Egy munkatársunk a napokban Kaposvárott járt. Smokkság szállt beléje s elgyorsvonatozott színészeket látni. Kaposvári élményeiről ezen a helyen krónikázott a munkatársunk s bár igen jámbor dolgokat írt össze, a krónikából nagy háborúság lett. A kaposvári helyi sajtó valósággal lázong és lázít a színészek ellen, mert a mi krónikánkból azt olvasták ki, hogy a színészek nem valami nagyon imádják Kaposvárt.
A háborút felszító krónika írója kétségbe van most esve. Először is nagyon szerette volna, ha kaposvári reminiszcenciái fölött hamar napirendre térnek. Igen selejtes és felesleges dolognak vallja őket így utólagosan. De kétségbeesésének nagyobb oka, hogy a színészeknek kellemetlenségeket szerzett. A háborgó kaposvári hetedik nagy hatalomhoz fordul hát a krónika írója s kijelenti a következőket:
1. A nagyváradi színészek imádják Kaposvárt s ottléte alatt egyebet sem hallott tőlük Kaposvár dicsőítésénél.
2. A krónika írója is megszerette már Kaposvárt, különösen mióta a kaposvári lapokból megtudta, hogy Kaposvár a népszámlálás adatai szerint szaporodás dolgában a magyar városok között a második helyen áll s kívánja, hogy jövőre az első helyre kerüljön.
3. Mindazt, amit kaposvári élményeiről írt, semmisnek jelenti ki.
Kéri ezek után, hogy álljon helyre a béke, s fejlődjék, s a népszámlálási statisztikában még előkelőbb helyet vívjon ki Somogy metropolisza, hiszen Rákosi Jenő mester komolyan gondolja a harminc millió magyart.
Az afférral egyébként már a budapesti lapok is foglalkoznak. Benedek Elek kitűnő lapja, a "Magyarság" a következőket írja:
A dolog ott kezdődik, hogy a nagyváradi színtársulat Kaposvárott vendégszerepel. "A Nagyváradi Napló" ez alkalommal megírta, hogy a színészek panaszkodnak, hogy Kaposvár közönsége nem érti meg a művészetet.
Nos Kaposvár nem hagyta a dolgot ennyibe. Hevesen felel a támadásra helybeli lapja, kezdvén ekként a cikket:
"Hogy lehet így leszólni városunkat, mely népesedés tekintetében második ez országban!"
Hát ez igaz, de ki tehet róla, hogy a nagyváradi színészek viszont Kaposvár eme fontos misszióját nem tudják méltányolni.
Nagyváradi Napló 1902. július 17.
Egy laptársunk már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasai becézik, csakugyan poéta. Itt közlünk versei gyűjteményéből két nagyon kedves apróságot. Az elsőnek a címe A nő, a másiknak Miért?
I.
Ne higyj a nő mosolygó szép nevének, [!]
Szerelmeért, ne törd, ne zuzd magad;
Addig szeret, mig szived össze tépi, -
S aztán? - aztán szemed közzé kacag.
II.
Hogy minek is fakad, mért nyilik a virág?
Azért, hogy letépjék,
Mért dalol a madár? Hogy kalitba zárják,
Édes énekéért.
Miért sír a felhő? Hogy sárrá tapossák
Harmattiszta cseppjét.
Mért dalol ez a szegény szív olyan bús dalokat?
Azért, hogy kacagják.
Azért, hogy nevessék.
És ilyen szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony versei. Ő, aki a "sikk, fess, snájdig, elegánt" s egyéb szilaj dalokkal gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verskötete, ha csakugyan megjelen, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is. Mindenesetre pedig azok a reakcionárius fejek, melyek megütődnek némely nőpoétánk hangjainak szilajságán, töprenghetnek egy kicsit a problémán, hogy az úgynevezett tiszta dalok az orfeum atmoszférájában születhetnek már csak minap.
Nagyváradi Napló 1902. július 17.
- A magyar városok -
Nem afféle nyári téma, amiről most írni akarunk. Belsőnkben vajúdó régibb igazság, amelyet talán egy pár újabb impresszió űz ez alkalommal világosságra s amelyet talán ez alkalommal csak sejtetni fogunk tudni, meggyőződésekbe vinni aligha.
A magyar városoknak adtuk a kultúra ígéretei címet. Talán jó és találó ez a cím. - Kultúrország jó sokára leszünk még, s ha leszünk, a városok által leszünk. A kultúrát már erősen ígéri néhány magyar város. Egyelőre csak ígéri.
A Los von Budapest sokkal komolyabb az utolsó időben, mintsem sokan hiszik. Szinte megdöbbentő az az általános csömör, mellyel immár majdnem az egész ország néz az ő drága székesfővárosára. Fantazmákkal nem szeretünk táplálkozni s nem hisszük, hogy ez a nagy reakció, nagy csömör le fogja járatni Budapestet. Sokkal több vérünket szívta föl és sokkal vértelenebbek vagyunk, hogysem Budapesttel szakíthasson az ország bármily eleven tagrésze is. Hiszen nem magyar, kaotikus, megmételyezett, reménytelen és lehetetlen egy város a mi Budapestünk, de beleraktunk mindent s nekünk alig maradt valamink.
De az már nem fantazma, amin immár nagyon sokan töprengnek. Keresik a magyar városok között azt, amelyik valamikor majd pótolni tudja az igazi fővárost, amely most nincs.
Persze nagyon a ködbe kell nézni s mi például - őszintén bevalljuk - ebben a ködben nem látunk semmi bizonyosat. Csak annyit, hogy néhány magyar város ígérete a jövendő magyar kultúrának s ebből a néhány városból lehet kultúrváros.
Lokálpatrióta érzékeny oldalakat annál kevésbé szeretnénk ütésekkel provokálni, mivel most csak odadobott szentenciáink vannak s polémiát nem akarunk. De igenis rámutatunk egy különös és aggodalmas momentumra. - Azok az elzárkózottan, régen és tisztán magyar lakosságú városok, melyek a földet mívelő alföldön termettek - hogy is mondjuk? - kevésbé ígérik nekünk a kultúrát. Ezek a, pedig valóban színmagyar városok: csökönyösek, lassan baktatók.
Azokban a városokban látjuk az ígéretet valószínűnek, erősebbnek, hol a magyarságnak nagy harccal kellett magába olvasztania idegen elemeket. Arad, Nagyvárad, Pozsony, Kassa, Temesvár, Győr, Pécs és Miskolc inkább ígéretei a jövendő kultúrának, mint a palotás Szeged, mely pedig úgy kínálkozik, s melyet nagy lelkesedésünkben úgy szeretnénk megtenni valamikori nemzeti fővárossá.
Voltaképpen csak témát akartunk adni, csak sejtetni akartunk e pár szentenciával. Aktuálissá tette e dolgot a Budapest ellen mostanában folyton lázongó közvélemény lármája. De ez odavetett szentenciákkal köteleztük magunkat arra is, hogy bővebben foglalkozzunk evvel a dologgal. Egypár nyári s egypár téli témánk lesz hát róla még.
Nagyváradi Napló 1902. július 25.
(ae.)
A szegedi államfogházban kivételesen élénk mostanában az élet. A kánikulát használja föl a legtöbb elítélt a kényszerű hűsölésre. Nagyváradiakat s Bihar vármegyeieket - mint mindig - most is találhatni az államfogházban. Most tölti ki büntetését többek között Kurländer Ede dr. ügyvéd, a tegnapi napon szabadult ki Péchy dr. bihari körorvos s mostanában még sokan nyaraltak több-kevesebb ideig a szegedi államfogházban Bihar megyeiek. Érdekesebb lakói [a] Vasasszent Péter utcai palotának dr. Dulinszky József ügyvédjelölt, ki párbajban agyonlőtt egy csikszeredai ügyvédet s ezért nyolc hónapra ítélték. Novácovicin [!], a Nagyváradon is ismert fiatal román agitátor, ki Jancu sírján tartott lázító beszédet s három hónapig ül, Lőrinczy György dr. ügyvéd, volt zilahi képviselő stb.
Nagyváradi Napló 1902. július 25.
Azok a nagyváradi és Bihar vármegyei úri emberek, akiket hosszabb vagy rövidebb időre beinternáltak a szegedi államfogházba, mind sok hálával gondolnak Pálfi Antalra, a közülünk elszármazott derék emberre, ki áldozatkészségével ma is és minden nagyváradi és Bihar vármegyei kulturális mozgalomnál [ott volt] s aki becsült polgár s városatya Szegeden is. Valóságos kultuszt csinál abból, hogy megkönnyítse a Bihar vármegyei és nagyváradi államfoglyok rabságát. Ő közvetít minden érintkezést a külvilággal. Ő hoz naponként sok tucat lapot a rab földieknek. Ő hoz be bort, melynek üvegén gyógyszer felírás van. Szóval csak ott a rabságban megbecsülhető sok nagy szolgálatot tesz ő rab patrióta társainak. De az államfogoly urak telhetetlenek. Egy nagyváradi rab egyszer mindenképpen kint akart sétálni az utcán. Pálfit kérte meg természetesen. Ez azonban nehezen ment. Pálfi ennek is kitalálta a módját. Bepörölte az államfoglyot egy forint tartozás miatt. A bagatell-bíró pedig megidézte az adóst, aki így mégis börtönőr kíséretében ugyan, de kint sétálhatott. A bíróság előtt aztán különös dolog történt. Az államfogoly nem akarta elismerni az egy forint adósságot.
- Még nekem tartozik Pálfi úr tíz forinttal - mondta.
A derék Pálfi csak egy percre döbbent meg. Aztán a zsebébe nyúlt.
- Tévedésből pöröltem - jelentette ki. Tessék itt a tíz forint.
És kifizette. Azóta azonban ezt az egy szívességet nem hajlandó megtenni a rab honfitársaknak.
Nagyváradi Napló 1902. július 26.
Egy volt nagyváradi joghallgató ül most a szegedi államfogházban, Novákovicsnak hívják. Ő Novacovici-nak írja a nevét. A fiatal román mártírok között még Bolcas Lucián van olyan hírhedt, aki viszont most Nagyváradon időzik itteni barátainál. Három hónapig ül az államfogházban Novákovics, mert megkoszorúzta Jancu sírját egy lázító beszéd kíséretében. Aki csak híréből ismeri Novákovicsot, szörnyen vad embernek hiheti. Pedig igen szimpatikus fiatal ember s romantikus, naiv, rajongó. Sokat évődnek vele magyar rabtársai. Egy jóízű ősz ügyvéd bácsi egyszer így fordult a fiatal mártírhoz:
- Novákovics öcsémet kitiltották az összes magyar főiskolákból. Jogász hát nem lehet már itthon. Hol fog akkor mártírkodni? Romániában? Hiszen ha Romániát majd annektáljuk, megsemmisítik az ügyvédi oklevelét.
Novákovics ügyvéd szeretett volna ugyanis lenni. Gondolkozott egy darabig, azután így válaszolt:
- Hát akkor leszek pápa, ki nem vándorolhatok. Külföldön nem lehet az ember - mártír!... Az ázsiai magyarok áldozata!...
Nagyváradi Napló 1902. július 27.
- Herosztráteszi munka? -
A Szeged és Vidéke című mindig érdekes és hadakozni szerető laptársunk herosztráteszi munkának nevezi minapi kis cikkünket, mely a kultúra ígéreteiről, a magyar városokról szólott.
