Nincs olyan gondolkozásra ráérő ember, aki huszonnégy óránként legalább egy percet ne fordítson a régi igazság felfrissítésére, hogy voltaképpen minden mindegy, s mindennek sorsa az elmúlás. Nagyobb banalitás ugyan ennél nincs a földön, de néha az embernek okvetlenül muszáj kérődzeni.
Hogy a szép kapitány esetét hallottuk, így kezdtünk újra kérődzeni néhányan, újságot író emberek. Mi gyakran járjuk az éjszaka tanyáit, és sokat meg tudunk érteni, amit nem érthet meg a nappali világ. Mi látunk előkelő gavallérokat tökrészegségben. Látunk éjszakai szerelmeket, melyek okvetlen romlásba vezetnek. Látunk sápadt, verejtékes arcokat, melyek ostoba kártyalapokat kémlelnek. Fiatal aggastyánokat, vén ifjakat látunk mámoros feledtségben. Az éjszakai emberek sok élet csődjét megjósolhatják. Nekem még csak néhány esztendőm fulladt az éjszakába, de emlékeimben már vaskos album alakulódott. Akik ez albumban vannak, mind személyes ismerőseim voltak. Itt van az album elején a kis erdélyi mágnás, kinek őse kancellár volt. Milyen jó fiú volt, milyen rózsás arcú, víg fiú. Pár éve itt futtatott a nagyváradi gyepen. Egy kis revolverrel befejeződött az ő fiatal élete. Lipótmezőn van a legmelegebb szívű korhely, kit valaha ismertem. A gavallér postagyakornok kétszer ülte meg már a tömlöcöt. Egy nagyváradi tisztes család pénteken temetett valakit. Akkor ítélték el ezt a valakit váltóhamisításért. Aztán hányan vannak még az én albumomban!... Víg életű katonák, úri gavallérok. Éjszakák során dőzsöltek körülöttem. Mámorosak, vígak és ragyogók voltak, és elhullottak mind... Járjuk az éjszakát. Víg, mámoros alakjai újak. Vajon hányról végeztetett el ezek közül?...
*
Néha jól esik a múltba visszafutni. Néha nagyon tanulságos a múlt.
Nagyon messze ezúttal nem akarunk menni. Csak hét-nyolc évvel visszafelé. Milyet változott azóta a kis magyar glóbusz! Milyet változott azóta körülöttünk minden. A "nagy kormány" ideje után volt ez. Csupa föllendülés, csupa emelkedettség, csupa önbizalom volt a magyar élet. A szabadelvűség nagy győzelme kicserélte ezt a kis országot. Sokára lesz már itt olyan harmónia, mint volt akkor. Micsoda dekadencia néhány esztendő alatt. Desperáltság, de emellett kínos, alattomos harc mindenütt. Hitünk, bizalmunk nincs már magunkban. Reakció kísért mindenütt. Föllendülés helyett rettentő süllyedés, harmónia helyett mindenki harca mindenki ellen, önbizalom helyett a bigottéria becsempészése, munka helyett ínség-kenyér, szabad intézmények szaporítása helyett hatósági intézkedések légiója, stb. Nyolc esztendő tönkretette egy pár kövér esztendőnket...
*
De legijesztőbb bajunk a pénztelenség. Ehhez elmélkedéseket hiába fűznénk. Ez most kérlelhetetlen s változhatatlan valóság.
Egy nagyváradi úriember mondta, ki Bécsben, Budapesten időzött hosszabb ideig mostanában.
- A pénztelenség csodálatos, nem látszik meg a nagy városok külső életén. Az emberek csak úgy élnek, mulatnak, szeretkeznek, költenek, mint a múltban, mint máskor.
És itt van a dolog tragikuma. Az embereken nem akar meglátszani a rosszra változott viszonyokkal való megalkuvás. Élnek, mulatnak: szeretkeznek és költekeznek, mint máskor.
*
Mi úgynevezett "vidéki empóriumok" legsúlyosabban viseljük e válságot. Mindannyian Budapest becses képére formálódtunk. Minekünk mindaz kell, ami Budapestnek. Budapest pedig alaposan kiszipolyozott bennünket, de ami maradt az ereinkben, arra még jusst formál. A "szezon"-ban volnánk, vagy hol a manóban. A karácsonyi vásárokról siralmas elégiákat tudnának mondani a nagyváradi kereskedők, üzletemberek és iparosok. Vendéglők és kávéházak üresek. A színházbajárás ritka luxus-számba megy. Mindenki jajong, panaszkodik. Készülődnek a téli hangversenyekre, mulatságokra. A megalakult és alakulandó bizottságok kétségbe vannak s lehetnek esve. Szomorúan mulatunk e télen. A jó szegedi "Meteor"-nak hiába válnék be a jóslata. Két méteres vakító fehér hó borulhat a földre: fekete mégis az idei karácsony...
Nagyváradi Napló 1901. december 22.
(-b)
Betlehem, a megváltásnak e térképén föl nem lelhető, földhöz nem kötött hazája, néma. Betlehem hallgat. Úgy véli, hogy az embereket nem érdemes megváltani, s Betlehemnek alighanem igaza van.
Mi, kiknek adatott e vigasztalan, sivár, kietlen korban élni, Betlehem megnyilatkozását még nem hallottuk. Mi már hinni sem akarunk Betlehemben. Lapozgatunk az örök küzdések, a megváltások harcainak történetében. Lapozgatunk és álmélkodunk. A népnek adatott... Mózes Harcoltak és győztek a Makkabeusok... Született újabb megváltásra a Krisztus... kiszegezé ő pontjait Luther... A francia forradalom végiglángolt a világon... Kigyullad az arcunk, lázas a szemünk. Hát csakugyan voltak Betlehemek, s voltak megváltások? Voltak s lesznek csakugyan, csak nekünk nem adatik belőlük?...
Nekünk nagyon messze kell még lennünk Betlehemtől. Mi, kik most élünk, megváltatni nem fogunk.
Amiként az utolsó megváltásnak, a francia forradalomnak lángja megvilágosított minden agyvelőt, akként készül most elterülni a világra valami rettenetes nagy sötétség. Emberek, kik még világosságban tanultak gondolkozni, most elrettenve súgnak össze s mondják, hogy ez a sötétség reáborította már mindenre az árnyát s jaj azoknak, kik nem tanultak meg rákok módjára hátrafelé menni. Amennyi hamis bálvány volt Baál Isten szobrának ledöntése óta, az mind visszakerülni készül régi trónusára. Pogányoknak fanatizmusa, írástudóknak dölyfe, farizeusoknak gonoszsága, főpapoknak istenessége, földi fejedelmek tirannizmusa, mind, mind visszakészül. A csodás gépek sokaságát hogy megcsinálta a világ, azt tartja, hogy az emberre, mely önmagáé legyen, nincsen semmi szükség. Pedig, hajh, sohasem volt ilyen sokaság az ember. Milliók élnek, örökös Jóbok, s a kínszenvedések kálváriáját végig kell járni, s úgy leroskadni millióknak... Nem idézzük föl ezredévek temető-lakóit, leírhatatlan számát a néhai élőknek, kiknek az életből nem jutott valaha egyéb nyomorúságoknál. Magunkról és magunkért beszélünk, a mi megváltásunkról, kik talán érdemesebben és Isten képére formáltabbak vagyunk a rég elhullott millióknál, s kik távolabb vagyunk mégis Betlehemtől, mint emberi nemzet volt valamikor. És beszélünk e kis földről itt a Duna-Tisza mentén, e kis országról, hova megfogyatkozva jut el a világ erénye s megdagadva, növekedve minden bűne. Itt eggyel több a kálváriák stációinak a számuk. Itt mindenek fölött szörnyűséges siralomvölgy s reménytelenség az élet. Hol van ide Betlehem? Mikor jön ide megváltás? E kis ország valóban a farizeusok örök hazájának látszik. Le fog lehetni győzni őket vajon majd valamikor? Szeretnőnk ünnepet rontani ezeket elgondolva, s szeretnők harsányan kiáltani:
- Farizeusok ünnepeljetek! Mi nem ünnepelünk!
Ebben a kis szerencsétlen országban embert embertől a farizeusoktól csinált, egyre emelt s egyre szaporított falak egész serege választja el. Itt Isten nevében felmagasztaltatnak, s fénybe helyeztetnék magukat Isten szolgáinak valóságos érdemtelenek. Itt apjáért nyomorog az egyik, míg a másik szintén csak az apjáért állandó dúslakodásban részes. Itt él és uralkodik százezer ember, születik, vért izzad, kínszenved, és meghal sok millió. Itt csak tűretnek azok, kik másként imádják a maguk Istenüket, mint ahogy a fény és a dúslakodás urai szeretnék. És jaj, ha valaki a nagy megváltások hőseire gondolni mer. Jaj Mózes gyermekeinek, jaj a makkabeusok utódjának, jaj annak, ki Krisztus valóságos híve, jaj a Luthert követőknek, s jaj, százszorosan jaj, kik a megváltások szent summáriumában, a Voltaire-ek nagy művében mernek hinni és - tovább haladni!... Itt, ebben a kis szerencsétlen országban el kell felejtenie gondolkoznia az embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a kálváriáján. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik. Itt hazugság, megalázkodás és butaság az enyhítői csak az élet kínos terhének. És még mindig visszafelé megyünk. Ameddig csak lehet - a középkorba...
Nem békességnek, szeretetnek ünnepe vagyon most, hanem minden hitünk és reményünk föladásának áldozati napja. Az egész világ, de kivált a mi kicsiny siralomvölgyünk, szörnyű messzeségben van a megváltástól.
Lesz megváltás. Lesz újra megváltás. De olyan irdatlan sötét messzeségben van a megváltásnak napja, hogy onnan még csillag ragyogása sem sejdíttethet velünk semmit.
Betlehem néma. Mit sem ígér. Feketeség fekszik a világon s koponyákon. Milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakába. Akiknek Istenük van, jajgatván, siránkozván fohászkodnak. Örömben, békességben csak a farizeusok s ő barátaik ünnepelnek...
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
A.E.
A terézvárosiak demokrata honatyjának sehol sincs még annyi bámulója és tisztelője, mint Nagyváradon.
Mióta megcsinálta az első demokrata kört, Nagyváradon divatba jött a demokrataság. Azóta pedig, hogy a generális elbukott, s ő meg leverte a terézvárosi klikket, mandátumhoz és immunitáshoz jutott, egyáltalán nem található demokratánál más politikai hitvallású ember Nagyváradon. Még a kuruc Barabás kurucai is csak avval tudják magukat vigasztalni, hogy hiszen Barabás is demokrata.
Mikor a múltkor például a párbaj ellen olyan imponáló bátorsággal állást foglalt volt Vázsonyi, Nagyvárad sietett igazolni, hogy a demokrata honatya nemcsak Terézvárosnak, de Nagyváradnak is a kedvence.
Hogy mégsem alakul meg a nagyváradi demokrata párt, annak nagy oka van. Mi nagyváradiak annyira demokraták vagyunk, hogy nem akadna elnöke a pártnak. És itt nálunk csakis úgy lehetne demokrata pártot csinálni, hogy maga Vázsonyi vállalná el az elnökséget. Az alakítással meg jó lesz sietni, mert amilyen nagyon beleestünk a radikalizmus lázába, ide s tova kevés lesz majd nekünk a polgári demokrataság.
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
A nagyváradi jogakadémia pecsétjével furcsa dolog történt. A pecsét röviden elváltozott. Néhány év óta a derék pecsét nem elégszik meg a szépséges kir. jelzővel, hanem fölvette a kat. jelzőt is. A pecsét e színváltozása sok kifakadásra ad okot. Általános a nézet, hogy a pecsétnek nem volt joga ez önkényes színváltozásra. A pecsét példáját sokan követték. Ma már a jogászok is kir. kat. bált rendeznek. Hát ha mi is követnénk ezt a változtató példát, s nevekhez, címekhez hozzátoldanánk? Jól nézne így ki például a Bozóky Alajos dr. igazgató neve: dr. Bozóky klerik. Alajos...
