20. AZ IRODALMI KÖZTELEK

Franciaországban az Akadémia olyas institúció, mint nálunk a Köztelek. Lévén a gallok országa kultúrország. Nálunk a reakciónak nincs szüksége olyan előkelő palástra, mint egy Akadémia. A Közteleken összegyűlnek a módos gazdák. És csiba firkász. Jönnek az ispánok, kik néha miniszterek. Megbeszélik a szántás dolgát. Megszavazzák a létszámot, amit a csendőröknek le kell puffantani a makrancos parasztból. Megparancsolják a papnak, hogy igérjen elég lelki üdvösséget. Stipendiumot adnak csődörnek, birkának s birka-türelmű cselédnek. Evvel aztán a jövő tavaszig rendben van Magyarország. Betű nem kell. Idea sem. Ilyen egyszerű lám az élet egy derék agrárországban.

Franciaországban azonban nagyon elhatalmasodott a betű. Itt hát a Közteleket másként kellett megcsinálni. Közteleket csináltak az Akadémiából. Ma a francia akadémia a reakció fellegvára. Nemhiába, hogy Anatole France nem teszi oda be évek óta a lábát. Csak konspiráljanak ott a Brunetière-k, a bíbornokok, a Coppée-k és a márkik. Főképpen pedig a márkik. A francia akadémia a márkiké. A mindenképpen kopott uraké. Lebzselnek, hencegnek itt ezek a kupola alatt. Várják a demokrácia csődjét. Ellenben a demokráciának esze ágában sincs a csőd. Hát így a francia Köztelek.

Most például ismét választani fog a francia akadémia. Mathieu bíbornok után új halhatatlant teremt. Szegény Albert Sorel helyett. Már Mathieu-vel is ternót csinált. Ez a bíbornok sokkal ügyesebb ember, mint Bubics Zsigmond. Hirtelen és ismét papot választani: ezt még az akadémia sem meri Franciaországban. Tehát márkin a sor. Egy pap, egy márki, egy pap, egy márki. Így szokás és így illem ez ma e kupolás kriptában.

Egy naiv író-ember, Maurice Donnay, nem akarja ezt látni s pályázik. Az öreg Coppée, aki mostanában az Akadémia bizalmas ülésein elnököl, úgy röhög titokban, hogy a paralízis-bacillusok majdnem nyugtalanok lesznek agg koponyájában. Mikor Ségur márki akar akadémikus lenni. Valami olyan őrület ez, mintha a mi Akadémiánkon például, Monsieur Nem-gróf akarná Andrássy Gyula elől elvinni a koszorút. Egy Ségur márki. Egy ilyen név. És egy skribler. Valóban a skriblerek már világszerte kezdenek türelmetlenül arrogálni.

Az az Anatole France. Egy újságíró megkérdezte, hogy meddig hagyja még üresen a székét az Akadémiában. Mosolygott az istenien nagyszerű ember s azt válaszolta:

- Már úgy látom, hogy nem fogok erre ráérni a földi életben. Sok a dolgom. Sztrájkolnak az elektroművesek. Sztrájkra készülnek a pékmunkások. Velük kell törődnöm.

A francia Köztelek észre sem veszi ezt. Valamikor egymást követő korszakok tudósai fognak könyvtárakat írni ez egyetlen tényről. Az időben, mikor a francia Akadémia Ségur márkit volt befogadandó, az akkori Európa legemberibb embere, fényes íróművésze, piszkos munkások tiszta gyülekezetébe járt a sztrájkokat rendezni.

Párizs, július 28.

Budapesti Napló 1906. augusztus 1.

A. E.

21. A SZAJNA MELLŐL

I.

Mikor Saul megtér

Például lett volna egy francia Wekerle. Azaz, hogy éppen erről akarok írni. Mennyi Saul tér meg itt Franciaországban. Hajdan dicső és vad temperamentumok sehol sem jámborulnak meg olyan sokszor, mint Párizsban. Ugyanitt, honnan csapatostól járnak Lourdes-ba pajkos életű nők. És ugyanitt, ahol bigottakból válnak a legjobb forradalmárok. Ahol erős az intellektuális kultúra, így van ez. Nálunk még ritka ez a lelki procedúra. Az ifjak nem szegődnek el az Antikrisztushoz. Tehát nem is kell meg[t]érniök. Szent Imre szűz lelke van velük már a dedóban. Nem kell belefáradniok az eszmékbe. Mert eszmék nemigen csapnak rájuk. Franciaországban azonban sűrű a Pál-fordulás. Radikális Wekerlékből lesznek totyakos korukra ultramontán Wekerlék. Itt az Egyház legengedelmesebb szolgái ex-ateisták. Fiatal bölcse a francia reakciónak, Barrès, például, szintén ifjú nihilistaként kezdte. Csak ő hamar rokkant meg. Politikusok, írók, művészek között hány az ilyen Barres. Holott ennél utálatosabb elváltozás nincs a világon. Ezt a nyárspolgárok a hajlott kor bölcsességének hívják. Nekem meg mindig egy magyar költő jut az eszembe ilyenkor. Ez szintén forradalmár volt. Talán ő fordította le először a munkások Marseillaise-ét. És egyszerre vallásos indulatok ébredtek benne. Hű fia lett az Egyháznak. Szűz Máriához írt zsoltárokat. Fájt neki minden újítás. És egyidőben lett antiszemita és - nőgyűlölő. Ugyanakkor, mikor Szűz Mária himnuszait írta. Miként Rudnyánszky Gyula is akkor lett pietista, mikor a büntető törvénykönyvvel kiviaskodta magát. Mikor a modern kultúrtársadalom Saula megtér, mindig okos orvost kell megkérdezni. Az mindjárt megállapítja a diagnózist. Marazmus senilis, valami fizikai vagy lelki aberráció, üzleti érdek. Mert mennyei szózat ma már csak a legritkább esetben intéződik a megvakított szemű Saulhoz.

II.

Sarah Bernhardt ügye

Egy gonosz úr a Nopcsa-affér idejének híres mondásával magyarázza a Sarah Bernhardt kázusát. Nem vén, de becsületes lehetett egyszer valakinek nagy fájdalmára a híres tragika. Hogy világosabb legyen a szó: egy gavallér most állt bosszút Sarah Bernhardton. E gavallér ma már aggastyán. Ott ülhet a becsületrend tanácsában s nagyrangú úr bizonyosan. Szerelmes csuklását egykor kinevethette Sarah Bernhardt. A gavallér várt. Most aztán nem tartja érdemesnek Sarah Bernhardtot a becsületrendre. A becsület rendjére - még világosabban. Párizsban a legkomolyabban így beszélik. És lehetetlennek nem lehetetlen ám. Ilyen diszkrét csúnyaságok rejtőznek sokszor világrengető dolgoknak a mélyén is. Csak arra kíváncsi mindenki, mi lesz. Hogy eltörlik a becsületrend tanácsát. Ez Sarahnak nem lesz elégtétel. Még ha a rendet törölnék el, még akkor se volna. A faktum, hogy ő a kis piros szalagot nem kapta meg. S hogy ráadásul szégyenkalodába állították. Mert talán polgári családanyának nem volt elsőrangú. Kápráztató bolondság. Tíz millió francia asszony közül Franciaország öreg urai éppen Sarah Beruhardttól kérik számon az erényt. Óh be korán halt meg az az Offenbach nevezetű kis zsidó.

Párizs, július 30.

Budapesti Napló 1906. augusztus 2.

A. E.

22. MAGYAR FIGURÁK PÁRIZSBAN

I.

Monsieur Kis-Balog

Chateaubriand szerint a franciák nem szeretik a szabadságot. Ők az egyenlőséget szeretik őrülten. S a magyarok? Már Csák Máté is szabadságharcos volt. A szabadság katonái a mai Csák Máték is. De az egyenlőség Tiborcnak se kellett. Kis-Balog uram szabómester. Sorsa már ifjú korában Párizsba hozta. Szép vagyont szerzett. Felesége francia asszony. Gyermekei franciák. Azonban Kis-Balog uram utálja ezt a demokrata világot. Ahol a szabó is úr. Csak a magyar egyletben van otthon. Ide kopott Pató Pálok jönnek gyakorta. Prédikátumos semmiházik. Ezek leereszkednek Kis-Balog uramhoz. Pénzt kérnek tőle. Kártyáznak vele. Hazamegy Monsieur Kis-Balog. Legkisebb fia áll elébe. Most tanulja az iskolában a francia forradalom történetét. Erről beszél az apjának. Kis-Balog uram alig figyel oda. Fájdalmas gőggel mosolyog. Előre sajnálja a fiait. Ezeket sohse fogják társaságukba befogadni a magyar urak.

II.

A magyar Edison

Párizsban lopja a napot már hónapok óta. Föltalált valamit s milliókat akarna érte kapni a sokpénzű franciáktól. Réme a híres bankároknak és gyárosoknak. Pumpoló leveleket ír haza a hiszékenyekhez. Egy év után jut eszébe, hogy elnézzen látogatóként olyan gyárba, ahol az ő találmányát használhatnák. Vérző orral, szomorúan jön ki a gyárból. Amit ő feltalált, azt éppen negyven éve használják itt tökéletesített formában. Vajon ki lophatta el az ő találmányát. Másnap számítani kezd. Kiderül, hogy ő nem is született volt meg negyven évvel ezelőtt. Erre éhesen és bánatosan, sőt konzulátusi segítséggel hazautazik.

III.

Párizsba szakadt művészünk

Párizsba szakadt művészünk nem szerencsétlen ember. Jól házasodott, gazdag ember. Szomorú ő mégis. Átkozza az elmaradt Hunniát, ahol az igazi művész árva. Senki se hinné, hogy magyar művészgyerekek koplalnak s züllenek el Párizsba[n], kiknek a kisújjuk többet ér, mint e Párizsba szakadt művészünk. Párizsba szakadt művészünk azonban elegáns estélyeket is ad, különösen a Szalonok megnyitása előtt. Persze egy-két képe mindig ott lóg minden tavasszal vagy ősszel valamelyik Szalonba[n]. Erről Budapest pontosan értesül. Ha hát Párizsba szakadt művészünk Budapestre képeket küld, e képeket nagy respektussal fogadják. Lassan, de biztosan előkelő művész lesz Budapesten e Párizsba szakadt művészünk. Egy képe sem s ingyen sem kellene itt Párizsban. Otthon talán már az állam is vásárol tőle.

(Párizs, július 31. )

Budapesti Napló 1906. augusztus 3.

A. E.

23. AZ IDEGEN NŐK

Szép őszintesége ennek a Párizsnak, hogy imádja az idegen asszonyokat. Ebből sok káruk nincs a parisienne-eknek: őket viszont két kontinens imádja. De az egész asszonyi genus csúfsága, hogy a hím embernek az a nő tetszik, akit nem ismer. Ludovic Naudeau egy ifjú és disztingvált francia íróról emlékezik meg, aki Japánban él. Ez az ifjú ma már undorodva beszél Párizs unalmas nőiről. Így mondja: piszkosak, nyomorékok, formátlanok, hazugak és banálisak. Ellenben a japáni gavallér él-hal a kínai nőcskéért.

Itt jártak Párizsban a minap Szizovatha kis táncosnői. Kis fantáziájú, mondjuk budapesti ízlésű férfiú azt mondta volna róluk, hogy kedves, nőnemű majmocskák. Persze ugyanígy ítélt sok párizsi férfiú is. De itt van viszont Rodin, a nagy Rodin, fejedelme ma a formák megértésének. Szerinte nemesebb, antikabb formájú és mozdulatú nők ma nem élnek e hitvány világon. Ha ő valamivel fiatalabb volna, bizony utánuk menne Kambodzsába.

Marokkói telep mutogatja magát Neuilly mellett. Berber és szudáni nők kelletik itt egzotikus nőiességüket. Még talán verseket is írnak hozzájuk egzaltált francia ifjak. Holott aligha mosakodnak rendesen. Amerikai szerecsen nő, öltözve a la parisienne, száz aszfaltbetyárt fordít sarka nyomába, ha végiglejt az avenue de l'Opérán. Még talán a kínai nőnek is van lelkes szakértője Párizsban. A német nőn kívül a földkerekség minden szépsége talál hozzáértést Párizsban.

És most, tegnap, jöttek harmincketten. Amerika szépei. A Louvre-szállodában laknak. Csodájukra jár, s útjukra les egész Párizs. Egy amerikai lap utaztatja őket Európában: a Louisville Courier Journal. E lap megszavaztatta az olvasóit, kik a legszebb leányok vad Kentuckyban s regényes Indiánában. Valószínűtlen, hogy éppen a harminckét legszebb győzött. De jó reklám ez a lapnak. Ingyen utaztatja őket. És Londonból jöttek át Párizsba.

