Blitz Fritz tegnap olyan volt, hogy ráismertünk, pedig csak híréből ismerjük. Kópé volt a bécsi fajtából. A színészt, ki ennek a kedves, bár bécsi csirkefogónak alakját megcsinálta nekünk tegnap este: Heltai Jenőnek hívják s ezt fölróvjuk [!] neki. Tegnap láttuk először, de biztosítjuk őt, hogy nincs e meglehetősen ismert s elég szépen lefoglalt névre semmi szüksége. Módjában van valami individuálisabb nevet választani. Jussa van hozzá. Jussa van pedig azért, mert határozottan talentumos ember. Sokban emlékeztet Nyárayra, de esetleg könnyen lesz több színész, mint Nyáray. Az is valami már, amit ad, de még több, amit ígér. Mindenekelőtt kellemes, tiszta, szép és erősen torokbaritonja van.
Mint színész persze zöld egy kissé még. Sok benne a fiatalság, túlbuzgó és megérzik rajta a kisvidéki közönség ízléstelen telhetetlensége, mely minden bohóckodásra rákényszeríti a komédiást. Mindez voltaképpen nem öreg hiba. Ösztön és ötlet sok van ebben a fiatalemberben. Csiszolódni és tisztulni fog. Határozottan jó attrakció. A közönség nagy örömmel fogadta és sokat tapsolt neki. Az előadás igen jó volt. Ámon Margit ügyes női svihák. Bilkey Irén nagy kedvvel és nagy sikerrel énekelt és táncolt újra. A többi szereplők is az ismert jók.
Nagyváradi Napló 1902. december 3.
Nem volt való Csulit játszatni Heltaival második föllépéseképpen. Ez a szerep összeszokást, összebohóckodást kíván s jogcímet arra, hogy a komikusnak szabad legyen egy kicsit és egy kicsit cirkuszi módon konfidenskedni a közönséggel. A táncokat, a bukfenceket stb. nem tanulhatta össze Heltai a társaival. Ám azért tegnap is tetszett az új buffó. Frissesége, szép hangja. Még a zöldsége, mucsaiaskodása is. Bérczi kitűnő Csuliját azonban nem tudta feledtetni. A régi bájos és kedves San-Toy volt Bilkey Irén. Ámon Margit szobaleánya is a régi. Székely Anna, Kulinyi Mariska, Benkő Jolán, Szatmáry Árpád, Pintér stb. is a régi jók. Közönség kevés.
Nagyváradi Napló 1902. december 5.
Halász Lajosnak, ki nem dísztelenül és nem reménytelenül bukott el a nagyszalontai harcmezőn, sok enyhülést, megbékítő érzést adhat az az érdeklődés, szimpátia és szeretet, mely Nagyváradról s egész Bihar vármegyéből kísérte az egész választási küzdelem alatt. Aki egy olyan erős, intelligens városban, mint Nagyvárad, annyi jelét kapja a megbecsülésnek, mint ő, annak semmi oka sincs kétségbeesnie. Ám mi a kétségbeeséstől nem is féltjük Halász Lajost s ne féltse más sem. Tegnap a választás napján csaknem lázban volt egész Nagyvárad. Várad és Szalonta között egy pillanatra nem szünetelt a telefon. A szerkesztőségi telefon mellett is permanenciában kellett lennie egy munkatársunknak egész nap. A nagy választások s a híres Tisza-buktató napon csilingelt még annyit a mi telefonunk, mint tegnap. Nemcsak Nagyváradról kérdezősködtek, hanem Budapestről, Aradról, Debrecenből, B.-Újfaluból, Belényesből, Mezőtelegdről, Élesdről stb. Mikor délután az első rossz hírek kezdtek szállingózni, senki sem akart e híreknek hitelt adni. Úgy véljük, hogy legalábbis ötvenszer annyian fájlalták a Halász Lajos bukását, mint ahány szavazót Balogh Mihály össze tudott nehéz módokon hozni. A legdühösebb negyvennyolcasok is szidták Kossuth Ferencet, Barabás Bélát és tisztelt pártjukat, kik elősegítették hálátlan módon a Halász bukását. Szóval Nagyvárad tegnap Nagyszalontán volt. Hogy ez technikailag is sikerült, elismerés adassék érte a telefonközpont alkalmazottjainak.
Nagyváradi Napló 1902. december 12.
230. RIBILLIÓ EGY HÍRLAPI CIKK MIATT
- Egy kis politikai komédia -
Ízléstelen kis komédiát inszcenáltak tegnap a nagyváradi Kossuth-párt választmányi ülésén bizonyos emberek. Ha ez a komédia sem vezeti el a párt intelligens, liberális elemeit a párt purifikálásához - akkor a párt méltó a most benne domináló sötét tendenciákhoz, sőt méltó a párt országos központjához is.
Halász Lajost hálátlanul elbuktatta Nagyszalontán a függetlenségi párt központja egy érdemetlen, névtelen ember kedvéért. Méltó elkeseredést szült ez sokakban Kossuth Ferenc, dr. Barabás Béla s a többi ellen. Az elkeseredettségnek Halász Lajos lapjában egy panaszos cikk adott hangot.
Halász nem tudott a cikk megjelenéséről semmit, mert ő még ekkor Nagyszalontán volt. Mikor hazajött is, elfojtotta és elhallgattatta a maga sérelmét, nem akarta a pártja szégyenét piacra vinni, s kijelentette, hogy a cikk tudta és beleegyezése nélkül jelent meg, az[t] rosszallja.
A függetlenségi párt féltékenykedő és klerikális tagjainak azonban ez nem volt elegendő. Ők többet akartak: nagy komédiát.
Tegnap délután ülésre gyűlt össze a nagyváradi függetlenségi párt választmánya.
Szokoly Tamás, Pácz Sándor, dr. Altmann Jakab, Beczkay Lajos, Stern Soma, Steiner Simon, Arany Sándor, Spitz József, Szabó Lajos, Mertz János, Hanák Lajos, Bujdosó Lajos, Stokker József dr., Déry János, dr. Dőri Ferenc, Németh Antal és még sokan jelentek meg. Halász Lajos is elment az ülésre.
Szokoly Tamás elnökölt. Ismertette az ügyet. Fölpanaszolta, hogy Barabás Bélát már másodszor hurcolják meg. Aztán védekezett az ellen, hogy a párt zöme klerikális. A központ - úgymond - Balogh [mellett] foglalt állást a nagyszalontai választásnál. Halász Lajos igazolta magát, de a pártnak meg kell találni a módot, hogy valamiképpen elégtételt szerezzen a támadásokkal szemben.
Beczkay Lajos szakítani akar az eddigi állapottal, vigyázniok kell, hogy hasonló cikk többé meg ne jelenhessen.
Dőry Ferenc dr. hibáztatja a párt heveskedését. Az országos központ nem viselkedett helyesen, ha a párt valamelyik neves országos emberét küldték volna le jelöltül, értené a központ magatartását. Példát tud rá mondani hogy Halász Lajossal szemben igaztalanok egyesek vádjai. Van a pártnak más érdemes tagja is ki szabadon rendelkezik lapjával - s ez természetes is -, azért senkinek nem jut eszébe, hogy felelősségre vonja. Halász Lajos oszlopos, sokérdemű tagja a pártnak, ki nagyon sokat tett a párt érdekében. Eljárása leglojálisabb volt, megadta a párt elégtételét. Neki nem dirigálhatunk, hogy mit írjon, jogcím nincs arra, hogy felelősségre vonják, személyi jogait senki nem korlátozhatja.
Stokker József dr. súlyos támadást lát a cikkben, azt meg kell reparálni. Indítványt tesz, hogy utasítsák vissza a meghurcolást.
Halász Lajos felelt ezután, elmondja, hogy a képviselők, Rigó Ferenc, Barta Ferenc, Molnár Ákos, Papp Elek mennyire lebecsülik a nagyváradi pártot, mily csúnyán viselték magukat vele szemben a nagyszalontai választásnál, sőt maga Kossuth Ferenc sem respektálta a párt határozatát, adott szava dacára is éppen ellenkezőképpen cselekedett. A Stokker indítványát részben elfogadja.
Arany Sándor Halász Lajost védelmezi, napirendre tér az egész kérdés felett.
Pácz Sándor dr. nagy helyeslés mellett hangoztatja, hogy Halászt felelősségre vonni nem lehet. Az elégtételvételnél Halász Lajos személyét bevonni nem lehet.
Szokoly Tamás elnök [kimondja] a határozatot. A párt felháborodással utasítja vissza a cikk támadásait, Barabás Béla iránt tántoríthatatlan bizalmának ad kifejezést. Ezt a nyilatkozatot a "Nagyváradi Friss Újság"-ban hozzák nyilvánosságra. Gratulál a párt a pártnak, hogy az ügyet ilyen szépen békés módon oldották meg.
Evvel véget ért a komédia. Nagyon sok tanulsága van. Az első tanulság, hogy a nagyváradi szabadelvű pártnak kötelessége már összeszedni magát s leszámolni a fejére növekvő s bőrében nem férő ellenséggel. Második tanulság, hogy a függetlenségi párt intelligens liberális elemei válasszák el magukat a reakcionáriusoktól, s a pártot fektessék ismét a tradicionális, tiszta, liberális nemes elvekre.
A harmadik tanulság, hogy dr. Barabás Bélával kihúzta a lutrit Nagyvárad s Barabás eljátszotta a lehetőségét, hogy ő, ki teljesen a reakcionáriusokra támaszkodik s egyéniségét képtelen beilleszteni olyan intelligens miliőbe, mint a nagyváradi, mandátumát megtarthassa. Nagyon kiábrándult belőle Nagyvárad, mellyel megválasztása óta abszolúte nem törődött. A paktáló és alkuvó Kossuth-párt pedig sikerülten csinálja a maga lejáratását. Tegnap nagyon okos ember mondotta:
- Szolgálatot tenne az országnak az a Bánffy, aki ezt az elveiből kivetkezett pártot kiirtaná.
Az efféle vélekedések terjednek és hódítanak. No és van még egy tanulság, miket egyelőre elhallgatunk. Csak megismételjük a régi kérdést: hát nem lehetne változtatni ezeken a züllött politikai viszonyokon, melyek csak komédiákat tudnak termelni - mindegyik oldalon.
Nagyváradi Napló 1902. december 14.
- Harc a gyermekért -
Az élet előkelő és dölyfös drámaszövő talentum. Nem fél a legmerészebben új témáktól sem, de nem fél az önmaga megismételésétől sem. Önmagát ismételi meg - ki tudja hányadszor - például az élet abban a kis drámában, melyben most ügyvédek és bírák segítik a kibontakozást, s melyben a modern életdrámák két ellenséges világa: a családi tűzhely és a színpad állanak egymással szemben.
A nagyváradi színház bájos és népszerű primadonnája, Rédey Szidi, mint aradi primadonna otthagyta a színpadot s férjhez ment dr. Mandl Vilmos aradi ügyvédhez.
Rédey Szidi igazi művészvér, predestinált talentum. Az ilyen egyéniség kész hősnője az ismert és sokszor lejátszott életdrámának. A bájos művésznő nem tudta eltemetni művészi álmait s nem tudta elcsitítani vágyait a múló, de drága siker, a taps, a babér után. Nem tudta elfeledni a színpad édes-gyötrelmes levegőjét, mely az igazi talentumnak drágább minden boldogságos nyugalomnál.
A férj nem tudta visszatartani nejét. Nem tudta visszatartani az az édes, csöppnyi fiúcska sem, ki nemsokára gügyögni fogja tudni a nevét: Mandl Gyurika.
Rédey Szidi visszatért a színpadra. Ma már kedvence a nagyváradi közönségnek. A házastársak között pedig megindult a válópör.
Most a kis Gyurika miatt foly a harc. Az apa mindenképpen el akarná venni az alig egy éves fiúcskát az anyai karokból. Minden áldozatra kész lett volna ezért, de Rédey Szidi nem akar lemondani az ő imádott kis fiacskájáról. A férj ügyvédje most azon a címen kéri az apának ítélni meg a gyermeket, hogy egy színésznőt lekötnek a színházi próbák, előadások, aztán meg a nagyváradi színtársulat minden hónapban utazik (?), s így a kis fiúnak nem juthat elég a szülei gondviselésből.
Rédey Szidi ügyvédje természetesen kimutatta, hogy ezek az indokok a legteljesebb mértékben alaptalanok s így Rédey Szidinek nem kell félnie, hogy az ő édes kisfiát, kinél egy anya nem szeretheti és gondozhatja jobban a gyermekét, mint ő - elveszik tőle.
Nagyváradi Napló 1902. december 23.
1903. január-december
Ki csinálna e szittya honnak agrár politikát, lehetne-e kazárt ütve rutént menteni a Schőnborn-domínium táján, úgy lenne-e sok minden, mint most van - ha szegény fejedelem őnagyságának nem kell szaladnia lengyel határ felé?... Zöld erdő harmatát, piros csizmák nyomát hóval födte be a tél. Szegény jó néhai urunk Rodostóban porlad. Népe régen kifáradt a kuruckodásban. Kedvvel, kedvetlenül odajár a majtényi síkra. A kuruc azóta azért használ fegyvert, hogy legyen mit lerakni. Kártévő Sándorék kiosztották szépen néhai nagyságos fejedelmünk népét De csitt legyen erről. Ez az esztendő a Rákóczi esztendője lesz. Így hirdetik...
