[Párizsi munkatársunk írja a következőket:]
Jött a Sztolipin-merénylet híre, s Párizsban még a radikális lapok is fölháborodtak. Hogy ez már sok, ez már bestiaság. És némely újságírók kisiettek a diáknegyedbe. Mit szólnak a merénylethez az orosz diákok? Ezek ültek némán, rendes kávéházukban. Olvasták az újságokat és káromkodtak. Kérdezték őket az újságírók s ők haragosan szóltak:
- Gyávák és ügyetlenek. A cárig nem tudnak soha se jutni. És csak baleseteket tudnak csinálni, miket Európa egy hét alatt elfelejt. Értsék meg az urak, Oroszországon már csak az segít, ha soha se hallott rémes szenzációkkal hörög vagy ordít bele a világba.
Reszketve hagyták ott a muszka diákokat a nem nagyon hősies francia újságírók. És megírták finomkodó szentenciájukat. Oroszországot nincs jogunk és tehetségünk megítélni. Külön törvények szerint történik ott minden. Életnek és halálnak, bűnnek és erénynek külön törvénye van. Regisztráljunk és várjunk.
Budapesti Napló 1906. augusztus 30.
[Párizsból írják:]
Dujardin Beaumetz, a híres francia szobrász a múlt vasárnap Castelnaudary francia városban felállította Daphne nimfa szobrát. Tudvalevőleg Apolló szerelmes lett a gyönyörű nimfába s amikor a bájos hölgy nem akarta kérését meghallgatni, a mezőn át addig üldözte a szép félistennőt, amíg ez kimerülten a tengerbe vetette magát. Azon a helyen, ahol eltűnt, Apolló csak egy olajágat talált. Arra való tekintettel, hogy a menekülő Daphne nem volt asztrakán kabátba öltözve, a francia szobrász is egész meztelenül ábrázolta a menekülő nimfát. Castelnaudary város tisztes esperese megbotránkozott a meztelen szobor láttára s a következő levelet írta a polgármesternek: "Tiltakozom Daphne szobrának felállítása ellen. Ez a szobor meggyalázza a közerkölcsiséget, kérem Istent, hogy ezért önt, családját és a várost meg ne büntesse. Siulhem, esperes." - A polgármester válaszolt s levélben figyelmeztette a hitbuzgó papot, hogy menjen el a Vatikánba, a pápához, meglátja, mennyi meztelen nő van ott kőből s márványból. Levelét a következő verssorral végezte: "Minden meztelen e földön, kivéve az álszenteskedés." Erre azután nem talált kádenciát az erkölcsi érzésében sértett esperes.
Budapesti Napló 1906. október 29.
[Párizsból jelentik nekünk, hogy] Hennequin drámaíró sógornője eljegyezte magát Giron Andréval, aki 1902-ben a szász trónörökösnét megszöktette. Az esküvő nemsokára meglesz. Giron Dél-Franciaországban akarja tölteni a mézesheteket. Egy nagy afférnak apró epilógusa ez az eljegyzés. Valamikor az egész világon emlegették Giron nyelvmestert, amidőn 1902 december egy hideg éjszakáján Lujza szász trónörökösné megszökött vele. Az ő kedvéért egy hercegnő eldobta magától koronáját. Úgy mondták akkor, hogy Giron az apja annak a gyermeknek, amely most a kegyetlenül csalódott Montignoso grófnő egyetlen vigasztalása. Giron dicsősége hamar letünt. Már Genfben, ahol a szökevény pár először megpihent, nevetségessé lett Giron. Fejébe szállt soha nem remélt híressége és nem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Még honfitársai sem tudtak róla jót mondani. Giron tekintélyes belga műszaki őrnagy fia, a lüttichi bányásziskolába járt, de megszakította tanulmányait. Időközben 70 000 frankot örökölt és miután annak nyakára hágott, a drezdai belga követ közbenjárásával a szász trónörökös gyermekei mellé nyelvmesternek szerződtették. A gyermekekkel nem tudta megkedveltetni magát, de szemet vetett a csinos fiatalemberre a trónörökösné, aki az udvar nyomott légkörében nem érezte magát jól. A romantikus kaland elég triviliásan végződött. A trónörökös elvált nejétől és Gironnak is kiadták az útlevelét. Azóta semmit sem hallottak róla. Úgy látszik, hogy a válás nem ütött igen mély sebeket szívében, mert ily hamar meg tudott barátkozni azzal a gondolattal, hogy egy elmés bohózatgyáros sógornőjének lesz a férje.
Budapesti Napló 1906. november 25.
Párizsnak népszerű dalosa éhezik... Paulus, a szegény, híres Paulus a múltak emlékéből tengődik s íme ma már nem akad senkisem, aki pénzt dobna neki lelkes sanzonjaiért s aki tapsolna naiv indulóinak. Egykor bezzeg más világ járt a híres varieté énekesre. Abban az időben, mikor még Franciaország is felült a klerikális és nacionalista politikai kalandoroknak, Paulus egyik legnépszerűbb énekese volt a fény városának. Akkoriban még a le brave général, Boulanger a népszerűség napsugaraiban fürdött s Paulus boldogan járta be az összes varieté színházakat híres Boulanger-indulójával. A francia énekes egyébként nálunk is megfordult s a budapesti brettlin is sok tapsot kapott. Most azonban azt jelentik Párizsból, hogy a szegény Paulus népszerűsége s babérjai fogytán, nyomorog és éhezik. A brave général meghalt, a régi jó napok elmúltak s a szegény énekes most kenyér nélkül bolyong a nagykorúvá serdült, megkomolyodott Párizsban. Néhány irgalmas színész Coquelin elnöksége alatt e hó 19-én előadást rendez a szerencsétlen komédiás javára, hogy pár alamizsnafillért gyűjtsön össze számára. Tempora mutantur...
Budapesti Napló 1906. december 6.
[Párizsból jelentik:]
Paul Deschanel most szép beszédet tarthatna az emberi nagyság semmiségéről. Deschanel ugyanis a francia akadémia tagja, képviselő és a képviselőház egykori elnöke. Azelőtt ő volt a parlament legszebb embere s még most is a legpiperkőcebb parlamenti szónokok közé tartozik. Egyidőben még majdnem köztársasági elnökké választották, több ízben a legzajosabb botrányok hőse volt. S mindezek ellenére elásta a végzete.
Egy levelet címeztek a nevére hamis lakáscímmel. A levél természetesen annak rendje és módja szerint a postahivatalhoz került s a közönyös alkalmazott egyszerűen ráírta a levélre: A címzett ismeretlen.
Ennek az esetnek ötletéből több francia lap felelevenít egy hasonló esetet, mely nem kisebb emberrel történt meg, mint Alphonse Daudet-vel. Daudet egy külföldi tisztelőjétől levelet kapott egyenesen a francia akadémiához címezve. Daudet tudvalevőleg nem szerette az akadémiát, nem is volt tagja sohasem. A "Halhatatlanok" című regényében véres, kegyetlen szatírával kigúnyolta és nevetségessé tette az összes halhatatlanokat. Minden akadémikus rettegett már a Daudet név hallatára is.
A levélhordó az említett levelet egyenesen az akadémia titkárához vitte. A titkár elolvasta a címzést egyszer, kétszer, háromszor, elpirult, a vállát vonta, azután közönyös hangon így szólt, lassan silabizálva a világhíres Daudet nevét: Daudet... Daudet... A címzett ismeretlen... Teljesen ismeretlen...
Így állt bosszút az akadémia a nagy Daudet-n. A maga módja szerint...
Budapesti Napló 1906. december 12.
230. HENRI BERNSTEIN ÚJ DARABJA
Henri Bernstein-nek a párizsi Renaissance-színházban egy új darabját mutatták be. A tolvajt (Voleur). Bernsteint ismeri a budapesti közönség. Vérbeli drámaíró, ki szereti a drámát magáért a drámáért s ha lélektani és filozófiai mélységeket nem is keres és távol is áll a szimbolizmustól, alakjai mindig érdekesek, cselekménye izgató, szenvedélyes. Ez a rutinos francia gondolatokat nem kelt fel, de azért mindig bele tud markolni az idegeinkbe. Érdekel, meghat, megindít. A Baccarat és Jászol szerzője tehát inkább dramaturg, mint drámaíró. Új darabját is Scribe és Sardou modorában írta meg. A tolvaj s a hősnő egy fiatal szerelmes asszony: Marie Louise Voysin. Ez a költekező, bájos és szenvedélyes asszony nagyon szereti a férjét. Boldog, nyugodt családi életet élnek, egyedül Raymond Legardes, egy gazdag kávékereskedőnek családjától környeztetve. A kereskedőnek fia, Fernand beleszeret Marie-ba, a fiatalasszony azonban csak gyerektréfának tartja a tizenkilenc éves ember szerelmét. Ugyanabban [az] időbenazonban észreveszi Fernand atyja, hogy szekrényéből rendszeresen lopják a pénzt. A nyomozó rendőrhivatalnok bizonyítékok alapján kideríti, hogy a tolvaj nem más, mint Legardes saját fia, Fernand. Senkisem meri a szemébe mondani. Végre Marie tudatja vele a vádat s Fernand bevallja a bűnét. Apja zokogva, megsemmisülten roskad össze. A második felvonásban Marie és férje a történtekről beszélnek a hálószobájukban. A férj egy zsebkés lapjával megpróbálja kinyitni feleségének szekrényét. És sikerül neki. A zár enged s a finom csipkék és fehérneműk között egy pénztárcát talál s - benne az ellopott pénzt. Riadtan néz a feleségére s a nő szeméből sugárzik a borzasztó vallomás, hogy ő a tolvaj. A férj hosszas könyörgés után végre megbocsát neki, szenvedélyesen, vadul ölelkeznek össze. S ebben az őrületes ölelésben villan fel a férj agyában, hogy a fiatal Fernand áldozat, a feleségének áldozata és talán kedvese, talán szeretője is. A nő tagad. Vitáznak, sértegetik egymást s álmatlanul, megtörve várják a hajnalt. A harmadik felvonásban azután megoldódik a csomó. Az apa fiát Braziliába küldi, hogy feledjen és feledtessen, abban a pillanatban azonban, mikor az összetört fiatal ember már-már útnak indul, Marie bevallja a bűnét. Öröm, meglepődés, zavar. A férj a nemes és kijózanult fiatalembernek, ki felesége képzelt szerelméért a becsületét is kockára tette, kész szívvel bocsát meg és nem ő, hanem a házaspár megy Braziliába. Marie mosolyogva nyújtja Fernand-nak a kezét... Ezzel végződik a darab. A férjet Guitry, a hősnőt Madame Le Bargy brilliáns művészettel játszotta. A párizsi lapok hosszú életet jósolnak Bernstein nagysikerű darabjának.
