Borongó, emlékező és emlékeztető ünnepek napjai a nagyhét napjai.
Templomokat járnak az emberek, s bizonnyal majdnem érzik ilyen napokban azt, amit gyakrabban is érezhetnének, hogy minden vanitatum vanitas. Egy a cél, vágy: kibékülés és megnyugodás...
*
Kibékülés és megnyugodás és harc mégis, most is és mindig e világon. Kis harcok, nagy harcok. Ostobák és még ostobábbak.
Az életet néha és némelyeknek nézni is fárasztó.
A nagy szláv birodalom, ez a forrongó, mesés erőket rejtő nagy óriás vonaglik a harcban. Kezdik letépdesni régi ruhájának utolsó rongyát is. De a ruharonggyal együtt nem egy helyütt a húst is.
Baj ott nem lesz. Eldinamitozhatják minden hatalmasokat, egy-két millió elégedetlent ismét deportálhatnak. De baj ott nem lesz. Ki még nem fejezett és fejtett erői szunnyadoznak az óriásnak, és gépembereit, kioktatott masináit nevelheti és növelheti a germán, sorstól rendelt ősellenfél, e most harcoktól vérző óriásé - akárhányunknak legyen szomorú e gondolat - az erő és a jövő...
*
A saját kis harcaink sem minden törvény nélküliek, de inkább vulkánikus belső harcok.
Nálunk a társadalom vonaglik. A társadalom, mely meg sem érett, meg sem erősödött, már csupa veszedelmes betegség.
Az volt a baj, hogy az őszinteség hiányzott belőle. S még nagyobb, hogy a legtelhetetlenebb ellentéteket nem kiegyenlítette, hanem beborította.
És a legeslegnagyobb baj, hogy mi bizony még mindig barbárok vagyunk - egy kicsit nagyon.
Csudás dolgokat beszélnek az oláhok kis fővárosából, mely Párizs és Teherán együtt; hol intelligencia csak a romlott perverzitásban van.
Bukarestet nem ismerjük, de Budapest és az ő hasonlatosságára csinált Nagyváradok sem kutyák...
*
De nálunk legalább sok a melegszívű ember abból a fajtából, amelynek hiszekegye is van, s tovább tart az én-nél.
Valóságos szeretettel nézzük azt a buzgólkodást, amivel ennek a városnak új főkapitánya látszólag nem vitális, de valójában a legsúlyosabb társadalmi bajokat orvosolni szeretné. Ne nézze ezeket a terveket a bürokrata száraz, rövidlátó szemeivel senki. Csupa jóindulat és melegség árad ki e száraz paragrafusok szürke soraiból.
Csak egyre kérjük, figyelmeztetjük. Igaz, hogy sok betegséget diétával gyógyítanak, de a társadalmi betegségek gyógyításánál nagy hiba volna a diéta-gyógyító móddal visszaélni. Mert akkor aztán nem marad meg semmi, csak - diéta. Egyenesen szólva: reakciót csinálni, akármilyen keveset, még jóindulatból sem szabad...
*
Napsugaras, ragyogó a tavasz... Egészséges tiszta levegőjűek az utcák. Ibolya, jácintillat terjeng. Holnap reggel hallelujaének szállja be a világot, feltámadásról, életről kapunk erős hangulatot.
Szét, szerte fog foszlani ez a hangulat is. Megőrlik a napok kegyetlen apróságai. De gondolkozzon, akinek erre a gondolatra szüksége van: vajon nem csodálatos és szép dolog-e, hogy az élet örömre indító hangulata nem fogy ki az emberből soha!...
Szabadság 1901. április 7.
A feltámadás ünnepének szokták nevezni, pedig voltaképpen az élet és igazság ünnepe.
Akik pedig kissé cinikus filozófiával szabják meg a jelentőségét, így szólnak: a húsvét is csak azt bizonyítja, hogy a Messiásoknak meg kell halniok a feltámadásért. De azért csak az élet ünnepe a húsvét, s az igazságé is. Mert az élet mégiscsak valóság, igazság...
Mikor így rügyező, sugaras tavaszkor eljön, az emberiség mindig hozsannával fogadja.
A korok pedig néha közel, néha nagyon távol vannak hű megértésétől, s ilyenkor más és nem az igazság ünnepel.
De akik igyekeznek megérteni saját koruk hangulatát, azok számára mindig ad gondolkozásra alkalmat a húsvét, e nagy szimbólum, e vigasztalást nyújtó nagy ünnep.
E pillanatban úgy érezzük, hogy e kor hangulata távol, nagyon távol van a húsvét megértésétől.
...Eszünkbe jutnak a Rajna-parti vérnapok. Mikor fanatikus csordák nagypéntek napján mészárlással akarták megbosszulni a Messiást, s hogy gőzölgő zsidóvér festette a vizet, melynek partjain két nap múlva tömjénfüstös templomokban zúgott a hozsánna, hogy feltámadt az Igazság s az Élet!...
Ez a vad hangulat volt talán minden kor oly hangulatai között legméltatlanabb az élet nagy emberi ünnepéhez.
...De vajon méltóbb-e a mienk, melynek durva hangulatából olyan keveseknek sikerül magukat kivájniok.
A tömegek mozdulnak meg ismét, mint egykor. A fanatizálható, az elvadítható tömegek.
Ne üljünk föl a közönséges zászlóbontásoknak.
Egy nagy, feltartózhatlan erupció előtt állunk. Előző korok hibái, tévedései készülnek önmagukat megbosszulni. A messiási tanításokat hant borítja. Talán nem újulhatnak meg már a Rajna-parti vérnapok. A hugenottákéi sem. De az emberiségre nagy csapások várnak. Sok könnyet, sok vért szomjaz még a föld...
...Az élet és igazság ünnepén bocsáttassék meg nekünk, hogy eljövendő nagy szomorúságok árnyképeit látjuk.
Nekünk fáj legjobban, hogy ünnepen ilyen tépő gondok szállnak reánk!
- ...Ünnepeljen azonban mindenki ép örömmel, önhite szerint. Zengjen az élet hozsannája: feltámadunk!...
Szabadság 1901. április 7.
ae.
Ájtatos hívők ájtatosságát nem zavarta a színház világi lármája. Egész nagyhéten szürke homály födte a díszes múzsatemplomot. Bezárt ajtai úgy esténként szinte beleszomorkodtak az utcai lámpafénybe. Az új utcán, melyet olyan mozgalmassá tett a színház, ismét kihalt az élet. Még a bodegai borozó vendég is csak osonva járt-kelt a tájon.
Az igazságnak tartozunk megírni, hogy valami nagy fájdalmat nem keltett nagyon sokunkban ez a síri csendesség. Szinte úgy hatott reánk a nagyhét színházi csendje, mint a ligeti járókelőre a csinnadratták, verklik elnémulása. Az egymást érő kudarcok, friss lármák után már az idegeinknek is szüksége volt erre a kis jóleső pauzára.
Aztán meg élt bennünk a húsvét hangulata. Majd csak lesz egy kis feltámadás. A bűnbánás hete gyümölcsözni fog. Erőt nyer az erőtlenség, tanulságokat a csökönyösség, bizalmat a szkepticizmus. Majd jön a megváltással Székely Irén s a többi...
Elmúlt az ünnep, esténként fényben ragyog a színház, és mi úgy hisszük - mert olyan nemes és szép dolog hinni -, hogy a húsvét megváltást hozott...
Azok neveit persze még ma sem tudjuk, akik a messiási feladatra törtek és törnek. Idegen ember, kultúrvárosból való, el se hinné nekünk, hogy virágvasárnap után tíz nappal még nem tudjuk, hivatalosan még nem adták tudomásunkra, hogy kik a nagyváradi színtársulat tagjai. Betegre nevethetnők ezen magunkat, ha a dolog nem volna siralmasan szomorú s legtöbbet mondó s minden vádnak koronatanúsága a nagyváradi állandó színészség első szezonával szemben.
Ha minden kötelességét híven teljesítette, s az egyet mulasztotta csak el a színügyi bizottság: a tagok névsorának bekérését, már helyrehozhatatlan bűnt követett el. Higgadtan mondjuk ki, hogy ilyen abnormális állapot egyetlen magát kultúrvárosnak tartó helyen sem fordulhat elő...
Hozzák azt helyre, akiket érdekel. Mi számoljunk be az új szezon első eseményeiről, melyek valamelyes hitet adtak nekünk.
Mindenképpen, még kronologikus rend szerint is Székely Irénről kell először írnunk. Szerződtetésének történetét ismerjük. Az egész nagyváradi közönség szokatlanul egyhangú óhajtása volt ez. Minket, kik a kisasszonyt csak nagyon kitűnő művészi nevéről ismertük, valóságos csodálattal töltött el az az entuziázmus, amivel itt róla mindenki beszélt s az a hit, mely az ő eljövetelétől várta a színházi élet minden sivárságát eltüntető színt és életet. Csak egyszer hallottuk, s már megértjük ezt a még Nagyváradon is szokatlanul meleg, általános vélekedést. Székely Irénnél aligha van szebb hangú magyar művésznő. A vidéken pedig még csak hozzá hasonlítható sincs. Erős, tömör, varázsos, érzéki ez a hang. Előadása pedig a legegyszerűbb, legtermészetesebb. Nem hanggimnasztika, nem okvetlen ragyogás, hanem tiszta, poétikus kifejezése az érzéseknek. Még iskolája is a legtökéletesebb éppen az egyszerűség, a természetesség által. Ereje pedig valami definiálhatlan varázs, melegítő rezgés, mely minden érzékünket megragadja. Nagyváradon tudják Székely Irénről, hogy először drámai művésznő akart lenni. Felesleges hát szólni arról, hogy játékművészete is milyen befejezett. Alakja megnyerő színpadi alak. A hatás céljáért semminemű operett-raffinériára szüksége nincs. Vasárnap este a Cigánybáróban lépett fel először. Egyetlen eladható jegy nem maradt a pénztárban. Mikor a színen meglelent, kitört a taps, az éljenzés. Az ováció percekig tartott. Közben a zsinórpadlásról virágcsokrokat eresztgettek le. Ez az ováció tartott egész estén. Első, egy kevés meghatottságot is eláruló énekszáma után ismét percekig tartó taps, Szaffijánál alig van tökéletesebb. Partnereibe, az egész környezetbe lelket, kedvet öntött. Perényi még nem volt soha úgy diszponálva, mint a címszerepben ez estén. Füredit, kit utólag szerződtetett csak a színház vezetősége, szeretettel tapsolták egész este. Székely Anna méltó volt Székely Irénhez, s ennél nem kell több dicséret. Lányi Edit, Pintér, Bérczi kiválóan jók. Bércziné Horvát Irma s Deésyné tüzes, magyar táncát megújrázták. Az új kórus, mely néhány jó erővel lett gazdagabb - köztük egypár csinos és jóhangú kardalosnő s Vank Pista, egy igen használható segédszínész - némi érthető ingadozástól eltekintve -, egész jól megállta helyét. Nem kevésbé az itt-ott különben nagyon lármás zenekar. A zenekarban egy fiatal, szimpatikus, egyenruhás férfi alakja tűnt fel, aki állva dirigálta a zenekart. Az új karmester ez, Várady Aladár. Fiatal erejű és hevű, energikus, képzett, intelligens muzsikus ember. Már egészen jónevű. Stephanidesen kívül - így mondják - nincs jobb vidéki karmester nála. A közönség megtapsolta. Bizonyosan sokat javít az elég rossz zenekaron is. Az első este főképpen Székely Irén jóvoltából teljes sikert jelent.
Hétfőn, tegnap, majdnem az első estéjéhez hasonló érdeklődés. Ámon Margit, az új szubrett napja. Operettprimadonnai képességeit, melyek főként a táncoperettekben excellálnak, már múltkori vendégszereplése alkalmával nagy sikerrel mutatta be. Tegnap az Ingyenélők népszínművében lépett fel. Virágok s tapsvihar fogadták. Egy kedves parasztleányka szerepét játszotta mindenkit elragadó temperamentummal s kedvvel. Énekszámai is igen tetszettek. Az ő szerződtetése is szerencsés akvizíciót jelent. - Mellette Pintér pompás alakítása, Bérczi kitűnő karikatúrája és P. Szép Olga erős drámai művészete keltettek nagy hatást.
