212. AZ AKADÉMIA LEGÚJABB BOTRÁNYA
Az úgynevezett Magyar Tudományos Akadémiának különféle című tagjai, tanítványai és aspiránsai bizonyos idő óta igen hasznos munkát végeznek. Arra vállalkoztak tudniillik, hogy egymásról kimutatják, milyen keveset érnek. A nagyközönség természetesen régen tudja, hogy mit ér az Akadémia és a hivatalos magyar tudósvilág, de mégis elismerésreméltó dolog, hogy most már az Akadémia is belátja ezt. A legújabb botrány az, hogy tegnap a Budapesti Filológiai Társaságban, ahol Heinrich Gusztáv elnökölt, Hornyánszky Gyula egy felolvasás keretében kimutatta, hogy Petz Vilmos "Ókori lexikon"-a, melyet az Akadémia megbízásából szerkesztett a jeles tudós, a Lüpke-féle hasonló című német lexikonnak igen értelmetlen, hibás fordítása. Hegedüs István próbálta megvédelmezni Petz Vilmost. Többen fölszólaltak. Bizonyos, hogy lesz az ügynek folytatása is. Ám ez már mind nem lesz érdekes. Kérünk már egy olyan leleplezést, hogy az Akadémia valamelyik tagjának eredeti műve csakugyan eredeti.
Budapesti Napló 1905. április 13.
Meghalt egy nemes, bájos, igazi francia idea, mikor pedig már gyümölcsöket is hozott. A párizsi kis munkásleányok konzervatóriumát becsukják. A Conservatoire Mimi Pinson Párizs egyik legfényesebb pontján állott. És minden este élénk volt az élete. Megédesítette az üzletekben alkalmazott fiatal leánykák életét, akik a rideg üzletből, íróasztaluk, írógépeik mellől idesiettek, hogy a művészetben képezzék ki magukat, a művészetben, mely megtanít arra, hogy keressük és élvezzük a szépet. A konzervatórium eredetileg csak három kis szobát nevezhetett magáénak, eleintén egy ideálisan gondolkozó ember poétikus eszméjének mondták, és végül tizenöt terembe volt elhelyezve, és mindenki tudta, hogy célja áldásos, és munkája gyümölcsöző. És a Mimi Pinson konzervatóriumát mégis be kellett zárni. A pénz nem futotta. Tanárai ingyen tanítottak, gazdag urak nem sajnálták a pénzt, melyet céljaira áldoztak, s az első esztendő mégis 24,000 frank deficittel zárult. De ez mégsem ölte volna meg a midinette-ek konzervatóriumát. Charpentier, a jeles zeneszerző, kié ez a gyönyörű idea volt, saját zsebéből akarta fedezni a kiadásokat. Hisz a "Louise" dicsőségesen járta be az összes francia opera-színpadokat, s az Opera Comiqueben már lázasan várták Charpentier két újabb zeneművét. Még egy új eszmét is valóvá akart tenni Charpentier. A Conservatoire Mimi Pinson fogalma mellé egy új fogalmat akart teremteni, az "Image Mimi Pinson" fogalmát. Száműzni akarta a midinette-ek szobájából az olajnyomatok sablonos ábrázolásait. Nagy, híres munkák művészi másolatait akarta helyükre akasztani, melyeket olcsó pénzért tehetséges midinette-ek készítettek volna. És az üzletekben alkalmazott fiatal lánykák mennyivel tisztábban látták volna ismét maguk előtt a művészet fogalmát... És ekkor közbeszólt a balszerencse: Gustave Charpentier beteg lett. Soká titkolták. Végre napfényre került. A "Louise" szerzőjét megviselte a túlságosan sok munka, idegei felmondták a szolgálatot. Charpentier idegbeteg. Orvosa még a levélírástól is eltiltotta. Befejezetlen munkáit hosszú évekig nem fejezheti be, ami jövedelme pedig a Louise-ból maradt, arra sajátmagának van szüksége. Nagyon drága dolog a betegség. A Mimi Pinsont tehát bezárták. Charpentier nem hozhat több áldozatot, s az állam, a város és az egyház nem akar többet hozni. A kérvényeket ridegen utasítják vissza. A feleletük rövid: nincs pénz! Pedig a tárlatok értéktelen vásznait még most is vásárolják nyakra-főre, a szép Párizsban is állítanak idomtalan szoborműveket, szubvencionálják a legképtelenebb vidéki akadémiákat. Persze a művészetet kell pártolni. De Mimi Pinson konzervatóriumát, azt bezárták, holott manapság élnők a demokrácia korszakát.
Budapesti Napló 1905. április 19.
A Mikádó-ban esténként nagy gyönyörűséggel, örvendetes megilletődéssel láthatta mostanában a budapesti közönség, hogy a régi aranyos Ilus alig változott. Pálmay Ilka - Pálmay Ilka maradt. Persze azt nem sejtette senki, hogy a múltnak ez a megjelenítése még több szenzációt fog jelenteni. Az a Pálmay Ilka, aki fiatalon tudott az időnek nagy zuhanásán keresztülrepülni, most arra készül, hogy ez eltelt időt polgárian is kitörli az életéből. Már régebben rebesgették, hogy Pálmay Ilka elválik a férjétől, gróf Kinsky Rudolftól. Azt is tudták a beavatottak, hogy békésen, szépen egyeztek meg ebben a házastársak. Elváltak, s úgy volt, hogy a nyár végén törvényes elválasztásukat is kérni fogják. Most aztán egy újabb fordulat egészen a nyilvánosságra hozta a díva váló-tervét. Bécsből azt jelentik, hogy Pálmay Ilka váratlanul elhagyta Bécset, és állítólag Amerikába utazott. Arról Bécsben sem tud senki semmit, mi bírta a grófnét ilyen hirtelen elhatározásra.
Budapesten tudakozódtunk, s arról értesültünk, hogy a grófné Dorottya-utcai Magyar Király-fogadóban lakott háromszobás lakásban. Néhány nap előtt Szegeden volt, s közreműködött egy a V. H. O. Sz. javára rendezett előadáson. Három nappal ezelőtt komornájával, Bzsnemszki Linával elutazott a grófné Budapestről. Minden holmiját a szállodában hagyta. Azt mondta, Bécsbe utazik, s kedden visszatér Budapestre.
Budapesti Napló 1905. április 23.
Kialudt az élet-lángja egy nemes, magyar, ritka egyéniségnek. Egy puritán lelkű, tiszta elméjű ember, kinek életfelfogása volt: soha alacsony eszmék közt nem cammogni, s elvégezni minden munkát s amihez erőnk van, halt meg ma reggel Nagyváradon, hol élt a puritánságnak, munkának, szabadelvűségnek, lelkesedésnek és magyarságnak ez a tipikus alakja. Nagyváradról jelentik, hogy Ritoók Zsigmond dr., a nagyváradi királyi ítélőtábla elnöke, ma reggel hatvannyolc éves korában meghalt. Kiváló alakja volt a magyar igazságszolgáltatásnak is, és széleskörű tevékenységet fejtett ki a város társadalmi életében. Halála híre mélységes részvétet kelt mindenfelé.
1905. április 23.
216. AMNESZTIA - HEINE HENRIKNEK
A Kulturvolk, nagy és szent Németország népe, felséges szép cselekedetre készül. Máris hajlandó elismerni, hogy Heine Henrik néhai költő úr német költő volt, s nem utolsó német költő volt. Egy kölni távirat újságolja ezt. Eszerint Düsseldorfban kiváló polgárokból bizottság alakult, amely elhatározta, hogy Heinenek nemzeti adományokból szobrot emel. És hozzáteszi a távirat, hogy ez lesz Németországban az első Heine-szobor, s költségeit 250 000 márkára teszik. Tehát Németország végre hajlandó volna amnesztiát adni Heine Henriknek. Hajlandó volna kegyesen a germán Panthéonban helyet szorítani Heine Henriknek. Volna... Mert ne tessék előre tapsolni. Talán már holnap cáfolat jön. Vagy lehet, hogy csakugyan megindul a gyűjtés. De még milyen távolság ettől a Heine-szobor! És milyen távolság a német géniusztól a megfinomodott, megnemesedett emberi géniusz!...
Budapesti Napló 1905. május 6.
Engedje meg, hogy akihez a levelét intézte, csak megköszönje igen szeretetreméltó figyelmét és érdeklődését, de a kérdéshez úgy szóljon hozzá, mintha valakinek, akárki másnak, íróembernek a dolga volna. Az író rendelkezik a maga írásaival. Polgári nevével állhat jót értük, vagy akár öt pszeudonimmal. Mert egy sereg írói név alatt is mindig ő rejtőzik. L. A. hogy mégis szóljunk a konkrét esetről, nem egy másik írónak a neve, de ugyanazon írónak egy másik írói neve. Ez a bujkálás lehet helyes, lehet nem, lehet okból, lehet szeszélyből, talán még keserűségből is, de az írónak joga van hozzá. Az ő analógiái tehát nem találók. Rimbaud verséről lehet talán még szó, de a Baudelaire-versek kritikáját nem akceptálja az, akiről szó van. Üdv.
Budapesti Napló 1905. május 6.
Egy portugálnak megengedte a királya, hogy megszökjék a gályarabságból, melyet nála alig érdemelt meg valaki még jobban. Idegen újságokban olvassuk ezt. A portugált ez újságok nevén se nevezik. Híres orvos volt. Jeles professzor. Jóltevője az emberiségnek. Az is akar maradni. Mert Berlinben állt meg menekülő útján, s ott akar ezután gyógyítani. Élni az emberiség üdvére.
Ez az ember ölt. Kegyetlenül és sokszor. Mint Jáger Mari. A legölőbb mérgeket ismerte. És sorra szedte a rokonait. Mire észrevették a dolgot, már alig volt rokona e földön a jeles tudósnak. Valamennyit megmérgezte.
Arról nem szól a hír, hogy mivégből ölt a portugál. Valószínű, hogy pénz miatt. Különben is ez illenék legjobban az esethez.
Ez az ember évekig vándorolt messze, vad tájakon. Messze, vad emberek között. Vándorolt pedig azért, hogy legyőzze az emberiségnek egy rettenetes ellenségét, a leprát.
Leprás vidékeken, leprás betegek közt élt sok évekig. Szenvedett, kínlódott. Lázban fetrengett gyakorta. És sohsem tudta, melyik percben konstatálhatja saját testén a rémes nyavalyát. És erőt az adott neki, hogy ő a felséges emberi nemért szenved, s ha meghal, a legszentebb ügynek mártírja lesz.
Visszajött, s dolgozott itthon tovább. Könyveket írt. Lelkesedéssel és tudással teljes könyveket. Közben pedig rokonokat küldött a megsemmisülésbe - pénzért. Ő, aki életét milliószor kockáztatta, nyomorult leprás férgekért, s meg még nem is született emberek egészségéért, lelkes, gyönyörű munkája közben ölte az élő embert, mint a legyet. Bizonyosan nem volt egy percig furdalása a lelkének. Ismerte a legrémesebb álcájú halált. Csókolózott vele gyakorta. Megtanulta az életet mint végtelent felfogni. S mikor önmagát, a tudósat, jóltevőt, nagyot, nem sajnálta a haláltól, eszébe juthatott-e megindulni egy pillanatra kis, szürke emberek eltaposásán, kik neki útjában voltak?
Nyilván nietzschei lélek volt a portugál. És dehogy is tudnánk zsoltárt énekelni róla, ha még meg is ejt bennünket lelkének rendkívülisége. Mi már, Maeterlinck módjára, az élet vidám, hangyai felfogásánál maradunk meg csak. A legnagyobb érték az élet. Kincs és szakramentum. Bűn eltaposni a férget is. És mégis különös fölindulással olvasunk a portugál esetéről. És a királyról, ki királyi cselekedetet végzett. Hírlik, hogy a gyilkos tudós most is dolgozik azon a könyvén, amelyben föl fogja tárni a lepra gyógyításának nagy titkát. És mintha ily szózatot mondott volna Carlos, Portugália nemes királya:
- Menj, menekülj innen, te gyilkos, te szörnyeteg. Az öt év alatt, mit a gályán töltenél, még rabtársaidnak kevés emberi érzését is megfojtanád.