Budapesti Napló 1906. december 12.
123. HENRY BATAILLE ÚJ DARABJA
A párizsi Comédie-Française Henry Bataille-tól, a Maman Colibri és több más népszerű dráma szerzőjétől egy új darabot mutatott be. A darab címe: Poliche. Didier Mireuilt hívják így barátai s kedvese Madame de Rink, egy kéteshírű, kacér hölgy. Ez a Poliche kedves, jóravaló, barátságos fickó, akit mindenki szeret és becsül. Jó fiú. Egyszerű ember. De van egy nagy titka, melyet féltve őriz: olvadozó szentimentalizmusa. Ezt igyekszik mindenki elől elrejteni és éppen ezért folytonosan élcelődik és bohóskodik. Kedvese hűtelen és szeszélyes, de ő fájdalmát senkinek sem mondja el, titokban sír és szenved. Végre egyik barátja felfedi Poliche igazi jellemét kedvese, Madame de Rink előtt. A szeszélyes nő meghatódik s falura megy Poliche-sel. A jó fiú boldog, de a nő unatkozni kezd Poliche oldalán. A régi szentimentális Poliche érdekesebb volt. Egy párizsi sportsman, Madame de Rink régi kedvese újra megjelenik a láthatáron, a régi viszonyt felújítja s válik Poliche-tól. Az utolsó felvonás egy kis állomás várótermében játszódik le. A nagy üvegablakon átlátszanak a pálya holdfényben csillogó sínei. Búcsúznak, könnyek közt szelíden válnak. Madame de Rink felszáll a párizsi vonatra. A gőzös füttyent s a jó Poliche egyedül marad. Ez az egyszerű szerelmi történet finom esprit-vel, pompás dramaturgiai érzékkel van megírva. Sok megható idilli jelenet is akad benne. A párizsi közönség zajos tapsokkal fogadja Bataille darabját. A főszerepeket Féraudy, Cécile Sorel, Bertha Cerny játszotta.
Budapesti Napló 1906. december 14.
232. SARAH BERNHARDT ÚJ SZEREPE
Szomorú az élet alkonya. Csak a legnagyobb művészek tudják magukat túltenni rajta ambíciójuk féktelen lendületével és egészséges kedvük erejével. Íme, a párizsi lapok újra Sarah Bernhardt-ról írnak. Ez a grandiózus, nagynevű asszony nem nyugszik. Lábainál hever egész Európa, oly fényes művészi múlt háta mögött, mint talán senkinek és azért újra és újra nagy nevű művészi vállalkozásokkal próbálkozik. A párizsi élclapok fanyar grimasszal eltorzítva hozzák Sarah arcképét és azért ő még a karikatúra-rajzolóktól sem retten vissza. Híresebb már nem lehet, tehát nem reklám vezeti. De azért még mindig játszik. Dacol a rossz nyelvekkel, dacol a gúnyolódó újságírókkal, dacol a pályatársaival, összedönti a szerepek korlátait, eljátssza Hamletet és tapsol neki egész Párizs. S most ismét egy meglepő híradást kapunk. Sarah Bernhardt legközelebb Goethe Faustjában lép fel, melyet Henri Bataille dolgozott át a francia színpadra. Ámde a nagy francia nő nem a bájos Gretchent játssza, nem is a fiatal Valentint, sőt nem is [a] kétkedő Faustot. Sarah Bernhardt a cinikus, ördögarcú filozófust, a tagadás és kiábrándultság megtestesülését: Mephistofelest adja. Ő fogja Faustot kiábrándítani, ki egykor az áradozó szerelmes nőket interpretálta. A Júlia személyesítője a Walpurgis-éjen a boszorkányokkal fog mulatni. Az, aki egykor a Kaméliás hölgyben elbájolta az egész földet, most kegyetlen és jeges igazságokat rikácsol szét a megdöbbent világba. Bizarr, bolond és nagyszerű vállalkozás. Sarah Bernhardt a lehetetlent is megkísérli és győzni fog. Ez az öreg és csúnyuló istennő lobogó, dacos életkedvével megindít. Nevetnünk kellene, de művészi energiája még most is imponáló glóriában mutatja be őt. És ajkainkra fagyasztja a mosolyt, a gúnyt, az élcet.
Budapesti Napló 1906. december 23.
233. MILLIÓS ÜZLETEK: SZÁZEZRES PROVÍZIÓK
- És gyanús ügynökök -
Budapest, december 24.
Komoly forrásból kínosan érdekes levelet kaptunk Párizsból. A levél így szól:
Tisztelt szerkesztő úr! Önök otthon bizonyára nem is sejtik, hogy a magyar kormány a párizsi pénzpiacon egy külön meghatalmazott ügynököt tart, aki itt nagylábon él, a francia bank- és kormánykörökkel nagy hangon diskurál és itt úgyszólván Magyarország pénzügyi nagykövete gyanánt szerepel. Kicsoda ez a pénzügyi nagykövet? Hát senki más, mint - Pázmándy Dénes úr. Névjegyei, amelyekkel politikai és pénzügyi előkelőségeknél jelentkezik, így szólnak:
Dionys de Pázmándy
délégué du Ministère des Finances de Hongrie
És vajon milyen működést fejt ki Pázmándy úr e minőségében? Tárgyal a haute finance embereivel, megsúgja nekik bizalmasan, hogy Wekerle unja a Rothschild-csoportot és sokkal szívesebben venné fel a küszöbön álló 600 milliós új kölcsönt a francia pénzpiacon. Talán emlékeznek is önök arra, hogy néhány héttel ezelőtt - Pázmándy e legújabb párizsi szereplésének első idejében - ilyesféle hírek fel is bukkantak itt-ott a külföldi sajtóban. A magyar kormány tehát tudomást vehetett arról, hogy az ő nevében micsoda dolgok folynak a párizsi pénzügyi világban; és védekezhetett volna az ellen, hogy ilyen politikai kalandor-egzisztenciák a magyar állam hiteligényeit ne kompromittálhassák. Ámde a magyar kormány hallgatott, s e hallgatásának takarója alatt Pázmándy úr zavartalanul folytathatja gyanús műveleteit. Miért gyanúsak ezek a műveletek? Azért, mert Pázmándy úrról kötelessége volna a magyar kormánynak feltételeznie, hogy reá nézve a saját pénzügyi szükségletei mérhetetlenül fontosabbak a magyar állam hiteligényeinél. Hiszen tetszik tudni, hogy a Wekerle jelenlegi párizsi kiküldöttje nem most először nyit meg francia pénzforrásokat - a saját maga és politikai barátjai számára. Az ő keze benne volt már előbb is két nagyon cifra politikai kalandban. Ő hozta volt több évvel ezelőtt Pichon urat, Franciaország mostani külügyminiszterét Budapestre, ahol a francia diplomata és a magyar függetlenségi párt több korifeusa közt bizalmas tárgyalások folytak Magyarországnak a hármas szövetség szétrepesztésére való felhasználásáról. S benne volt Pázmándy keze abban a rosszillatú politikai üzletben is, amelyet annak idején Ugron Gábor kötött Delcasséval, Franciaország akkori külügyminiszterével, akit a koalíciónak ezen erkölcsileg is kimagasló alakja sok százezer frank erejéig akart megsarcolni, igyekezett ugyancsak a hármas szövetség szétrepesztésének ígéretével.[!] Ha Pázmándy úr akkoriban ilyen nagystílű politikai ágenskedést folytatott Párizsban, úgy elképzelhető, hogy most, midőn a magyar pénzügyminisztertől van megbízása, bizonyára még jóval búsásabb harácsolásokra törekszik.
S a magyar kormány még azzal sem védekezhetik, hogy ezek a dolgok az ő tudtán kívül történnek. Szolgálhatok erre nézve is bizonyító adattal.
A Duna-Tisza-csatorna költségeit körülbelül 120 millióra irányozták elő a szakkörök. Ez a gseft tehát bőven igéri a profitot. Már most az volt a Kossuth Ferenc eredeti álláspontja, hogy e csatorna megépítésének okvetlenül az állam saját kezelésében kell történnie. Ám a költségvetés bizottsági tárgyalásakor Kossuth Ferenc már elejtette volt ezt az eredeti nyilatkozatát s úgy nyilatkozott, hogy a csatorna építésére nézve francia vállalkozókkal fog alkudozásba lépni. Ezeket a vállalkozókat pedig - Pázmándy úr protezsálta be Kossuth Ferencnél. Tehát milliókra menő nyereség a vállalkozók számára és százezrekre menő provízió Pázmándy és barátai számára - és mindez a szegény magyar adófizető zsebéből.
Mit szól e cifra dolgokhoz a magyar közönség?
Flaneur
*
Így szól a párizsi levél, amelyhez nincs semmi hozzátenni valónk. Kommentár nélkül bocsátjuk az új rendszer korrupciójáról szóló ezt az újabb adatot a közvélemény bírálata alá.
Budapesti Napló 1906. december 25.
[Párizsból írják nekünk:]
Ami sok, az sok: ma éppen harmadik esetét tudtuk meg Apponyi Albert gallofóbiájának. Apponyi reszket attól, hogy magyar fiúk Franciaországba jöjjenek és itt tanuljanak. Két fiatal, talentumos piktor állítja, hogy a magyar kultuszminiszter valósággal tajtékzott a dühtől, amikor ők stipendiumot mertek kérni párizsi tanulmányútra. A harmadik eset egy fiatal írókritikusé, akit még a festőknél is dühösebben utasított vissza: "Védeni kell a magyar társadalmat az ellen a nyavalya ellen, amely Franciaországban pusztít. Inkább azoknak adok stipendiumot, akik megígérik, hogy nem mennek Franciaországba." Így gondolkozik Magyarország jelenlegi kultuszminisztere, aki viszont a francia szerzetes-rendeket örömmel engedi be Magyarországba. Mi lehet hát az a francia nyavalya, mitől a magyar értelmiséget meg akarja oltalmazni Apponyi? Természetesen a demokrácia, a társadalmi radikalizmus, az új gondolat s a művészi újítás. A Sorbonne-on ne legyenek magyar diákok, mert ott anarchiát tanulnak. Kalksburgba azonban mehetnek, mert a kalksburgi nevelés egészen a miniszteri székig utat nyit. Ma nincs Európában ország Magyarországon kívül, mely ilyen kínai védőfallal zárja el embereit a kultúrától. Játszva megtehetnők, hogy Apponyi úrnak e viselkedéséről a francia radikális lapokban tájékoztassuk a francia társadalmat. A koalíció volt az ugyanis, amely az ilyen denunciálásokat szokássá tette. De mi nem tesszük, mert szégyelljük s mert fájna ez a mi magyarságunknak. Végre is hinnünk kell azt, hogy a koalíció nem Magyarország. Hinnünk kell azt, hogy az Európa-ellenes, kultúraellenes koalíció nem élhet örökké. Addig tomboljon az álkultúra, a gyalázatos maradiság, Franciaországot pedig nem sikkaszthatja el a glóbuszról Apponyi Albert. A francia példákon pedig csak azért is nevelődik, épül és okul az új magyar generáció. Igenis, e nagy nemzet nyomába akar lépni az új Magyarország. Új társadalmat, humanizmust, radikális demokráciát, új kultúrát akar. Apponyi s a koalícióval győzedelmeskedett kultúrátlanság hiába handabandázik.
