Alábbi sorok írója s ez apróbetűs rovat vezetője levelet kapott Erzsi-től. A levél vérpiros papírlap, két teleírott oldal, nem könnyen olvasható s kissé önkényes ortográfiával megírott. Erzsi a Nagyváradi Napló cselédtémájához szól. A "nagyságák"-at igen letárgyalja, hogy öt forintot fizetnek egy szegény lánynak s ezért nyolc-kilenc szobát vikszoltatnak vele, naponta egyszer adnak neki enni, agyonszekírozzák stb., stb. Mindebből e sorok írója, s e rovat vezetője azt sejti, hogy Erzsi szobaleány valahol. Hát helyes. A szobaleányok is szóljanak ám bele a cseléd-dologba. Mi nemcsak a "nagyságá"-kat hallgatjuk meg, hanem mindkét hadviselő felet. Erzsinek is joga volt hát az ügyhöz szólani. De Erzsi mást is tesz. Röviden Édes-nek címezi jelen sorok íróját, aki éppenséggel nem édes s különben három betűből álló vezetéknevét "kám"-mal toldja meg, s ha hát Vaynak hívnák, hát ez így hangzanék: édes Vaykám. Ez súlyos ügy. Jelen sorok írója, s e rovat vezetője ünnepélyesen kijelenti, hogy az utolsó öt esztendőben Erzsi nevű leánynak nem jutott szerep az életében. Fölkéri tehát Erzsit, hogy ne nevezze őt édesnek s ne toldja meg három betűs nevét semmi becéző képzőkkel. Viszont ő ígéretet tesz, hogy tiszteletben tartja Erzsi inkognitóját s ridegen, tárgyilagosan fog mindig a cseléd-kérdésről írni.
Nagyváradi Napló 1902. április 2.
A legkeservesebb komolysággal hirdetjük, hogy a színházi nők kultusza valóságos szociális veszedelemmé nőtte immár ki magát Magyarországon.
Komoly fogadást ajánlunk, hogy úgynevezett komoly emberek között is a tegnapi napon több szó esett a Székely Irén csaknem szökéséről, mint a Jád patak vize kihasználásának lehetőségéről, az új városi kölcsönről vagy sok más olyan témáról, mely még a dédunokáinkat is - ha lesznek - nyomoríthatja vagy könnyítheti.
Nálunk, Nagyváradon, még mindezt azért jóízléssel csinálják. A nagyváradi társadalom lelkében van valami becses idioszinkrázia minden kicsinyes és "mucsai" iránt. De annál szertelenebb és vadabb a színházi nők kultusza Budapesten, azután a nagyobb vidéki városok majdnem mindenikében, nem szólva az eltagadhatatlanul Mucsákról.
Ez a kultusz nem a minden szépnek emelkedett, okvetlen körülrajongása. A mi félbarbárságunknak olyan kifakadása, megnyilatkozása ez a szoknyakultusz, mint a párbajmánia, a kártyamánia stb.
A nő kultuszában mi sohasem a nőt, hanem mindig egy nőt rajongunk körül, éppen úgy, mint hogy a párbajmánia nálunk nem a kijegecesedett lovagias gondolkozásnak az eredménye s mint ahogy a hazárdjáték szeretete sem azt jelenti, hogy nálunk nagyon összehalmozódott már a jómód, sem azt, hogy a megfeszített munka kivételes, izgató passziókat óhajtat meg velünk. Mi hallelujázunk s áldozunk a könnyen libbenő színházi szoknyának, krakélereskedünk, párbajozunk, kaláberezünk és ferblizünk, mert a mi vágyaink igényeink még nem értek föl a kultúrlények vágyaiig, igényeiig.
Mióta az idő kezd tavaszodni (már az agg Horatius dalolt a tavasz csiklandozó, kis manóiról) nap mint nap egyebet sem hallunk, olvasunk, mint újabb és újabb színésznő-heccet.
Sőt a színésznő-afférok ma már olyan értéket nyertek, hogy egymást titokban gyűlölő klikkek és érdekcsoportok egy-egy színésznő ügyét ragadják meg arra, hogy erőiket összemérjék s nem egy szoknya-afférban van szerepe hatalmas miniszternek vagy pénzintézetnek, befolyásos képviselőnek, helyi nagynak, satöbbinek. A kis molett Balla Mariska ügye konkurrens lapok, konkurrens színésziskolák afférja volt egyszersmind. Z. Bárdy Gabi kolozsvári s rémesen mucsai búcsúztatása azt jelentette, hogy az a művésznő s az lehet művésznő csak, akit az egész, fél és negyed mágnások és dzsentrik akarnak. Na aztán a Küry-válságot, Fedák-válságot már egyszerűen úgy tüntetik fel, mint egyenes összetartozókat az örök béke és a szocializmus problémáival...
...És itt van egyszersmind egy kis biztatás is. A szoknyakultusznak csak úgy lesz vége, ha abszurdum-fokra hág. Erről talán fognak gondoskodni a mi kicsi és nagy színházi nőcskéink...
Nagyváradi Napló 1902. április 4.
(ae.)
- Az új naiva -
Kellemetlenül nehéz dolog igazságokat írni egy szép asszonyról, aki színésznő s aki meghódított bennünket, mielőtt valamikor még láttuk volna. Szerencse, hogy ez a kellemetlen szituáció vajmi ritka s szerencse, hogy e rövid írás írója, ki ritkán érzi magát meghódítottnak s szinte beteges lázzal szeret embertársainak kellemetlen igazságokat mondani: nem kénytelen magát most sem megtagadni, bár kivételesen jól esik neki, hogy igazságokat mondhat, de nem kellemetlen igazságokat. Ilyenformán aztán érezhet fanatikus, gyermekes rajongást és hódolatot egy szép asszony iránt, aki a vérének, fajtájának: újságírónak az asszonya, de ezért nem kell többet mondania, sem kevesebbet. Leírhatja nagy örömmel, hogy H. Novák Irén asszony, aki tegnap lépett először a nagyváradi közönség elé, az igazi, jeles színpadi asszonyok közül való, csupa nemes értékek egyesítője. Több jelzőt nem is szabad használnunk, nehogy entuziazmusnak tudják be azt, ami - ha bármily jól erős is - csak a rideg és hideg valóság.
H. Novák Irén asszony a színészek méltán legimádottabb írójának, Sudermannak darabjában lépett újra s nagyot nőve a nagyváradi közönség elé. A "Pillangócsata" rövidruhás Rózsikáját hozta el elénk. Nem akit mi már ismerünk, hanem az igazit. Sudermannt nevezhetik sokan ügyes szatócsnak, ahogyan minket, mindannyiunkat, kik élünk és sírunk, odaállít a színpadra: az művészet. Mint művészet a Rózsika pillangója, mert a boltba készíti ugyan, de a lelkét festi bele. Úgy kell lenni, hogy H. Novák Irén - kit e sorok írója nem ismer - kivételesen intelligens asszony s abban is a kiválasztottak közül való, hogy az életet, a könnyes, sírásos, szomorúságos életet ismeri. Az életnek ez a kegyetlen megértése s ábrázolása teszi a legigazibb Rózsikává a H. Novák Irént. Szinte fájt ennyi kegyetlenség, ennyi igazság. - Más naiva-színésznő itt vergődéssel, gyönge fizikumának, gyermekes hangjának kicsinyes eszközeivel hat, a tenor hang s az átlag naivatehetség nem éppen egészséges forrású, de H. Novák Irén maga a megdöbbentő igazság és tragikus bensőség. Nagyon intelligens, nagyon értékes és becses színésznő H. Novák Irén. A közönség ritka melegséggel fogadta, tapssal, virágokkal. Fölvonások során a tetszés, a lelkesedés egyre nőtt. Egészben véve pedig - és ez az igazi nagy sikernek [jele -] mindenki örült, hogy az új művésznő meghódította. P. Szép Olga, E. Kovács Mariska, Benkő Jolán, Peterdi, Szarvasi és Tóth Elek segédkeztek nagyon szépen a diadalmas bemutatkozáshoz.
Nagyváradi Napló 1902. április 5.
(a. e.)
Én tudnám, te tudnád, ő tudná, s mi mind el tudnánk dörögni a színpadon, hogy Rózsi, azaz Claire szeretlek, de megtörlek! Úgy ismerjük már a szimpatikus Derblay urat és partnereit, mint akár a "kint a bárány bent a farkas" játékot. Naivnak tartjuk, unjuk is már, de el nem engedjük egy szezonban sem az öreg, de becsületes drámát, melynek Claire-je, Derblay-je, hercege stb. annyi ifjúi színi növendéknek álma. Egész természetesnek tartottuk hát, hogy László Irén is Claire szerepében akart a közönségnek bemutatkozni. Az ifjú hősnő kedves, szimpatikus leány, temérdek ambícióval. Az iskola [-] és ezúttal nem divatból szidjuk az iskolát - sok felejtenivalóval látta el.
Tanult, nagyon sokat tanulhatott és sokaktól tanulhatott a fiatal művésznő. Mindez nem aggaszt bennünket. Éppen a kisasszony nagy ambíciója, komolysága, intelligenciája, s a regulákon, paragrafusokon s betanult formákon is átragyogó talentuma biztat bennünket, hogy László Irén hamarabb lesz az önmagáé, mint az iskolákból kikerülők legtöbbje. A közönség nagyon szívesen, melegen fogadta, tapsolta s hívta többször a lámpák elé. Mi pedig konstatáljuk, hogy László Irén bevállott, be fog válni s jó akvizíció. Somogyi Károly tegnap újra nagy színészsikert aratott. Derblay-t játszotta zajos nagy sikerrel. A közönség nyolcszor-tízszer tapsolta ki. Öltözésével azonban nem volt nagyon szerencsés. Az előadás egyébként csak tűrhető. A ház elég népes.
Nagyváradi Napló 1902. április 6.
(a. e.)
27. VÁZSONYI VILMOS NAGYVÁRADON
Vázsonyi Vilmos, a demokrata képviselő táviratilag tudatta a kereskedő ifjak körének kiküldött bizottságával, hogy ma szombaton délután a budapesti gyorsvonattal fog Nagyváradra érkezni.
Nincs benne kétség, hogy sok érdeklődés, tisztelet és szeretet fogadja Nagyváradon Vázsonyit. Az ő nagy tehetsége, erős egyénisége mindezt meg is érdemli. Mégis, nem ilyennek gondoltuk mi még csak nem is régebben az ő nagyváradi szereplését.
Nehogy megvádoljon valaki bennünket ünneprontással vagy ilyesfélével. Mi igenis szereztünk jogokat, hogy egyet-mást elmondjunk Vázsonyi Vilmosról. Vázsonyihoz bennünket a demokrata eszméknek s a radikális haladásnak szeretete és hite fűz.
Mikor az egyesült butaság ellene támadt volt, mikor kivégzését, eltemetését hirdette a megriadt klerikális-nacionalista tábor, mi nem tagadtuk meg őt, mint megtagadták annyian. Szóval és írással siettünk védelmére. Egyéniségét, föllépését most sem értékeli senki többre nálunk. És talán még sem csalódott Vázsonyiban senki jobban, mint mi. Mindenkor őszinteségünk kötelez bennünket ezek elmondására.
Úgy látjuk mi, hogy Vázsonyi nem hisz eléggé a maga igazaiban. Úgy látjuk, hogy nincs meg benne a reformátorok tüzes, fanatikus lelke, mint ahogy meg volt vala még abban a majdnem szürke Hajnóczyban is, kiről ő ma beszélni fog.
Nem fantazma, nem beteg idealizmus, hanem igazság, hogy aki a világot meg akarja javítani, aki a tömegeket akarja megváltani, annak nem szabad félnie a megfeszíttetéstől, ha mindjárt nem is fogantatik szentlélektől s ha mindjárt nem is biztosították, hogy három nap múlva halottaiból föltámad.
Elvégre okvetlenül nem muszáj az embernek messiásnak lenni, de ha már ezt a nem éppen nyugodalmas pályát választotta; kötelessége elmenni az utolsó konzekvenciáig.
Igaz, hogy Vázsonyi föllépése nehéz időre esett, de a válságos idők szokták éppen elhívni reformátoraikat. Az aut-aut nem csupán "elválasztó szócskák", hanem kötelező program minden reformátornak. Vagy hiszek, küzdöm, megostoroztatom s ha kell elvérzem az igazságért és diadalért vagy még jobban neki fekszem az ügyvédi irodámnak s leszek derék, gazdag befolyásos bugris. Aut-aut! Ha nincs kedve a mártírságra, akkor nem ő az igazi vezér. Akkor félre kell állania. Az igazinak úgyis el kell jönnie mihamar. Hiszen Budapesten csupán, van legalább százezer ember, ki az új, jobb jövőért küzd s az új eljövendő forradalom - reméljük, hogy békés forradalom - riadóját zengi.
