Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegő, egymással szemben féket vesztett csapatok: midőn Nagyvárad város felgyújtja a tüzet új oltárán, mikor az eszmék szent templomában felhangzik az első prédikáció...
Mikor a fórum háborog: elszabadul minden vétkező indulat. Az egyenetlenség ördöge végigszáguld seregével a méltóságosan nyújtózkodó városokon, de nem kerüli el a verőfényes, csendes tanyákat sem. Ösztökél és uszít...
Fáj nekünk - önzők vagyunk talán -, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb emberek ünnepévé.
Fáj nekünk, hogy utolsóig sajtolt véráldozatunkkal nem értethetjük most meg áldozatunk nemességét. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel - ne szépítsük - magunkra maradtunk...
Mert a mi ünnepünk nem helyi ünnep. Tartalmasabb, jelentősebb a ma minden eseményénél. Emberségesebb időkben áthatna minden magyarul beszélőt... Hiszen itt, a mi falaink közt bontogatta szárnyait a magyar géniusz. A mi apáink lelkesedése adott lendületet neki repülni. S ha berzenkedő, önhitt krónikások elgethesedett budapesti színházaikban hangulatot keresnek: nekünk köszönhetik!
De nem csak ez fáj... A kibontott szárnyak hogy összetörtek azóta!... Mi azt hittük, hogy suhogásuk jobb jövő zenéje. Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást vártunk... S édesapáink lelkesedéséből szörnyű eltompulás, a szárnyakból piszkos kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett... Ott mászkálnak benne hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok pocsolyát! De jól tettük, hogy száz évig vártunk!...
Száz év óta messzi, filozófus nézők voltunk. A nagy szellemi tőkék üzérek, száraz szemű, piszkos tenyerű emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszű koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év előtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok.
Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a száz év előttieket. S ünnepeljük a jövőt!...
Nem értenek meg bennünket, tudjuk. Nem értik meg ünnepünkben a fájdalmat. Hogy értenék meg hát az örömet?...
Száz esztendő vágya, buzdulása, akarata ünnepel. Száz esztendő dekadenciája, eszmefecsérlése, szegénysége gyászol...
Javakban gazdagabb helyeknek oltára régi. A mi áldozatainkat égették fel rajta. Felégették - az utolsó atomig...
Mi hálásak vagyunk a sors mostohaságáért. Mi megmaradtunk a régi ideálok mellett. Mi csak a szárnyakra emlékezünk, a repülő, a szállva szálló szárnyakra...
Eljönnek hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket... Nem fogják megérteni a mi egyesítő ünneplésünket...
Hogy is értenék meg?... A száz esztendő elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Ők már csak a pocsolyákat látták. Mit tudják ők, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!...
...És úgy legyen!... Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.
Ha a fórum zagyva népét lehetetlen indulatok nem zavarnák, a mi ünnepünk az egész magyarság ünnepe volna. Ha új nemzedéket nem nevelt volna a dekadencia, megértenék tán a mi ünnepünk lelkesedését...
...Így talán magunkban ünnepelünk. Ünnepelünk büszkén és reménnyel. Mert kigyúl a tűz a mi új oltárunkon, és tudjuk, hogy áldozatunk kedves lesz az eszmék Eszméjének!...
Fogadja áldozatunk kedvesen. Ami száz év előtt volt a mi szent lelkesedésünk, rozoga deszkapadja a magyar és becsületes ideálimádásnak, legyen az a Szigligeti díszes, büszke háza is.
Zajongjon a fórum, mardossák egymást a zagyva tömegek. Mi e szent, ünnepi entuziázmusban új oltárunk tisztító lángjától a szent tűzimádás életre kelését várjuk.
E hitben, ez imádságban gyújtsátok fel a tüzet az új oltáron! Gyújtsátok fel, hadd száradjon a pocsolya!...
Szabadság 1900. október 14.
Lázas készülődésekké vált a hét. Szép, új színházunk megnyitási ünnepélye hátraszorított minden egyebet.
Kinek van jegye, kinek nincs. Ez volt a héten a lét és nem lét kérdése. Ezt a problémát átkozza most is, és fogja átkozni sokáig Somogyi direktor. És átkozzák még sokan, nagyon sokan.
Azt kell hinnünk, hogy ebből a rettenetes színi lelkesedésből nem lehet ám jóslatot csinálni. Ha egyik laptársunk avval fenyegetőzik, hogy a közönség első jegytelensége sokat fog ártani az első szezonnak, ezt kell érteni: szerencse, hogy már előre kaphat egy mentőkötelet a színházat csak ünnepnapokkor támogató publikum...
*
Eljön Milán király is...
Mért ne jönne el, gondoljuk. Sok könnyelműséget csinált már életében a kopasz exkirály. A nagystílű könnyelműek közül való. Akiknél a legbizarrabb ötlet is méltó a kivitelre.
A hír még kósza hír - bár nem hihetetlen -, s már fel vannak zavarva a kedélyek a színház táján.
A női kar abban reménykedik, hogy bemutathatja magát őfelségének a Kádár színházi bodegájában. Elvégre csak a népszínházi karnak jutott a sah. S jobb ma egy exkirály, mint tegnap egy sah...
*
A szigorú kis irodalmi öreg, méltóságos Gyulai Pál úr örömet szerzett az ifjú óriások mértéket félő seregének.
Egy kissé nem volt megfontolt a méltóságos úr. Persze, hogy kapva kapnak esetén a mindenképpen ifjú skriblerek.
Pedig mégiscsak neki van igaza. Ha Ferenczy úr kritikát provokál, állja is ki a kritikát, ne kutasson a formák után, amikhez már nincs köze. És, és Murillo... Roppant furcsa dolog, hogy a mi esztétikusainkat mindig csak spanyol s hiányos életrajzú művészek érdeklik. A régi historikusok is legtöbbet a mondák koráról tudtak írni...
*
Verőfényes napjain e páratlanul szép októbernek hegyeken, dombokon dalos jókedvvel folyt a szüret.
Most lesz egyszerre csak igazán októberi az ősz. Bevárta, míg kicsordul az utolsó csöppnyi must.
A szöllősorok közt mégsem daloltak a lányok. Monoton, bús, siralmas énekszó szűrődött, hajtódott át a szőlőlombokon. A régi nótás lányok ma már hívők. Nazarénus zsoltárt énekelnek.
Csodálatos forrongása az időknek. A szív, az emberi belső ismét nagy szerephez kezd jutni. De még csak a forrongás érzik. A templomokban kongó üresség, víg szüreteken siralmas bűnbánati ének...
Szabadság 1900. október 14.
Szigligeti háza, díszes fényű új oltára a magyar kultúrának, ma megnyitotta kapuit az ujjongva áldozóknak. Régi vágyak, régi küzdelmek áhítva várt perce volt a perc, melyben felgördült a nagyváradi állandó színház szűz függönye. A perc, melyben felcsendült az első szózat: lelkes poéma, ihletett ajkakról.
Egész napunk a lelkesedő, triumfáló öröm napja volt. Nem hasonló az obligát ünnepnapokhoz. Minden mozzanatán egységes, hatalmas, őszinte örömérzés ragyogott át: formákat áttörő, hideg programokat nem respektáló, felemelően erős és nemes.
Csak az tudja megérteni a mi nagy büszkeségünket, örömünket, aki átélte a lankasztó, szakadatlan küzdelem nagyságát. Az tudja csak megérteni: milyen áldozatra volt szükség ennyi meleg szív, nemes érzés, lelkesedés mellett!...
A régi vágy, íme, teljesült. Könny és taps fogadta a nagyváradi színház első, örök emlékű eseményét. Az áldozók, a díszes, az ünneplő közönség áhítattal mondta el az első áldozás imáját:
Teremtsünk mi is egy nagy korszakot,
Az ideálnak, mi küzdő hazánknak!...
Magyarok Istene, úgy áldd meg ezt a házat!...
Úgy áldd meg, úgy áldd meg! Az utolsó kalapácsütések visszacsengését mintha hallanók még, amint kíséri az ájtatos imát.
Annyi küzdés, vágy, reménység tanyája, légy méltó Szigligetihez, ehhez a mi halhatatlan nagyunkhoz. Falaid közé ne férkőzzék az eszmegúnyolás, a ledérség ocsmány, bűzös levegője. Maradj az ideálok csarnoka örökké!
S most, midőn a kitárt ajtók hosszú esték során várják, fogadják be a lelkesülők seregét: még egyszer adassék dicséret a nemes küzdőknek, akik a fényes új csarnokot legtöbb büszkeséggel nézhetik.
Művök létesült, s ennél nagyobb jutalmuk nem lehet. Neveikhez lesz kötve örökké a nagyváradi színművészet története.
A mai ünnep emlékezések-, küzdelmek-, sikerek- és reményekből fogant szent lelkesedése vegye körül mindig Szigligeti házát!
Szabadság 1900. október 16.
Egy elmaradt tósztról fog szólni az írás. Aki írja, újságíró ember, de most nem akar annak látszani. Ezért jött ide: a közönség panaszló rovatába.
Egy elmaradt tósztról szólók én hát. Nem mondták el e tósztot a tegnapi banketten. Nem mondták el, mert nem akarták elmondani, vagy elfelejtették. Mert elmondani lett volna rája ok.
Tegnap tudvalevőleg áldomást tartottunk egy nagy munka után. Nagy pohárból ittunk, fényesen mulattunk. A vendégeink meg fogják emlegetni - tudom. És mondottunk áldomásokat. Köszöntöttük a nagy mű nagy munkásait. Megérdemelték. Köszöntöttük a nagy mű kis munkásait. Megérdemelték. Áldassék, ki a pénzünkért haszonpercentet húzni kegyes volt.
Áldassék mindenki, aki áldomásozik. A magyar bankettek a magyar hibák orgiái, de mégis kedvesek. Mért ne legyen boldog, aki szót kap, s miért ne legyen boldog, aki dicséretet?
Elmondtam én már máskor, más helyütt, hogy mi nem ünnepet ünnepelünk soha, csak tiszteletre méltó magunkat.
Így volt, így van. A tegnapi színházi bankett is avval kezdődött, hogy elfeledték meghívni - a színészeket. Elintézték, helyrehozták, Jól van, térjünk a tárgyra.
Régi újságíró nem vagyok. Őszintén szólva: nem is nagyon szeretem a magam fajtáját. Engem közéjük a lelkem hozott ugyan, de nem is közéjük, csak ide. Ismerem hibáikat, gyengéiket.
Egyénileg alig néhányat tudok tűrni köztük. De hitem és tudásom, hogy hasznosabb, nemesebb és kisebb igényű fajtája nincs a társadalomnak az újságírónál.
Nem kívánom, hogy ezt még más is vallja. Az effélékben is végletekig toleráns vagyok. De azt elvárom, hogy intelligens, szemüvegetlen ember lássa meg, ami látnivaló, s ami a szeme előtt van!...
A nagyváradi állandó színház eszméjét újságírókezek varázsolták anyaggá. Ők lelkesítettek, ők emlékeztettek, ők propagáltak fáradtság és szünet nélkül.
Hiszen tudjuk, hogy mindennek rugója az emberi önzés legmegbocsáthatóbb hibája: a hiúság. Ebből a hibából hányszor csinál az újságíró erényt! Hányszor sarkallta akcióra általa az energiát!... Ha a nagyváradi sajtó elejti a színház eszméjét, ma nincsen színházunk, tisztelt uraim... (Ezt se várom, hogy mások is vallják...)
S az a bizonyos tószt - a kőmívesek és gombkötők után legalább - mégis elmaradt!...
Fiatal újságíró vagyok. Ebben a kérdésben pláne érdekelt sem. Az érdemesebbeknek hagyhattam volna a szólást. De féltem, hogy így végképp elmarad. Én - aki a fajtámat ismerem, és nem szeretem - magamra zúdíthatom a befolyásosak haragját. Ők talán nem tennék meg.