Micsoda domínium volt a Rákóczi-domínium! Akkor való értékben is sok milliárdot erő. És micsoda nehéz fátuma lett ennek az országnak ez a nagy vagyon! Tellett ebből minden! Fidei komisszumok a Károlyiaknak, Schőnbornoknak stb. stb. Oláh püspökség, rutén püspökség. Tellett ebből minden. Átok tapad e nagy harácsoláshoz. Hajh, ha ezt az átkot a te népednek kell cipelni nagyságos jó fejedelmi urunk... Úgy kell lenni, hogy az összehalmozott nagy vagyon önmagában hordja a romlást és pusztulást...
A magyar história sok adatot adhat azoknak, kik a nagy vagyonok természetrajzát akarják megírni. Ezek az adatok igen-igen megerősítenék a szocialista igét, melyet a régi kategorikummal különben nem igen hirdetnek már, hogy a tulajdon lopás. Nem merjük leírni, megmondhatják a historikusok, hogy olyan magyar mágnás családok, melyeknek rebellis a hírük s melyek kőszobrokat váró és kapó nemzeti nagyokat adtak - árulkodással, árulással, nótázásokkal jutottak vagyonba. Kevés magyar mágnás ül becsületes jussú dominiumban. Azok közül, kik Rákóczi után uraskodnak, egy sem.
Nemzetgazda, filozófus, historikus és szociológus legyen egy személyben, aki ki tudja számítani, micsoda csapás volt a Rákóczi-domínium szétharácsolása. Bámulatosan eszes jó gazdák voltak a Rákócziak. Prototípusuk György, a váradi kapitány. De eszes, jó gazda mind. Abban az időben voltaképpen csak ott volt kultúra, ahol a Rákócziak voltak az urak. Francia tiszttartóik, tisztjeik voltak, akik értették a dolgukat. És bámulatos az az érettség, hogy a Rákóczi domínium mindenik fókuszán az ipart és kereskedelmet valósággal dédelgették. Hogy az iskolákat mint támogatják a Rákóczi országában - mert ország volt ez -, arról beszél Sárospatak és a többi. A jobbágynak nem volt sehol jobb dolga, mint itt. A rutén nem hiában óbégat még mindig Rákóczi után. Nem fantazmagória, igenis lehet gondolkodni rajta: mi lett volna, ha ez a nagy vagyon Rákóczi kézen érte volna el sorsát: a tömegek kezére jutását. Az okos vezetés, altruizmus mennyi kinccsel növelte volna a nemzeti vagyont! Micsoda ipar és kereskedelem fejlődik e domínium területén! Mennyi tündöklő és mennyi valószínű lehetőség!...
És a Rákóczi vagyon megfojtója lett az országnak. Bartha Miklós járt a kazárföldön. Megmondhatja. A rutén megfagyhat, fához nem juthat, nehogy csak ezer holddal is kevesebb legyen a Schőnbornok erdős vadászterülete. Ami egyházi célra fordult a nagy vagyonból, az természetszerűen a bigottságot, süketséget és harcot szolgálta, a gazdasági károkról nem is szólva. Hát a többi idegen feudális úr, aki Rákóczi örökébe került? Hát a többi áruló és lakáj? Hát a Károlyiak és a többiek kormányozhatják-e másként a nemzeti kaszinóból és a környékéről ezt az országot? Sok fátumunk közül a Rákóczi-domínium lett a mi egyik legnagyobb fátumunk. Azután tudniillik, mikor szegény nagyságos fejedelmünknek libertas pénzre sem tellett.
Azt mondják bizonnyal, hogy mindez levegőfalás. Pedig tovább is szabadna mennünk. Hirtelenében elsorolunk egy pár szükséget, melynek enyhítése nélkül meg fogunk halni bizonyosan. Ipar és kereskedelem megteremtése, csatornázás, harmadik, negyedik, ötödik, sőt hatodik egyetem, a magyar paraszt földéhsége, az 1848. XX., a néptanítók és tisztviselők nyomorúsága. Talán elég ennyi. Ha a Rákóczi-vagyon jogos kézben, a hivatalos magyar állam kezén van csak egyötöd részben ma - a szükségeken, minden, lehet enyhíteni. És nem kellene gondolni a szekularizációra, amelyre mielőbb muszáj lesz gondolni, habár maga Kiss Áron kálvinista püspök kenetesen hangoztatja a szerzett jogok tiszteletét. Ausztria segítségével eljutunk hamar oda, hogy a léghajóból ki kell dobálnunk mindent, ha lezuhanni nem akarunk.
Átkot hozott reánk a Rákóczi-domínium, pedig tulajdonképpen való gazdái a nagy vagyonnal nem éltek vissza. A nagy vagyonoknak - ismételjük - önmagukban kell hordaniok a romlást és pusztulást. Ez törvény a modern, Morgan-féle vagyonokra is.
Némi kétes vigasztalást nyújtson ez a szocialistáknak. Lelkében ma már minden dolgozó magyar ember szocialista...
Nagyváradi Napló 1903. január 1.
Ady Endre
Három napig fogok a dutyiban ülni, bizonyságául, hogy a nagyváradi kanonokok nem ingyenélők. Nem kis jusst szereztem hát, hogy olyan kriminális dologhoz hozzászóljak, melyeknek [!] punktuma a dutyi. Szakadjon rám az ég, ha meglepett a Bartha Miklós becsületesség-mániája. Mert a kolozsvári ítélet meg éppenséggel nem lepett meg. A szűzi szerelem legnagyobb lantosa Poe Edgar volt. Egy magyar klerikális lapnak van egy nemes munkatársa, akinek gyógyító intézetben volna a helye, s akinek szelíden szólván idioszinkráziája van a nők iránt, s ennek az embernek olyan fehér szerelmű versei vannak, hogy Petrarca első szonettje e versek mellett Bacchus-ének. Patológusok mondják és írják, hogy mániákusok józan percekben meggyőző filippikát mondanak - a mániájuk ellen.
Patológusok mondják hogy a gonosztevőknek vannak legtisztább ítéleteik a paragrafusokba nem ütköző morális élet iránt. Ha Poe Edgar, Wilde Oszkár s a többiek himnuszt írhatnak a tiszta szerelemről, Bartha Miklós is féltékeny lehet a maga tisztességére. A kolozsvári ítélet[et] nem a redakció nemcsak hírből, de valóban lázas levegőjében hánytam vetettem meg, hanem otthon, az én csöndes kis falum átaludt éjszakái után csöndes, rusztikus hangulatban. A magyar bírák legtöbbjétől sohase várnám, hogy Schwartz Bertholdot pótolni tudják. Tiszta fejet pláne a mi ügyészeinktől sem vár az ember. De ösztönt legalábbis vár a dolgaikban. Csak ösztönt. Hogy ne csinálják vissza azt a kis igazság félét, amit a judikatúra eddig kihozott az emberi zavarok és durvaságok káoszából. Hogy a kolozsvári bírók nem törvény szerint és nem hitük szerint ítéltek - gondolni sem akarom. De ez a tragikum, ez a veszedelem. Ők törvény szerint s hitük szerint ítéltek. A cenzúra határozottan becsületes, mert őszinte institúció. Végre is a föld forogni fog az úgynevezett sajtószabadság nélkül is, és az ember biztos, hogy nem csukják be a becsületes írásáért törvény és hit szerint...
*
A színházbajárás immár nem divat többé Nagyváradon, de divat az orvosságajánlás a színházba nem járás ellen. Nincs annyi színházlátogató, ahány megoldója van a színházlátogatás problémájának. Nem gondolt-e vajon még senki arra, hogy a színházak országos dekadenciája voltaképpen egy nagy törvényszerűség. Reakciója a hosszú, beteges színészkultusznak. Félév óta senki sem olvashatott primadonnáról, kit a villamos csaknem elgázolt, ellopott ékszerekről. A színházi elméskedéseket még csak a budapesti lapok sem kultiválják már. Bizony, a színházat újra divatba kellene hozni.
De most már valamivel nemesebb módon. Nehogy valaki magyar szerzőkre gondoljon, mert ütök. Herczeg és Bródy. Bródy és Herczeg. Aztán ne tovább. A magyar szerzőkkel torkig vagyunk... Várjunk, míg mások jönnek.
*
Egy szegény talmudista beleőrült a szász trónörökösné esetébe, s a klerikális lapok dühöngnek, hogy íme mit nem mívelnek a szenzációkat hajszoló zsidó lapok. Mert adott esetekben a talmudistával is együtt tud érezni a klerikális sajtó. Szóval a dupla regényről nem szabad lett volna írni a lapoknak. Értjük. Nagy baj is, hogy mi ördöngös, zsidó lapok nem tiszteljük eléggé a tradíciókat. Meg elsősorban a trónokat. Rémséges dolog elgondolni is, mi lett volna, ha a mai lapok egzisztálhattak volna abban a korban s attól kezdve, mikor egy elmés császár a magánhangzókkal játszadozott, s az a. e. i. o. u. azt jelentette, hogy Austria erit in orbe ultima. Rémséges elgondolni, hogy minden trón körül történt szerelmi botrány lapba került volna. Boldog volt Szaffó, a lángvérű poéta asszony, boldog a görög bölcs, kinek Alkibiadész volt a barátja, boldog Augustus császár, mert Júlia esetéről nem jelentek meg riportok, boldog Tiberius császár, a pápák és bíbornokok légiója stb. Ma Kruppnak pusztulnia kell, a Folchik, Gironok, Mattasichok vitézségeiről az egész világ tud. Bizony, jól érzik a klerikális lapok: nagy baj ez. Még emberséges képe lesz valamikor a világnak. Még úgy lesz valamikor, hogy a főhercegasszonyoknak sem szabad lesz szentséges sérthetetlenséggel megtenni azt, amiért egy becsületes kőműves mester feleségét megróják. Akkor majd nem lesz talmudista, ki a fejedelmi botrányokba beleőrüljön. De talán még sok minden nem lesz, ami ma van...
Nagyváradi Napló 1903. január 4.
(-b.)
Cél-e vajon az írás? Önmagában és önmagáért való mesterség-e az írás? Kivételes ember-e mindenki, aki írni tud, s jusst formálhat-e, hogy őt és írását számontartsák?...
Ezt a sereg kérdést, melyben mindenikben bent zúg a nem, az író emberkék nagy elszaporodásának okából írtuk le. Olvassuk az elmúlt esztendő irodalmi aratásáról a beszámolókat, olvassuk a gyakori híradást új és új könyvekről, s zúg a fülünk az író emberkék lármájától.
Az író emberkék nálunk szapora és veszedelmes fajta. Az író emberkék rávallanak a mi ős nyomorúságunkra, bús kicsiségünkre, hogy nálunk még nemrégiben meg kellett becsülni, aki egyáltalában írni próbálkozott, hogy nálunk vagy egyáltalában nem olvasnak, vagy minden ízlés és kritika nélkül, s hogy kis náció vagyunk, elmaradt és koldus.
Színtelen, de szagtalannak nem mondható légiója az író emberkéknek garázdálkodik e kis ország kis nyilvánossága előtt. Törpék, fejetlenek és lábatlanok. Írni többnyire tudnak. És írnak. Hajh, sokat írnak. Annyira írnak, hogy Ambrus Zoltán, Kóbor Tamás, Peteley és még sokan már nem bírták tovább a dolgokat. Ők már csak éppen hogy meg-megjelennek. A patkánysereg, az író emberkék, gusztusrontó had. Az emberkéknek bezzeg nem rontja a gusztusukat semmi. Mázolnak és másolnak bátran. Nincs egy új ötletük, egy új hangjuk, egy új szavuk. Más, kultúrországban minden intelligens embernek illik literátus stílusban írni tudni. Nálunk egyszerű illendőséggel írók az emberek.
Úgy érzem, hogy bűn író céllal, művész író céllal egy sort papírra vetni, melynél megrezzenhet bennünk a gyanú, hogy elíródott már előlünk. Hiába bújnám Velencét, hiába szállna meg talán új, hatalmas impresszió, amelyről úgy érezném, hogy a világosság, a rejtett igazság felé csap, mint minden új érzés és gondolat - verset nem mernék írni. Byron után s a többiek után!... Ha ezerszer kapna és fogna meg az a lírai hangulat, hogy a világi hajsza után békére, csendre vágyom vagy találtam - ezt a banalitást nem merném megzengeni, ha mindjárt ezer új hangom volna rá. És nem cselekednék Bourget-imitációként, nem fotografálnék, nem anekdotáznám novella címmel, urambátyám-ítélettel egy világért sem. Bezzeg az író emberkék nem félnek, nem panaszkodnak. Egy Gorkij, Csehov, Phillips s nem tudom miféle novella húsz-harminc magyar novellát termel. Színpadi munkák s másnemű irodalmi produktumok sem születnek különb módon. Az író emberkék eközben neves, ismert alakok lesznek. Öt-hat kötetet adnak ki. Almanachba kerülnek. - Irodalmi társaságokba. - És hűségesen támogatják - tolják egymást viszonzás fejében. Bródyn, Mikszáthon, Herczegen, Tóth Bélán, Kiss Józsefen, Gárdonyin s még egynéhányan kívül igaz író ember alig verhette s verheti magát keresztül az író emberkék nyüzsgő raján a fiók Bourget-ken, nyomorék Gorkijokon s impotens Musset-ken. De olyan igazi való nagyok szorulnak egyre félrébb, mint Kóbor Tamás, Ambrus Zoltán, Peteley stb. Meg sem szólalnak, csak bujkálnak egy Ignotus, Hevesi Sándor stb.
