A statisztika nincs előttünk, de sebaj, statisztika nélkül is eleget tudunk. Eleget tudunk gyermekekről, kik elpusztultak, mert csak az édesanyjuk nevét volt szabad viselniök. Elpusztultak pedig angyal vagy ördög korukban. A hungarákról beszélnek eleget a lapok. Az elpusztult kivándorló névtelenekről is. A törvényszéki termek falai nem rendülnek meg csak a rossz építkezésektől, pedig megrendülhetnének szörnyű élettörténetektől, melyeket mi bonyolítunk, én, te, ő, mi, ti, ők. Az egész nagyságos társadalom. Egyenként úgy aprítjuk az életet, mint a répát. Hol itt, hol ott hajtunk börtönbe, őrületbe, halálba egy-egy szerencsétlent. Senki meg nem indul. Senki fel nem háborodik. S most, hogy egyszerre veszett el tizenöt-húsz ember, ontjuk a krokodilkönnyeket, bőgünk. S a gyöngébb emberek meghatva sóhajtják: lám mégis csak nemesek, részvevők az emberi keblek... Hogy a manó rúgja meg a mi résztvevő kebleinket!... Hát csakugyan ilyen nemesek és résztvevők vagyunk. Ha Márkus Lajosné Nagyszebenben, Márkus Ilonka Siófokon, Goldbergerné Iglón stb. mindenik szerencsétlen más helyén az országnak külön pusztul el, hol volna e nagy óbégatás? Ha egyik azért pusztul el, mert rossz emberek kiforgatták a vagyonából, a másik, mert a mai társadalomban szegény leány becsületes nem maradhat, munkával meg nem élhet, hozomány nélkül férjhez nem mehet, a harmadik és így tovább - vajon ki zokogna, ki vádaskodnék, ki irgalmaskodnék?... Vagyunk résztvevőek, nemesek? Vagyunk bizony gyávák és farizeusok. A kis pokoltűz becses bőreinket juttatja eszünkbe. És sírunk. És átkozódunk. Majd lerántjuk a magas egekből - Sczerbovszky Szaniszlót...
*
Minapi kis írásunkat a minden események [t]örvényszerűségéről talán ketten is elolvasták. Egy valaki elolvasta. Dr. Várady Zsigmond. És érdekes dolgokkal egészítette ki beszélgetés közben. Valóban úgy látszik, hogy a meteorhullástól, jégesőtől - a becsületsértési esetekig minden időnként-időnként egyazon természeti szabályok szerint jelentkezik. Dr. Várady Zsigmond hívta fel a figyelmünket arra, hogy az időjárásról már régi és alapos feljegyzéseink vannak. Érdekes volna tudnunk, milyen volt az időjárás, micsoda természeti jelenségek mutatkoztak például, mikor Luther a maga pontjait kiszegezte vagy a harmincéves háború előtt a mostanihoz [képest], vagy a negyvennyolcas események előtt?... Nem hasonlók? Nem égett-e olyan lázban a világ, mint most?... Egyébként jó lesz ezután nem kutatni. Hátha az sülne ki, hogy a világ láza Magyarországon egy kis forradalmat jelent?... Forradalom... Nessi Pállal, Leszkai Gyulával, Szokoly Tamással... Nem fogjuk, nem merjük egyelőre bolygatni a nagy törvényes egység új tudományát, mely egyébként is ma még inkább csak sejdítés, a nagy titok óriási kőhegyének csákányolása...
*
...És újból vágyakozunk Thalia után. Bizonyos, hogy a "Drótostót"-ot mind meg fogjuk élvezni, de az "Éjjeli menedékhely" után minden intelligens néző szalad haza, hogy kikúrálja magát, s a kis sárga füzetéből jusson újra hozzá Gorkij szomorú bölcseségének gyöngyeihez... De azért egyformán vágyakozunk újra "Thalia" után, melyet bár már csak adnának önmagának vissza. - A lelkünk örül, hogy milyen pompásan játsszák a magyar színészek mindenütt Offenbachtól Sidney Jonesig az egész operettgarmadát, a Csiky- és Brieux-drámákat, a francia és magyar-francia bohózatokat... És mi számon kérjük tőlük az agg Shakespearet, e legmodernebb drámaírót, Ibsent, Tolsztojt, Hauptmannt, Wilde Oszkárt, Strindberget, a régi Maeterlincket, ez elöregedett modern írót és a többit, a legújabbakat is. E mellett politikusainktól nem követeljük, hogy Bismarckok, Gladstone-ok, Chamberlainek stb. legyenek. Művészeinktől sem várjuk, hogy Böcklinek, Rodinek stb. legyenek. Kereskedelmünk vezetőjét nem kényszerítjük, hogy a gazdasági világimpériumot üsse el az Unio; Anglia vagy Németország kezéről. Szóval sok mindent nem követelünk.
De követeljük, hogy Erdélyi Miklós mint rendező, a színpadról magyarázza nekünk Ibsent, amire a képességet - tisztelet és becsület - Ditrói Mórnál is bajosan tesszük fel. Aztán meg nem minden színháznak kötelessége a komolyabb, mélységesebb irodalom tudomásul vevése. Sőt ellenkezőleg! A meglevő színházak kilencven percentje ne csináljon nekünk kultúrát, mert nem ért hozzá, s mert itt Magyarországon még nem is nagyon érzik meg ennek a szükségét... Azonban ne menjünk nagyon bele e dolgokba. Jöjjön csak a színtársulat haza, mert Orosházán nem tarthatja magát, itthon pedig felfér már egy kis - élet...
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 30.
(ae.)
90. EGY BAKTER ÉS EGY VEGYESVONAT
Derék Konne Ferenc, az sem bizonyos, hogy magát Konne Ferencnek hívják. A laptudósító így keresztelte. Legyen hát maga Konne Ferenc, óh derék bakter... Magát alighanem el fogják csapni. De Klio, kinek kilétét az állomásfőnök úrnál végkielégítésképpen megtudhatja, a maga nevét könyvébe jegyzi. Ha Konne Ferencnek hívják, Konne Ferencet, ha másnak, azt a mást. Mert óh derék bakter, nagy dolgot mívelt maga. A gyulai karambollal tudniillik, ha ugyan ezt a karambolt maga okozta. Mert ez a karambol az első okos politikai lépés volt Magyarországon néhány hónap óta. Igazán: okosságot ma már csak a bakterek és vonatok mutatnak ebben az országban, s még ezek közül is csak azok a lassan baktatók, melyeket annyi instancia után sem hajlandó gyorsakkal kicserélni a mindenkori vasútminiszter.
Derék Konne Ferenc, nem tudja azt maga, milyen nagy igaza volt a 8913-asnak. Nem azért, mert összetört néhány kocsit, de mert a szentnek sem ment tovább, s teljes két órával lekéste a budapesti gyorskocsit. Derék Konne Ferenc, magát elcsapják, mert vasúti nyelven mondván: hibásan állított. Pedig amilyen okos, hazafias vonat a 8913-as, máskülönben sem érkezett volna idejében Nagyváradra. Mert a 8913-asnak esze van. Ő jól lát, s unja a dolgot. Miért siessen ő? Nincs annak értelme. Ő nem kamarilla, nem vezérkar, nem osztrák néppárt, nem Apponyi Albert, nem Barabás Béla. És nem Tisza István. Dehogyis, hiszen az rajta ül. Rajta ül, de nem fogja megköszönni. A 8913-as kötelességének ismerte, hogy egy okos példát adjon a megkergült világnak. Példát, hogy nem kell sietni. Miért? Nincs itt semmi baj. Az exlex nem exlex, a válság nem válság, a veszedelem nem veszedelem. Hogy mi lesz? Abszolutizmus sem lesz, forradalom sem lesz. Abszolutizmus azért nem lesz, mert esetleg a nyílt abszolutizmus kevéssel különböznék a leplezettől, s baj volna, ha ez kiderülne. Forradalmat pedig ott fent nem mernek kelteni, itt lent pedig nem tudnak csinálni. Nem kell sietni, mert úgy sem tudja senki, hogy mit akar. Hadd érjék meg minden magától. Hadd jöjjön el szépen a punctum necessarium.
De Tisza István sietni akart. Miért? Megmenteni a liberális pártot? Nem kell azt menteni. Hujjé! Micsoda erős párt ez! Megváltozhatik körülötte az egész világ. Megváltoznak ők is. De el nem válnak egymástól. Mágnás, zsidó, dzsentri, junker, agrárius, merkantilis, kálvinista, dunántúli, korlátolt, eszes, panamista, erdélyi, klerikális, aulikus, jezsuita, nemzeti, szabadkőműves... Nincs elég helyünk. Nem soroljuk fel mind. Nos? Ezért a pártért sietett úgy Tisza? Hogy együtt tartsa Gajáryt, Zselénszkyt, Andrássyt, Neumannt, Nagy Mihályt és a többit? Hogy hogyneval hogy [!] tisztázódjék, oszoljék a rettenetes káosz...
...Derék Konne Ferenc és bölcs 8913-as. Maguk ketten példát adtak. És ha a politikai bakterek el is vesztették a fejüket, maradt egy bakter, aki megtalálta. Csak aztán elfogadják. Most jön a jelentés, hogy Lukács László szintén megköszönte felséges királya kegyét. Ő bizony nem reszkírozza a fejét, melyet Tisza István által most küldött utána Konne Ferenc bakter.
Derék Konne Ferenc, mintha a 8913-as példája már meghódította volna Tisza Istvánt és Lukács Lászlót. Mintha már ők is látnák, hogy nem szabad sietni, és az érés nagy processzusát. sem siettetni. Derék Konne Ferenc, magáról följegyzi az a bizonyos Klio, hogy Magyarországon valamikor csak a vasúti bakterek s a vegyesvonatok lokomotívjai tudtak okosan gondolkozni...
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 6.
A. E.
I.
Beszélgetés a kávéházban
Apa és fiú fagylaltot esznek az egyik Bémer-téri kávéház előtt. A mama a kisleányát vitte beíratni a polgári iskolába. A kisebb fiú a gimnáziumban van. Talán éppen a megnyitó ünnepen. Az apa: apa. A fiú gólyajogász. Beszélgetnek.
- Az indexedet nem írták még alá?
- Még nem is írhatták, apám.
- Sokan vagytok?
- Sokan. X. professzor azt mondja, hogy megint sok a zsidó.
- Hajh, ők mindenütt sokan vannak. Barátkoznod nem okvetlenül kell velük, de lefőzhetni lefőzheted őket...
Az ifjú mosolyog s egy feltűnően öltözött hölgyet igyekszik szemtelenül nézni. Az apa folytatja:
- Jól megválogasd majd a társaságot. Ez a jogakadémia mégiscsak jobb hely, mint akár a kolozsvári egyetem, akár a debreceni akadémia. Itt még mindig tudnak válogatni, s különbséget tenni az emberek között. Csak ügyesen, fiú. A veni sancte-n ott légy...
Megérkezik a mama és a kisleány, később a gimnazista. A mama boldog. A kisleány nagyon előkelő családok leányaival barátkozott össze. A gimnazista is boldog. Ezelőtt két nappal letette a pótvizsgát, s nem kell ismételnie, mint már kétszer. Legboldogabbak a papa és a mama. De legeslegboldogabb a gólyajogász. Délután utaznak papa és mama. Arra a bodegai korhelykedésre gondol, melyet előre megbeszéltek kis és nagy pattyantyúi Pattyantyús Pistával és a Nemesrévy Bandival...
II.
Indítványok
Az eszmék és az indítványok egy anyaméhből születnek. Nagyváradon szaporák az eszmék és az indítványok. Dr. Halász Lajos és dr. Sarkadi Lajos egyformán szenzációs indítványokat nyújtottak be a városhoz. Kuruc indítvány mind a kettő. Nagyvárad, a famózus Grosswardein a legkurucabb város a szittyák honában. Az emberek szinte egymásra licitálnak az indítványaikkal. Még a csütörtöki közgyűlésig pompás indítványok kerülhetnek elő. Szokoly Tamás indítványozhatja a detronizálást, Stocker József királyválasztást a Rákoson, Beczkay Lajos a kötelező árvalány-hajviselést, dr. Altmann Jakab Konstantinápoly elfoglalását s a független Magyarországhoz csatolását stb.
III.
