Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust.
Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek. Valami csodálatos élősdi növénye az emberi kultúrának, mely gyökereit mélyre ereszti hirhedt bagolyvárak földjén. Rómában, Tibetben, Moszkvában, Sztambulban és más helyeken. Fojt és öl milliom karjával.
Mennyi históriai gazság történt már általa. Népek összeuszítása, világosság-oltás, szabadságtiprás. Csoda, hogy addig eljutott az emberiség, ameddig eljutott.
Beszédes, hatalmas jelek most azt hirdetik, hogy itt a leszámolás ideje. Ahol csak nem frázis a haladás, ott már mindenütt erős marokkal készül a lelkében világosulni kezdő nép, hogy az emberiség herbáriumából kitépje ezt a mérges, élősdi növényt.
A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.
Egy ősi ámítás leleplezése előtt áll a világ. Nem véletlenség az, hogy Pobjedonoszcev lezuhan a főprókurátori trónról, s a harmadik francia köztársaság, mint egy óriás, tapos el ugyancsak most egy, a nacionalizmusra spekuláló, összeesküvő, bonapartista hangyabolyt. És a dolgozó Németország ugyancsak most és most is újra kijelenti, hogy a dühödt hazafiság nevében nem kapható cézári őrületek támogatására. Ugyancsak most figyelmezteti népét egy nagy író, Björnstjerne Björnson, hogy a nacionalista apostolok által ne téríttesse el magát az igazi haladástól, a kultúrfejlődéstől. Tele van nagyszerű jelekkel a világ. A nacionalizmus alkonyán vagyunk.
Körülbelül Pobjedonoszcev fekete, de nem titkolózó lelkében obszerválható legjobban a nacionalizmus. Ő nem öltött álarcot. Átkozta a szabadságot, a kultúrát. Ultramontánabb volt a középkor pápáinál. A cáré és az igazhitű papoké legyen a világ, és a szláv csordáé. Legyen háború és dögvész inkább, mintsem gondolkozzék, akarjon a nép.
Ez a nyers típus. Őszintébb a dalai lámánál, mindenesetre jóval őszintébb például Vilmos császárnál, Galiffet tábornoknál avagy Dérouléde-nál. Ahogy különbözően fejlődtek az egyes embertársadalmak, úgy változtatta arcát a nacionalizmus. Allah nevében bolondítja az ottománt, gloire-ral részegíti a franciát, svédgyűlöletet gerjeszt a norvégban, pángermán álmokkal traktálná a németet. S amely társadalmakban esetleg sokféle náció él, gondoskodnak külön-külön a nacionalizmusról azok, kiknek érdekük, hogy régi tekintélyben, módban virágozzák a oligarchia. Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga. Franciaországban erre már lehetetlen volna pobjedonoszcevi brutális őszinteség. Itt köztársaságiként veri a mellét az ultramontán. Sőt a szabadgondolkozással is kacérkodik. De alapjában minden nacionalizmus közös gyökerű. És ha gúnyolódni kedvünk volna, a nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs.
A népek kezdenek látni, s ha Európát itt-ott néha elfogja egy-egy nacionalista rángatózás, ez vitus-tánc. Az elmúlás ellen rúgkapál a nacionalizmus. Talán már nemsokára nem lesz szégyen igazi hazafinak lenni sehol a világon. Még Oroszországban is megindult a leszámolás. Meddig késik még - nálunk?
Budapesti Napló 1905. április 8.
(A.)
Mark Twain csinált egy áprilisi tréfát. Kiírta a lapokban, hogy neki elveszett egy fekete macskája. Aki visszahozza, nagy jutalmat kap. Azonban a macskát bajos lesz megtalálni. Olyan fekete, hogy láthatatlan. Még napverőn sem tetszik meg fekete teste. És mi történt? A tréfa nem sült el. Másnap legalább ezer macskát vittek a szerencsétlen humorista lakására.
Úgy hirtelen nem tudom ellenőrizni, hogy ez a macska nem - kacsa-e. Ám lehet, hogy az eset tényleg megesett Mark Twainnel. Ha pedig nem esett meg s az egész hír egy újságíró tréfája, az az újságíró állapítsa meg magáról, hogy ő a modern Aiszóposz. Pompás egy modern mese volna ez a mese. Halhatatlanságra méltó szimbóluma annak a viszonynak, melyben művész és közönség állanak. Persze művész alatt író is értendő. Azon fordul meg minden, el tud-e valamit a publikumával hitetni a művész. Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel ezelőtt nem láttak rőtvörös eget, violás rétet, kék ugart s effélét. Ma látnak. Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.
Minden művész ezt csinálja, s annyira művész, amennyire ez sikerül neki. A fekete macska láthatatlan, de a művész megmutatja s mindjárt látja ezer ember.
Az aztán az életnek egy másik lapjára tartozik, hogy némely művésznek könnyebben elhiszik, hogy valahol ott a macska. Még ha a művész nem is művész. Ki tudja? Talán él Amerikában egy szegény ismeretlen ördög, ki tízszer akkora író, művész, humorista, mint Mark Twain. Írta volna ki ez a szegény ördög a macska dolgát, nem igen vittek volna neki ezer macskát... S ezen világrengető hír se nyargalt volna át hozzánk olyan gyorsan az Óceánon, ha hőse, nem egy Mark Twain. Mindegy: a mese pompás.
Budapesti Napló 1905. április 8.
Pont.
Itt evez erős, dacos karokkal most is az áradaton. Fiatalon, mint vitézlő Toldy Miklós, kivel egy föld szülte, s lelket döntő, rejtett, nagy bánattal, mint régi Közép-Szolnoknak ama másik szülöttje, Kölcsey Ferenc.
Nem változott semmit. Kicifrálkodott azóta a népe, az országa, s az árvizes Pestből büszke Budapest lett. De minden a régi, vagy pláne a régibb. Összeroppan a Toldy-erő ma is. Összefacsarodik a Kölcsey-szív. Nagy Wesselényi pedig egyesített s kifejlődött Toldy-Kölcsey-lelkében megtörve, bénultan és vakon érzi mindjárt, mint akkor, az éjszakát s a vádat:
- Hát érdemes volt? Hát érdemes itt? Hát lehet-e itt? Mint akkor. Egy órára újra átéli nagy és bús életét az árvizi hajós.
Nincs itt jobban semmi. És talán bántja, hogy el nem felejtették. De táblát kap. Ott, hol korzózik a mai zavaros úri világ. Beszédet, orációt kap. Még tán kaszinói urak is lesznek ott. Hiszen annak idején társaságbeli lehetett volna ő is, ha úgy nem ismerte, s úgy nem kerülte volna ezt a társaságot amely ma is ugyanaz. És elmúlik az ünnep. Ott fog állni a tábla. Annyira se magasan, hogy egy bokros női kalap ne súrolhassa talán. De már akkor régen elfeledtük, hogy őt ünnepeltük volna a múltkor.
Nagy volt és büszke. Hiszen nem is kell neki ez az ünnep. Rettenetes, hogy ezt az igazi nagyot felfedezik. De neki nem fáj. Magasan és búsan állott kortársai között. Úgy néz el szelleme a ma ünneplők felett is. Magasan és búsan. Avval a tragikummal, mely minden kiválóságé, de százszor nagy és százszor bús, ha ez a lélek világos és magyar.
Budapesti Napló 1905. április 9.
Ott kell folytatnom, ahol elhagytam. Még csinos dolgok fognak nálunk történni. Zichy Géza diplomát kapott Kossuth Ferenctől, úgy is mint hazafi, úgy is mint zeneköltő. Hát nem igaz, amit mondtam? Nemsokára praetorokat nevez ki a koalició. Zeneíró lehet, akit a zenepraetor zeneírással megbíz, s aki a Kossuth-nótát akkor is énekli, mikor nem kell. A költőket Papp Zoltán fogja ellenőrizni. A sajtó fölött Bartha Miklós és Holló Lajos fognak őrködni. A históriázáshoz Thaly Kálmán adja az engedélyt. És így tovább. Minden engedély bevonható, és minden írói és művészi működés beszüntethető, ha öt hazaffynak hazafias aggodalmai támadnak.
Akkor talán majd Somló Sándornak is könnyebb dolga lesz. A drámabírálást, műsorcsinálást is kiküldött praetor fogja végezni. És egy rossz szójátékot csináljunk: a magyar írókat is tömegesen kivégezni. Még Pakots Józsefnek volt egy csöpp szerencséje. A Tévelygő lelkek írója legalább úgy hagyhatta el a Nemzeti Színház véres harcterét, hogy a kritika megállapíthatta határozott írói értékét. De holnap újra premier lesz. Ezúttal Szemere György a soros. Nincs kegyelem egy írónak is. Somló Sándor el akarja a kedvüket venni végleg. Még jósolni sem merünk a holnap esti premierről. Mi nem történhet a Nemzeti Színházban?
Dicsérem a Vígszínházat, mely nem juttat az ember eszébe ilyen bús dolgokat. Sőt. A teremburáját! Hát láttunk mi már sok malacságot, de a Feydeau új darabja valami. A Kézről-kézre. Még játszani sem kell jól, mint ahogy nem is játszották jól a Vígszínház művészei. De az az ágy, - pompás, finom, széles, kényelmes francia ágy, - melyben és mely körül egy egész fölvonás folyik a darabból!... Csak sok ilyet. A cél már nincs messze. Akkor lesz sok ünnep a világon, mikor az első színház meg meri tenni, hogy... Azonban szükségtelen a bíztatás. Az is meglesz. És a zseniális Feydeau-nak igaza van. Ő is volt fiatal. Ő is akart talán komolyat és sovány tantieme-ű darabot írni, s aztán neki is lehetett egy Somló Sándora s közönsége, mely a világ legnyugodtabb lelkiismeretével mer eleve úgy menni a színházba, hogy no ma megint jön egy rossz eredeti darab. Magyar írók, figyelmetekbe ajánljuk az ágyat. Nemcsak azért, mert általában szokásotok azt kerülni. De mint témát.
Ez pedig nem prüdéria. De keseríti az embert a szerelemnek az a francia littéraire kezelési módja. Nem illik ez hozzánk, és nem illik a legszebb földi ügyhöz. Apropos, úgy-e nem hazafiatlan cselekedet azért a Vígszínházba járni, óh hazafias irodalmi és művészeti praetorok? Szekszuális és trágársági téren általában meghatóan egyetértők s liberálisak vagyunk.
Kiváncsi vagyok, hogy a festészeti praetor fog-e diplomát adni Perlmutter Izsáknak? Szörnyen zilált muzsikájú neve van ennek a nemes, igazi piktornak, ennek a nagy poétának. Aligha kap diplomát. A képzőművészeti Társulat tavaszi tárlata most nyílik meg. Angol, német, francia művészek is elküldték képeiket vendégségbe. Érdekes a tárlat, de azonban egyelőre csak erre az emberre akarjuk mi a figyelmet felhívni. Milyen jól esik az embernek e lármás, léha s dolgait nagyon rosszul folytató országban itt is, ott is találkozni emberekkel, kik nem akarnak a lelkükből lealkudni. Írják, dalolják, festik, faragják s beszélik azt, amit igaznak éreznek és vallanak.
Ez mégis csak azt jelenti, hogy egyszer csak majd lesz még itt jobban is.
MK 1905. április 9.
Diósadi.
- Bemutató a Nemzeti Színházban -
Nem is igaz, hogy nekünk is meghalt Ohnet. Igen talán ama keveseknek, kik szomorú muszájból féllábbal, félszemmel s majdnem egész szívvel Nyugaton élnek. De a nagy soknak nem. Láttuk ma este... Most pedig következnek a magyar "Vasgyárosok". Hiszen ez természetes is. Hát nem feudális ország vagyunk-e mi ma is még? Szinte korán is érkeznek a magyar Ohnet-k.
Ami pedig - Szemere György új darabját illetné, hát már az első jeleneteknél jól érzi magát az ember. Itt egy komoly ember fog történetet gördíteni a deszkán. Itt az ember nem fog remegni erőn felül vállalt nagy próbálkozások miatt. Nem lesz botrány. Nem kell remegni, hogy vajon valami őrület jön-e, vagy a zseninek egy merész iramodása. Sőt legkevésbé kell félni attól, hogy most egy nagy, új értékes opusz aggodalmas, szent három órája következik. Nem. Egy komoly íróember fog beszélni és beszéltetni, akit már úri temperamentuma s az életről végleg megformált, hogy úgy mondjuk, kuriális fölfogása is meg fognak őrizni az újszerűségtől s a kudarctól.
Valóban: nem csalódtunk. Kaptunk egy világnyi ódonságot, nem új, sőt diluviális romantikát, ócska, de összerakásában érdekes mesét, nagy készséget, folyékonyságot, sok kedvességet, egy jó, becsületes írót, ki mindenképpen szimpatikus. Megjelenésében is, amihez ma nagyon szépen volt alkalma. A lámpák előtt tudniillik.