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
Ha a közönség éhes, kegyetlen. Alig temettük el a szép kapitányt, véres szenzáció kellene újra. És nekilát a fáma. Percek alatt az egész város beszéli:
- X. Y. agyonlőtte magát.
- Igazán? Én azt hallottam, Z. V. az öngyilkos.
És egy fél nap alatt legalább tíz vidám férfiúról kél öngyilkos hír szárnyra, holott mind a tíz a körülményekhez képest jól érzi magát... Na, dehát éhes a közönség...
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
Az új csillagról beszél mindenki a Szigligeti színház kulisszái mögött. Az új csillagról, akinek a nevét senki sem tudja, de akiről máris sokat beszélnek. Főként a kis karhölgyek beszélgetnek nagy áhítattal az ismeretlen, rejtélyes, új csillagról. A szép Zács Terka tud sokat róla. Éppen ő az előadó. Közben érkezik egy kolléganő. Rászól a Terka:
- Na, hallottál már az új csillagról?
A kicsike pirulva válaszolt:
- Hiszen talán csak nekem mondja el az ilyesmit Béla...
A kicsike a karácsonyi katonai csillaghullásra gondolt.
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
Karácsony. A legendák szent ünnepe, amely a legszebb, a legdicsőbb valamennyi közt. Karácsony... e szónál millió szív dobban össze, s millió ajkról hangzik fel a hála, a zsolozsma a nagy mindenség Urához, aki beváltá az ígéretet, s Megváltót adott a bűnös emberiségnek. Ünnepet ül az egész keresztyén világ. Ünnepel a szegény és gazdag egyaránt. Igen, a szegény ember... Valamikor, régen mennyire más volt e kép. Odakünn a fagyos, hideg szél süvölt, kísértetiesen rázva a szegény hajlékok rozzant ablakfáit. A vastag hólepel mint fehér szemfedő messze úgy terül el beborítva mindent fagyos leplével. Mindent, ameddig a szem lát. Mintha minden élet megszűnt volna, oly némaság mindenütt. Csak a szél süvölt könyörtelen, irgalmatlanul. ...Szegényes, kicsi szoba. Az ablakok papírral vannak beragasztva, a kis pléhkályhában régen kiégett az utolsó hasáb fa. A családfő az asztalnál ül, könyökére támasztva a fejét... Gondolkozik. Vajon mire gondol - a béke ünnepén? - Mit eszünk holnap! - tör ki a sóhajtás kebléből. ...Holnap... s azután! Íme az egyik karácsony. Ez most a jelen... Mintha megváltozott volna a természet rendje, napfényes idő, tavaszi lég, s csak az éneklő madárnak danája hiányzik, hogy valóban elhitesse velünk a tavaszt. Ünnepel az egész világ - a szegény ember is. És a szegény ember öröme, békéje kétszeres. A télnek, fagynak nyoma sincs, és a hideg, a kegyetlen hideg nem emésztette fel még utolsó filléreit. Még egy kis karácsonyfára is telik, s az apróság ujjong, örült a krisztkindlinek, amely gondoskodik a szegény gyerekekről is. Karácsony van... A szegények karácsonya!...
Nagyváradi Napló 1901. december 25.
A bécsi zsokéklub szerencsés nyerőjéről, a "nem boldog a magyar" hírhedt szárnyrabocsájtójáról, sok szó esett mostanában a szép haza minden tájékán. De sehol annyit nem beszéltek Szemeréről, mint a kerületében, ahol majdnem olyan népszerű, mint a nevéről hívott asztaltársaság ifjai között.
Szemere Miklós a tasnádi kerület képviselője. Az úgynevezett agrárius-szabadelvű képviselők csoportjába tartozik, ami majdnem természetes, de az már kevésbé mulattathatta őt, hogy kénytelen egy másik csoporthoz is tartozni: a képviselő urak ama szintén tekintélyes csoportjához, mely annyi dolgot és gondot ad most a - kúriának. Mert hát a tasnádi kerület képviselője Szemere Miklós de genere Huba (degenerált Huba, - mondja a másik, a miskolci Szemere morózus csúfolódással) peticionált honatya.
Úgy történt a dolog, hogy nagy zavarban voltak a tasnádvidéki derék választópolgárok. Egy jelöltjük volt. Kossuth-párti birtokos ember, aki a maga vagyonát maga szerezte. Nehezen adogatta ki hát a bankókat a jelölt. Meg aztán egy jelölttel nem is lehet igazándi választást csinálni.
- Nem boldog a magyar - vélték a jobb időkhöz szokott kortesek, s ez az elégikus konstatálása a helyzetnek eszükbe juttatta a Szemerét...
Na, hát erről a választásról most is úgy beszélnek Tasnád vidékén, mint valami mesébe illő szép álomról. A csaholyi oláh kész megesküdni rá, hogy a domnu Szemere voltaképpen a királynak a kulcsárja, s ő felsége rábízta, míg a választás tart, a kulcsokat. Nem kell rosszat gondolni: a választás tiszta volt. A szavazatáért nem kapott pénzt senki. Az egészen más dolog, hogy az ötven krajcáros bankettek, melyeket önkéntes aláírásokkal csináltak, olyan fényesek voltak, hogy a pezsgő patakokban folyt, s a vendéglős olyan élhetetlen, hogy még ezt az ötven krajcárt sem vasalta be senkin. Azt meg nem lehetett megtiltani, hogy mikor a cigány maga háromszáz forintot kap, egy büszke választópolgár ne adhassa el húsz-harminc rongyos forintért a maga napraforgómagját vagy köleskásáját, ami ezelőtt két évvel termett, s egy éve már elfogyott. Egyébként is nagyon ügyeltek a törvényes formákra. Egyik főkortes leánya nyugodtan fogadhatott el harminc krajcár értékű cukorkát, s nem tartozott észrevenni, hogy a cukorkásdoboz testvérek között is megér hatszáz forintot. Komoly szakértők és beavatottak szerint Szemerének nyolcvanezer forintjába került a tasnádi mandátum, pedig egy szavazatot sem vásároltak meg. Mennyibe kerülhetett volna, hogyha nincs meg a tiszta választásokat biztosító törvény?!
No, de Szemere úgy gondolkozott, mikor különvonattal s magyarruhás ifjúival bevonult a kis érmelléki fészekbe, hogy megmutatja, hogy igazi magyar úr akkor is úr marad, mikor a zsokéklub játékasztalaitól s a gyeptől leereszkedik a közéleti szereplés posványába.
Lássa az egész világ, hogy nem boldog a magyar, s "magasabb közéleti erkölcstan", "keresztény alapokra fektetés" és Szemere de genere Huba kell neki.
A Kossuth-párti atyafi egy darabig licitált a napraforgómagra, s a köleskására, de nem bírta a szorítást. Hat lóhosszal hasalt el, s okosabbat nem tehetvén - peticionált.
Szemere e közben honmentő akciójához látott, s kétmilliócskát szerzett saját ősi magyar személyének és így nemzetének.
Egy munkatársunk, aki most Tasnád vidékén időzik, azt írja, hogy Szemere nyeresége felfordult világot csinált a kerületben. A kisebbség vissza készül vonni minden petíciót. Viszont a Szemere pártja azt szeretné, hogy a képviselő be se várja a kúria döntését, hanem úri büszkeséggel mondjon le mandátumáról s lépjen fel újra. Ők majd megmutatják, hogy újra Szemere győz. Úgy titokban pedig azon töprengenek a Szemere-kortesek, hogy mennyit lehetne abból a bizonyos kétmillió koronából hazafias, jobban mondva alkotmányos célokra fordítani.
És valóban, ha azt akarja Szemere, hogy még egyszer boldog legyen a tasnádi magyar, eszözöljön ki neki még egy választást. Vagy legalább vegyen tőlük még egy kis napraforgómagot, köleskását, miegyebet. Bizony a mai gazdasági viszonyok között áldás egy-egy szerencsétlen vidékre olyan képviselőjelölt, mint Szemere Miklós. De hát ezt nem értik meg a zsidó merkantilisták, rongyos demokraták s a többiek. Kártya és lószerencse, a magyar úrnak, választás a derék polgároknak, s - boldog lesz a magyar...
Nagyváradi Napló 1902. január 4.
- A Szigligeti Színház premierje -
"Kereszteld meg az ártatlant, mielőtt megölnéd!"... Ez Tolsztoj! Rombolója a mostani - szerinte meghamisított keresztyénségnek, s mégis túllicitálója minden vallási evangélistának, kik valamikor éltek. A sötét pesszimizmusnak, a szemek kegyetlen látásának, a túlzott krisztianizmusnak, a fanatizmusnak nagy prófétája ő: forradalmár a szeretet és megváltás nevében.
Mi - ez idő szerint - nem tudjuk és nem akarjuk megérteni őt. Kegyetlenségét, fanatizmusát, nagyságát megszédülve szemléljük, de igazai nem a mi igazaink.
Nem is igen lesznek azok soha. Szláv ő nekünk nagyon, kegyetlen, öldöklő szláv, és mi ennyi kegyetlenség láttán elvesztjük a kedvünk a mennyországhoz is.
Tegnapi darabjával elég röviden lehet s tudunk végezni. Rettenetes parasztdráma ez. A Szigligeti Színház rendezője törült s törült, ám a megdöbbenés, irtózás csendesebb, hangosabb morajlása gyakran futott végig a házon. És ahol meg nem döbbentett, még gyilkosabban hatott: kacagást gerjesztett. Ahol dermednie kellett volna a vér élni vágyásának, olyan kegyetlenül festett a nagy sötét próféta - kacagtak... Gyilkosság, rablás, házasságtörés, újra gyilkosság, fajtalanság, nyomor, piszok, betegség: ezek a történet stációi. Az utolsó stáció pedig a lélek megtörése, a gyenge férfiúnak szinte perverz lakolni vágyása... Ez a Tolsztoj darabja, s a közönség fázva, dideregve távozott, pedig a rendező sokat törült, s erkölcsös hajlandóságú emberek ezt mondogatták:
- Szép dolog epikureusnak lenni.
Hát szebb, mint az erkölcsök vértanújának. ...Az evangélistáknak nem szabad olyan szörnyű kegyetleneknek lenni, mint Tolsztoj.
Az előadás jó volt, csupán egy-két szereplő nem ért föl a darab megértéséig. P. Szép Olga nagy készsége s túlzott verizmusa tegnap igenis stílszerű volt. Díszes virágcsokrot kapott, csak ne eresztették volna le éppen akkor [a függönyt?], mikor szegény Bognár olyan művésziesen haldoklott. Nagy sikere volt újra Szarvasi Sándornak, ki megrázóan erős és igaz tudott lenni. Csak Szohner Olgát, Kacziány Violát kell még kiemelnünk. Közönség volt. A hatás a legvegyesebb. A modern próféták elveszik az embernek azt a kis kedvét is az élettől, ami megmaradt.
Nagyváradi Napló 1902. január 9.
(a.e.)
Kedves, jó hírt hallottam s olvasok diákgyermek éveimnek legkedvesebb barátjáról, Csighy Andor nevezetűről.
A külföldi egyetemeket járja az én régi jó barátom, s most Strassburgban studenteskedik. Itt esett meg vele az a kivételes dolog, hogy őt, az idegent, a magyar "Janosh"-t, az egyetem legelőkelőbb tudományos körének elnökévé választották meg. Minden bizonyosság szerint azért, mert őt tartották a legkülönbnek, legértékesebbnek és legérdemesebbnek.