Tüzek
És hiában: lázban ég a világ. Szörnyű a perzselés a földön. Lángol minden. A Párizsi Áruház, a párizsi villamosvasút, Macedónia, Belgrád stb. Legjobban lángol pedig egy csodálatos folyó, melynek csörgedezése szab meg mindent, ami emberrel és emberekkel történik. Egy folyó, mely maga ez a nagyszerű és szomorú élet. Egy folyó, mely nagyon csapdossa lüktetéseivel a falát annak a kamarának, melyet emberi szívnek nevez az orvos is és a poéta is. Nem ostromoljuk, ami még most nagy titok. De minden tüzeknek egy forrása van, s egy okból lángolnak mostanában olyan különös vulkanikus hevességgel mindenek. A pusztuló, ismeretlen hullócsillagok, a földet rengető titokzatos tüzek, a földi alkotmányok s az emberi szívek, melyeket mostanában majd megemészt a legforróbb, legdrágább nedv: a vér... A hullócsillagot nem illik sajnálnunk. Nem tudjuk, milyenek e pusztuló világok. A földrengések ellen fog valamikor védekezni tudni a csodálatosan fejlődő ember. A földi alkotmányokat megvédik a tűztől a Gerő Árminok és Mezey Mihályok. De lesznek-e Gerő Árminjai és Mezey Mihályai a lángoló vérnek? A forradalmaknak, a tömegek és individiumok forrongásának, és minden fajtájú tragédiának problémája ez...
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 6.
(-b.)
92. NAGYVÁRAD ÉS A PROTESTÁNS VENDÉGEK
Ez az írás különös írás lesz. Aki írja, protestáns ember. Kálvinista. De olyan kálvinista, aki sohasem kálvinistáskodott. A vallása természettudományi. Minden hite, minden kicsi munkája ez. És mégis bele szeretné most égetni a nagyváradi lelkekbe azt az érzést, hogy ujjongani kell. Ujjongani kell ama kétszázaknak, kik ide jönnek néhány nap múlva. Mind jelesek, mind kiválóak lesznek ők, mert magyarok és protestánsok, mert szeretik és hirdetik a világosságot, mert erőt tudnak venni a gályán, a máglyatűzön. Egyébként többnyire kenetes emberek. Nyakasok és konzervatívok. De együtt ők a magyarság sava. Együtt a szabadság és fölvilágosultság bástyája ők. A nagyváradi lelkeknek ujjonganiok kell, hogy ők idejönnek. Gyönyörű tábor, érdekes hadsereg. Egy Kiss Áron, ki pátriárka-korban gyermeki lelkesedéssel, rajongással hisz az ő magyar népében, kálvinista egyházában, egy báró Bánffy Dezső, kiben Bocskait támasztotta fel a magyar géniusz, egy gróf Dégenfeld József, egy volt indigéna, kiből tipikus, erős magyart csinált a kálvinista szellem, egy Balogh Ferenc, kinek nagy tudományát tisztelettel ismerik el a messze Angliában is, egy gróf Tisza István és a többi. Csak úgy találomra említettük meg néhányuk nevét. Külön-külön ehetnek talán még gyűlölt emberek is. Együtt - újra mondjuk - ennek a kis nációnak színe, ereje, fundamentuma.
Ne higgye senki, hogy ez írásból az elfogult elme rajongása zuhog ki. A protestantizmus nekem nem tökéletesség, nem cél, nem ideál. A magyar protestáns irodalmi társaságra külön okom is van fájdalommal gondolni. Az egyesült kálvinista és lutheránus ortodoxia kizárta e társaságból a harmadik magyar protestáns egyházat, a jézustalan unitáriust. Servet Mihályt égetik most is. A protestantizmus még ma sem lehet diadala az emberi szellemnek. A protestantizmus nagy harcában, melyet a klerikális egyházzal folytat, kénytelen volt életösztönből sok minden módust és eszközt átvenni nagy és veszedelmes ellenfelétől. De a protestantizmus az emberi szellemnek mégis egyik leghatalmasabb megnyilatkozása, s a magyar protestantizmus mégiscsak az egyetlen bizonyság ma még amellett, hogy kívánatos a kis árva turáni fajtának megmaradása itt a Kárpátok alján, a Duna és Tisza közén. Dixi. Meg nem mentettem a lelkemet, de vitázni sem fogok Pálffy Bélával. A protestantizmusban diadalt ült a magyar fajta legbecsesebb hajlandósága: a szabadságra és haladásra törekvés. Mért nem mert s nem tudott elszakadni Rómától annyi sok más náció, s mért mert és tudott a magyar? Angol, svéd, német, norvég, dán és holland példák merik kiíratni velem, hogy a protestáns szellem csak ott hódíthatott, hol a szívós, eredményekre képes életnek csíráit találta. Az emberi fejlődésnek magas fokát jelenti a protestantizmus már mai formájában is. Hát még ha majd igazán az lehet belőle, aminek készül: a lelkiismereti szabadságnak s emberi értelemnek egyesítő zászlaja.
Nagy elváltozásokra készül az élet. Rettenetes viharok staféta szellői fúnak. Csak a magyarságunk s csak a haladásunk tarthatja meg ezt az országot A magyarságnak és a haladásnak pedig erőben és tömegben leghatalmasabb tábora a protestantizmus.
Érezni kell mindezt itt Nagyváradon, ahol az intellektusnak, a finom ösztönöknek, a világosságra, haladásra törésnek annyi nemes battériája van. Nem felekezeteskedik senki. E sorok írója legkevésbé. Kéri, ne értsék félre. A kétszáz várt vendégben ne a protestantizmust ünnepeljük, de ünnepeljük a protestantizmusban a magyarság és haladás, e két fenyegetett nagy kincsünknek egyik leghatalmasabb őrét. Vendéglátókul katolikusok, zsidók, reformátusok, lutheránusok egyformán jelentkeztek eddig. De mégsem elegen. Pedig Nagyváradnak, egész Nagyváradnak méltóan kell fogadnia a vendégeket. Nem kálvinistáskodásból, az élesztő lelkű, modern magyar ember szent hitéből kellett e kis írást ideírnom, hogy a kétszázak nagyváradi gyülekezésének nagyszerűségét és nagy értelmét kiáltsam. E sötét, terhes fellegű időkben, a magyarság és emberi haladás nagy veszedelmében fogadjuk ujjongó örömmel, bízó melegséggel Szent László két püspökű, sok kanonokú városában a magyar protestantizmus előkelőit...
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 13.
A. E.
A közönség elfeledte, s könnyen elfeledhette, hogy valamikor verseket írt egy Ady Endre nevű poéta. Jó verseket, rossz verseket. Régen. A versek egyszerre csak nem kívántak élni. Eltemetkeztek. A szívben vagy hol. Már ott, ahol a versek születni szoktak. Három éve lesz, hogy még egyszer utoljára szívekhez kívánkoztak a jó és rossz versek. "Még egyszer" lett volna a kötet címe. Kevesen voltak kíváncsiak rá. Az Ady Endre nevű poéta elmúlt. Fölfalta az újságíró, a szerkesztő a publicista, amint tetszik. A versek azonban most hirtelen élni kívánnak újra. Nemcsak a kötelesség hívja őket, de a föltámadott poéta is. A "Még egyszer" című kötet pár nap múlva el fogja hagyni Láng József ismert nyomdáját. Akik annó dacumál e kötetre kíváncsiak voltak, bizony azoknak a névsorát nem bírom már összeállítani, habár kevesen is volnának. Kérem őket egyszerű levelezőlapon emlékeztessenek, hogy könyvemet megrendelték volt. Nem sok számban nyomatom ki bár a "Még egyszer"-t, de a régi előfizetési föltételek mellett megrendelhetik e lap szerkesztőségében azok is, kiket netán még e versek érdekelnek.
Nagyvárad, 1903. szept. 12.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 13.
Ady Endre
Veni sancte volt tegnap a nagyváradi jogakadémián. Istentisztelet volt, majd ünnep a főiskola dísztermében. Az ünnep nívóját előre sejtettük. Bozóky igazgató úr s Persz tanár úr szerepeltek. Kérjük budapesti laptársainkat, ne emlékezzenek meg véletlenül ez ünnepről, mert esetleg külföldre kikerülhet újra egy adat a magyar tudománytalanságról, vaskalapos türelmetlenségről, katedrális ostobaságról. Persz úr ugyanis elzengett egy dalt, melyet röviden az impotencia elégiájának nevezhetnénk. Persz úrnak tudniillik nagyon fáj még mindig Somló Bódog. Fölolvasást tartott liberalizmus és etika címmel. Foglalkozott a liberalizmus keletkezésével és fejlődésével, tartalmával s lényegével, s azon következtetésre jutott, hogy az újabb liberalizmus letérítette a magyar tudományt arról az útról, melyen eddig praktikusan vagy ideálisan, de mindig díszére vált nemzetünknek. Az újabb materiális és szociális irány a múlt lerombolásában és az emberi méltóság lealacsonyításában kéjeleg (?), s a tudomány örve alatt akarják egyesek a kozmopolitikus hazaáruló tanokat (!) a tömegbe átvinni. Csekély vigasztalásra szolgál, hogy ez a tudomány sem eredetre, sem jellemre, sem érzelemre nem magyar, csak egyes strébereknek hangos fogzása. Hivatkozott hosszú tanári működésére, mely alatt mindig ideálja volt a magyar történelemnek, "a régi lomnak dicsőségét zengeni", s melynek elismeréseül már rángatni kezdik alóla tanári székét, elve lévén az ifjú óriásoknak: pusztuljon a maradi öreg jöjjön helyébe az evolúció - a rombolás. Így beszélt Persz úr! Nem a Kinizsi Pál borozó társaság avató ünnepén, hanem egy főiskola nagy alkalmakor... Könyörgünk bizony mi: Veni sancte spiritus. Ha ugyan egy szentlélek elég volna bizonyos agyvelők megvilágításához.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 16.
95. ZARATHUSTRA A JOGAKADÉMIÁN
Zarathustra pedig új igazságokat hirdet immár. Mégpedig a nagyváradi jogakadémián.
Tanítom nektek a becsületes embert. Az ember valami, ha jól viseli magát. Legyetek jó magaviseletűek, s vigyázzatok, hogy kísértetbe ne essetek. Ideje, hogy az ember kitűzze a maga célját, mielőtt eljönne a sátán. Majd szól a gonosz: gondolkozzatok. Jaj nektek, ha gondolkozni fogtok. Mert ti magyar ifjak vagytok, s megtelik a szívem gyönyörűséggel, ha rátok gondolok. Azt mondom nektek: jaj, ha az ember káoszt hordoz az ő vemhében. A ti őseitek lovon nyargalásztak, nyers húst ettek, lótejet és vért ittak, s boldogok valának. Mert egy gyilkosa van az embernek: a gondolkozás. Ti azért óvakodjatok. Jusson eszetekbe Hoványi Gyula. Ő jogbölcsészetet tanít s mégis csiklandós történetekkel gyönyörködtet benneteket csupán. Mi kell más a magyar ifjúnak?
Óvakodjatok a káosztól. Lássatok tisztán, magyarul. Mondom nektek: úgy jó az élet, amiként van. Az ember nem azért tanul, mert tudni szép, mert tudni jó. Fizessétek be a tandíjat, s havipénzeiteket pontosan fölvegyétek apáitoktól. Jó magaviselet vezet a diplomáig, s a diploma kell a magyar ifjúnak, mert elúszott az ősi birtok, s nem lehet a zsidókkal már bírni.
Hirdetem nektek, hogy sok minden másképpen leszen. Elvész ez ország erkölcstelensége, s tietek leszen az örvendetes hajnal. Csak ne gondolkozzatok, és hallgassatok gyóntató papjaitokra, kik katolikusok vagytok, s legyetek katolikusok, kiknek lelkeikre most még kárhozás vár.
Tanuljátok meg a bor élvezését, s a nőcskék mosolygását se vessétek meg. Ha a ferbli lesújt benneteket, gondoljatok Csernovits Pérára, ki szemhunyorítás nélkül veszített domíniumokat. És kiáltsátok "éljen a haza," s kérdezzétek: "magyarok vagyunk vagy nem vagyunk magyarok?"
Hirdetem nektek, hogy nincs biztosabb a jól választott társaságnál. Befolyásos keresztény családok zsúrjaiba kapjatok be, s máris keressétek azokat, kik a kolozsvári szigorlatokra ajánló leveleket írnak.
Vessetek keresztet, ha Somló Bódogot látjátok. Ő már fiatal korában gondolkozott, s lelke immár a sátáné egészen. Oh, mert miért szegődjünk új ideák táborába? A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat. És ti tiszteljétek a földi végzést. Nézzetek széjjel. Ebben az egész országban alig néhány tucat olyan szerencsétlen ember van, kit az agyveleje háborgat. Szánjátok őket. Mert ebben az országban Plósz Sándor miniszter lehet, Barabás Béla jeles politikus, Molnár Imre jogtanár, Pósa Lajos ismert poéta. Csak jó magaviseletűek legyetek. Csendesek és nem lázongók. Tűzzétek ki az élet célját, s van-e szebb cél, mint beházasodni s szőlőt venni Nagyváradon?
