Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtődtem, mint más... Teletömöm magam lemondást tanító, Nirvánát sóvárgó, bölcs filozófusok mély tanításaival... Nem ér semmit. Maradok a régi békételen, a régi kesergő. Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat reám minden, meg nem nyugtat semmi. Amilyen szerencsém van: egy zajongó, forradalmi világban én volnék az a békés, közönyös nyárspolgár, akit nyugodt hajlamaiért felnyársalnának - ebben a kicirkulált, sima, csendes korban pedig be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty.
Az a boldog ember, aki orfeumnak nézi a világot, s kuplékat ír hozzá. Nagy szomorú eseményekről kuplét írni - lehet-e ennél boldogabb dolog?... Én nem tudok.
Mi közöm nekem például a mások ízléséhez. Vajon nem irigységből szidom-e én azokat, akik a kuplékat jobban szeretik a tragédiáknál?...
Miért gyűlölöm én az orfeumokat, holott ezek is mutatnak annyi biztos igazságot az életből, mint az ifjú óriások társadalmi színművei...
Ejh, ha mindenképpen igazságot akarunk, csak arra jövünk rá, hogy - abszolúte nincs igazság. Ilyen következtetést pedig kár volna megreszkírozni néhány kifestett arcú orfeumdíváért...
Van igazság, és van orfeum is!...
Van igazság. A berettyóújfalusi ökrök vigasztalására mondjuk ezt. Ők, szegények, bizonyára kétségbe vonták ezt a minap. És volt is igazuk...
...Méltóztassék csak elgondolni, hogy díszes közönség, figyelő pályabírák előtt micsoda élvezet lehet ökörtempót felülmúló gyorsasággal rángatni jó ideig a földbe szalajtott vasekét. Nem vagyok az ökrök barátja, de a helyzetüket nem tartom irigylendőnek.
Egy azonban vigasztalja őket. A verseny eredménye az lett, hogy az ökrök legyőzték a lovakat.
Az ökrök tehát győztek. Hja, úgy van az. Gőzekének lenni nagy és szép gondolat, de ökörnek, pláne jutalmazott ökörnek lenni sem utolsó!...
*
Hajtják ökreiket fel észak felé a kivert, a kiüldözött, a hazátlan búrok.
Viaskodik bennem két hatalmas érzés. Az egyik emlék már ugyan. Jó szülők és lelkes tanárok szurdalták a szívembe, s minden egyes szúrásnak nevet is adtak: szabadság, haza, függetlenség, áldozat, hősiesség stb. Minden szúrás behegedt. Nem édes-fájdalmas érzés ez már egyik sem, csak emlék...
...A másik érzés az erősebb s talán igazabb is. Aki él - éljen!... Lakmározzék az élő, pihenjen a halott. Éljen az erős, vesszen a gyönge! Minden élőnek egy élet adatott. Ezt az egyet ne áldozza fel másért. Szép élet a szamaritánusoké is, de szebb volt a német rablólovagoké. A természet adta a gyöngét - táplálékul az erőseknek.
Ám azért összeszorul a szívem... Kietlen éjszakában húzódik a levert had. Nem zokog, csak csuklik az ember, roskad az öszvér, ordítnak az ökrök... A szomorú sereg lármáját visszaadja a vadállatok ordítása. Mintha sírjába menne ez a szomorú menet... Lent, délen lángoló majorok, tanyák világolnak a kietlen éjszakába. Idehallik a részeg angol katonák győzelmi nótája. Kíséri a gyászmenetet egy ismeretlen, vad vidékre, száraz fövényű, sivár tengerfenékre... Búcsúznak a búrok Búrországtól...
Ejh, találnak más hazát!...
*
Ha minket egyszer innen kivernének, nem vón hova mennünk.
Cinikus mosollyal nevetek ki mindent, de egytől összeszorul a szívem: "e nagy világon nincsen számunkra hely".
Nekünk e helyen szentnek kell lenni annak is, mit egy nagy hazájú nemzet profanizálhatna. És szent is. Ebben egyek vagyunk. A magyar címer keresztjét őrültek verték le. Mások nem tehették.
Mert a magyar címer felé csak kereszt illik. Nem mert a pápisták a keresztet akarják. Hanem, mert mindig kereszt volt, mióta élhetünk. Én kálvinista vagyok, de a kakast csak az aprómarha közt szeretem. A magyar koronára a kereszt illik. És ebben nincs köztünk eltérés. Üssétek a keresztet, ahol megérdemli, a csillagot is, ha okot adott rá, kakast, félholdat megcsúfolhatjátok: de a korona keresztje szent. Azt nem szabad bántani még katolikus embernek sem!
*
Édes nyárelő, viruló természet, ujjongó világ, visszavarázsoljátok a múltat egy pillanatra...
Diákmajális? Hát ugye most is vannak fiatalok?... Jázminbokor illata most is összehoz még bolondos gyermekpárokat? Engem összehozott egy másik gyermekkel - néhány kínos éve.
Tombolj fiatalság! Higgy, hódíts, szeress! Minden érzésed szenvedély legyen! Félérzést ne ismerj, a hangulat idegen legyen neked!...
...Mikor már a hangulatok irányítanak: elmúlt az ifjúság. Az ifjúság nem hangulat, hanem élet... Hajh, régen éltem én már. Elfásul a szív lassan-lassan. Cinizmusából egy-egy hangulat, ha kiragadja. Ilyenkor még tán verset is ír: Gabriellához, vagy máshoz... Aztán jön a nagy lohadás, felváltja bitorolt székét a régi unottság...
Tombolj ifjúság! Higgyj, hódíts, szeress!
Szabadság 1900. június 3.
Dyb.
A nagyváradi jogakadémia polgárai üdvözölni akarják a budapesti kartársakat a keresztcsonkítás megtorlása iránt indított mozgalmukért. Már tömeges aláírások történtek - újságolja egyik laptársunk, mely ugyanekkor a néppárti gyűlésekről programot közöl.
Tehát tömeges aláírások folynak, készül az üdvözlő levél.
Ha még el nem készült, engedjék meg nekünk a nagyváradi jogász urak, hogy a szövegre nézve az alábbi propozíciót tegyük.
A mi üdvözlő levelünk így hangzanék:
Kedves barátaink!
Szomorúan értesültünk, hogy az új egyetem gipsz-díszítésű magyar címereit aljas kezek meggyalázták, leverve róluk a keresztet. Szomorúságunkban azonban egy vigasztaló reménységünk volt. Az tudniillik, hogy ez a gyalázat nem a mienk, s a magyar ifjúság gyalázata lesz: rajta fog száradni a névtelen tettes sötét lelkén. Azt hittük, hogy a budapesti egyetem ifjúsága egy szálként emelkedik fel, hogy óriási erkölcsi hatalmával megadja a megsértett nemzeti büszkeségnek a felséges elégtételt, s kinyilatkoztatja, hogy ettől az undok tettől a budapesti egyetemek minden polgára távol áll, s a merénylet minden egyetemi polgár szívét felháborodással tölti el.
Sajnos nem így történt. Ti, kedves barátaink, nem siettetek a magyar címernek elégtételt szerezni, hanem beszaladtatok a kiaknázható véletlenséget áhítva váró karok júdási ölelései közé, s kihasználtattátok magatokat testvéreitek ellen. Az a nyomorult, aki szentségtörő kezekkel illette a szent magyar címert, nem ártott a mi tekintélyünknek annyit, mint ti ártottatok - lehet jóhiszeműleg -, kedves barátaink.
Fáj nekünk titeket ilyen szerepben látni. Mi a magyar főiskolákon levő kartársaknak más missziót szántunk.
Itt vonaglik előttetek az ifjú magyar társadalom nehéz betegen. Rettenetes sebek vannak a testén: faji, politikai, felekezeti, gazdasági és osztályharcok mélyítik ezeket a sebeket mindegyre. Pedig magyar társadalom nélkül Magyarország sincsen, akkor meg mi szükség lesz a magyar címerre? A mi szíveinknek még épeknek kell lenniök, a mi lelkeink még nem lehetnek megmérgezve, gyógyítást csak tőlünk várhat ez a nagy beteg. Minekünk nem ellentéteket kell keresnünk, de áthidalni minden szakadást. Nekünk csak egy célunk lehet: az egyesítés.
Minekünk rangunk a tudás, politikánk az egyenlőség, vallásunk a magyarság legyen. Tőlünk vár gyógyulást ez a széthúzó, nagybeteg magyar társadalom, s átkozottak vagyunk, ha egy tettünk is nem az egyesítést, hanem a széthúzást szolgálja...
Meg kellett ezeket írnunk nektek, kedves barátaink. Védjétek a magyar címert minden őrült ellen, de védjétek magatokat is minden kór ellen, mert nekünk egészségeseknek kell maradnunk. Barátilag üdvözöl egyébként benneteket a nagyváradi kir. kath. jogakadémia polgársága.
A nagyváradi jogászok talán szebben fogják ezt megírni, de erős hittel hisszük, hogy írásuknak ez lesz a lelke. Úgy legyen!
Szabadság 1900. június 7.
ae.
Az élet nem mulatságos. Ha mulatságos volna, nem keresnők a - mulatságokat.
Pedig de keressük! A nyüzsgő, kalapácsoló, izzadó világnak nem a munka a célja, hiába zeng róla himnuszt az energia képzelt betegje. Nem, nem a munka!... Görnyedve, futva, egymást űzve-törve mindig az agyoncsigázott idegek kárpótlására gondolunk... Nem a munkáért dolgozunk velővel vagy kézzel. Mulatság kell nekünk, feledés...
*
A pünkösti mulatságokból alig kerültünk ki, már várva vártuk az újabb gondszedő perceket. Műhelyünkben, a munka mellett raffinált passziókon törtük az agyunk. Valami újat, illúzióktól színesebbet, színeivel lebilincselőbbet akartunk... S a nizzai délután ilyen volt. Mégiscsak jobb ízlésük volt - szívet és gerincet nem is számítva - poéta-elődeinknek, mint nekünk, a kesernyés epigonoknak, kik restellünk az ordináré természetről írni, mikor felségeseknek gondolt perverz vágyainkról zenghetünk alanyi költeményeket. Pedig a természetet jó olykor-olykor felfedezni. Nagyon hálás érte. A szerdai felséges délutánon isteni mámort öntött a szívünkbe. A napfénytől az esőig - minden kincsével megismertetett. Ózonos levegőjével kitisztította a tüdőnket, virágillatával elbódította a szívünket. Azon a délutánon, azon az estén fiatalok lettünk: képesek talán még egy egészséges, szűzi szerelem rövid hangulatára is...
*
Hangulat, hangulat... Az én kedves, halott poétám, ott a Kerepesi temető obeliszkje alatt, az egész világot hangulatnak tartotta. Kis újságíró volt a szegény, éhes és lenézett. Az utolsó két hónapban már volt neki mit enni, de már akkor nem engedte - a doktor. Ellenben igen díszesen temették volt el. Csodálatos dolog, hogy lehet olyan csábító ereje ennek a nyomorult pennának. Ahogy rovom itt a fekete sorokat, az jut eszembe, hogy hallatlan ostobaság írni. Meg unalmas is. És mégis írunk, írtok, írnak - sokan és sokat. Szerencsére nem olvassák el a századrészét sem. Egy szép, fiatal lányismerősöm minden módon írni akar. Tizenhat éves leány, de nem hasonlít a mi tizenhat éves leányainkhoz. Nem olvasott még sokat, ruganyos eszű, csupa akció-vágy, jószemű és okos. Író akar lenni, s elég helytelenül - az íráson kezdené. Ő újságíró lesz! Sokszor mosolyogtam én már erre a mondásra, de ettől a kislánytól tetszett hallani. Különben is Marcel Prévost feminista regényének a hatása alatt vagyok, s roppant szeretném, ha a nők egy kis forradalmat csinálnának ellenünk, szemtelenül önző férfiak ellen. Egy női újságíró a jámbor felfogású vidéken - nem is volna utolsó!...
