142. A HÉTRŐL

Szomorúan, nyomasztó érzéssel veszem kezembe a tollat, hogy a hét krónikájáról írjak.

Naivság, elfogultság az egész... Amit mi eseménynek hívunk, amiről mi krónikát írunk, egy rövid epizódja, eltörpülő mozzanata annak a nagy tragikomédiának, aminek Élet a neve.

Járunk-kelünk az ócska színpadon, ócska díszletek közt. Ócskák az érzelmek, amelyek hevítnek, ócskák, kopottak vagyunk mindnyájan. - Igaz esemény egy van itt csak: a halál...

...Az az édes, fiatal, szép asszony, aki már frissen hantolt sírban nyugszik, boldogtalanabb volt mindannyiunknál. Mi csak az életben komédiázunk, mi csak az életben viselünk álarcot, neki pedig az volt az átka, hogy a sors ebben a nagy komédiában is színésznővé tette...

Óh, Kean férfi volt, erős férfi, mégis hányszor rohant el annak a mélységnek sziklapartjáig, melynek neve: előhívott halál!...

És mit csináljon a gyenge asszony, kinek szerencsétlenségére rajongó művészlelke, bolondosan nagy szíve van?!... Mit csináljon, mikor a rajongót kinevetik, a művésznőt nem értik meg, a nőt nem becsülik a mi őrült, fejen táncoló korunkban?... Óh, én nem vetek követ reád, pihenni tért szegény asszony!... Akik olyan szamarak, mint mi vagyunk; akik szeretni és megértetni, küzdeni és diadalt aratni vágyunk, oda jutunk mind, ahova te... Selyemszalag, ólomgolyó, morfium, bolondok háza, egyre megy. A neve mindegyiknek: halál...

A halál új csupán, a halál a földön igazi esemény...

Úgy fáj, hogy a halál gondolatának reám szakadt terhe miatt nem tudok szívemből örülni egy feltámadásnak... Az Ördögsziget porkolábja felrázta nehéz álmából az élőhalottat: az igazság győzött!... Az igazság... Én úgy érzem, nincs igazság más, csak a halál. Az az élve eltemetett, szegény ember sem önmagáért örül a feltámadásnak, hanem két ártatlan, kicsi gyermekért s egy sápadt, könnytelen Madonnáért...

Gloire nemzete, a te földeden játszik az élet komédiája legmegrázóbban! Fenséges és nevetséges, égi és pokoli, szűzi és megfertőzött egy kaosszá verődve nyüzsög a te szőke vízű Szajnád partján, melynek hűvös vize annyi forró, lázas agynak adott már örök nyugalmat.

...Nálunk is folyik a komédia. Egy nemzet életébe megy a játék. Vajon meggondolják, vajon megfontolják ezt, akikre a kockadobás van bízva?...

Hinni nem lehet senkiben. A kötelességteljesítés gyönyörű eszme, de csak eszme, sőt ennél is kevesebb: utópia. Van egy halálos ellensége: az önzés, az önérdek. Tegyék szívükre kezüket közéletünk vezetői, és számoljanak!...

Ilyen nemes, elérhetetlen eszmékre építették a társadalmat a nemzetek apostolai. Ők hittek ezekben, de manapság már ki hisz?...

Ti talán még hisztek, jövőnk reménye: ifjúság!... Törvényhozók, politikusok, mennyit tanulhattatok volna az erdélyi főváros diákparlamentjétől!... Azok a fiatal szívek még hisznek az ideálokban, de ti már - önmagatokban sem!

Künn a mezőn virágzik a rozs, pár hét múlva aranytenger hullámzik a magyar rónán. Aratni fog a föld népe - a gazdagok számára. Ragyogó, forró napsugaras nyár van. Mindenütt élet, és engem mégis úgy elfogott a szkepszis, a halni vágyás gyötrelmes hangulata.

Keresem a vigasztalást, az erőt a hatalmas, élettől duzzadó természetben, és - tudja Isten - nem az életet, a virulást látom, hanem a lefonnyadt, porba hullott akácvirágot, mely még nem régen dalra és szerelemre hangolt...

...Hiábavalóság, elmúlás, halál, rólatok írtam krónikát. Nincs itt a földön semmi más esemény, csak egy: a halál...

Debreczen 1899. június 10.

Dyb.

143. EGYRŐL-MÁSRÓL

A díjnokok havi öt forint drágasági pótlékot kértek a nemes várostól. Persze nem kapták meg. De szolgáljon vigasztalásul az, hogy Debrecen, bejegyzett szesznagykereskedő, nem fogja a szesz árát emelni.

*

A jó poéta nem szeret magáról beszélni. A múltkor egy ismert poéta vendége volt Debrecennek. Égtem a vágytól, hogy beszélhessek vele. Először is azt kérdeztem tőle, hogy van megelégedve a debreceni fogadtatással.

- Nagyon jól érzem magam. Igazán remek konyha van Debrecenben, a Milöcker konyhája versenyez a Szikszaival...

A poétából kissé kijózanodtam, pedig hát igaza volt: a konyhának nagy befolyása van a poézisre.

*

Márk Endre úr a szeszüzlet ellen foglalt állást. Nagyon megtámadta a tanácsot. Eszembe jött erről egy Szilágy megyei képviselőválasztás, ahol az állami tisztviselők utasítva voltak, hogy utolsó pillanatban, ha a hivatalos jelölt győzelme bizonyos, a függetlenségi jelöltre szavazzanak. Ilyenforma a Márk úr esete is. Határozottan elmés metódus.

*

A kormánypárt hivatalos lapjában arról folyik a vita, hogy hova kerüljön a Kossuth- és a szabadságszobor. Meg vagyok róla győződve, hogy a Debreczeni Ellenőr úgy fejezné be legszívesebben a vitát, hogy amennyiben elhatározni nem lehet, hogy a két szobrot hova állítsuk, egyáltalában ne állítsuk fel őket.

*

A Rigó Jancsi halálhíre felvillanyozta a debreceni cigányvilágot. Mindenki Kairóba készül. Nem hiszem, hogy a két Magyari fiú sikert ne aratna, csakhogy őrájuk jobban vigyáz a feleségük, mint Barcza Mariska a Rigójára!

*

Különben a Rigó halála még mindig nincs megerősítve. Nagyon valószínű, hogy a táviratot maga Rigó küldte egy kis szóbeszéd okáért. Lehet, azért költötte saját halálhírét, hogy tovább élhessen a legszerelmesebb Klára asszony mellett!...

Debreczen 1899. június 10.

Andi.

144. LUMBÁGÓ ÉS PENITENCIA

Küry Klára, az első magyar általános sanzonett, ki legutóbb félházak előtt vendégszerepelt Debrecenben, kigyógyult a lumbágójából, fellépett a Toledad főszerepében, s provokált egy olyan tüntetést, melynek még a leírásától is undort kap minden jóízlésű ember.

A siker jól elő volt készítve. A közönség percekig tombolt, a lumbágójából kigyógyult primadonna vegyesen sírt és csókokat hintett, utoljára pedig térdre rogyott a súgólyuk előtt, s úgy szórta a csókokat a felbiztatott és felizgatott közönség felé, mialatt - a lapok szerint - "keble lázasan pihegett"...

Eddig írtam meg - még tegnap - ezt a cikket, s ma akartam tovább folytatni.

Történt azonban, hogy tegnap a Pesti Hírlapban egy tárca jelent meg, melyben Tóth Béla, a kiváló író, olyan alaposan elbánik az egész lumbágó- és térdkalács-históriával - hogy énnekem már alig van mondanivalóm ebben a szenzációs komédiában.

De mégis van. Tóth Béla ezt a címet adta jelzett tárcájának: Vidék. Kérem, tessék róla érteni! Ti. ilyen dolgok csak vidéken "mehetnek el", de ott is bajosan.

Miután nekünk is szerencsénk van "vidék"-nek lenni, mégis csak be kell fejeznem a megkezdett levelet...

Hát - hogy rövid legyek - a dolog úgy áll, hogy a fővárosi sajtó szokatlan, atyáskodó favorizálással ráoktrojált a fővárosra egy közepes tehetségű szubrettet, aki aztán - nem egészen művészi eszközökkel - csakhamar kedvencévé vált a jól szuggerált közönségnek.

Ez nem volt elég. A sajtó és a közönség nemcsak ünnepelte a felkapott énekesnőt, hanem kezdte kitüntetni más, őnála sokkal tehetségesebb művésznők hátrányára.

A váratlanul célhoz ért hölgy hamar beletalálta magát az új helyzetbe, s fejére nőtt sajtónak, közönségnek, direktornak, szóval mindenkinek, a nagyhatalmú mamán kívül.

Mármost nem kell bővebben beszélni. Jött a lumbágó, a tüntetés, sírás és - új diadal.

Ez az igazság. Mi pedig, lenézett vidék, csak egypár szót fűzünk ehhez az igazsághoz.

Ha ez a "lumbágó" minálunk történik: először is nem írunk róla naponként három hasábot. Ha pedig az elkényeztetett sanzonett ilyen lumbágó után nálunk lépne fel, bizony nem volna alkalma semmiféle tüntetésért köszönetet mondani, sem térden, sem ülve, sem állva vagy bármilyen pozitúrában is.

Mi, jó vidék, nem fogjuk fel a lumbágó nagy jelentőségét, s nem tűrjük a primadonna-packázást!...

Ennyit a lumbágóról s a penitenciáról!

Debreczen 1899. június 12.

Bandi

145. KOSSUTH SZOBRA

Szóljunk őszintén. Talán nem is egészen a buta hiperlojalitás az oka, hogy a Kossuth-szobor felállítása nálunk még mindig csak terv.

Most, mikor tagadhatatlanul egészségesebb szellem kezdi áthatni közéletünket, lehetetlen feltenni a mi kormánypárti aprószenteinkről, hogy képesek lennének egy nemes eszme megvalósítását megakadályozni, ha azt társadalmunk komolyan akarja.

Eddig talán akadály volt ez is, de ma már nem egészen így van.

A marosvásárhelyiek Kossuth emlékének szobrot állítottak, mert akaratuk és áldozatkészségük volt hozzá.

Marosvásárhely nem elégedett meg a passzív hazafiasság kétes érdemeivel. Nem tartotta a büszkeségre kellő jogcímnek azt, hogy magyar. A legnemesebb áldozatkészséggel, munkás hazaszeretettel bámulatot keltő, tiszta lelkesültséggel hozza meg egyik áldozatot a másik után. Nem jajgat a házipénztár sivár állapota felett, hanem ismer olyan célokat is, melyekre áldozni kell, s olyan áldozatot, melyet a legnagyobb erőfeszítés mellett is kötelesség meghozni!...

Nem lehet szégyenérzet nélkül gondolni arra, hogy nálunk mindenre jut, csak hazafias célra nem.

Szeretjük Debrecent a magyar kultúra és hazaszeretet erős várának nevezni, s már régi idő óta nem látunk egy jelenséget sem, hogy ezt a szép címet valóban megérdemli.

Közöny, szűkkeblűség, üzleti szellem kezdik jellemezni úgy a hivatalos Debrecent, mint a debreceni társadalmat.

Olyan szimptómák ezek, melyek a kozmopolitizmustól való félelmet fájdalmasan jogossá teszik. Nem rémkép ez, hanem igaz valóság. Az a nép, mely legnagyobbjának emlékét nem becsüli meg, közel van ahhoz, hogy minden nemzeti jelleget eldobjon!...

Nem dobálódzunk a szavakkal, mikor azt állítjuk, hogy Debrecennek a Kossuth-szobor felállítása becsületbeli kötelessége!...

És ha már sem a debreceni társadalomtól, sem Debrecen városától nem remélhetjük az eszme megvalósítását, vegye azt kezébe az ifjúság!

Hozza meg még egyszer a maga áldozatát saját filléreiből, s kezdje meg a gyűjtést, a propagandát minden téren.

Használja fel a kapacitálás, az eredményhez jutás minden megengedett eszközét, mert annak a szobornak mielőbb állni kell!...