Meddig leszek még nagyváradi, nem tudom. Utam talán nemsokára visz. És mégis nagy jövőre merek ígérni:
Mi - uraim - megmaradunk a régieknek. Leszünk az eszmék kovászának élesztője. Diadalra juttatunk ezután is fényes terveket. Küzdünk a haladásért, a köz javáért. Miért? Mert mi már csak ilyenek vagyunk, és hogy az urak - bankettezhessenek.
Szabadság 1900. október 17.
ae.
A téli színészet, a színtársulat még gyökeret nem vert, már fattyúhajtása van a gyökeretlen fának: megjelent az első színházi lap. A neve: Színházi Újság. Nem új dolog. Megpróbálták több helyütt. Debrecenben, Győrött stb. Sehol sem élt meg. Csak olyan sajtóorgánumra van szükség, mely a közvélemény szolgálatában hiányt tölt be. Vidéken, sőt a fővárosban sincs semmi szükség színházi lapra. Különösen olyanra, amilyenek ezek a vidéki kérész életű színházi lapok. Egészséges színházi kultusz helyett beteges személyi kultuszt csinálnak.
Pikantériáikkal megrontják a színpad becsületét. Ártanak a direktor úgyis erősen veszélyeztetett anyagi érdekeinek. Szóval céljuk nincs. Haszontalanok. Nem nehéz hát megjósolni, hogy a nagyváradi színházi sajtó is hamar bemondja a csődöt.
Szabadság 1900. október 18.
E lap tegnapi számában közlemény jelent meg. Becsületes, kötelességteljesítő véleménymondás egy a közönségre tartozó dologról. Véleménymondás egy beteges, szükségtelen valamiről, aminek a neve tegnap óta Színházi Újság. E jogos kritikára, amit mint mindig becsületes újságíró, kötelességből és meggyőződésből gyakoroltam, a nevezett lap szerkesztői üzenetében olyan választ adott, ami mindazt nélkülözi, amivel én a tegnapi közleményt megírtam. Amennyiben pedig a nevezett lap személyemben sértett meg: korlátolt gyanúsítását visszautasítom, a lapocska üzenetének homályos íróját megvetem.
Szabadság 1900. október 19.
Ady Endre
(Sidney Jones operettje. A Szigligeti Színház premierje 1900. október 19-én)
A türelmetlen közönség jóvoltából, aki akarta, sem élvezhette a Görög rabszolga fényes előzenéjét. Mikor a függöny felgördülőben volt, odasúgtam a szomszédomnak:
- Ha Lányi Edit tud táncolni, s a hatásvilágítás nem sajnálja a hatást: a darabnak nagy sikere lesz.
Mert a Görög rabszolgát finom muzsikája sehol sem tudta megőrizni a bukástól. Ott győzött csak, ahol úgy táncoltak benne, ahogy muzsikáltak. Debrecenben egy kis vékony lány, a kis Sárosi Paula kasszadarabbá tette. A Népszínházban Küry sem bírt vele.
Hát a jóslat bevált. Lányi Edit tud táncolni. A fényszórók úgy szórták a fényt, hogy csupa gyönyörűség volt. A Görög rabszolga pedig diadalmasan vonult be a kis új színházba. Határozott, nagy sikert aratott.
A darab. Olyan népszerű sohasem lesz, mint idősebb nővére a Gésák. Az idősebb nővér feltűnőbb szépség. Rafinírtabb, kacérabb. Azok közül az aranyos hölgyikék közül való, akik az inasokat sem sajnálják boldoggá tenni egy indiszkrét szoknyalibbenéssel.
A Gésák muzsikája erősebb, érzékibb, merészebb. A Görög rabszolgáé diszkrét, finom, poétikus. Angol hölgy, akit Párizsban neveltek.
Meséje nem is mese. Úgy gondoljuk, hogy a fordítók csak átélvezték az eredeti szöveget. Talán meg is tartották. De addig-addig etették, táplálták budapesti viccekkel, makaiádákkal és szójátékokkal, hogy a szegény átültetett plánta belehalt.
A görög rabszolga: Dioméd (Pintér Imre). Rabszolga, modell, deli és szép. Szebb, mint Pintér Imre. A játékba egészen ártatlanul kerül. Marcus Antonius (Füredi), római prefektus szereti Antónia hercegnőt (Parlaghy Klotild). Antónia nem tud szeretni. Mind a ketten Heliodorus (Szilágyi Dezső), a világbolondító jóshoz fordulnak.
Heliodorus el is bolondítja Füredit, aki remekül tudja bolondíttatni magát, leánya pedig Aspásia, a világbolondítás tehetséges papnője még alaposabban elbánik Antóniával. Elhiteti vele, hogy maga Ámor szállott le az égből a kedvéért. Az Ámor persze Pintér Imre, akit ebben az isteni szerepben rettenetesen félt kedvese, Aspasia (Forrai Ferike), ez az aranyos kis világbolondító. A dologba több ízben beleüti az orrát Archia (Deésy Alfréd) szobrász is, akinek az a dolga, hogy Irisbe (Lányi), a szép és mindig táncoló szobaleányba szerelmes legyen. Végre is addig táncolnak, míg mindenki megkapja a maga párját.
Mert ebben a darabban a tánc a fő. A hosszúruhás, álszenteskedő, vérforraló, ravasz tánc. Azt hirdetik, ezé a jövő. Mi nem hisszük el, míg Párizs jókedvű, dalos cigányokat nevel.
A libretto Offenbach nélkül nem íródott volna meg. Ám azért szegény Offenbachot kár volt szép, örök álmában zavarni.
A zene tán még inkább tánczene, mint a Gésáké. A szereplők végigtáncolják a darabot. A hangszerelés művészete talán a Gésákénál is csodálatosabb. Azok a dalok pedig, amiket szerencsére nem kell eltáncolni, bájosak, finomak és poétikusak. Ilyen például Iris dala, az Aranysziget, a rabszolgadal, az Eljövend az idő refrénű s az a felséges galopp, mellyel a darab is végződik, s melyben benne lüktet a szaturnáliák mámoros, buja, szerető élete, bakhanáliája... A finálék mesés hatásúak, művésziek. A táncok magukban - úgy halljuk, Bércziné Horváth Irma volt a táncmester - nagyon ötletesek, hatásosak és szépek.
Az előadás. Pompás volt, meglepően gördülékeny, kifogástalanul rendezett.
Azt azonban rosszul tette Somogyi direktor, hogy új díszleteket nem készíttetett. - Néhány telt házzal többet csináltak volna e darabban nagy hatást keltő, fényes díszletek.
A szereplők - általában - brillírozni akartak.
Pintér Imre csak alakja miatt nem volt perfekt Dioméd. De művészettel játszott, énekelt. Igen sok tapsot kapott nyílt színen is. A rabszolgadalt meg kellett ismételnie.
Szilágyi Dezső jókedvű, ötletes, ízléses Heliodorus volt. Erős komikai vénája van, de művészember. Énekelni is tud. Határozottan jó estéje volt.
Kevésbé volt azonban jó estéje Parlagi Klotildnak. A debü nem sikerült. Fejedelmi alakja van, szép is, de beszélni nem tud, mozogni nem eléggé, hangja nem túlságosan használható. Mindenesetre ki kell jelentenünk, hogy ez az ítélet nem végleges. A mai estét jobb diszpozícióban megkorrigálhatja a kisasszony.
Forrai Ferike bájos, ügyes, kedves hangú énekesnő. Meg fogják szeretni Váradon. Elég ügyesen táncolt. Ízléses toalettjeiben gyönyörködtünk. Egyik dalát és táncát meg kellett ismételnie.
Lányi Edit ügyesen táncolt. Határozottan fejlődött és tanult a kisasszony. Mai sikere bizonyára nem lesz utolsó.
Füredi rengeteg derültséget keltett. Mulatságos volt az ízlés határai közt. Az elsők közt osztozik a sikerben.
Nagyon jó volt Erdey Berta is, mint felügyelőnő. Deésy Alfréd be tudott illeszkedni az előkelő keretbe.
A kisebb szereplők, tanácsosnők, kórus mind részesei a sikernek. A zenekarnak nehéz feladata volt, de meglepő sikerrel oldotta meg. A színházat teljesen megtöltő közönség nagyon sokat tapsolt. A fogadtatásból ítélve a Görög rabszolga kasszadarab lesz. Holnap megismétlik.
Szabadság 1900. október 20.
Egyszerre, hírtelen köszöntött be a csúnya ősz. Testvére a másiknak, a derűsnek, mosolygónak.
Kinevetnének bizonnyal, ha szentimentális nótát zengenék. Elvégre is okos és rendezett viszonyú emberre mit tartozik az, ha süllyed a hőmérő. Semmi beteges ábrándozás, éretlenség. Itt a szezon, tessék berendezkedni!...
*
Az okos és rendezett viszonyú emberek berendezkednek. A telet mintha az Isten is arra teremtette volna, hogy az ember mulasson.
Ám nem éppen túlnyomó az okos és rendezett viszonyú emberek száma. Igen sok bárgyú és rendezetlen viszonyú ember is mer élni. Hogy aztán jön a tél: ezek igen félnek. A fa is drága, a szén is. A hidegnek pedig az a természete, hogy fagyaszt... Egyébként úgy olvassuk, hogy a nagyobb városok némelyikében lesznek már lómészárszékek... Csak a fűtésről gondoskodnának már...
*
Színházlázban van egész Nagyvárad. A megnyitás történetei még mindig aktuálisok. És az az érdekes, hogy a mi fejünk másnak fáj. Inkriminálnak, panaszkodnak a fővárosi és vidéki lapok.
Hibákat lelnek a mi ünnepünkben. Nem is lelnek, csak találnak.
Nem baj. Az ünnep szép volt. Emlékezetes. Kereshetik benne a diszharmóniát. Mi nem láttuk. Csak a hétköznapjaink ne csúfolják meg az ünnepet.
*
Megkezdődött Nagyváradon a szezon. Napirenden vannak az afférek. Egyik vidéki lapban olvassuk így.
Afférekről mi még nem tudunk. Egyelőre a kedvesebb afférek vannak napirenden: az ismerkedések.
A színtársulat már-már a népszerűség nyílt tengerére kezd evezni. Hogyne, mikor kedvencek is vannak már, P. Szép Olga körül már egyesült a régi tábor tömérdek újonccal. A gyors hódítás híve: Szohner Olga. S őt látták és imádják. Beavatottak szerint szerelmes lumpot tud csinálni a legambiciózusabb, legkomolyabb ifjú emberből is. Az öregebbekről nem is szólunk. Ők elvégre is azért öregek, hogy hamar lángra gyúljanak. Lányi Edit eredményes toborozást folytat. Ezek a bizonyos afférok...
Három napig bírták a város atyái. Három napig vitáztak a szegénységünk mián. Le is alkudták a közköltőt szerencsésen.
Bocsánat, egy özönvíz előtti anekdota jutott az eszünkbe. Azé a bizonyos emberé, aki a tehenét húsz fillérért kínálta. De csak kötelestül volt hajlandó eladni. A kötélért pedig nyolcvan forintot kért.
Mi is kötélnek álltunk - félünk. A közköltőheccből elég olcsón kilábaltunk, hanem a póthitel, az sokba fog kerülni.
Szabadság 1900. október 21.
A Görög rabszolga mai második előadásában ismét telt házat csinált. Az előadás talán még sikerültebb volt a tegnapinál. Legalábbis gördülékenyebb. - A jós szerepét ma Nyárai játszta. Jó volt, sokat tapsolták. De sok kifogás is hallatszott ellene, hogy agyonmókázott mindent, hogy agyonparodizálta a jós szerepét, amely már maga is paródia, hogy túl sokat ugrált, és nagyon fiatalos maszkot öltött, és még egész csomó többé-kevésbé nagyképű kifogás. Mi azt hisszük, egyetlen hibája volt Nyárainak: az, hogy semmiképpen nem akart hasonlítani Szilágyihoz, aki tegnap játszotta a jós szerepét. Mindenben az ellenkezőjét csinálta annak, amit Szilágyi tett, hogy mondjuk negatív képet csinált a Szilágyi pozitív képéből. Márpedig ezt még az olyan igazi, nagy talentum sem teheti, mint Nyárai.