*
Lám, Thália deszkáin hogy legyőzte a férfit az asszony. Itt már nem bír velük közönség, kritikus, direktor. Senki, csak: Idő őfelsége. A nagyváradi színtársulat névsora juttatta ezt eszembe. Tudniillik az időt. A színügyi bizottság egy-két tagja ugyanis udvariatlanul szólt - az időről. Édes Istenem - hát csak nem lehet minden asszony fiatal?...
Neveket persze nem említek. Debreceni kritikus koromban azt találtam írni egy kis színésznőről: "a mi régi kedves naivánk". Majd pisztolyozni kellett érte. A morál pedig az, hogy e tekintetben óvatosan szóljunk akármelyik Thália-papnőről. Bízzuk a mi igazainkat - az időre...
*
Annak pedig már lőttek, hogy a nyáron színészekhez jussunk. Ellenben van itt egy csomó, erkölcstelen német... pardon, ma még mind tiszta dologról írtam, nem szennyezem be írásom végén a tollam!...
Szabadság 1900. június 10.
Dyb.
Méltóztatnak tudni, hogy divatos ember ma nem hord virágot. Az előkelők divatja mindig kifejezője volt némely tekintetben a kor igazságának, sőt némely korban éppenséggel csak a divat volt igazság. Ma tehát nem hordunk virágot, amit különben igen helyesen teszünk.
Ha a divatban nem is, de egyéb dolgokban magam sem szeretem a stíl- és korszerűtlenséget. Egy szép szál rózsát talán a divat ellenére is feltűzök, de már a romantika virága nekem semmi gyönyörűséget nem nyújt.
Engem egy szikrányit sem hatott meg például az az egyszerűen csak bizarr nász, amire egy haldokló, szívbajos katonatiszt s egy viruló szép úrileány lépett. Nem hatott meg pedig elsősorban azért, mert nincs benne semmi igaszág...
Ezért a mondásért természetesen címeket fogok kapni, de ez nem alterál.
Ismétlem, hogy az a kis nász, mely a kaszás csontváz asszisztenciájával folyt le, se nem megható, se nem szép, semmi egyéb: csak különös...
Ismétlődő korokban igenis ferde fogalmaik voltak az embereknek a két nem egymáshoz való viszonyáról.
Valami misztikus fátyolon keresztül nézte a férfi az imádott nőt, s az ideál is az epedő lovagot. Valami beteges érzést szuggeráltak magukba az emberek, s ez kinőtte magát felséges fogalommá, áhítattal kiejtett neve lett: szerelem... Ismétlődő korok felfogása volt ez, s nincs kizárva, hogy egy eljövendő korban ismét az lesz a szerelmes nő és férfi legnagyobb boldogsága az összehozó, kerítő csendes éjszakán, ha együtt bámulják a sápadt pofájú holdat... De ez nem volt egészséges szerelem soha, nem egészséges és nem igaz legfőbbképpen ma...
...Az új férj már nem hallotta a pap áldásosztó szavát sem, azóta pedig már el is földelték. A feleség még tetszeleghet most magának a szerelmes, vesztai szerepben, de már holnap nem fogja-e bántani a dolog?... Ő odakötötte magát egy ágyhoz, melyben a halál ütött tanyát a csírázó élet helyett!... Mi kárpótolja őt?...
Az az együgyű csodálat, mely a színes romantika távoli nézőitől bámul felé?... Az emlékezés?... A szerelem?... Ilyen szerelemből a Czóbel Minka Donna Juannáján kívül még senki sem fogantatott!... Márpedig a szerelem csak az élet istene?...
...Mert azt alig hiszem, hogy ezt a nászt úgynevezett közönséges érdek kötötte, de nem is hiszem. Az a szép özvegy lány a mi nevelési metódusunk özvegye lett. Nálunk ugyanis 16-18 éves leányoknak külön olvasmányokat tartunk. Avult, erkölcsös, nagy meséjű romantikusok könyveit. Ezek eskették össze azt a szép leányt a haldokló lovaggal...
Én óhajtom, hogy a köteles gyászév legyen elég e kis nevelési hiba büntetésére, s egy igazi, egészséges regény váltsa fel nála ezt a beteges, romantikus, limonádé históriát...
Szabadság 1900. június 14.
ae.
Borongó ősz szellőjétől hullámzik az érni vágyó búzatenger. Júniusnak októberi ambíciója támadt. Olyan-olyan lucskosak, ködösek a napok, hogy beledidereg a polgári lélek. A burzsoáé tudniillik, amely ilyenkor fürdőszezont áhít. Olyanféle áhítozás ez, mint a szürke cilinderé május havában. Mert van reá pénz, ergo meg kell szerezni. A fürdőző vágy sem különb: polgári áhítat a pénzköltésre. Az egészség nem volna elég úr fürdőzést parancsolni, a pénz és divat igen. Az idő azonban szociálistáskodik s ráfekszik a burzsoá vágyakra. Ám ez a szociálizmus új fegyverekkel küzd. Először tudniillik hűvös esőjével, őszi szelével az agráriusokat akarja tönkretenni. Persze nem azokat az agráriusokat, akiknek fidei comissumok van, hanem azokat a jámborokat, akik a Péter-Pálkor kezdődő aratástól háromszázhatvanöt nap kenyerét várják...
*
Gondolják-e a tisztelt honatyák, hogy az aratástól függ az ő gavallérosan fizetett napidíjuk is?... Aligha. Oly nyugodtan csinálták kisded afférjaikat, hogy csupa élvezet volna, ha nem volna nagyon szomorú. Egyik affér azonban szokatlanul érintett bennünket. Egy néppárti úr zokon találta venni Wlassics miniszter őszinteségét, s olyan hangon válaszolt, ami klerikális szájból is érthetetlenül durva. És ráadásul ő provokál. Úgy látszik, hogy miután a kereszt nem bizonyult elég fegyvernek, most már a kardba vetik minden reményüket a klerikális urak. Jó lesz. De ha a kardot eltörik a kezükbe[n], ezt már nem foghatják - a zsidókra!...
A bodonosi szénharc semmi ahhoz képest, amilyen harcokat ezért a mi agyondíszített kis színházunkért vívunk. Már a neve is micsoda csetepatét szült. Városi vagy Szigligeti?... A harc elült, az új színház neve: Szigligeti Színház. Ehhez tulajdonképpen nem is volna már szó, de tekintettel a csak elnöki szavazattal elért siker minőségére, a postscriptumok jogát mi sem engedjük el.
Nem engedjük, mert nem engedhetjük. Azt a már túlságosan is díszelgő kis színházat Nagyvárad város emelte. Olyan hatalmas áldozatok árán, amit az idegen méltányolni nem tud. Deszkája mindnyájunk katedrája lesz. Ebben a mi csoportokból álló társadalmunkban mindenki meg akarja kapni ízléséhez és igényéhez képest áldozataiért a remunerációt. A tragédia nem foglalhatja le, az operett sem. A Szigligeti-repertoár legkevésbé. Haragudjanak meg rám, de az összes színpadra termelt darabok közt a színmű nevezhető leginkább efemer becsűnek. Egy kurta, sokszor nagyon is átmeneti korszak pillanatnyi felvétele, mely óriási hatást tehet azokra, kik a lekapott vidéket és mozgó bábujait ismerik, de ránk legfeljebb érdekességével hathat. Szigligeti nagyságából ez mit se von le, de darabjaiból igen. A színház azonban, mely minden kornak, de elsősorban a jelennek tükre, nem szolgálhat eszközül a köteles kegyelet könnyű lerovására. Színházat elnevezni egy elmúlt kor - bár tagadhatatlanul - zseniális rajzolójáról nem lehet. Szigligeti emlékét szobor őrizze! A nagyság mindenkori értékének szimbóluma a szobor. Szobrot érdemel Szigligeti s városi nevet a színház, melyet Nagyvárad város annyi érdemmel és áldozattal emelt a kultúra nemesítő csarnokául... Megbocsát talán dr. V. Zs., hogy nekem ez a szerény különvéleményem.
*
Irigyeljük a gyerekeket. Nem a vizsgákért, mert a vizsgák nem irigylésre méltó passzió: irigyeljük a vakációért... Vakáció!... Ma már nincs vakációja csak a tanárnak és a nebulónak. Másnál még az üdülés sem teljes. A robot alól amnesztiát nem nyerhet egészen senki, csak ők. Most jön az ő boldog semmittevésük. Van-e nagyobb boldogság pedig a semmittevésnél?... Boldog tanárok, boldog nebulók!...
Szabadság 1900. június 17.
Dyb.
Kedves öregem, hallom - mi ugyanis szép családi szokás szerint nem levelezünk egymással -, hogy az érettségi vizsgát jelesen tetted le. Gratulálok: mi mind ilyen szamarak voltunk. Jelesek az iskolában, szekundások az életben... Ez is családi tradíció!...
Gondolom: az édesapánk oda van az örömtől. Rémítően büszke lehet rád. Énvelem is így volt annak idején. Innen tudom...
Éppenséggel így volt velem is. Már látta bennem a família becsületének restaurálóját. Látta, mint végzem el kitüntetéssel a kálvinisták valamelyik jogakadémiáját, s mint választanak meg lelkesedéssel a mi nemes vármegyénk valamelyik oláh járásának szolgabírójává. Nagy dolog lett volna ez, jussunk is van hozzá, mint afféle kopott hétszilvafásoknak...
Na aztán, hogy az öreg milyen szörnyűen csalódott - azt te tudod legjobban.
Hát úszol a dicsőségben fiú!... Milyen fene boldog is vagy. Becézgetnek odahaza, megsüvegelnek a faluban, elfogadja az udvarlásodat még a hamis szemű Erzsike is, akinek pedig már egy igazi mérnök is kurizált!... Fiú, irigyellek!... Csak azt sajnálom, hogy saját rövidlátó szemeimmel nem láthatlak. Hja, én nem lehetek otthon... Én már régen voltam szépreményű ifjú!...
Hallom, hogy filozopter leszel. Okosan, édes öregem. A földön még csak egy boldogság van: filozopternek lenni!... Pénzed persze mentül kevesebb lesz. Nem ad, meg hát nem is adhat az öreg. De te azért bizonyosan nagyon vígan fogsz élni odafenn Pesten. Hallom ugyanis, hogy az alkoholt csak látásból ismered még, és a lányokkal is csak annyira mentél, hogy az ideálodnak szerelmet mertél vallani... Huj, ha én is így lettem volna annak idején, talán most vidoran tanítanám a latin szintaxist...
Vagy tudja az ördög. Ezen a mi familiánkon valami fátum ül. Az anyámét értem. Egyik nagybátyánk remek poéta volt. Aztán kispap lett, s egy szomorú éjszakán agyonpuffantotta magát. Ha jól tudom, éppen itt történt Váradon. A nagynéninkről is szomorú mesét hallottunk. Azt meg a színpad ölte meg... A vérben van a baj, a vérben...
Te azonban - úgy látszik - kiütöttél a familiából. Első elemista korod óta komolyan veszed az életet. Valószínűleg neked van igazad. Komoly kis história ez valóban, de - lásd - a tragikumot egy hajszál választja el a nevetségestől... Én szegény fejem, olyan komolyan léptem át ezt a hajszálat, mintha legalábbis Rubikon lett volna!...
Te nem fogod ezt tenni. Az apánk után ugyanis csak ketten örökölnőnk - ha lenne mit...
Amit egyikünk elrontott, azt a másik köteles helyrehozni. A jámbor reményeket értem. Azokat a reményeket, melyeket helyettem is te fogsz beváltani, édes öregem. Te: a filozopter...
Arra figyelmeztetlek, hogy ne versenyparipáskodj, mert letörsz. Ne legyenek egyéb ambícióid az oklevélnél. De ne is tanulj másért!...
Fogsz ott fenn hallani régi öreg frázisokat, de vattázd be a füled. Az absztrakt fogalmakra rossz idő jár. Ma már legabsztraktabb: a pénz. Ez lobogjon kékes lidércfénnyel előtted, míg tanulsz. Nemesebb ambíciód ennél nem lehet. Az élet egyetlen célja az élhetés, élni pedig csak pénzzel lehet...
Dárius nem fogsz lenni. Keveset lehet a mi hülye társadalmunkban ésszel szerezni. De ha emancipálod magad ferde morálteóriák alól, öt tál ételt is ehetsz naponként...