Egyébként, ahol a kultúra liliputi, ahol a tudósok, politikusok, művészek liliputiak - mint lehetnének mások az írók? Egy-egy erősebb, szélesebb tehetség meg sem tud fordulni ezen a kis, elmaradt placcon. A francia géniusz kritikája le tudta verni a popularitás magas polcáról az Ohnet-ket, Bourget-kat, a német kritika, a Hardenek most számolnak le egy Sudermann-nal. Nálunk vidáman élnek s uralkodnak az író emberkék!...
Nagyváradi Napló 1903. január 4.
(ae.)
4. KIRÁLYSÉRTÉS EGY HÍRLAPI CIKKBEN
Annyi bizonyos, hogy Kolozsvárt csinos kis gyülekezete van az ügyészeknek és bíróknak. Ez a gyülekezet, ha csak teheti, ráhúzza a vizes lepedőt a szabad sajtóra. Kolozsvárnak most új sajtópör-szenzációja van. A kolozsvári ügyészség királysértés miatt pörbe fogta Éber Jenő biztosítási titkárt, ki az "Újság"-ban a Mátyás szobor leleplezése alkalmával "Józan fővel" című cikket írt. A cikk inkriminált része a következő:
"Bölcs király, ki emberlátó szemekkel néztél le ércparipádról, kit kerestél ott a díszsátor alatt? Lelki szemeiddel, kit szerettél volna látni a törpe utódok közül? Nemde azt, aki ma a Te magyar népednek uralkodója? Nemde azt, akinek a te nagy koronád olyan mélyen beleesett a fejébe? Nemde az utódodat, a koronás magyar királyt akartad látni a legszebb ünnepen magyar népe között? Nagy király! Más idők járnak ma itt. Ma nincs itt a király, aki részt venne a mi ünnepünkön. Mert a magyar nemzet ünnepe az ő bosszankodása. Ma nincs itt, aki részt venne a mi bánatunkban. Mert a mi bajunk neki nem baj. Kerested dicsőséged elismerőjét? Azoknak fején nincs korona. Kerested néped atyját? Apátlanok vagyunk. Mi kitaszítottak vagyunk a királyi szív szeretetéből. A mi érintkezésünktől fél az, akit elsőnek ismerünk el magunk között, mintha bélpoklosok volnánk. Eresszed le sisakod rostélyát nagy király.
A magyar király nem volt a Mátyás-szobor leleplezésének ünnepén. Kértük, vártuk, óhajtottuk, hogy jöjjön el. Nem jött el. A király nem jött el az előd emlékét megnézni. Az uralkodó nem jött el az ő képe ünnepére. Miért? Miért? Talán félt, hogy az a király nagyobbnak fog az élők között feltűnni, mint ő. Talán nem tetszett volna neki, hogy annak a dicsőségnek fénye elhomályosítja az ő alakját. Talán attól tartott, hogy az a nép a múlt nagyságának visszaemlékezésénél sötétnek látja a sivár jelent. Az a király meg tudott bocsátani ellenségeinek. Az a király jóvá tudta tenni azt, amit ő vétett másoknak. Mert az a király értett minket. Mert az a király velünk érzett..."
Bátor, őszinte írás. Esküdtbírák fognak ezúttal ítélni először. Az ő verdiktjük pedig ez őszinte cikkért aligha adja újból kezükre a kolozsvári bíróknak a sajtószabadságot.
Nagyváradi Napló 1903. január 8.
Bánffy Dezső hite és programja ennyi: magyarság. Teljes, igaz, nem alkuvó, s higyje el nekünk mindenki, hogy ennél hatalmasabb és gazdagabb hite és programja sohse volt még magyar politikusnak. Nem fajőrület ez, nincs rokonságban a hülye nacionalizmussal. Ha csak egy csöpp reakció volna ebben a hitben és programban, Bánffystól együtt taszítnók el magunktól. Ez a magyarság sine qua non. Azt lehet mondani, hogy természettudományi, mint minden igazság. Ebben benne van minden, amit a belátható jövő kíván...
Olvassuk és elképzeljük, hogy mennyire lenézik Amerikában a Magyarországból kivándorlókat. Ott, hol a diplomás zulu iparos nem ritkaság, micsoda félvad népzagyvaléknak tarthatnak bennünket. Akik Magyarországból kivándorolnak Amerikába, azok többnyire koldusok, analfabéták, s ahogy megérkeznek, nemzetiségi és felekezeti harcba fognak. Koldusok, analfabéták és vadak.
Ebből megértheti mindenki, hogy a Bánffy hite és programja micsoda nagyszerű hit és program!... A magyarság előretörést, kultúrát és liberalizmust jelent a Bánffy fejében és szívében és nagyon sokunk fejében és szívében is.
Nincs ehhez a históriának, a tradícióknak, a fajmagyarság mániájának semmi közük. Ez a hit és program a mából, a jelenből, a szükségből folyik. Ha e sorok írója tót fiskális, vagy oláh pópa volna, de olyan szabad agyvelejű, amilyennek most véli magát - akkor is azt mondaná, hogy ennek az országnak muszáj teljesen magyarrá válnia, hogy tovább élhessen, hogy gazdag és kultúrország legyen. Először, mert legkönnyebb magyarrá tenni. Újra nem beszélünk a históriáról. A jelen intézményei magyarok. Numerusra a magyarul beszélők és magyar kultúrán dolgozók száma a legnagyobb. Ami keveset vagyonban és kultúrában csináltunk, az legnagyobb részében magyar. Ha német volna, oláh volna, azt kellene mondanunk: németesítsünk, romanizáljuk. De magyar! Itt magyarosítani kell! A magyar fajta szorgalmas és türelmes. A szorgalom és türelem hát magyar erény. A magyar fajta reformra, liberális gondolkozásra hajló. Mutatja a reformáció, mikor e fajta színe-lángja fogadta el a protestáns vallást. Ami a kultúrát illeti, ez a fajta adta Mátyást, a reneszánszkirályt. Erdős[i] Sylvestert, Széchenyit, Kossuthot Petőfit, hogy nagyokat lépve ragadjunk ki pár nevet. Ez a fajta haladásra, gazdagodásra, szabad gondolkozásra, kultúrára termett. De most tehetetlen. Megkötik a kezét Róma, a feudális főnemesség s a nagyon éretlen, de nagyon izgága nemzetiségek. Ezt az országot hát muszáj magyarrá tenni! A magyarság, Bánffy magyarsága, harc a klerikalizmus, ostoba nemzetiségi fantazmák, Bécs, a sötétség, a kiszipolyozás s a hülye nacionalizmus ellen.
Bánffynál sohse gyűlöltek többen és jobban még magyar politikust. Ugye nem nehéz megérteni? De [nem] nehéz megérteni azt sem, hogy akiben ez ország fennmaradása szükségességének sejtése vagy tudása él, aki haladást és kultúrát akar: ma Bánffy után kiabál. Kezdik belátni egyebekben elég konzervatív bácsik is, hogy radikalizmus kell, magyarság kell, Bánffy kell!...
Magyarság! Gazdagabb, népszerűbb hit és program nincs ennél!... Radikalizmus! Kis népet, a mi helyzetünkben levőt, más még nem mentett meg a fenyegető haláltól soha!...
Egyesüljünk a magyarság hitében és programjában mind, kik e földön élni és haladni akarunk!...
Nagyváradi Napló 1903. január 10.
A. E.
A színjátszó talentum, az ágálás: speciális, különös képessége az agyvelőnek és a - fizikumnak. Nincs semmi köze ahhoz a nagy emberi erőhöz, melyet intellektus néven ismerünk, s mégis az intellektusra ható. Inkább ösztön, mint tudat és mégis teremtő talentum. Ha ösztön, csodálatos ösztön. Kifejtésében hatalmas, produkáló, termékenyítő. Nem egyszer megkorrigálja a zsenit. Megmélyít sekélyes helyeket, megsugaraz homályosságokat. Hogy a Kean-okról ne beszéljünk, eszünkbe jut például egy fiatal Pethes Imre nevű magyar színész, aki Ocskay brigadérosban két szót mond: "egyszer szerettem", s ebben az "egyszer"-ben egy élettragédia sír, s olyan mélység tárul, amilyen Herczeg egész darabjában nincs. És ehhez mégis nagyon ritkán van az intellektusnak köze. Mikor az öreg Szentgyörgyi bácsi Sudermann Pillangócsatájában megcsinálta az öreg köszvényes zsugori alakját, két előkelő kritikus elfogta az előadás után, s enthuziazmusban égve magyarázta neki, hogy miért s miben tökéletesebb ez a Salviniénál, a Novelliénél. Az öreg Szentgyörgyinek fogalma sem volt, milyen nagy dolgot mívelt, s zavarodottan csak azt hajtotta:
- Én ezt így szoktam csinálni...
Mesébe illő nagy kivétel, ha az ilyen színésztalentum nagy intellektusba foglalódik. A nagy ágáló művészet s nagy intellektus szinte históriai nagysággá teszik az individiumot. Nekünk, szegény kis magyar nációnak van egy ilyen emberünk. Ujházi Edének hívják...
E pillanatban nem tudjuk, szükségünk van-e mind a tíz ujjukra, ha fel akarnók számolni, hány igazi nagy emberünk van nekünk... Nincs szükségünk. Fátumos, koldus kis nép vagyunk. Szinte abnormalitása a természetnek, hogy vannak nagy embereink, s kis gárdájukban ott van Ujházi Ede. A kis nációk nagy emberei kész görög tragédia hősök. Összeroppannak, fulladoznak s megvakulnak, mert nincs elég helyünk, levegőnk és világosságunk...
Ujházi Ede boldog és szerencsés a nagyok között. Őt a maga nagy talentuma és intellektusa fölemelték. Óh, nem arra a magas polcra, mely a zsenire szerencsésebb kultúrországokban vár, hanem egy maga építette polcra, a filozófia tetőjére. Napderűs, bölcs világ van e tetőn. Ide nem érnek kicsiségek és kicsinyességek. Itt nem fáj, hogy nem értik és nem értékelik az igazi teremtést, s hogy a szoknya besöpri a színpadon kínnal, gyötrődéssel vágott nemes nyomokat. Itt e napderűs, büszke, bölcs tetőn az sem fáj, hogy el kell indulni házalni Ujházi Edének, mert másként nincsenek meg az élethez szükséges forintok... Az antik és finom kiadású epikureizmusnak s a modern nietzscheizmusnak kibékítő formáját találta meg Ujházi Ede. És erejét, fiatalságát megőrizte nekünk, a szegény kis magyar nációnak gyönyörűségére... És epigonokkal félretolathatják, ócsárolhatják vagy becézhetik, hiába Novelli-láz, Zacconi-láz: Ujházi Ede Ujházi Ede marad. Nagy és külön. Filozófus és elragadó aktor...
Ma este kezdi meg nagyváradi játékait Ujházi Ede.
Nagyváradi Napló 1903. január 13.
A. E.
Gethesítő, húsz fokos hideggel, mikor a fehér, fagyos havat meg-megroppantva lépdelünk, izgató, ébresztő tavaszi lehelettel, ernyesztő, izzasztó nyári meleggel tépdesett ködruhákkal, hideg őszi könnycseppekkel: mindenképpen szép, bódító, szűz és sejtelmes még a nagyváradi éjszaka. Sötét fátyolához nem nyúltak még...
A nagyváradi éjszakák népsége mamlasz, gyáva népség. Félénk korhely, javíthatatlan iszákos, elcsigázott pincér, álmos cigány, hajléktalan vad csavargó, szemtelen leány és a többi. Közöttük van néha egy-egy becsületes éjimádó is. De szerelmébe ez is inkább belepusztul. Az éjszakát, a szűzi, sejtelmes és titkos éjszakát fátyolától megfosztani nem próbálta még senki. Az éjszakai, a meztelen élettől s a való élettől és igazságtól mindenki fél.
Meg-meg akarjuk libbenteni a nagyváradi éjszaka fátyolát. Nem ígérjük, hogy a fátyolt lerántjuk egészen, de olykor-olykor egy-egy pillantásnak fogunk utat csinálni a nagyváradi éj sejtelmes, ismeretlen világába.