Ügyesen "ugrott be" L. Halász Anna a beteg Szohner Olga helyett egy nagy szerepbe, s zajos derültséget keltettek - főként a karzaton - a csengő érc dalkör bolondságai. Beváltotta a reménységet a második este is.
Sudermann egyik mestermunkáját, a Pillangócsatát választotta a bemutatkozásra a színtársulat új bonviván színésze: Pataky Béla. Pár évvel ezelőtt a kolozsvári társulat tagja volt, s ismerőse a váradi közönségnek. Azóta a temesvári, budai és debreceni színpadok nevelték s nevelték igazi művészemberré. Kiválóan talentumos, intelligens színész nagy-nagy ambícióval, szerencsés külső tulajdonságokkal s szorgalommal. Keszler szerepét játszotta. Az igen válogatott előkelő közönség tapsokkal fogadta, s mindjárt az első alakításával érdemessé tette magát a bizalomfoglalóra. Orgánuma pompás, skálája változatosabb, mint elődjéé. Olcsó, kis hatásokra nem vadászik. Ábrázolása öntudatos, biztos. Határozott nagy sikere volt. Talán öltözködni jobban tudott Balla, de egyebekben okvetlenül el fogja feledtetni. És örömmel regisztráljuk, hogy sikeres és szép volt a harmadik estéje is a szezonnak. A szereplők vetélkedtek, nemes ambícióval játszottak.
Szohner Olgának alig volt olyan igazi sikere még, mint ma. Mégcsak Somogyiné is jó volt. Szarvasi és Peterdi mai művészete a legelső színpadhoz méltó lett volna. Szarvasi sohsem volt még melegebb és igazabb. P. Szép Olga, P. Tóváry Anna, Erdélyi és Deésy a legjobbat nyújtották. Szokatlanul zavartalan nemes élvezetet nyújtott.
Mi pedig hitben megerősödve várjuk az eljövendőket...
Szabadság 1901. április 10.
Lili, Lili, földi leány arcú, aranyos tündér: arany szárnyacskáid csattogásának milyen mennyei muzsikája van!... Hányszor csináltál újra forrni tudó vért, hányszor ríkattál meg bennünket!... Hányszor értetted meg velünk: evvel a mégis csak napsugáros élettel leszámolni is szép, elragadtatni magunkat vele pedig égi gyönyörűség...
...Ni, mibelőlünk, szürke krónikásokból ismét poétákat csináltál, Lili!... Pedig epések vagyunk, talán az idegeink is rosszak, talán meg is koptunk, volt is egynéhány Lili asszonyunk. De te, Lili, egyetlen vagy, világos vagy, csodatevő angyal vagy. Te megsimítod a mi lelkeinket, és mibelőlünk válnak ismét bohók, irigyelt balgák, mámorosak.
Lili, óh, te már sokadszor csinálsz himnusz-író poétát öreges és epés kritikusokból.
Fájdalmas volt nekünk mégis mai találkozásunk, Lili. Vagy a világ kopott meg nagyon-nagyon már, vagy mi lettünk gyógyíthatatlan Saint Hypothèse-ek, vagy nem értettek meg itt a mi színpadunkon, Lili... Mert te nem változtál, nem változhattál. És ez, óh, sokkal-sokkal fájdalmasabb nekünk, mint hinni lehetne. Mert mi nemcsak imádóid vagyunk, hanem vagyunk kritikus nézők, kiknek olyan sokszor kell a valóságért megkeményíteni a szíveinket.
A címszerepben Ámon Margit egyéni szeretetreméltóságát, báját, kedvességét láttuk. Megkapta a szerep hangulatát, és illúziót keltett. Az utolsó felvonásban zajos sikere volt, és különben is sokat tapsolták. Több énekszámát megismételtették.
A többi szereplők, talán az egy Patakyt kivéve, nem voltak méltók a darabhoz. Pintér (Plinchard) csak énekelni tudott. Nyárai Saint Hypothèse-e az ő leggyengébb alakításai közül való, melyben csak hibái rikítanak. A rendezés nagyon gyarló volt. A közönség, mely megtöltötte a házat, különben eleget tapsolt.
Szabadság 1901. április 11.
Tudnak még az emberek ünnepelni. Milyen csodás és milyen kedves dolog ez!
A húsvétból okvetlenül hoztunk egy kis hitet magunkkal...
No meg nagyon szomorú is volt a mi nagyhetünk. Teletöltött bennünket vigasztalan szomorúsággal s az élet keserűségével.
Mert mégis az élet gondolata a legszomorúbb gondolat. Akkor, mikor az életet magát szomorúnak tartjuk.
És mi igen szomorúnak tartottuk az életet. Hiszen még a fórumi élet is szünetelt. Este pedig hiába akartunk komédia által feledni. A komédia kacagó lármáját elkergette a harangok szomorú zúgása...
*
És aztán jött a feltámadás. Az ünnepi zsivaj. A fórum kitörő lármája. A komédia megújítása. - Az élet jött ismét kedves, lüktető lírával.
Az életet, kedvet pedig mostanában a kis színház fogadja magába, s bizony-bizony busás kamatokat ad rá.
Dalos madarak költöztek a díszes kis kalitkába. Dal, szín, fény, illat, kacagás és taps viharzik a húsvét előtti szomorúság helyén. Áldassék érte a húsvét és Székely Irén, meg a többiek...
*
A tavasz pedig naphosszán népesekké teszi az utcákat.
A kávéházak nem nagyon áldják a természet e megváltozhatlan rendjét.
Ahogy enyhül ott künn a levegő, úgy fogy a tüdőfogyasztó, kávéházi emberek száma.
Ellenben már-már kitörőben van a nyaralási düh. Zöldelési düh ez tulajdonképpen. A spenótösztön olyan helyekre csalja az embereket, ahol azelőtt negyven-ötven évvel természetimádó poémákat gyártottak a verset író mesteremberek.
Egyes merészebb nyaraló kedvűek már most ki-kivándorolunk a fürdőkbe, a Kargerbe s egyéb helyekre. A Széchenyi-kioszk pedig, ez a kis, eldugott, kedves, nyári fészek kezd ismét divatba jönni csendjével, zöld fáival s levegőjével.
Kissé korai dolgok ezek mind. De ha a tavasz így halad, nemsokára meglesz az első térzene is.
*
Nincs benne semmi malícia, hogy mindjárt a helyi irodalmi életről szólunk.
A Szigligeti Társaság a minap tartotta választmányi ülését. Holnap pedig közgyűlést tart.
A "fiatalok" szörnyen készültek először, hogy majd csinálnak ők itt szörnyű egészséges, irodalmi állapotokat. Majd ezt meg ezt csinálják ők a közgyűlésen.
Szerencsére eszükbe jutott a vezető daruk históriája. Lelohadt a kedvük.
Vagy tán az jutott csak eszükbe, hogy a fiatal energia ritkább és becsesebb manapság, mintsem szabad volna haszontalanul elpocsékolni...
De meg hát nem mindegy-e, hogy alsós vagy felsős kalábert játszanak-e a kávéházak szeparéiban?...
Szabadság 1901. április 14.
Megvártuk, míg felejteni kezdik. Az affér igen érdekes volt ugyan, de nem olyan egészen közömbös és hideg, hogy íráshoz értő s írással élő ember mindjárt higgadtan szólhasson róla.
Ott kezdődik a dolog, hogy egyik budapesti lap ünnepi számában húsvéti verset írt bizonyos Juhász Sándor úr. Nem nagy dolog. A húsvét kellemetlenségeihez tartozik, hogy megverselik a juhászsándorok. Ez a kisbetűzés nem kicsinylés egyszersmind. E sorok írója ismeri Juhász Sándor urat, s igen tehetséges teológusnak tartja, aki egypár pompásan csilingelő versikét is írt.
Kiss József, lapjában, a Hétben kijelentette röviden, hogy a verset tőle lopta Juhász Sándor.
A vádra védekezés jött. Kiderült, hogy Juhász Sándor nem plagizált. De kiderült az is, hogy Kiss József addig-addig terjesztgette lapjában minden tekintélyek ledöntését, hogy még a juhászsándorok is tanítványai lettek. A Juhász Sándor megvádolásáért kapott Kiss József egy olyan választ, mely az ablakba nem teendők közé tartozik.
Külön kérdés itt, hogy Kiss Józsefnek igaza volt-e vagy nem. Az egész kanapé-hecc jobbára csak skribler embereket érdekelt. De az a káromkodás, amivel Kiss Józsefet illették, már érdekes jelenség, igen érdekes.
Kiss József megcsinálta volt a maga lapját. Azt hirdette, hogy az irodalmi klikkek ellen küzd. A fiatal, viharos, erős tehetségeket akarja megmenteni. Így is kezdte a lap. De már a múlt nyáron, itt Nagyváradon, joggal hánytuk a szemére, hogy a lapjával új klikket csinált. Nevelt egy gárdát, mely küzd mindenki ellen. Gárdát, mely azért szívesen adja meg magát. Mely mindent megbocsát - magának s mindent felró másnak. Gárdát, mely csodálatos hittel hirdeti, hogy övé a tehetség, jelen, jövő, ítéletmondás, ország, hatalom és dicsőség.
És Kiss József tűri, becézi a gárdát, melynek Ignotuson és Kóbor Tamáson kívül önmagukat kiírt, túlélt harcosa[i] van[nak]. Néha ugyan felsír mélabúsan, hogy nincs új hang, s hogy neki sincs már kedve. Egyébként pedig tűr mindent.
Az eredményt harsányan hirdeti az a káromkodás, melyet cinikus módon a Juhász Sándor afférjának ötletéből a Kiss József fejére hánytak.
Lám, ezt az irodalmi szabadságot jól beoktatta a Hét s a gárda.
Ha pedig Kiss József, akiről gyakran lehullt a cinizmus leple, megdöbben most gyakrabban, mint máskor, s eszébe jut, hogy a deres hajat mégiscsak meg kellett volna menteni a megostromlott tekintélyek között: magára s a gárdára vessen. Tőlük tanultak a juhászsándorok. És ha Juhász Sándor nem is ír olyan verset, mint Kiss József, szoboszlói tanítványainak azt hirdeti, hogy a kontár nem ő.
Kiss Józsefék nevelték a juhászsándorok ismert fajtáját, az Otthon Kör óriásait, akik egyebet sem tesznek soha, mint hisznek magukban, s "rombolják a tekintélyeket"...
Szabadság 1901. április 17.
ae.
Nem a szentimentális emberek fajához tartozom. Nagyon hatott reám a norvég félisten kietlen, fagyasztó lelke, mely nevetséges botorságnak tartja a szánakozás érzését. Nem valami krisztusi tanítás, az bizonyos, de a kor igazságaihoz tartozik.
És ma láttam két toprongyos, szürke, idegen embert összecsókolózni. Siettem messze tőlük, mert valami nagyon szégyenletes történt volna velem. Alighanem elkönnyezem magamat.
Másutt írunk a dologról bőven. Egy kis jámbor zsidó gyereknek vére futott egyszer a fejébe, bosszút akart állani, s nagyot vétkezett. Tizenöt hónapi börtönt szabtak rá, s egy őr át is vette mindjárt.
Azok közül való a szerencsétlen, kikről mindjárt sejtjük, hogy nem vétkes szívűek, csak vak esetleg sodorta bűnbe őket.
Az apja pedig odament mellé. Becsületes arcú szegény kis ember. Nézte, nézte az ő rabfiát. Látszott az arca vonaglásán, hogy erős akar maradni. Benyúlt a fiú zsebébe. Kopott noteszkét, törthegyű ceruzát magához szedegetett. Azután megcsókolták egymást. Két felzokogó hangot hallottam még. Akkor már messze voltam tőlük.
Hát ez a csók hatott meg ma engem. Az a porkoláb egy becsületes lelkű, jámbor, bunyik fiúcskát szállított a börtönbe, aki még zokogva csókolja meg az ő szegény, öreg apját, akinek fáj, nagyon fáj becsületes gyermekszíve.