Egy büszke gróf, mint a meséké, két fiú s mint a meséké: a deréknek kevesebb szeretet jut, ellenben a hitványabb a kedvenc. A büszke gróf a darabot Lear királyként futja meg. A darab végén a lenézett Hamupipőke-fiú deréksége és szeretete vigasztalja meg. Mint a mesében.
E mesébe fonódik az úgynevezett élet. A léha gróf-fiú elcsábít egy szegény tanítónőt. Hibáját pénzzel akarja kikorrigálni e nőnek. Arról szó sincs, hogy magát hibásnak lássa. A derék gróf-fiú, akinek egy elégedetlen, kissé anarchistáskodó barátja van, e barátja révén megtudja a dolgot. Beleszeret természetes sógornőjébe. Persze a büszke gróf, az apa még dühösebb rá. Hanem az apa elvesz egy színésznőt. Ezt a színésznőt nem veszi be a Társaság nagy T-vel. Saját kedvesebbik fia s az a koldus, de ragyogó nevű mágnás-familia is, melybe a fiú házasodik, megtagadja az öreg grófot és a feleségét. A büszke gróf megtörik. Elátkozza a gonosz fiát, s örömmel egyezik bele, hogy Hamupipőke-fia nőül vegye a másik fiától megejtett bájos, jó, szegény leányasszonyt.
Kik az erősek? Akik maguknak csinálnak törvényt az életre. Kik a gyöngék? Akik előítéletek rabjaiként élik le az életüket. Így kell talán magyaráznunk a darab címét. Mint társadalmi dráma, mágnásaink lehetetlen, abszurd, üres életét akarja talán megmutatni. Ezt néhol szinte meglepően kegyetlenül végzi Szemere György. De hát bennünket igazán nem érdekel a Társaság. Nincs mi érdekeljen benne. Legalább így illenék ez a polgári Magyarországhoz, ha volna ilyen. De nincs, tehát mégis csak Szemerének van igaza. Hát csak jöjjön a magyar Ohnet-k órája. Ha három elég kellemes órát tudnak szerezni, mint Szemere György tette, rendben van. Kinek vannak meg itt már a régi nagy igényei?
Újra és világosabban konstatáljuk: hogy siker volt. Siker, igen: több kihívással. És egy nagyon jó előadás. Habár jaj be rossz a Török Irma nemes bukott nője! A nőszereplők egyáltalában nem remekeltek, mégis nagyon jó volt az előadás, Odry Árpádnak volt újra igen előkelő sikere. Ez a nagy talentumú fiatal színész még egyre halad. Kitűnő, ritka szerencséjű napja volt Gálnak. Nagyon ügyes volt, mint mindig Pethes. Kiváló Náday, s Dezső sem egészen rossz. Sok és szíves taps és kihívás.
Budapesti Napló 1905. április 9.
(Dyb.)
Budapest, a hivatalos Budapest, a mai napsugaras tavaszi vasárnapon egy szép ünneppel arra figyelmeztette Budapestet, a nem hivatalos Budapestet, hogy volt egyszer egy rongyos, falurangú Pest város, s mikor ezt a rongyos, falurangú várost elborította a Duna, akadt valaki, aki ezt a Pestet érdemesnek tartotta arra, hogy érte s inséges, rettegő lakosságáért nem kisebb és veszedelmesebb hősiességet tanúsítson, mint Leonidász Hellászért. Báró Wesselényi Miklósnak hívták e hőst. E dicsőséget a franciskánusok templomának falán beszédes, szép jel hírdeti ma óta. Milyen nagy volt az az ember, aki érezte, megérezte, hogy ez a rongyos, falurangú város mije az országnak. S hogy kell, azaz hogy kellene szeretni ma a magyar embernek Budapestet, ha nagy Wesselényi Miklós a régi Pestet úgy szerette! Hát szereti is. De egy kicsit fájdalmasan. Mint az olaszok poétája Rómáról énekli: "mi Rómát kértük, s ti Bizáncot adtatok", sokan azt vallják magyarok, hogy mi "Budapestet kértük, s ti Karthágót adtatok". Talán nem igazságos ez. Van óh fogyatkozása sok Budapestnek, de mégis csak szíve ez országnak. Európája és büszkesége. Legyen különb, őszintébb. műveltebb, magyarabb is még, aztán becsületesebb, dolgosabb és szolidabb. Legyen s lehet. Ma, amikor elkésetten 1838 március közepének gyászos napjaira s Wesselényire, az árvizi hajósra emlékeztünk, erősödjünk meg a hitben, hogy Budapest nagy lesz, szebb, jobb és gazdagabb. Érdemes arra, hogy utolsó csöpp vérükig szeressék az eljövendő, Wesselényihez hasonló nagyok.
Szólhatnánk arról, hogy ennek az országnak más is volt Wesselényi, mint árvíz-Leonidásza. Szólhatnánk arról, hogy elismerésében fukar volt eleddig Magyarország e nagy emberéhez. De ez zavarná a mai ünnep áhitatát, s egyébként is a kegyeletet erőszakolni nem lehet. A társadalmak értékmérője a kegyeletadás tudományának a mértéke.
Talán a nem is sokára következő magyar társadalom be fogja vinni Wesselényit is a legnagyobbak Panteonába.
Budapesti Napló 1905. április 10.
- Szavalja egy japáni regős -
Tízszer tíznél sokkalta többször emelkedett már országára a fölkelő vörös nap, s a lampionok sötétek voltak, valahányszor lebukott. És örömtől reszkető dróton még mindig nem üzent Nogi vezér, hogy gyúljatok ki, lampionok és japán lelkek, mert napos lobogónk ott lengedez már vérünkkel régen megváltott várunkon: Port-Arthuron. Ajkaikat harapdálták néma dühvel öregek és ifjak. És sápadtak voltak nagyon Tokióban kétezer ifjú és vidám diákok. Ültek könyveik mellett, s olvastak angol, francia és német bölcseket. Olvasták, hogy bestia az ember, ha vérre szomjazik. Olvasták, hogy az élet a legszentebb és legértékesebb kincs a világon. Olvasták, és leköpték a bölcs könyveket, s arra gondoltak, hogy Nogi vezér gyáva kutya, mert nem taposta még ki az utolsó muszkának a belét.
A nap pedig kelt és bukott vörösen újra. Levelet írtak a mikádónak a sápadt, sárga fiúk. A kétezer diákok:
- Urunk, sötétek a lampionok, és sötétek a japán lelkek. Csapd el Nogit és időpazarló embereit. Küldj hősöket hős katonáid élére. Mert bizony néped keserűség fogja megszállni, ha nem gyúlhatnak ki örömmel a lampionok.
A mikádó pedig haragos büszkeséggel rázta meg fölséges palástját, s adta parancsát otthoni katonáinak:
- Menjetek és öltöztessétek katonáknak, könyve mellől vigyétek Port-Arthur alá a kétezer diákot. Lássuk, hogy hősök-e ők vagy csacsogó kölykök.
És mentek a mikádó diákjai, a kétezer diákok. És fogadta őket a háborús pokol. És fogadta őket Nogi vezér, szólván:
- Hajh, tintás szájúak, lássuk, mit tudtok.
És harcoltak a kétezer diákok. Robbantak az aknák, a szárnyas pokolgépek. Lángolt minden földön, vízen, föld alatt s víz alatt, föld fölött s víz fölött. A diákok nótát csináltak; s úgy mentek minden tűzön át, poklon keresztül.
És súgdostak a katonák:
- Ezek a diákok a mikádó diákjai. Ezek fölírják, ki tud meghalni, ki nem. Vigyázzunk: ezek a mikádó diákjai.
És a napos lobogó egyre közelebb került az áhított, belső bástyákhoz. Vér, vér, vér, sok világos éjjel és ködös nappal. Íme egyszerre a trombitások győzelmi dalba fognak. Port-Arthur a mikádóé.
Ott áll tépetten, mámorosan a kétezrek serege. Dalolnak a fiúk. Elébük lovagol Nogi vezér:
- Banzáj, fiúk! Férfiak vagytok. Senki sem hiányzik közületek?
- Senki.
- Hajóra, fiúk. Hazamehettek.
A hajón zengett a dal. Ősi vitézi ének. Egy-két tiszt járt-kelt fiúk között:
- Mintha kevesebben volnátok. Sokkal kevesebben.
- Nem, nem. Itt van mindenki.
De magukban sóhajtva sírtak a mikádó diákjai. Vissza kell menni a könyvekhez. És sajnálták magukat a kétezer diákok, kik ötszázan maradtak. Milyen boldogak a többiek, ezerötszázak, kik valahol nagy sírban feküsznek.
Tokióban pedig, mióta a drót örömtől reszketve vitte a hírt, ki sem aludtak a lampionok. Százezer apró ember kiáltotta rekedten, vadul, mikor megérkeztek:
- Éljenek a mikádó diákjai. Éljenek a kétezer diákok.
Budapesti Napló 1905. április 12.
A. E.
(A marokkói nap tüzesen tűz le a sivatagos tájra. Csöndes, álmos turbános emberek két szamarat hajkurásznak. A szamarak zsákot cipelnek. A zsákok fekete véresek. A két szamár beszélget.)
I. Na, csak furcsa szokásuk van az európai embereknek. Lenyiszálják egymás fejét, s aztán szegény szamár vigye. Hát mire jó ez?
II. Látszik, hogy afrikai szamár vagy. Nincs érzéked a civilizációhoz. Én korzikai vagyok, Napóleon földije, s meg is látszik rajtam. Az eset igen egyszerű. Most az egész világ Marokkóra figyel. Európa civilizálni akarja Marokkót. Az ám, de sok a vállalkozó, mivel a civilizálás igen jó üzlet európai kultúrállamok számára. Egyelőre már úgy volt, hogy mi franciák leszünk itt az urak. Most kiderül, hogy az angolok is csak mentalis reservatio-val ruházták ránk a civilizálás jogát. De sőt még veszedelmesebb konkurrensünk támadt: Németország. Vilmos császár személyesen fáradozik az üzlet lebonyolításán. S minden attól függ, hogy a ti szultánotoknak ki tud jobban udvarolni Eközben az a szamár Buhamara fogja magát, s Buamama barátjával éppen jókor újra föllázad a marokkói szultán ellen. Ez a csacsi Buhamara azt hiszi, hogy neki több joga van a marokkói trónhoz, mint a mostani szultánnak. A szamár ember. Éppen jókor kívánta meg a marokkói trónt. A lázadó csapatok már Udsát szorongatták, ahova mi ezt a száz és egynehány fejet visszük. Arról volt szó, hogy a franciák bebizonyítsák, hogy ők a legjobb barátjai a marokkói szultánnak, s a civilizáláshoz ők értenek a legjobban. Egy francia hadnagy tehát, Mougin, hamarosan leágyúzta a szultán ellenségeit. Aztán levágatta a halottak fejeit.
I. De miért?
II. Mert a marokkói szultán tíz frankot fizet már régi idő óta minden ellensége fejéért. Mi csinos summát viszünk a hátunkon. Ennyi pénzről nem mondhatnak le Mougin hadnagy vitézei. Az üzlet - üzlet.
I. Nekem az anyám, aki járt Franciaországban, azt beszélte, hogy ott finomak az emberek. Azt hirdetik, hogy minden ember egyenlő. Hajh, mikor lesz ez így köztünk, szamarak között is. De nem értem a dolgot. Ha olyan finom emberek a te honfitársaid, mégsem volna szabad ilyen dolgokat mívelniök.
II. Oh, te - ember! Nem vagy érdemes a szamár névre is. Az más - otthon. Ott nem történik ilyesmi. De olyan helyen, hol még új dolog a civilizáció, még imponálni kell tudni neki. Meglásd, legközelebb a német császár valahol háromszor ennyi fejet rakat két szamárra. Végre is a civilizálatlan népek lássanak tisztán: melyik az igazi kulturvolk, ami németül van mondva. Ti, persze, nem európai szamarak, nem tudjátok, hogy mi az európai kultúra.
I. Iszonyú meleg van. Nehéz ez a sok arabus fej. Hanem amiket beszélsz, igazán nem értem.
II. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.
Budapesti Napló 1905. április 13.
Pont.
- Molière és két magyar szerző a Nemzeti Színházban -
Tarka estéje volt a Nemzeti Színháznak. Ezen a tarkaságon - bevalljuk - ott a helyszínén bosszankodtunk egy pillanatig s szinte az a fölösleges káromkodás szaladt ki a szánkon, hogy a teremtését, ami sok, az mégis sok. Bosszankodásunk nyomába azonban gyorsan hágott a bölcsességes önmegadás. Ennek békés hangulatában mondjuk el röviden az elmondandókat.