Vedd elő az egyetemen a predikátumaidat is. Olyan világot élünk, hogy nem érdemes demokratáknak lenni. Ha ügyes ember vagy, kurtanemes voltoddal is pénzt fogsz tudni csinálni...
Lehet, hogy nevelősködnöd kell odafenn. Az Istenért vigyázz! Olyan családhoz kerülhetsz, ahol van lány, de pénz nincs. Valami szamárságot ne csinálj!... Házasodni pénz nélkül - még elgondolni is borzasztó!...
Szóval légy okos!... Hideg és számító. Iparkodj gazdag ember lenni. Keress, szemelj ki egy gazdag leányt! Elég csinos fiú vagy, aki a szerelmes trubadúrt is elfogadhatóan tudná játszani. Rajtad áll minden...
Lásd, egy cseppnyi önzés is szól belőlem. Én már alaposan kijátszott ember vagyok. Koránvénült, nervózus, fáradt. Valamelyik pillanatban kiejtem a tollat, s mit csinálok akkor?... Abban bízom, hogy te nem engeded magad kompromittálni, s adsz nekem is egy zugot...
Utoljára hagytam a legfontosabbat. Hallom, hogy valami önképzőköri pályadíjat nyertél. Verssel vagy novellával - meg sem írták jóformán.
Édes öregem, ugye nem igaz?...
Ugye nem igaz? Ugye nem írtál te sem verset, sem novellát?
Borzasztó volna elgondolni is. Hát a te véred is meg volna mérgezve?
Dobd el azt a nyomorult pennát, égesd el azt a szamár írást!... Egy családból elég egy bolond!... Többet nem tudna elviselni szegény édesanyánk. Ne írj verset vagy novellát, ha lelked van, édes öregem! De nem hiszem, nincs bátorságom elhinni az egészet...
...Hogy vagy fiú?... Én a régi kopott reporter vagyok. Avval a problémával tépelődöm folyton, melyikünk nézi le jobban egymást: a világ engem vagy én a világot?...
Most megint kiadok egy tucatnyi verset. Bizonyosan megint ráfizetek néhány havi kosztpénzt. Azt kérded, miért írok akkor?... Ezt nem tudom én! De úgy látszik, addig írok, míg felírom az utolsó kosztpénzt is, és meghalok éhen!...
Szervusz fiú! Ne írjál te semmit. Boldog filozopterjelölt...
Az édesanyánknak pedig ne mondd meg, hogy melyik világ szélén vagyok!... Szervusz!...
Szabadság 1900. június 22.
Ady Endre
Nagyvárad csinálta a politikát e héten. Nagy dolog ez, gázlóján a politikai élet holt mocsarának, nagy szünetén a honfi gondoknak, küszöbén az elkerülhetetlen vidéki beszámolóknak.
A keddi nagy politikai eseményt ott a vonal felett méltattuk már felette bőven, itt a vonal alatt most már büszkélkedjünk egy kissé.
Csodálatos egy ország ez a Biharország. Hatalmas erejű termő talaja van. Levegője friss, üde, havasi levegő, megöl minden erkölcsi baktériumot. Valami megfejthetetlen ösztön van itt az emberekben a szabadulásra. Szabadulásra minden lebéklyózó nyűg alól, mely embereket akar összebogozni előítéletek, aberrációk fonalaival.
Ez a föld itt mindig termékeny volt nagy gondolatokat érlelő agyakban, hagyományos helye a tiszta szabadelvűségnek, s az lesz örökre.
Erre adott nekünk büszke reménységet a keddi nagy beszéd...
*
Lejöttek volt meghallgatni pesti újságírók is persze, szabadjeggyel a belső zsebükben boldogan nyúltak végig az első osztályú kanapén, reszketve a gyönyörtől, mely Kolumbust is hevíté az ismeretlen partok látásakor.
Lejöttek és felfedeztek bennünket. Ők, akiket ott fenn senki sem fedezett fel... Megveregették a vállainkat is. Derék város vagytok. Kissé zöld, kissé Mucsa, kissé unalmas, de még lehet belőletek valami...
Aztán kegyeskedtek is írni rólunk lapjaikban. Egyikük, bizonyos "Bjb" olyan impertinens hangon, ahogy csak egy ránkszabadított obskurus alak írhat... És olyan fölénnyel, amilyenre még szeretetreméltó pesti kollégáink sem szoktattak bennünket...
...Azonban így kell nekünk. Olyan beteges reverenciával fogadjuk ezeket az urakat, hogy szegények maguk is zavarba jönnek...
...Ám a zavart csak úgy lehet megbocsátani, ha - pillanatnyi...
*
A búroktól e héten megvontunk minden erkölcsi támogatást.
Játszhatják odalenn már kis gerilla játékaikat, mi már nem bánjuk.
Megátalkodott búrbarátok is frontot csináltak. Úriember ma már az anyacsászárné tervein aggódik, vagy Seymour tengernagy sorsát latolgatja.
A pártalakulás még a kezdet stádiumában van. Annyi bizonyos, hogy a boxerekre kevés jut a búroktól megvont erkölcsi támogatásból.
A Zenta sorsán aggódunk még, meg a trieszti bakákén. Vén háború-smokkok azonban már Európát is osztják. A Müllerájban, Magyar Királyban beszerezték Kína hiteles térképét - a legújabb tagosítások is benne vannak.
A térképeken aztán folyik a világharc.
Müller Salamon arra is el van készülve, hogy a boxerek Olasziig mindent elfoglalnak.
- Legalább az én cukrászdám esnék a határvonalba - sóhajt fel néha, persze kevesebb magyarsággal -, hogy mind a két táborból idejárjanak...
*
Ebben a különben elég kellemetlen júniusban gyalázatos járvány pusztít. Az emberek olyan könnyen hajigálják el az életet, mintha minden holdtöltekor kapnának egyet.
Hogy mi az oka, fejtsék meg a morálstatisztikusok. Annyi tény, hogy télen házasodni, nyáron pedig meghalni mer könnyebben az ember.
Cinikusan szólván: télen melegre, nyáron hűvösre vágyunk. Igazsággal szólván: egyforma merész télen-nyáron az ember...
*
Egyébként, hogy túlságosan meleg volna, nem panaszolja senki.
Kissé éretlen ez a június. Éretlen és szeszélyes.
Nálunk meg szörnyen unalmas. Ha kellemetlen, forró kánikula volna, legalább szidhatnák az időt. Így még ez a passziónk is hiányzik.
Ma Nagyváradon a magasabb élvezetek nonpluszultrája a katonabanda, ez a harsogó diszharmónia, melyet színházi zenekarrá szándékoznak avatni az őszön.
No, meg az épülő színház. Ebben az egyben majdnem igaza van annak a rólunk írt, nyegle karcolatnak.
Mesés büszkeséggel nézegetjük ezt a szép kis színházat. Mert határozottan szép. De csak egy nézőpontról. A László-templom első szögeletétől.
Innen mesés képet nyújt az a csepp, háromszögű Nagyvárad, melyben a vashíd, színház, bazár és egypár messziről impozáns épület gyűlt össze...
Több dicséretet nem rakunk rá, mert visszaél majd vele valamelyik tájképes levelezőlap-gyártó...
Szabadság 1900. június 24.
Dyb.
Felelős szerkesztőm távollétében saját felelősségemre lettem bocsátva.
Világéletemben lelkesítettek a nagy vállalkozások, kiszöktem hát a Nagypiac térre, szenzációra lesve.
Nem mondhatom, hogy túlságos szerencsével jártam. Az emberek csodálatosan vigyáznak becses személyükre így nagyvásár alkalmával. Egyetlen ember volt, aki nem vigyázott, s e vigyázatlansága folytán az alábbi élményeiről számolhat be.
Ez az ember, akit röviden első személynek nevezek, először a mechanika csodáival ismerkedett meg.
Bevezettek tudniillik egy imitált bányába először. Apró emberkék kalapácsoltak megható természetességgel. A tulajdonos a bányászdalt énekelte. Míg a nagy csodát bámulgattam, a szomszéd rekeszben elromlott a gép.
A tulajdonos szörnyen megrémült. A közönség: én és még öten a népből zúgolódni kezdtünk. Kiadtam a jelszót:
- Adják vissza a pénzünket!
A tulajdonos megrémült, de a másik pillanatban feltalálta magát. A függöny legördült, s ő harsány hangon jelentette ki:
- Uraim, szerencsétlenség történt a bányában. A belépti díjakat az áldozatok családjának felsegítésére fordítom.
Nem volt mit tennem. Vigasztalásul elmentem megnézni a törpe asszonyt.
Igen szívesen fogadott. Kisütöttük, hogy egy faluba valók vagyunk. Búcsúzáskor barátságosan szóltam hozzá:
- Isten vele, kicsinykém! Nagyot nőjön!...
Erre azután megharagudott, s utánam hajította a papucsát.
Ez az asszonyság különben érdekes asszony. Ő az ugyanis, aki a fejét a fején hordja. Két feje van szegénynek. Egyik a másikon.
- Szegény feje - sóhajtottam fel részvéttel.
- Fejei - javította ki az impresszáriója.
Az indust néztem meg aztán.
Borzasztó ember ez az indus. Valóságos szörnyeteg. Minden héten borotválják pedig. Ide, Váradra a prérikről került, ahol emberevéssel foglalkozott.
Ahogy nézegetjük, megszólal valaki a hátam mögött.
- Hogy van, Kohn úr? Mit üzen a bárándiaknak.
Az indus erre visszavonult.
Egyik panoráma előtt láncon mutogattak egy kongói szerecsent.
Az előadást azonban kínos incidens zavarta meg.
A leláncolt Prométheuszhoz odalépett egy kis boltosinas. Rárivallt a fekete szörnyetegre.
- Azt üzeni a gazdám, hogyha nem fizeti ki a subickot, feljelenti a rendőrségen. Mégsem járja, két nap alatt harminc skatulya subickot fogyasztani!...
...Ez az intermezzó úgy elvette kedvemet, hogy Ottó Vilmost, a világ legnagyobb emberét már nem volt kedvem megnézni.
Pedig még ezer látnivaló várt rám. Ezekről holnap számolok be. Feltéve, ha felelősöm haza nem érkezik...
Nagyváradi Napló 1900. június 26.
Yda.
Lónyay Elemérné grófné asszonyról nem hisszük, hogy foglalatoskodjék ez idő szerint még a világ balga eseményeivel. A grófné bizonyára elég boldog ahhoz, hogy a nagyvilágot nélkülözze.
De ha nem volna, ha visszasírná az eldobott cikornyákat - most megvigasztalódnék.
Mert az emberek bizonyára a trón körül is emberek. Általános emberi sajátság pedig, hogy a saját csapásainkat a másokéi feledtetik el.
Ha hát Lónyay grófné asszony megbánta az emelkedést lefelé, mint azt egypár kedves reporter tudni véli, forduljon az otthagyott Burg felé, ahol címeket és rangokat vesznek el és kreálnak.
Most új címet kap ott egy csendes, ábrándozó, cseh leány, akinek a vőlegényét két korona várja.
Majd ha hatalmas úr lesz leendő férje-urából, ha cserélgetni fogja a császári és királyi koronát, két korona fényéből őrá nem jut egy árva sugár sem. Ő nem lesz semmi más, mint ő cs. és kir. felsége hitvese - mint ezt választékos udvari nyelven mondják.
Ő a házasságban csak annyit kap, mint egy szegény szatócsleány: férjet és hitvesi rangot. Az a férfi, akit vele örök frigy köt össze, földi hatalom lesz. Népek gondozásából megmaradt perceiben lesz csak hitvesének férje, gyermekeinek atyja. Máskor csak király lesz, ki mellé királyné nem adatott...
Vajon siratja-e eldobott rangját Lónyay Elemérné őméltósága?... Igazuk van-e a szenzációkban utazó reportereknek?...
...Rosszul teszi, ha sír, Méltóságos Asszony. De ha sír is, nincs annyi oka a sírásra, mint a kis cseh grófnőnek lesz, kinek csütörtökön csinálják meg a címét a Burgban...
Őfelsége hitvesének fogják hívni. Míg Méltóságodnak - ha jól tudjuk - ez a teljes címe: nagylónyai és vásárosnaményi Lónyay Elemérné grófné...