Debrecen becsületbeli ügyét tegye hát magáévá a főiskola ifjúsága, mely még tud és akar hazafias lenni!...

Mutassa meg, hogy a lelkesedés a közöny és fásultság korában is arathat diadalt.

...És Debrecen jövő történetírói a debreceni főiskolai ifjúságnak adják meg azt a pálmát, melyről a város és társadalma - úgy látszik - önként és szívesen mondott le - a mai Debrecen még nagyobb dicsőségére!...

Debreczen 1899. június 17.

A. E.

146. A HÉTRŐL

A hatásos címek elesnek. Ami most van, az nem "tél júniusban", hanem egyszerűen "április júniusban". A legszeszélyesebb idő. Még tegnap azt tanácsoltam a lakótársamnak, hogy váltsuk ki egyikünk télikabátját, s ma már olyan meleg van, hogy azt a komoly tervet kellett szőni, hogy kettőnk egyetlen űberciherét is jó lesz becsapni.

Ezért a vidékies humorért ne méltóztassék engem megróni. Nekünk vidéken sok minden szabad. Távolabb esünk Nyugat-Európától, mint a főváros, s ez meglátszik az írásainkon is. Egyik helyi lap például a múltkor a köpőcsészékről írt kedves kis újdonságot, a másik meg fiatal óriásokat emelt fel a csillagos égig - kormánypárti modorban. Az ő botlásuk legyen most az én mentségem is.

Amilyen szeszélyes volt az időjárás, olyan nyugodt volt a héten a politikai élet.

Egy miniszterelnöknek a kiegyezés ügyében tett lépéseit a legvérengzőbb ellenzéki tigris is tudomásul veszi!... Hát hallott még ilyet Európa? Mi szükség van akkor a kormánypártra, ha az ellenzék mindenre igent mond?... Úgy hallom, hogy a politikai dolgok[nak] ez a fordulata úgy elkeserítette Márk Endrét, hogy elhatározta politikai szereplésének befejezését... Igaza van! Ha már mindenki mameluk lesz, akkor nem fizeti ki magát a mamelukság!...

Holmi ostoba morálon túltéve magunkat, semmi sem fizeti ki magát manapság, csak a pénztárnoki hivatal. A pénztárnok uraknak sokat köszönhet a sajtó. Így a beállott holtszezonban miről írnának a lapok, ha nem volnának sikkasztó pénztárnokok?...

Igazán kár, hogy a katonatisztek olyan ritkán vagdalnak össze védtelen polgárokat!... Egy-egy kardaffér is olyan hálás laptöltelék, ha az ember elszánta magát öt-hat párbajra.

Rigó Jancsi nem halt meg. Sőt, hogy elevenségét bebizonyítsa, lakását Japánba teszi át. Persze a szép Klárát is magával viszi. "Napnyugat gyöngye, ég veled"...

Sajnos, nem minden szerelem Japánban végződik. Szegény Lujza hercegnő a megmondhatója. A héten ismét sokat beszéltek róla a lapok. A Lujza hercegnő regényében egy nagy tanulságot látok: A mi korunkban a szerelmest bolondok házába csukják!...

Tudják ezt jól szegény szerelmesek. És ha már beleestek a sötét verembe, legalább igyekeznek elrejtőzni. A héten Nápolyban lett öngyilkos egy szerelmespár. A nő már túl volt a balzaci koron, a férfi alig múlt húszéves... Van valami igaza a századvégi felfogásnak, mely a szerelmeseket az őrültek házába küldi!...

Debrecenben alig történt valami. Itt igazán holtszezon van, mert még sikkasztó pénztárnokaink sincsenek.

Lehetetlen azonban elhallgatni a hétnek egy eseményét, annyival inkább, mert másról úgyse lehetne írnunk.

Lapunk munkatársának, Ady Endrének verskötete a mai napon elhagyta a sajtót, pár nap múlva minden könyvkereskedésben és szerkesztőségben is kapható.

Tekintettel arra a rendkívüli szoros baráti viszonyra, melyben a nevezett fiatal poétával állok, nem tartom illőnek, hogy a kötetnek nagyobb reklámot csináljak...

Ezek után az olvasóknak kellemes fürdőzést kívánok!...

Debreczen 1899. június 17.

Dyb.

147. LATINOVITS, BIRÓ PÁL, UGRON GÁBOR

Úgye talány ez a három név így egymás mellett?...

Hát úgy történt a dolog, hogy Hegyi Aranka, a Népszínház primadonnája S. A. Újhelyről a fővárosba akart utazni. A pályaudvaron Biró Pállal, a Felső Magyarország szerkesztőjével beszélgetett, mikor egyszer odalép bizonyos Latinovits Ernő úr volt kormánypárti képviselő. Üdvözli Hegyit, de tudomást sem vesz kísérőjéről. A művésznő siet a két urat egymásnak bemutatni: "Latinovits Ernő - Biró Pál szerkesztő".

Latinovits úr a bemutatásra nem reagál. Biróra rá se néz, s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet.

Eddig rendben volnánk. Latinovits úr a Nemzeti Kaszinó tagja, s elvégre nem lehetnek mindnyájunknak egyforma fogalmai az illedelemről.

Ami ezután jön, az aztán érdekes!

Biró természetesen provokáltatta Latinovitsot.

A provokált úr segédeitől ez a válasz érkezett.

Nemzeti Kaszinó, Budapest.

Igen tisztelt uram:

Latinovits Ernő úr megbízott, hogy Biró Pál úr s közte felmerült ügyet belátásunk szerint intézzük el.

Véleményünk a következő:

Az illendőségi szabályok szerint az előkelőbb és idősebb úrtól a kevésbé előkelő és fiatalabb úr elvárni köteles, hogy kéznyújtásra méltatja-e. Jelen esetben az idősebb Latinovits Ernő úr, tehát Biró Pál úrnak várnia kellett volna, hogy az első találkozása Latinovits Ernő úrral mindjárt bizalmas lesz-e. E szabály ellen vétvén, Biró Pál úr köteles hibájának következményeit elviselni.

Továbbá senkitől sem követelhető, hogy "kezét nyújtsa", mert az nem az illendőség, nem a becsület, hanem a bizalom kérdése.

Ezek után lovagias elégtételadás és -vételnek helyét ez esetben nem látjuk. Tisztelettel:

Budapest, 1899. május 28.

Ugron Gábor s. k.

Kubinyi Árpád s. k.

Az ügy folytatása nem tartozik reánk. Egyoldalúlag befejeztetett. Bolygatni nem kívánjuk, csak egypár szó mondanivalónk van.

Eltekintve attól, hogy arra a hölgyre sem valami megtisztelő, ha az ő kísérőjét előtte és így sértik meg, tagadhatatlanul és elvitathatatlanul fennforog a sértés!

De előáll Ugron Gábor, a nagy függetlenségi népvezér, a nagy demokrata, a rabonbán ivadék, a Nemzeti Kaszinó tagja, s olyan szépen meghúzza az előkelő és kevésbé előkelő közt a választóvonalat, hogy attól - ha valamit adnónk rá - holtig koldulhatna szegény Biró Pál, aki nem tagja a Nemzeti Kaszinónak, de lelkes és önzetlen tollharcosa az igazi függetlenségi eszmének!

Felesleges dolog tovább kommentálni Ugron úr eljárását.

Biró Pálban van annyi önérzet, hogy kellően megalkotja a maga fogalmát Ugron úrról és felfogásáról.

Aki önérzettel és tehetséggel kezeli a tollat, azt nem képesek kicsinyelni vagy lenézni sem nagy, sem kis összegekben kártyázó kaszinótagok.

De alkossa meg Ugron Gáborról más is a véleményét.

Ez a viharos politikai múlttal bíró úr új oldalról mutatta be magát.

Higgy neki, óh "romlott értelmiség és gyenge nép"!...

Debreczen 1899. június 17.

-d-.

148. AZ ÉV DELÉN

Ma dél volt. A nyár leghosszabb napja. Nem hiszem, hogy valaki észrevette volna. Melegnek ugyan nagyon meleg volt, most pedig, mikor ezek a sorok hosszú, keskeny, fehér papírra dőlnek, felhők tolulnak, zivatar készül.

A lelkem kiszáll a nagy, egymásra rakott házak fojtó levegőjéből. Ott van, ott pihen meg, hol a sárgulni kezdő kalásztenger megremeg a zivatart jósló szél erős fúvalmától.

Milyen erősítő, milyen szabad ott a levegő. Csend, mélységes csend mindenütt, mintha az a tenger élet rettegve várná az arató kaszát: a halált.

Dél van, a nyár leghosszabb napja. Nemsokára megcsendül a kasza, kezdődik az aratás.

Azután tarló marad a kalásztenger helyén, s átroskad a nyár a letarolt, szomorú őszbe.

De még most nyár van. Azok a sötét felhők ott az égen nyári felhők; az a zápor, mely minden pillanatban leszakadással fenyeget, nyári zápor, mely megtisztítja a levegőt, s lehűti a rekkenő hőséget.

De aki erősen bízik a nyárban, gondoljon az aratásra az év delén, a nyár leghosszabb napján...

A dél a tető. A dél az élet teljessége, utána már csak lejtő, hanyatlás jön...

És nincs a világon emberibb érzés, mint halálra gondolni az élet teljességében, s látni a pusztulást, mikor a természet hatalmas órája délt mutat...

Debreczen 1899. június 21.

-d-.

149. A HÉTRŐL

Az időjárás nem teszi még ugyan nélkülözhetetlenné a fürdőzést, de már fürdőre ment "tout Debrecen".

Az itt maradtak is útra készen állnak, s alig-alig vagyunk egypáran olyanok, kiknél a nyaralást a Nagyerdő fogja pótolni.

Mi lesz velünk, szerencsétlenekkel?...

Ha a szégyent el is tudjuk viselni, de az unalom biztosan megöl. Hisz még nincs kánikula, és már a legholtabb szezonban vagyunk.

Ez a hatalmas, nagy város egyébkor is borzasztóan álmos. Inkább nyújtózkodni, mint mozogni szokott. Hát még most milyen! Valóságos halott... Jött az orfeum, költi, de nem hallja (amit különben helyesen tett); jöttek a majálisok, semmi ébredés.

Ami kis élénkség volt benne, elvitte a levizsgázott múzsasereg, az elmúlt hét csak nekik hozott eseményt. Egyiknek kedvest, másiknak kellemetlent. A tantermek ajtajait bezárták, a kis tudósok szerteszéledtek.

Ilyen unalmas időben mit csináljon az ember? Válogathat a Nagyerdő söre és kávéházak fagylaltja között.

Mennyivel boldogabbak a n.-váradiak. Nekik színházuk van. Ahol színház van, ott primadonnák is vannak; ahol primadonnák vannak, ott primadonna-heccek is vannak; ahol primadonna-heccek vannak, ott boldog a magyar.

A váradiaknak hát primadonna-heccük is van. A bájos Perényi Margit egy kis lumbágóparódia eljátszása után kijelentette, hogy ő megy. Na, meg is indult Váradon a vita. Egyik váradi lap írt vagy nyolchasábos cikket a kis primadonnáról, aki már majdnem egy éve színésznő. Tolsztoj például tízévi tanulmányát írta meg egy hatalmas műben, s a nevezett lapban egy sort se láttam róla. Hány szegény ember ír, fest, mintáz egy egész életen, és nem kap tizedrész annyi elismerést, mint egy primadonna, aki a "csonkinát" jól el tudja járni! Ugye, ugye, milyen hálátlan a színipálya?

Mindamellett bevallom, hogy jobb szubrettet nem kapna Komjáthy, mint Perényi Margit. Több dicséretet - elveimtől eltekintve - már csak azért sem írok róla, mert valószínű, hogy Komjáthy csak azért sem szerződtetné.

Ma este egy kis művésztrupp tart előadást az Angol Királynőben. Július 2-án a debreceni társulat kedvelt tagjai rendeznek szintén művészestélyt a "Dobos"-ban. Július 1-én kezdi meg a Bikában Angelotti kitűnő orfeumtársulata az előadásokat.

Három hír, mely ebben az unalmas, holt szezonban - reménnyel tölt el bennünket.