A mi lapunk a második magyar lap, mely ezt a dolgot érdemesnek tartja lejegyezni. Több lap aligha fog akadni, s az első lap közlésének értékéből sokat von le, hogy a közlő lap ezt a kis hírt is, mint minden hírét, protestáns szószban tálalja fel, mert felekezeti íze van már - mint sokszor jajgatom - mindennek ebben az országban. Mi hát nem kürtöljük, hogy Csighy Andor végzett ref. teológus és filozopter, volt szenior, csak konstatáljuk, hogy egy derék, ifjú magyar diákember kitűnt a külföld egyik legelső egyetemén - tudásával és munkájával.
Fehér holló az ilyen hír, s szárnyat mégsem kap.
Ha az én édes Andor barátom sokat adna a hiúságokra s az emlegetettségre, bizony nem azt csinálná, amit csinál. Mennyivel többet tudnának és tartanának róla.
Először is miért ment ő ki külföldre? Az igazi magyar diák fütyöl a külföldre. Hogy aztán mikor már két diplomája is van, miért tanul tovább, ez már aztán teljesen érthetetlen.
A mi diákjaink de másként csinálják. Beiratkoznak, pártba lépnek, korteskednek, választanak, obstruálnak, utcán tüntetnek, hont mentenek, verekednek lovagiasan és bottal, zengerájokat riasztanak, feudális urak talpát nyalják, keresztény alapokra fektetnek, közéletet tisztítanak, képeket koszorúznak, atlétikát űznek, zsidót ütnek, zászlót szentelnek, közéleti alakokat dicsérnek és ócsárolnak... Bizony, nem tudjuk mi a programjuknak tizedrészét sem felsorolni. De egyet tudunk: abszolúte nem tanulnak, s abszolúte semmihez sem értenek...
Ha ezen a programon és úton indul el az én Andorom, daliás, szép fiú is különben, ma talán ifjúsági vezér, tagja a Szemere-társaságnak, rettegett közéleti faktor.
Mi lesz így belőle, mikor semmit sem csinált, csak dolgozott, írt, tanult, munkált... Ebben az országban így nem lehet karriert csinálni. Majd meglátja ezt az én édes jó barátom, kinek gondolatban a szívemet küldöm innen: ebből a feudális, klerikális, sajnálnivaló kis hecc-országból... És kívánom neki, hogyha visszajön, haladjon és boldogulni tudjon, noha - értékes ember...
Nagyváradi Napló 1902. január 11.
(ae.)
165. A SZÍNTÁRSULAT ÚJ NAIVÁJA
Félig szomorú, félig örvendetes színházi újságról írunk. A szomorú felét mondjuk el először. Szohner Olga, bizalmas ismerősei címezése szerint: "Szohnerke", a színtársulat bájos kis naivája itt hagy bennünket virágvasárnapkor. Sok-sok színházbajárót szomorítunk el - tudjuk - evvel a bús kis újsággal. Szohner Olgát nagyon megszerette a nagyváradi közönség. Vonzó, bájos egyéniségét, gyermekes temperamentumát, üde, mindig friss talentumát nehezen fogjuk elfelejteni. Ezek a finom kvalitások kevés művésznőben vannak meg, s ezért kevés a jó színésznő a naiva-szerepkörben. Szohnerkét "atyai önkény" viszi el tőlünk, hogy színházi hírhez illően indiszkrétek legyünk. Méltóságos papája nem akarja, hogy tovább is "vidéken" maradjon. Ha ilyen formában nem is értünk egyet a méltóságos papával, de az a mi hitünk is, hogy Szohner Olga a Nemzeti Színházban is kaphatna igen előkelő helyet. Reméljük, hogy fog is kapni, s mi nagy örömmel számolunk be az ő leendő sok nagy sikeréről. S most jön a hír vígabb fele. Szohner Olga utódja kedves ismerős lesz: H. Novák Irén, a kolozsvári színház tagja. Pompás, kedves, talentumos művésznő, ki még nagyobbra nőtt, mióta nem láttuk. Csak az ő szerződtetése ad vigasztalást a Szohner Olga távozásáért. Mert hát nagy dolog, kérjük[!], akármit mondjon a nagyképűség, a naiva-válság, s mikor olyan kevés és mind kevesebb lesz - a naiva...
Nagyváradi Napló 1902. január 11.
Tegnap, ragyogó, napsugaras délelőttön Vénuszt nézegettünk a nyílt utca során. Ne tessék megijedni. Nagyon illedelmes látvány volt. Nem a szerelem pogány istennőjét, aki különben délelőttönként tűrhetően diszkrét még a nagyváradi utcákon, hanem Vénuszt, a legszebb csillagot, az estének és hajnalnak közös ideálját. Kék volt az ég, ragyogó a nap, enyhe a szellő, mintha Itáliának örökös tavaszával cseréltük volna ki a mi ostoba időjárásunkat. És a tiszta égen, a ragyogó nap mellett látható, bűvös fénnyel ragyogott a reggeli égbolton föllépdelő esthajnal-csillag. Talán kevesen vették észre, hiszen kinek van kedve és ideje az égre nézdegélni, honnan olyan kevés adomány jön s olyan kevés tökéletes ajándék mostanában. Mi észrevettük és megbámultuk... És bár tudtuk, hogy Vénusz ragyogásában nincs semmi különös, csak közelebb jön sáros földgolyónkhoz, babonás érzés fogott el bennünket, akárcsak primitív, jámbor, hívő földembereket, kik élnek a mezőkön, tanyákon és kicsi falukban... És egy percig babonás hittel tépelődtünk, hogy a nagy űrben készül valami szörnyű dráma. Íme ragyog fényes délelőttön felénk a Vénusz sugara, s meleg tavasz van téli januárban... Aztán szégyenkezni kezdtünk, hogy így ostobáskodunk. Vénuszt nem sokáig látjuk, s újra elsötétül. Elmúlik a januári tavasz is. A természetnek nincsenek csodái. Csak csodabogarai, kik kétlábon járnak. Nem néztük hát tovább Vénuszt. Tovább mentünk a többi csodabogarakkal. Ők a mi néznivalóink. Írjunk csak róluk krónikát...
*
De a csodabogarak között sem történnek csodák. Tessék elhinni, hogy nem történnek. Például. Álljon elő Gerő Ármin rendőrfő és próbálja meg. Szóljon így:
- Tisztelt csodabogarak, alsóbb néposztályhoz tartozók és előkelőek. Nagyváradon többet nem hazárdozunk. Minden hazárdjátékot meg fogok akadályozni!... Hogy kinevetjük mi, a tisztelt csodabogarak!... Szerencsére Gerő Ármin jó ízlésű, okos ember, s nem mond ilyet Tudja, hogy ma már csodák nem esnek. És azt tudjuk már egynehányan. Sőt mi még azt is tudjuk, hogy kezd már nagyon is gyanús lenni nekünk ez az országszerte dühöngő, tömérdek erkölcs. Az ördögbe is, egyszerre ilyen erkölcsös lett ez az ország? Hiszen ez csoda volna. Már csodák nem történnek, tehát más történik itt... Ez a nagy erkölcsmánia a nagy farizeusság színjátéka, mely beugrat sok jóhiszemű naivat is.
És a dolog így áll:
Ez ország társadalmának gyökeres nagy átalakuláson kellene átmennie, de nagyon sokaknak áll érdekükben, hogy ez az átalakulás meg ne történjék. Igazságossággal kellene szolgálni sok-sok elnyomottnak, nyomorgónak, de az igazságosságtól félnek a kiváltságosak. Hogy hát az átalakulást megakadályozzák: adnak a beugratható naivaknak vallásmaszlagot, hazafias maszlagot, erkölcs-maszlagot, s száll az ige főpapok székéből, főurak ajkáról:
- Legyetek vallásosak és erkölcsösek. Tűrőké a mennyeknek országa. Védelmezzétek vallásotokat és hazátokat, mert istentelenek hada készül ellenük. Ne világosítsátok, ne oktassátok a népet, mert a szegény nép csak szerencsétlenebb lesz, ha olvasni és tudni fog.
A prédikálók azonban ragyogó isteni jómódban élnek; milliókat nyernek, vesztenek esténként. Hazafias gondok nem bántják szíveiket. Futtatnak paripáikkal a gyepen. Amennyi ragyogó asszony, mind az ő számukra - öltözik. Nem imádkoznak, de nem is dolgoznak. Ha néha megrettennek az alantuk megmozduló mobtól, hát prédikálnak egy kicsit nékik a vallásról, az erkölcsről s a veszedelmes istentelenekről. A mob többnyire beugrik a mennyek országának, s nem veszi észre azt a csekélységet, hogy a földi ország csak néhányaké...
Ezt a kis színjátékot Bodnár Zsigmond dr. növekvő idealizmusnak, a klerikálisok a társadalom valláserkölcsi alapokra fektetésének s mi, szótár-szegény kis írástudók reakciónak nevezzük...
*
Bocsánat, hogy ezt a nagyváradi hazárdjáték-ellenes ügy ötletéből mondtuk el. A mai magyar társadalomnak nincsen olyan eseménye, amelyhez ezeket az apró mementókat ne kapcsolhatnók. Szomorú kis társadalom ez. Szegény és beteg. Több: koldus és hisztériás. A napokban olvastuk, hogy mikor Magyarországon az első klerikális lap, a Magyar Állam-má vedlett Idők tanuja megjelent volt, az egész magyar társadalom felháborodása zúgott a kis pápai áldásos papiros felé: ma már a sajtó fele reakciós szellemben dolgozza a magyar társadalmat. A haladás és pozitivizmus alapján álló protestantizmus is olyat esett a nagy reakcióban, hogy például a Dunán inneni és tiszántúli kálvinista írástudók valósággal tridenti türelmetlenséggel jelentik ki, hogy az unitáriusokat nem ismerik el protestánsoknak, s velük együtt lenni nem akarnak még a protestáns irodalmi társaságban sem, aminek különben éppen úgy nem volna egészséges társadalomban helye, mint a most tervezett zsidó gimnáziumnak, egyszóval semmi felekezeti intézménynek, mely a templomok falain kívül esik. Dehát felekezet, "erkölcs", nacionalizmus kell a magyar társadalomnak. Egyenlőség, igazságosság, becsületes munka, a szellemi kincsek gyönyöreiben való egyesülés, felvilágosultság s testvériség nem... Majd kellene még!...
Nagyváradi Napló 1902. január 12.
(ae.)
Sajnáljuk nagyon-nagyon, hogy a nagyváradi színháznak kellett az első magyar színháznak lenni, hol egy szerencsétlen premier nem némaságba, hanem lármás, tiltakozó fütyölésbe fullad. És sajnáljuk, hogy ezt regisztrálni parancsolja az újságíró kötelessége. Egyébként ez történt. Karácsonyi Aladár, aki igen ügyes tollú újságíró ember, s akinek egy dramolettje a kolozsvári és nagyváradi színpadokon ambíciót serkentő sikerrel került volt egykoriban színre, Jogászélet címmel bohózatot írt. A bohózatot tegnap bemutatták a Szigligeti Színházban, és sorsa nagy sikertelenség leve. E nagy sikertelenségért azok felelősök, kik a darabot előadásra elfogadták. E felelősség súlyát csak részben könnyíti a jóhiszeműség s a darab kedves, szimpatikus ötletének erejében s a darabban szereplő művészek egyik-másikának népszerűségében való bizakodás. Ez a bizakodás sem vált be, s a sikertelenség így vált abszolúttá. Sajnáljuk a közönséget s a szereplő színészeket. És sajnáljuk a szerzőt is, ki tehetséges ember létére nem volt elég erős az önkritikára.
Nagyváradi Napló 1902. január 12.
A nagyváradi függetlenségiek öröm-mámorban úsznak, kivált mióta Barabás Béla itt van közöttük és mindannyiunk között. A hódítók büszkeségével és leereszkedésével rátérek immár az invitálásokra.
Szokoly Tamás a múlt estén többek között Fodor Gyulát invitálta meg, hogy lépjen be immár a függetlenségi pártba. Úgy történt, ugyanis, hogy a Barabással vacsorázó Fodor Gyula dr. is megjelent.
