egy nagy fórumról, ahol minden cselekvésünk köz-cselekvés. Ahol mindenkit érdekel minden s mindenki részese egy folytonos, összeömlő érdeklődésnek. Íme eszembe jut két olyan kicsiny dolog, hogy szinte szamárság. Három hét óta utazok s járok-kelek vonaton, hajón. Ostoba bárkán, rossz nápolyi kocsin, máltai automobilon, velencei gondolán. Talán a tarka alkalmatosságok hozták emlékezetembe. Egy napon, valami két évvel ezelőtt Párizsban taximéteres kocsik jelentek meg az utcákon. De nem is taximéteresek, hanem taxaméteresek. Egyelőre vagy ötszáz. Másnap az újságok az új rendről írtak sokat természetesen. Harmadik napon levelek érkeztek a lapokhoz. Hogy a taxaméteres kocsik - mozgó grammatikai botlások. A taxis - görög szó s töve nem: a. Nem taxaméter hát, amit a németek botlása tett használt szóvá, hanem taximéter. Tíz nap múlva ki kellett cserélni a táblákat, s ma Párisban nincs taxaméter. Csak sok-sok ezer taximéter. A másik az automobil-omnibusz esete. Párizs fölfortyant, mikor a gyors omnibuszok evvel a hosszú névvel megkezdték a forgalmat. Nincs ideje s kedve az embernek ilyen hosszú neveket használni. Egész Párizs versenyzett a kitalálásban s pár nap múlva megszületett az autobusz név. Ma így hívja az automobil-omnibuszt egész Párizs. Ez a két kicsiny, szamár dolog: Párizs. Az a Párizs, mely szinte individuum gyanánt él, szabályoz, szépít, uralkodik. Mely befoly, beleszól még talán az álmainkba is. Ez az a kultúra, ami kultúra. Nem csodálatos épületek, múzeumok, utcák, gyárak által. Száz év se kell, s Berlint álmélkodva nézheti talán a párizsi is. Finom érzékenysége az intellektusnak, a rezonáló képesség, a nyugtalanság, a társadalmi együttélésnek valami kiválóan nemes, derűs, indiszkrét fölfogása. Ez az.
2. A Riviéra még nyári, poros, tikkadt, szomorú. Monte-Carlóban egyetlen asztalnál játszottak. De már készült a szezonra a Côte d'Azur, mikor a napokban láttam. Ám a tengeri fürdők hűvösek s Norvégia partjain pláne nem lehet meleg. Velence szép, szép, de semmittevő s nagyon pénzes uraknak unott is lehet már. Kairó még forró s Taormina felé is korán van még kormányoztatni a finom jachtokat. Emberi dolgot mívelünk, ha egy nagyon szerencsétlen társadalmi osztályról beszélünk. A világjáró milliomosokról, akik igazán nem boldog emberek. Ahol még a históriai nemesség él s uralkodik, ott nem szomorú az ősz. Ilyenkor kezdődik a kastély-élet, a szüret, a vadászat. De nem minden ország Oroszország, Ausztria-Magyarország avagy Poroszország. Már a francia kékvérűek között is kevés a boldogok száma, akiknek kastélyuk és domíniumuk van. Ellenben mit csináljon az amerikai dúsgazdag? A fölcseperedett német, francia vagy angol burzsoá? Kastélyt s uradalmat vehetne, de nincs vérében az időpusztításnak az a fajtája, ami a tradicionális, históriai nevű gazdagoknál dívik. Tehát az év nagyobb részében bolyong. Akkor amikor sehol sincs szezon. Fantáziája semmi, érdeklődése korlátolt, energiája kicsi. Fáradt a családi életre s tehetetlen a munkára. Nem kárpótolja a művészember fájdalmas gyönyörűsége sem, hogy énjét, lelkét egyre növeli. Szent komolysággal állítjuk, nagyon szerencsétlen emberek, de úgy kell nekik.
3. Málta érdekes világ s az ember megsejti benne, hogy milyen lehet az angol India. Vagy egyáltalában minden angol gyarmat. Hogy ahol vagyunk, ott angol az úr, érezzük azonnal. Hogy nem szeretik az angolt, azt is. Pedig a kormányzósági palotában, a máltai lovagok egykori rezidenciájában ott van a híres emléktábla, mely szerint Európa határozata s a máltaiak szeretete folytán az a sziget örökké Britanniáé. Afrikai forróság, hitvány vegetáció. De Málta lakói mégis jómódúak. Éli a maga életét a sziget. Külsején görög, olasz, francia, sőt mór hatás jobban látszik, mint az angol. Sebaj: Málta azért angol s az fog mindig maradni. Szeretni aligha fogják valaha is az angolokat. De kicserélni sem cserélnék ki más urakkal. Egy szkeptikus, művelt magyar ember mondása forgott a fejünkben folyton:
- Szép, szép a függetlenség, de nem kis nációnak való. Mai rendjében a világnak kis nép vagy kis ország számára a legszebb álom angol gyarmatnak lenni.
(Velence, október 1.)
Budapesti Napló 1906. október 5.
A. E.
Ambiciózus író-ifjak még mindig okos ösvényen járnak, ha Nietzschét népszerűsítik. Sokan cselekszik már ezt, de Nietzsche még elég távol van a nagy publikumtól. Egy-két Nietzsche-tézis fölhígításával még sokáig játszhatja az originális, vad legényt az ember. Ez csak példa, amit Rémy de Gourmont cikke sugallt nekünk. Ez a Rémy de Gourmont meglátott valamit, ami nem új. Nem új, de sohse volt olyan aktuális, mint ma. Észrevette az irodalom és művészet ügyes exportőrjeit. Talán nem is jó név ez, hanem népszerűsítőit. Mindjárt megmagyarázza a dolgot Rémy de Gourmont egy-két példája. Íme Paul Verlaine: a vagabundus vén szatír. Az a szegény bolond, aki Anatole France szerint új művészetet kreált s aki századának legjobb költője volt. De nagyon is önmaga volt, új és különös. Nem hófehér élete visszariasztott tőle minden erkölcsi polgárt. Tömeg-népszerűség nem határoztatott az ő számára, mert ő a megfinomodott, az abszolút híve volt. És halálakor megjelent egy új költő. Már észrevenni is úgy veszik észre, hogy egy kis versét Verlaine versei közé sorozza valamely hebehurgya kritikus. Fernand Gregh az ifjú poéta neve. Gazdag fiú, nem kénytelen pénzért írni s ma már majdnem híres költő. Nem csinált mást, mint Verlaine-t - közelebb hozta a publikumhoz. Átírta a Verlaine érzéseit és verseit. És az a publikum, mely Verlaine-t nem értette s kinevette, Gregh-nek tapsol. Ugyanilyen a bájos Noailles grófnő esete. A grófnő Párizs kikiáltott eleven csodája, költőnő és zseni. És hogy olvassák a verseit, amelyeket csak a kiválasztottak élveztek annak idején, mikor Francis Jammes írta meg őket. Ilyen Gregh-jai és Noailles grófnői minden nagyszerű egyéniségnek vannak. Nemcsak írónak és művésznek, de tudósnak, szociológusnak és publicistának. Kimondják az újat, a mélyet s abban a percben még idegent. Egyen-ketten hallják s az emberek figyelem nélkül rohannak el mellette. Jön a népszerűsítő, fölkapja, népszerű, édes ízekkel megitatja s fölzúg a taps. Semmi új nincs a Rémy de Gourmont meglátásában. Sőt mindez kissé komikus volna sopánkodásnak. De érdemesnek érdemes olykor valamit ötletből le-leírni. Rémy de Gourmont néhány divatos írón akart nagyot ütni. Nem ütött nagyot. A nagy publikumot ez nem érdekli. Nem is volna hajlandó meglátni, még ha tudná is. A kevesek pedig, a művészet értői vagy gourmand-jai mindig látták s tudják ezt. Istenem egy-egy szép Heine-versből hány száz jó verset írtak már. És Ibsen epizódjaiból még az unokáink is kapnak majd szenzációs drámákat.