Budapesti Napló 1907. január 11.
235. AZ ANTOINE-SZÍNHÁZ ÚJ DARABJA
Az Antoine-színház mostanában egy érdekes és értékes darabot hoz színre, Georges Thurner új drámáját. A Bluff-nek - ez az új darab címe - hőse Hardouin doktor, aki a tüdővész-szérumot felfedezi s bár később csalatkozik találmányában, a nyomor kicsikarja tőle, miáltal a becsületes és nemes orvos teljesen összetörik. Ez Hardouin doktor tragikuma. Évekig foglalkozik ennek a találmányának tökéletesítésével, de sokkal lelkiismeretesebb, semhogy a szérumot gyógyszerül is alkalmazza. Tudja, hogy ez a szer a tüdővészt eleinte látszólag teljesen megszünteti, de az életerőt csökkenti, sőt halált is okozhat. Hardouin gondokban őszült meg, szegény ember maradt. Felesége hiú, fösvény, fia semmittevő és semmirekellő világfi. Két lánya közül az öregebbik, Teréz, elvirágzott, vakbuzgó vénkisasszony, a fiatalabbat, Françoise-t pedig egy tehetős fiatalember akarja elvenni feleségül, de a lánynak nincs hozománya. Ehhez járul még az, hogy Hardouin doktor kénytelen egy jövedelmező szanatórium vezetését fiatalabb orvostársának, Rousselet-nek átengedni. Így az öreg doktort feleségének és fiának kérése megejti s kényszerül nem kész találmányával kilépni a világ elé. Ekkor követi el a "bluff"-öt. Beoltja a tüdővészes cselédlányt, Máriát és - csodák-csodája - a beteg állapotában javulás mutatkozik. Hardouin híres orvossá lesz, a tüdővészesek valósággal sereglenek a csodadoktorhoz. Boldogság ragyog a szegény doktor házában, de a jólét hazugságra és emberáldozatokra van építve. Össze kell roskadnia, Hardouin kétségbeesik. Fölfedezi, hogy a cselédleány az ő hibája folytán a tüdővész utolsó stádiumába jutott s megtudja azonkívül, hogy a fia a leányt el is csábította. Az orvos, aki azelőtt oly büszke volt tudományos becsületére; bensőleg teljesen összeroskad. A tragikumát külsőleg enyhíti az, hogy Rousselet doktor megkéri lányának, Françoise-nak kezét. Ez azonban változást sem hoz az orvos életében. Ő, aki becsületes és emberboldogító ideákkal indult meg pályája kezdetén, a kenyérharc küzdelmében elveszti hitét, ideálját és a becsületét.
Budapesti Napló 1907. január 15.
Fougères néhány év előtt még egy jelentéktelen sötét zug volt Bretagne-ban, mélyen hallgatott róla a fáma. Ámde a véletlen egy vállalkozónak azt a gondolatot adta, hogy oda egy cipőgyárat alapítson, mások követték a példáját s Fougeres nemsokára a francia cipőipar központja lett. Ma Fougeres-ben harminckét cipőgyár s nyolcezer munkás van. A keményen szervezkedett munkások néhány hét előtt mérsékelt munkabérfelemelést követeltek. Azóta dacolva a fagyos tél minden szeszélyével, keményen megállották a helyüket. A bátorságuk és állhatatosságuk kitartott, az élelem azonban napról-napra fogyott. Bekopogtatott a nyomor a kis munkáskunyhók ajtaján. Az éhes gyerekszájak élelemért sírtak, a fiókok pedig mind üresen meredtek reájuk. A közeli szegény Rennes munkásai később oltalmuk alá vették az ártatlan proletárocskákat, de bizony a koldus vékony kenyeréből kettő még nehezebben lakhatik jól, mint egy. Ekkor jutott a vezetőség eszébe Párizs, a ragyogó, a fény városa, az irgalmas szívű. Felhívásukra hamar megjött a válasz. Jöjjenek a kicsinyek, ha nincs kenyerük, kalácsot ad nekik Párizs, ha fáznak, ruhát kapnak, ha nincs anyjuk, akad itt három is, aki egyet[!] érez a nyomorgó munkások ügyével. Mindent előkészítettek s ma délután már megérkezett a gyerekek vonatja a Montparnasse-pályaudvarra. Az első nyolcvan jött meg s a rongyos proletárok porontyait a nábob-lelkű Párizs úgy fogadta, mint a királyokat. Halálos csend volt, mikor a vonat lassan megállott. Mindenki érezte, hogy valami ünnepi és különös dolog történik, a szívós emberi szolidaritásnak egy eddig még ismeretlen, nagyszerű megnyilvánulása. A kocsikból lassan szálltak ki a négy-tizenkétéves fiuk és leányok tiszta és ízléses ruhában, ahogy csak munkásbüszkeség öntudatában élő szegénység tud öltözködni. Mikor a gyermekek elhagyták a kocsijukat, sorba állottak s finom, bizonytalan hangocskájukkal az "Internationalé"-ra zendítettek rá. A tömeg megindultan hallgatott. A másik pillanatban azonban mintha csoda történt volna. Ezer és ezer torokból mennydörögve, harsogva süvített fel a dal, a hazátlanok, a proletárok könnyes, keserű, lázongó éneke s daloltak a vasúti állomás előtt várakozó munkások, daloltak a hordárok, a kalauzok, még a pályamunkások is. Nagy üggyel-bajjal sikerült csak a gyerekeket kihozni a pályaházból. A munkások a fiúkat karjukra kapták, az asszonyok a kisleányokat szorították szívükhöz, azután kocsikra tették őket és egyenesen a munkabörzére mentek. Hatezer munkás fogadta ott őket. A színpadon asztalok állottak, melyeken kalácsok, narancsok, forró csokoládék várták az éhes, mohó szájacskákat. Egy szónok a fougeres-i sztrájkot ismertette a jelenlevőkkel, de minden szem a kis gyerekeken nyugodott s be sem tudott telni boldogságukkal és örömükkel. Azután egy ívet köröztek, melyre a vendéglátók aláírták a nevüket. Valósággal veszekedtek egy-egy gyermekért. A férj, a feleség könnyezve ölelte keblére ismeretlen, ártatlan kis vendégét s boldogan vezette haza. A munkások szebben sohasem ünnepeltek. Utoljára hadd mondjuk el, hogy a fougères-i 80 gyermek úti költségét Clemenceau belügyminiszter fizette meg.
Budapesti Napló 1907. január 16.
Viviani közmunkaminiszter - mint Párizsból jelentik - a napokban élt először azzal a jogával, hogy kitüntetésekkel jutalmazza azokat a munkásokat, akik a munka mezején érdemeket szereztek. Az első kitüntetést a szocialista miniszter Emrard-nak, a bányászszövetség vezetőjének juttatta. Nem holmi ezüst érdemkeresztet vagy 50 frankos pénzjutalmat kapott a kitüntetett bányász, hanem a becsületrend lovagkeresztjét, amellyel más időkben fizetőképes polgári erényeket vagy a vagyonszerzés terén szerzett érdemeket szokták jutalmazni. A különben is érdekes kitüntetést még érdekesebbé teszi a kitüntetett személye. Emrard éveken át dolgozott mint bányamunkás egy északfrancia bányában. Onnan elbocsájtották, mert "bujtogatta" a munkásokat. Azóta tevékenyen részt vett a bányászok szervezésében. Több sztrájkot vezetett és tisztavízű[!] izgató volt. "Hazátlan bitang" a legveszedelmesebb fajtából. És most a becsületrend lovagja lett. Az idők jele.
Budapesti Napló 1907. január 16.
238. TRISTAN BERNARD ÚJ DARABJA
[Párizsból írják:]
Tristan Bernard-tól, a kiváló humoristától most mutatott be egyik párizsi színház egy darabot "Sa soeur" címen, mely jeles kvalitásai mellett is csak mérsékelt sikert aratott. Tristan Bernard, a szeretetreméltó és mosolygó francia ebben a darabban nem azt a meleg, kedves poézist csillogtatja, melyet a francia nép s a világ szeret. Itt is megnyilatkozik ugyan a fölényes és mély humorista, de a bonyodalom inkább külsőségeken épül és Bernard sok helyen nem idegenkedik az olcsóbb hatásoktól sem. A színjáték sokkal hihetetlenebb, semhogy komolyan vehető vígjátéknak nevezhetnők és nem elég komikus arra, hogy bohózat legyen. Egy apának két leánya van. Az öregebbik mindig szomorú és komoly, a fiatalabbik víg és jókedvű. Egyszer csak jő egy kérő, aki megkéri az öregebbik kezét és megkapja az apa beleegyezését. A leány azonban titokban mást szeret s megkéri a kérőt, hagyja el őt. A kérő engedelmeskedik neki. A leány húga azonban azt hiszi, hogy nővére boldogtalan s elhatározza, hogy a hűtelen kérőt visszahozza s egy régi komikus barátja kíséretében egy nagyvilági tengeri fürdőbe megy. Itt kokottnak öltözik, hogy az elpárolgott kérőhöz jobban közeledhessék. Ez meg is történik, de a vőlegény nem sokat teketóriázik, hanem még azon melegében szerelmet vall a csinos leányzónak. A lány ezen annyira megrémül, hogy nyomban gépkocsira száll s öreg nagynénjéhez a falura menekül. De az előbbi vőlegény sem tágít, mert neki is van gépkocsija s a leány után száguld. Az öreg nagynéninél összejő az apa, a két lány, a visszavonult vőlegény s az öregebbik leány kedvence, egy szótalan, félénk gentleman, aki eddig még nem mert nyilatkozni. Természetesen két házassággal végződik a vígjáték. Számos, víg jelenet, ötletes párbeszéd akad, de - mint párizsi levelezőnk írja - Tristan Bernard-tól már jobb darabot is láttak.
Budapesti Napló 1907. február 13.