Az éjszaka a nappal méhe. Az éjszaka a levetkőzött élet. A nagy emberi dokumentumokat az éjszaka kovácsolja. Nagy őrületek és nagy igazságok az éjszakában fogantatnak. Az éjszakában, melyet nem ismer a nappal.
A nagyváradi éjszakákból eseteket, impressziókat, hangokat és dokumentumokat fogunk ki-kiragadni a nappal számára. Barna sziluettet megragadott impressziókat, hirtelen rögzött képeket kerestünk ki és találánk fel az éjszakából, a szent, a még szűzi éjszakából, melyet egy nagyváradi éjimádó poéta, ki a sorba szintén szánt egy pár képet a nagyváradi éjszakákból, a többek között így énekelt meg:
...A sötét volt az első,
Fényt sose látott szent kaosz.
A nincs volt az első igazság,
Önmagát szülte szent erény,
A tagadás az első isten
S első hazugság volt a fény.
.................................
Sóvárgom a nagy éjszakába,
Várom a barna felleget,
Multát a színnek, fénynek, vágynak,
Beálltát a nagy éjszakának...
Az éjszakai Nagyváradot megvilágítani nincs erőnk. De egy-egy fénysávot be fogunk tudni röpíteni a nagyváradi éjszakák misztériumába.
Program nélkül, összevisszaságban fogunk írni a nagyváradi éjszakákról s a nagyváradi éjszakák nagy titkairól. Talán színtelenek, keveset mondók lesznek a képeink, de hisszük, hogy sok mindent meg fognak értetni, amit a nappal embere nem ért, mert belenézni nem tud az éjszakába.
Ennyit prológusul ahhoz a sorhoz, melyet a nagyváradi éjszakák történetéből akarunk kirajzolni...
Nagyváradi Napló 1903. január 14.
...Úgy lesz ez már. A világ nagy rostája ki fog lassan lassan hullajtani bennünket, javíthatatlan pozitivistákat. A rostában csak idealisták maradnak. Mert ez a mi korunk az idealizmus kora, hogy a macska rúgja meg. Egy darabig ismét állandó farsang lesz a világ. Jaj annak, aki a józan eszét el nem hajítja.
Nálunk is szörnyen dühöng, sőt talán legjobban dühöng e szép nyavalya. A vad ideákra, a fantasztikus agybukfencekre kisütött a nap. Nagyon erősnek, nagyon keserűnek, nagyon józannak vagy nagyon egyedülvalónak kell lenni annak az embernek, kit ez a nyavalya elkerül. Íme a tudós Hoitsy Pál is Nagymagyarországról álmodik.
A Góbi sivatag, a Szahara nem sivárabb, mint a mi mai életmezőnk, s e nagy sivárságra délibábokat vetítenek még tudós emberek is. A közéleti erkölcs restaurálása, a fajmagyarság megmentése és továbbtenyésztése, a magyar imperializmus és egy sereg zavaros és kertelő őrület után hát megszületett a legújabb ideális őrület is. És a reakció, ez a veszekedett idealizmus olyan széles, zsarnok, nagy úr már, hogy tiszta fejű ember, mint Ignotus is, csak játszani mer egy-egy ilyen őrülettel. Erősen ráfújni nem mer. Pedig látszik, mutatja a játék is, hogy Ignotus el tudna velük bánni. Ezen sem csodálkozunk. A francia új Parnasszus erős individiumú [!] poétái helyébe cukrosvíz gyártó álhumanisták jöttek. Maeterlinck históriai darabot ír. Kipling rálicitál Pósa Lajosra. A német ideális anarchisták - reális megalkuvók lettek, s szalmaszálakkal táplálják a kacskakezű Cézár világimperializmus szappanbuborékát. Mind idealizmus ez, kérem szépen. Mind reakció. Az újkor. Álom kell, minél szebb, minél vadabb álom a világnak. A józanságot, ezt a legigazabb idealizmust, elföldelik. Megszakadt a pozitíve gondolkozók sora. Ki tudja, mikor fog jönni az új Voltaire?...
Mi, akik a majmoskodáshoz legjobban értünk, mi nosztrifikáltuk leglelkesebben az új nyavalyát. Ezért ne tessék csodálkozni, hogy a [Nagy]magyarország hóbortjában egyesülni tudnak Falk Miksa, Rákosi Jenő, Vészi József és Bartha Miklós, s ellene szólni nem mernek Eötvös Károly, Vázsonyi Vilmos, Ignotus stb. sem.
...Eközben a ki- és bevándorlás törvényeit tárgyalják. Az ország fele szökni szeretne. Akárhova, mert rosszabb sorsra sehol sem lelhet. Egy-egy ilyen nem nagy városban, mint Nagyvárad ezreket kell eltartanunk ingyen meleggel, ingyen levessel, ingyen kenyérrel. De a feudális urak és papok, a prosperáló és domináló kevesek igaz örömére, itt az új kor. Az éhező, szerencsétlen milliók jóllaknak ezután álmok és a túlvilág ígéreteivel, miket soha olyan pazarul nem osztogattak a papok, mint most.
Madáchnak már volt némi sejtése az evolúció nagy törvényéről. Az ember tragédiája egyik passzusában a korszellem rettenetes hatalmáról ír.
A korszellem. Most az ideális őrületek a korszellem. Az is megtörténhetik, hogy e sorok írója, ki ma még megmaradt józannak és gondolkozónak, holnap már nem bírja ki a Madách korszellemének nyomását, s olyan idealista lesz, mint a pinty.
Addig is azonban szól a kevesekhez, kikhez szólni szokott, védekezzenek az ideális őrületek nyavalyájától!...
Nagyváradi Napló 1903. január 15.
A. E.
Bródy Sándor "Királyidillek" színpadi trilógiáját a kolozsvári színügyi bizottság letiltotta a színpadról. A história szent nevében. A história, a görögtüzes história nem tűri, hogy Lajos királyt, Mátyást, és Bethlen Gábort embereknek rajzolták... A merész, igaz és becsületes Bródy Sándor persze sehogy sem érti ezt. Pedig hát ilyen nagy úr a história. Mária Teréziának szabad fölséges szobrot állítani, de próbáljon valaki színpadra vinni egyet a nagy királyné idilljeiből. A história nem tűr ám ilyesmit, s az emberek sem tűrik, hogy nekik ne hazudjanak. Zsófia főhercegnőt valamikor legalábbis boldoggá fogja avatni a római egyház, s a história ékes szavakban fogja magasztalni a Mária Lujza női erényeit s angyali jóságát, hogy egy szegény nyelvmesternek pártját fogja. És a história azt is megcsinálja esetleg, hogy a házastársak számára oda fogja állítani példakép gyanánt a Lónyay-párt.
A história az élet megtisztítása. A história a legemberibb tudomány, mert benne kristályosul ki az emberiség hazugság mániája, örök önámítása. Azt mondják, hogy az önámítás a boldogság princípiuma. Milyen boldogak lehetnek az emberek Kolozsvárt, s milyen nyugodtak lehetnek azok, akiknek félniök kellene a história ítéletétől. A história csak a Dózsa Györgyöket, Dantonokat Bresciket bélyegzi meg, a koronás botránytévőket soha!...
Nehogy úgy járjunk, mint Vázsonyi járt Kinizsivel. Mindezt nem Lajos királyra, Mátyásra és Bethlen Gáborra értettük. De a három neves, néhai nagy úr is náthát kapott, ha nagy hidegben nem jól öltözködtek s szarvakat, ha nem vigyáztak a feleségeikre. Emellett aztán igen kitűnő férfiak lehettek, s azok is voltak.
*
A mester járt közöttünk, s a jövő héten újra visszajő.
A vasútnál jó Somogyi Károly egyedül fogadta, bankettet nem rendeztek a tiszteletére, egyelőre még koszorút sem kapott, vizitelnie nem kellett sehol, utcán, kávéházban nem bámészkodtak utána. Semmi lárma, semmi zöldség, semmi molesztálás. A mester el volt ragadtatva:
- Nagyszerű város. Egy város, ahol nem ünneplik az embert. Látjátok, marhák - ez már egy darab Amerika. Ez modern város. Itt megváltják a színházi jegyet, megértik s megtapsolják az embert. Aztán vége. Nagyon helyesen. Nem zavarják ki az embert a maga kis bölcsességéből és nyugalmából...
Minden így is van. Ám azért határozottan Ujházi lázban égett Nagyvárad. Ázsióval keresték a jegyeket. Crampton mestere fölzavarta a lelkeinket, s kiváltott belőle sok becsületességre és igazságra való vágyakozást, Pont-Biquet-je derűt hintett a lelkeinkbe. Egyszer egy előkelő grófi mama elvitte a bakfisleányát a "Pont-Biquet család" előadására.
Szentül hitte, hogy az ő édes, hófehér, szép kis leánykája nem érti s nem értheti meg a darab veszedelmesebb csalafintaságait. Mikor aztán Ujházi bejön süketen az utolsó fölvonásban, a méltóságos mama magyarázza a kis leányának:
- Látod, most részeg Pont-Biquet.
- Nem részeg az mama - bizonykodott a kis leány. - Én látom, hogy nem részegség az...
...A kifejező erő óriási mértékét Ujházi Edében bizonyítja ez a kis eset... Vagy talán azt, hogy a méltóságos mamák nem vigyáznak eléggé a kis leányaikra...
*
Most földelték el a hirtelen eldőlt daliás, derék férfiút s már utódja után néznek a szemek. Valamikor még zengett a nóta:
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, ha onnan el nem veszett,
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
Hogy elmerült ez a darab szép idő, mint merül egyre mélyebbre a múlt tengerében. Már a Szunyogh Péterek közül is, kik még valamit visszatartottak, lekötöttek a régi levegőből - oly kevesen maradtak. A régi, sok tekintetben nemes, becsülésre méltó formák összeomlottak, s zavaros formátlanság van ma még helyükön. Mi lesz a vármegyével? Mi lesz a régi becses tradíciókkal, melyek helyébe nyegleségek kerültek? Hogy fog kialakulni, a mai siralmas káoszból a jövendő magyar élet? Ki tudja mindezt? A vármegye temetett tegnap. Derék férfiút temetett, akit megőrölt, s aki a mai vármegyében a régi vármegyét szerette. A mai vármegye... Csak őrölni tud, pusztítani és pusztulni...
Nagyváradi Napló 1903. január 18.
10. PROHÁSZKA OTTOKÁR NAGYVÁRADON
- A katolikus szabad líceum -
Nem fogunk a Vészi Józsefék hibájába esni, s nem fogjuk kivételes nagy embernek deklarálni Prohászka Ottokárt csak azért, mert merészebbnek s intellektusban gazdagabbnak látszik, mint többi fegyverese az ecclesia militansnak. Végre is, ha nem volnánk annyira Ázsiában, amennyire Ázsiában vagyunk, talán nem volna olyan rendkívüli eset, hogy gondolkozó ember tudomást vesz a természettudományról, s hajlandó tudomásul venni, hogy vannak bizonyos természettudományi igazságok is. És csak nálunk ütődnek meg s álmélkodnak az emberek:
- Ni, egy pap, aki nem átkozódik, hanem vitatkozik Nietzschével, Spencerrel és Pollák Illéssel. Nem kiabál kínzó kamara s inkvizíció után, s nem irtózik a tridenti kőfal kijebb tolásától, és azt meri hirdetni, hogy Krisztus nem a főpapokért, főurakért, földi dölyfös hatalmasokért halt meg, hanem mindannyiunkért.
Hogyne volna ez új és csodálkozásra méltó. Boldogult Schlauch Lőrinc például csak "fölfedezte", hogy létezik egy Herbert Spencer nevű úriember, s bizonyos evolúció című törvény, és már tudósok tudósa lőn belőle. Így vannak az emberek Prohászka Ottokárral.
Az ő igazságai olyan féligazságok, ami[lye]nek egy kicsit intelligensen szerkesztett lapban nap mint nap halmozva jelentkeznek. Ám Prohászka pap, kedvesen fura dialektussal beszélő pap, aki egy kicsit savonaroláskodik, s íme tegnap két nagyváradi szabadkőmíves áradozva beszélt nekünk Prohászkáról, kiről Vészi József vezércikket írt.
Itt írjuk meg odavetve egy régi igazságunkat. A magyar antiklerikalizmus nem elég intelligens. Ez a legnagyobb baja. Protestáns ízű, volterianus ízű, zsidó ízű vagy még speciálisabb ízű.
Nem tudományos. Hát nem méltóztatnak látni, hogy Ehrhardok, Prohászkák a jövendő klerikalizmusának az előhírnökei? A klerikalizmus örök célja az emberiség nyűgökben tartása. A Németországban most fejlődő és dühöngő protestáns klerikalizmusé is ez. Nagyon természetes, hogy e nagy cél eszközeinek a haladó korral együtt folyton módosulniok kell. Mivel ma már sem kínzókamarákkal, sem a sötétség terjesztésével nem lehet eléggé boldogulni, az ecclesia militans gondolkozóbb elemei modern fegyverekkel kezdenek hadakozni. Íme - Prohászka példája mutatja - a modern fegyverek előtt még az antiklerikálisok is meghódolnak!...