Egyebek között így ír rólunk a szegedi lap:
Mégis visszataszító jelenség, amikor azt kell látnunk, hogy az irígykedés valóságos herosztráteszi munkára ragad egyes újságokat, amelyek, midőn a magyar lélek erejéről, a magyar kultúra jövőjéről van szó, Szegedet, Debrecent, Kecskemétet, Kolozsvárt, Hódmezővásárhelyt, az egész Alföldet, magát a magyarság zömét, szívét, lelkét nem is említik, figyelembe se veszik, hanem azok biztosítását kicsinyke és elegy színű városoktól remélik! Sokban igaz, áll az az észrevétel hogy a vegyes lakosságú nemzetiségi vidékeken fekvő városok nagyobbat haladtak az új korban, mint a tiszta magyar városok. De miért? Miért a nemzet, az állam segítő ereje azokat ajnározta, míg a magyar városok valóságos fosztogatásnak voltak kitéve. Azért nézze meg a N. N. Szegedet, Debrecent, Kecskemétet, hogy minő óriásit haladtak a maguk erejökből pár évtized alatt! Igaz, csillogás, felszín nincs e nagy magyar városokban, de van minden kultúrintézménynek annál biztosabb alapja.
Hogy a Szeged és Vidékét egy kicsit jobb véleményre hangoljuk magunk iránt, íme, ezennel tiltakozunk az olyan elírás ellen, mely Debrecent és Kecskemétet Szeged mellé teszi. Mi ezt nem tennők meg Szegeddel. Szegedet ám mi egészen másnak látjuk. Jelentőségéből letagadni mit sem engedünk s bennünket, ha Szegeddel igazságtalanság történik, - ez az igazságtalanság éppen úgy bánt, mint a Szeged és Vidékét. A gondolkozásunk nem egészen vicinális s annyi luxust megengedünk magunknak, hogy egy kissé emelkedetten vizsgáljuk olykor a dolgokat.
A múltkoriban is beszélgettünk Szegedről. Akkor győzött meg bennünket egy igen előkelő agyvelejű, jeles ember, hogy Szeged szűrszaga nem eltávolíthatatlan, csak okos legyen a parfümözés. Debrecenről, Kecskemétről senki sem tudná ezt velünk elhitetni. Szegedről ma már hisszük s nem okvetlenül tagadjuk azt a lehetőséget sem, hogy Szegedből lehet valamikor nemzeti főváros. A herosztráteszi munka vádja igaztalan tehát. Mi becsületesen nézzük Szegedet. Lakossága nagyobb zömét a városi élettől idegenkedőnek, lépéseit nagyon kényelmeseknek, intézményeit öreg szabásúaknak, céljait frázisok után indulóknak, magyarságát kissé ázsiainak, sujtásosnak s naivnak látjuk. Mindez azonban nem ró Szegedre fátumot, csak a mi hitünket gyöngíti meg.
Nem tettük mi Szeged elébe azokat a városokat, amelyekben mi ma több és lüktetőbb életet, erősebb kulturális vágyódást s merészebb lépéseket látunk. Csak számadást csináltunk s azt láttuk, hogy ma még ezekben a városokban több a kultúra ígérete, mint tán Szegedben is, Debrecenről és társairól nem is beszélve. Hogy mi lesz azután voltaképpen - ki tudja?
Hiszen jóformán még maga a magyar fajta sem tett le minden egzáment, mely kultúrképességét igazolja. Először a magyar társadalomnak, mely nincs, kell megszületnie s le kell számolni azzal a fél Ázsiával, amit magunkkal hoztunk s még mindig őrzünk.
Ezúttal csak a herosztráteszi munka vádját akartuk lemosni. Mi, Herosztráteszek, kik ha nem is vagyunk belebolondulva Nagyváradba, rendkívüli módon megbecsüljük e városban a kivételes öntudatot és készséget, mellyel várossá és modernné akar lenni - vágyva óhajtjuk, hogy Szeged mihamar igazolja magát s akár elsőnek bizonyítsa be, hogy a magyarság és az európaiság nem olyan lehetetlen frigy, amilyen lehetetlennek kellett - sajnos - [tar]tanunk eddig. Egyebekről pedig ezután.
Nagyváradi Napló 1902. július 29.
(ae.)
A mámornak is törvénye van. Néha magasra csapódva csillog és tombol a mámor. Elragadja, átitatja a legkonokabb józanságot is. Parázsossá teszi sokszor a legtélibb éjszakát. Máskor pedig egyszerre elillan. Semmi nyoma sehol. Az éjszaka borulhat s nyílhat békésen. Ezek a mámortalan éjszakák a csöndes éjszakák. A bús éjszakák. Nagyváradon ismertek és rettegettek ezek a csöndes éjszakák. Mámortalan levegőjükből rohan a legvadabb korhely is - az ágyba. Csak a vendéglősök, kávésok, pincérek, cigányok s az éjszakának egyéb népségei kibicelnek e mámortalan éjszakáknak. Álmosan és gyászosan. Mostanában sűrűek a csöndes éjszakák. A mámor nagyon kifáradt. Az emberek nagyon józanok. A pénz pedig sohse volt neveletlenebb. A csöndes éjszaka előreveti árnyát. A mámor sirályai, az éjszaka népei némák és búsak. Az orfeumban lesrófolják a lámpákat. Nem lesz előadás. A kávéházakban a pincérek lapokat olvasnak. A rendőrök álmosan baktatnak az utcán. A későn járókelő megriadva vágtat haza. Éjfél körül halott a város... Talán egy, talán két helyen van egy kis zaj, sőt zene is. Cigányok muzsikálnak - cigányoknak. A csöndes éjszakákon mulatják ki magukat másoknak fekete mulattatói. De ez a lárma is elvész a nehéz, nagy csöndben, sötétségben. Három óra felé a vasút felől kocsik dübörögnek be. Jönnek a piaci népek is. A csöndes éjszaka mintha örömmel rázkódnék meg. Kezdődik végre az élet. Ha mindjárt csak nappali élet is...
Nagyváradi Napló 1902. július 30.
- A zsíros város -
Tovább beszélgetünk a magyar városokról, jövőbeli reménységeinkről. Rövid elüljáró beszédeinken is hangosan megütődtek ugyan itt-ott, de el akarjuk mondani mégis a mondanivalóinkat.
Debrecenről szólunk ezúttal. Előttünk fekszik Zoltai Lajos kiváló kollégánknak egyik jeles könyve. E könyv szerint Debrecennek már 1552-ben 1216 portája volt, Nagyváradnak összesen alig ötszáz. Micsoda nehéz viharok száguldottak aztán keresztül Nagyváradon. Itt tombolta ki magát minden veszedelmes ember, amely [!] az egész országot sanyargatta. Debrecen pedig aránylag nagy nyugodtsággal élt, növekedett és öregedett. A környékén elpusztult falvak földjeit bekebelezte, gócpontjává tette magát a magyar fajta legértékesebb elemének, a kálvinistaságnak, zsírosodott, gazdagodott. Ma is egyik legdúsabb városa az országnak. A várost színmagyar kálvinizmusa szinte predesztinálta a szabad szellemre és haladásra.
De predesztinált legfőbbképpen ez a város a tüzes erős, hódító, magyar hatásra. Debrecenből a magyarságnak a Bükk hegyekig s a Naszódi hegyekig kellene sugároznia. Kultúrájával, vagyonával reá kellene feküdnie az ország harmadrészére. És? Debrecen éli a legelzárkózottabb életet a magyar városok között. Az ősdebreceni vér átitatja még a bevándoroltat is. Józan, zárkózott, keletien kényelmes, apatikus s ijesztően konzervatív a debreceni szellem. És nem is olyan tipikusan magyar, mint az idegen hinné, mert még a szalmaláng is hiányzik belőle s fél a nagy lendületektől. Ellenben él benne valami érthetetlenül túltengő, nagy büszkeség.
Ez a szellem dirigál Debrecenben s hogy milyen erővel, arra ezer példát tudnánk hozni. Maga a debreceni kálvinizmus is egészen más, mint például az erdélyi. Ortodox, konzervatív, rideg. Az iskolákban is ez a szellem dominál. A debreceni főiskola a magyar oktatás olimpuszáról már régen lebukott.
Megöl mindent Debrecenben az elzsírosodás. A Csokonai kultusz sem igazi. Csokonait, ezt a valamikori nagy lírikust Debrecenben ismerik csak s ott is félreismerik -, hogy fölújítsuk a régi kopott mondást. A csikóbőrös kulacs boríze tetszik a debrecenieknek, mint ahogy vendégeiknek is a Hortobágyot mutogatják vinkóval és birka paprikással. A sajtó sem léphet nagyokat. Debrecenből hiányzik az intelligenciának s kultúrára hajlásnak egy nagy kritériuma: az érdeklődés minden iránt. Bizonyos kedélyes, patriarchális borozgatás és szalonnázás a debreceni élet az Urambátyám harminc éves anekdotáival. ezt lehetne mondani.
Tessék aztán itt művelő, akár magyarosító hatást keresni. Debrecen csak masszájával nyom a magyarság mérlegén. Magyarsága hódításra, haladásra, kultúrára nem igen hajlik. Bánkon s Halápon túl - írja ugyancsak Zoltai Lajos - Hosszúpályiban, Létán, Bökönyben, Acsádon oláh templomok harangjai kongnak s vannak még szomorúbb momentumok is. A debreceni telekkönyvek elárulják, hogy néhány év óta az erdélyi román pénzintézetek pénze tódul Debrecenbe s Debrecen felé. Amit Debrecen a magyarságnak nem tudott megtenni, s nem tudott lenyomulni erdélyi pusztuló székely véreinkig - megteszik a románságnak a román empóriumok Debrecennel.
De mennyit tudnánk még Debrecenről hasonlókat írni. Ám nem érne sokat. A debreceni Kossuth-párt antiszemita lapja fejezi ki legjobban a debreceni szellemet s ez a lap azt dúdolja folyton: ordítás a honért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalpag, zsír, bor és szűzi erkölcs... És Debrecen in hoc signo - alszik. Nem lehet felébreszteni...
...Majd írunk többi városainkról. Egyelőre várjuk meg, míg őszinteségünkért éri egypár debreceni káromkodás Nagyváradot, a talmivárost...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 1.
(a-e.)
Én jól tudom, hogy most a normandiai hűvös partokon vagy valamelyik skandináv fjord táján kellemesebb az élet. Kellemesebb bizonyára a Tátrában is. Kellő időkben vágyakozni szoktam Abbázia, Róma, Nápoly, Kairó után. Olykor egyszerűen kidobni szeretném magam a világba, saját yachtomon szelni a tengert s közelről nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék s végig szeretnék repülni a Pacific-vasúton is. Ibsent, Spencert, Tolsztojt otthonukban szeretném megismerni. Erős vágyam volna Duse asszony s még egypár nagy asszony fehér kezét megcsókolni. Szeretném telerakni lakásom képekkel, szobrokkal, igaziakkal s hej, ha volna egy szobám, melyben minden az én nagyjaimról, Heinéről, Byronról, Nietzschéről s a többiről beszélne s melyben én olykor megtisztulhatnék a szent hangulatoknak legszentebbjeiben!...
Gyötrelmes vágyakozások ezek. Gyilkosai a modern idegembernek, aki érzi, hogy az élethez van annyi joga, mint Zichy Jenőnek, ha valamivel nem több s akit mégis elsorvaszt az élet után való lehetetlen vágyakozás.
Koldusok vagyunk, élünk kínozó vágyakkal s meghalunk a szomjúságtól. A lelkünket pedig megmérgezi a gyűlölet, amelyet - bármint tagadjuk - lángoló dühvel érezünk a gazdagok, a dúsak, a pénzesek ellen...
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Beleevődött a modern ember gondolkozásába, hogy az élet törvénye, célja és eszköze a pénz. Kidülled a szem a pénz vágyától s fiatal filozófusok pelyhedző bajusszal s viharos szívvel lemondanak már előre az életről, mert érzik, hogy gazdagok nem lesznek soha. És így nő a szívekben az irigység és a gyűlölség. Ha valahol ifjúságot és vagyont látunk egyesülni, az irigységnek és gyűlölségnek kettős haragú láváját ontja a szívünk.