És nekem úgy tetszett, hogy ez a kis gyermekember evvel a csókkal meghalt. Nem ő jön ki világosságra, hanem majd egy másik. Kibocsátott rab, aki kötött egy néhány tanulságos cimboraságot, akinek sokszor fog már fejébe futni a vére, aki előtt gyűlöletes nagy törvényszék lesz e társadalom, csupa elnök, esküdt, bíró, ügyész és porkoláb...
Szabadság 1901. április 18.
ae.
Alleluja ének, tömjénfüst szállja át a világot. A sírok felhányják halottaikat. Úgy dübörög az öreg föld, úgy kattognak a fölhányt koponyacsontok: nagy-szomorú ünnepre várnak a töprengő, ijedő lelkek, nagy-szomorú ünnepre, mely dicsőséges lészen mégis, hiszen feltámadásnak ünnepe leszen.
Kik a feltámadásra hívott halottak?... Messiások és latrok. Zúgni fognak a harsonák, bömbölni a füsttől kába hivők: sírjaikból kikelnek az összerombolt tekintélyek, s eljön majd a nagy éjféli óra, mikor a feltámadott halottak nagy robajjal törtetnek vissza, vissza: a trónokra.
Kell, hogy legyenek nagy élő igazságok. Kell, hogy nem törvény nélkül mondta légyen ki amaz új római imperátor a németek birodalmában, hogy a tekintélyeket sírjaikból trónjaikra kell felhozni újra. Kell, hogy nem törvény nélkül változott meg légyen a tömegek lelke, mely áhítja a jármot ismét, mivel botorkálni mégiscsak a járomban könnyebb.
Az élő törvények megdöbbentő igazságai roskadnak reánk. Az élő törvények hozták a forradalmak viharait. Az élő törvények csinálták a szabad boldogtalanságot. Az élő törvények kínálták meg az embereket önmagukkal. S az élő törvények támasztják föl a halottakat.
A nagy misztériumok közül vágta magát egy-egy pillanatra - elénk.
Nem láthatunk tisztán tán e pillanat alatt sem. De a napok siralmas, komikus kicsiségei közt még ennyit sem látunk. Valamivé formálódott lelkünket itt is, ott is éri a korbács csapása. De az ütő karokat nem látjuk. Vakok, figurák vagyunk az élet banális semmiségeinek közepette...
Eljön hát a nagy éjféli óra. Sejdítjük, hogy eljön. Lesz föltámadása a tekintélyeknek.
Csodálatos. Élnek körültünk még sokan, kik állottak ama nagy vihar egy utolsó szárnylendítésében. Elzúgott a vihar. Körültök a semmi tisztasága. A tisztaság tele szabad emberekkel, kik között az sem állott magasabban, ki lábát valamely ledöntött trónusnak vetheté. A tömegek összeforrott lelke volt az úr.
Mily csodálatos forgása az időknek! Talán a vihar nem érkezett idejében. Talán hamarabb jött. Erős lökés kellett a trónoknak, de ezt a lökést nem érezték meg egészen a trónok a tömegek lelkületében, mely csak egy nagy, bizsergető szabadsághangulatot kapott az úgy beleivódott másik világ: a tekintélyek világa helyett.
Mert a tömegek lelke még a vad csordából hozta magával a tekintélyeket. Már a vad csordában csatázott vele a másik nagy erő: a szabadulás.
Századok órái faragták a jármot, s ha a messiások táplálták is a tömegek lelkében a szabadulás nagy ösztönét, az erősebb mégiscsak a leigázó tekintély maradt.
Korán, úgy van, korán jött a vihar a tömegeknek. A villámlás fénye, a világosság volt előbb kevés. A messiások nem bírtak a tekintélyekkel. Nem tudták őket elszakítani a tömegek lelkétől, s nem tudtak bevilágítani abba, ami a vihar után jön.
Ezért kell föltámadniok minden tekintélyeknek. Ezért lesz halottak látogatása. Ezért éri a mi szabadulás hitében formálódott lelkünket nap nap után több korbács-csapás.
Halljátok a fórumok férfiainak szavát - a feltámadásról? Hirdetik bölcselkedők, kegyes főpapok, költők és egyéb tömegvezetők. Óh, mert kísérő serege lesz az eljövendő feltámadási processziónak.
De megijedni csak ijedő, betegesen érzékeny lelkek fognak. A sötét tekintélyek föltámadása nem lehet valódi föltámadás. Szellemjárás lesz csak. Szellemjárás, mely az élő törvények nagy igazságából fakad, de nem maga az igazság.
És ha előttetek is fölvágódik egy pillanatra ez az egy az élet nagy misztériumai közül: ne váljatok kishitűekké.
A szabadulás hite nőni fog, a messiások szaporodni fognak. A vihar előtt világosság fogja a viharutánra vetni fényét. A tömegek lelke a rövid szellemjárás után teljesen megérik a szabadulásra. És akkor már az éjféli egy órán visszaszállnak a szellemek. Egy tekintély marad csak: a tömegek lelke, mely küzd a jogos emberi boldogságért!...
...Kiszállva az élet nevetséges kicsiségei, bús banalitásai közül, mikor egy pillanatra felvágódik e majdnem legnagyobb az élet misztériumai között: így gondolkozunk bátor hittel mi, s nézzük, egykedvűen nézzük ezt a nagy visszavonulást: vissza a trónokra...
Szabadság 1901. április 20.
A. E.
Nem mindennapi hatást keltett - így szóltak róla az első hírek, mikor főpróbáját megtartották. Jött az izgalmas premier-este. Jávorka félve mondta el a maga prológusát. Fölgördült a függöny, s színpadra vonult a magyar színházaknak régi idő óta legszenzációsabb darabja: Ocskay brigadéros... Bajos a budapesti sajtóvélekedések után elindulni. Még bajosabb kiigazodni. A pajtáskodás kisded játékait jól ismertük. Hinni sem tudtunk hát egészen a nagy sikernek. Csak mikor erősen kezdett üvöltözni a kidirigált ellenzék. Csak mikor olvastuk a szövegben pedig csak vázdarabot: kezdtünk hinni és tapsolni... Így lett a "nem mindennapi hatású" darabból magyar Cyrano, s így lett Herczegből a magyar Rostand, igaz dicsőségre szert tevő, nagy magyar író.
*
Glosszákat írunk csak a darabról. Szószátyárság volna terjengve szólni róla. Hisz csak a minap is megkapták olvasóink ismertetését a vonal alatt. - És más okunk is van e rapszodikus beszámolóra. A mai este közönsége jól sejti, hogy mi az... Miklós mesteréknek, Bartha Miklóséknak tudniillik - mert a darabban is szerepel egy Miklós mester - valóban volt okuk hazafiatlannak, kegyeletlennek elkeresztelni Herczeget.
Hogyne, mikor Kártevő Sándornak nevezteti a Rákóczi bírtokokkal jutalmazott Károlyi Sándort. Hogyne, mikor Piber vikárius megcsalja a kurucot, a labancot - de önmagát soha. Hogyne, mikor olyan groteszk módon világít be az udvariak furcsa világába.
Ám ma sokan látták a darabot. Legalábbis - a prológ szavaival élve - sok szív játszotta el. E szívekre feküdjenek a kezek, s az ajkak úgy merjék állítani: nem magyar-e, nem drága-e, nem nemesen hazafias a Herczeg darabjának minden kis tendenciája?!...
*
Nem Bánk bán. Ez a hasonlítás igen szerencsétlen volt. Nem az úgynevezett iskolai "taglalni való", sem az úgynevezett klasszikusok közül való a Herczeg darabja. De mesteri színpadi munka. A színpad rafinált, modern mestere írta. Jeles, esztétikus bácsik természetesen nem tudják megérteni ezt. Nem tudják, hogy a színpadi írónak ki kell magából válnia, még tán az akadémikusi babérokról is lemondania, hogy a színpadon azt a hatást tudja kelteni, mit mint író szimpliciter kelthet. Herczeg a színpad rafinált mestere. A nagy, meleg hatások ismerője. Darabjának tárgyát így választotta, történetét így építette fel, alakjait így rajzolta meg. Mesterien mindegyiket...
*
Már jubilált a Vígszínházban, lejátszották rég a vidéken. Mi várva vártuk szintén rég. S megkaptuk ma. Akik máshol, a Vígszínházban, Szegeden, Kolozsvárt vagy Debrecenben látták: elhiszik-e, hogy a ma este összesen nem volt öt kihívás. Hogy nyílt színen csak Dili és Szörényi személyesítői kaptak tapsot? Hogy a darab vezető alakja elveszett, csak akkor láttuk, mikor már a várakozáson felül rossz volt? Hogy kínosabb, lesújtóbb impressziókkal nem távoztunk még ebből a sok szomorúságot látott új színházból, mint ma?...
*
Hiszen a díszletek pazarok voltak. A jelmezek vakítóak. Tarlókon háló kuruc vitézek ékes díszmagyarban ragyogtak... És ilyen volt minden ragyogás ma este. Higgadtan szólva is: düh fogott el bennünket. Mert szép és kedves a naivság, de az a nagy naivság, hogy az abszolút tehetségtelenség vállalkozik sziklagörgetésre, s a képtelenség nagy erejűségre: már dühbe hozó. Somogyi Károly annyira nem színész, hogy lehetetlen róla hosszabban vélekedni. Ocskay Lászlója paródia volt. Sajnos, hogy ezt senki sem merte megmondani neki, s hogy felelősségre is csak őt lehet érte vonni. Többet - a ma esti közönség szóljon mellettünk, s szólni fog - nem mondhatunk.
*
A fegyelmezetlenség ülte orgiáit. A gondolat, ötletszegénység, a tartalmatlanság. Igazi, való nagy sikere, még ez összevisszaságban is kitűnő, csak P. Szép Olga Dilijének s Szarvasi Sándor Szörényijének volt. Ők megértették Herczeget, meg a darab lelkét. Erős, biztos, nagystílű alakok voltak. Nyílt színen szólt feléjök a taps. E. Kovács Mariska énekművészete sohse riasztott jobban, mint ma, Pintér kétségbeejtően szavalt. Erdélyi elfog[ad]hatatlan semmi, Nyáray, Pataky, Peterdy, Bognár tűrhetők csak az epizódalakok között. Szomorú, de való beszámoló egy igazán ragyogó színpadi mestermunka premierjéről, melynek hét-nyolc előadáson kellett volna egymásután gyújtva lelkesítnie s megríkatnia...
Szabadság 1901. április 20.
Irodalmi afférokkal kezdődött a hét. Ám ezek is csak afférok voltak. Az irodalomnak kevés köze volt hozzájuk.
Jóslásunk bevált. A mi irodalmi fiatalaink sokkal opportunusabbak, mint általában szoktak lenni az irodalom fiatalai. Megalkuvó filozófiával statisztáltak az afférokhoz.
Ám erre a filozófiára elsősorban a generális jelenléte irodalmi társaságunk közgyűlésén bírta rá a fiatalokat.
Kedves dolog, ha nem is történt meg, a közgyűlésnek az az állítólagos kis epizódja, mikor a generálist megkínálták egy ellenzéki szavazócédulával.
- Már én csak a hivatalos listával, a többséggel fogok most is szavazni - válaszolta volna a kedves bonmot szerint a generális...
*
Mindig tud valamit, akar valamit mondani nekünk, az ő legodaadóbb híveinek a mi nagy öreg emberünk.
A kaszinói beszédével is felkeltette a lelkünk egész szeretetét.
Milyen meleg, rajongó szavak tolmácsolták ezt a nagy szeretetet... A nagy érzések e nagy megnyilatkozásában úgy véltük, hogy kikelt rámáiból, s megelevenedett a legnagyobb magyar képe, s odaállott mellé, a galambősz, nagy magyar államférfiú mellé, s állottak egymás mellett szerető, meleg kézfogással...
*
Ha majd elcsitul egy kissé a hevesen forró, még nagyon animális, ifjú vér, ha majd rendszert kapnak a fiatal agyvelők, ha majd megismerik a múlt tanulságait, ez a kaszinó s a többi hozzá méltó fűzi, köti össze a jövő társadalom kiválóit is.