Szabadság 1900. június 27.
-d-
A korszellem nem a tömegben nyilvánul meg. A tömeg mindig tömeg, s azt lehet mondani, hogy a tömeg törekvései mindig homlokegyenest ellenkezők ugyanazon kor gondolkozóiéval. A filiszter tucatembert ragadja el bár a legújabb királyi nász, mi - gondolkozók - nem tapsolunk!...
Nem tapsolunk, mert nincs okunk rá. Ferenc Ferdinánd főherceg úr őfensége házasságához abszolúte semmi közünk. Őfensége jövendőbeli királyunk - ez igaz. A férfi sorsa a nő - ez már nem igaz...
A nő az utódok sorsa. Ezt aláírjuk mi is szívesen. Ferenc Ferdinánd főherceg úr őfensége azonban nem romantikus - csak okos ember. Őfensége bizonyára imádja a szép, légies cseh konteszt, de ez imádatban mi mást is látunk: egy örök természeti törvény hatalmát s felfrissítését az összealudt vérnek...
Szeretnőnk himnuszt írni e királyi nászról. Nem lehet. - Nem költemény kell: rideg szavú próza, mely megértesse, hogy a vér odafent sem felolvadt rubint [!], csak - vér...
*
Nyuli Mihály. Ez a leírt név egy többszörösen bővített mondat. Ezt jelenti: egy öreg bácsi lelőtte a testvére ellenségének ügyvédjét.
Úgy történt, hogy Nyuli Mihályt az esküdtbíróság felmentette. Szenzációt, nagyobbat alig keltettek mostanában esküdt polgárok.
Valami gyönyörűségesnek nem lehet mondani az esküdtek helyzetét. Ha bűnösnek mondják ki a vén légionáriust: bizonnyal meglincseli őket a tömeg. Most, hogy tekintettel voltak nem a logikai, de az emberi természet örök törvényére: sohse fognak kapni fiskálist. A fiskálisok, kik hozsánnával fogadták az új törvényt, íme egyszerre pereátot zúgnak reá...
Hát igazuk van, szó sincs róla. Nyuli Mihály felmentésének rettenetesen romboló hatása lehet a tömegnek a jogrendről alkotott felfogására. De vajon nem az okozza ezt a túlságos felbuzdulást, hogy a Nyuli áldozata - ügyvéd volt?
Az azonban mindenesetre üdvös volna, ha e szenzációs verdikt által okozott feljajdulás megértetné esküdt uraimékkal, hogy a verdikt nem hangulat.
*
Szükség van különben az effajta szenzációkra. Kínában nagyon nehezen fejlődnek az állapotok világháborúvá. Még nagyon is messze van ahhoz, hogy a diskurzusokra témát adhasson. Valami rágnivaló meg mégis kell az embereknek. Nagyvárad olyan kihalt lett, hogy olykor kedvünk volna visszahívni a német zengerájokat.
A népszínházi tagok visszaszívott hangverseny[é]ért mégsem búsulnak nagyon. Ezek a szíves vidéki expedíciók nagyon lejárták magukat.
Meg aztán tegnap este óta ismét itt danolnak Dankó Pistáék. Akinek nem telik tengeri fürdőre, meghallgathatja a Göréék tengeri nótáját, s emellett sikerülten elálmélkodhat azon, ha bor vón az tengör... Bizonyára könnyebben akadnának önkéntesek a Kínába induló hadihajókra... Melyhöz hasonló lyókat kívánunk!
Szabadság 1900. július 1.
Kanadába utazó román zsidók
Jobbra-balra a kígyózó sínpártól arany kalásztengert renget a szellő. Suhintó kaszákkal munkál a föld népe, a nyár szorgossága izzad a mezőn.
A vasparipa kiszalad a hegyek közül. Kőszenével kedveskedik a kifáradt tüdőnek. Megizzadt, párolgó testű kaszások, hajlongó marokszedő lányok megnyújtózkodnak egy pillanatra, s utánanéznek a robogó vonatnak.
A hátulsó koldus-kocsikból kibámul egy nagy sereg ember. Révedező, szomorú szemek tekintenek végig az arató pusztán, hol téli kenyérért izzadnak szalonnával s száraz kenyérrel fűtött embergépek, s hol kenyeret ad, kínál a tarolásra váró földhát...
A vonat elrobog, a kőszénfüst leszáll, a porló, tarlott föld porával egyesül.
Az első kaszás hajlott derékkal vág bele a ledőlt sűrűségbe, a déli naptól eltikkadt leányok szuszogva szedik a markot tovább. Egy kévekötő, elaszott alak szitkozódva sóhajt föl:
- Hogy kucsíroznak, vonatoznak az urak, míg a szegény ember a lelkét dolgozza ki!
A vonaton pedig, ott hátul a koldus-kocsikban, földönfutó, üldözött, hazátlan emberek szorongnak. Száz hazátlan zsidó család. Nézik a téli kenyérért izzadó pór embereket. Nézik irigy, bánatos szemekkel.
- Boldog emberek! Ezek, lám, kapnak földet, melyet verejtékükkel megáztathatnak. Ezeknek szabad a mindennapi kenyérért dolgozni. Nekünk ehhez nincs jogunk. Verejtékező, munkás nyáron üldözött vadakként kell rohanni az ismeretlenségbe. A következő gyomorkorgásra nincsen kenyerünk, a következő éjszakára nincsen egy talpalatnyi fejpihentető helyünk...
A nagyváradi állomáson egy kis pihenőre megállt a vonat. A perronra kitódult a bújdosó csapat... És lefolyt a megható jelenet. A hazátlan, kiüldözött embereknek könny gyűlt a szemükbe. Őket, a nyomorult, kergetett, üldözött emberlényeket itt, az ismeretlen helyen meleg szívek, könyörületes karok várták.
A nagyváradi ortodox és neológ hitközségek irgalmas lelkű vezetői jöttek ki elébük.
Az első, szomorú üdvözlés után megnyíltak az összeszorult szívek. Panasz-szó nem hangzott, csak siralmas igazság. Üldözték, sanyargatták őket azon a földön, melynek ők hű, munkás polgárai voltak. Nem volt nyugvásuk azon a földön, melyben meghalt kedveseik nyugodnak. Áldoztak észt, erőt, munkásságot, vért, s a viszonzás egy koldusbot, amit a kezükbe nyomtak, s egy útlevél, amivel elbújdoshattak.
Megdöbbentő volt az a kép, amit lefestettek. Mindannyian erős, intelligens, munkakész emberek, tanult iparosok, kereskedők. Olyiknak kezében volt a katonakönyve is. Oláhország így fizeti ki a katonáit...
Tudják-e, sejtik-e ezt a kocsiba zsúfolt apróságok. Kis fiúk, leányok oláh nyelven kérik az irgalomkenyeret édesanyjuktól. A sápadt, álmatlan asszonyok oláh nyelven beszélnek itt is.
- Hova mennek - kérdi tőlük Kecskeméti dr. főrabbi.
- Kanadába...
Mennek egy nagy útra. Fillér és kenyér nélkül. Ott pedig várja őket már a nyomor...
Nagyváradtól Püspökladányig velök utazik a nagyváradi ort. hitközség megbízottja, Jungreisz is. Kiosztja köztük a száznyolcvan forint adományt, mit nagyváradi hitsorsosok adtak össze.
Benn a kocsikban kenyeret majszolnak a mit sem tudó apróságok. Minden szelet kenyér más sütésű: úgy kapták az úton irgalmas szívű emberektől...
Felmegyünk a kocsikba. Kíváncsian néznek reánk a sápadt arcú asszonyok, gyermekek. Egyik-másik látogató krajcárokat osztogat.
- Multsám! - Oláhul köszönik meg az adományt.
Megszólal a kalauz füttye. Beszáll a kergetett csapat. Könnyes szemmel, hálálkodva köszönnek a férfiak. Mikor a vonat elindul, kalapokat, zsebkendőket lobogtatva kiáltják:
- Éljen Ferencz József, Magyarország királya!...
És megkapja egy névtelen, könnyet szívó érzés az ember szívét. A szánalomnak, dühnek keserű egyesülése. Ezeket a derék, munkás embereket kirúgott kutyákként kergetik ki szülőhazájukból. Kikergeti egy olyan nép, mely őrült hazudozásaival az emberi jogokról belármázza az egész művelt világot. Mely siránkozik magyarországi testvéreinek rabszolga helyzetén. Mely perfid viselkedésével megérdemelné a művelt, liberális államok leszámoló fellépését. Az európai kormányok pedig hallgatnak. A huszadik század elején kirugdalt emberek bolyongják végig családjaikkal együtt hontalanul a világot, s vesznek el nyomorultul az ismeretlen messzeségben.
A vonaton pediglen mások is utaztak. Hosszú hajú, tüszős oláhok. Valahonnan, alsó-Biharból. Itt élnek közöttünk évszázadok óta, de a mi nyelvünkből egy szót sem tanultak meg. Az egyik oláhul inti társát, ki be akar szállani:
- Ne ülj oda. Ott zsidók vannak.
Ezekért a mártírokért hisz bennünket az egész világ barbár zsarnokoknak. Ezekkel szemben kell védelmezni magunkat milliónyi áldozattal!...
S ezek az oláhul lármázó tüszős alakok bámulva néznek a szomszéd kupék ablakaira, ahonnan jó messziről is hangzik a kiáltás:
- Éljen Ferencz József magyar király! Éljen Magyarország!
Szabadság 1900. július 4.
A. E.
Valamelyik Szamos menti faluból írást küldött nekünk egy ifjú ember.
Naiv az írás. A fején ez van: hiteles krónika. Falusi történetet ír az ifjú ember. El is temettük már valamelyik papírkosárba...
Mert hát lehetetlen kis mesét akart elhitetni velünk az ifjú. Hogy a Julis leányzó szerelmes egy ifjú testvérpárba, de nem tud közöttük választani. Próbát csinál velük: semmi eredmény. Mindkettő deli, derék, becsületes. Végre a Julis leányzó beleugrik a Szamos vizébe, a két ifjú utána, s belefúlnak mind a hárman, ámen!...
Az ifjúnak természetesen nem voltunk hajlandók elhinni ezt a kis hiteles történetet. Ezért dobtuk írását a papírkosárba.
Nem azért nem hittük el, mert a lapokban szó sem volt róla. Nagyon sok dolgot nem írnak meg a reporterek. De nem hittük el egészen más okból. Ezt a históriát ugyanis olvastuk már egy a hatvanas években termelt parasztnovellából. A Szamos menti ifjú is ebből olvashatta. Nem mondjuk, hogy most. Valamikor. Most aztán a kis falujába hogy hazament, megkapta a szabad indulat, az a hangulatos falusi érzés, amit jól ismerünk mindnyájan vidékre csak ritkán kerülő városi emberek. S az ifjú megírta még egyszer a jámbor hatvanas évek meghatóan együgyű novellatémáját. Hogy pedig a közléséről biztosabb legyen, ismerve az aktualitások mai becsét, odaírta a cím alá: hiteles történet...
Ifjú ember a Szamos menti faluban, maga nagyon ifjú lehet még. Ezért méltán is irigyeljük. De maga szörnyen felült - a hangulatának!...
Ifjú ember, a szépséges Julis leányzó sohasem volt novellahősnő. Akkor sem, amikor a maga novelláját először megírták. Julis leányzó erős, egészséges lány volt mindig. Nyafogó, epedő, szerelmes hölgynek a főváros aszfaltján népies-nemzetieskedő író urak tették meg. Julis ártatlan a dologban. Az ő forró vére felgerjed bár sokszor, de bele nem bolondul a szerelembe. Sőt szeret rövid egymásutánban több deli legényt is. Persze mindegyiket igazán. De Julis sem Szamos menti, sem érmenti, sem semmiféle menti faluban nem ugrik a vízbe azért, mert két legényért egyformán eped. Vagy boldogítja mindkettőt, vagy keres egy harmadikat. Vagy férjhez megy ahhoz, amelyik már kiszabadult a sor alól, vagy nem hagyja epekedni az ügyesebbiket. De vízbe nem ugrik a szerelem mián. Julisék egyáltalában nem ismerik azt a szerelmet, amit reájuk kentek a népies írók.