A helyi lapokban egész héten disputáltak még a szeszkérdésről. Egyik lap a régi Debrecen történetéből bizonyítja be a szeszkereskedés üdvös voltát.

A história azonban éppen olyan rossz argumentumnak bizonyult, mint a Pallas-lexikon morálja... Különben majd dönt a 29-iki közgyűlés!

Debrecen város Széll Kálmán iránti szeretetének akart kifejezést adni valami ajándékkal. Több terv merült fel. Márk Endre hatványozott bizalmi nyilatkozatot ajánlott. Aczél főmérnök úr az átalakított városházának a fényképét akarta volna felküldetni. Csóka polgármesteri titkár egy hordó erős szesz felküldését tanácsolta. Végre is a gazdasági tanácsos terve győzött. Az ajándék egy szép, hortobágyi bika - a rátóti tehenek mulattatására. Az efféle ajándékok erősítik a barátságot. Széllről, Párizsról, Hágáról, Dreyfusról felesleges krónikát írni. Unalmas dolgok, torkig vagyunk már velük.

Ami a héttel összefüggött, elmondtam.

Olyan kevés esemény volt, hogy az apagyilkosságon is könyörültünk volna. Talán a jövő hét változatosabb lesz?!...

Debreczen 1899. június 24.

Dyb.

150. A MANDÁTUM

Az összeférhetetlenségi bizottság nagyságos tagjai egyszerűen el akarták venni egyik nagyságos kollégájuk mandátumát.

Milyen csúnya is az a kenyéririgység!...

Mert annak látszik. Egy ember ellen, kinek törhetetlen ellenzéki voltán kívül más hibája nincs, évek óta csúnya hajszát folytatnak. Az üldözést anyagi térre is átvitték. Összeszedték minden adósságát, megrohanták, csődöt kértek ellene, mivelhogy csődbe jutott ember képviselő nem lehet.

Jól van. Ha Magyarországon ez is tisztességes eljárás, hát legyen!... De legalább őrizzék meg a jog és törvényesség látszatát.

Az összeférhetetlenségi bizottság nagyságos tagjai azonban a szabályok legkisebb betartása nélkül mondták ki a pereat-ot az illető képviselőre.

Miért?... Hát a törvény és igazság sokat hánytorgatott új korszaka így kívánta?... Vagy még mindig lehet nálunk valakit üldözni politikai hitvallása miatt?...

Nagyon furcsa. Miért nem gondoltak a bizottság m. t. tagjai arra a - legalábbis - száz mandátumra, miket bírtokosaik csőd nélkül is kevesebb joggal viselnek, mint Sima Ferenc a magáét csőddel?...

Vagy új kollegát akartak mindenképpen a nagyságos urak?...

Valóban, Széll Kálmán elítélő nyilatkozata után a bizottság rosszindulatú tagjainak nemcsak bizottsági tagságukról, hanem mandátumokról is le kellene mondaniok!...

Ámbár ezt ezek az urak nem teszik. A saját mandátumok drága nekik nagyon, csak a másé olcsó!...

Debreczen 1899. június 24.

A. E.

151. KLIKK-URALOM

Valljuk be, hogy Magyarországon ma az a legerősebb ellenzék, mely a klikk-uralmat védi a megindult tisztító hadjárat ellen.

Basáskodó kortes-főispánok, stréberkedő helyi nagyságok valósággal körülzárják magukat az atyafiság, érdekszövetség és alárendeltség kötelékével, s ugyancsak megnehezítik a tisztítás munkáját.

Példáért nem kell sehová se menni. Érezzük mi is, hogy az érdekközösség egy elszánt tábora áll velünk szemben, mely mindjárt összeröffen, ha valaki a cirkulusaikat zavarni akarja.

De hogy a purifikáció érdekében ideje már tenni valamit, nyugodtan hivatkozunk a legelső magyar publicistára, Bartha Miklósra, kinek egy, a mi szempontunkból is aktuális cikkéből idézünk egynéhány sort:

"...az emberi hiúságnak, haszonlesésnek, alávalóságnak ezek a klikkek az ügynökségei. Közvetítik a királyi tanácsosi titulust, az arany és ezüst érdemkereszteket, az állami építkezéseket, az illegális nyugdíjazásokat, közjegyzői állásokat, a regálebérleteket, a papok és iskolák segélyezését, a tisztviselői visszaélések eltusolását, a járásbíróságok és adóhivatalok elhelyezését, és liferálták megmérhetetlen erőszakkal a képviselőket.

Így fejlett ki hazánkban a vidéki zsarnokságnak legutálatosabb, legfélelmesebb és legtűrhetetlenebb rendszere.

Lehetséges-e megdönteni ezt a rendszert etikai eszközökkel? Lehet-e törvénytiszteletet várni azoktól, kik kenyerük javát a jogok erőszakos elnyomása közben fogyasztották el? Bármilyen varázslatos igék hangozzanak is el a kormányelnök ajkáról, megjavulás pusztán a nemes szóra remélhető-e?

Elcsapni a hivatalosan szervezett Magyarországot nem lehet.

De a nagyméretű személyváltozás nem kikerülhető. Életünknek apró, de állandóságánál és mindenütt jelenvalóságánál fogva tűrhetetlenné vált mizériáit nemcsak intézmények okozzák, hanem emberek is. Nem mondom, hogy valamennyit ki kell cserélni, de a típusoktól meg kell menteni hazánkat.

Erélyes beavatkozásra van itt szükség, miként a beteg képleteknél. Enélkül elsorvad a kormányelnök jóakarata, "és elöli a dudva a legtisztább búzavetést..."

Arany szavak egy szomorú igazságról. Bizonyítják, hogy a purifikáció érdekében a legkíméletlenebb támadás is jogosult!...

Debreczen 1899. június 29.

A.

152. AZ ELMULASZTOTT HÉTRŐL

Tovább mint egy hét távol voltam Debrecentől. Hírt is alig hallottam felőle. Egy fővárosi lapban olvastam csupán valamit egy felállítandó múzeum tervéről. De helyi lapot nem olvastam, még a Debreczent sem. Most, mikor hazajöttem, ugyancsak érdeklődöm a hosszú hét eseményei után, hogy belejöhessek a - heti krónika-írásba.

Alig történt bizony valami. A múzeum felállítása is sokára teljesíthető terv.

De hogy is juthassunk múzeumhoz, mikor emléktáblára sem telik. Márpedig a legutóbbi műkedvelő előadásból aligha fog telni. Valamintségesen a Szacsvayék hangverseny-jövedelme sem volt elég alapra egy hangversenykörúthoz. Ezt bizonyosan tudom. Első hangversenyöket Zilahon tartották, de bíz' azt alaposan elmosta a zápor. Szegény bohém társaság alig tudott tovább utazni. A zápor akkor is szakadt, mikor a vonathoz kikísértem őket. De azért nagy jó kedvük volt. Mindenáron reám akarták ruházni a zilahi jövedelmet... Volt eszem, hogy ne fogadjam el!...

...Szomorú idők járnak különben a vidéken. Legalább odalenn a Szilágyságban. Zápor, jégeső, majdnem minden nap. Az öreg Meszes-hegyről csak úgy rohant le a zuhogó zápor, majdnem elöntve a völgyben a várost.

Szomorúan néztem a jégverte hegyekre. Milyen jó szüretre, milyen jó borokra volt kilátás. Csak volt, a jég elvert mindent.

Arrafelé is aratnak már. Szomorú aratás. Nehéz bajjal vágja a kasza a vadborsótól lefogott búzát, s én, ki szeretem egy kissé a romantikát, egy nótát sem hallottam az arató lányoktól. Sőt - óh, szent romantika - talán még káromkodnak is.

Ilyen az élet ott a vidéken. De erről a nagyvárosban mit sem tudnak. Ábrahám főügyész úr pedig éppen semmit. Ő még a lapok olvasásával is felhagyott, amint hallom. Okosan, főügyész úr! Debrecen magyar város, jó magyar hivatalnokainak is kell lenni! Aki pedig jó magyar, az még most sem igen szokott olvasni. (Nem a főügyész úr buzgólkodik a múzeum felállításán?...) Hanem a szeszkereskedők szaklapját csak olvassa tán a főügyész úr. Abból meríthette azt a rengeteg bölcsességet, mellyel annak idején a szeszüzletet megvédelmezte. Még okosabban! Szesz kell a magyarnak, nem sajtószabadság!!...

Egyébként óh, Debrecen, óh, művészetpártoló, olvasni szerető, szesszel kereskedő Debrecen, mégis nehezen voltam távol tőled.

Itt vagyok, és várom, hogy milyen eseményeket dobsz ki magadból, s miről írhatok majd a hét krónikájában!...

Debreczen 1899. július 12.

Dyb.

153. AZ "AFFAIRE"

Evvel az agyoncsépelt, már-már megunt témával folyton és folyton kell foglalkoznunk.

Ez az affaire nem az igazság harca csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyűlölő "nacionalisták" hirdetik; még csak nem is "bagatell", mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. Ugyan ki fogja elhinni, hogy a mi korunkban a puszta igazság eszméje milliókat lelkesít?... Ki fogja elhinni, hogy a nemzeti becsület és az igazi hazaszeretet mindenképpen egy ember meggyilkolására törekszik?... S ki fogja végül elhinni, hogy egy ok és semmi tartalom nélküli szélmalomharc képes milliókat lázba hozni?...

A Dreyfus-ügy felséges küzdelem. Nem a Dreyfus személye, nem is a küzdelembe dobott nagyhangzású, de üres jelszavak teszik azzá, hanem a harcnak tulajdonképpen csírája, melyből véletlenül éppen a Dreyfus-affaire sarjadzott ki.

Franciaország még mindig a gloire nemzete. Még mindig az a csodálatos nagy, csodásan hatalmas nemzet, mely egyformán nagy hibáiban, erényeiben.

Vádolhatják, s meg is vádolják ezer hazug váddal, bepiszkolhatják ezer rágalommal, de az az állítás, mely az affaire-ből süllyedésre, rothadásra következtet: a legüresebb, leghitványabb ráfogás.

Franciaországban a tisztulás nagy processzusa folyik.

A Dreyfus-ügyet megragadták a köztársaság régóta fondorkodó ellenségei, de ugyancsak a Dreyfus-ügy adott alkalmat az önzetlen francia hazafiaknak, hogy végre is leszámoljanak a korona-becsempésző törekvésekkel.

Franciaország emberfeletti, nagyszerű küzdelmekkel szerezte meg azt a jogot, hogy minden európai formáknál tisztább formák s összes avult eszméinknél nemesebb eszmék szerint éljen.

Ezek a jogok erősek, mert emberiek: megdönthetetlenek, mert igazak!... Nem "Isten kegyelméből", de Isten segítségével és saját erejéből szerezte azokat a jogokat, melyeket tőle elragadni készülnek a klerikalizmussal szövetkezett royalisták, a históriát kicsúfolni akaró sötétség és reakció.

Az egész művelt világ izgalommal nézi a harcot, s lelkéből óhajtja az igazak győzelmét. Talán ez az óhaj nem olyan nemes, mintha csak Dreyfus megszabadulása volna a tárgya, de még mindig felemelő és becsületes.

Óhajtjuk az igazak győzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is győzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre!

Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme győzelmében. Dreyfus megszabadul, s az ő megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak!...

Ez az affaire jelentősége.

Felséges, korszakot jelentő küzdelem, s ebben a küzdelemben Dreyfus személye csak másodrangú. Ha pedig az igazság fog győzni, a győzelem értéke felér az ördögszigeti gyötrelmes évekkel már csak azért is, mert ez a győzelem egy névhez fog fűződni, és ez a név: a Dreyfus Alfréd neve!

Debreczen 1899. július 13.

Ady Endre

154. ÚRI HÓHÉROK

Valljuk be így magunknak, hogy nem minden ok nélkül néz bennünket a Nyugat egy része barbár népnek.

Azt hiszem, boszorkányt is nálunk égettek utoljára, de az utolsó boszorkányégetés óta még mindig van nálunk szerepe az istenítéletek különböző nemének.