A bájos Hatty-Firtstein: szláv-zsidó szépség. Bardie Kelly, Virginie Kennedy és a többiek. Szépek, jó: szépek. De mennyivel különb harminckettőt szedne össze, akár csak az éji Montmartre-on egy lelkes razzia.

Párizs azonban az idegen nőket imádja. És okvetlenül igaza van. Óh, istennek nagyszerű teremtményei a nők. Érdemes értük élni. De leginkább csak azokért, akiket még nem ismerünk. És mindenek fölött azokért, akiket sohse fogunk megismerni.

(Párizs, augusztus 1.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 4.

A. E.

24. A SZAJNA MELLŐL

I.

És az úgynevezett irodalom?

Egy epidémiát szeretnénk Budapestbe beoltani. Így nyáron tudniilik kitör Párizsban az irodalom-őrület. De legalább így holt szezónban kitör okvetlenül és mindig. Vezércikk, tárca, cikk, hír: csupa irodalom. Három rekkenő hónap alatt szükségből mégis csak jóváteszik a francia lapok, amit kilenc hónapig az irodalmi kultúra ellen vétettek. Észreveszik ilyenkor, hogy nincs a világon érdekesebb föladat egy írói egyéniség megrajzolásánál. Egy igazi íróban komprimálva van: világ, élet, korszak, minden. És jönnek itt Párizsban sorra. Az elfeledtek, a féligismertek, az ismeretlenek. Nyár, forróság kínozza ugyan az olvasót, de mégis észre kell vennie valamit. Nem újat. Régi dolgot. Hogy az újságok hazudnak neki. Mert kilenc hónapig miért titkolják el, hogy intelligensek? Mivelhogy mese minden más. Nem a publikum a vak, de az újságok. Nyáron legalább ezt bevallják Párizsban. Hát Budapestről elutazott már az Északi-tenger mellé Fedák Sári? Akkor talán már illő félénkséggel lehetne egy csöppet pedzeni a kultúrát.

II.

Séta a guillotine körül

A guillotine olyan, mint a vallások. Eszében úri ember fütyül a felekezete dogmáira. De csak kertelve ágaskodik a vallások ellen. Így a franciák a vallással s - a guillotine-nal is. Eltörülni nem merik a halálbüntetést. De beszüntetik a halálbüntetések végrehajtására szánt költséget. Mert ez az eljárás kényelmesebb. Mai kultúránkkal s mai nemzedékünkkel még kissé csehül állunk. Okos dolog óvatosan kötni bele a mai emberiség olyan Néróiba, mint Monsieur de Paris és a - római pápa.

III.

Murat herceg és az automobil

Szegény Murat herceg, őt már el is temették. A nagyurak azonban tovább fogják kockáztatni a nyakukat a veszedelmes ördögszekéren. Miért teszik ezt? Hányszor álmélkodtunk már ezen. Hogy mer például automobilba ülni valaki, akinek az őse gőgös várúr volt, gyilkos hadvezér volt s ő erre büszke. Hiszen az automobil a múlt-romboló demokrácia találmánya. Úgy kell nekik: törjék ki a nyakukat. Amit némely pénzbáróknak is hasonlóképpen kívánunk.

IV.

A Haza mamája

Ki hinné, hogy a Haza mamája egy szűz volt? Henri Houssaye állítja ezt, a francia halhatatlan: Jeanne d'Arc volt a Haza mamája. Houssaye szerint e szót: a Haza, la Patrie, ő ejtette ki először a száján. Ez a híres hisztériás leány. Addig nem is volt a Haza. Azaz, hogy volt. De nem volt neve. Az emberek meghaltak érte. De nem lehettek híres emberek, mint Houssaye. Mint Déroulède. Mint Nasi Olaszországban. Mint Apponyi és Lengyel Zoltán nálunk. Azt a Hazát, amelyet csak éltetni kell, Jeanne d'Arc fedezte föl. Csakhogy még ez sem igaz. Mint ahogy a nacionalisták véletlenül sem tudnak igazat mondani. A la Patrie szó Jeanne d'Arc után több mint száz évvel került a francia szókincstárba. Latinista franciák csinálták a patriából a patrie-t. Az egyszerű, a becsületes pays helyett. Mint ahogy buták és gazemberek csinálták az üres jelszavas és kártékony hazafiasságot a régi tisztességes, nem lármázó, de őszinte hazafiasság helyett.

V.

Amit Mirabeau akart

Franciaországban ma-holnap feleséges abbékra bámulhat a világ. Ha sikerül a szabad Egyház terve, hiába küldi anatémáját X. Pius. Mint ahogy küldte volt egykor IV. Pius. Mert a francia papok nősülésének első nagy szószólója Mirabeau volt. És volt egy korszak, amikor már szinte az egész Európa nekibuzdult. Császárok és kardinálisok esküdtek össze a cölibátus ellen. Amit Mirabeau akart, ime az száztizenhat év után teljesedni készül. De még mindig félénken és szórványosan. Nagyon átkozott és bűnös lehet ez a mai társadalom. Kínosan és későn kap egy-egy kis gyógyulást. Még Franciaországban is. Hát Budapesten vajon hány száz év múlva olvassuk, hogy az esztergomi hercegprímást ötödik, mondjuk hatodik fiúgyermekkel örvendeztette meg a kedves felesége?

VI.

Fallières és a jósnő

Franciaország elnökéről megjósolták, hogy híres ember lesz. Fallieres még akkor diák volt s zavarba jött. Kérdezte a jósnőt:

- Író leszek? Művész? Hatalmas szónok? Fölfedező?

- Nem, nem, nem.

- Hát mit fogok csinálni?

- Semmit!

- És ezért leszek híres, sőt hatalmas ember?

- Ezért, sőt éppen csak ezért.

Így írja ezt egy újság s olyan valószínű, hogy elhiszi az ember.

(Párizs, aug. 4.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 7.

A. E.

25. AKIKRE NYÁRON EMLÉKEZÜNK

I.

Dolet

Tegnap Etienne Dolet szokásos ünnepét ünnepelte Párizs. Vasárnapon, augusztusban, kánikulai hőségben. Volt már nagyszerűbb Dolet-manifesztáció is itt. Az Egyház ellen tüntettek már zajosabban is Párizsban. Az Egyház ellen, mely ma is szivesen rakna tűzre minden szabadgondolkodót. Miként cselekedte a már szinte mitikus Dolet-val. Miként tette ezerekkel. De mégis nagy nap a tegnapi nap. Első tüntetés az utolsó decenniumokban - minden vallás ellen. A Vallás ellen. E szörnyű bilincs ellen. Mely butává és szomorúvá teszi boldog sorsra hívott embermilliók életét.

Két négyszög kilométer a Dolet-szobor körül megszállott hely volt tegnap. Katonák, rendőrök minden utcasarkon. Fenyegetően vagy meglapulva. Mintha Magyarországon lennénk és büdös szocialistáktól kellene félteni a rendet.

Soha beszédesebb dolgot, mint tegnap Párizsban ez a nagy elővigyázat. Íme Franciaországnak radikális, demokrata, ateista kormánya van. Itt állandó a forradalom az Egyház gyalázatos zsarnoksága ellen. És íme az ateista kormány is megijed, mikor a Vallás ellen gyűlnek össze sok-sok ezren. Hát csakugyan ez volna az igazság? Jó lesz ebből tanulni mindenütt Európában. A milliomos, szívtelen tőkés is nagy ellenség. De van egy még nagyobb. Mindenféle hatalom az istenbe kapaszkodik. Még az ateista hatalom is. Mégis csak a Vallás áll az emberi boldogulás útjában.

II.

Chopin

Két Musset-szobor után most következik egy Chopin-szobor. A Monceau-parkban fog állni, árnyas fák között, elrejtve a szomorú nótás embernek a relief-emlékjele. Messze a Musset szobraitól s messze a George Sand szobrától. A sírját két évvel ezelőtt láttam. Süppedt, romlott, szomorú sír. Nocturne-eit álmomban is hallom olykor. Ezek szomorúak és elevenek, miként a lengyel-francia poéta virrasztó, vergődő lelke elzokogta őket egykoron. Sokan hallják-e? Úgy gondolom, a nyár az oka. Valamit kell csinálni nyáron is. Valamire kell emlékezni nyáron is. Valamiről kell írni nyáron is. Chopin? Hát Chopin. Jöjj, óh szomorú árnyék s engedd, hogy nevedben szórakozzunk és szerepeljünk. Így csinálódnak a földön a kegyeletes ünnepek.

III.

Jeanne d'Arc

De ünneplésére készülnek Jeanne d'Arc-nak is. Ő is nyári kiválóság. Csak az ő hívei nagyon megkevesedtek. Kezdenek bennünket nem lelkesíteni a páncélos szűzek. Csak öreg akadémikusok tartják nagyon szép és lelkesítő dolognak Jeanne d'Arc-ra emlékezni. Nyilván a Dolet-ünnepségre lesz válasz a Jeanne d'Arc-ünnepség. Az öreg Coppée már azóta bizonyosan faragja új versét. Hát legalábbis régen halott és páncélos szűznek kell lenni, hogy elviseljük azt a sok emberi butaságot, amivel bennünket agg konzervatívek akarnak boldogítani. Különben pedig az ifjú Franciaországból csak a klerikális diákok lelkesednek már a szűz nőért az agg abbékori és akadémikusokon kívül. Mint a mi klerikális ifjaink otthon Szent Imréért. Legalább a francia diák-brigadérosok egy asszonyi szent alakért lelkesednek. Ezeken még lehet segíteni.

(Párizs, augusztus 6.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 9.

A. E.

26. SZLÁV ZSIDÓK PÁRIZSBAN

Párizs, augusztus 7.

Ha igaz: százezer szláv zsidónak adott szállást néhány év óta Párizs. Jöttek e bolygó izraeliták Oroszországból, Galíciából, Romániából. Határcsendőrök s Bérczi kapitányok nem űzték őket tovább. Óh, Jehova, hiszen egy ember sem bűnös azért, mert született. Valahol csak kell élnie annak, aki - él. Ugyis kemény ember legyen, akit, üres marokkal jövén, agyon nem tapos Párizs.

Százezer ember szinte elvész e sűrű népű Babilonban. Mégis találkozunk e népséggel. Éjszaka a diáknegyedben virággal kínál minket egy néni. Egy évvel ezelőtt Ogyesszából jött s hat gyerekét tartja a diákok és leányok virágos kedvéből. Néha a bakról néz le reánk szomorú szemekkel valaki. Ez is egy Jehova bujdosó népéből.

Ott vannak már majdnem mindenütt. Előkelő női szabócégekben, üzletekben, gyárakban, irodákban és utcasarkon. És hogy adatot adjunk minden antiszemitának, ott vannak a titkos anarchista gyűléseken is. A régebben érkezettek közül pedig a baknál is magasabban ülnek nem kevesen. Bankár, tudós, művész, író, pénzes kereskedő került belőlük már. Megvedlenek gyönyörűen, gyorsan, könnyen. Én ismerek egy kis orosz-zsidó leányt. Egy évvel ezelőtt jött Párizsba, mint egy szennyes, lompos kis állat. Az apját megölték Kijevben. Öreg, beteg anyja van s hét testvére, kik közül ötöt neki kell éltetnie. Mikor jött, nem tudta, hogy kell a kést és villát használni. Három szót beszélt franciául. Vad, gyanakvó, félénk, csúnya és szomorú volt, mint egy apró nőstény hiéna. Ma: kész parisienne. Hihetetlenül megszépült, mint a gyermekmesék elátkozott királykisasszonya. Egy irodában keres annyit, hogy egész családja lakik, eszik, tanul, öltözik, él. Októberben pedig már beiratkozik az egyetemre ez a leány. Doktorkisasszony lesz belőle.

Ez igazán a begubózott hernyók fenoménja, ez a fajta. Amerikában már becsülik is érte. Nem az angolból válik a legkülönb jenki. Nem a németből, az olaszból, az oláhból, a tótból. És éppenséggel nem a magyarból. Sőt nem az amerikaiból. De a piszkos, a csúnya, a félig-állat szláv zsidóból. Amerika legelőkelőbb bírói székeiben is ülnek bevándorolt szláv zsidók. A megközelíthetetlenségnek, a polgári karakternek, a társadalom-támasztó erénynek legnagyobb fokát követelik Amerikában a bíróktól. És ez a lenézett fajta erre éppen olyan alkalmas és erős, mint a bombavetésre. Vagy az uzsorára, ha Darányi Nácinak jobban tetszik.