Budapesti Napló 1906. október 5.
Lellei
I.
Egy öngyilkos
A Danieli-fogadóban megölte magát egy budapesti magyar. Otthon, Budapesten bizonyosan tudják már azóta, hogy kicsoda. A velencei újságokban eltorzított, kiejthetetlen a neve. Úgy írják a nagyon falusias fokú velencei lapok, hogy beteg volt. Ezért kószált már hetek óta napos Itáliában. S ezért választotta ki leszámolóhelyül éppen Velencét. Muranóból jöttem s gondolám véletlenül találkozott a gondolával, mely a halott magyart vitte. Még meghallgatott, szegény, egy trombitás hangversenyt a Márkus-téren. Azután vette kezébe a revolvert. Velencében pedig egyenesen bosszantó a halállal találkozni. Olyast érzünk, hogy ez minket céloz. Álmodó, fáradt, renyhe személyünkben. Csodálatosan elváltozott a lagunák rejtőző, öreg, talányos lelke. Valamikor szerette a párás meleg, omló vért. Oh, miként szerette. Ma nyögve, vén fürgeséggel bujik a halál elől. Velence nem az élet kikötője s nem a halálé. Valami nagy és még kifejtetlen emberié: a tartós féléleté. Amiben élet és halál benne van ugyan, de összefolyva. Álom, emlékezés, lemondás, várakozás. Csak láz nincs, csak cselekvés nincs, csak bátorság nincs. Velencében nem szabad, nem illik halálosan bátornak lenni. Szegény öngyilkosa a Danieli-hotelnak, be nagyon beteg lehetett, hogy ezt az illetlenséget elkövette.
II.
A különös magyarok
A derék Fabricio, a Hungária-hotel gazdája, nagy ünnepet rendezett. A Lidó magyar hoteljének avatóünnepét. Elmélázott egy kicsit az ünnepen s a pezsgőnél, mely francia és jó volt, megkérdezte diszkréten tőlem, amit már megkérdezni okvetlenül régen készült:
- Ugy-e hogy szamárság volt Hungáriának keresztelni ezt a hotelt?
- Ha a magyar vendégekre számít, akkor bizony, bocsánat, szamárság volt.
Még jobban elmélázott az én Fabricióm. Nagyon sokára és csendesen mondogatta:
- Különös emberek, hajh be különös emberek a magyarok. Csak úgy lehet kedvükben járni, ha nem jár kedvükben az ember.
Nem akartam megmondani Fabriciónak, hogy klasszikusat mondott. Mintha csakugyan ilyen különös természetünk volna nekünk.
III.
Dal a nászútról
Egy híres, öreg francia poéta új versét olvasom Velencéről. Semmi új benne, a régi dal, de csodálatosan forró szépítése a múltnak. A múltnak, mikor ő Velencében járt ifjú hitvesével. Az irodalomtörténetnek majd még joga lesz megírni, hogy ez a poéta nem szerelemből nősült. Gethes legény volt, kiben csak az írói ambíció tartotta az életet. Túlélte a feleségét s learatta a learatható dicsőséget. Közben magának élni, szeretni, érezni és szenvedni elfelejtett. Bizonyosan már Velencében sokszor terhére volt a felesége. És ma milyen forrón, szépen tud emlékezni. Ha hazugság, akkor is fölér sok ezer csókos, bolond órával, egy tizenkétezer lóerejű fiatalsággal s egy egész élettel. És látok nászutazó párokat bőséggel Velencében. Némelyek deliek, szépek és majd felfalják a szerelemtől egymást. Föltétlenül igazuk van ma s az ember akár sírva irigyelheti a csókjukat. De a csókok után? Sohse fognak ők olyan forrón, olyan boldogan, olyan szépen emlékezni Velencére, mint a vén poéta. Helyes dolog ám az, hogy nyomorékjainak fantáziát adott a Sors.
(Velence, október 4.)
Budapesti Napló 1906. október 7.
A. E.
I.
Egy francia darabont
Clemenceau egy darabont, egy haladó párti - Franciaországban. Nacionalisták írják, hogy már régen ajánlgatja hazáját Vilmos császárnak. Ezer szerencse, hogy Vilmos ezidőszerint nincs vásárló kedvében. Pedig Karlsbadból a múlt hetekben ezért ment egyenesen Berlinbe Clemenceau. Nos, ez a darabont, ez a haladó párti Clemenceau szűkebb pátriáját, Roche-sur-Yon-t látogatta meg a minap. Beszédet tartott ott s istentelen lelke úgy ellágyult, mint egy gyermeké. Végignézte egy pillanat alatt az utat, mely a szülőföldről őt egykor elvezette. Mennyi küzdelem, mennyi könny, mennyi siker s mennyi csalódás. Hány sebet ejtett gonosz ellenségen s hány kegyetlen sebet visel a szívén titkon ma is. De erős volt, mert szülőföldjének ereje élt benne. Pár évvel ezelőtt már eltemették, mint erkölcsi halottat. Szülőföldje és géniusza fölemelte: ma Franciaország leghatalmasabb minisztere. Ő, aki hazaáruló, akit már eltemettek az ellenségei. Elégtételét rohanó udvariassággal hozta meg az idő. És ő íme könnybelábadt szemmel áll meg szülőföldjén. És zengi a szülőföld dicséretét. Azt írják a lapok, hogy vele sírtak a hallgatói is. Olyan forróan, könnyesen tudott arról beszélni, hogy mi a szülőföld. Mert Clemenceau művész is. Nem csupán hazaáruló és miniszter. Vad, nagyszerű temperamentum, költő és ember. De ezek után pláne nem fog szóba állni vele Vilmos császár. Nyilvánvaló, hogy Roche-sur-Yont nem adná el Clemenceau. Már pedig vagy egész Franciaország vagy semmi. Manapság a hazaárulók nem korrekt üzletemberek.
II.
Utaznak az oroszok
Írják, hogy a Riviérára már sokan érkeztek s Velencében is most ők vannak legtöbben: az oroszok. Azóta otthonosak Európában, mióta otthon bajok vannak. Nagyhercegtől jómódú szatócsig mindenki világjáró. Párizsban néha annyian vannak, hogy elkerülni nem tudják egymást. Persze, hogy a vacogó fogú francia tőkés jóra véli ezt. Utaznak, gondolja, mert sok a pénzük. Még sem lehetnek olyan nagy veszedelemben a kölcsönadott milliárdok, mint gonosz hírlapok állítják. És az sem igaz, hogy szomorúak. Cannes egész szezonban zajos az orosz cécóktól. A világjáró orosz nem szomorú ember. Igaz, hogy így regényesebb volna. De nem szomorú, sőt éppen ellenkezőleg. A franciáknak van egy elmés, vigasztaló mondásuk. Ha a nihilisták jutnak Oroszországban kormányra, az is - kormány lesz. A kormánynak pedig legfőbb kötelessége a régi adósságot törleszteni s az újat csinálni. Az oroszok is ilyen filozófiával nézhetik a dolgok veszekedett folyását. Ha a nyakunkon marad a fejünk, nagy baj nincsen. Mindenképpen jobban lesz, mint most van. De ezt a filozófiát azok, akiknek pénzük van, evvel bővítik ki: de addig mégis csak biztonságosabb idegenben élni.
III.
A legjámborabb pápa
Azt hitték, hogy ő lesz a legjámborabb pápa. Velencében pláne azt hitték. Most azután bámulva néznek az ő megvadult ex-pátriárkájukra. Pedig Velencében tudják ám a pápát szidni. Hallgattam négy évvel ezelőtt a Quadri-kávéházban egy politizáló, olasz társaságot. Egy olasz újságíró meséli nekem, hogy majdnem minden héten új, klerikális lap indul Olaszországban. És nem a régi hangon írnak. A kis Difesa, például, a velencei klerikális lap, úgy harap, mint egy veszett macska. A klerikális egyesületek száma Olaszországban három év óta megduplázódott. A legjámborabb pápa félelmetesen dolgozik. Brutuskodott, játszotta a mamlasz aggot itt Velencében. Most azután őszinte.