Elvégre a szerep ugyanaz, és habár Nyárainak sikerült kiemelni azokat a helyeket is, amelyeken Szilágyi átsuhant, nem volt képes elfelejtetni, hogy a szerep egyéb részeiben Szilágyi természetszerűleg nagy hatást ért el. A semmiből tudott valamit csinálni Nyárai, de nem tudta eltüntetni a valamit. Pedig kár ezért az erőlködésért, mert csak túlzásokba vitte őt, amelynek voltaképpen semmi haszna nem volt, és amellyel csak elfecsérelte az ő bámulatos komikai erejét. Különben, amint említettük, nagy sikere volt.
A többiek jók voltak, mint tegnap. A bájos Forrai Ferike éneke, a graciózus Lányi Edit tánca elragadta a második előadás közönségét. Parlagi Klotild - sajnos szintén olyan volt mint tegnap.
Itt említjük meg azt is, hogy Somogyi direktor arról értesített bennünket, hogy a díszletek igenis az utolsó darabig újak. Az értesítést szívesen vesszük tudomásul, és a magunk részéről csak azt fűzzük hozzá, hogy teljes jóhiszeműséggel írtuk azt, amit írtunk, mert az első felvonás díszletei olyanok, mintha csakugyan Julius Cézár korában készültek volna. Készséggel elismerjük viszont, hogy a többi felvonás díszletei nagyon szépek.
Szabadság 1900. október 21.
A fő a programot betartani. Előbb a zsidóval bánjunk el, azután jöjjön sor a kálvinistákra. Ez a klerikális program.
Ezt a programot mostanában összezavarták. Hiszen a zsidókkal még éppenséggel nem bántak el, s már a műsor második pontjánál tartanak. Hogyan, mi okból - nem tudjuk. Annyit látunk csak, s már régen látjuk, hogy a néppárti sajtó nap-nap után nyíltan vagy burkoltan az antiszemitizmust megtoldta protestánsgyűlölettel. Ezer példából csak egyet vagy kettőt: Mikor a debreceni ifjúság meghozta ismert határozatát, az Alkotmány fogát vicsorítva gúnyolódott a "Lipótváros és a kálvinista Róma ölelkezésén". Az erőltetett taps nem tudta elnyomni a szitkot, amely az egyformán gyűlölteknek a fejök tetejét kereste.
Most meg azt hirdetik, hogy [a] kálvinizmus halálnapjai közelegnek. Pusztul és vész. Rosszindulatúlag, célzatosan citálják a kálvinista egyházi élet nagyszívű alakjainak szavait. Még sajnálkozni is próbálnak. Sajnálkozásuk is olyan, mint örömük: tettető hazug.
Csak két példa, de ezer és ezer van. Klerikális helyről pattant volt ki a Vörösmarty-ünnep eszméje is. A klerikális tervekkel szemben gyanakodó vagyok. Gondolkoztam. Mit akarnak ezek most evvel az ünneppel? Vörösmarty nagy volt, de voltak nekünk nagyobbjaink is. Voltak nagy költőink, kik közelebb vannak hozzánk időre is, hatásra is... De Vörösmarty véletlenül katolikus volt. Kegyeletet hazudnak hát, s tüntetnek a halottal az élők ellen. A halottat kijátsszák a halottak ellen. Mi persze könnyen felülünk. A Vörösmarty-ünnep - akárki meglássa - katolikus ünnep lesz, mint ahogy nem a katolikusok, hanem a klerikálisok lefoglalták a keresztyénség évfordulóját is katolikus ünnepnek.
Kiss Áront, a tiszántúli ev. ref. kerület nemes, agg főpásztorát egy országért nem írta volna püspöknek egy klerikális lap sem, mikor a főrendiházban mint korelnök elnökölt.
Még az ilyen kicsinységekben is kimutatják engesztelhetetlen gyűlöletüket.
Hiszen tudtuk mi ezt. Nem is ezen csodálkozunk. De hogy nem tartják be most is a programot?...
Szabadság 1900. október 24.
ae.
A barna arcú Jukantor herceg, Kambodzsa királyfia jut az eszembe.
Napkeleti, ragyogó országából, melynek bársonyos füvét, pompázó virágát francia légiók tapossák, Párizsba jött a délceg királyfi. Kétezer éves büszke családjának első sarja, ki észrevett, felkeresett bennünket, szánalomra méltó nyugati páriákat...
Fehér elefántján nem indult boulevard-sétára Jukantor herceg. Nem bámultatta meg gyémántos fövegét. Az opera szépeit sem léptette el maga előtt. Semmiképpen sem tett úgy, mint azt mi, civilizált nyugatiak, minden egzotikus princtől elvárjuk. Jukantor herceg hetekig nyelte a párizsi port, füle belefájdult a kiállítás világpiacának durva lármájába, nézett, vizsgált, gondolkozott, tanult. Meg akarta találni a bölcsesség kövét. Tudni akarta, miért büszke, miért dölyfös, miért tirannus a nyugati fehér. Tudni akarta: mi joggal taposnak francia légiók Kambodzsa szűz mezején. Miért jött idegen faj büszke úrként oda, hol boldog nép fölött, buja napsugaras, paradicsomországban boldogan uralkodik kétezer év óta egy család, melyet az ég küldött választott népe számára. Ezeket akarta megtudni és számon kérni Kambodzsa hercege.
Mikor eleget látott és tudott, felment a francia közvélemény imperátorához. Felment a Figaro szerkesztőségébe. Megírta a maga igazait. Napokig erről beszélt a forrongó Párizs.
Két kultúra csapott össze - írja Jukantor herceg. Az önöké, az új s a mienk, a régi. Két világ keresi az igazát: az önöké és a mienk. Két világ nem érti meg egymást: az önöké és a mienk. Nem is érthetik meg. Mink a természet édes gyermekei vagyunk. Önök a mostohák. Minékünk süt a nap, mienk a fény, a meleg. Önök a föld méhét rabolják meg fekete, melegítő kőszénért. Mi játszva szedjük a datolyát, kegyes hozzánk édes természetanyánk. Nálunk nincs éhező, nincs szomjúhozó. Önök egymást tiporják le a kenyérharcban, s mégis éhezik annyi millió. A mi vallásunk az öröm és a kibékülés. Az önöké az eredendő bűn s a folytonos küzdés. Nálunk a szép a cél. Önöknél a gyomor megtöltése. Nálunk a semmittevés erény, az álmodozás divináció. Önök az embert lealacsonyító munkát tették erénnyé, az álmodót, az istenek igazi kiválasztottját léhűtőnek tartják.
Mi boldogok vagyunk, önök boldogtalanok. Mi az élet művészei vagyunk, önök szerencsétlen kontárjai. Nem értjük meg egymást. Mi legalább sohasem fogjuk, s nem is akarjuk megérteni önöket.
...Jukantor herceg jutott hát eszembe. Ő talán még most is ott bolyong Párizs labirintjei közt, de nekem úgy tetszik, hogy ő a mi szívünkké, lelkiismeretünkké vált.
Úgy van, úgy. Nekünk a munka jutott. Harc a kenyérért, ez a mi sorsunk. A mi életünknek minden eseménye - egyéné vagy tömegeké - egy kisebb vagy nagyobb darab kenyér. A mi életharcunk riadója a gyomorkorgás. Reményünk: a percnyi jóllakottság. Alkotásunk: a gyomorért folytatott munka glorifikációja. Hitünk: a jóllakott örök nyugalom. Költőink nem azt zengik, hogy lesz még boldogabb életünk is. Minden biztatásuk: a küzdve küzdés...
Ám vannak álmodóink is. Hiszen álmodni néha mind álmodunk. Álmunk: a szép. Örök álmodóink: a művészek. A művészet nekünk, a legsiralmasabb életharc osztályosainak: minden vigasztalásunk, szent hitvallásunk.
És itt van igaza a nagy orosz szentnek. A művészet: mindannyiunké. Közös, egyetlen vigasztalásunk. Ne legyen az életnek egyetlen durva, szürke foltja sem, amelyet legalább ne szeretnénk a művészet szent zománcával bevonni.
Óh, nem olyan őrület ez, ami felett mosolyoghatnak az úgynevezett komoly emberek.
A legnagyobb jóltevője az emberiségnek, kit áthat ez a szent őrület. Ki kell terjeszteni a művészet szent hatalmát. Közkinccsé kell tenni a művészet áldásait. Elő kell segíteni a szép hódítását. Boldoggá, nemessé, harmonikussá kell tenni az emberi szívet. Meg kell jutalmazni az örökös küzdés harcosát, az élet elcsigázott mostoháit.
Legyen áldott minden törekvés, mely ezt a célt szolgálja. Legyen áldott, ki a művészetért s így az emberi szívért cselekedik. Legyen áldott minden álmodó!...
Szabadság 1900. október 25.
A. E.
- Hogy gyógyíthatjuk a tanárhiányt -
Még ez év augusztusában emlékeztünk meg egy érettségit tett jeles fiatalember leveléről, melyben keservesen panaszkodott, hogy mindjárt az első életbelépésnél tapasztalnia kell, hogy protekció nélkül senki sem boldogulhat.
Pedig ő csak filozopter akart lenni. Érettségi bizonyítványa csupa jeles. De ő nagyon szegény fiú. Folyamodott a budapesti Eötvös Kollégiumba. Nem vették fel, ha mégolyan jeles ember is. Nem volt protekciója.
A fiatalember Kolozsvárra került filozopternek. Némi kedvezménnyel felvették a református teológusok internátusába. De ő ezt a fizetséget sem tudja leróni. Nem képes keresethez jutni. Mert filozopter, s mert ott sincs protekciója. A kolozsvári Újsághoz fordult most. Panaszos levelét mi is leközöljük, hátha lesz valami eredménye. A szomorú levél így hangzik:
"A bölcsészkari hallgatóknak - kik az egyetemi polgárság kasztjában a páriákat képviselik - népszerű s kicsinyelő neve: a filozopter.
Az olvasók egy jó részének szánakozó mosoly jelenik meg ajkán, s bizonnyal olvasatlanul hagyja e cikket. Az érzékeny szívű bakfisok (ami különben a legnagyobb bajunk legyen) legalább egyértelemmel fognak így cselekedni. És méltán!
Egész más volna, ha a jogászokról, azokról a fess fiúkról volna szó! De kérem, filozopterekről. Nem nevetséges-é?
Hát bocsánat, nagyrabecsült hölgyeim és uraim, hogy ez alkalommal az én fajomról szólok. Mert meg kell vallanom, hogy én is az vagyok.
Erre a pályára ugyanis tudvalevőleg - többnyire csak szegény és szorgalmas emberek szoktak jönni, mert legkönnyebben kaphatnak tanítványt, segélyeket - ha érdemesek reá.
Ezen hitemben megrendített ugyanaz a körülmény is már, hogy az Eötvös Kollegiumból - protekció hiányában - színjeles érettségim mellett is visszavertek, de annál nagyobb bizalommal voltam a tanítvány-kapásban itt, Kolozsváron, hová a gimnáziális évek alatt tanításból megtakarított kis összegben bízva lejöttem.
Úgy gondolkoztam, hogy Kolozsváron van vagy 1000 középiskolai s 2-3 ezer elemi iskolai tanuló. Ezek közül majd csak akad nekem is privát tanítványom.
S mit tapasztaltam? Ha kat. iskoláknál kopogtattam, azt felelték: tanítványt nem adhatnak, mert "kálomista" vagyok; az unitáriusoknál azzal utasítottak vissza, hogy nem vagyok unitárius: saját felekezetemnél a bentlakók kapnak csak tanítványt.
Azután próbáltam magánúton jutni tanítványhoz. Olyanféleképpen utasítottak vissza, hogy mi, tanárjelöltek társadalmi (értsd: a divat) tekintetében kifogás alá esünk, s el vagyunk maradva.
Hiszen, kérem, tudom én azt, hogy mi a fokozott szempontból (divat) kifogás alá esünk, igen nagy kifogás alá. Azt is tudom, hogy mi csak tanításra vagyunk képesek, de már a szellemesen sziporkázó társalgót vagy mulattatót nem adhatjuk. De ennek sem mi vagyunk az okai.