Csak a kultúrtársadalmat kell nekik adni. Nagyszerű akkumulátor az ő lelkük. Sok-sok évszázados kultúraerő szunnyad a lelkükben. Csak ki kell váltani e nagyszerű erőt. De ezt a spirituális vegyi processzust csak kultúra tudja megcsinálni. Hogy lehessen a kazárból elit társadalmi lény Máramarosban? A lelki sötétség, a nyomor, a rabszolgaság klasszikus földjén? Marokkóban a legkülönb marokkói válik a szláv zsidóból. Romániában veri fejével azt a mérő-lécet, mely a román kultúra magasságát mutatja. Már Budapesten tulipános, sőt esetleg kultúrmagyar is válik belőle. De Ázsiában csak ázsiai maradhat s az elmaradt, sötét magyar vidéken csak sötét, elmaradt, bigott, piszkos és falánk.

Ellenben Amerikában, Angliában s itt Párizsban játszva bontakozik ki a szláv-zsidó nagy kultúrpotenciája. Még Arthur Meyer sem tagadhatja ezt le. Nem árt, ha hallanak s értesülnek erről Magyarországon, ahol a sötét teóriáknak sohse volt nagyobb divatja, mint mostanság vagyon. Nem a szláv zsidók a veszedelem, de a mi pici százalékos, nyomorult kultúránk.

Budapesti Napló 1906. augusztus 10.

A. E.

27. A SZAJNA MELLŐL

I.

Philadelphia és a magyarok

Philadelphia befűtött nekünk, szegény magyaroknak. Philadelphiában egy orvos fölfedezte az atavizmus bacillusát: Kék vérnek, előkelőségnek íme a vége. Tíz év múlva Európa minden orvosa tudja a titkot. Hogy miért hazafi csupán a szájával Zichy Jenő. Hogy miért trottli Kossuth Ferenc. Hogy miért nem jöhet tisztába önmagával soha Andrássy Gyula. Miért köp negyvenöt fok alatt Pozsgay Miklós s miért hiszi magát dzsentrinek Babó Mihály. Miért idealista Apponyi s miért becsesebb nálunk egy jövevény Wenckheim, mint egy őslakó Kun-Szabó Márton. Fölfedezték az atavizmus bacillusát. Mondhatnók: a hülyeségét. Csak oltó anyagot is fedeznének föl a betegség ellen. S annyi sokat, amennyi Magyarországra ráférne.

II.

Budapest és a levegő

Egy elmés Celino-vicc így ítél a mai világvárosokról:

- Csodálatos dolog, hogy a városokat nem építik a szabadban. Holott a szabadban olyan jó a levegő.

Párizsra nem illik ugyan, de Budapestre okvetlenül illik ez az elmésség. Valóban, miért nem építették Budapestet úgy, hogy levegője is legyen? Világjáró magyarokkal diskurálgattam a minap. Szólott közülök egy, talán a legokosabb:

- Magyarország, a vidék, így is alig ismer a maga fővárosára. Isten ments, hogy valami minta-város legyen, akkor pláne el is átkoznák. A vidéki magyar hitében úgy is úgy él Budapest; mint valami őrült Babilon. Hátha még igazi város volna.

III.

Akik Bukarestbe mennek

Magam beszéltem Párizsban legalább húsz emberrel, akik Bukarestbe készülnek. Látni akarják a keleti latinság székhelyét. Ott tudniillik kiállítás van most. Ezt Izlandban is többen tudják, mint Budapesten. Kérdeztem egyet-kettőt a készülők közül:

- Budapest felé utaznak?

Kacagtak: persze, hogy arra. Hiszen Románia fővárosa a céljuk éppen. Nem árt, ha tudjuk otthon Magyarországon, hogy a nyugati ember, ha már hallott Magyarországról, hova képzeli Budapestet. Valahová Teherán mellé. Mindenesetre keletebbre Bukarestnél. S akárhogy fáj, igazuk van nekik.

(Párizs, augusztus 8.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 11.

A. E.

28. SZOCIALIZMUS ÉS ORTOGRÁFIA

"Várjuk az új ortográfiát, mint hanyatló Róma a barbárok özönlését." Az Akadémia, az írók, a tanárok csodálatosan egyetértenek s üvöltve hirdetik: veszélyben a francia nyelv. Régi harcról van itt szó. A hivatalos Franciaország egyszerűsíteni akarja a francia írásmódot. Közelebb akarja hozni a fonetikához. Az Akadémia vétózik. Írók, tudósok protestálnak. S a reform mégis meglesz. Semmi vadság nem fog történni. A nyelv Géniuszának gyászra nincs oka. Már Voltaire sem írt a mai módon. Kezdetben pedig a fonetikai írás vala. A XII-ik században femme-t nem ismert a francia férfiú. A nőt írták egyszerűen fame-nak.

Valóságos liga alakult a reform ellen. Két könyvtárra szóló adatot hordtak össze az új ortográfia ellen. Nem utolsó és elég pikáns érv: a vagy-vagy. Vagy teljes fonetika vagy semmi. Tehát merjék a reform hívei a homme-t om-nek írni s wazó-t írjanak oiseau helyett. Ez persze csak szellemeskedés. Az új ortográfia nem cselekszik ilyen fölfordulást. De igenis kiszedi a francia szókból a fölösleges betűket. Mert ez az egész reform.

Valóság, hogy Flaubert, Renan, Victor Hugo, Lamartine műveiből új kiadást kell rendezni, ha majd az új ortográfiával növekszik föl egy új generáció. De hát ez csak nem rettenetes baj. A francia írók közül is csak az arrivék tiltakoznak. Akik már írtak könyveket s akik, ha egyébként forradalmárok is, arisztokraták és konzervatívek, ha a métier-jük dolgához mer valaki nyúlni.

És akárhogy lamentálnak, a reform meglesz. Talán egy-két hét múlva ráparancsol az iskolákra a kultuszminiszter. És meg fog békülni az Akadémia is, mert muszáj lesz békülnie. Az írók is, a tanárok is megbékülnek. A francia nebulónak pedig nem lesz annyi vesződsége. És könnyebb sora lesz az idegennek is, aki franciául tanul.

Érdekes, sőt a legérdekesebb pedig ebben a kérdésben, hogy ez világosan és szorosan összefügg az osztályharccal. Az új ortográfia demokrata reform. Anatole France és Mirbeau ezért támogatják. El a cafranggal, a betűvető luxussal. Az analfabétákkal is könnyebben boldogulunk rögtön, ha az írásmód egyszerű és logikus. A gyermek agyát se nyomorítjuk meg. Időt is takarítunk. A diktandó-írás is lehetségesebb. És végre lesz egységes és kötelező francia ortográfia. Eddig nem volt. S jobb, ha az állam ad ilyet, mint ha az Akadémia. Ezért utasítanak vissza a reform hívei minden paktumot. Mert az ortodoxok már szívesen kötnének paktumot is. Hogy például az irodalmi ortográfiának legalább maradjon meg a régi. A radikálisok és szocialisták az ő szent dogmájukra hivatkoznak: szocializálni kell a tudást és a műveltséget. És az új ortográfia e nagy célt szolgálja.

Budapesti Napló 1906. augusztus 11.

A. E.

29. A LE FOYER ÜGYE

Octave Mirbeau és bizonyos Natanson nevű úr írtak egy gyilkos színdarabot. Az üzlet: üzlet íróját Budapesten is jól ismerik: Octave Mirbeau bizonyára nem athéni lélek és nem finom álmodozó. Haragos, türelmetlen, robusztus szocialista költő. Sokkal inkább prédikátor, mint művész. Ő tudniillik nem Anatole France előkelő módján szocialista. Anatole France hideg bölcsességgel lett forró agitátor. Mert nagyszerű látása fölismerte, hogy még nincs valami emberibb és magasabb kor-eszme. Ahogyan az öreg Mommsen tért volt meg élete végén. Már Octave Mirbeau úgyszólván beleszületett a szocializmusba. Új sarj ő és új típusnak az embere. Mindenek előtt harcos és hívő. Csak művészt termelni: ez balga luxusa volna ez idő szerint még a szocializmusnak. Talán lehetetlenség is. Minden új művészet ma még szükségszerűen s kényszerűen - polgári művészet. Még ha ostromolja is a bourgeoisie-t. Majd lesz valamikor igazán új művészet. Majd valamikor, ha elnémul a vad harc s a szocialistáknak nem kell fegyveresen s tábortüzek mellett virrasztaniok.

Mirbeau és Thadée Natanson drámájának a címe: Le Foyer. A Comédie-hez nyújtották be darabjukat az írók. Hiába: a Comédie - mégis Comédie. Budapesten csak elég ósdi és lelketlen institúció a Nemzeti Színház. Mégis ambíciókat fűt nemesebb talentumú írókban is. Ha egyszer nincs más és ha már - az üzlet: üzlet.

Mirbeau-nak már volt egy szerencsés ügye a Comédie-val. Az üzlet: üzlet-et elvetette Molière házának drámabíráló törvényszéke. Claretie az igazgató, maga is Mirbeau pártjára állt a kultuszminiszterrel együtt. Bukott a maradi bizottság, s Mirbeau darabja győzött.

Ám most Claretie is fél és opponál. A Le Foyer nagyon is vitriolos irodalom s a Comédie-t mégis csak a burzsoá publikum tartja el. A szocializmus szőrmentén behálózhatja a polgárság belátó és intelligens részét. De taktikusan kell dolgoznia. Hevességében ezt nem akarja látni Mirbeau. Egy betűt nem akar változtatni a darabon. Ellenben fölvonultatja Briand-t, a minisztert, magát. Szóval erőszakolja darabja előadását. Briand igazán szabad elméjű, bátor ember. A Comédie tagjai közül is sokan állnak Mirbeau pártján. Mégis az én hitem az, hogy kár ez az erőszakoskodás. Párizs burzsoá társadalma úgyis meg van riadva a szocialisták előnyomulásától. Nem okos dolog kíméletlenül provokálni a reakciót. Öreg cethal ez a mai társadalom. Zsírját venni ideje már. De csínján a szigonyokkal, mert agyveleje kevés van a cethalnak, de buta ereje sok.

A Le Foyer-ben kegyetlen igazságok lármáznak. Először is az Akadémia kap ki. Holott Claretie is akadémikus. Természetes, hogy az Akadémia széplelkű, impotens, zsémbes öregjei megérdemlik a korbácsot. De Mirbeau korbácsa méregben ázott korbács. Azután a polgári jótékonyságot csúfolja ki a Le Foyer. Igaza van. A jótékony milliomosok, a jótékony hölgyek, gyárosok és egyletek utálatosak és kártékonyak. De ez a kérdés nagyon érzékeny bibije a polgári társadalomnak, mely nagyra van a maga szamaritánizmusával. Holott ezzel csak gyűlölködőket vagy ingyenélőket teremt. Alamizsnákkal tudniillik kissé bajos megváltani az emberiséget. Másképpen is nagyon merész Mirbeau és Natanson darabja. Bemutat például egy undok, modern női típust. Egy jótékony, társadalmi hölgyet, aki mellékesen nem a versírásban vallja modelljéül amaz antik görög költőnőt, ki több barátnőt hagyott hátra, mint verset. Száz titkát, meg bűnét mutatja meg a mai társadalomnak a Le Foyer. De, de, de, törülni illenék bizony abból. Ravaszul, számítással. Ha csakugyan a Comédie-be akar jutni vele Mirbeau. Ha tehát ellenségek között akar apostolkodni és - pénzt szerezni. Mert ha csak apostolkodni akar, kap más színházat. Vagy az ő helyében előadatom a darabot egy teremben. Intellektuelek és munkások előtt.

Mint beszédes jelenséget azonban följegyezhetjük, Párizsban íme itt tart az új eszmék világa. Saját hajlékába tör be az ósdiságnak s követeli, hogy tűrje önmegkorbácsoltatását.

(Párizs, augusztus 9.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 12.

A. E.

30. EGY KIS KATONÁSDI

A Budapesti Napló szigorú rovást írt a napokban a Wesselényi-kollégium ellen. Diákhajlékom volt Zilah város ősi alma matere. Múltját, jelenét, lelkét jól ismerem. Hála, becsülés és barátság fűz e főgimnázium tanítóinak javához. Vallom, hogy itt csak félreértés eshetett. A Wesselényi-kollégium nem bagolyvár. Kevés magyar középiskola nevel nemesebben és szabadabban. Vádolt igazgatója pláne európai magyar, legjobb értelmében e két szónak. Mondom, itt csak félreértés eshetett.

Nem reakciós igékre hajtott a zilahi főgimnázium, mikor a katonásdit évek előtt meghonosította. Ne tessék elfeledni, hogy akkor a nemzeti hadsereg vágyától tüzelt a levegő. És még csak nem is ez volt az ok. A Wesselényi-kollégium egyszerűen hasznos sportként fogadta az iskolai zászlóalj eszméjét. Militáris szellemet lopni az ifjakba senki sem akart. Testedzés, fegyelemhez szokás, friss levegő s egy kicsit távolról a katonáskodás laicizálása volt a cél. Hiszen az antimilitaristák sem tudnak ez idő szerint okosabbat kigondolni a néphadseregnél.