[Párizsból írja levelezőnk:]
Párizsban és a többi metropolisban a magyar dicsőségnek új hírnökei jelentkeznek. A disztingvált Hungarák, a pompás temperamentumú kurtizánok az új hírnökök. Európa és Amerika nagyvárosai telve vannak már ezekkel a valóban kedves és tehetséges magyar nőkkel. S most egy esetet az ő eseteik közül csak azért írunk le, mert tipikus. M... Teréz és két nővére csinos budapesti leányok. Teréz már tíz éves korában táncolni tanult, mint illik az egy okos budapesti házmesterleányhoz. Nagyon fiatalon Londonba került s ott férjhez ment egy Piornik nevű lengyel zsidó kereskedőhöz, aki új angol nevén: Mister Forbre. Otthagyta persze az urát s ma egyik táncos istennője a párizsi Parisienának. A másik két M... leány viszont egy másik még előkelőbb párizsi mulatóhely csillagai. Teréznek most folyik a válópöre s evvel kapcsolatban egy másik ügyről is kellett döntenie a francia bíróságnak. Teréz, aki katolikus, avval indította meg a válópört, hogy angol törvények szerint neki a rabbi előtt kellett volna házasságot kötnie az ő férjével. Mielőtt erről döntés esett volna, a férj el akarta tiltani Terézt a színpadtól. A gálánt francia bíróság elutasította a férjet keresetével, a válópör pedig folyik. Teréz és nővérei közben persze aratják Párizsban a diadalokat. A három magyar leány sikere olyan csábító, hogy most valamennyi párizsi orfeum magyar művésznőket keres. És találnak is bőven, ami azt jelenti, hogy Budapest szörnyen szegényedhetik és gavallértalanodik.
Budapesti Napló 1907. március 7.
240. FRANCIA TISZTEK A JAPÁN HADSEREGBEN
Picquart francia hadügyminiszter elrendelte, hogy több oly francia törzstiszt, aki a katonai tudományokban kitüntette magát, osztassék be a japán hadsereghez, ahol két évig kell tanulmányozniok az ottani viszonyokat. Picquart az ily jelöltektől az angol nyelv tökéletes ismeretét követeli, azonkívül némiképp érteniök kell a japán nyelvet is. Párizsban a hadügyminiszter e rendelkezése nagy feltűnést kelt, már azért is, mert különös jele a változott időknek. Napóleon hadseregének, a világ első katonáinak utódai a legifjabb kultúrnéphez járnak iskolába, ahhoz a néphez, amely a sárga fajhoz tartozik és amelynek gyermekeit kitiltják a szabad Amerika iskoláiból. Amerika nem akarja, hogy a kis japánok az Unió iskoláiban képezzék ki magukat és Franciaország a legkitűnőbb tisztjeit küldi Japánba, hogy ott tanuljanak és megismerjék azokat a vívmányokat, amelyeknek a japán nép Oroszország felett aratott győzelmeit köszönheti. Kedvező tünete a köztársaság hadseregében uralkodó szellemnek az is, hogy a hadügyminiszternek szabad követelni a főtisztjeitől a japán nyelv ismeretét és hogy biztos benne, hogy akad akárhány katonatiszt, akik ennek a feltételnek meg tudnak felelni. Ismeretes, hogy a francia hadseregben sokat dolgoznak és hogy Picquart tábornok maga is, akit 8 évig elzártak az aktív katonai szolgálattól, kellemesen meg volt lepve, amikor oda visszatérve, látta, mennyit haladtak a tisztek katonai és tudományos téren. Picquart hadügyminiszter maga is a tudomány embere, ment minden előítélettől és mint miniszternek nincs egyéb vágya, mint a rábízott hadsereget a fejlődés legmagasabb fokára emelni. Elküldi tisztjeit az utolsó napok győzőihez iskolába. A japán hadsereg európai tapasztalatok befolyása alatt és külföldi, jórészt német tisztek oktatása mellett modern hadsereggé alakult át. A mag, amelyet Európa Japánban elvetett, csodálatos gyümölcsöket hozott és ezek most újabb magot adnak Európa számára, ahonnan Japán mai kultúrája elindult. Nagy érdeme Picquart tábornoknak, hogy az intelligencia e körfutását most újra bezárja és visszavezeti forrásához.
Budapesti Napló 1907. március 9.
Egy zsíros és kopott könyvre bukkantak mostanában. Párizsban, a Hôtel Drouot-ban egy angol elárverezte azt a jegyzéket, melyet Pierron, Napóleon háztartója, vezetett. Egy könyv ez, kopott, időviselt, elrongyolódott könyv, olyan, mint bármelyik kofa kiadási jegyzéke. Ha beletekintünk, megtudjuk, hogy Napóleon mikor evett tojást, főzeléket, sültet, más érdekesebb dolgokról nem is esik szó; mindenütt egyszerű számadások, unalmas felsorolások, ételnevek, a margón a császár ellenőrző számműveletei. Az élet konyhaszagú prózája fuvall felénk, olyan apróságos ügyletek, melyek a legutolsó kisvárosi szakácsot is untatnák s ez a könyv nekünk mégis kedves és lázas feszültséggel olvassuk át. Minden egyes szó, minden egyes sor egy embert fedez fel számunkra s megteszi azt, amit eddig a historikusok s a nyolckötetes munkák nem tudtak elérni, közelünkbe hozza Napóleont, a gyomorbajos embert, a kínban fetrengő beteget és megsajnáljuk, megszeretjük őt. Valami vigasztalást merítünk abból, mikor halljuk, hogy diétikus móddal kellett lassan tengődnie a sír felé. Ez a háztartási könyv egy emberi dokumentum Napóleon mellett.
Nem tagadhatjuk, eleinte mindnyájan valami borzongó bámulattal nézünk fel Napóleon alakjára. Látjuk a golyózáporban, a Szajna rozoga hídján, daccal megfeszülve s a golyózápor ellen egy köpennyel védekezve. Valami fény-túlság van benne, valami bizonytalan és bántó. Ki ez az ember? Ma feleletet kapunk reá, de nem egy költőtől, sem egy historikustól, hanem egy közönséges szakácstól, aki napról-napra szorgalmasan bevezeti urának étrendjét. Emberi hit és emberi bizalom kél bennünk, mikor látjuk, hogy ez a gyomorrákos Napóleon is csak úgy szenved a görcsöktől, mint bármelyik halandó s a cézári gyomor bágyadtan utasítja vissza az ételt, amit ezüst tálcán nyújt át neki a kínai szolga. Ebben a könyvben nyomról-nyomra követhetjük az előre haladó végzetet. Az étrend eleinte eléggé gazdag, később azonban fokozatosan csonkul, kisebbedik, a pénzt a gyógyszerész kapja s nem a mészáros és a pék. A császári asztalon sokszor hónapokig sincs más, mint tojás és saláta. A police de table-nak még a félelmes császár is meghajol. Mindebben a titkos meghódolásban, amelynek fatális bekövetkezését egy elrongyolódott könyv zsíros lapjain vesszük észre, ebben az örök törvényeknek való alávetettségben, mely a császár megbontott étrendjében fejeződik ki, van valami naiv elégtétel osztó és igen emberi.
Mintha így szólna hozzánk valaki:
- Napóleon feldúlta a világot s bizonyára joga is volt hozzá, mert bírta; de az ő gyomorrákja viszont megsemmisítette őt s ennek a betegségnek is joga volt ehhez és halálakor bizonyára éppen oly nagy igazság történt, mint mikor győzött. Napóleon kormányozta a világot, de őt viszont a gyomra kormányozta...
Budapesti Napló 1907. június 7.
Párizs mostan Maurice Maeterlinck, a belga poéta egy új darabjának tapsol. A ködvilágban elmélyedő misztikus ezúttal újra a meséhez fordult, Ariadne és a Kékszakáll vonaglásos, szenvedéses szerelmét álmodja vissza s mese-hangulatokat, ködös, szomorú álmokat idéz fel, mint annyi más darabjában. Az Ariadne et Barbe-Bleue-ben azonban mégis új utakon jár Maeterlinck szimbolizmusa, a poézisével új gondolatokra mutat fel, színei az eszmevilágba sugároznak s az álmodó költő itt harcosául szegődik a nőmozgalomnak, az elnyomott, fejlődésében megakadályozott, férfihez bilincselt nőknek, akik a férfiak oldalán szótlanul sorvadnak el anélkül, hogy kimondhatnák egyéniségük megváltó szózatát. Maeterlinck darabjában azonban mégis a zene a legfontosabb, a szavak zenéje s a helyzetek hangulata. A darabot, amint maga bevallja, a Bleubart név varázsos hangzása sugallta. Ariadne pedig nem a klasszikus leányzó, aki az alvilágba száll le. Maeterlinck Ariadnéja az elvarázsolt vár földalatti boltozataiban bolyong, hogy a Kékszakállnak öt feleségét napvilágra vezesse. A Kékszakáll fiatal feleségének hat ezüst kulcsot ad át s egy arany kulcsot, amelyről nem tudja, mire való. Ariadne csak ezt tartja meg, a többit dajkájának adja. Alig érinti azonban a kulcsot egyik ajtóhoz, mindkét szárnya szétpattan, s ametiszt-zuhatag, gyűrűk, nyakláncok, diadémek, karperecek, záporoznak le: a kincs garmada a márványküszöbre torlódik, a kapu violás fényben sugárzik. Képek, színek. Azután zafírok hullanak, tejszínű gyöngyök, hidegen zöld smaragdok, parázsló rubinok, a hatodik ajtóból pedig valóságos gyémánt-katarakták hömpölyögnek a teremben. Álomhangulat, mese. A színpad ezután egyszerre sötét lesz s öt asszony szomorú sírása hallik. A Kékszakáll feleségei sírnak és a kijáratot keresik a sötétségből. Erre megjelenik a Kékszakáll, Ariadnéra támad, mert megszegte a parancsát, a nép azonban melléje áll, úgy hogy már Kékszakáll élete is veszélyben van. Ariadne, a jóságos, a hű menti meg őt. Később Ariadnét a koromsötét sírüregben látjuk, ahol a Kékszakáll öt felesége rongyokba burkolózva, mereven kuporog. Ariadne betöri az ablakot s a sötétségbe beárad az élet-serkentő napfény. A nők azonban még mindig rabok, a bűvös várból nem tudnak kiszabadulni. Ha megpróbálják, a vonóhidak felemelkednek s a víz zuhogva tölti meg a bástya árkát. Végre a nép elfogja a gonosz Kékszakállt s megkötözve, véresen feleségei elé cipelik, hogy megöljék őt. Ariadne egy tőrt ragad, a Kékszakállhoz rohan - s elvágja vele kötelékeit. Aztán otthagyja őt. Kimegy a szabadságba. A másik öt pedig szomorúan sorakozik régi zsarnoka mellé... A darabhoz a zenét Paul Dukas írta.
Budapesti Napló 1907. június 11.