(Velence, október 6.)
Budapesti Napló 1906. október 9.
A. E.
- Magyarország és az antimilitarizmus -
Csak éppen, hogy Hervéje nincs még Olaszországnak. Antimilitáris forradalma azonban van és nem várt vezérre. Futva ég ez a forradalom, mint a lápi tőzeg. Bújva, harapózva ki-kitör, s körülárkolni nem lehet. Sehova se jöhetett volna rosszabb időben. Franciaország elbírja. Hiszen a revanche-ban már talán Déroulede sem bizakodik. Ellenben bölcs entente-okkal bebiztosították magukat a franciák. S ha Vilmos császárnak bolond kedve jönne? Vannak már más császárok is Németországban. Bebel és még vagy három millió más. Olaszországnak nincs ilyen kényelmes Németországa. Mert Olaszország Németországa - Ausztria.
Aggódnak a szocialisták is Olaszországban. Éretlennek és bajosnak tartják a propagandát. Az Avanti sorra szólaltatja őket. A szocialistákat, republikánusokat, radikálisokat. Hervének alig akad egy-két olasz védője. Érzik ezt a csúnya fonákságot. De szidják az antimilitáris forradalmat és Hervét. Kertelnek, hebegnek s az ügyesebbek - Ausztriára kennek mindent. Lazzarini [szerint] például "Olaszországnak szerencsétlen helyzete van. Szomszédja a klerikális-feudális Ausztriának. Szép, szép az antimilitarizmus. De nekünk Ausztria mellett ma még lehetetlen." Bissolati, Ojetti, Chiesi, Calvi, Viazzi, stb. mind ezt hajtják. Tudományos és új argumentumok után nem is kapkodnak. Az egyetlen Labriolának jut eszébe egy okos dolog. Hogy Olaszországnak van egy sürgősebb propagandája: meghódítani a szabad gondolatnak az - iskolát. Amiben talán igaza van - a dilemma lényege körül. Mert igazuk van ám azoknak is, akik Ausztriára terítik a vizes lepedőt. Ha ezek nem is veszik észre, hogy szegény Ausztria csak - cégér.
Ausztriát csúfolni vagy vádolni könnyű. Buta, gonosz, szerencsétlen, de hálás sujet ez az Ausztria. Ám mit csináljon Habsburgjaival s boldogtalan, szerteszét-vágyódó önmagával? De azt talán rosszul látják Olaszország fő-fő radikálisai és szocialistái, hogy Ausztria kényszeríti fegyverbe Európát s első sorban Olaszországot.. Ma Európában - nemes, szép kis szerep - Magyarország a legmilitárisabb ország. Talán egyetlen olasz politikus sem sejti ezt azok közül, akik az Avanti-ban hadonásznak. A Balkán egy előkelő, permanens béke-kongresszus mellettünk és alattunk. Egész Európa ideges görcsök közt rázza testéről a szipolyozó, kultúra- és boldogságevő hadsereget. Magyarország hadsereget akar minden áron. Haladás, kultúra, boldogság árán is. Ha Ausztria lemondana ma a maga militáris felsőségéről azzal, hogy legyen Magyarországé a hadsereg minden fizetséggel egyetemben, a koldus Magyarország elvállalná. Mert akkor volna csak örök a tízezrek uralkodása. S mert úri kenyérhez jutna egy eltartásra váró, teljesen értéktelen, munkára képtelen, tatár-agyú, züllött társadalmi osztály. Nem igaz, hogy Ausztriában van a székhelye a feudális-klerikális uralomnak. Igen: Ausztriában székelnek a Habsburgok. De Ausztriának erős polgársága s nemcsak öntudatos, de már politikailag is beérkezett proletársága van. Ausztria parlamentjében már van olyan párt, melynek teljességgel je m'en fiche, hogy kié a hadsereg. Ha Magyarország kívánja, annál jobb, bírja békével. Mi Európa homlokán szeretnénk tombolni egy hadsereggel. Babonás, barbár, kulturátlan imádása a vitézi parádénak s a fegyvernek sehol a világon nem él még olyan középkoriasan, mint nálunk.
Ime, ami még alig jutott valakinek az eszébe s ami valóság: az antimilitarizmusnak Magyarország az első akadálya. És nem Ausztria, mint a megriadt Olaszország véli. És ha minden társadalmi javulásnak a hadsereg áll útjában - mi állunk. Magyarország: a mágnások, papok és kocsis-urak Magyarországa. Ezt a Magyarországot demokrata, magyar Magyarországgá változtatni annyit jelentene száz nagy dolog mellett, mint ettől a csúnya szégyenfolttól is menekedni.
(Milánó, október 10.)
Budapesti Napló 1906. október 13.
A. E.
- Monte-carlói levél -
Suttogják, hogy tegnap megint revolver puffant Monte-Carlóban. Amszterdamból hozott magával csinos kincseket egy gyémántköszörűs. Úgy kell neki: egy hollandusnak több esze lehetett volna. Albert herceg ugyan nem hullat könnyet érte, ha megtudja. De nem tudja meg, mert őt nem érdekli a gyémántköszörűsök dolga. Nem sejti azt a világ, milyen nagy ember a kis Monaco fejedelme. Bölcs és művész ember Albert herceg, aki még ezt se bánja. Hát kiről tudja igazságosan a világ, hogy kicsoda? Vilmos császár vagy akár egy Rothschild is szívesebben lenne az álmodó burzsoá. Albert császár bizonyosan nem cserélne velük s igaza van.
Az embernek van egy országa: Monaco ugyan, de ország. Az embernek van pénze: bűzös pénz, de sok pénz. Neve van, rangja, egy kis esze is. Albert herceg állapota ez. Ám ha csak eddig volna, utálatos volna. De nem az, s hogy nem az, ez az Albert herceg kiválósága. Kezdve ott, hogy Sedannál hősiesen harcolt a franciákkal a németek ellen, az élete tele van, ha nem is heroikus, de igen nemes, emberi cselekedetekkel. Gotha almanachja szerint egyik legjelesebb család az ő családja Európában. Ő fütyölt erre az irigyelt ősiségre s alapjában van olyan demokrata, mint Gambetta volt. Nem félt az erénycsőszöktől és hipokratáktól[!]: igen, Monte-Carlóban egy elegáns pokol várja a kárhozni akarókat éjjel-nappal. De, aki fél a kárhozástól, az imádkozzék és ne jöjjön ide. Ennek a csöppnyi országnak a népe mennyeien megél ebből a pokolból. És a szennyes pénzből gyönyörű, fehér eszmékre tud áldozni bőségesen Albert herceg. Nincs tudományos, humánus vagy művészeti cél, amire ne kerülne Monaco piszkos aranyaiból. Az északi sarkra akar eljutni egy fantaszta. Albert herceg támogatja. A délire? Akkor is. Természettudományi társaságok apró pénze elfogy. Albert herceg ad nekik. Pénz kell egy tudományos búvárlatra, van. Nem fogynak a képek a párizsi szalonban, Albert herceg képeket vesz. Monacóban nincs koldus. Monaco kórháza majdnem páratlan. Még Párizs szegényeinek is tud sokat juttatni Albert herceg. Monacóban épül az oceanográfiai múzeum. Egyetlen lesz az egész világon. Monte-Carlóban most építik a múzeumot, mely vetekedni fog sok híres pinakotékával. Sok szépet és jót mívelhet az ember, ha pénze van. Monaco fejedelme ezt teszi. Lehet szidni, átkozni, de irigyelni is. Szereti a verset, a muzsikát, a színpadot. Tud érdeklődni, olvasni és lelkesedni. Hát nem irigyelnivaló ember-e?