Franciaországban Sedan után iskolai zászlóaljak alakultak. Marsolni, vívni, lőni tanultak a francia diákok. Nem ártott meg nekik. Ezek a fiúk ma férfikorban vannak. Ők alázták porig Rómát. Ők a szabadgondolkozók, a radikálisok. Legjobb katonái a társadalmi haladásnak. Még az antimilitaristák is közülük kerülnek ki. Hervé, az antimilitarizmus apostola azt mondja, hogy az emberi haladás ellenségei ellen még ő is puskát fogna. Ha például Németország a cár érdekében interveniálna. Ő maga szabadcsapatot toborozna a cézárok zsoldos hada ellen. Pedig mai kultúránk nem zár ki ilyen szörnyű és barbár lehetőségeket.

Más ügy aztán a militáris szellem. Olyan értelemben, mint a három feudális országban: Magyarország-Ausztriában, Oroszországban, Németországban. Egy bizonyos: Zilahon erre nem gondoltak. Hiszen emlékeim és adataim vannak, hogy éppen a Wesselényi-kollégium tanárai közül páran előre látták azt a nemzeti szélhámosságot, amit koncéhes álkurucok mágnási és papi bújtogatással a magyar hadsereg cégére alatt míveltek.

Gambetta katonásdira szorította a francia nebulókat. És sohse volt erősebb a demokrata, radikális, köztársasági szellem Franciaországban, mint ma. A francia tanárok és tanítók kétharmada szocialista és antimilitarista. De iskolájukba szívesen beengedik a tiszteket, kik katonáskodásra tanítják az ifjúságot. Éppen holnap vagy holnapután ünnepel katonai ünnepet az Ecole de Joinville. S a radikális-szociális kormány alatt ez majdnem nemzeti ünnep. Antimilitarista tanítók megtanítják a diákokat a katonatudományra. A kaszárnyák pedig kezdik pótolni ismeretek terjesztésében, amit az iskola elmulasztott. Lehetetlen ebben meg nem látni a törekvést az állandó hadsereg kiküszöbölésére s addig is, amíg igazi és általános kultúrája lesz az emberiségnek, a néphadsereg felé.

Magyarországon a középkor ül a lelkeken s ami a legszörnyebb: az iskolákon. Még az állami iskolák sem világosabbak a szerzetes iskoláknál. Három évtized óta csepegtették a mérget. Sváb lelkek jöttek újfajtájú magyar hazafisággal. Kitalálták, amiről a Kossuth Lajosok és Deák Ferencek sohase álmodtak. A históriai nemzetet szemben a néppel. Az ispán-szolgálatkészséget és hűséget szemben néhány ezer földesúrral. A valláserkölcsös nacionalizmust, a köldökbámuló múlt-imádást s csodabogarak bogarául a magyar imperializmust.

Megmérgezte az új tanárnemzedéket s az iskolákat is ez a reakciós, papos, feudális szellem. Hiszen a protestáns iskolák nagyobb része is léprement. Például a nevezetes debreceni kollégium fokosos diákokat nevel. Ha van egy radikális tanár, munkásembereknek kell testükkel megvédeni az inzultusoktól. Csak néhány végvára van már a hagyományos, liberális, haladó, nemes magyar szellemnek s főképpen iskolaszellemnek. Az erdélyi protestáns középiskolák még valamennyire ellenálltak a kórnak. Talán legjobb[an] - a zilahi. Hogy úgy mondjam: Bethlen Gábor-i lélek él ez iskolában. Demokrata, modern, magyar szellem. A Wesselényi-kollégium nem nevel szolgákat hatalmas püspököknek és mágnásoknak. Emlékezem zilahi diákéveimre, s most sem lehet másként, mert éppen a katonásdi miatt megvádolt igazgató vezeti az iskolát. Demokrata hitvallású, modern fejű ember. Ilyen iskolák tanárai között természetes szövetségeseik vannak azoknak, akiknek akaratuk egy demokrata kultúr-Magyarország. Mennyi és mennyivel bűnösebb iskola van Magyarországon. Igazán butító, haladásellenes ezer módon. Egy kis katonásdiért nem szolgált ilyen szigorú megrovásra éppen a Wesselényi-kollégium.

(Párizs, augusztus, 10.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 14.

Ady Endre

31. A BELGÁK

Van Brüsszelben egy Akadémia, melynek Széchenyije királyi asszony volt. Ezt az asszonyt Mária Terézia névvel nevezik a hű magyarok. (Furcsa asszony volt: Magyarországon püspökségeket alapított s Brüsszelben Akadémiát. Kemény inú és délceg magyarjait óvta az ölő betűtől e kegyes királynő. Gárdistáknak és szerelmes bolondoknak szerette őket látni. Bécsben és Bécs körül ma is sok magyaros arcon akadhat meg a szem. Igaza volt-e Mária Terézia nagyasszonyunknak? Ő précieuse lelke úgy sejtette, hogy mi ezért vagyunk Európában. Egészséges barbárság, vitézkedés és kemény férfiasság okából. Tehát nem Budapesten alapított Akadémiát, hanem Brüsszelben.)

Maradi és buta a brüsszeli Akadémia, ahogyan illik. Például fél az úgynevezett szépíróktól. (Vajon ki találta ki ezt a buta szót? ) Belga lapok váltig ostromolják érte. Minap megszólaltattak egy sereg külföldi jelest. Szinte valamennyien azt válaszolták, hogy az írók eleje: a költő-népség. Hogy ismét a lelketlen szót használjuk: a szépírók. Ezt válaszolta Brunetiere is, így kezdvén a választ: "Én ugyan nem vagyok belga".

"Én ugyan nem vagyok belga", ez valami rettenetes: franciául. Mintha valaki csúfolódva így kezdené mondanivalóját a magyar Országos Kaszinóban: "Sajnos, nem vagyok zsidó". E gyilkos gúnyt megértették-e Brüsszelben? Talán meg, talán nem: nem ez az érdekes a dologban. Érdekes lett volna látni például a Maurice Maeterlinck arcát.

Önök tudják, hogy Maurice Maeterlinck belga? Csacsiság, sőt gyávaság, hogy így kérdezzük. Ma mindenki belga, aki nem német. Nevessenek: Ibsen is belga volt, Tolsztoj is az s a hóbortos Wedekind se germán. Mintha Belgium csíráztató-ágya volna volt és leendő kultúráknak. Újat bizonyosan a belgák hoztak az íróművészetbe. Övék, bizonyosan övék, az új szimbolizmus az irodalomban. Az öreg allegóriának ez a pompás megújulása. Ez a kivonata s megértetése az életnek.

És a belga apostolok anteuszi földje: Franciaország. Ide kellett s ide kell jönniök elsuttogni szent titkait többé-kevésbé flamand lelküknek. Hogy az élet csak jelekkel beszél. Hogy a világ csak az egyén megjelenítése. Hogy csak az létezik igazán, amit az én lát. Hogy minden ember: hérosz s hogy minden földi epizód: dráma. Hogy csak az becses, ami új. Az van, ami különbözik. Az valaki, aki más, mint más. Ilyen bátran s ilyen gazdagon belga földön született ez a ma már hétköznapi igazság. De sohase születhetett volna meg Franciaország nélkül.

Zolát mindenki úgy képzeli el, mint szimbolizmus-ölő Szent György-lovagot és Zola is szimbolista. Szimbolista, mert igaz ember volt s megértette, hogy nincs semmi se készen, világosan kínálkozva magától. Zola ott is abban él, azzal halhatatlan, amit szimbólumokban beszélt a szívünkbe. Ez az ős-művészet s ez a legújabb, tehát örök. Zola az ő nagy meglátásaiban, jelképezéseiben, édes, nagy emberi lirizmusában művész. És csak ebben.

Az új, francia s egyben emberi irodalom: belga. Olcsó parlagiak, Zolára esküvő s Lux-Terka-magasságú naturalisták, nagyszájú humanisták: kisbéresek. Együtt s összefogni az életet, dalt írva róla földrajzi könyvben is: ez az íróművészet.

A legújabb franciákról szinte bolond tréfának látszik az ítéletünk: ők bizony belgák. Csak hirtelen néhány név: Rodenbach, Huysmans, Maeterlinck, Verhaeren, Retté, Fontainas, Eekhoud. Nagyon sokan vannak. Hiszen még Régnier is félig belga vérű. Párizsi szokás szerint pedig a nyáron az újságok föl akartak fedezni új írókat. Horgukra csak egy valaki akadt: Christian Beck. Erreurs című könyve most jelent meg s Bruges-ben él ez a különös, érdekes, csavargó életű, nagy szomjú, kósza lelkű ifjú.

Párizsnak még rövid életű, divatos írói is belgák. (Például Kistemaekers, akit a Nemzeti Színházból ismer egy darabja révén Budapest.) Mária Terézia brüsszeli Akadémiája hiába zárja ki a belga írókat. Ők triumfálnak, mert szalonját megnyitja nekik Franciaország. És e belgák nem elefánt[csont]-toronyba zárkózott, gőgös bolondok. Látják ezek a napi életet is. Fáj az ő szívük minden emberi szenvedőért. Csak nem ugranak be a politika jelszavainak. Mert mélyebben néznek az életbe, mint öblös torkú politikusok. De már Maeterlinck hirdeti, hogy az általános, titkos választói jog messzebbre viszi a modern társadalmat, közelebbre az igazság, jóság és szépség áhított országához. Éppen Maeterlinck mondja a csodaszép igéket: "Szemeink mindig messzebbre látnak s lépéseink egyre hosszabbak a nagy emberi Cél felé." "Nem szabad nagyon remélni, mert a remény a nagy Távol üzenete." "Utakat kell nyitni az emberiségnek abból, amit ismerünk, ahhoz, amit nem ismerünk."

Mint az evangélium hangzik a belgák igazsága. Szomorú, bölcs, szép, szent kibékülés az Élettel. És egyetlen művészet.

Miért éppen ők? És miért kellett nekik Párizsba jönniök? Csal Párizs minden nációt. Már André Chénier félig görög volt. Jean Moréas egészen görög s egyik elsője ma a francia művészi irodalomnak. Oroszok, olaszok, angolok, oláhok jönnek s szegődnek a francia irodalmi kultúra seregébe. De a belgák: más. Észak és Dél ölelkezőhelye a földjük. Délről sok veszedelem jöhet Franciaországra. Fáradtság, degeneráltság s perverz különösség. Franciaország népe maga is túlraffinált és fáradt. Ezért kell: fájjon nekik különösen Elzász és Lotharingia elvesztése. Egy fő-kapu zárult be, melyen a rekreáló, barbárabb germán vér omlott. Ma már csak Belgium az egyetlen frissítő, éltető szelep a francia testen s ez megtetszik mindenek fölött és előtt a művészeten. (A román-germán kereszteződés éppen olyan áldásos, mint átkos a vérnek magyar-német mis-mása. Nekünk csak zsidók és némely szlávok a mentsváraink.)

A belgák, akiket Párizsban csúfol a plebs s akik maguk is egy nagy szimbólum: valamire figyelmeztetik a világot. Eggyé kell válniuk minden kultúrtársadalmaknak, mert csak így lehet készíteni egy boldogabb lakozást a földön ama boldogtalan lény számára, ki Embernek hívatik.

Budapesti Napló 1906. augusztus 15.

Ady Endre

32. KÓBORLÁSOK PÁRIZSBAN

(Apácák) Alacsony, barna rácsos ablakú ház, közel a Luxembourghoz. Csöndes utca, diákok, leányok, munkások. Felhős, siket, levegőtlen nyári délkörül. Fekete apácák sürgölődnek némán egy szállító-szekér körül. El-elnyeli őket a kapu s megint megjelennek. Piszkos zsákokat, holmikat dobálnak a szekérre. Piszkosak ők is és csúnyák. Öt-hat maradt meg a barna házban. Szétrebbent a fiatalja. Ők már csak az Égnek kellettek. Párizsból menniök kell. Arcukon az egészségtelenség. A kemény átalkodottság. Homlokukon a megcsúfolt vágyak bélyege. Petyhüdt ajkaikon bosszús keserűség. Vén, nőstény hollók. Vajon merre szállnak? Megindul a szekér. Ők mennek gyalog, cammogva utána. A Voltaire szobra felé. Valamelyik állomásra mennek. Azután pedig ismeretlen földre. Ahol ők még kellenek. Hideg félelmet érzek. Megborzongok. Nincs ezeknek a zsebükben Apponyi Albert hívó levele? Valami azt súgja, Magyarországra tartanak. Ölelő karokkal ma ott várják Franciaország kivert apácáit és barátjait. Azóta már ott is lehetnek.