Vázsonyi Vilmos mintha amaz ocsmány parlamenti hecc óta egyre-egyre jobban alkudoznék.
Csak egy példát hozunk föl. A napokban írt egy vezércikket, melyben az 1848. XX. ellen foglal állást. Miért? A kultúrharctól fél? Hisz azt már úgysem kerülhetjük ki? Hát nem látja, hogy az 1848. XX. tulajdonképpen a szekularizációt jelenti? Hát még Vázsonyi Vilmos is fél ettől? Mitől fél? Orozva megölik? Talán ezt még sem merik tenni? A szocialdemokrácia imponáló tömeget hódított meg már s akkor ezt az óriási tömeget is meg kell ölni, mert a sok-sok között a szekularizációt is követeli, ami voltaképpen első lépés volna szerintük a demokratikus átalakulás felé.
Ezeket el kellett mondani a Vázsonyi jövetelekor és el kellett mondani nekünk, kikhez elvekben Vázsonyi Nagyváradon legközelebb áll.
Aut-aut: határozzon! Ne alkudjék, hanem törjön előre. Bízzék magában s a maga igazaiban. Polgári karriert csináljanak a nála gyöngébbek. Ha ő messiás, legyen messiás! Sokan megyünk ekkor utána!...
Egyébként pedig igaz tisztelettel üdvözöljük Vázsonyi Vilmost Nagyváradon.
Nagyváradi Napló 1902. április 12.
A. E.
Tempora mutantur. A magyar földön még nem is régen a vármegye volt a káprázatos tekintély. A világ azonban úgy fordult, hogy a vármegye dicsősége lehanyatlott. A városoké a jövő. Eddig így szólt az ige:
- Félre város, mikor a vármegye mulat.
Ma már ritkán jön kedve a vármegyének mulatni. A város dolgozik s a város az, amely mulat is hébe-hóba.
Az idők e nagy változását láttuk a múltkoriban. Valahova deputációt küldött Bihar vármegye és Nagyvárad város is. Díszes, pompás két fogattal rukkolt ki a város. A kocsik bakjain ragyogó egyenruhás hajdúk és kocsisok feszítettek. A kocsikba - ha jól emlékszünk - Komlóssy tanácsnok, Gerő főkapitány, Hoványi Géza dr., Hegedűs Géza, Lukács Ödön foglaltak helyet s mint modern deputációhoz illik, magukhoz vettek egy zsurnalisztát is, ki közel áll e sorok írójához.
A deputáció már hazafelé tartott. A város táltosai csak úgy repültek. Még úgy másfél órányi út volt hátra.
- Jó volna uzsonnázni valamit, jegyezte meg Hegedűs Géza, a világ legjobb szívű pénztárosa.
A másik pillanatban már megállottak a kocsik az országút szélén. Komlóssy tanácsos súgott valamit az egyik hajdúnak. Az első kocsi ládája felnyílott. Pár perc múlva a közeli halomra leterített úti pokróc nem cserélt volna sok fejedelmi asztallal. Sültek, sonkák, sütemények pompáztak rajta. Kétféle bor, konyak, három vagy négy üveg pezsgő.
Megkezdődött a pazar lakoma. A lakoma közepén eszébe jut valami Komlóssynak:
- Várjuk meg a vármegyét. Annak is jönni kell már, majd meginvitáljuk,
Messze az országúton föltűnik egy döcögő hintó. Elérkezik a lakomázókhoz.
Csakugyan a vármegye. Az alispán és még két úr.
Komlóssy, Hoványi dr., Gerő invitálják erősen az urakat.
- Nem lehet, válaszolja az alispán. Sietnünk kell. Az egyik lovunk mindjárt kidől. Alig bír már menni.
A hintó elbaktatott s a lakomázók egyike, a zsurnaliszta, úgy gondolta ekkor, hogy ez a pillanat történelmi volt. Szimbóluma s bizonysága annak, hogy a vármegye baktat s kidőlőben van s a jövő a városé!
Nagyváradi Napló 1902. április 13.
29. VÁZSONYI VILMOS NAGYVÁRADON
Vázsonyi Vilmos dr. a nevezetes, nagytehetségű demokrata képviselő tegnap délután a gyorsvonattal Nagyváradra érkezett, hogy a nagyváradi kereskedő ifjak felhívására fölolvasást tartson.
A nagynevű vendéget nagy szeretettel fogadták és sokan mentek ki fogadására. Az érkezés és fogadás ünnepélyességeit és melegségét nem tudta megzavarni egy titkos összeesküvés sem, melyet a zsidó Vázsonyi ellen szőttek, de amely fiaskót mondott.
Foglalkoznunk kell evvel a fölsült összeesküvéssel. Minden jel szerint [a] katolikus körben szerveztek egy sereget, melynek az lett volna a föladata, hogy Vázsonyit a vonatnál "abcug Weiszfeld!" kiáltásokkal és füttyel fogadja.
Az aula s a nagyváradi klérus jegyezze föl a tegnapi napot. Mi valóságos önbirkózással tartottuk vissza mindig magunkat, hogy a Nagyváradon lappangó felekezeti gyűlölség lőporos tornyába csak egy kis szikrát is csiholjunk. Mert ismertük a jezsuita-módszert, hogy aztán mi reánk hárítanak minden felelősséget. Duplán kesztyűs kézzel bántunk hát a nagyváradi klerikálisokkal. Ám az aula, a klerikális-fészek jogakadémia s a katolikus kör elvetették a kockát.
A fölbujtott sereget neki indította. Ismételjük: jegyezzék fel a tegnapi napot a nagyváradi klerikálisok. Ők megkezdték a felekezeti harcot s megindították az utcát. Ám ők lássák. A nagyváradi függetlenségi-párti szabadelvűek és zsidók pedig tudják meg, hogy a vasútnál az antiszemita heccet készítni akaró gyermeksereget Szokoly Tamás, a Kossuth-párt klerikális frakciójának elnöke biztatta s nagy keserűséget okozott neki, hogy nem minden úgy sikerült, ahogy a klerikálisoknak kellett volna.
Mert talán mondanunk sem kellett, hogy a tüntető sereg célja nem sikerült. Mikor a vonat megállott, harsány éljenzés között szállott ki Vázsonyi Vilmos. Folytonos lelkes éljenzés között ért kocsijáig s ebben a lelkes éljenzésben teljesen elveszett a kirendelt negyven-ötven gyermekember lármája s fütyölése.
Nagy kocsisor kísérte Vázsonyit a Fekete Sas szállodába. Itt üdvözölte formás beszédben, nagy deputáció élén Kovács S. János, a kereskedő ifjak körének elnöke Vázsonyit, aki meghatva mondott a meleg üdvözlő szavakért köszönetet.
A Fekete-Sas nagyterme már fél nyolc órakor csaknem tele volt. Tele voltak a karzatok is. Nyolc órakor lépett a fölolvasó asztalhoz Vázsonyi Vilmos. A taps, az éljenzés percekig zúgott s jó idő múlva kezdhette meg fölolvasását, illetve szabad előadását Vázsonyi.
A szabad előadás
Igazán zseniálisan választotta meg fölolvasása tárgyát Vázsonyi Vilmos. A Martinovics-féle összeesküvés történetéről és annak ő vele legrokonabb vezéréről Hajnóczy Józsefről tartotta szabad előadását. Gyönyörűen felépített, okos, szép és nagyon értékes volt ez az előadás. A Martinovics-féle összeesküvés nem volt tulajdonképpen összeesküvés. Előkelőbb szellemek titkos társasága volt. Mint Kossuth Lajos mondta: a francia forradalom eszméinek magyar pacsirtái voltak e társaság tagjai, kik között tudásban, jellemben s önzetlenségben legnagyobb volt Hajnóczy József. Nemcsak nagy reformátor volt - mint Vázsonyi mondja - de olyan kiváló közjogász és joghistórikus, ki díszes helyet követel a magyar jogtudomány történetében. Vázolta aztán Hajnóczy életét egészen a vérpadig Vázsonyi. Aztán működésére, műveire tért át, de előbb rendkívül megkapó módon jellemezte az aufkléristák magyar korszakát, mikor olyan gyönyörűen s szabadon lehetett Magyarországon gondolkozni, bár a trón elve az abszolutizmus volt.
A fölolvasásnak, illetve szabad előadásnak az a brilliáns művészete kapott meg mindenkit. amivel Vázsonyi úgyszólván a mi korunkba hozta Hajnóczy korát s bár nem kimondottan, de bebizonyította: mennyire rokon a demokráciának mai küzdelme a Hajnóczyék küzdelmével. Az az igazsága pedig Vázsonyinak, hogy a Martinovics-féle társaság kivégzett vezérei a polgárságnak s jobbágyságnak a mártírjai, valóságos szenzációs lelkesedést keltett a hallgatóságban. És e mellett egészen beszédje befejező részéig higgadt, majdnem hideg volt Vázsonyi. Mikor Hajnóczy radikális nézetének ismertetéséhez fogott, így kezdte:
- Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy amiket mondani fogok, nem az én nézeteim, hanem a Hajnóczyé. Mert - folytatta a debreceni esetre célozva - szép hazánkban a szólásnak a szabadsága nem valami nagy, de annál nagyobb a rágalmazás szabadsága.
Kitört a taps s percekig tartott. Egyáltalán pedig sűrűen akasztotta meg a zajos tetszés Vázsonyi előadását.
És most nagyon kedves jelenetek ismétlődtek meg. Amint Vázsonyi ismertette Hajnóczy nézeteit az egyenlőségről, a vallásszabadságról, parlamentarizmusról, papi javak szekularizáció[já]ról, közben egy-egy radikális idézet után percekig tüntetően zúgott a taps.
Csodás felmelegedéssel, emelkedettséggel, majdnem prófétai ihlettel fejezte be beszédét Vázsonyi. Hajnóczyék porát szerte hordta a szél. Nyugvóhelyük sem ismeretes. E porokból kel ki a szabadság és demokrácia virága. A rabszolgák fölszabadítása egyre tart, tartson is. A küzdelemtől megrettenni nem szabad. A harc vége a nép szabadsága lesz!...
Szűnni nem akart persze a taps és éljenzés. A hatalmas másfél óráig tartó, de végig lebilincselő előadást Kovács S. János köszönte meg.
A társas vacsora
A felolvasás után társasvacsorára gyűlt össze a polgárság a Fekete Sas alsótermében dr. Vázsonyi Vilmos tiszteletére. A lelkes hangulatú banketten Nagyvárad polgárságának színe-java jelent meg. Az első pohárköszöntőt dr. Kovács S. János, a kereskedő ifjak körének elnöke mondotta, a kör nevében üdvözölve dr. Vázsonyit, megköszönve neki szép és magvas felolvasását. Utána dr. Fodor Gyula magvas és tartalmas beszédben a demokrácia szép jövőjének képét festette meg, melyet örömmel kell szerinte üdvözölni pártkülönbség nélkül minden liberálisan gondolkozó embernek. A demokrata párt képviselőjét, dr. Vázsonyit éltette.
Feszült figyelem között emelkedett szólásra ezután dr. Vázsonyi Vilmos. Nem vezére ő úgymond a demokrata pártnak csak előőrse, mely várja a sereg és a vezér eljövetelét. Olyan ma még a demokrata párt hódítása, mint mikor az osztrák ármádia meghódította a ma még hideg, kietlen Ferenc József-földet, abban a reményben, hogy lesz ott még élet lesz még ott meleg. Az ellene emelt rágalmakról emlékszik meg ezután és felháborodással utasítja vissza azt a rákent gyalázatot, hogy az ő érzése, az ő gondolkozása nem hazafias. Ő nem azokat tartja hazafiaknak, akik nemzetiszínűre akarják festeni az eget, hanem azokat, akik a magyar nép javáért, igazaiért és jogaiért küzdenek. Ebben a táborban gyakorolja a hazafiságot a maga lelke meggyőződése szerint és nem törődik, nem ijed vissza a kalóz, az álhazafiak fenyegetéseitől. Azért idézte ma fel a régi világból Hajnóczy emlékét, hogy bizonyságot tegyen arról, miszerint szabadelvűen és demokratikusan gondolkoztak azok az ősök, akiknek korcs utódai ma a reakció, a sötétség, a maradiság elveit hirdetik. A legszomorúbb a jelenben az, hogy csak őszbeborult aggastyánoktól hallhatunk ma beszélni a szabadságról, a haladás, eszméiről, míg a reakcionárius eszmékkel megmételyezett ifjúság a demokrácia ellen kurjongató tacskók nem fogékonyak többé arra, hogy küzdeni, hogy lelkesedni tudjanak a magyarság érdekeiért, a nép millióinak szabadságáért és jogáért.