És mintha súgva ezt tette volna hozzá:
- Vezéreljen az emberiség jó sorsa, te szent, jóltevő ember, hogy majd valamikor ezer és ezer megmentett élet hirdesse az emberi elme nagyságát és jóságát.
Budapesti Napló 1905. május 12.
A mai vasárnap májusi virágait adjuk az Akadémiának. Olyan ritkán érdemel, és kap úgyis virágot az Akadémia. Ma rászolgált a virágra. A magyar társadalomhoz szólott, s valósággal Széchenyi István lelke hangján szólott. És meg kell rendülnie minden komoly magyar léleknek. Ma az Akadémia, a nyugodt és copfos Akadémia a kétségbeesés szótárából keresett fölrázó és lázító szavakat. És bár az, aki az Akadémia nevében szólott, nem hagyta ki igéi közül a hagyományos akadémiai igéket a sajtó ellen, azt hirdette mégis, amit a sajtó derékjei már régen hirdetnek. Nincsen magyar intellektuális élet. Nincs magyar tudomány. Üres és felületes a magyar értelmiség. Történelmi átkunk, szegénységünk s Keletről hozott ideafóbiánk a legalsóbb népek sorába nyom bennünket. A napi élet eseményei s az olcsó, érzelmes politizálás a kenyerünk. Amink van, az másolás. E mellett félünk az idegentől, s azt szeretnők, ha mi megmaradhatnánk Ázsiának a csodálatosan törtető Európában.
Hát nem nagy dolog, hogy végre az Akadémia is velünk lát? Végre látja a maradiságot. Sőt dekadencia veszedelmét hirdeti. Sötétség van a lelkekben, s a demagógoké az ország, holott Széchenyi István mondotta: világosság kell, és nem gyújtogatás. Hallja meg a magyar társadalom s a magyar értelmiség: elveszünk, ha meg nem komolyodunk, ha elméinket nem tudjuk odaadni az európai gondolkozásrendnek. Minden polgárosodásunk: látszat. Potyemkin-falvak. Le kell győznünk a sötétséget. Helyrehozni, amit a küzdelmes évezred ártott. Törekednünk kell a gazdasági erősödésre. Le kell győznünk a fajtánkban fészkelő irtózatot a kitartástól, gondolkozástól, búvárkodástól. Mert különben sorsunk betelik. Dícséret az Akadémiának. Az ő mai megnyitó szónokának. Szívesen adjuk a mai vasárnap májusi virágait Széchenyi István sokszor méltatlan, rossz, kései tanítványainak. Valóban a tizenkettedik órában szólott az Akadémia. A bátor szó egyre ritkább itt, a sötétség terjed, az érzelmek mindent száműznek, az ürességek dominálnak, az egyetem rektora rektori székből szónokol tudomány és haladás ellen. Bizony itt a dekadencia és a reakció. Holott nekünk lázasabban kellene dolgozni s intenzívebb intellektuális életet élni, mint akármely más európai népnek. Ha egyáltalában élni akarunk.
*
A díszülés Tisza Kálmán emlékének áldozott. És az Akadémia szerencsés volt avval a beszéddel is, mely e nagy férfiú jelentőségét világította meg. Nem volt tudós, de történelmet csinált Tisza Kálmán, s e réven volt tiszteleti és igazgatósági tagja az Akadémiának. Most arcképét leplezték le, s jó helyen van annak az arcképe, ki úgyszólván bevezette népét a modern, európai életbe. A politika húzódjon félre. Tisza Kálmán már nem a politikáé. A nemzeté. És a Tisza Kálmánt méltató emlékbeszéd jól mondja, hogy ez a nagy ember minden századdal nőni fog. Magyar volt, új ember, puritán, népét szerető, törhetetlen. A tettek embere, kitől tanulnia kell minden magyarnak. Az Akadémia megnyitó beszéde s az emlékbeszéd egymást nagyszerűen és sokatmondóan kiegészítők. És az ezer bajú, szenvedélyekben remegő magyar társadalom bár méltatná ezúttal figyelmére az Akadémiát, mely ma méltó volt végre magához, s amely ma igazat adott az ő ellenségeinek, azoknak a lelkes, bús, derék magyaroknak, kik régen prédikálják azt, amit már az Akadémia is kezd belátni. Európai Magyarország, az igazi kultúra megbecsülése kell hogy jöjjön, a mai dolgok helyett. Bátor haladás. Vagy pedig mi fogjuk igazolni ama történelemfilozófusokat, kik egy nemzet életét csak ezer évre szabják.
NM 1905. május 15.
- Annie Besant Budapesten -
Budapest, június 3.
Kik hallották tegnap és ma este csodás Indiának küldöttjét, a szkeptikusok nagy ellenségét, a teozofia papnőjét, Annie Besant-et, hirdetni az új vallásos evangéliumot, sejtették-e, hogy ez az istenes asszony a hitetlenek fanatikus apostolnője volt valamikor?
Mert az volt Indiának küldöttje, ki jár gyógyítani a hitetlen, szkeptikus, materialista, modern világot, megmutatván nekik a végtelen élettengert, melyen az istenség hajózik, s hirdetvén, hogy meg kell finomulnia az embernek s fölemelkednie a végtelenségig, mely majd valamikor isteni fényben, megfejtve fog az ember előtt állni.
Londonban történt 1893-ban. Nagy heti összejövetelüket tartották London szabadgondolkodói, az istenes babonák ördögűzői. A gyülekezet várta az egyik leglelkesebb vezért, az istentagadásnak s a materialista, tudományos gondolkozásnak hatalmas tűzű hirdetőjét, ki nem volt más, mint Annie Besant.
A szabadgondolkodó papnő megérkezik. A tömeg hallani kívánja. Ő megszólal, s kipattan egy olyan szenzáció, a teremben, mely bejárta az egész világot, ahol az emberek intellektuális életet szoktak élni.
Avval kezdte Annie Besant, hogy búcsúzni jött. Megválik a szabadgondolkodóktól, mert új világosságot nyert a lelke. Nem tud többé szkeptikus lenni s az istenség ellen harcolni. Más útja van. Éppen az istenes tudományhoz, a teozófiához hódolt át.
Az angol lapok hasábokat írtak ekkor Annie Besant pálfordulásáról.
És Annie Besant még akkor, rögtön megmagyarázta a gyülekezetnek, hogy ő meg van győzve és pedig nem metafizikai bölcsességekkel, de empírikus módon, kézzel foghatólag. A teozófia meghódította. Elbeszélte, hogyan.
Akkoriban halt meg a teozófiai társulat feje, Blavatsky asszony. Annie Besant a szobájában ült, és olvasott. Egyszer csak váratlanul, hirtelen ölébe egy pálmalevél hullott. Tű-szúrta, ismeretlen betűkkel. Nem tudta, honnan. A tetőzet ép. A könyvtárról talán? A könyvespolc lomjai közül? Elvitte a levelet komoly s értő tudósokhoz. Szanszkrit nyelven voltak róva a levélre a szavak, s figyelmeztetés volt Annie Besant-hez, hogy küldetés vár rá. Térjen meg, s vegye át Blavatsky asszony örökségét a teozófia hirdetésében.
A szabadgondolkozó apostolnő mosolygott szkepticizmusával, mely az ő hivatásos hiszekegye volt. Mégis tett egy próbát. Átvizsgálta, elrendezte, s bezárta gondosan szobáját. Leült a szoba közepére, s mosolyogva hangosan szólt:
- Nos, titkos szellemek avagy isteni erő, hát próbáljuk meg. Adok egy órát. Ha egy óra alatt ismét jelentkezel, hinni fogok.
És csodálatosan lehullott a pálmalevél, egy másik pálmalevél újra ilyen szavakkal:
- Mit tétovázol? Állj a helyre, hova küldetve vagy.
És Annie Besant megtért. Így beszélte el e megtérés útját.
A szenzáció hetekig tartott. Az angol lapok előfizetőik számára levelezés-rovatot tartanak fel. E rovatban is persze pro és kontra az Annie Besant-esetről folyt a szó sokáig.
Beleszólt az újság-diskurzusba Cumberland, a nálunk is szerepelt, világhírű gondolatolvasó. Kijelentette, hogy minden ilyen történet dajkamese. Ő letett száz font sterlinget ennél és ennél a bankháznál. Tegyen le az is, aki az ilyen csodás esetekben hisz. Mutassanak előtte s kölcsönös bizalmi emberek előtt akármilyen csodás mutatványt, fenomént, ő rögtön megmondja a nyitját, tudományos magyarázatát s utánacsinálja.
Egy Indiából hazakerült angol ezredes jelentkezett, s letette a száz font sterlinget. És fölhívta Cumberlandot, hogy bármely helyen, Cumberland tizenkét bizalmi embere előtt ő fog egy olyan csodálatos virágesőt rögtönözni, melyben virágok hullnak, nálunk nem ismert exotikus, indus virágok, amilyenek csak Hindosztánban nyílnak. És Cumberland - úgy látszik - nem tudta volna megfejteni a csodát. Egyszerűen nem jelentkezett, beismerte a vereségét. Ez a katonatiszt aztán elbeszélte egy újságban, mint hódolt meg ő a teozófiának Indiában. Blavatsky asszony, a híres apostolnő akkoriban jött le a misztikus, csodatevő braminokkal rakott indiai hegyekről, s készült világmegváltó útjára. Egyik indiai tábornokkormányzó meghívta ebédre a már híres nőt.
Az ebéden résztvett ő is, az ezredes. Mindenki érdeklődött, s hitetlenkedett Blavatsky asszony szent tudományával szemben. Valaki megszólalt:
- Hinni fogok önnek, Madame, ha ebből a teremből a zongorát átvarázsolja fölemelve a levegőben, rézsen a szembenlévő sarokba. Blavatsky asszony leült a terem közepére, lehunyta szemeit. A többiek kimentek, s a nyitott ajtók küszöbén nézték; mi történik. Az apostolnő arca vonaglott. Rémes erőfeszítés látszott rajta. Kezei görcsösen fogták a szék támláit. Látszott, hogy akaratát, minden akaratát fölajozza, s koncentrálja az asszony. Egy óráig tartott. Hirtelen magától föllebbent a levegőbe a hatalmas zongora, s átrepült, leszállt a másik sarokba. Másnap hat embernek kellett visszavinni.
Így mesélte el a maga megtérését Annie Besant megtérésekor az illető ezredes. És hozzátette, hogy ez nem isteni erő, csodatétel az ő hite szerint. Hanem a fejlődő ember akaratának egyre-egyre csodálatosabb hatalma. Fizikai titkok ezek, melyeknek mivoltát ma még csak sejtjük, s melyek jelzik nagy összetartozóságunkat a végtelen élettengerrel és az istenséggel... Ami természetesen megengedi, hogy az esetekben azért illő tisztelettel kételkedjék egyikünk-másikunk.
Ez idő óta Annie Besant a teozófiát hirdeti, s hogy tökéletesednünk kell, agyunknak, lelkünknek, idegrendszerünknek finomulnia kell folyton-folyton, hogy fölemelkedhessünk oda, ahol a csodák nem lesznek csodák. A szkepticizmus apostola tehát az emberfölötti idealizmus és hit apostolnője lett...
*
Ma este második előadását tartotta Annie Besant Budapesten. Nagyon előkelő közönség hallgatta ma is. Még nagyobb, mint az első estén. A teozófia és a modern pszichológia volt ma a témája. Gyönyörűen előadott, érdekes előadását magyarul is tolmácsolták.
Budapesti Napló 1905. június 4.