Nem látjuk mi igen tragikusnak - sokszor leírtuk is - a mi fiatal diákjaink csupa tűzzel s energiával űzött harcait. A fiatal erők mindig csatáztak a természetben.
Majd megtanulják, hogy a magyar jellemben valóban van egy csöpp kis konzervatizmus. De csökönyös vadság, korlátoltság nincs. Hiszen nem frázis az, hogy a magyarság egész ezer éve a szabadságért küzdés volt. Hogy lehessen hát a szabadság magyarja a sötétség szolgája. Ifjú harcoskodók, ti fogtok majd egyszer legjobban mulatni ezen a nagy, nevetséges lehetetlenségen!...
*
Bum-bum! A világ csodája jön! Ilyen nincs több, nem is lesz! Barnumék jönnek! Bailey úr jön! A nagy piac két öles plakátjai előtt állandóan tömegek állnak.
Egyik kiváló mesterünk az újságírásban találó jellemzését adta Barnumék szédületes reklámművészettel világot járó fehér sátorvárosának.
Barnumék módszere amerikai. Jelszavuk: olyan lármát csinálni, hogy mindenki kíváncsi legyen egyszer. Nagyváradon pedig éppen csak egy előadást tartanak...
*
És ettől az egytől is fél Somogyi direktor. Siránkozik, hogy Barnumék tönkreteszik. Lehetetlen. Egy előadással s az előbb idézett jelszóval lehetetlen. Csak ne kövesse Somogyi is a Barnumék üzleti jelszavát, s ne az legyen a célja, hogy egyszer mindenkit behúzzon nagy lármával. Mert hasonló fegyverek mellett nem a kipróbált amerikaiak húzzák a rövidebbet. Somogyi direktor pedig igen barnumi módon cselekedett legutóbb a Herczeg darabjával is. Bizony ezt sem nézi meg a mi színházunkban egyszernél többször senki.
Barnumék kóklerek. Somogyiék művészek. Ha így van: nem árthatnak egymásnak. Mihelyt Barnumék lesznek művészek vagy Somogyiék a kóklerek: már kész a baj. Ezen már a belügyminiszter sem segíthetne...
Szabadság 1901. április 21.
Vasárnap délután munkaszünet van, tessék egy kis sétát tenni. Megmondjuk azt is, hogy merre. Amerre mi ma jártunk.
Közeledik a május. Zöldellő és virágos fák csalják úgyis az embert. Tessék sétálni a Schlauch-park, no meg az úgynevezett kanonok-sor felé.
A kétfejű sas a püspöki székesegyházon ne botránkoztasson meg nagyon senkit. Ezt a nyomorult kényszerűséget már úgy látszik, hogy düh nélkül kell tűrnünk.
De nézzék meg a kanonok-sort, s gondolkozzanak...
Az előkelő, feszengő jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. Aki dolgozik közülük, az nincs is itt. Wolafka például dolgozik. De hogy? Felekezeti harcot, forradalmat szít a kálvinista Rómában. Az a nagyváradi hájú, kövér pap, aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt a magyar társadalomnak s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas. A többi is egytől egyig, mert hasztalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret.
Röviden: ez a kanonok-sor.
Sétáljanak aztán el bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni, s mennyi könnyet letörülni a kanonok pénzével.
Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta...
Nagyváradi Friss Újság 1901. április 22.
Valaki nyomtatványokat, amolyan szálló leveleket nyomott ma a kezembe. A nagyváradi jogakadémián osztogatták, ott kapta ő is.
Kaas Ivor br. levele az egyik szálló levél a budapesti egyetem magyar keresztény ifjúságához. Bartha Miklós úr jezsuita vezér cikke a másik a keresztről, ugyanaz a cikk, melyben a kálvinista Bartha megalkotta a keresztyény szót mint arany középutat a keresztények és keresztyének között. Beöthy Ákos pohárköszöntője s Rákosi Jenő vezércikke a nemzeti ideálról, e két valóban becses magyar elmenyilatkozás, szálldosnak a szálló levelek közt még.
Szálldossanak békén. Ezer meg ezer számban terjessze e szálló leveleket ama bizonyos nagybizottság. Mi ezt szebb és okosabb passziónak tartjuk egyéb úgynevezett jogászpassziónál. Nagy veszedelmet nem keltenek. Megírtuk elégszer. Eljön a megkomolyodás ideje, a keserű élettudás, mert oly hamar illannak el az ifjú évek. Aki pedig már kellően komoly: tanulhat a szálló levelekből is. Beöthy Ákostól: becsületes, igaz, magyar lelkesedést, Rákositól: a nagy tömegek szájízén szólni, Kaas Ivortól: milyen kár, ha a tehetséget megöli a fanatizmus, s Bartha Miklóstól: szónoki cafrangokat és azt, hogy a kálvinista jezsuitizmus ravaszabb az igazinál.
Okos fő mindenből tanul, s helyesen tanul. Tanulni fognak sokan a szálló levelekből is.
Mi hát csak ama nagybizottságról beszélnénk keveset. Ez a nagybizottság olyan szörnyűen naiv. A nemzeti eszmét, a tiszta magyarságot, az erkölcsi felújhodást akarná hirdetni szóval és a szálló levelekkel, de mindenütt elárulja, hogy bizonyos idegen faj, a keserves verseny a bibi.
Édes nagybizottság, mennyivel tiszteletre méltóbb volt ennél a naivságnál, melyet sancta simplicitásnak keresztelt el az izzó máglya parázsán Johannes Husz, amaz eretnek.
A verseny fáj hát, édes nagybizottság. A verseny, melyben elég erősek nem tudnak lenni.
Régi igazság, de hajh, sokáig kell még siket fülekbe zúgni: egyenesen és becsületesen a cél felé! Ha felülkerekedik az ügyes zsidó, a vasfejű székely, a debreceni kálomista diák: ne rántsanak kardot, keresztet, ne mondjanak orációkat, ne írjanak röpiratokat, ne szórják a szálló leveleket...
Fel a versenyre! Tanuljanak és dolgozzanak! Főzzék le az előtört ebadtákat! De mindenekelőtt legyenek őszinték!...
Szabadság 1901. április 25.
ae.
(Gringoire újra - Premier - Szép Galathea Székely Irénnel)
Igazán tarka volt az este. Sok-sok színhangulat - hang és olyan valamik, amiket eseményeknek hívnak színházi bennfentesek. Hogy e sokszínűségben a harmónia is sok lett volna, az események igazán események, s a hangulatok zavartalanok: ez már más kérdés. Mindenesetre egy este kapni a romantika csodaszép virágát, Gringoire-t, egy méltóságos államtisztviselő első színpadi próbálkozásait s a legszebb és legszebb [!] zenélő szobrot. Ez az érdekesség megfogta a publikum kíváncsiságát is. Telt háza volt a tarka estének. Gringoire újra feltálalását kedves dologgal magyarázzák a fent már említett színházi bennfentesek. A fiú legszebb diadalát akarta látni az édesanya. S Nyárai Antal ma tán művészibb volt, mint valaha, hiszen édesanyjának játszott. Balázs Olgát a darabban P. Tóvári Anna pótolta igen jól. Sajnos, E. Kovács Mariskát ma sem pótolta senki...
Szohner Antal várta legnehezebben a Banville meséje végét. Fent ült a városi páholyban, s lent a közönség azon töprengett, mint érzi magát egy méltóságos úr színházi lámpalázban. Huszárosan, az egyfelvonásos s vígjátéknak keresztelt miniszteri tanácsosi darab. Mit is írjunk róla? Jól játszották meg a színészek. A szerző leánya játszotta a darab női szerepét. Mulatott a közönség, s kedves udvariassággal hívta egypárszor függöny elé méltóságos s az irodalommal passzióból fraternizáló szerzőjét. S a darab? Istenem, hát jobb, mint amilyennek vártuk. Szcenírozott tárcalevél, mely valamelyik bácskai lap rovatában esetleg furorét keltett volna. Igaz, hogy végighallgatása után nem tudjuk: voltaképpen mi közünk nekünk ehhez az egész históriához. De vigasztaló, hogy a szereplő alakok sem tudják, hogy kerültek ők egymáshoz.
A kis, logikátlan história voltaképpen megelégedett volna egy szellemes monológ keretével is. A mese - ha ugyan mese - a katonatiszt, főleg huszártiszt urak világát mutatja nagyon üresnek, könnyelműnek, felületesnek. Van egypár ügyes ötlete, s dilettáns munkának beválik. A szereplők közül, a darabocska lelke, Peterdi (Marjay huszárezredes) igen jó volt. Kedves nagyon Szohner Olga, aki virágokat kapott, s ügyes a Pataky hadnagya. De megelevenedett a mi zengő, szép szobrunk. A tarkaságokat aranysugár födte be. Galathea énekelt, Székely Irén, ugye ne írjunk egyebet?... Nem, nem. Pygmalionok volnánk csak, ha kritikát írnónk.
Szabadság 1901. április 25.
Élt a múlt század elején Párizsban két jó barát, nagyfejű, gyapjashajú mind a kettő, víg, könnyelmű mind a kettő, író mind a kettő. Közös volt a lakásuk, közös a pénztárcájuk s közös számtalanszor - a barátnőjük is. A jóbarátokat ezen a szent érzelmen kívül a vér is egymáshoz fűzte, apa és fiú valának ők, s a sajátos viszony valószínűleg azért épült fel közöttük, mert a fiúnak nem volt anyja. (Ez is a legritkább esetek közé tartozik, mert ha apja nincs is mindenkinek - anyja feltétlenül.) Az apa - Dumas père - így beszéli el a fia világra jövetelét.
- Dolgom volt a Rue Lafayette-en. Bementem a házmesterhez, hogy letegyek ott egy névjegyet. A házfelügyelő nem volt odahaza, s egy édes, szőke asszony volt a felesége. Alors: imígy született Dumas Sándor úr.
Dumas fils tizennyolc esztendős koráig rokonainál volt, akkor apjához került a fővárosba, s kezdődött a különös, érdekes, kedves, de a spiszbürgerek előtt érthetetlen kettős legényélet, melynek a Le père prodigue, a Nagyváradon tegnap bemutatott Tékozló apa a naplója. Stilizál benne Dumas, de André éppen úgy ő maga, mint A kaméliás hölgy Armandja. A tékozló apa 1859-ben készült, mikor Dumas már korlátlan ura volt a színpadnak. - Szerkezetét, machéját tekintve a Dumas legerősebb darabjai mellé állíthatjuk a Tékozló apát, melynek majdnem olyan ragyogó kelengyét adott Dumas, mint A nők barátjának. Mot mot-t követ, miként a régi írások iniciáléi, itt is ki van festve minden kezdőbetű, mégpedig színarannyal. Istenem, mennyi elmésség, micsoda szellemi rakéták. S nemcsak a tűzzel, de a tűzijátékkal is veszélyes játszani, meg is égette magát néhány előadó alaposan. Ami nem is csoda, s amit nem írunk a terhükre, hisz Dumas-darabot még akkor is nehéz játszani, ha adják Bissont, Feydeau-t és Valabrègue-et. Azonban úgy sem játszották A tékozló apát, ahogy egy francia boulevard-bohózatot kell. Teljesen más hangnemben, mint például a katonabanda a magyar népdalt. Ám azért nem haragszunk, egy Dumas-darabért megbocsátunk mindig az Erdélyi-párnak, Deésynek és társaiknak. Csak P. Szép Olga, Peterdy és Nyárai találták el olykor-olykor a Dumas stílusát.
Szabadság 1901. április 26.
...Az idő, e szeszélyes dáma, többet beszéltet magáról, mint Freystädtler Flóra. Mostanában pláne szeszélyesebb, áprilisibb volt egy hisztériás asszonynál. Kacérkodott az északi sarkkal, az egyenlítővel. Fagyot hozott és virágot, nyarat és havat. Megdideregtetett, és lángra gyújtott...