A hívogató, csalogató szavakra nem Fodor Gyula, hanem Stern Hermann válaszolt:
- Sohse bántsuk Fodor Gyulát. Jó helyen van ott, ahol van. Kellenek nekünk az ilyen derék, erős ellenfelek, mint ő.
Ám azért folyik az invitálás. Egyelőre Radó Ignácot, Mezey Mihályt s még egynehány szabadelvű vezért hívogatnak maguk közé a negyvennyolcasok.
Csak az igazságnak tartozunk annak a kijelentésével, hogy egy embernek az elhódítására nem mernek még gondolni sem a győzők, s ez a férfiú Müller Salamon...
Nagyváradi Napló 1902. január 15.
Pintér Imre a jeles baritonista sajnos verseket is ír, és még sajnosabb, hogy verseit kitüntető bizalommal nálunk szokta elhelyezni. A legújabb versét szeretnénk leközölni. Valóságos unikum: pörvers. Válaszul tudniillik a volt házigazdájának, aki némi törött ablakokért s egyebekért bepörölte Pintért. Csupa kuriózumból két strófát mégiscsak közlünk a versből. Íme:
Öt koronát követel hát
És ha azt meg nem adom,
Dobszó útján viteti el
Rámás csizmám, kalpagom!
Ma kaptam a megidézést
S alig várom a napot
Ahol majd a bíró előtt
Sok mindent elmondhatok
Sok mindent elmond még ezenkívül a rigmusos pörirat, melyet a mai napon a bíróság címére adtunk föl. Mi pöriratokat csak kivonatban közölhetünk.
Nagyváradi Napló 1902. január 15.
Már nem hull... De délután apró, csillogó fehér pihék töltötték el téli reménységgel a szívünket. Hiába volt a reménykedés. Estére tavasz lett újra.
Január közepén vagyunk, s a természet májust mutat. Tegnapelőtt délután forrón sütött a nap, tavaszi ruhák kerültek elő, s délután akkora közönség sétált, amekkora ilyen tájban korcsolyázni szokott rendes években. Keszthely-Hévíz tavában lótusz-növények bimbóznak. Mátyásföldön a cseresznyefa virágzik, s Szilágysomlyóról pár szál nem apokrif ibolyát kaptunk. Erdély több helyén volt zivatar és égiháború. Hát nem tavasz ez? Egy vidéki lapban olvassuk, hogy egy táncmester tavaszi tánckoszorúcskát nyit, ifjú poétánk tavaszi verssel állított be - ez már csak tavasz!
Nagyváradi Napló 1902. január 15.
Van nekünk egy zseniális, fiatal piktorunk, Aczél Henrik, akit jobban kellene ismernünk nekünk, nagyváradiaknak, mint ahogy ismerjük. Amellett, hogy komoly, tartalmas művészember, ötletes bohém is a mi piktorunk s nagy mestere a művészbravúroknak is. Egyik kollégánkat a múltkor lámpafény mellett s alig háromnegyed óra alatt festette le. És ez a kép van olyan pompás, mint sok arcképfestőnek öthetes munkája. Tessék ezt a művész-bravúrt megnézni. A Berger-féle könyvkereskedés kirakatában sokan megbámulják.
Nagyváradi Napló 1902. január 15.
Barabás-ünneplő Nagyvárad városból szívünk minden meleg érzésével üdvözöljük a hon legifjabb atyját, nemes Abrudbánya város követét, mi generálisunkat, Tisza Kálmánt...
Emlékezünk nagyon a híres napra. Vad mámoros öröm tombolt Nagyvárad utcáin, s komor, váratlan gyász borult sokunk szívére. De a láz megejtett, de a mámor ragadós volt. A történelem levegőjét éreztük, s az esemény nagysága kápráztatott bennünket. Akkor azt hittük, akkor azt írtuk: consummatum est...
És nem így volt, mert nem lehetett így. A világot nem a meglepetések, nem a nagy váratlanságok kormányozzák, hanem a fejlődés, a haladás okos törvénye. Ez a törvény nem engedheti azt, hogy egy őt kifejező, eredményes, gyönyörű élet bezáródjék egy ötlettel, egy kázussal, melyből az egymást szülő okok hiányoztak, s nem engedhette azt, hogy hiányosság legyen egyik kis terrénumán, mely magyar életnek neveződik.
Nem vagyunk Mekkára esküvő fanatikus hívők. Jó a szemünk, látunk. És sok siralmast, sok szomorúat látunk. - Nekivadult visszafutását a magyar életnek - régen tudjuk és írjuk - nem fogja megállítani Tisza Kálmán. Megáll, ha megáll, magától. Sokig nem tarthat a reakció, nem is tartott soha.
De Tisza Kálmánnak mégis bent kell lennie a magyar parlamentben. Bent kell lennie aggon, szomorúsággal a szívében, betegen... Bent kell lennie mindig. A modern, parlamentális Magyarország legnagyobb élő alakjának akkor sem szabad a parlamentből hiányoznia, mikor az a parlament s mikor a közélet kezd nagyon méltatlan lenni az ő nagy munkás életéhez s annak eredményeihez. A nemzet sorsát intézni hivatottak névsorában élő tiltakozásképpen legyen ott a neve e hallgatag, ősz, nagy aggastyánnak. Munkát, küzdelmet nem várunk az ő sokat munkálkodott karjaitól. Bölcs eszének tanácsait pedig a mai gyarló intézők nem kérik. De, ha érzik a közellétét, már vesztenek merészségükből azok, akik ezt az országot vissza akarják csinálni...
Változhatatlan szeretetünket küldjük hát Abrudbánya követének, ki betegágyán vett hírt az ő friss mandátumáról.
A tömegek sorsát intéző nagy emberek bizonyosan nagy filozófusok is. A mi kis filozófiánkkal hát nem sietünk komikus módon a Tisza Kálmán vigasztalására.
De azért magunknak idejegyzünk egy kis vigasztaló filozófiát: Megvénülni kár, de szép is. Hogy a lelkünk harmóniája teljes legyen, meg kell érnünk minden megérhetőt az életből. Ne kössön gyászfátyolt a kalapjára Tisza Kálmán. Nem illenék ez az abrudbányai bokréta mellé. Boldog az ember, míg csalódhat, s míg még örömök érhetik. Azt szeretnők, ha a mi nagy aggastyánunk testében is éppen örülni tudna most. A nagy igazságokat nem tudják a Nagyváradok kivégezni, de sem az Abrudbányák megmenteni. A nagy igazság pedig az, hogy Tisza Kálmán a legnagyobb élő magyar politikus. A másik igazság pedig az, hogy a világ halad, a föld forog, bár cáfolgatják régi idő óta. Tisza Kálmán életének nagy munkájára tán rossz idők járnak, de félni nincs okunk. A liberalizmus, mely Magyarországon a Tisza nevével összenőtt, nem jelöltség, melyet elbuktatni vagy győzelemre lehet juttatni, hanem élet. Az életet pedig nem lehet könnyen lecáfolni tisztelt reakciós emberiség!...
Nagyváradi Napló 1902. január 16.
173. FELEKEZETI VILÁG NAGYVÁRADON
Nincs benne kétség: szerfölött magvas, tudományos és érdekes volt a felolvasás, mit Kovács S. János vasárnap délelőtt a nagyváradi katolikus körben tartott, amit - így hallottuk - "a nagyváradi katolikus társadalom színe-virága" meghallgatott. Valóban nagy és érdekes története van a magyar katolikus irodalomnak. Tudós embernek érdekes és érdemes elmerülni a múltban, de nem tudóst is megihlet ma is még példának okáért egy pár száz éves valamelyik Mária-ének. Így van. De mikor Kovács úr a "nagyváradi katolikus társadalom színe-virága" előtt, egy líceumi előadáson, erről a témáról tárgyal, bizonyosan céllal, okkal s eredményre számítva cselekszik. Ezt így szokták tenni minden rendű és rangú oktató emberek. Ha hát Kovács úr a tudós lelkesedésével merül el a korban, mikor az irodalom is teljesen egy felekezeté volt, a legtermészetesebb, hogy ez munkálása a jövőnek, melyet a múlt mintájára akarnak ebben az országban megformálni. Ez természetes, s vége... Kovács úrnak nem akarunk reklámot csinálni. Ő volt az első felolvasó a líceumi előadáson. Ezért hoztuk elő az ő nevét s az ő témáját. Megtehettük volna ezt a rendezett s rendezendő líceumok bármelyik programszámával. Nem a személyek s nem is az egyes kiruccanások a lényegesek ebben a kérdésben. De még nem is a katolikus szabad liceum. Ha a "Jehuda Halévy irodalmi társaság" tart felekezeti matinét, éppen olyan jól esik nekünk, mint ez. De a "Jehuda Halévy irodalmi társaság" matinéin nincs ott a zsidó társadalom színe-virága, s van-e vagy nincsen Nagyváradon protestáns célokat szolgáló kör vagy társaság, nem tudom, de még sohse hallottam, hogy valahol összejött volna a "nagyváradi protestáns társadalom színe-virága", hogy tüntessen az ő külön múltjával, különállásával s külön céljaival.
Az, amit a vasárnapi matiné mutat, új jelenség. Új és szomorú. A külön múlt, külön jelen, külön vágyak, külön tendenciák egy hódító háborúnak megüzenése.
Ne tessék bennünket könnyen elintézni, hogy "elfogultak", "gyűlölködők", "zsidóliberálisok" vagyunk. Ez nem megy olyan könnyen. A protestáns irodalmi társaságot, mely még az unitáriusokat is kilökte magából, a zsidót, a nazarénust, a mohamedánt, egytől-egyig olyan veszedelemnek tartjuk, mint a katolikus líceumot. Csináljanak a tisztelendő atyák, plébánosok, lelkészek, rabbik, dervisek maguknak és magukért felekezeti irodalmat, ha ezt ők szépnek és helyesnek tartják, de ne bántsák a színt és virágot, a protestáns, a katolikus, a mohamedán, a zsidó társadalom színe-virágát. És ne bántsák főként itt Magyarországon. Hisz itt még nem volt s nincsen magyar társadalom. Engedjék, hogy csinálhassuk meg. Ne romboljanak legalább addig, míg készet nem adhatunk a kezükbe.
De hát hiába beszélünk ma ilyesmit Nagyváradon vagy Tápiószentlillában vagy bárhol e szép hazában. A klerikális szervezkedés megvadított itt mindent. Külön táborban áll minden felekezet, s felekezeti ma itt már minden. A magyar imperializmus hóbortjától kezdve mindennapi jelenség, jelszó, felekezeti érdeket szolgál. Felekezeti a politika, az irodalom, a művészet, felekezeti még a brettli is már. És tessék kacagni rajta, de ahogy a felekezetieskedésben Nagyvárad halad, rövid időn belül a Szigligeti Színházon azért fognak vitázni, hogy homlokzatára a "róm. kat.", "ev. ref." vagy "izr." jelző kerüljön.
Mert ma már Nagyváradon van izr. novellaírás, róm. kat. kritika, ev. ref. énekművészet, s amint a szabad líceum matinéin csak róm. kat. szoprán és róm. kat. alt-hangok kelthetnek áhítatra, akként az ev. ref. énekigényeknek is csak az ev. ref. tenorok és baritonok felelhetnek meg.
Nincs benne kétség, a betegség csírája a klerikalizmustól ered. De beleestek katolikusok (akik éppenséggel nem egyek a klerikálisokkal), reformátusok, keletiek és zsidók.
Ez a felekezeteskedés ma a szerencsétlen ország legnagyobb átka, s ezt el kellett mondanunk a vasárnapi szabad líceum ötletéből, melyen ott volt "a nagyváradi katolikus társadalom színe-virága."
Most pedig itt a fejem: verjék be a Tiszántúl-ék!
Nagyváradi Napló 1902. január 21.