Ennyit Prohászkáról, ki vasárnap Nagyváradon a katolikus líceum előadásán fölolvasást tartott...
Nagyváradi Napló 1903. január 20.
Úgy tartják, hogy Kolozsvár a magyar história városa. Magyar, gőgös, koturnusos, koldus és dohos. Ott úgy ápolják a tradíciókat, mint gondos gavallérok a fogat, kezet és bajuszt. Még a szenzusok is átfejlődnek ott. A kriptaszagot például levendulaszagnak érzi a kolozsvári orr. A látás... No erről bővebben beszélünk. Míg Gárdonyi Géza el nem egriesedett és annuskásodott, igen sok mély és szép dogot írt. Írt egyszer a látás tökéletlenségéről, az arányok nagy törvényéről, a szemről, amelyet határok kötnek, az emberbogár végtelen kicsiségéről. A szem alig lát valamit - írta - a való és lévő világból, hiába a mikroszkóp, a horoszkóp stb. Kolozsvárott nagyon szívre vették ezt a nagy emberi tehetetlenséget. Mivel pedig ott okvetlenül hisznek Brunetière-ben, elhatározták, hogy mivel a gyarló ember úgy sem láthat tisztán, ők bizony nézni sem fognak többé. A vakoknak is van prófétájuk, s Bartha Miklós az egyik kolozsvári próféta. A kolozsvári filozófiának legnyíltabban éppen a napokban adott hangot e próféta, írván, hogy a tudományt el kell hajítani rögvest, mihelyst lelkünkbe vésett tradíciókat törül le... Hát ez Kolozsvár!... Ott nem látnak, mert nem akarnak látni. Egy csöpp aggódás nélkül el lehetne, ha lehetne tolni a Gangesz partjára vagy a Fidzsi szigetekre az egész várost. Csak az utolsó napokban egymásután olyanokat botlott a kolozsvári vakság, hogy kétségbeestek mindenfelé a doktorok. Diplomások és diplomátlanok, sőt Fadrusz János s ama Tóth Béla által leleplezett francia is. A cenzúrát a napokban hirdették ki. Egy ügyész cselekedte. A napokban kapott egy újságíró nyolc hónapot a Bartha Miklós - tisztességéért. A napokban tiltották be a Bródy Sándor darabját. Úgy mondják, hogy jelenleg a kolozsvári pennaforgatók háromnegyed része dutyiban ül. A manó tudná fölsorolni a vakbotlások légióját. A história városa hadakozik barlanglakó módjára a világgal, az élettel, a haladással, az intelligenciával és kultúrával.
Nézzük, olvassuk a kolozsvári lapokat. A cincinnati szénszükségről sem mernek már írni, hátha a Szvacsinák s a többiek célzást látnak benne. Egy pár érintetlen fejű és szemű ember, professzor az egyetemen fiskális, skribler stb. nézi-nézi a szaporodó eseteket, s hallgat filozófus megnyugvással és filozófus gyávasággal. - A história városa pedig a maga degenerált arisztokrata tekintélyeivel, hivatalos vezetőivel, ügyészeivel, bíráival s egyebeivel már azon a stáción tart, hogy letagadja, hogy egyáltalában lenne világosság, haladó emberiség és kultúra. És látó szem.
Már nem is a belátható históriában él, hanem a kőkorszakban. Legyünk krisztusiak, s bocsássunk meg neki, mert hitből s a múlt szerelméből vétkezik?
A história városa... Hát így nevel a história? Akkor a haladni akaró emberiségnek minden lépésnél el kell pusztulnia, amit túllépett... Nagyon, de nagyon kompromittálja a magyar históriát és magyar kultúrát - szegény Kolozsvár...
Nagyváradi Napló 1903. január 22.
(ae.)
- Az Alkotmány téved -
Az Alkotmány című néppárti újság vezércikkében velünk, a Nagyváradi Naplóval foglalkozik, s avval az írásunkkal mellyel Prohászkáról és nagyváradi szerepléséről számoltunk be. Az Alkotmány vezércikkének a címe "Szabadkőmíves mozgolódás".
Az Alkotmány téved. Mint már annyiszor tette. Nevezett már bennünket kazárlapnak, Vázsonyi-lapnak, zsidóradikális, zsidó-protestáns lapnak. Most egyszerre páholy-lapnak nevez, s annak a különben reánk nagyon hízelgő véleménynek ad kifejezést, hogy a magyar szabadkőművesség általunk, a mi írásunkban ad választ Prohászkának s a "modern katolicizmus"-nak.
Az Alkotmány ezúttal is téved. Nem vagyunk páholylap sem. Csak látunk. Ezt elismeri az Alkotmány is. Így ír:
A szabadkőművesek gárdája megmozdult. Nem az, amely bekötött szemű közkatonákból áll, hanem az, amely a legbeavatottabb vezérekből áll. Mondhatom ügyes legények. Kitűnő kémek. Pompás érzékük van. Az ellenséget messziről észrevették. Az első lépésnél meghallották a léptek neszét. Pedig mindössze egy ember lépett elő. De ők megérezték és megértették, hogy mögötte egész tábor tanyáz. Prohászka előlépését vette észre a legzártabb tagú szabadkőműves gárda. Prohászka kilépésének neszére lettek figyelmesek. Hallgatóztak s finom szerveikkel megérezték, hogy itt a leghatalmasabb, a legveszedelmesebb ellenség közeledik. Ezt a benyomást keltette s hagyta maga után Prohászka Nagyváradon a belfentes szabadkőműveskörökben. A szabadkőműves belső gárda Prohászkát a gondolkozó ember előtt először is kisebbíteni törekszik egyik nagy váradi páholylapban.
Leközli aztán cikkünknek erősebben találó részeit, s haragos kitöréseivel nagyon elárulja, hogy mi jól beláttunk a Prohászka kártyáiba, s az Alkotmánynak fáj, hogy fölvilágosítottuk azokat, akiket kissé vagy jobban megszédített az új jezsuitizmus szózata.
Nem vagyunk szabadkőmívesek, sőt cikkünkben kikeltünk, hogy még szabadkőmívesek is tömjéneznek Prohászkának, aki az Alkotmány szerint a legnagyobb ellensége a szabadkőmívességnek.
Nagy igazolásunk az Alkotmány vezércikke. Ime, jól láttunk és jól világítottunk. Mert az Alkotmány jajong és rémeket lát. Az Alkotmány, ismételjük - téved. Aki tisztán lát és szabadon lát, még nem okvetlenül szabadkőmíves. De most már a szabadkőmívesek és minden liberálisok okulhatnak. A jezsuita tudákosságnak, a liberáliskodó ultramontánizmusnak ne üljenek fel.
Pierre Froment - óh, nagy Zola mester! - többet látott, okult, mint Prohászka. Elhagyta Lourdes-t, elhagyta Rómát, a fanatizmust, az egyházat, még a piété sans foi-t, a humanizmus vallását is. És odajutott, ahova el kell jutnia igaz embernek és igazi gondolkozónak: az emberiség és élet szerelméhez, az emberiség haladásának a hitéhez. A munkát elmés mondásokkal elintézni nem lehet, miként a tudomány sem idézetekre, szónoki figurákra, szellemeskedésekre való. Igenis a munka fogja elvégezni a megváltást és elhozni a szépség, bölcsesség és nyugalom világát.
Az emberiségnek s az életnek munkás és lángoló szerelme; a tökéletesedésnek hite olyan fölséges magasság, melynek lábánál árván, szánandóan terül el Prohászka és vidéke lapálya.
Nagyváradi Napló 1903. január 23.
- A Bozóky család nemessége -
A világ demokratizálódik, sőt szociáldemokratizálódik. A kisded babonák, előítéletek foszlanak, oszladoznak. Magyarországon azonban nagyon erős vágy támadt visszasétálni pár száz esztendőt. A reakció egyre erősebb. A porosz junker-szellem inficiálta a feudális, kasztszerető nyavalyára különben is erősen inklináló magyar társadalmat.
Kicsi és nagy szimptomák bizonyítják nap mint nap ezt. Olyan állásban levő férfiak esnek ebbe a nyavalyába, kiktől világossághintést lenne jogunk várni.
Rákosi Jenő főrendiséget vállal, Zsögöd Benő Grosschmid és méltóságos udvari tanácsosságára büszke smokk lesz stb., stb. Most pedig Nagyváradon történt egy jeles bizonyító eset.
Az eset hőse nagyságos dr. Bozóky Alajos kir. tan. jogakadémiai igazgató. Ugyanaz, aki egyebek mellett a nagyváradi kir. jogakadémiából felekezeti kir. kat. jogakadémiát akar csinálni és csinál.
Dr. Bozóky Alajos írt egy pár használható tankönyvet, díszes munkás állást kapott, azután kir. tanácsosi címet is nyert, társadalmi becsüléshez és tisztességhez jutott. Egy egyszerű élet többet nem kívánhat. Legkevésbé kívánhat pedig e valamikhez egy nagy semmit. Már pedig világos fejű ember szemében a cím valóban a semminél is kevesebb. Pláne rettenetesen semmi az okleveles nemesség. Dr. Bozóky Alajos pedig kutyabőrt akar. Valósággal harcot folytat a nemességért s a nemességhez való teljesen értéktelen jussért.
Legutóbb dr. Bozóky Alajos kérelmet terjesztett elő a belügyminiszterhez, melyben a Bozóky család nemességének elismerését s a bozóki predikátum használásának a jogát kéri. A kérelemhez egy saját kézzel összeállított családfát, egy II. Lipót idejében élt Bozóky nevű ember ármálisát, - egy nagyváradi temetői sírfelirat másolatát, mely szerint "itt nyugszik nemes és nemzetes Bozóky Mihály" stb. mellékelt. Hivatkozik a kérelemben, hogy apja császári helytartósági írnok, tehát nemesember volt.
A belügyminiszter tegnap dr. Bozóky Alajos kérelmét a teljesítés megtagadásával küldötte vissza. Azt mondja a miniszter, hogy a nemességhez való jogot a kérelmező bizonyítani nem tudta. Bizonyítani kellene, hogy az ármálisos Bozóky őse a kérelmező Bozókynak. Bizonyítani kellene, hogy a kérelmező ősei hatvan évig visszamenőleg használták a nemesi címet. A sírfeliratot a miniszter bizonyítónak nem fogadta el. Azt sem tekinti bizonyítónak, hogy a kérelmező édesapja helytartósági tisztviselő volt, mert abban az időben a fogalmazói szakig már nem nemesek is viselhettek hivatalt. Végül levéltári bizonyítékokat is kér a miniszter.
Megvigasztaljuk dr. Bozóky Alajost. Senki sem becsüli ezután kevesebbre, mert a nemességet bizonyítani nem tudta. És megvigasztaljuk, hogy élnek emberek - ilyen e sorok írója is -, aki letagadja a predikátumát és a történelmi nemességhez való ősi jussát. Gondolkodó, világos fejű, munkás ember szemében már az is aggodalmat keltő, hogy esetleg föltehetik róla, hogy olyan csacsiságot, mint a grófi, bárói, nemesi cím stb. tart valamire. Lássák már a kir. - és nem kir. kat. - jogakadémián és környékén is, hogy van világosság, és a világ előre halad, ha az öreg Mommsen szerint két lépést előre s egyet hátra is tesz.
Nagyváradi Napló 1903. január 25.
Franciaországban: nostra res agitur. Mindnyájunknak, az egész jövendő emberiségnek sorsát edzik a tűzben, pörölyözik, formálják a világ nagy műhelyében: a mindig izzó, szikrázó, morajló Párizsban. Csodálatos, de megfejthető módon: a magyar társadalomnak csupán két legérzékenyebb szerve érzi ezt: a klerikalizmus és a szabadkőmívesség. A többi magyar alig lát és tud többet a breton parasztnál vagy valamelyik agg francia márkinénál: üldözik a szegény nővéreket és a jámbor abbékat. Pedig Franciaországban az dől el most, hogy föl lehet-e már végre szabadítani az emberiséget, lehet-e végre világosság mellett a kultúra útján előretörni a boldogság felé... Nem a jakobinusok harcolnak a csuhásokkal, hanem az ész a megzápult szívvel, a világosság a sötétséggel, a fölszabadító humanizmus a leigázó deizmussal. Nostra res agitur...
*
Combes-ot alighanem levette a lábáról az úgynevezett tudományos reakció. Az a hülye elmélet, hogy a társadalom csak vele egy idős erkölcsi elvek mellett egzisztálhat. Már Combes azt vallja, hogy a klerikalizmussal nem lehet könnyen, radikálisan elbánni, mert sok évszázad alatt beleszívódott a társadalom vérébe. Ez valami kificamítása az evolúció elvének, reakciós kisajátítás. Brunetière az atyja ennek az idétlennek. Apostolainak száma most már légió. Valóságos tudománya van már Franciaországban a reakciónak. A mi Prohászkánk is ezektől tanult. Ez új apostolok már nem bíznak abban, hogy a hitnek, a vallásnak egymagában elég ereje legyen az embereken. Azt prédikálják tehát, hogy a vallást kultiválni, esetleg fejleszteni is kell utilitárius szempontokból, mert a vallás mindennél megnyugtatóbb, boldogítóbb és hasznosabb. Mikor Coppée, a poéta, zsolozsmáival megszégyeníti a legöregebb rózsafüzéres nénit, szabad gondolkozók, valósággal új enciklopédisták, bigottságba süllyednek: mi nem csodálkoznánk, ha Combes Saulusból Paulus lett volna.