Oka a nyomor s az élet, mellyel - különben is sok munkát kívánó pályánkon - legtöbbünknek küzdenünk kell.
S így aztán arra a szomorú, de tényleges tapasztalatra jutottam, hogy mi tanárjelöltek még a tanítványok elnyerésében is prostituálva vagyunk hallgató kollégáinktól! "Risum teneatis?..."
Próbáltak ezen már karunk tanárai is változtatni: de hiába, mert a társadalom közönyösségén és ferde nézetén minden iparkodásunk megtörött.
Azt hiszem, hogy senki sem fogja szavaimat félre-, illetve osztálygyűlölségre magyarázni.
Sem irigy, sem gyűlölködővé nem tudott tenni még a nyomor.
Nem az bánt engem, hogy többnyire jogászok jutnak tanítványhoz: hiszen szegény ember azok között is van, hanem az, hogy olyanok is jutnak, kik a kapott összeggel csak a kávéházakban költenek többet el, míg mi olyan helyzetben vagyunk többen, hogy minden kereset híján abba vagyunk kénytelenek hagyni tanulásunkat.
Ellenben a lapok vezércikkei s a miniszterek expozéi továbbra is panaszkodni fognak a tanárhiány miatt, s nem tudják okát adni annak, hogy az újabb nemzedék annyira távol tartja magát e pályától, "melyen pedig igen könnyen érhetnének célt".
Hogy pedig ilyen helyzetben vagyok, annak őseim könnyelműsége az oka. Ha ők egy kicsit takarékosabbak lettek volna, most én is magas cipősarkam, gumi köpenyem s makaróni nadrágom révén rég tanítványokhoz jutok, hogy azzal is többet áldozhassak vala a hazai kávéházi és vendéglős ipar fellendítésére...
Így azonban vagy haza kell mennem az ősi vármegyémbe diurnistának (ehhez ti. protekció nem okvetlen kell), vagy egy hirdetést kell közzétennem a lapokban, hogy "Egy tanárjelölt előkelő házakhoz ajánlkozik komornyiknak vagy bármely megfelelő alkalmazottnak. Egyedüli kívánsága, hogy az előadásokra is eljárhasson.
Kolozsvár, okt. 31.
Ady Lajos"
Így hangzik a filozopter levele, mely gyönyörű harmóniában van ugye a közoktatásügy érdekében elhangzó nemes, nagy beszédekkel? Mindenesetre ezt a levelet dugják el a tanár urak tanítványaik elől, mert aligha lesz kedve egynek is bizonyítványra törekedni.
Szabadság 1900. november 1.
Ködös, borongó ősz napján, ma ünnepet ült az Istent kereső szabad emberi lélek.
Ködös ez az ősz. Mintha ránk nehezedett volna négyszáz esztendőknek minden borongása. Sötétlik, fellegzik. Az égen szomorú ború. Nehéz, kísérteti a levegő. Azt mondják, hogy az emberi lelket megkísértik ismét alvilági árnyak. Sokan a gályarabok énekét is hallják. Arbues is szitkozódik valahol mélyen - így beszélik... Én látom a ködöt, s gyenge szemmel is átszegezem. Hallani azonban még mindig csak a diadalmas himnuszt hallom. "Erős várunk nékünk az Isten!..."
És hallom azért, mert én újra bízom az emberi lélek rendeltetésében. Mert engem szívóssá, erőssé tett ez a köd.
Mondani fogják, hogy a vallás fanatikusa vagyok. Pedig engem csak véletlenül környékeztek világosult lelkek. Én a reformációban nem új vallások összeütését, hanem az emberi lélek diadalát látom!
Hogy ez az ünnep csendes, kicsi volt, annak a terjedő köd az oka. Így van, így van. De hogy ezt az ünnepet mégis megülték, ez a világosság ködbe-boríthatatlan dicsősége. Így van, így van!... És így fog lenni örökké! ...
Ködös, borongós ősz napján, ma, nem egy vallás hívei ünnepeltek. A mai ünnep mindannyiunké volt, kiket rettenteni akarnak a ködben gomolygó árnyak...
Nem félünk, mert az emberi lélek, az ember, lenyűgözhetetlen, és énekeljük:
Erős várunk nékünk az Isten!...
Szabadság 1900. november 1.
ae.
309. TANBETYÁROK ÉS SAJTÓBANDITÁK
Gábel Jakab úrból nincs kedvünk közéleti alakot csinálni. Szegény helyi közéletnek elég baja van így is Gábel Jakab úrral. És mégis kénytelenek vagyunk Gábel Jakabról írni. Gábel Jakabról, aki már minden volt, még notabilitás is.
Előre látjuk, hogy Gábel Jakab úr becsületes írásunkért gorombáskodni fog. Tehát előre kijelentjük, hogy mi most elmondjuk Gábel úrról a véleményünket. Beszélhet aztán Gábel úr, amit éppen akar. Őneki egyetlen erőssége a gorombáskodás. Tehát jól teszi, ha gorombáskodik... Az emberére - arra tudniillik, aki egyedül veszi majd őt komolyan - előbb-utóbb rá fog találni. Ma még mi is komolyan vesszük, mert megérdemlik ezt tőlünk azok, akik-félrevezetve - őt komolyan veszik.
Ismerik ugye a tanbetyár-affért? Kozma Andor kezdte. Tóth Béla folytatta... Ni! Dehogy is Tóth Béla! Folytatták azok a tanítók, akik hátrafordították a fejüket a tanbetyár megszólításra. Sajnos beugrott egy sereg tisztességes tanító is. Talán éppen azért, mert a mi lehetetlen társadalmunkban lenézett fajta a tanítói fajta is. A lenézett fajták pedig érzékenyebbek a koronás felségeknél is. Megértjük ezt mi, hírlapírók...
Gábel Jakab pedig - bizonyosan szabad jeggyel - sietett fel Budapestre, ahol őt még kevésbé ismerik. Sietett, hogy kivágja élete legnagyobb szellemi produktumát! a sajtóbandita szót...
A nagyrőcei tanító urakat csak sajnálom. Ők igen nevetségesek szegények, mikor azon csodálkoznak, hogy Tóth Béla büszke a maga kultúrai munkásságára. De Gábel Jakabot sajnálni nem tudom. Gábel Jakabtól senki sem kért szegénységi bizonyítványt. Ő állott vele elő - magától...
Tudjuk, mi volt a Gábel úr célja. Ebben az emberben a rombolás lakik. A rombolás szelleme van olyan dicsőséges, mint a teremtésé. Heine, Byron a legfényesebb romboló lelkek. Gábel Jakabot csak a fizikuma készteti a rombolásra. A gráciák - leider - elmaradtak...
Tóth Béla és bandita-társai felette vannak Gábel úrnak. Nincs az a káromkodás, amivel lehúzhatja őket magához. Mert Gábel úr ezt remélte...
Kimondjuk, hogy Tóth Bélának igaza van. S tudomásul adjuk, hogy ezt a véleményünket osztja minden tisztességes tanító. Lehet, talán úgy is van: Tóth Béla hírtelen és erősen mondott véleményt, a visszaütés tanácsát pedig ő is bánja, de mit változtat ez az ő igazán!...
A magyar tanítóság érdemeinek védelmére kelni még tanítónak sem szabad. Mert úgy tűnnék fel, mintha ezek az érdemek kétségbe vonhatók lennének. Pedig nem azok.
Ez csak hiba. De eltemető bűn egy magyar tanítónak úgy viselkedni, mintha annak idején már a második elemi osztályból ki kellett volna maradnia.
...De mit beszélem én ezt Gábel Jakabnak, akinek a fizikuma, csak a fizikuma, megkívánja a rombolást... Végeztünk!...
Szabadság 1900. november 4.
ae.
Berlinben van - így szól a nóta -
Naponként legtöbb pásztoróra
S az erkölcs Berlinben dühöng...
Nálunk a helyzet már különb:
Az erkölcsöt Várad is óvja,
De az nincsen papírra róva:
Naponként hány a pásztoróra?...
Saját külön házi poétánk verselt vala így, mikor annak idején a váradi színügyi bizottságot kissé túlságosan megszállta a morál. Azóta már nagyot haladtunk az erény rögös, tövises, de szép útján. A jövő történetírói számára élünk. Erkölcsi piedesztálunkra tisztelettel fog feltekinteni a késő utókor. Róma megdől, rabigába görnyed. Mi szilárdan állunk, s nem félünk az erkölcstelenség rabigáitól... Morális képtárlatunk labirintusában láttuk ma a jövő Nagyvárad egy részét. Nyílt arcú, kedves, gimnazista ifjak. Vezetőjük komoly paptanár.
A szép templomában látni ezeket a fogékony, fiatal szívű gyerekeket, felséges dolog. Áhítattal követték tiszteletre méltó tanárjukat, aki lelkesen igyekezett szíveikhez hozni egy-egy szép kép beszédét.
A hátulsó sorokban nem figyelnek a magyarázatra. A gyerekek izgatottan sugdosódnak. Mintha tervelnének valamit.
Előbb egy-kettő oldalog el. A terem túlsó része felé mennek. Erre többen vesznek bátorságot. Néhány perc múlva csak félannyian hallgatják a lelkes előadást.
A terem másik szélén foglalt helyet a szecessziót csinált lelkes ifjúság. Mintha egy elzárt, elfüggönyzött helyet akarnának megostromolni. Vajon mit akarnak e lelkes ifjak? Roskovics nemes királyalakjai lelkesítették-e fel őket?
Kerülgetik a rejtélyes fülkét. A merészebbek be-bekandikálnak. A tűzoltóknak is feltűnik a dolog. Egy délcegebb ifjú pár percnyi tanácskozás után előállott:
Kernstok képét akarnók megnézni. Általános helyeslés. De némi aggodalommal tekintgettek a terem másik vége felé.
- Nem lehet kérem, csak felnőtteknek.
A délceg ifjú arca olyan megbotránkozó kifejezést ölt, hogy a tűzoltó kénytelen szót emelni félremagyarázott szavai címén.
- Csak ötödik gimnazistáktól fölfelé lehet megtekinteni.
Az ifjú sereg nagyon ifjú részén levertség látszik. Egy részük azonban páronként büszkén vonul be a fülkébe. Benn félhomályban áll a Szerelem. Szent ég, mennyi mindent látnak ezek a lelkes, fogékony szívű ifjak, ami nincs a képen!...
A künnrekedteknek alig tudnak eleget beszélni. Azok persze sóvárogva, irigyen hallgatják. Elhat a kis terem másik szélére is. A csapat mind nagyobb lesz. Utoljára a tűzoltók erőszakkal kénytelenek a lelkes ifjúságot eltávolítani, akiknek beszélhet az ő tanáruk aztán később akármilyen lelkesen a Roskovics képeiről. A fülke félhomályára gondol valamennyi.
A fülkében benn pedig van egy szép kép, a Kernstok Szerelem című képe. A többi képek közt meg sem látta volna tán a lelkes ifjúság. Így meg csodálatos dolgokat tud beszélni róla!...
Szabadság 1900. november 7.
311. A NÉPPÁRTI IFJAK ÚJABB CSÍNYE
Közismert dolog, hogy milyen állapotok uralkodnak ma már úgy a budapesti egyetemen, mint az Egyetemi Körben és sajnos a vidék pár szerencsétlen helyén is a néppárti ifjak égisze alatt.
Ott, ahol eddig valláskülönbségre való tekintet nélkül békességben éltek a kollégák, ott most a felekezetieskedés kérdése nap-nap után a legnagyobb és legelkeseredettebb harcot idézi elő.
Ezeknek az állapotoknak a megszüntetésére törekedett az ifjúság szabadelvűen gondolkodó része a múltban, s törekszik most. A legutóbbi egyetemi köri választmányi gyűlésen történt azután, hogy a néppárti áramlattal szembeszállva, az annyiszor hangoztatott tárgyilagosságban bízva a volt nemzeti párt részéről - Szundy Károly azt az indítványt tette, hogy válassza meg a kör Kiss Áront, a tiszántúli ev. ref. egyházkerület püspökét dísztagjául.