A. E.
- Nacionalista heccek -
Vázsonyi Vilmos, a népszerű demokrata követ megmutatta már, hogy erősebb ember mintsem félteni kellene. De úgy hisszük, hogy Vázsonyinak néha mégis lehetnek nagy kétségei, mikor annyi korlátoltságot, intelligencia-hiányt, farizeus rosszakaratot tapasztal, mint tapasztal manapság mindenki, aki ebben az országban a radikális átalakulások nagyobb vagy apróbb harcosa.
Most újra Vázsonyi a proskribált. Junker fegyverekkel nem bírtak vele. Nacionalista, csinált hazafias dühvel ráuszítják hát most a brigádot, a kuruc budapesti legényeket, akik ilyen heccekre mindig kaphatók.
A dolgok története pedig a következő. A debreceni kereskedelmi csarnokban Vázsonyi fölolvasott a párbaj-kérdésről. Érdekes, okos fejtegetéseinek egyik passzusa így hangzik:
A mai iskolai neveltetés a vérontás apologiája. Ott van történelem. A történelmet tanulva, folyton verekedést, csatározást tanulunk. A zsenge ifjú nem hall nagy szellemekről, tudósokról, hanem a nagy hős Kinizsiről, ki félkezével felemeli a malomkövet, ki húsz törökkel vív egyszerre, egy-egy megölt törököt fog a két kezébe egyet a fogai közé, s így táncol. Mikor az ifjúság folyton a vérontás glorifikációját hallja, olvassa, természetesen az ifjúságban feléled a vérszomj, a szelídített kultúrbestia ver gyökeret. Ha feladatát akarja teljesíteni a pedagógia, a vallás, akkor ezt ki kell irtani, gyökerében megtámadni, s ha ezt a feladatot teljesíti, akkor a társadalomban nem az erőszak, nem a vérszomj fog érvényesülni.
Ki talál ezekben a sorokban egy nem igaz szót?
Így van. Teljesen igaz. Ám felfortyan a sallangos hazafiság.
- Az istentelen kozmopolita, a zsidó demokrata gyalázza a magyar történelmet. Verjétek agyon a hazaárulót.
Ezt kiabálják Vázsonyira, ki valósággal eksztázisba hozta a debreceni kuruc cíviseket a következő szavakkal:
Mikor a közlekedés útjába akadályul meredő sziklán alagutat akarnak fúrni: nem egy oldalról, de két oldalról kezdenek a szikla kivágásához; így vagyunk mi is a függetlenségi párttal; s én annak a dicső pillanatnak mielőbbi bekövetkezésére ürítem a B. Nagy János uram kis kulacsát, hogy munkánk befejeztével, céljaink elérésével hazafias, nagy kötelességeket teljesítő csákányaink mihamarabb összecsengjenek.
Hát ez az úr kérem hazaáruló.
A debreceni felgerjedésre rögtön érkezik a budapesti junker, titkos antiszemita, nacionalista, a sajtónak vidéken is vannak kis szócsövei. Ezek hát gyorsan megtudják, hogy Vázsonyi lakolni fog.
Hozzák is a hírt. A kuruc-brigád ülésezett. A diákok határoztak.
"Valamint a Kossuth-gyalázó papot kiüldözték, úgy tegyenek Vázsonyival is, mert ha nem, akkor Vázsonyit az egyetemi ifjúság inzultálni fogja."
Egyben felkérik Kossuth Ferencet, Barabás Bélát, Thaly Kálmánt és Rákosi Viktort, hogy az 1715. törvény első dekrétuma 49. cikkének törlésére tegyenek lépéseket. Ez a rész Rákóczit hazaárulónak deklarálja, és ma sincs megváltoztatva.
Hát ez nagyon szép. De ami az újabb terrorizáló terveket illeti, tisztelt junker hazafiak, abból nem lesz ám semmi.
Vázsonyi akciójával igen sokan egyetértünk már, s mi is - a nagyváradi rejtelmes tréfás szálló igét ezennel komolyan használva - "ott leszünk!"...
Nagyváradi Napló 1902. január 23.
(a.e.)
175. SZOKOLY TAMÁS POLGÁRMESTERSÉGE
A nagyváradi függetlenségiek brigadérosát megtették polgármester-jelöltnek. Azonnal sejtettük, hogy erről a jelölésről ő vajmi keveset tud, s a pártja sem. De azért: hátha...
Egy munkatársunk felkereste a függetlenségiek egyik korifeusát, aki a hírről így nyilatkozott:
- Éppenséggel szóba sem jött a Szokoly Tamás jelölése. A párt nem akarja az ő kiváló elnökét eltemetni. Nagyobb céljai vannak vele. Neki a parlamentbe kell bejutnia.
Tehát ne tessék a jelöltek légiójába sorozni Szokoly Tamást. Ő nem akar polgármester lenni. Ez nem is illenék egy győztes pártvezérhez...
Nagyváradi Napló 1902. január 24.
(Dyb.)
Úgy látszik, hogy az a sok gonosz mese, miket a helyiérdekű vasutakra kitaláltak, nem mind mese. A sárréti vasút egyik állomásán játszódott le a minap ez az érdekes vicinális történet. E városkába idegen úr érkezett, s nadrágot akart szabatni a helység egyetlen szabójánál. A szabó azonban nem volt odahaza. Valamelyik korcsmában kóborgott. De melyikben? Ezt kideríteni a majszternénak volt a feladata, aki végig is sírta valamennyi korcsmát, míg végre a férjére ráakadt. Az idegen úr azonban megunván a dolgot, rohant a vasúthoz, s felült a vicinálisra, mely indulóban volt. A majszer nem akarta elszalasztani a keresetet, utána indult az idegennek, s épp akkor akadt rá, mikor a vonat már indulásra füttyentett. A majszter azonban nem veszítette el a fejét, hanem megkérte szépen a vonatvezetőt, hogy várjon addig, míg ő mértéket vesz. Miért ne tenné meg a vicinális vonatvezetője ezt a kis szívességet? Az idegen úr kiszállt, a majszter mértéket vett róla, megegyeztek a szövetben is, a határidőben, az árban is, s míg ez az ügylet teljesen meg nem köttetett, addig a vonat nem robogott tovább.
Nagyváradi Napló 1902. január 24.
(Dyb.)
Valamelyik színházi estén mostanában nagy sikere volt az egyik nagyváradi primadonnának. A primadonna kilétéről csak annyit árulhatunk el, hogy virágvasárnaptól Budapestre van szerződtetve. Egy jókedvű bohém társaságnak úgy éjfél után jutott eszébe, hogy az ilyen nagy siker nem múlhat el ováció nélkül.
Tíz perc múlva a Hamza Gyuszi bandája játszott a kis primadonna ablakai alatt. A háttérben foglalt állást a társaság két meg nem gyújtott fáklya-rúddal és viharosan éljenzett. Igen: a naktmuzik alatt éljenzett. Majd előlépett egy igen komoly cvikkeres úr. Szép szavakban méltatta az est hősét. A szobában nagy kétségek közt találgatta a primadonna, hogy voltaképpen mi történik ott kint. Ám a társaság nyugodtan lerótta köteles adóját a művészetnek. A cigány tust húzott, a deputáció a jól teljesített kötelesség s a Hamzának nem teljesített fizetés tudatával szétoszlott, s másnap az ováció lefolyásáról levélben is tudatták a kis primadonnát.
Nagyváradi Napló 1902. január 24.
Dyb.
Egyelőre három érdekes nagyváradi vendégről beszélnek itt is, ott is. Pekár Gyula lejön a protestáns koncertre felolvasni. Bródy Sándor a Dada előadásán lesz vendégünk. Rákosi Jenő pedig Tagma királyné előadása esetén jönne le. Hát elég ellentétes három egyéniség. De egyéniség mindahárom. Pekár arról nevezetes, hogy Rákosi anatémája mellett kezdte írói pályafutását. Ma is emlékezünk a Rákosi kritikájára Pekár első könyvéről. "Egy sokat látott, olvasott intelligens ember elhatározta, hogy okvetlenül író lesz." Szóval Pekár nem volt olyan szerencsés, mint Kupa Árpád, Gombkötő Hogyhívják, Zivuska Jenő és a többi. Őt nem fedezte fel Rákosi. Az asszonyok s a maga jóvoltából mégis csak lett belőle valami. Aztán meg országgyűlési képviselő is. Igaz, hogy egy rossznyelvű kollégánk jegyezte meg a múlt este:
- Azóta már én is hiszem, hogy Herczeg Ferenc nagy író, mióta nem országgyűlési képviselő. Már Bródy Sándornál a képviselőség sem volt s lesz soha kétség. Ez az istenkegyelméből való zseni megmarad már csak írónak. Ő nem tud más lenni, s ne is tudjon!
Nagyváradi Napló 1902. január 26.
Eddig még csak újságírók mulattak maguk között az alábbi kis apróságon.
Várady Zsigmond dr., aki most annyit fáradt a szenzációs protestáns hangverseny sikerén, mint aki csakugyan érti a siker titkát, arra vigyázott legjobban, hogy a reklám teljes legyen. Kifogyhatatlan volt az ötletekben. A múltkoriban például egy nyílttéri közleményt hozott egyik laptársunk. Írója bizonyos Borsos úr, meginterpellálja a hangverseny rendező bizottságát bizonyos bluette dolgában. Erre az interpellációra válasz következett. A közönség jól mulatott. Nyilvánvaló, hogy Borsos úr a Holdban lakozik, de [a] protestáns hangverseny fényes lesz. Egyik, különben igen előkelő, aradi laptársunk azonban nem vette észre a tréfát. Egész komolyan leközölte a nyilatkozatokat. Komoly morált is fűzött az esethez. Végül konstatálta, hogy Borsos megérdemelte, amit kapott. Ez a mulatságos beugrás csak úgy lett volna teljessé, ha - mint néhány nagyváradi bohém tervezte - Borsos nevében táviratilag lovagias elégtételt kérnek az aradi lap szerkesztőjétől. Így lehetett volna a nem létező Borsos az, akinek lenni sok létező ember vágyik: krakéler párbajhős...
Nagyváradi Napló 1902. január 26.
Egyik kassai lapban, a Felsőmagyarország-ban Az egyetemi rendszer címen okos, nem egy részében föltűnésre számítható cikket írt dr. Eszterházy Sándor, kinek nagy érdeme van abban, hogy ma Kassa az a vidéki város, mely a harmadik egyetem elnyeréséért legtöbbet tett, s a közvéleményt szerencsésen sikerült befolyásolni már eddig is Kassa mellett. A cikkből közöljük az alábbi, Nagyváraddal foglalkozó érdekes sorokat:
"A nagyváradi kir. jogakadémiának a mai látogatottsága amellett szól, hogy a városnak elegendő vonzóereje van ahhoz, hogy ott egyetem létesüljön. Ha Debrecenben felekezeti egyetem lesz, ez a nagyváradi állami egyetemnek nem ártana. Igaz, hogy a nagyváradiak ez idő szerint egyetemre teljességgel nem gondolnak, de ennek a magyarázata az, hogy a közvélemény nálunk a csonka egyetemeket lehetetlenségnek tartja. Pedig a természetes fejlődés rendje, szűkös anyagi viszonyaink között, csak az lehet: előbb csonka egyetemeket állítani, és ezeknek orvosi karral való kiegészítését a jövő nemzedékre hagyni.
Nagyváradon vagy egyesíteni lehetne a ma meglevő római és görög katolikus teológiát, vagy fakultássá egészíthetné ki a római katolikus teológiát a dúsgazdag róm. kat. püspökség. A jog- és államtudományi kar megvan; a bölcsészetnek és az egyetemi hivataloknak a fenntartása, bőkezűen számítva, évi kétszázezer korona. Ha az állam valamikor ezt az összeget rendelkezésre bocsáthatja, egyeteme van Nagyváradnak.