Ez az őrült szeszélyesség félhalálra kínzott sokakat. Őrült szeszélyességben barátkoztak tavaszi ruha és prémes bunda is, virágos nyári kalap s vastag boa, tél és nyár. Müller Salamon ma fagylaltot készíttetett, holnap már beszőnyegelte az ablakokat. Mesés, szörnyű hírek érkeztek tutajos tótokról, kik befagytak a Körös vizébe, művésznőkről, kik fagyosabbak, mint máskor, pénzemberekről, kik zsebükön tartják most még jobban a kezüket, a szegény Janó drótostót csizmáiról stb.
Hideg volt a világ nagyon... E percben azonban itt a május. Négy nappal jött hamarabb. Ragyog a világ és melegszik. Kis tervek szövődnek bizonyos kirándulásokról a Püspökfürdőbe, s nagy májusi barátkozásra rendezkedik be az ifjú és örökifjú emberiség...
*
Április, a szeszélyes golyhó, hozta divatba újra a színházat. És a színház nyitva marad a szerelmes május alatt is. A bohó gondolatok jó része a kis cifra palota felé fog szállani. Ifjúi álmatlanságok csendjében szálló sóhajok vádolni fogják Székely Irént, Mary Haltont s a többi szépet. Mert a legbájosabb Mimóza aranyos bájossága, lebilincselő művészete fogja nemsokára ismét két estén beragyogni a nagyváradi színházat. Sőt - úgy lehet - egy harmadikon is. Olyan tervek szövődnek, hogy a művésznő egy hangversenyt is tart, nagy meglepetéseket ígérőt, ha eljön ...
*
És ha már benne vagyunk a titkos tervek leleplezésében, mondjunk még el egyet. A nyár folyamán, még tán június végén a régi Elektra-napok fölelevenítése készül. Komjáthy János, a debreceniek művész-direktora, már régebben megígérte, hogy a nyíregyházai nyári szezon végétől átjön hozzánk, s bemutatja két estén Cyrano de Bergeracot, melynél még pompásabb előadásban nem került színre magyar vidéki színpadon nemes stílű francia darab. Még csak terv ez, de bizonyára mindenki óhajtja, hogy teljesüljön...
*
Na dehát pompás kis színdarabot játszottak ám el tegnap a híres bonni egyetemen is. Hogy is mondta a nagy beszélő imperátor:
Természetesen mindnyájuknak csak azt kívánhatom és mindenekelőtt önöknek, akik ma itt összegyülekeztek: hogy életök estéjén épp oly szép életre pillanthassanak vissza, mint őexcellenciája, nagyatyámnak hűséges szolgája, hogy ha majdan nyugalomra hatják fejöket, önökről is el lehessen mondani: jámbor és hűséges szolgák voltak.
Halljátok, mély tudományú, bölcs professzorai a bonni egyetemnek? Heuréka! A császár feltalálta az emberi élet célját és boldogságát. Jámborul és hűségesen szolgálni a császárt...
*
...Épületes dolgok. De a mieink még épületesebbek. Elvégre a német császársághoz nincs kötve, hogy képviselője okvetlenül okos ember is legyen. De aki szellemi vezetésre vállalkozik, az mégsem lehet tökfilkó!... Magyar újságírók támadják a budapesti egyetem egy tudósát, mert megvan a maga vélekedése kicsi, szűk emberi dolgokról... Hát itt tartunk már? A filozófia ismét ne legyen más, mint ancilla theologiae?...
*
...Ragyogj, májusi sugár, tüzesen ragyogj!
Muszáj ez a kis biztatás. Ma már ráncigálni kell a világosságot.
Szabadság 1901. április 28.
Jó tíz esztendőig éltem abban a hitben, hogy az éjjeli muzsika már csak a sváb falukban dívik, s e helyeken is nappal adják.
Nem könnyen törődtem a dologba. Még nem is régen igen zokon esett nekem a romantika kopása. Aztán beletörődtem. Jogász koromban egynéhány magammal restaurálni akartuk a szerenádot. Sikerült is egy esetben. Másodszor ránk ütöttek a rendőrök, felírták a neveinket. A banda trógeréig mindannyiunkra úgy ránk sózták éjjeli csendzavarásért a büntetést, hogy elment örökre a kedvünk a romantika-mentéstől.
Forogtak az évek. Megsavanyodtam, megkoptam, megjózanodtam. Ekkor már utáltam minden naivságot, az éjjelizenét is, amit különben is csak Degré Alajosból és társaiból ismer a nagyvárosi ember.
És Nagyváradon a legelső robotos éjjel, hazatérőben szerenádozókkal találkoztam. Éjszakai mulatozástól fáradt ifjakkal s cigánybandával.
Az éjszaka pedig, éjfél után valamivel, megmosolyogtatott egy szerenád. Valamelyik utca torkában, alacsony ablakú ház előtt működött a banda. Pár lépésre két felhajtott felöltőjű ifjú. A sarkon pedig egy meghatott, falnak dőlt, ábrándozó rendőr...
Kicsi dolog az egész, itt, e helyen rendesen nagyobbakat ostromlunk. De mégis csodálatos, hogy ez a már numerusra nézve is nagy város, levegőjével, haladásával pedig valósággal nagy - mint őrzött s őrizhetett meg magában annyi kisszerűséget, hogy ne mondjunk mucsaiságot, mely szót reánk használják elmés, de valóban mucsaian elmés budapesti kollegáink.
Mert naivabb, komikusabb valami alig van az éjjeli muzsikánál. Elsősorban is a cigánybanda csak olyan éjfél utánra nyúló magyar stílű lumpoláshoz illik.
Túlságosan olümposzi élvezethez nem jut hát a minden bizonnyal jó ízlésű, imádott nő, ki hihetőleg nem is olyan mámoros, mint lumpolásból jövő, szerelmes ifja. És én azt se venném szívesen, ha legédesebb álmomból minden komoly ok nélkül felzavarnának. Már bocsásson meg az én szerelmes ifjam, de van szalon, hangverseny, színház, korzó és - nappal. Az ifjú úrnak pedig okvetlenül ártalmas a szerenád. Esetleg érte marad fent, pezsgővel csinál hangulatot, utána pedig kedvet kap a folytatásra. De hát a szomszédok, kik végre is nyugodtan akarnak azért aludni, mert X. ifjú úr szerint csak egy kislány van a világon... És ezer és egy más ok...
Bocsássanak meg nekem, de nem illik a naktmuzik a mi nagyvárosias vagy nagyvárosiaskodó - mindegy - világunkba...
Istenem, hisz mi annyi más módját tudjuk, mint értessük meg magunkat a szeretett nővel. És ezek közül egyik sem - legalább nem sokaknak - kellemetlen...
Szabadság 1901. május 1.
ae.
Fáradt a világ. Mintha valami hosszú, nagy pihenést akarna. Pár éve még éreztük a zivatar nehéz, nyugtalanító levegőjét. Villámok is cikáztak. Születtek új eszmegyermekek. Vívódtak az agyvelők. Vészes, terhes fellegekként csoportosultak egymással szemben a jövendő korszakok forrongó eszméi. Már a legközönségesebb frázis volt a mi korunk gondolkodóit a jövő világ élesztő gombáinak titulálni. Ím, egyszerre csak elömlöttek a sűrű, vészes felhők. Bágyadt és szürke lett a világ. Elromlottak az élesztőgombák. Eljövendő századok, várhattok egy új erjesztésig!...
*
Milyen csendes volt például az idei május...
Hűvös volt és csendes. Szinte csak megszokásból állottak meg beköszöntésekor azok a gondolatok, melyek még nem régen e napon eget és burzsoát vívtak. A fiatal munkás kivasaltatta a piros nyakkendőjét. Budapesten egy kicsit sétatüntetett. Nagyváradon már csak annyit konstatált, hogy szebb volt az idő tavaly, s jó volna Shakespeare úrral szólván, pénzt venni magunkhoz, ha volna honnan...
*
... Hiába, csak ifjú korszakok csinálhatnak vihart. A mienket pedig a normalista agyvelő sem tarthatja annak. Annyira öreg már, hogy a bőraláfecskendezésekre sem ficánkol. Fáradt, pihenni akar. Egyelőre semmi egyebet. Vár az újra, mely félre fogja tolni - valamikor... Ez tetszik meg minden nyilvánulásában, de főleg művészetében, irodalmában. Ez a nagy fáradtság igen, mely hasonló a hasisevőjéhez. - A nagy norvég, mikor már elért oda, hol a levegő ritkasága megvérzi a tüdőt, beleszaladt a ködbe, mert megtanulta, hogy az égig szállni kissé bajos. Björnson is a nagy vállalkozások hiábavalóságát prédikálja. Fáradt voltukban ott tartanak már a mi nagyjaink, ahol Aiszkhüloszék. Rábíznak majd mindent a fátumra. Bajlódjék ő az emberekkel...
*
Ugyanezt bizonyítja az a nagy siker, amit most Bécsben Wolzogen Überbrettl társasága arat. A megfinomodott brettli ez. Kisugározása a mi fáradt cinizmusunknak. Apró kristályszemek ragyogása a divatjukat múlt nagy koncepciók helyett. A mi életünk igazságainak tükröcskéi. Olyanfajtán különbözik a kothurnusos színpadtól, mint egy Heine-dal az Iliásztól, mint Alphonse Allais, Catulle Mendès és a többiek művészi apróságai a Flaubert vagy Balzac regényeitől...
*
Überbrettli társaság toborzását v ette tervbe egypár nagyváradi fiatal író. A nyáron rendezne majd kéthetenként nyári deszkán előadásokat. Színésznők, színészek, könnyű rímű poéták, írók s muzsikusok csinálnák ez estéket. Egyfelvonásos paródiák, énekes dialógok, kuplék, helyi vonatkozású egyéb apróságok volnának az überbrettli műsorán. Szeretnők, ha a mindenképpen szép és új terv megvalósulhatna...
*
Az egész színi szezon azt bizonyította, hogy a nagyváradi közönség páratlan a magyar vidéken. Bizonyította azt is, hogy a hosszú vakációt nem szabad teljesen erkölcstelen, durva zengerájoknak átengedni. Az a közönség, melyet a mi gyenge társulatunk sem tudott a színháztól elidegeníteni, mely Mary Haltont öt zsúfolt házzal nézte meg, melynek Szép Helénát egy szezonban ötször lehet előadni, de önálló ítéletmondással buktatta el a Brieux összemesterkélt darabját, s rossz előadásban is észrevette Ocskay brigadéros bámulatos, mesteri effektusait: bizonyára megérti az überbrettli - hogy úgy mondjuk - filozófiáját is...
*
Haltonnak, ki Nagyváradon Mária nevet kapott, ma este már Miskolc tapsol. A színház táján nagy tervekről beszélnek. Híres vendégekről. Ellenben Barnum itt lesz tizedikén, s csinál egy egynapos Amerikát. És különben hideg a május. Az egynemű emberek ma sem szeretik jobban egymást, mint mindig. A kis botorságok ma is sűrűen kergetőznek. A krónikaíró pedig, íme, ma is pesszimista volt, s ma sem tudta másképp befejezni heti krónikáját, mint méla akkorddal...
Szabadság 1901. május 5.
Dyb.
Valamelyik budapesti lap hozott hírt tegnap a mindszenti tanítóról. A mindszenti állami tanító évek óta várja, hogy kétszobás lakást kap, amilyen őt megilleti. És évek óta egy kis szobának keresztelt zugban kellett laknia, mert az állami iskola építését kényelmes tanítói lakással minden évben biztosra ígérték. A mindszenti tanító egy darabig reménykedett. Jobb szerette volna ugyan, ha az úgynevezett természetbeni lakás helyett megadják a nem sok lakáspénzt, melyért mégiscsak különb lakást kapott volna, de csak reménykedett, s meghúzódott nagy családjával együtt a kis zugban, nagy szerényen, mint az egy néptanítóhoz illik, ki a magyar kultúrát képviseli és terjeszti fent a zord határon. Várt, várt, várt - mint Nyárai színész úr énekli. De már nem győzött várni. A tanfelügyelője jóváhagyásával építtetett a kis zughoz még egy kis zugot. Hiszen egy szobába zsúfolva családjával együtt már évek óta nem volt egy kis tanulásra öt percig ideje és módja. Aztán kérte a községet mint az iskola fönntartóját, hogy térítse meg neki ez okvetlenül szükséges építkezés költségét. A község persze hallani sem akart róla.