Reflektálva ezután dr. Fodor szavaira, bizonyítja azt, hogy a demokrácia és liberalizmus nem különböznek egymástól, mert a demokrácia a liberalizmus organizmusa, a demokrácia megtisztítja a liberalizmust a liberális párt frázisaitól és hazugságaitól. A liberalizmus élni fog mindenkoron, míg csak szabadon gondolkozó emberek lesznek, de a liberális pártok megbuktak Európában mindenütt, megbukik Magyarországon is, hogy helyet adjon a demokráciának. Nem törődik ő a névvel, nem bánja, hogy ki milyen párthoz tartozik, csak demokrata érzésű, gondolkozású legyen, de megveti, gyűlöli azt az embert, aki vele hasonlóképpen gondolkozik, de ellene küzd, mert így kívánja azt az érdek vagy a pártfegyelem. Az ilyen ember ne fogjon vele kezet. (Percekig tartó lelkes éljenzés és taps.)
Dr. Várady Zsigmond magvas és szellemes beszédben reflektált a dr. Vázsonyi által elmondottakra, buzdítván őt arra -, hogy továbbra is haladjon a demokrata eszméket megvalósító egyenes úton. Fehér Dezső Vázsonyi budapesti elvtársait, kik Nagyváradra is lejöttek, éltette. Rácz Dezső a nagyváradi sajtó munkásait, Gábel Jakab pedig dr. Vázsonyit éltette.
Nagyváradi Napló 1902. április 13.
- Hoványi és a Vesztaszüzek -
A cenzúra újra kísért Nagyváradon. Tegnap délután az ódon városháza nagytermében nem is egy, de több formában próbált erőhöz jutni. Ebből már méltóztatik sejteni, hogy mindez a színügyi bizottság ülésén történt.
Először is Hoványi Géza dr., a bizottság elnöke megijedt a Vesztaszüzektől, mely nemsokára színre kerül a nagyváradi színpadon.
- Olyan frivol irányzat kezd - szólt - a színházban lábrakapni, hogy én le fogom vonni belőle a konzekvenciákat.
A konzekvenciák levonásától nem túlságosan ijedt meg a bizottság, de a cenzúra kísértése erős visszatetszést keltett a bizottság komolyabb tagjainál. Kioktatták tehát Hoványit a szükséges elemi tudnivalókról, hogy a cenzúra semminemű formájában sem jogosult, hogy a közönség nem szorult erkölcsös gyámkodásra s hogy elvégre a színháznak pénztára is van.
Hoványi tovább féltette az erkölcseit, ám a bizottság szerencsésen napirendre tért.
Ám a cenzúra hívei nem nyugodtak. Fölállott Gerő Ármin főkapitány s kisütötte, hogy Somogyi Károly a Székely Irén ügyében tett kijelentéseivel a nőt sértette meg. Mellesleg szólván Somogyi Károly az ügyről a lehető legobjektívebb módon és a legtartózkodóbban beszélt. A Gerő megfélemlítő cenzúra-formája sem vált hát be. Sőt mindenki kellemetlenül érezte magát, hogy a főkapitány észrevehető animozitással szól olyan kérdéshez, amit nem ismer s amihez nem ért.
De a cenzúra barátai nem pihentek. Újra Hoványi dr. szólalt meg egy ártatlan kuplé miatt, amelyet Bérczi énekelt a Gésák előadásán, amely a népszerű Müller Salamonról szólott s amelyért Müller külön gratulált a kuplé írójának és előadójának. Képzelhetetlen dühvel mondott kritikát Bérczi eljárásáról Hoványi s így rögtön elárulta, hogy voltaképpen neki valami más dolog miatt van oka haragudni. És mi nem akarunk kulisszaügyeket nyilvánosság elé vinni, de figyelmeztetjük Hoványi Gézát, hogy a kulisszahangulatokat vesse le magáról, mikor ő nem magán ember. Veszedelmes dolog, ha ő kulisszaperlekedések, házi ügyek hangulata alatt áll, mint hivatalos ember. És még veszedelmesebb volna reá nézve, ha belekényszerít bennünket, hogy az ő példáját követve mi is nyilvánosság elé vigyük a kulisszák egy és más ügyeit.
Végül pedig a cenzúra újra nem ért célt Nagyváradon. A színügyi bizottságok általában nem nagyon hasznos s még kevésbé komoly testületek, de a nagyváradi bizottságban mégis több az intelligencia, mintsem belemenjen valami nagy nevetséges komédiába s kompromittálja magát, mint azt legutóbb például az aradi tette.
Aki pedig ebbe nem tud beletörődni, a maga vagy a más erkölcseit félti, vagy a vaskalap nem hagy neki nyugtot: vonja le a konzekvenciákat. A konzekvenciák levonása mindig hasznos és szép, de nem szóban, hanem tettben...
Nagyváradi Napló 1902. április 13.
(a. e.)
31. VÁZSONYI VILMOS NAGYVÁRADON
Akik talán hibákat látnak Vázsonyi Vilmosban vagy akik éppenséggel nem is szeretik, azoknak is melléje kell állniok, mikor látják, hogy voltaképpen kicsodák és milyenek a Vázsonyit gyűlölő, halálos ellenségei. Hogy a Vázsonyi pompás elkereszteléseit használjuk: a bárgyú nacionalisták, akik nemzeti színűre föstik az orrukat s tovább nem látnak, az önző magyar junkerek, kik hitbizományt akarnak csinálni néhány úr számára ebből az országból, ellenségei minden haladásnak s agyon akarnak verni minden zsidót, a klerikális, jezsuita tábor, melyet Rómából s Bécsen keresztül dirigálnak, íme ezek a Vázsonyi üldöző ellenségei. Aki csak egy kicsit szabadelvű, aki csak egy kicsit szereti jobban a világosságot a sötétségnél, annak Vázsonyit kell védeni, annak nem szabad e hatalmas talentumú, merész ember üldözését némán szemlélnie.
Vázsonyi Vilmos igazán demokrata módon egy demokrata természetű egyesületnek, a derék nagyváradi kereskedő ifjak körének meghívására jött el Nagyváradra.
Bizonyos volt, hogy Nagyváradon nagy szívesség és nagy szeretet fogadja, de hogy ez a szíves szerető fogadtatás előre nem sejtett, tüntető demonstrációvá nőtt, azért ellenségeinek tartozik elismeréssel Vázsonyi.
Az eddig bujkáló, de gondosan ápolt s immár majdnem ijesztően fölnőtt nagyváradi klerikalizmus ugyanis arra használta föl Vázsonyi eljövetelét, hogy erejét nyilvánosan is megmutassa. Meggondolatlan gyermek-ifjakat izgattak fel Vázsonyi ellen. Mint már vasárnap megírtuk, a terv nagy fiaskót vallott.
A tizenöt-húsz gyerek fütyült a nekik vásárolt sípokkal, amíg lehetett. Egyik-másikat elég radikálisan elhallgattatták, de meg a rendőrség is hamar végzett velük. Vázsonyi észre sem vett semmit, de nem is vehetett. Hát így sikerült a nagyváradi klerikálisok antiszemita tüntetése.
Azonban volt nekik egy nagyobb fegyverük. Van itt Nagyváradon egy lapszerkesztő, kinek nagy a becsülete az aulában s ki igen becses szolgálatokat végez a nagyváradi klerikálisoknak. Külső szereplésében a liberálist játssza. Kicsiben - persze nevetségesen kicsiben - a Rákosi Jenő lapjának veszedelmes, rontó szellemében működik. Ez a hírlapíró tudósítja a nagyváradi eseményekről a budapesti lapokat. Hát itt rukkoltak ki a nagyobb tromffal a klerikális heccelők. Megtáviratoztatták Budapestre, hogy Vázsonyi ellen négyszázan tüntettek, a Sas ablakait beverték stb., stb. Egész Nagyvárad közönsége bizonyítja, hogy ez a legnagyobb valótlanság. A vasútnál s a Sas előtt néhány gyermek-ifjú zajongott s a zajongókkal gyorsan elbántak. A Sas ablakai sohse voltak épebbek. Egyáltalán az egész tervbe vett tüntetés fiaskót vallott. Az esti fölolvasáson s banketten éppen a tervezett tüntetésre válaszképpen Nagyvárad polgársága imponáló sokasággal ünnepelte Vázsonyit.
Mikor aztán a tendenciózus tudósítások folytán a budapesti lapokban valótlan közlemények jelentek meg, a polgárság még nagyobb demonstrációt akart. Vázsonyi maga kérte, hogy az esetleges provokáló tüntetések tervét ejtsék el, mégis vasárnap este óriási tüntetést rendezett a polgárság Vázsonyi mellett.
Nagyvárad szabadelvű polgársága fényesen, imponálóan, büszkén adta meg a választ a reakció fölsűlt táborának.
A szombat esti előadásról és bankettről már megemlékeztünk bőségesen. Itt írjuk meg, hogy Vázsonyi kíséretében dr. Rácz Dezső, dr. Gyenes Mihály, Rácz Ignác voltak még Nagyváradon. Vasárnap Vázsonyi Vilmos dr. Percel Adolfhoz volt hivatalos ebédre. Délután látogatásokat tett s mindenütt ovációkban részesítették.
Tüntetés Vázsonyi mellett
A budapesti lapok valótlan közleménye folytán az a terv merült fel, hogy estére Vázsonyinak impozáns fáklyás menetet rendezzenek. Vázsonyi óhajtására s az idő rövidsége miatt a fáklyásmenet elmaradt, de az egész városon végigömlő lelkes hangulatból meg lehetett jósolni, hogy a tüntetés mégis meglesz.
Estefelé híre ment, hogy Vázsonyi ellen, ki a színházba készült, tüntetés készül. E hírre rövid félóra múltán hét-nyolcszáz ember foglalt állást a színház előtt. Egy nagy tömeg Vázsonyi lakásához ment, ki így valóságos diadalmenetben ért a színházig, hol szűnni nem akaró éljenzéssel fogadta a nagy néptömeg. Vázsonyi és kísérete két páholyban nézték végig az előadást. Előadás után a tömeg még nagyobbra nőtt. Pár ezer ember kísérte lakásáig Vázsonyit. A lelkes tömeg hallani akarta a demokrata képviselőt. Vázsonyi szobája erkélyére lépett s innen szólt a hatalmas sereghez.
Megköszönte az ovációt, mely nem az ő személyének, hanem a haladás és népszabadság elveinek szól. Köszöni, szívéből köszöni az ő elvei ellenségeinek adott hatalmas választ. Ő nem gyűlölséget jött hirdetni - úgymond - hanem békességet és világosságot. Üdvözli Nagyvárad polgárságát, mely a népszabadság és haladás barátja.
Szűnni nem akart az éljenzés. A tömeg még Halász Lajost és Rácz Dezsőt kívánta hallani, de ők nem beszéltek.
Tüntetés az utcán
Még egy negyed óráig éljenzett Vázsonyi ablakai alatt a tömeg. Aztán megindult a Bémer-tér felé. Már előbb is hallatszottak harcias kiáltások:
- Le a klerikálisokkal!
- Le Kecskeméti nagyváradi brigádjával!
- Le a katolikus körrel!
Ezek a kiáltások most már sűrűebbek lettek. A tömeg megindult a katolikus kör felé, hol - hír szerint - a Vázsonyi-ellenes tüntetés tervét kovácsolták. A Kossuth-nóta és Marseillaise éneklése, Vázsonyi éljenzése s a klerikálisok abcúgolása mellett vonult a színházig.
Az utcákon nagyon sok rendőr érdeklődött. A színház mellett egy rendőrtisztviselő várta mintegy negyven rendőrrel a tömeget.
A tisztviselő kijelentette, hogy - ha kell - erőszakkal gátolja meg a tovább haladást s kérte a népet, hogy békésen oszoljon szét. A nép egy darabig még abcúgolt, aztán visszafordult a Sas felé. A Sas előtt még percekig éljenezték Vázsonyit s aztán Ady Endre rövid beszéde után szépen, csöndben szétoszlott a nép. Rendőri beavatkozásra semmi szükség sem volt.
Vázsonyi elutazása.
Este a Sasban nagyobb társaságban vacsorált Vázsonyi, ahol szintén nagyban ünnepelték.
A vacsorán Vermes Kornél, ki nagyon sokat fáradt az ünnep rendezésében, a következő szavakkal köszöntötte Vázsonyit.