Ifjú ember, magát a falusi hangulat szédítette el. Nem ismeri a Julist, és a Julisról ír mégis.
Ha már okvetlenül szerelmes históriát akar írni, ne ott keresse a tárgyat. Az emberek falun egészségesek. A nemi vonzódás a bomlott idegű, városi embernél dúslakodik a változatokban. Az irodalomban, különösen a szerelmi irodalomban ismét a halvány Miranda grófnőké s a viharos keblű őrgrófoké a jövő.
Ha aztán önnek, Szamos menti ifjú, megerősödik a tolla - írhat sikerült szerelmi cselszövényeket, ha lesz, aki elolvassa.
Hiteles történeteinek hősnői azonban ne a piros-pozsgás, erős derekú Julisok legyenek. Mert Julisék egészséges emberek módjára, egyszerűen szeretnek. Miranda grófnőék csinálják a regényeket. S az a szép dolog, ami regényes!...
Szabadság 1900. július 5.
ae.
Egy csöndes alkonyatkor, egy órai hűsölés után kiszálltam a Körös habjai közül. Elálmosított a fürdés, s kivételesen álmodtam is.
Egy kissé fantasztikus álom volt. Ismeretlen vidéken jártam. A föld kopár volt körös-körül, s a nap olyan perzselően sütött, hogy minden élet elfonnyadt.
És víz nem volt sehol. Jött pedig a pusztára három szegény vándor, akik szörnyen tikkadtak valának. A nap rátűzött meztelen fejükre, s ők elalélván a földre estek.
Nagyon megszántam a szegényeket. Íme azonban két mennyei lény jelent meg. Szólt az egyik:
- Ne hagyjuk őket elveszni.
Szól a másik:
- Az elsőt nem bánom. Dölyfös és fösvény.
- Kegyelmezz a másik kettőnek.
- A második is gonosz. Azért zarándokol most, azért imádkozik, hogy felesége mihamar meghaljon.
- És a harmadik?
- Azt kivezetem innen.
A harmadik vándor feleszmélt egy percre, maga előtt ezer lépésre hömpölygő vizű folyót látott. Őrjöngve kacagott fel, s elrohant. A másik kettő pedig tovább aszalódott eszméletlenül a napon.
Ahogy nézem tovább: im' egyszer csak látom, hogy már négyen vannak. Mellettük van kikötve a két mennyei lény is.
Szól pedig egy túlvilági hang:
- Aki pedig akármilyen gonosz élőlénytől is az üdítő italt megtagadja, aszalódjék maga a gyilkos napon!...
A két vándor pedig fölkele, s hasonlóan miként az első, rohant a folyó felé.
A mennyei lények pedig sírva sülének meg...
...Remélem, elég kegyes formában mondtam el a vízvezeték ügyéről a szerény véleményemet.
*
Egyetlen vigasztaló van ebben a rettenetes kánikulai melegben. Az ember gondolkozó szerve kipiheni magát. Olyan szükség van erre most. Egypár szegény agyvelőnek pedig jobb is, ha végleg elpihen. Az a szegény, bűnéért keservesen bűnhődött ember is megpihen most már, kit sírjába tegnap tettek le. Őbenne, szerencsétlen kiválasztottban tombolta ki magát ennek a kornak kapzsi anyagiassága. Ő eszköz volt a megbüntető fátum kezébe[n]. Követ ne dobjon rá senki. Jól mondta, aki ravatalánál szót emelt.
"Hiszen fejünk búbjától lábunk sarkáig csupa hiba vagyunk!"
És ez így volt már a Talmud idejében évszázadokkal meg évezredekkel ezelőtt, amikor pedig még nem voltak olyan nagy igényei, olyan kielégíthetetlen vágyai az embereknek! Amikor a zsidó embernek még dísze, büszkesége volt a vallása, a nő pedig egész dicsőségét, minden boldogságát a családban, a gyermekei nevelésében találta fel. Mennyivel inkább áll tehát ez a mai korban, amikor a civilizáció meg a haladás szelleme tölti be a levegőt, ahol az igények olyan túl kényesek lettek, hogy az ember a legjobb akarat, a legnagyobb igyekezet mellett sem képes eleget tenni sokoldalú kötelezettségének, azoknak a kötelességeknek, melyeket ez a kívülről fényesnek látszó, de belülről korhadt, előítélettel teli beteg társadalom állít elébe. Csoda-e, ha a legjobb munkás, a legtehetségesebb ember is leroskadt az óriás terhek alatt és ily nehéz megpróbáltatások között? Csoda-e, ha a hamis fáklyának égető fénye megvakítja, eltántorítja, tévútra vezeti az emberfiát? Ám a vétkes, de bűnbánó ember felkiált: "ne csodálkozzatok, hogy én - aki tiszta voltam, most fekete vagyok!"
Nem énbennem van a hiba: "a nap heve perzselt ilyen feketére!" Ne ítéljetek el, nem én vagyok oka, ha bűnös is vagyok, saját barátaim vezettek a rosszra, a romlott társadalomnak hamis fénye idézte rajtam elő a feketeséget.
E feketeség immár lemosódott.
*
A Bachó István tragédiája szintén modern tragédia. Istenvertek a ma gyermekei. Hit és cél nélkül élnek. Mert az anyagiak megszerzése összerombolja az idegeiket. Vigasztalást, feledést keresnek még a beteg idegek árán is.
Szegény Bachó István, neki volt része a vigasztalódásban. Annyit vigasztalódott, hogy elveszítette az eszét...
Szabadság 1900. július 8.
Úgy kéne, hogy mivel már egyelőre legalább néhány ital vizünk van: ereszkedjünk térdre a kegyes jó urak előtt, s áldást rebegjenek ajkaink, mert íme, nem hagyják az urak szomjan veszni az ő népüket...
Ám fránya nép ez az újságíró nép, ugye nagy jó urak? Ezek a szenzációért élnek-halnak... Milyen nagy dolgot csináltak például abból, hogy két napig nem volt víz! Hát érdemes ezért szót vesztegetni?... Hát nincs a vendéglőkben sör és szódavizes bor elég?... Elvégre nem is modern egy vízvezeték, ha olykor-olykor fel nem mondja a szolgálatot...
Hanem a lapoknak szenzáció kell. Így mondták a kissé megszorult urak. Szenzáció minden áron!...
Szeretjük, mikor minket kritizálnak. Ha az újságírót szidják, komoly baj van, s azt jelenti, hogy elevenre tapintottunk. De másért is szeretjük. Közéletben szereplő mai urak egy-egy ilyen lapkritika alkalmával rendesen szíveskednek magukról szellemi szegénységi bizonyítványt adni. Az ilyen bizonyítvány pedig nagyon kedves és hasznos nekünk, dacára, hogy bélyegtelen.
Először, nagy jó urak, az újságírót szidni nem vicc. Ez már olyan kopott művelet, amit a bérkocsik bakjain is meguntak. Az ötlet tehát nem új.
Másodszor, nagy jó urak, méteres plakátokkal a közönséget nem lehet megmaszlagolni. A közönség botrányosan felvilágosodott. Az csak azt látja, hogy víz és egyebek helyett ő plakátokat kap - a pénzéért.
Harmadszor, nagy jó urak, a sajtónak nem lehet plakátokkal konkurrenciát csinálni - a közönségnél. Mi - tisztességes sajtó - a közönség vagyunk. A gyufagyár pedig nem azért gyártja a gyufát, hogy eladja a másik gyufagyárnak - lámpagyújtás végett.
És negyedszer és ötödször és számtalanszor ismételjük: mi kötelességünket teljesítjük, s ezt megköveteljük mindenkitől! Mi nem tagadjuk, hogy a közönség javáért egzisztálunk - az urak mért felejtik el?
Utolszor pedig, nagy jó urak, nem hajhásszuk mi a szenzációt. Azt az urak tudják legjobban.
De igenis ütjük a tiltott kockajátékokat, ha a betét a közösség bőre...
...Különben pedig köszönjük a vizet. És hogy nem ereszkedünk térdre nagy jó uraink előtt, azt annak vegyék, hogy mi újságírók szemtelenül dölyfös, szenzációt hajhászó, fránya nép vagyunk, mint azt igen ékes szavakkal el méltóztattak mondani a szombati értekezleten.
Végül, ebben a pillanatban töltöttem meg egy poharat a kegyesen megnyitott vezeték vizéből. E poharat hálatelten az Önök egészségére ürítem!...
Szabadság 1900. július 10.
ae.
Ne tessék hinni, hogy a néppárt hivatalos orgánuma antiszemita. Dehogy! E néppárti papiros olyan türelmes, mint egy szamár. Nem izgat, nem gyanúsít: egyszerűen objektív módon tárgyalja a nagyvilág szenzációit.
Állítja talán ő, hogy Konitzban talmudista zsidók keresztény vért ontottak?... Dehogyis állítja! Az Alkotmány derék, becsületes lap. Főelve: a keresztényi szeretet...
K. Mit csinál hát az Alkotmány?
F. Az Alkotmány hűségesen regisztrálja a Deutsche Tageszeitung cikkeit a konitzi gyilkosságról.
Van ebben valami megszólni való? Hát tehet arról az Alkotmány, hogy ez a német lap, melynek már 23-ik közleményét regisztrálja, határozottan azt állítja, hogy a "zsidó titkos könyvek" parancsolják a keresztény vér ontását?...
Hát az Alkotmány mondja ezt? Nem. Ugye, hogy nem? Ezt a Deutsche Tageszeitung mondja. Az Alkotmány egy árva szót sem fűz ezekhez a cikkekhez. Ő - regisztrál... Regisztrál némán, türelmesen, keresztényi szeretettel...
Az egész komédiából ez az egy az érdekes. A Deutsche Tageszeitung vádolója bizonyosan vagy őrült, vagy gazember...
És a kedves regisztráló?... Ő nem vádol... Ő türelmes és keresztényi szeretettel teli!... Mit szóljunk neki? Viszonozzuk az ő keresztényi szeretetét hasonlóval. Jóhiszeműségét jóhiszeműséggel.
Mi se vádolunk. Csak regisztrálunk. Regisztrálunk pedig két igazságot.
Az egyik: aki tudatosan hazudik, az galád...
A másik: aki ismert hazugságokat elhisz, az hülye...
Szeretettel engedjük, hogy ő maga válasszon!...
Szabadság 1900. július 14.
ae.
Az idő... Hogy ismét az idő?... Hát persze, hogy az idő!... Szeretnők tudni, miről volt ezen a héten többször szó, mint az időről?... És nem is olyan kis dolog ám ez! Voltaképpen a gyomor és az idő kormányozza a világot. Jó gyomrú ember sohse csinált forradalmat. Ha a gyomor jól emészt, és van mit emésztenie - békés és nyugodt a kedély. A világ rendje dicső, az élet szép, s a városi vízvezeték a modern technika legcsodásabb alkotása. Viszont szép, ragyogó, derűs időben dinamitmerényletet a leggyűlöltebb falusi jegyző ellen sem követtek el. Nyugodtan pihegünk a Müllerájban, nem zúgolódunk, ha Szeréna kisasszony jó félóráig várat a fagylalttal, megisszuk a Körös vizét a vízvezetéki helyett, s elhisszük emellett, hogy gondnokságot érdemlő vízpazarlók vagyunk.
Ilyen jó az idő. Hisz méltóztatnak emlékezni ama borzalmas regényekre, melyekben koromsötét, kísértetes az éj, haragos, vad fellegek cikáznak az égen, s Arthur görcsösen szorítja jobbjában a gyilkoló fegyvert. Hát ilyen az idő. Egész héten kellemetlenkedett. A legjobb gyomrú embert is elkeserítette. Hogy pedig a térzenét ismét elmosta, azt felesleges Önöknek mondani, kik ismerik térzenei kísérletek című, hetenként kísértő újdonságunkat...