Bizonyosan voltak méltatlankodó hangok is:
- Haszontalan, naplopó iskolamestere, még palota kéne neki.
Mert így intézik el még szép honunk sok helyén a tanító urak dolgait. A községre aztán rácáfolt a közigazgatási bizottság, mely egyenesen kötelezte a tanítót az építési költség megfizetésére. Most már szegény tanító ugyan pórul járt. Ha a természetbeni lakás helyett lakáspénzt követelt volna, igen kényelmesen ellakott volna, s még tán pénze is marad. De mert évekig szerény volt, lakott évekig egy nyomorult zugban, s ráadásul - ő fizet...
Van talán vagy tizenhét Mindszent község Magyarországon. Nem tudni, melyikről szól a budapesti lap híre. De szóról szóra illik Érmindszent állami tanítójának az esetére. Habár az is lehet, hogy két Mindszenten is előfordult ugyanaz az eset. Leírtuk, hogy elmélkedjenek rajta, akiket illet. Annyi bizonyos, hogy veszettül szép dolog minálunk még mindig néptanítónak lenni. Hogy is énekli Nyárai színész úr: "vár, vár, vár, de hiába vár"... A mindszenti tanító esete azt bizonyítja, hogy nem hiába vár...
Szabadság 1901. május 8.
ae.
Kétes hitelű szövegek
1894. április-május-1901. május
Amit a helybeli gimnázium érdemes tanári kara már egy hóval előbb tárgyalás alá vett: a Szilágysomlyóra való kirándulás, íme beteljesedett. Minő szívrepesve várta a fiatalság és minő szomorúsággal tekintett a csaknem mindig borús időre.
Eljött hát mégis a várva várt reggel, s az ég keleti része lassanként kezdett kiderülni, s az első napsugarak eloszlatták a borús kedélyeket a szorongó szívekből.
Miután az előhírnököt elküldték a fontos üzenettel: "Megyünk!" - megindult a 100 tagból álló csapat Székely Ödön és Ujj Bálint tanárok vezetése mellett a "Petőfi-induló" éneklésével a Wesselényi utcán végig s föl a Taplóson keresztül Varsolcnak.
A fogadtatás
10 óra tájban ért a csapat Varsolc faluhoz, hol az útszéli csapszékben vidám pihenőt tartottak. Csaknem egy órai pihenés után ismét felkerekedett a fiatalság, hogy közelebb jusson kitűzött céljához. 11 órakor értek Perecseny községhez, melynek végénél már várta a somlyaiak háromtagú küldöttsége, az ottani atlétikai klub három biciklistája, s szíves szóváltás után a menet tovább haladt.
12 óra 10 perckor értek be Sz.-Somlyóra, hol a város végén az ottani algimnázium ifjúsága fogadta kitörő örömmel a fiatal turistákat. Fogadtatás után a várkertbe vonult a csapat, követve a helybeli fiatalságtól s a nagyszámú közönségtől, ahol az ismerkedés volt, és az igazgató szép beszédben üdvözölte az érkezőket, kifejtve azon szép álláspontot, melynek alapján a magasabb tanoda szeretettel közeledik az alsóbb felé. Azután az érkezett fiatalságot szállásolták el a szíves vendéglátó családokhoz, s mindenütt nagy érdeklődés mutatkozott, úgyannyira, hogy némelyik tanuló felett valósággal összeveszett a lakosság, nem tudván megegyezni afelett, hogy melyik kaparinthassa magának.
Azután eloszlott a tömeg, ki-ki hazamenvén, hogy vendégét illően megvendégelhesse.
Ebéd után ismét összegyűlt a csapat, és kivonult a vasúti állomáshoz, fogadandó egyik akkor érkező tanárát: Petri Mórt.
Séta a Magurára
Három óra tájt az egész fiatalság sétát rendezett a remek kilátással kecsegtető Magura hegyre, helybeli vezetők kalauzolása mellett. A kiránduláson két tanár is jelen volt, s megtekintették a Magura tetejéről a városra nyíló gyönyörű kilátást. A lakosság köréből is temérdeken kísérték ki ez alkalommal a fiatal turistákat, magyarázgatván a hegy alatt elterülő táj egyes pontjait. Csak estefelé tértek vissza a városba Kozma János kürtös kürtharsogása vagy felváltva Kiss Endre dobos dobpergése mellett. De az ifjúság ahelyett, hogy szállására térjen megpihenni a kettős út valóban nagy fáradalmai után, szétszéledt a városban, egyik része a bor- és sörmérésekben volt feltalálható, a másik része a tornatelepre vonult, hol egynéhányan tornászügyességüket mutatják be.
Azután egyik tanáruk felkérésére hazavonultak a kiránduló tanulók szállásaikra, bizony már jó késő éjjel volt és szende álomban folytatták azt, amit egy nap alatt valóságban átélveztek.
Hazatérés
Az ifjúság hazatérése előzetes megállapodás szerint másnap (vasárnap reggel) kellett volna megtörténjék, azonban a reggel keletkezett nehéz idő és záporeső megakadályozták, s el kellett marasztani az indulást: csak amikor úgy 9 óra tájban felderülő nap felszikkasztá a megázott utat, határozták el a hazatérést. Déli 12 óra 5 perckor indultak el a somlyaiak szíves vendéglátó karjai közül, miután a somlyaiak is megígérték látogatásukat, mégpedig rövid idő alatt. Szívélyes búcsúvétel után, a közönség riadó éljenzése mellett megindult a kis csapat haza, Zilah felé.
Délután 5-6 óra közt ért be városunkba, hol már a nép nagy tömegben várta érkezésüket, s az iskolában összegyűlvén, miután a jelenvolt tanáraikat, különösen Székely Ödönt, a kirándulás megszervező elnökét hatalmas ovációban részesítették, rendben szétoszlottak.
Így ment végbe a már régebben tervezett, de a minduntalan közbejött akadályok miatt többször elmaradt kirándulás, méltóan egy hírneves főgimnázium komoly tanárai elhatározásához, a legnagyobb rendben, melynek emléke sokáig fog élni úgy a somlyóiak, mint ifjúságunk minden szépért lelkesülő szívében.
Ifjúság 1894. április-május
cím alatt adott ki egy kötetet Rigó úr, a Vihar belső munkatársa. A cím sok önbizalomra vall, ami Rigó úrnál könnyen érthető. Őt ugyanis nagybátyja, Alborák Emőd Mária vezette be irodalmunk népes csarnokába, és ez a tény nem utolsó ajánlólevél.
Rigó úr kötetében versek vannak. E versek részint rövidek, részint hosszúak. A verssorok így hozzávetőleg egyforma hosszúak. Műfaj tekintetében részint bor-, részint sördalok, sőt egy pezsgő is van, melyet akkor írt, mikor Pollacsek J. János urat saját pincéjében ünnepelték jó barátai.
A kötethez Ady Endre írt előszót. Idézzük belőle a következő részt: "A költő e bordalokkal nagy szolgálatot tett az Első zilahi józanéletűek egyesületének, és befűtött azoknak a vendéglősöknek, akiknek borai őt e versek megírására inspirálták."
A kötet ára 40 król fölfelé tetszés szerint.
Vihar 1898. április 2.
Közóhajra városunkban egy mértékletességi egylet alakult. Az egylet neve: "Első zilahi józanéletűek egyesülete." A szépreményű egylet megalapításában tevékeny rész vett "A sárga földig" című asztaltársaság.
Vihar 1898. április 2.
Csak kaparíthatnók meg az Ön üstökét, majd lenne önnek zivatar. Ön rémítő ember; ha van önben emberi érzés, ne írjon soha verseket.
Az új verses áramlat megnyomorítására s az ön örök szégyenére íme versének egy hatásos része:
Vad zivatar harsogó dalja
Bús szívemet vágja, rugdalja.
Cikkázó ég lángos sugára
Szakadj le e siralmas tájra,
Szűm panaszát hozzád harsogom
Míg a hűtlent meg nem bosszulom!
Nagy János úr, önt megboxolom, ha lapunkat tovább merészkedik háborgatni.
Vihar 1898. április 2.
Hajh! nagy ünnep ez a redakcióban. Kivonul a tábor, már ti. a szerkesztőség, és szomjas szívvel és torokkal üdvözli a nyomtatott betűk főimperátorát, aki mint új szőlőgazda most tartja az első szüretet. És ilyen ünnepélyes alkalommal elfelejt az ember sok mindent. Negligálja - legalább egy időre - egy-egy véres szájú lapkollégának igazságtalan támadását. Mert igaz, hogy a sajtó - ha mosdatlan szájú is - nagy hatalom, de a borsajtó ilyenkor mégis olyan fontos, hogy holmi hatásszomjas támadásokra reflektálni nemigen lehet. Így van ez jól. "A kutya ugat, a karaván halad."
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 6.
Kiss Ferenc ismert fényképészünk a múlt napokban lefotografálta szerkesztőségünk tagjait. A szerkesztőségi szobában együtt vannak a munkatársak (máskor - bevallhatjuk - nemigen történik meg). A szerkesztő előtt egy nagy halom újság, az olló azonban nincs kezében. A lap poéta-főmunkatársa alighanem verset ír, el van merülve gondolataiban, előtte papír, kezében toll. A munkatársak közül mindenik el van foglalva. A telefonnál fülel a kagylóval az egyik. Valami szenzációs hírt hallhat, mert az arcán izgatottság látszik. A korrektúrát veszi át a másik munkatárs, míg kettő - komolyabb hírlapírókhoz illően - nem kér részt a kellemetlen munkából, hanem olvas csendes nyugalommal egy hosszú színlapot. A kép igen sikerült, csak dicséri a különben is jónevű fényképészt.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 14.
Hull a levél - szól a régi nóta! Megsiratjuk minden elmúláskor a hervadt virágot, a hulló levelet, de mindig van új, fájó sejtelmünk, új könnyünk, mikor meg-megzizeg a hervadó virág, a bujdosó, száraz falevél. Az áldott nap mit tud a mi bánatunkról? Ráragyog a pusztuló ligetre, kacérkodik a hervadással. Ő örök ragyogás, örök szeretet. Kicsalja a zöldellő rügyet, mit tehet róla, ha sorsa hervadás?... Járunk a száraz falevél zizegő szőnyegén. Letiporjuk a lehulló virágot, hiszen a sorsa úgyis csak az lesz. Virágnak, ha hervadt, emléknek, ha régi, ugyanaz a sorsa: megsiratjuk... félredobjuk. A nap, az áldott nap csak nevet, csak mosolyog; mit tud ő arról, hogy ilyen kicsinyes dolgok miatt fáj, sajog a szívünk?...
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 25.
Nagy nap volt a tegnapi nap a tartalékos tiszt urakra nézve. Tegnap volt a hagyományos ellenőrzési főszemle, melyre a tartalékos tisztek a ténylegeseket megszégyenítő pontossággal, rémítő önérzettel, új egyenruhában, civiles magatartással, jó adag drukkal jelentek meg. Átesve minden veszélyen, belepte a korzót a tartalékos tábor. Volt kardcsörtetés, feszítés, ismerkedés, barátkozás és ami minden jól végzett dolognak befejezése szokott lenni: - hatalmas magnum áldomás. - A mi fiatal poéta-munkatársunkat annyira fellelkesítette a nagy esemény, hogy rögtön verset írt róla. A vers nagyon rossz, de munkatársunk tárcáját kötötte ahhoz, hogy közöljük. Ettől való félelmünkben fogadja el a verset a szíves olvasó:
November négy egy hosszu évben
Hires, dicső és drága nap,
Akkor feszit fényes ruhában
Sok ismeretlen hős alak;
Akik máskor jámbor polgárok
S meghuzzák szépen magukat
- E nagy napon nagyon feszitnek
A tartalékos tiszturak.
Büszkén járnak a sétatéren,
Tartásuk hetyke és merész,
Mert azt hiszi a tartalékos,
Hogy most minden szem rája néz.
Ha nagy csoportban lépdegélnek,
Csörtetik büszkén kardjukat...
Egy évben egyszer, igy szokták ezt
A tartalékos tiszturak.