(Diákok) A Sorbonne előtt járok el naponként. Halott és üres a diákok fészke. El is széledtek már régen a fehér diákok. Még a párizsiak is. Gondtalanul hűsölnek, vagy barangolnak ismeretlen tájakon. De íme itt maradtak a színesek. A vadak. Négerek, kínaiak, japániak, annamiták, malájiak, kreolok s százféle egzotikus lények. Ezek nem mehetnek haza. Messze van a hazájuk s rövid idő két hónap. Izzó, szomorú párizsi nyárban ők őrzik hát a Sorbonne-t s Párizs többi iskoláit. Könyv van a kezeikben mindig. Ezek tanulnak nyáron is. Meghatóak, szépek ők. Ők, akik különben ezerszer csúnyák. Nők és férfiak. Micsoda az, ha mi, fehérek, egész életünket tesszük is fel arra, amit civilizációnak nevezünk? Hiszen ez történhetik terheltség okából is. Ez nem a mi meglátó erőnk dolga. Szokás, hagyomány, vagy kényszer. De ezek a vadak. Egyik-másik négernek a nagyapja még emberhúst ehetett. Az unoka a társadalmi evolúció szent paragrafusait hallgatja áhítattal. Bizony, a kereszténységnek is csak az első századokban voltak mártírjai. Az emberi civilizációért is csak azok rajonghatnak ilyen föláldozó módon, kiknek ez a civilizáció még új és - szent.

(Idegenek) Az idegeneké most Párizs. Mindenféle idegeneké, akik között sok a magyar. Körülbelül négyszáz-ötszázezer párizsi él távol Párizstól nyaranként. És ha a nyár teljességgel nem egzisztálna, még akkor is távoznia illenék ilyenkor igazi párizsinak, ha módja van hozzá. Minden idegen barbár. Mint ahogy a párizsi is barbár ott, ahol idegen. Az utazás előcsalja az emberből a nomád emlékeket. Az idegen, az átutazó idegen, kötelességének tartja mindenekelőtt a hanyag öltözést. Nem mosdik rendesen, lármás és türelmetlen. Programja nincs a napra. Mindenütt vért és becsapást szagol. Mindenkit ellenségének lát. Fölkavartan beteg, utazólázban ízlését és logikáját végérvényesen elveszti. Mindezt a csúfot a ma még aránylag hitvány, nem általános s nem könnyű közlekedési viszonyok okozzák. Mert bizonyosan nem lesz így száz év múlva sem. Az emberek nem kapnak lázat attól, hogy ők most Londonban, Párizsban vagy Dunapentelén vannak. De addig óvakodjék minden jó lélek az idegenektől.

(Párizs, augusztus 10.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 17.

A. E.

33. DICTATUS PAPAE

[Párizsi munkatársunktól]

Párizs, augusztus 15.

Mártír Szent Lőrinc napján Pius pápa levelét megírta. Nagy dátum, jeles dátum, történelmi nap. Non possumus: mondja a dictatus Papae. S egy Sartótól gyönyörű póz ez. Kegyelemre nem adja meg magát Szent Péter. És most nincs mellette Krisztus, hogy szólna: "tedd hüvelyedbe kardodat, Péter". Tehát Sarto harcot hirdet.

Franciaország lovagias férjként vált el az Egyháztól. Nem bélyegezte meg a csapodár asszonyt. Hadd mehessen esetleg férjhez még. Apanázst és lakást ajánlott föl neki. Pius pápa azonban bizalmatlan, mint egy asszony. Pedig éppen a legfőbb istentelen. Briand, akarta a békét. Az ő indítványára kapott határidőt Róma. Az ő indítványára tarthatná meg a templomokat. Rómának nem kell a tisztes válás.

Hiszen talán igaza van Sartónak. Minden koncesszió egy kis darab halál. De emberek és dolgok haltak már meg koncesszió nélkül is. Ez szép halál, antik halál, előkelő halál, de halál. Az Egyház pedig talán élni akarna.

Franciaország radikálisai bölcsen vizsgálták meg a kérdést. Kívánatos, hogy Franciaországban haljon meg a babona és a tradició. De haljon meg szépen, csendesen. Haljon meg az Egyház itt magától nehogy brutális halála mártírként állítsa a világ elé. Ezt egész Európa megszenvedné. Erőre kapna minden országban a pápizmus. Ezt akarta Franciaország.

Róma pedig azt akarja, hogy harc legyen. Hát harc lesz. Ezzel ugyan megakad más tereken a társadalmi evolúció. De hát mindegy. Az Egyház akarja, hogy leszámoljanak vele. Végleg és alaposan. Megkapja!

Bizonyos, ami következik. Franciaország legkatolikusabb emberei sem akarták a harcot. De a reakciós politikai pártok kezében jó lobogó lesz Pius pápa enciklikája. Már is gyújtogatják a fanatizmust. Hogy legyen anarchia.

Erre természetesen összefognak Franciaország minden radikálisai. A radikális burzsoá-pártok mellé állnak majd a szocialisták is. Ahogyan ezt egy levelünkben megjósoltuk. Ha Rómának nem támad háborús kedve, egészen más eseményeket adott volna a közelgő években a világnak Franciaország. Szocializmus és polgári rend vívták volna meg egymással kikerülhetetlen harcukat. E harcot Clemenceau meg is üzente már. Ez a harc most elhalasztódik. Róma csak ártani tud minden fejlődésnek. Hát ő lássa.

Beszélik, hogy a szektáktól félt Pius pápa. Mások azt mondják, hogy az Egyház dönthetetlensége és isteni volta mellett akart tanúságot tenni. A nagyon vallásosak szerint a szent Lélek súgott neki tanácsokat. Aligha van jó füle Sartónak. Ilyeneket nem súghat a szent Lélek. Ebből a harcból talán kára lesz mindenkinek. De az bizonyos, hogy Rómának haszna nem lesz.

Előttünk lépeget el éppen e pillanatban egy kövér abbé. Megy a St. Sulpice-templom felé. Éppenséggel nem vidám az arca. Pedig ma publikálták a pápa levelét. De e levél egyben azt is jelenti, hogy szűk idők várnak a papokra. És ez nagy dolog, fontos dolog, döntő dolog. Szent Lélek ide, szent Lélek oda, az a kérdés, lesz-e pénze az Egyháznak. És hogy az egész kérdés titka ebben van, nem súgta volna meg a szent Lélek a Péter-fillérek szentséges élvezőjének?

Budapesti Napló 1906. augusztus 18.

A. E.

34. A SZŰZ GONDOLKOZÓK

Furcsa veszedelem támadt abból, hogy Európa békében él. Váratlanul rászabadult a kultúrtársadalmakra a koca-gondolkozók hordája. Magyarázat nélkül első hallásra ez ostobaságnak tetszik. Sietünk hát a magyarázattal: Európa néhány millió szamara fölfedezte - az eszét. Európa rendje nagyjában még ma is a régi, háborús, barbár Európa rendje. Ez a rend olyan társadalmi osztályokat nemzett, melyek ereje és hatalma a kulturátlanság. Nemesek, katonák, zsoldosok és udvari emberek családjaiban századokon át ismeretlen valami volt a gondolkozás. A papoknak Róma tiltotta meg. A jobbágynak, a zsellérnek baromnál aljasabban kellett élnie. És most Európa szépen beevezőben van a békés kultúrmunka révébe. Kezd legfőbb érték lenni a gondolat és a munka mindenütt. Talán még Magyarországon is. Riadtan bámulja ezt sok-sok millió ember. Alvó, századokon át elhanyagolt agyuk szomorú sejtelmektől sajog. És egyszerre hopp, elkezdenek gondolkozni.

Legfurcsább és legszomorúbb látvány ez Magyarországon. Az újuló kedvű Európa eszme-mozgalmai erre keresik a partot s a múlt bűnei éppen itt a legöregebbek. A zászlósurak, a nemes mokányok s az ínséges jobbágy-milliók országában. De háború nincs s debreceni installációkkal sem lehet ma már Európában megmaradni. Azután észrevétlenül egy kis ifjú Magyarország cseperedett föl. Európával élő, tüzes, erős serege támadt a gondolkozásnak. Ha úgy lehetne a nótájukat elhúzni, mint Csák Máté idejében, jó volna. A Saskör és az egyetemi brigadérosok fölfegyverkeznének. Éjnek idején megrohannák a Társadalomtudományi Társaságot például. S beszámolnának ennyi és ennyi füllel Andrássy Gyulának és ütnének magnum áldomást. De bajos a dolog, mert idefigyel Európa.

Sírnivalóan mulatságos tehát, mikor a szegények gondolatszablyákkal állanak ki a síkra. Andrássyak, Károlyiak s a többiek - gondolat-harcban. Akiknek őseik csak verekedni, fegyvert fogni és fegyvert letenni, parasztot csapatni és tunyálkodni tudtak. Vagy pláne a falusi kúriák félbarbárjai: Még a fogadott íródiákjaik is szánalmas, szegény lények. Képükreformált tessék-lássék kultúr-fészereik: akadémia, egyetemek, mulatságos "művelődési" egyleteik bábszínházai a kultúrának. De mégis muszáj gondolkozniok, óh jaj. Minden hatalmukat fenyegeti tudniillik a gondolkozás.

És íme, egy pokolian mulatságos látvány. Mámort kapnak attól a fölfedezéstől, hogy ők is - gondolkoznak. Szent hitem hogy egy-egy Babó Mihály meg is ijedt az első gondolatától. "Szent Isten, mi ez? Valami nyugtalankodik bennem." Mikor aztán észrevette, hogy ez a gondolkozás, úgy örült neki, mint bolond az orrának. Majdnem kilencven percentje a jeles magyar közéleti alakoknak ilyen. Szegényeknek muszáj gondolkozniok s hol tanulták volna.

Éppen a Társadalomtudományi Társaság esete beszédes. Ez a társaság él és dolgozik már évek óta. Persze, hogy alig néhány száz ember figyelte. Akkor még nem égett körmükre a dolog. Még szépen boldogulhattak hazug harccal és öblös frázissal. Miután azonban utolsó nyilukat is kilőtték Ausztria-Bécs ellen s beültek a kényelmes hatalomba, látják, hogy égszakadás-földindulás. Az ország kezd gondolkozni a gondolkozókkal. S risum teneatis: ők is gondolkoznak. A grófok és grófi szolgák.

Egy vigasztalás: Franciaországban is van erre aktuális példa. Igaz, hogy itt csak a katonatisztek maradtak úgy el, mint Magyarországon az összes kiváltságosak. Sedan óta nincs háború s itt is az történt: a generálisok és tiszturak meglelték az eszüket. Látják, hogy tudósok, írók és prókátorok korát éljük: ők is gondolkozni akarnak. Így történt például, hogy egy francia tábornok a minap cikket írt Franciaország pusztulásáról s Németország emelkedéséről. Íme egy generális néhány szóval miként magyarázza meg ezt a súlyos problémát:

- Németországban a múlt századokban is négy születés történt egy francia születéssel szemben. De a francia katonák akkor ébren voltak s a fölösleges három németet megölték. Azután kirabolták Németországot s megvolt az európai egyensúly.

Íme mikor egy szűz gondolkozó gondolkozni kezd. Ilyen szűz gondolkozók támadtak most Magyarországon. Egészen ilyenfajták, akik például a kivándorlásról föltétlenül így gondolkoznak frissen és titokban:

- A múlt századokban bezzeg nem volt kivándorlás Magyarországról, mert gondos nagyurak hol a törököt, hol a németet hívták be. Ezek azután kiirtották a magyar nép-fölösleget. Így kellene valahogyan cselekedni most is.

(Párizs, augusztus)

Budapesti Napló 1906. augusztus

Lellei András

35. ANATOLE FRANCE VALLÁSA

Anatole France megtéréséről sok szó fog újra esni az intelligens Európában. Könyvbe gyűjtötték most nevezetes szónoklatait Franciaország legnagyobb írójának. E beszédeket az utolsó nyolc esztendőben tartotta Anatole France. Körülbelül ennyi idős az ő szocialistasága. Akik még mindig csodának tartják a dolgot, olvassák el e könyvet. Megértik majd, hogy Anatole France lelkében föltarthatatlan erők dolgoztak. Nem történhetett más: Anatole France fölesküdött a szocializmusnak.