Midőn a múlt ősszel a választások idején az ország szívében, Budapesten a VI. kerületben a demokrata eszmék diadalra jutottak ujjongtak örömükben hazánknak szabadságot szerető elemei. Hálával voltunk eltelve Budapest VI. kerületének polgársága iránt, mely példátlan összetartással és leírhatatlan lelkesedéssel sorakozva az egyenlőség zászlója alá, felforgatta és megdöntötte az uralmon levő klikk-rendszert. Annak okául hogy a diadal oly óriási volt és az ellenpárt oly - szinte lehetetlennek látszó - csúfos vereséget szenvedett, elsősorban azt tartom, hogy a győztesek zászlóira, a demokrata eszmék első és legbátrabb harcosa, a szó kiváló mesterének neve, dr. Vázsonyi Vilmos volt felírva.
Ő - kit most még körünkben üdvözölhetni szerencsénk van - az ő magával ragadó ékesszólásával a szó ellenállhatatlan hatalmával meggyőző erejével és eszméinek magasztosságával, megindította az emberek szívét és a zászló diadala biztosítva volt. Ily egyénekre van szüksége eszméinknek és akkor elveink tért fognak hódítani. Éltetem a demokráciát és dr. Vázsonyi Vilmost, a demokrata eszmék vezérharcosát. A viszontlátásra.
Vázsonyi megköszönte az üdvözlést. Azután a szabósegédek mulatságára ment föl többek kíséretében. Az este hátralevő részét tisztelői körében töltötte. Az éjjeli gyorsvonathoz mintegy negyventagú küldöttség kísérte ki s búcsúzott el tőle utolsó, meleg, szép ovációval, a viszontlátásra!...
Nagyváradi Napló 1902. április 15.
Szokoly Tamás ügyvéd úr a "Nagyváradi Friss Újság"-ban s házi lapjában, a "Tiszántúl"-ban nyilatkozatot tesz közzé, mely szerint rágalmazásért sajtópört indít a "Nagyváradi Napló" azon cikkírója ellen, aki a Vázsonyi ellen tervelt tüntetésbe az ő nevét is belevonta. Hogy az ügyészség dolgát megkönnyítsem, kijelentem, hogy azt a bizonyos cikket én írtam. Láttam Szokoly urat a tüntető ifjak fütyölő kis seregében, hallottam, amint Szokoly úr megelégedett mosolygással mondta:
Na, ez megkapta a magáét!
Mindezt tanúkkal tudom igazolni. Mivel pedig ismerem Szokoly úr kontaktusát bizonyos klerikális körökkel s mivel ország-világ tudja, hogy a parlamentben azt az emlékezetes, szégyelnivaló tüntetést Vázsonyi ellen éppen a Kossuth-párt klerikális frakciója tervezte, melyhez tudomás szerint inkább húz a Szokoly úr lelke, mint Eötvöshöz például s a többi intranzigens liberális Kossuth-pártihoz: okom és jogom volt a látottakhoz a zokonvett megjegyzést fűzni. Fenyegetnek sajtópörrel más oldalról is, de hát itt tudják, hogy sem sajtó, sem egyéb pörökkel nem lehet engem megijeszteni. A Vázsonyi látogatása alkalmából támadt egyéb pörökre, szidalmakra s idétlen viccelődésekre nincs szavam. Olyan alant járnak a pörlekedők, szitkozódók s viccelődők, hogy nekem észre sem szabad vennem őket.
Nagyvárad, 1902. április 15.
Nagyváradi Napló 1902. április 16.
Ady Endre
A Krausz Richárd esetéről írnak a lapok. Krausz Richárd a tüzérezred egyéves önkéntese provokáltatta Pampichler főhadnagyot, de a főhadnagy visszautasította a kihívást azzal a kijelentéssel, hogy ő nem köteles fegyveres elégtételt adni egy tényért, melyet mint felebbvaló cselekedett. Krausz ennek folytán nagybátyja, dr. Schwarz Lajos tartománygyűlési képviselő útján az esetet feljelentette a zágrábi hadtestparancsnokságnál és a hadügyminiszternél. Az eset abból keletkezett, hogy Pampichler a lovaglóiskolában lovagostorral [!] megverte Krausz Richárdot.
A katonaság kínai falain keresztül gyakran jönnek hozzánk hírek, mik a vérünket föllázítják, de ez a hír közelebbről is érint bennünket. Nemcsak azért, mert Krausz Richárd közeli rokona dr. Dési Gézának, a Nagyváradi Napló felelős szerkesztőjének, de mert Krausz Richárdot sokan ismerik Nagyváradon s akik ismerik ennek a fiatal embernek karakterét, érett és szimpatikus egyéniségét, kétszeres dokumentumot nyerhetnek a katonaságban uralkodó rendszerről, arról a tűrhetetlen állapotról, hogy egy középkori állam uralkodó állam az államban s a huszadik században ilyen rettenetes brutalitásokat kell elszenvednie a vegetáló nyers erőtől a produkáló intelligenciának.
Krausz Richárd művelt, intelligens ifjú. Atyja tagja volt annak a tartománygyűlésnek, amely annyi kis költséget szavazott meg a magyar országgyűlés révén a mi kedves, drága hadseregünknek. Családja egyike a legtiszteltebbeknek, legérdemesebbeknek Horvátországban. Ő fiatal erővel, talentummal és ambícióval vágott neki az életnek. Közben megakasztja pályájában a hadsereg. Ő a tüzérséget választja, hol általános fölfogás szerint legintelligensebb és leghumánusabb a fölfogás. S ím ilyen rettenetes, megbélyegző, a fiatal, büszke lélekre esetleg végzetes sors jut számára a katonaságnál!...
Alig múlik el nap, hogy hasonló barbárságok hírét ne kapjuk, Temesvárott szintén egy tüzértiszt már nem elégedett meg avval, hogy egy fegyvertelen ártatlan polgárt csaknem halálra szabdalt, de kardját már bepiszkította ártatlan, gyönge nő vérével is. Nagyváradon újabban egymás után történnek esetek, hogy polgár emberekbe valósággal belekötnek a tisztek.
Hát meddig kell a megalázásokat tűrnie a polgárságnak? Csakugyan nincs más védekezés, mint egy-egy készen tartott revolver a zsebben?
A katonaság középkori szelleme egyre-másra többre vetemedik s ezt a vészkiáltást kötelességünk megtenni a Krausz Richárd eseténél.
Nagyon kell bűnhődnie és lakolnia annak a bizonyos Pampichlernek, hogy az affér engesztelődéssel végződjék. Az egyre szaporodó katonai brutalitások pedig csak sürgetik az idő eljövetelét, mikor meg fogjuk alaposan magyarázni katonáéknak, hogy mi vagyunk az urak: izzadó, dolgozó, kenyeret szerző, intelligens polgárok.
Nagyváradi Napló 1902. április 18.
A. E.
- Bilkey Irén bemutatkozása -
Mikor a színházi égen új csillag ragyog fel: terhes a levegő, nehéz és villamos. Ez egy kicsit természettan és rajz ugyan, de igaz. Sőt a vihart is jósolják már és mi majdnem esküdni merünk, hogy a könnyek is hulltak, szívek is véreztek tegnap, mikor a Szigligeti Színház közönsége majdnem avval a hódoló, áhitatos lelkesedéssel akceptálta és ünnepelte Bilkey Irént, az új szubrett-sztárt, amilyen áhitatos, hódoló lelkesedés lüktet a San-Toy hold-dalának meleg, heves ritmusaiban.
Az új csillag jöttéről már napok óta beszélnek a színházi váteszek s mi ezúttal hitelt adtunk a prófétáknak. Elhittük előre, hogy ez a pompásan egyszerű, csodálatosan szőke, ezüsthajú, okos leány meghódít bennünket, ha akar. Hiszen úgy vártuk már, hogy hódolhassunk valakinek, aki a meghódolásunkra érdemes.
Ez az ezüsthajú, bájos leány, ez a Bilkey Irén nemcsak egyszerű, bájos és okos, de erős leány is ám! Nem akart megcsinált úton jutni a szívünkig. Ő meg akart mérkőzni a reminiszcenciáinkkal, de új is akart lenni teljesen. San-Toy fiúruhája először volt rajta tegnap. "Én most - gondolhatta - megüzenem a harcot - a saját fegyvereimmel" és eljátszotta Székely Irén után San-Toyt. A többit pedig beszélje el önöknek a tegnapi este láza, lelkesedése, rivalgása. Egy picike, de édes, csengő hang, az ezüst haj, az okos szempár. Egy bájos leány-egyéniség, mely csupa belső tűz, eredetiség és diszkréció - megnyerték a csatát.
Különben is virágokkal, csokrokkal indult meg a harc. Az első dal és első tánc pedig már el is döntötte a sorsot. Ennek a lánynak a picike, kis, édes hangja beszédesebb a táncánál s a tánca, a tánca, óh a táncáról csak versben lehet elég szépet írni. Gyönyörűség volt aztán nézni, mint hódoltunk neki. Taps, éljen, virág, mindez nem mond semmit. A hangulat volt csodásan meleg. Fáj, hogy ezt az édes, meleg hangulatot megrögzíteni nem lehet. De majd csak elvarázsol még hasonlóba Bilkey Irén.
Ennek a hangulatnak tartoznánk vele, hogy kérjük meg a többi szereplőt: engedjék el ezúttal az ő reájuk emlékezést. Csak a hangulat épségéért s egyetlenségéért, mert az előadás a régi jó volt. Ám minden pietás dacára meg kell nagyon dicsérnünk Pogány Jankát, Dési Alfrédot, ki Krasznayt igen jól pótolta s a kuplézó Bérczit. E kizökkenés után pedig mondjuk el újra: új sztár ragyogott föl, villamos újra a levegő.
Nagyváradi Napló 1902. április 18.
(ae)
A nagyváradi jogakadémia: kir. jogakadémia, a pécsi jogakadémia: püspöki jogakadémia. A nagyváradi jogakadémián dr. Hoványi Gyula, új nemes és régi ultramontán, a jogfilozófiát semmivel sem tárgyalja magasabb szempontokból, mint a második elemi iskolai osztály számára írott katekizmus, a pécsi jogakadémián Bors Emil dr. régi nemes és liberális, kimondja nyíltan, hogy az álliberalizmus megöli Magyarországot s hogy csak demokrata, radikális átalakulások csinálhatnak ebből a kiskorú agrárországból kultúrországot. A nagyváradi jogakadémia ifjúságát úgy nevelik, hogy sípokkal fogadja az egyetlen radikális népképviselőt, a pécsi jogakadémia ifjúsága megálljt kiált az egyre merészebb reakciónak s intését fölfesti a reakció tanyájára:
- Le a klerikálisokkal!...
A két jogakadémia dolgaiból sokat állíthatnánk még szembe, de a sokból talán eleget mondott ennyi is.
Nekünk újra alkalom adódott, hogy rámutassunk, milyen veszedelmes tanyájává lett a reakciónak a nagyváradi jogakadémia. Csak a legutolsó botrányos esetekre kell rámutatnunk. Az ifjúság vezető köre nemrégiben egészen nyíltan néppárti politikát csinált s ezt az intézet igazgatója észrevehetően pártfogolta. Az előadó tanárok egy része tervszerűen hinti el a reakció magvait. A hibás nevelésnek egyik bizonysága az intézet falai között is veszedelmesen elterjedt kártyaszenvedély. Nem kell külön és ismét rámutatnunk a Vázsonyi érkezésekor történt heccekre. Az intézet pecsétjének önkényes megváltoztatása ellen már nagyon sok panasz hangzott el s mégis a jogakadémia most is használja hivatalos írásaiban a törvénytelen kir. kat. jelzőt. A sok aggasztó s itt csak részben felsorolt momentumhoz ha hozzáfűzzük még, hogy Nagy Ernő, ez az igazán liberális tudós professzor, nem sokáig lesz már a jogakadémia tanára, világos lehet mindenki előtt, hogy a nagyváradi kir. jogakadémia állapota veszedelmes s már csaknem kihívja a kultuszminiszter intézkedését. Egy kormánybiztos kiküldése sokat segíthetne ez állapotokon s előbb-utóbb hangosabb lesz a szó, mely kormánybiztost fog kérni.
Rövid cikkben két jogakadémiáról akartunk tulajdonképpen szólni. A pécsi jogakadémia egy eltagadhatatlan igazsághoz juttatott bennünket. Ez az igazság az, hogy a felekezetiségnél is nagyobb veszedelem a korlátoltság. Lám Bors professzor püspöki iskolában s püspöki kenyéren is a liberális haladás híve, míg Nagyváradon ez az úgynevezett liberális párt kegyelméből közszereplő tanár vezére a klerikális aknamunkáknak.