Nem tudom, hogy a közelebbről inkriminált tébolydai kegyetlenségek bírtak-e alappal, de az a körülmény, hogy a kegyetlen vádakat az egész ország komolyan vette, eléggé bizonyítja a mi ázsiai állapotainkat.

A mocsai vallatási módszer engem is megdöbbentett, de mosolyognom kell azokon a következtetéseken, melyeket az esethez a lapok nagyképű moralistái fűznek.

Hogyan? Olyan rendkívüli a mocsai eset? Nem hinném. Kegyetlenebb talán a rendesnél, de egyáltalában nem szokatlan.

Hjha! Nálunk még értenek a vallomások kicsikarásához!...

A mocsai vallatók kissé túlbuzgók voltak, de csak sablon szerint jártak el.

Hogy is szokott ez nálunk történni?

Beszállítják a község házába a gyanú alatt levő atyafit. Két markos csendőr, nótárius, falusi bíró, kisbíró már ott várják, esetleg ott van a szolgabíró úr is.

- Hová tetted a lopott holmit?... Ez az első kérdés. Nem valami barátságos, de még mindig barátságosabb a vallatási műtét folytatásánál.

Mikor a csendőr urak elfáradtak, s a gyanúsított atyafi a kapott pofonoktól a mestergerendát rágja kínjában, a bíró és a kisbíróra kerül a mulatság. Zsineggel szorítják össze a vádlott kezeit, s mikor az a fájdalomtól ordítani kezd, a bíró elérkezettnek látja az időt, hogy kiüsse vagy három fogát.

Erre már a szolgabíró úr is lehúzza a kesztyűjét. Ő is ember, had élvezzen ő is.

Mikor aztán az új erőt gyűjtött csendőrökre kerül a sor, a delikvens úgy vall, mint a parancsolat.

Egyszerű, világos és könnyen érthető az egész eljárás!

Emlékszem, egyszer Szilágy megyében a csendőrök hordókba rakták a vádlottakat, s úgy gurították le egy magas dombról őket.

Ebben már leleményesség van. És hány hasonló esetről tudunk mindnyájan, de elő nem állhatunk velök, mert hogy tanúk ne legyenek, arról gondoskodnak a derék vallatók...

A mocsai eset egy a sok közül. Az úri hóhérok csak bevett szokás szerint jártak el. A baj régi, s az orvoslásnak radikálisnak kell lenni.

Azt hiszem azonban, hogy az orvoslásig sok idill fog még lefolyni a községházakban!...

Debreczen 1899. július 13.

ae.

155. "TÖRVÉNY, JOG ÉS IGAZSÁG".

"Ígérni nehéz!..."

Ha jól tudjuk, ezt a mély értelmű mondást boldogult Andrássy Gyula grófnak szokták tulajdonítani.

Akár ő mondta, akár más, hűséges kifejezője az igazi magyar jellemnek, mely a kimondott szót szentnek és minden körülmények között beváltandónak tartja.

"Nem ismerek különbséget a magán- és politikai becsület között."

Erről a mondásról már biztosan tudjuk, hogy a Széll Kálmáné. Szép és becsületes jelszó. Annak idején annál nagyobb tetszéssel fogadták, mert a magyar politikai élet legújabb korszakában a magyar közélet vezetői szemtelen jezsuitizmussal emelték érvényre azt az elvet, hogy más beszámítás alá esik a privát és más alá a politikai becsület.

Széll Kálmán, mint az egy becsületes államférfiúhoz illik, nem osztja a politikai kufárok elvét, nem tesz különbséget becsület és becsület között.

Szép nyilatkozat volt, s őszinteségében nem akarunk kételkedni.

Azelőtt és azóta is sok szép nyilatkozatot hallottunk a kormányelnök úrtól. Valóban, annyi szépet nem mondott és nem ígért még kormányelnök, mint ő. Mintha az elnémult Apponyi szerepét óhajtaná betölteni, minden beszéde telve van tetszetős teóriákkal, hatástkeltő szólamokkal, nagyszerű ígéretekkel.

Vajon ismeri-e a kormányelnök úr az "ígérni nehéz" mondást?... Ha ismeri, bizonyára igaznak tartja. Ezt elvárhatjuk attól az államférfitól, aki a becsület fogalmát olyan kifogástalanul precizírozta.

Megkérdezzük pedig ezt azért, mert a miniszterelnök úr szép ígéretei nagyon is összehalmozódtak már, s teljesítésüket nehezen várjuk!...

"Törvény, jog és igazság." Minden ígéretnek ez volt az alapja, s minden ígéret között ez okozott legnagyobb örömet.

De talán ideje volna az ígéret beváltására gondolni!

Hiába tesszük fel a legjobb, legrózsaszínűbb szemüveget, nem látjuk azt a változást, melyet a "törvény, jog és igazság" uralmának szükségszerűleg elő kellett volna idézni.

Szerte az országban még mindenfelé ostromállapot van. Erőszak, jogtalanság és igazságtalanság minden téren. A főispáni székekben ott ülnek még a hitványság eszközei: a megyei harambasák s körülöttük a konclesők egész serege, a korrupció kétlábú miazmái: a zsoldért esengő stréberek.

A választói névjegyzék reformja csak a mameluktábort neveli, s a lajstromkészítő bizottságok csak úgy édelegnek a legszebb polgárjog elkobzásában.

Az adósróf a legjobban működik. Ide s tova félig már beteljesedik a szociálisták álma: minden az államé lesz. Ellenben képtelenek lesznek megélni az állam polgárai.

Azután ezer meg ezer önkény, igazságtalanság, törvényszegés, korrupció, panama!...

Így állunk eddig. A "törvény, jog és igazság" még mindig csak ígéret, és ha csak ígéret marad, Széll Kálmán bűnösebb minden elődjénél.

Mert azok nem tettek cikornyás beszédben szédítő ígéreteket. Törvényt szegtek, romboltak vakmerően és nem szűr alatt. Igazságot nem adtak, de nem is ígértek.

Ünnepeltetni magunkat szép beszédekért, hatalmas ígéretekért, de az ígéretekből mit se váltani be: nem harmonizál a politikai és magánbecsület egyesítő teóriájával.

Ismételjük: "ígérni nehéz!"... A magyar jellem egyik páratlan tulajdona: a kimondott szóhoz való ragaszkodás.

Figyelmébe ajánljuk ezt Széll Kálmánnak. A tizenkettedik órában vagyunk, s ígéretekkel hitegetni a nemzetet már nem lehet. Mert ezután csak egy ígéret jöhet: "amennyiben terveimet végrehajtani képtelen vagyok, átadom a helyem méltóbb embernek".

De ezt az ígéretet azután muszáj is lesz ám beváltani!

Debreczen 1899. július 15.

A-y E-e.

156. A HÉTRŐL

Félszázad év után eszébe jutott a nemzetnek, hogy valaha régen, mikor nem "Übermensch"-ek, de félistenek éltek és küzdöttek a legfelségesebb harcban, volt neki egy nagy dalnoka, akit átszúrt szívvel dobhattak bele egy hevenyében ásott közös sírba, s kinél nagyobb költője nem volt, s nem is lesz tán soha!...

Az iskolában talán nem így tanítják, az Akadémia talán kétségbe vonja, hogy valaki lehet nagy költő anélkül, hogy középiskolai tanár vagy biztosító intézeti hivatalnok lett volna, de a nemzetre nem lehet úgy ráoktrojálni a poétákat, mint a központból támogatott kormánypárti képviselőjelölteket. - Petőfi a mi legnagyobb költőnk, akármit is mondjanak a gyulai pálok!...

És a nemzet most készíti elő legnagyobb költőjének apoteózisát. Hogy mennyire országra szóló ünnep lesz a júl. 29-iki ünnep, bizonyítja az, hogy még Debrecenben is ünnepelni fognak. Sapienti sat.

Ötven év után. Ennyi idő kell Magyarországon, hogy valakit felismerjenek. Feltéve, ha az a valaki Istentől megáldott, igazi lánglélek. A Heltai-Makai-féle léha törpeségek úsznak az anyagi és "erkölcsi" elismerésben, szegény Reviczky Gyula pedig részletekben halt meg; igaz, hogy mikor már enni sem tudott, volt elég ennivalója.

Mit várjunk aztán mi, szegény epigonok? Írunk, mert a szívünk kényszerít, hogy írjunk. Küzdünk lenézéssel, közönnyel, nyomorral, s mikor megvetve az olcsó reklámot, összeszedjük, amit írtunk, s aminek minden sora egy-egy órával kurtította meg a nyomorúságos életünket, várhatjuk, hogy észrevegyenek, hogy méltányoljanak. Léhaság, pikantéria, gésa gimnázium szerez nevet is, kenyeret is, de nemesebb ambícióval legfeljebb is éhen lehet halni!... Az aszfalt még nem a kultúra jele, mi pedig még csak a XVI. században élünk.

Komárom megye talán még ott sem tart. Ott még elevenen égetik meg az ártatlan embert!... Az ég szerelméért! meg kell tiltani, hogy a mocsai esetről szóló lapok külföldre jussanak!... Mert az orosz cár még el fog küldeni egypár százezer kozákot, hogy egy kis civilizációt hozzanak közibénk!...

Szél Kálmán az utolsó országgyűlésen ígéretet tett, hogy a mocsai ügyben szigorú nyomozást rendel el. Hányadik ígérete ez már Széll Kálmánnak?... Talán még ő sem tudja!...

A miniszterek és a hon atyái pihennek. Bizonyára fürdőn hűsölnek, hiszen fürdőn van most mindenki.

A múlt este élvezettel tanulmányoztam az Angelotti-orfeum közönségét. Ötven percentje szalmaözvegy. És akik máskor többnyire papucshősök, micsoda vivőr alakokká válnak szalmaözvegységük idején!... Na, de nem árulkodom. Hátha a lap egypár fürdőző feleség kezébe kerül. Nem akarnám, hogy baj legyen.

A rossznyelvek sokat beszélnek egy előkelő szerepű fiskálisról, aki ugyancsak megjárta. Röviden: míg más nős ember azért nem megy fürdőre, hogy itthon egy kissé kitombolja magát; neki éppen azért kellett fürdőre menni, mert idehaza nagyon korán és szokatlanul merészen kezdte el a szalmaözvegység pajkosságait... Így mondja a fáma...

A mezőn nincs holtszezon, még mindig tart az aratás. Késő kívánság, de bárcsak áldásos lenne!... Hogy bírjuk el a kvótaemelést, a pénztárnokok amerikai útját meg a katona urak követeléseit, ha az aratás eredménye-gyenge lesz?!...

Debreczen 1899. július 15.

Dyb.

157. ÜNNEPNAPOK

A nagy idők jubileumának vége felé járunk.

A század végén ünneplőbe öltözött a magyar, hogy a megvénült század legszebb korszakát kegyeletes szívvel, lelkesedéssel s illő pompával ülje meg.

Fáj nekünk nagyon, hogy a nagy ünnepen nem úgy vett részt Debrecen városa, ahogy kellett volna, ahogy szerettük volna.

Azokban a nagy időkben dicső szerepe volt. Akkor volt Debrecen a legnagyobb, s akkor érdemelte meg igazán, hogy az ország szívének, hogy a magyarság lelkének nevezzék.

Hogy lett a régi, lelkes Debrecenből a mai közönyös, lelkesedni képtelen Debrecen - nem kutatjuk. Annyi tény, hogy nem csak a hatalom szolgái tették azzá.

A kor betegsége, a fáradtság, kimerültség, apátia Debrecent sem kerülte ki.

Hiába keresünk egy jelt, egy igénytelen emléket, mely a nagy napok nagyszerűségét, jelentőségét juttassa eszünkbe. Egy primitív iparosmunka: a kőoroszlán volt egyedüli emlék, kedden azt is kiszállítják a városból.

Kisvárosok, ismeretlen nevű falvak apró házai közt megtaláljuk a nagy idők emlékét; nálunk nincs semmi jel, amely hirdetné az eljövendő s talán fogékonyabb szívű utódoknak, hogy mi is érdemesek vagyunk a nagy idők vívmányaira, mert emlékezünk!...