A lányok nagy zavarban vannak:
Mennyi sok tiszt, ez szörnyüség.
Hisz annyi tiszt van a világon,
Hogy minden lánynak jut elég!
És ez borzasztó nagy baj lenne,
Mert igy lejárják magukat,
Még jó, hogy nem igazi tisztek
A tartalékos tiszturak...
Ők nem gondolnak elmulásra,
Mert szép az élet igy nagyon:
Az embernek egyenruhában
Oly sok tekintélye vagyon.
De hát rövid a nagy dicsőség
S mikor a másnap felvirrad,
- Ismét jámbor polgárok lesznek
A tartalékos tiszturak.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 5.
Sötét, ködös éjjel borul az alvó városra. A kávéházak széles, hatalmas ablakain átsugárzik a gázfény, küszködik a sötétséggel, a köddel. Azt hinnők, csak a mámor van ébren. A mámor, melynek lepel a sötétség, nappal az éjszaka. De nem! A mámor mellett fennvirraszt a munka. Az emeletről két ablakon keresztül átsugárzik a fény az éjszakába; odafenn virrasztanak. Az asztalok mellett sápadt, tüzes szemű, beteges alakok. Előttük papír, keresztülfutva fekete sorokkal. A kis szobába behallatszik a szomszéd nyomda zaja, a gép lármája, s ők írnak tovább, tovább, csak néha tekintenek ki a ködös, hideg éjszakába, mintha attól merítnének ihletet. Dolgoznak, írnak szívökből, lelkökből. Mert majd pirkadni fog! Felébred a szunnyadó város. És várja a tegnap krónikáját, várja azt a szellemi táplálékot, amely neki nélkülözhetetlen, azoknak az éjszakázó, sápadt embereknek pedig egy megrövidített élet. S mikor nyájas, reggeli hangulatban kézről kézre jár a tegnap históriája: a hírlap, fűtetlen rideg szobában lázas, nyugtalan, beteg álmát alussza a mámor munkatársa, a tegnap krónikaírója: az újságíró; mert övé a munka érdeme, melyet senki sem ismer el, csak az a rovátkás papír: a hírlap... De még éjjel van. A papír még mindig éhes. Hajrá! dolgozni annak a közönségnek, amely csak a lapot ismeri s azokat a sápadt, agyoncsigázott embereket soha!
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 12.
Hány évre teszi tönkre a férfi a nőt egy gyönge órájáért.
*
A bűnbeesés szülte a fügefalevelet, és ezzel a toalett gondokat; azóta a toalett-gondok sokszor okoztak bűnbeesést.
*
Akármit mondanak a moralisták, az erény grácia nélkül ijesztőbb, mint a kecsesség erény nélkül.
*
Igaz, hogy csak tökfilkó megy lépre a kacér nőnek, de éppen az a kacér nő művészete, hogy a legokosabb emberből is tökfilkót csinál.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 14.
Telünk se' volt, már itt a tavasz. Tegnap enyhe levegő, tavaszi napsugár; az éjjel csaknem langyos eső, - ki a manó barátkozik meg ezekkel január harmadikán?
No, aztán hogy milyen a korzó! Végig nem lehet menni rajta.
Hát mármost, hol lesz bemutatva egy-egy elegáns, feltűnően divatos ruha?
Hiszen az aszfalton olyan locspocs van, hogy a leghercigebb alsószoknyából sem érdemes még egy centimétert is megmutatni.
Egyszóval ez az abnormális tavasz senkinek sem akar tetszeni.
Ezt a hangulatot szerkesztőségünk egy mai napon hozott határozata jellemzi legjobban, mely szerint, ha valamelyik alanyi költő tavaszi verset merészel nekünk küldeni, versét a legrosszindulatúbb közönnyel hozni fogjuk lapunkban.
Debreczeni Hírlap 1899. január 3.
A debreceni bohémek törzsökös tanyáján, az Angol Királynőben igen zajos és sikerült ünnep folyt le az elmúlt éjszakán. Két aranyos, jókedélyű bohém fiút ünnepeltek a szerető kollégák. Szentes János, a vidám Jankó születésnapot; Ódry Árpád pedig névnapot tartott, s a nagyobb parádé kedvéért egyesítették a két nevezetes dátum évfordulóját. A mulatság különben lelkes tüntetéssé nőtte ki magát, amennyiben a két ifjú művész Debrecenből való eltávozása sajnos ténnyé vált. Az ünnepelteket Takács Endre köszöntötte fel először gyönyörű szép lelkes hangú költeményben, melynek egypár sora így hangzik:
Az egyikteknek csupán azt kívánom:
- Jó kedv legyen neked az útitárs,
Vezessen egész élteden keresztül,
Az örök-ifjú, vidám kacagás.
És Te pedig ifjú múzsák kegyeltje
Halld meg lelkem e hő kívánatát:
Haladj magasra geniednek nyomába,
Légy nagy dicső, - oly nagy, miként atyád!...
A második tósztot szintén versben mondta el a második szónok: Ady Endre. A vers után alig lehetett szegényt megmenteni az agyongyomrozástól. Elrettentő például álljon itt versének végstrófája:
Szóval jó fiúk soká éljetek,
Ne csalódjunk sohase' bennetek.
De ne csalódjunk épen ma este,
Melynek lehunytát annyi szem leste.
Legyen bor, jókedv nálatok elég,
Hisz ezt várja e díszes csőcselék,
Melyet megugat Hektor és Bodri
Éljen sokáig Szentes és Odry!!
Tósztjaival közmegbotránkozást okozott még Sebesi B. Vilmos is. Vad tószt különben volt elég, s a kompánia csak a hajnali órákban züllött szét.
Debreczeni Hírlap 1899. január 6.
(Premier)
Ismét egy francia bohózat lehetetlen helyzetei és vaskos ötletei nevettették meg a színházi közönséget.
A végrehajtó azok közé a tucat bohózatok közé tartozik, melyek megnevettetnek ugyan bennünket, de a hatást hírtelen reakció követi, s szinte dühösek vagyunk magunkra, hogy a darab hülyeségeit akceptáltuk, habár egy pillanatra is.
És bár a pillanatnyi hatáson kívül egyéb célja nincs az efféle sületlenségnek, azt el kell ismernünk, hogy a célt valóban eléri.
A darab drasztikusságig menő otrombaságai, a szánalomra méltó szójátékok, a burleszk alakok hálás hallgatóságra találnak, s ennyi siker után a színpad számára írók egész bátran így travesztálhatják a nagy szatíraíró mondását: "Nehéz dolog bohózatot nem írni!"
A végrehajtó tagadhatatlan nagy sikert ért el; ezt nem a tegnap esti szereplőknek köszönheti, hanem fent jelzett kétes becsű előnyeinek s a fejtetőre állított logikának, mely ilyen helyzetében - akármilyen tartózkodók legyünk - nevetésre késztet.
A darab véghetetlenül hitvány meséje is egészen sablonos. Csak a szereplőket kell ismerni, s tudjuk a mesét is.
Egy nyárspolgár, kinek házsártos felesége, együgyű veje van, egy kokott, akinek esze van; egy nőbarát, kinek pénze nincs; egy szobalány, kinek a nyelve jól pereg - ezeket össze kell kavarni, s megkapjuk nemcsak A végrehajtó, hanem minden francia bohózat meséjét is.
A szereplők egy része mindent megtett a darab érdekében.
Halmy Margit számíthat legelsősorban elismerésre. Cyprianne szerepét annyi eredeti vonással, diszkrét színezéssel, finom komikummal játszotta meg, ahogy csak egy olyan zseniális művésznő képes, mint ő. Mellette Kiss Irén érdemel elismerést, míg Fáy Flóra játékán csak igyekezet látszott. Kis szerepeikben Szentes és Bartha excelláltak. Fenyéri igen jó Kaján Tóbiás volt.
Procatel ügyvédet Tanay Frigyes játszotta. Tanayról elismerjük, hogy tehetséges színész, de nap nap után kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy túlbecsüli önmagát. Abban az illúzióban ringatózik, hogy már perfekt színész, kinek a jóakaratú figyelmeztetésre nincs szüksége. Az ő francia vígjáték alakjai mind egy forma szerint mozognak. El merjük mondani, hogy még kézmozdulatai is minden alaknál ugyanazok. Nem akar - vagy már nem képes újat produkálni? Megelégszik, ha minden francia vígjátékban Godfroi György és semmi más? Procatel pompás szerepét tegnap éppen e hibák miatt ejtette el, pedig ha hatásról szó lehet, azt tegnap csakugyan vívhatott volna ki. Figyelmeztetjük még egyre. Vígjáték szerepeiben gyakran kezdi használni e kifejezést: "Fütyölök rá!" Megengedjük, hogy ezt Tanay nagyon szellemesnek találja - de mi és a közönség éppenséggel nem mulatunk rajta. Legyen szíves és ne "fütyöljön" többet senkire sem - mert már kezd unalmas lenni a sok "fütyölése".
A darabot telt ház nézte végig, és jól mulatott a darab már méltatott ötletein, melyeknek egynémelyike cirkuszban is nagyon erős volna.
Különben ma újra ki van tűzve - előadásra.
Debreczeni Hírlap 1899. február 4.
Bújik már a hóvirág, kikelet hírnöke, kis előpostája.
Az erdők árnyékosabb helyén, mint valami nagy fehér kendő terül széjjel a földnek hóvirágokból készült legszebb takarója.
Kis fejecskéiket egymásra hajtják ezek a bóbitás szép virágok, s ha egy kissé hidegebb szellő érinti őket, összerázkódnak.
Igaz is, ha kicsalta őket immár édes álmodásra a napsugár, minek kacérkodik velünk.
No, de hát a napsugárnak ez a kacérkodása csak ideig-óráig tartó.
De majd jobban nekihevül, s élteti a gyönge virágokat, szerelmetes pajzánsággal mosolyog reájuk, s örül azon, hogy milyen szépen nőnek, növekszenek, virágot kedvelők gyönyörűségére.
És ím a hóvirággal egyidejűleg az ibolya is feltűnt a láthatáron.
Ez a lilaszínű szerény szép virág, mely ott rejtőzik a bokrok mélyén, nagy húsos levelektől védetten. S az ibolyát nyomon követte majd a csilingelő gyöngyvirág. És amikoron szezonjukat élik ezek a kis jószágok - a tavasz sejtelmes, édes álmai rajzanak lelkünkben.
Szerelmi csókot érzünk kiáradni a virágok illatából - szerelmi suttogás szól felénk az aranysugaraktól áttört levegő égből.
Forróbban dobog a szív, gyorsabb hevülésre pezsdül a vér. Lányok szeméből szerelem nevet ki, annak tűzrózsája nyílik az arcukon.
És a napok csak szaladnak gyors futással - helyet adva egyik a másikának.
Észre se vesszük majd, hogy a hivatalos kalendárium szerint is reánk köszönt a tavasz - de nem törődünk vele, mikor mi már jóval ezelőtt éreztük, tudtuk, hogy feltámadtak az ibolyák, a dalok, a szerelmek...
Debreczeni Hírlap 1899. február 20.
Felfordult már minden rend a természetben. Néhány napig tele voltunk a tavasz dicséretével. Sütkéreztünk a napsugárban, virágot tűztünk az überciher gomblyukába, egyszóval élveztük a tavaszt, s most már megint benne vagyunk a télben. Tegnap havazott, az éjjel fagyott, adieu, tavaszi ibolyák! Folytatjuk, amit még jóformán meg se kezdtünk: a telet. Az új télnek legelső hatása a jégvásárlókra volt. Most már mindenki reméli, hogy lesz jég jéggyár nélkül is. Pedig a jégpince-tulajdonosoknak óvatosaknak kell lenni. Mert ha arra számítanak, hogy jég lesz, s nem iparkodnak idejekorán valahonnan jeget hozatni, könnyen megtörténik, hogy hoppon maradnak, s elmehetnek jeget aszalni.
Debreczeni Hírlap 1899. február 23.
Az első hírben nem szoktak politizálni; ne ijedjen meg hát senki, politikáról most sem lesz beszéd.