*
Ofen-Pesth és Grosswardein. Ami bűn és piszokság a napok folyamában felmerül - azt mind egy helyről kapjuk. A Grosswardein forrása egy az antiszemitizmuséval. Lueger úr boldogítja velük néppárti fegyvertársait. Nem tudom, úgy van-e más is vele, de szörnyűségesen látom nyúlni a reakció kezét. Az idők jelét mindenütt. Még a legparányibb esetekben is... Nordau mondja ijesztően okosan: különös sajátsága a mi korunknak, hogy az emberek vagy radikálisok, vagy reakcionáriusok. Konzervatív nincs köztük senki. A mostani állapotokat fenntartani senki sem akarja... Ez a kétségtelen igazság óva int bennünket a védekezésre. Akik hiszünk abban a dogmában, hogy az emberi haladás visszafejlődést nem ismer - tartsunk össze keményen.
Ha ellenségeink konzervatívek lennének, az opportunus liberalizmus is elég volna. De ellenségeink reakcionáriusok, nekünk tehát kötelességünk radikálisoknak lenni. Radikálisoknak főként azokkal szemben, kik galádul támadják magyarságunkat s vele együtt fő erősségünket, az erős liberalizmust. Ne várjuk meg, míg Wien Wedin lesz. Luegeréknek az sem fog ártani...
*
Vucskics tisztelendő úrnak hálával tartozunk azért a kis leckéért, amit a közgyűlésen a hírlapok ellen agyarkodóknak adott.
Erről a dologról már elmondtuk a véleményünket. Most csak ismételhetjük, hogy a vízvezeték most elég bő vize sem képes annak a három víztelen napnak szégyenét lemosni.
*
A színügyi bizottság elérte célját. Jó. Legyenek a tisztelt bizottsági tagok korlátlan urak, de aztán ne csak urak, hanem felelősei minden hatáskörükbe eső színházi dolognak.
Őszintén megvallva, egyáltalában nem vagyunk barátai a színügyi bizottságoknak. Bizonyos haladás ugyan a színházi dolgok bürokrata módon folyó városi kezeléséhez képest, de azért garanciát nem nyújtanak.
A színügyi bizottsági tagok - pláne minálunk - egyébként disztingvált úri emberek, de azt bizonyára nem arrogálják maguknak, hogy a színművészet ezerszálú bogozott csomóját penecilus nélkül ki tudják bontani. Ha van valami égető kulturális feladat, az: a vidéki színészet államosítása. Kivenni az ellenőrzést, dirigálást az avatatlan, dilettáns kezekből. Nem a mi színügyi bizottságunkra vonatkozik ez, melynek működése iránt a legnagyobb bizalommal vagyunk eltelve. Ez általános igazság. Mi a mi színügyi bizottságunkba[n] annyira bízunk, hogy előre is a legnagyobb éberséget és érdeklődést ígérjük működése iránt...
Szabadság 1900. július 15.
Vidéki erkölcs. Szegeden egy csinos menyecske, akinek a férje hivatalszolga, rossz útra tért, s a legényeket az utcán fogta. A bűnön rajtakapták, s a kihágási bíró elé állították, aki egynapi fogságra és 20 korona bírságra ítélte. Az ítélet felolvasása után a bíró a szemrevaló menyecskétől azt kérdezte, hogy a bírságot kifizeti-e avagy leüli? Amire az asszony azt válaszolta, hogy még nem tudja, mert előbb megbeszéli a dolgot - az urával.
Egy fővárosi lap írta meg ezt a kis hírt.
Voltaképpen az eset csinosnak és érdekesnek mondható. Ám a pesti lap azt tartja a legérdekesebbnek benne, hogy - vidéki. Hát neki ezért legyen érdekes.
Mi sohasem hirdettük, hogy erkölcsösebbek vagyunk, mint a pestiek. Pedig ha jogunk lett volna rá, bizony Isten szívesen hirdettük volna. De hát nem volt jogunk. Csodáljuk, hogy ez ott fent újság. De hát ha még újság, újságoljunk egyebeket is.
Úgy áll a dolog, hogy pesti kollégáink nagyot csalódtak. Nyári vezércikkeikben állandóan kísért ugyanis egy jó öreg mondás, hogy: Budapest egyáltalában nem képviseli az egész országot. Pesti kollégáink éppen olyan ambícióval szidják le az imádott fővárost, mint ahogyan büszkélkednek fővárosi voltukkal. De ezt a naivok nem tudják. Felülnek hát e szimpatikus öngyalázkodásnak.
Hát persze nem így van. A becézett, kedves székesfőváros egészen méltóan képvisel bennünket. Egészen méltóan. Mi akartuk így. Erkölcsökről beszélvén, mondjunk egy illő hasonlatot. Úgy tettünk Budapesttel, mint kikapós pénzember szokott. Nagyon öltözteti választott hölgyét, pedig nem az a vágya, hogy nagyon fel legyen öltöztetve. Csalódtunk mi is. Szívünk választottja becsapott bennünket. A kis pénzünkért kétes értékű remunerációt kapunk csak. A szépen felöltöztetett Budapest nyakunkra ült, vagy orrunknál fogva vezet. Magunktól már mit sem tudunk tenni.
Egy darabig hetvenkedtünk, most már beletörődtünk mindenbe. Élünk Budapesttel, Budapestért és Budapesttől. Amink van, odavisszük. Onnan kapjuk viszont kis költőpénzünket drága áron. Onnan kapjuk a gallérmintát, a politikát, az elveket, az erkölcsöt, még a nyelvet is. Ma már a hortobágyi csikóslegény is ékes pesti zsargonban társalog.
Mi nagyon sok, a fentihez hasonló csinos esetről tudnánk újságolni. Csak egy hétfő napi rendőri szemlét kellene megírnunk, itt, Váradon... De minket ezek az esetek nem lelkesítnek stilizált hírekre. Még statisztikára sem. Ettől legjobban félünk. Ez esetleg azt igazolná, hogy ilyen erkölcsös történeteink nekünk még tán bőségesebben vagynak. Mert hát mi is büszkén hangoztatjuk a fővárosi színvonalt!...
...Végezzünk avval a kis korrekcióval, hogy a vidéki erkölcs nonsens. Mi erkölcs tekintetében is fővárosi színvonalon állunk, és hogy a szegedi eset igen sok helyütt nem is eset, hanem - polgári házirend...
Szabadság 1900. július 21.
ae.
Ez itt már majdnem valódi kánikula. A kimerítő, lankasztó, de mégis témákat kereső. Ami felfújható, felfúvódik, pedig szörnyű nehéz munka ez ebben a melegben. Na, de újságot író mesteremberek nem sajnálják a tüdőjüket.
Egy rendeleten nyargalt a penna a héten. Egy rendeleten, mit a fantázia szült. De téma volt... És olyan eseménytelen ez a kánikula... A rendelet gordiusija meg van oldva már, de témára még mindig szükség van. S a kibontott fonalat most már meg összebogozzák. Nagy könnyelműség. Kivált azoktól, akik nem semmit, de a meglevőnél állítólag többet akarnának. Megjárják, ha aztán csakugyan csomót csinálnak, no, vagy beszéljünk világosan: statisztálnunk kell egy lehetetlen ünnepségen! A liberalizmus is csak a barátaitól fél, az ellenségét még mindig legyőzte...
*
A generális volt a vendégünk. Gyakran felkeres bennünket. Ha látjuk, mindig megörvendezteti szívünket az ő fiatalossága. Bámulatosan fiatal maradt szívre, észre. Memóriája hosszú és biztos. Abban a bizalmas körben, melyben az estét töltötte, nem tudtak eléggé csodálkozni ezen a memórián. A generális kedélye is ruganyos. Anekdotázott kedvvel, szívesen. Lehet, tán az otthon levegője frissítette úgy meg. Hej, mi azt szeretnők, nagyon-nagyon sokáig legyen ilyen friss!...
*
Mi, kik csak nap- és Körös-fürdőt veszünk, estenként-estenként vágyva vágyunk pihenve felfrissülni. A parti korzón tíz órakór már alig-alig járnak. A fehér úton csendben ballagunk. Alig szól valami nesz, mint a Körös csobogása. Kedvünk jön ilyenkor elbotorkálni a Széchenyi tér bólingató fái, sűrű bokrai közé. Ide tódul a messzi liget minden friss levegője. A fák közül kifénylik a világos kioszk. Lent hívogató gesztenyefák, félig megvilágított asztalok. Szinte elkülönítve érezzük magunkat a világtól ebben az isteni csendben. A kioszkban s előtte sokan ülnek, de mindenkit csendre hangol ez a csendesség, s valami lágy poétikus hangulattal telünk el... A vármegyeház órája tizenkettőt kongat, a liget felől erős szellőáram csap felénk, a gesztenyefák megmozdulnak! Messziről cigányzene szól, s mi álmosan, lehűlve ballagunk haza... Így nyaralunk mi, itthon maradtak...
Ebben a melegben aligha sokan olvasták Brunner Mór esetét, ami pedig igen különös eset. Talán emlékeznek még rá, hiszen sokat írtak róla. Brunner Mórt több ízben elítélték. Már harmadfél éve ül vizsgálati fogságban, s a végleges ítéletet most hozzák meg felette. Brunnert felmentették.
Bűne nem érdekel már bennünket. Nem is volt bűne, ezt bizonyítja a végső ítélet. Egy szegény nevelőnőnek házasságot ígért. Elvitte mulatni, s visszaélt - az ítélet után így kell mondanunk: állítólag - a szegény hívő lány helyzetével. No, hát nem bűnös. De mi lesz az ártatlanul kitöltött harmadfél évi fogsággal?
Vannak esetek; mikor az ember nem szabadulhat meg attól, hogy ne kételkedjék. Ilyenkor a békés, hívő polgár is azon tűnődik el, hányszor nem igazság az igazság...
Szabadság 1900. július 22.
A traviáták beléptek a művelt közönség tisztességes szalonjába. Talán túlságos zajjal is - a helyi sajtó jóvoltából.
Nem jezsuitáskodunk. Mi ennek a bevonulásnak örülünk. A társadalom a formák összetétele, s a jól megválasztott forma mindent helyesít[!].
Mi magunk is tisztában vagyunk vele, hogy a lap nem alsó gimnazisták s éppenséggel nem tudásszomjas bakfisok számára íródik. Hivatása a társadalom minden problémáját megfogni. Készül felnőttek okulására. Célja igazság mindenekben s tisztaság - ha lehetséges a szemétdombokon is. A lapot író pennát sok minden félrevezetheti. Álszemérem, tekintély, régi hazugságok. A penna azonban legyen erős. Ne tévessze el az igazságot, és ami fontos: a formákat kivált.
Egy és az napon két menetben kísértenek az új vendégek.
Az egyikben szánandó Maszlovák. Drabantok kísérik ki őket a városból. A másikban csatangolva repdeső lepkék, kik beleverődnek könnyen piruló arcokba is.
Az első menet nézőjének a szíve, a másodikénak az ökle szorul össze, de mind a kettő szidja... A társadalmat?... Az eredendő csúnyaságokat? A nagyvárosok szükséges kloakáit? Dehogy. A főkapitányt.
Ismételjük: nem jezsuitáskodunk. Ha ezt akarnók, kitérhetnőnk ilyen útjelző ösvényre: a kérdés nagyon kényes, nem lehet vele a nyilvánosság előtt foglalkozni stb. stb. De nem tesszük. Sőt, állítjuk, hogy a kérdés igenis a nyilvánosság elé való. Ha úgy fogják meg, mint én, ki számítok arra, hogy ez a néhány sor az avatottságra még gyenge kezekbe kerül. Óh, kérem, hányszor olvashatunk nagyon illedelmes formában salakosabb aljú témákat is - a színház rovatban. Ezt sem értik meg a nem avatottak, pedig a hősök itt is legtöbbször traviáták, ha nem is fordulnak meg a fenti két menet egyikében sem.
Az első menet nézője hát Maszlovát siratja - a humanizmus szent nevében, s ugyane jegy alatt szidja a főkapitányt. Miért? Mert rendőrökkel és gyalog kísérteti ki őket. Miért kísérteti? Mert nekünk van már elég Maszlovánk. S miért gyalog? Mert máskülönben az egész ország Maszlovája ide csődülne, ahol egyebek mellett ingyen is lehet kocsikázni. A főkapitánynak nem célszerű divatos morál- és szociálteóriák szerint kísérletezgetni. Nem is ér rá. Tőle csak azt kívánhatjuk, hogy a kevésbé tetsző szabályrendeletek paragrafusait betartsa. A többit elvégzik helyette a papirosfogyasztók. Ő nem lehet lovag a Maszlovákkal szemben, csak: főkapitány. Mert igaz, hogy a Maszlovák is nők, de hát mikor olyan botrányosan s nagyon - nők!...