De félni nem kell. Jaurès a francia kamara alelnöke. Az új, emberséges, világos világot nyomja, hajtja fölfelé az örök kauzalitás, az egyetlen igazság: a természettudományi. Csak a gyöngék roskadnak térdre. A kemények többen vannak, s Párizs, e csodás műhely izzó, háborgó.
A jövendőt formálják ott. A jobb jövendőt. Mindnyájunk jövendőjét. Nostra res agitur.
Mi nekünk nem lehet a francia példát egyszerűen utána csinálni. Mi elmaradtunk messze. Csak az ideák szárnyaltak el hozzánk. A körülmények, a dolgok még nem. Nálunk még nem volt meg az a forradalom sem, melyet a francia már felejteni kezd. Nálunk a harmadik rend győzelmet sem aratott, s máris lejárta magát, de emellett a feudalizmus majdnem olyan, mint Dózsa György idejében, amihez aztán szinte őrült hallucinációképpen hangzik a modern proletárok új Marseillaise-e. Ilyen káosz még nem volt azóta, hogy az első vízcsepp leverődött az ősanyagra. Mi lesz ebből? Sok dolgot előlről fog kelleni kezdeni. De legeslegelső sorban jöjjön már az a radikalizmus. Nekünk elől kell kezdeni a dolgot az első rendnél, aztán a másodiknál s a harmadiknál végre. A rangokkal, kiváltságokkal, ősdurvaságokkal, arisztokráciával és klérussal, s a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell végezni. Hogy? Tekintsünk Franciaországra...
*
Nostra res agitur. Ha élni akarunk, kezdjünk már az élethez. Oldjuk meg magyarul a problémáinkat. Mert ugye nem kedves kilátás, hogy esetleg a porosz Bebelek vagy a szláv Bakunyinok utódai fogják ezt elvégezni helyettünk - ha majd germán vagy szláv tenger ömlik a mi élhetetlenségünkre!?
Nagyváradi Napló 1903. február 1.
A. E.
- Pálfi Antal pályadíja -
Egy derék embernek jóvoltából vezércikket írhatunk - magunkról. Egy derék ember szerencsés inspirációjának jóvoltából. Pálfi Antal ez a derék ember. A neve ismert és becsült már. Az idea, melyet neki egy szerencsés perc diktált, nem világrengető, de végtelenül igaz és okos. Olyan, ami voltaképpen nem új és mégis ismeretlen. Olyan, amilyen kontempláló, föllángolni tudó, becsületes lelkekből szokott kifakadni. Ezek a legértékesebb, legbecsületesebb ideák mindig. Pálfi Antal, aki valósággal szerelmes az ő pátriájába, s az idegenből ide gondol reánk, a mi lépéseinkre, a mi jövendőnkre, s aki a fölös obulusait is elküldi szerelmes szívvel az ő szegény pátriájának - megemlékezett a sajtóról most. Ugye, hogy természetes és mégis csodálatos dolog ez? Mert a sajtó a levegője egy kultúrtársadalomnak, benne és általa élnek az emberek. Ám minálunk még csak annyiban tartják levegőnek a sajtót - hogy nem látják meg. Pálfi Antal meglátta s jól látta meg. Az irodalom és kultúra nagyváradi egyesületének a szemüvegén. Tiszta jó üveg, csak kevesen használják. Pálfi Antal meglátta rajta, hogy a kultúra és irodalom szolgálatában a sajtó jár elől. A sajtó ír, bírál, agitál, toboroz. Sőt specialiter ez egyesületben a belső szellemi produkciót is a sajtó végzi. Ám azért a Szigligeti Társaság nevében Szegeden kellett megemlékeznie valakinek a nagyváradi sajtó nagy kulturális eredményeiről, jelentőségéről.
Úgy tudjuk, a levelét nem olvastuk, hogy Pálfi Antal kétszáz koronát küldött Rádl Ödönnek, a Szigligeti Társaság érdemes elnökének. Pályadíj ez az összeg, s mint halljuk, évenként fogja kitűzni Pálfi Antal. Ezt az összeget minden évben egy-egy nagyváradi újságíró fogja kapni, akit talentumosnak, érdekesnek, munkásnak és érdemesnek fognak e díjra ítélni.
Kétszáz korona nem nagy summa. De mennyire megnöveszti a nagy cél, amit szolgál. Ez a kétszáz korona mementó lesz, hogy a kultúra jegyében a sajtóval illik tartani, hogy az irodalom a magyar talajban együtt tenyészik a sajtóval, s ígérete, jele egy jobb jövendőnek, mely látni és értékelni fogja tudni egy-egy izmosabb, eredetibb s erősebb újságíró egyéniség nagy társadalomformáló szerepét. Íme, milyen nagy összeg ez a kétszáz korona!...
Pálfi Antalt szerencsés inspiráció szállotta meg, s a tegnapi nap eseményét nem a politika, nem a vér és a szenzációk többi bányája adta, hanem egy derék szegedi - nagyváradi.
A sajtó sajtó. Mindegy, ha szeretik, ha nem szeretik, ha dicsérik, ha bántják. A sajtónak a jégeső sem árt. Egy francia akadémikus mondta. Tessék megjegyezni: akadémikus:
- Írjatok, fiúk. Írjatok bátran bármit. A sajtó magamagát korrigálja meg. Nincs egyetlen leírott sor sem, még ha a sötétséget szolgálja is, mely ne világosságot terjesszen. Írjatok jól, rosszul. Írjatok Minden írás becses, és hajtja előre a világot.
És így van. És mégis a hitnek ez olimpuszi magasságában sem közönyös egy dolog a sajtónak: megértik-e?
A magyar társadalom meglehetősen sivár képű. De új abban mintha színesednék, gazdagodnék. Az új idők egyik kis jelének tartjuk a Pálfi Antal megemlékezését is...
Nagyváradi Napló 1903. február 4.
- És az új szereposztás -
Shakespeare Vilmos, akit Márkus Emília silány írónak tart, írt néhány ügyes színdarabot. Írt színpadi munkát Goethe. Írt és ír Ibsen. Írt darabot Wilde Oszkár. Írt Tolsztoj. Nem kell okvetlenül sokat alkudni le a maga értékéből annak, aki a színpadra ír. Ám Shakespeare a maga korában sem tetszett mindenkinek. Goethét a délnémet nevelőnők veszik be teljes türelemmel. Wilde Oszkárnál még ma is azt tartja legfontosabbnak egy Alexander Bernát is, hogy nem volt normális szerelmeiben ez a gyönyörű lelkű angol. Tolsztojt a moralista smokkok, Ibsent pedig csak a kiváltságosak habzsolhatják színpadról. De még nem is úgy igaz, ahogy most írtuk. Ibsen óriási sikert aratna mindig, ha minden egyes darabjához külön színházat konstruálnának. Ez kellene a régi Maeterlincknek is. Hiszen Wagnert is csak imádni tudja mindenki Bayreuthban. Külön színház, külön közönség és külön lelki diszpozíció kell minden íróhoz és minden darabhoz. Bródy S. "Dadá"-jához olyan közönséget lehet válogatni, mely tombol a kéjtől, elragadottságtól... Talán mindebből könnyebben értődik meg ami most fog következni.
Monna Vanna mindenkinek tetszik és mindenütt tetszik. És Monna Vanna legkevésbé Maeterlincknek tetszhetik. Tolsztoj elve, hogy a művészet mindenkihez szól, egy nagy gondolkozó komikusan nagy botlása. Nem szólhat mindenkihez. És Monna Vannának az a baja, hogy nem csak lealkuvás Maeterlinck értékéből, de ennek teljes megtagadása. Maeterlinck, a poéta meghalt, éljen Feld Matyi, aki különben értékesebb dolgot mível most a Monna Vanna kiparódizálásával, mint Maeterlinck Monna Vanna megírásával. Benne van talán a reneszánsz a Maeterlinck darabjában. Hol benne az új emberi dokumentum[?] Hol az új hang[?] Ha meg muzsikát lehelt a darabjába Maeterlinck, ez a muzsika az eredeti nyelvben maradt. Olcsó vásári munka, mindenkit izgatni és mindenkit eltölteni akaró bukfenc-história ez a Monna Vanna. Valami benne a Marco Colonna alakja, s igazság az ő igazsága: a legdrágább a világon ez élet, az élet az egyetlen igazság, s az élet az egyetlen cél... És ez az igazság sem a Monna Vannáé. A Monna Vanna igazsága más. A Monna Vanna igazsága az, hogy a férfit megöli a nő... És hát még ha ez a nő színésznő... Maeterlincket megbélyegezte a felesége. A hatalmas poétát nem értette meg az ő urában... Lehúzta magához. Íratott vele egy darabot és szerepet az ő kicsi intelligenciájához, az ő telt vállaihoz illő szerepet... És Maeterlick engedi futni a világba az asszonyt tacskó színészekkel. Engedi, hogy a pénzt és tapsot habzsolja. A Monna Vanna minden egyes sikere égő kín, gyalázat az ő csodálatos, szent nagy poéta lelkén, melyet kiforgatott egy asszony kicsinysége... Ez a Monna Vanna igazsága...
Nagyváradi Napló 1903. február 7.
a. e.
Valamikor - Jókai is megírta - nagy passzió vala Pest városában a kutyakomédia. Úri, elegáns mulatság volt ez. A lóversenyek később jöttek. A teátristákra akkor még a kutya se nézett, annál kevésbé, mert a kutyákat nézték. A kutyakomédiából Wulf-cirkusz nőtt fel, a teátristák komédia házából lőn sok-sok díszes kőpalota. Minden komédia megnőtt, megfinomodott Budapesten. Csak egy nem: a politikai komédia. Ez az egy esik, süllyed egyre. Mintha vissza készülne fejlődni az első, primitív politikai formáig, mikor az összeverődött embercsordát a törzsfőnök addig pusztította, míg az elkeseredett őspolitikusok a kellemetlen törzsfőnököt megették.
A magyar politikai komédia nívótlanabb egy peceszöllősi műkedvelő előadásnál. Ma már pedig minden komédiás tanul, készül, növekszik, csak a magyar politikusok nem tanulnak.
Tessék csak figyelni - ha a gyomor erős - a magyar parlamenti tárgyalásokat. Csak a legújabbakat. Az újév óta folyókat. A Singer-heccet, a tegnapi heccet kiválóképpen. Ott a kiegyezés kérdése, ott voltak az új, immár törvényekké vált reakciós javaslatok, itt a véradójavaslat. A szívünkbe, a fejünkbe és a gyomrunkba vág valamennyi. És a politikus komédiások nem tudnak a repertoárból semmit. Újév óta ambíciójukat csak két hecc tudta koncentrálni. Micsoda becsületes komédia volt anno dacumál a kutyakomédia! Ott nem ígértek színjátékot s egyéb magasrendű produkciókat. Csak kutyakomédiát ígértek, s a műsort mindig betartották.
Mi nem csodálkozunk, ha néhány lap egy idő óta a parlamenti referádát csak tessék-lássék kezeli, s ehelyett krónikázik a parlamentről olyan hangon, ahogy a színköri előadásokról szokás.
Még ez is nagy megbecsülése ennek a mi politikai komédiás házunknak.
A politikus komédiások nem tanultak, s nem akarnak tanulni. A múltkor megűztek egy embert, aki okos is, ügyes is, zsidó is és újságíró is. Most egy másikat űznének meg újra, aki sokszor siklott ki már a kezük közül. Régi róka már. Öreg katona, szókimondó, snájdig, szabadgondolkozó. Az újságíró után generális. Közben próbaűzést mívelnek egy grófi kollégájukkal, akinek meg alighanem az a bűne, hogy bár gróf, tanult, tud és dolgozni szeret. Singer, Fejérváry, Andrássy. Ki jön azután a sorba? Mert űzni tudnak a politikus komédiások. Egyebet sem. Egy-egy úgynevezett vihar esetén padok döngetése, odaordítások idején látja az ember, mennyi dicső politikusa van e hazának. A nessipálok - a Nessi-botrányt az előbb ki is felejtettük - gabányiak, lengyelzoltánok, trubinyiak s az ördög tudja még kik: milyen hős hazafiak. Mindezek tetejében pedig legutóbb már szabad volt föltámadnia a rabonbánnak, most feláll a zabos zsákra s úgy önérzeteskedik. Hogy aztán minden ügy, hajsza, ambíció és tudomány konkludál és kicsúcsosodik a lovagiasságban - ez már csak természetes. Ha új affér nincs, jó a régi is. Fölfrissítik, hogy Ugron Gábor nem kapott lovagias elégtételt, ellenben vénasszonynak nevezte Fejérváryt... Mit akar egyebet a mandátumosztó jó nép? Nessi Pálból veszettül hírneves ember lett, Singert kiugratták a szabadelvű pártkörből, Ugron Gábornak elfeledték a zabot, Andrássy Gyula végérvényesen hozzájutott a Herbert-címhez, Fejérváry tegnap volt huszonháromezerötszáztizenharmadszor hazaáruló bakhuszár, a képviselőházban pedig ismét volt egy mulatságos nap. Odadobnak bennünket újabb tíz esztendőre az osztrák szipolyoknak, nem engednek se be, se ki, legfeljebb csak horvát útlevéllel, amink még akad, azt odadobják a katonai molochnak. Mindez semmi...