Fáj, nagyon fáj ez a szomorú valóság nekünk. Debrecen város nem emelt emléket sem a nagy időknek, sem minden korszak legnagyobb magyarjának: Kossuth Lajosnak...

Néhány lelkes ember a jubileum alkonyán két emlékünnep rendezésén fáradozik. Közel van ez a két ünnep. E hó utolsó napján lesz az egyik, aug. 2-án a másik.

Az első ünnep a szabadságharc dalnoka, a legnagyobb magyar költő halálának félszázados évfordulója, a második a debreceni csata napja lesz.

Szépnek, impozánsnak kell lennie mindkét ünnepélynek, s hogy az legyen, Debrecen közönségétől függ!

Bárcsak felengedne a szíveket borító jég, bárcsak megtörne a dicső múltat feledő közöny, s egy szívvel, egy lélekkel ünnepelne egész Debrecen!...

Akkor talán megtermékenyülnének a szívek, s közössé lenne az az akarat, hogy méltó emlékek jelöljék a nemzetnek s Debrecennek is legnagyszerűbb, legfeledhetetlenebb korszakát!...

Debreczen 1899. július 17.

(A.)

158. A HÉTRŐL

"Még egy merénylet, s én mentve vagyok" - vélekedhetik Szerbia korhely exkirálya: Milán, mikor méltóságosan fogadja a gratuláló deputációk hosszú sorát.

És amilyen szerencséje van ennek a koronát hordott ruénak, megtörténhetik, hogy megszabadulásának örömére nemzeti ajándékkal lepik meg hűséges szerbjei, s adnak neki mondjuk: egy milliócskát.

S akkor Milán úr elérte célját. Kissé ki is pihente magát, zsebpénzt is szerzett, visszatérhet az elhagyott világba...

...A párizsi demimondok pedig szövik, szövögetik a sok fényes álmot visszatérő száműzött királyról s csengő, fényes szerb aranyakról...

*

A hágai tréfás kongresszus még mindig ingyen mulattatja Európát. És valóban mulatságos ez a "békésdi" játék. Megvan benne a komikai hatásnak legfőbb eszköze: az előadók végtelenül komolyan veszik szerepeiket. Hogy a hatás teljes legyen, csak egy kis háború kellene.

*

Dewey admirálist óriási lelkesedéssel fogadta Trieszt. A tengernagy urat meg is interjuvolták, s ő elmondta nagyszerű terveit az amerikai hajóhad felállítására nézve. Harcias katonatípus Dewey úr; új típus ez a büszke Unió szabad, felvilágosodott földjén, mely először rázta le magáról a militarizmus jármát.

Most már lesz hadserege is az Egyesült Államoknak.

Így halad az emberiség - hátrafelé!...

*

A szocializmus, melyet a "jövő zenéjének" nevezett el a tartalom nélküli frázisok kora, nagyon is hangosan kezdett bele a forradalmi indulóba.

Nemcsak Belgiumban, nálunk is. A budapesti szocialisták már forradalommal fenyegetőznek... Egy szegény embert a nyomor halálba kergetett, s az utolsó sorokban, hátrahagyott levelében a gazdagokhoz fordul: ne hagyják éhen veszni a szegényt!... Dehogy hallják meg a nyomor segélykiáltását. Felfordult világ ez, mely nem egykönnyen fog észretérni!...

Pedig még most sokat segíthetne egy kis humanizmus, meg egy kis - demokrácia...

*

Egyik laptársunk erősen állítja, hogy Debrecenben felférne a nyári színkör. - Nem vitatkozási kedv kényszerít, hogy ellentmondjunk.

Azért, mert az orfeumoknak, hippodromoknak közönsége van, nem következik a nyári színkör szükségessége.

Bárcsak volna reá szükség! Mi örülnénk legjobban. De ha - kissé merész feltevéssel - a színházbérlő közönséget kivétel nélkül olyannak tekintjük, melynek a színháztól nyújtott élvezet életszükséglet, még mindig nincs meg az a közönség, mely egy nyári színházi szezont biztosítson, mert a közönségnek éppen ez a része az, mely a nyarat Debrecentől távol tölti. A közönség nagyobb részéről pedig nehéz szívvel, de biztosan állíthatjuk, hogy örömestebb áldoz könnyebb élvezetekre, mint színházra, mely az ő szemében szintén időtöltésre alkalmas komédia, csakhogy drágább a többinél.

*

Orfeumoknak, hippodromoknak akart konkurrenciát csinálni Lányi Géza is, ki daltársulatával másodszor kereste fel a héten Debrecent. Közönsége másodszor sem volt, de - őszintén szólva - nem is nagyon érdemelte meg a társaság. Magán Lányi Gézán kívül talán csak az egy Nánássy Géza tudott élvezhetőt nyújtani. A Lányi-féle társulatok nem képesek Debrecenből kiszorítani az orfeumokat.

*

Közelednek az ünnepnapok. Petőfi-ünnep s a debreceni csata napja.

Készüljünk a nagy poéta ünnepére, ki nem volt ugyan főrendiházi tag, nem volt tagja az akadémiának sem, s annál kevésbé titkára.

De nagyobb, igazabb poéta volt minden idők magyar költőjénél!...

Debreczen 1899. július 22.

Dyb

159. HAZAFIATLAN OLÁH FŐPAPOK

Van-e Széll Kálmánnak programja a nemzetiségi kérdést illetőleg, nem tudjuk.

Annyit látunk, hogy a mi kedves testvéreink sohasem okvetetlenkedtek annyira, mint éppen mostanában, a Széll-rezsim óta.

A szász szemtelenkedések nap nap után ismétlődnek.

A tót pánszlávok mesterkedése kezd komolyabbá lenni, mióta egy magyar parlamenti pártban, a néppártban találtak szövetségesre.

Legutóbb sokat írtak a lapok a muraközi fiatal horvát papok izgatásairól is.

Egyszóval az izgatók nyugodtan munkálkodnak. Legalább mi nem látjuk a magyar állameszme hivatásos őreit sehol.

De főképpen nem látjuk az oláh agitátorok üzelmeivel szemben. Maguk a magyar kormány által zsíros állásba jutott főpapok közül is nem egy van az oláh nép bujtogató[i], a magyar állameszme ellenségei közt.

S mit csinál a kormány? Eltűri például, hogy a magyarcsékei kerületben a kerület szabadelvű pártja hivatalos jelölt gyanánt támogasson egy tizenhárom próbás dákorománt. Eltűri egy-egy megvadult ellenszegülő törekvéseit. Eltűri, hogy azt a néhány hazafias román lelkészt, kik nem vesznek részt a dákoromán komédiában, felettes egyházi hatósága valósággal üldözze, s úgyszólván erőszakkal nevelje bele a hazaáruló oláh agitátorok táborába.

Készséggel szolgálhatnánk nevekkel is.

Egymás után jönnek a panaszok azokról a hazafiatlan oláh főpapokról, kik írtóháborút indítottak egyházmegyéjük magyar érzelmű papsága ellen.

Felhasználják a magyar kormány által a szegényebb lelkészek számára nyújtott segélyt, melyet csak kipróbált dákoromán papoknak adnak, s megvonják azt azoktól a lelkészektől, kik a legnagyobb szegénységben is jó hazafiak.

És a magyar kormány nyugodtan tűri mindezt. Nem látunk semmi intézkedést a dákoromán főpapok üzelmei ellen.

Az eredmény pedig kétségtelen. A magukra hagyott, anyagi zavarokkal küzdő lelkészek kényszerítve lesznek a többség táborába állani, s az okos nemzetiségi politika elveszti legerősebb s legeredményesebb támogatóit.

Lépjen fel végre a kormány a dákoromán főpapok ellen, s ne tűrje tovább, hogy élén álljanak az államellenes harcnak, s valósággal írtóháborút folytassanak magyar érzelmű papjaik ellen.

Ha gyors segítség nem érkezik, elveszítjük az oláh papoknak azt a csekély hányadát, mely hazafiasan gondolkozik.

Mert szép dolog hazafinak lenni, de miért küzdjenek ők, ha a hazafiasságukért történő üldöztetést maga a magyar kormány is nyugodtan tűri.

Debreczen 1899. július 24.

A. E.

160. A "KORTÁRSAK"

Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!...

Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.

Fölkelnek a "kortársak". Mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték ők ezt a "tüneményszerű lángelmét," s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.

És minket, kik már oly távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének élettörténetét, most egyszerre megszáll a - kétség...

Hogyan? Hát amit mi eddig Petőfi életéről olvastunk és tudtunk, üres mendemonda?...

Hiszen a "kortársak" rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, mikor köntösét érinthették?!...

Hiszen Petőfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.

Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot s elhitetni a serdülő milliókkal, hogy a nagy költőt kora nem méltányolta eléggé?!...

És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemről, sorscsapásokról, igazságtalanságról, szomorú és sötét dolgokról.

Azok a nagy urak, kik most büszkén "emlékeznek vissza", kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petőfi-tőkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.

Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletődve a Petőfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.

Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli a Petőfi hatalmas egyénisége.

Nem volt ő olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját "kortársai" méltányolják.

A mostani visszaemlékezések a siker eredményei. A siker minden, és mindent megszerez. Megszerzi a rajongó "kortársakat" is.

A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petőfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.

Kora nem értette meg, a "kortársak" nem jól emlékeznek.

Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki.

Sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal szebb a legnagyobb magyar költő ünnepe, ha tisztába jövünk a "kortársak" visszaemlékezéseivel.

A Petőfi nagyságának közös tudata a félszázad év után babérral fedett sír, a költő kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petőfi-ünnep jelentősége.

Debreczen 1899. július 25.

Ady Endre

161. A RENNES-I TÁRGYALÁS

Jólesik remélnünk, hogy az aug. 7-iki tárgyalás a Dreyfus-ügy végét jelenti.

Ideje volna. Ettől a nehéz betegségtől nyög az egész művelt világ, s főképpen sínylődik Franciaország, mely ezt a sorsot semmi esetre sem éremelte meg.

Bűnös vagy ártatlan, dőljön el már végre! Legyen befejezve a tizenkilencedik század végének francia forradalma, s a harcból egy kerüljön ki győztesen: a gloire nemzete, ez a csodás, zseniális náció, mely a haladásban mindég elöl jár, s a haladás ellenségeit legelőbb szokta leverni.

A rennes-i bíróság vissza fogja adni Dreyfus szabadságát. Eddig még minden ártatlansága mellett bizonyított. De a rennes-i ítéletnek nagyobb diadala nem a Dreyfus szabadsága, hanem a reakció veresége s Franciaország becsülete lesz.

Másodrendű kérdés itt a Dreyfus sorsa.

Azt kell dokumentálni egész világ előtt, hogy egy erkölcstelen és becstelen bíróság nem mondhat titkos motívumok alapján ítéletet valaki felett, akár hazaáruló, akár ártatlan az!

Meg kell mutatni a rennes-i ítéletnek azt, hogy az emberi jogok s haladás nemzete nem engedi a középkor visszatértét, mert két középkori intézmény: katonaság és katolikus papság úgy óhajtanák.

S meg kell főképpen győzni mindenkit, hogy Franciaország saját ügyeiben nem szorul a többi népek befolyására vagy tanácsára; elintézi ő maga, s nem óhajtja tudni, hogy a Sajó-Szent-Kötélen megjelenő hetilap revizionista vagy antirevizionista-e, s arra sem kíváncsi, hogy Picquart ezredes mivel tette magát érdemessé a budapesti díszkardra.

Rennes-ben összeül a bíróság, s igazságos ítéletet mond igazságos adatok alapján.

Ha Dreyfus ártatlan, lakolni fognak az istentelen bírák; össze lesz tiporva a reakció, vissza fogja nyerni nyugalmát Európa beteg, ideges társadalma, s ami mindennél több: a nagy Franciaország ismét győzelmet aratott!...

Várjuk a rennes-i tárgyalást, hogy legyen már egyszer vége a Dreyfus-ügynek, mely csak Franciaországban mély jelentőségű, de Európa többi részében s minálunk is az idegesség századának egy rohama: betegség, melyet hideg vízzel szokás és kell gyógyítani!...