[Párizsból jelentik] Most Kistemaeckers és Delard darabját adták elő a Théâtre-Français-ben. Kistemaeckers nevét nálunk is ismerik az Insinct révén, melyet a Nemzeti Színház a múlt évadban mutatott be. A La Rivale főhőse Brizeux szobrász. E művész lelkében a művészet és az erotika egészen egybeolvad. Az alkotást magáért az alkotásért nem ismeri. Ő nem tudja a természetet egyszerűen utánozni, nem képes a lelketlen tárgyak átlelkesítésére, a tökéletlen tökéletesítésére. Idegein erotikus áramoknak kell átborzongniok, csak úgy tudja átérezni az alkotó ihletet. Az alkotás, a szép formák gyönyöre csak az ébredező szerelem tüzében születik meg. Ha ez az érzelem nem izza át a testét, csak közönséges dolgot tud létrehozni. Tíz év óta házas már. Nem boldogtalan, de nem is boldog. Felesége bálványozza őt. De a gyermektelen házasság egyhangúsága elkedvetleníti a szobrászt. Érzi, mint apad el alkotó kedve. Él azonban a szobrásznál egy fiatal leány, a vetélytárs, a la rivale. A művész elcsábítja, valóságos Don Juanná lesz s szenvedélyessége egy érdekes tragikus összeütközést hoz létre a két nő között.
- A felesége vagyok... kiált a nő.
- Nekem meg gyermekem van tőle. Vág vissza a leány, aki az erotikus művészt nagyszerű művészi alkotásra lelkesítette.
A feleség a természet e magasabb jogai előtt feladja az erkölcs és törvény által biztosított kötelességeit. A művész megszökik a kedvesével. Két év múlik el. A szobrászt azonban izzó vágy epeszti, hogy lássa régi szobrait s nem tud ellenállni a vágynak, hazamegy, a régi lakásba, ahol még mindig ott lakik a felesége. Váratlanul találkoznak. A bánat megöregítette az asszonyt, de az áldozat még nemesebbé tette, s a művész ezt észre is veszi és egy pillanatban úgy érzi, hogy ő az igazi múzsája. Az asszony azonban így szól hozzá.
- Menj a másikhoz. Elraboltad fiatalságát, amint az enyémet is elraboltad, de neki reád inkább szüksége van, mint nekem, - ezzel végződik a bravúrosan megépített, hatásosan megírt dráma. Az igazi vetélytárs tehát a művészet. Minden szerelemből győzelmesen kerül ki s mindegyik művészi alkotás egy-egy szerencsétlen asszonyáldozatot követel.
Budapesti Napló 1907. június 20.
Párizsban az Ambigu Comique "A Temple-i gyermek" címen Alban de Polhes ötfelvonásos színdarabját mutatta be. A robespierre-i napok véres borzalmai vonulnak el szemeink előtt. A kis Capet Lajos, a lefejezett királyi pár gyermeke börtönben ül. De Robespierre-t legyőzik s Fouché és Barras XVII. Lajost, mint törvényes trónörököst akarják királyul. E tervet Madame Leninger, a szerencsétlen Mária Antoinette [kertészének felesége] támogatja. Rábírja fiát, aki halálos betegségben szenved s a dauphinhez igen hasonlít, hogy menjen a börtönbe és mentse meg a trónörököst. A fiú megteszi, a dauphint elviszik s egy Simon nevű vargára bízzák. Mikor a királyfinak vélt gyermek a börtönben haldoklik, megjelenik egy asszony, aki vállalkozik az ápolására. Megengedik neki. Ez a nő Leninger asszony. Mikor belép a börtön cellájába, a gyermek önkéntelenül felsikolt: "Anyám, anyám." Amint azonban észreveszi, hogy a börtönőrök ezen a felkiáltáson elámulnak s gyanakodnak, eszébe jut kötelessége és egyik hivatalnok kérdésére így felel:
- Ezt az asszonyt nem ismerem...
Az önfeláldozó ifjú így hal meg, büszkén, mereven, dacosan és mint XVII. Lajost temetik el.
Budapesti Napló 1907. június 20.
Londonból és Berlinből azt jelentik, hogy Tolsztoj Leó meghalt - A hír még megerősítésre szorul
Budapest, július 16.
Európa minden részéből összeszaladt táviratok adják hírül, hogy Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf, a mi lelkiismeretünk, meghalt. Hangos sírást, banális gyászparádét ez a hír nem követel, ha valónak bizonyul sem. Jasznaja-Poljana Krisztusa volt annyira Krisztus, hogy a halál az ő számára igen sokat ne jelentsen. Csak annyira nem volt Krisztus, hogy megváltson bennünket. Pedig iszonyúakat szenvedett, mert gondolkozott. Jean-Jacques Rousseau óta ez a krisztusi kálvária. Nincs rettenetesebb, mint ha a mai ember akar Megváltó lenni. Könnyű volt a primitív Krisztusok dolga. Ők álmodtak, deliráltak és ha kellett; mosolyogva meghaltak. Töviskoszorújuk csak a hajukat borzolta föl s a homlokukat vérezte össze. A mai Krisztus töviskoszorúja benyomja a töviseit az agyvelőn át a szívbe. Gondolatai nem állnak meg egyszerűen két pillanatig. Ezer könyv, ezer tudás, ezer emlékezés ficánkol egy egyszerű megállapításunk feje fölött. Mindegyiknek kard van a kezében s nem tudjuk, melyik fogja lenyiszálni a legapróbb igazságunk fejét is.
És a modern Megváltónak, óh istenem, idegei is vannak. Nem is kell, hogy diák- vagy ifjú huszártiszt-korunkban nőkkel és tivornyákkal hívjuk elő őket. Ezek az idegek táncolnak maguktól is, amikor a tánciskola korát már túlhaladtuk. Hozzuk, a gólyamadár egyszerre hozza velünk, az idegeink Vitus-kedvét. Ha van Isten, titkok tudója, ő megmondaná, mit szenvedett az Emberiségért, értünk a gondolatai és az idegei által Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf.
Ő a mi lelkiismeretünk volt, igen, a mai embereké. Érezte az összes milliók helyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. Elment ő is a Sivatagba és a Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltatásunkért. A Názáretihez kívánt mindig szomjasan és örökösen hasonló lenni. Fáklyája az őskereszténység, a természettel való alázatos kibékülés volt. És ő maga pedig tipikusan új ember, mai ember. A kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán is. Az Emberiségért sír és az individualizmus élő szobra. Izzóan, nagyszerűen művész és folyton ölnie kell önmagában a művészt. Valósággal ütközője volt az ő szegény, nagy lelke a fájdalmas, határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad, gondolattalan állati létezésnek. Akármilyen óriás volt, akármilyen szent volt Tolsztoj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak.
De egy-egy törött Krisztus-darabja is Tolsztojnak: egy jótett, egy világ. Meg nem váltott bennünket, de sokszor megszelídített és megvigasztalt. Arca, a nemes, fájdalmas, szép apostolarc ott ragyog az emberiség előtt időtlen időkig a Názáreti arca mellett. Boldogtalan volt a mi boldogtalanságunk miatt. Nagy volt, szent volt, szomorú volt, jó volt s mégsem ért célt: ember volt.
Budapesti Napló 1907. július 17.
- d -
Carcassonban történt - Amikor az anyakönyv is sztrájkol - A royalista pártvezér leánya - A püspök bűne
Carcassonban, Dél-Franciaországban történt ez a sokféleképpen pikáns eset. Nagyon emlékezetes még az alig lezajlott dél-franciaországi vincellér sztrájk. A sztrájk valóságos kis forradalom volt, melynek Dantona, Marcellin Albert tudvalevőleg tragikomikus sorsra juttatta nemcsak önmagát, de a mozgalmat is. A nyakukon maradt bor miatt sztrájkoló délfranciákkal együtt szrtájkoltak majdnem mindenütt a - hatóságok is. Így például sztrájkoltak a maire-ek is, akik Franciaországban az anyakönyvvezetői kötelességeket is végzik. S amíg ez a sztrájk tartott, hiába született vagy halt meg valaki. A maire nem vett róla tudomást s a hivatalos könyvekbe nem vezette be.
Így volt ez a többek között Carcassonban is. Carcassonban azonban az történt, hogy a sztrájk idején lett éppen sürgőssé Fondi de Niort kisasszony házassága. A Fondi de Niort család a vidék legelőkelőbb családja. A kisasszony apja a délvidéki királypártiak vezére.
Fondi de Niort kisasszonynak sürgős volt a házasság. Nem volt szabad halasztani azt, hogy bizonyos Maraval úrral minél előbb házasságot kössön. Az ilyesmi megtörténik a legelőkelőbb királypárti családokban is.
Carcasson püspöke, Monseigneur de Beauséjour együttérzett az előkelő családdal. És bár a francia törvények szigorúan tiltják, hogy polgári kötés előtt akármilyen pap házasságkötési funkciót végezzen, ő a vis majorra hivatkozva megeskette a vőlegényével a bajba jutott előkelő kisasszonyt.
A házassági ceremónia fényes volt. Egy sereg kanonok segédkezett, a templom bejárata diadalkapu volt A templom virágos kert volt s előkelő énekkar működött közre. És most kiderül, hogy a Fondi de Niort-Maraval-házasság - vadházasság. Beauséjour püspök urat nyilván el fogja ítélni a francia bíróság. Annyival inkább, mert kiderült, hogy papjait utasította: a sztrájk alatt eskessenek össze minden jelentkező mátkapárt. A papok követték is a püspök tanácsát. Szóval a carcassoni egyházmegyében mostanában létrejött jónéhány egyházi vadházasság. Nagy port azonban csak ez a püspök által kötött előkelő vadházasság vert.
Törvény szerint Maraval úr felesége még mindig Fondi de Niort kisasszony. A házasságot a maire előtt kell most megkötniök. Talán meg is történt már azóta ez, ha közben meg nem érkezett - a gyermek.
Budapesti Napló 1907. július 20.
247. "MADELEINE, GYERE VISSZA!"
Párizsi szenzáció újsághirdetésekben - A férj hiába könyörög - Madeleine nem megy vissza
Budapest, július 31.
Nagy francia, angol és orosz lapokban két hét óta könyörgő levelek jelennek meg bizonyos Madeleine-hez. E könyörgő leveleket Madeleine férje írja. Sír, ígér, esküdözik a levelekben, melyekért csinos hirdetéspénzeket kell fizetnie a kiadóhivatalokban.
Amennyiben a levelekből meg lehet állapítani, a szerencsétlen férj dúsgazdag orosz. Az asszony valószínűleg angol vagy francia. S az is valószínű, hogy Vichy-fürdőben volt férjével együtt s innen szökött meg. Hogy egyedül-e vagy mással, azt alig árulják el a levelek. De elárulnak nagyon sok pikáns, érdekes és megható dolgot.