De nem a mi föladatunk a nagyváradi egyetem tervének megrajzolása. Csak rá akarunk mutatni arra, hogy a nagyváradi jogakadémia fejlesztése is beleillik az egyetemi rendszer alapján álló közoktatásügyi politika keretébe."
Első olvasásra természetesen elragadnak mindenkit e sorok. Hiszen nincs Nagyváradon számbavehető tollforgató ember, ki - ha ötletszerűen is - föl ne hozta volna a nagyváradi egyetem kérdését. E sorok írójának is két évvel ezelőtt, mikor nagyváradivá lett, első helyi tollforgatása a nagyváradi egyetem érdekében történt.
De az Eszterházy cikke s a nagyváradi egyetem megcsinálására ajánlott módus csak egy pillanatra tudott meghódítani bennünket. Mindjárt beláttuk, hogy mi rejtőzik e tervben.
A nagyváradi kir., tehát állami jogakadémiát - mindenki tudja - milyen nehezen tudjuk megőrizni a teljes elfelekezetiesítéstől. Mit jelentene tehát e már félig felekezeti iskolának felekezeti líceumokkal való egyetemesítése? A vak is tisztában lehet vele. Jelentene egy felekezeti katolikus egyetemet, mely természetesen bástyája és vára volna a felekezeti harcnak, klerikális propagandának.
Hiszen jelenleg a nagyváradi jogakadémiának van egy vagy két igazán liberális professzora is, és mégis megtörténhetett, hogy sigillumába becsempészték a felekezeti jelzőt, s akik ismerik ez iskola vezetésének módját, szellemét és irányát, tudják jól, hogy bizony az majdnem egészen felekezeti, ami kiszámíthatatlan veszedelem egy főiskolánál.
Tessék most már elképzelni a nagyváradi egyetemet, mely állna a mai jogakadémiából, a róm. és gör. kat. teológiákból s egy bölcsészeti fakultásból - mely szolgálója volna - az ismert recept szerint - a nem is teológiának, hanem teológiáknak, s amely egyetem létesüléséhez püspöki és káptalani pénzek járulnának!... Milyen lehetne ez az egyetem?...
De lehet itt ám szó másról is. Mi ellene vagyunk minden felekezeti fő és egyéb rendű iskolának, tehát a debreceni ref. egyetem tervének is. Ha eddig megbékéltünk is a debreceni egyetem tervével, most már opponálunk. Méltóztatnak látni, mi volna a debreceni ref. egyetem ára. Egy kat. egyetem Nagyváradon.
Lám, minden igazolja a mi harcunkat a felekezeteskedés ellen. Legyen az katolikus, zsidó, református, keleti vagy bármilyen fajtájú.
A nagyváradi egyetem tehát ilyen áron s az Eszterházy dr. által gondolt formában nem kell. Semmiképpen sem kell. Inkább nem kérünk egyetemet.
A mostani zavaros, sötét idők bizonyára el fognak múlni. A magyar közélet, társadalom, politika folytatni fogja ott, ahol az egyházpolitikai törvények után - fájdalom - abbahagyta. Lesz majd tisztább, egészségesebb levegő a magyar glóbuszon. S majd akkor, az akkori vezetők, megadják Nagyváradnak, ami e pompás helyzetű, nagyra hivatott, művelt várost megilleti. Megadják többek között a nagyváradi egyetemet is. Eljön, hisszük és tudjuk, hogy eljön ez az idő. Csak rakódjék le elébb a salak, csak tisztuljon meg az ultramontán feketeségtől az ország képe.
Nagyváradi Napló 1902. január 29.
A. E.
Sok szó esett róla. A modern emberről, akit Nietzsche keresztelt el kultúrbestiának.
Nézzetek csak körül jobbra-balra utcákon, tereken, vendéglőkben, kávéházakban, báltermekben, milyen vígan jár-kél. Kicsoda? Az ember? Dehogy. A kultúrbestia.
Figyeljétek csak meg óvatosan a társadalmat, a közéletet, a politika küzdőtereit! Ki ezekben az úr, ki érvényesül, ki boldogul, ki jut a felszínre, ki az, akit nem lehet elpusztítani? Kicsoda? Talán az ember? Dehogy. A kultúrbestia!
Nem értitek? Pedig körül vagyunk vele hálózva, bennünk él, általunk táplálkozik, rajtunk hízik: a kultúrbestia!
Íme. Úton-útfélen, utcákon, báltermekben ott van. Jelen volt nagy notabilitás. Ásít vagy hangos megjegyzéseket tesz, vagy fixíroz vagy néha kegyes leereszkedéssel udvarol. Útjában van a szórakozóknak, a mulatóknak. De jaj neked, ha megszólítod, ha reánézesz, ha meglökted, azonmód lenyel, megesz, elpusztít, felaprít, lelő - a kultúrbestia.
Innen ered aztán a befolyása, hatalma, tekintélye, amely lassanként átterjed más térre. A mi kedves társadalmunk rögtön hőssé, félelem és gáncs nélküli lovaggá és nagy tehetséggé, kiváló képességű, bámulatos műveltségű egyénné avatja - a kultúrbestiát.
Társadalmi pozícióján vonul be a közéletbe. Útjából elsöpri az igazi embert, az erőt, a tehetséget. Aki nem tér ki előle, aki szembe mer vele szállani, aki útjában áll, azt összezúzza, eltiporja, megvagdalja, leszúrja, agyonlövi, de mindenesetre eltünteti a föld színéről - a kultúr-bestia.
Így lesz úrrá nálunk, így jut álláshoz, hatalomhoz is. Tisztesség, jóindulat, emberszeretet, kötelességtudás, erkölcs - ostoba fixa ideák - nála.
Ellenben a nyers erő, a vakmerőség, az erőszak, a gőg, a tudatlanság, a kard, a vítőr, a pisztoly - ezek az eszközei. Ezekkel s ezek árán jut célhoz. Ekként lesz a társadalom oszlopa, a közélet vezérférfia - a kultúrbestia.
A név, a családi összeköttetés, a tudatlanság, a kard, a pisztoly, a nyegleség, a kistréberkedett pozíció, a pénz, a nyerserő stb. Ezek a kultúr-bestia sáncai. Mikor fogja vajon e sáncokat széthányni a talentum, a munka, az igazi ember. Addig élünk kultúr-bestiák között s terrorizáló hatalmuk alatt...
Nagyváradi Napló 1902. január 29.
- Adalékok az erkölcs hódításához -
Írjuk mostanában gyakran, hogy szörnyű erkölcsösek kezdünk lenni.
Dühöng az erkölcs, kivált a jó vidéken. Nagyváradon egy színügyibizottsági néhai határozat, s a hírhedt Kernstok-kép afférja óta szerencsére szünetet tartanak az erkölcsös bácsik. De azért el lehetünk készülve mindennap valami erkölcsös merényletre, mert az erkölcs, a szemérem nagyon divatba jön.
Van valami a levegőben! Belénk ütött az erkölcs. Aradon be akarják csukatni a Vesztaszüzek templomát és véget akarnak vetni Diogenész idillikus furulyázásainak. A vidéken erősen borzadnak a kaviártól. Pécskáról ezt az érdekes tudósítást vesszük:
"A pécskai kaszinó választmánya Z. tag indítványára, elhatározta, hogy a Magyar Figaró című élclapot, a tagok erkölcseinek megóvása céljából nem rendeli meg tovább. A választmánynak ezt a határozatát megfellebbezték a közgyűléshez, amely heves vita után húsz szóval kilenc ellenében úgy határozott, hogy a Magyar Figarót továbbra is meghozatja. Többen a szavazástól tartózkodtak."
Hm, hm... Tehát az erkölcstelenség győzött a szűzi szemérem fölött. Az a húsz, aki a pártján volt, alighanem így okoskodott: szomorúan állnának a mi erkölcseink, ha annak egy pikáns újság árthatna, vagy használna... Egy részük meg, aki eddig nem olvasta el, azt mondta magában: de már csak meghozatjuk azt az újságot, hadd lássuk, csakugyan olyan szemtelen, ahogy mondják... Mások meg talán azt mondták: igenis, ki kéne tiltani az újságot. Ha még olyan lenne, amilyennek mondják; de az utóbbi időben olyan botrányosan szolid.
Mindesetre azonban érdekes, hogy az erkölcs ennyire hódít. A Lex Heintze úgy látszik, följár a sírjából. És megértjük, hogy legközelebb hatóságilag fogják betiltani a nagyon sikamlós viccek elmondását (hogy nagyon vagy kevésbé sikamlós-e az a vicc, ezt szakértő bizottság fogja eldönteni), s bekísérik azt a parasztlegényt, amikor arról dalol, hogy jaj de szennyes a kend inge, izéje. S ha kimegyünk vidékre és a parasztlánytól megkérdezzük, van-e szeretője, azt feleli vissza:
- Hallja, ez már shocking!
De a legpompásabb a dologban, hogy Budapestről biztatnak bennünket, a jó vidéket:
- Legyetek lelkeim jobbak, mint mi. Legyetek erkölcsösek!
Ezt most a Vesztaszüzek ötletéből teszik.
Odafönn, Budapesten, féltik a mi erkölcseinket. Ők, akik naponta megfürödnek a franciásnál is franciásabb frivolságokban, akik elé valamennyi színház, tarka színpad és orfeum szekérrel hordja a tenger bujaságot, s ők ezt már minden különösebb élvezet nélkül beveszik, most rémüldöző tekintettel fordulnak a vidéki Thália felé, s azt mondják, amit a nagyvilági dáma a falusi kisasszonynak, akiről a kávénénikék pletykákat faragnak.
- Szent Isten, te lány, te is elromlasz!?
Szóval terjed, hódít a szemérem, azaz a farizeus képmutatás.
Nagyváradi Napló 1902. január 30.
Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!... Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk - agg krónikások szerint - hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg - lehet...
E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló "nemzetiségi agitátor" lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.
Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.
Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilenc milliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.
Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk, hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.
Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.
Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És - óh szörnyűség - ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege s tud... Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúrországban evőkészlet-tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.
Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj úgy-e és a malomkő? A kelet nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.
Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!...
Nagyváradi Napló 1902. január 31.
Ady Endre
Norvég, hideg, kegyetlen író ember rajza. Téli hóviharban vidám csapat vág neki a jeges, fehér Fjordnak. Elébük kerül a köd, a sötétség. A fergeteg csapdossa a havat. Ködös, sötét, viharos téli világban keresi a partot a vidám csapat. Nincs a part sehol. Hó, jég, köd mindenütt. A fergeteg nekik hajtja a havat, s a partkereső vidám csapatot eltemeti egy hódomb. A Fjord jege magához fagyasztott egy sereg életet, mely a part felé tört, a partot kereste.
Én úgy látom, hogy Vázsonyi Vilmos és hívő társai ilyen sötét, ködös, Fjord-tragédia előtt állnak. A partnak, az átkelő vágynak tragikus alakjai ők. Fanatikus hittel, életkedvvel nekivágtak a fagyos, a sötét, a ködös, a förgeteges Fjordnak, melynek neve: magyar közélet, s elvesznek a ködben, a fagyban, a sötétben. Szerencsésebb időben, korban lehettek volna talán reformátorok, talán glóriás szent mártírok, minden esetben nagy tragédiának hősei.
Ám ebben a szerencsétlen, szomorú, sötét időben, ebben a szerencsétlen kis országban nem lehetnek egyebek, mint fjord-hősök. Nekivágtak fanatikus hittel egy igazabb, világosabb világ partjának, s eltemeti őket a hódombok alá a förgeteg.
*
Ha jól tudom, Littré avatása folyt valamelyik francia páholyban. Nagy volt az ünnep, hiszen Littré egyik legnagyobb apostola volt a nemesebb, tisztultabb pozitivizmusnak. A páholy nagymester üdvözölte, s ekkor hangzottak el a nagyszerű szavak:
- A Szabadkőművesek voltaképpen már a pozitivisták előtt pozitivisták voltak. Szabadkőművesség és pozitivizmus egyet jelent. Fölszabadítják az emberiséget az eredendő bűn béklyója alól. A túlvilág meséje helyett megmutatják az emberiség isteni, csodás, állandó tökéletesedésének káprázatos útját, visszaadják önmagának, s szabaddá s boldoggá akarják tenni az embert...