Debreczen 1899. július 26.

A. E.

162. EGY ÜNNEPI BESZÉD

Mikor a Batthyány utcán összeverődött az a kisszámú közönség, mely emlékezni tudott és akart, felállott egy lelkes férfi, professzora a kálvinisták debreceni főiskolájának, s belekezdett ünnepi beszédébe.

Szép volt a beszéd. Nem olyan, mint a hagyományos ünnepi szónokoké szokott. A szónok nem látta az ünneplő közönség arcán a lelkesedést. Nem mondta, hogy most egy összeforrt nemzet ünnepel. Nem hitte, hogy a nagy költő diadalmas eszméi szentelik meg az ünnepet. Úgy beszélt csak, ahogy a szíve diktálta, ahogy a lelke parancsolta.

Megérezte a szívek dobbanását, s a szívében támadt sejtés megsúgta neki, hogy ünnepünk nem tiszta, nem őszinte. Érezte, hogy közönyünkből, önzésünkből, a porból a Petőfi emléke sem képes kiragadni bennünket, s ez az érzés reánehezedett felgerjedt szívére.

Nem, ez a kor nem a hálás utókor, nem az ünnepek s nem az ünneplők kora. Hogyan tudják megérteni a költő nagyságát, a szellemi felség nagyszerűségét, mikor minálunk mindennek értéke van: pénzben kifizetett értéke.

Mit tudunk mi azokról a kincsekről, melyek a költőt Rotschildjainknál gazdagabbá tették, csak azt látjuk, hogy bankot nem alapított, biztosító társaságokat nem vezetett, vagyont nem gyűjtött, pártkasszára nem áldozott, s őfelsége kormánya előterjesztésére nem adományozott neki magyar nemességet, melynek értékét ötven év óta úgy megnövelte az ostoba emberek hiúsága.

Minálunk mindennek ára van. Még a Petőfi emlékét is tudjuk kamatoztatni. Kacagjuk az eseményeket, s érthetetlen előttünk a Petőfi lénye.

Ezt gondolhatta, ezt érezhette - hiszen ezt látjuk mindig - a mi ünnepi szónokunk is.

Sok szép beszéd hangzott el a Petőfi-ünnepen. Magyarhon húszezer poétája is kitett magáért. De legőszintébb, legfájdalmasabban igaz a debreceni professzoré volt, ki fájó szívvel nézi az eszménytelen kor őrült forgását, s félrevonul a százados falak közé, s elmerül a múlt szellemi kincseiben, melyek neki egy szebb, nemesebb korszakról beszélnek...

Debreczen 1899. augusztus 1.

A.

163. 1849. AUGUSZTUS 2.

Ma ötven éve szomorú nap virradott Debrecenre. Termőföldjét magyar vér locsolta, pedig olyan drága volt már akkor a magyar vér!

Nagy volt az ellenségünk, mert nagy volt az igazságunk!...

A legszentebb küzdelem közel volt már akkor a véghez. Debrecentől Világosig olyan rövid volt már akkor a mi szerencsétlen végzetünk útja.

Milyen volt az út az aradi Golgotáig - miért tekintsünk reá vissza?...

A mi szemünk a debreceni csatatéren tekint most bánatosan végig; a mi szívünk ahhoz a sírhoz vezet most bennünket, hol porladó hősök felett haldokló oroszlán szimbolizálja a szíven átszúrt nemzetet.

Hogy harcolt még Nagy Sándor hős serege!... Alig bírt vele a zsoldosok tízszer nagyobb hada, mintha érezte volna, hogy ezé a harcé lesz a babér utolsó levele - mintha minden szívbe titkos sejtelemként szállott volna a nagy katasztrófa érzete, s nem akarta volna megvárni a rémítő órát, mikor a hősök serege megalázva, lefegyverezve áll a legzsarnokabb koronás fő szolganépe előtt!...

Gyászos, szomorú nap ez a mai.

Segesvár alatt megdől a hős Bem rettenthetlen hada, s átszúrja egy nyomorult kozák lándzsa a legnemesebb magyar szívet, s pár nap múlva nagy Debrecen borul mérhetetlen gyászba: temeti Nagy Sándor holt vitézeit, a hősi harcban elhullt bajnok honvédeket...

A haldokló kőoroszlán ráfekszik a hősök sírjára...

Az oroszlán nem halt meg! Királyi vadat nem teríthet földre hitvány orvvadász.

Az a kőoroszlán könnyebb a porladó hősöknek a feledés súlyánál.

Őrködik, emlékeztet, mint elmúlt idők sóhaja, mint kővé vált fájdalom...

...Nagy Debrecennek minden röge szent. Megszentelte a honfikönny, vér és ima!

De az a sír szentebb mindegyiknél. Szentély, talizmán, kereszt és Golgota.

Minden füve a feltámadás lehelletétől nyert életet, s minden porszemében a magyar élet záloga van...

...Nem féltjük mi Debrecent, hogy oltárán megszűnjék égetni a magyar tűz lángját. Magyar volt, nagy volt mindig, s az lesz ezután is, mert hantjai negyvennyolcas honvédeket borítnak.

Az a sír a honszeretet élete lesz addig, míg Debrecen a nagy Debrecen marad, s élő átok, ha valaha magyarságát, hazáját feledné!...

Hintsetek virágot a sírra, a mi mártírságunk, a mi megváltásunk szent helyére. Legyen zarándokhely az mindenha, melytől vérző szívünk akkor is reményt hoz, ha bent a fórumon kufárok is ütöttek tanyát.

Legyen áldott annak a sírnak minden porszeme, s legyen az a sír haldokló oroszlánjával örök parancs arra, hogy kell megvédeni ezt az édes, ezt a szent hazát!...

Debreczen 1899. augusztus 2.

Ady Endre

164. A ZÜLLÉS ÚTJÁN

Ausztria még egyszer, utoljára históriát akar csinálni.

A szabadsággal nem tudott élni, az abszolút uralmat nem akarja tűrni.

A beteg ember szimptómái ezek. Nem elégíti ki semmi, nincs orvossága semmi, csak a halál.

Züllik, bomladozik feltartóztathatlanul ez az összetákolt földdarab. Késleltetni bomlását már az agg uralkodó személye sem tudja; a legnagyobb történelmi hazugság, melynek neve Ausztria, közel van a véghez.

Az a harc, ami most a 14. § miatt folyik, nem érdemel rokonszenvet.

Ausztria németei szinte provokálták az alkotmány felfüggesztését, hogy nyugodtan tűzhessék ki a fekete-piros-arany lobogót, és énekelhessék a német egység izgató dalát.

Mint minden vihar előtt, most is megjelentek a leveli békák: - a jósoló politikusok.

Ők már látják egész Ausztriát lángba borulni, s látják, mint mennek a magyar katonák forradalmat fojtani, csendet csinálni, s mint fogja a kényszerűség megteremteni a régi álmot: a magyar hegemóniát...

Nem szoktuk a politikai haruspexek jóslatait komolyan venni, de tagadhatatlan, hogy most nem hiányzik jóslataikból a valószínűség.

Ami most Ausztriában nap nap után történik: kész forradalom.

A Salzburgban és Gablonzban lefolyt dolgok már nem jámbor tüntetések. Az utcaharcok forradalmat jelentenek, s az első vérontás csak vadabbá teszi a tömeget...

Szeretnők, ha nekünk semmi közünk sem volna az Ausztriában történtekhez. Ausztria népei végeznék el egymással a számadást, és nekünk ne okozna semmi fejtörést.

Sajnos, a bomladozó Ausztria legújabb eseményei veszedelmesen közelről érintenek bennünket. A játék részben, sőt nagy részben a mi bőrünkre megy.

Mindazonáltal nem látjuk a magyar politikusokat őrálló helyeiken. - Nem látunk semmi óvó, előrelátó intézkedést a jövőre nézve.

Még mindig közös a sorsunk avval az állammal, mellyel csak alkotmányosan szabad és lehet együttélnünk, s melynek immár nem csak alkotmánya van felfüggesztve, de mely forrongó mozgalmaival, fenyegető forradalmával a legnagyobb veszedelem reánk nézve.

Itt az ideje, hogy a háromszáz éves küzdelemnek eredményt szerezzünk. Jog, igazság, törvény és józan ész tiltakozik a további együttélés ellen.

Maradjon magára az a bomladozó, pusztuló földdarab, s érje el mielőbb százszor megérdemelt, nyomorult vesztét.

Debreczen 1899. augusztus 7.

A. E.

165. A MAGYAR BECSÜLET VILÁGOSA

Ott ég-e a szégyenpír minden honfi arcán, vagy már szégyenleni sem tud a magyar?...

Érzi-e a nemzet azt a pofoncsapást, melyet a mai napon, a félszázados évforduló egyik legszomorúbb napján, legádázabb ellenségeitől kapott?...

Van még magyar büszkeség?... Vagy tán magyar sincs többé a hazában?... Megtörtént!...

A Hentzi-szobrot nagy ünnepséggel avatták fel ma délelőtt. Felcsendült a Gotterhalte, melynek hangjai mellett olyan szaporán lehet mészárolni vagy megfojtani a magyart, meghajoltak a zászlók, dísztüzet adtak a magyar bakák, s mikor a "zum Gebet" felhangzott, imára térdelt a magyar fiú, kinek talán nagyapját az esküszegő, átkozott emlékű osztrák zsoldos valamelyik katonája ölte meg.

Ez történt ma, a szabadságharc félszázados évfordulóján, mikor minden napunk Nagypéntek, gyásznapja a nagy tragédia egy-egy szomorú végjelenetének.

Fátyolt borítottunk minden vesztőhelyre, bosszú nélkül hagytuk Aradot s a többi rémhelyet, feledtünk és áldoztunk azóta, feláldoztuk, legyőztük a bosszúérzéstől telt szív minden fellobbanását, és mi a jutalom?... Ötven év után elviszik a vértanúk unokáit, hogy imádkozzanak a bakók üdvéért, dicsőítsék a magyar szabadság gyilkosait akkor, mikor ötvenedikszer virrad reánk a világosi gyásznap évfordulójának szomorú hajnala!...

...Ott ég-e a szégyenpír minden honfi arcán, vagy már szégyenleni sem tud a magyar?...

Mik vagyunk mi? Szabad nép vagy helóták; jámbor, türelmes birkák vagy büszke, becsületes honfiak?...

Hol voltak a magyar függetlenség dicsekvő héroszai, kikre a magyar nép legdrágább jogait, reményeit bízta, s kik annak idején azt fogadták, hogy csak átlőtt testeiken keresztül juthat az esküszegő zsoldosok emlékszobrához az ünneplő sereg?...

Hol vannak a magyar kormány tagjai, hol van Széll Kálmán, kinek miniszterelnökségi szédelgése alatt kellett megtörténnie a magyar becsület sárbatiprásának, kit nagyobb bűn terhel az ünnep bármelyik rendezőjénél?...

Ötven év után ennyire jutottunk.

Felszentelik újra a magyar függetlenség sírkövét, s szinte odakiáltják a nemzetnek: bolond magyar, ne hidd, hogy a te ünneped egy szabad nép kegyeletes visszaemlékezése a szabadságért vívott küzdelmére; a győzelem a mienk volt, s mi a győzelem hasznáról nem akarunk lemondani...

És a magyar nemzet engedte, hogy ellenségei is megüljék a világosi nap emlékét. Ötven év után, a világosi gyásznap évfordulóján ismét sárban van a magyar becsület, ismét sárba taposták szolgalelkű osztrák katonák, kik megfutnak minden csatában, de rettenthetetlenek, mikor egy lebilincselt nemzetet kell arculverniök!...

Hiába itt minden szó. A magyar önérzetet megölte az 1867 óta tartó leplezett szolgaság, a nemzet vezetői, a nép képviselői pedig vagy korrumpáltak, vagy hideg szívű, közönyös emberek.

Az osztrák szoldateszka tegnap megünnepelte az ötven év előtti győzelmet, s ünnepével dokumentálta azt is, hogy itt ő az úr!...