...De hát jó, jó. Van politika és van kutyakomédia. De a kutyakomédia, mikor még Pesten ez vala divatban, sohse neveztette magát - politikának!...
Nagyváradi Napló 1903. február 8.
A. E.
18. MONNA VANNA IGAZSÁGA MÉG EGYSZER
- És az új szereposztás még egyszer -
A minap, mikor Maeterlinck darabja új szereposztásban került volt színre a Szigligeti színházban, a. e. nehány reflexiót írt Monna Vanna igazsága címmel. E kis írásra tegnap választ kapott Abonyból. Privát disputa ez a válasz, de érdemesnek tartjuk leközölni. Így hangzik:
"Kedves barátom! A »Nagyváradi Napló« szombati számában olvastam cikkedet, a »Monna Vanna igazságá«-t. Nem érintkezhettem Veled szóval, szükségét éreztem, hogy írásban közöljem Veled véleményemet.
Fölrovod Maeterlincknek, hogy a Monna Vannával leszállott a felesége kicsinységéhez, s ezzel leszállott a publikum kicsinységéhez. Szóval az irodalomban a kiválóság elvét proklamálod. Azt az elvet, mely megbuktatott még mindig minden arisztokráciát. A kultúrában, melyet a művelt nyugat most vezéreszmének tart, nincsenek kiváltságosak. A kultúrában csak tanítók és tanítottak az a különbség, mely valakit az olimpuszra emelhet. Nagy szent poéta lelkek lehetnek nagyok addig is, míg őket senki meg nem érti, de addig értéktelenek is. Nekünk szívet nincs időnk a jövő nemzedékre hagyni, mint Shakespeare kortársainak nagyjaink megértését. Nekünk vannak tanítóink, kik a jelenben tanítanak. Jogos lehet a panasza egy hazai költőnek, kit e szegény, elmaradott kishazában meg nem értenek: de nem lehet jogos panasza annak a Maeterlincknek, ki az egész világhoz szólhat, és nem tudja megértetni magát.
Ha elfogadjuk a kultúrát a jövő zenéjének, akkor el kell fogadnunk a valódi nagyság egyetlen alapjául a megtermékenyítést.
Ha jogosult lett volna a huszadik században Maeterlinck szimbolizmusa, akkor nem jogosult a klasszikus művészetek formalizmusának és az egyházi művészetek miszticizmusának elvetése.
Az a huszadik század, mely a hűbéres eszmék utolsó maradványait írtja, nem veheti nyakába a kultúra, itt különösen a művészet hűbérurainak igáját. Ennek a közönségnek nem elég a hit, ennek világosság kell.
Így azután menthetővé lesz a Tolsztoj állítólagos nagy botlása, hogy a művészet mindenkihez szól, Mert ha nem is szól közvetlenül mindenkihez, de kell, hogy közvetve mindenkihez szóljon. És minden művésznek kell, hogy célja legyen előmozdítani ezt. Nem a közönség kötelessége, hogy a Maeterlinckekhez emelkedjék, de a Maeterlickek hivatása hogy a közönséget magukhoz emeljék.
És itt kiderül a Maeterlinckné igazsága is. Mikor az urával a saját intelligenciájához és telt vállaihoz való szerepet iratott, nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Az az egy pár feltétlenül új igazság, melyet Maeterlinck a romantikus miliőben becsempész minden publikum szívébe, megtermékenyíti azt a többi új eszmék befogadására: Nem megbélyegezte magát Maeterlinck a Monna Vanna megírásával, de megtalálta azt az utat, melyen az ő és mások nagy lelkének értékes termékei az egész emberiség javára válhatnak. Bocsáss meg, hogy untattalak, viszont nem kívánom Tőled, bár jólesnék, hogy levelemre válaszolj. Üdvözöl barátod
dr. Némethy Ferenc."
Igaz és becsületes elvek a dr. Némethy Ferencéi. Ám a. e. nem is írt ez elvek ellen. A Monna Vanna igazsága az, hogy Maeterlinck megtagadta magát s nem volt őszinte. Írónak, apostolnak ez a legnagyobb bűne. A művészet pedig valamikor mindenkié lesz. De ma még ami mindenkihez szól, nem művészet. Ma még jogos a kultúra kiváltsága, de ez a kiváltság csak addig értékes és addig kiváltság, míg ismeri a nagy kötelességet, hogy magához emeljen mindenkit...
*
Tegnap is a második szereposztásban láttuk Monna Vannát. Ez a szereposztás most teljességben új volt. Láttuk az új Marco Colonnát, Bognár Jánost. Nagyon igaz, nagyon becsületes színészprodukció volt, méltó Bognár Jánoshoz, ez izmos talentumú művészhez, nagy ösztönéhez és erejéhez. Összehasonlításokat nem akarunk s nem szükséges tenni. Volt originalitás elég ebben az alakban, s a közönség szívesen nyilvánította elismerését. Heltai Jenő helyett Bérczi ugrott be ügyesen, László Irén, Kovács és Dési jobbak, mint az első előadáson.
Nagyváradi Napló 1903. február 10.
A legjobbkor adták ki új programjukat a magyar szociáldemokraták. A programot velejében leközölte a Nagyváradi Napló. Olvashatták, s legyenek őszinték. Szép program, becsületes program. Be lehet ezt vallani. Azért nem okvetlenül szociáldemokrata valaki. Ebben az új programban több higgadtság, okos politika s előrelátás van, mint az egész mai magyar parlamentben.
Ismételjük: a legjobbkor jelent meg a szocialisták új programja. A reakció már orgiákat ül, s szemérmetlenkedik. Nálunk most csinálódik az a helyzet, ami a nyugati kultúrországban jóval korábban előállott. Már mi is látjuk, hogy a régi liberalizmus nem ér semmit. Hiszen nálunk például éppen a szabadelvű pártban van a reakció öreg fészke. És immár nyíltan, pártközien kel és támad a reakció. Világos dolog, hogy előbb vagy utóbb a védekezésnek is pártközien kell történnie. Létre kell jönnie a radikális liberális szövetkezésnek, amelyről már nemcsak suttognak, de hangosan beszélnek. Eötvös Károly a minap jelentette ki, hogy Vázsonyi mellé áll, s e kijelentésnek Olay Lajos, Benedek János, ifj. Ábrányi Kornél, Bessenyei Ferenc stb. tapsoltak a többek között. Amint nagy változások jele, hogy tegnap egy ártatlan közbeszólás miatt milyen szemtelenül viselkedett a pártközi reakció Fejérváry Gézával szemben, az idők jele az is hogy Benedek János ugyancsak tegnap interpellált a Népszava elkonfiskálása miatt.
A dolgok kezdenek tisztázódni. Így volt ez másutt is. Mikor a reakció nagyon megnőtt, megszületett a liberális reakció is. És mindenütt szövetkezéssel. És azt sem nehéz megjósolni, ami ezután fog történni. Ott a német példa. A langymeleg liberalizmus nem tud sikeresen küzdeni a reakcióval. A liberális szövetkezésnek nem fog ez sikerülni. És akkor utolsó mentsvárnak megmarad a szociáldemokrácia.
Még pár évvel ezelőtt a betörőkkel együtt szállította a tolonckocsi a szocialistákat, még ma is rémeket lát bennük a gyávaság és korlátoltság. Pár év múlva már a kényszerűség is elvezet minden igaz embert ahhoz az igazsághoz, hogy a szociáldemokrácia voltaképpen megtisztult liberalizmus. Így történt ez Németországban is. Berlinben milliomos zsidó bankárok - szociáldemokraták, mert Németországban már csak a szociáldemokrácia küzdhet a cézárizmus, a junkerség és a reakció egyéb veszedelmei ellen.
Az öreg Mommsen nemrégiben adta ki politikai végrendeletét. - Fölzokogja benne, hogy a liberalizmus erőtlen immár, s próféta igékkel fordul mindazokhoz, kik a szabadság és világosság hívei, hogy a reakció ellen a szociáldemokráciával szövetkezzenek.
A radikális liberális párt alakulásnak nagy eredménye nálunk sem lesz. Hiszen Mommsen is azt hitte először, hogy a reakcióval megbirkózhat a régi liberalizmus is. Nem fog tudni megbirkózni. Sokan tudják már ezt bizonyosan. Elsősorban a zsidók, akiknek muszáj liberálisoknak lenniök. Aztán a protestánsok. Hiszen már van magyar kálvinista pap, ki bele tudott nézni a jövendőbe, s hirdeti, hogy közeledni kell a szociáldemokráciához.
A magyar szociáldemokraták bámulatos politikai érettséggel és a nyugati példák ismerésével egészen közelvitték e nagy jövő kérdést a megoldáshoz. Ők közeledtek azokhoz, kik liberalizmus nélkül el nem tudnak képzelni állami és társadalmi életet. A szocialisták új programja leereszthető híd a szocializmus mentsvárából. A vonóhíd készen van. Ha a reakció még jobban megvadul, erre a hídra ráléphet bátran minden becsületes, gondolkozó, liberális ember.
Nagyváradi Napló 1903. február 14.
A. E.
...Farsangolunk. Maszkkal és maszk nélkül. Csupa farsangolás a világ. Genftől Krusedolig, Szentpétervártól Macedóniáig. Nagyon pompás kis kázus, hogy éppen e farsangoló szezonba kellett becsapnia a háborúhír mennykövének. Szörnyű módon megijedtünk. Az örök békét az idegek fogják a földre hozni. A modern embernek minden idege lázadoz, ha vérengzésre gondol. Bizony, egy új boszniai exkurzió nem volna utolsó szenzáció, s nem volna becsületes, emberi dolog sem. Annyi szinte bizonyos, hogy a magyar legényeknek kellene menni újra. Születne-e újra annyi nóta, amennyi a boszniai véres hecckor?... Mi azt hisszük, hogy most sírni sem volna kedve a magyar bakának. Nem tudnók megmondani, mi erősítse és lelkesítse őket... De szép dolog is lesz pár száz esztendő múlva, mikor a nebuló nem akarja elhinni a tanítójának, hogy embertelen vérengzések úgy is keletkeztek, mint keletkezett vala a boszniai hecc, s mint fenyeget ez a mostani.
*
Magyarcsékén is folyik a farsangolás. E nagy gabalyodás fölé szögeződnek most a tekintetek. Ez a harc, ez a gabalyodás különös és pikáns. Dr. Dési Géza felé fordul a legtöbb szimpátia. Alighanem a választók részéről is, mert Dési Gézát támadják legdühösebben a hivatalos pennák.
Az ember derülhet ezen. Dr. Dési Gézának tudniillik pártegységről prédikálnak. Ugyan kérem, hát van-e egyetlen kormánypárti ember Magyarországon? Még Széll Kálmán sem az. Dr. Beöthy László éppen nem az. Talán az egy Hegyesi Márton. Neki van ehhez csak képessége. Hisz a mai kormánypárt a legvegyesebb kereskedés a világon. Aztán a másik szörnyű vád, hogy még várta szegény Fassie Tódor elföldelését, már kiment a kerületbe. Ma, mi megtudjuk, hogy a vármegyeházán még előbb folytak diszkrét, hivatalos tárgyalások Fassie örökéről. Egyebekben pedig Krausz Dávid mondott erre egy jelesül találó anekdotát.
Egy házasságközvetítő meghallotta, hogy hirtelen meghalt egy asszony, akit ő hozott össze a férjével. A férjet komoly, a házasságot szerető férfiúnak ismerte a házasságközvetítő.
- Ezt meg kell házasítanom újra - gondolta.
És kiutazott hozzá. Éppen a temetésre érkezett.
- Még sem illik ilyen gyászos órában beszélnem vele - mormogta, s végignézte a temetést. Majd ha a temetőből jönnek.
Így is tett. A temetőből jövet odasompolygott a bánatos férj mellé...
- Bocsásson meg... E gyászos órában... De az élet... Végre is új feleség kell...
- Barátom - mondotta a férj -, maga elkésett. Már délelőtt volt itt egy sádchen és elintézte a dolgot...
Így járt volna dr. Dési Géza is, sőt lehet, hogy így járt még így is - fűzte az anekdotához Krausz Dávid.