És hitványak vagyunk ilyenkor is. Igaztalanok, mint mindig. Újra bevalljuk ezt a Molnár Jenő ravatalánál, aki ifjú volt és derék, akinek a lelke szárnyalni tudott s a szíve szerelemre éhes, és akinek pénze is volt, sok-sok pénze...
Ibsen azt mondja: nem tudunk hazugság nélkül élni. Minden embernek hazugságra kell építenie az életét. Hát akkor most hány élet alól hullott ki a fundamentum? Hiszen számíthatatlanul sokan valljuk és hirdetjük, hogy ifjúság és pénz az élet! Fantom volt, hazugság ez a hitünk is. Az élet furfangosabb, szövevényesebb, fátumszerűbb, mintsem elképzelni is tudnók...
...Szegény Molnár Jenő - sóhajtozzuk. Pedig kegyetlen voltunkban talán nem is őmiatta sóhajtozunk, hanem magunkat siratjuk és siratunk egy szép hazugságot. Sírunk, mert újra nagy előttünk a sötétség. Újra nem tudjuk, hogy miért érdemes küzdeni és élni. Siratjuk az ifjúságot, melyet a pénz sem tudott életre buzdítani s a hitvány pénzt, mely még az erőnek és ifjúságnak sem képes boldogságot adni.
De talán más oka is van a mi síró, hulló könnyeinknek. A nagy, veszedelmes titokra gondolunk: arra, hogy magunkba[n] hordjuk az élet és halál megfejthetetlen problémáját s ez a probléma talán sohse lesz ismert. Élünk, vágyakozunk, kínlódunk és meghalunk anélkül, hogy ez akaratunk volna. Minden percünk elvégeztetés. Egy idegszálunk megrezdülése a nagy mélységbe zuhantat bennünket. A magunk élte nem a magunké s ennek az életnek egyetlen percét sem kormányozhatjuk...
Meghalunk, mert élünk. A revolver éppen úgy kényszerűség, mint a tuberkulózis. Károlyi György gróf harminc millió forint vagyonnal éhhalálban halt meg, az Ibsen orvosa azt mondja, hogy édesapja legénykorának víg óráiért neki kell lakolnia s meghalnia. Nincs a halálhoz nekünk annyi közünk sem, mint az életre jövéshez.
Kissé rapszodikus dolgok, amiket leírtunk, de hatásai egy nagy emberi dokumentumnak, egy örökre újnak... Van-e az élethez és boldogsághoz biztos joga valakinek? Most úgy érezzük nincs. A butákat sem irigyeljük, a nagy megalkuvókat sem. Csak messziről látszik úgy, mintha az életet a buták és a nagy gondolkozók élnék le legszerencsésebben. Nincs ilyen törvénye az életnek. Törvény egy van: a kiszámíthatatlanság. És mi most megtörten ejtünk könnyet a derék Molnár Jenő ravatalára, akinek a katasztrófáját ne tessék magyarázni, mert nem lehet megmagyarázni, akinek a katasztrófája mindnyájunk életének magyarázója és mérlege...
*
Az ifjúságban, lángoló lélekben s pénzben újra csalódtunk. Találunk-e vajon az életünk számára egy új hazugságot?...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 3.
Dyb.
Szegény hisztériás francia dámák! A Marseillaise-t éneklik szegények s házi abbé-ik karján rikoltozó tömegeket vezetnek az utcán. Nem tudják ugyan a szegények, hogy mit cselekszenek. Ők születnek, növekednek, zárdába kerülnek, imádkozni tanulnak, majd megjelennek a társaságban, férjhez adódnak, házasságot törögetnek s halálra vénülnek nagy kegyességben és penitencia nyerésben. Mégis forgolódhatnak most koporsóikban a régen porló vicomte-ok, márkik és hercegek, kiknek lenyiszálták volt a fejüket száz és egynéhány évvel ezelőtt a - Marseillaise istenien zengő kommandója mellett.
A hisztériás francia dámákat s koporsóikban forgolódó őseiket nem sajnáljuk. A hisztériás asszonyok nagyobb bolondságokat is követnek el holmi utcai demonstrálásnál s a fejeikkel megrövidített arisztokratáknak is lehet annyi szatiszfakciójuk, hogy megfordulhatnak, ha tudnak száz és egynéhány év múlva a koporsóikban.
De a Marseillaise-t sajnáljuk. A muzsikának ez a lángfolyója, a nagy emberi ébredésnek ez a gyönyörű vad evangéliuma szebb sorsot érdemelt volna. Ideges asszonyi s kenetes, esetleg sokszor medicinázott, ecsetelt papi torkokból kikászálódni: ezt nem érdemelte meg a Marseillaise. Ezek után még dicsekedni sem lehet, hogy evvel a lázas, csodás indulóval rohant egy év alatt négy ezredet előre a világ. Ám való, hogy három ezret már visszaléptünk belőle. Na de hát ma bigott dámák s lelketlen papok éneklik veszett dűhvel a szent indulót.
Elképzeljük, minő zavarban lehet a másik tömeg. Az tudniillik, amelyet nem asszonyok és papok vezetnek, hanem a jövendőnek prófétái, nagy szociáldemokraták s nemes szabadkőművesek, kik Franciaországban megértették, hogy a kalapáccsal az utcán is kell dolgozni, ha szükség van reá. Megütődhettek. Mit énekeljenek ők, ha azok ott szemben a Marseillaise-t éneklik? Ők csak nem gyújthatnak reá valami szent oratóriumra, sem a Theodore Béza zsoltáraira? És talán már ki is gyulladt azóta néhány agyvelőben a nagy tudat, a nagy világosság, hogy a jövendő harcára valami nagyobb, bátrabb induló kell a Marseillaise-nél. A mi olvasóink nem fognak e percben kottajegyekre gondolni. Megértik, hogy mi mit értünk.
Hiszen nem is mondunk mi most kinyilatkoztatásokat, csak a nyelvek hegyén élő, gyáván rejtőzködő igazságokat csaljuk elő ezúttal is. A görögtüzes, vérpados forradalomra nagyon is kitanítottuk azokat, akik ellen a forradalmakat csináltuk. Ma már - tessék nézni - ők fújják nekünk a Marseillaise-t s prédikálnak az emberjogokról. Az új forradalmakat hát szamárság volna a régiek mintájára csinálni. A görögtüzet hagyjuk az ellenségeinknek. Mi pedig lépjünk elő avval, amiből nekünk több adódott, mint a klerikálisoknak, feudálisoknak, sőt mondjuk az ostoba és konok burzsoának is: az ésszel. Hagyjuk a gigászi csatákat az eposzok hőseinek, a görögtüzet a csepűrágóknak, mi árasszuk el szúk módjára a középkornak itt maradt összes épületeit s rágjuk össze őket minél előbb. Vagy ha mindenképpen nagystílű hasonlat kell: ne legyünk Hektorok, hanem Odisszeuszok. A dicsőséges nagy nemzet, a francia adja most is a példát. Igenis: legelőször a gyermekeket vegyük el rossz ellenségeinktől, a szántszándékkal butítóktól. Kerítsük kezeink közé az embergyúró műhelyeket, az iskolákat. Akiben világosságnak lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elő és küzdjön a világosságért. Ez a mi országunk kis ország s mi magyarok pláne kis náció vagyunk. Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell.
Áthangzik hozzánk a francia hisztériás dámák, borotvált Luciferek s a megtévesztett boldogtalan ezrek gajdolása. Na hát nekünk nem kell a régi Marseillaise! Legyenek vele boldogok. Megszületik majd szükséges időben az új Marseillaise költője is. Egyelőre mi más indulót fúvunk. Fel végre a középkor várai ellen! Nem kell sem görögtűz, sem színpadi tömegszervezés. Ki-ki külön mehet a harcba. Elvégre is csak a mi részünkön van talán az emberiesség, a világosság és az előretörés? Elvégre csak le kell számolnunk végre az ellenségeinkkel?... Az új Marseillaise-t nincs ihletésünk versbe szedni. Prózába is csak az elejét mondjuk el: "Vonuljanak a templomaikba, másutt nem tűrjük meg őket!... "
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 10.
Ady Endre
- Válasz egy apológiára -
Távol voltam Nagyváradtól s most olvasom csak azt a tudós és lelkes apológiát, amelyet Zoltai Lajos írt, jeles kollégánk s nekem legelső szerkesztőm, a Debrecenről írott rövid kis cikkemre.
Nem vádolom meg érte, hogy válaszában engem az én cikkem egy képtelen, lehetetlen sajtóhibás mondatával aposztrofált, de az az aránytalanság bánt, hogy az én odavetett reflexióim ellen a kutatásoknak, adatoknak egész arzenálját állította s már apológiajának kvantumával, masszájával agyonnyomta az én cikkecskémet.
De voltaképpen ez sem bánt nagyon. Nem vagyok monográfus s nem ambícionál, hogy az legyek. A tudós címre sem vágyakozom. Vagyok egyszerű újságíró, ki jó látású és becsületes akar lenni mindig s aki a maga becsületeseknek tartott impresszióit nem szereti lenyelni.
Amiket pergamentekről, sárgult papírokról szedett össze Zoltai Lajos, azokhoz nem óhajtok én nyúlni. A históriáról, a múlt kultuszáról olyan a hitem, amelyet okvetlenül legalábbis szecessziósnak kell hogy nevezzen a jámbor, polgári alaposság és vaskalaposság. A szociológia fanatikusa vagyok. A meglevő faktorokkal szeretek számolni s a jelen érdekel, de még inkább a jövő. Históriájával minden nációt lefőz a görög vagy a spanyol. - Amerikának alig van históriája. Székesfejérvár metropolisz volt, mikor Pestnek nem volt jóformán híre-hamva sem. Ha hát el is ragad tán a gyönyörű múlt, amelyet Debrecenről Zoltai feltár, azt a jövőt nem láttatja velem, amelyet én keresek. És nincs módomban nagyon sokakkal, nálamnál különbekkel együtt, Debrecenről többet tartanom és várnom, mint eddig.
Valamikor soviniszta voltam kurucságból, ma talán az egyszer-egy erejénél fogva, kényszerűségből tudnék soviniszta lenni. Soviniszta kuruc koromban a legnaivabb lelkesedéssel habzsoltam a debreceni magyar levegőt s a legrövidebben és legbiztosabban megcsömörültem. Azóta is alig tudok helyrejönni.
Debrecenben - szép magyarsággal írván - kiszeret a magyarságból az ember. Máshol kell aztán, valósággal kirajzolt terv szerint, lelkében a faji érzést restaurálni. Én például a kozmopolitának kiáltott Nagyváradon kezdem hinni, hogy minden kis népnek sovinisztának kell lennie s egyetlen lehető magyar politika a kultúrállam kiépítése ugyan, de a magyar fajta teljes diadalra juttatásával. Ez persze nem azonos sem a klerikális hajlandóságú magyarok nacionalizmusával, sem a debreceni szittyák vadmagyarságával. Inkább valami összepárosítása Bánffy Dezsőnek, az erdélyi kálvinistának s Vázsonyi Vilmosnak, a nagyon rettegett terézvárosinak.
És aztán nem is kell már többet mondanom. Ez az én hitem és programom nem kaphat táplálékot Debrecenből. Ahol a konzervativizmus szervi baj s az öntelt vadmagyarság fékezhetetlen indulat, onnan én nem kaphatok sem kultúrára, sem magyarságra semmit. És mert Zoltai Lajos Váradról is ír, hát röviden konstatálom, hogy Váradban igenis a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő. Nálam ez nem lehet lokálpatrióta rajongás, mert én nem vagyok ősváradi, amint Zoltai ősdebreceni, sőt nem is kötöttem s nem is szándékszom kötni Nagyváradhoz az életem sorát. De szeretem, becsülöm és sokra tartom e várost, mert magyar, merész, munkás és modern. E város lelkében tehát benne van az én credóm.