Egyik levelében azt írja Madeleine férje, hogy ő egyedül bűnös. Bevallja, hogy a karaktere hitvány s hét éven keresztül méltatlanul kínozta a feleségét. De arra esküszik, hogy ő sohase csalta meg. "Felejtsd el a múltat - írja a boldogtalan férj - úgy, mint én." "Nem fogunk soha beszélni róla." "Éppen ma hét éve vezettem oltárhoz az én édes menyasszonyomat, Madeleine-emet". "Emlékezz, mire esküdtünk: élve-halva el nem hagyjuk egymást." "Az én Madeleine-em nem lehet esküszegő." "Neked fogok élni, csak a te számodra." "Nappal végzem az ügyeimet s este viszlek szórakozni, ahová akarod." "Atyád is sírva kér, gyere vissza." "Ő a leányát, én a mindenemet kívánom látni." "Ha pénzre vagy akármire van szükséged, írj s én azonnal küldök mindent." "Minden a tied." "Ha visszajössz, azonnal utazunk Trouville-ba, Ostende-be."
Ez csak néhány kiszakított mondat Madeleine boldogtalan párjának forró és kétségbeesett leveleiből.
Ígéri a levelekben, hogy Vlagyivosztokba nem mennek többé vissza lakni. Szentpétervárott rendez be fényes lakást. A Riviérára mennek télre stb. stb. A levelek egyre kétségbeesettebbek lesznek. Azt üzeni Madeleine-nek a férj, hogy a végrendeletét is megírta. Nézze meg a párizsi orosz konzulnál. Minden vagyonát Madeleine-re hagyta.
És Madeleine mégsem jelentkezik. Az olvasók pedig egész Európában mosolyognak egy szerencsétlen ember balesetén, aki nagy élettragédiáját sorok szerint fizetve kénytelen a szívtelen nyilvánosság elé vinni.
Budapesti Napló 1907. augusztus 1.
No, nemhiában élt Nagykárolyban gróf Károlyi István. Ez a legtipikusabb, legsemmibb és leggőgösebb magyar nagyúr. Nagykároly a maga eladandó mandátumával tovább - szimbolizál. Csupa érdekesség, ami a nagykárolyi mandátum körül történik. A zsidó pártelnök sír a negyvennyolcas gyűlésen, hogy gróf Károlyi Gyula nem akar a Pista képviselő utódja lenni. De rögtön kacagó lesz a hangja, mert viszont gróf Károlyi Mihály esetleg kegyes lesz képviselni Nagykárolyt. Ugyancsak ez az elnök tudja, hogy a néppárt köpi a markát erősen. De azért, ha Mihály gróf nem vállalja a dolgot, negyvennyolc ide, negyvennyolc oda, megválasztják, ha gavallér fiúnak bizonyul, a néppártit. A kis helyi stréberek is rázzák a rongyot. Az egyik a Majos-ügyben akarja utasítani a leendő képviselőt. A másik vádolja az elnökséget, hogy nem elég üzleti belátással ajánlgatja föl a mandátumot. A harmadikban a hazafi szólal meg. Hogy ne civódjunk, mert még egy közönséges román alak lesz a képviselő. A negyedik, az ötödik, a hatodik... Nincs szebb dolog ma Magyarországon, mint mikor a nép képviselőt választ. Pláne ha olyan nagy űrt kell betölteni, mint amilyet gróf Károlyi István hagyott maga után, - a kutyafáját.
Budapesti Napló 1907. augusztus 11.
249. A LOUVRE TULAJDONOSA A - BECSÜLETREND NAGYKERESZTESE
Párizsban az a legújabb szenzáció, hogy Chauchard, a Grand Magazins du Louvre megalapítója és tulajdonosa megkapta a becsületrend nagykeresztjét. A köztársaság elnökének és a külföldi koronás főknek sincs nagyobb rendjelük, mert ennél előkelőbb kitüntetést nem is osztogathat Franciaország. A kitüntetés Briand közoktatási miniszter és nem a kereskedelmi miniszter előterjesztésére történt. Tehát nem a Louvre Magazins óriási üzleti sikereivel van összefüggésben Chauchard úr rendjele, hanem a híres áruház tulajdonosának a szépművészet körül szerzett érdemeivel. Mert Chauchard úr volt az, aki Millet "Angelus"-át megvásárolta 800.000 frankon, lepipálta a híres képért tülekedő amerikai kereskedőket. Mindjárt a szerencsés vásár után megígérte, hogy halála után a festmény az állam birtokába megy át. De Chauchard úrnak nagyszerű képcsarnoka is van, amely szakértők szerint sok milliót megér; ez is az államé lesz, ha Chauchard befejezte sikerekben gazdag földi pályáját. Mert a sikert nem lehet elvitatni Chauchard-tól, aki negyven évvel ezelőtt kereskedőinas volt és ma százszoros milliomos.
Budapesti Napló 1907. augusztus 13.
- A vén leány tragédiája -
Mit csináljon az ember egyebet: megint előhozakodik az élettel. Az élet még tud néha igazán megható történeteket komponálni. Ha novellában olvasnók ezt az esetet, kicsinylőleg intenénk: régi, régi dolog. De így, hogy megtörtént, más. Így az életre hivatkozunk: az élet az oka, az életé a felelősség. És mert megtörtént, riportban számolunk be róla, ha egy kicsit enyhítve is a rendőri hír színtelen, közömbös szavain.
Mészáros Júliáról van szó, aki ötvenegy esztendőt élt és leány maradt. Valamikor, fiatal korában jól ment a sora, jómódú szülei voltak, akiknek házában boldogan élte napjait. Egyszerre valami ragályos betegség elrabolta tőle szüleit. Egy napon haltak meg az apja meg az anyja.
Mészáros Júlia a rokonaihoz került, akik szegény emberek voltak s nem tarthatták úgy a leányt, mint a szülei. De amúgy is sok bajuk volt az élettel, fogták magukat és sorra kivándoroltak Magyarországból. Mészáros Júliával nem törődött akkor már senki, magára hagyták szegényt itt, Budapesten.
Mészáros Júlia munkát keresett. Dolgozott, szakadatlanul és szorgalmasan s így valahogy fenn tudta magát tartani egyedül. De sok küzdelmébe és fáradságába került az élet, a szegény leány csakhamar megrokkant, beteg lett.
Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nem tud dolgozni. Fölkereste az ismerőseit, akik szívesen adták neki oda a maradék ételt s néha-néha egy pár fillért. A leányt azonban nagyon elszomorította az, hogy neki kegyelemkenyéren kell tengődnie. Mikor a maradék ételért ment, többször kifakadt:
- Miért is vagyok én erre rászorulva! Én dolgozni szeretnék, én nem akarok semmit sem ingyen elfogadni...
Az ismerősei vigasztalták:
- Eleget dolgozott már, megérdemli, hogy öreg napjaira mi lássuk el étellel. Nem is engednők meg, hogy dolgozzék érte.
De Mészáros Júliát nem nyugtatták meg ezek a szavak. Folyton csak az járt a fejében, hogyan szerezhetne ő mégis munkát?
Tegnap beállított egy régi ismerőséhez.
- Nem tudok így élni tovább, - mondotta, - én dolgozni akarok, meg akarom szolgálni a kenyeremet. Én tudok dolgozni, én már nem vagyok beteg. És öreg sem vagyok; mindössze ötvenegy esztendős. Arra kérem, adjon nekem valahová néhány ajánló sort, hogy engedjenek dolgozni.
Az megszánta a szegény vén leányt s adott neki egy névjegyet, amelyre írt egy pár ajánló sort Pauler Mózesné Rákóczi-út 68. szám alatt lévő papírzacskó-gyárába.
Mészáros Júlia boldog volt. Alig köszönte meg az ajánló sorokat, sietett Pauler Mózesnéhez.
Remegve nyújtotta át neki a névjegyet. Paulerné elolvasta s rögtön azt mondta:
- Fölfogadom.
Abban a pillanatban, amikor ezt a szót kimondotta, hirtelen összeesett Mészáros Júlia. Az arca még mosolygott, de a teste már hűlni kezdett s megállott a szíve dobogása.
Rögtön orvost hívtak hozzá, aki konstatálta, hogy szívszélhűdés ölte meg.
Mészáros Júlia meghalt az örömtől, mert munkát kapott. Igénytelen, kicsi eset, de szabad rajta gondolkozni.
Budapesti Napló 1907. augusztus 17.
Újságírónak gyűlölt és unott valami a bankett. Újságíró nem szeret bankettre menni és nem szeret hivatalos ünnepekben részt venni. Szokás volt azonban eddig, hogy országos cécókra, szoborleleplezésekre, miniszterelnöki bankettekre meghívták az újságírás hivatalos képviselői gyanánt: a Budapesti Újságírók Egyesületének az elnökét és az Otthon elnökét. Országos cécókban részt venni nem mulatságos dolog, de hát az újságíró elnökök elmentek: képviselni a sajtót, az újságírást, az újságírókat.
Wekerle tegnap hivatalos miniszterelnöki ebédet adott. És a meghívottak névsorában ott találjuk Rákosi Jenőnek, az Otthon elnökének a nevét; ellenben nem találjuk ott Herczeg Ferencnek, a Budapesti Újságírók Egyesülete elnökének a nevét.
Nem baj. Herczeg Ferencnek bizonyosan kellemesebb és kényelmesebb így. Az újságíró-egyesület tekintélyén és súlyán sem változtat az, hogy az elnöke nem volt meghíva Wekerléhez. De egy-két dolgot ennek a meghívásnak az elmaradása kapcsán ki kell jelentenünk, akármennyire az újságírók belső ügyének látszik is ez a dolog első pillanatra:
1. Rákosi Jenő úr azon az ebéden képviselhette az újságházat, a magyar imperializmust, a telefonkönyvet, amelyet a darabontkormány ajánlásával adott ki, a fotográfusokat, akik az Otthonban néhány újságíró mellett helyet foglalnak, Andreánszky Jenőt, Krafft-Ebbinget, - de a magyar újságírói kart nem képviselte.
2. A Herczeg Ferenc meghívásának az elmaradása újabb jele annak a megható rosszindulatnak, amellyel ez a szegény Wekerle a sajtó és az újságírók iránt viseltetik. A világnak ez a legmegszorultabb és legtehetetlenebb miniszterelnöke minden alkalmat megragad, hogy a független újságírással neheztelését éreztesse.
3. A független újságírás majd csak kiheveri ezt a legújabb csapást is. Wekerle számára azonban ideírunk egy nagyon régi és mindig nagyon aktuális igazságot:
- A legrövidebb életű újság is tovább él, mint a leghosszabb életű miniszterelnök és jön idő, mikor a legnagyobb miniszterelnökök is szerényen és buzgón keresik a legkisebb újságíró figyelmét és hajlandóságát.
Budapesti Napló 1907. augusztus 20.