Megteszi kötelességét ezzel a kör azon mulasztással szemben is, amit már a debreceni kongresszus után meg kellett volna tennie Kiss Áronnal mint az ifjúság ügyei iránt annyira melegen érdeklődő nagy férfiúval szemben; másrészről pedig ez lesz legszebb példája annak, hogy a felekezetieskedés ki van zárva a körből. Mert ha elküldi képviselőit a kör a Szent Imre Egyesületbe, megválasztja Császka kalocsai érseket - minden más különös megokolás nélkül, meg kell akkor tennie más irányban is a hasonló lépéseket.
Mert azt csak a kör vezető ifjai sem merik állítani, miként mindez nem felekezetieskedésből történt.
A néppárti ifjak előbb akadályozták a kérdésben való határozathozatalt, majd a következő ülésen, melyet az indítványozó távollétében s értesítése nélkül hívtak össze, az indítványt egyszerűen visszautasítottnak mondták ki, s tárgyalás alá nem bocsátották.
Ifj. apsai Mihályi Péter, az Egyetemi Kör elnöke még mindehhez nyilatkozatot tett közzé a M-g és A-ny című lapokban, feltüntetvén magát s az E. Kört a felekezetiesség legnagyobb ellenségének.
Az A-ny pedig védelmébe veszi Kiss Áron püspököt!!
Igazán ezeknek a korlátolt, néppárti ifjoncoknak a stiklijeivel unjuk is már a foglalkozást. Észre térítésük lehetetlen.
Stréberkedő kedvüket növeljük, ha komolyan foglalkozunk velük. Csinálják ők csak nyugodtan kis játékukat. Elvégre az ő kicsinyes hecceik legfeljebb csak érdekes tünetek. Veszedelmeseknek éppenséggel nem veszedelmesek.
Szabadság 1900. november 9.
312. PÁRBAJOZÓ KERESKEDŐSEGÉDEK
A mi előítéletes társadalmunkban jólesik látni, ha egy fél lépést is hódít a nemesebb emberiesség. Ha a korlátlanság kénytelen a maga karámját egy kicsit kisebbre építeni.
Mikor az aradi eset, az a bizonyos kereskedősegéd-írnok-affér, napirendre került - akik csak tartunk valamit az agyvelőnk függetlenségéről, felháborodva láttuk az iroda-gavallérság pöffeszkedését, legveszedelmesebb őrületét a speciális magyar lovagiasságnak.
De éppen olyan nagy örömmel láttuk a jobb ügy győzelmét is. Nem azért, mert a kereskedősegédet felszabadították a kardra, hanem hogy a kard itt egy szamár előítélet legyőzését jelentette.
Eddig rendben megvolnánk. Aradon társadalmi szankciót nyert egy elv, mely elfogadható intelligenciájú emberek előtt úgysem volt problematikus. Ismételjük: nem azért örültünk, hogy, íme, ismét megszaporodott a párbajképes gavallérok száma, hanem azért, hogy csatát vesztett ismét egy hülye előítélet, mely a mostani - ha ugyan van ilyen - magyar középosztályt mindig tartózkodóvá teszi legméltóbb, legszebb jövőjű faktorától, a magyar kereskedőségtől...
Nálunk azonban a legszebb győzelem sem győzelem. Kapjuk a hírt, hogy egy kereskedősegéd minden elfogadható ok nélkül párbajra hívott egy debreceni tudós professzort, általunk is ismert, becsült alakját a közéletnek. A tanár, aki családapa, kikerülhette volna a fegyver elé állást. Nem tette. Félt, hogy félremagyarázzák. Előkelő felfogása még a gondolattól is írtózott, hogy meg nem verekedését előítéletnek, elfogultságnak találják venni. Kardot mért az ellenfelével, s összevágta... Nem tudjuk, ma vagy holnap nem kapunk-e más helyekről hasonló híreket. Nálunk a legnemesebb elvek sem terjednek, de a legostobább példa is majmolásra várhat... A kereskedősegédek most már, ha kell, ha nem kell, csinálják a becsületbeli ügyeket...
Mennyivel nemesebb volna, ha most, a társadalmi előítéletek legyőzésével, tehát önelhatározású, igazán gavalléros meggyőződéssel példát mutatnának a valódi és nem okvetlenül párbajozó lovagiasság nyegléinek!...
Milyen szép volna ez, s milyen joggal elvárhatnók azoktól az ifjú kereskedőktől, kiket mi inkább tartunk a jövő Magyarországnak, mint az egyetemek és akadémiák nagy részben korlátolt és nyegle ifjait!...
Szabadság 1900. november 10.
ae.
A vármegye egyik városkájában, B.-Újfaluban felfordult világ van. Az embereket rémület tartja fogva. Mindenki gyanakodva néz a másikra. Mintha fertőzéstől tartana mindenki... Egy őrült vagy egy gazember tartja szörnyűséges izgalomban a városka honett, csendes társadalmát... Egy idő óta B.-Újfaluba is belopódzott a társadalmi betegségek legundokabb fajtája: a névtelen levelek írogatása.
Húsz-harminc család van kitéve annak, hogy majdnem nap mint nap kapja az arcátlannál arcátlanabb hangú és vádú leveleket. Kapnak olyanok, akik elég gyengék a gyalázatos intrikákat komolyan venni, s emiatt felzavartatni engedik családi életöket, elveszítik munkakedvöket. Volt olyan is, ki már hetekig tartó súlyos betegségbe esett.
Így írják nekünk Újfaluból. S írják, hogy haszontalan minden kutatás. A levél íróját vagy íróit nem bírják kikutatni. A helyi lap gyilkosan erős cikket ír az ismeretlen gazember ellen. Persze annak van esze, hogy ne jöjjön elő. Szóval minden úgy megy, mint nagyon sok helyén szép és kedélyes hazánknak. Nem tudunk új tanácsot adni az újfalusiaknak sem. Rekriminálva ismételjük az egyetlen régit. Mért nem dobta el elolvasatlanul mindenki az első levelet? Mért nem teszik legalább most ezt?... A mi vidékies kicsinyességünk s pletykakedvelésünk teremtik meg ezeket a levelező gazembereket. Méltóztassék tehát higgadtan gondolkozni, eldobni a kapandó s elfeledni az eddig kapott leveleket, méltóztassék teljesen negligálni gazember urat vagy úrhölgyet, s akkor gazember [úr] vagy úrhölgy el fog hallgatni. Sajnos, hogy Önök ki vannak téve annak, hogy gazember úr vagy úrhölgy fog kedélyes diskurzus közben a napirendre térés után felsóhajtani:
- Na, csakhogy megmenekültünk ezektől a szörnyűségektől.
Mindegy. Más gyógyszert nem ajánlhatunk az újfalusiaknak. Egy volna még, de abból talán csak kétszáz év múlva lesz valami. Ezt így hívják: intelligens társadalom. Hogy ezt a gyógyszert még nem lehet használni, arról nem tehetnek az újfalusiak.
Szabadság 1900. november 14.
Ma hajnalban egy expressz levelet kaptunk egy debreceni laptársunk szerkesztőségéből. A levél tudósítás a legújabb debreceni botrányról. A tudósítást a személyes reflexióktól megtisztítva, itt közöljük.
Sajnálatos botrány színhelye volt tegnap délután a debreceni színház igazgatói helyisége. Lőw József hírlapíró a színházba indult egy jó barátjával, midőn Komjáthy János színigazgató egy szolgával arra kérte Lőwöt, hogy legyen szíves hozzá, ti. Komjáthyhoz egy szóra bemenni. Lőw egész gyanútlanul engedett a Komjáthy kérelmének, s bement az igazgatói irodába. Komjáthy itt kérdőre vonta, hogy ő írta-e a Komjáthy-Benedek-affér befejezéséről szóló tudósítást a pesti lapok részére? Lőw igenlően válaszolt, de nyomban kijelentette, hogy ami téves van a tudósításban, amiről ő nem tehet, szívesen rektifikálja. Komjáthy azonban haraggal rivallt Lőwre "Inkább öljük meg egymást, minthogy ország-világ előtt meghurcoljanak!", s ezzel Lőwöt tettleg inzultálta. Lőw József ma reggel Rásó János és dr. Berger Andor által fegyveres elégtételt kért Komjáthytól, s az ügy most elintézés alatt áll.
Ez a tudósítás. Azóta újabb részletekről értesülünk. Debrecenben óriási a kavarodás. Az újságírók értekezletet tartanak ebben az ügyben. A segédek tárgyalnak. A levegő puskaporos. Újabb afférok várhatók stb., stb. Tekintettel arra, hogy az affér előreláthatólag országos port fog felverni, mi is hozzá akarunk szólni, távolról sem érintve persze az ügy lovagias elintézés alatt álló részét.
A Debreczen afférján kezdődött a dolog. Ekkor verekedett meg Gulyás professzor és Lovas kereskedősegéd. E lap hagyományosan erősen "kezeli" a színházi dolgokat. Komjáthy igazgató védelmet kért a támadások ellen Benedek dr. szerkesztőtől. Benedeket sértette a levél, s magyarázatot kért. Az affér híre elterjedt. Lőw József megtáviratozta a hírt egy kőnyomatosnak. Az igazság pedig az, hogy Lőw József helytelenül és a valósággal ellenkezően publikált egy elintézést még nem nyert lovagias ügyet. Erre vonatkozott a Szabadság tegnapi számában Benedek János dr. levele.
Ebből keletkezett a legújabb botrány, melyről csak röviden mondunk véleményt ezúttal. Ismerjük a debreceni viszonyokat. Ott évenként kitör a botrányláz. A sajtó valósággal obstruál a színháznak. Pedig ha Komjáthynak vannak is hibái, az efféle hajszákra nem szolgált. A vidék nyomorúságos színügyi viszonyai közt meg kell becsülni egy nobilis, áldozatkész, lelkes színigazgatót mint Komjáthy János. Megértjük, ha az igazi vagy bedisputált üldöztetés magánkívüli állapotba hozta. Elvégre ő is ember. De megértjük a hírlapírók felháborodását is. Kár volt a dolgot ennyire hozni. Szeretnők, ha a botrányt úgy intéznék el, hogy lecsillapodnának a felzaklatott kedélyek. Elég volt már a botrányokból...
Szabadság 1900. november 14.
Régi témám: ezer akadálya volt, hogy eddig meg nem írtam. A debreceni affér kényszerít most rá s azok a hírlapi közlések, amik erről az afférről szóltak.
Nagyon érthető, ha a mi dolgainkról a budapesti lapok mindig rossz referádákat hoznak. Akik ezeket a referádákat gyártják, a legsötétebb Budapesten nőttek fel, s a legsötétebb Otthon-körben nevelődtek ki. Ott persze a világot homorú lencsével nézik. Az Otthon alakjai, ezek a kis furcsa újságíró emberek, az élet legmulatságosabb alakjai. Minden hivatottság, minden képesség nélkül mondanak véleményt mindenről. S ezt a véleményt Thury Zoltán-i lendülettel disputálnák rá a legjózanabb emberre is.
Így tették a debreceni affér ügyében is. Halvány dunsztjuk sincs a mi dolgainkról, a mi helyzetünkről, a mi viszonyainkról: ám Komjáthy János színidirektor, ellenben Lőw Jóska és consortes újságírók. Az Otthon rövidlátó emberei szerint tehát Lőw Jóskáéknak van igazuk.
Ezek az urak nem akarnak tudni, nem akarnak számolni. Mit tudják ők, micsoda Debrecenben vagy Nagyváradon a színház és a sajtó. Képesek-e ők leszámolni avval, hogy itt, vidéken mi, újságírók és színészek, olyan kevesen, ahogy vagyunk, emberségesebb, becsületesebb, tisztességesebb munkát végzünk, mint ott fent ők valahányan!... Mit tudják ők, hogy mikor csupa unalomból "elintézik" a mi ügyeinket, tulajdonképpen megbénítják a mi munkás kezünket!... Nem tudják, nem akarják tudni.