Végül nagy tisztelettel hajlom meg az én első újságíró mesteremnek, Zoltai Lajosnak tudása, egyénisége előtt s hiszem, hogy más volna, sokkal reményesebb Debrecen, ha sok Zoltai Lajosa volna. Így azonban bocsásson meg nekem, a volt debreceni diáknak, egykor kollégájának, hogy még ő sem tudott meggyőzni.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 13.
(a-e)
Sienkiewicz, a lengyel, aki érti ám a mai idők járását, egyik regényében azt bizonyítgatja, hogy az élet tartalma a dogma. Valami más ez, mint az Ibsen tana. Ibsen egyszerűen konstatálja, hogy minden élet hazugságon vagy hazugságokon épül és áll fent.
Tovább nem megy a nagy öreg bölcs.
De Sienkiewicz, az olcsóbb legény, a hazugságot, azaz hogy dogmát, úgy kommendálja, mint az élet sine qua nonját.
Mindezt abból az alkalomból írom le, hogy a jezsuiták dogmává kérik nyilatkoztatni Máriának emberi testben történt mennybeszállását.
De csak ötlethez juttatott a jezsuiták terve. Erről a tervről nincs mondanivalóm. Nagyon kényesek ma az emberek még az olyan vallási esetekben is, amihez a vallásnak nincsen semmi köze, hitről nem is beszélve.
Mindenesetre azt igazolja ez az eset is, hogy a dogmák világát próbálja ma az emberiség újra élni.
Vulgo szólva: van valami kis igazuk azoknak, kik állandó ijedtséggel reakciót kiabálnak. Igen. A dogmákra kezd újra jó világ járni. A tekintélyekre és a dogmákra. A forrongó, lázas, modern világ nagy kedvet érez arra, hogy fölvegye egy jámbor tiroli vagy bajor falucska képét. Olyan falucskáét, melynek lakóit minta-alattvalóknak tartja például Vilmos császár, kinek nagy merészsége és nagy népszerűsége szintén nagy dokumentuma a tekintély új virágzásának.
Ördög vigye el. Hiszen lesz, ahogy lesz. Szaporodjanak csak nyugodtan a dogmák. Növekedjék tovább a világ jámborsága s a tekintélyek tisztelete. Mi, akik dogmák között nem érezzük jól magunkat, csak tisztulunk mielőbb a világból. Úgy látszik azonban, hogy a világ a boldogság felé halad. Én tudniillik rajongó híve vagyok Ibsennek. Ibsen pedig azt mondja, hogy az élet annál boldogabb, minél több hazugságon épült. A dogmák és tekintélyek ilyenformán fundamentumai lesznek az emberek boldogságának...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 14.
(ae.)
István királynak a napja van ma. Hivatalos ünnep, munkaszünetes nap. Nem sok szerencsénk van a hivatalos ünnepekkel, de István király valamivel ünnepiesebb mégis a többi hivatalos ünnepnapnál. Némely kálvinista helyeken félnek csak tőle. Ott is inkább a "szent" jelző miatt.
Egyébként azonban okos dolog volt ünneppé tenni e napot s még okosabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni István király napján.
István király napja ennek az országnak s a magyar nációnak volna névnapja. Mi így gondoljuk. Az ilyen napon egy kicsit illenék a jubilánsnak jobban foglalkoznia magával, mint máskor teszi. Erre talán soha sem volt még nagyobb szükség, mint most.
Vannak dolgok, eseményesek, életreszólók és nagyok, melyeket különös módon elfelejt vagy nem mer megírni a krónikás. Eseményekről, nyilatkozatokról tudunk jó sokáig s nem merünk csak diskurálni róluk. Ott van a király híres mondása, hogy ő "hiába élt", ha Magyarország külön vámterülethez jut. Már a verebek is csiripelték, mikor akadt egy "bátor" zsurnaliszta, aki leírta.
István király országával kapcsolatban sűrűen szaporodnak az elhallgatott események és nyilatkozatok. Csak úgy félve suttognak róluk itt-amott.
Arról nem beszélünk, hogy a francia sajtónak állandó témája egy nagy birodalom fölosztása, mely - nézetünk szerint - mihamar bekövetkezik, mikor e nagy birodalom agg uralkodója behunyja szemeit. Ez kalandos kis história s ne essék róla szó. De az már széltében tudott dolog, hogy jelentős, gondolkozni alaposan tudó emberek maguk között elborultan, desperáltan beszélgetnek fenyegető nagy veszedelmekről. István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé - bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az őskorban élünk. Amit kultúrára áldozhatnánk, elnyeli Ausztria és a hadsereg. Mindezek fölött pedig az ország sorsát kaszinóban intézik.
A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egy millió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.
...Ime csak úgy odavetve is milyen garmadája az átkoknak. Pedig ezek siralmas valóságok s könnyen növelhetnők ezt a garmadát háromszorossá s a tetejébe oda állíthatnók a reménybeli uralkodót, akit jezsuiták neveltek s aki nem szeret bennünket.
Lehet-e csodálkozni, hogy egy nagyelméjű magyar politikus bizalmas társaságban egyszer így sóhajtott fel:
- Ha csak a jó sors nem segít, ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani.
István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s ez országnak, árva, sivár, csúnya, őszi kép kietlenkedik előttünk. Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse [magát] a közeledő veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell!...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 20.
A E
95. COMBES ÉS A MAGYAR TANÍTÓK
Aki alaposan elvágja az ujját, még ha a legőrültebb Wagner-imádó is, élvezni csak annyira tudja az Istenek alkonyát vagy Walkürt amennyire fájó ujja lüktetése engedi. Legkedvesebb ételét otthagyja. Embertársainak a kezét vizsgálja meg először. Boldog, ha olyan emberre lel, ki szintén megvágta az ujját. Azt lehetne mondani, hogy a fájó ujján keresztül nézi a világot s ugyanígy bírálja is.
Az "Alkotmány" és társai úgy vannak most, mint a fájó ujjú emberek. Azóta tudniillik, mióta Franciaországban egészen komolyan csinálja a maga dolgait Combes. Azóta nincs magyar témájuk az "Alkotmány"-nak és társainak.
Az ének Combes-ról szól mindig. Ma egy tót napszámos leesik az állványról s összetöri magát, az "Alkotmány"-nak a szabadkőmívesség s Combes jut az eszébe, és - káromkodik. A fájó ujj nem hagyja nyugodni. Nem tudja élvezni, hogy itt minálunk jól megy a klerikalizmus dolga. Hejh Combes, hejh Combes.
Most a magyar tanítókat hozza össze Combes-bal az "Alkotmány". Így ír:
A szabadkőmivesség titkos szelleme vad dühhel kezd tért hódítani már a magyar tanítóság körében is; sok népnevelőnk sanda szemmel nézi Combes úr dicsőségét és boldognak érzi magát, ha a hazafias nőszerzeteken rúghat egyet kedvére, a zsidók tapsai között. Az államosítást nagy szenvedéllyel hirdetik, mint az egyedüli honmentő eszközt, mert a felekezeti iskolák nem felelnek meg a célnak, őszerintük, azért e tarthatatlan állapotokat felvilágosodott új magvar nem nézheti angol hidegvérrel. És a többi, újra Combes.
A magyar tanítók, kik most tartották országos értekezletüket, elbírják ezt a szidást. De ha már Combes-ot közéjük is megidézte az "Alkotmány", hát beszéljünk Combes-ról.
Nekünk van egy kis közünk ehhez. Igenis mi megírtuk volt a múltkoriban, hogy okuljunk a francia példán s hódítsuk meg az iskolákat.
A magyar tanítókat azonban aligha Combes lelkesítette. Ők, akik tengve éldegélnek, de mindig szent lelkesedéssel munkálnak a legszentebb munkán s akik az összegyűlésre, közös tervezgetésre is tudnak áldozatot hozni, az államosítás, a szabad, modern szellem emlegetésével csak azt tették, amit becsületes lelkük parancsolt. De az "Alkotmány" Combes-ot emlegeti. Hát legyen Combes! Hát okuljanak igenis a magyar tanítók a francia példán, agitáljanak a teljes állami nevelés mellett s terjesszék, a szabadon, világosan látást. Combes és a magyar tanítók találkozhatnak. Az "Alkotmány" akarta. A fájós ujj.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 22.
(ae)
A magyar nemzetnek egyetlen rokon fajáról, a messze északon lakó finnekről sok érdekes dolgot beszél most Bátori Ferenc, a nagyváradi kereskedelmi iskola tanára, aki évek óta merő tudományszomjból behatóan foglalkozik a finn nyelvvel és az irodalommal - és most nyáron közel egy hónapot töltött Helsingforsban és más finn városokban, tanulmányozván az eredeti nép történetét és irodalmát. A finnek, akik büszkék magyar rokonaikra és úgy históriánkat, mint literatúránkat alaposan ismerik, nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadták Bátorit s a finn diákok - akik úgyis elkészültek a jövő hónapban Budapesten megtartandó diák kongresszusra -, ígéretet tettek neki, hogy viszonzásul ellátogatnak szeptember végén Nagyváradra.
A finn ifjúság vendégjárása ritka gyönyörűséget fog a nagyváradiaknak okozni - amennyiben ez a diákcsapat, mint Bátori tanár úrtól halljuk, egyben egy jeles finn énekkarrá szervezkedett, úgyhogy itt időzésük alatt alkalmunk lesz tőlük talán egy hangverseny keretében hallani a szebbnél szebb, édesen bús finn népdalokat és melódiákat.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 26.
Weingart lelkész úrnak szöknie kellett, mert a katedráról azt hirdette, hogy a názárethi Jézus nem testben támadott föl a halálból s a föltámadás legendája, habár fölséges, de egyszerű szimbólum csupán. Weingart lelkész úr protestáns lelkész - Németországban. Azóta már kapott új katedrát, melybe ünnepségek között emelték be. Kapott hát szatiszfakciót. De ma is megpofozottan szégyenkezik a lelkiismeret szabadságának istenasszonya s ma már rettenetesen aktuális a kérdés, vajon a protestáns ultramontanizmus illendőbb-e, jobb-e, mint a - másik? Egy filozófus fejű kálvinista paptól egyszer ezt hallottam:
- Reakciós korszakokban minden visszafelé vágtat. A vallásoknál legérdekesebb ezt megfigyelni. Reakciós időkben a katolicizmus rálicitál a tridenti zsinatra, a lutheránusok ultramontanabbak, mint a szabad idők jezsuitái, a kálvinisták ortodoxiája megdöbbentő szigorú, az unitáriusok inkább Kálvin, mint Servet Mihály mellett tesznek vallomást s higgye el kérem, hogy ilyen korszakokban még az ateisták is megjámborodnak s világos fejű, komoly tudósok egyszerre csak kételkedni kezdenek a természettudományban, mint fundamentumban!...
Hát valósággal így van. Nemcsak Németországban dühöng a protestáns ultramontanizmus, mely Vilmos, a kacskakezű és eszű imperátor, jóvoltából már a Vatikánnal is összebarátkozott, de dühöng mindenütt.
És jaj a Weingartoknak! Jaj azoknak, kik naivan azt hiszik, hogy a gondolat szabad. Megöli őket a reakció sokkarú polipja. Ma ott tartunk újra, hogy őszintén, szabadon gondolkozni nem lehet. Szultánoknak és derviseknek való kort élünk újra.
Fájdalmas, kínos állapot ez. Hiszen olyan rövid idő alatt, hirtelen csapott össze fejünk fölött a reakciónak és sokféle ultramontanizmusnak az árja. Még nemrégiben azt hittük, hogy a protestantizmus az, aminek indult. Vezetője, bátorítója a szabad emberi léleknek. Mert a protestantizmus tulajdonképpen nem dogmákra épült, hanem szabadságra. És ma nemcsak Németországban, de mindenütt és nálunk is ultramontanizmusba süllyedt.