Hogy is mondja Bors professzor? Az álliberalizmus veszedelmesebb a nyílt [re]akciónál. Az álliberalizmusnak köszönhetjük a nagyváradi jogakadémia más állapotát is.
Nagyváradi Napló 1902. április 19.
Komolyan is lehetne arról sokat írni, hogy vajon mint lett rettenetes urrá az abulia, az akarat betegsége a mi korunknak legtalentumosabb emberein. Alighanem a korban van a hiba. A mi korunk még csupa vívódás, csupa kaosz. Ez a nagy bizonytalanság nyűgözi le a nagy erőket és nagy talentumokat. És bár a korlátoltság faragjon bárgyú vicceket a vad zsenikre, a keserves valóság az, hogy bizony vannak ám vad zsenik s ezek a vad zsenik a világ legtragikusabb élői. Lelkükben hordják a világ meghódításának vágyát, agyukban a talentumot s akaratuk tehetetlensége sziklához láncolja őket. Szomorú alakok ám a modern Prométheuszok...
Van Nagyváradon, a nagyváradi újságíró gárdában egy poéta. Szinte prototipusa ezeknek a modern Prométheuszoknak. Valamikor - úgy mondják - szépen indult, de egyre nagyobb úr lesz rajta a szörnyű abulia.
Nógatják és feddik a barátjai, de nem ér semmit. Tele van tervekkel, de megborzad, ha valamelyik terve beváltásához kell kezdenie. Legújabban egy kis verses prológus írását varrták a nyakába, de alig tudják ezt is vele megíratni.
Egyik barátja tegnap komolyan elővette.
- Nem szégyenled, hogy talentumoddal elzüllesz valósággal? Miért nem dolgozol?
A poéta valósággal összegubbaszkodva hallgatta a megérdemelt szidást, de egyszer csak valami ötlettől földerült az arca.
- Megmondom neked őszintén, miért nem írok. Nekem nagy aggodalmaim vannak.
- Aggodalmaid?
- Igen. Tudod, hát jó: írnék. Fölkapnák a nevemet. Olvasna, megismerne az ország, a kontinens, a világ... Mi haszna volna belőle. Ott van Rakovszky és a bandája.
- Hát mi köze hozzád Rakovszkynak?
- Mi köze. Hogy engem meghurcoljanak, babérjaimat letépdessék hitvány nyolcezer korona miatt, mint Jókaival tették: olyan nincs!...
...A poéta barátja konstatálta, hogy a poéta gyógyíthatatlan...
Nagyváradi Napló 1902. április 20.
Nem hisszük, hogy nagyon sokan tartották számon a tegnapi holdfogyatkozást. Egy kicsit bajos is volt, mert mire a hold nekünk feltűnt, már ha megtörve nem is, de meg volt fogyva. Egyebekben pedig csúnya szeles, hideg idő volt, amely nem kedvezett az égboltozati látnivalónak. A holdfogyatkozás különben sem a népszerűbb égi panorámák közül való. Legfőbbképpen azért talán, mert nézéséhez nem kell kormozott vagy másképpen preparált üveg. Már pedig az nem is látnivaló, amihez könnyű szerrel hozzájut az ember. Észre tetszett talán ebből venni, hogy egy kicsit szimbolistáskodunk. A divatos esztétikai tévelyedés ellen beszélünk. Mi nekünk tetszik mindent preparált üvegen nézni. Persze ilyenformán sohse látunk tisztán. Ha aztán valaminek a helyessége, igazsága szinte szemünk előtt fekszik, nem nézzük meg, mert nincs hozzá kormozott üvegünk... Nem áruljuk el, hogy minek az ötletéből mondtuk el ezt a kis holdfogyatkozásos filozófiát. Gondoljanak minél több esetre...
Nagyváradi Napló 1902. április 23.
- Ez is epilógus -
Palotay László prelátus-kanonok őnagysága módfelett letárgyalta azokat, kik a társadalmi viszonyokat bántják. Mivel az ellenségünk sem foghatja reánk, hogy mi nem szoktuk bántani a társadalmi viszonyokat s mivel e letárgyalással kapcsolatban valami olyan vádat utasított vissza őnagysága, amely a mi vádunk is volt, egy kis epilógushoz mi is jusst formálunk.
Bizony, nagyságos és főtisztelendő úr, mi nagyon szoktuk bántani a társadalmi viszonyokat. Epés kötekedő, izgága emberek vagyunk, akik mindennap ballábbal kelünk föl. Kevés dologgal vagyunk megelégedve, de talán a társadalmi viszonyok elégítenek ki bennünket legkevésbé. Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszony ok tarthatatlanok. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyiben lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen, babonás és beteg. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomnak csaknem minden relációja igaztalan és veszedelmes. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai magyar társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságban tartják a polgárság millióit. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy avult hagyományok, szamár privilégiumok fölött győznie kell a munka érdemének s ha a csökönyös konzervatizmus[!], babona, önzés, felekezeteskedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság elénkbe feküsznek - hát keresztül kell rajtuk tiporni. Ezeket tartjuk s hirdetjük mi és bántjuk, mindig bántjuk a társadalmi viszonyokat.
Kiknek áll érdekükben a béke? Az ellenségeinknek, akik a társadalmi viszonyoknak, a helyzetnek ma urai. Hiszen éppen úgy nőttek a mi nyakunkra, hogy mi beugrottunk az ő farizeus, békességet hirdető prédikációiknak. Ők a békesség leple alatt azért dolgoztak erősen s azért gyötrelmesebbek ma a társadalmi viszonyok, mint bármikor, azért növekedett nagyra a reakció. Ebből a békességből nem kérünk már többet. Ellenségeink szarvait nem növesztjük tovább. Elég, hogy a békességnek, a társadalmi viszonyok kímélésének farizeus hirdetésével visszavetettek már bennünket egy-két emberöltőre. De bizony bántjuk ám a társadalmi viszonyokat! Nem akarjuk magunkat semmiképpen elnyeletni a reakcióval. Mi haladni s radikálisan akarunk haladni...
...No és még valamit. Palotay prelátus-kanonok őnagysága nem kívánhatja tőlünk komolyan, hogy törődjünk bele minden földi állapotba. Hisz voltaképpen mi az ő tanítványai vagyunk: a negyvennyolcas idők harcosaié. Ők is nekirontottak a társadalmi viszonyoknak, ők is radikálisok voltak. Mi azt akarjuk folytatni csak, amit ők akkor megkezdtek s aminek kevés eredményét is meghamisították a konzervativizmus, korlátoltság, önzés és klerikalizmus. Mi az új idők negyvennyolcasai vagyunk, az új idők Palotayai. Vázsonyi Vilmos és minden radikális az. Igaz, hogy a mi dolgunk sokkal nehezebb, mert a társadalmi viszonyok olyan szörnyen megromlottak, hogy radikális elődeink is ellenségeinkké váltak. - A kor, az alkuvás, a növekedő reakció, a kanonoki stallum megmagyarázza ezt a fordulást, de ez nem ok, hogy mi is kibéküljünk a társadalmi viszonyokkal. Nem azért, mert mi úgy sem számíthatunk a lelkünk metamorfózisát eszközlő kanonoki stallumra, de mert a mi radikalizmusunk benne él a korban s a tömegek lelkében s mert a mi radikalizmusunk őszinte s nem ijed meg semmi konzekvenciától. Ez a mi epilógusunk!
Nagyváradi Napló 1902. április 23.
(ae.)
Az igazságról sok minden keserűséget és - igazságtalanságot elmondtak már. Voltaképpen pedig hát az a legbölcsebb dolog, hogy az igazságon nevessen az ember. Az igazság legújabb jelentkezése a következő: Egy nagyváradi fiatal iparos munkás lapot indított nehányad magával. Primitív kis hetilapocska volt s hamar beszűnt. Ebbe a lapba egyszer sürgősen kézirat kellett. A fiatal munkás ember annyit már sejtett az újságcsinálásból, hogy az olló megbecsülhetetlen valami. Fogta magát s előkeresett egy budapesti munkáslapot. Abban volt egy kis cikk bizonyos csendőrbrutalitásról. Nem akarta az ollóval kivágni, hát lemásolta s a cikkecskét leközölte szóról szóra a lapjában. A budapesti lapnak, a cikk írójának a haja szála sem görbült meg. A nagyváradi munkásra az esküdtek tegnap kimondták a bűnöst s el is ítélte az ipsét a törvényszék. Az igazság tehát ez esetben az, hogy van budapesti és van nagyváradi igazság. Ez az egyetlen valami, amit nálunk sikerrel decentralizáltak.
Nagyváradi Napló 1902. április 24.
- Cyrano de Bergerac -
Pethes Imréről olvastunk egyszer valamit, ami nekünk tetszett. Azt írta valaki róla, hogy nagyon kell neki küzdenie a maga művészetéért. Nagy dicsérete ez egy komoly művésznek. A művész ember önhitének glorifikációja ez. Jelenti azt, hogy még a taps sem tántorítja el. Pedig a taps megrészegít minden színészt.
Pethes Imre valósággal igaz apostola a maga művészetének, de olyan sejtésünk van, hogy nagyon sokszor mártírja is.
Pethes Imre nemcsak hogy olcsó sikerért nem áldozta föl a maga művészetét, de úgy látszik, mintha borzadna a közönség olyan magával ragadásától, ami sok úgynevezett nagy színészt is boldoggá tesz. Pethes Imre fél a zajos sikertől és tapstól, fél, hogy minden taps áldozatot követelt az ő művészetétől.
Pethes egyénisége átlátszóan állott előttünk Cyrano alakjában. Olcsó színész, kevés súlyú színész ebben a szerepben minden öt percben megtapsoltathatja magát. - Pethes leszaggatta hőse bosszantó romantikus cafrangjait, beszélt és csak beszélt - milyen nagy dolog ez - minden rövid szavát beragyogta nagy intelligenciája s szinte elkápráztatott bennünket hideg, világos és mégis igaz fölfogásával, mellyel szerepét végigjátszotta. A közönség hamar értékelte, hogy ezúttal nem a gyönyörű, merész jambusok fölrengedezőjét fogja látni s Pethes művészetének meghódolt mindjárt. Ha az olcsó tapstól fél Pethes Imre, megnyugtathatjuk, hogy tegnapi nagy sikere s a sok-sok taps az ő művészetének megértése és értékelése volt. Csak a historikum kedvéért jegyezzük ide, hogy a második fölvonás második felében, az erkély jelenetben s az utolsó fölvonásban volt leghatalmasabb sikere a vendégnek, kinek rovására csak egyet írunk: néha önkényesen bánt egy kicsit a jambusokkal, régen nem játszhatta már Cyranot s felejtett egy kicsit néhol a szerepből.
Mindezt csak a historikum kedvéért. Imponáló nagy intelligenciájú művészember diadalmas estéje volt a tegnapi este különben. Nem olcsó este, értékes és becses.
A vendég mellett a régi jeles gárda nagyon tetszett. A rendezésben sok új és jó ötlet lepett meg bennünket.
Nagyváradi Napló 1902. április 24.
Ocskay brigadérost láttuk tegnap este újra s bizonyisten nagyon lelkesedtünk. A brigadéros lelkesített bennünket. Az új brigadéros: Pethes Imre. Pedig éppenséggel nem játszott nekünk, a közönségnek. Pethes a modern nemes német iskola híve.
Odatapad ábrázolt alakjával a színpadhoz s nem játszik hatásosan, de áll, jár, tesz, beszél, haragszik, örül és elkárhozik igazán. Az ilyen hatástalan játék teheti meg aztán azt a csodát, hogy kiváltja a tüzet, a lelkesedést még azokból is, akik nehezen tüzesednek és lelkesednek. Pethes nem ismeri, nem akarja ismerni a színésziskola ódonságait, a közönségnek játszást, bókolást és hódolást. Ő becsületes művészember s csak azt teszi a színpadon, amit az ő művészete diktál. Hódító igazságával tegnap is hódított Pethes. Egy erősebb kitörése ez igazságnak frappánsul hatott s szerepéhez különösen illett az ő érctelen, rekedtes hangja.
- Én az én hangomnak, az én rekedt hangomnak köszönhetem, hogy nem vagyok egészen rossz színész - mondta egyszer Pethes. A szép, csengő hangú magyar színészek bele szoktak szeretni a maguk hangjába s szavaló gépek lesznek. Engem a hangom szépségtelensége más ható eszközökre utalt.
Felvonások közben hatszor, hétszer hívták ki Pethest, ki mellett Szarvasi jobb Szörényi volt, mint valaha, s nagyon meleg tapsokat kapott.