(A gyermek.) Dr. Hüvös Kornél egyfelvonásos, kis színművet írt a férfiember bestiaságáról. Evvel a darabbal kezdődött a mai este. A nő elbukik, mire a csábító férfi megugrik előle. A nő egyre lejjebb süllyed, mert gyermeke van, s ezért a gyermekért az anya naponként eladja magát. Öt év múlva találkoznak egy éjszakai lebujban: a nő és csábítója. A férfi nem ismeri meg a nőt. Csak a nő lakásán derül ki a titok. Ami elég hihetetlen. Előkerül a gyermek. Egészen a férfi mása. A férfi megrendül. Az ő gyermeke ilyen anya mellett maradjon? Igazi férfibestiasággal elragadja a nőtől a gyermeket is... Ez azonban nem ilyen világos a Hüvös Kornél dr. darabjában. Egy kicsit naív munka. Nem csoda. Ilyen történetet egyfelvonásban egy Sardou sem tudna lejátszani. Sok a naivság a kis darabban. Néhol úgy véljük, mintha régen-néhai Beöthy Lászlónak egy álérzelmes, fantasztikus novelláját mondanák el a színpadon. De hogy ezt a témát valamely módon mégis megérezte az író, s hogy a kölcsönkért érzések és igék mellé itt-ott a magáéból is adott, ez reménységre jogosít. K. Hegyesi Mari és Császár kiválóan rosszak voltak a kis darabban. Pedig az álérzelmesség rendszerint nem idegen tőlük. Ellenben nagy gyönyörűsége volt a közönségnek egy nagyon bájos kicsi leánykában, kit Izsáki Mártának nevez a színlap. A gyermek rokonszenves íróját többször és sok tapssal hívta függöny elé a publikum.
(Oroszlánbőr.) Ez is egyfelvonásos darab. Vígjátéknak neveztetik és Erdélyi Zoltán írta. Istenem, annyi becsületes jóindulat és jóhiszeműség árad minden szavából e kis semmiségnek, hogy a ceruzánk vonakodik egy kemény szót is leírni. Egy kicsi, megfésülhetetlenül borzas és jámbor kispolgári ötletből íródott a darab. Kis emberekről íródott kis komédia, s olyan derültnek, igénytelennek mutatja az úgynevezett kishivatalnokot, hogy ez a darab, ha jobb volna, lázítana a tisztviselők fizetésének a rendezése ellen. Szerencsére nincs így. S szerencsére, ha itt-ott nagyon terjedelmesnek is érzik és tetszik a "víg"-játék, valójában az óramutató szempontjából rövid. A közönség szórványosan még tapsolt is. Talán nem kell mondani, hogy Ligeti Juliska és Rózsahegyi a főszereplők ez igen-igen naiv kis színdarabban. Ők egyformák mindig, mindenben. Darab és szerep nélkül is tudnak a színpadon játszani. Avval a különbséggel, hogy az örök Rózsahegyi mindig kedves. Vízváriné s Gál ügyeskedtek még az Erdélyi darabjában.
(Dandin György.) Molière-darab, kitűnő fordítás, jeles rendezés, előkelő játék. A Nemzeti Színház mintha a szájába akarná adni a kritikának a tanácsot:
- Kedves Nemzeti Színház, igenis nem vagyunk kannibálok. Ujjongunk a magyar talentumnak, ha van. De a való nagy eljövendők érdekében kérjük: játsszák Molieret. Vagy játsszák mindazt, ami kipróbált, régi, mintsem lejárassák az újat - s legyünk hazafiak - a magyart. Végre is egy műintézet, ha kritikára nem képes s ha ereje nincs, akkor is szolgálatot tehet a haladásnak, ha tartózkodik a haladástól. Vagy komolyan hitte a Nemzeti Színház, hogy az idei magyar ciklussal a magyar drámairodalmat szolgálja?
A pompás, klasszikus darab jó előadásának érdemén Helvey Laura, Nagy Ibolya, Vízvári Boriska, Gabányi, Horváth, Náday s mind osztozhatnak.
Budapesti Napló 1905. április 15.
(Dyb.)
- Bemutató előadás -
Gyanú ébredt bennünk ma este a vidám és szerencsés Király színházban, hogy vajon nem egy kis tiszteletreméltó, hazafias ravaszság ajándékozta meg Budapest publikumát A dancigi hercegné-vel? Nem azt akarta-e demonstrálni a Király Színház, hogy lássátok, a külföldön olyan operettet sem írnak, mint Budapesten vagy Bécsben? Ha így volna, bár a hazafias szempont mindenek fölött való, ellenőrző tisztünket kell gyakorolni s lejegyezni, hogy A dancigi hercegné-nek Londonban, honnan bennünket szerencséltetett, nem volt igazi londoni sikere. E darab gondolata rossz órában született. Tessék elképzelni: Madame Sans Gêne-ből angol ember csináljon librettót, s angol ember, pláne Caryl komponáljon hozzá operettmuzsikát! Ma már franciák sem mernék ezt cselekedni. Ezután azt is elképzelhetik, hogy mi lett Napóleon legendás, kedves Hübscher Katájából. Henry Hamilton, aki a darabot írta, olyan művet írt, mely fölháborítaná még Sardou-ban is, igen: Sardou-ban is a művészt. Efféle esetekből veszi észre az ember, miért vallotta az angol Browning-pár civilizált barbárnak a maga fajtáját. Mivé lesz az empire-levegő a Temze partján! És Carylt, a kedves, ötletes Carylt hogy megzavarta ez a neki idegen téma! Néha kitör belőle a régi Caryl, s már-már forralni kezd bennünket az új, angol-néger nótahumor. Ilyenkor Caryl megrémül, s csinál olyan nagyképű, üres ócska lármát hogy az összes, régen elfeledett, kulisszatépő zeneköltők forognak a sírjukban. Egy mentsége van A dancigi hercegné importálásának. Küry Klárát nagy sikereihez méltó s bájos egyéniségéhez illő föladatok között láttuk viszont. A közönség is így fogta föl a helyzetet, s hódolt Küry Klárának, ki Madame Sans Gêne volt, az igazi, a legendától lelkekbe ültetett s jóval-jóval különb, mint az angol szerző-maffia el is gondolhatta volna. Tapsban, virágban is ékesen beszélt ez a hódolás. Az előadás, a darab kiállítása is fölülmúlta értékben a darabot. Nagyon kedves volt Szentgyörgyi kisasszony. Nagyon jók Vágó, Ferenczy, Mihályi, Torma urak s az összes szereplő hölgyek és urak. A színház zsúfolásig telt.
Budapesti Napló 1905. április 16.
(A)
Van nekem Párizsban egy fiatal francia piktor barátom. A szép férfiak utálatos fajtájából való. Ez rontotta el. Erős, szilaj, nagy temperamentum. S az asszonyok miatt nincsen nyugodalma. És mert nem azok közül a zsenik közül való, kik minden poklokon és öleléseken keresztül az álmaik irányába törnek, aligha lesz belőle más, mint ami: sokat ígérő talentum. Ez időben mindig Budapestre készült. Azt hitte a balga, hogy én és a magamfajtájú rokontalan, ismeretlen ember protezsálhat itt valakit. S egy csömörlítően őszinte percében el is árulta számítását. Ő hallotta, - mondotta - hogy a képek kevésbé számítanak arra Keleten, ellenben egy ügyes, mutatós ifjú ember, aki pláne idegen, egy-két familiába beudvarolja magát Budapesten, s olyan vásárokat csinál a képeivel, hogy az csoda. Bevallom, megerősítettem hitében barátomat, sőt kiegészítettem az információt.
- Kedves barátom, valóban nálunk vagy az asszonyoktól kell kiudvarolni a művészi sikert, vagy a vén, méltóságos trotliktól.
Nem árulom el, hogy van-e képe a mostani tárlaton az én barátomnak. Talán - nincs. Mert akkor ő itt volna, s csak láttam volna valahol. De a külföldi művészek Budapestre küldött képein látom a "trottliarchia" hatását. Különösen a franciák vetettek meg bennünket legjobban. Ők igazán csak azokat a dolgaikat küldték el hozzánk, amelyeket sehol a világon nem mertek volna kiállítani. Jó ez a magyar trottliknak. Persze annál rosszabb a magyar művészek dolga. A trottlik rámutatnak az idegenekre:
- Lám, lám, ugy-e Nyugaton nem nyugtalankodnak az emberek.
Mednyánszky, Grünwald, Ferenczy, Katona Nándor, a régiek közül még többen s a fiatalok közül is sokan nagyszerűek, erősek. No de magyarok, s nagyjában mind olyanok, kik a dicsőséget lelkükből sugároztatták, s akarják sugároztatni.
Bajos dolog. Lehetetlen dolog. Az én francia barátom jobban ismer bennünket, mint a saját művészeink, kik igazi művészek.
A filharmonikusok Mahler III. szimfóniáját ismertették Budapesttel tegnap. Nietzsche zenei magyarázata a téma. Nagy sikere volt máshol, tehát mi úgy mutattuk, hogy értjük és tetszik. Ami még szép tőlünk. De mikor történik meg nálunk, hogy mink, mink magunk, legyünk az újnak és jelesnek fölismerői? Ez az a turáni átok, melyről még nem szellemeskedett Herczeg Ferenc.
Azaz, pardon, íme a János vitéz. Egy huzamban százhatvanötször. Eredeti magyar színdarab, alkotás. Soha még magyar szellemi munka ilyen kolosszális sikert nem ért. És örülnünk kell neki, ha pukkadunk is. Nem az irigységtől, óh nem, de a benne jelentkező szimptómától. Ez a mélység és magasság az országban. Jól van. Hiszen Stendhal megjósolta, hogy ennyi és ennyi idő múlva értik meg őt. De még az ő korában divat volt kultuszt csinálni a meg nem értettségből. De ma nincs ember, bármit beszéljen is, ki ne a má-t szeretné meghódítani. No hát: tessék János vitéz-t csinálni.
Hejh, Katona József, nem volna ám ma sem jobb sorod. Ma beszéltem valakivel, és keseregtem a Somló Sándor úr dolgain. Hátha jön egy vagy két év múlva egy sereg magyar drámaíró talentum? Mit csinálunk? Somló Sándor a magyar ciklussal, tíz évre ölte meg a publikum hitét a magyar szerzőben. Akinek mondtam, ezt válaszolta:
- Dehogy. Egészen másként áll a dolog. Örüljünk a Somló liberalizmusának. Csak minél több szerzőt: Hátha a sok között becsempészheti magát egy igazi. Mert nálunk színpadra jutott már jó darab is, de sohasem azért, mert jó volt. Ez már véletlenség. Szerencsés véletlenség.
Lehet, hogy így van. S lehet, hogy a publikum hite nem is olyan meggyilkolható. Lám, Szemere Györgynek sikere volt. Az erősek és gyöngéknek. Röviden lehet erről a darabról szólni. Minden nagy embernek volt egy előkészítője, keresztelő Jánosa, s minden jeles emberi műnek volt egy tökéletlenebb elődje. Ohnet Vasgyáros-a előtt okvetlenül volt egy darab, melyben csírái voltak a Vasgyárosnak. Ez a darab - úgy sejtjük - egészen efféle lehetett, mint a Szemere Györgyé. És hol tart már a világ. Ohnet óta! Másutt...
Ellenben egy érdekes Molière-előadás előtt ma két kis új darabot mutatott be a Nemzeti Színház. Az egyik a dr. Hüvös Kornélé, a másik Erdélyi Zoltáné. Komoly az első, és víg lenne a második. A gyermek és Az oroszlánbőr. A Hüvös darabjánál még csak vígasztalódik az ember. Ott akart valaki komolyan valamit. De az Erdélyi-darab!... A lelki szűkölködésnek csak az adta több jelét, aki ezt a darabot előadásra elfogadta. Nem gőgösködünk. Egy ötletből, egy tréfából lehet olyan dolgot nőtetni, melyet befogadhat nemcsak a Nemzeti, de a Comédie is. Hanem...
Egyébként miért agyarkodunk? Bölcs törvényeket ural a világ. E törvények szerint minden eredmény helyes. Annyi, amennyi kiérdemelődik. Ha a mai magyar élet intellektuális és kulturális eredményei silányak, tessék elhinni, hogy nincs annak más oka, mint hogy nem érdemlünk más eredményeket.
MK 1905. április 16.
Diósadi.
76. A NEMESI ELŐNÉV, ÉS A NAGY BETŰ
(2085-öt írnak a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak születése után.) Az Európai Egyesült-Államok még nem proklamálta a világnak hivatalosan az ő megalakulását. A szövetséges államok parlamentjei még nem ültek össze. És ez szándékos késlekedés volt. Előbb az európai Tudományos Akadémiák közös, nagy gyülekezése volt a soron. Az Európai Egyesült-Államok azt akarta demonstrálni, hogy a páratlan világeseményt, a szolidaritás e nagy művét a Tudomány teremtette meg. Nem a parlamentek, hanem az Akadémiák. Ami hihetetlennek látszott még nem is régen, azt mindenki hitévé tették a népek tudósai. Leomlottak a gyűlölködés korlátai, s közös boldogságra ölelkeztek össze minden művelt, szabad európai népek.