A Weingartokra nálunk is úgy szórják az anatémát, akár a tridenti zsinat. A régi nemes, szabad, bölcs protestáns szellemből csak Erdélyben él még valami... Kiktől várjuk hát a klerikalizmus visszaverését, ha a protestánsoktól sem lehet? A Weingartokat hamar elnémítják és Schleiermacher szelleme alszik. Föl kellene ébreszteni valahogy. Próbáljunk hozzá szólani:
- Sokat szidott nagy elme, lángolj fel újra s hirdesd a gondolat szabadságát, mert nagy sötétség közeleg!...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 28.
(ae)
Egy idő óta dühöng az erkölcs Hunniában. Csak éppen hogy szégyenpad és kaloda nem áll a városok és falvak piacán. Egyébként azonban mindent megteszünk az erkölcs érdekében. A lapokat megtöltjük szörnyű szenzációkkal, egy kis lincselésre mindig készen vagyunk s a tanügyi bácsik azon töprengenek, hogy milyen erkölcsös szigorúsággal nyomorítsák meg a jövőben még jobban szegény kis nebulóink életét. És ebben a nagy erkölcsös, keresztes hadjáratban imponáló dolog a mennykő nagy harmónia. Erkölcsöt prédikál ma e hazában mindenki. Hatalom és proletárság, a pap és szabadkőmíves, konzervatív és liberális, gazdag és szegény. Hiszen borzasztó erkölcstelenség lehet ám itt, hogy miatta ebben a legzavarosabb országban mindenki egyetért!... Sodoma lehet itt, melyben tíz igaz sem található. Ezt hajlandó az ember hinni, látva e példátlanul nagy konszonanciát...
Pedig hazug ez a nagy erkölcsmánia. Veszedelmes és hazug. Nem azt mondjuk, hogy csupa erkölcsösség és egészség virul e honban. De ennek a mostani nagy felháborodásnak nincs az erkölcshöz semmi köze. Tendenciózus hajsza, csinált hadakozás, megvadult hazugság ez a mostani keresztes hadjárat. A célja dehogyis az erkölcs. Más. Egészen más.
Honnan indult meg ez a nagy erkölcsös hadjárat?
Mint Magyarországon minden, ez is a politikában fogamzott. Az új éra indult meg a purifikáció ékes jelszavával. Az új éra pedig - mindenki tudja - a klerikalizmus és a feudális kaszinó uralmát jelenti. A purifikáció - óh ezt is jól tudjuk már - ügyes bérmaneve a reakciónak. Tehát a kaszinó - Magyarországnak e mostanság korlátlan ura csinálja a purifikációt és erkölcsöket. Ők csinálták volt meg - a kaszinó urai - annak idején a néppártot, nehogy tovább lehessen folytatni az egyházpolitikát. Ők csinálták meg az agrár kérdést, nehogy nagyon nekibátorodjék a szocializmus. Egánt és a rutén-mentést is a kaszinó szülte meg, hogy illedelmes formát nyerjen az antiszemitizmus, mert Tiszaeszlárt kissé bajos volna újra előrántani. A kaffkákat is a kaszinó küldi ki, hogy Damoklesz kardját érezze minden talpalatnyi hely s hogy valaki elégedetlenkedni [ne] merjen az új rendszerrel. Kuruc ifjúságot nevelt a kaszinó, lovagjátékokkal próbált megszoktatni bennünket egy új feudális korszak gondolatával. És csinált még sok egyebet is...
Most már az erkölcs terjesztésére adta magát teljesen a kaszinó. Onnan árad ma az országra az erkölcs, hol a becsület fogalma ki van merítve a kártyaadósságról szóló kemény paragrafussal, hol úgy kötik az üzleteket szerelemre, mint gabonára s értékpapírokra a tőzsdén, honnan nem is régen a leggaládabb politikai hajszákat intézték, hol a lelki szegénység nagysága csak azért nem szánalmas, mert szörnyen vad és veszedelmes.
Óva intünk jámbor embereket, ne üljenek fel ennek a hazug erkölcsharcnak. Ez az erkölcsharc pokoli módon egy csapással akarja preparálni a magyar társadalmat a reakcióra s el akarja vonni és vonatni a figyelmet azokról az égető, nehéz kérdésekről, melyeket meg kell oldania az országnak s melyeket csak radikálisan lehet megoldania - tehát úgy, ahogy nem ízlik a klerikális és feudális törekvéseknek. A reakció mindig az erkölcsök hamis jelszavával lopakodott be. Így akar belopakodni most is. Nagy reményei lehetnek, mert az erkölcsmánia beugrasztott mindenkit, a legmegbízhatóbb liberálisokat, sőt - és ez tragikomikus valóság - a szocialistákat.
Az erkölcsnek a mi cobolyprémes klerikálisainkhoz s fajtalan, degenerált feudális urainkhoz van legkevesebb köze. De független az erkölcs a vallástól is. Annyira független, hogy még bigott ember is lehet - erkölcsös.
Ha az erkölcs, egészség és fegyelmezettség kevés ebben az országban, más a tennivalónk. Jobban és világosabban kell nevelni gyermekeinket s kiegyenlíteni, eloszlatni a nagy szociális igazságtalanságokat. Mit jelent ez? Legyűrni a klerikalizmust s széttörni minden fentmaradt hűbéri bilincset. Ha az erkölcstelenség nagy, ennek a klerikalizmus és az osztályuralom az oka.
A mostani erkölcsmániának ne ugorjék be józan ember. Ellenben itt a tizenkettedik órája az igazi erkölcsharcnak. Ez valami más, mint a mai. Itt már aligha lesz olyan szép a harmónia s ne is legyen!...
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 31.
A. E.
- Stadion gróf nádasháza -
Egy nagyváradi úri ember érdekes levelező lapot kapott Csehországból. A levelező lapot a fejedelmi gazdaságú gróf Stadion majorátus egyik előkelő tisztje írta, akivel nyári üdülőhelyén ismerkedett meg az illető nagyváradi úri ember.
A levelező lap kis nádas parasztházat ábrázol egy erdő tisztás helyén. Olyanféle formájú ház, milyenekben bihari, érmelléki falusi földmíves magyarok laknak.
Ebben a kis nádasházban gróf Stadion Ede, a majdnem százmillió koronát érő Stadion-hitbizomány mai majoreszkója lakik.
Érdekes története van ennek a háznak.
Gróf Stadiont sokan ismerik Nagyváradon és Bihar vármegyében is. Néhány évvel ezelőtt még ezen a vidéken lakott Stadion gróf. Az Érmellék szilágysági részén, Ákos községben.
Nem jószántából lakott itt a gróf. Családja internálta ide. A nemes gróf - egyenesen szólván - nagy mértékben elzüllött. Fokról fokra süllyedt lefele. Végre a pálinkaivásnak adta magát.
A grófi família aztán elcsapta magától. Egy kis kegydíjat biztosított neki. Ezt is avval a föltétellel, hogy ezen a vidéken marad.
Ismert alak volt a környéken mindenütt Stadion. Megpumpolt mindenkit s megivott annyi szeszt, amennyit igen kevés ember még. Végül már lakása sem volt. Egy ákosi szegény csizmadia ember adott neki lakást. Fizetésképpen aztán a grófnak meg kellett tanulnia a csizmafoltozást és segítenie a házigazdának.
A legutolsó időkig az ákosi kis nádas viskóban lakott és csizmadiáskodott Stadion gróf. Itt érte a nagy meglepetés. Családja férfitagjai gyors egymásutánban meghaltak, s ő lett a csehországi Stadion-hitbizomány majoreszkója. Forintonként kérte össze az útiköltséget, hogy elmehessen a százmilliós vagyon átvételére. Azóta persze rendezték a gróf minden adósságát. Ő ma az osztrák urak házának tagja s talán a leggazdagabb osztrák főúr. A Stadion-kastélyok azonban üresek a dominiumban.
A gróf megcsináltatta egy erdő közepén az ákosi nádasháznak a hasonmását. Még a bútorozása is ugyanolyan. Ott él s ki nem mozdul onnan. Csizmadia műhely is van a házban. Mint a nagyváradi fürdőző úri embernek beszélte Stadion tisztje, a gróf maga csinálja a csizmáit s éppen úgy iszik, mint hajdanában. Csak persze valamivel jobb italokat.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 3.
Ha igaz volna nálunk a sajtószabadság, esemény volna egy-egy sajtópör. De nálunk egyre nő a sajtópörök száma s egyre nagyobb divattá válik ütni a sajtón. Óh nemcsak kemény, szűk fejű igazságügyminiszter, junker képviselő, vad ügyész és jámbor bíró teszi ezt. A napokban egy előkelőnek nevezett publicista panaszkodva írta, hogy nagyon sok nálunk a sajtószabadság. Lehet hát csodálni, hogy nálunk szaporodnak a sajtópörök? Franciaországban igazán esemény egy-egy sajtópör. Pedig Franciaországban szokták az emberek legkevésbé titkolni egymásról való véleményüket. A radikális Brissont állandóan nyomorult árulónak címezték a francia klerikális lapok. Combes még alaposabb címeket kap mostanában. A radikális lapok zsarolással vádolnak nagynevű klerikális publicistákat és politikusokat, ezek viszont panamázással a radikálisokat. De egyformán tisztelik a sajtó szabadságát radikálisok és klerikálisok.
Másként van s valószínűleg még cudarabbul lesz nálunk. A mi sajtótörvényeink, szokásaink, fölfogásaink s domináló társadalmi áramlataink mind a sajtószabadság kivégzését célozzák. És ezért szaporodnak a sajtópörök. Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.
Kell mondanunk, hogy a reakciót szolgálja mindez? A gondolat megfojtása a világ hátrafordulását jelenti.
És elszorul a szívünk, ha látjuk, hogy a magyar ügyészi és bírói kar, melynek szabadelvűsége még egy-két évtizede is olyan erős volt - mint illeszkedett hozzá a megváltozott időkhöz. Az az őszintébb újságíró, akit törvénybe idéznek, vágóhídra megy. Jaj azoknak, akik a mai rend bálványaihoz ujjal is nyúlni mernek. Csak egy kivétel van. Ha újságíró keres elégtételt. Főként, ha liberális újságíró. Ilyenkor megenyhül a szigorúság s az istentelen újságíró dehogyis kap elégtételt!...
...E sorok írója a megváltozott idők posztulátumaképpen kijelenti, hogy ami ezután íródik, egészen külön dolog s csak laptechnikai okokból kerül ide. Nagyvárad legmagasabb bírósága a múltkoriban majdnem siránkozott, mert törvény szerint nem szigoríthatott egy büntetést, amely pedig elég drákóian szakadt a fejére egy mindig őszinte, liberális újságírónak, e sorok szegény írójának. Ugyanez a bíróság újabban ismét ítélkezett. Egy liberális lap kért elégtételt klerikális durva támadásért.
Itt már megengedte a törvény az ítélet szigorítását. És a magas bíróság azt a kis elégtételt is elfújta, amit az első ítélet adott. A klerikális támadás nem fog megtorlást kapni.
Ha azt hiszi valaki, hogy mi kritizálni merjük egy magas bíróság ítéleteit - végtelenül csalódik. Sőt kijelentjük őszintén és becsületesen, hogy ez a két ítélet külön-külön s együtt is a legteljesebb módon konzekvens!
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 4.
(a.e.)
Előkelő nászünnepre utazott nemrégiben egy nagyváradi társaság. Eszéken volt ez a nászünnep. Azaz dehogyis Eszéken, Osjeken. Osjek inkarnátus horvát város. Pedig a szélen van, egészen közel a magyar vonalhoz. Egy régi magyar vármegye főhelye s lakosságának tekintélyes kontingense magyar. De Osjek horvát mégis. Olyan horvát, hogy szinte büdös a horvátságtól. Olyan horvát, hogy pirultam a magyar gyöngeség miatt. Pedig hozzászoktam, hogy a fajtámért pirulni kelljen, s régen nem is pirulok miatta.