Az Affaire idején tartotta nagyobb részét a beszédeknek. Egy-egy keserű ige, mintha az utcának válaszolna. Halljuk a könyvből az utca lármáját. "Conspuez Zola, Conspuez France. Éljen a hadsereg. Halál a zsidókra". Azután jönnek a győzelmes zengésű ovációk. Jönnek a Rómára bocsátott gondolatok. Beszéd Zola sírja fölött. Ostromlása a hazafiaskodásnak. Alkalmi beszédek. Minden könyvlapnál emelkedő karját látja, érzi az ember Anatole France-nak. Egyre magasabbra emelődik e kar. Egyre bátrabban lengeti a piros lobogót. Ha a török mészárlások híre jő. Ha Marokkóért akarják harcba heccelni Franciaországot. Oroszországban gyilkolják a zsidókat. Vér és gazság mindenütt, amerre az ember néz. Anatole France nem esik kétségbe. Egyre hívőbb lesz. Még a demokrácia turpisságai sem fosztják ki hitéből. "Kell, hogy a világ megjavuljon. Jobb időknek kell következniök. Semmi sincs? Itt van a piros lobogó."

Könnyel és bizalommal telik meg a ma élő jó emberek szíve, ha Anatole France-ra gondol. Bizonyos, hogy jó szándékkal van a jövendő az emberiséghez, ha ilyesmi történik. Íme Anatole France: arisztokratája az értelemnek és az ízlésnek. Elérkezik lelkének legnagyobb kríziséhez. Látja, hogy milyen kevés az ember az emberek között. Csalás, bűn, nyomor, hazugság és veszettség mindenütt. Kétségbe kell esni. Vagy pedig elzárkózni a világtól. Vagy egészen felébe szállani s hideg bérceken dideregni, mint Ibsen vagy Nietzsche. Ezt várta volna mindenki France-tól. Hiszen művész az összes istenek kegyelméből. Csinál magának egy pompás külön-univerzumot. Trónt állít bele s rácsücsül. Ő pedig fölcsapott szocialistának.

Hogy ő is álmodná szegény, gyötrődő munkások szent bizalmát? Nem: Anatole France tudja, hogy a szocializmus még nem lesz megváltás. De tudja, hogy milliószor több szépség és jóság lesz a földön, mint ma. Nem szabad megtagadni az életet. Az exkluzív művészet ezt teszi. Jönniök kell időknek, mikor élet és művészet megcsókolják egymást. Küzdeni kell ezért a csókért, mert ez lesz az expiáció minden Judás-csókért. Ez lesz az emberiség felmagasztasulása[!] Mikor? Talán sok ezer év múlva. Lehet, hogy soha. Mégis ezért kell élni. Egyébként nincs értelme az életnek. Meg kell ölnünk magunkat vagy összerombolni, bombázni mindent, ami van. A szocialisták arra mennek a cél felé. Ezért kell velük menni. Nem érnek oda. De egy részét az útnak megfuthatja velük az emberiség.

Így lett szocialista Anatole France. Beszédeinek könyvéből újra megértjük e fölséges intellektusnak átformálódását. Hinni kell az emberiségben s az életben. Ezt hirdeti az ő csodának keresztelt megtérése. Ez az ő vallása.

És még egy gyönyörű tanulság. Nagy egyéniségek rendszerint megismerik az intellektuális mámor minden fajtáját. A régimódi s a mai szabású elméket azonban gyakran érte tragikus sors. Nem az őrültségre gondolok. Hanem például a vallásosságra. Intellektus-válság hányszor sodort kiváló embereket buta bigottságba. Szinte mindennapos tragédia. Ime, Anatole France-szal megjelenik az új típusa a gondolkodó embernek. Akit már kényelmes sorral hiába csalogat a vallásos babona. Az új ember nem megy az istenhez, ha kétségbeesik. Hanem az emberhez. Bízik és megvigasztalódik az emberiség által. Az ő vallása ez: meg fogja magát váltani az Ember.

(Párizs, augusztus 18.)

Budapesti Napló 1906. aug. 22.

A. E.

36. A SZAJNA MELLŐL

I.

Bécsi munkások Párizsban

Szombaton két osztrák-magyar ünnep esett meg Párizsban. Egyik a Khewenhüller-Metsch gróf népies garden-partyja. Erre hivatalos volt a Habsburg-birodalom minden lojális alattvalója. Bizonyosan nagy kéjjel jelentek ott meg a magyarok is. Két évvel ezelőtt legalább így volt királyunk születése napján. A nagykövet német dikciót mondott s a magyarok éljeneztek. Hideg buffet, pezsgő s esetleg egy kézfogás a nagykövettől. Némely magyarok direkt e szép napjáért az esztendőnek élnek Párizsban. Egyébként sült és echt osztrák parádé ez. Ugyane napra Párizsba érkezett négyszázharminc bécsi munkás. Az Arbeiterbildungsverein utaztatja őket. Két évvel ezelőtt Velencében voltak s most Párizst láthatták meg. A bulvárok zagyva népe megmosolyogta a fura tiroli kosztümöket. Ilyenekben utaztak ugyanis a munkások. De este a Trianon teremben Párizs minden szociáldemokratái összegyültek megtisztelésükre. Ez bizony nemzetközi demonstráció volt. Khewenhüller-Metsch nem volt itt. A császárt is elfelejtették fölköszönteni. De viszont tudta mindenki, hogy ez ünnepet a német szocialista klub s a párizsi magyar szocialista klub rendezik. A német szónok után magyar szónok üdvözölte a bécsieket. E nemzetközi ünnepen a magyarok tüntetés nélkül dokumentálták, hogy ők egyenlő joggal állnak az osztráknémetek mellett. Amit a lojális és hazafiaskodó magyarok nem mertek tenni a másik ünnepen. A párizsi magyar szocialista klub ilyenformán a magyar nagykövetséget helyettesíti a demokrata Párizsban. Hogy Magyarország is benne akar lenni a modern törekvésű kultúrnépek sorában, e klub által tudják itt. És nem Khewenhüller-Metsch és társai által. Ilyen különös lények ám világszerte ezek a hazátlan bitangok.

II.

Trafikok

A francia pénzügyminiszter trafikjogokat osztogatott a napokban. Az egész közvélemény szokta szigorúan ellenőrizni az új trafikok dolgát. Nemes szokásként tudniillik humánus elvek szerint osztogatja ki az állam e kenyérkét szerző füstüzleteket. Hogy bámulnának Magyarországon, ha a névsort olvasnák. Miniszterek, államtitkárok, főrangú bírók, diplomaták, préfet-k, képviselők, szenátorok özvegyei és árvái kaptak trafik-jogot. Komoly és informált emberek szerint mindezek nagyon-nagyon rászorultak erre a kis támogatásra. Nyugaton tudniillik általában önzetlenül szokás a fórumon szerepelni. Nem dogma, hogy vagyonnal kell előkelő pályákon elindulni s nem bűn, ha valaki nem gazdagszik meg a közélet zsírján. Franciaország panamáiról híres s nagy állású, nagy szerepű emberek ezrei élnek s halnak meg tisztes szegénységben. Nálunk a klasszikus becsületesség a jelszó s valóságban pedig kinevetik a nem élelmeseket. Max Harden híres megjegyzését citáljuk s Max Hardennek igaza volt. Magyarország tipikus korrupt ország, mert egy államférfiú csodált és nagy lehet csak azáltal, hogy nem panamista. Olyan nagy ritkaság ez tudniilik Magyarországon s olyan nehezen hiszik el ott egy közéleti szereplőről a becsületességet.

III.

Az agrár-Párizs

Párizsban most egy hivatalos statisztika adatai ejtik álmélkodásba az embereket. E statisztikából kitetszik, hogy Párizs agrár-város. Főképpen pedig állattenyésztő város. Hogy Párizs területén van vagy százhúszezer ló, még ezt megérti a párizsi ember. Még nem járhat mindenki automobillal és a lómészárszékeknek is kell anyag. De néhány ezer tehenet is összeírtak Párizsban. És ez csoda. A párizsi ember kénytelen elhinni, hogy olyan tej is van még, melyet a tehén ad. Mindenki számára pedig érdekes adat s a társadalmi fejlődés vizsgálója számára éppen az: ez állatstatisztika. A primitív társadalmi emberlény állatokat szelidített magának s a világváros mai embere se tud lemondani állatjairól. Íme ki hitte volna, hogy a művészet városa a többek között agrárváros is. Lovakkal, tehenekkel, ökrökkel, kecskékkel, juhokkal s aprómarhákkal.

(Párizs, augusztus 21.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 23.

A. E.

37. EGY KIS IRODALOM

(Párizsi levél)

Számonkérték-e valaha nálunk a Mikszáth Kálmán szociológiáját? Herczeg Ferenctől kérdezték-e, quo vadis? Érnek is ilyesmire az emberek Magyarországon. Elég, hogy türelmi bárcája van az írónak. Még olvassák is a jámborabbját. Ha jeles anekdotái vannak. Magyarország kicsi litteratúrájának védőszentje: szent Anekdota. Nyugaton az íróművészet nagy harcok után legyűrte az anekdotát. Nemcsak a históriait, mely az ultramontán Magyarországon javában virít. De a szociális anekdotát is. Igazi íróktól az egész Életet követelik itt. Nem csupán a mulatságos morzsákat. A monista hitvallás egy nagy igazságra vezette az embereket. Hogy a nagy tudós, a nagy művész, a nagy író: egy grádus. Hivatásuk a rejtelmes élet magyarázata. Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerű és ható író miként magyarázza az életet, a társadalmat, az embert. Nem véletlen dolog, hogy nálunk Mikszáth és Herczeg, mikszáthok és herczegek a mágusok. Szegény élet és szegény irodalom.

Hát amikor itt Franciaországban például Anatole France nihilistáskodott, megértették. Művészetben nagy szó ez a nihilizmus. Jelenti a nagyon nagy s még egyre kereső egyéniséget. Mint világnézet is sokat ér s határozottan optimista. Hiszen még politikailag is optimizmus. Ha az orosz nihilisták pesszimisták volnának, önmagukat ölnék s nem az emberi szabadság ellenségeit. Teljes pesszimizmus talán csak a keresztyén filozófiában van. Ám a nihilista Anatole France is helytállott magáért. S most, mikor humanista, szocialista művész lett belőle, megint nem marad adósa a világnak. Megtérését bőségesen megmagyarázta s írásaiban megint benne van egész egyénisége, egész kora s az Élet, ahogyan ő látja.

Ahol az irodalom nem szórakoztató betűvetés, ott nem maradhat élen olyan író, akinek a világnézlete ötlet-világnézlet. Íme egy Paul Bourget-nek is nyilatkoznia kellett végre. Mert talán már holnap a kutya sem olvasta volna. "Helyes: ön Bourget úr az istent védi, a tradíciókat, a tekintélyeket, az Egyházat. Ön azt hirdeti, hogy Franciaországnak királysággá kell reformálódnia. Arról ne beszéljünk, hogy művészi tekintetben mit ad ön. De kötelessége megismertetni az okokat, melyek önt az ön hiszekegyéhez vezették. Világnézletet kérünk, filozófiai, szociológiai megvilágításokat." És Paul Bourget most kiteríti egy könyvben a világ elé a maga ultramontán lelkét. Újat nem mond: a tekintély-tisztelők ősi menűjét variálja. De amit mond, az mégis egy egységes világnézlet. Szomorú, impotens, öreg világnézlet, de az. És a magasságokat megérintő, a művészet új törvényeit is érző, elegáns világnézlet. Mindenesetre, retrográd ritmusában is a művészeti kultúra dicsőségét zengi.

És ha mi rászorítnók vallomásra a mi mikszáthjainkat és herczegjeinket? Csak valamiképpen ne is tegyük. Szörnyű szegénysége lepleződnék le a magyar értelmi kultúrának. Tanult fejjel s modern érzékenységgel tessék például egy pillanatra befogadni ezt a csodálatos, millió célú és hangulatú kort, amelyben él a mai emberiség. Ezekután pedig tessék fölvilágosításért fordulni a Gyurkovics-leányokhoz.

A feudális Magyarországhoz egyébként illik ez az anekdotairodalom. Csak éppen rossz szokásból jajgat föl itt idegenben néha az ember.

(Párizs, augusztus 21.)

Budapesti Napló 1906. aug. 24.

A. E.

38. GUILLOTIN DOKTOR KÉSE

Guillotin doktor emeletes kése lomtárba vándorol. Franciaországban nem fognak nyakazni mostanában. Úgy éljen Magyarországon a hitbizomány, hogy ebből a halálnak kára van. Hiszen, ha a halálbüntetés volna a mai társadalom legnagyobb embertelensége, jó volna. De Monsieur de Paris alapjában ártatlan ember. S Magyarországon is Bali Mihály az, kinek a lelkét talán a legkevesebb gyilkosság terheli. Lévén a hóhér száműzöttje a tisztes társadalomnak, reá aránylag kevés vér-átok hull. Egy-két elkárhozott, szegény ördög. Ezek pláne jól járnak. Ennyi a hóhér véres aratása. Egy sztrájkos aratáskor, egy Csekonits-birtokon például, két perc alatt több embert ölnek meg, mint amennyit Európa bírái két év alatt halálra ítélnek. Egy gondatlan gyárban több ember hull el, mint Macedóniában. Nagyurak automobilja se haszontalanul rontja a levegőt. A fölséges államról ne is szóljunk. Ő mindenütt hors concours áll. Elsenyvedett egészség, éhhalál, születésében meggátolt csecsemő, öngyilkosság állami vagy társadalmi babona miatt. Ezer guillotine-ja van az államnak, mely nagyon sokszor egy uralkodó társadalmi osztály szigorú egzekutora. Mennyi halál terhelné a lelkét. Jó, hogy nincs lelke neki.