...A magyar nemzetnek pedig nincs ünnepelnivalója. A világosi napot ma ünnepelték meg a Hentzi-szobor mellett, s az ünnep a feltámadt kamarilla győzelme volt.

...A magyar ember pedig kulcsolja össze két kezét, s adjon hálát az Istennek, hogy őseinek vérétől áztatott hazájában neki is szabad élnie!...

Debreczen 1899. augusztus 12.

A. E.

166. RÁTÓT ÁLLAMFÉRFIA

Széll Kálmán úr, a magyar politikai élet Neukomja, eljátszotta immár kis játékait. A hipnózis nehéz álmából ébredni kezd a magyar közvélemény, s a miniszterelnök úr be fogja ide s tova látni, hogy a rátóti tehéngazdálkodás elvei nem válnak be a miniszterelnöki székben.

Nem titkoljuk, hogy annak idején mi is tápláltunk reményeket a miniszterelnök úr szép ígéretei felől, de ugyancsak mi voltunk azok, kiknek nagyon hamar be kellett látnunk, hogy a Széll-éra nem egy jobb korszakot jelent, s a nagyhangú ígéretek csak ígéretek maradnak.

Széll Kálmán a legnagyobb mértékben nélkülözi az igazi államférfi tulajdonait. Ő, aki büszkén hirdette magát a Deák Ferenc elvei letéteményesének, éppen olyan messze esett a minden hibája dacára is tiszteletreméltó Deák Ferenctől, akár a korrupció atyamestere, Tisza Kálmán vagy a korlátolt eszű volt főispán-miniszterelnök.

Deák Ferencben is erős volt a megalkuvási készség, de ellensúlyozta erős magyar egyénisége s a politikai morál iránti érzéke. Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről.

Példa nélkül való az az eset, hogy egy miniszterelnök ennyi ideig sütkérezzék a népszerűség fényében, anélkül, hogy erre legkevésbé is méltónak mutatta volna magát.

Pártja megnövekedett a húsosfazék varázsától, a diadalmas ellenzék pedig paktumba göngyölte a győzelmi pálmát, s hódolattal tette le a miniszterelnök úr lábai elé. Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe.

Az ő dicsőségét zengi a magyar sajtó is - alig néhány független lap kivételével. A nemzeti jogok Türtaioszai ma már csak ódákat írnak. Vészi József mandátumot kapott, Ugron Gábort egyhangúlag választották meg Sz.-Somlyón. Csak nem lehet kívánni Bartha Miklós úrtól, hogy a szeretett barátnak adott elégtétel után is ellenzéki maradjon?... S ilyenformán nyert magának nagyon sok barátot Széll Kálmán úr.

Ezek után ígérhetett, bolondíthatott tovább. Minden ígéretét vívmánynak vették, s minden megalkuvását államférfiúi bölcsességnek.

Az ő miniszterelnöksége alatt nyugodtan verhették arcon a magyart, avathatták fel nagy ünnepséggel a Hentzi-szobrot. Máskor az egész magyar sajtó egyként tiltakozott volna e galád merénylet ellen, most alig egy-két magyar lap emelte fel szavát.

És mégis a Hentzi-ünnep leplezte le a maga valóságában Széll Kálmánt.

Most már kezd látni a magyar közvélemény. Széll Kálmán kormánya alatt "törvény, jog és igazság" nevet nyertek a megalkuvás s a nemzeti becsület sárbatiprása.

Itt az ideje leszámolni e politikai szédelgéssel s ennek fő alakjával, a rátóti államférfival.

Sem jogcíme, sem képessége nincs a magyar politika vezetésére, s rövid uralma csak megerősítette a politikai vásár piacát.

Ha pedig a nép képviselői elfelejtik kötelességüket, megmozdul maga a nemzet, s oda juttatja Széll Kálmánt, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba.

Debreczen 1899. augusztus 14.

A. E.

167. HÍR EGY BESZÁMOLÓRÓL

Beszámoló. Nagyváradról táviratozzák: Örley Kálmán, a margittai kerület országos képviselője vasárnap tartotta Margittán beszámolóját. Örley kijelentette, hogy a szabadelvű párt az utolsó percig híven tartott ki Bánffy mellett, és ilyen törhetlen ragaszkodással viseltetik Széll Kálmán irányában, kit a legziláltabb s legsúlyosabb politikai viszonyok közt az isteni gondviselés kegye adott a nemzetnek. A beszéd hatása alatt Molnár Mihály balyoki ref. lelkész kijelentette, hogy bár eddig függetlenségi vezér volt, jövőre Örleyre szavaz, és szabadelvű párti lesz.

Ez a kis hír egyik előkelő fővárosi lapban jelent meg.

Néhány sor, de benne egy hitvány kor teljes képe...

Hát mit is beszél ez a kis hír?

Egy kormánypárti képviselő lerándult a kerületébe beszámolni választóinak.

Ez az úr annak idején Bánffy-testőr volt, elszánt tagja a bukott miniszterelnök gárdájának.

Bánffy bukott, a gárda nem halt meg, hanem megadta magát.

Jött Széll. Az egész országot bekürtölték hivatalos és hivatlan szócsövek, hogy a rendszer bukott, s egy boldogabb éra előtt állunk.

Hát a rendszer nem változott meg. Ellenben Széll Kálmán a sz.-somlyói választókerület segítségével ítéletet mondott Bánffy úr felett.

Örley úr mint testőr belépett annak a gárdájába, aki első urát segített gyorsan eltemetni.

Természetesen ez privát dolog. Ízlés és felfogás dolga. Örley úrnak bizonyára okai vannak a mindenkori miniszterelnök gárdájához tartozni.

A margittai választópolgárok?... Azoknak valószínűleg szintén okuk van Örley úrban állandóan s minden körülmények között bízni.

Ki lát bele egy-egy választópolgártárs veséjébe.

Eddig megvolnánk. Ami eddig történt, szép magyar hazánkban nem is olyan szokatlan jelenség.

De ezután történt valami. Tessék ott fentebb, abból a kis hírből kikeresni; nincsen kedvünk reprodukálni!...

...Ez már megdöbbent, és undorral tölt el bennünket!...

Hát így vagyunk már? Fényes nappal egész világ előtt folyik a prostitúció? ...Hát nincs már a tisztes érzésnek, hazafiasságnak semmi értéke?...

És ez akkor történt, mikor ez a nemzet a leggyalázatosabb bántalmat szenvedte át, mikor a tisztességes magyaroknak legszentebb kötelességük összetartani s megtorolni azt a durva sértést, amely a magyar becsületet érte!

...Elszorul a szívünk, megrendül a hitünk.

Hát nem jobb volna akkor dobraütni mindent?...

Adjunk el mindent, amit ezer év küzdelme még megtartott.

Szabadság, jog, haza - ki ad többet érte?...

Elvégzi Széll Kálmán, ő érti jól a pénzügyi dolgokat.

Ami begyűl, felosztjuk magunk között. A balyoki ref. papnak is juthatna belőle!...

Debreczen 1899. augusztus 17.

A. E.

168. KÖZVILÁGÍTÁSUNK

Nagy csapás reánk, debreceniekre, hogy nekünk olyan kérdésekben kell vitát provokálnunk, hol az ellentéteknek semmi helye nincs.

Így vagyunk többek között a közvilágítás kérdésével is, mely jó idő óta foglalkoztatja Debrecen intéző köreit.

A közvilágítás kérdése - egyébtől eltekintve - tulajdonképpen hazafiúi kérdés.

Afölött kell elsősorban gondolkoznunk, hogy vajon Debrecenhez, a legelső magyar városhoz méltó az, hogy évenként majdnem százezer forintot fizessünk egy egészen külföldi vállalatnak?...

Meg vagyunk arról győződve, hogy ez ellen tiltakozik minden debreceni jó érzésű polgár. Tiltakozik pedig nem csupán soviniszta szempontból, hanem a legracionálisabb s egészen financiális okokból is.

Nem vádoljuk az elődöket, csak regisztráljuk azt az igazságot, hogy Debrecen városa ki van szolgáltatva egy külföldi s a legnagyobb mértékben üzleti érdekek szerint berendezkedő vállalatnak, mely milliókra menő hasznot húzott el tőlünk, holott nap nap után panaszkodunk a magyar ipar s iparvállalatok szegénysége miatt.

Megvádolni senkit sem akarunk. Kié volt az eddigi bűn terhe, nem kutatjuk. De itt az alkalom, hogy - szakítva az eddigi nemtörődömséggel - végre is vessünk számot magunkkal s főleg avval, hogy mi legalább - a legmagyarabb város - nem adunk tápot arra, hogy ezt a szegény, különben is erősen kizsákmányolt országot vagyonszerző helynek, keleti Klondykenek tekintsék idegen, meggazdagodni vágyó kufárok.

Debrecen város pályázatot hirdetett a jövő közvilágítására.

A beérkezett pályázatok minden frázisnál, pártoló szónál többet beszélnek!...

Ha nem is vagyunk a házi kezelés barátai, de a beérkezett pályázatok bármelyikét előnyösebbnek tartjuk, mint az augsburgi légszesztársulatét.

Egyáltalában - ha végignézzük a jelentkezők ajánlatait - lehetetlennek tartjuk, hogy Debrecen továbbra is megszavazza a maga évi százezerét egy külföldi vállalat prosperálására.

Nem tartozunk azok közé, kik mindenütt korrupciót észlelnek, de ha megtörténnék az a nem várt dolog, hogy Debrecen tanácsa egy külföldi s drágább feltételeket szabó vállalatnak ajánlatát fogadná el - kénytelenek volnánk mi is regisztrálni azt a tényt, hogy a legelső magyar kultúrváros: Debrecen is megértette a kort, s befogadta annak legmodernebb vívmányát, melynek legnépszerűbb neve: panama...

Debreczen 1899. augusztus 26.

A. E.

169. VENDÉGLŐSÖK KONGRESSZUSA

Őszintén megvallva, nem értem a vendéglősöket.

Mi a manónak tartanak ők kongresszust?...

Velük, úgyszólván náluk élek, s mégsem tudom ezt a kérdést megfejteni.

Ők a világ legszerencsésebb financier-jei. Legnagyobb percentre dolgoznak, s legkevesebben kerülnek közülök a szegényházba.

Hát mi panaszuk van?...

Debrecennek van egynéhány száz vendéglőse, s mind tisztességesen megél.

Nincs szükségük tömörülésre, tiltakozásra, legkevésbé pedig kongresszusra.

Ellenben gondolkozzunk csak!...

Mi a bajuk a debreceni vendéglősöknek?

Körülbelül az, hogy pár év alatt nem lehetnek tőkepénzesek...

De édes vendéglőseim, az tán nem elég ok háromnapos kongresszusra?...

Hiszen vagyunk itt ám nagyon sokan, kik elvégeztük jelesen a középiskolát, az egyetem auláit is sorba jártuk, s azért mégis megelégszünk avval, ha napról napra egzisztálni tudunk!!

Ha a kongresszus segítene rajtunk, bizony mi is tarthatnánk évenkint néhány kongresszust.

De vegyük közönségesen a dolgot, s próbáljunk példával bizonyítani.

Itt van mindjárt először a Bika vendéglő bérlője, Milöcker Lajos. Szolid üzletember, sőt több, valóságos úriember.

Reklámmal nem él, de üzletét magas nívón tartja. Nem panaszkodik, de mindent megtesz, hogy vendégeinek ne legyen okuk panaszra.

Saját felesége ügyel fel a konyhára, ő maga érintkezik a vendégekkel, mindent megtesz, hogy a kongresszusra ne maradjon előadnivaló!!

Nem akar ez reklám lenni Milöckernek. Ő nem az az ember, ki erre számítson is. De intés akar azoknak lenni, kik nem elégednek meg a vendéglősök tagadhatatlanul előnyös helyzetével, hanem kongresszusra gyűlnek, s minden ok nélkül követelőznek.

Tessék csak vendéglős uraiméknak példát venni, ne pedig minden jogcím nélkül meggazdagodásra pályázni!...