A másik menetben éhesek a pillangók. Az éhség pedig szörnyű. Az bizonyos, hogy pillangókra szükség van. A teremtés a hernyónak is szerepet szánt. A viperának is; mindennemű csúszó és mászó állatoknak. És a pillangóból meg-meg ismét csak hernyó lehet, mosogató szolgáló sohasem. Ezt tudják jól az avatottak. És mit csináljon a pillangó, ha éhes? Ennivaló után jár, amint az a pillangónak módjául adatott.
És a pillangónak, főként az éjjelinek, sok ellensége van. Elsősorban a nappali lepke, mely elszedi a táplálékot előle. Ezt szintén jól tudják az avatottak. Mivel pedig az éjjeli pillangó őszintébb állat a nappalinál - a nappalit tessék ne[m] szidni, hanem megrendszabályozni. A nappaliból még mindig lehet ouvrière indépendante. Más munkakörben természetesen.
Szóval Maszlovára, ha nincs szükség - dobassék ki. Amelyikre pedig szükség van - azt ne bántsuk, csak ellenőrizzük!
Ellenben csináljunk clausus numerust, s vágjuk le a nappali lepkéknek, e szapora kétéltű lényeknek csinos, de mindenképpen veszedelmes szárnyait...
A traviáták körül pedig utazhatunk, de nagyon csínján...
Szabadság 1900. július 25.
ae.
Sasa királyfi mit gondolt magában: eljegyzett egy asszonyt, kinek korát legjobban így határozhatjuk meg: húsz és ötven év között. Unalmas, balzaci idézetek helyett, valljuk be, hogy könnyen megértjük a dolgot.
Sasának nem lehetett már bizalma csak Draga asszonyban. Viszont Draga asszony eléggé méltányolta a bizalmat. S a kölcsönös bizalomnak szép frigye e frigy. Rossznyelvű emberek sok mást összebeszélhetnek. Milán király például bizonyára másként beszél róla. De ez nem a valóság kritikája, hanem a tapasztalatok hallucinációja. Egyébként éppenséggel Milán az oka, hogy Sasa nem az apja fia...
*
Kínában olyan cudarul össze vannak kuszálva a dolgok, hogy kezdenek senkit sem érdekelni. Ki él, ki halt meg? - nem is sejtjük. Egy bizonyos, hogy a mi csinos követségi palotánknak lőttek. Pedig hogy örültünk neki nem is olyan régen.
Ám nem mindenki veszi ilyen könnyen a bokszeriádákat. Berlinben például két heves vérű német ifjonc majd holtra vert egy jámbor kínait, akinek egyéb vétke nem volt a copfjánál.
Copf, copf... Nem akarok régi vicceket feltámasztani.
Az a biztos igazság, hogy úgy rabolni, mint a civilizáció, egy abruzzói brávó sem tudott. Persze a nagyhatalmakat nem lehet felrúgni.
Licius [!] filozófus, hogy szólnál ezekről a dolgokról, ha élnél? A te copfos fejed többet gondolkozott, mint az európai hadseregek mindenkori tábornokai... Láttál idődben sok emberi badarságot, de eleget nem. Még egy hiányzott, de te ezt már csendes nirvánádban meg sem sejdíted.
Látnod kellett volna Tiencsin utcáit végigborítva copfos holttestekkel. Látnod kellett volna, azt a vadállati tobzódást, amit a győzedelmes katonák műveltek. Hallanod kellett volna az égő házakban bennszorultak rémes ordítását. S tudnod kellett volna, hogy mindez az európai szent civilizáció nevében történik...
*
Mert szép dolog is a civilizáció, és felséges fogalommá vált e szó: Nyugat. Tegnap éjjel például hatszázharminc éhező zsidó dicsőítette ezt a szépséges civilizációt.
Igaz, hogy a civilizáció áldozatokat is kíván. A hatszázharminc és még néhány ezer zsidótól például azt a csekélységet kívánja, hogy pusztuljanak el nyomorultul, éhen...
Mert a civilizáció kényelmes vadállat. Támadni nehezen jön kedve. De szívesen magához parancsolja, akiket fel akar falni. Különösen, ha útjában vannak.
Én nem látok különbséget a barbár Románia és a civilizált Nyugat között...
Szabadság 1900. július 29.
A lábaimmal igen meg vagyok elégedve. Eltekintve attól, hogy néhány évvel ezelőtt egy februári csolnakozás alkalmával belepottyantam volt légyen az ecsedi láp jeges vizébe, s ennek folytán öt hétre megbénított a köszvény - dicsekvés vádja nélkül mondhatom: a lábaim szolid, polgári és megfelelő lábak.
Önöknek - kegyes olvasók - nem kell bizonyítanom, hogy az ember lábakkal születik. Hugo Viktorék rettenetesen komoly ódákat írtak arról, hogy a szabadsághoz mindenkinek joga van. És Hugo Viktorék evvel a primitív ötlettel pénzt is szereztek.
Nem vagyok kincs-szomjas individium [!].
Ha az volnék, a lábakról írnék ódát. A lábak! lábak!... Micsoda szerep jutott ezeknek az emberiség történetében!... Győzedelmes és vert csatákat egyaránt a lábak csináltak, s mondhatom Önöknek - kegyes olvasók -, hogy a lábak többet szerepeltek a históriában, mint példának okáért - a koponyák!...
...Most aztán ezekkel a történelmet csináló lábakkal elindulok sétálni. A séta tudniillik a lábak glorifikációja. A járás igen jól esik, s én ezerszeresen lekötelezettnek érzem magam t. lábaimmal szemben.
Kezdek gondolkozni, sőt filozofálni. Eszembe jut, hogy a világ haszontalanság. (Ez néha ti. eszébe jut az ember fiának.) Ezen a világon senki sem tölti be híven e hivatását. És hogy ez így van, s ennek fő-fő oka az emberi állat feje. Ez csinál minden galibát. Ha nem volnának fejeink, igen meg tudnánk férni egymás mellett.
És hogy ennek dacára sem faljuk fel egymást, a lábainknak köszönhetjük. Szóval: egyedüli vigasztalónk a földi életben a láb... Lám, milyen kellemes sétában volt ma is részem általa. Sőt, filozofálni is megtanított. Mivel hálálhatnám meg ezt emberséges lábaimnak?... Hopp! Megvan!... Íme, most indult ki a közúti vasút kocsija a fürdőbe. Felszállok, kiviszem a lábaimat fürödni.
A zseniális ötletek jóleső tudatával pihentetem cipős barátaimat a kocsiban. Na, csakhogy egyszer alkalmam van a jóságukat viszonozni!...
Míg én elmerengek, szembe jön egy másik vonat. Nekirohan az én vonatomnak.
Én kiesem. Belebotlom az egyik sínbe. Szeretett lábaim a kerekek alá kerülnek, s másfél perc múlva azon veszem magam észre, hogy nincsenek lábaim...
Könnyeket sajtoló riportot nem akarok Önöknek írni kegyes olvasók, de képzelhetik, hogy az ügy kissé kellemetlen. Az embernek elvesznek a lábai, s ennélfogva túlságosan érzi a fejét. S ami legjobban bánthatja az embert: inába sem szállhat a bátorsága, mert inai lábaival együtt eltűntek...
Ugorjuk át azt a néhány röpke hónapot, amit a kórházban töltök, s lépjünk be a törvényszék tanácstermébe. A törvényszék nekem négy százas bankót szavaz meg károm téríteni...
Evvel aztán be is fejeztem kis szereplésemet. Fej nélkül még lehet karriert csinálni, de láb nélkül soha...
Mi maradt hát az én számomra?... A tolószék és a bosszú. A bosszú a széket kitolatja a közúti vasút mentére. Ott aztán naponként szemlélődöm. Nézem az éplábú embereket, amint könnyelműen kapaszkodnak fel a kocsira, s reménykedem. Önök - kegyes olvasók - sejtik, hogy miért reménykedem...
S ha önök sejtik, és a közúti vasút úgy akarja, nemsokára az egész sín mentén tolószékek fognak állani. És a közúti vasút nyugodtan ütközhet tovább. Ha levágja a lábainkat, ugyan ki lábatlankodhatik neki?
Szabadság 1900. augusztus 4.
ae.
Őszentsége azt állítja, hogy a vallástalanság. Mivel pedig őszentsége csalhatatlan, mondjuk mi is, hogy a vallástalanság.
Bresci és kollégái vallástalanok. Aki vallástalan, az leszúrja, akit leszúrhat. Szegény Umberto a vallástalanság áldozata. A vallástalanság az ok.
Okvetetlenkedő emberek azonban arra is kíváncsiak, hogy mi az ok oka? Hogy lett ilyen nagy hatalom a vallástalanság? Miért nem imádkozott azalatt Bresci, míg vad keze királyi vért ontott?
Az emberi nyomor szomorú, vén banya. Ezer meg ezer év barázdálta be az arcát. Volt gyermek is. Volt gondtalan, csapongó. Volt ifjú szűz, telve reménnyel.
Volt harcoló amazon. Lövöldözött nyíllal, golyóval, azután kifáradt. Az égre tekintett. Olvasót pergetett, hitt és imádkozott. Mióta a világra született, reménnyel táplálták. Verejtékes homlokát fehér jegykendő simogatta sokszor. Neki voltak a legszebb mátkái. Nagyszívű messiások, világmegváltó bölcsek, irgalmas szívű félistenek. Mielőtt beválthatták volna a fehér jegykendő ígéretét - elbuktak egytől egyig. Meghaltak kereszten, máglyán és egyeben. A nyomor, ez a szerencsétlen némber, reményen kívül nem kapott semmit a földön. De nem kapott az égben sem. Talán egy percnyi megnyugvást némelyha, hogy azután még inkább háborogjon. A vallásban régen nem hiszen. Azóta már önmagában is csalódott. Nincs fiatalsága, nincs egy édes emléke, nincs reménye és nincs hite. Csak egy indulat lángol már rom-szívében: a bosszú...
Hát mi az ok?... A vallástalanság... Mi gyógyít meg?... A vallás... Ne ígérjétek a túlvilágot a halál utánra, adjatok belőle valamit most. Akkor meg fog önként halni a nyomor, s feltámad majd mint békesség a földön... De évezredek szenvedését néhány miatyánkkal és üdvözléggyel betemetni nem lehet...
Szabadság 1900. augusztus 8.
A Zsolnay szobrára alig hisszük, hogy adott még valaki Nagyváradon húsz fillért.
Olvassuk a kimutatást a gyűjtésről, s nagyon elszomorodunk. Nem lesz ebből szobor sohasem.
Igaz, hogy nagyon szegények vagyunk. Igaz, hogy a szobormánia különben is nagy nálunk. Igaz, hogy a magyar lapok jóvoltából többet olvastunk a legutolsó ripacs tenoristáról is, mint Zsolnayról. Ám mégsem értjük ezt a lehetetlen közönyt. Az utolsó években alig merült fel parádé-ötleteink közt okosabb ennek a szobornak az ötleténél. - Az ötlet a dunántúliaké, mint ahogy Zsolnay is inkább az övék volt. A dunántúliak pedig valamivel nyugatabbra esnek, ami nálunk már jelentős dolog.
A Zsolnay szobra gyönyörű szimbóluma volna a mi sokat hánytorgatott haladási képességünknek.
Az a szobor becsületet szerezne nekünk. Az a szobor kiengesztelné egy nagy bűnünket. Azt, hogy mi csak tósztokban vagyunk rettenetes nagy demokraták, no meg a választásokon. Egyébként pedig igen kicsinylünk holmi iparosokat.
Csodálatos volt a Zsolnay zsenialitása. Olyan sikeres életet élni a mi földünkön, mint az övé: mesébe való história.