E. Kovács Mariska volt szép és gyöngéd Tisza Ilona tegnap is. A beteg H. Novák Irén helyett Kuliny Mariska játszotta a Jutka szerepét. Tóth Elek kitűnő Jávorka, Bognár, Peterdi, Erdélyi, Bérczi stb. a régi jók. Sik Rezső nagyon bevált Tarics. Az előadás örvendetesen előkelő nívójú. A rendezésben ismét sok ügyes korrekció. Ide iktatjuk egy ügyes, intelligens kardalosnak a nevét: Halmai. Meglepően ügyes kamarás volt. Úgy halljuk, végzett színinövendék.
A közönség ellen volna csak kifogásunk, hogy újra elfelejtette megtölteni a színházat.
Nagyváradi Napló 1902. április 25.
Az Alkotmány jeles élclap, de azért a legjobb viccet tegnap olvastuk benne. Egy Huszár Károly nevű egyén a tárcarovatban azzal vádolja a magyar zsidókat, hogy cionisták s mind Jeruzsálembe gravitálnak. Ezt a hazaárulást persze nagyon megróvja Huszár úr, pedig minden szavából kitetszik, hogy milyen boldog lenne, ha az igaz volna. Hogy pedig Huszár úr vicce milyen jó vicc, megérteti az, hogy szerinte a cionista mozgalom szervezői a reformpárti egyetemi ifjak. A budapesti reformpártnak Wlassics Tibor a vezére. Szegény miniszter, meg fogja járni, ha fia egyszer csak Jeruzsálemből küld majd neki képes levelezőlapot. De e sorok íróját is aggodalom szállja meg. Kolozsvárt tudniillik Ady Lajos nevezetű ifjú a reformpárt szervezője, s íme, e sorok írójának most kell megtudnia, hogy egyetlen testvére Jeruzsálembe gravitál...
Nagyváradi Napló 1902. április 26.
- Bilkey Irén sikere -
A kis Iris, a csintalan, pajkos kis veréb, tegnap versenyző szárnyakra kelt s olyan magasra röpült, hogy beleszédültek a pacsirtákká előléptetett összes szárnyasok. Tekintettel azonban, hogy e figurális beszéd során olyan bókokat mondhatnánk, hogy gorombaságoknak is beillenének, maradjunk az egyszerű, becsületes szavaknál s konstatáljuk egyszerűen és becsületesen, hogy Bilkey Irén, a kis ezüsthangú szubrett, tegnap második ízben játszott a nagyváradi színpadon s ma már ez a mesés kisleány annyira primadonna, hogy valósággal keresztülgázolt aranyos kis cipőivel minden riválisán.
Bilkey Irénre kevés dicséret az a közhely, hogy az igazi szubrettek közül való. Nem. Ő egy más szubrett. A legtarkább s legharmonikusabb egyéniség, akinél művészetté válik még a furcsaság is. Pici, édes, csengő hangja s pompás tánca csak kicsi eszközök abban a művészi arzenálban, mely nem más, mint az ő gazdag, aranyos egyénisége. Az ő "Iris"-e elragadó és elragadott tegnap mindenkit. Valósággal Bilkey-ünneplés volt a tegnap este.
Az előadásba pedig színt vitt és hangulatot Bilkey. Ámon Margit is jobban tetszett, mint máskor. Székely Anna énekét is megismételtették. Új volt és jó Szatmáry Marcus Ponponiusa. Benkő Jolán, Bérczi, Pintér s a többiek is jók voltak s ne feledkezzünk meg a derék és kitűnő Müller Ottóról, ki bravúrosan fegyelmet tartva vezette a zenekart, a kórust.
Nagyváradi Napló 1902. április 26.
Itt a vonal fölött gyászos harangot kongatunk meg a székelyek pusztulásáról. Ennek a becses, értékes, színmagyar népnek el kell pusztulnia, mert csak az éhhalál és nem a kazár fenyegeti őket. Bezzeg a ruténokat óriási apparátussal mentik, mert hát a ruténmentést nagyon kedvesen össze lehet kötni a kazárütéssel. Ilyen bölcsességgel kormányozzák ezt az országot. Hogy meddig lesz ez így, mi nem tudjuk megmondani. Valami erős viharnak kell végigsöpörnie a magyar társadalmat, közéletet. De milyen lesz és mikor jön ez a vihar? Azt látjuk jól, hogy egy dologban találkoznak a magyar társadalom civakodó, hadakozó felei: félnek minden merészebb újítástól. Bródy Sándor darabjától megborzongott minden filiszterhát. Nagyon félünk mind a vihartól. Gerő Árminban azért bízunk mind igen nagyon. Mi reánk nagyváradiakra pompásan vigyáz a derék rendőrfőkapitány. Még azt sem engedi meg, hogy az ebadta veszedelmes munkásemberek megmutassák magukat az utcákon.
Ő főrendőrsége úgy gondolkozik: muszáj, hogy megtudja a békés társadalom, hogy a világon nem csupán megelégedett emberek élnek? Izgatja és nyugtalanítja az ilyesmi az embereket. Más volna, ha legalább olyan fölvonulás volna a munkásoké, mint a millenáris díszmenet... Nekünk pedig eszünkbe jut valami. Nem is régen a jó berlini gazdag polgárok is reszkettek a szociáldemokratáktól. Egyszer csak kiütött a kultúrharc éppen úgy, mint most nálunk. Némely vallású embernek kezdett kényelmetlenné válni a vallása. Egyszer csak kiderült, hogy nincs is már liberális ember, ellenben nagyon megnőtt a reakcionárius tábor. Mit műveljenek most már azok, akik születésüknél vagy gondolkozásuknál fogva nem lehetnek klerikálisok. Akkor vették észre az eddig lenézve is rettegett szociáldemokratákat. Nini! Hisz ezek a liberálisok igazán. Ezek nem kutatják a vallást s a fejeiket ütik a klerikálisoknak, hogy meg ne sántuljanak... És ma már milliomosok, gazdag polgárok, bankárok, kereskedők, nagyiparosok - szociáldemokraták. És igen jól érezik magukat. Nálunk is úgy növekedik a klerikalizmus s fogy a régi liberális gárda, hogy idestova az is szociáldemokrata lesz, aki nem akar...
*
Néha nagyon istentelen gondolatok szállják meg az embert. Különösen olyankor, mikor affélét lát, amivel a búrok vádolják meg az angolokat. Az angol sereg megritkulva hátrál. A búrok üldözik s lövöldözik őket. Mikor már nincs segedelem, az angolok előkerítik az elfogott búr asszonyokat és gyermekeket. Ezeket hagyják leghátul. Öljék ezeket a búrok!... Így járunk mi is, kik a liberális, a radikális haladás hívei vagyunk. Mikor már ellenségeink nem tudnak velünk vitázni, elénkbe rakják a vallást, az erkölcsöt, a történelmet, a párducos ősöket. No most már tessék ütni - gondolják ők magukban. A minap is dr. Berkovits Ferenc ellen ezt az állítólag angol taktikát használták. A törvénytelen gyermekek jogi helyzete fölött indult a vita. Humánusabb, erkölcsösebb fölfogást képzelni sem lehet a Berkovitsénál. És annyira nem volt radikális, hogy bennünket fiatalabbakat és radikálisabbakat ki sem elégített. Nem is tudtak vele másként disputálni, minthogy odaállították elé a túlvilágot. Ez tudniillik az utolsó és legnagyobb klerikális tarack.
Szeresd a dúslakodó papokat, éhezz, nyomorogj, búsulj, törődj bele minden földi állapotba - majd örök világosság fényeskedik a túlvilágon... A német lapok azt írják, hogy a búrok néha behunyták a szemeiket és golyóikat rálőtték az angolokra, hiába tartották a búr asszonyokat a mellük elé. Pedig ezek az asszonyok és gyermekek szemmel láthatók, húsból és vérből valók lettek volna...
*
...A harc megindult már a színházban s Székely Irénnek nagyon még csak most keresik az utódját. A harcra azonban addig is szükség volt, míg megtalálják, mert nagyon gyakran voltak szomorúak, búsak és néptelenek a színház estéi. Bilkey Irénnek köszönheti a színház a mindig üdvös színházi harc kitörését. A kis szubrett-primadonnának olyan hatalmas pártja van már, hogy legyőzhetetlen. Különben eseményeknek ígérkeznek másképpen is a színházi szezon utolsó hetei. Szoyer Ilona, Radványi Klára, Kurucz Feja Dávid a szerzővel Fényes Samuval, Vernier Róza, Fedák Zsazsa csak a legközelebbi szenzációk. A kapuzárás még jó messze van. Mi ennek főként azért örülünk, mert míg színház lesz, botrány is lesz s míg botrány lesz, nem érik az uborka.
Nagyváradi Napló 1902. április 27.
-a.-
Róma most már elbújhat. A magyar nacionalisták, klerikálisok és junkerek Párizst imádják most már. Bécset és Párizst. Ma Méline-t s Tournade-t, aki a vad Brissont letörte, majdnem úgy imádják nálunk, mint a szép Luegert s Drumont bukását magyar könnyek is siratják. A magyar klerikális, nacionalista és junker lapok a szellemi megújhodást ünneplik a francia választások eredményében, s a magyarországi reakció azt hiszi, hogy most már minden lehetséges. Hiszen a radikális Franciaország is a reakcióé már!...
A mi saját külön nacionalistáinknak persze ezúttal sincs igazuk. A klerikális milliók elúsztak bizony Franciaországban, de hasztalan úsztak el. A nacionalizmus egy szűr alá fogta az összes reakcionárius elemeket, sőt az összes opponálókat. Az eredmény mégis alig valami. Öt-hat mandátum. Franciaország megmaradt a radikális haladás útján s bizodalma lesz tovább is mindazoknak, akiket sorsuk sötétebb országok iszaposabb földjéhez láncolt.
A mi saját külön nacionalistáink ujjongása komikus és bárgyú hát, de nagyon tanulságos. Nyomorult liberálisok, kozmopoliták, zsidók és ti többiek: íme lássátok a nemes erkölcsöknek, a tradícióknak, a hazafias érzelmeknek privilegizált őreit, a magyar nacionalistákat. Ez a hazafiság. Belgiumban a lelketlen klerikálisok leigázzák a munkások százezreit - a magyar nacionalisták kitűzik a trikolort s esetleg melléje a pápai zászlót. Ez a magyar nacionalizmus. És ilyen az új nacionalizmus világszerte. A legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak s a gonosz tekintélyek önzésének.
A magyar nacionalizmus még veszedelmesebb talán a többinél, mert ez áll legintimebb viszonyban Rómával s mert kibővült a porosz junkerek veszedelmes ostobaságával.
A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszínű. Leghasonlatosabb a spanyolhoz, mert a papok malmát hajtja. Rokon a porosz junkerekével, mert a föld zsarnokságát célozza. Testvérségben él az osztrák keresztény szocialistákkal, mert a római vezetés közös s mert ostoba és galád módon gyűlölködő, antiszemita. Talán közelebb áll még az orosz cézárizmus szelleméhez is, mint azokhoz, kik a humanizmust és a haladást szolgálják.
Bizonyítnunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igaz és hívő hazafiasság. A magyarfaló Stadler nekik szentebb, mint a magyar irodalom, kultúra legnagyobb élő alakja, Jókai Mór. A magyar görög katolikusok ügye nekik Hekuba, de vérkönnyeket sírtak a francia szerzetrendek [!] vagyonáért. A magyar nép pusztul, kivándorol, ám azok, kik Rómába mennek egy kis pápai áldásért, ügyet sem vetnek ilyen csekélységre. Az ország a csőd szélén áll, ám a magyar nacionalisták a magyar imperializmus hóbortjait hirdetik. Ez valami éhségfelejtető, speciális magyar gloire volna, de hihetőbb, hogy egy régi ideának a jelszava, a Marianum regnumnak.
Ez a magyar nacionalizmus. Egy nagy reakciós, nemzetközi szövetkezésnek a csapata. Nem csoda s úgy is lesz, hogy a nacionalizmus nemzetközisége a szociáldemokráciát fogja növelni, mely szintén nemzetközi.
A szociáldemokraták legerősebb támogatója a reakciós nacionalizmus. És ez az egyetlen reménységünk és erősségünk a nacionalisták ellen...
Nagyváradi Napló 1902. április 30.
A. E.
46. LOVAGIAS EMBERÖLÉS MÁJUS ELSEJÉN
- A Pallay-Weiszlovics párbaj -
Nagyváradon piros volt a májusi ünnep. A süvöltő, gyilkos golyó kipattant s leterített egy jóravaló, derék embert.