Az asszonyokban, főképpen feleségekben, nem volt szerencséje. Hjha, a régi babona igaz lehet: az ő szerencséje a játék. Ám még ezt sem lehet tudni. Ha jól tudom, már két felesége volt. Ha nem három. Elhagyták, s most egy sincs. Hátha ez is szerencse.
Balga, boldog, kalandor vagy szerencsétlen emberek számára ezt a Monte-Carlót ugyis megcsinálták volna valahol. Így legalább szép helyen csinálták. Szépen él belőle valaki, aki tud szépen élni. Jó és szép célokra jut a csúnya pénz egy része. Több helyességet és igazságot szabad-e e földi életben kívánni?
(Monte-Carlo, október 17.)
Budapesti Napló 1906. október 21.
A. E.
I.
A kártyás magyar
Milánóban, alkonyatkor, a Dóm előtt egy tramwayra vadásztam. Lihegő, sietős, lázas volt ez az esti óra s haragudtam. Egy legény tukmálta reám majdnem perverz buzgalommal a képes kártyáit. Franciául, olaszul, németül ráztam a nyakamról. Végül is ékes, magyar igéket adott nyelvemre a düh:
- Menjen a fenébe.
Meghőkölt az én legényem s kacagott egy hangosat. Nyomban faképnél hagyott s csak messziről hallottam már:
- A fenébe?
Szaladtam utána s nehezen utolértem.
- Maga magyar?
- Nem. Csak tudok egy kicsit magyarul.
Vonogatta a vállait, untatta a dolog s menni akart.
Sok kérésre vallott. Szabolcsi fiú, neve nincs. Két éve kóborol a világban. Az ő dolga, hogy miért. Milánóba egyenesen Amerikából jött a kiállítás végett. De csalódott s utazik innen Londonba. A magyarokat sikeresen kerüli.
S e percben már zsebrevágta a kártyáit. Derék, szép fiú. Értelmes, bátor, egy kicsit szomorú. Ez Nyíregyházán palotást táncolhatott valamikor úri, műkedvelő-estéken a színkörben.
- Hát most már adjon kártyákat.
Gőgösen egyenesedett ki:
- Most már? Most már nem.
Ellenben úri módon szegődött mellém. Megkereste az omnibuszomat. Fölsegített reá, nagyon huszártisztesen búcsúzott és eltűnt.
II.
A kitagadott magyar
Egy világjáró Goldstein Számi könyörög a konzulátuson. Okosabb, ha nem mondjuk meg, melyiken. Talán az írásai nincsen[ek] rendben. Talán az orra ellenszenves a könyörgő legénynek. Sehogyse akarják megszavazni számára a hazautazást. Eddig németül beszélt a legény, de most hirtelen magyarul kiált föl:
- Önök persze csak a magyarokat kínozzák így meg?
Egy írnokocska tud magyarul. Nagyon méltatlankodva válaszolja:
- Mit beszél? Maga magyar? Maga nem magyar.
Tanulság: néha még magyar önérzet is ágaskodik a legosztrákabb konzulátusokon. Bizonyos esetekben.
III.
Az előkelő magyar
Monte-Carlóban nagy mulatság, ha az ember unatkozik: a találósdi. Belebámulni a furcsa emberek arcába s kisütni, hogy ki micsoda lehet. Ez amolyan pihentetője az idegeknek, jobb a kék és zöld színek bámulásánál is. Ez itt német, mert ízetlen és durva. Meggazdagodott pék Hamburgból vagy pomerániai junker. Ez amerikai, az francia, amaz okvetlenül portugál. De ime, a játékasztalok egyikénél valaki lármázik. A szolgák sugják mellettem, hogy ez régi type. Mindig civakodik, marakodik. Mindig van egy tétje, amit reklamál. Mindig van egy panasza, melyet el kell csöndesíteni. Megállapítom, hogy ez meggazdagodott orosz kaviárkereskedő. Okvetlenül meggazdagodott, mert másképpen kitették volna már régen a szűrét a kaszinóból. A postára együtt érkeztünk egy délelőttön. Mondja előttem a nevét. Históriai magyar név, úgynevezett históriai. Otthon is zsugori, de grandseigneuri módon. Itt oly zsugori, mint egy piszkos orosz szatócs. Istenem, hát még csak nem is - urak?
(Nizza, október 18.)
Budapesti Napló 1906. október 24.
A. E.
I.
Ami Spanyolországban botrány
Toledo érsekének majdnem negyvenötezer korona jövedelme van évenként. Sok ez, ha meggondoljuk, hogy Krisztus urunk idejében harminc tallérért egy apostolt lehetett vásárolni. Sőt e harminc tallérért magát Jézust árulta el Judás, mert olcsó korszak volt az. De hogy a koldus Spanyolországban negyvenötezer koronát kapjon ma valaki azért, mert kedvére cselekszik az égnek, ez botrány. Spanyolország kultuszminisztere mondta azt így, hogy botrány egy francia újságírónak. Ha a toledói érsek kegyes életet él, abból neki van haszna, mert a mennyországba fog jutni. De mennyország is, évi negyvenötezer korona is, olyan országban, ahol a miniszternek alig van huszonnégyezer koronája, s ahol már olyan nagy a nyomorúság, hogy tolvaj sem lesz nemsokára, mert nem lesz kitől lopni, s a koldusok egymástól koldulnak: ez sok. Spanyolország, a legkatolikusabb és legbigottabb Spanyolország ámulatba ejti az egész világot. Spanyolország szeretne föltápászkodni a porból s csodálatosan megérezte, talán az utolsó pillanatban, hogy a papságot kell leráznia magáról. És a többek között Toledo érsekének nem lesz sokáig negyvenötezer koronás jövedelme. Egy éhező népű, egy szegény, egy agyon-üdvözített országban. Százötvenezer spanyol paraszt vándorol ki évenként, majdnem annyi, mint magyar. Magyarországon kisprépostok zsebelnek be évenként esetleg kétszer-háromszor negyvenötezer koronát is. Spanyolországban is gróf a kultuszminiszter, szintén a jezsuitáknál tanult: gróf Romanonesnek hívják. Ő ma a spanyol Combes s őt gyűlölik ma legjobban a Vatikánban. Nekünk is van okunk őt gyűlölni, magyaroknak. Most már a spanyol barátok is majd szépen Magyarországba fognak besomfordálni. Lassanként aztán csak papok, apácák, urak, hajdúk és sekrestyések fognak Mária országában élni. Végképpen mi fogjuk szállítani a legtöbb kivándorlót az elkárhozott, de kenyéradó országoknak. Viszont a mennyország lakóinak legnagyobb kontingensét is mi fogjuk adni s ez a fő.
II.
Goethe és a szégyentáblák
Jéna után fölsóhajtott a majdnem hatvanéves Goethe:
- Végre. Remélem, hogy Napóleon és katonái nem fognak annyit háborgatni, mint a kedves poroszok.
Nincs az az alldájcs, ki le merné tagadni, hogy Goethe installálta a franciákat. Hiszen historikum, hogy Berlin népe is ovációval fogadta a francia hódítókat. És Goethe német lelke nem borult el egy pillanatig sem. A németek félistene búvárkodott tovább. Talán valami orvosi munkát írt. Talán Faustját idézte meg és hordozta meg a talányos, rejtelmes univerzumban. A német félisten tudta, hogy még egy Jéna is csak apró incidens olyan nép életében, amelynek élni joga van. S amilyen fölséges és öntudatos géniusz volt, talán még azt is gondolhatta: ezer Napóleon nem tiporhatja el azt a népet, amelynek egy Goethéje van. És örült a francia győzelemnek, mert dolgozhat tovább. Örült Napóleonnak s a francia környezetnek, mert egy nagy kultúra levegőjét hozták. Elfogadta Napóleon barátságát és rendjelét. És dolgozott a német kultúra dicsőségére. Sem Jénában, sem Weimarban eddig még nem állítottak szégyentáblát e nyomorult gyásznémet emlékére.