Hirdetem nektek, hogy az én bölcsességem immár majdnem az egész országot meghódította. Ballagi Aladár a budapesti egyetemen csakúgy beszélt, mint Persz Adolf a nagyváradi jogakadémián. Szívemre szeretnélek ölelni benneteket, magyar ifjak. Ha így haladunk, tíz év múlva mienk lesz minden, s aki nekünk nem tetszik, kereszttel törjük be a fejét. Ugye én kuruc ifjaim? Ugye így lesz? Szemere áldjon meg benneteket. Tudós igazgatótok, Bozóky Alajos, már kikereste a maga kutyabőrét. Membra sanctae coronae leszünk, s mi kutyabőrösök fogunk ez országban újra dirigálni. Csak tiszteljétek a reverendát. A gondolkozás veszedelme ellen ez segít. Nem lesz itt zavar rövid idő múlva. És mondom újra, kiáltsátok: "éljen a haza".
Ide nem fog beférkőzni a pokloknak hatalma. A liberalizmus elmúlik. A szocialista őrülteket majd a kolostorok tüzesvas-próbái térítik Istenhez. Így lesz, ha jó magaviseletűek lesztek. Még kiaknázatlan és fölfedezetlen az ember s az emberek földje. Mi választott nép leszünk e földön. Néhány ezrünkért élnek majd a milliók, s Európa látni fogja, hogy az emberiség célját mi találtuk meg.
Hirdetem nektek hát a gyönyörűséges hajnalt. Ti pedig menjetek szét, s vigadjatok, miként Horatius dalolta a vidám tinókról. Óvakodjatok a sátántól. Extra Hungariam non est vita. Bizony e föld még a gyógyulás színhelyévé válik. S máris új illat környékez, üdvöt hozó illat, új remény. A mienk lesz az ország, a hatalom és a dicsőség. Pukkadjanak meg a szabadgondolkozók, a zsidók, az eretnekek, a szabadkőművesek, hitvány kozmopoliták, általában az okos emberek.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 17.
A. E.
- A fekete Nagyvárad -
Írok. Pedig nyilván rosszul teszem, hogy írok. Nekik igazuk van. Ők az erősek. Ők Nagyvárad, ők Magyarország. Nem mert velük leszámolni senki. Combes-uccse, nagy balek vagyok. Miért én? Magam becsülése, ízlésem, hitem, életprogramom mást parancsoltak. A mártírság buta. A piszok rettenetes. Ez az egész ország nem mulatságos. Bizonyos grádusán az értelemnek, még az is megalázó, ha fenegyereknek hiszik az embert. A nagyváradi kanonokok semmivel sem nemesebbek, a plebs sem világosodott meg, a burzsoá sem bátrabb semmivel. Ellenben én három napig dutyiban ültem, ami csakugyan kellemetlen volt. Mi az ördögnek? Miért? A világot nem állítja meg Árpád országa. És muszáj Nagyváradnak világosnak lennie? Hát muszáj? Nekem itt nincs tőkém, nekem itt nincs sok célom. Mikor itt megunom a sok piszkot, kivándorolok. Na de ha szabadkőműves páholy volnék, mégsem törődném könnyen bele e dolgokba. Semmi különös antiklerikális düh nincs bennem. De mégiscsak ostoba dolog elgondolni, hogy én itt egy dzsungelben élek. Bottal, tőrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem. Az ellenségeimből tudniillik hiányzik valami, ami a homót sapienssé teszi. Nem is Darwint, nem is Spencert, hanem Brehmet kell forgatnom, ha meg akarom ismerni őket. Ma Nagyváradon pennával kell harcolni olyan tábor ellen, mely az animális állapotból a kinyilatkoztatásokig tudott elérni, s az értelem megvetéséig. Én az orca-gladiátornak hiába magyarázom, hogy a bálnának a szalonnáját is meg lehet enni. Szóval én nem vitázhatom Bozóky úrral, Persz úrral Sipos úrral, Hoványi úrral. Az "Alkotmány"-nyal, a "Tiszántúl"-lal és a többivel. Az ifjú vádakról nem is szólok. Csak igen-igen sajnálom magam a sorsomért, mely elég büszke és érzékeny lelkű embert állított a pocsolya partjára...
*
Ezután még kevés mondanivalóm van. A lelki szegényeknek, jezsuitáknak, feketéknek a vadsága már tűrhetetlen Nagyváradon. Kétségbeejthet ez valamivel hívőbb embert, mint én. Ez a város úgynevezett híres liberális város. Sok benne az elég szabadon gondolkodó fő. Van itt egy hatalmas szabadkőműves páholy, mely hír szerint harcias és akciókra kapható. Még a felekezeti tagoltság is szerencsés itt. Aztán sok az értelmes, derék katolikus ember. Miért kellett eltűrni, hogy ez a város elfeketedjék? Néhány esztendő óta minden nagyobb nagyváradi faktumban klerikális kezek operálnak. A feketeség beszívódott a várostest minden kis erébe. Ma már egy kis szabad kritikáért három dorongos dzsungel-lény támad arra, akinek a kezében csak penna van, s ki gondolkozni, érteni jobban tud, mint verekedni. Mi lesz ennek a vége? Persz úr volt már szabadkőműves, keresztényszocialista, sújtásos magyar és bakszász. Ezek a Perszek ma már szívesen gyújtanák alá a máglyákat, de még korán van. A Bozókyak, a Perszek, Siposok, Hoványiak már nyíltan bújtogatják az éretlen fiatalokat a gondolkodás és haladás ellen. Segítség pedig a gondolkozás és világosság számára nem jő semerről. Hát nem fáj ez senkinek. Nekem nem. Nem okvetlenül. Az egész fekete tábort akként nézem, mint a természetet vizsgáló ember a darázsfészket például. Sőt, úgy vagyok velük, mint a darazsakkal. Egyformáknak látom őket. Lehet, hogy van különbség köztük, de hát én nem vagyok bogarász. Ám csak mégis illenék végre tenni valamit. Megfüstölni egy kissé a darázsodút. Mert így igazuk van. Nekik igazuk van.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 19.
Ady Endre
Nagyváradra érkezett báró Bánffy Dezső, az erdélyi kálvinisták főkurátora. A Bölöny József vasderes paripái talán kiröpítették Szilasra már azóta. De visszajön, s egy-két napig közöttünk fog maradni. Várta pedig egy úri barátja. És egy sereg kíváncsi zsurnaliszta. Ezek megéljenezték. A szép fejű, piros arcú, erős férfiú hirtelen a kalapjához nyúlt. Azután nyomban eszébe juthatott, hogy ő ezúttal Bölöny József vendége, s szerdáig még főkurátor sem. De erre már messze vágtatott a kocsi két táltosa.
Gondolhatott e percben másra is báró Bánffy Dezső. Hogy íme, itt van, ahol régen várják. És, hogy nagyon cudar idők ezek, s egy igazi séta a szilasi parkban többet ér, mint egy politikai séta akármerre. Mert istenien, a legbolondabb demokratát is megigézően arisztokrata ez a Bánffy Dezső, s fülünkbe cseng, amit mondott július végének egy igen nevezetes napján nekünk:
- Szüksége van rám az országnak? Lássam. Én készen vagyok. De okvetlenül törekedni nincs kedvem. Én már körülbelül megcsináltam azt a karriert, amelyet magyar szereplő ember megcsinálhat. Hír, pénz, hatalom vágya nem bánt. Ha szükség van azonban rám, megyek.
Hogy szükség van-e? Itt és most - úgy érezzük - szinte ízetlen volna erről szólni. Végre is mi itt Nagyváradon ismerjük egymást. Aztán körülbelül ismer bennünket báró Bánffy Dezső. Egyébként pedig csakugyan nagyon cudar idők ezek. A sírva vigadás stációjánál nem tartunk ugyan még. De káromkodni könnyen elkáromkodhatjuk magunkat.
És az erdélyi főkurátor valóságos belső titkos tanácsos és főudvarmester is. Inkább citáljuk, amit ugyanazon nevezetes júliusvégi napon mondottunk báró Bánffy Dezsőnek:
- Kegyelmes úr, a mi Bánffy-pártiságunk több, mint politika. Úgy érezzük, hogy ihletése a nemzeti géniusznak. Mi ott lent Nagyváradon programot sem kérünk. Mi megyünk Bánffyval.
És megyünk. Azaz, hogy mennénk. A szomorú, nagy zuhanás után, mikor a Bukott bukásán triumfált a világ, mikor még olyan kevesen érezték meg, hogy itt mi történt, mikor még különös, lármás gerilla-harcát, a "Magyar Szó" sem kezdte meg, mikor még a nemzet kokottjának híres agrár hasonlatát a barázdákról és a vetésről komolyan hallgatták: Nagyváradon lapja volt Bánffynak, tehát tábora. A "Nagyváradi Napló" nem kérdezte volt meg Bánffyt, hogy hisz-e a maga föltámadásában. Hitt, és a saját kis csataterén harcolt Bánffy nélkül, Bánffy helyett, Bánffyért. De Bánffyért vajon? Az elsötétített jövendő áttöréséért, a sors magyar igazságáért, az életért, melyet e szegény kis országból Bánffy porbadöntésével kezdtek kiirtogatni. A mi lángszításunk nem volt hiábavaló, de a dolgok erős, kérlelhetetlen rendje elhozta e cudar időket. Újra 1559-et élünk. Készülnek már Básta, Belgiojoso, de a fejedelem hű Bocskaijának várnia kell itt Nagyváradon. El fogunk érni Bécsig, el Zsitvatorokig. Most várjunk... Egyébként pedig Nagyváradra az erdélyi kálvinisták főkurátora érkezett s a Bölöny József vendégbarátja. Majd eljön hozzánk Bocskai utódja is. Ám azért bocsássa meg nekünk az, ki az emberi gyöngeségeknek is adója, ha az erdélyi főkurátor, a vendég arisztokrata láttára reményesen, erősen, mindent fölfedően, elárulóan dobban meg a szívünk és nagy seregelést látnak a szemeink. Bocskai zászlaja felé siet mindenfelől a hajdúk keserű szívű, kóbor népe. Az isten hozta közénk, s áldja meg a szép fejű, piros arcú, villogó szemű, erős férfiút, a nemzetnek predesztinált főkurátorát.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 22.
A. E.
Luther és Kálvin magyar követőinek írástudóit üdvözöljük László király régi városában, a magyar história e nevezetes helyén s a modern magyar életnek egyik gócán. Szeretett, sokra becsült vendégek ők, s mi szeretettel, sokra becsüléssel fogadjuk őket. Legelőbb, önként, szívesen állottunk az ünnepszerzők sorába. És szólunk most hozzájuk:
- Jól és bölcsen cselekedtétek, hogy közénk jöttetek.
Ez a város magyar város és különös város. Országútjába esett az eseményeknek mindig. Keresztül zúgott, nyargalt rajta sok zivatar. Így lehet ezt a várost megérteni csak. Különösen ellentétes, különösen érzékeny, különösen lázas város ez. Belső élete lázas, vívódó, gyorsan emésztő. Szinte képe ez a város ennek az országnak, melynek örök fátuma a meg nem pihenés. Egyébként a többit elmondja a statisztika.
A magyar protestáns irodalmi társaság Nagyváradon tartja most vándorgyűlését.
E társaságnak két nagy célja van. Ma még jóformán ez az egyetlen külső keret, mely együvé fogja Luther és Kálvin híveit. E társaság tehát egy valamikor eljövendő egyesülésnek a magva. Olyan türelmetlen s meg nem világosult ma még a világ, hogy e magra szinte reszketve kell vigyázni, s talán éppen ez az oka, hogy már a harmadik magyar protestáns egyházat, az unitáriust, nem fogadta be a társaság. Egy messze nagy cél tehát az első célja a magyar protestáns irodalmi társaságnak. A második pedig a közelebbi cél: a magyar protestáns szellem ápolása, mélyítése, edzése és gazdagítása.
Az igazi protestáns szellem közös kincse az egész emberiségnek. Ez a szellem adta volt vissza az embert önmagának. Ez a szellem szögeztette ki Luther pontjait. Ez a szellem a szabadságnak s az ember kibékítésének szelleme. Ezt az igazi protestáns szellemet meghamisíthatták talán néhol, de a protestantizmusnak ez a szellem az ereje. A magyar protestantizmusnak is csak ez lehet és még valami. A magyar protestantizmusra a magyar szellemen kívül mást is bízott a nagy rendelés. Őriznie s vezetnie kell a magyarságot.