Osjek utcáin hallottam egypár félénk magyar szót, a kávéházban láttam egy-két magyar lapot, hallottam tört magyarsággal beszélni egy horvát ügyvédet, ki e ritka tudománya miatt nevezetesség a városban s láttam egyetlen magyar föliratot, ezt is német fölirat társaságában az osztrák-magyar bankon. Ennyi a magyarság összessége Osjek városában!
Mesés dolog, hogy mennyire nem szeretnek bennünket a Dráva és Száva között s hogy micsoda vad, beteges, őrült, de szép horvát soviniszta láng lobog ott. Láttunk előkelő zsidó családokat, melyeknek műveltségük német, ízlésük francia.
Három-négy kultúrnyelvet beszélnek e családok idősebb tagjai. Sokan a magyart is. A család fiatal tagjait hiába akarták francia, német, pláne magyar szóra kényszeríteni. Nem beszélnek azok csupán horvátul. Fanatikus és vad horvátok. Nagy Horvátországot akarnak mind s egy fiatal jogász gyerek közülük komoly, fanatikus hittel disputált velem, hogy Horvátország függetlenebb Magyarországtól, mint Magyarország Ausztriától s Isten jóvoltából és ő akaratukból hamarosan még függetlenebb lesz.
És minden azt mutatta - hogy neki van igaza. A horvát önérzetnél nincs fenthéjázóbb a világon. Hódítani, nevelni is kevés náció tud jobban. A királyné "Feri bácsi"-ja - bocsánat e menthető kis gúnyolódásért - szépen csinálta meg a dolgot a fehér lappal is! Csak idő kérdése, hogy Horvátország egészen a fejünkre nőjön. Ellene pedig nem tehetünk semmit. Ne áltassuk magunkat. Hiszen idehaza is csak azt tehetjük, amit legfelsőbb helyen kegyesen megengednek.
Ezekkel az impressziókkal került volt vissza Essegről a nagyváradi társaság. Mélységes elkeseredéssel beszéltünk magunk között ezekről a dolgokról. Pedig mi csak Essegig voltunk. Hátha még Zágráb tájékán fordultunk volna meg.
Hogy most a horvát öli a szerbet: fölfrissültek ezek az impresszióink. Micsoda nép! Háborítatlanul bánthat egy másik népet, mellyel teljesen egy faj s melytől csak történelmével és róm. kat. vallásával üt el. Soviniszta, vad indulatból. És ezt nekünk tűrnünk kell.
Kacagva olvasom a részben jámbor, részben nagyképű magyar lapokat. Csináljunk rendet Horvátországban! Tanítsuk meg a horvátokat! Csapjuk el a báni kormányt! Függesszük föl az autonómiát. Mentsük meg a magyar becsületet. Ugyan, ugyan, kérem. Hát tehetünk mi magunktól valamit? Hát önérzeteskedhetünk-e mi csak századrésznyire, mint a horvátok? Jellasics szobra erre mutat kardjával mifelénk. És én meg akarok írni egy igazságot. Elvégre valamikor ebben az országban republikánus lapokat is nyomtak s nyomhatnának esetleg ma is. Míg a Habsburg-ház politikája a régi marad, elégedjünk meg mi nagy örömmel, ha élni hagynak bennünket. Ne legénykedjünk! Ne játsszuk a hatalmas, önérzetes nemzetet!
Zsivió! Zsivió! Üssük a szerbet! Üssük a magyart! Mienk az ország! Bécs minket szeret! Zsivió! Zsivió!
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 5.
A. E.
- A szocialista esküje -
Az idők és az idők társadalmainak betegsége beszívódik a társadalom minden orgánumába.
Oláh Lajos, nagyváradi szocialista munkás, a törvény bírái előtt állott s mikor vallomására esküt kellett tennie, így szólott:
- Tekintetes törvényszék! engedtessék meg nekem, hogy a polgári becsületemre esküdjem!...
Fassie bíró erre - ha jól hallotta egy kegyes politikájú lapot szolgáló kollégánk - Oláh Lajost erélyesen utasította rendre, figyelmeztetve az Isten és a törvény szentségére.
Ezek után nincs más hátra, minthogy kövessük Fassie bíró urat s figyelmeztessünk mi is valakit a törvény szentségére. Ez a valaki Fassie bíró úr.
Bíró úr, ön a bírói székben csak bíró. Nem lehet mindenki Magnaud. Ki nem érzi magában a reformátori erőt, az ne reformáljon. Ha valaki a törvény gyilkoló betűit csak vérengzőbbekké tudná tenni, az maradjon meg a törvény betűinél. Aki pedig a betűkre is rálicitál, az az istenítéleteket akarja visszahozni a földi jusztíciában.
Oláh Lajos két törvény mellett tett egyszerre tanúságtételt [!]. Az egyik törvény ma még nem kodifikált, de az lesz valamikor. Látják-e ezt, vagy nem látják a nagyváradi törvényszéki palotából, az mindegy. A világ azért nem áll meg s halad a szociális igazság útján. Ez az igazság ma még csak az Oláh Lajosok etikája, de ő nekik ez már törvény.
Ezt a törvényt tiszteli Oláh Lajos s az a hite, hogy a polgári társadalom a polgárokért áll fent s ebben a polgári társadalomban nincs felségesebb a polgári becsületnél.
A másik törvény a muszáj-törvény, a folyton változó. Az, amelyet kodifikáltak, s melynek egyik őre Fassie bíró is. Oláh Lajos e mellett a törvény mellett is tanúságtételt tett [!]. Ez a törvény neki jogot ad, hogy a polgári becsületre hivatkozást többre tartsa kegyes és naiv formuláknál. Oláh Lajos tehát két törvényt tartott meg s ezért megintette a törvények őre olyan módon, milyet egyetlen törvénydarabocska sem menthet.
Megpróbáljuk magyarázni a dolgot. Fassie bíró minden bizonnyal jámbor ember, a világ állapotával megelégedett, Istent félő, komoly. Ilyen ember fél természetesen a nyughatatlan individiumoktól [!], akik nincsenek a mai világ sorával megelégedve. Az is majdnem bizonyos, hogy Fassie bíró úr a szocialistákat veszedelmes felforgatóknak tartja. Nincs ezen mit szégyenkezni. Ám mindez Fassie úr privát úri vélekedése lehet. A bíró, ha nem érti meg a forrongó társadalmat - nem kötelessége megérteni - olvassa a fejekre a paragrafusokat.
A mai rendet ne próbálja saját taktikája szerint is védeni. Legyen nyugodt. Elvégzi ezt helyette a társadalom uralkodó osztályain épült törvényhozó hatalom.
A bíró - ismételjük -, ha jobban nem cselekedhetik, legalább ne licitáljon rá az uralkodó társadalmi osztályok kodifikált önzésére: a paragrafusokra. Így is sújthat elég erősen. Tudja ezt Fassie bíró úr...
Azért foglalkoztunk pedig hosszasabban a dologgal, mert a nagyváradi törvényszéknek egész sereg Fassiéje van, sőt fassiebbje és legfassiebje is.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 6.
A. E.
103. SZÖVETKEZÉS A VILÁGOSSÁG NEVÉBEN
Úgy lesz bizonyára: ez a század a szövetkezések százada lesz. A rokon erők egyesülni fognak mindenütt a nagy és közös célokra. Ha jól emlékszünk, Pollák Illés fejtette ezt ki legformásabban nemrégiben. Ez az általános szövetkezés a beharangozója a világ eljövendő szociális átalakulásának s konzekvenciája és igazolása is egyúttal az evolúció törvényének.
Genf városában gyönyörű és hatalmas szövetkezést pecsételtek meg a napokban. Ez a szövetkezés a világos fejű emberek szövetkezése. A világ szabadkőmívesei gyűltek össze Genfben s kimondták, hogy a nemzeti és állami eszme tiszteletben tartásával a jövőben szorosabb viszonyt tartanak fent a világ szabadkőmíves páholyai, hogy sikeresebben irányíthassák nagy emberi célokért folytatott küzdelmeiket.
A világ minden józanul és nemesebben gondolkozó emberének örömmel kell eltelnie a genfi szövetkezés hallatára. Szükségesebb időben nem is történhetett volna ez a szövetkezés. Nagy és ködös homályosság készül az emberiségre borulni. Szövetkezniök kell azoknak, kik a világosságot szeretik.
Szövetkeznek ám mások is. Csak a genfi kongresszus előtt valamivel tartották például kongresszusukat a német ultramontánok. Ezen a kongresszuson egy ultramontán vezér az egész világon szenzáció számba mehető vallomást tett. Azt mondta tudniillik, hogy a klerikalizmus hajdani való nagy ellensége, a liberalizmus, megjuhászodott már egészen s nem veszedelmes ellenség immár. Hiszen sokan vallották eddig is ezt, de micsoda jelentőséget nyer mint klerikális beismerés s micsoda tátongó mélységét mutatja meg a veszedelemnek.
Való és igaz. Ma már a liberalizmus ajkakon élő frázisnál alig több. Hiszen éppen ma olvassuk, hogy Károlyi Sándor gróf liberális alapon akar létesíteni keresztény szövetkezeteket. Önérzetes szabadon gondolkozó ember nem sokára röstellni fogja magát liberálisnak vallani. Más részről pedig egyszerűen beledobni magukat a szocializmus karjaiba ma még sokaknak nincs hajlandóságuk, kivált nálunk, hol zöld vezetés még zöldebb propaganda kissé diszkreditálták a szociáldemokráciát, mint pártszervezetet.
Ebben a se kint - se bent állapotban rejtőzik különösen minálunk a veszedelem. Ezért lehetséges nálunk szabadelvű párt klerikálisokkal, konzervatívokkal, agráriusokkal és antiszemitákkal, mint a kormánypárt és a Kossuth-párt példája mutatja, s ezért lehet az első őszinte szót torokba fojtani, mint az Vázsonyival történt.
Ne tessék hinni, hogy másutt különb a helyzet. Németországra valósággal ráfeküdt a reakció, a francia kultúrharc a klerikálisok nagy hatalmát mutatja, Angliában konzervatívek kormányoznak, a belgiumi szomorú állapotokat ismerjük. A sötétség internacionális hódításokat tett.
A társadalmi nyomorúságok pedig nagyobbak mint amennyit a politikai nyomorúságok sejtetnek. Az aránytalanságoknak, igazságtalanságoknak, nyomorúságoknak és betegségeknek vérző és fekélyes teste ma minden társadalom.
A genfi szövetkezés - ismételjük - nem történhetett volna szükségesebb időben. Nem biztat bennünket gyors és nagy diadalokkal, de eltölt bizonyos reménnyel és bátorsággal, hogy nem oltottak ki még minden világosságot a földön s szervezett, nagy és lelkes serege van a világosságnak.
Olyan szerencsétlen, kicsiny, a többinél is sötétebb országban, mint a mienk, különösen szent és nagy missziójuk van a világosság apostolainak, a szabadkőmíveseknek. Adjon most nekik nagyobb erőt, hitet és bátorságot a genfi szövetkezés. A humanizmus és világosság nevében törjenek előre. Törjenek pedig előre nyíltan, bátran és harciasan. Őket a porondon kell látniok nyílt küzdelemben azoknak, kik a mai szomorú, sötét időkben már minden reményeiket kezdik elveszíteni!...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 13.
A. E.
Úgy képzelem, hogy ma még a legtöbb országban szeretik a katonákat. A francia baka vidám alakjával úgy játszik a gall szellem, mint a cukorbabával. A porosz ember szemében minden porosz katona egy-egy germán hadisten. Még az angolok is szerelmesek az ő katonáikba. Félrerakom ezúttal a magam kissé radikális elveit s kijelentem hogy a katona-kultusz irigylésre méltó, szép valami - ma még. Elvégre, míg dinasztiák és nagy igazságtalanságok lesznek; katonák is lesznek. Ha pedig már vannak és lesznek; okosabb dolog békességben élni velük.