III.
Amit Longchamp beszél
Longchamp lóverseny-forradalma megrémítette Franciaország minden gondolkozó emberét. Szűz Mária, Szent József: ilyesmi történik Párizsban, a huszadik században. Hogy Párizs ma is könnyen csinálna forradalmat, ez megismerésnek öröm. De két lóért, húsz frankért s néhány klubmajom megfenyegetéséért, kérdi az egyik francia publicista: hát ezért gondolkoztak Flaubert, Taine és Sorel? Ezért festett Puvis de Chavannes, faragott szobrot Carpeaux s komponált Berlioz? Ezért írták verseiket Hugo és Verlaine? Ezért konstruálták meg regényeiket Balzac és Zola? Ezért a népért, mely ha kell, forradalmat csinál két lóért, és meghal a lóversenyekért? Oh ezért, bizony csak ezért. S ahol még az az elégtétel sincs meg, hogy Flaubert, Taine, Sorel, Puvis de Chavannes, Carpeaux, Berlioz, Hugo, Verlaine, Balzac és Zola - voltak? Hát ahol még ezt a forradalmat se tudnák megcsinálni? Amit Longchamp beszél, az szörnyűség bizony. S egész korunknak a szörnyűsége. A XIX-ik századnak sikerült csinálni egy új emberiséget. A gondolkodástól, esztétikától elidegenítettet, külsőségest, zagyvát, eldurvultat. A Ville-Lumière-ben az emberek lóversenyért élnek és ölnek. És kacagtató ráadásul tele van humánus jelszavakkal a lóversenyző Párizs és a világ.
Budapesti Napló 1906. október 29.
A. E.
Charles Baudelaire áldozhatott az Idole Noire-nak: poéta volt. De a Lutin parancsnokának nem szabad lett volna ópiumot ennie. Az elsüllyedt, szerencsétlen, tenger alatt járó francia gőzösnek az ópium volt a veszte. Beszélik, hogy a Zautin parancsnoka egyszer Párizsban tizenöt napig nem mozdult ki egy ópiumos-barlangból. És Franciaország hadihajóin ezer és ezer ember szedi a szent gyógyszert, az ópiumot. Ahány francia Keleten járt egyszer, közelében Kínának vagy Japánnak, mind az ópiumé: az Idole Noire-é. Brest, Cherbourg, Lorient, Rochefort tele van titkos ópiumos-házakkal. Itt, a francia Délen, mindenütt hódít ez az édes, gyilkos ragály. Nizzában minden pénzes idegent megkörnyez az ópium. A: just, subtle and mighty mámor, mint Thomas Quincey nevezte, az Egy ópiumevő vallomásainak híres, boldogtalan írója.
Toulon, a régi, szent Provence városa, ma az ópiumevők Mekkája. Ernyedten, sápadtan, nehéz álmokkal járja Toulon utcáit száz ember. Ezeknek este, a sétatéren, hiába szól a muzsika. Holdas, dalos esték hangulatai hiába hívják őket. Színház, hangverseny, friss nők, séták, díszes üzletek s polgári elhatározások nem léteznek az ő számukra. Mert mit adhat azoknak Toulon, Párizs s az egész világ, akik az ópium álmait, édes, mély, bús zsibbadtságát nyerték? Öt olyan élet, mint az élet, sem adhat azoknak már semmit. Azok már mindent éltek, ami életre emberi idegrendszer alkalmas. Hátha még esztéta egy kicsit vagy beteg hedonista a szegény ópiumpipás. Akkor minden Wilde Oszkár elbújhat avagy ópiummámorát szerelembe mártja az Idole Noire imádója. Ópium, ölelés, esetleg művész-fantázia: Mohamed paradicsoma unalmas fészek az ő megálmodott paradicsomuk mellett.
Franciaországban ismét följajdult a sajtó az új nemzeti veszedelemre. Képzeljen el valaki egy új Trafalgárt, hol győzni akarnának a francia hajók. Ópiumszívó tisztekkel, törött matrózokkal, akiknek minden mindegy, mert életüket már úgyis megsokszorozta az ópium. Az orvosok úgy vélik, hogy a Lutin parancsnoka boldogan süllyed[t] el szerencsétlen embereivel, akik között talán egy sem volt ópiumevő. Ezek őrjöngtek, birkóztak, hörögtek, mert ők szerették a csupasz, a bajos, az ópiumtalan életet. És meg kellett halniok, mert olyan valaki parancsolt nekik, akinél már összefolyt a két legnagyobb mindenség: a létezés és a nem létezés.
És ez megrendítő, akárhogy nézzük. Hiszen nem a Quincey-ké s nem a Baudelaire-eké mégsem ez az élet. Nem a mienk, akik esetleg tagadjuk, becsméreljük s könnyen levetjük. Hanem akik szeretik s ezek vannak többen, sokkal többen. És megrendítő, hogy az élethez ragaszkodó életek sorsa hányszor van az életet nem becsülő kezekben. Ez gyalázatosság. Jogunk van mindenféle ópiumokban keresni az élet gyógyszerét, de csak a magunk bőrére.
(Nizza, október 26.)
Budapesti Napló 1906. október 30.
A. E.
I.
A boldogság fátyola
Budapesten, a Nemzeti Színházban, talán játsszák még Clemenceau drámáját, a Boldogság fátyolát, ezt a kínai köntösű, naiv parabolát. Vigasztalan morálja a mesének az, hogy csak azok boldogak, akik nem látnak. Hajh, sok oka volt az időben, mikor e darabot írta, így éreznie Clemenceau-nak. Még csak Budapest elfogadta valahogyan a Clemenceau darabját, de Párizst rettenetesen untatta a Clemenceau meséje. Párizs nem szereti azokat az írókat, akik az élet ellen prédikálnak. Igazat ad nekik, de jó, jó, miért ilyen szomorú dolgokról beszélni? És ime Clemenceau, a politikus, maga is dezavuálta az író Clemenceau-t. Azóta birkózott, harcolt, s ma Franciaország hatalmas miniszterelnöke. Ha elhitte volna azt, amit az az író Clemenceau hirdet, ma is csak - író volna. Ebből csak világos, hogy karriert csak az írók csinálnak, akik maguknak sem hisznek s akik nem veszik nagyon komolyan az irodalmat. Ám az sem lehetetlen, hogy Clemenceau arcán most is ott van a boldogság fátyola. Csakhogy most ezt a fátyolt, ezt a vakságot - hatalomnak hívják. Fejeljük meg hát a Clemenceau-darab morálját így ni: boldogak a vakok és a hatalmasak.
II.
Egy orosz bolond
Párizsban, 1867 június hatodik napján, Berezovszki Antal két revolvergolyót lőtt III. Napóleon császár vendégjére: II. Sándor cárra. Nem találtak a golyók, de Berezovszkinak bűnhődnie kellett szörnyű tettéért. Örökös kényszermunkára ítélte s Új-Kaledoniába küldte a bíróság. Mi minden történt azóta Európában. Hol van III. Napóleon s hol van II. Sándor cár. Hány milliószor átkozták meg azóta sírjukban is ezt a két császárt. Ám Berezovszkira nem gondolt senki azóta sem. Negyven éve szenved kizárva a világból két ártatlan golyó miatt. És most Franciaország megkegyelmez neki. Megkegyelmez neki pedig azért, mert szegény Berezovszki megbolondult. Ezt ugyan hamarabb is megtehette volna. Oroszországba azonban aligha engedik be a bolond Berezovszkit. Félnek, hogy amilyen bolond, még II. Sándornak nézi II. Miklóst. Franciaország fog lakolni azért, mert bosszút állott III. Napóleon vendégéért. Nyakán marad egy orosz bolond, aki akkor volt a legbolondabb, amikor valamelyik császárt vagy mind a kettőt el nem találta. Mennyivel kevesebb vér és könny ömlött volna Európában.