Úgy akarta a sors, hogy a nagyváradi vándorgyűlés idején terhes, sötét felhők villámai készüljenek újra lesújtani erre a soha pihenéshez nem jutó, zaklatott kis magyar nációra. A szabadságra és a magyarságra készülnek éppen a gyilkos villámok...
Összeülünk majd bankettre is. De örvendeni kedvünk nem leszen. A szűkölésnek, a nyugtalanságnak keserves érzése fog tombolni a szíveinkben. A nagy kérdést hallják a lelkeink: mi lesz?
Ebben a városban minden emberi idegszál mindenre talán jobban reagál, mint másutt. Nyugtalanságunkat bizonyára meg fogják érezni a vendégek, kik maguk is nyugtalankodva, remegve néznek a terhes felhőkre. De megéreznek mást is. Megérzik, hogy hitünk az ő táborukban van. Abban a táborban, melyben a liberalizmusnak és magyarságnak megvédése életösztön és rendelés.
Ez a város magyar város, modern város. De végvár. Falait az erdélyi román tenger mossa. Itt is bent világok küzdenek egymással. Újra a statisztikára utalunk. Duplán püspöki város ez a város. A klerikalizmus veszedelmes, modern fegyverekkel csatázik itt. Szükség van itt olyan demonstrációra, melyben olyan két hatalmas, minden magyar embert egyesíteni tudó idea dominál, mint a szabadság és a magyarság.
Szeretettel, sokra becsüléssel üdvözöljük Nagyvárad vendégeit. Régi sebek fölszakadásának, villámszóró, terhes felhőknek idején. Erősödjünk meg együtt a szabadság és magyarság hitében a protestáns szellem által, mely nem felekezeti szellem, hanem az ember jobbuló vágya, s ebben az országban a magyarságnak hitvallása is...
Nagyváradi Napló 1903. szeptember. 23.
A. E.
- Beszélgetés báró Bánffy Dezsővel -
Az őszi, fényes fényben fürdő utcákon megállítják az emberek egymást;
- Megjelent a manifesztum.
- A király fenyegeti atyai szívéhez közel álló népét.
- Khuen Héderváry megbízást kapott.
- Apponyi kuruckodik.
- Mi lesz?
Ebben a percben négylovas kocsi robog elő. Szilasról megérkezett báró Bánffy Dezső, a magyar protestáns irodalmi társaságnak és Bölöny Józsefnek vendége.
Tud-e vajon a legújabb dolgokról? Ez jut az eszünkbe rögtön. Mit gondol, mit szól ő ezekhez? Eszünkbe jut aztán újra mind, amiket a Bimbó utcai palotában nemrégiben olyan szívesen, lelkesen, őszintén beszélt volt el nekünk. Hátha... A többiről pedig beszámol tudósítónk...
*
Nem fog nyilatkozni. Evvel a sejtéssel csöngettem be a Bölöny-házba. De legalább újra láthatom. Bölöny József is evvel fogad, s már szívesen beletörődtem mindenbe. A ház bájos úrnője, Bölöny Józsefné, édesatyja Nedeczky István, a háziúr: Bölöny József társaságában fogad a kegyelmes úr. Most már szinte bizonyos, hogy nem nyilatkozik a politikáról. Megismer. Mosolyogva köszöni meg az üdvözlésem, mely különös módon mindig szinte orációra vágyik nőni, ha ezt a nagy urat, ezt a minden szeretetre méltó erős, nagy, magyar embert látom.
- Én is kaptam már táviratot - szól, mikor a manifesztumot szóba hozom.
A távirat tudatja Khuen-Héderváry megbízatását.
A manifesztumról nem tud még a kegyelmes úr. Megmutatom neki. Míg ő olvas, én az ő arcából olvasok. Ez az arc többet beszél, mint negyvennyolc negyvennyolcas obstruáló szónok. És ez az arc elborul.
- Most és itt nem politizálok. Ezt már én kijelentettem tegnapelőtt. Én itt őméltóságáék (a bájos háziasszony felé fordul) vendége vagyok. Nem is vagyok én most Nagyváradon. A kedves, a csodaszép szilasi paradicsomban vagyok. Öt órakor érkezem én voltaképpen ide. A protestáns irodalmi társaság közgyűlésére. De ott is csak vendég vagyok. Nem vagyok a társaság tagja. Bánffy Dezső a politikus, ez alkalommal nincs Nagyváradon. Lehet, majd...
Azután újra a manifesztumot nézi, s én félénken kérdem meg:
- Ugye, kegyelmes uram, ez nem hoz nyugalmat?
Ekkor már a kemény politikus, a nemzet Bánffy Dezsője áll hirtelen elém. Az arca pirosabb, a szeme villogóbb. Beszél, s én hallgatom. Ennyit mond végül:
-...De nem politizálok. Igaz. Amit mondtam, nem az újságírónak mondtam. Ön előtt mégis nyilatkozom. Három szót mondok. Ez nem megoldás...
*
És én örömmel ígérem és tartom meg, amire báró Bánffy Dezső kért. Ezt a három szót vártuk mi. A királyi manifesztum semmit sem mond, és rettenetesen sokat is mond. A király a hadsereg vezérletének, vezényletének és belszervezetének a jogait felségjogoknak tartja. Nem vitatjuk el. Nem vitatja el báró Bánffy Dezső sem. De vajon őfelsége a magyar vezényleti nyelv kérdését is idesorozza? Ez a puctum saliens. Úgy látszik, hogy a király nem akar engedni, s nagyon különösen, fenyegetően hangzik a fejedelmi szózat: "én most is ragaszkodom a kiegyezéshez". És Chlopyról nincs szó sem. Elégtételt nem kap a néptörzs. Korbácsot azonban kaphat. És ráadásul marad a granicsár...
*
Báró Bánffy Dezső három szóval nyilatkozott csupán: "ez nem megoldás". Bizony ez nem megoldás, s a szívemből tört fel a kérdés:
- Hamar viszontlátjuk Nagyváradon, kegyelmes uram?
- Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy báró Bánffy Dezső, a politikus is lejön. Lejöhet. Ez persze nem csupán rajtam áll.
A búcsúzásnál pedig újra figyelmeztetett:
- Nem politizáltam, s még mindig ne politizáljunk. Azt a három szót megírhatja. Egyebet nem mondtam.
És nem is mondott egyebet a kegyelmes úr. Hálás vagyok, hogy ennyit mondott. Eleget mondott... Az utcák őszi fénye tűnőben már. A három szó cseng fülemben. Ez az erős, nagy magyar ember talán az egyetlen tisztán látó. Minden beteljesedett, amit valamikor jósolt. Mi lesz vajon? A dolgok kérlelhetetlenül, kegyetlenül halmozódnak egymásra. A józanságra és tisztán látásra még mindig nem kerül sor. Históriai idők ezek valóban. Jön, jön a nagy perc, mikor báró Bánffy Dezsőnek ki kell mondani a - negyedik szót is...
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 24.
Nagyvárad határozottan megbámulta kedves protestáns vendégeit. Katolikusok, zsidók és protestánsok szinte egyenlő számban élnek itt Nagyváradon. Ám a protestáns atyafiakról kevés tudatik. Kiválóan intelligens nagyváradi emberek még azt is elfelejtették, amit róluk az iskolában tanultak. Materny Imrét kálvinista papnak mondják, a református templomban miséznek, Zelenka püspök a Bánffy püspöke, s állítólag az unitáriusok is protestánsok voltak, de ma már csak a püspökük, Ferenc József unitárius, a hívei beleolvadtak a zsidóságba. A nagyváradi ember annyiban párizsi, hogy igen-igen felületes. Főként az intelligens nagyváradi ember az, s mi szinte örülünk, hogy Nagyváradon általában tájékozatlanok az emberek a dogmatikákban.
Igaz, hogy felekezeteskedni azért pompásan tudnak. Általában a liberális Nagyvárad szereti a protestánsokat. Mert hát protestáns ember volt Tisza generális, protestáns Bánffy, Ritoók Zsigmond dr. Várady Zsigmond, Rimlér Károly stb. protestánsok. Egyébként azonban az adventistákról is többet hall, mint a protestánsról. A nagyváradi protestáns hívek zöme szegény emberekből áll. A szereplő protestánsok mérsékelten egyházi emberek. Általában pedig a magyar protestánsok, kik hivatásos szabadgondolkozók lennének, nagyon lassan és félénken veszik be a modern élet tanulságait. Legelsősorban a sajtót nem tudják használni.
Nem volt nekik Rampollájuk, ki belássa, hogy sajtó nélkül mire sem mennek. Ilyenformán különös embereknek nézték egy kicsit Nagyváradon a protestáns vendégeket. A gonoszkodók antediluviális lényeknek próbálták deklarálni a derék falusi papokat. Helytelenül. Ezek az egyszerű, nagyon magyaros, protestáns lelkész atyafiak nem sötét fejűek ám. Tessék beszélni nagy részükkel. Darwint, Renant, Büchnert ismerik, s nagyon sokan a legújabbakat is. Egy kicsit bizony nyakasok és konzervatívok. Egy kis részük bizonyos fokú ultramontanizmusra is hajló talán. De mindenféle papság ilyen, s még legkevésbé a protestáns. A protestáns világi szereplő emberek között pedig szinte természeti csodaszámba megy egy Bartha Miklós, egy Kass Ivor. Aztán a magyar protestantizmusnak van egy nemes, klasszikus fajtája, az erdélyi Bartók György, az erdélyi kálvinista püspök filozófus, tiszta fej. Ő bizonyára nem helyesli például, hogy az unitárius protestánsokat nem fogadja be a magyar protestáns irodalmi társaság. A szocializmusról sem úgy gondolkozik minden protestáns, mint gróf Tisza István...
A protestáns napok után ennyit el akart még mondani egy protestáns skribler, kinek protestantizmusa egyébként csak annyi, hogy kálvinistának született, s protestál minden sötétség és hamisság ellen...
*
Na, még akkor volnánk szánandó lények, ha nem értenénk a lovagiaskodáshoz. Lám csak, komolyan mondom, Magyarországon korai még a párbajellenes liga. Nekünk tudniillik még sok bajunk van az osztrák tiszturakkal, s ezekkel nem lehet ma csak lovagiasan elbánni. Mintha volna igazuk azoknak, kik az européerséget nálunk bűnnek tartják.
Ha az ellenfeleink is euriopéerek lennének! De nem azok! Így aztán az én Geréby Pali barátomnak, kinek kardemlékét szeretel viselem a koponyámon, meg kellett skalpolnia néhány száz fenegyereket, dr. Kabos Bélának is egy Jancu-csemetét, Bóniss Sándornak is végig kellett szántania egy barázdát Struchly úron. Nem lehet velük másképpen beszélni. Én még Rigó Ferencet, a bihari kurucot is megértem. Elég higgadtan figyelmeztette a maga becsületes hitében a volt bánust:
- Menjen ki!
Mikor azonban látta, hogy a volt bánus őróla nem is tudja, hogy képviselő, szóval a magyar parlamentet nem ismeri, s annak egyik legtipikusabb alakját sem, méltán lett dühös a Burg-előkelőségű, fiók-Metternichre. Khuen naivan kérdezte:
- Hova menjek?
No, a bihari kuruc útbaigazította, s ezúttal nem értem meg az européerek finnyás felfortyanását. Tessék elhinni, hogy az osztrák militarizmus és a bécsi hagyományos politika hangosabb tiltakozás a kultúra és az européerség ellen, mint a Rigó Ferenc uralaltáji útbaigazítása... Csak Barabást lehetne megérteni olyan könnyen, mint Rigó Ferencet. De nem lehet. Ő csupa kiszámíthatatlanság. De az ő kiszámíthatatlansága éppenséggel nem hasonlít a zseniális emberekéhez.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 27.
(Dyb.)
101. NAGYVÁRAD ÉS AZ ORSZÁGOS ANARCHIA
Nem fizetünk adót. Ezt jelentette csütörtökön Pfuhl úr is. Nem fizetünk adót, de bizony isten csupán csak azért, mert nem muszáj. Nagyvárad parlamentje elé indítvány készül, hogy az adószedést tiltsuk be. Mi szükség van erre az indítványra? Ha elfogadják, ha nem fogadják el: egyre megy. Nem fizetünk adót, mert többnyire nehezen élők, elkeseredettek s aztán meg magyarok vagyunk egytől-egyig. Adózni akkor sem szeretünk, ha van miből. Az az indítvány fölösleges, s csak az egyre jobban gyülemlő keserűséget kavarja fel a lelkekben. Örüljünk, ha hallgathatunk. Hagyjuk a manóba a demonstrációkat. Nincs már és nincs még a demonstrációkra szükség. Veszett és buta a mai állapot. Nyögjünk, de ne ordítsunk.