Az ő "mucsai" példázgatásaik, az ő Otthon-beli kétes szellemességeik többet ártottak nekünk azoknál a kicsinyes bántalmaknál, amiknek mi itt, vidéken nap mint nap ki vagyunk téve.
Legközelebb Komjáthyt ütötték. Ám holnap Somogyira jöhet sor... Mi közük nekik a mi ügyeinkhez?... Pardon?... Miért teszik a mi utunkat göröngyösebbé? Miért szólanak olyan dologhoz, amit nem ismernek?... A mi kritikusaink - némely Otthon-beli kitanított kivételével - nem húznak tiszteletdíjat a színházaktól. A mi direktoraink nem csinálnak bűnbar... - bocsánat - Magyar Színházat a színházainkból... Mi önzetlenül, szegényen, szörnyűséges nehézséggel (ne méltóztassék majd esetleg ebből viccet csinálni) végezzük a mi kötelességeinket. Komjáthy Jánosék nem érnek rá öngyilkossági kísérleteket elkövetni csinos színésznőik lakásán. Lőw Jóskáék pedig nem csinálnak a színházból üzletet.
Ha a munkánkról nem vesznek ott fenn tudomást, hagyják el az afférjainkat is. Szenzációsabb dolgok történnek a fővárosban a kulisszák mögött, mint nálunk a peceszőllősi, pisztolypárbajra teremtődött tisztáson...
Méltóztassék csak ott fenn maguk körül nézni. Intézzék el a maguk színházi botrányait. Itt lent tudja a kötelességét a kritikus is, a színigazgató is...
Szabadság 1900. november 16.
ae.
316. NYILASSY MÁTYÁS ÖNGYILKOS LETT
A szegény Matyi igaz, nagy bohém szíve sem bírta tovább. Ráömlött valami szörnyűséges undor, s a szegény Matyi revolvert ragadott, agyonlőtte magát. Ma estefelé történt Aradon. Ez a nagyszívű, bohém fiú nem akart tragédiát csinálni. Egy pillanatja volt, amelyben nagyon meg találta töprengeni az ő életét s a világot. Nagyon meg találta érezni, hogy ő semmiképpen sem illik ide, ebbe a világba. Egy darab papírra odaírta:
Nem vádolok senkit. Potyából nem lehet élni.
Matyi.
Igen. Nem lehet potyából élni. Különösen annak, aki annyit tudott adni a világnak, mint Matyi adott.
Nem mondjuk Isten kegyelméből való művésznek. Isten verése volt az ő meleg, nagy szíve s az a csodálatos zsenialitás, mely őt talán a legnagyobb magyar színésszé tette.
Mindenki siratja. Aradon - mint nekünk telefonálják - a Nyilassy esetéről beszél mindenki. Ma írta alá a szerződését, amely Leszkayhoz kötötte le. Az ő szokott aranyos kedélyével beszélt Leszkayhoz.
- Hívnak ide is, oda is. De nem megyek én máshova. Jobb nekem itt, mint akárhol másutt.
Hazament az Orczy utca 2. sz. lakására. Háziasszonyától teát kért. Ekkor szakadt meg az ő nagy szívében az a kis húr, ami az ilyen szívű embereket a világhoz köti. Nem lamentált. Könnyen beszélt.
- Ejh, nyomorúságos az egész élet. Legjobb lesz, ha főbe lövöm magam.
- Nem hitték, megtette. Mikor az orvos jött, már az utolsót hörögte.
Tovább már nem tudott alkudni evvel a durva világgal.
Megunta az alakoskodást.
Vasárnap temetik. Temetésére Nagyváradról is sokan mennek.
Az ő Leszkayja fogja eltemettetni.
Nagy szíve elpihent, megbékült, megnyugodott.
Emléke örök lesz. Mi, epigonjai az élettel való nehéz alkudozásokban, mindig emlékezünk egy emberre, aki végigbolondoskodta volna az életet, ha bírta volna.
De még ő sem bírta!... Álmodjon, pihenjen békén a legzseniálisabb művészlélek. Porladjon csendesen el az a nagy bohém szív!...
Szabadság 1900. november 17.
Mikor tegnap éjjel az aradi telefon a nagy, bohém színészfiú esetét leadta, négyen ültünk a hosszú asztal mellett, a kávéházban, amelynek a levegőjét csak olyan viharállott tüdők tudják élvezni hajnal feléig, mint a mienk. Olyan szorongatásfélét éreztünk különben már az egész éjszakán.
- Szűkölés ez. Valami nagy ütést kapunk valamerről - vélte az egyik.
Hogy aztán a hír jött, mintha megkönnyültünk volna. Olyan önzők vagyunk mi, emberkék. A más sötétsége kiderűsíti a mi arcunkat. Aki a legidősebb volt közöttünk, szólalt meg először:
- Hajh, hajh. Szörnyűséges nézni. Harmincéves alig múltam, s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista, Nyilassy Matyi és még egy egész csapat...
...És én gondolkodtam rajta: miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élőhalott, aki még itt maradt? ... Valamennyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget.
Nádszálderék, nem önálló fej. A mi forrongó, zavaros viszonyaink közt megbecsülhetetlen adomány.
Persze ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek!...
*
A nagyváradi színtársulat mégiscsak kezd gyökeret verni. Onnan sejtjük, hogy már sok szó esik színházról és színészekről. És ami fontos: pro és contra.
Az azonban bizonyos, hogy az állandó színházat sokára szokjuk meg. Ez a szokatlanság megtetszik mindenütt.
A publikum a fabódé nyárias hangulatából egész csomót áthozott a kőszínházba.
Először is jéghideg, mintha még mindig tikkasztó júliusi esték ellen kéne védekezni. Beszélhetünk, beszélünk is sok kellemetlent az előadásokról. De az már mégiscsak érthetetlen, hogy az új színházban egészséges taps még nem is volt. Ha készülődnék, olyan pisszegés fojtja el, amilyent legfentebb [!] atléták birokversenyén érthetnénk meg.
Aztán nem szokta meg még egymást a közönség. A legkedvesebb ismerősünk is idegennek tetszik előttünk a színház villamos fényében. Az emeleti díszes társalgók siralmasan üresek, árvák.
Pedig egy-egy negyedórás szüneten olyan szocietás szórakozhatnék itt, melyet megirigyelhetne a legelőkelőbb szalon is...
Ám máskülönben kissé túlozunk is. Már hódítást tesz a színészláz. Szűts Dezső színházi lapja szépségversenyt hirdet, mely már három nagy pártot teremtett. Az egyik Lányi Editre esküszik. A másik tűzbe menne a babaarcú titkárnéért, Kovács Mariskáért. A harmadik párt pedig Egyed Lenke, a legszebb szemű kóristáné elsőségéért küzd. Természetes, hogy nincs olyan színésznő, akinek pártja ne volna.
*
A cárt megmérgezték - ez a legszenzációsabb, de kérdőjeles hír.
Igaz-e vagy nem: bajos még most kisütni. Abban a nagy hideg világban, ahol millió és millió vegetáló muzsik közül egekig érő fényes elme világol ki, nagy-nagy köd és nagy hidegség van.
A pekingi iszonyságokról hamarabb értesülhet a pletykanépű Nyugat, mint arról, ami a nagy, ködös, szláv világban folyik.
De bármi is történik, cárgyilkosság vagy lengyelsanyargatás, Puskin-ünnep vagy nihilista vérfürdő, Tolsztojnak egy könyve jelen meg, vagy örökre, hírtelen eltűnik egy-egy fényes de zabolátlan zseni, mindenképpen megdöbbentő ennek a rejtelmes, nagy, ködös országnak ősereje.
Ha eloszlik ott egyszer [a köd], s ez az őserő megindul: mi lesz belőlünk, szibarita nyugatiakból?...
Szabadság 1900. november 18.
Született, elvégezte az elvégezhető klasszisokat, úri módra végiglumpolta az önkéntesi évét, megnősült, magyaruraskodott, meghalt...
...Ez lett volna a Papp Béla élethistóriája. Meg nem írta volna persze senki. A maga kis birodalmában elvégezte volna ezt a kurta életet. Hihette volna magáról, hogy úr. Ha befogták a szemét, elsiratták volna az ismerősök és a rokonok. Olyan szépen élhet még minálunk egy jó papájú úr, akinek nem fáj a feje senki miatt sem.
Papp Béla eltért a sablontól. Szörnyűségesen eltért. Papp Béla híres ember lett. Szörnyűségesen híres.
Ha kedvünk volna az anarchiának toborozni, furcsa gondolatoknak adhatnánk helyet. Főként és először annak, hogy a kiválóság nagyon könnyű munka. Hogy Herosztrátesznek [!] igaza volt. Hogy a világ meghajlik minden erő előtt. Hogy a vad örökre él az emberben. Hogy rokonság van a két viselkedés közt: meghajolni a Faust írója előtt, és szörnyűködve megcsodálni az angolszövet ruhás Kaint...
...Nem. Nem így van. Ha így volna is, mi titkolnók legjobban...
Talán annyit merhetünk csak megírni, hogy Papp Bélára ma egypár ezer ember az undor mellett csodálattal gondol...
A tömeg, ez az állatsereglet, valósággal üvöltött a szatmári falat felé. S mikor elvégeztetett: glóriát lát a meggyilkolt gyilkos feje körül.
Hát most már elég volt. Az éhségből és a glóriából is. Az az elkárhozott ember megmenekült, semmivé lett. Hallgasson most már róla az ének. Elvégeztetett.
Mert ha a glória tovább szövődik: erénnyé lesz a testvérgyilkosság, s ha prüszkölve, ordítva, éhesen követeljük az emberhúst, s ezren rohanjuk meg a hurokra szántnak a ketrecét: bizony Isten, nem lesz büntetés egy elítélt gonosztevőnek sem a halál!... Örülni fognak, hogy ilyen társaságtól szabadulnak meg...
Szabadság 1900. november 23.
ae.
- Levél a szerkesztőhöz -
Kedves Szerkesztőm,
Én ugyan megjártam. Olyan helyről ért a támadás, ahonnan éppenséggel nem vártam, a te részedről ugyanis, akinek a barátságával dicsekszem, s aki elég jól ismeri az én vélekedéseimet egynémely dologról.
Ám nem is volt az támadás. Csak amolyan kázus, mint a csizmadiáé, akit Bérczy alakított méltóságosan és vasárnap délután, úgy tett a te kedves, szellemes lapod is. Bevezetett egy fényes tündérpalotába, így szólván: az úr nem csizmadia, azazhogy pártiképtelen poéta - hanem báró, azazhogy férjjelölt, sőt vőlegény.
Mai lapodban tetted ezt a csodát. Álmélkodva leltem meg a nevemet egy éppen olyan bájos, mint amilyen okos hölgyismerősöm neve mellett, s ezt a két nevet egy újdonság keretében e nem keveset hirdető cím kapcsolta össze: Hymen. Más szavakkal vőlegénnyé tettél, kedves szerkesztőm.
Hisz én szívesen elviselném ezt a csapást, passzióval fogadnám a gratulációkat, s ha ez a hymenhír való volna - igen boldognak érezném magam. De sajnos nem igaz. Kérlek a hölgy érdekében a hírt megcáfolni, nehéz szívvel cáfolom meg, de hát a méltóságos csizmadia is boldog volt egynapos báróságában. És még valamit. Én hiszem, hogy a házassághír is olyan varázsú, mint a halálhír. Akinek házasuló hírét költik, nem lesz férj soha. És ez igen boldog hit egy olyan magamfajta kelletlen és kedvetlen embernek.
Tisztelő barátod
Színházi Újság 1900. november 24.
Ady Endre
Valami olyan elzárkózásféle jellemzi a csúnya novembervéget. Mintha az embereknek minden gondjuk az volna, hogy a fagyos hidegség ellen védekezzenek. Ez az elzárkózás éppenséggel csak külső. Mihelyt a zug melegségét érezzük, nagyon is hajlandók az emberek a barátkozásra.
A melegségnek ezt a hatását meg lehet érezni ám. Észre lehet venni. Szinte ki lehet számítani.