III.
Amit idegenek látnak
Talán kevesen olvasták otthon az öreg Temps csúfolódó cikkét. A mi Rákóczi-ünnepségünkről írt nagyon furcsákat a párizsi lap egyik krónikása. Saint-Simont, a halhatatlan gonoszt, a zseniális rossznyelvűt citálta Rákóczi ellen. És egyben tréfásan-komolyan jól odamondogat Magyarországnak, mely fütyül Európára. Úgy és ma is annak örülnek a magyarok, ahogyan és aminek ezer év előtt. Hőseiket és nagy embereiket ma is a verekedő fajtából választják. Ünnepi pompáért, pompás dikciókért, egy kis szimbólumért odaadnák az egész rongyos, való világot. Így a Temps s kár volna fölháborodni azon, amit ír. A Temps embere nem érthet minket s nem tudhatja, ki nekünk Rákóczi. De a csúfolódó cikknek egy mondata majdnem megdöbbenti az embert. Azt írja a Temps, hogy kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek. És nem a Temps krónikása az első, aki ezt sejti és írja. Komolyabb hangon s komolyabb helyeken is írnak már erről Nyugaton. Kívülről meglátják, hogy ott bent rossz dolguk lehet a reformátor-szellemeknek. Ez valami, amit Magyarországon meg kell tudnia mindenkinek. Hogy idegenben is látják azt a példátlan reakciót, mely ellen szinte reménytelenül kell harcolniuk a magyar intellektuelek kicsiny seregének. Micsoda nagy lehet a mi elmaradottságunk, ha messziről is ilyen precízen látják. És micsoda bizalmat adhat mégis a mi embereinknek az a szervezetlen, hatalmas republika, mely polgárainak ismeri bármely országból azokat, akik a haladásért, az újításért küzdenek s melynek önkénytelenül tagja mindenki, akit e harc lelkesít. Még ha Montenegróban vagy Szudánban él is. Ez az új szabadkőm[íves]ség, ez a legmagasabb internacionálé; minden modern elméknek testvérisége.
Budapesti Napló 1906. november 1.
A. E.
Ime a Hold kék, esti tengerszérűkre fehér, finom ezüstkévéket ágyaz. Saint-Martin és Monaco állnak keményen, haragosan egymással messze-szemben. Óh ez még nem az a bizonyos szezon, de sohase szebb a Riviéra, mint most. Némely estéken ajánlatos korán lefeküdni, mert túlságosan szépeket lát s határtalanokat gondol az ember. Ez a csodás ősz s amott egy hajó, melyről muzsikaszó jön.
Tegnap meghalt Monaco maire-je, gróf Castaldi. Monte-Carlóban elhallgattatták az olasz muzsikusokat a gyász jeléül. A játék nem állott meg, de az olasz muzsikusok elnémultak. És jött az este és mit csináljon Monacóban az, akinek ilyenkor muzsika-szomjúsága van. Hirtelen egy pompás, vörös hajón fölgyúlnak a lámpák. Kemény, vad, vidám mars zendül s a sétálók meglepetve néznek a tengerre. Meglepetve verik vissza a muzsikát a szép, különös árnyékú hegyek is.
A hajó kacéran megmozdul s majdnem tánc-ábrákat ír le. Nem fantom-hajó ez, de egy amerikai milliomosnak valóságos jachtja. Soha szebb báltermet e ringó, úri, fényes, vörös hajónál. És a hajó szalonjában táncolnak és ideges asszonyok furcsákat kacagnak, szinte félelmeseket a hajón. Pajzánkodik a hajó s néha-néha a világos parthoz közeledik. Egyszer megáll szemben Monte-Carlóval, a kaszinóval. Ekkor valami gyászindulót játszanak a muzsikusok. Azután kacagás és újra vidám muzsika. S a tréfás, boldog, bálozó hajó trombitálva, rohamban vág neki a nyílt, nagyszerű tengernek.
*
Nizzában, a tengerparti korzón, ilyenkor otthonosak a tolókocsik. Sütkéreznek a napon azok az öreg urak, akik eltáncolták, ellumpolták - a lábaikat. Néha tíz-tizenöt tolókocsival s öreg úrral találkozik sétáján az ember. Beplédezett, nyomorék lábaikkal, ahogy kerekeken gurulnak, olyan furcsák. Bizonyosan a sétákról álmodoznak, állongásokról, iramodásokról. Most egy libériás vagy libériátlan inas inaira vannak ők bízva, aki unalommal vagy gyűlölettel tolja a kocsijukat. És rohannak el mellettük kis, éhes, de csinos nőcskék. Fürge szerencsevadászok, siető napszámosok, elegáns urak, éhes proletárok. Mindenkinek más a vágya, más célú a futása. Mindenkinek van oka, hogy rohanjon. Hogy várjon, akarjon valamit, vagy kétségbeessen valamiért. És a tolókocsik emberei sápadtak az irigységtől. Nem a mások vágyait irigylik, de a járást. Csak a járást, a két láb vidám, erős cserélgetését. És a törtetők, kik lélekszakadva futnak valami után, nem is sejtik, hogy tőlük éppen szegény, szaladó lábukat irigylik.
*
Cannes a Riviéra előkelő fészke: Londonnak, Szentpétervárnak s Drezdának a fiók-udvara. Nagyherceg, főherceg, herceg annyi van Cannes-ben, mint másutt sehol. Divat, hogy itt kössék azokat a fejedelmi házasságokat, amelyek valami okból otthon kényesek volnának. Most János-György szász herceg is itt házasodik össze Bourbon Mária-Immaculata hercegnővel. Az özvegy szász királyné mint háziasszony, igen neves vendégeket tisztel ez alkalommal a Mária-Terézia-villában. A Riviéra és kóbor népe pedig egészen meg van illetődve, hogy ilyen nagy esemény mellett asszisztálhat. Szász herceg és Bourbon-hercegnő: csak az újságírók mulatnak titokban. Ők persze Cannes-ban is ott vannak. És már előre ujjonganak: micsoda botrány lesz még ebből a házasságból. Ma már polgárilag ők egymáséi, a herceg és a hercegnő. Holnap jön áldásával Miksa szász herceg, aki pap és tanár Svájcban. Ominózusabb nászt még nem ültek mostanában.
(Monaco, október 29.)
Budapesti Napló 1906. november 2.