Björnsterne Björnson olyan európai híresség, akit meghallgatnak, ha bármilyen európai kérdésben emeli fel szavát. És Björnson nem is igen szalaszt el olyan alkalmat, mikor beleszólhat nagy aktuális kérdésekbe. Beszélt, mikor Anglia ráfeküdt Transvaalra; beszélt, mikor Oroszország megindult Japán ellen; beszélt, mikor a cár először kezdeményezte az általános leszerelést; beszélt, mikor csak mód és ok volt rá. És az európai sajtó mindig elég érdekesnek találta, hogy szárnyat adjon szavainak. Most Björnson a magyarországi tót kérdésről hallatta szavát. S a koalíciós sajtó ráüzen:
- Az úr nem ismeri a mi viszonyainkat, fogja be a száját!
Montefiore asszony az angol nőmozgalom egyik vezére. Küzd a nők jogaiért otthon és agitál értük a külföldön. Tartott agitáló felolvasásokat Amerikában, Franciaországban, Németországban. Mindenütt nyugodtan, tudományos és elvi alapon. Tegnap nálunk is felolvasást tartott a nők választójogáról. Nyilván ugyanazt mondta el, amit más országokban mondott. Egy szóval se többet, se kevesebbet. Mert hogy a jövő nemzedék nevelése van olyan nehéz feladat, mint öt esztendőben egyszer szavazni s hogy ennélfogva a nő, akire a nevelést bízzuk, megérett a szavazás funkciójára is: ezt ugyan éppen úgy elmondhatja Magyarországon, mint Angliában vagy Németországban. De a tegnapi felolvasás után a koalíciós sajtó - ha valamivel udvariasabban is - megint csak azt mondja:
- Ez a hölgy nem ismeri a mi viszonyainkat, jobb volna, ha nem csevegne!
Tessék a metódusból rájuk ismerni. Aki nem az ő szájuk íze szerint beszél, lehet akármilyen európai híresség: letorkolják. A mi viszonyainkat csak az ismeri, aki tőlük kér és kap információkat. Egy hatodrangú francia újságíró, akit ők hívnak meg felolvasásra: az szaktekintély, nevezetesség és ünneplik, ütik mellette a dobot. De Björnson fogja be a száját és Montefiore asszony ne csevegjen. Mert ők nem ismerik a mi viszonyainkat. Aki a mi viszonyainkat ismerni akarja: kérjen előbb információt és pausálét Ábrányi Kornéltól...
Budapesti Napló 1907. szeptember 8.
253. CSIRKEFOGÁS A MOZI SZÁMÁRA
A mozi budapesti jeleneteket keres - A kofaasszony és a tolvajfiú - Verekedés tréfából és komolyan
A mozgófényképszínházak, a mozik, példátlanul elszaporodtak Budapesten. De Budapest életébe igazán csak most próbálnak beilleszkedni. A budapesti publikum joggal követelheti, hogy neki Budapestből mutasson lehetőleg sokat, mulatságosat vagy érdekeset, a mozi. S a mozi csakugyan nem marad meg már a másodkézből szerzett, idegen fölvételeknél. Eredeti kigondolások, eredeti fölvételek után látnak a mozik.
Hogy hogyan csináltat például egy budapesti utcai jelenetet a mozgófényképszínház, az magában is gyakran kész, kedves, kis bohózat. Bohózat, amihez szereplők, sőt fizetett szereplők kellenek. Mert az még nem téma a mozinak, hogy lefényképezteti a Teleki teret a maga publikumával. Akar például egy hagyományosan derűs számot: miként lop meg egy utcai gyerek egy kofaasszonyt. Ehhez kofaasszony kell természetesen mindenekelőtt s egy gyerkőc, aki nemcsak a lopást játssza el, de a lopás konzekvenciáit. A fiút, aki menekül, üldözik, elfogják s elverik. Ilyen jelenetet játszottak el minap egy mozi számára a Teleki téren. A fiút, aki a tolvajt játszotta, alaposan el kellett verni, mert máskülönben nincs a jelenetnek valószínűsége. Az ifjú, alkalmi színész tűrte, tűrte, de végre igazán ordított, bömbölt. A jelenet után pedig megkapták az összes szereplők a tiszteletdíjaikat. Első sorban természetesen a két főszereplő: a kofaasszony és a lopó gyerek.
Ugyancsak egy mozi számára kellett városligeti népéletkép mostanában. Többek között egy bódé előtt támadt, hirtelen parázs verekedésre volt szükség. A verekedésre szintén fizetett emberek voltak szerződtetve. Afféle kedves, Városligetben otthonos naplopók. A fényképező masina előtt nagy verekedés támadt. Komoly pofonokat váltottak a legények. A többiről már a rendőrség emlékezik meg. A színészkedésből verekedők estig sem felejtették el a kapott ütéseket. S este folytatták, de olyan komolyan, hogy vagy három fej léket kapott.
Így ad a mozi az utcának alkalmat a színjátszásra, így ad új kenyérkereső módokat s csinál néha tragédiákat is.
Budapesti Napló 1907. szeptember 14.
- A -
Homburgnak, a híres német fürdőhelynek nevezetes vendége van: Csulalongkorn, a sziámi király, aki most körülbelül ugyanolyan szerepet játszik, mint annak idején Naszreddin perzsa sah. Dicsérik, ünneplik bőkezűsége miatt, de sok tiszteletlen anekdotát mesélnek barbár kedvteléseiről és mulatságos keleti szokásairól. E hónap 21-én ünnepli születésnapját a Sziám vigadó uralkodója. Világraszóló cécót rendeznek ebből az alkalomból. Megjelenik egyebek között Sziámnak valamennyi európai követsége Homburgban és lesz lakodalom hegyen-völgyön. Vilmos császár, aki saját vendégének tekinti Csulalongkorn királyt, szintén gondoskodott születésnapi ajándékról. De megjárta vele. Amikor a sziámi király a berlini udvart meglátogatta, nagyon megtetszett neki a császár két elkényeztetett, csinos tacskója. Ki is jelentette, hogy szeretne két ilyen csinos állatkát magával vinni egzotikus hazájába. Vilmos császár most tizenkét tacskót küldött mutatóba a sziámi királynak, hogy válasszon ki közülök kettőt születésnapi ajándékul. Csulalongkorn ő felsége szeretettel vizsgálgatta a tacskókat, végig simogatta valamennyi állat selymes szőrét, azután megüzente a hatalmas ajándékozónak, hogy valamennyi állat olyan szép, hogy ő bizony nem tud közülük választani és így már inkább megtartja mind a tizenkettőt. És meg is tartotta, mind a tizenkettőt. Németországban most sokat kacagnak az eseten. És illik följegyezni, hogy többet mulatnak a felsült német császáron, mint a jámborul furfangos keleti uralkodón.
Budapesti Napló 1907. szeptember 18.
Egy párizsi újságíró meglátogatta őket - Arnieres-ben laknak - Frigyes, a festő - A szegény nagy Teréz - Az örökké víg Romain
Egy párizsi újságírónak eszébe jutott, hogy meglátogassa a híres Humbert-családot, amely már évek óta él elfeledten, távol mindentől. A közönség, amelyet évekig tartott izgalomban híres sikkasztási pörük, általa tudta meg: mi lett a nagy Terézből, Humbert Frigyesből és öccséből, az örökké jókedvű Romain Daurignac-ból.
Pár hét előtt egy hetilap hozott életjelt Humbertékról. Megírták, hogy Teréz és Frigyes a genfi tónál nyaralnak s a nagy Teréz különösen szenvedélyesen űzi az automobil sportot. Ez a híradás valótlannak bizonyult - mint a legújabb tudósítás beigazolta - mert Humberték távol a genfi tótól, Arnières-ben telepedtek le s az egykor híres asszony szerény falusi házban éli nyugodt, izgalom nélküli napjait.
A Humberték villája a többi házaktól teljesen izolálva van. A kapu ismeretlennek sohasem nyílik meg. A "Matin" ügyes munkatársa mégis bejutott valahogyan s beszélt Romainnal. Látta a "nagy Teréz"-t, de ő már nem szólt vele. Nagy szemeket meresztett reá s némán távozott.
A ház berendezése feltűnően szerény és semmi sem emlékeztet az egykori Palais Humbert fényűző pompájára. A villa szalonjában rámás, vagy rámátlan képek függenek, mind Frigyes munkái, aki festményeivel tartja fenn a családot.
- Sógorom - mondotta Romain - igen talentumos festő. Sohasem pihen. Reggeltől estig dolgozik, fárad a festőállványnál s remélem, most már senki sem mondja, hogy festményeit másokkal csináltatja.
Romain arról is biztosította az újságírót, hogy az ellene felhozott vádak egytől egyig hamisak.
- Sohasem tudott nővérem dolgairól, aki különben folyton vizionál és hallucinál. Mint mi mindnyájan, ő is szilárdul hitt az örökségben.
A beszélgetés alatt hirtelen kinyílt az ajtó s Teréz látható lett. Az egykori "telt, fecsegő" "grande Thérèse"-t nem lehetett felismerni. A vendég előtt egy rom állt. A szép, mozgékony szemek kialudtak, az elegáns tartást lomha petyhüdtség váltotta fel. Teréz rögtön eltűnt.
Frigyessel és Terézzel együtt él a villában az ősz Humbertné, Frigyes anyja s a volt igazságügyminiszter özvegye. Teréz nővére, Marie Daurignac, az örökös menyasszony, Párizsban tengődik mint zongoratanítónő. Humbert Éva, Teréz leánya, Westfáliában mint francia nyelvmesternő tartja fel magát. Hogy micsodából él a Romain, az rejtély. Csak azt tudják, hogy visszatért régi kedveséhez, Dalazes-hoz, a demi-monde egyik híres csillagához. Ő, úgy látszik, legkevesebbet törődik a család szerencsétlenségével. Elégedett, mint azelőtt, mikor nővérének palotájában a naplopó és bohóc szerepét töltötte be.
Budapesti Napló 1907. szeptember 21.
1907 október-december
I.