221. VÁMBÉRY ÁRMIN ÖNÉLETRAJZA
Díszes, hatalmas, szép könyv jelent meg a Franklin-társulat kiadásában. Címlapján a betűk tövis-jelekkel megtűzdelve adják a címet: Vámbéry - Küzdelmeim. Ez az önéletrajz sokkal bőségesebb, mint ennek a nagy magyar embernek angol nyelvű, világszerte ismert önéletrajza. És a gyönyörű kötetből nagyszerűen beszél a magyar olvasóhoz egy rendkívüli, nagy eredményű élet. A közelmúlt milyen messze van tőlünk. Milyen hatalmas lendület élt a magyar lelkekben akkor, mikor Vámbéry Ármin lelke ezen a földön olyan szédítő, küzdelmes, hatalmas vállalkozásra, mint az övé volt, megedződött. A koldus, kis zsidó fiú, kinek gúnyosan mondta a szerzetes-professzor: "Mósele, minek tanulsz? Nem volna jobb, ha sakternek mennél?" győzedelmesen áttörte magát az életen. Fejedelmek barátja lett. Tudásával, küzdelmével, eredményeivel az egész világon becsületet szerzett a magyar névnek, s most, élete derűs alkonyán a legnagyobb, legszebb emberi érzést érzi: otthon van az egész világon, s mosolygó ismerős arcok fordulnak felé minden messzeségből, és - nagy, rendkívüli emberi cselekedetet végzett. Érdekesebb olvasmányt alig képzelünk Vámbéry könyvénél. És szólhat e könyv, s szóljon is e szegényebb korszak magyar ifjaihoz Vámbéry perzsa idézetével: a nyomorban érik a férfierény, a tűzben tisztul az arany s ezüst. Irodalmunknak is nagy nyeresége ez a ritka érdekességű önéletrajz.
Budapesti Napló 1905. június 4.
Úgy él lelkünkben, mint a fiatalságnak csodálatos asszonya. Mostanában írták róla, hogy nyolcvanéves. Nem akartuk hinni. Aztán aggodalmas hírek jöttek, hogy beteg. Nagy szeretetünkkel sem tudtuk őt igazán félteni. Nem igaz, nem igaz. Prielle Kornéliához nem férhet sem aggság, sem betegség. Ott él a nyárban, a virágok szigetén. Fiatal, és szerelmesek belé azok, akiknek a nagyapáik is szerelmesek voltak az ő örök hódító leányságába, fiatalságába. Minden más hír hazug. És ma új hírek jönnek a nagyasszonyról. Az egyik hír azt mondja, hogy Prielle Kornélia menyasszony. Vőlegénye R. K., egy fiatal író, a művésznő régi, intimus tisztelője. Egy másik hír pláne azt mondja, hogy a művésznő házasságra is lépett már a fiatal emberrel. Egy harmadik hír, hogy a művésznő rokonainak sikerült idejében e házasságról lebeszélni Prielle Kornéliát. A negyedik hír szerint a nagyasszony ismét beteg, bár az utóbbi napokban kissé jobban lett, s a beteg művésznőt néhány nap múlva elviszik Vámosgyörkre Antónia leányához, Kovács Zoltán nagybirtokos feleségéhez, ahol családja tagjai állandóan mellette lesznek, s remélik, hogy a nyári üdülés után még jobbra fordul állapota. Mi pedig csak annyit hiszünk el, és úgy legyen, hogy Prielle Kornélia, a magyar színművészet nagyasszonya érzéseinek, erejének, lelkének frisseségét, csodás egyéniségének báját, fiatalságát, egészségét megőrizte. Hiszen az úgynevezett érdekes hírek csak arról szoktak szárnyra kelni, kinek varázsuk ép, s akik még érdekelnek életkedvükkel, kiválóságukkal bennünket.
Budapesti Napló 1905. július 11.
Kolozsvárról a Teleki Blanka-kör évkönyvét küldték meg nekünk. Tizenhatodik és utolsó évkönyv. A Teleki Blanka-kör a nagy magyar honleány emlékére alakult 1890-ben. Elnöke De Gerando Antónia volt, a kolozsvári felsőbb leányiskola neves igazgatója. Most távozik Kolozsvárról De Gerando Antónia, s megszűnik a Teleki Blanka-kör is. Gyönyörű célokat tűzött volt maga elé ez a kör. Új és igazi műveltségű magyar nőket nevelni, akik majd a gyermekekben művészi érzéket fejlesszenek, altruizmust, lelkesedést, szeretetet oltsanak. Ez volt a kör első célja. Lelkek teremtésével, nemesítésével az igazi civilizációnak hódítani meg az elmaradt magyar társadalmat. Egyesületeket alapított a kör, hét irodalmi munkát adott ki, három magyar tanítónőt küldött ki tanulmányútra Párizsba, hogy a Ville Lumiere-ben apostolaivá váljanak a szépnek, az emberinek, a kultúrának. Az ez évi jelentésben is Télessy Dalma polg. leányiskolai tanítónő számol be párizsi tanulmányairól. A kör azonban nem működhet tovább. A magyar társadalom megtagadta tőle még az érdeklődést is. Az utolsó években az elnöknek magának kellett anyagi áldozatokat hozni. Ismét egy szomorú bizonysága, hogy nálunk, ahol például politika és botrány mindenkit érdekel, intellektuális, kultúrális törekvésekkel szemben megdöbbentően süketek és érzéketlenek az emberek. Ide írjuk De Gerando Antónia búcsúszavait, melyek szomorúak, szépek és jellemzőek: Mielőtt végbúcsút vennénk egymástól, még egyszer fogunk találkozni. Alkalmasint szeptemberben fogjuk leleplezni Pálfalván, Szatmár mellett azon emléktáblát, melyet a "Teleki Blanka-kör" emelt azon nő emlékére, aki példaképül szolgálhat minden magyar leánynak, megmutatva, hogyan kell a hazát szeretni, a hazáért élni, a hazáért szenvedni és meghalni! Ezen ünnepélyre a Teleki Blanka-kör összes tagjai hivatalosak lesznek. Ott ünnepélyesen fogjuk fogadhatni egymásnak, hogy amíg élünk, ezen önző, átmeneti, háládatlan korban, mi legalább, önzetlenül az eszméért, a hazáért, a haladásért fogunk küzdeni."
Budapesti Napló 1905. július 11.
224. BEHEK ISTVÁN NEMESSÉGET KÉR
Áldott ország ez a Magyarország. Az emberek még bolondulni is abba bolondulnak bele, hogy - nemesek akarnak lenni. Valóságos reneszánszát tárjuk mi, magyarok, a világ elé, a lovagkornak. Íme az idők jele: Behek István is nemes akar lenni. Őkegyelme korongi gazdaember, s látván, hogy osztogatják ma még e honhazában a kutyabőrt, írta a következő levelet a királyhoz:
Felséges király! Legkegyelmesebb uram! A haza irányában szerzett érdem a királyi trón iránt tanúsított hűséget boldogult felséges királyaink mindenkor megjutalmazni méltóztattak. A polgári erények élesztéseire törekvés végett felséged is követni méltóztatik Felséges elődeinek nyomdokait, ösztönt nyújtana hű magyarjainak a királyért és a hazáért életüket és vérüket kész honfiaknak áldozatkészségére. Hogy én is részesülhessek ezen királyi kegyelemben, és én is a magyarországi nemesség soraiba felvétessem, volt mindig legforróbb óhajtásom. Alólírott a polgári pályát választván, a gazdászattal foglalkozom. Én a csatában nyert sebekkel nem dicsekedhetem; azonban mint a szorgalmas földmívelő, fáradságom gyümölcsét megosztottam azokkal, kiket a sors szerencsétlenségbe sodort. Így A) atyámnak szereztem mindig annyi dolgot, hogy nem ért rá az anyámat kínozni, amelyet éppen kínokkal esztelenné tette, és így egy pár év múlva az anyám egészen tisztán meggyógyult, B) amelyet az anyámnak is vettem annyi vigasztolt olvasásas mindig, hogy az segítette nagy esztelen szomorúságát helyre igazítani, C) négy embereknek életét egy rossz bika által halálveszélytől megmentettem, D) a jó könyvekben mindig igazságot kerestem, és azokat a szomszédok közt mindig terjesztettem, hogy sokszor is adós voltam a könyvekre, E) minden tűzveszedelemnél is mindig egész örömmel dolgoztam, így a mások a katonai pályán tüntették ki magukat, én a polgári életben törekedtem arra. Ezek azok, amelyeket Felséged kegyes színe eleibe mély hódolattal előterjeszteni bátorkodom, melynek alapján mély alázattal kérem Felségedet, miszerint engem nőmmel és gyermekemmel (úgymint akarok megnősülni) együtt a nemességi díj (taksza) kegyes elengedése mellett a nemesek sorába felvenni s nemesi kiváltságokból felruházni a nemesi címert, amelynek tervét ide Herczegyi alatt mellékelni bátorkodom, - nemkülönben a nemesi oklevelet kiadatni méltóztassék. A legmélyebb tisztelettel vagyok legalázatosabb szolgája ifjú Behek István, Korong. U. posta és főszolgabíróság Muraszombat, Vasmegye. Cím: Legkegyelmesebb Felséges király úr I. Ferenc József Vien Bécs Várpalota Schönbrunn.
A kérvény minden megjegyzés nélkül jött vissza a kabinetirodából. Pedig igazán nem járja, hogy Behek István nem kapott nemességet. Igazán: miért nem adtak neki?
Budapesti Napló 1905. július 15.
Sok verset küldenek hozzánk. Túlontúl sokat. A jóból a sok se volna sok. Vállalnók, hogy mi minden jó versnek helyet adunk, habár versfalónak nem igen nevezhető a magyar publikum, s habár az emberi vágyak egyre materiálisabbak s pozitívabbak lesznek, nem kedvezők a versálmoknak. De a sűrű küldeményben kevés a jó, s fáj a lelkünk, mennyi hasznos dolgot lehetett volna mívelni azalatt, mialatt a rossz versek kiizzatódtak. Nem tudunk jobb tanácsot adni a réginél a sokasodó versíróknak: ne felejtsétek el, kik írtak már verset, Homér, Szaffó, Catullus, Dante, Petrarca, Shakespeare, Goethe, Byron, Heine, Petőfi s a többiek szintén verseket írtak. Erre kell gondolniok azoknak, akik a szent parancsot vélik hallani a lantpengetésre. Tudnak valami jobbat, újabbat, emberibbet, mást? Akkor írják meg. Aki verset ír, okvetlenül le akarja főzni az eleddig élt poétákat. Hát nem természetes ez? Vigyázzanak hát a versíró hölgyek és urak. Vakmerő dolog verset írni. Nem szólván arról, hogy embertársaink ritkán kíváncsiak - a mások verseire.
Budapesti Napló 1905. július 16.
226. SZEMERE ATTILA (1859-1905.)
Budapest, július 22.
Ma váratlanul egy modern, nyughatatlan, színes, hasznos, érdekes egyéniséget veszített el a magyar nyilvános élet. Szemere Attila, a magyar história Szemere Bertalanjának, az 1848-iki miniszternek s a detronízáció miniszterelnökének a fia, tragikus hirtelenséggel ma délfelé meghalt.
A magát Huba vezértől származtató Szemerék közül való volt, de hogy úgy mondjuk: nem az itthon megrekedt úrmagyarokra ütött. Európai, nagyszabású lélek volt az ő nagynevű atyja. Ő maga Párizsban született. Egyéniségét nagy kultúrlevegő ápolta, érlelte. Nemes nyugtalanságával a legfejlettebb race-ok fiaira emlékeztetett. Ő már nem is européer volt. De valóságos amerikáner. És ha nyughatatlan csupa akció életéből panaszosan sírnak ki a méltatlanul kicsi eredmények, éppen az érteti meg. Az emigráció, később pedig a hatvanhetes, mámoros nekilendülés sok olyan kiváló embert hozott a magyar életnek, kik Nyugaton is az elsők között szerepelhettek volna. És nálunk legtöbbjüknek az élete kalandozás volt, mert más levegőben, más kultúrák méreteihez képződtek a lelkeik.
Hogy Szemere Attila mi is volt voltaképpen? Legközelebb talán az írótollhoz állott. De többször is inkább volt politikus is, nagystílű vállalkozó is. Egyebek mellett. Mert fiatalon élt végig egy túlterhes nagyon változatos, tarka életet.
Párizsban született 1859. június 1-én. Ott élt akkor száműzött édesatyja, s tanulmányait is ott kezdte meg Szemere Attila. Majd Budapesten, Késmárkon tanult. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte el.
Alig múlt tizennyolc éves, mikor már eljegyezte magát a publicitás legvonzóbb dámájának, a hírlapírásnak. Visszatérve Párizsból az akkori fiatalok egyik vezére volt. Mindenki nagy jövőt jósolt neki. Egyik a nagy publicistát a másik a leendő nagy írót, a harmadik a jövő miniszterét látta benne.