Genfben gyűlt össze a világnak ez a legszebb gyülekezete, melyre kaján, fájó irigységgel néztek a Délamerikai Egyesült-Államok, Orosz-Ázsia, Kína, Szabad India, Japán, a Délafrikai Egyesült-Államok s egyéb nagy más kontinensi hatalmak világlapjainak kiküldött munkatársai. Világos volt előttük, hogy Európa most már legyőzhetetlen, s érezték, hogy az ő államaik bármint is izmosodnak, a Tudománnyal bírkózni nem lehet, s Európa marad örökké a Tudomány klasszikus földje.
És mámoros, büszke hangon üdvözölte az Európai Egyesült Államok arisztokratáit a genfi tudósok legöregebbje.
Elmondta, hogy a huszadik század tudósainak köszönheti főképpen az emberiség ezt a szent, diadalmas napot. Nagy eredményeket, világokat jelentő fölfedezéseket köszönhet az előző századnak a világ, s ezek a nagy eredmények egyesítették boldogságra a népeket.
A genfi tudós elősorolta Európa Tudományos Akadémiáinak főműveit a huszadik században. Mindegyik Akadémia maga jelölte meg, melyik eredményére a legbüszkébb. A párizsi Tudományos Akadémia Naptanulmányát tartja legnagyobbra, mellyel esztendőkre a legpontosabban tudja területekre megjósolni az időjárást. A stockholmi Akadémia az Északi Sark teljes fölfedezését vindikálja magának. A berlini Akadémia a fogantatás misztériumának a megoldását. A szentpétervári az emberi élet tartamának megnégyszerezését.
Egy-egy bibliai, isteni csoda mindenik náció tudósainak a klubja. És most jön a magyar Tudományos Akadémia jelentése. A genfi professzor hangja megreszket, mikor olvassa: a magyar Tudományos Akadémia pedig a huszadik században határozottan kimutatta, hogy a nemesi előneveket nem kis, hanem nagy betükkel kell írni.
Budapesti Napló 1905. április 19.
A. E.
Hajlandó és ajándékos kedvében lévén Magyarországhoz az idei tavasz, talán lesz részünk sok más áldás mellett egy kis országos krimicsauban is. Az elmúlt őszön már kaptunk ízelítőt belőle Budapesten. A munkásmozgalom Magyarországon az építő-munka terén érte el a legnagyobb evolúciót. Itt vívják a legformásabb, legkeserűbb és legrázkódtatóbb harcot a kiengesztelhetetlenül ellenséges táborok, a munkaadók és munkások. Itt készül most az országos munkazárlat is, a sztrájknak és bojkottnak ez a nagy, de sehol eléggé be nem vált kontrája. Az építőmesterek azt mondják, vége a türelmüknek. Tönkrenyomni magukat nem engedik. Ha a munkások szervezkedtek, hát ők is szervezkednek. Országos szervezetben, melybe kommünikéjük szerint már eddig is negyvenkét város s csaknem minden vármegyei központ tartozik. És ha a munkások határtalanok és kíméletlenek a sztrájkban és a bojkottban, jól van, ne dolgozzunk, se ők, se mi. Az építőmunkások válasza erre, hogy ők jogos alapon állnak, a munkaadók mesterséges casus bellit keresnek, s végül, hogy ők huszonkétezeren vannak szervezetten és elkeseredetten.
Kell-e nekünk bizonyítgatnunk, hogy a harctérre könnyen tudunk letekinteni, ha nem is hidegen, de fölülről és semerre nem hajlóan? Sehol sem olyan könnyű félénken, de őszintének lenni, mint a mi sok nyomorúságunkban. Istenem, a mi tőkénknek nehéz volna még eltartani a bérenceket, s az okos szocialistának szinte remegő, titkos gonddal kellene azon csüggeni, hogy nőjön olyan tőke, melytől kicsikarni a mai semminél többet lehet.
Tehát tekintsünk le a harctérre. A több igazság mindig a gyöngébbé, még ha a gyönge szervezetten erősnek is látszik. Mondjuk így: a munkásoké. De hallgassuk meg a másik tábort. Az építőiparosok azt mondják, hogy a munkásokkal nem lehet egyezkedni. Nagy összecsapások után jön egy békekötés, melyben mindig csak ők hoznak áldozatot. És gyümölcse a békekötésnek nincs. Csak imaginárius jelzőoszlop egy-egy békekötés. Utána rögtön új harcot kezdenek a munkások. Mindig újabb és újabb követelésekkel. De legjobban panaszkodnak a bojkottok ellen, melyek eleven sebei egyébként a német vállalkozásnak is, s melyek ellen a kontrabojkott sem bizonyult elégnek idáig, úgy hogy a legraffináltabb terveken törik a fejüket a német tőkések. A magyar építőiparosok azt mondják, hogy a bojkott már folytonos harci eszköz a munkások kezében, és minden munkaadó feje felett Damoklesz-kard. Tömegesen bojkottálják őket a munkások. Legtöbbször újabb és az általános megegyezést túllicitáló bérek kicsikarása végett, de sokszor a legképtelenebb indokokból. A munkásszervezetek nem adnak, s talán nem is adhatnak semmi garanciát. A munkások a leghallatlanabb terrorizmussal dolgoznak. Szégyenpaddal, bottal, késsel támadnak azokra a munkásokra, kik velük nem tartanak, s kik állják az egyezséget. Ők hát most már csakugyan, nem mint az őszön, komolyan akarják, hogy lépjen közbe a kormányhatóság, s erősítse meg őket a munkásokkal szemben. Ők tartós békét akarnak.
Így a munkaadók. Szinte szóról-szóra ismétlése a Nyugaton lejátszott eseteknek és kijátszott kártyáknak.
A munkások azt válaszolják, hogy bojkottjaik jogosak. Kikötött bérminimumjaikért harcolnak. Egyébként ők előre békén lennének. A szervezetek elítélik a vad terrorizmust; de viszont nekik is van egy lajstromuk telejegyezve a munkaadók embertelenségeivel. Úgy vélik, hogy nem a békét akarják de a munkások államhatalmi lenyűgözését, vagy legalább is visszavevését az eddigi engedményeknek. Ők nem félnek semmi kartelltől. Mellettük a Nyugaton már kivívott sok eredmény beszél.
De amint Nyugaton már részben megvívott harcoknak fegyvereivel kezdenek harcolni munkásaink és munkaadóink, éppen úgy nagyon távol viheti őket a vakhit a nyugati példákban. Ne, ne, hányszor ajánlgassuk, ne feszegessék túlbátorságosan a húrokat. Mert nálunk majdnem minden másképpen van. És még az is megtörténhetik, hogy nálunk sikerülhet, ami másutt lehetetlen teoretikusok előtt. Munkás-roham vagy munkaadó-roham egyformán. Még tán a krimicsau is.
A munkások föltétlen joga a szervezkedés s a harc a munka érdekéért. A munkaadóknak ugyanilyen joga a szervezkedés és érdekeik védelme. De például ha a munkaadók joggal keserűek a terrorizmus miatt, vigyáznak-e eléggé arra, hogy érdekeik védelme ne csapjon át a munkásokra rálicitáló terrorizmusba?
Ami valahogy fölemelő jelenség e - reméljük - csak fenyegető, de egyelőre be nem következő krimicsauban, az, hogy a kollektív munkaszerződések felé haladunk már mi is, s a teljes két táborra osztottság felé. Ez valami, mert haladás. Hanem a harcban mértéket tartsunk. Főképpen óvakodjunk e reakcióra, mindenféle reakcióra könnyen hajló, szegény nyomorúságos országban, hogy ne provokáljuk a hatalmat, hogy legyen még rendőribb rendőrállam. A kormányhatalom provokálását hagyjuk ki a játékból. Ellenben sohse hagyjuk ki azt, hogy szegények, sujtottak, százbajúak vagyunk. És ne siessünk az osztályharc élességében elérni Nyugatot. Annyi, de annyi szükségesben, talán még szükségesebben vagyunk hátra, nagyon-nagyon hátra.
Budapesti Napló 1905. április 21.
(A.)
- Madách darabja új előadásban -
Nagy és szép volt-e az este? Expiálta-e a legújabb Nemzeti Színház sokasodó bűneinek legalább egynehányát? 1. Nem. 2. Nem. A Nemzeti Színháznak semmi sem sikerül. Még a kegyelet sem.
Paulay színrehozó nagy munkáját újjal váltani föl (mert erről lett volna ma szó) csak akkor lett volna szabad, ha kész és nagy erőt érez magában a Nemzeti Színház. Főképpen pedig: irodalmi libációhoz nem elég az ötlet. Áhitatra tanított közönség kell hozzá, s no meg egy kis művészet.
Egy madáchi ötlet született és fájlódott bennünk egész este. Hogy lám jó Hevesi Sándor (bizonyosan ő) sokat és lelkesen dolgozott a mai estén. Amit tudott volna, azt persze nem csinálhatta meg mind. De hatalmasat végzett. Lelket öntött a szcenikába, a színes papírosba, a süllyesztőbe, az automatába, a kosztümbe, a néma csoportba. S az emberekbe nem tudott lelket önteni, holott az ember lelkes lény állítólag. Az újító szellem Ádámként néha nekilendül ez ócska házban, de ott terem mellette Lucifer, a kántáló, vén koldus, s elhegedülte Szent Dávid a legjobb szándékot is.
A cél: a teljes Madách volt. Új beosztással, új képekben kaptuk a darabot. Természetesen lehető új díszletekkel, kosztümökkel. És kaptunk egy keveset még a célra a modern színpadi technika boszorkányságából. Nagyon keveset, és ez a második nagy-nagy hiba. A nagy áldozatokkal előre eldicsekedett a színház. Azt hittük, hogy végre legalább gépekben s gyors változásokban modern lesz. Inkább maradtunk volna még a Paulay-féle átdolgozásnál.
Hogy hallottunk egy pár csak könyvből ismert passzust? Hogy az egyiptomi kép erősebb? Hogy álomként, Kepler álmaként kapjuk a francia forradalmat? Hogy Ádám furcsán az űrben lebeg? Hogy sok új, kedves, apró mozgalom, szín került ki a rendező lelkéből? Valami ez és szép - lett volna, ha mindezt meg nem ölte volna a régi énekstílusnak, ürességnek, lelketlenségnek valósággal a darab római képébe illő tobzódása.
Ádám - Bakó. Éva - Fái Szeréna. Lucifer - Gyenes. Csak bár mindenkinek elmondana ez mindent, s ne kellene külön írni csak két szót sem róla. Hajh, milyen tercett! Nem maradt hármuktól egy igaz, meleg, ép szó. A kisebb szerepűek, a Nemzeti Színház kevés lelkes lényei, akiknek tudniillik ma este dolog jutott, próbáltak e hármak s társaik ellen küzdeni: Pethes, Odry, és még egy páran. De ma este, Somló tudja, miért, a hármas szereposztásból a minden valószínűség szerint legrosszabbat kellett kapnunk.
Pedig milyen lelkes, érdekes közönség gyűlt a színházba. Hogy tudott volna ez lelkesedni, ha lett volna miért. Még abba is beletörődött volna, hogy mi sem történt a lejátszás gyorsaságáért. És talán a rendezés munkája is mennyivel jobban kiragyogott volna, ha Madách szent géniuszával nem a Nemzeti Színház pingvingéniusza kívánt volna szárnyalni.
Akik jót és szépet műveltek kigondolásban, jó újításban, játékban, azoknak megadassék mégis minden dicséret. Nem veszett el munkájuk. Alapja lesz az okvetlenül sokáig nem késlekedhető reneszánsznak, mikor Madáchhoz s Paulayhoz méltóbb lesz a Nemzeti Színházban minden.
Budapesti Napló 1905. április 21.
(Dyb.)
Ribáry vagy Varga Ottó könyvében keveset tanulhatunk róla, de tessék elhinni, hogy igaz: Venus a harctérre is követte Marsot rendszerint. Meghalni valami túlságos nagy vággyal sohse vágyott az ember. Szüksége volt e tény előtt egy és más részegségekre. Szegény orosz katonáknak ott messze Mandzsúriában szintén nem akarózott csak úgy józanon elpusztulni. A japániaknak könnyebb és szerencsésebb diszpoziciójuk volt. Ők megrészegedhettek szent hazaszerelmüktől s lelküknek sokféle drága babonáitól egyaránt. Az oroszoknak nem adatott ilyen könnyű részegség. A tiszturak próbálkoztak mummal, a közvitézek vutkival, amíg telt. Nem kaptak elég mámort, s nem csoda, hogy tízszer erősebben vágyakoztak nők után. A férfiéletnek két nagy óriása bírkózott hát itt: a Nő és a Halál. A halál közelségét szegény orosz katonákkal csak a nő közelsége tudta egy kicsit feledtetni.