Kövezzenek meg bennünket a sujtásos hazafiak, mi nem akarjuk, hogy Nagyvárad Kiskunfélegyházával együtt lármázzék. Nagyvárad most egyáltalában ne lármázzék. Úgy gondoljuk, hogy nem is nagy a lármázó kedve. Keserű itt minden ember, mint a visszatartott baka. Csak azt nem tudja, hogy kit szidjon. Miért kellett idejutni? Miért kellett katasztrófa veszedelme elé állítani az országot? Miért kellett nagy célokért kis legényeknek futniok? Miért? Miért?... Ne siessen bennünket hazaárulóknak deklarálni Szokoly Tamás úr. A hazát mi is szeretjük. Csak ne volnának olyan rossz fiskálisai, mint ma vannak. Mert rosszak. Rosszak, kicsinyek, gyávák és kártékonyak. Először csak hejretyutyuztak. Azután megrészegedtek a maguk bolondos duhajkodásától. Az egész ország tudja, hogy a függetlenségi pártnak az úgynevezett harcháború közepén jutott csak eszébe, hogy voltaképpen mit akar. Hát szabad ilyen lump módon kezelni e nemzet legszentebb érzéseit, vágyait, céljait? A lármás hazafiak nem ismerték magukat, alrendűségüket, kicsiségüket. Beleragadták a nemzetet az események legzuhogóbb legörvényesebb folyásába. És most? A függetlenségi sajtó ijesztget bennünket a leggyávábban az abszolutizmussal, az akasztófával a kötéllel. Gazdaságilag csőd előtt áll az ország. A legbátrabb vitorlás is úgy tesz, mint Barabás Béla. Veri a mellét. Már nem is a padot. A mellét. Eljátszottunk rengeteg szimpátiát és hitelt. Kiváltottunk léha módon óriási lángot, fölbuzdulást a milliókból. Okosan mi mindent lehetett volna csinálni e nagy fölbuzdulással!... Mi mindezt elpazaroltuk, s bár rossz jósok lennénk, de nem hisszük, hogy még valaha nemzeti eszmékkel meg tudhassuk mozgatni a magyar tömeget. A hejretyutyus emberek megölték a vágyainkat, álmainkat. A szent céloktól távolabb állunk, mint valaha. Országos anarchia dühöng, és nincs semmi reménység.
Nagyvárad ne lármázzék most még. Lesz okunk lármázni. Gazdálkodjunk a tüdönkkel. Nekünk kell majd úgyis valamit megmenteni abból, amit örvényekre vittek a hejretyutyus hazafiak, kik íme, most már remegnek, s ha még el-elordítják magukat, maguk ijednek meg legjobban.
*
...Jó az idő Rátóton? Hogy legel a kedves csorda? A kegyelmes úrnak hogy szolgál az egészsége? Jól? Mi nagyon rosszul vagyunk. A mi csordánknak nincs már legelnivalója. Ezt szépen megcselekedte a kegyelmes úr. Az új rendszer. A kokott-politika. A paktum. Ezek készítették a jelent. No és összehozott egy parlamentet a kegyelmes úr. Meg van vele elégedve? Vagy már nem akar törődni semmivel? Helyes. Jobb ízlésünk van, mintsem a históriát emlegessük. De a história emlegetni fogja a simmentali barmok gazdáját. Emlegetni fogja.
*
Nagyvárad pedig - újra mondjuk - ne demonstráljon. A keserűségeket fojtsuk el. Jönnek még nagyobbak. Készülni kell a feketelevesre, amit főztek a hejretyutyus emberek...
Nagyváradi Napló 1903. október 3.
Protestálunk, ha mindjárt honkupeceknek neveznek is el bennünket. Protestálunk, protestálunk, protestálunk. Ezennel kijelentjük, hogy a nemzeti harc gyönyörű mámorában sincs semmi kedvünk megfulladni. Kijelentjük, hogy intelligens, szabad emberek vagyunk s amennyire ez Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban óhajtunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi, hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni. Mert már mégiscsak sok, ami sok. Jön a honkanászok gárdája, s jaj annak, aki tagadja, hogy Magyarországnak semmi egyéb baja nem volna, mint a katonaság állapota. Jön a mágnáscsorda, s össze akar gázolni egy népképviselőt, aki elszólja magát, de aztán meg is bánja a nagy bátorságát mindjárt. Jön a kamarilla, s röviden kihirdetteti, hogy elkövetkezhetik az abszolutizmus. Mintha egy nép alkotmánya annyi volna, mint egy szépségflastrom. Leveszem s elejtem, amikor akarom. Jön Nagyváradra Barabás Béla, s akik nincsenek vele egy véleményen, azoknak egyszerűen betörik a fejét. Jönnek a kir. ügyész urak, s a sajtópörök egymást érik. Egy jámbor oláh vagy tót meg meri kockáztatni a kérdést, hogy vajon csak magyarok laknak-e ebben az országban, rázúdul mindenki. Jön egy-két korlátolt osztrák tiszt, s butáskodik, a vívómesterek rögtön fenik a kardjukat. És jön, jön egymás után mindenféle táborból a vakmerőségek egész sora. A nemzeti harcnak annyi eredménye van már, hogy elöntötte az országot a reakció szennyes árja. Már meg se ütközik nagyon nagy dolgokon sem senki. A katonai, az udvari, a klerikális, a nemzeti s az isten tudja hányféle reakció hozzászoktatta az embereket a brutális butaságokhoz. A szabadelvűséget elvitte az ördög.
Az emberi jogokat, a kultúrtársadalom után vágyódást is elviheti. Ma az embereknek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb parlamentáris módon küldheti az ellenfelét, s fej, amelyet be lehet verni. Ennek a mámoros, lényegében nemes, de szörnyen kártékony nemzeti harcnak voltaképpen örvendenie kellene a trónnak is, a militarizmusnak is. Na, meg a papoknak, mágnásoknak s minden fajtájú ultramontánoknak. Ez a nemzeti harc - sajnos - aligha küzdi ki a célt, de a reakcióra most már végérvényesen rákapat minden magyar fejet. A katonaság rendelkezik a fiaink szabadságával, a miniszterek rendeleteznek, a parlamenti hazafiak s pecsovicsok egyformán terrorizálnak, a szólás és gyülekezés szabadságát írtják mindenütt és minden módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül. Ez a nemzeti harc pozitív sikere - eddig. Ez a reakció egyre vadabb és általánosabb. A "Jugend" ügyénél nem szóltunk semmit, sőt a Royalban, Emkében magunk égettük el a lapot, mert durva volt, szellemtelen s ostobául német. De hohó! Ebből nem csinálunk rendszert. Így aztán lassanként nem lesz ebben az országban egy gyűszűnyi szabad levegő. Most meg már a "Neue Freie Presse"-t szeretnék kitiltani a reakcionarius magyarok? Holnap akkor esetleg követelik, hogy a "Nagyváradi Napló" fújjon velük egy követ vagy pusztuljon, s Fehér Dezsőnek, Ady Endrének vagy másnak, ha érzett igazságai vannak, hát nyeljék le.
Itt megálljunk ám, keresztyén, zsidó és pogány atyámfiai. Protestálunk. Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a szó, a gondolat, a szabadság vakmerő irtását. Protestálunk, protestálunk, protestálunk!
Nagyváradi Napló 1903. október 4.
A most jövő napokban magyar kongresszus lesz valahol. Az újságok nem fognak harangozni hozzá. Ez a magyar kongresszus fölöttébb lármátlanul készül. Még mi sem áruljuk el, hogy hol lesz. Szinte jólesik, s akarjuk, hogy ez a titokzatosság tegyen nyugtalanná egy hatalmas tábort, melynek pedig ma legkevesebb oka van e nyugtalan kis országban nyugtalankodnia. No de lengessük meg a nem is nagyon vörös kendőt: a magyar szabadkőmívesek tartanak kongresszust a napokban. Valamelyik vidéki városban. Kutassák ki, hol azok, akik igen kiváncsiak. A királyi művészet embereire nem is lehet túlságosan haragudni, hogy páholyaikba beássák magukat. Ez a titokzatosság valami nagyon szükségeset pótol. Az erőt. Baj volna, nagy baj volna, ha az ars liberorum muratorum néma páholyai legendákat nem keltenének, szűkölő, nyugtalan, riasztó érzéseket némely helyen. Miért tudják meg az ellenséges emberek, hogy a magyar szabadkőmíveseknek van titkolnivalójuk, de nem az amire, ők gondolnak? Más, egészen más. A kisded csökönyösségek, formák jelek, szimbólumok nem félnek immár a világosságtól. De amit a profán világ sárkányvérnek lát, az csak ingyentej. A nagy építőmester pihenteti a szerszámait. Az emberi társadalmak nagy forrongása meglehetősen erősen hatolt be a vakoló csarnokokba. Felturbálta őket. No és különösen felturbálta itt nálunk, hol olyan fájdalmasan, szinte kórosan több és egyre több a különösség. A magyar szabadkőmíveseket ma már csak az olcsó szamaritánusság lobogójával lehet együtt tartani. És sok csuha alatt gyönyörűséggel vernének a szívek, ha tudnák, hogy milyen komolyan nem békételenkednek, nem izgatnak és legfőbbképpen nem építenek az építők, és hogy e mégiscsak sok intellektussal rendelkező sereg mennyire gyermeke a kis magyar társadalomnak! Hogy vigyáznak egy-egy páholyban, hogy véletlenül nagyon nagy ne legyen a zsidók numerusa! Úgynevezett kényes ügyekben pedig a legrendezettebben keresztény testvérnek, a róm. katolikusnak kell okvetlenül kirukkolnia. És a domináló jelszó is olyan kegyes: ne keressük az ellentéteket! Egy-egy rakoncátlan, nyugtalan páholyra ráfekszik öt-hat nagy szabadkőmíves tekintély. Nem szabad forradalmaskodni, mert baj lesz. Ma a magyar szabadkőmíves páholyok jó része alig végez mást, mint az a néhány jámbor Szent János rendű páholy, melyeket XVIII-ik századbeli őseiknek vallanak a mai páholyok. Úgy tetszik nekünk, hogy az ars liberorum muratorum institúciója kikorhadt a mai társadalomból. Mintha nem tudná már magát szükségessé tenni. Mintha meglátszanék rajta Magyarországon különösen az, hogy az Eszterházyak, Károlyiak, Komáromy Gyurkák támasztották volt fel, akik valóban aligha akarták, hogy a magyar szabadkőmívesség fölforgassa azt a szép rendet, ami legépebben e szép kis országban áll még. Aztán még mindig elég szabad az a fránya sajtó. Legvégül pedig jöttek a rossz modorú szocialisták. Ezek nem használnak vakoló lapátot, kis kalapácsot és körzőt. Ezek csákányokkal dolgoznak, s éppen nem kímélik a cirkulusokat. Az első keresztények a katakombákból dómokba költöztek. Az új társadalmi forradalom sem operálhat zárt csarnokokban, pislogó fény mellett. Ezt hirdeti is már néhány magyar szabadkőmíves páholy. Hiában hirdeti. A nagy páholy fegyelmet tart, s a nagy páholyban kiváló társadalmi állású férfiak ülnek. Mindez pedig előttünk, profánok előtt is ismeretes dolog. Tudunk nagy leszereltetésekről. De tudunk még mindig makacs reform-tervekről is, hogy szabaduljon fel a rituálék sziklájáról a magyar szabadkőmívesség, hogy álljon a társadalmi mozgalmak élére, hogy a természettudományi, a szabad gondolkozás pazarabb magvetőjévé legyen végre, hogy szakítsa meg azokkal a külföldi páholyokkal az érintkezést, melyek vallás, faj vagy szín szerint különböztetnek meg embereket, hogy nyílt harc induljon a klerikalizmus ellen stb.
E betegen, őrülten kavargó kis országban hol semmiben sem lehet bízni, de a szalmaszálba is kapaszkodni kell, mégis csak figyelni kell az ars liberorum muratorum-ra. Históriai erjedés folyik itt most, s a hanyatló cezarizmus mintha itt készülne kitombolni magát. A szabadkőmíveseknek mégiscsak azoknak illenék lenniök, kik munkásan és fanatikusan hisznek az emberben, a haladásban, a fejlődésben a célban. Nekik Nietzsche sem lehet apostoluk, de Rampolla sem talán.
A magyar szabadkőmívesek a napokban olyan páholyban kongresszusoznak, mely harciasnak keresztelt páholy, s a kongresszus kénytelen lesz a többek között egy rég remegett tárggyal is foglalkozni: a klerikalizmus ellen szükséges harccal. Lehet, hogy a kongresszus csak annyiban fog különbözni a többi magyar kongresszustól, hogy sem a jelenvoltakról sem a tósztokról nem fog beszámolni a kőnyomatos. De talán-talán a királyi művészet ezúttal királyi lesz csakugyan. Ha nem lesz, fölbomolhat máris. Úgyis bomlik már itt minden, minden...