Neki fátuma volt a végzetlenség. Gazdag emberként kezdte a nyilvános szereplést. Két nagy birtok is maradt reá. Nem tudott gazdálkodni. Csalódottan, keserűen külföldi útra indult. Általában sokat utazott. Egész Európát bejárta. Marokkót, északi Afrikát, Egyiptomot, Kínát, Indiát, a déli szigeteket. Japánban teljes két esztendőt töltött.
Gyönyörű iparművészeti gyűjteménnyel tért haza, s nagy impressziókkal, melyeket folyton készült megírni, és sohasem írt meg. Így volt minden tervével. Pedig gyönyörű fantáziája, sok ötlete volt. Mindenbe belefogott. Színdarabot is írt. Milliós vállalkozásokat kezdeményezett, és vezetett. Lázasan vetette magát néha a publicisztikára. Majd a parlamentbe bekerült Bánffy Dezső kormányelnöksége idején.
Szeretetreméltó, derék, művészlelkű ember volt, kit majdnem mindenki szeretett.
Nemrégen kiment Amerikába, hogy milliókat szerezzen, s visszakerült még szegényebben. Az utolsó években ismét a politikára vetette magát legerősebben. Bánffy Dezső s az újpárt mellé szegődött. Vezércikkeket írt. Még két nappal ezelőtt is szélsőséges egyéniségére valló, erőshangú vezércikket írt egy újságba. Ma pedig Andrássy Gyula grófhoz akart pártvezérével, Bánffy Dezsővel Tiszalökre utazni.
Tegnap este feleségével, Morawitz Henriettel-tel, aki egy jómódú bécsi vendéglősnek a leánya, a városligeti Kovács-étteremben vacsorázott derűs kedvben. Hazamenet azonban már egy kicsit gyöngének érezte magát, s nehézkesen ment föl a Városligeti fasor 25. számú házban levő elsőemeleti lakására. Ma reggel tíz óráig csöndesen aludt. Mikor fölébredt, panaszkodott, hogy a szíve táján fájdalmakat érez. Felesége három vagy négy por szalicilt adott neki, majd egy pohár konyakot. De semmi sem használt. Szemere Attila egyre rosszabbul érezte magát. Féltizenegy órakor átküldtek a Grünwald-szanatóriumba orvosért, de mire az orvos, dr. Rácz István a lakásba ért, Szemere Attila kiszenvedett. Meleg fürdőt kívánt, s mikor a fürdőből kilépett, szívszélhűdés érte. Halálos ágyánál feleségén kívül nővére, Gizella, Kürthy Emilné, báró Bánffy Dezső és neje s Karlovszky festőművész és neje és Stettka Gyula voltak.
Budapesti Napló 1905. július 23.
A szegény Lajos óta, kit XVI-iknak nevez a francia történelem, fölöttébb szeszélyesek a népek. Gyakran mernek cselekedni az ő fölkent fejedelmeik nélkül. Természetes tehát, hogy a fejedelmek néha nyugtalanok. Hogyis ne volnának nyugtalanok? Sok baj érhet ám manapság egy fejedelmet.
És divat, hogy a fejedelmek biztassák egymást. Ezért járnak egymáshoz látogatóba rendszerint. Valóban minden fejedelemnek jól eshetik az, ha látja, hogy a másiknak több baja van, mint neki.
A világ legfrissebb szenzációja az ischli találkozás. Edvárd király a marienbadi kúra előtt találkozott a mi öreg királyunkkal. A világ azon bámul legjobban, hogy egy idő óta milyen természetes emberek a királyok. Mintha Brahm színpadán nevelődtek volna. Nem úgy van, mint eddig volt. Eddig a királyok a külügyminisztereikkel s egy falka diplomatával látogatták meg egymást. Szabad volt csókolozniok, betanult tósztokat mondhattak. De in merito - a diplomatáik végeztek el mindent. Most nem így van. A királyok csak önmagukban bíznak, s még önmagukban sem nagyon. Egy idő óta a diszkrét, fejedelmi duettek egymást érik. Miklós cár és Vilmos császár diskurzusát még az alkonyi szelek sem hallhatták például a minap. Így tárgyalt együtt öreg királyunk is az ő vendégével. Mit tárgyaltak? Az újságoknak ezer az ő kombinálgatásuk. Egy bizonyos, népeik orrára nem kötik, hogy mit. Mióta a népek néha fejedelmeik nélkül cselekszenek, a fejedelmek is így tesznek.
Higgyük, s hinnünk illik: a népek javairól, az emberiség üdvének munkálásáról vala szó Gmunden és Ischl táján. Lancaster grófnak pedig (Edvárd király fürdői neve) jó kúrát kívánunk Marienbadban.
Budapesti Napló 1905. augusztus 17.
Igen vegyes érzelmekkel s kevés reménységgel adjuk hírül, hogy a Nemzeti Színház ma este megnyitotta kapuit. Az előkelő műintézetnek még mindig van egy kis hitele. Az elég népes nézőtér ezt igazolja. Bárcsak ez a hitel ne lendülne meg még jobban a kezdődő esztendővel. Tudja ezt akarni a Nemzeti Színház vezetősége? Ma este nem érhetett, s nem ért új szomorúság minket. A pálfiak szavaltak, s az értelmesek keményen tartották magukat. Az Aranyember harangozott be a szezonnak. Az előadás nem volt rosszabb, mint máskor. A közönség még kedvesebb, elnézőbb és tapsosabb.
Budapesti Napló 1905. szeptember 2.
229. TURGENYEV SZERGEJEVICS IVÁN
Huszonkét esztendeje múlt, hogy Párizs mellett, Bougivalban, meghalt a világirodalom egyik nagy orosz embere, Turgenyev Szergejevics Iván. Nagyszerűen temették el Szentpétervárott. Oroszország is tud temetni. De szobra ma sincs még Turgenyev Szergejevics Ivánnak. Sem Orelban, szülővárosában, sem másutt. Huszonkét év óta valami négyezer rubel gyűlt össze Oroszországban Turgenyev szobrára, ahol ezermilliók kerültek háborús vérengzésre. Ez a négyezer rubel is elkallódott. Egy kicsit meg tudna ez bennünket vigasztalni - Jókai szobráért. Ám Oroszországban másként állnak a dolgok. Csodálatos erőket sejtet ez az ország. Mihelyst lerázza a béklyókat, helyre fog pótolni mindent. A többek között Turgenyevnek is fog tudni méltó szobrot állítani. Túlzott melankóliára nincs tehát ok. A mai, élni akaró Oroszország lelkében ott él, és dolgozik a parasztimádó, a bánatosan, szerelmesen orosz Turgenyev, a nagy, eredeti íróművész lelke, s huszonkét év után egész világ kegyelettel adózik a műveiben ma is eleven, nagy lángelme emléke iránt.
Budapesti Napló 1905. szeptember 7.
Úgynevezett kegyelet-estéje volt ma a Nemzeti Színháznak. Gróf Teleki László szomorújátékát frissítette fel az öreg gárda. Sajátságos, érdekes és értékes kincse ez a tragédia a mi színpadi irodalmunknak. De megeleveníteni, megszerettetni ezt a szomorújátékot nem úgy kell, mint a Nemzeti Színház tudja. Álmos, keserves szavalóeste volt az este. Jászai Mari úgy szavalt, mint tíz és húsz év előtt tette. A többiek is. Egypáran, Pethes, Gál, Gabányi és még vagy ketten hallattak lelkes és értelmes beszédet. Közönség nem sok.
Budapesti Napló 1905. szeptember 12.
Nagyon szennyes és nagyon szomorú szenzáció ez a Zeysig-botrány. Akár belefuljon, akár kikerüljön belőle a valóság: szennyes és szomorú. Már csak azért, hogy nálunk lehető egy ilyen skandalum. Nagyon megmérgezett ennek az országnak a politikai élete. Nagyon gyászos társadalom, amelyben ilyen szenzációk fakadnak fel.
De a Zeysig-ügyben külön is az ejtette keserves aggodalomba az ország közvéleményét, hogy ennek a szennyes botránynak az áradata egy tisztelt és minden demokratikus hajlandóságú magyar embertől féltve őrzött nevet fenyegetett bemocskolással. Tartani lehetett attól, hogy báró Bánffy Dezső sokat jelentő egyéniségét csorbítja meg tiszteletben ez a botrány. Nagy megnyugvást kelthet az ország aggodalmaskodó közvéleményében báró Bánffy Dezső viselkedése. Az őt körülfogó gyanút fölháborodva, a legerélyesebb módon veri vissza ma is Bánffy. A koalícióbeli pártvezérek mai összejövetelén Bánffy ezt a kijelentést tette:
- Ha negyvennyolc óra alatt teljes és tökéletes világosságot nem derít a Zigány-afférre a rendőrség, úgy magam veszem kezembe az ügyet, s ha kell, a legerélyesebb presszióval is kikutattatom, hogy ki a Zigány-röpirat értelmi szerzője.
Egyébként pedig Berlin, Bécs bevonódik most már a botrány fölkutatandó területébe. Sajnos, nagyon hosszú életűnek ígérkezik a Zeysig-botrány.
Zigány maga egyébként már az ügyészségen van.
Budapesti Napló 1905. szeptember 14.
1905. október 1.-1906. június 14.
A zseniális császár pazar szótárából került ki ez új frázis. Max Harden lapja írja, hogy a német császár így szólt az ő Bülow-jához:
- A munkásokért? Tele van már a befőttes-tál. A munkások érdekében elég történt.
A zseniális Vilmos mondta-e ezt? Nagyon reávall a mondás. A nagy osztályharcban ez a cézár a régi világ prófétája. Költő is egy kicsit. Tehát a krumplileveses-tányért szabad neki befőttes-tálnak nevezni.
Élt valamikor egy fejedelem, aki tyúkot kívánt a szegény ember fazekába. Igaz, hogy ennek a fejedelemnek a parlamentjében nem ült nyolcvan szocialista képviselő.
Sőt élt egy másik fejedelem is. Vilmosnak hívták, s nagyapja volt a mai Vilmosnak. Ez a Vilmos éppen most tizenöt éve hívta össze a munkásvédelem nemzetközi kongresszusát. A teuton lapok akkor találták ki a szocialista császárság gyönyörű frázisát. Szebb frázis volt ez a befőttes-tálnál.
De a császárt értjük. Bizony ez így van. Kellemetlen emberek ezek a nyomorult proletárok. Először csak morognak. Dob nekik valamit az ember, a császár. Erre megtanulnak beszélni és kérni. Reklamálják a menüt. Az előétel után. És ha nem is tartanak még a kompótnál, de egészen bizonyos, hogy kérni fogják a befőttet is.
Én még csak egy nagyon elkésett világban élek. Proletár vagyok a javából, de én már lemondtam a mellényemről. Mellénytelen emberek élnek körülöttem s ha holnap előállna egy, bizony odaadnám a mellényemet, ha kérné. Mert miért legyen éppen nekem mellényem. És ez nem tréfa. A világ ilyen utat vett. Mit tehessek én ellene?
Ha császár volnék, valamivel többet tehetnék. De csak nagyon kevés valamivel. Fügét mutatnék nekik befőttes-tál helyett, s elhitetném magammal, hogy az istenfélelem meg fogja javítani a proletárt.
Nevetséges ez nagyon. Ha nem adunk nekik jogot és kenyeret, hát vesznek ők. Ha adunk nekik valamit, annál lármásabban követelik a többit.
Tele van-e a befőttes-tál? Dehogy is van tele. Még ha tele volna, akkor is követelnék a fekete kávét. Nagy szomorúság ez. Néha áldom a sorsom, hogy nem vagyok középkori lelkű, finom múmia, dús és eszes. Rettenetesen szenvednék, mert látnám előre a jövőt. Nem lehet velük bírni. Nem lehet. Jönnek, jönnek, jönnek...
Budapesti Napló 1905. október 1.
Lellei
- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -
Bölcs, derűs és kedves ember bölcs, derűs és kedves világot küldött nekünk Párizsból. Kár, hogy ez a világ három óráig sem tart, s hogy nem is világ, hanem komédia: Capus Alfréd darabja.