Kint az utcán csupa ridegség. Beburkoltan sietnek a járókelők. A fényes esti korzóknak végük. Az emberek itt kint nem is keresik egymást. Az aszfaltbetyárság kényszervakációt tart. Az aszfaltbetyárságnak is megvan a maga romantikája. S ez a romantika ilyenkor foszlik szét. Az aszfaltbetyár magába száll, s várja a zsúri meghívókat. A tél az önzetlenebb, a derűsebb, a naivabb és kedélyesebb hangulatoké.
Bent örömest barátkoznak az emberek. A fehér, a márvány, no meg a zöld asztalok mellett. Ott tudniillik, ahol a kártyaasztalokat zöld posztó fedi. A Mülleráj, a kioszk s a Royal népes és derűs. A színház közönsége sem olyan már, mint eddig. A novembervég összehozza az embereket, határozottan kedvesebbekké teszi.
*
Hangversenyek, mulatságok, bálok készülődnek. Kubelikhez, a cseh csodaművészhez azonban aligha lesz szerencsénk. Hacsak a belügyminiszter másként nem határoz.
Rimler főkapitánynak engedélyt megtagadó határozatát ezúttal osztani tudjuk.
Ezen megint viccelhetnek kedélyes pesti laptársaink. Ők nem ismerik a mai nehéz helyzetünket.
A mi szép új színházunknak estéről estére majdnem ugyanaz a közönsége van. Ezt a közönséget elhódítani, elvonni majdnem egy a nagyváradi színház tönkretevésével.
Az Uránia példája is azt bizonyítja.
- Könnyelműség volt azoknak a hitvány vetítéseknek helyet adni. Hiszen tegnap este, a szezon legjobb előadásán sem volt valami nagy közönség. Ebben pedig része van az Urániának!...
*
Egészen más volna, ha Kubeliket, aki tagadhatatlanul egyik legérdekesebb művészegyénisége a jelennek, nem hallotta volna még a nagyváradi közönség. De így a múlt téli hangverseny után ez már igazán csak a művész impresszáriójának pénzzsebelési kísérlete.
*
A képkiállítás sikerét most ismerték meg teljesen. És most még büszkébbek lehetünk a sikerre. Még büszkébb lehet főként Radó Ignác dr., akié a siker érdemének jó nagy része.
Amelyik napon a mi kiállításunkat bezárták, nyílt meg a debreceni képtárlat. A megnyitáson Radó dr. is jelen volt. De rajta kívül mi is saját tapasztalatunk után tehetünk bizonyságot. A debreceni képtárlat másfélszáz képe közt alig van húsz elfogadható, értékes alkotás. Persze, ha mind ilyen volna, sűrűn látogatnák a debreceni civisek. - A képtárlat termei üresek. Pár nap múlva ott is zárul a kiállítás, mégpedig - előreláthatólag - deficittel... Hát ilyen nagy a különbség mi pakfonváros és a zsíros-gazdag Debrecen között...
*
Szándékosan hallgatunk a szatmári fekete napról. Szándékosan beszélünk derűsebb dolgokról. - Nem érdemeljük meg magunktól, hogy önmagunknak kellemetlenkedjünk. Annyi kellemes és derűs dolog van még a világon.
Milyen boldogság például azokkal a szép és kedves nőkkel foglalkozni, akik a mi kedélyünk elvarázsolására vannak hivatva. A színésznőket értjük, akik közt szépségversenyt tart most a furfangos Szűts Dezső.
Persze tömérdek a szavazó. Az elsőség naponként változik. Talán nem követünk el indiszkréciót, ha eláruljuk, hogy eddig B. Horváth Irma, P. Szép Olga és Lányi Edit kapták a legtöbb szavazatot... Miért azt keresni, ki a legszebb, mikor mindnyájan azok?...
Szabadság 1900. november 25.
Thury Zoltán háromfelvonásos színműve.
A Szigligeti Színház premierje 1900. november 26-án
Abban a ritka, nem mondom, hogy szerencsés helyzetben vagyok: ezúttal másodszor írok egy darabról mint premierről.
A Katonákról jó két éve írtam először. Egy másik nagy vidéki város színtársulata adta volt elő. A kritika dicsérte, a közönség megtapsolta, s hogy a siker teljes legyen: a város katonai térparancsnoka elvonta a szerződött katonabandát a darab előadásai alatt a színháztól. Akkoriban nagy szenzációt csinált ez.
Azóta két hosszú év múlt el. Thury Zoltán ismét megszomjazott a színpadi dicsőségre. Új darabot írt. Az új darab is elárulja derék, súlyos talentumú írójának becses színműírói kvalitásait, de a darab sikere talán problematikusabb volt a Katonákénál.
A Katonákról két év óta mit sem változott a véleményem. Becses, érdemes, nem egy tekintetben zseniális alkotás. Legjobb magyar dráma az utolsó tíz évben.
Nagy baj, hogy tendenciáját félreértették. Itt, Nagyváradon sokkal inkább, mint másutt. Ott, ahol én először láttam, nem előzte meg semmi beteges reklám-mód.
Nagyváradon a színházi kommünikék helyi vonatkozású darabbá tették.
Ott csak a negyedik előadás után vonták el a katonazenekart. Itt ma már üres volt az orkeszter. Másutt katonatisztek is megnézték először. Nagyváradon már napokkal ezelőtt napi parancs tudatta a katonatisztekkel és legénységgel, hogy a hétfői előadást megnézni nem szabad.
Hát ez valóban a darab tendenciájának teljes félreértése.
Thury Zoltán eleget védekezett ez ellen. Ő becsületes ember elsősorban. Igazságot akart írni lehetőleg. Megkereste hát a régi impresszióit. A téma nem régi: örökre új. De az ő édesapja katonatiszt volt. Emlékezett a cifra nyomorúság szomorú napjaira. A pénz drámáját megírta átérzett és átélt formában. Hogy katonáról szól, - az véletlenség. Bizonyára állami hivatalnok a darab hőse, ha Thury Zoltánra az állami hivatalnok tragédiája hat intenzívebben.
Mert a Katonák igazsága nem a katonáké. Nem bizony, hanem a piszkos, de olyan szükséges pénzé. Azt akarja bizonyítani, hogy - hajh, mennyire átérezzük -, hogy a társadalom a legtöbb individiumára [!] több nehéz kötelességet ró, mint amennyi anyagi eszközzel rendelkezünk ezeknek a lerovására. Szóval cifra nyomorgók vagyunk mindannyian, a művelt társadalom háromnegyed része.
Ami még a darabban van, az mind ebből folyik. A szegénység tönkreteszi nyugalmunkat, idegeinket, családi életünket. Az asszonyunk is cserbe[n] hagy ilyenkor. Eszébe jut gyermekillúziói hőse: az első ideál. Azt hiszi, az jobban szerette volna. Jobb lett volna az idege, melegebb a szerelme, s több lett volna a pénze. Ez teszi hűtlenné a legeslegtöbb asszonyt. Az írnokné ténsasszonyt is, nemcsak a főhadnagyné őnagyságát.
Ezeket mondatja el nekünk a Katonákban Thury Zoltán Udvardy Ferenc főhadnaggyal (Könyves), feleségével (E. Kováts Mariska), a feleség első és állandó imádójával (Szarvasi) s még egy sereg, a balkéz kisujjáig igaz, élő alakkal.
Udvardy a pénz áldozata. Becsületével, szerelmével, életével fizet azért, mert pénze nem elég a társadalomtól megkívánt anyagi kötelezettségek teljesítésére - s mert nemes ambíciót vitt oda, hol nem könyvet kell írni, nem filozofálni, hanem engedelmeskedni, pénzt költeni s mindig tudni költeni.
Igaz a mese. Drámai és igaz. Hatásos a feldolgozás. Tele problémával a főproblémán kívül is.
Mementó, becses alkotás, kitűnő színmű önmagában is a Thury darabja.
Az előadás méltó volt a darabhoz. Drámai társulatunk minden ambícióját belevitte az előadásba. Ez az ambíció. A siker nagy volt, s olyan, mint a darab: igaz.
Könyves Jenő, Udvardy szerepében, átgondolt, kitűnő alakítást nyújtott. Megértette a szerencsétlen főhadnagy tragédiájának minden kis rugóját.
Jó partnere volt E. Kovács Mariska. Igaz és művészi a második felvonás nagy drámai jelenetében.
Nagy, jelentős sikere volt Szarvasi Sándornak mint a főhadnagyné nemes, derék szerelmesének. Mély és igaz volt minden szava, mozdulata. Biztos és hatást keltő ábrázolásának minden vonása. Nyílt színen is számtalanszor tapsolták ki. Ez a siker bizonyára növelni fogja a derék művész ambícióját.
Peterdy Sándor, Bognár János, Szohner Olga, Benkő Jolán, Tóváry Anna egyformán érdemesek minden dicséretre. A rendezés kitűnő. A színházat megtöltő közönség lelkesen tapsolt. Előadás közben érkezett a szerző távirata Somogyi direktorhoz, hogy akadályozva van a személyes megjelenésben. - Büszkén nézhette volna meg pedig a mai megérdemelt, szép sikert.
Szabadság 1900. november 27.
A zárt ülésről sokan igen helytelen véleményeket táplálnak. Ismertünk egy veterán katonát, aki sokat sajnálkozott a városi urakon. Nem elég - úgymond -, hogy annyiszor ülnek "ájncel"-ben, ráadásul ezt még a lapba is kiírják. Mégis csak jobb a katonáéknál.
Felesleges szólnunk, hogy a veterán katonának nem voltak egészen megbízható információ[i]: a zárt ülést illetőleg.
A zárt ülés a nagyváradi tanács úzusa szerint egész mást jelent. Elmés követése a "varietas delectat" epikuri elvének. Zárt ülésnek nevezzük azt az ülést, amelyet nyilvános ülés előz meg. Vagyis egyik ülés nyilvános, a másik zárt, megint nyilvános, megint zárt és így tovább.
Ebből az is természetes, hogy a zárt ülés nem zárja le az ajkakat. Így juthattunk mi egy zárt ülési história bírtokába. A zárt ülésen tudniillik csak az ülés van bezárva, az ajtó nincs.
Íme a história.
A polgármester a zárt tanács elé egy indítványt terjesztett. Praktikus indítványt. Nem a késedelmi kamatról szól, de pénzt hoz a konyhára.
Azt indítványozta, hogy kérje meg a város a közös hadügyminisztert, hogy a várost egy fokkal magasabb tiszti lakbérosztályba sorozza.
Nemcsak a tiszt urakra fontos ez, hanem a városra is. Ha a tiszt uraknak több a pénzük, többet költenek.
A katonatiszt tudvalevőleg fizet: mint a katonatiszt.
A zárt ülés nagy lelkesedéssel fogadta el a tervet. Arra került a sor: ki menjen föl Bécsbe.
- Aki németül tud - veti közbe a tanács egy nem egészen Mezzofanti-tehetségű tagja.
- Rimler Károly főkapitányt ajánlom - rivall egy ötletes tanácstag...
- Elfogadtatott...
Hogy történt, hogy nem: azon a napon, mikor Bécsbe kellett utazni, Rimler Károly nagybeteg lett.
- Ki menjen most már Bécsbe? - ez volt a kérdés.
Hála Istennek, a tanácsnak van még ötletes tagja:
- Hát menjen fel Gerő Ármin, a tb. főkapitány. Ő is nagy német!...
Már-már általános helyeslés, de hírtelen szót kér valaki.
- Mélyen tisztelt uraim, Nagyvárad város tanácsának előrelátónak kell lenni. Kérem tehát: ne küldjük mi, Gerő - bocsánatot
kérek - izraelita, s tekintettel Luegerre és a bécsi antiszemita heccekre - nagyon kellemetlenül fogadnák ott a nagyváradi kiküldöttet.
...A tanács tagjai először elbámultak. Azután hálálkodni kezdtek, hogy mégiscsak vannak bölcs vezetői a tanácsnak. Milyen előrelátás! Milyen bölcsesség... Éljen a volt főjegyzőjelölt! Elfogadták. Igaz, hogy most már még nagyobb zavarban voltak a bécsi küldetésre nézve.
Az egyik tanácstag berlini dialektusban beszéli a német nyelvet.