Hír jön arról újra, hogy Venus milyen népes táborral szárnycsapatoskodott Mandzsúriában. Nemcsak Cirill nagyhercegnek voltak barátnői, de például Alexejev alkirálynak nem kisebb nő vitt mámort a legjavából, mint Otero, a szép Otero, a híres, kiváló spanyol-francia, táncos dáma. Igaz, hogy a szép Oterót az irgalom vitte ki, mert ő a sebesülteket akarta csak ápolni, de a vége a dolognak mégis botrány lett. Miként botrány lett Szaharov tábornok esetéből, ki a harctéren egy másik szép ápolónő szemeiért még a bigámiától sem rettent vissza. És balga hit azt hinni, hogy Kuropatkin az ő szigorúságával teljesen száműzni tudta volna Venust Mars mellől.
Ismeretes, hogy egy-egy háború idején valóságos özönlésben tartanak a harctérre minden világrészből a vállalkozó, kegyes tervű - ápolónők.
Ha csak francia újságírók írták volna, könnyű volna nem hinni, de angolok s amerikaiak is írták, hogy a japáni seregben is volt baj hasonló. Még Wallenstein sem tudta nőgyülöletre szoktatni a katonáit. Valószínű, hogy előtte pár ezer évvel sem volt másként ez a dolog. De sőt.
Harctéri tudósítók írják, hogy közkatonák sokszor kenyér helyett szívesebben vesznek olcsó, szerelmes regényt vagy képet. Mikor az ember a halál torkában van, drága előtte a legkisebb földi illuzió is.
A japániakról különben hoztak az újságok egy érdekes más ilyen hírt is. A japáni férfinak csodálatosan nagy a szimpátiája a - kínai nő iránt. A kínai férjek tudják régen, és sokszor siratták ezt már meg. Ez talán még a japáni-kínai szövetség ügyének is árthat. Ilyenformán a sárga veszedelmet is késleltetheti, ha van ilyen.
A szerelem ott van a harctéren. Mandzsúriában is. Mindenütt, ahol a halál ott van, pedig a halál mindenütt jelenvaló.
Budapesti Napló 1905. április 22.
A. E.
Szent Margit szigetén megépül-e a magyar Monte-Carlo, ez nem nagyon bizonyos. De ha megépül s meg nem épül: húsz év múlva jó dolog lesz idegenként Budapesten mulatni. Ez a mi istentelen jóslatunk. Budapest lesz az európai Kairó. Egy kifejlődött, tarka, lármás monstre-mulatóhely. Egy kicsit ázsiaibb, mint az afrikai Kairó. Hangulata, színe, parfüme túlvegyes és túlerős. Íze a füszerttermő szigetek vadhúsának az íze lesz. De mulatságos és víg metropolis. Az orfeumok és százféle mulatók városa lesz e város.
Miért? Mert elmúlik innen a színház. Még mielőtt igazán élt volna. Nagy kultúrájú országokban is elmúlandóban van. Mihelyst nem tudott a legújabb lelkekhez szólni, rögtön jelentkeztek rajta a halálfoltok. De másutt csinosan tudják kendőzni, sőt másutt lehet szó még talán fölújulásról is.
Szófiában most építik az első állandó teátrumot. És a bolgár fővárosban még megeshetik az a csoda, hogy a színház többet nyújtson, mint amennyi a bolgár géniuszhoz illik. Nálunk ez a csoda nem esett, s ezután már bajosan fog megesni.
E pillanatban szeretnők azt bizonyítani, hogy a színház ellen nálunk a színházak követtek el mindent. De igazságtalanok volnánk. Az ok: a társadalom. Az örök ok. A nem nagy magyar értelmiség krémje a leginternacionálisabb társaság e világon. Tele van szomjúsággal a különb kultúrák iránt. Járja a világot a legszegényebbje is. Fogyasztója hat-hét náció könyvpiacának. Bayreuthban már unatkozik. Antoine-t konzervatívnak tartja, s a berlini modernekben nem lát elég emberit, művészit és merészet. Ez a túlcivilizált sereg tehát odaért, hogy csak az exotikum izgatja. Itt aztán találkozik a magyar publikum apró, külön-külön uniformisú csapataival, melyek el sem érkeztek még a színház igazi értékeléséig. Közbeesnek még néhány kis csapatok. Azok, akik Csíky és a régi népszínmű folytatását várják. Azok, akik a meg nem értett modernség smokkjai. Azok, akik még nem tudnak kaviárt enni, s szeretnék, ha a színpad állandóan Nebántsvirág-okat tudna tálalni. Azok, akik komolyan vették a Vígszínház dolgát, s ma komolyan hiszik, hogy a színpadon egy Feydeau-darab a nonpluszultra. És még pár ilyen csapat. Ezek a maguk-maguk módján, úgy ahogy, még komolyan veszik a színpadot. De ezek kevesen vannak. Kicsi társadalom ezer hitvallással: fátum mindenképpen. De legnagyobb fátum a színházra. Azt megemészti okvetlenül. Pláne ahol még úgyszólván semmit sem nyújtott eleddig a színház.
De viszont a színházak is megtették a magukét. Szinte rohamosan kormányozzák magukat a budapesti színházak az orfeumok felé. Ahol ez vaskalaposságból, álszeméremből s önállótlanságból lehetetlen, ott még rosszabbak a dolgok. Tessék a budapesti színházak elmúlt szezonjára gondolni. Bajos megállapítani, hogy a Magyar Színház revűje sokkal magasabb műfajt jelent-e a János vitéz-nél, s a Vígszínház Kézről-kézre darabja magasabb régiókba cipeli-e a lelket, mint az orfeumi létre mindenképpen megérett s okosságból is majd rátérő Népszínház, mely reprizeivel is csak azt igazolja, hogy nem érdemes ma színházasdit játszani. Viszont az igazi Mirbeau-t, aki valahogyan mégis csak ez eljövendő új irodalom egyik kis előprófétája, csak budapesti orfeum merte bemutatni. Egyelőre a nivellálódásnál tartunk.
A Nemzeti Színházról jobban esnék nem szólni. Mikor már valami nagyon újat akar adni, föltámasztja iszonyú rossz, új előadásban Az ember tragédiáját. Évek óta képtelen csak tömegi értelemben is eredményest nyújtani. Egy illúzióval teljes és folytonos órát soha. Új gondolat, új érzés, új hangulat, új borzongás pazarabban adódik egy népgyülésen esetleg, mint itt.
Mulatni pedig szeretünk. Az egyre nyüzsgőbb világ útjába akaratlanul is mindjobban beleesünk. A nőink szépek. A borunk jeles. Életünk érdekes vegyülése a Balkánnak és Amerikának. Az egységes társadalomtól távolabb vagyunk, mint valaha. Politikai hecceink megölik az irodalmat és művészetet. Itt tehát meg kell születnie az európai Kairónak. Vidám hely lesz. Még talán abban is hasonló Kairóhoz, hogy az Operánk emelkedik. Az ánglius, a berlini, a francia, ki pár napot itt lumpol, egy komolyabb estéjén esetleg igen jó Wagner-előadást is élvezhet az európai Kairóhoz. Hacsak valami nagy újulás nem jő, így lesz.
Budapesti Napló 1905. április 26.
A. E.
Ez is Oroszországban történt. A Romanovok birodalmában ugyanis már régi idők óta nem igen esődnek banális esetek. No hát ez sem banális.
Kiderült, hogy Oroszországnak parlamentje van. A parlament nem régen ült össze. Írók, tudósok, iparosok, kereskedők és a többi voltak a tagjai. Egy teljes és tökéletes parlament. Úgy tervezték, akik csinálták, hogy előbb vagy utóbb csak jön a nagy égszakadás. Valami iszonyúság történni fog. Kell, hogy történjen. Mikor aztán feje tetején áll a szent birodalom, ők hirtelen előállnak:
- Orosz nép, íme a ti konventetek. Ezennel folytatjuk a tárgyalásokat.
Mindenképpen titkos választás után ült össze az orosz parlament. A föld alatt. Egy pinceszerű, rejtett teremben. Ideális parlament volt. Nők is kaptak benne helyet.
Megjegyezzük, hogy ez a világ legkomolyabb dolga. Ez a parlament nagyon komoly dolog volt. Terhes mindennemű parlamenti miazmáktól. Mindjárt az első ülésen hevesen csaptak össze a pártok. Az alkotmányos konzervatívek ültek jobboldalon. A forradalmi szocialisták a szélső-jobboldalon. Közöttük tarka pártok. Talán éppen csak a koaliciót nem ismerte ez az egyébként ideális parlament. Második napon a revolúcionáriusok bejelentették az obstrukciót, mivel szónokuk szerint a jobboldali pártok a cári udvarral trafikálnak. A jobboldalon nagy volt a méltatlankodás. Fölvették a nekik dobott kesztyűt, s hangsúlyozták, hogy rendet fognak csinálni.
Az autokrácia közös gyűlölete már harmadik napon sem tudta egy pillanatra sem kibékíteni az ellenfeleket.
Negyedik napon már avval kecsegtették egymást az emberek, hogy Guillotin mesternek van egy nagyon elmés találmánya, s nem lehet tudni, hogy melyik napon tör ki istenigazában az orosz forradalom.
Ötödik napon talán a padokat törték össze. Hatodikon talán egymás fejét. A hetediken rettenetesen izgatott ülés lehetett, mert a lárma a föld alól is kizsibongott. Jött a rendőrség, s bevitte a dutyiba az egész parlamentet.
Jó, hogy a cároknak nincsenek jó ötleteik. Mert ha volnának, Miklós cár megiratná e titkos parlament tanulságos történetét. Vagy a jegyzőkönyvét publikáltatná, ha el nem tépték az obstruktorok, s megkérdené nyomorult millióit:
- Hát ez kell nektek?
Budapesti Napló 1905. április 27.
A. E.
- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -
I.
Gorkij is megírta: akkor pedig már kipróbált téma. Többet ér egy kemény öreg pásztor, mint egy göthös ifjú király. A nóta ugyan másként mondja. Úgy is igaz. Így is igaz. Az olyan asszony ellen, ki csak arra született, hogy csókokat fogadjon el, tessék azonnal beadni a válópört, mihelyst ön, a férj, nem tud örökösen csókolózni. Mert ön, Ádám úr, nem olyan szerencsés, mint bibliai ősapja. Önnek édesapja is lehet, s kész a tragédia, mert Éva, a turbékoló kedvű Éva nem válogatós.
Ebből darabot írni nem rossz gondolat. Igaz, hogy nem új eset, de éppen ezért. És mi sokért nem adtuk volna, ha Géczy István és Hegedüs Gyula csak éppen erről írnak. Hát nem elég ez? A magyar drámaíróknak nem utolsó naívságuk, hogy félnek egy egyszerű, de erős és szűz esettől. Ők egy este s három fölvonásban el akarják intézni az időknek minden problémáit. Nagy része van ebben a szocialis apostolkodás nyegle divatjának. Az áldott, derék középszerűségek azt hiszik, hogy nekik a házasságtörés legkülönebb eseteit sem illik tárgyalni másként, mint hogy közöljék véleményeiket a szocializmusról, a régi és új világfelfogások harcáról, a nietzscheánizmusról s mindarról, aminek tessék elhinni, ritkán van szerepe a mindennap izgató és sokaságos tragédiáiban. Géczy István és Hegedüs Gyula darabjának is az a legnagyobb hibája, hogy nem merték csupán azt megírni, mint lesz egy nyugtalan vérű nagyon-asszony szerelmes az ő erőteljes apósába fiatal, degenerált férje oldalán. Ezer szerencse, hogy Géczy István erősebb, Hegedüs Gyula pedig ügyesebb (így gondoljuk) ember, mintsem elfelejtkezzenek arról, hogy nekik mégis csak az a legnagyobb kötelességük és érdekük, hogy izgató és hatásos drámát írjanak. És ha egy kicsit gúzsokba kötik is alakjaik lábait, megcsinálják, amit akartak. A darabjuk sardou-ian ügyes, izgató, érdekes, holott ők nemcsak sardou-tól tanultak. Ez az, ami tetszeni szokott, s kár, hogy szezón végén járunk. Ez a darab sok előadást érne.
II.