A Nemzeti Színház publikuma természetesen visszasírta Dumas-t ma este, holott nincs igaza. Capus bizony nem Dumas. De requiescat in pace Dumas. Az új franciák nem tudták még megcsinálni az új művészetet. De nagyon keresik, és nagyon akarják. Capus Alfréd is a keresők között van. Nem poéta, egy kicsit sem. Nem is színpadi ezermester. De elmés és szeretetreméltó. És igénytelen bár, de finom, új és érdekes amit mond. Sőt konstruálni tud poézist is. A melankólia polgári poézise az, ami felénk száll az Ifjúságunkból. Ez a darab címe. Bajoskodó polgári lények intim lelki drámája. Unatkozó szépasszony a hervadás előtt, szerelemreszomjasan, gyáván. Férj, aki pipogya, jó szolgalélek. Após, ki korlátolt, zsarnok és erős. Jó emberek, darabosak, rosszak, segítők és Pry Pálok vannak körülöttük. A jómódú polgárélet minden sivársága nyöszörög előttünk. És íme megjelenik az Ifjúság. Egy leány, aki bájos és apátlan. Legénykori bűne a gyönge férjnek. Hiszen ő is volt fiatal és hódító. A leányról tudni sem akar az - apja és a nagyapja. De magához öleli őt a feleség. A férje ifjúságát. A férje leányát. Őszi, csaló hajlandósága az úgynevezett félreismert nőnek ezúttal nem visz tilosba. Az asszonyt megváltja, az apját megférfiasítja a jövevény leány. Feleség és férj mennek a leányukkal ki az eddigi sivár életből, az apai zsarnokságból. Mennek Párizsba élni.
Nagyon bájos, melankólikus történet ez, habár nem erős színpadi munka, s habár finomságaihoz nekünk nincs eléggé ápolt, fölfogó szervünk. Különösen a harmadik felvonása előkelő s kedvesen izgalmas a darabnak.
Alkalmat adott a Capus darabja, hogy a közönség újra fölfedezzen egy igazi művésznőt, Cs. Alszeghy Irmát. Ő játszotta a feleséget nagyszerűen. Általában a nők napja volt a mai nap. A többi nőszereplők is kiváltak: Helvey Laura és Lánczy Ilka. Sőt még Ligeti Juliska is. Gál, Pethes, Náday, Rózsahegyi nagyon jók. A többiek sem ártottak sokat a Capus darabjának.
A színház megtelt zsúfolásig. Nem volt zajos siker, de előkelő, mint a darab, melyet Kürthy Emil fordított jól magyarra.
Budapesti Napló 1905. október 1.
Dyb
I.
- Desmoulins a széken -
A Palais Royal kertjében egyik legdicsőbb napján a világnak fölugrott a székre egy picardiai legény, s tüzes hebegésével halálraítélte a Bastille-t.
Áll már a szobra régen szülőfalujában, Guise-ben, s most állni fog Párizsban is.
Egy székre ugrik föl: így történt akkor. Egy székre ugrik föl: ez a szobor. Nálunk tekercset adtak volna a kezébe, s istentelen pózban állna előttünk. Halottabban, mint mikor teste, nagy, féktelen, isteni, dicső és piszkos szenvedélyektől át és átnyargalt teste dr. Guillotin jóvoltából hullává változott.
A múlt szépít. A legendát minden náció szereti. Lucile és Camille legendáját nem háborgatja a francia irodalom. Meghagyja Desmoulins-t nagynak. Hiszen az is volt. De mert ember volt, piszok is találtatott benne. Hanem mikor szobrot farag róla, nem legendázik a francia szobrász. Akkor volt a legnagyobb, mikor fölugrott a székre. Mikor halálra szónokolta a Bastille-t, és a francia szobrász székre ugratja a szobrát. És mennyivel szebb ez a szobor például a Pálffy-szobornál...
II.
A csúnya hercegnő
Verset kellene erről írni. Egy fiatal Dóczi Lajosnak. Jön a hír, hogy van már mátkája Alfonzó királynak. Battenberg Viktória Eugénia, aki van olyan csúnya leánynak, mint Alfonzó legénynek.
Azt is tudja a hír, hogy a csúnya hercegnőnek szép hozománya lesz. Szóval egy felséges zsák megtalálta a foltját. A legszebb szegény leány is hiába álmodik egy szép királyfiról, s íme, a legcsúnyább hercegnő is kap egy csúnya királyfit...
III.
Stösszel és Kondratyenko
Mi igaz a vádakból, melyeket Stösszel ellen emeltek? Nem lehessen tudni. Egy dolog bizonyos. Stösszel életben maradt. Ő egy gyáva kutya. Kondratyenko meghalt. Ő egy csodálatos hős. Vajon nem kerül Kondratyenko is haditörvényszék elé, ha életben marad? Nem lehessen tudni. Egy dolog azonban bizonyos. Az emberek az elismerést, ha már muszáj, inkább a halottnak adják meg...
Budapesti Napló 1905. október 3.
Pont
I.
Eötvös Lóránd lemondása
Tudós elnöke az Akadémiának, Eötvös Lóránd lombikjai közé vonul, otthagyja az Akadémiát. A marakodás, ósdiság, olcsó politizálás és nepotizmus szent hajlékából elvonul a maga csöndes laboratóriumába. Nem firtatja, hogy igaza van-e Kautz Gyulának vagy nincs. Látja, hogy fölbomlott e szegény kis társadalom életében minden rend. Az intellektuális kultúra, a tudomány és a haladás messzebb földje az ígéretnek, mint valaha. Itt most szennyvíz borított el mindent, s színén apró, falánk harcsák ficánkolnak. Még azt is tudja, hogy az ő lemondása az Akadémia elnökségéről nem esemény. Ki bánja az Akadémiát? Ki bánja egy nagy tudós tettét vagy sorsát. Ballagi Aladár politikai beszédre készül a kültelken. Ez kell a magyarnak. Szerényen csak annyit mond Eötvös Loránd, hogy tudományos munkálkodásainak akar zavartalanul élni ezután. Mennyit mond ez a csöndes, udvarias kijelentés. A régi igazságot mondja: tudomány és Akadémia összeférhetetlenek.
II.
A keresztény Japán
Keresztény lesz-e Japán? Vagy keresztyén, mint a protestánsok mondják? Jámbor próféták már látják a keresztény Japánt. Egészen természetesnek vallják, hogy Japánnak már hálából is krisztiánizálódnia kell. Végre is a keresztény népek kultúrája mívelte ki az apró japánokat...
Ezek az elegáns, ravasz kis ördögök egyelőre nevethetnek e próféciákon. Ha két japán szociológus ráadná a fejét, hogy vitázzék e problémáról, alighanem így hangoznék párbeszédjük:
- Tehát megmaradjunk Buddhánál?
- Persze hogy maradjunk meg. Egészen jól viselte magát az utóbbi időkben. Majd ha hanyagnak látjuk. Akkor majd nézünk más után...
III.
Nem kell hadsereg
A két nővér-nációt, a két latin nemzetet régen halálra ítélte a germán koponyák bölcsessége. És valóban egy hajóban eveznek ők. Franciaországból átcsapott most már Olaszországba az az óriási háború, melyről minden nap többet fognak írni az újságok. Háború a hadsereg ellen. Sohase hallott, sohase képzelt gyűlölettel folyik ez a háború. A hivatalos Franciaország didereg belé. A francia hadseregnek már fele antimilitarista. Olaszországban, Turinban, tegnap csak egy helyütt tízezer röpiratot foglaltak le. Ezeket mind a kaszárnyákban fogyasztják el.
Vajon a dekadencia jele ez is? A germán bölcsek ezt mondják. Ám nagy Germániában is éppen ilyen gyűlölettel folyik az antimilitáris harc. Csak a taktika más. A fegyveres békét le akarja rázni a nyakáról Nyugat.
Valami nagy, nehéz fájdalom szakad ránk. Kicsinységünkre gondolunk, kis, elmaradt népek tragikomikus fátumára. Nagyszerű kultúrájú nyugati országokban éppen akkor indult meg a leszámoló harc a hadsereg ellen, mikor mi egész életünket tesszük kockára azért, hogy - hadseregünk legyen.
Budapesti Napló 1905. október 7.
Pont
I.
Vilmos szobra Párizsban
Mint két kötekedő szerelmes játszanak egymással Párizs és Vilmos császár. Avagy inkább, mint elkapatott kurtizán és veszettül helyre legény, akik már megcsókoltak mindenkit. Még csak egymást nem. Minden héten megírja valamelyik utcai zsurnál, hogy Párizsban járt a császár álruhában. Le Kaiser... Párizs ilyen. Válogathat a császárok között. De ő éppen ezt az egyet kívánja. És ilyen a császár is. Mehet Pétervárra, Londonba, Rómába. De ő Párizsba vágyik.
És ott lesz a császár Párizsban. Ott lesz a szobra. A Grand Palais-ban, a párizsi szalonban. Legalább a szobra ott lesz.
Van egy másik szobra Párizsnak. A híres ezüst-szobormű. A Luxembourgban. Az Aube-szobor: France et Russie.
Mi minden történt azóta, mióta ez ezüstből való szimbólum készült! Párizs kijózanodott.
Miért ne kerülne majdan az Aube-szobor mellé a Vilmosé? Párizs sohse volt hű. Még a szobrokhoz sem. És akik játszanak egymással, szeretik egymást. És akik szeretik egymást, legyenek egymáséi...
II.
Az északi sark felé
Az a mágneses sark csak vonja-húzza az embert. Legkülönösebben az északiakat. Hiszen ők érzik magukat közel a terra incognitához. Az észak-amerikaiak, a svédek, a dánok, a norvégek. Most dánok vágnak neki a rettenetes jégországnak. Azt mondja a vezetőjük, hogy egy országnak kell a pólus táján lennie. Mint ahogy Jókaink is álmodta. És ha ott van az az ország? Hát nincs elég ország? Hát nincs velük elég baj?
Szerencsétlen az embernek fia. Mióta csak eszmél, mindig terra incogniták után kutat. Tenné ezt, ha jól érezné magát a maga ismerős földjén?...
III.
A trónörökös anyósa
Vannak banalitások, melyeket tisztelni kell. Tiszteljétek például az anyós-vicceket. Az anyós-vicceknek joguk van örökre élni.
A német trónörökös szereti a feleségét. Kíváló nő is Cecilia trónörökösné. Egyetlen hibája van: az édesanyja. Hírlik, hogy Anasztázia nagyhercegné a legtalentumosabb anyósok közül való. Egy talentumos anyóssal mit cselekednek polgári családban? Kiadják az útját. Cecilia szeretheti a mamáját. De a berlini udvarban kész már a jelszó: anyós nem kell. És nem kell. Hiába üzeni, hogy halálos beteg. Felé sem néznek. Alázatos lelkek, ne szidjátok az anyós-vicceket. A berlini udvarban divatos az elmének ez útszéli játéka. Mikor jön a halálos betegség híre Anasztáziáról, Vilmos császár bizonyosan így vigasztalja fiát és menyét:
- Ne féljetek, gyerekek. Nem olyan könnyen hal meg egy anyós...
Budapesti Napló 1905. október 8.
Pont
- Bemutató előadás a Vígszínházban -
Kezdünk megbékülni a Vígszínház franciáival. Különösen, ha Feydeau-k ők. Ha megfiatalodott Bissonok. És legújabban, ha Flersek ők és Caillavet-k, kik az Őrangyal-t, a Vígszínház mai vígjátékát áldott óráikban elkövették.
Ezek nem a Palais Royal elmétlen disznói. Ezek valakik. Jókedvű bölcsek, pillangó-karakterű művészek, vidám anarchisták.
A mának Offenbachjai ők. Egy darabjuknak nyomába sem ér tíz sereg iránymű, nagyképű társadalmi dráma. Hahotázva szedik pozdorjává ezt a minden sorsra megérett, hazug, gonosz társadalmat.
Kicsúfolnak íme az Őrangyal-ban is mindent. Családot, szerelmet, hűséget, hírnevet, mindent.