A másik nem szereti a virslit.
Még egy tagja van a tanácsnak, aki jól beszél németül. Ebben reménykedtek. Sajnos ez sem vált be. Kisült, hogy nem volt katona.
Na, hát nem katonaviselt ember csak nem mehet a közös hadügyminiszterhez!...
És nem is ment. Ilyenformán a tisztek még mindig egy lakbérosztállyal hátrább vannak, mint lehetnének, s zárt tanácsüléseket még mindig egy nyilvános előz meg, s egy nyilvános követ...
Szabadság 1900. november 28.
Dyb.
Thury Zoltánról írván: dicséret mondassék ennek a nemes, intelligens nagyváradi közönségnek, hogy lejöhetett ide közénk ez az igénytelen külsejű, szemüveget hordó, zárkózott, szinte félénk ember, akinél alig van tartalmasabb, s alig van szerényebb alakja a mi fajtánknak: a krónikázva gondolkodó és gondolkodva krónikázó író-hírlapíró fajtának.
Szinte érthetetlen előttünk ez az ember. Nem tudjuk belegondolni a főváros egészségtelen levegőjébe, durva lármájába, virgonc, élni siető, üres fejű alakjai közé.
Úgy gondoljuk, hogy ő valami elrejtett csendes helyről nézegeti a lármás világot, s ahogy meg-megtelik a szíve, feje nagy keserű igazságokkal: leül és - ír.
Mert filozofáló eszű, meleg szívű, derék igaz íróember Thury Zoltán. Talán az igazság imádása tartja abban a világban, amelyben él. Bántja a lárma, a sok nyegleség, a sok üresség, a sok gonoszság, de mégsem keresi fel azt a kis zugot, ahol kibékülve, kimenekülve szemlélődhetnék, s ahol írhatna még többet, írhatna a Thury-írásokra szomjas sok-sok embernek. Fél, hogy ott nem látna egészen tisztán. Fél, hogy kevesebb próféciát szólhatna. Fél, hogy elvonulva nem tudna igaz lenni. Ő pedig a nagy súlyos igazságok hivatott szószólója, mestere.
De nem adja át azért magát környezetének. Az ő nagy individiuma [!] érintetlen abban az olcsó dicsőségért, drága kenyérért csatározó világban, amelyben él.
Csak így érthetjük meg, hogy Thury Zoltán ma már - Thury Zoltán... Eldobva magától minden könnyű formát, büszke elvonultságában, nem értve, nem akarva érteni a stréberkedés divatos művészetét, s nem kérve a kollegialitás gyengén tápláló morzsáit: magától, magában lett az, ami...
Az ilyen példák gyógyíthatják meg a szkeptikusokat. Az ilyen sikernek tapsolhat minden becsületes ember. Az ilyen érdem előtt emelünk mi is örömmel, lelkesen kalapot...
Thury Zoltánt pedig szeretettel ünnepeljük köztünk. Ünnepi tószt helyett azonban - úgy gondoljuk - jobban veszi, ha mi itt kívánjuk őszinte szavakban neki az erőt. Sok-sok erőt, mert ha valaha szükség volt a Thury Zoltánokra: ma van...
Az ő súlyos igazságai talán gyógyítani fognak. Gyógyítsanak is!...
De azt a kis tuszkulánumot mégiscsak óhajtjuk neki. Ott talán még többet s még jobban látna. S milyen nagy-nagy dolog volna az, ha Thury Zoltánt többször hallanók!...
Szabadság 1900. november 30.
ae.
A Katonák megérdemelt, nagy sikere arra bírta a darab szerzőjét, hogy az ismételt meghívásoknak eleget tegyen, s lejöjjön darabja második előadására.
A délutáni személyvonattal érkezett Thury. Az állomásnál Fehér Dezső, Biró Lajos, Ady Endre, Mayer Emil, Könyves Jenő és Szarvasi Sándor fogadták.
Az esti előadásra már délután kapkodták a jegyeket. A színházat előkelő, ünnepiesen öltözött közönség töltötte meg.
Minden szem a szerzőt kereste, aki egy földszinti páholyban ült. Az előadás még talán az elsőnél is befejezettebb és sikerültebb volt. Az előadókat lelkesítette, ambicionálta a szerző jelenléte. A művészien megjátszott, hatásos befejezésű első felvonás után egyszerre kitört a tapsvihar. A szerző nevét kiáltotta minden hang, s mikor az előadóktól közrefogva Thury a függöny elé lépett, páratlan ováció, tüntető taps fogadta. A zenekarból pompás babérkoszorút nyújtottak fel, széles selyemszalaggal. Aztán vége-hossza nem volt a kihívásoknak. A második felvonás nagy jelenete már a nyílt színen a múltkorinál is nagyobb tetszést provokált. Szarvasi Sándort, Marjai kitűnő alakítóját vagy ötször hívták ki. Maga Thury sietett a színpadra gratulálni Szarvasinak.
A második felvonás után még zajosabb tetszés, újabb kihívások. Egész estén ünnepelték a szerzőt, aki az előadás végén meghatva köszönte meg az előadó hölgyeknek és uraknak a darab fényes sikerre juttatását.
Mint jeleztük, az előadás kitűnő, határozottan művészi volt. Ez a mai siker sokáig emlékezetes lesz a Szigligeti Színházban. Somogyi valóban büszke lehet érte drámai társulatára.
Nem is tudjuk, kiről szóljunk több dicsérettel. Egyformán megérdemlik az összes szereplők. Erdélyiné, Szarvasi, Könyves, Bognár és Peterdi lehetnek tán legtöbb joggal büszkék a mai estre, mely különben sokat beszélő dicséret a nagyváradi előkelő ízlésű, intelligens közönségre is.
Thury tiszteletére a "Fekete Sas" különtermében szépen sikerült bankettet rendeztek.
Szabadság 1900. november 30.
A cigányok megvénülhetnek: minálunk a vén cigány sem kell. Végezze el kötelességét, haljon meg: akkor reá kerül a sor.
Van abban valami megdöbbentő tragikomikum, hogy ezt az igazságot mennyire átérzi minden magyar íróapostol-féle ember. Sőt erről írni a legnagyobb művészettel tud mindenik.
Szegény Reviczky Gyula egyik legmeghatóbb poémája is a magyar költő sorsáról zeng:
...Szépen fognak eltemetni...
A nagyok nagyja, a magyar dicsőség fejedelmi poétája hozta ezt eszünkbe.
Ma száz éve hozott ugyanis a nyéki gazdatisztnek egy fiúgyermeket az agyontárgyalt gólya. Erről a fiúról rendeltetett el, hogy emberek koldusa, költők fejedelme legyen.
Hiszen siralmakat nem fogunk sírni. Vörösmartytól talán legkevesebbet tagadott meg a jó sors a magyar rögökön bolygó poétaemberek közt. Hajh, de Vörösmarty is milyen silány keveset kapott!...
Vén cigány korában sem kapta meg csak morzsáit a megérdemelt jutalomnak.
Meghalt és nagy lett. Így van ez minálunk. Az ő neve akadémikusokat csinált törpeségekből, tudósokat a tudatlanokból. A Vörösmarty nevéből is meg lehetett élni, mikor már Vörösmarty meghalt.
Ám leperegtek az évtizedek. Korok, nemzedékek, szépen megcsinált világok múltak el.
Mi Vörösmartynak avval áldoztunk csak, hogy nem felejtettük el a nevét.
Pedig amit tőle kaptunk, az több a korok múló, változó hangulatánál. Örökös gyönyörűség, győzedelmes illúzió Vörösmarty minden kis sora.
De mi csak negyvenöt év múltán kezdjük érezni, hogy van lelkiismeretünk. Csaknem félszázad múlva kiáltjuk: emlékezzünk a költőre!...
Mindegy már, csakhogy idáig elértünk. Amit teszünk, beszélünk, írunk, adunk: úgysem elegendő, csak amolyan késedelmi kamatféle, amely avval áltat, hogy adósságot fizetünk.
A költő nagy lelkének feltámadására, az ő nagy hitére, az ő nagy álmaira sohasem szomjúzhat rá a világ úgy, mint most.
Legyen hát szent az emléke s újra élő a lelke. De istentelen az, aki a költő emlékével nem hódítani, hanem háborúzni akar. Istentelen az, ki a nemzetbomlasztó munkához idézi meg a Vörösmarty szellemét. Istentelen az, aki a Vörösmarty nevéből is választó falat akar csinálni ebben az úgyis züllő állapotú magyarságban.
Vörösmarty a költők fejedelme: világosság fejedelme hát.
Nagy szellem, mi azért idézünk fel, hogy hálaáldozatot mutassunk, és hogy nekünk világosságot adj!...
Szabadság 1900. december 1.
ae.
A Katonák nagy sikere, zseniális írójának tüntető ünneplése fényes, feledhetetlen esemény nekünk.
Semmisem lehetne nagyobb dicséret a nagyváradi közönségre, mint az érdeklődés, előkelő ízlés, amit irodalmi és művészi dolgok iránt állandóan tanúsít.
Ha csak percentjeit látnók ennek az intelligenciának s áldozatkészségnek a magyar társadalom más köreiben!...
Mikor a képzőművészetek népszerűsítése érdekében országos akció indult meg, gondolkoztunk rajta, kicsi és nagyobb íróemberek, hogy miként lehetne ezt az irodalomnál is megcsinálni.
Mert biz' úgy van: a magyar író sorsa ötven év óta mit sem változott. Ha a lapok és az író-temperamentumot megtűrő néhány kegyelem-állás nem volna, bizony a pellagra többet pusztítana a magyar írókból, mint a Zsibó-vidéki oláhok közül.
Hogy s mint lehetne ezen segíteni: arról állandó és állandó is lesz még a vita sokáig.
Egyelőre csak ott tartunk, hogy ujjongva írunk minden magyar, igazi íróember sikeréről. Hátha tán így lassanként rászoktatjuk a publikumot az írói érdemek elismerésére s az olyanféle sikerek megcsinálására, mint amilyen a Thury Zoltáné volt...
*
Érdekes, hogy úgy mondják: befelé élő ember a Katonák írója. Beszélni sem igen szeret. Éppenséggel nem közlékeny természetű.
Az igazságaival is ilyen. Nehezen mondja el, csak megírni szokta őket.
A tiszteletére rendezett banketten mondta ezt a fényes igazságot:
- Higgyék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy luxus...
Másnap, este körül, utazott. Ködös őszi délután volt. Ketten kísértük ki a vonathoz. Volt időnk. A homályos étteremből kibámulva az őszi ködbe sokáig beszéltünk. Olyan intim, házi dolgokról, ami[k]nek a refrénje szegénység, küzdés, lankadás...
Akkor mondta:
- Tegnap nem mondtam el a teljes igazságot. Magyarul írni egyáltalában nagy luxus...
*
De annál szebb halott írónak lenni. Minél régebben halt meg, annál jobban lelkesedünk érte.
Elő nem fizetnénk egy magyar író könyvére, de tudunk ezreket áldozni a halottakért. Nem szeretnők, ha ezt félreértenék. Nem a Vörösmarty-ünnepről van szó. Abban lelkes, tiszta örömmel veszünk részt. Csak egy rejtélyes, speciális magyar betegségre, az élő írók meg nem becsülésére akartunk ismét rámutatni.
Hogy a könyvnek nincsen becsülete, ez már csak tünete ennek a betegségnek.
Akit pedig ez elszomorít, vigasztalódjék Vörösmartyval:
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
*
Az idő még inkább őszies, mint decemberi. Már azonban téli az élet. Felolvasó estéket rendeznek a külvárosi kaszinók, és első matinéjét tartja a Szigligeti Társaság. Hogy egész végig az irodalomnál maradjunk. Még egypár szót.
Ne tessék félni: már a jóízlésünk sem engedi, hogy ismét és folyton szidjuk ezt a társaságot.
Csak egy kérésünk lenne. A munkarendet szeretnők már látni, ami bizonnyal sokat ígérőn, mindent helyrehozóan elkészült. Ezt a munkaprogramot kérjük igenis...
Szabadság 1900. december 2.