Naiv lény a mai társadalom embere. Mennyi büszkeséggel hozsannázik a halálbüntetés eltörlésének. Pedig csak kinevezett hóhér nem lesz ezután itt Franciaországban. És a guillotine kerül ezután a lomtárba. És bírói ítélet nem lesz fejvételekről. De például akármely férj ölhet, ha egy kis szerencséje van. Ha tettenéri az asszonyt. Akár mind a kettőt megölheti. Csak jól szavaljon a burzsoá esküdtek előtt. Mondja, hogy a jogos düh elvette az eszét. Fölmentik. Íme ez is törvényes ölés. A rendőr is törvényesen lövi le a Montmartre valamelyik veszedelmes apacsát. Hát a katonák? Hát a gyarmatokon? Már Algériára sem vonatkozik az új rend. Madagaszkárban pedig vígan öli a köztársaság a fekete delikvenseket. Lelketlen póz volt bizony csak a guillotine fölfüggesztése. Még valami nagy elvet sem glorifikál. Öl az állam, öl a társadalom, öl a katona, öl a fölszarvazott férj, öl a rendőr, öl a rabló, öl az őrült, öl a fehér civilizátor, öl a tőke, öl a vonat, öl mindenki. Minden élő ember egy eleven guillotine. Guillotin doktor nyugodhat sírjában. Csak a guillotine-t ölhetik meg. Miként az iskolában is tanulhattuk, az eszme: az halhatatlan. Főképpen az ölés eszméje.

(Párizs, augusztus 22.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 26.

A. E.

39. PAPOK ÉS BŰNÖK

Párizs, augusztus 25.

Fougères falu plébánosának veteményeskertjében furcsa veteményt találtak, Augustine Laugé leányasszony magzatját ásta be a földbe valaki. Bizonyosan nem azért, hogy kikeljen. Cassan abbé ennek a falunak a plébánosa. Börtönben ül most és Szent Ágoston tanácsát követi: "si fecisti, nega". Bah, nem új dolog az efféle. Cassan abbé a környék Don Juanja volt. Augustine előtt egy paptársának a nővérével élt. Mint most kiderült, ezt a kedves leányt férjhez adta egy buzgó hívéhez a plébános úr. Hát ez talán új? De ma Franciaországban mégis szenzáció ez. Szinte olyan, mint a Delarue-eset. A Delarue-esetről pedig egész Európa hall naponként. Víg ember volt, szép ember volt Châtenay plébánosa. Egyik kedvesénél vacsorázott egy estén. Biciklire ült és sohse látták azóta. Úgy sejtették először, hogy sikkasztott. Némelyek Londonban látták egy barna hölggyel. Mások Dieppe-ben egy vörössel. Most az a gyanú, hogy megölték. Hetek óta kutatják, bújják a környéket az emberek. Reklám-újságok fakírokat, kuruzslókat visznek oda. Egy újság, a Matin pláne hiénával keresteti a pap kadáverét.

Normális időkben egy Cassan-ügy, egy Delarue-eset nem vert volna port. Ma a publikum kényszeríti az újságokat, hogy írjanak a reverenda aljasságairól. Mert amit Magyarország kiseszű nagyságai sohse értenek meg, egy újság nem is írhat mást, mint amit a publikuma óhajt. Hacsak ez óhajnál nem beszél ékesebben a pausálé. Tehát Franciaországban ma muszáj papi disznóságokról írni. Mert nagy harc alkonyán vagyunk: Róma élet-halál-harcot üzent a demokráciának. E harcban íme fölvonul az Augustine leányasszony elásott magzatja. Megidézik Delarue abbé nőhódító árnyát. Mert az események sem önmagukban léteznek. Idő és szükség csinálja őket.

Kell, hogy Franciaország népét figyelmeztessék. Hiszen már megindult a püspökök izgató munkája. Egy püspök Bretagne bigott parasztjaihoz valósággal lázító levelet intézett. Franciaország kormánya nem kereste a harcot. Tudta, hogy veszedelmes dolog jámbor milliók vallásos babonái ellen óvatosság nélkül támadni. De Róma éppen ezt szeretné. Hadd lásson a nép letartóztatott papokat, szétvert processziókat, konfiskált templomokat. Milyen jó kis forradalom lehet ebből.

Franciaország radikális sajtója sietett természetesen a csatározó klerikális előcsapatok elébe. Mindenekelőtt kiderítette, hogy Sarto pápa hazudott. Igen, így írják áperte a francia lapok: hazudott. Azt írta az enciklikában Pius pápa, hogy a francia püspökök többsége a francia katolikusoknak kultuszegyletekbe sorakoztatását ellenezte. Most kiderült, hogy ez nem igaz. A francia püspökök többsége a békességet akarta. A francia püspökök többsége azt hitte, hogy amit Róma dogmái Amerikában megengednek, az Franciaországban sem lehet istentelenség. A pápa megmásította a francia püspökök határozatát. Mert Pius pápa gőgös helytartója Krisztusnak. Meg akarja mutatni, hogy nem fél.

Viszont a radikális Franciaországnak kötelessége a megüzent harcot elfogadni. Ezért kell a többek között, hogy mostanában minden papi botrány országos botrány legyen. A háború nem csöndes mise. Ha Róma üt, hát lássa, hogy hányszorosan kapja vissza. Mondjuk, hogy Magyarországon végre döntő harc indulna a klerikalizmus és feudalizmus ellen. Hát nem természetes, hogy a mágnások és papok nagy bűneit példákkal és eseményekkel is igazolja a demokrata tábor? A Bubics-eset, a Párvy-eset ekkor természetesen megnőne. Mágnások és mágnás-cselédek botrányairól természetesen sűrűen hullna le a lepel. Nem azért, mintha a papi és nagyúri bűnök ritka események volnának. De mert ilyen eseményekre szüksége volna a harcnak. De ez csak példa itt. Hanem Franciaországban ez történik most. Nagyon okosan. Leleplezések adódnak némely püspökökről, kanonokokról, kik titokban sokszor nyalták meg az adakozó radikális kezet, ellenben most mint az egyház rettenthetetlen vitézei szeretnének ragyogni. És napfényre kerül minden klerikális undokság. Hadd tudja meg a legbuzgóbb paraszt is, hogy kikért akarják az ő bőrét vásárra vinni. Hiába: ilyen a háború. És ki tehet róla, hogy a klerikalizmus pazarul adja a fegyvert a világosság és egyházellenesség kezébe? Hogy paposan válaszoljunk:

- Csupán az, kinek tudta nélkül egy hajszál nem hullhat le a mi fejünkről, aki mindent a legbölcsebben végzett el s aki akarta, hogy papok és bűnök nagy közelségben éljenek egymással.

Budapesti Napló 1906 augusztus 29.

A. E.

40. EGY OKOS "GAFFE"

Párizs, augusztus 27.

Félreértették a Betlehemben született embert, s ebből lett a keresztyénség. Schopenhauer egymagában ezer filozófiát nemzett, újat, vidámat, mást. Benedek megverte volna a poroszokat, ha alvezérei félreértik a parancsát. Mert csak félreértés méhéből születhetnek nagy dolgok. Francia neve van a világszellemnek: Gaffe. Jó és finom baklövéseknek köszönhetjük, hogy nem mindig a kifundált ostobaság győz. Íme Franciaországban újra egy nagyszerű gaffe történt. Törvényben kimondták hirtelenül, hogy minden munkásember huszonnégy óráig a dolce far niente-é. Mely nap légyen ez? Döntsék el a munkások. Ez az ország tudniillik nem német mintára szabott Magyarország. Nincs kiírva minden sarkon: ist verboten. S a munkaszünet törvényét sem úgy csinálták meg, hogy a francia Kossuth Ferenc csűrcsavarhassa. Sem úgy, hogy a papoknak és a dúsaknak tessék.

És a gaffe nagy dolgokat ígér. Nemcsak a gyárosok és mindenrendű főnökök jajveszékelnek. És nemcsak a francia agrárbetyárok. Némely társadalmi bölcsek is. Kedves fanatikusai például az örök láznak. Amilyenek már Budapest művelt smokkjai között is bőven találtatnak. Akiknek sok a mi vasárnapi munkaszünetünk is. Akiknek úgy szép az élet, ha zajlik, mindég zajlik. A munkást vasárnap is kaphassa el a gépszíj. Az újságíró vasárnap is verje a reklám-dobot a politika hatökreinek és Fedák Sárinak. Mintha bizony vége volna a világnak, ha egy napig nem történne semmi. Mert nem történne semmi. Száz darabban repülhetne ilyen napon levegőbe Miklós cár. Klastromba vonulhatna Apponyi Albert s vagyonát a szakszervezeteknek testálhatná Polónyi Géza. Erről csak huszonnégy óra múltával tudna a világ.

Párizst legkomolyabban ilyen áldott veszedelem fenyegeti. Hacsak gyáván meg nem riad a törvényhozás, s nem módosítja a véletlenül okos törvényt. Tehát vasárnap megáll az élet. Nem lesz korcsma, üzlet. Nem lesz színház. Bezárnak a játékbódésok is. Nem lesz omnibusz, metró és konflis. Semmi, semmi, semmi sem lesz. Csak pihenés és unalom. Mondom: hacsak a törvényt nem módosítják.

Krisztus halála óta ilyen jótétemény nem érné az emberiséget. Egy nap, mikor semmi sincs. Legföljebb szerelem. Mikor a szegény mai ember átgondolhatná az életet. Millió könyv nem adhat annyi világosságot, mint az unalom, mely parancsolja, hogy vizsgáljuk meg szigorúan magunkat és az életet. Ha minden ember minden hét napban egy teljes napig kénytelen volna gondolkozni. De nagyot fordulna a világ. De elkopnának régi, bűzös, dölyfös fogalmak. Milyen másképpen látná az életet még a nehéz fejű ember is. És mennyivel jobban meg tudnók becsülni a lázas, futó, nyargaló, modern életből azt, ami becsülni való.

Kívánjuk, óhajtjuk, hogy a francia törvényhozás gaffe-jából evangélium legyen. Igenis legyen a vasárnap, vagy akármely egy napja a hétnek: halott nap. Legyen minden embernek joga és módja hét napból egy napon unatkozni. Azaz észrevenni önmagát. Belátni az életbe. Új étvágyat kapni hozzá, új szimpátiát vagy új gyűlöletet.

Budapesti Napló 1906. augusztus 30.

A. E.

41. MÁGNÁSOK

Rodellec grófék kastélyában becézett vendégekként éltek hónapokig Greger úr és felesége. Greger úr orosz diplomata volt régebben, ha igaz. Azonban hogy szép szál ember ma is, ezt még Rodellec grófnő se tagadhatja. Egészséges, izgatóan barbár, erős férfiú. Rodellec grófnő öt nap óta azt állítja, hogy közönséges tolvaj. Egy ötvenezer frankos gyűrűt lopott volna a grófnőtől. Greger úr és felesége ezt válaszolják röviden: pfuj. Egy grófnő, egy előkelő nő. Mondjuk, hogy Greger úr csakugyan lopott. De a drága gyűrű megkerült. Miért üldözteti tehát Greger-t a grófnő? Hónapokig becézett vendégét. Avagy csak bosszú az egész. Talán Greger úr megúnta Rodellec grófnő kegyeit. Akkor meg éppen kétszer pfuj. Hát így áll bosszút egy szerelmes grófnő? Greger úr kegyetlen dolgokat vall az újságíróknak:

- Uram, borzasztó kiábrándulás ért engem. Franciaországban elzüllött a régi főúri világ. Ma itt a mágnások haramia-erkölcsökkel élnek.

Párizs pedig nagyszerűen mulat a legfrissebb scandale mondain-en. Nincs hét: csúnya főúri botrányok nélkül. A grande Révolution idején még legalább néhányan szépen tudtak meghalni. Ez volt a várúri fajta utolsó szép gesztusa. Azóta egész Európában rothadnak és rothasztanak. Néha olyan bűzös egy-egy arisztokrata-botrány, hogy a nem finnyás riporter is befogja az orrát. A Syveton-ügyben például. Hát még a csöndes, intim botrányok sora. Az ő életük. Bolond gőg, fajtalanság, betegség, templomtömjén, hülyeség, parfüm, játék. S egek ura, mikor politizálnak. Boni de Castellane egy moral insanitys titkárával iratta beszédeit és politikai műveit. Ezek akarják Franciaországot megmenteni a pusztulástól.