*
Monna Vannáról, Maeterlinckről és Maeterlincknéről még mindig sok szó esik. Itt Nagyváradon sokan osztják a. e. véleményét, hogy Monna Vannát a felesége iratta Maeterlinckkel, s a felesége szállította le ilyen mélyre. Mert érdekes dolog: az írók legtöbbször a színésznőkkel foglalkoznak, rajongóan, betegen, sokszor egy életen át, s a színésznők közül alig egy-kettő emelkedik föl egy valamirevaló író megértéséig s értékeléséig. Előttünk mondta egyszer Márkus Emília:
- Kóbor Tamás... Ugye, író az? Az a nagy orrú, akivel Velencében találkoztunk?...
A kis Szohner Olga itt Nagyváradon egy társaságban Bródy Sándorról lévén szó, így rukkolt ki:
- Azt mondják, hogy érdekes ember s jól ír. Én nem szerettem, mert mindig hosszú körmöket hagyott...
Még van néhány ilyen esetünk. A színésznők legfeljebb azokat az írókat érdemesítik figyelemre, kik az ő számukra írnak darabot. Maeterlinckné is azóta tarthatja valami embernek az urát, mióta Monna Vannát megíratta vele.
Nagyváradi Napló 1903. február 15.
21. SZOCIALISTÁK BIHAR VÁRMEGYÉBEN
Nagyon terjed Bihar vármegyében a szociáldemokrácia. Nem is csoda. Évek óta egyetlen fölös jósága a hivatalos hatalomnak, hogy ma már a belényesvidéki oláh egyszerű éhinség helyett pellagrában pusztulhat el. Sehol és soha valami szociális gyógyítás Bihar megyében, még mindig csak paragrafust adnak a népnek. Természetes, hogy lelkes szociáldemokrata a Bihar megyei magyar, mint ahogy a magyarcsékei is negyvennyolcas. A szociáldemokrataság és negyvennyolcasság ezúttal egyet jelent: a nép türelme elfogyott. Érdekes, hogy és miként védekeznek a szociáldemokrácia ellen a bölcs hivatalos urak. Pompás eseteket tudatnak velünk, s közlünk is egy pár jellemzőt. Egyik Nagyváradhoz közel eső község jegyzője a szociáldemokraták népgyűlésének minden szónokát följelentette izgatás miatt. Egyetlenegy keményebb szót nem használtak pedig a szónokok. Egyikük a főszolgabírót kezdte bírálni:
- Megtiltom, hogy a felsőbbséget bírálják - szólt bele a jegyző.
- Kérem, én a belügyminiszterről beszéltem - válaszolt a szónok.
Ebbe belenyugodott a jegyző. Csak a főszolgabírót nem szabad bántani. A belügyminisztert igen. A Beöthy Pál járásában azon kezdték a védekezést, hogy konfiskálták a "Népszava" minden számát és naptárát. Persze mindevvel nem sokat érnek. Csak a vezérek ambícióját növelik. Nagy baj, hogy mi még jogállam sem vagyunk, másutt már a szociális államnál tartanak.
Nagyváradi Napló 1903. február 18.
22. GRÓF TISZA ISTVÁN AKARJA...
Gróf Tisza István Bihar vármegyében még mindig a jövendő embere. Itt még mindig, hiszik, hogy ő a jövendő gubernátora Magyarországnak. Ezenkívül pedig ő a Tisza-szenior, a család esze. Némelyek Bánffy helyett őt tartják a kálvinisták pápájának is, a vármegyei szabadelvű párt elnöke, mindenekfölött pedig gazdálkodni tudó gazdag ember. Gróf Tisza István tehát - a legkisebb gúny nélkül - nagy férfiú... És rettenetes módon népszerűtlen. Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer. Határozott egyéniség. Ám, mintha nem volna semmi forróbb vágya, mint hogy lehűtsön, eltaszítson mindenkit. Hidegség, gőg vagy modortalanság ez? Vagy mindhárom? Gróf Tisza István familiáris tradíciónak fogja föl, s maga is ekként gyakorolja...
Mindehhez pedig éppenséggel semmi közünk sem volna, ha Tisza István gróf csak Bihar vármegyei nagybirtokos akarna lenni. Azonban ő nemcsak gróf, sportférfiú és úr. Ő vezér akar lenni a fórumon.
Hivatottságát mi ismerjük el legjobban, ám mi látjuk és merjük is látni az ő igen nagy hibáit legtisztábban. Gróf Tisza István nagyon sokat ártott a Tisza név nimbuszának s a Bihar vármegyei szabadelvű pártnak. A vezérség népszerűséget kíván, s Tisza István gróf kereste a népszerűtlenséget. Az eredmény hát természetes. Higgye el gróf Tisza István, hogy Barabás Béla győzelmében neki van annyi része, amennyi a nagyváradi klérusnak, Barabás Bélának, az elkeseredett tisztviselőknek, vagy a függetlenségi eszme varázserejének van. Egyébként saját maga is majdnem hozzájutott volt egy nagy tanulsághoz akkoriban Ugrán. Tisza István a maga hidegségével, gőgjével és modortalanságával valósággal szimbóluma ott az elnöki széken a Bihar vármegyei szabadelvű pártnak, melyet most a tizedik kerületből akarnak kidobni.
Tisza István minden állásfoglalása provokáló. Itt van az alispán-választás. Két egyformán derék, kiváló, talentumos ember, Fráter Barnabás és Miskolczy Ferenc mellé sorakoznak a pártok. Gróf Tisza István odaáll egy harmadik mellé, ki csak egyben hasonlít gróf Tisza Istvánhoz, sőt ebben felül is múlja: a népszerűtlenség rekordjában. Demokrata ember elsápad a haragtól, ha Beöthy Pál nevét hallja, de érthetetlen exkluzivitása és dölyfe a saját fajtájabelieket is ellenségeivé tette.
Azt tetszik hinni, hogy gróf Tisza István altruizmusból és oktató vágyból tart gazdasági előadásokat ma Komádiban, holnap Derecskén? Tisza István nemcsak melléállott Beöthy Pál mellé, de alispánná is akarja tenni. De legalábbis főjegyzővé. Nyíltan beszélik, hogy a magyarcsékei gabalyodást gróf Tisza István csinálta, s ő hajtotta keresztül a Papp János hivatalos jelölését. Csak az a kérdés, hogy fogja-e a felelősséget is viselni Tisza István, ha a magyarcsékei kerületet is elveszti a szabadelvű párt, s evvel aztán igazán kipusztult Biharból, mert Telegdy Józsefet egyéni szeretetreméltósága tartja, vele, Tisza Istvánnal pedig Lóránt Dezső a majdnem leszámolt.
És még beszélnek valamit. Emellett már igazán nem bizonykodunk. De e beszédet is föl kell hoznunk szintén. Ha a magyarcsékei kerület elvész, alighanem távozni fog Bihar vármegye mai, szeretett, derék főispánja. És érdekes, jellemző a helyzetre, a közfelfogásra és gróf Tisza Istvánra, hogy merik beszélni és elhiszik, hogy gróf Tisza István Beöthy Pál főispánsága mellett fogja magát exponálni. Gróf Tisza István őt akarja, mert gróf Tisza István mindig azt akarja, ami reszenzust kelt.
Vigyázzon Tisza István gróf, mert elér oda, hogy nem lehet már - népszerűtlenebb. Be kár annyi erőért névben, tudásban, függetlenségben és akaratban!... Milyen népszerű lesz Tisza István, mihelyst akarja, s mihelyst nem provokál mindig és mindig. Ám úgy látszik, hogy mindezt ő nem akarja...
Nagyváradi Napló 1903. február 20.
A. E.
- Fehér Dezső könyve -
Megjelent a Fehér Dezső könyve. A címe "Mindörökké".
A könyv kívül: formára, színre, papírosra, nyomásra, díszre nagyon diszkrét, nagyon ízléses és nagyon elegáns. A könyv belül: ezt olvassa, lássa és ítélje el ki-ki. Fehér Dezsőt nem illik fölfedezni. Kegyes vállveregetésekre, fenn[en] dicsérő szavakra Fehér Dezső nem reflektál. Legkevésbé pedig a saját lapjában. Ő megírta könyvét, kiöltöztette, s juss szerint elküldheti bárhova.
Ez a százötven oldalas, heliotropszínű elegáns könyv, nem csupán az okból viselheti nevét, mit prológusban ír meg az írója. Mindörökké igaz, emberi érzések és dolgok kottája ez a könyv, olyan ember szíve verejtéke, aki mindörökké hű és hivő marad, érző és valló, őszinte és igaz.
Történetek, érzések, helyzetek, képek, pillanatok és hangulatok a Fehér Dezső írásai. Mennyire elevenből vágott s szíveknek szánt táplálékok ezek - meglátja, aki olvassa. Nekem nem szabad reklámoznom a könyvet, csak jelentenem a megjelenését...
...Ergo: "Mindörökké"; írta Fehér Dezső; nyomatott Sonnenfeld Adolf műnyomdájában Nagyvárad, 1903. ára két korona, százötven oldal, elegáns, díszes kiállítású...
A kritika az olvasókra vár. Az író egyet kér csak: olvassák el a könyvét...
Nagyváradi Napló 1903. február 20.
(ae.)
Mikor jött a hír, hogy Kossuth Ferenc fölépült, s híveinek éljenlármája közben leült a balmezőn - egy nagyváradi negyvennyolcas úriember szomorúan mondotta:
- Most már nem tart sokáig az obstrukció...
Mi nem vagyunk Kossuth Ferenc hívei, tehát nem leszünk ilyen rossznyelvűek. Az obstrukció valóban nem tart már sokáig, de ennek nem egyedül Kossuth Ferenc az oka. Hát hitte-e komolyan valaki, hogy a Kossuth-párt el mer menni az utolsó konzekvenciáig? Ha hitte, szamár volt. Ki veszi komolyan a politikát? Adott-e a Kossuth-párt okot arra a gyanúra, hogy igazi ellenzék? Dehogyis adott. Dehogyis az. A mi kis parlamentesdi játékunkhoz szükség van ellenzékre is. Ennyi az egész. Azt szeretnők különben tudni, hogy mit is tehet a Kossuth-párt, vagy akárminő párt, ha a legfelsőbb hadúr azt mondja, hogy nekem több katona és több pénz kell... Hiszen a mi pártjaink vetekednek a lojalitásban! A mi parlamentünk a katonasággal őrzött osztályimpérium parlamentje s nem a népé. Megad ez a parlament mindent, s mindenek fölött pedig mindig megadja magamagát...
Arra azonban mégis kíváncsiak vagyunk, hogy mi fog történni hamvazó szerdán. Úgy halljuk, ekkor dönt a Kossuth-párt, s ekkor derül ki, hogy modern politikai párt, megfordítják a latin proverbiumot, s ha harcba kezd, előre megcsinálja a békét. Hamvazó szerdán csak szankcionálni fogják a paktumot, mely bizonyára jóval a harc előtt megszületett. Nemzeti reformokat fog ígérni a hadseregben a kormány, s az ellenzék diadalittasan rakja le a fegyvert s nyújtja babérra fejét...
Örömhírt mondunk tehát a belényesvidéki pellagrásoknak, a nyomorgó székelyeknek, a kínlódó alföldi magyaroknak, minden rendű proletároknak. Nyugodtan halhatnak most már éhen. Báró Karg s a többiek nem fogják elcsukatni azt a tisztet, aki magyarul beszél. Akik miatt nyomorog a népünk, nem fejlődik az iparunk, csordás fizetést kapnak a tanítóink, koldusok a tisztviselőink - azok nem fognak jövőre olyan sűrűen arcul köpni bennünket ama bűnünk miatt, hogy magyarok vagyunk. És e nagy nemzeti vívmányt a Kossuth-pártnak köszönhetjük.
Humor azért van a Kossuth-pártban. Lám, éppen hamvazó szerdán akarja kimondani a leszerelést. A pártnak igaza van. Mért titkolják, mikor úgyis mindenki tudja, hogy az obstrukció farsangi komédia volt.
Ám hamvazó szerdán, ha nem is okvetlenül a naptár szerint valón, penitenciázniok kell, és nem árt a lumpoknak. Hamvazó szerda közeleg. Az igazi hamvazó szerda. Legalábbis közelegnie kell. Sok-sok év óta tart az őrült farsangolás. Van egy szabadelvű pártunk, melynek múltjában szinte rikolt egyetlen szabadelvű folt, egyébként aulikus párt volt mindig. Van egy Kossuth-pártunk, mely él egy nagy névből, mely tartalmatlanság és lelkiismeretlenség s mely konzervativizmusban esetleg a szabadelvű pártra is rá tud licitálni. És van egy néppártunk. Erről talán ne is írjunk többet. A népet pedig a kutya sem képviseli a parlamentben. De azért a nép együtt bomolt, farsangolt esztendők óta ezekkel a politikus pojácákkal. El kell jönnie a kijózanító hamvazó szerdának. A nép szemének föl kell nyílnia, s be kell látnia, hogy azok az urak ott fent komédiások, s hogy a bőrét eladják a felséges népnek, mely elég bolond viszont magát adni el öt évenként néhány forintokért.
Ez lesz az igazi hamvazó szerda...
Nagyváradi Napló 1903. február 22.
A. E.