Mert idestova azt érik el, hogy nem ők, hanem a vendégek fognak kongresszust tartani!...

Debreczen 1899. augusztus 26.

170. ERZSÉBET

Csillagsugáros, szeptemberi este volt. Ragyogó, megejtő, mint az őszelő éjszakái mind...

Pihent, szunnyadt már a legmagyarabb város, nem volt nesznyi zaj falai között; talán a kávéházak lármás vendégeit is egy titkos, szívbe lopódzó előérzet, sejtés hallgattatta el.

Százszor megemlegetett, nehéz emlékű éjszaka volt az.

Megrezzentek a föld drótidegei, s reszketve írták le a hírt: meghalt a Nagyasszony, megölte egy hitvány orgyilkos keze...

Nem tudtunk, nem akartunk hinni a hírnek, de meggyőzött a szívünkbe szállt csalhatatlan érzés.

Meghalt a mi nagyasszonyunk, elhittük, bár átkoztuk a hitet, mely szívünkbe szállt.

És megrázó volt nézni a felriadt népet.

Elnémult a beszéd minden ajkon, jajszó lett az előtörő dalból.

Óh, felviharzott érzések, ki tud benneteket feltámasztani?!

Erzsébet... Egy nemzet hite volt ez a név.

Évszázadok óta nem hintett semmi fényt reánk megszentelt, áldott koronánk gyöngye. Évszázadokig lestük az áldást szent ereklyénktől s az ékesített tróntól, de István koronájának minden köve csak a mi fájdalmunk megjegecesedett gyöngye, csak a mi megszégyenítésünk megsiratott köve volt.

Szerető szót nem hallottunk; az Erzsébet szíve volt az első szív, amely megértette egy sokat szenvedett nép szánalmas, néma keservét.

Nem volt Ő a mienk. Más volt a nyelv, melyet anyja tanított, más a szív, mely idegen eszményekért tanult meg lángolni.

De ez a szív nemes és tiszta volt. Szeretet és az igazság vágya dobogtatta meg, és - női szív volt...

És a női szív az, mely az igaz és szép iránt legfogékonyabb...

Megszeretett bennünket. Talán a végzettől Golgotára szánt lelke mibennünk talált rokonokra, hiszen mi már akkor végigjártunk sok-sok keserves Golgotát.

Szeretett bennünket. Éreztük és viszonoztuk nemes szívének drága vonzalmát.

Harcolt is érettünk. Ne nézzük számoló szemekkel az eredményt.

Annyit kivívott, amennyire a szív képes az önző gondolkozással szemben.

Szeretett bennünket, s legyen ezért a szeretetért az ő neve, az ő emléke örökre áldott.

Óh, mert olyan ritkán értik meg a mi szívünket, s olyan keveset kaptunk mi a mi uraink vonzalmaiból!...

Legyen áldott az átszúrt szívű mártír, ki az ő szívét soha meg nem értett nép templomában nyugszik, s örökre élő szelleme súgja meg azoknak, kikre rájuk fér: érdemes a magyart szeretni!...

Debreczen 1899. szeptember 9.

A. E.

171. A LEGMAGYARABB VÁROS

Valahonnan egy erdélyi zugból vendégem érkezett a minap.

Amolyan magatüzétől táplált, ó magyar ember volt, ki odalenn csak bocskoros mócokkal beszél, s persze roppant módon bízik a maga fajában. Különösen rólunk, Debrecenről tart sokat. Gondolom, csak olvasott eddig rólunk.

Az állomáson vártam.

Üdvözöltük egymást. Mellettem jobbról öt bécsi vigéc, balról két gyakorlatról lemaradt bakatiszt volt. Felesleges mondani, hogy németül gargyogtak... Az én vendégem meglepett arcot vágott, de nem szólt semmit.

Szolid emberek lévén, a kis vonaton iparkodtunk bejutni. Egy vendéglő előtt ugrottunk le. Nevét nem árulom el, hiszen véletlenül más is lehetett volna hozzá hasonló.

Étlapot kértünk. Az étlap egészen dualisztikus. Két részre osztott lap, de az első részén német a szöveg.

Az én vendégem panaszkodni kezdett, de még mindig szelíden.

Aztán beszélgettünk. Elmondta, hogy az ő főispánjuk útban van, mert dühös Tisza-párt[i] volt: Azután most volt náluk népgyűlés a Hentzi-ügyben, s ugyancsak határozott hangú levelet intéztek kedves képviselőjükhöz, melyben fölszólítják, hogy a Hentzi-ügyben választói véleményét tolmácsolja.

Beszélünk aztán még sok mindenről.

Közvilágításról, mely idegen kézben van, ifjúságról, mely nagy előrehaladást tett már a megalkuvás tudományában. Polgárságról, mely visszavonul. Intelligenciáról, melynek a sáp az Úristene. Vezetőkről, kik félrevezetnek. Nagyszájúakról, kik avval áltatnak, hogy mi derék hazafiak, jó magyarok vagyunk.

Beszélek neki mindarról, miről nem tud a jóhiszemű idegen. Amit mi érzünk nehéz fájdalommal: mi, kik hiába harcolunk a tisztesség mellett. Tudja Isten, én hallgattam volna.

De ha olyan bolond a természetem, hogy félrevezetni senkit sem tudok.

Talán jó lett volna elámítani az én lelkes vendégemet, de lelkiismeretem nem engedte.

Helyesen. Legyen egyszer vége annak az üres hitnek, hogy mi lelkes, jó magyarok vagyunk. Tudja meg mindenki, hogy a mi összes érdemünk a múlt, melyhez olyan hűtelenek lettünk... Talán ha elvesztjük a régi becsülést, jobban fogunk vigyázni a becsületre?...

Talán ha idegenek világosítanak fel, gyorsabban felismerjük a hanyatlást?... Így gondolkozik az én csalódott erdélyi vendégem is, és adja Isten, hogy igaza legyen neki - és nekünk is.

Debreczen 1899. szeptember 12.

172. SÁR

Ha el tudnék feledni mindent, s csak árnyékom maradna itt a múltból, egy szomorú szeptemberi nap hideg, csapdosó esőjével, gyászos borújával fel tudná támasztani a sárból minden emlékemet.

Itt ülök dideregve, betegen... Kinézek az ablakon. Álmos, szürke felhőkből paskol a sárba a hideg eső. Bántóan unalmas, szomorú zaj ez...

Sár mindenütt. Temetkezik a lomb, a virág, s ébrednek az eltemetett álmok... Egy-egy hulló csepp a szív egy-egy könnye, a sárbahullt levél meghalt reményünk gyászjelentő lapja.

Kipp... kopp... az ablakot verdesik a hideg esőcseppek.

...Elfáradtál, pihenni vágyol, ugye? Mért nem hittél nekünk. Hiába áztattuk meg kipirult arcodat, rohantál bolondul színes képek után, s nem láttad a sarat...

Pedig itt csak sár van. Azok a színek, amiket te láttál; káprázatok, beteges álmok voltak... Hiszed már most? Óh, hiszem, hiszem...

Kipp... kopp, újra... emlékezel a lányra, akivel együtt voltatok egy ilyen sáros napon, egy ilyen igazi napon? Te őt, ő téged hitegetett fantomjaival; engem észre se vettek. Hol vannak az álmok? Elhagytak vele együtt... Mert itt csak egy bosszúálló igazság van: a sár...

...És te még mindig hittél... Repülni akartál... Hír, dicsőség, diadal után repülni... Engem nem kérdeztél meg, pedig nagy az én hatalmam. Én vagyok az élet és valóság, én vagyok az álmok pusztítója...

...Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?... Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve. Álmodozó, büszke voltál - elveszítelek...

Kipp... kopp... és beszél, beszél tovább a paskoló esőcsepp. Körülöttem a múlt kísértetei, kik megvádolnak nehéz váddal: megölted magad, megölted magad...

...De mégsem lehetek egészen a sáré. Még mindig van egy álmom. Síró álom, szomorú álom, de álom!...

Óh, mert ha ez az egy nem volna, megfogadnám ennek a szeptemberi ítéletnapnak szavát, s magam mennék a vég elébe, melynek hatalma egyetlen, s a neve: sár...

Debreczen 1899. szeptember 13.

A. E.

173. TESTVÉRHARC

Szegény, elvhű, függetlenségi polgár, ki csak áldozni, lelkesedni s egy-egy nagyságos jelölt úrra leszavazni tudsz, de a magas politikához halvány sejtésed sincs - most ugyancsak zavarban lehetsz.

Csúnya zavarba hoztak odafenn a nagyságos hazafiak.

Az ördög még jobban tudja, hogy mi lelte őket, de annyi tény, hogy úgy viselik magukat, mintha te nem is léteznél, s mintha nem mandátumot adtál volna neki, hanem amolyan szabadságlevelet, amely minden garázdálkodásra feljogosít.

Furcsa dolgokat olvashatsz azokból a lapokból, melyekbe a te nagyságosaid írnak, s melyek büszkén hirdetik magukról, hogy az igazi függetlenségi elveket csupán ők képviselik, s csupán csak ők őrzik meg a te számodra.

Olvashatsz és épülhetsz. Eötvös Károly közönséges áruló, Tisza Bánffy-csatlós, ki hallgatott az obstrukció harca alatt, de most minden erejével az úgynevezett "régi" rendszer visszaállításáért küzd, s el ne hidd, hogy a Hentzi-ügyben a hazafiasság szólította porondra! Dehogy: Bánffyért írt, izgatott és harcolt, őérte él és hal!

Jó függetlenségi magyarom, ne hidd, hogy ezt a Pester Lloyd vagy a Lepsényi páter lapja írja. Óh, a világért sem. Honmentő, nagynevű függetlenségi politikusok terjesztik, táplálják ezt a hírt, melyet valóság esetében is titkolnunk kellene, már csak a párt becsülete érdekében is.

Persze azt hiszed, hogy ilyen rémítő vádat adatokkal erősítenek. Hja, úgy nem lehetne országos politikát csinálni. Persze te ehhez nem értesz. Te csak szavazni tudsz. A magas politika kívánja azt, hogy gyöngéden óvjuk ellenségünket, s borítsuk rá a vizes lepedőt arra, aki elvtársunk, hasznos bajtársunk volna, vagy mi a szösz. Arról nem tehet, hogy vezérszerepre jogosító tehetsége van. Ez pedig halálos bűn a mi ambiciózus kolomposaink közt.

Nem szándékunk Eötvöst és politikáját védeni, de a "jog, törvény és igazság" szemfényvesztő komédiájában megőrzött éleslátásáról, a Hentzi-ügyben kifejtett s egyedül helyes állásfoglalásáról másképpen, mint elismeréssel szólni nem lehet.

Lehet, hogy némely urak érzik odafenn annak a bizonyos "rendszerváltozásnak tagadhatatlan előnyeit", de mi - sajnos - nem oszthatjuk az ő optimista felfogásukat.

Mi, kiket éppen ők szoktattak a szép beszédekhez, nem elégszünk meg hangzatos frázisokkal s cikornyás ígéretekkel. Tetteket vártunk, s az első és legnagyobb szabású tett a Hentzi-botrány volt.

Ez után a hallatlan pofoncsapás után be nem fejezni a még meg sem érdemelt dicshimnuszt - ha nem is gyanús, de érthetetlen.

Némely függetlenségi politikus azonban méltóságán alulinak tartotta ilyen kiskaliberű dologgal foglalkozni, s ehelyett jobbnak látta felújítani a régi átkot, a belviszályt, melyet ők olyan passzióval űznek, s mely nekünk annyi fájdalmat okoz.

A békét mi is szeretjük, de a harcot az ellenséggel szemben követeljük. S nagyobb ellensége a magyar nemzet függetlenségének a testvérharc szítója a legnagyobb aulikusnál...

Te pedig, viszálykodáson búsongó magyarom, vond le a magad józan eszével az illő tanulságokat, s számolj le majd azokkal, kik bizalmadra méltatlanok voltak, s bárcát csináltak a te bizalommal s önzetlenül ajándékozott mandátumodból.

Debreczen 1899. szeptember 18.

A. E.