Miklós Gábor a Kárpátok vadonjában él együtt a fiával, Alberttel s ennek a feleségével, Bellával. Gábor ötvenéves dalia. A fia gyönge legény, aki külföldön tanult. Sokat tanult, sokat szeretett. Az anyja szívbajos volt. A szívbajos anyák fiainak nagy tehetségük van arra, hogy olyan nőt találjanak, ki nagyon is csupán nő. Ez Bella is. Az öreg először nem szereti a menyét, s végül szeretné elszeretni a beteg fiától. El tudja ezt rendezni a lelkiismeretével. Ő azt vallja, hogy ez a mai generáció beteg. Az ő fia típus. A mai férfiak tele vannak teóriákkal, makacs indulatokkal. De nem férfiak. Nincs ok őket kímélni. Egyébként is örökösen harcban vannak. Géczy István és Hegedüs Gyula ugyanis a modernséget gyengeségnek látják. Albert reformokat akar nagy birtokukon, gyárakat, műhelyeket. Modern, szociális elveket hirdet. Afféle überburzsoa. Az örege konzervatív, kemény ököl-ember, lófékező, medveölő. Mikor a menyét bánatosnak látja, mert az ura nem foglalkozik vele, hamar kimondja a szentenciát: a férjnek mindig rá kell érni turbékolni. Ami tetszik Bellának, s észrevehetően tetszett a nézőtér asszonyainak is. Ám Albert szereti is Bellát, úgy, ahogy a degeneráltak szeretnek. Néha váratlan, vad szomjúsággal. Persze erőtlenül. De különösen akkor nagyon, mikor félti. Ám egyre nagyobb baja lesz az Albert szívének. Orvosprofesszor érkezik Budapestről. A szívbajos, nagybeteg ember, ki már féltékeny az apjára, véletlenül, egy erős incidens útján megérti, hogy Bella az apját szereti. Ez megöli a beteg szívét. De a szerelmesek mégsem lehetnek egymáséi. Hiába az öreg vad állatisága s a Bella hisztériája. Köztük van a halott, s a történet kietlen, vígasztalan némaságba szakad bele.
III.
Hát nem nagyon igaz (hogy művészi lenne, arról persze szó sincs), nem nagyon önmagából fejlődő dráma ez, de erős, megcsinált végig. Az olcsóságot is kerüli. Néha egy ibseni vagy tüzes, délolasz avagy gorkiji akkordért a kínálkozó hatást is feláldozza, ami már bizonyos nemű művészi ambícióra vall. A társascég ne bomoljon fel. Géczy István és Hegedüs tudni fognak nagyon érdekes darabokat írni a Nemzeti Színházba, ahol különben a színészek is nagyon szeretik őket. Olyan buzgalmat rég nem láttunk e fatális színpadon, mint ma. Csak éppen P. Márkus Emília ne lett volna ma olyan balul tüneményes. Csodálatos estéi vannak neki. Percenként variálja a legnagyszerűbb megértés és a teljes hamisság hangjait. De mégis csak tüneményes volt s csodaszép Bella. A többiek Szacsvay, Dezső, Ivánfi, Gál olyan jók, amilyenek csak tudnak lenni. Nagy, zajos volt a siker. Szerzőket, színészeket, de kivált a szerzőket szeretettel ünnepelte a közönség.
Budapesti Napló 1905. április 29.
Dyb.
Költözik a párizsi Morgue. A híres Morgue, melyet ott künn meg szokott nézni az idegen. Talán rossz olvasmányainak emléke miatt. Talán azért, mert Párizsban az élet kacagó áradata beteg vágyak tengerébe sodorja a lelkeket. Akarjuk azokat látni, akik a legszomorúabban hagyták abba a kacagást. Az élet enyhülései ilyen helyeken teremnek. Több a felségesnél látni embereket, kiket legnagyobb erővel dobott ki forgatagából az élet. Hidegek, csúnyák, tudatlanok s olyan halottak, hogy már halottabbak nem is lehetnek. Ezek elvégezték. A legtöbbjüknek még az is megadatik, hogy nem ismeri fel őket senki. Jöttek valahonnan az életből? Miért árulják el, hogy mi történt velük? Elvégezték s idejöttek...
Csodálatos dolog, s szinte remegve írja le az ember: a demokrácia lendítette föl a Morgue-ot is. Mióta a nagy forradalom valamelyik évének thermidorán eszébe jutott a hivatalos Párizsnak, hogy ideje már emberekhez illőbb hajlékot emelni ismeretlen halott polgártársaink számára, divatba jött a Morgue. Megnőtt a népszabadság, kultúra, tudás, népesség. És megnőtt, rémesen megnőtt, az elesettek száma. Nem kell háborút viselni. Az egyre komplikáltabb modern élet elvégzi a szükséges vérengzést. És jaj a legyőzötteknek a békés, kulturális életben is. Minden nap támad új nyavalya. Minden nap tombol új szenvedély. Egyre szomorúbb sorsuk lesz az emberi idegeknek. És jönnek mind nagyobb számban a Morgue s a Morgue-ok lakói. Azt írják Párizsból, hogy nagy baj van. Minden quartier tiltakozik az ellen, hogy az új Morgue-palota az ő attrakciója legyen. Az elevenek nem szeretik a halottakat. Az el nem esettek rémüldöznek az elesettektől. A halottak pedig jönnek. Annyian jönnek, hogy tágas, nagy-nagy palota kell már nekik...
Az emberiséget valami őrült humanista láz fogta el egy idő óta. Hálaistennek. Az emberiség rettenetesen bízik magában. Néha tehát nem árt lehajtani a fejünket s átadni magunkat egy kis, üdvös, bús reménytelenségnek. Emlékezzünk meg néha, hogy ez az óriási élet mégis csak az, aminek régi nagyok mondják. Bolondos színjáték. Halad a tudomány? Vele halad a betegség is. Nő a szabadság? Kínosabb és általánosabb lesz a lenyomottság érzése. Mi kapnánk helyet a párizsi Morgue-nak. Szembe építtetnők a lelencek palotájával. Hogy kitágult ez is!... Jönnek az elevenek, és jönnek a halottak. Ez aztán egy kis mementó is volna. Ez a két palota egymással szemben. Olyankor, mikor az emberiség hajlandó magát nagyon elbízni.
Budapesti Napló 1905. április 30.
Pont.
Képekről volna legjobb írni egyet és mást. Idegenekről és magyarokról. Mert, hajh, mégis csak legszebb: a kép. A tökéletes nő is csak vásznon él. A francia poéta azt énekli, hogy asszonya szemei oly szépek, mint egy szép kép képzelt asszonyának szemei. Az én igazi szerelmem egy Collin-kép bájos asszonya. Heine a milói Vénusz faragott képébe volt csupán igazán szerelmes. Nők és férfiak szeressétek egymást, de szerelmesek csak szép képekbe, szobrokba legyetek.
Valamit éreztem, és ki is mondtam már a budapesti tárlatról. Írtam emberekről, magyarokról főképpen. A hosszabb írást még mindig halasztom. Talán várok még egy pénteket. Úgy sem merném hinni, hogy az én írásom hozná majd divatba a tárlatjárást. Még messze vagyunk attól, hogy a szép és nagy képek csinálják önmaguknak a közönséget. Attól is elég messze, hogy a jó és jóságos kritika.
Egy jól portált büfé a tárlaton és egy lármás sétahangverseny, s a budapesti jómódú polgár (vagy nagyságos polgárasszony) hajlandó tudomásul venni, hogy Mednyánszky fest, sőt Fényes is fest, Kernstock is, Ferenczy is, de még Perlmutter is. Sőt még jónéhányan szintén festenek.
Erről s róluk fogunk hát majd beszélni. Ma nem.
De azért próbáljanak szerelmesek lenni képekbe, szobrokba, ha tudnak, hölgyeim és uraim. Jó dolog az, majd meglássák.
A képek, a szép képek, egyéb erényeiken kívül még tartósabbak is, mint a színésznők és színészek. Úristen, sokszor jut eszembe, hogy az életem nem vidámságos, de mindig van sok vígasztalásom. És nem utolsó ezek között, hogy nem vagyok primadonna s nem vagyok a budapesti közönség kedvence. Mert nagy csapás ám ez. Elnéztem szegény Küry Klárát a Dancigi hercegné-ben, a Király Színház nem elsőrendű szállítmányában. Hát ő már csak az volt, a nagyérdemű közönség kedvence. És mit csinál ebben a nem elsőrendű angol operettben? Még táncol is. És becsületesen, kedvesen csinál mindent. És a közönség nem akar visszaemlékezni, hogy ez a művésznő joggal reklamálhat tőle minden babért, mert őt a közönség olyan magasra emelte, mint előtte még senkit. Ellenben a közönség nem emlékezik. Sőt úgy viselkedik, mint Monsieur Paris, avagy Monsieur Fadd. Hóhéri módon. Fölmagasztalja a maga színpadi kedvencét, hogy lenyakazhassa. Én bizonyisten nagyon csodálkozom, hogy még akad olyan színésznő és színész, aki mer a budapesti közönség kedvence lenni.
A Dancigi hercegnőért nem kár, de Küry Kláráért kár. Nem a művészet okából. Mi közük a színházak kilencvenkilenc és fél percentjének a művészethez? De kár ilyen emberi dokumentumot látni, ilyen emberi tragédiát.
Emberi tragédia... Madách darabját, az Ember tragédiáját új előadásban mutatta be a Nemzeti Színház. Nevetséges volna a kegyetlenség vádjától félni, hogy kimondjuk: nem volt ez jelesebb művészi esemény, mint a Népszínház 7777 (ez cím) című darabja. Végre is Madách remeke ellen ebben egy kis gondolatnyi érzés sincs. Még a fölújítás ideája ellen sincs. Sőt az átdolgozásnak tiszteletreméltó és kétségtelen értéke ellen sem. De miért kellett a Nemzeti Színháznak éppen Madách nevében elárulni magát azoknak is, kiknek még eddig magát el nem árulta? Rostandról, a Cyrano írójáról mesélik, hogy ő nem szeret színházba járni. De van neki egy bábszínháza, s evvel mulat. Hátha Rostand nem a párizsi Comédie-tól, de a Budapesti Nemzeti Színháztól csömörlött volna meg? Akkor talán még bábokkal sem játszana színházasdit. Van itt néhány kiváló, ügyes színész. Ők nem tehetnek még arról sem, hogy itt vannak. Hanem a felfújtságnak, a semmiségnek milyen kellemetlen pöffetegjei csinálják itt azt a stílust, mely egyedül a Nemzeti Színházé az ó- és újvilágban, arról beszélni sem jó. A szó, a gondolatöltöztető szó is elvész e színházban. Hogyne veszne el az érzés, a hangulat, a sejtetés, a dísz, az artisztikum?
Nyilván sokáig tart még az az állapot Budapesten, hogy akik becsülik és joggal becsülik magukat, azok barlanglakók lesznek. Sajátságos, hogy nálunk még színészeknél is így van ez. Akinek nincs meg az illendő kicsisége, magában marad. Ujházi Ede művész voltában - ha furcsán hangzik is, - barlanglakó. Jászai Mari is. Még Márkus Emma is az kezd lenni. Aki annyira a nyilvánosságé, mint a színész (és az ő művészete), még az is rászokik arra, hogy féljen a nyilvánosságtól, főleg féljen attól, hogy bátran, nyilvánosan s kedvvel tegyen gyakorta hitvallást az ő művészetéről.
Ez különös, ha érthető is. Valami tisztulás kell a magyar kulturális életben, és ez nem ama bizonyos, régi frázis. Bölcsen, igazságosan sehol sincs, de ilyen lehetetlenül, mint nálunk, viszont nem lehetnének a dolgok sehol.
Az Operaházban Puccini Bohémélet-jét kaptuk e héten. Carré úr színházában láttuk utoljára, a párizsi Opéra Comique-ban. Magunkkal jönnénk ellenkezésbe, ha meg nem dicsérnők a budapesti bemutató előadást. Hiszen ezt el is várhatja tőlünk bárki. valóban, ha még nincs is, de lesz Operaházunk. Ha nem a mi kedvünkért, de meg kell csinálni a - főhercegekért s vendégeinkért, az idegenekért.
Nem is lesz ez nehéz. Magyar zene nincs. Tehát csinálunk magyar Operaházat. Magyar dráma van: tehát jöjjenek a németek. A németek... Megyek hazafelé tizenegy órakor, s egy utcából özönölve jön a Vígszínház publikuma. Németül beszélnek, lelkesedve, izgatottan. Kijelentem becsületszavamra, hogy Farkas Pál Olgája van olyan jó darab, mint zum Beispiel a Traumulus. Mit mondjak még? Igenis jogosult minden germanofóbia ez országban. Az a mi nagy nyomorúságunk ugyis, hogy a némettel szállíttatjuk magunknak a kultúrát. Szegény Neszmélyi. Ő bezzeg nem volt nacionalista. Még akkor nem Kossuth Ferenc adta minden művészi alkotáshoz az exekvaturt. De intelligens emberek éltek, kik tudták, hogy nekünk szabad tanulni orosztól, franciától, norvégtól, dántól, angoltól, csak némettől nem. Mindenekelőtt azért, mert a budapesti burzsoázia - német műveltségű, az Isten bocsássa meg ezt neki. De ne bocsássa meg a Vígszínháznak, hogy legalább is annyit ártott ennek az országnak, mint - Szapolyai János a mohácsi csatánál.