Milyen felemelő, isteni kijelentésként hangzanak e szavak s milyen idegenül mégis ma már. Olyat roskadt a világ pár évtized óta, hogy reá ismerni sem lehet. Szinte úgy véljük néha, hogy manapság nemcsak előkelő divat s jó üzlet butának lenni, hanem valóságos kötelesség is. Legalább nálunk, a magyar társadalom minden jelensége ezt igazolja. Ideróttuk pedig e sorokat egy kivételes, ünnepi alkalomból. A nagyváradi László király-páholy hajlékverő, szép nagy ünnepet ült. Ez a kivételes szép ünnep magyarázza meg, hogy nyilvánosság előtt szólunk ezúttal a szabadkőművesek páholyáról, mely szent, nagy hivatását zajtalanul, csöndben végzi máskülönben. Mikor csupa vigasztalan sötétség körülöttünk a világ, már csak a vigasztalás kötelessége is megkívánja rámutatni egy olyan fölemelő, hitet adó jelenségre, hogy Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol a hazában, pompás, új, templom-szerű csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világossághintésnek...
*
Hiszen kérve sem kaphattunk volna jobb telet. Ez az enyhe idő a nyomorúságnak nagy enyhítője. Mert nagy az ínség és nyomorúság. Ragyogó színházi estéken, fényes hangverseny- és báltermekben sejteni se sejtünk ilyen létező nagy nyomorúságról. Nincs olyan látszó jómódban élő nagyváradi ember, ki ne kapná tucatszámra a legcifrább könyörgő leveleket. Mondják, hogy Barabás Béla naponként egy halommal kap. Az ínséges ember nem ér rá gondolkozni, hanem kér. Barabásnak pedig, ha minden kérést akarna teljesíteni, legalábbis milliomosnak kellene lenni. A néppárti lapok pedig vallásos hitet ajánlanak e nagy nyomorúságban, a függetlenségiek külön hadsereget, a kormánypártiak szónoki sikereket Széll Kálmánnak, s az agrárius lapok ujjongva hirdetik, hogy immár elértük a tízforintos búzaárat. Bigottság, nemzeti sallang, talpnyalás és tízforintos búzaár jegyében vezetik most ez országot. Jaj annak, aki mást is akar. A Fjord közepén betemeti a vaksötétségben a hóförgeteg...
Nagyváradi Napló 1902. február 2.
(ae.)
A klerikális, agrárius, nacionalista, antiszemita s különféle irigy vagy korrupt bandák döbbenjenek meg és okuljanak. Istentelen csúnya játékaiknak nagy és komoly bírójuk van: a nép.
A nép nem csinál ám ravasz politikát, nem informál sajtóorgánumokat, nem nézi, hogy görbe-e vagy sem a Vázsonyi Vilmos orra. A nép egyet tud csak, hogy itt minden az ő bőrére megyen, s mikor a radikális, a szókimondó Vázsonyit el akarják némítani, voltaképpen őellene, a nép ellen folyik a küzdelem, a nép felvilágosítása, a rendi maradványok megszüntetése s az őszinteség politikája ellen.
Nagy erő és nagy biztosság végre tudni azt, hogy a tömegek immár lélekkel és öntudattal mozognak. Nagy boldogság és nagy büszkeség tudni és érezni azt például Vázsonyi Vilmosnak, hogy nem okvetlenül kell már mártírrá válnia annak, akinek igazságai vannak.
Igen, jól mondta Dési Géza a vasárnapi demokrata népgyűlésen, hogy a keresztrefeszítés előtt megszólalnak a némák. Csak hit kell, erő és őszinteség. A tömegek ma már gondolkozni tudnak és harcolni azért, aki az övék. És megtagadhatják a gyönge Péterek a kakas kukorékolása előtt akár hétszer is Vázsonyi Vilmost, a nép, a jogtalanok s kifosztottak sokáig némán tűrő tömege nem tagadja meg, mellette lesz.
A nemzeti kaszinó korlátolt figurái, a jezsuitizmus sok budapesti műhelye, a sallangos kívül-magyarok, az ultramontánok s a többiek szűkölhettek egy csöppet. Húsz-harmincezer ember, akiket nem lehet gyermekmesékkel a lovagiasság szabályai szerint könnyen elintézni, s mely nagy tömegnek minden egyese az ő gyűlölésükkel állott Vázsonyi dr. oldalához, - ez bizony nem tréfa dolog.
Vigyázzon a tisztelt jezsuita tábor. Nagy veszedelemmel játszik, mikor a népjogok őszinte harcosaira tör. Ha eszére nem tér, s ha meg nem jámborodik, rettenetes vége lehet. Az elkeseredett népet, hogy már az ő érdekében szólani sem szabad, - könnyen forradalomba kergetik.
A vasárnapi tüntetés Vázsonyi mellett hatalmas és méltóságos volt. Ezúttal csak imponálni kívánt a nép.
Akik ebből az impozáns tüntetésből okulni tudnak, hát okuljanak. Magyarországon föltámadt a radikalizmus. Nagy igazsága, nagy ereje és nagy tábora van!...
Nagyváradi Napló 1902. február 4.
Az Alkotmány és nagyváradi expoziturája, a Tiszántúl tegnap ismét egyszerre s nekik mindig hálás témáról vezetőcikkeznek: az antiszemitizmusról. Nagy eredmény, hogy immár zsákban macskát nem árulnak tovább a t. antiszemiták. Immár kevesebb baj lesz velük. Míg veszekedetten védekeztek az antiszemitizmus vádja ellen, s kendőzték magukat erkölcs-pírral, nemzeti színű pántlikákkal, s egyebekkel, veszedelmesebbek valának. Ha már valaki nyíltan dicsekszik az antiszemita voltával, nincs vele sok dolgunk, átadhatjuk a patológusoknak. Vitázni hát most nekünk nem kell, s vitázni nem akarunk. Csupán kuriózumból hozzuk fel, hogy míg az Alkotmány Istent szólítja föl, hogy "óvja a zsidókat az antiszemitizmustól", a Tiszántúl barthamiklósi iskola szerint azt vitatja, hogy a zsidót becsületes és szép dolog ütni. Hát ezt csak kuriózumból. A magyar zsidóknak nincs nagy okuk félni az antiszemitizmus nevű őrülettől. A lelki aberrációk - hála az előrehaladt orvosi tudománynak - ma már nem lehetnek olyan súlyos lefolyásúak, mint a keresztes háborúk idejében. Egyre azonban újra figyelmeztetjük az antiszemita betegeket, kiket még nem teljesen rombolt össze a kór. Vigyázzanak: a fekete lobogó merész, őrült lengetése sürgetni fogja a sorompóba való lépésüket a vörös lobogósoknak. Ebből még nagy baj lesz. Mert ezek a vörös lobogósok valamivel radikálisabban gyógyítanak, mint a Vázsonyi-féle radikálisok.
Nagyváradi Napló 1902. február 6.
187. SZUBVENCIÓ HELYETT SZIDÁS
Somogyi Károly a minap beszélgetés közben egész sereg levelet mutatott nekünk. Ezeket a leveleket társszerzők írták. Felét Thália ifjú papnői és papjai, másik felét pedig előkelő protektorok. Budapesten tudvalevőleg pár ezerre rúg a facér színésznők és színészek száma. Ezeket a vidéken akarják elhelyezni. Széll Kálmán is így gondolja megoldhatónak a tömegfacérság kérdését s a színészegyesület tanácsa is. De legfőképpen a protektorok; kik között vannak fő miniszteri hivatalnokok, hírlapírók, kubai és búr hadvezérek, kikapós patikáriusok, stb.
De hát hogy is mondja Széll Kálmán?
A színigazgatók számának apasztásával együtt kell hogy járjon a színészek számának tetemes redukálása is. Ennek a kérdésnek a sikeres megoldása teljesen a színészegyesület hatalmában van, amennyiben a fölvételre jelentkező színésznövendékek szigorú megválasztásával s csak a valóban tehetségesek fölvételével évek során át tartó céltudatos munkával a cél elérhető lesz.
Az egyesület ebbeli eljárását magam is figyelemmel fogom kísérni és felhívom az igazgató tanácsot, hogy a felvételi vizsgálatokról, a fölvett és visszautasított növendékek számának megemlítése mellett hozzám minden alkalommal jelentést tegyen.
A fölvételre jelentkezők szigorú megválogatása vissza fog hatni a színésziskolák működésére és azok elszaporodásának és elfajulásának gátat fog vetni.
A tehetségtelen vagy kevésbé tehetséges növendékeknek a színipályáról való elterelése, egy hasznavehető színész és színigazgató gárda megteremtése mindenesetre a magyar színészet színvonalának emelkedését fogja maga után vonni, s nem kétlem, hogyha az egyesület erős kézzel lát hozzá e rostálás keresztülviteléhez, idővel meg fognak szűnni azok a panaszok, amelyek a vidéki színészet köréből most oly sűrűn felhangzanak.
Hát ez ugyan szidás és nem szubvenció, de a szidásnak a szubvenció reményében örülni tudunk. Igenis tessék a belügyminiszternek a magán-színiiskolákat a legszigorúbban megrendszabályozni. És itt ne tessék protekciót ismerni.
Megjegyezzük, hogy mi ebben éppenséggel nem bízunk. Mert ismerjük, mint szoktak ott fent színházi ügyekben rendezkedni. És ha bár a tehetségtelenek özöne is nagy teher a vidéki színészetnek, bizony mondjuk, hogy nagyobb átok a belügyi kormány szűkkeblűsége s színházi ügyekben való analfabétasága.
Tessék megrendszabályozni a színésziskolákat. Ez már rég kötelesség lett volna. De nagyképű, üres, erélyeskedő leiratok helyett egy csöpp tájéko[zott]ságot s egy kis szubvenciót jobban szeretnőnk.
Nagyváradi Napló 1902. február 6.
188. ALAPÍTVÁNY BOLONDOK HÁZÁRA
Most már igazán nem tudjuk, mikor küldték a városházára azt a bizonyos ötforintos alapítványt. Akkor, mikor a polgári házasságról szóló törvényt megszavazták, vagy akkor, mikor leszavazták a főrendiházban? Ez bizonyosan valamelyik reporter hibája. De melyiké lehet? A miénk azt írta, hogy a polgári házasság megszavazása után, és valószínű, hogy ő tévedett. E szerint az ötforintos alapítványt a főrendiház erős ellenzékének köszönhetjük. Azaz, hogy a városházán éppenséggel nem köszönik, sőt visszakínálják a jókedvű adakozónak. Mi azt tanácsoljuk az ismeretlennek, vegye vissza a pénzét. Az alapítvány tendenciáját lecáfolta az idő. Akkor, mikor a liberális törvényjavaslatokat az egész ország közvéleménye ellenére leszavazták a kedves főpapok és főurak, bizony akkor még emberbaráti dolog volt bolondokházára gondolni. Azóta - hejh - nagyot változott a világ, s hasonló célt szolgáló öt forintokat akkor ajánlanának ma már fel az ismeretlenek, ha véletlenül egy liberális törvényt szavazna meg a törvényhozás. No de ez a véletlenség egyelőre ki van zárva... Vegye vissza az alapítványát az ismeretlen. Ez az alapítvány - sajnos - anakronizmus...
Nagyváradi Napló 1902. február 7.
189. AKIK SZÍNÉSZEK AKARNAK LENNI
Megírtuk volt, hogy szegény Somogyi direktor hány ajánlkozó levelet kap naponként. Itt közlünk például a tegnapi ajánlkozó levelek közül egyet az eredeti "helyesírással":
Böszörmény II/5.