Ady Endre
(Antik és sötét boltjai alatt jártunk Gallienus császár arénájának. Doh, penész és emlék mindenütt. Egy-egy szelelőlyukon bekandikált hozzánk Olaszország heves napja. Hideg kőre ültünk s néztük a bestiák üregét. Amonnan rohantak ki adott jelre s bizonyos kéj szállott a népbe. Csöndesen így beszélt hozzám a pisze, szőke tanár, útitársam, magyar testvére Anatole France Bergeret-jének:)
Új teljesedésével az időknek megint meghal Róma. Róma: London, Párizs, Berlin, Szentpétervár, Budapest és Bukarest. Ah, nem marad utánunk még egy ilyen szép, okos aréna sem. Brrr, azon időkben nem szeretnék régiségtant tanítani. Milyen összevissza, milyen kalamajka, milyen káosz marad mi utánunk. Ön hisz a vidám prófétáknak, hogy ez a mi világunk szépen, tempóban Paradicsom lesz? Császár, pap, katona, gazdag, hülye és lator majd szépen tűrik úgy-e, hogy kirántsák alóluk a gyékényt? Tűrik, tűrik egy ideig, de hajh, be szét fognak ütni közöttünk. Úgy fog meghalni ez a mai társadalom, mint egy veszett kutya, amely előbb halálra marja minden üldözőjét. Róma züllésében stílus volt, szépség volt, sőt erő volt. A miénkben nem lesz. A barlanglakók szebben haltak meg, mint mi és a mi kultúránk. És minél jobban fogják ostromolni ezt a társadalmat, annál gonoszabb és őrjöngőbb lesz. Nézze meg a mi arénáinkat. Voltaképpen komédiázásában árulja el a lelkét minden társadalom. Lóverseny, cirkusz, automobil-verseny, birkózás, rulett, makaó, színház, football. Nézze, nézze: mind egyforma, lelketlen, üres. Láz, ledérség, veszett kedv s örökös inzultálása az emberi intellektus finomuló hajlamának. Hogy a Comédie más s hogy Antoine művészetet csinál? Hogy van különbség a Nemzeti Színház és a Tátra-mulató között? Lárifári, burzsoá hazudozás, önkényes, gonosz érték-megállapítások. Színházakban önt olyan hálószoba-titkokkal traktálják, milyeneket egy kis kurtizán a kis ujjából ráz ki önnek, ha ön kiváncsi. S a színház népe őrjöngve mulat s a Király színház művésze úgy sétál el ön előtt, mint letéteményese a Szépnek s magyarázója az univerzumnak. Én olyan helyen, hová az úgynevezett közönség kergülve tódul, egy cirkuszban láttam talán csupán valami kis művészetet. Aki mutatta, az egy krokodil volt, mely fölkúszott szelídítője térdére. Ez gesztusnak szép volt, valami, ami engem meghatott, s ami mélységeket nyitott a lelkemben. Soha Fedák Sári annyi nemes és emberi gondolatot nem ébresztett bennem, mint az a krokodil. Emberi türelemről, minden élőlény nagy rokonságáról, ösztönök szelídüléséről, fölséges dolgokról. És a Falurossza, Trilby nem művelték, nem művelhették velem ezt soha. Mindegy, ha Ibsent játsszák is ők nekem. Az agg Claretie vagy Somló Sándor akarnak nekem többet mutatni Ibsenből, mint amennyit én olvasva fölfogok? Nem el kell-e idegenülnöm még Shakespeare-től is, ha Császár magyarázza nekem? Fogok-e valaha méltóan gondolni Rómeo Júliájára, ha Paulay Erzsi Júliáját láttam? Nekem egyforma a ma tömegének tálalt művészkérdés a turfon vagy a játékszobában, a cirkuszban, vagy az előkelő színpadon. Ha azt hallom, hogy holnap kétévesek lépnek föl Alag helyett valamelyik budapesti színházban a vagy Longchamp-ban tenoristák fognak futni semmi meglepődést nem keltene bennem. A színház nem csinál semmit, kevesebbet, mint a régi, az antik aréna. Itt több volt a hűség, az emberi őszinteség. A mai színház hazudik, s a tömeg mindenütt hazudtat magának. Shakespeare félistenből idétlen kamasz lesz a színpadon, mindegyik színpadon. S Ibsen a színpadon: paralitikus, morózus gyógyszerész. A mai színpadon a tragédia olyan tolmácsa az emberi tragikumnak, mint a vadak fétise a világtartó erőknek. Semmi elvállalt szerepét nem tudja betölteni a mai színpad. Tíz-tizenöt év óta társadalmi katedra akar lenni. Ergó Donnay magyarázza Párizsban, hogy hogy kell megváltani a mai társadalmat és Arnyvelde. És nálunk Martos Ferenc hirdeti, hogy milyen misszió várja a nőt. História, múlt, jelen, jövő meghazugul, ha a színpadhoz ér. Elértéktelenedik az érték, mert így kívánja a közönség, a mai társadalom, és ahogy dühösödik a társadalmi harc, úgy lesz veszettebb egyre a komédia. Végül, ha egy becsületes ideát akar kihámozni a jövendő színházba tévedt homo sapiense, - a menazsériába megy. Kezes tigriseket, szelíd krokodilokat s okos fókákat nézni. Ezer Antoine, ezer Berlin s ezer Thalia-társaság nem változtathat ezen. Minden nyilvános művészkedés, akármilyen nemesen és komolyan indul, belehajtódik a kutyakomédia vágányába. Mai nevelésünkkel, mai gonosz kulturánkkal, a milliók szörnyű testi és lelki leigázásával nem tudunk becsületes művészetet adni a tömegek számára. Ha egy Apolló születne, Párizsba[n] szociális hazudozásokból színművet tákolna, Budapesten kuruc darabot. Nigger-nótákat verne a lantján vagy über-Wagner lenne a smokkok számára: becsületes és művész nem maradna. Mert nem mer becsületes lenni a mai aréna s nem meri bevallani, hogy becstelen. Gallienus arénájának a népe meg merte mondani, hogy mit kíván s Gallienus arénája nem szépített és nem ámított.
(Így beszélt a pisze, szőke tanár Gallienus arénájában. Szörnyűeket mondott a legnyugodtabb hangon. Látszott rajta, hogy ő érzi a maga regényalak voltát s csak éppen írójára vár. Mivel nekem hiába kínálta föl magát sujet-nek a magyar Bergeret, de különös helyen különös dolgokat mondott, érdemes talán elolvasni. Olyan kevés ember van, aki különöseket merjen mondani azokról a dolgokról, melyek a mi napi, bolond, modern, uniformisos életünket teszik.)
Budapesti Napló 1906. november 3.
Lellei
Monseigneur Chapon, Nizza püspöke, dicsérte a házasságot. Hallgatták, hallgatták, komolyan három testvérek: egy király, egy pap és egy vőlegény. Cannes-ban történt ez, a francia Riviérán, tegnapelőtt. János György szász herceg s Bourbon Mária-Immaculata lakodalmán. A király: Frigyes Ágoston s a pap: Miksa herceg Freiburgból. Színtér egy kicsi templom: Notre-Dame de Bon-Voyage. Úgy-e csinos neve van a kicsi templomnak? Also, jó utazást János György és Mária-Immaculata.
János György özvegyember s a menyasszony vénleány. Nagyon savanyú volt a párocska, de Monseigneur Chapon lelkesedett. Frigyes Ágostonnak is ragyogott az arca. Délben a lakomán, tósztot is mondott. Vigasztalta Mária-Immaculatát, hogy ne sírjon. Mert Szászországban egy okos hercegasszonynak jó dolga van. Ez nem kitalálás: szóról-szóra ezt mondta Frigyes-Ágoston.
Mind térdeltek, amikor Miksa herceg az áldást adta. Hideg és unott az arca Miksa hercegnek. Csak egy pillanatig akadnak meg kék szemei Mária-Immaculátán. Hát ez a hölgy lesz most Drezda új főhercegnője. Szó sincs róla, hogy e percben Montignoso grófnőre gondolt volna Miksa páter. Asszony-dolgok őt már nem érdeklik: leszámolt velük. János Györgyön talán csodálkozik, hogy új feleségre jött kedve. Miért, ha már volt egy és meghalt? S hogy a királyról s Lujzáról mit gondol, ha gondol valamit? Herceg is, aszkéta is, jezsuita is: ki tudja.
Három ilyen testvért azonban régen nem látott együtt a francia Riviéra. A legöregebb: király és igen-igen meghurcolt férfiú. Amilyen balos ember, lehet, hogy ma is szerelmes még az ő kalandos asszonyába. A másik nem tud özvegyen élni s ha tíz feleséget élne túl még, tizenegyedszer újra házasodna. S a harmadik csuhát vett magára, mikor az asszonya meghalt. Nagy asszony-átok ül a drezdai királyi palotán is a többek között.
A nagy lakodalom után persze János György és Mária-Immaculata utaztak el leggyorsabban. Azután széledt az egész, őrülten előkelő násznép. Miksa herceg egy vegyes vonaton sietett vissza freiburgi kispapjaihoz. Frigyes Ágoston, a király, automobilján egy kicsit szétnézett. Monte-Carlóban azonban az automobilon hagyta a fiait. Egyedül ment be a bankba s játszott. Egyetlen aranya sem ütött meg semmi nyerő számot. Azután, mivel komorodott s alkonyodott az idő, sietett a vonathoz. Génua felé utazott egy fenséges Habsburg-asszonnyal, akit szintén a cannes-i nász hozott erre a tájra.