A név se ijesszen meg senkit. Ettől a névtől már nincs miért, s talán egy negyedszázad óta nem is volt ok félni; ezt a nevet Apponyi Albert gróf szent fogalommá tette, s idealizmust jelent a politikában azóta.
Atyja koporsója mellett vetette papírra Apponyi gróf ezt a szót: belépek.
Históriát egy szó is csinálhat, ha azt méltó ember mondja ki. Históriát csinálni nemcsak a Herosztráteszeknek [!] van joga.
Apponyi Albert határozott; e határozata Apponyi Alberthez méltó, és jelentősége megmérhetetlen.
A történelem igazsága hatalmasabb minden igazságnál.
A történelem azt bizonyítja, hogy a korokat eszmék irányítják. Azok az eszmék pedig, melyek egész embercsoportokat foglalkoztatnak, elnyomhatók, de meg nem ölhetők.
Mintha a kornak tágabb határú, nagyobb szabású eszmékre volna már szüksége. Mintha az idealizmus térhódítását mutatnák a kor eseményei?!...
Apponyi gróf határozott. Egész nemzet tapsol határozatának.
Kisebb nép vagyunk, több tennivalónk van, mintsem egy Apponyit nélkülözhetnénk.
Elhatározását siker koronázza, s lelje meg azt a tért, hol nemzetének hasznára lehet!...
A koporsóban pedig egy szív kezd porladozni. Éppen akkor, mikor legjobban dobogtathatná meg az ő büszkeségének legnagyobb sikere.
Igen, ez a legnagyobb sikere, mert sikerült legyőzni önmagát, hogy nemzetének szolgálhasson!...
Debreczeni Hírlap 1899. márc. 4.
Tavaszt mutat, fitogtat már a korzó is. Hangos, népes, derült, ha végigsétáljuk, lépten-nyomon vidám kacaj cseng a fülünkbe. mosolygó arcokat látunk, mintha a tavasz ragyogása mosolyt, jókedvet varázsolt volna mindenki szívébe; kezdenek a színek ismét dominálni. Színes az érzés, az impresszió, és színes - az utcai toalett is. A korzó tarka képe, kitörő jókedve mintha a tavasznak volna könnyed himnusza, s egy-egy akkordjára vibrálnak a szívünkben a színek: a hangulatok.
Debreczeni Hírlap 1899. március 4.
Statisztika nélkül is tudjuk, hogy a tavasz a szerelmesek és öngyilkosok évszaka.
Szintén statisztika nélkül tudjuk, hogy a szerelmes ember - akár képzelt, akár igazán csalódott - szeret az öngyilkosság gondolatával foglalkozni.
Ez a kis bevezetés az én Artúr barátom szerelmi históriájához okvetlenül szükséges.
Artúrt is a tavasz ejtette meg.
Végtelenül jámbor alak az öreg, a szerelem pedig valósággal gyámoltalanná tette.
Ott sétált naphosszat az imádott hölgy lakása előtt.
Csak látásból ismerte, csak a színházban gyönyörködött benne, mert az ideál színésznő volt olyan hatalmas udvarral - melybe bejutni Artúrnak semmi reménye sem volt.
Artúr tehát epedett, sóvárgott, halványodott, s mindennap elhatározta magát, hogy kijózanodik.
Szó se volt róla. Ellenkezőleg, egyre szerelmesebb lett.
Már komolyan aggódtunk sorsa felett, mikor valami nagy dolog történhetett.
Mit látott vagy mit hallott a mi Artúr barátunk, nem sikerült megtudni, de az tény, hogy pár nap óta folyton az öngyilkosságot emlegeti.
Elszedtünk tőle minden eszközt. Még a zsebkendőjét is elvettük, bár nagyon szabadkozott. Hjha! az öngyilkosjelöltek roppant elszánt emberek, sokszor egy zsebkendő is elég nekik.
De az elővigyázat mégis hasztalan volt. A múlt este együtt vacsoráztunk, s őt még otthagytuk a fehér asztalnál.
Éjfél körül egy pincér rohant értünk a kávéházba. Menjünk rögtön, Artúr nagyon rosszul van.
Rohantunk.
Ott ült szegény gyerek, fejét az asztalra hajtva, mozdulatlanul.
Megráztuk, még volt élet benne.
Kocsira tettük, lakására vittük.
Orvost! Hamar orvost, mérget vett bizonyosan. A többiek orvosért szaladtak, én meg visszanyargaltam a vendéglőbe, hogy nem hagyott-e egypár sor írást a boldogtalan fiú.
A főpincér szomorú, levert arccal fogadott. Kérdésemre átadott egy darab papírt. Bizonyára a szegény fiú vallomása. Reszketve veszem a kezembe a boldogtalan szerelem szomorú testamentumát, s olvasom.
| 5 pohár sör | 50 kr | |
| Vacsora | 1 frt 3 kr | |
| 1 pohár konyak | 25 kr | |
| 5 üveg rizling | 4 frt-kr | |
| 1 üveg pezsgő | 6 frt-kr | |
| 5 fekete kávé | 90 kr | |
| Súrolónénak | 30 kr | |
| Összesen | 13 frt 18 kr |
...Hasonló végrendeletet hagyott Magyari Imrénél is az én Artúr barátom.
Az orvosok ellenmérget nem adtak neki, ellenben mi rémítően mérgesek vagyunk reá.
Visszaadtunk neki minden tárgyat. A zsebkendőjét is. Engedjük, hogy rohanjon az öngyilkosságba. Mi lemondtunk róla, a főpincér is...
Debreczeni Hírlap 1899. március 21.
Egész éjjel havazott, s ma reggel arra ébredtünk, hogy hatalmas hóréteg borult a földre. Igazán olyan nyomorulttá kezd válni az idő, hogy nem érdemes róla még írni sem. Ez az abnormális tél csak bosszantani tud, de semmiféle nemesebb hangulatba ringatni nem képes. Igazán nem érdemel egyéb krónikát, csak - verset... Lírai költőnket alig tudtuk ma mérsékelni, mindenképpen meg akarta énekelni az új telet. Csak a közönség különben is megtámadt egészségi álapotára való hivatkozással tudtuk a nekivadult poéta lantját elnémítani. Dél felé aztán ismét tavaszra fordult az idő. Nyakig jártunk az utcán a locspocsban, s ahol nyakig nem ért, ott a házfedelekről csorgott az áldás a nyakunkba. Ha az idő még holnapig így tart - lírai költőnk engedélyt kap versek írására.
Debreczeni Hírlap 1899. március 24.
Furának elég fura dolog biz' ez. Holnap virágvasárnap lesz, virág pedig legfeljebb az ablakon van - jégvirág képében. Künn fehér az egész világ, hull a hó, de még a szél is segít neki. Valóságos hózivatar van. Mintha karácsonyra készülnőnk. - Tél van, hideg, kegyetlen hideg, s a kályhában ugyancsak ropogni kell a tűznek... Várjuk a megfagyott emberek meséjét. Reméljük, hogy a farkasok helyrehozzák az elmulasztott szezont, s szólni fog még a fáma talált csizmákról, melyekből a farkasok kiették az embert. Egyszóval erős lehet a reményünk a fehér húsvéthoz. Ibolyáról, ébredésről, szerelemről pedig elnémult a nóta. Ez az egyedüli fényoldala annak a természet rendjét felforgató időjárásnak. Bizony, bizony, ez a tavasz nem a lírai költők tavasza...
Debreczeni Hírlap 1899. március 25.
A szeszélyes időjárás ma ismét tavasszal kedveskedett a már egészen nekikeseredett emberiségnek. Egész nap ragyogó, tavaszi idő volt, s a tavasz biztos jelensége, a népes korzó a legtarkább képet mutatta. Mindazonáltal el vagyunk készülve, hogy este felé ismét decemberi lesz a levegő, s holnap félméteres havat nem fognak a gyalogjáróról eltakarítani. Valami nagyon hát nem bízunk ebben a legújabb tavaszban sem. Az időjárás mindenkit pesszimistává tett, s divatba jött néhai Justh Zsiga mondása: "Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt!..."
Debreczeni Hírlap 1899. március 29.
Szép, divatos virág, és megvan a jó szokása, hogy eltart napokig. Reggel a gomblyukba kerül, és estig ott van, este egy pohár vízbe jut, és álmodik hajnalig, akkor azután megint ugyanaz a sors vár reá, amit tegnap átélt, amit tegnap befejezett. - Szóval a krizantémum divatos egy virág, amelyet máig sem az ibolya, sem a gyöngyvirág nem tudott divatmúlttá tenni. S hogy mennyire kapós itt mifelénk a krizantémum, láthatni abból is, hogy amíg a fehér és piros szegfű, az ibolya és a gyöngyvirág mindenhol kapható, addig a krizantémum minden üvegházból, minden virágboltból teljesen elfogyott.
Debreczeni Hírlap 1899. április 10.
Amitől a gyermek oly igen fél, az égiháború, az első ez évben, íme beköszöntött. Dörög, villámlik, a zápor csak úgy csapkodja a fényes ablakokat, és bár szepegve néz a gyermekhad a vizes ablakokra, s hallgatja a menny haragos dörgését, de lelke mélyén örül, s örülünk mindnyájan; mert bár sötét az ég a fellegtábor szürke sokaságától, bár patakként folyt az eső az udvaron, utcákon, de tudjuk, hogy ez a tavasz jele, a szép, a rügyfakasztó, kedves tavasz jele.
Debreczeni Hírlap 1899. április 12.
Ősz áprilisban. Hűvös, nedves, hideg idő van, a fák még teljesen lombtalanok, s a szitáló eső egészen őszre vall. Az utcák néptelenek, alig hisszük, hogy most tavasznak kellene mosolyogni, ragyogó, szép, lombot fakasztó napsugárnak.
Átjárja a szívünket is ez a nedves hidegség. Hiába ég kályhánkban a tűz, fázunk. Érezzük, hogy most a napnak kellene meleget adni, a napot pedig piszkos, barna felhők takarják, az eső szitálva hull a kövezetre.
A kertben lenn egy bolond fa virágzik, mellette az orgonafa zöldell. Szegény virág, szegény zöld levél!...
Virág, lomb reszket a sűrű, hideg esőben, csak a többi csupasz fák kérges ágain csillog az esőcsepp. Nem kell most virág, nem kell most zöld lombsátor, hiszen ősz van, hideg, áprilisi ősz.
Ősz áprilisban. A tavasz szeszélyes hónapja most is rávallott magára. Ma őszt és őszi hangulatot hozott. Holnap talán már teljes pompájában ragyog ismét a tavasz, illatozik a barackfa virága, zöldell az orgonabokor, s a rügyfakasztó lehellett pár nap alatt lombsátort csinál. De most esik, szomorúan, szitálva hull az eső, s szánakozva nézzük a barackfa virágának egy-egy, sárba hullott, gyenge szirmát.
Debreczeni Hírlap 1899. április 13.
A debreceni színtársulat szerencsés auspiciumok mellett kezdte meg Nyíregyházán működését. A Bessenyei Kör elnöke, br. Feilitzsch Berthold főispán, a színészet pártolása érdekében lelkes felhívást bocsátott ki, s ugyancsak tűzzel agitál a színészet érdeke mellett a helyi sajtó is. Úgy látszik, hogy Komjáthy[t] botrányos szerencséje Nyíregyházán sem fogja cserben hagyni. A Nyírvidék A Gyurkovics leányok előadásáról hoz entuziazmussal írott kritikát. Túl jó akaratában persze még a bírálatról is elfeledkezik. Így történik meg aztán, hogy a három legjobb szereplőről: T. Halmy Margitról, Tanayról és Rubosról csak pár közönséges dicsérő szót mond, míg el ragadtatva ír Komjáthyról és Szabó Irmáról, kinek Micije - általános nézet szerint - leggyengébb alakításai közé tartozik. Szóval a nyíregyházi sajtó dicséretei némileg feledtetik a mi színészeinkkel a debreceni őszinte kritikát.
Tegnap este a Gésák került színre, csütörtökön pedig Thury Zoltán hatalmas színműve: a Katonák fog színre kerülni. Az eddigi előadások telt ház mellett folytak.
Debreczen 1899. május 15.