[1903. október. 1-7.]
Búcsúzom a "Nagyváradi Napló" közönségétől. Nagyváradról rövid idő múlva távozom, s a "Nagyváradi Napló"-nál már mai napon más veszi át a tollamat. A dolgok rendje hozta ezt így, s talán már régebben elmegyek, ha ezt a várost, ezt a közönséget s ezt a lapot olyan igazán nagyon nem szeretem. Most már még a megviselt fizikum s a megegészségesedés vágya is siettetik a válást. Mennem kell tehát. Úgy érzem, az énemnek egy nagy darabja marad itt. Több mint három év óta emlékekben, verejtékezésekben, könnyekben, buzdulásokban, vércsöppekben s mindig szeretetben és hálában adogattam át. Megtart magáénak - ha akar, ha nem - ez a csodálatosan ható, intelligens, modern Nagyvárad. Haza, vágyódva és hálásan fogok gondolni mindig ide. E lappal pedig egy leszek mindenha. Sok-sok hitvallástételben s az ideák szent kultuszában egyesültünk, s maradunk - hiszem - e lelki egységben tovább is.
A lap a régi marad, a világosságnak, haladásnak modern, ízléses és bátor harcosa. Csak egy toll cserélődik ki.
Kérem tartsanak meg engem régi kegyességükben s emlékezésükben. Én újra, meleg, hálás szívvel mondok köszönetet és búcsút.
Nagyváradi Napló 1903. október 13.
Ady Endre
Az októberi faluzáshoz nagyon sok akarat kell, vagy semmi akarat. Ki-kinézek az ablakomon a szomorú, sáros világba, s kedélyesen töprengek: itt akarok-e én maradni, vagy csak itt vagyok voltaképpen? A probléma nem nagyon bánt. A kertben s messze a szőlőben szüret van. Még a szürettől is elmaradhatok. Ilyen istenien magamban nem voltam még soha. Ilyen egyedül. Hogy jó ez? Nem tudom. Pihenni jöttem, s keveset akarok viaskodni magammal... Néha sikerül is megfognom a teljes gondolatlanság félóráját. Csak aztán egyszerre hallom az eső kopogását, s egyszerre rajzanak elő a csúnya manók, melyek a Chopin lelkét marták, mikor a harmadik prélude-ot verte ki félig őrülten a zongoráján. Ilyenkor Peer Gyntet szavalgatom, s a Gomböntőre gondolok:
Fejem lehajtom örök pihenésre
Hadd írják rá: Itt senki sem pihen
Aztán?....................................
Halott valék rég, mielőtt meghaltam...
Ennyi líra után át lehet térni már az objektumokra. Mindennap lázasan várom a "Nagyváradi Naplót", s hogy élvezem!... Megértem a pincér nagyúri érzését, mikor vendég valamelyik vendéglőben vagy kávéházban. Ilyen nagyúri érzés a nem aktív újságíró érzése. Voltaképpen csak most tudok élvezettel lapot olvasni. És elolvasok a vezércikktől a "Nyomatott Boros Jenő könyvnyomdájában"-ig mindent. Újra a régi, lelkes, naiv újságolvasó vagyok. Csak még nagyon sokáig tartana ez az állásom.
Egy-két év múlva talán újra megszeretem a metier-met. Szóval olvasok a többek között a szabadkőművesek kongresszusáról is. Mikor a lapot elolvastam, egészen véletlenül lapozgatni kezdek a régi "Fővárosi Lapok" egy szinte harminc éves kötetében. Az első, amit észreveszek, egy vidéki hír: "Nagyváradon Berecz Antal tanár mint egy pesti szabadkőműves páholy helyettes főmestere, vasárnap avatta fel az ott alakult »László király páholyt«." Ez a vasárnap pedig 1876. október 29-én vala... És érdekes, dolog, hogy már a hetvenes években is Nagyvárad adta vidékről a legtöbb eseményt a budapesti sajtónak. Ám már a hetvenes években is meg-megkellett korrigálni egyik-másik tudósítást. Szép idők voltak. A nagyváradi hölgyek a török sebesültek számára gyűjtöttek alamizsnát; csináltak tépést. Az egyetemi ifjúság Szűcs párti, és Lukács Gyula vezetése mellett tüntetett a törökök mellett, Endrődi Sándor nem az "Isten felé" kívánkozott, de mint ifjú poéta írt a "Fővárosi Lapok"-ban csodálatosan forró szerelmes dalokat, a képviselőházban pedig néhány ülésben megszavazták a költségvetést, Tisza generális volt már, s Jókai Mór kedvvel csinált politikát, Széll Kálmán pénzügyminiszter négy órás debattokkal altatgatta a képviselőházat stb.
*
Ám ami a gróf Vay Sándoré, maradjon az övé. A krónikázás, a múltonrágódás, az öregség szimptómája, s a vénüléstől, jaj, nagyon félek. Olyan jó mégis a jelen. A ma. Akármilyen, de a legjobb. Evvel lehet alkudni, békülni, egyezkedni. A múltat citálgatni kell; vádolni, siratni, feledni, a jövőt színezni, készíteni, rettegni. Ostoba rendelés, hogy nem félórák határolják az emberi gondolkozást. Egy félórára volna szabad csak visszaemlékezni, s egy félórára számítani. Nem járja, hogy nincs így. És mert nincs így, a jövendőt színezem, készítem és rettegem én is. Szabad nekem talán ilyen gyerekesen bizalmaskodónak lennem az én édes nagyváradi közönségemhez, mely szinte enfant terrible-i hajlamokat kezdett már kiváltani belőlem a maga nagy jóságával. Nos, a jövendő? Egy-két hónapig ne engedje Mihelfi Adolf, hogy Halász Lajos és Szűcs Dezső forszírozzák a forradalmat. Pihenni akarok, s csöndben dolgozni is. De már január közepe táján vagy végén talán Szentpétervárott, talán Párizsban, talán Berlinben, de mindenesetre messze a magyar határtól olvashatom esetleg majd, hogy kik állnak itthon a torlaszokon. De talán bármilyen forradalmi időben is el-el fog talán férni itt a "Nagyváradi Napló"-ban olykor-olykor egy-egy kis írásom? Addig is még látni fogom én Nagyváradot. De már nagyon este van. Szinte kilenc óra. Ilyenkor már alvásra kell térni. Önök az "Éjjeli menhely" első függönygördülőjénél tartanak, hacsak műsorváltozás nem esett. Jó éjszakát!...
Nagyváradi Napló 1903. október 24.
Ady Endre
Rövid rendőri hír szólott a minap egy Zachariás keresztnevű ifjúról, akinek a jelesebb neve nem jut eszünkbe. Zengzetes, csinos, román név pedig. A Zachariással együtt különösen szép hangzású. Zachariás úr, ki talán már Berlinben van azóta, előadást akart tartani Budapesten. Össze is gyülekezett nagy és díszes publikum. Budapesten élő románok. Az előadásból azonban nem lett semmi. Nem volt rendőri engedély. A lelkes és zengzetes nevű Zachariás pedig belekerült a rendőri krónikába, amit ő igazán nem érdemelt meg.
Zachariás úr (bocsássa meg, hogy elfeledtük a másik nevét) próféta. Prófétája egy új kultúrának, mely a mienktől külön akar szövődni, s mely a mi itt-ott nagyon gyönge szövésű kultúránkból okvetlenül sok szálat fog fölmotolálni. Zachariás úr pedig, ki ifjú ember még, szoborról álmodik ugyan, de egy emléktábla majdnem biztos is már a nevének. Zachariás úr majd sokára, valamikor emléktáblát fog kapni. Úgy áll a dolog, hogy Zachariás úr lesz minden bizonyosság szerint a magyarországi románok első színigazgatója.
Bukarestből került át hozzánk Zachariás úr. Ott színiakadémiát végzett. De úgy érezte, hogy nagyobb misszióra termett. Lehet, hogy küldötték ide, lehet azonban, hogy maga fedezte föl a pompás terrénumot. Denikve Zachariás úr jól számított. Zsebében meglehetős kis pénzsummával frekventálhatja a berlini színházakat. A legelső magyar színész-direktor megfordulhat a sírjában. Ő bezzeg nem kapott volt stipendiumot külföldi tanulmányútra. Nekünk Vulkán József, az ismert magyarországi román író, beszélt volt Zachariás úrról. A román színházegyesület nagygyűlést tartott. Talán Segesvárott. Ide érkezett meg Zachariás úr. Temperamentumos, szép hangú, csinos fiatalember. Mikor a nagy gyülekezetnek elszavalta a derék ás kegyes coppée híres és agyonszavalt versét, a "Kovácsok sztrájkjá"-t, szűnni nem akart a szetreászka.
A magyarországi románok színházi mozgalma már régi. Színházi célokra tekintélyes összeget gyűjtöttek már egybe a románok. A román színészeti törekvések élén Mocsonyi, Vulkán, stb. állanak.
Szó volt arról, hogy állandó román színházat vagy színházakat építsenek. Kolozsvár, Nagyszeben, Arad és Nagyvárad kerültek szóba. Végre is az az idea győzött, hogy előbb színészeket kell nevelni.
Az első román színtársulat pedig vándor-színtársulat lesz. A román színházi mozgalom vezetői tudatosan helyezik a legalsó grádusra színészetük ügyét, hogy annak fejlődése természetes és biztos legyen.
A színházi alap kamataiból színműíróknak tűznek ki pályadíjakat, s színinövendékeknek ösztöndíjakat. A magyarországi román színészet nem akar egyszerű szolgálója lenni a bukaresti Tháliának, hanem külön magyarországi román színműirodalmat s színészetet akar teremteni. Hogy pedig az idő megérett immár a román színészetre, azt a román színház-egyesület évkönyve érdekes statisztikával igazolja. Néhány esztendő óta megtízszereződött az évenként tartott román hangversenyek és műkedvelő-előadások száma. Aztán vannak már román színpadi művek is. Csaknem mind népszínművek és históriai drámák. Nemrégiben Nagyváradon magyar fordításban is színre került Vulkán Józsefnek "István vajda" című drámája.
Zachariás úr, ki bizonyára a román színészetről és terveiről óhajtott előadást tartani a budapesti románoknak, szép stipendiumot kapott, hogy külföldre utazzék s tanulmányozza a modern színpadot. Útjáról majd beszámol a színház-egyesületnek, s talán rövidesen meg is fogják bízni egy színtársulat szervezésével.
A román Thália is kordéval kezdi meg útját, de mégis egészen másként, mint a magyar színészet kezdte. A román színészet nyilván szemben áll avval, amit báró Bánffy Dezső nemzeti gondolatnak nevez, ám itt és most politika nélkül számolunk be egy igen érdekes kulturális vajúdásról. Thury Zoltán komoly dolgokat mondat el minapi tárcájában az ő román fiskálisával a theátráliák felől. És csakugyan komolyan kell vennünk azokat, kik az ő Zachariásaikat kiküldik a modern színpad megismerésére, hogy visszajövén, éppen azon tájakra induljanak, melyeken többnyire dunabagonyi nívón álló truppok rágják a csepűt a magyar kultúra szent nevében.
Budapesti Napló 1903. november 8.
A-y E-e.
Itthon vagyok... Dr. Somló Bódoggal keseregtünk volt egyszer azon a nagy kényszerűségen, hogy nem lehetünk mások, mint akik vagyunk. Egyszerű, kis eredmények. Ma már nem kell, hogy kérdezze Georges Renard: "L'homme est-il libre?" Nem. Nem hisszük, hogy szabadok vagyunk. Dehogy is vagyunk szabadok... Ezt érzem én, íme, újra. Itt, a sarkon, a ködös novemberi estén, szemben egy új palotával.
Itthon vagyok...
Az új palotát régi, tisztes kövek helyére rakták. Most a sötétségben nem látom. De láttam már napos fényben is. A Wesselényi-kollégium új palotája ez, s a sötétségen át szembenézek vele. Hol vannak a régi falak? Azokhoz a falakhoz jussom van. Azok a falak az én lelkem egyik része. A nagyobbik része. Hiában is akarnék szabadulni. Az én lelkemet itt formálták e cifra falak helyén. Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat.
Itthon vagyok... Sehol másutt, csak itt. Mikor az árja ember lebandukolt a kelet-indiai alföldre, megszűnt dölyfös érzésű árja lenni. Öntalajunkból kiszakítni magunkat nem lehet. Néha siralmas ez a nagy kényszerűség. De törvény. Szent és hatalmas törvény...