Franciaországban igazán csak mulatságból foglalkoznak velük. Eddig még a diplomáciánál megtűrtek egy-két mágnást. Bécs és Madrid kedvéért például, ahol egy előkelő diplomatának illik a majomhoz hasonlítani. Ennek is vége lesz. A kedvesek úgy jártak-keltek az idegen, középkorú stílű udvarokban, mintha a Lajosok küldték volna oda őket. Franciaországban győzött minden opportunitáson a tudományos fölfogás. A históriai nemesség fekély a modern társadalmak testén. Nem kell azonban késsel vágni le ezt a fekélyt. De gyorsítani kell varasodását, hogy száradjon le a testről. Kiéltek, szerepüket régen betöltött lények ők. Ami szépet és mentőt divat volt még pár év előtt róluk írni, az is hazugság volt. Nem igaz például, hogy valamikor is hasznára lettek volna az irodalomnak, művészetnek, ízlésnek. Ellenben igaz, hogy két korszakban majdnem tönkretették a francia nyelvet. És igaz, hogy a művészeti kultúra lábrakapott, holott mágnások voltak a bölcsőjénél. Még csak harcolni se tudtak. Napóleon nagy hadvezérei nem voltak kékvérűek. Apropos kékvér, ez is mese. Mese a kifinomodott idegrendszer. Mese a mágnástest formáinak a nemessége. Mese még az arisztokratikus kezek kis legendája is. Manikürök megmondhatják, hogy a rövidujjú, bütykös kéz milyen gyakori a finom nevű hölgyek között. Hacsak valami titkos vérmismás nem segít vala olykor rajtuk, ma ők volnának a perverz csúnyaságnak, gyatraságnak eleven szobrai. Így is majdnem azok. Örökölt, kimívelt ízlésük? Mikor virágjukban voltak, a Lajosok alatt, egy-egy utcáról fölszedett királyi maîtresse többet formált ízlésen, divaton, módon, mint az ő asszonyaik ötszáz év alatt.

Ők az igazi alja a mai társadalmaknak. Voltaképpen különféle szanatóriumokban volna a helyük. És jaj annak a társadalomnak, ahol nekik ma is hatalmuk és szerepük van. Franciaországban már csak a botránykrónikákban és a törvényszéki rovatban szerepelnek.

(Párizs, augusztus 28.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 31.

A. E.

42. ÚJ MARSEILLAISE

[Párizsi tudósítónk írja:]

Már a francia iskolákban tanítják, hogy Napóleon nem volt nagy ember. A francia tanítók az antimilitarista Hervére esküsznek. Általában pedig már Franciaországban nem lehet abból megélni, hogy valaki hazafi. Csak a Balkánon és Magyarországon lesz bölcs a szamárból, ha szépen óbégatja, hogy éljen a haza. Szóval alaposan fordult a világ. Nyugaton s egy francia lapnak eszébe jutott, hogy a Marseillaise-nak nem illenék-e alkalmazkodnia az új társadalomhoz, mely immár megveti a harcias vitézkedést s a kurjantó hazafiasságot. A Marseillaise régi szövege megmaradjon-e vagy új szöveget kapjon, illőt a francia társadalom új, békés, humánus törekvéseihez? Ez a kérdés. Nagyon bölcsen intézték el. A Marseillaise-t egy korszaknak a lelke teremtette. A Marseillaise ezé a korszaké. Megfejelni nem szabad. A Kossuth-nóta is maradjon meg Kossuth-nótának, ha akárhogy is imádják Bécsben Kossuth Ferencet. Lám, így tudjuk mi tisztelni a történelmet, mi, históriaellenes modernek. Minden korszak csinál magának új Marseillaise-t s új Kossuth-nótát. De tisztelni kell a régi dalt. Ha teljesen megokosodik a mai embertársadalom, lesz saját himnusza. Egyszerűbb, mint a régiek.

Budapesti Napló 1906. szeptember 2.

43. A NAGY ELLENSÉG

(Jean Jaurès és a választója - Clemenceau és Róma - Miért nem zárják be Lourdes-ot? - A Notre-Dame des Victoires csodája - Róma és Magyarország)

Jean Jaurèsnak van egy igen nevezetes anekdotája. Egy választójával diskurált a szocialisták pápája. (Klerikális elmésség adta e sikerült címet Jaurèsnak.) Kérdi a paraszt nagy érdeklődéssel az ő híres képviselőjét:

- Hát eltörölték már végre a vallást az urak?

- Bizony avval elbántunk alaposan.

- Az istent is?

- Körülbelül.

Jean Jaurèsra hálás és hosszú tekintetet vetett az ő választója. Radikális, ateista, szocialista polgár. Nagyon megörült e jó híreknek. De volt még egy kérdése:

- Hát pap már ezután egyáltalán nem lesz?

- Lesz.

- Okos dolog. A pap mégis csak maradjon meg. Legyen, aki a jeget elimádkozza a határról.

Egyelőre ilyenformán vagyunk a felséges néppel. Fanatizálhatjuk őket akár az Isten ellen is. Miként a papok fanatizálták szegényeket századokig önmaguk ellen. Ős, nagy erejüket bevezethetjük a haladás masinájába. De babona-részegségükkel is számolnunk kell. Régen itatja, rontja már őket a szent alkohol. Csinján, okosan kell fölszabadítani nyakukat és lelküket a papi és nagyúri járom alól.

Ez az oka, hogy a vad, istentelen és zseniális Clemenceau szeretné ma legjobban Franciaországban, ha Rómával tisztességes egyezséget lehetne kötni. A mi mai civilizációnk széles e világon bizonyisten még nem civilizáció. Tessék csak akármilyen szabad lelkű embernek a lelkét megkaparni. Megpróbálom például magammal: nekem igazán közömbös az úristen dolga. De mondjuk, holnap Apponyi Albert gályarabságra szánná az én kálvinista papjaimat. Bizony vastag nyakammal nem törődve állnék melléjük. Pedig sok megismeréssel és még több haraggal vagyok minden deizmushoz és mindenhez, ami a szegény emberlénynek útjában áll. És Clemenceau-nak igazat adok, ha gyávaság nélkül is fél. Sok víz folyik le még Szajnán és Dunán, míg minden ember fütyül az égre s a babonákra, melyekkel apáit s őt magát megrontották.

Íme, Lourdes-ot is ezért nem csukatták be még mindig. Nem azért, mert az idegenek zarándoklása pénzt hoz. De okos óvatosságból. Mindenekelőtt le kell teljesen járatni a híres babonafészket. Egy hirtelen, erős lépés ártana az ügynek. Szegény, elbutított nép: ő nem él Párizsban. Még csak Budapesten sem. Sötét, szegény vidékeken behálózottan, láncon, tömjénfüstben teng. Sokszor szinte a papja is megsokallja a buzgóságát.

Itt van például a grenelle-i csoda. Egy hisztériás, fiatal leány égi jelenéseket látott. A Notre-Dame des Victoires templomban. Szó sincs róla, hogy az orvosoknak higgyen a környék népe. Nem akar hinni a papjának sem. A pap tudniillik egy becsületes órájában kijelentette a híveknek, hogy a leány bolond. A nép csődül azért a leányhoz. Egyébként pedig ugyanez a nép radikális és szocialista képviselőket választ. A férfiak dicsekednek, hogy nem hisznek az istenben. De a hisztériás leány képzelődéseiben igen.

Sajnos nem könnyű dolog századok gonosz munkáját paralizálni. Még a forradalmi Franciaországban sem. Még az istenien nagy emberek lelke mélyén is maradt valami a butaság salakjából. Heine milyen megrendítően komolyan foglalkozott néha az istenséggel. És Spencer, egy Spencer, nem mert bátor lenni a vallásokkal szemben.

Minden jó embernek egy Titusnak kell lennie. Olyan Titusnak aki naponként legalább egy babonás embert gyógyít meg. És pláne Magyarországon, ahol egyébként is preparálatlan idegrendszerek állítanak meredeket a gondolatok elébe. Itt Nyugaton gyakran írnak róla, hogy Rómának ma egyetlen reménysége Ausztria-Magyarország. Különösen pedig Magyarország. Hiszen Spanyolország, Spanyolország (!) harcot üzent már Rómának. Nincs eléggé heves harc a csuha ellen. A legkétségbeesettebb harc is csak kezdet. Nem lehet ezt elütni lelki előkelősködéssel sem. Az úgynevezett athéni lelkeket nagyon gonosz rózsaszínű köd födi. Igenis minden lelki és testi nyomorúság oka itt van. Ez elől elbújni senkinek sem lehet. Sem elefántcsont-toronyba, sem máshova.

(Párizs, szeptember 1.)

Budapesti Napló 1906. szeptember 4.

A. E.

44. EGY MAGYAR PROBLÉMA

(Párizsi levél)

Tanítják a Sorbonne-on, a Saint-Cyr-ben, a Polytechnique-en s más iskolákban. Mi több: tanulni kezdik itt Párizsban már a pincérek is az eszperantót. Hotelemben két napig Génuába utazó angol legények garázdálkodtak: eszperantósak. Első eset volt, hogy eszperantó-lárma miatt nem tudtam aludni. Éjfél után, hazamenőben, elfogott a lépcsőn egyik apostola Zamenhof doktor nyelvének. Másfél óráig magyarázta nekem, hogy micsoda kincs az eszperantó. "La lingvo esperanto presentas al la mondo civilizata la sole veran solvon de lingvo internacio". Ők mentek hála istennek génuai kongresszusokra, de az eszperantó-probléma itt maradt. Ez lesz hát okvetlenül az a nemzetközi nyelv, mely lesz? "Simpla, fleksebla, belsona" nyelv az eszperantó. De elég egyszerű-e, elég hajlékony és elég szép zenéjű? Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna erről naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiománkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint gödörben a süldő nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk. Ezer éve élünk tarka népű és nyelvű földön, s nyelvtalentumunk gyönge-közepes. Tulipános Hadúr pedig aligha cselekszi meg nekünk azt a csodát, hogy a Szentlelket elküldje. Már csak azért sem, mert a pogány Hadúr a keresztyén Szentlélekkel nem atyafi. Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Azután mindjárt legalább egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínű, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólunk arról, hogy az Egyesült Államok angol dialektusának pláne vérében kell lennie. Az olaszok tanítottak bennünket a betűre s velük még sok bajunk lesz. Az ő nyelvükre is szükségünk van. Ha ráadásul Rákosi Jenő megcsinálja a magyar impériumot, minden Balkán-nyelvet meg kell ám tanulnunk. A Balkán-nációk igazán fiatal és nagyreményű nációk. Nem fáradtak el már akkor, mikor még csak szumirok voltak. Mint mi elfáradtunk, ha csakugyan igaz, hogy szumirok voltunk. Bizony, a jövendő magyar gyerekének alig lesz ideje arra, hogy magyarul is megtanuljon. Mindez pedig nem tréfaszó, de a legkomolyabb valóság. Ötven év múlva akaratunkon kívül annyira belekerülünk a hadakozó kultúrák útjába, hogy praktikák nélkül elveszünk. Okosság szerint s ha a gondolkozás betegségünk volna, minden internacionalizmus élén Magyarországnak kellene állnia Európában. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg. És a világnyelv-probléma ezért rettenetesen magyar, sőt tulipános probléma. De fogadok akármibe, hogy komoly magyar nem utazott el Génuába az eszperantósak kongresszusára. Franciaország csak elég előkelő ország s mégis a legnagyobb százalékát adja az eszperantó kultiválóinak. Mert Franciaországban egészségesen dolgozik az életösztön. Érzi a germánság, szlávság, angolszászság nagy, kápráztató gyarapodását. Veszi észre, hogy vert hadként nyomul vissza mindenünnen az egykor világbíró francia nyelv. Tehát Franciaország szentül és bölcsen kívánja egy langue seconde megszületését. Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel elélhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? Mellékes, hogy az eszperantó jó vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a beretva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai. Az Iliászt, Dantét, Hamletet, Heinét, Ibsent, Anatole France-ot s az Also sprach Zarathustrát már ma taníttatnám akár eszperantóul is a magyar mellett a magyar iskolákban. Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van egy terv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni. Ismétlem, nem tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már az eszünk csöndes természetű. Egyszerre kiemelne bennünket a németség karmaiból is a világnyelv. Ez: magyar probléma.

Budapesti Napló 1906. szeptember 4.

Lellei.