Az Őrangyal a család angyala. Az udvarló. Vigyáz a férjre, mert hite szerint csak erkölcsös férj mellett érdemes a feleség szeretőjének lenni.
Kedves, groteszk, naiv párizsi legény, ki alkalomadtán szellemes is tud lenni. Már-már célnál van. Ezer galibát okoz a férjnek őrangyalkodásával. Hallatlan ágyas helyzeteket teremt. A vége az lesz a dolognak, hogy a férj és feleség, galádul, az ő háta megett egymásba szeretnek. Őt pedig kidobják.
Így győz az erény Flers-nél és Caillavet-nél. Esztendők óta nem láttunk gonoszabb, elmésebb, csillogóbb erkölcstelenséget: Győz az erény, mikor már mindent kivégeztek, s mikor már az ő isteni erkölcstelenségük s vakító szellemességük győzött.
G. Kertész Elláé az este legnagyobb sikere. Párizsibb, szebb, szellemesebb akadni sem akadna nála a tűzhely menyecskéjének a szerepében. Vele a sikerben elsőknek Góth és Hegedüs osztoznak: az udvarló és a férj. Nem volt szerencsés napja Sz. Varsányi Irénnek sem egy ostoba nótával, sem egész, különben hálás szerepével. Jelesek a többi szereplők szinte egytől-egyig. Szóval az előadás is segített az őrangyalnak. Biztosan, pompásan, Molnár Ferenc fordította magyarra Flers és Caillavet darabját. Nem a durva hatású bohózatok hangos sikere volt ez a siker. De nagy siker volt, s az Őrangyal kasszadarab.
Budapesti Napló 1905. október 8.
Dyb
I.
Jancsi és Mariska
Nem Jancsi és Juliska... Hanem Jancsi és Mariska. Modern mese ez. Rigó Jancsit pöröli a felesége. Mintha közönséges királyi hercegnő volna, pénzt akar Mariska. Hiában nyafog Jancsi. Hogy az asszony sem volt jobb a Deákné vásznánál. Sőt alaposan megbosszulta magát Ward Kláráért. A sújtó igazság elől nem fog menekülni Jancsi. Csodálatosan kieszelt emberi institúció is a házasság. Az ember elhagyja az asszonyt. Talál helyette egy világszép másikat. Szárnyára veszi a hír. Ölébe húzza a jómód. Közben a feleség is éli világát. Azután múlik az idő. Elfut a dicsőség. Elfogy a jómód. Elmegy a másik asszony. Kihull a haj. Megroggyan a láb... És előáll a feleség. Ő nem hagyja el az embert. Kéri a pénzt, és joga van hozzá. És alapjában rettenetesen rendjén van ez így.
II.
A bikák érdekében
Úgy volt, hogy Loubet elnök tiszteletére nagy bikaviadalok tartódnak Madridban. Mert Madridba készül Loubet elnök. A spanyol munkások pedig megmozdultak a bikák érdekében. Azt kérik, hagyják ki a vendéglátó programból a bikákat. Ne lássa a leghumánusabb állam feje, hogy mulat a spanyol, s hogy tudja ölni a bikákat. E mozgalomnak aligha lesz sikere. Végre is minden ország azt nyújthatja a vendégeinek, amije van. Mit adjon Spanyolország, ha a bikákat kíméli? De ez még nem minden érv. Van más is. Tudnak valamit a spanyolok is. A leghumánusabb államban sem a bikáknak van a legrosszabb dolguk. Az embereknek. Az állampolgárok nagy részének. Loubet elnök még nagyon emlékszik a Dreyfus-afférra. Hogy másról ne is essék szó. Látott már Loubet rettenetes bikaviadalokat bikák nélkül is. Sohse szégyeljék bikáikat a spanyolok. Addig, míg emberek eshetnek el a modern társadalmak küzdőporondján, nem is kiált egekre a bikák kiontott vére...
III.
Calvé Emma szalonkocsija
A diadalmas Carmen, Calvé Emma káprázatos fényű szalonkocsit készíttetett magának. Ebben utazgat ezután e hódoló világban. Meg is illeti ez őt. Sarah Bernhardt-ról azt beszélik, hogy egy ezüst tálat tölt meg arannyal. Ez a házi kassza. Mikor kifogy az arany, újra teletölti a tálat. Egy Calvé Emmának pedig még szalonkocsija se legyen? De van. Szalonnal, ebédlővel, hálószobával. Páratlanul pazar kocsi. Sem Pattinak, sem másnak sohasem volt ilyen... Bizet barátai még emlékeznek a fatális Carmen-premierre. Támolyogva került az utcára Bizet előadás után. A nagy bulváron zokogógörcs fogta el. Egy barátja nyakába borult. Beszélni akart. Csak dadogott. Aztán elbújt a világtól és nemsokára meghalt. Nem érte meg, mint viszi világgá az ő nagy géniuszát és dicsőségét Calvé Emma. Szegény Bizet, még tán látni sem látott szalonkocsit soha életében...
Budapesti Napló 1905. október 14.
Pont
8. ISMERETLEN KORVIN-KÓDEX MARGÓJÁRA
Sírás és panaszkodás
Hozzád száll a mi nagy panaszunk, néhai való királyunk, Korvin, most, amikor a magyar fórumon, Pusztaszeren, új nagy kötést csinálnak a magyarok. Hajh, vajon újat-e? Serlegetekbe még nem ömlött felvágott ereitek nedve, még nem kész a lakoma. Nem hallgatnátok-e meg még a lakoma előtt az igriceket?
A mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.
Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.
Vívjátok a dühös szerelmi harcot Áron nyughatatlan népével: ebben a gyilkos ölelkezésben bíztunk eddig, a semita élesztőben, a zsidó segítségben. Elmúlt ez is, ez a bizalmunk: erős vagy te, Pusztaszer, erősebb vagy Jeruzsálemnél, erősebb vagy Babilonnál, erősebb vagy Rómánál, erősebb vagy Párizsnál. Légy hivalkodó: erősebb leszel Bécsnél is.
Néha úgy képzeljük, ebben van a ti életetek, véreink, magyarok. Hogy megálltok, s kemény koponyátokat előre szegzitek, nem csalóka, tarka ideálok befogadására, de - döfésre.
Hiszen álljatok meg, maradjatok meg, tartsátok meg koponyáitok kerekségét és keménységét, éljetek a magyar glóbus nagyszerűen ostoba hitében. De mit csináltok velünk, mi is magyarok vagyunk, és minket elbolondítottatok.
Meséljük el: Európa ámulására ezelőtt valami negyven és pár évvel újra fölbukkantatok én véreim. Nem akartátok, hogy Európa állattenyésztő legyen miattatok: mert teste közepében benneteket tenyészt. Már akkor Petőfitek is volt, valami csodálatos kultúrcsiklandozás borzongó kéjére emlékeztetek.
Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.
Miért hazudták, hogy a komp - híd, - óh Potemkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.
Ideálisták és gonosztevők összeálltak, álság levegő-köveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.
A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva ember-matériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Mi nekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.
Közben zuhanások történtek, a Grünwald Bélák és a Péterfy Jenők menekültek, mihelyst tisztán láttak. Ki tudja, hányan és kik voltak ők, ki tudja, hányan jártak még rosszabbul, a többsége a szerencsétlen kiváltaknak csak vergődött. A nagy Humbugot meg nem ismerte, a nagy valóságba bele nem borzadt.
Bulgária nem csinál Ripeket a fiaiból, nem hiteti el velük, hogy ő kultúrállam. A plojesti oláh az ő nagylángú fiát elküldi szépen franciának, a szerb iskola nem tanítja, hogy a szerb géniusz ormain jár a kultúrának.
Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A Fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők.
Tízezer ember előreszaladt, Európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előttefut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.
Íme egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiángé.
Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?
Nagy vagy én népem, nagy vagy én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt.
Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar társaság, a valóság, melyre íme ma ébrednek szegény magyar Ripek, hogy ez elnyeli őket.
Morituri te salutant: új magyar társadalom, az elámítottak, a becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanúságra kiválasztott magyarok.
Kiki úgy oldja meg a maga nagy problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbreélni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet. Komp-ország Keletnek indul, kérezkedjék fel reá a gyenge.
És látom az új áldozatot Hadúrnak, az új Gellért-papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant. De a halál előtt hallgass meg bennünket Hunyadi János fia.
Panaszkodás és hit
Magyar Nap-király, renaissance lovagja, különös írást ró most ide egy késői, szegény és szomjas íródeákod. Ne fedd őt meg érte felséges Korvin Mátyás, mert balgának látszik, s maga előtt Attavante mester köntösében valamit lát, ami nincs, és ír valamiről, ami nincs. Ilyenek voltak mindig ők, az íródeákok. Íme, én is híres Korvinádnak olyan darabjába vetem most betűimet, melyet meg sem írt egy talán meg sem született magyar ember, s akit igen jeles mestered, Vitéz János méltán lenézett, mert verseit s lázas álmodozásait paraszti magyar nyelven kiabálta. Sőt most is kiabálja, ez ismeretlen kódex íródik azóta egyre, vajon el lehet-e valaha olvasni? Avagy csak egy különös, nagy lelki-pör ez, melyet íme félmerészséggel tribunál elé cipel valaki, aki sok-sok éjszakán vívódott már azon, hogy jó: nem érdemes, helyes: golgota, de lehetséges-e egyáltalában? Nem olyat keresünk-e, ami nincs, s mi olyan, mint ez a kódex, melynek margóit betűkkel és kétségekkel besűrítem? Nem kódexi nyelven mondom, s talán a te finom, de századokkal ezelőtt megállított s bekriptázott lelked fel sem fogja mindjárt: fogunk-e itt mi valamikor afélét csinálni, amit mostanában különösen nagy erővel csinálnak a népek? Azért vagyunk-e itt, hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk? Valamit, ami a mienk, ami nemcsak más, mint - más, de méltó ékessége lehet felemelt fejünknek. Vagy sorsunk csak azért kavart el itt bennünket Európa közepén, hogy durva anyagot szállítsunk a nagy világ-vegyfolyamathoz. Kifelejtődött idegszálaink közül néhány, meg kell maradnunk gyermekeknek, örökös, vén gyermekeknek, míg nem utasíttatik a Történelem, hogy játszassa el velünk az utolsó játékot? Tömegében nézem és érzem ideáktól fázó népedet felséges Hollós Mátyás, és rettegek. És keresem ijedten a jeleket - magamnak: hiszen akkor magam is egy nyughatatlan, de meddő gnóm vagyok, mert nem is lehetek más. S mindenki az, ki kiválasztva és kiváltva magát, szállni szeretne itt. Óh, hogy kerülgetem: vércse-e a magyar géniusz, vagy ügyetlen szajkómadár, vagy Pallas Athéne szent madara, keresem a jeleket.
Sejtelem-ösvények vezetnek keresztül a Királyhágón: talán itt. Itt, ahol Bálványos vára legtovább kacagta Krisztus gyülevész papságát, amely jött a legfrissebb ázsiai csordát besorozni Petrus nyájába. Mert az erő bizony nem ott van, hol rögtönös a hajlás. Ha szabin asszonyok lettek volna a tarka vérű lovastörzsek, már mindjárt agyonölelte volna a magyart a római férfi, ki jött ölelni két urbsból is, Rómából, Bizancból. A csatangoló, kancatej-ivó csak a nagy Fal tájáról jöhetett, de lelkének mégis megkovászoltnak kellett lennie ama kovásszal, mely itt Európában csinált mégis a homo sapiensből olyan egy kicsit isten, egy kicsit féreg, de szép valamit. Mert miért jött volna akkor s miért nem engedte idáig kitessékelni vagy agyonpréselni magát? Az ám, de lépteim a Királyhágó erdőit tapossák s nem érzem magam Julián barátnak, aki visszavágyik Nagy-Magyarországba. Szegény Nagy-Magyarország, talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig, Tránsszilvánia, Erdőelve, Szilágyságon túl. És ha nem nonsens amit keresünk, akkor az innen korrespondeált mindig a Nyugaton küzködve finomodó idegen emberlélekkel. Nagy-Magyarország sohasem élte a maga életét; volt fajok nászágya, vérmedencéje. Akkor, mikor csak eredményeikben ismert, rejtelmes törvények azt szabták ki a népeknek: no, most kell megnőnötök. Hiszen Erdély is janicsári életet élt, de Erdély állam volt, az önmagáé volt ez időben. Miért? Szent véletlen jóvoltából? nem, de mert csak az erdélyi Magyarországban maradhatott meg az, amit keresünk, s amit talán, óh ott sem bizonyos, hogy megtalálunk.