Itt állok a sarkon, a ködös novemberi estében, s szellemeket idézek. Ha akkor, ott az önképzőkörben nem lelnek tanyát a forró gyermek-álmok!... Ha Kincs Gyula nem közli le az első versem a "Szilágy"-ban! Ha Both István nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő Vajda-verset!... Ha Kerekes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monologját sírjam el magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyájában mosolyogva valaki! Ha... Millió ha... De mindennek úgy kellett jönnie ahogy jött...
Nyolcadik esztendeje már, hogy járom a kiszabott utat. A régi ellágyulások elmúltak már tőlem. Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet. Mindig szép és mindenütt. Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban is. De mindig új és új magasságai jöttek az életnek. Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.
Nem siratok a múltamban semmit. Még a csúnya, bormámoros éjszakákat sem, melyekbe fiatal vérem őrült lüktetése kergetett. Semmiféle életben nincs szégyellni való. Pénzt, polgári módot, borostyánt nem hajszoltam. Csak önmagamat akartam megtalálni, s ma már úgy érzem: büszke, szabad és bölcs vagyok. Oh, hogy nincsenek itt a régi falak, hadd mondanám ezt el nekik... És elmondanék még sok mindent. Háládatos lélekkel. Soha nem fogyott a lelkem melege, hogy innen elkerültem. A leányok és asszonyok, kikért áhitoztam, szebbek voltak más leányoknál és asszonyoknál, mert alakjaikat besugározta a lelkem. Küzdöttem ideákért, melyek szentebbek voltak minden ideáknál, meri az életem adtam volna értük. Ha szerettem, nagyon szerettem. Ha gyűlöltem, nagyon gyűlöltem. Ha szenvedtem, nagyon szenvedtem. Ha zuhantam, iszonyút zuhantam. Közel férkőztem a lelkükhöz kivételes, nagy individiumoknak. Megtudtam gyűlöltetni magamat az üres, kegyetlen lelkű, kis és nagy gazemberekkel. Voltak a lelkemnek nagy pihenő napjai, mikor bolyongtam a kék Adrián, a Balaton körül, a Kárpátokban s nagy idegen világvárosban. Ritkán-ritkán a dalok is megszülettek egy-egy terhes hangulatból. Nagy gyönyörűségektől s borzasztó kétségektől felváltva vonaglott a lelkem. Éltem.... És nincs más igazság, mint az élet.
Itthon vagyok...
El kell ezt mondanom a régi falak helye előtt, itt a sarkon, a ködös novemberi estében. Visszahoztam íme a lelkemet oda, honnan kaptam. Az első nagy stációt befutottam. Szentlélek lovagja voltam: becsületes újságíró.
Két kis könyvem van. Inkább ígéret mind a kettő. De csupa nagyszerűségeket látok az életben. Az agyam, a szívem nagy tervek kohója. Ebből a nagyszerű életből képeket akarok festeni. Akarok s fogok. Azért hoztam haza a lelkem, hogy érintse szülő talaját. Mert ki akarok rohanni a legzúgóbb életbe. Párizsba készülök. Kevés babérral, pénztelenül. De szabad szemekkel, hittel és kedvvel. Megtermékenyülni. Ezt akarom... Akarom? "L'homme est-il libre?"... Mindez itt rendeltetett és szabatott meg. Itt szemben velem, az új palota helyén.
Vissza fogok majd kerülni. Oh, nem félek, hogy összetörve. Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm.
...Itthon vagyok, hiszek s búcsúzkodom. Majd visszatérek újra, s beszámolok a helynek, mely lelkem formálta. Belemerednek a szemeim a ködös estébe. Miért, hogy olyan hitványok a homo sapiens érzékei. Itthon, ezen a helyen már kész a jövendőm. Hiszen itt készült el, itt determinálódott nagy részében az életem.
De áldom is a ködöt. Minden bölcs és törvényszerű az életben. A köd is...
Szilágy 1903. november 26.
Ady Endre
108. RABBI A KERESZTYÉN TEMPLOMBAN
Az ignoramusnak, e szegény, büszke és fájdalmas vallásnak, hivői észre sem vették. A dölyfös, kis Zarathusztrák megmosolyogták. A terpeszkedő, nagy religiók írástudói rökönyödtek meg csupán, mikor a minap a keresztyén templomba belépett a rabbi, hogy ott igéket hirdessen. A rabbi, főtisztelendő dr. Kecskeméti Lipót pedig az ótestamentum prófétáiról szólott az Istennek Koháry-utcai hajlékában. A régi-régi prófétákról. Az új próféták, a szocialista agitátorok például ma már maguk is templomi előadásokat tartanak... Ne, ne sápadjanak el az istenhivő jámborok! Nem nálunk történik ez, nem a hármas halom, hanem a még több halom országában: Svájcban.
Főtisztelendő Kecskeméti Lipót főrabbi úr fölolvasása különben is csak annyi belső szenzációt rejtegetett, hogy ezekért az igékért néhány rabbi-társa már-már máglyára vitte a főtisztelendő úr lelkét, miként lelkestűl-testestűl máglyára hurcolták annak idején a nemes Villanovanus mestert, a De trinitatis erroribus szent makacsságú mesterét, ama néhai való tudós Servet Mihályt. Egyébként pedig nem akarunk egy már megtörtént felolvasásnak reklámot csapni. Ézsaiás, Malakkiás, Hozseás és a többi. Aki kíváncsi volt rájuk, az elment. Előre sejtettük, hogy nagyon sokan mennek el, pedig a próféták nincsenek nagyon divatban. Az emberek szeretik megbámulni a ritka látványokat. Oh, nagyon megbámulták ezt is: a keresztyén templomban a rabbit!...
*
Szeretett felekezetemnek, a kálvinista felekezetnek papjai közül néhányan beleszerettek mostanában Bodnár Zsigmondba. De gustibus... Hanem a hullám-teóriát szépen kezelik. Nemrégiben egyikük igen érdekesen azt fejtegette, hogy olyan időkben, milyeneket közönségesen reakciósaknak hívnak, s milyen a mienk is, a katolikus egyház harcias lesz, a lutheránus majdnem olyan lesz, mint rendes időkben a katolikus, a kálvinista majdnem lutheránussá, az unitárius majdnem kálvinistává válik... Most ez az én pap-íróm talán hozzátenné, hogy a haladó zsidó pedig majdnem unitárius lesz... Igaza persze semmiképpen sincs Bodnár Zsigmond papi tanítványának, de megkérdezzük tőle, ha ezek a mai idők elmúlnak, a magyar protestáns irodalmi társaság befogadja-e tagjai közé az unitáriusokat is? Mert ma nem fogadja be. S ha igaz, valamelyik magyar lutheránus teológián azt a vitakérdést tűzték a leendő papok elé: pogányoknak tekintendők-e az unitáriusok? Ebből elképzelhetik a zsidók, hogy róluk miként vélekedhetik a mai idők ortodox teológiája...
És igazuk van, akik megbámulják ma a rabbit a keresztyén templomban. Csupa nagyszerű csodákkal, eredményekkel ékes ez a kor. Szabad megvetni a vallást. Szabad új vallást hirdetni. Szabad átbocsátani a történelemnek mindent, ami a vallások közt és körül leviharzott. És mindezek mellett megdöbben a világ, ha a religiók mernek csupán addig is eljutni, hogy egy az Isten és egy az élet...
*
A religióknak persze nem szabad engedniök. Azért religiók. A magyar protestáns irodalmi társaság legutóbbi gyűlésén - teszem - nem volt egy öklömnyi unitárius. És nagy fölháborodás leszen abból, hogy a Dávid Ferenc-egylet, az unitáriusok irodalmi társasága nemcsak az őket kitagadó protestánsokat invitálja meg, de meginvitálja a zsidókat is, meginvitál minden eszmehirdetőt. Hát Dávid Ferenc azért pusztult el a dévai vár tömlöcében, hogy pár száz év múlva felekezete megszégyenítsen türelmével minden felekezetet? Fölháborító!...
Ne valljon bár vallást, lelkével az előretörő, babonátlan, kiváltságos lelkek eszméi között éljen bár - örvendeznie kell ma annak, ki e sok értelmetlen szomorúsággal zavaró országban él. Mennyi lecke ez, s hányfelé szól, int és pirít ez a lecke: az istentudomány egy zsidó tudósa igéket hirdet egy keresztyén templomban! Eszünkbe jut egy unitárius tudós prófétai dicsekedése: "Eljön az idő, s a mi vallásunk nem lesz vallás. Velünk lesz mindenki, aki keresi a mindenséget kormányzó egyetlent, s bízik az emberi értelem csodálatos erejében..."
Áldassanak a próféták, kiknek neveit keservesen magoltuk mint iskolás gyermekek. Íme az ő révükön történik egy jó, nemes, lelkesítő és szép dolog olyan izgága, beteg és homályos társadalomban ahol ó, jaj, fölöttébb ritkák az emberséges, fölemelő, tiszta spektákulumok...
Budapesti Napló 1903. december 8.
(A-y.)
Ott, hol az emlékek az emberi lélekben elraktározódnak, csodálatos, titkos házi törvények lehetnek. Ezek a törvények időt, rendet nem ismernek. Összekapcsolnak, s együtt fiókolnak el egymástól messze szedett emlékeket, s mikor a lélek a maga szintén titkos törvényei szerint föl-fölvet magából egy-egy emléksereget, összefűzve állanak előttünk dolgok, miket külön-külön, más és más időben éltünk át, melyeket egymástól idegeneknek tartunk. És ezek benn a lelkünkben mégis összekerültek. Miért? Mikor együtt állnak elénk, akkor álmélkodunk, s akarjuk megsejteni az okot. És néha hajlandók vagyunk szinte babonásan azt vallani, hogy esetek nincsenek is. Minden együtt és egymásért van a lélekben épp úgy, mint künn a világban. És ilyenformán talán nem esetek azok az esetek sem, amelyeket elmondani akarok, s amelyek csodálatosan együtt vetődnek föl mindig a lelkem emléktárából:
A szász képviselő esete
Velencében egy magyarországi szász úriemberrel ismerkedtem össze. Egyetlen gondola vesztegelt a hotel előtt, s mi mind a ketten a fiumei hajóhoz siettünk. A hajón ültünk már, mikor kiderült, hogy az útitársam magyarországi szintén. Sőt magyar népképviselő, egyik szász kerület képviselője. Magyar beszédjén azonban idegenség érzett. Alig volt egyébként kellemesebb útitársam. A hatalmas termetű, érdekes, germán arcú, még fiatal ember, sokat utazott, sokat olvasott. Érdekesen tudott elbeszélni, s ötletesen vitázott. Mert vitába hamar elegyedtünk volt, hiszen politizáltunk, s mind a ketten magyar földről valók valánk. Másnap Abbáziából együtt indultunk bebolyongani az Adriát. Bukkariban pihentünk egy délután. A postára mentünk néhány levelet föladni. Arról folyt útközben a diskurzus, miért lépett ki a szabadelvű pártból szász társaival az én útitársam. Akkoriban én fiatalosan kacérkodtam a "magyar-tagadással", e különös betegséggel, melybe olyan kedvvel esnek a kissé tüzesebb fantáziájú s önmagukban túlontúl hívő ifjú magyarok. Nevetve, tréfásan jegyeztem meg:
- Úgy, úgy! Jól teszik hogy robbantgatják az ügyet. Az én magyar véreimtől elaludnék ez az egész ország. Hátha jobban nekilendül majd nemzetiségi alapon!...
Nagy, kék szemével különösen nézett reám az én útitársam, s hallgatott.
A postán megint nem tudtam nyugodni. A kis büróban semmi sem emlékeztetett halaványan sem arra, hogy a magyar korona országainak földjén járunk. Gúnyosan nevettem:
- Látja, képviselő úr, ilyen nagy dolog ez a magyar államiság. Ez egy magyar királyi postahivatal.
Az útitársam most sem szólt egy szót sem. Némán haladtunk egymás mellett. A kis móló körül szólalt meg:
- Meséltem már önnek, hogy három évig Berlinben jogászkodtam volt. Három teljes évig nem jártam itthon. Künn Berlinben rokonaim élnek. De különben is német vagyok, s akkoriban különösen gondoskodtak volt arról hogy a magyarországi német diákokat kioktassák, hogy micsoda hatalmas kultúrnépet kell nekik képviselniök a félvad Magyarországon. Három év után nem bírtam már a vágyammal. Siettem haza. Átrobogtunk a magyar határon. Az első magyar szót a magyar kalauztól hallottam. Én nagyon kijöttem már akkor a magyar beszédből. A jegyem kérte az atyafi. Megijedhetett, mert örömömben megszorítottam a kezét. És sírtam, uram, mikor magyar földre értem, és az első magyar szót hallottam. Örömömben sírtam...