Hogy most zene-banda, szóval elgyötörten hazajöttek a nagyváradi katonák, a zene-banda vad lármája s a hosszú ember sorok elkényszeredett [menete] szinte belelopott a fejembe egy rögeszmét. Miért nem szeretik nálunk a katonákat s vajon meg lehetne-e még valami módon szerettetni őket? Nem is gondolt soha senki arra, hogy megszerettesse. Bródy Sándor megkérdezte néhai Tisza Kálmánt, mint történhetett ez a nagy mulasztás?
- Erre bizony sohasem gondoltam.
Így felelt Magyarország legnagyobb konszolidáló politikusa. Még ő is elfeledte, hogy itt tenni kell valamit, nehogy külön, idegenül, esetleg gyűlölten éljen a nemzet testében egy másik, különös nemzet: a militarizmus.
Valljuk be csak: nálunk így van. Hazajöttek a nagyváradi katonák. Az édesapákon, anyákon, hitveseken, közeli barátokon s a szeretők hűségesebbjein kívül alig nézte [valaki] bevonulásukat mással, mint esetleg kiváncsisággal. Nálunk a polgári társadalom csak muszájból tűri a katonákat. Nem igen lát bennük mást, mint az eltartottak szörnyű nagy és telhetetlen légióját, kiknek egy gondolatuk sem közös a szürke ruhájú dolgozókkal.
Kár. Nagy kár, hogy így van. Ha nagy hazugságokkal is, de be kellett volna vinni a katonaságot a polgárság szívébe. Én nem is hiszem, hogy helyre lehessen ezt már hozni. Nem hiszem, hogy nálunk a polgárság a katonaságban mindenünk védelmezőjét, a katona legényekben népünk csiszolódó, edződő fiait, a tisztekben felnőttek oktatóit, kedves, vidám, társaságokat élénkítő úri embereket lásson... Késő.
...Ez a bolond világ pedig halad s ahogy halad, egyszer bizony csak ki fogja ejteni szekérkasából a katona bácsikat. Kár, nagy kár, hogy mi ott tartunk, hogy ma is kiejtenők őket szívesen, csak ne fogódzkodnának a szekérbe olyan nagyon. Kár, hogy nem kedveltük s már aligha kedvelhetjük meg egymást polgárok és katonák. Akiket kedvelünk, azoknak sok mindent megbocsátunk. De sok dolog másképpen lett volna s lenne a jövőben!
Mivel e helyen ritkán szoktam politizálni, nem kutatom, hogy kinek a bűnét sirattam itt el. Csak még utoljára is azt mondom: kár... Mindez az én saját véleményem. Megírhattam, mert a lapban becsülete van minden becsületes véleménynek!...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 16.
(ae.)
A vén Meszes aljában, ahol pihent a hódító Tuhutum vezér, az én ifjúságom elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. Megszállna ott az emlék - megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a fenyőillat s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és fölnövesztő Zilah városomban túlcsap a vén Meszes Terbete-csúcsán is holnap reggelen. De én csak itt fogok, a távolban ünnepelni. A vén Meszes hervadó erdőit, a Diák-domb őszi rózsás temetőjét, a tornyos alma mátert, Wesselényi ércalakját s a lelkesedő ezreket csak érezni fogom, látni nem.
Valamikor ott a Meszes alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. A hit és a vágy szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belőle. Mégis most ifjúságot érzek. Az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek s az őszi napsugár Wesselényi gyönyörű alakját csókolja s a szegény parasztét, kinek elébemegy s kit magához emel Wesselényi.
Wesselényi és a szegény munkás!... Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de meg meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt elé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erő elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalma-almát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra csak előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.
Hol van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben sír ennek az országnak minden nyomorúsága.
Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. Családja régi, ragyogó és kiváltságos. Ő maga erős, szép és eszes. Ha sok benne az ego, a legszebb, legdúsabb életet élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus. Ez Wesselényi, Voltaire és Danton. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani a világot. A legnemesebbje és leghivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.
Hol van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet ő magához emelt? Wesselényit ma Károlyi Sándor pótolja. A nép pedig becsődül Pozsonyba, hol éljent kiált az ő bőrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor s ő maga segédkezik, hogy dölyfös, nagyurak rabszolgájává váljék újra.
Wesselényi karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgő népet. Ma ugyanez a nép kínálja a hátát, hogy jól rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.
Wesselényi Miklóst ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyongtam azon a helyen. Nincs erőm odamenni most, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.
Ünnepelek itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy valami kicsit talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tűnődöm. Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy meg, hogy nem szabad nagyon világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hivők.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 17.
A. E.
Bizonyisten nem írtunk volna egy szót sem Bozókyról, ki jogakadémiai igazgató Nagyváradon, ha a tegnapi napon kénytelenek nem lettünk volna megtudni, hogy él egy Schrammel nevű úr, ki aljárásbíró Nezsideren. Tőlünk ugyan diszkreditálhatta volna a józan eszet tovább is Bozóky igazgató, lobogtathatta volna nyugodtan a tekintély lobogóját. De tegnap jelentkezett Schrammel úr. Jelentkezett és őfelsége a király nevében kihirdette, hogy a freigeist szó becsületsértés. Hát most már vége a türelmünknek. Itt már nagy bajok vannak. Egy jogakadémiai igazgató azt prédikálja, hogy a józan ész bomlasztó erő, a tekintélyeket kultiválni kell s aki vallásos ember, az korrekt ember. Ugyanakkor, messze, távol, előáll egy magyar bíró s ítéletben mondja ki, hogy az a cím, amelyet Voltaire, Rousseau, Lessing stb., a mieink közül Hajnóczy, Kazinczy stb., de maga Kossuth is büszkén viselt: meggyalázás.
Ez már epidémia. Ez nem véletlen találkozása két eltévedésnek. Ez ragály, mely már a tanári katedrát és a bírói tribunált is inficiálta. A dogmák betegsége ez, amiről a múltkoriban már írtunk volt. Az elsötétülés nyavalyája, mely ma már nap mint nap termi az eseteket. Komoly és nehéz betegség.
Mi hiában karbolozunk. Ezt jól tudjuk. De legalább magunk körül most már muszáj gyakran dezinficiálni. Tehát dezinficiáljunk. Amiket a józan ész ártalmasságáról, a tekintélyek szükségéről, a bigottság áldásairól Bozóky igazgató összehordott: a látás és gondolkozás csődjének a bemondása. A jövendő juristái előtt gyalázni a józan eszet nevetség, ha ugyan egyszersmind siralom is nem volna.
A tekintély elvét hirdetni egy magas állami iskolában a huszadik század elején: egyszerűen patológiai tünet. Az emberi korrektséget a bigottságban találni, mikor éppen most jelent meg Hoensbroech gróf könyve az ultramontanizmusról, mely a többek között szól vallásos papokról, kik a sikerült gyilkosságokért hálákat imádkoztak az egek felé: no ez már a betegségnél is több. És Schrammel úr? Ez az alak vagy naiv analfabéta vagy veszedelmes jezsuita.
A Bozókyak és Schrammelek sokan vannak s úgy látszik szaporodnak. Aki a józan eszet nem tartja bomlasztó erőnek, mint Bozóky s a freigeist-ot gyalázatnak, mint Schrammel: karbolozzon. Esetleg nem szükséges, hogy a karbol hígított legyen. Veszedelmes már a járvány...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 18.
(ae.)
107. ANTISZEMITA ISKOLAIGAZGATÓ
- Egy egylet feloszlatásának története -
A nagyváradi felső kereskedelmi iskola ifjúsága nemrégiben alakított az iskola kebelében egy humánus célú hasznos egyesületet, egy ifjúsági segélyegyletet.
Az egylet megalakult, megválasztotta tisztikarát és választmányát. Evvel aztán be is fejezte életét. Az iskola igazgatója, Kovács S. János dr. föloszlatta az ifjúsági egyesületet. E föloszlatás oka és története elég érdekes.
A nagyváradi felső kereskedelmi iskolának pár év óta Kovács S. János dr. az igazgatója. Az igazgató úr nem azok közül az emberek közül való, akik sok vizet zavarnak. Szimpla, alapjában jámbor, szerencsés körülmények között esetleg jóravaló ember is. Mégis e pár év alatt sikerült neki annyi antipátiát szerezni, amennyit nem szoktak olyan kicsi egyéniségek, mint amilyen ő.
Nyilván nem valami világos agyvelő a Kovács S. Jánosé, de például a nagyváradi és Bihar vármegyei társadalomnak akárhány szereplője békében ellehet és szerepelhet hasonló világosságú agyvelővel. Kovács S. Jánosnak az a baja, hogy sok benne a közlékenységre való hajlandóság s a bátorságnak az a fajtája, mely nem a nagyobb kaliberű és jószemű emberek erénye.
Még élénk emlékezetben lehet Kovács S. Jánosnak az a szerencsétlen szereplése, mikor a sajtó munkásairól mondott volt a Szigligeti-társaságban kritikát. Tudomásunk van például arról is, hogy Bozóky Alajos jogakadémiai igazgató sincs valami nagy véleménnyel a neki nagyon liberális sajtóról, de Bozóky már öreg ember s a nagyváradi jogakadémia hivatalos ápolóintézete a klerikalizmusnak. Ám Kovács S. Jánosnak még ez a két joga sincs meg a reakcionárius gondolkozáshoz és - szerepléshez.
A Szigligeti társaságbeli botlás nem utolsó és egyetlen volt. Követte ezt még egynéhány eset s valamennyi esettel harmonizált az igazgató úr egész társadalmi szereplése.
Most aztán igen súlyos esetet produkált Kovács S. János úr.
A felső kereskedelmi iskola tanulói ifjúsági segélyegyletet alakítottak. Egy délután megejtették a választásokat. A felső kereskedelmi iskola ifjúsága olyan érett és elfogulatlan, mintha nem Kovács S. János volna az igazgatója s így egészen véletlen műve, hogy az egylet tisztviselőivé mind zsidó vallásúakat választottak, ámbár a választmányban viszont két vagy három keresztyén ifjúnak hely jutott. Dehogy is volt ebben egy csöppnyi szándékosság. Ez egészen természetes. Az iskola ifjúsága majdnem teljesen zsidó vallású. Alig tíz-tizenkét keresztyén tanuló van, a kereskedelmisták között. Ha valaki okvetlenül felekezeteskedik, akkor is megkapja e választásban a maga szája íze szerint való arányt.
Nem így gondolkozott Kovács S. János. Beállított másnap az osztályokba rettenetes dühvel:
- Így csinálják maguk az antiszemitizmust. Ne csodálkozzanak, hogy szaporodnak az antiszemiták. Nem tűrök meg tisztán zsidó tisztikart. Vegyék tudomásul, hogy az egyletet föloszlatom!...
És föloszlatta. Így történt. Kijelentjük, hogy tanárok és tanítványok között afférok tárgyalására nem szoktunk teret adni. De ez az eset egészen más szabású és nagyon súlyos. Kijelentjük azt is, hogy ezt a dolgot hiába is próbálja letagadni Kovács S. János, mert különben kénytelenek lennénk ellene saját növendékeit tanúkul fölhívni.
A nagyváradi kereskedelmi csarnok nagy áldozatokkal tartja fent a felső kereskedelmi iskolát. Ítélkezni nem akarunk az ügyben. Ítélkezzék s bizonyára szigorúan fog a csarnok.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 20.