Legyünk derűs hajlamúak, s jegyezzük föl, hogy a magyar ciklus sikert hozott ma a Nemzeti Színházban. Géczy István és Hegedüs Gyula darabja, az Enyészet került ma a sorra. Olcsó darab. Olcsó munka, de legalább: megcsinált. Egy hibája van. Megérzik rajta, hogy írói nem magyar földön vették föl a témát, s álmodták színdarabbá. Olvasták valahol. Mindegy. Ezúttal elküldhetné Kossuth Ferenc úr a maga fő-praetori elismerő levelét. Amit nem küldött el eddig Ábrányi Kornélnak, ki Iván címmel bajnoki hőskölteményt írt. Ábrányi Kornél nem igazi poéta. De Iván-ja által mond annyit, amennyibe Széchenyi István beleőrült, s Grünwald Béla belecsömörlött. Ebben az országban senki sem lehet valaki. Boldog, akinek olyan álmai vannak, melyek elaltatják. Bródy Sándor Dalmáciában feledi, hogy magyar író. Ábrányi Kornél magyar író akar lenni, hogy feledje magyar politikus voltát. Az Úristen éltesse Apponyi Albertet és társait: nyomorítsák el ezt az országot egészen - Macedonia rongyáig.
MK 1905. április 30.
Diósadi.
Az élet mondjuk: Élet, vagy viaskodásba űz bennünket, vagy megengedi, hogy álmodjunk. Az emberek az álmokat szeretik jobban, s az álmodók különbek, mint a viaskodók. A művész, mondjuk: Művész, az emberi-lélek e két-utúságának Herkulese, s ha amit mondunk, a szavak olcsó játékának tetszik is: viaskodva álmodja, vagy álmodva viaskodja át az életet. A színpadról pedig szintén csak az merjen hozzánk szólni, ki két kálváriát járt. Hozzon a viaskodásból többet, vagy az álomból, nem bánjuk, de hozza az élet nagyszerű teljességét.
A magyar Nemzeti Színház most ciklusban bocsátja elénk azokat a magyarokat, kiknek mondanivalóik vannak számunkra az életről, mondjuk: Életről. Kis gyanakvások, pletykák, intrikák hínárjából kiszakítjuk lábainkat. A magyar ciklus csúnya, budapesti legendaköre fölött ellépünk, s megyünk azon urak elé egyenesen, kik jöttek hozzánk mostanában hirdetni az igét.
Istenem, istenem, borzongunk a kietlenségben, s megrettenve nézünk a saját lelkünkbe: hát mi is csak ezt látjuk, érezzük ki az életből? A magyar élet nem is Élet talán, s magyarul nem lehet álmodni sem? Ezennel nem írunk le egy élő nevet sem. Csak emlékeztetünk mindenkit a magyar Nemzeti Színház újabb estéire. Miket és kiket hallottunk az emberről és az életről szólni? Kis, részlet-emberek, kik nem akarnak kevesebbet, mint magukhoz alacsonyítani a világot, beszéltek hozzánk s szóltak viaskodásokról, melyek kakasháborúk, és közöltek álmokat, melyeket méltatlan dolog volt megálmodni. Büszke, meredek, bús és bölcs kálvária helyett sámedlire hágtak ez urak, s onnan tekingetnek szét. Az egyik borzas kis fantáziájával az ikaroszi problémát áttelekkönyvelteti egy kisbirtokosra, meghajszolja az alakjait még közönségességükben is képtelen tereken, s azt mondja: ez a magyar élet. A másik kikönyököl egy zsúros ház ablakán s szendviccsel preparált gyomorállapotban betekinti az életet, s darabot ír róla. De mindre rálicitál az az úr, a ki becsületes átmelegedéssel fogadja be ugyan lelkébe, amit látáshoz nem szokott falusi szemek megállíthatnak, s meg akar vidámítani bennünket, be akar világítani az élet szent, titkos tárnáiba ama fölemelő, ragyogó, krisztusi bizonysággal, hogy e nagyszerű életben létezik derék - mágnás. Egy árvaszéki problémát fogalmaz meg aztán egy másik úr a lelketlenség cikornyás hangján. Ejh, ne folytassuk. Semmi, semmi. A mi íróművészeinknek kínai nyelven van írva az élet. A mi Herkuleseink félutat sem járnak. Nem kettőt. Se nem viaskodnak, se nem álmodnak. A magyar Nemzeti Színház pedig e héten ítéletet mondat felettünk egy Madách Imre nevű, sajnos, már néhai úrral. Hiszen jól van: legyen igazuk azoknak, kik úgy vélik, hogy Az ember tragédiájába sokat beleálmodtak már jóval előbb. De ez a néhai magyar ember mily magasságban járt, miket látott, érzett és szólt. Dörgedelmes lesz az ő ítélete. De hasznos csak úgy, ha Somló Sándor is segíteni tudna neki. De vajon nem sámedli-ember-e ő is. S nem sámedli-magasság-e az egész mai magyar Nemzeti Színház? Okvetlenül kezdjük már sokan szomjúhozni az igazi Életet s az igazi Művészt. Talán-talán összeakadnak ők, s akkor még a Nemzeti Színház sem tudna útban lenni. Fölrúgódnék. Hejh, de csak jönnének ők már, óh magyar ciklusos szomorú világ!...
F 1905. április
A. E.
Száz esztendeje lesz e május kilencedik napján, hogy meghalt Weimarban az az igen nagy ember, kinek Thorwaldsen faragta az első szobrát. Szinte azt írtuk, hogy Goethe Schillere. Mivel a magyar memóriák legfelső fiókjában úgy pihennek ők. Schiller - és Goethe. Kettős szobrukat Weimarban ma talán nem faragnák kettősnek. Ők ketten immár eltávolodtak egymástól. Hadd maradjanak azonban együtt, ahol együtt vannak. Nálunk is, sőt nálunk igazán, ahol Schillert értettük meg mindenha jobban, s ahol mintha nem is telt volna még el a száz esztendő, mert nálunk hosszabbak az évek.
Ma ünnepli a hivatalos magyar irodalom Schillert. Már ünnepelt Bécs. Ünnep ünnepet ért mindenütt, ameddig csak die deutsche Zunge reicht. Lesz még talán ez évben ezer ünnep, Budapesten tisztelik a dátumot. Alig pár nappal előbb áldozik a magyar géniusz Schiller emlékének a naptári napnál. És ez az ünnep mindenképpen helyes ünnep. Ünnep, mely okvetlenül megülni való.
A nemzeti géniusz igen érzékeny madár, de talán mégsem veszi tépázásnak, ha a mi nagy ébresztőnknek is tartjuk a weimari halottat. Schiller szózata belezendült hatalmasan a mi új irodalmunk bölcső-dalába. E hangot át-átkapták a magyar lanthúrok, s e hang zeng még most is. Hazájában elért a legfőbb halhatatlanságig. Bent él a lelkekben, a percekben, a hangulatokban, az egész, törő, zúgó életben. Bennünk nem olvadhatott így fel. És nálunk még egy kicsit az eleven Schiller él. Fordítók dolgoznak Schiller-műveken, s izgató erejű szelleme Goethe társának fölöttébb otthonos itt még, hol Schiller társának appolói magaslatait otthonosan megjárni bajos a mi kicsinységünknek és nagybajúságunknak.
A magyar Schiller-ünnep tehát helyesebb és több, mint egy Dante-ünnep például. Egy Dante-ünnep csak demonstráció. Hogy az emberi szellemmel fáklyás, örök, nagy világ-útján együtt akarunk lenni. Ezt jelenti. A Schiller-ünnep szinte nemzeti ünnep. Mert Schiller nemzeti életünkhöz, a még mindig küszködő nemzeti léthez, adta nekünk az erőt, mikor megtermékenyítette a dadogó magyar nyelv apostolainak agyát és szívét. Hiszen ő hatott, ő uralkodott itt legjobban. S az ő szelleme él még ma is itt. Mert hogy sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. A Schiller-jubileum mai magyar dátumán szeretnénk szólni: most pedig talán már a Goethe-csapáson. De ez szinte kegyetlenség volna, ünneprontó s hiú ige. A nemzeti géniuszt nem lehet dirigálni. Adjuk meg hát a lobogómeghajtás szollemnis és szokásos jelét. S írjuk ide a nem új igazságot: a nagyokat pedig nem egy népnek adja a Sors, de minden népeknek.
Budapesti Napló 1905. május 3.
Pont.
A színészeket fölbátorították a drámaírók. Ha így van - gondolják - ők is írnak. Mint ahogy szinte igazuk is van. Ma este a Nemzeti Színházban Dezső József színműködött. Talán tizennyolc percig tartott az eset. Egy dramatizált, olcsó kis románcot kapott a májusian ritkaságos, de familiáris publikum. Esküvőre készül a szép menyasszony. Pazar nászruháját kis varróleány igazítgatja. Jön a vőlegény, s a varróleány ráismer benne az ő hűtelen lovagjára. Nem csinál szcénát. Legyenek boldogok az egymáshoz valók. Ő csak egy szál mirtuszt kér a szép menyasszonytól. A násznép megindul. A kis, kopott varróleány egyedül marad. A zenekar édes nászindulót játszik. Ő fölkapja a cókmókját, s búsan, lomposan megy vissza a műhelybe. Szóvirágos, naiv kis munka. Pedig ha banális is a románc, egy erős poéta kegyetlen hatásokat diktált volna ki belőle. Így is jó volt. A szerzőt sokszor hívták a lámpák elé. A kis dramolettben Paulay Erzsike, D. Ligeti Juliska, Odry Árpád, Paulayné, Helvey Laura játszottak. Paulay Erzsike szép, üde menyasszony volt, s lelkünk fájt érte, hogy ilyen fiatalon túlsóhajtja, túlénekli a legöregebb nemzeti színháziakat is. Dezső darabját Géczy István és Hegedüs Gyula darabja, az Enyészet követte. A színészszerzőké volt, az este, s nem volt rosszabb sok más esténél. Valószínű, hogy ugyanígy nem volna káros, ha néha némely drámaírók játszanának a színpadon. Erről a cseréről talán lehetne beszélni.
Budapesti Napló 1905. május 4.
(Dyb.)
Budapestre készül amerikai Washington György szobra. Vajon jobb lesz-e ez a szobor, mint a budapesti szobroknak szabad, majd elválik. Mi alig várjuk, hogy ez a szobor álljon. Pedig a faragott képeket, az ó-divatúakat, nagyon nem szeretjük. Sohse becsüljük meg velük azokat, akiknek az ünnepi beszédek frázisai szerint emeljük. Ritkán emelünk szobrot annak, aki megérdemli, ott, ahol helyén van, s akkor, amikor illik. Írtuk már egyszer-kétszer, hogy a monumentumokkal magunkat mérjük. Ha hitványak a magyar monumentumok, mink magunk vagyunk kissúlyúak. A mai szobrozás pedig mindenképpen lelketlen divat. Majd elmúlik s megjavul.
De örülni fogunk Washington György szobrának. Szeretjük a szobor-nagyköveteket, új funkcionáriusait a legújabb időknek, mikor a népeket semmiképpen sem képviselik már idegen népek közt a nagy és kis követek. A diplomácia kész nevetség ma már, de a renyhe világ konzerválja őket sok más nevetséggel együtt. Az emberiség leendő, új, más élete még csak jelekkel beszél hozzánk. E jelek közül valók a szobor-nagykövetek. Az ő szimbolikus evangéliumukért azt is megbocsátjuk nekik, hogy szobrok. Rendszerint lelketlenek és rosszak.
Ma például Rómában leleplezték Hugo Viktor szobrát, Goethe szobra már ott áll Rómában. Ma a francia Jupiternek evvivázott Róma népe a germán Apolló után. Mit gondol vajon Goluchowski úr, vajon rosszabb diplomata lesz-e ott Rómában ez a szobornagykövet, mint az ő kvirináli nagykövete? Hogy a nagy francia poéta szobrát udvar, nép, katonaság köszöntötte ma, ez ér annyit, mint egy velencei találkozó. Hugo Viktor arra fogja emlékeztetni a taljánt, hogy latin testvére a franciáknak. És ha ott áll Goethe szobra is, de hát nem latin, sőt hellén volt-e Goethe is? És kaphat-e szobor-nagyköveti állást Rómában - Radetzky például? A szobornagykövetek a művelt népek leendő nagy testvériesülésének a pionírjai. Tolsztoj szobrára gyűjtenek Párizsban s Beethovenéra. A nemzetek kezdik elküldeni egymáshoz szobor-nagyköveteiket. Hogy aztán majd, egyszer, nagy, szent, jó órában egész lelkeiket küldjék el egymásnak. Mert művelt és szabad népek csak szövetségben élhetnek együtt.