Kik öltek? A nyomorult lázongó szocialisták? Dehogy is ők! A kérges kezű munkásemberek egy-két pohár sört ittak, egy-két beszédet meghallgattak, elábrándoztak a jövendőn, mikor majd a munkáé lesz a becsület s elénekelték a Marseillaise-t, mely bizonyisten meghatóbb és vért hevítőbb azzal a szöveggel, amivel a derék, hivő munkásemberek éneklik. Azután szétoszoltak s elpihentek a szocalisták. Vérengző gondolata nem volt egynek se. Május elsején nem a szociáldemokrácia szomjúzott rá a tüdőből ömlő vérre, hanem - a kaszinó...
A csütörtöki végzetes viaskodás, a legújabb lovagias emberölés különös gondolatokat és érzéseket vált ki a mi lelkünkből. Könnyezve állunk mi is az átlőtt tüdejű derék, jó ember ágya mellett, de mi a könnyeken keresztül is látjuk az igazságot. A demokrácia, az eljövendő jobb idők próféciájának napján az a gyilkos golyó nemcsak egy derék, ártatlan embert terített ám le, hanem belefúródott az exkluzív, lovagiaskodó, kasztszellem tüdőjébe is. Építse fel az építő és gyógyító szent erő a leroskadt, leterített ártatlan embert. Meleg, résztvevő szívvel, esengve kívánjuk ezt. De fojtsa meg most már ez a golyó azt a szellemet, mely legnagyobb csapása ennek az országnak. Ne engedje tovább levegőhöz jutni. Fulladjon meg a feudális, sötét időknek magát túlélő kóbor lelke. Ideje most már...
Nagyváradnak, ennek az érdekes s erős magyar városnak határozottan csodás szerepe van a magyar társadalom hullámzásában. Maga Nagyvárad kicsiben teljes képe ennek az országnak s a társadalom újabb és újabb küzdelmeihez nagyon sok anyagot, témát visz, hord folyton ez a város.
A haladásnak és világosságnak természetesen nehéz harcokat kell itt Nagyváradon vívnia. Az exkluzív, lovagiaskodó osztályuralom törekvése nagyon erős itt.
A társadalom kaszinói és egyéb babonáival nagyon sok itt nekünk a harcunk. Természetes dolog ez. Főpapi aula, sok katonaság, dzsentri-dédelgetés és még sok minden erősíti ezeket a babonákat. Ám éppen a párbajügyben is erős, nagy törekvések, akciók születtek meg itt Nagyváradon. A szegény Kálmán József mártírhalála a lovagias babonán mégis gyöngített valamit. Sok ember magába szállott. Vázsonyi Vilmos állásfoglalása néhány hónappal ezelőtt Nagyváradon keltett legerősebb visszhangot. Impozáns népgyűlés üdvözölte Nagyváradról Vázsonyit s csak közbejött körülmény gátolta meg, hogy ennek a népgyűlésnek Pallay Lajos legyen az elnöke, akinek az ágyánál most könnyezve állunk meg s akit most odaállított a gyilkos golyó elé a kaszinó, a lovagias babonának, osztálygőgnek és beteg életprogramnak ez a különös institúciója.
Nekünk hitünk és vigasztalásunk az, hogy Pallay Lajos mártírsága nem zárul be katasztrófával s hogy a csütörtöki gyilkos golyó most már Nagyváradról eredményesen s diadalmasan fogja megindítani a leszámoló harcot a lovagias babona ellen.
És még valamit mondanunk kell. Május első napján történt a lovagias emberölés, május elsején, mikor a feltartózhatatlan egyre erősödő, új, becsületesebb világot akaró szellem ünnepel. Intés és jel ez. Tisztelt lovagias osztályuralom, a munkának és világosságnak lobogója körül a tábor egyre nagyobb. Közeledik az új világ, melyben a munka és a világosság kormányoznak. Ebben a világban egy derék embert, egy ártatlan embert nem ölnek majd meg lovagiasan. Ideje lesz már magatokba szállni óh elfogultság, sötétségnek, önzésnek és babonának emberei!
Nagyváradi Napló 1902. május 3.
- Az első vendégjáték -
Nem tudom önről, kedves vagy kedvetlen olvasó, el szokta-e olvasni a lap vezércikkét is vagy a színház rovatot kedveli csupán, hogy aztán még némi leereszkedéssel futó szemlét tartson a plebejus hírrovaton s a még kevésbé előkelő törvénykezésen. Akárhogy is legyen, ön alapos disputákat folytatott és folytat Fedák Sári miatt. Ezen nevezetű leányt most vagy imádja, vagy rémségesen szapulja. Erre mérget vesz e sorok írója. Egyszerűen azért, mert Fedák Sári nem az a leány, akiről hideg melegséggel vagy meleg hidegséggel lehet szólni és írni. Ő első Fedák Sári. Egy és szuverén. Valaki és teljes valaki. Egyéniség, aki nem paktál s aki nem reflektál semminemű türelemre.
Tessék csak bátran nézni, látni és ítélni. A Bereg megyei bakfis egyszerre csak fölszaladt a színpadra. Mint a gyötrelmes, erős, szűz vihar végigsöpört ott mindent. Trónjaikról lerángatott autokrata színpadi királynőket, félelmetes bálványokat, szent és sérthetetlen formákat, tradíciókat és konvenciókat. A kis bálványdöntő úgy tett a züllött budapesti színházi világgal, mint Napóleon az egyesült seregekkel. Fedák Sári is fölforgatta s megcsúfolta a színpadi hadakozásnak minden becses, régi elvét. Nem volt újságíró dandárja, nem volt haditerve, ignorálta a kulissza küzdelmeit. Nekivágott a csatatérnek, a színpadnak s megnyert minden csatát.
Ma Fedák Sárit rettenetesen gyűlölik s fanatikusan imádják. Színházakat emel és tör le, jámbor vidéki helyeket forgat fel ünnepelik, hetenként három, négy milliomossal jegyzik el, legendákat tudnak róla, ócsárolják, de emlegetik folyton mindig. Hát ez kérem: nagyság. Akárhogy tetszik bámulni, nagyság. Ez a lány valaki, egyéniség, eredetiség és erő. Az ellenségeinek gyűlölete bizonyítja ezt legjobban, na, meg hát ő maga! Tessék megnézni és megérteni őt a színpadon. Ez a leány filozóf. Smokkokat s habitüéket a lábai tarthatnak lázban, fiatalságának tüzes indulata. Mi látjuk benne a mélységet. Az új operettstílusnak múzsája ő, hiában kereszteltették el fiú-primadonnának. Van egy isteni póza, amely fölér a torok-primadonnák minden hanggimnasztikájával. Ebben benne van a hivatottságnak, büszkeségnek, erőnek, egészségnek, bájnak, fiatalságnak a csodálatos harmóniája. Vakítóan intelligens és merész. Sóhaja, beszélő mozdulatai, kacagása, szerelmes búgása, dévajsága mind a filozófusra vall, aki egyéniségének morzsáival el tudja ragadni a közönségeseket, ám azokat hódítja meg csak igazán, akik ezt az érdekes és értékes egyéniséget teljes pompájában meg tudjuk látni és érteni.
A "Bibliás asszony", amelyben először lépett föl Fedák Sári Nagyváradon, éppenséggel nem zajos sikerekre csinált szerep. Fedák Sárit a második fölvonás után vagy tizenötször hívta ki a zsúfolt ház. A "mondanivalója" s a "csipkeszoknya" sanszonokkal többet nem tudna mondani, sejtetni és éreztetni (és mi reánk éppen nem e nóták frivolsága hatott) Yvette, a nagy Yvette sem. Azért csodálatosan gazdag a Fedák Sári egyénisége, mert ő valódi játékművésznő, varázsos interpretáló tehetség s szenzációs tánc-zseni is. Sokaságos skálája van a Fedák Sári tehetségének. Meg tetszik ezt majd még jobban látni a jövő estéken.
A nőket érdekli, hogy mesés és szenzációs sikket és toaletteket mutatott Fedák, ki mellett igen ügyes táncosnő volt Kulinyi Mariska, tapsokat kapott Benkő Jolán, bevált Peterdi Etuka s jók voltak Pintér, Bérczi, Szatmáry s a többiek is.
Nagyváradi Napló 1902. május 3.
(ae).
A múltkoriban közös erővel bele akartuk heccelni Vázsonyi Vilmost, hogy feszíttesse meg magát. Biztattuk kegyetlen jámborsággal, hogy legyen mártír. Be naivak és kegyetlenek voltunk! Mi lett volna, ha Vázsonyi Vilmost belehajtjuk a mártiriumba? Ő elvérzik szépen. Mi megsiratjuk. Holnap jön Izidóra Duncan vagy Madge Perry. Vázsonyi Vilmosról pedig nem beszél már többet senki, mint egy pár kültelki demokrata, újbor és szódavíz mellett elsóhajtva:
- Kár volt ezért a Vázsonyiért. Hanem mondja már szomszéd, csakugyan olyan nagyon mezitláb táncol az a Duncan vagy hogy hívják, mint a lapok írják?...
...Madách kezd újra divatba jönni. Ábrányi Kornél azt mondja, hogy Kepler a jövő zenéjét újra hallja. Szegény Kepler! Sokat ér vele. A jelen zenéje tölt be minden számot a nagy társadalmi koncert programján.
Beszélhetnek ugyan itt a jövő zenéjéről, amíg megkékülnek. Úgy kell lenni, hogy mind bomlott idegűek vagyunk. Aki ebből a világból egy jobbat akar csinálni, annak először egy óriási hidegvízgyógyintézetet kell berendeznie. Zuhany és masszázs nélkül nem megy velünk senki semmire...
...Belebolondulhat, akinek kedve van hozzá, az emberek komolytalanságába. Ott ültek a csoportok körülöttünk még egy héttel ezelőtt s nem tudtál olyan nagyváradi lelket fogni, akivel másról beszélhettél volna, mint a házi kezelésnek, közútinak, jádvölgyinek ügye. Alapjában elég banális téma a "közvilágítás" dolga, de benne rejtőzik ennek a városnak jövő ötven esztendeje s olyan szálak fonódtak köré, melyek eltakarják az - önzetlenséget, hogy diszkréten beszéljünk. Megértettük hát a nagy lázat. De íme: inzultálnak nyílt utcán egy derék fiskálist. Adjő "közvilágítás", adjő szent közérdek.
Analizáljuk a pofonokat, egy megalázott embernek s egy agyonhajszolt embernek a lelkét. De eldördült a pisztoly. Halló! Most már rohanjunk a vérre. A vérszaglás egy egész napra megvadít bennünket. Már a Szoyer Ilonka gyönyörű vállait sem látjuk, a sztakkatói is lehetnek akármilyen gyönyörűek. A vér, az átlőtt tüdő, a kaszinó magatartása, az ártatlan sebesült sorsa, a vizsgálóbíró foglya érdekel mindenkit... És jön Fedák Zsazsa, eltáncolja a bolerót, a facipőst. Vége mindennek. Zsazsa itt, Zsazsa ott. Zsazsa, Zsazsa, Zsazsa és semmi más. Nagyvárad sorsa, világítása, szociáldemokraták ünnepe, a párbaj mártírja, a lovagias gyilkos, mind elmúltak és meghaltak. Elég volt hozzá egy nagyon, nagyon ragyogó leány...
...Ha közben megfeszítettek volna újra egy messiást, ha elnyomtak volna tíz forradalmat, megnyomorítottak volna százezer életet -, ezt is mind elfelejtettük volna...
*
De még a Zsazsa hódításába törődünk bele legkönnyebben. Elvégre ebben van igazság. De az rettenetes, hogy ezt a mindent felejtetést meg tudta volna csinálni olyan is, ki Zsazsának saruja porát sem csókolhatja meg. Még is az a vigasztalás, hogy Zsazsa hódított el bennünket a múlttól. Mert ennek a nagyszerű leánynak éppen az a csodás zsenialitása, hogy ismer bennünket. Úgy magában bizonyára meg is vet. Talán így gondolkozik:
- Az én lelkem megérzi a ti minden léhaságotokat. Megérzi és visszaveri. Íme én a ti nyomorult lelkeiteket glorifikálom az én lelkem egészségében és ti hódoltok az én nagyságomnak, mert a ti nyomorult komolytalanságotokat szolgálja...