Erdély adta nekünk a Napkirályt, Erdély szerezte a mohácsi veszedelmet, hogy megszabaduljon tőlünk. Neki volt Fráter Györgye, ki tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német kezet. És Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus, és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. A nagy Kulturvolk a Rajna mentén még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton, Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót kérni kóbor rabbiktól, s szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk. Innen indul meg magyarok rajzása már előbb nyugati scholákra. Összeszedni én kis memoriámból nem tudok mindent, de Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál. Itt szabad Krisztust megtagadni unitáriusoknak. Jeremiádok itt képviselik először a megfinomodott dallelket. A lantosoknak itt van vidám, szabad útjuk, innen adják az eseményeket Nagy-Magyarországnak, szegény, sanyargatott szomorú földnek. Bethlen Gábor itt teremt az oláh pakulároknak irodalmi nyelvet. Itt siratja az első magyar kultúrember, Szenczi Molnár Albert, hogy ő magyar, de nem lenne más egy világért sem. Itt terem az első asszonyíró, azután az erdélyi Mikes Kelemen példája annak, hogy nekünk futni kell a germántól s nyugatabbra menni eszmeházasodások céljából, és ugyanő az, aki megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra. Descartes Erdély révén jut keletre, Comenius Amost erdélyi asszony veszi észre. A székely balladák vetekednek ez időből a skótokkal, Rákóczi Versailles-ban is becsült nagyúr, Bogdán, Mányoki, Kupeczky már festhetnek Erdélyben. Kell a zene, s nem udvari bolond a költő, Brillat-Savarin előtt már művészete van itt a konyhának. Itt születik Wesselényi, Kölcsey, s itt keresi a megvigasztaló, kultúrára legalkalmasabb magyart nagy magyar agitátora a civilizációnak: Kazinczy Ferenc. És mennyi minden nem jut az eszembe: egy kicsit Kazinczyak vagyunk mind, akik itt gondolkozunk és szomorkodunk. Kanton, Peking s a kínai városok jutnak az eszünkbe, ahol hajnalonként a kapukat lármás harsonaszóval nyitják meg, de őrködnek, hogy ne lopózzék be valaki, aki újat hoz a kulik népének. A vérkeresztezésben is szerencsétlenek voltunk. Akiket kaptunk szlávtól, svábtól, azok szinte mind tatárabbak a tatároknál. Ideafóbabb fajtát nem képzelek a magaménál; hiszen Kínában már Montesquieu-t olvassák, s a sárga faj olyan renaissance-ra készül, milyen sohasem volt. Mi pedig, ha megyünk, visszafelé megyünk. Mit keressünk? - Hol keressünk? Úgy gondolom, meg kellene próbálni Kazinczyval Erdélyből kiásni, ha élt, s megtermékenyíteni, megszaporítani azt a magyar típust, mely nem medve, holott Erdélyben több a medve. Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak ha nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apácai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem. Csakugyan mi vagyunk azok, akiknek nem jutott a nemesebb fajok szükséges szenzibilitásából? Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet.
Nemes és csodálatosan nagy királyom, Hollós Mátyás, úgy-e zsémbes, úgy-e nagyon keserű, úgy-e nagyon hitetlen késői íródeákod? Nem tudja: ír-e valamibe, nem tudja: ír-e valamiért, nem tudja: van-e itt valami. Néha vannak következő gondolatai: idejött régen egy vad, lehetetlen, bizonytalan, de erős vérű fajta. Eleddig ereje volt roskadva is élni s nemes idegeneket vérébe befolytatni. Miért nem lett belőle mégis semmi? Csakugyan kifelejtődött idegrendszeréből az a néhány szükséges idegszál? Miért iszik kancatejet ma is még, holott nektárt ihatna a magyar? Miért nem képes reagálni és megnyergelni önmagát, mikor már úgy sem lehet lovas nemzet? Miért? Miért? De szép volna hinni, hogy ideküldettünk kiböjtölni - az árját. Mikor az árja belefúl önmaga piszkába, mi helyébe ülünk, s intünk Ázsiának: küldj új csapatokat, megtanítunk benneteket arra, hogy kell egy különb kultúrát csinálni. De óh, rovom, rovom, a fekete betűket és a fekete keserűségeket Korvinád nem létező exemplárjának margójára és - nem hiszek. Én meddő vagyok, s aligha azonképpen nem halok meg. De akiknek gyermekei vannak. És gondolkozunk. És Apácai Csere Jánosok vagyunk. Német lesz-e, szláv-e, mi lesz a messze unoka? Rossz gondolat, bűnbe vivő, de becsületes. Óh, Napkirály, nincs igazam, de feléd fordulok. Én, aki szilágyi vagyok, mint ahogy Szilágyi és szilágyi volt nagy asszonyanyád. És taposom, áthágom a Királyhágót, s míg ebben az országban alig teszi, cselekszi valaki azt, amit cselekednie kellenék, s ami eltemetné azt, hogy a nagy Fal mellől jöttünk, én, a te késői íródeákod s mi mind keservesen, szerencsére, még csak ott tartunk, hogy: talán. Talán - higgyünk. És keressünk. Valahol. Akárhol. Erdélyben? Erdélyben. Akárhol.
F 1905.
Ady Endre
München, október 12.
Hétfő. Jó az embernek elszaladni olykor Budapesttől. Aki egy kicsit igenli még e különben szomorú életet, hurcolja meg egy kicsit magát néha idegen tájakon is. Én megyek íme újra. Nem messzire, de megyek. És kimegyek innen. Csöndes Münchennek békítő hangulatába meríteni be újra a lelkemet... Mi nékem ez a sörös város? Párizsnak előtornáca, melynek meg tudom bocsátani a németségét is. Kényszerű eliziumom nekem München. Áldassék. De a kék villamos kocsijaira haragszom. Olyan nagy lármát csapnak. Úgy nem illenek az én Münchenemhez. Mégis csak már ott volnék. Íme a határ. Bruck. Szinte éjszaka van. Ködös és őszi. Vágtat be a vonatunk Ausztriába. Szaladunk Bécsnek. Harsányan, váratlanul fölzendül a Kossuth-nóta a kocsi-folyosón. Kinézek. Három magyar fiú fújja pirultan, lelkesen. Két cs. és kir. katonatiszt gúnyosan mosolyog az egyik fülkében. Az osztrák kalauz bámul. A nóta elhal a ködös éjszakában. Ez már osztrák éjszaka. A dalos fiúk elpihennek. Úgy sem hallik ez a nóta Bécsbe. És olyan szomorú is most már az ötlet. Még nekik is. Repülünk a hatalmas Nyugatnak, s nincs egyebünk, mint egy nótánk...
Kedd. Havazott egész éjszakán. Bécstől Münchenig. Ott fázlódtam a folyosón. Egy furcsa beszédű spanyolzsidó família e két terpeszkedő osztrák kiszorítottak. Hát Münchenben vagyok. Sohasem láttám még ősszel. Szomorú, nyugtalanító, mint az esős Párizs. A nagy Szalónban lesz talán legtöbb meleg. A Glaspalastot átöleli a köd. A színek legtobzódóbb vászna is sötét. A szecessziós termekben valami rettenetes ínség jajgatását hallja az ember. A szobrok elől hátrálok reszketve. Mintha jégből volnának. Futom egész napon a tárlatokat. Még Lenbach fagyaszt a legjobban. Ma érzem, hogy az ő portré-festőművészete valami lelketlen bel canto. Ez az ember sohase sírt a maga művészete miatt. Nem, soha... Este... Nini, itt van a budapesti Mariot a Deutsches Theaterben. Énekel, mókázik a hájas, monstruózus és mégis pompás fiú. És mindig Budapestről. A magyar parlamentről, Fejérváryról, Kossuthról, Apponyiról és köpő Pozsgayról. Mulat a publikum. Mintha otthon volnék. Ismerik, ejnye be ismerik ezek a müncheniek a mi dolgainkat. Szinte fáj. Eshetnék itt szó Petőfiről, Jókairól. Egy fülnek sem volna ismerős. Azt tudja a világ, hogy Pozsgaynk van, München szerelme kezd bennem lohadni. A magyar glóbust München is becsmérli. Hát mindenütt becsmérlik?
Szerda. Ma szerelmes vagyok két kicsi leányba. Marionba és Gabrielle-be: És kibékültem az immár porladó Lenbachhal. Viziteltem a Lenbach-házban. És legalább tíz vászonról nézegettek engem Marion és Gabrielle, Lenbach leánykái. A női arcról nem tudott jól olvasni Lenbach. Nem bírt az amerikai dámák arcaival sem. Hát még a Duse-arcokkal. De a leánykái csodálatosak minden vásznon. Marion hat éves múlt. Tizenhárom Gabrielle. Egy világért sem szeretném őket elevenen látni. Pedig itt vannak fölöttem az emeleten. Egy szigorú angol nővel. Fiatal, szép mamájuk még Párizsban mulat. Olyan szépek ők itt a vásznon, Marion és Gabrielle. Hogy szerethette őket az apjuk... Minden darab vagyon ezekben a szobákban. Megbecsülhetetlen milliók vannak itt ritka szépségeknek kincseiben. Nagy papucsban kell járnom, hogy ne karcoljam föl e drága mozaikpadlót... Azért mindezt a kincset, szépet itt kellett hagynia annak a szerencsés legénynek. És Lenbach asszony Párizsban mulat. Marion és Gabrielle pedig búsak lehetnek odafönt... Esik a hó. Elébe utaztam a télnek? Fehér a világ, és az emberek söröznek. A vacsorámat alig tudom megenni. Úgy csöngnek a sörös poharak, s úgy kacagnak itt az emberek. Mitől van ilyen jókedvük?
Csütörtök. Keresztül egy fehér, félelmetesen halott, téli világon indulok haza. Megint haza, megint haza. Ha újra kiszabadulok, nem jövök erre. Sohasem szabad odamenni, ahol valamikor derűt kapott a lelke. Hogy mondja a derék Isidora de Lara, a nemes grófnő? "Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni". És nem utazni?...
Budapesti Napló 1905. október 15.
Lellei
- Bemutató előadás a Magyar Színházban -
Fényes Samu megprüszköltette ma azt a budapesti típust, melynek fogalma sincs arról, hogy Budapesten kívül is élnek még életet, s hogy Magyarországon, rejtetten, néhol, megvonult az a bájos, naiv, kacagó, derűs világ, mely nagy Jókai lelkében annyi mesét virágoztatott.
Oh vidéki kurtanemesek bajos és bájos világa. Én édes emlékek föltámasztásáért gondolok hálásan Fényes Samura. Füleimnek és szemeimnek hinni sem akartam. Budapesten? A Magyar Színházban? Szent Trikó birodalmában ez a szűzi levegő?
A franciák már régen észlelik. Úgy látszik, törvény lesz ez minden kulturális életet élő társadalomra: jön a vidék, ha már a mérték betelt. Mint Bourget mondja: jönnek azok, akik hisznek. A mi Bábelünket, elromlott Budapestünket frissítgető vidéki litterátus emberek legelejéből való Fényes Samu. Igazán hívő ember. Lelkes és százkezű. Ügyvéd, radikális szociológus, politikus, publicista. Egyszerre csak előáll, mint drámaíró. És miközben mindenki azt hitte, hogy a história az ő dráma-bányája, ír íme egy énekes vígjátékot, mely újszerű, friss, tiszta és magyar.
Falun, egyszerű, jó és szűklelkű, egy kicsit duhaj úrparasztok világában él a csöppség. Jókai-féle illatos vadrózsa ő, szép, pompás kisleány. Az apja bánatában elduhajkodja mindenét, s kivándorol. Ő pedig eleven zálogképpen kerül egy parlagi, derék legényember rendetlen portájára. A csöppség őrangyala lesz ennek a legényembernek. Elveri közeléből a leselkedő haszontalanokat. Rendbeszedi a portáját az ő kis apjának. Persze, végül férj és feleség lesznek. Visszatér a kivándorolt apa, ki szintén boldog lett. Boldogságban és derűben olvad meg a keményen, jeges tragikummal induló mese.