És ezért várjuk örömmel Washington szobrát. Sőt a Lenau-szobornak is örülünk: Voltaképpen szomorú ugyan, hogy magyarjainknak kell ott künt Kossuth faragott képe s demonstrációnak itthon Washingtoné, melyet szintén magyarok küldenek haza. Szomorúság az is, hogy a Lenau-szobor azt jelenti majd, hogy szülöttjei e földnek szívesen kapcsolják magukat különb kultúrákhoz, ha tehetik. De mégis csak lesznek szobor-nagyköveteink. Mégis csak azok lesznek. Washington György hozza a demokrácia világának a tanácsát, s Lenauval együtt arra int bennünket, hogy térjünk végre is intenzívebben intellektuális életre s munkára, mert elhagynak bennünket saját fiaink, s elvész a mi népünk, mert igazi szabadság és tudomány nélkül való.
Budapesti Napló 1905. május 7.
A. E.
Ma este már egy esztendeje. Egy esztendeje már, hogy itthagyott bennünket sivárságunknak fejedelmi dísze, kinek neve Jókai Mór. Pennás emberek siránkozának ma, hogy íme nem siet ez ország Jókai szobrával. Nem érzi, ki volt neki a mesék nagyura. Mert késik ama szobor.
Hát csak késsék is. Bizony csak késsék. Várjon a mi író Jupiterünk különb időkre. Néhány nap alatt olyan tanítást kaptunk a szobrokról, hogy félünk. A Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor dolga oltotta belénk e nagy félelmet. Tetszett már ugy-e hallani, minő meddőség zokogott ki e két szoborpályázatból? Óh, iszonyú meddőség. Csak azt bajos megállapítani, kik a meddőbbek, a művészek-e, vagy jurorok, kik ítélkeznek a művészek felett.
Mondunk valamit. Ha a magyar művészek képtelenek ma ihletést kapni Kossuth Lajos és a nagy idők emlékének megfaragásához, csukják be a boltot azonnal Kossuth Ferenc és Apponyi Albert. Nemzeti föllendülésről szaval Pozsgay Miklós és a legkisebb számú hordár is. Ha csakugyan 1848 buzog újra a lelkekben, kiken lehetne ezt jobban obszerválni, mint a művészeken, a néptömegek lelkének és időjárásának finom barométerjein? És még a művészek sem tudnak dokumentumokkal szolgálni? Akkor ez az egész országos cécó hazug. Ez a nagy hazafias mámor nem igazi.
Ám jó. Mondjuk, hiszen sokan mondják, maga a derék öreg szerződtetett francia tekintély, Bartholomé is effélét mondott: bátran lehetett volna a beérkezett pályaművek közül választani. Miért nem tették? Micsoda titkok lappangnak e két fura pályázati eset mögött? Miért az elzárkózás? A halasztás? A művészek keserítése? A publikum egyébként is kevés melegségének lehűtése?
Nagyon rosszak voltak a pályaművek? Tetszett volna kijelenteni juror uraiméknak: a magyar művészet ez idő szerint olyan koldusnak tetszik előttünk, hogy várni fogunk, míg jönnek a zsenik. Ez őszinte beszéd lett volna. Igaz, hogy mi nem vagyunk ilyen fene-szigorúak. Ha obligát vásárlást eszközölünk, mint például az idei tárlaton is, hát megveszünk mi mindent. Csak név legyen a kép s szobor alatt, de - név! Aztán ha Velencébe kell kirukkolnunk, elszállítunk mi oda mindent. Csak úri helyekről jöjjön, jó modorú emberektől, kártyapartnerektől, klubpajtásoktól, ivó kamerádoktól. Szóval és magyarul: hagyjuk mi egymást élni.
Én nem értem ezt a Bohnicseket, miért hagyott itt bennünket. Nincs több ilyen náció még. Itt szépen lehet élni, akinek van kiből és miből. Úgy látszik, a sors megirigyelte az operaháztól, hogy kezdett jól menni a dolga. Bezzeg most malőr malőrt követ. Wagner-ciklus s hangulatos kapuzárás reménysége egyelőre fuccs.
Tanulna a Nemzetitől az Operaház. A Nemzeti bizony nem hagyja zavartatni magát. Csinálja vígan tovább az ő saját külön magyar ciklusát. E héten szerencsére csak egy felvonásossal gazdagodott a magyar irodalom. Dezső írta, a színész. Egy szál mirtusz. Ez a címe. Mintha összebeszélt volna ez a Dezső a Népszínház premier-írójával, Farkas Imrével, ki szintén egyfelvonásos operettel rukkolt ki. Jeanette a címe. Szöveg és muzsika a Farkasé. A Dezső darabja egy dramatizált Farkas Imre-románc. A Farkas Imre operettje pedig muzsikailag olyan, mintha a szerző lopva lekottázta volna, mikor a Nemzeti Színház színészei drámát énekelnek. Egyébként pedig Dezső darabjában nincsenek éppen olyan csinos versek, mint a Farkas Imréében. Azaz pardon. A Dezső darabjában nincsenek is versek.
Miközben pedig a Királyszínház trónját visszafoglalja Fedák Sári, a kedves régi miss Halton estéire készül a Magyar Színház, a budai bódét hirdeti Vidor, s Frizzót böjtölgetné már ki, ha lehetne ugyancsak, Krecsányi a Városligetből; a Vígban vígan játszanak a németek. Ezek a németek nagyon jó kollégák. Föltették magukban, hogy ők bizony nem főzik le magyar aktor-társaikat. Nem is főzik. De azért van lelkes közönségük. Ha egy új Bach-korszak következnék - a lelkünk fáj, de úgy sejtjük - Budapestet háromnegyed részében vissza lehetne germanizálni. De ebből nem az a tanulság, oh méltóságos koalíció, hogy Bartha Miklós az államtitkár legyen. Több kultúrát és több vagyont ennek az országnak. A magyarul beszélő őrnagy urak később is jöhetnek. A magyarság, a nemzeti erő: a kultúra. A kultúra pedig csak jó módban szeret tenyészni. De kultúra kell. Kultúra bizony, Makkai Zsiga bátyái e szegény országnak!...
MK 1905. május 7.
Diósadi.
Az Akadémiának a minap nagy örömet szerzett egy pécsi joglíceumi tanár. A tanár úr a tömeg bűntetteiről tartott fölolvasást. És a felelősségről persze.
A pécsi tanár úr újító hajlandóságú ember. Ez az újító hajlandóság abban világlik meg nála, hogy a bűnös tömegnek nem minden egyes egyénét egyformán kívánja ő büntettetni. Ami szép dolog. Sőt ő még a tizedelésnek sem híve. Ami pedig nagyon jeles büntető mód. Egyik dicsősége az osztrák hadseregnek. Egy egész ezred találtatott bűnben? Minden tizedik legény kikötődött. Még vétkes is kerülhetett a megbüntettek közé.
De a pécsi tanár úr modern ember. Ő a tömegkriminálitás dolgában egészen a mai felfogás híve. A már kodifikált felfogásé tudniillik. Mérlegeljünk, de büntessünk mindenkit. Igaz, hogy a saját teóriája szerint is a tömeg az egyént a maga valóságából teljesen kivetkezteti. De ez mindegy. Büntetni kell minden egyént. Mert büntetni csak kell?...
Folytathatnók a tanár úr gondolatmenetét, de fölösleges. Nem volt neki semmi mondanivalója. Egyik kis mondatával agyonütötte a másikat. Egyik régit a másik régivel.
De hát akkor miért olvasott fel a tanár úr? És miért élvezett az Akadémia? Azért, amit a pécsi tanár úr az ő felolvasása végére tartogatott. A méla, de alapjában kibékítő és mindenek fölött úri akkordért.
Ez az akkord pedig így cseng: Itt az ideje, hogy a tömeget, a nyugtalant, a rakoncátlant, megfenyítsük, itt az ideje, hogy minden izgatást bűntettnek deklaráljunk.
Valóban itt az ideje. Éppen azért beszélhetett az Akadémiában a pécsi tanár úr. Az Akadémiában, ahol a spanyol inkvizíció is igazolva van már.
Az Akadémia fennállása óta először érezte meg az idők hangulatát. Az igaz, hogy az idők hangulata vagy száz évvel visszacsúszott a múltba.
Pisszegni mersz, tömeg? Éppen jókor. Jogokat akarsz? Nem tiszteled a társadalmi békét? Nem tiszteled a tekintélyeket, a múltat? És még az Akadémiát sem tiszteled?... Olyan idők járnak, hogy bűnhödni fogsz, tömeg. Olyan idők járnak, hogy aki valami újítást hirdet most, az izgató és bűntevő!...
Egyenesen az folyik a pécsi tanár úr beszédéből, hogy a grófi domínium elégedetlen aratóira rá kell küldeni a katonaságot. Beszállásolni a falvakba, hol az elégedetlenek laknak. És ha pláne szavazati jogért kiabál a tömeg? Egyenként izgatók, s egyenként büntetendők.
Itt az ideje. Mondja a pécsi tanár úr. Félünk, hogy igaza van. Itt az ideje.
Budapesti Napló 1905. május 11.
Pont.
- Bemutató előadás a Vígszínházban -
Júniusban, mikor megindul a boldog, pénzes léhűtők tavaszi szent körzarándoklása olyan karajban, mint New-York, Róma, Párizs és London, - ejti Párizst legszívesebben (és okosan) útba az idegen.
E tavaszi szezonra, mely eltart szinte július 14-ig, készülnek a Miss Chipp-féle színdarabok. Van az ilyen darabban minden. Apacs-tragédia, hipnózis, kormányozható léghajó, Marconigraf, telepátia, anglománia és anglofóbia (tekintettel a szeretett angol vendégekre), szentimentálizmus, rémség, tánc, fregoliáda, zene (és minő zene!) De mindenekfölött sok ízetlenség és ostobaság.
No, de ott, ahol az ilyen darabokat játsszák, nem is akarnak, és nem is várnak egyebet. De a Vígszínház publikuma nem várt - ennyit. És igen megdöbbent ízlésének ilyetén lebecsülésén. Jól van: itt a május. A Vígszínház publikuma sem válogatós. De mégis, mégis. Kőbül épült a színház, s nálunk még megvan a kőnek a maga külön tisztelete.
Miss Chipp egy angol gamine. Egy zsebmetszőbanda gyöngye, ki abban a hitben van, hogy nincs szebb dolog, mint lopni. Párizsba küldi előkelő zsebmetsző-intézete, s mint nevelőnő kerül egy francia családba, melytől három milliót kell elemelnie. Hipnotizálja őt a titkos társaság egyik kiválósága. Miss Chipp azonban beleszeret a közjegyző fiába. Egy kis ellen-hipnózis, és Miss Chipp, a tolvajszűz menyasszonya lesz az ifjúnak. Gonosz hipnotizátorát elcsípik. (Elchippik, hogy méltók legyünk a darab elmésségeihez.) A pénz megmarad, a darab véget ér, s akinek nem tetszik, pukkadjon meg.
De esetleg tetszhetik. Mert sok trükk (talán igy nevezik) akad e darabban. Dalban és képtelenségben. Még tűrhető ötlet is. Például mikor az előkelő angol zsebmetsző-intézet választmányi ülésén a tolvaj gentlemanek lelkesen így fejezik be ülésüket: God save the King.
És mert Küry Klára játssza miss Chippet, természetes hogy élvezni is lehet. Fáradhatatlanul táncolt, aludt, füttyült, beszélt, változott, zongorázott stb., stb. a művésznő. És amit ő tesz, az bájosan van téve. Neki szólott ma este szinte minden taps. Új színész mutatkozott be miss Chipp szerelmesének szerepében: Somlay. Szép és értelmes legény. Fenyvesi a darab Svengali-szerepét játszotta. Sajnáltuk a sok értéket, mit rápazarolt. Egyáltalában sajnáltuk az egész kitűnő gárdát. Szerémyt, Tapolczayt, Hegedüst, Vendreyt, Balassát s valamennyit, kik játszottak. Nem volt ez az alkalom sem méltó hozzájuk. Félreértések kikerülése végett pedig nem akarunk mi mindenütt és mindig shakespearei magasságokat. Tetszik nekünk az elmés bolondság. Még a színes üresség is. De ha mint publikum néha ízlésteleneknek is tetszünk, azért nem kell bennünket ennyire lenézni. Goda Géza és Hervay Frigyes fordították nagyon jól a darabot.
Budapesti Napló 1905. május 12.
Dyb.