Tkts. dilektor úr nagyon szépen fölkérem ezen levelem által miután már több ízben volt alkalmam a színpadra föllépnem mint statiszta úgy vélem mint városban és mindenütt kedvelt voltam föl is léptettek volna mint kóristát azonnal de akkor még más volt a tervem mostan azonban attól elmaradtam óhajom, volna nagy hajlamam hozzá, és ha kedves dilektor úr lenne szíves igen szépen meg köszönném szívességét és egy leány testvérem is volna kinek szintén hajlama van hozzá mindketten elmennék Ő 16. Én, 20 éves vagyok tehát hogyha szükséges Nagyon szépen kérném egy pár sor írást intézni ezen Címre,
H. Böszörmény, Polgári utcza 3487,
Mély tisztelettel.
Erdős Imre, és, Testvére Ilonka.
És a Polgári utca 3487. sz. házában várja a testvérpár a választ, s álmodik a színpad csodálatos vágyva-vágyott világáról, a diadalról, tapsról, jómódról...
Nagyváradi Napló 1902. február 7.
Somogyi Károly színigazgató a következő hirdetést teszi közzé:
A n. é. közönséggel tudatom, hogy megvettem és színrehozom a Vesztaszüzek című operettet. Akik az erkölcsöt meg akarják menteni, jelentkezzenek mielőbb, hogy a darab behozhassa azt a szép kis summát, amit ráköltöttem.
Nagyváradi Napló 1902. február 7.
Pikáns kis eseten mulatnak a színháznál bennfentesek. A New York szépe mai bemutatójára tömérdek kosztümöt készíttetett jó Somogyi Károly. A kosztümök egy részét azonban nem tudták a mai bemutatóra elkészíteni. Azok a ruhák nem készültek el, amiket az erénycsőszök öltenek fel. Az erénycsőszök, akik persze a darabban fiatal, csinos leányok, mert hát a New York szépe bolondos operett. Jó Somogyi Károly szorultságában Leszkay Andrásnak táviratozott. Kölcsönözze neki ide az erénycsőszök ruháit. Hát ide egy kis magyarázat kell. Mikor a Magyar Színházban a New York szépe csinált zajos estéket, még tetőpontján állott ott a Kikapós patikáriusnak, Filó Jánosnak a hatalma. Ő volt akkor a színháznál az erénycsőszök csősze... Hejh, szép idők voltak azok... A kosztümök megjöttek tegnap. Pajkos kis kosztümök. Egyik legkacérabb ruhácska zsebében két névjegyre bukkantak... A névjegyekre rótt különös írásokból kiderült, hogy a ruhácskát a Magyar Színház egyik legdivatosabb beautéja, egy csodaszép kóristalány viselte. A New York szépe valamelyik előadásán, a társalgószobában adhatták át a szép leánynak a két névjegyet, s óh jaj, ő azt a kosztüm zsebében felejtette. Pajkos két névjegy. Csak az egyiket merjük közölni. Így néz ki egyik lapja:
Filó János
A címere is rá van nyomva a patikárius úrnak. A másik oldala pedig így néz ki:
X. Y. kisasszonynak
Ölelje meg e sorok átadóját Z. urat, de ügyesen kis édes!
A másik névjegyen is hasonló megbízás van, de - nem Filó úrtól... S óh, kis gondatlan tündérke, ennek két év múlva Nagyváradon kellett kipattannia... Okulás okából írtuk meg ezt a fatális kis ügyet...
Nagyváradi Napló 1902. február 7.
Öten valának együtt a múltkoriban. Éjjel volt, a nagyváradi állomás étkezőtermében, a budapesti gyorsvonat indulása előtt. Az ötök egyike sima arcú, igen jó nevű úri ember, akinek a kir. tanácsos cím sem ártott meg. A második önérzetes, szintén neves úr, min. osztálytanácsos. A harmadik a Ferencz József-rend lovagkeresztese s kálvinista teológiai professzor. A negyedik s ötödik újságírók.
A Vázsonyi-afférról diskuráltak. Magáról Vázsonyiról nem egyformák voltak a vélemények, de azt mind egyformán hangoztatták, hogy Magyarországra valóságos megváltás egy erős, radikális, demokrata áramlat.
A kir. tanácsos a két újságíróval merült nagy diskurzusba. Ezalatt odasúg a lovagrendes professzor a szomszédjának:
- Ugye-e a te rangod nagyobb a kir. tanácsosi rangnál.
A min. osztálytanácsos sajátos önérzettel válaszolt:
- Nevetséges. Én visszautasítottam a kir. tan. címet.
- Na hát én sem fogadtam volna el.
S míg a sima arcú, édes ember, akinek kir. tanácsosság sem tette tönkre a népszerűségét, tovább diskurált a Vázsonyi-ügyről két újságíró kollegájával, mert ő maga is újságíró, a másik két úr már az asztaltól felállva, kissé elfeledkezve, hangosan tárgyalta, hogy a már modern világban is vannak emberek, kik elfogadnak és sokra tartanak holmi kir. tan. címecskét, amit ők bizony el nem fogadnának...
Nagyváradi Napló 1902. február 8.
A színtársulat tagjai nagy lelkesedéssel készülnek a jövő hónapban megtartandó intim ünnepségre. A jövő hónapban lesz ugyanis tizennyolcadik évfordulója annak, hogy Somogyi Károly színigazató működését megkezdette. És a színészemberek jól tudják azt Nagyváradon éppen úgy, mint az országban, hogy a magyar színészet sok szép eredményt és jelentős sikert köszönhet az ő igazgatói működésének. Illethetik sok gánccsal és kritikával az ő tevékenységét, de azt egyöntetűen elismerik felőle, hogy mindig becsülettel és tisztességgel és nemesebb kollegalitással szolgálta Thália templomát, és ez a köztudat áraszt majd szeretetet és lelkesedést az ő jubileumára. Eleinte nyilvánosan akarták megünnepelni ezt az évfordulót, de Somogyi tiltakozott minden készülő parádé terve ellen. Így aztán a jubileum teljesen intim jellegű lesz.
Tegnap már tanakodtak is a színészek, hogy milyen meglepetésben részesítsék a jubiláns igazgatót. Füredi József a következő ötletes indítványt tette:
- Tudjátok mit. A jubileum napján egy színész se kérjen tőle előleget. Ez lesz részére a legkedvesebb meglepetés.
Az állandóan "pillanatnyi pénzzavarral" küzdő színtársulati tagok ezt az indítványt sehogysem akarták elfogadni. És így még folyik a tanakodás, hogy milyen meglepetést csináljanak a Somogyi Károly jubileumára.
Nagyváradi Napló 1902. február 8.
Egy budapesti szépségről szól az ének, kinek itt Nagyváradon folyik a válópöre.
Miután a házasfelek szép békében megegyeztek, hogy elválnak, az asszony visszaköltözött a mamájához. De három nap múlva a férje névjegyét hozta be a szobaleány.
A férj kifogástalan redingóban, ünnepélyes komolysággal jött el - búcsúvizitre. Leültek és belékezdtek a szokásos vizittársalgásba.
- Hogy érzi magát, nagyságos asszonyom?
- Köszönöm jól. És ön?
- Köszönöm, én is, bár az influenza...
- Az időjárás nagyon kellemetlen.
- Úgy van! És nincs kilátás, hogy megváltozzék.
- De ma már tisztult egy kissé.
- Igen, mintha egy kissé tisztult volna... no, de bocsánatot kell kérnem a távozásra, sürgős dolgaim vannak. Kisztihand!
- A viszontlátásra! Minden második szerdán fogadok.
- Oh, nagyon megtisztelt a meghívásával! Kezét csókolom.
Meghajtotta magát, és - elváltak.
Nagyváradi Napló 1902. február 8.
- Oktalan viták -
A harc újult erővel tört ki a színpad és a brettli között. Indítványok, beadványok, hírlapi cikkek, röpiratok egymást érik. Az egyik párt a színpadot a szűzi, dicső "kultúrmisszió" nevében olimpusi magaslattá kívánja tenni, s a színész haljon éhen, ha színpadot nem kap, haljon meg éhen, mint a nemzet napszámosa, de dicső lábait a brettli pora ne szennyezze be.
Békés Gyula szegedi színész például hozzánk is megküldött hosszú röpirata végén így deklamál:
A színtársulatok utasítsák kiküldendő képviselőiket oly arányú munkálkodásra, hogy ne jusson idáig a dolog, és a közgyűlés egyszersmindenkorra vegye le a napirendről az orfeumban való működést, mert ezt engedélyezni valóságos abszurdum!
Mondja ki továbbá a közgyűlés azt is, hogy három évig nem tart felvételi vizsgát, és azután is csak minden második évben!
Ezzel a csapással és radikálisan rendeznők ezt az évek óta vajúdó ügyet, és nem kellene oda süllyednünk, hogy bennünket magyar színészeket azonosítsanak az orfeumi zsonglőrökkel, különösen pedig azokkal, akik Magyarországban működnek!
Ha megemlítem még azt is, hogy a magyar színészegyesület a maga önkormányzati szervezetével egyik legfényesebb gyöngyét képezi a magyar közművelődési intézmények sorozatának, s hogy abban a pillanatban, amikor fölül az üres jelszavaknak, és megtagadja keletkezésének eszmei alapját, alapszabályszerű céljait, a magyar színügy erkölcsi tekintélyének ápolását - elveszti létjogosultságát, kikapcsolódik a közművelés intézményének láncolatából, és örök időkre tönkre juttatja a magyar színészet ügyét - azt hiszem, be is fejezhetem szerény felszólalásomat!
Hát itt be is lehet fejezni, mert se Békés úrnak, sem társainak nincsen igazuk.
Mennyivel szerényebb és türelmesebb a másik tábor.
Mondjuk ki, hogy a zengerájok helyébe alakíttassanak magyar daltársulatok.
Az Országos Színészegyesület tagjainak engedjük meg, hogy az Egyesület fennhatósága alatt működhessenek ilyen daltársulatoknál.
Kettős missziót teljesítünk így:
1. Kenyeret adunk sok éhező szájnak, és
2. megtisztítjuk az országot a németesítő zengerájtól!
Nagyon rossz hadvezér az, aki az ellenséget kiveri állásából és annak helyét nem foglalja el rögtön.
Fel tehát a harcra pályatársak!
Hát nem ennek a tábornak van igaza? A brettliellenesek e maguk konzervativizmusban üres színpadi dölyfükben, kultúrmisszió mániájukban nevetségesek. A haladás, az okosság abban a táborban van, mely igenis magyar daltársulatban akarja egybevonni azokat a színészeket, kiket tehetségük ide predesztinál, kenyeret adni azoknak, kik nyomorúságos színész viszonyaink között tehetségükkel sem tudnak színpadot találni.
Mihelyst a brettliellenesek kigyógyulnak elfogultságukból, meg lesz oldva a zengerájok problémája s a színészek tömegfacérságának problémája is. A kínai fal, a zárkózottság, a kaszt-dölyf mindig csak hanyatlásra vezetett, s nevetséges némely brettliellenes úrnak önérzetes aggódása. Legyenek nyugodtak: a művelt magyar közönség tud ítélkezni; s mint ahogy tudja, hogy a szép Otero és Duse között mi a különbség, nem fog ítéletet mondani Göndör Aurélról Burriánra.
Oktalan vita a színpad és a brettli vitája. Bizony-bizony ideje volna egy kis szabadabb, modern szellemet vinni a magyar színészegyesületbe.
Mert a nimbusz szép, de építeni nem lehet rá. A nimbusszal nem sokat érnek a magyar színészek, és Fedák Zsazsa a brettlin sem ugranék nagyobbat, mint a színpadon, a Nyárai Antal zsenialitása is csak úgy ragyogna, s Füredi Jóska legalább négyszer annyit tudna nagy családjainak a brettlin keresni, mint a színpadon...
Nagyváradi Napló 1902. február 8.