Vígjátéknak nem éppen vígjáték. Néha-néha beletéved ebbe a zsalugáteres, naiv világba a koturnusos Fényes Samu. Néha túlságos sok a sújtás e magyar világon. Máskor meg nemcsak naivnak, de naivan naivnak tetszik egy-egy jelenet. Mégis végig érdekes, kellemesen izgató, kedves ez a darab. A színház talán többet várt tőle. De elég.
És a Magyar Színházban el tudták nagyszerűen játszani e darabot. Segítségére jött A csöppség-nek egy bájos és talentumos színésznő, M. Harmath Hedvig. Mintha neki, ő érte írta volna a darabot s a szerepet Fényes Samu. A vendégművésznőt méltán ünnepelték egész estén. Irigyelheti akármelyik színház a Magyar Színházat Örley Flóráért. Kiváló színésznő, ki ma egy házsártos gazdasszony szerepében volt páratlanul jeles. Ráthonyinak volt még nagy sikere. Tóth Stefánia, Boross, Megyeri s valamennyien illők e három diadalmas szereplőhöz. Előkelő, telt ház, sok taps, sok kihívás, sok virág.
Budapesti Napló 1905. október 15.
Dyb
Somló Sándor dobni akart valamit az irodalomnak, s fölújította Rákosi Jenőnek egyik híres, kedves és nemes darabját, A szerelem iskoláját.
Egy pillanatig sem hisszük, hogy Rákosi Jenőnek öröme tellett a mai estében. Nagyon robotos munka volt ez a repríz. Méltatlan Rákosi Jenőhöz, s méltatlan a pompás poézisű, derűs filozófiájú, romantikus, igazán irodalmi alkotáshoz.
Egy nagy haszna volt a publikumnak a mai estéből. Láthatta, amit Rákosi Jenő is fájdalommal láthatott. Ezernyolcszázhetvennégy óta nem jött meg a hallása a Nemzeti Színház dicső gárdájának. Egyen-ketten vannak újak. De a süketfajdok uralkodnak itt. A lelketlen, különös, handabandázó, szavaló lények. Józan, szép, igéivel is ható poézisát ma sem értették meg Rákosi Jenőnek.
Hogy szavaltak, hogy szavaltak. Élükön talán legjobban P. Márkus Emma, akinek megvan az a talentuma is, hogy a világ legrosszabb színésznője is tud lenni. Mint ahogy kivételesen nagyszerű is. Rákosi Szidi, Gerő Lina, Odry, Gál és Molnár: ők voltak megértők, ízlésesek és az irodalomtól nem idegenkedők. Gyatrák és rosszak a többiek valamennyien.
Tele volt a színház. A publikum még ilyen előadás mellett is tudott szívvel hódolni Rákosi Jenő előkelő géniuszának.
Az illusztris szerzőt sokszor szólították a lámpák elé.
Budapesti Napló 1905. október 16.
I.
Az erkölcsös Svájc
Két erkölcsös ország van még a világon. Kanada és Svájc. Kanadából akarták tavaly kikergetni Réjane asszonyt, az ördögnek e nagyszerű leányát. Most pedig Svájc nem akarja fiának fogadni D'Annunziót. Mert mint az egész világ kénytelen tudni: D'Annunzió, hogy elválhassék mai feleségétől, svájci állampolgár akar lenni. Ám a svájci közvélemény háborog. Neki bizony nem kell a ledér Rapagnetta. A svájci újságok tiltakoznak D'Annunzió honfiúsítása ellen.
- Svájc olyan ország - írja egyik újság - mely többre becsül egy erkölcsös parasztot, mint egy erkölcstelen zsenit.
És szemére hányják a híres olasznak Duset és a többit. Szóval Svájcnak nem kell D'Annunzió. Mert erkölcstelen. És nem lehetetlen, hogy D'Annunzió úgy tesz, mint Salvini. Magyar állampolgár lesz. Mi elég erkölcstelenek vagyunk. Éppen most kaptunk róla újabb bizonyítványt Németországból.
II.
Bilse - él
Tegnap az a rettenetes hír érkezett róla, hogy meggyilkolták. Persze, hogy nem igaz. Bilse él. Nagyon is él. Egy évvel ezelőtt én írtam volt Párizsból a francia Bilséről. Ő is írt egy regényt. Egy kis francia garnizon életéből. A múlt hetekben fordították németre, angolra, franciára egy orosz Bilse könyvét. Ez persze egy orosz garnizon szemetét turkálja. A német Bilse sikere egy sereg Bilsét termett. Mert hát ez kell a publikumnak. Bilse él. Sőt Bilse él csak igazán. Mert minden publikumok jóvoltából az irodalomnak a kalózai tudnak élni s főképpen - megélni.
III.
A titokzatos automobil
Keresztül és kasul száguldja Németországot egy őrült automobil. Nem sejtik, ki az utasa. Gázol és gyilkol a titokzatos ördögszekér... Íme, az automobilnak az ő legendája. Az emberi fantázia megmaradt gyermekkorúnak. A bolygó zsidó, a bolygó hajó, a Burg asszonya, az erdei leány s a fantómok ezernyi ma is eleven seregébe beáll a bolygó automobil is...
IV.
Irving a Westminsterben
A nagy angol színészt persze Pantheonba helyezik. A híres Westminsterbe. De Shakespeare nemzete nem könnyű nemzet. Az Irving ilyen apoteózisába nem törődik bele könnyen. Egy komédiás az előkelő Westminsterben? És az angol lapok sietnek megnyugtató magyarázatot adni. Nem azért kerül a Westminsterbe Irving, mert nagy színész volt. De mert nagy dolgokra inspirálta embertársait. Hát ez rávall az angol farizeusságra. A lordok halott társaságába bekerül Irving, bár színész. Vajon kérne-e az ilyen dicsőségből Irving, ha beszélni tudna?
Budapesti Napló 1905. okt. 18.
Pont
Az Idő siet és hamarabb megőrli a színházat, mint legédesebb álmainkban reméltük. A Balkánon még, az ifjú nációk badar életében, bolondokul tarthatja az embereket Histrio. Ám fejlődött társadalmunkban vége a dicsőségnek. Mit akar a színház? Mit nyújt? Hova tart? Tolsztojjal szólván, miért kell tengernyi vérrel, búval, vággyal, verejtékkel, idővel, pénzzel, önámítással áldozni e modern, sok ajkú és kegyetlen Nérónak?
A mai színház leghívőbb embere, Antoine, a nagy irodalmi békéltető, a zseniális direktor, mondja most: a színház üzlet. Üzlet, mint akármi. Nem jelent és nem képvisel semmit. Nem több, mint a cirkusz. Emberformájú kutyakomédia. Annak a kornak indulunk, mikor mindenki olvas és főképpen mindenki - ír. Nagy jelenségeket sőt nagy művészi megihletéseket kap az ember mindenből. Egy gyönyörűen oktatott kutya az Életnek olyan mélységeire képes figyelmeztetni bennünket, mint néhai Irving vagy nem néhai Sarah Bernhardt. Akárhogy harcolnak a fantázia ellen, a fantázia delelőben van. A modern ember a fantázia embere. Ezt a fantáziát nem tudja jóllakatni a színház.
Imádni való ember Antoine. Imádni való ember Carré, az Opéra-Comique igazgatója. Hiába: újságírók nélkül lélekzeni sem tudna a világ. Ők újságírók, kik belopóztak a dohos, csúnya, hazug várba, és most fölrobbantják. Carrét ugyanis most azzal vádolják Párizsban, hogy vagy pénzes emberek színdarabjait adja elő, vagy csak olyan darabokat, melyek okvetlenül pénzt hoznak. Tehát fércdolgokat, tisztelt publikum. Carré passzív lovag. Antoine bátor és vértezetlen. De mindkettőjüknek hálás lehet a világ. És hálás lehet a Ville-Lumiere-nek, mely meggyilkol minden ártalmas babonát.
Most a színházat gyilkolja. Odatartja a világ elé ezt a kellemetlen zsarnokot: lásd, haszontalan, és ki kell tekerni a nyakát.
Nem a színház hal meg. De a mai ravasz színház, mely szekerébe fog be mindnyájunkat. Azt hirdeti, hogy köze van a művészethez, az emberiség nagy álmaihoz. Holott hazudik.
Úgy fogunk színházba járni nemsokára - már akik fognak - mint a kesztyűsboltba avagy virágkereskedésbe. Mint akármelyik üzletbe, ha egy-két feledő negyedórát akarunk vásárolni. Az irodalom pedig végleg el fog válni tőle. Hogy is találkozhattak ők?
Budapesti Napló 1905. október 19.
Lellei
I.
Hakon király
Bájos ez a dolog. Hónapokig nagy volt a töprengés Norvégiában. Mit csináljon magából a kis északi ország? Republikánus monarchiát, mint Anglia? Monarchikus respublikát, mint Franciaország? Republikánus respublikát, mint Svájc?
A monarchia győzött. Már szinte biztos, hogy Károly dán herceg lesz a norvégek királya. Már neve is van. Ősnorvég neve: Hakon. Hát van gyönyörűbb intézmény a királyságnál? Már a dán herceg tudja, hogy ő iszonyú norvég. Már a neve is norvég. Már Norvégia repeső örömmel várja a legelső norvég embert. Bájos ez a dolog. És a népek örökké gyermekek maradnak...
II.
Zálogházak Japánban
Szegény Japán... Egy Spencernek, egy Ibsennek fájdalmas derűt szerezhet, mikor egy ősállapotú népet lát mohón áttérni a mi kultúránkra. Spencer beszélt is erről sokat élete utolsó éveiben. Éppen Japán révén. Hejh, a kultúra kötelesség. De fájdalmas kötelessége az emberi nemnek. Sok új kínnal kell azért megfizetni. De Japán fanatikusan vette a dolgot. Egy csúfolódó francia újságíró írja, hogy például Japán fejébe vette a női fegyházakat, mivel ilyen fegyházak Európában s Amerikában is vannak. Női fegyenc alig akadt Japánban. Ott még a nők képtelenek nagy, bűnös cselekedetekre. Valósággal toborozni kellett a fegyházba. De legalább női fegyházat is mutathatott az idegennek Japán. A civilizációnak ez a rettenetes, beteg szomjazása meghozta a gyümölcsöket. Oh, veszettül modern ország már Japán. Kell bizonyság?... Az utolsó években úgy termettek a zálogházak Japánban, mint a gomba. Ezidőszerint ez a legjobb üzlet Japánban. Hiába: nagy dolog a civilizáció, a kultúra, a modern élet. És drága.
III.
A teremtés ura
A teremtés ura, mint a férfiúi embert csúfolják, galád szokásai közé mostanában egy újat vett föl. Nincs nap, mikor hír ne jöjjön valami afféléről, hogy egy férfiú magával vitt a halálba egy nőt. Neki meg kell halni. Hogy könnyebben induljon útra, s hogy romantikával aranyozza be gyáva és szennyes voltát, magával csal vagy erőltet egy nőt. De ez nem minden. Egyre sűrűbb az eset, hogy a teremtés ura megbeszéli a kettős öngyilkosságot a balek nővel. Először megöli a nőt. Ekkor ő megijed és életben marad. Most Németországban történt ilyen eset. Pláne két szentimentális nővért ölt meg egy férfiú. Aztán jelentkezett a rendőrségen. Közben rájött, hogy élni a börtönben is jobb, mint nem élni... A két némbert persze nem lehet feltámasztani. A nőknek pedig megjöhetne már az eszük. Beláthatnák, hogy a teremtés ura a legtöbbször hitvány, kis állat, amikor a halálról beszél. Ha pedig van köztük kivétel, e kivételek megérdemlik, hogy - egyedül haljanak meg. Sőt azt is, hogy éljenek.
IV.
Baneth Budapesten
Baneth Sándor Budapestre érkezett.
Kik reszketnek?...
Budapesti Napló 1905. október 20.
Pont