Ezt a mesét egy ércszoborral tenni valósággá - óh nagyságos magyarok - mégiscsak többet érne, mint egy éjszakai "csöndes"...
Szabadság 1900. augusztus 9.
ae.
A budapesti Vámház mellett egy nyafogó pólyásbabára akadtak az éjszakázó rendőrök. Ezen kezdődött a Zoltán gyerek regénye.
Evvel végződött a másik regény is. Valami vérszegény némber ostobáskodott és elbukott. A sablonos regény végén ő összekapott egy kellemetlen kis elevenséget. Elővett egy cédulát, ráírta: Zoltán, pontot tett, s vége volt az ügynek. A peches asszonyszemély pedig ment a gyárba, vagy lehet, hogy nem is ment sehova, mert művelt, jónevelésű úri leány volt. Kellemetlenség mindenkivel történhetik.
Zoltán úrfi pedig kegyes jótevőt kapott. Felnevelték, kioktatták. Csináltak belőle tudós műkertészt.
Az aszfalton kezdte az életet, s a rózsák közé jutott - hát ez elég csinos életút.
Zoltán úr pedig maga is melegházi növény volt. Ideges, sápadt, vérszegény. Nehezen tett-vett, sok balgaságot összegondolt, s verseket olvasott. Pedig különben okos gyerek volt, mint az ismeretlen apájú gyermekek egyáltalában.
S mi lett a Zoltán úr vége?... Megbolondult, azt hiszi, hogy ő a költők királya...
Hát, ha valami csodából Zoltán úr visszanyerhetné az egészségesebb eszét, így kéne neki szólni:
- Tulajdonképpen a világon én vagyok a legkárosabb ember. Két buta fiatal jóvoltából kinn találom magam az aszfalton. Senki fia vagyok. A gerincem gyenge, a vérem kevés. Nem viselnek gondot rám, rákapok a versekre. S mert az anyám és apám famíliájában valaki rászorult a hideg zuhanyra, hát én is megbolondulok. Ördög vigye - a káros embert!...
Szabadság 1900. augusztus 9.
ae.
Chinorán - írja a néppárt szeretetreméltó lapja - derék Nyitra megyei község, ahol zsidót meg nem tűrnek.
Ez a keresztényi szeretet el is vevé az Égtől jutalmát, mert mint szintén a kedves lap írja - a nép munkás, szorgalmas, jómódú és néppárti...
Ezeket írja a szeretetreméltó lap. Írását kipótoljuk a következőkkel.
Igen, Chinorán derék község. Jámbor, buta tót parasztok lakják. Vezeti őket a plébánosuk. Ha azt mondhatná a népnek: gyermekeim, ha találtok olyan embert, aki az istentelen magyarok nyelvét beszéli, üssétek agyon! - a chinorániak okvetlenül engedelmeskednének.
De a plébános úr nem szól ám így. Inkább ilyenformán: maradjatok tót hazafiak és katolikusok, szavazzatok a néppártra, óvakodjatok a magyaroktól, mert azok a zsidókkal szövetkeztek ellenetek. Így szól a plébános, és így tesz a chinoráni nép. Ha az ellenkezőjét mondaná, azt követné. De a plébános úr tudja, mit beszéljen.
Én jártam már holt oláh-vidéken. Hat mérföldre volt a legközelebbi, magyaroktól lakott falu. És ebben az idegen, vad világban kaptam egy családot, mely magyarul beszél. A nyomorgó árendás zsidó családját, akinek a feje felett alighanem felgyújtanák a viskó nádját - Chinorán faluban...
Lehetett volna neki átvedleni tüszős oláhvá, s talán így jobban boldogult volna. Megmaradt ostobául magyarnak.
Chinoránban tehát nem tűrnek meg zsidót, és ezért derék, becsületes falu Chinorán. Mint ahogy a néppárt lapja is, mert minden sora a magyarság ellenségeit szolgálja: - derék és becsületes...
Szabadság 1900. augusztus 11.
ae.
Margit, ez a szegény asszony, még mindig imádkozik. A nép élteti az új királyt. Viktor Emánuel őfelsége királyi terveit szövi. Bresci nevének naponként kevesebb újságpapirost szentelnek. A világ pedig újabb szenzációkra vár...
Bűnpártolásért könnyen lecsukják az embert. Ezek a nagystílű gyilkosok bizonyára szörnyű emberek. Lombroso hazájában azonban illenék őket őrülteknek tartani. Mert őrültek, veszedelmes őrültek, kiknél hiányzik a legemberibb vonás: nem képesek átlátni, hogy a nagy mérlegen az egyénnek nem lehet lehúzni a világot. Őrültségükben rendszer van: nem alkusznak. Agyukban az én rögeszméjére rakdossák könyörtelenül, de hibátlanul a konzekvens igazságokat, s el mernek menni a végső konzekvenciáig.
Gondolatnak bizarr és vakmerő: mi lenne, ha ezt mindenki meg merné tenni?... Mi lenne, ha az individiumok [!] eldobnák a megalkuvás elvét?... Ha a kifáradt fej revolvergolyót kapna mindig, az élni vágyó bedobná magát a gyönyörök mocsarának legsalakjáig, s a társadalmat reformálni akaró apostol mind méreggel és gyilokkal rohanna azokra, akiket a nagy átalakulások ellenségeinek tart?...
...Mi lenne?...
*
Az akáclomb haragosan zöld még. A nap még szörnyen meleg tud lenni, de a nagyobb levelű fák már betegek. Augusztus már hervasztó nyár.
Akik nincsenek beoltva hangulatok ellen, már érzik az őszi levegőt. Az élet elérte a delet, a természet alkonyat felé tart. Jön az ősz.
A robogó vonatok naponként hozzák a boldog kinyaraltakat. Ahol élet szokott lenni, már nincs holt szezon.
Mi onnan vesszük észre a dolgok fordulatját, hogy többen vagyunk. Minden napon több az ismerős arc. Még pár héttel ezelőtt alig-alig páran nyaraltunk a Mülleráj asztalai körül, ma már alig férünk. Nálunk a Mülleráj a szezon - hőmérője.
*
No, de lesz színházunk is idestova. Ettől a reménytől lázban ég minden telivér nagyváradi ember.
Megállunk valahol a színház táján, s nem tudunk eléggé gyönyörködni ebben a saját külön, felszenteletlen csarnokunkban.
Az igazat megvallva azonban: nemcsak a gyönyörködés okából állunk meg. De azért is, mert bajos egy kissé tovább menni. A sarkon homokot rostálnak. A sűrű poron csak lámpával lehet áthatolni. A bazárszoros pedig formálisan alá van aknázva.
Ha Önök - nyájas olvasók - újabban sok sánta vagy törött fejű embert látnak, jusson eszükbe a színház-viták nagy szónokainak szép mondása: a művészet áldozatokba kerül... Ezek a sérült atyafiak - áldozatok. - Igazat se mondtak, mégis betörött a fejük. Rosszban sem jártak, mégis bele kellett esniök valamelyik rejtett utcai aknába.
*
Natália, ez a szintén szegény asszony, megszűnt ezredtulajdonosnak lenni.
Az ifjú Sándor királynak zseniális ötletei vannak. És dresszírozott érzései.
A mamát degradálja, s a mama helyét az exudvarhölgy, az új királyné foglalja el.
Az ezredtulajdonosokat - tudomásunk szerint - nemigen szokták kvietálni. Még akkor sem, ha már nincsenek hadviselő korban. Mert ha a kor az ezredtulajdonosoknál is számításba jön, Draga felséges asszonyt éppen annyi joggal lehet kvietálni, mint - Natália mamát...
Szabadság 1900. augusztus 12.
Az uborka megsárgult. Ebben az állapotában télire el nem rakható. A szezonnak vége. Helyesebben: itt az új szezon...
Elég gyorsan eveztünk ki a nyárból.
Hogy partot értünk, csak akkor vettük észre, mikor a csípős széltől borzongani kezdtünk. Akkor este volt, s mi még hozzászoktunk a szabadban való vacsorázáshoz. Felvettük hát az előkeresett felöltőt, s ünnepélyesen konstatáltuk, hogy az uborka megsárgult, s kezdődik az igazi szezon.
A tegnapi vasárnap már ősziesen festett. Az utcán kisebb volt az élet, mint máskor. A Rhédey-kertben fogvacogva működött egy válogatott rezesbanda, de művészetével nem tudta felmelegíteni a népet. Hiteles értesülésünk szerint százhuszonháromezer-kétszázkilenc pohárral fogyott el kevesebb sör, mint a múlt vasárnapon.
Fagylaltot csak az életúntak fogyasztottak. Azok pedig, akik a fürdőbe merészkedtek, dideregve bújtak a hővizű források vizébe...
Szóval: tarlóból fújdogál a szél. Szerkesztőségünkbe már öt darab őszi dal érkezett, melyekről már itt megizenhetjük, hogy nagyon rosszak.
Az uborka megsárgult, a fiumei cápa téli álomra hajtotta gondterhelt fejét, a nyári kritikusoktól elszedték a szabadjegyeket, a váradi uszodatulajdonosok viszont most bocsátják ki a tiszteletjegyeket, a sorok őszi hangulatú írója pedig könnyfátyolos szemekkel néz a felöltőtlen és télikabátatlan jövőbe...
Szabadság 1900. augusztus 14.
Tóth Ida megette strichnines vacsoráját, s néhány órai rángatózás után meghalt.
Bartha Viktor ugyanakkor beleállott a városvégi temető árkába, egy jól tervezett lövéssel átlőtte a fejét, s meghalt.
Requiescant in pace! Ha ők ezt mulatságosnak tartották, az ő privát ügyük.
Bocsánat, hogy ilyen cinikus vagyok.
Néhány évvel ezelőtt, van talán már nyolc is, egy szép fiatal leánnyal laktam egy udvaron. Nagyon szomorú leány volt, s egy katonatiszt udvarolt neki. Éppen úgy, mint Tóth Idának, mert Bartha Viktor is katonatiszt volt. Az én szép leányom is ilyen véget ért. A katonája először őt, aztán önmagát lőtte főbe. Régi nóta: hiányzott a kaució s a többi.
Akkoriban nagyon érzékeny fiatal voltam. Végzetesen megrendített a nagy tragédia. Mint afféle szentimentális, versfaragó diák, naponként, majdnem két hétig, bokrétát tettem a sírjukra. Ott feküsznek a vén Meszes rengetegében.
Azóta már sok tragédia nem rendített meg. Nem hat reám a Tóth Idáéké sem. Sőt ez, a maga sajátszerűségével - bocsánat - komikusnak tetszik. A lány szép, élnivágyó és gazdag, a férfi délceg, erős és szerelmes. Az ördögbe is, az ember félennyi kinccsel is magáénak hiszi a világot.
Ez a két gyermek pedig, ahogy olvasták valami régi hülye regényben, egymástól távol, abban a bizonyos előre megállapított órában kioltja az erősen lobogó életlángot. És ők ezt olyan szép dolognak tartották, amiért érdemes - meghalni...
Én a nyakam teszem rá, hogy a gondolat a leányé volt. Egy ilyen esetben már megírtam, hogy az effajta varrókisasszonyokat ríkató szép históriák a mi kedves kis lánynevelési metódusunk eredményei. Nem tanítjuk meg őket gondolkozni, tudni, dolgozni és akarni. Csinos bábok lesznek, telve hangulattal. Teleszedik dresszírozatlan fejecskéiket érzékeny mesékkel, zagyva sületlenségekkel. S mikor a sors, mely nem számol a mi nevelési rendszerünkkel, odaállítja őket a minden embert felkereső életválság elé: üres fejecskéiket elveszítik. Nem marad csak egy szamár hangulatok. Ez aztán produkál általuk egy szép, megható tragédiát...
Még valamit. Az az én kislányom, ott a Meszes rengetegében mégiscsak okosabb volt. A revolverlövés előtt átengedte magát a szívének... Egymást átkarolva kapták meg őket másnap favágó emberek.
Ez a kis okosság egyrészt változtat a történet sablonos naivságán, másrészt kárpótolta őket is.
A Tóth Idáék tragédiájából azonban hiányzott az egészség. Beteg tragédiák feledésre méltók...
Szabadság 1900. augusztus 17.
ae.