Aki Jancuért ült
Öt napos szegedi rabságom osztályosaiból az oláhra emlékszem legélénkebben. Jancunak hívtuk a fiatal jogászt. Furcsa beszéddel hintett virágot Jancu sírjára, s három hónapra a szegedi úri börtönbe került. Olyan volt, mint fajtája fiatal mártírjai általában. Kissé zavaros tudású, fanatikus, vad, de néha kitört belőle egy kis cinizmus is:
- Csak csúfoljanak az urak. Képviselőséget kapok ezért a három hónapért.
Naponként két-háromféle taktikával vonultunk föl ellene. Egy idős fiskális rabtársam, ex-képviselő főzte ki Jancu ellen a legkeményebb haditervet. Tüzelt, szónokolt az ifjú jogász. Mi nem fortyantunk föl, mint máskor, s az öreg fiskális csöndesen rukkolt elő:
- Nézze, kérem, mi eddig csak kötődtünk önnel. Bánjuk is mi, akármennyit dörög ön a magyar zsarnokság ellen. Mi szociáldemokraták vagyunk, nemzetköziek...
Jancu megdöbbenve nézett ránk. Én folytattam:
- A kultúrnépek megengedhetik már maguknak azt a luxust, hogy a szűkös nemzeti bilincseket levessék. Persze az önök népe csak sok száz év múlva jut ide. De már a magyar...
Valósággal elsápadt a mi mulatságos Jancunk. Látszott, hogy keservesen keresi, mit válaszoljon. Egyszerre diadalmasan ujjongott föl:
- Hiszen nekünk is vannak szociáldemokratáink! Az én falumban egyszer a papot, az apámat akarták megölni, s azt kiabálták, hogy a románoknak a román politikus urak a hóhérjai. Minden faluban vannak már nálunk!...
Aztán gyerekes, naiv, nagy dicsekedéssel tette hozzá:
- A román szociáldemokraták aztán még csak a kemény legények!...
Ragazzi, a piktor
Egy szeretetre méltó, bájos párizsi magyar asszony beszélt nekem Ragazziról, a piktorról. Kedves, fiatal művészfiú ez a Ragazzi. Olasz. Most Párizsban él és fest. Bizalmasabb ismerősei részére ilyen névjegyei vannak: "Prince Ragazzi des Rákóczy"... Szerény, igen korrekt s elég tehetséges úriember Ragazzi, a piktor, és nem tolakodóan és dicsekedően, de meggyőzni akaróan s komolyan szokta bizonyitgatni, hogy ő a nagy magyar Rákóczinak sarja. Úgy mondja, hogy írásai is vannak otthon valamelyik olasz városkában.
Akkoriban tartotta nagy beszédjét a delegációban Ugron Gábor. Okos és ostoba kommentárokat kapott bőségesen az eset a külföldi lapokban. Valamelyik párizsi fogadóban magyar társasággal ebédelt Ragazzi, a piktor. Francia volt a diskurzus, persze "prince Ragazzi des Rákóczy" vitte bele magyar témába a társaságot:
- Ugron megmondta ám! Azzal a hitvány Béccsel így kell beszélni. Vagy magyarok vagyunk, vagy nem!... Teremtette!
Ezt az utolsó szót magyarul mondta. Honnan vette, ő tudja. Az én bájos párizsi magyar asszony-ismerősöm azt mondja, hogy ő "prince Ragazzi des Rákóczy" fejedelmi származásában nem nagyon hisz, de akkor, mikor kipirult arccal, tüzes szemekkel Bécset szidta Ragazzi, a piktor - temperamentumos, igazi szittya magyar volt, ő esküszik rá, hogy magyar volt...
Budapesti Hírlap 1903. december 31.
Ady Endre
1904.
110. AMIT A RÉGI PORTÁK MESÉLNEK
Régi portákon járok mostanában. Régi, magyar, úri portákon. Olyik portának hatodik ura van hatvan év óta, olyikon azonban az ősi família él még, és szidja az életet. De egyképpen érdekesek e régi porták mind. Amit pedig írni akarok róluk, új dolog. E régi portákon könyvtárakat leltem. Valóságos könyvtárakat, igen. És fölöttébb beszédes könyvtárakat. E könyvtárak azt mesélik, hogy a mi szegény, kis magyar társadalmunk egy jeles hányada körülbelül harminc esztendővel ezelőtt hirtelen és egyszerre beszüntette az intellektuális életet. Csodálatos, keserű és különös dolog.
A régi porták könyvtáraiban egyformán 1882-ből és 1883-ból valók a legújabb könyvek, kutassa más, hogy miért éppen ez esztendőkből. Azóta csak kalendáriumokkal gazdagodtak a régi porták könyvtárai, s nem olvastak e helyeken egyebet, mint egy-két olyan lapot, mely suttyomban, burkoltan az 1847-i Magyarországot szeretné restituálni. De 1881-ig minden valamire való magyar könyvet magukba szedtek e könyvtárak a régi portákon. Sőt egyik-másik németet, angolt és franciát is. Egyikben kéziratos műveket is kaptam a XVIII. századból. Mindegyik könyvtár egy sereg könyvvel hirdeti azonban, hogy valamikor "aufklérista" volt minden magyar úr. Viszont a kiegyezés után Kákai Aranyos gyilkos, okos, elmés írásai igen nagy becsületben voltak. Európai levegő áradozott a régi magyar úri portákon.
Az élet intelligens, nemes és tartalmas volt e helyeken, és okosan haladó. Ám vagy harminc évvel ezelőtt beállott a csőd. Ne tessék sietni a megfejtéssel. Igaz, hogy ezeresztendős álom-élet után hirtelen és egyszerre zúdult rá a modern élet is a régi magyar urakra. De az ősi domínium nem úszott el mindenütt. S ahol a gazdasági csőd nem is állott be, az intellektuális csőd bizony beállott. És nem kivételek az új földesurak sem. Mert hát asszimilál ez a mi zsíros földünk. Az ember igazán kétségbeesik néhol. A dédapa Voltaire-ra esküdött. A nagyapa radikális reformer volt, az apa republikánus forradalmár, de a kiegyezés után meghiggadt "européer", ki cinikuskodott ugyan, de belsejében azért lángolt, hogy e kis elmaradt országból valami csodával minél előbb kultúrország legyen... Az unoka pedig? Az unoka vad és bús magyar. Egyszerre 1847-es és 1849-es. Állítja, hogy az ország a zsidóké és a zsidóbérenceké. Megújhodásról, valójában visszatérítésről beszél. A régi portákon 1882 óta visszaesett minden. Ott is, hol a régi portákba új gazdák ültek.
A régi porták egy szörnyű sejtést táplálnak mibennünk. Sejtésünk az, hogy ebben az országban négy-öt egymásból folyó generáció már nem bírja el a kultúrát. Az ötödik már megriad, elgyöngül és letörik. Mintha a szumirológoknak volna igazuk: az uralaltáji fajta valamikor, hatezer évvel ezelőtt, iszonyú kultúréletet élhetett, s már akkor belefáradt a gondolkozásba és a kultúrába.
Talán hazudik ez a szörnyű sejtés. De mintha azért nem lehetne még ma sem magyar kultúráról beszélni, mert a kultúrával élő csoportok hihetetlenül gyorsan váltogatják egymást, tűnnek föl, és süllyednek vissza. Hiányzik a nyugati országok társadalmainak nemzedékek során támadt és növekedő kultúrszomjúsága.
Szó sincs róla, szegények vagyunk. Ez a legvégzetesebb bajunk. De, jaj, mintha volnának rejtettebb és fatálisabb okai is a mi nagy elmaradottságunknak. Nekem a régi porták is mintha ezt mesélnék...
Budapesti Napló 1904. jan. 2.
A-y E-e.
Kétes hitelű szövegek
1903. január-december
- Ujra ég a szalmakazal -
Meggyújtottak újra egy szalmakazlat. A szalmalánggal ki akarják világítani Magyarországot, s aranyércet akarnak olvasztani vele.
Mégis csak filozófus ember Rádl Ödön, hogy távol maradt ettől a szalmakazal gyújtástól, s nem ment el az országos irodalmi szövetség keddi komédiájára, hanem a Szigligeti Társaság mandátumát rábízta Endrődy Sándorra és Várady Antalra, kik tagjai a Szigligeti Társaságnak s Petőfi Társaságnak is, és akik jól tudják, hogy mennyit ér egy anket, mely bankettel kezdődik s bankettel végződik.
Mint annak idején megírtuk, a Petőfi Társaság a vidéki irodalmi társaságokkal szövetkezve országos irodalmi szövetséget akar csinálni. Kedden a Petőfi Társaság gyűlése után, melyen mellékesen szólván gróf Zichy Géza megint fölolvasott egy "keresztneve Sándor" nívójú versikét, összeült a fölsereglett vidékiekkel a budapesti Petőfisták egynehánya, kik előtt Pekár Gyula országgyűlési képviselő terjesztett elő egy javaslatot, mely szerint a létesítendő új szövetségnek az összes vidéki közművelődési és irodalmi társulatok tagjai lennének, s egymás hazafias mozgalmait támogatnák, a bárhol termő nemzeti eszméket felkarolnák. - A szövetség székhelye Budapest lesz, de minden évben tartanának nagyobb vidéki városokban gyűlést, így gondolván megtörni a közönség közönyét. A határozati javaslat így szól:
Az ország irodalmi és közművelődési egyletei "Országos Irodalmi Szövetség" elnevezésű egyesületet alkotnak, oly célból, hogy a kölcsönhatás által:
a) egymás hazafias akcióit támogassák,
b) a magyarságot fenyegető veszélyekre egymást figyelmeztessék, s azokat közös erővel elhárítsák,
c) a bárhol termő nemes eszméket közösen felkarolják, a bárhol megnyilatkozó új tehetségeket lehető hamar és országosan érvényesítsék.
Az Országos Irodalmi Szövetség székhelye Budapest, de köteles minden évben másutt nagygyűlést tartani, hol tagjai mentől nagyobb számban jelenjenek meg. E nagygyűlések lehetőleg olyan helyeken tartassanak meg, melyek nagyjaink emlékéről szenteltek, s melyeken e nagyok érdemeinek hangoztatása által a közönség közönye megtörhető és a hazafias lelkesedés előmozdítható. Az O. I. Sz. tisztikara áll egy díszelnökből, egy elnökből, egy alelnökből, egy titkárból és egy nagyobb számú igazgatóságból, melynek kétharmada vidéki tag legyen.
Az így megalakult szövetség tartja első ülését f. é. március 15-én.
A hozzászólások után Jókai Mór elnök az értekezlet határozataként kimondotta, hogy bizottságot küld ki a szövetség szervezésére és ennek tagjaiul a következőket választotta meg: Pekár Gyula: dr. Csengery János, Komlóssy Artur, Balassa Ármin, Vojtó Pál, Rádl Ödön, Szundy Károly, Bartha Miklós, Vértessy József, Vancsó Antal, Geduly Henrik, Ferenczi Zoltán, Koroda Pál és Lator Sándor.
Most már ez a bizottság okvetlenül csinál egy szövetséget, mely hazafias banketteket fog tartani, dikciókkal fogja leverni a magyarság ellenségeit, lesni fogja a nemes eszmék termését, s szedegetni fogja az új fényes talentumokat, mint a gólya a békákat a mocsárból.
Mihelyst valami pátosszal, hazafias frázisokkal íródik és mondódik ki: nálunk szokás szerint szent és sérthetetlen. Nohát bennünket mondjanak hazaárulóknak, s nem bánjuk, bárminek, de kimondjuk: tessék komolyan, okosan elgondolni a tervet, leszakgatni a "határozati javaslat" frázisait. Lesz abból a tervből valami?
Intelligens, komoly és hasznos idea, az O. I. Sz. ideája? Tessék csak az országos nemzeti szövetségre gondolni, pedig az több látszólagos okkal, móddal és józansággal indult meg. Egy pár ováció lesz még s egy pár bankett. Aztán vége. A szalmakazal ellángolt.
Urak, urak!... De nagy gyermekek is vagyunk ez országban mindannyian. Politikusok, írók stb. stb. Mindannyian csak játszani tudunk, olyanok vagyunk, mint az első elemisták. Már ábécénk van, palatáblánk, irkánk, pennánk, s mi ezekkel is csak úgy játszunk, mint eddig a nádszálparipánkkal, lábunkkal.
Egy kicsi kis tett, egy kis munka, csöndes, becsületes munka mennyivel több eredményt hozna, mint ez a sok hejretyutyutyu. A munkához pedig olyan könnyen kapna teret mindenki. Nem kell hozzá anket, bankett, ováció és dekoráció, csak egy kis komolyság kellene!...
Nagyváradi Napló 1903. január 8.