Úgy van bizony reveláció ez a leány, ez a Fedák Sári. A legvakítóbb zsarnok, aki még embereket vezetett. Mi, akik látjuk benne a nagy filozófus mélységet, imádjuk és irigyeljük. Ez nem jutott soha poétának, hadvezérnek, piktornak és egyéb nagyságnak. Ő tudniillik perszonifikálója a mi gyöngeségünknek s mégis maga a csodálatos erő. És neki a maga kétségtelenül nagy igazságaiért nem kell mártírrá válnia. Nem is biztatjuk reá. Sőt szívesen lennénk az ő mártírjai. Bizonyos Heine úr igen szomorú úr volt, de elég vidáman csak ő tudna erről írni. Ám mi azt is hajlandók vagyunk hinni, hogy a mi Heinénk nem szomorú és nem úr. Okos és víg kisasszony. Fedák Sárinak hívják.
Nagyváradi Napló 1902. május 4.
Dyb.
Bródy Sándor csakugyan agrár író, mint ő egyszer magáról tréfásan mondotta. Földimádó szomjúság szállotta meg lám korai és hűvös májusban. Ott valahol Püspökladány táján, fekete földű tanyán tanyázik néhány nap óta a nagy író s legfőbb ambíciója, hogy agyonhajtson négy tüzes lovat, míg a tanyának és lovaknak a gazdája Karlsbad vizével kúrálja magát. Tetszett neki pár napig ez az ősemberség, melyből csak estenként ragadja ki magát, mikor meg-megír egy kis részt a "Magyar Hírlap"-ban folyó regényéből, aminél merészebb és színesebb írást mostanában még Bródy Sándor sem írt.
Vasárnap hajnalban már nagyon követelőzött benne a kultúrlény. A tövisirtó napszámosokat már únta egy kissé. A tanya pedig, mely telekkönyvileg irigylendően tágas, szűknek tetszett neki. Egy ideája támadt. A négy táltossal be kellene vágtatni a Hortobágyba. De a nagy útra társak kellenének. Megírt egy táviratot:
Biró Lajos és Ady Endre
Nagyvárad.
Fiucskák jöjjenek Püspökladányba azonnal. Pompás ideával várja magukat
Bródy Sándor,
bátyjuk.
A táviratot már elküldte, mikor az egek hirtelen leszerelték az egész hortobágyi kirándulást. Az eső zuhogni kezdett. Bródy mester befogatott s zuhogó esőben hajtatott ki a püspökladányi állomáshoz. A táviratot elfogatta. Sőt egy vonatot is csípett. Négy óra előtt kicsivel már Nagyváradon volt. Persze nagy örömet szerzett az ő fiacskáinak, mint ahogy kedves nagylelkűséggel s igazi bródysándori szeretetreméltósággal Ady Endrét és Biró Lajost, kik valósággal imádják Bródyt, becézni szokta. Nagyváradon persze felejtett tanyát, tövisirtó parasztot, májusi földszagot, Hortobágyot, mindent. Estig megkapta a rég nélkülözött kaláberkompániát, este - amire nem számított - Fedák Sárinak tapsolhatott a színházban, vacsoránál Lotti ezredeseiből játszott a cigány s éjjel pedig diskurálhatott ideáiról, terveiről, alakjairól. A tanya után mindez jól esett egy kicsit. Tegnap azonban már sietett vissza a tanyára Bródy mester.
- Még vagy tíz napig föld-ember akarok lenni - mondotta...
Nagyváradi Napló 1902. május 6.
Pompás, érdekes két emberlény. Vasárnap véletlenül találkoztak együtt Nagyváradon Fedák Zsazsa és Bródy Sándor. Zsazsát második ízben látta csak még a színpadon Bródy, de valakinek, erős, merész lánynak tartja, aki hódításra termett. Barátkozni azonban nem barátkoznak együtt. Két nagy szilajlélek öntudatlan tartózkodása, egymás elkerülése ez. Vasárnap azonban nem térhettek ki. A vacsoránál nagy társaságban együtt ültek. Gyönyörűséges látnivaló volt, mint akadt egymásba, mint tülekedett egymással ennek a két merész embernek a lelke. Zsazsa a fiatalság merész taktikátlanságával hozta zavarba Bródyt, Bródy az ő diabólikus egyéniségével, mellyel keresztüllát az embereken. Egymást bírálták kegyetlenül s végre is Bródy Sándor egyszerűen így szólt:
- Különben igaza van, ha az én erőmet nem veszi semmibe. Mi vagyok én? Egy szegény kis zsidó író...
De erre már Zsazsa is kész volt:
- Nem. Maga nagy. Maga a nagy Bródy Sándor. De a nagy Bródy Sándor el sem tiporhat egy szegény kis lányt, aki csak él és küzd és nagyon sokat dolgozik.
Gyönyörű volt a két erős ember küzdelme, kik meg akarták valósággal alázni egymást, hogy aztán mindezek után külön-külön konstatálják: milyen erős és büszke ellenfelük akadt...
Nagyváradi Napló 1902. május 6.
- Katonák és polgárok harca -
Nem, kérem, ne tessék megijedni: nem fogunk generalizálni. Ama bizonyos jó viszonyt polgárok és katonák között nem fogjuk éppenséggel zavarni, bár hogyha ez a jóviszony sokáig így tart még, nem lesz ebben az országban csak nyomorék polgár s degradált katona. Ez bizony szép lesz. No dehát ne generalizáljunk. Beszéljünk hidegen és előkelően ama harcról, melyről már röviden írtunk, s mely hölgyzene kíséret mellett folyt le szombaton éjjel a nagyváradi Lloyd-kávéházban.
A hölgyzenéhez - úgy hisszük - éppen úgy nincs több joga a katonatisztnek, mint a polgárnak, ahogy nincs a férfi, mondjuk cigányzenéhez. Sőt ez utóbbihoz még inkább lehetne, mert legutóbb is két volt katonatiszt állott be a cigánybandába. A Lloyd-kávéházhoz sincs több jussa a katonának.
A női negyedhegedűsre is éppen olyan joggal kacsinthat a polgár, mint a civil. A katonaság a mi tudomásunk szerint nem nőhódítás és polgárverés céljából nyeli el a mi kiizzadt millióinkat. Nekünk úgy tetszik, hogy valami más hivatása van a katonaságnak.
Újra ismételjük: nem generalizálunk. Csak a szombat éjjeli harcról s szereplőiről beszélünk. Még a kardviselés sem privilégiuma a katonaságnak. Ha tetszenék nekem, állandóan díszmagyarban s karddal járnék. Mit gondoltak tehát Géczy, Patics és Bende tiszt urak? Azt gondolták, hogy a karddal a polgárt kell megölni, aki a kardravaló pénzt szerzi?
Vagy azt gondolták, hogy ilyen intelligens erős városban, mint Nagyvárad az Úr 1902-ik esztendőjében s a militarizmusellenes szociális hangulat erősödésében be lehet a terrorizmus uralkodását vezetni? Azt hitték, hogy a polgárok nyugodtan tűrik, hogy belőlük vagdalt pecsenyét csináljanak a katonatiszt urak?
Sajnáljuk Géczy, Patics és Bende tiszt urak esetét. Ez alkalommal ugyan nagyon szomorú dolog nem történt. De bár a kard nem tett kárt senkibe, bizonyos, hogy a kard volt az oka mindennek.
Mikor látják be már végre a tisztelt intéző hatalmak, hogy a kardot le kell tétetni a katonával? A polgári társadalom már nemcsak elkeseredett, de elszántan dühös is. Sok oka van reá. Ne viseljenek háborút már tovább velünk a saját katonáink!...
Nagyváradi Napló 1902. május 6.
(a)
52. PÁRBAJELLENES GYŰLÉS LOVAGIAS AFFÉROKKAL
- Nagyváradi joghallgatók a párbaj mellett -
A nagyváradi jogakadémián történt valami ami pompás bohózattárgy, nagyon mulatságos kis ügy volna, ha nem lehetne benne olyan könnyen meglátni a szomorúságra az okot. Egy végzetes párbaj hatása alatt néhány érettebb, komolyabb nagyváradi joghallgató a párbajellenes mozgalom híveinek a táborába akarta vonni a nagyváradi joghallgatókat s az e célból összehívott ifjúsági gyűlés frivol játék, heccek sorozata, afférok kovásza lett.
Nagyon szomorú eset ez. A mai úgynevezett intelligens magyar ifjúság nagy részében annyira elrontott, tanulatlan, tartalmatlan, léha országszerte, hogy megdöbbenéssel, elkeseredéssel kell azt néznünk. A semmit sem tanulás, a nagyok majmolása, a lumpolás, a dzsentriskedés, a kártya, a heccek éltetik a mi ifjaink nagy részét. Istenem, micsoda szellemi proletárság lesz ebből s hogy fogják szidni a kozmopolitákat és a zsidókat, az élet e leendő letöröttjei, mert hát ezek a kozmopoliták és zsidók komolyan használták föl fiatalságukat. Látjuk, szomorúan látjuk, hogy a jövő lateinerei nagyon elfuserált, szerencsétlen emberek lesznek s mikor nap mint nap látunk erre szomorú bizonyságokat, csak az vigasztal, hogy az elfuserált lateinerek helyébe jő majd a kereskedőknek és iparosoknak egy nagy kontingense. Hiszen nem nagy baj ez. De fáj, hogy elvész annyi sok fiatal élet, elromlik, elvész.
Ezeket általánosságban elmondjuk abból [az] alkalomból, hogy tegnap a nagyváradi joghallgatók gyűlése a párbaj mellett tüntetett. Istenem, e fiatal emberek nagy része nem is sejti, hogy milyen idők következnek. A demokrata munka közelgő korszakában kell nekik az életet majd megküzdeniök s ők - éljenzik a párbajt!... Hol áll e felfogáshoz képest, milyen szédítően magasan Vántus Károly, a huszonkét éves fiatal ácslegény, aki ismer minden újabb szociológiai munkát, míg a - nyakam teszem rá - a magyar diákok kilencvenöt percentje a szociológiának, e legmodernebb s legfontosabb tudománynak mivoltával sincsenek [!] tisztában. A magyar diákok éljenzik a párbajt!...
A nagyváradi jogakadémia polgársága tegnap folytatta a párbajellenes mozgalom ügyében a már megkezdett vitát.
Tegnapelőtt, mint már megírtuk, Mayer Emil becsületbíróság alakítását proponálta, úgy, amint ez már a kolozsvári egyetemen is szervezve van. E becsületbíróság volna hivatva ítéletével minden előforduló esetben békés úton elintézni a felmerülő afféreket és lehetőleg megakadályozni a párbajokat. Ezt az indítványt Jantsovits Jenő avval toldta meg, hogy a bíróságba a társadalom előkelőségeiből is vonjanak be, mert nem mindig joghallgatók és joghallgatók között támadnak afférok.
Tegnap délelőtt e körül az indítvány körül folyt a vita a jogakadémián. Nagyon zajos, lármás és komolytalan volt a gyűlés. Moyzes Emil, a mozgalom kezdeményezője elnökölt. A legellentétesebb vélemények hangzottak el.
Mayer Emil és Jantsovits Jenő indítványához először Fleischer Béla szólt. Azt hangoztatta, hogy a kérdés nagyon fontos s a jövendőre kiható, ne tárgyalják le könnyelműen, gyorsan, hanem bízzanak meg egy bizottságot, hogy az az ügyet tanulmányozva tegyen előterjesztést. Indítványozta egyszersmind: mondja ki az ifjúság, hogy a párbajt mint helytelen intézményt elítéli.
Óriási zsivaj és lárma tört ki erre. Kiabálások hangzottak:
- Eláll! Eláll!
- Nem demokratáskodunk!
- Éljen a párbaj!
- A párbaj a leghelyesebb intézmény!
- Abcúg Vázsonyi!
Alig lehetett a lármát lecsendesíteni.
Rátkay joghallgató állott ezután szólásra s hevesen tiltakozott a párbajbíróságok, illetve békebíróságok fölállítása ellen.
A párbaj - mondta - komoly ügy (?), melyet nem mindenki visz bíróság elé.
Újra lárma tört ki. Beszéltek még sokan, de szavát alig lehetett valakinek hallani.
Mayer Emil és Jantsovits Jenő látva, hogy itt lehetetlen az okos, komoly tárgyalás, fölállottak és kijelentették, hogy indítványukat visszavonják
Óriási lárma újra. Az elnök erre harsány szavakkal föloszlatta az ülést. A joghallgatók vállaikra vették az elnököt s úgy emelték ki a teremből. A helyzetet és a hangulatot jellemzi, hogy a párbajellenes mozgalom egyik hívét és szónokát két joghallgató a gyűlés végén provokáltatta s állítólag még egy néhány lovagias affér várható a gyűlésen történtek miatt.
A párbajellenes mozgalom hívei azonban nem szereltek le. A komolyabb és érettebb joghallgató ifjak elhatározták, hogy a kérdést memorandum alakjában a kassai diakkongresszus elé fogják vinni.
Nagyváradi Napló 1902. május 7.