(Monaco, november 1.)
Budapesti Napló 1906. november 7.
A. E.
68. BRUMMELL ÉS A BUDAPESTI DANDYZMUS
Egy új, francia könyv Georges Brummelről, a dandyzmus halhatatlan Napóleonjáról. Budapest polgári férfiainak fele okvetlenül ismeri a Brummell nevet. Piszkos hálátlanság volna, ha nem ismerné, de úgy-e ismeri? Oscar Wilde és Dorian Gray előtt már száz esztendővel ő volt a modern Petronius: arbiter elegantiarum. Roger Boutet de Monvel írt róla most könyvet. Már valóságos Brummell-könyvtárt írtak össze franciák, angolok és németek. Nagy illetlenség, hogy magyar művek nem gazdagítják ezt a könyvtárt. George Brummellnek ugyanis Budapesten van a legtöbb tanítványa. Mivel azonban Brummell is apostol volt, tehát őt is félreértették, akik megértették. Íme Budapesten több a man of fashion, mint akár Londonban. Pompásan öltöző, elegáns és divatos urak városa Budapest. Csak az a kicsi hiba van, hogy ezek a nagyon elegáns urak durvák, buták és sötétek, mint a londoni őszi napok. A budapesti Brummellek lelki kultúrája legtöbbször annyi, mint a katamakiaké, pedig a katamakiak nem is majmok csak félmajmok. No mindegy, annál inkább beszéljünk egy kicsit Brummellről.
George Brummellnek a nagyapja még pék-cukrász volt s az apja miniszteri tisztviselő. És George Brummell már York hercegének s a leggőgösebb lordoknak a becézett barátja. Byron, egy Byron udvarol neki, dandy sublime-nak hívja s egy kicsit persze gúnyosan azt mondja, hogy van olyan nagy ember, mint Napóleon. Sheridan és Moore lelkesednek érte s mikor Staël asszony Angolországba megy, első gondja Brummellt meghódítani. Mikor az angol trónörökös Braunschweigi Carolinával esküszik, őt választja első vőfélyének. És mikor dicsősége lehanyatlik s az adósok börtöne elől száműzetésbe fut, haláláig látogatják London kegyeletes, előkelő dandyjei. Ez az ember mégis nagy ember volt.
Budapesten tanulhatnának legtöbben az életéből. Ez a Brummell nem csak öltözni, megjelenni tudott. Ez művészlélek volt minden porcikájában, ha alapjában nem is volt más, mint az elegancia - monstruma. Nem elégedett meg azzal az elégtétellel, amit később Wilde formulázott. Hogy voltaképpen ő s az egész élete éppen olyan művészi alkotás, mint a legnagyobb vers, vászon, szobor vagy muzsika. Budapest Brummelljeinek már az is nagy dolog, ha egy filharmóniát végighallgatnak. Ha a Vígszínház színészeiről tudnak friss pletykákat. Ha recitálni tudnak valamit egy hírlap művészet-rovatából. George Brummel különb verseket akart írni, mint Byron. Festett, muzsikált s minden gyötrelmét egy művésznek átszenvedte. Mindenben vezér akart lenni, amit az élet megszépítésére emberi fantázia kieszelt.
Ez a dandyzmus valami más, mint a budapesti. Ez a dandyzmus olyan, hogy egy Baudelaire büszkeségesen vállalta el életmaszknak Párizsban. Musset és Lamartine is dandyk voltak, illetve dandyk is voltak, ha úgy tetszik. Sőt valamikor Petrarca is dandyskedett ifjú korában. Művész szemmel nem lehet túlságosan elítélni a dandyzmust. Még ha valaki minden titkos vágya dacára is csak dandy volt, mint Brummell, minden modern divathősöknek e mestere.
Ám milyen különös Alkibiadeszek a budapestiek. Ezek a budapesti Brummellek, ezek a szabóműhely-hősök. A mi álkultúránknak nem kicsi bizonyítékára lelek elgondolkozva a Roger Boutet de Monvel könyvénél. Óh budapesti angolsága a divatnak és eleganciának. Jaj volna, ha mindenben ilyen messze volna az arány. Amilyen [messze] van Brummell-től a budapesti dandy, Shakespeare nálunk Lampérth Géza lesz s Moliere - Berczik Árpád. Szerencsére talán nem mindennel vagyunk úgy, mint az eleganciával.
(Nizza, november 3.)
Budapesti Napló 1906. november 9.
A. E.
69. CLEMENCEAU ÉS AZ ÚJSÁGÍRÓK
Vérbeli francia újságíró bántani is csak respektussal bántja azt a Clemenceau nevű újságírót, aki ma Franciaország miniszterelnöke. Szélhámosok és lelki koldusok bizony ellepték ezt a mi pályánkat egy kicsit, de még mindig nemes emberek céhe ez. Annyi a bolondos, a nagy, a derék, a jó, a naiv emberek száma itt, mint sehol. Hogy is gyűlölhetnék az igaziak azt a Clemenceau-t, aki mívelt, litterátus elme, holott politikus? Karrierje olyan bátor, olyan szokatlan, hogy csak újságíró tekintheti végig, s okvetlenül megindultan. Ők, az újságírók, az igaziak, a cinizmusba takarózók, tudják valóban, mi az, ha intelligens embernek ennyi sikerül. Ez már majdnem a vallási mirákulum, a csoda, a vér-felhő az egen, mely már majdnem azt jelenti, hogy elvész a világ.
Clemenceau kormányhatalma tényleg csoda-e avagy az új demokrácia egyik hőstette?
Primitív lelkű és hitű korokban avagy rendkívüli viszonyok között ült már a hatalom székén csiszolt intellektus vagy művésztemperamentum. Hiszen még Magyarországon is lehetett már miniszter egy báró Eötvös József s Echegaraynak Spanyolországban sem árthatott, hogy író. A Disraeli példája rossz volna, mert Angolország mindig mert más lenni, mint körülötte a világ. A Goethe példája még rosszabb, mert az az idő egy kis paródiája volt, a tagolt, alvó Németországban, akkor a poéták és filozófusok országában, a renaissance-nak.
Igen, úgy látszik, hogy Clemenceau sikere a rettegett demokráciának egy gyönyörű diadala. Nem hiába, hogy Renan mindig mondta azoknak a kedves, athénieskedő lelkeknek, akik a demokráciától féltették az intellektuális kultúrát és művészetet, hogy ne féljenek. A demokrata mumus jól is viseli magát Franciaországban. Hogy tudna másképpen szociáldemokrata lenni Anatole France s hogy juthatott volna a miniszterelnöki székbe az író Clemenceau? Új idők és új csodák: Renant úgy temette Franciaország, mint egy királyt. És, valamikor, ha valaki herceg volt vagy gróf, hatalomra jutott éppen úgy, mint ma már egy újságíró. Nem is régen, mikor Franciaország legnagyobb íróját meg akarták tisztelni, hát pair-ré nevezték ki Victor Hugót. Ma szakegyleti tag s népgyűlésen szónokol - Anatole France. Nehezen, de közeledik az idő, amikor legenda lesz a nagy embereknek az az osztályozása, hogy az elit érti-e meg őket, vagy a tömeg. Persze csak ott, ahol a demokrácia nyűgtelen, nagyszerű dicsőséges, mint Franciaországban. Az elit egyre nagyobb lesz s lassanként tömeg lesz. És nemsokára az analfabéták legföljebb csak Magyarországon boldogulhatnak, még a politikában is.
Ezt látják, ezt érzik a francia újságírók. S ezért tisztelik Clemenceau-t azok is, akiket redakciójuk ellene uszít. Ezek a derék, jó emberek, az igazi újságírók értik az idő beszédjét. S Clemenceau-ért kell lelkesednie minden országok újságírójának.
(Nizza, november 4.)
Budapesti Napló 1906. november 11.
A. E.