Az ördögnek van kedve Bartha Miklóst bántani. Mióta újra lovagias férfiú lett, azóta pláne nem. Elvégre avval, akinek Kóbor Tamás a beleiben gázolt, akit mi, nagyok és kicsinyek sokszor megrugdostunk s aki ezután becsület-ügyekben bíráskodik - mi történhetnék? Még vakmerőbbé válik. Pedig oh be vakmerő ez a Bartha Miklós!... Jezsuita lapjában most névtelen cikket olvasunk. Esküdni mernénk, hogy ő írta, vagy ő íratta. Valóban, nem csalódnak, kedves olvasók. A gazdáit védi Bartha Miklós. Károlyi Sándort és a többit. Hitvány ez a védelem. De hány naiv lelket mételyezett meg már a hitványságaival Bartha Miklós úr! Most Sándor Pálra haragszik. És a védelem végén megnyugtatja a "józan" zsidókat, hogy ő csak a mérges zsidókra haragszik, aztán így tesz pontot a védelemhez: "a Vázsonyi-féle temperamentumok föllépését éppen a felekezeti béke érdekében kárhoztatja ebben az országban mindenki".
No hát ez már nagyon sok vakmerőség! Nem Bartha Miklós a főcsatlós a becsületbíró agyontaposott, összerugdalt ember, hanem a gazdái érdemelnek érte pofont. Hát nem kellenek ugye a Vázsonyi-féle temperamentumok? Hiszen tudtuk mi ezt. De hogy merték ilyen vakmerően kiíratni a lapjukban?...
Jó. Elmondjuk mi, milyen temperamentumokra van szükségük a Bartha Miklós gazdáinak. Sok-sok millió birkatemperamentumra legelőször is. Sok-sok millió parasztra, aki mind szeresse a száraz fekete kenyeret, a jó levegőjű falut és a túlvilági kárpótlást ígérő papot. És azután? Mágnásokra, buta mágnásokra, akik kártyázni, szeretkezni, inni s pöffeszkedni jól tudnak, de a finánciák tudományából századrészét sem a Károlyi Sándor gróf tudományának. Papokra, kik őrködnek a birkatemperamentumok birkasága érdekében, de tüzessé válik a temperamentumuk, mihelyst egy kis világosság fenyeget. Jámbor lateinerekre, kik meg vannak a sorsukkal elégedve. Iparosokra és kereskedőkre, kiknek több ambíciójuk nincs, mint hogy a Károlyi Sándorok birkáinak szükségletét fedezzék.
Ilyen temperamentumok kellenének a magyar oligarcháknak. Szeretnének néhány dominiumot csinálni ebből az országból. Kasznár-rendszert igen. De mennyire igazuk van Vázsonyi Vilmosnak és Sándor Pálnak!... Aztán, mert gyalázatosan sok a szabadság még mindig. Egyelőre szükség van a Bartha Miklósokra és a Buday Barnákra is. Egyelőre...
Csodálatos dolog, hogy ezek az emberek nem érzik, mint növekedik ellenük a gyűlölet. Nem érzik, hogy egy nagy-nagy sereg van már, melynek dühtől szorul ökölbe a keze, ha például a Károlyi Sándor gróf nevét csak hallja is. Hát nem számolnak ezek avval, hogy mi lehet ez egyre gyűlő gyűlöletből?
A temperamentumokról akarunk írni különben csupán. Az agrárius, antiszemita banda vakmerőségéről. De a jogos düh elragadta a tollunk. Pedig mi még békés temperamentumúak vagyunk. Vigyázzanak a Károly Sándorok és csatlósaik. Olyan idők járnak, hogy csudák is eshetnek. Mi, polgárok birkábbak vagyunk a birkáknál. Mi tűrjük a megnyúzatást békésen. De a sok millió birka proletárból vérengző vadakat csinálhatnak a Károlyi Sándorok. Néhány főúr vadászterületet akar ebből az országból. Vigyázzanak, mert ha így dolgoznak, a vadak fognak vadászni.
Ez a figyelmeztetés sohasem felesleges azoknak a temperamentumoknak, melyek azt hiszik, hogy Bartha Miklósokkal is le lehet csendesíteni a Vázsonyi-féle temperamentumokat.
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 26.
A. E.
Itt, a műhelyben, a mi nagy álmaink megimádott temetőjében, írásba is adom Neked, én kedves szerkesztőm és barátom, amit Te tudsz legjobban: nem írtam én színdarabot. Te kiostoroztál engem az apátiámból s én visszatértem Hozzád egy csomó teleírt papiroslappal:
- Olvassátok el!...
És Ti fölvittétek a színpadra... Micsoda? Én azt tartom, hogy tragédia. A magam tragédiája, a magunk tragédiája, talán mindnyájunk tragédiája. Untatni nem fog senkit, mert rövid. Néhány lélek talán meg fogja belőle sejdíteni, hogy a görög tragédiák fátuma fejeink fölött suhog ma is. Sokan talán nevetni fognak a furcsaságon, hogy valaki darabban írja meg, hogy darabot nem ír. Lehűtöm a nevető kedvet egy fenyegetéssel: Írni fogok én darabot is. Lehet, hogy ez csak föllobbanás.
Olyan, mint az én kis tragédiám gyászos hőséé. De majd, ha egyszer csakugyan írok darabot: tied lesz akkor is a felelősség, én édes szerkesztőm és barátom. Te űztél, te ostoroztál ki a redakcióból. Felelj a következményekért. Valami új ifjúságnak lángját érzem. Ezt a lángot - úgy érzem most itt a mi temetőnkben - nem oltja el a temetői szél, sőt még a fütyülés szele sem...
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 27.
Ady Endre
Ha majd leszáll ismét a barna éjjel s a bibliás időknek lelkei szállnának le vele: vigyázzatok, óh tanítványok! Ne bontsátok meg a fehér leplet. A Mester testét ne lopjátok el. Ő nem szerette a hazugságot. Legenda-tépő volt ő, a Mester s utálta a pogányok szokásait.
*
A fehér lepel alatt, a puha szőnyeges sátor alján nem Zola Emil pihen. Nincs ott gyász. Nincs ott halál. Azt a hideg bomladozó testet égessétek vagy ássátok el. A virágokat pedig vigyétek a kórházakba, hol valóban gyász és halál tanyázik. A Mester él. Meg sem feszítteték, meg sem halt, el sem temetteték. A haladó világ nagy kerekének egyik küllője ő. Meghalni nem lehetett neki, elevenen nem vágyott a mennyekbe szállni. Itt munkál e hitvány, szépséges és igazodó világon.
Ott áll a hegyen. Minden szavára becsületesebben lendül, halad a nagy világkerék. Az új hegyi beszéd ráíródott a sárgolyóbisra s letörülni nem lehet. Vérité!... A nagy fényes küllő űzi a kereket az igazság felé...
*
Csak az impotens lelkek alusznak úgy ki, mintha sohasem égtek volna. Oh, hogy gyűlölte ő, a Mester a közönséges lelkeket, a kényelmeseket, önzőket, sötéteket és kicsiket. Papi fejedelmeknek, farizeusoknak, hazug írástudóknak ő nem tudott megbocsátani. Nem volt szamaritánus, mint ahogyan a pogányságból is őbenne maradt a legkevesebb minden emberek között. Nagy látó és nagy harcoló volt ő. Vallást nem tudott volna csinálni. De ha a földön valaha az igazság lesz a vallás: Zola Emil élt és győzedelmeskedett...
*
J'accuse... Vádolom az életet, e hitványt, e szépségest, ez igazodót. Valamikor bölcs lesz, szent, igaz, gazdag és isteni ez a világ. De a Zoláknak milyen kárpótlást ad az élet? Miért kell millióknak tölteni a temetőket, táplálni a humust, könnyezni és vérezni előbb? Miért kell a Zoláknak az igazságot látniok s mégis szenvedniök miatta?... A világ valamikor bölcs lesz, szent, igaz, gazdag és isteni. És a Zolák buta, szenteskedő, hazug, nyomorult és istentelen világban éltek... Avagy kárpótlás-e, hogy a jobbat ők készítették elő?... Szép a mártirium?... A mártirium szép s az élet is szép. Igazul élni e hazug világban, látni, érezni és csinálni a szebb jövendőt: óh be kéjes, be dicsőséges!... Így élni szebb most, mint a jövendőben. Emberibb és istenibb. Hát még annak, aki meg sem halt, amint nem halt meg Zola Emil...
*
Tanuljatok gyűlölni Zola Emiltől. - Gyűlöljetek mindent, ami a haladó világkerékre ráfekszik. Sötétséget, bigottságot, impotenciát. Nem a szeretet fogja megváltani a világot, hanem ez a nagy gyűlölet, mert ez a gyűlölet: világosság. Oh igazodó világ célja, boldogsága: világosság!... Nem imádott még senki úgy, mint Zola Emil, aki magában egy fényes küllő a haladó világkerékben. Sokan hallják a föld dübörgését s hirdetik, hogy jön az új világ, a világosság világa. Bizony mondom: ha jő, az új küllő sietteti...
*
...Most pedig üres a világ. Ott tanyázik a puha szőnyeges sátor alatt a világnak lelke. Ott tanyázik a fehér lepel fölött, mely egy hideg, bomladozó testre borul. Az a hideg test nem a Mesteré. Hiszen az a test üveges szemű és mozdulatlan, a Mester pedig most is lát és harcol. El ne lopjátok azt a testet, óh tanítványok. A Mester gyűlölte a hazugságot. A keresztet elkerülte, kerülje el a legendákat is. A Mester él...
Nagyváradi Napló 1902. október 1.
A. E.
E sorok írója hitvány haereticus. Magyarul: eretnek. A hivő kereszténynek megvetéssel kell az ilyen eretnekre tekintenie. Ez régi regula már. Zsigmond király és császár hajdani való Husz Jánost máglyára vitette, holott oltalmat ígért neki.
- Haereticis data fides non est servanda - nyugtatták meg a világ főpapjai a keresztényi szeretet nevében Zsigmond császárt s Husz Jánost elevenen megpörkölték.
Azóta nincs több becsülete az eretnek embernek. Mutatja pápa ő szentségének legutóbbi brévéje.
Dessewffy püspök kérelmére, a pápa a temesvári új római katolikus templomot búcsújáró helyül avatta. A pápa brévéje, amely a püspök erre vonatkozó pásztorlevelével foglalkozott, mindazokat, akik "hivő keresztények", felhívja, hogy imádkozzanak, könyörögjenek az eretnekek kiirtásáért ott a Temesvár-gyárvárosi új templomban, amit ha ájtatos lélekkel megtesznek: bűneik teljes bocsánatát nyerik egész hét esztendeig.
A pápák újabbkori rendeleteikben az "eretnekek" alatt a protestánsokat értik. Az tehát, hogy a temesvári új templomban az eretnekek kiirtásáért imádkozzanak, azt jelentené, hogy a Magyarországon levő négymillió protestáns ember vesztét foglalják a fohászkodásukba.
Tehát pro extirpatione haeresum vagy haereticorum imádkoznak az áhitatos hívő keresztények. A pápa őszentsége csalhatatlan. Ha ő a mi kiirtásunkért imádkoztat, bizony ki leszünk mi irtva mind egy szálig. Ritoók Zsigmond, Várady Zsigmond, Tisza István gróf stb., stb. csupán a mieink közül. De azután hányan még ebben az országban! Borzongat a hideg, ha arra a nagy melegre gondolok, amiben a máglyán részünk leszen. Hátha még az eretnekeknél is gyűlöltebb zsidók is velünk jönnek. Öt millió magyar ember a máglyán. Még Néró sem mert gondolni ilyen pazar látványosságra.
Mikor csinálják meg a dolgot? Mégis csak jussunk volna tudni! Azért tudniillik, mert ez a kis ország jó részében ezen az öt millió emberen áll fent s nem volna talán nagy baj, ha egy kicsit még fentállana. Csak úgy kérnők ezt, ha lehet. Ha nem lehet, hát tessék csak meggyújtani azt a máglyát.
Nagyváradi Napló 1902. október 4.
(ae.)