Caruso, Caruso, Caruso
Caruso, minden szájon a Caruso neve, mert itt van, s mert ő seholse imponálhat még úgy, mint a mindenféle tenoristák országában. Hódoljunk mi is nem előtte, de a közönség előtt, mely úgy döntött, hogy az ő lábai elé heveredik. Brisztolbeli udvartartása szédítő s még szédítőbbek a négyszáz koronák, amelyek ilyen szegény városban ilyenkor fillérek könnyűségével ömlenek. De miért kell megtudnunk, hogy ő rajzol, gordonkázik s elítéli a marokkói pacifikálást? Családja, kalandjai, passziói, életrendje miért komplikálják a mi egyébként is problémákkal és szenzációkkal komplikált életünket. Varázsos ember a színpadon, csodálatos hangja van, helyes, jó, de ezért fizetjük. S ha nem varázsos ember, ha a hangja se csoda, akkor is megéri a pénzt annak, aki kiadta, mert volt neki, a Caruso tenoristahíre. De tessék megérteni: nekünk nem az ünnepelt férfiú, nem az érdekes, nagy jövedelmű, hisztériás gusztusú Caruso a vendégünk. A mi vendégünk egy torok, ha úgy tetszik: egy Torok. Gyönge, olcsó, sajnálnivaló, a négyszáz koronák dacára is szegény ember az, aki Caruso nevét másként fordítja magyarra, mint Torok. Torok úr megérkezett, éljen, s most már csak az a kérdés, hogy csakugyan torok-e?
II.
Mikor Rothschildék lumpolnak
A bécsi Rothschildoknak, ha igaz, majdnem tizenkét milliárdnyi vagyonuk van. Hazai, magyar fölfogás szerint ilyen vagyonos embereknek lumponiok kell. De Rothschildék nem rombolnak kávéházakat, nem muzsikáltatják magukat. Kártyázni nem szoktak s a szerelem még sohse csinált pazarlót egy Rothschildból sem. Hogyan mulatnak hát Rothschildék a magyar klerikálisok legsötétebb hírlapja szerint? A Rothschildok vagyonuk rengeteg kamatából - a szociáldemokráciát támogatják. Most már vagy ostoba az a lap, amely ilyet le mer írni, vagy pedig a Rothschildok Európa legutolsó lumpjai. Mert sokféleképpen lehet ostobaságot csinálni, de ilyenre a legkönnyelműbb lumpok se képesek, mint ezek a Rothschildék.
III.
A hamis Pommeryk
E boldogtalan Budapesten mintha egyenesen azért élnének az emberek, hogy egymás illúzióit tépjék. Tudós professzor Schwartz Gusztáv is micsoda rosszat tett, hogy leleplezte a hamis Pommerykat. Még eddig legalább azoknak volt egy kis mámoruk s úri elégtételük, akiknek francia pezsgőre telt. Most ezek is Budapest kételkedőinek, kijózanodottjainak, bánatosainak légióit szaporítják. Miért álcázzon le szép hamisságokat ebben a városban az ember, ahol olyan kevés a szép hamisság. Hamis a politikánk, a kultúránk, az istenességünk, mindenünk. Hát nem természetes, hogy ennyi csunya hamissághoz hamis francia pezsgőt iszunk?
IV.
Prohászka és Bethlen
Prohászka püspök művei hír szerint román nyelven is meg fognak jelenni. Ugyancsak hír szerint az oláh nép epedve várja e műveket, melyek a klerikalizmus magas iskolájából valók. Egyszer, régen Bethlen Gábor lefordíttatta román nyelvre a bibliát. Nagy gondolata volt a nagy fejedelemnek: meghódítani a román népet a protestantizmusnak. Persze, hogy nem sikerült, s persze, hogy Prohászkának több szerencséje lesz, mint Bethlennek. Ha Bethlen terve a Bethlen idejében sikerül, kiszámíthatatlan lökést kap Európa e részén a haladás. S hogy milyen szerencsétlenül lassú tempó a haladásé, az fogja legszomorúbban igazolni, hogy Bethlen után évszázadokkal könnyebb azt a sötétséget szolgálni, mely már Bethlen idejében tűrhetetlen volt.
Budapesti Napló 1907. október 1.
Lellei
Tisza István nem szűnik meg meglepetésekkel szolgálni barátainak és ellenségeinek, híveinek és gyűlölőinek. És mindig az ellenségének szolgál kellemes meglepetésekkel, és mindig a tisztelőit önti nyakon hideg vízzel. Ez már így van; erre be kell rendezkedni az ellenmondásokkal csordulásig teli magyar közéletben. Most a dunántúli református egyházkerület őszi közgyűlésén - Pápán - a szekularizáció ellen beszélt. Leintette a mozgalmat, és leintette a mozgalmat megindító református papságot. Károsnak és veszélyesnek tartja a kérdés felvetését; ő is látja az ultramontanizmus veszélyeit és saját egyháza papjainak szorongatottságát és szegénységét, de nem szabad úgy feltűnnie a dolognak, mintha a református papság irigykednék a katolikus papság vagyonára; nem szabad elidegeníteni a klerikalizmus miatt aggódó katolikusokat.
...Oh mi szeretnénk Tisza Istvánról mindig azzal a tisztelettel beszélni, amelyet az ő tiszteletet érdemlő - konzervatív egyénisége megérdemel. De ez után a rendíthetetlen fenségű és bíbornoki hidegvérű pápai szózat után keserűen azt kell mondanunk, hogy így beszél egy úr, akinek tízezer holdja van. Aki várhat holnapig és holnaputánig, aki akadémikus, bölcs vitákat folytathat a klerikalizmusról, mert a klerikalizmus ütéseit soha a testén nem érzi, és aki a maga tízezer holdja közepén talán egy percre sem érezte még, mit érezhet a saját egyházának egy szegény papja, aki maga is nyomorog, aki látja maga körül a nép földtelen nyomorúságát, és aki látja, hogy az öccse, a fia egy nyomorúságos tanári állást se kaphat, mert Barkóczy úr számon tartja a tanárok vallását. Oh istenem, "káros és veszélyes a kérdés felvetése". A klerikalizmus szorongatásától már véres a torka ebben az országban mindennek, ami liberálisabb időkből megmaradt, és Tisza István mégis a saját papjaira rivall rá, hogy miért kezdenek háborút. A bárányra mordul rá, hogy miért zavarja a farkas vizét. És hogy a liberális katolikusok elidegenednek a klerikalizmus elleni küzdelemtől? A liberális katolikusok örömmel fogadták a református papok akcióját. Akiket ez az akció elijeszt, azoktól úgy sem lehetett semmit sem várni a klerikalizmus elleni küzdelemben; azok csak annyira voltak liberálisok, mint ahogyan Tisza István liberális. És ha Tisza István nem néz körül és nem döbben meg attól, hogy kik ujjonganak a beszédén, akkor a szegény református papok körül fognak nézni és látni fognak. És semmi sem változtatja meg bennük azt a megismerést, hogy a vallás közössége, amely őket Tisza Istvánhoz csatolja, nem elég erős kötelék; hogy sokkal erősebb kapcsokkal vannak a velük együtt nyomorgó és pusztuló néphez fűzve. Hogy Tisza István is inkább tízezerholdas, mint kálvinista, hogy nekik is radikálisoknak kell lenniök, ha kálvinisták akarnak maradni. Tisza István pedig - ha még egyszer-kétszer nyakon önti híveit egy kis hideg vízzel - lehet egyelőre lelki vezére a Zichy János és Szüllő Géza konzervatív szemléjének, idővel pedig vezére egy konzervatív pártnak, ha akadnak emberek még a tízezerholdasokon kívül, akik ennek az országnak a nyomorúságait konzerválni akarják.
Budapesti Napló 1907. október 2.
Magyarországot megint bérmálják
Ősz van. Magyarországon vagyunk, ügyetlen, szegény, furcsa városkákban. Erdélyben, a Tisza mellett, túl a Dunán vagy a Délvidéken mindegy. Várják a püspököt, mert most megint bérmaúton vannak Magyarország püspökei. Szép idő, aranyos ragyogás nyugalmas, jóleső melankólia. Nizzában s a Riviérán gyakoriak az ilyen napok, s ilyenkor fogékony a lélek.
Lobogós, virágos, szőnyeges a városka, s a diadalkapu körül izeg-mozog minden épkézláb ember: érkezik a püspök. Városi díszfogat vagy grófi kocsi várja, s viszi a kastélyba a püspököt. Ha nincs kastély-ura a városkának, díszsátort emelnek. S következik a nagyszerű ceremónia, alázatos sorakozása minden rendűeknek az egyházfejedelem színe elé. Jönnek a főispán, alispán, polgármester, hitközségi elnök. Jönnek a többi egyházak pásztorai és gondozói. Jönnek a kálvinisták, unitusok, esetleg keletiek, luteránusok és zsidók. Az augurok összemosolyognak, s az üdvözlő beszédekre a püspök kegyesen és komolyan jelenti ki: mindannyian egy atyának fiai vagyunk, s a közös cél: az erkölcsi és társadalmi rend, az istenfélelem és üdvösség munkálása. A püspök úr titkárja olvassa a helyi lapokat. Az összes lapok hozsannát kiáltanak a bérmáló püspök elé. Hangsúlyozzák, hogy a nyugtalanság e napjaiban egyetlen kőszikla a vallás. Jelen van a kerület képviselője, esetleg zsidó vagy kitért zsidó. Fölkéri a püspököt a városban levő szobor vagy szobrok megtekintésére. A püspök odakocsizik a vértanú-szobor vagy Kossuth-szobor elé, s imádkozik. A legnyakasabb kálvinista parasztnak is ömlik a szeméből a könny. A püspök lábai előtt hever az egész megilletődött városka. A környék intelligenciája is a városban időzik, hogy megerősödést vigyen szét a nyomortól és szocializmustól megrendült falvakba.
Ezek után a püspök bérmál, ebédet ad, s az igaz ügy titkos, helyi vitézeivel tesz bizalmas megbeszéléseket. A katolikus körbe, a legényegyletbe, a keresztény szocialisták egyesületébe természetesen ellátogat a püspök. Fölzendül a pápai himnusz, s a püspök áld, áld, áld. Bandérium, harangzúgás, fehérruhás leányok, dalárda, tűzoltóbanda két-három napig. Felekezetkülönbség nélkül borulnak egymás nyakába az emberek.
Mi lesz ebből a szerencsétlen országból, Magyarországból?
Budapesti Napló 1907. október 3.
A. E.
Elnök és bíbornok
A francia Akadémia a hagyományok főbástyája, s a francia Akadémia, ahányszor csak teheti, borsot tör a radikális Franciaország orra alá. Ilyen kötekedés volt egy kicsit, amikor az Akadémia, melynek bíbornok volt az alapítója, s bíbornok-tagja mindig van, halhatatlanjai közé fogadta Mathieu bíbornokot. Ez az Egyház és Állam nagy válópörének legizgalmasabb korszakában történt, s lehetetlen volt meg nem látni benne a tüntetést. Az új akadémikusnak azonban kötelessége megválasztása után a francia államfőt meglátogatni s bejelenteni megválasztását. Telt, telt az idő, s Mathieu bíbornok feléje se nézett Fallieres elnöknek. Ez nagy szenzáció volt, s már arról beszéltek, hogy az Akadémia követi az Egyház példáját, s ő is szakít az Állammal. Azonban a szelíd Mathieu bíbornok meggondolta magát, s hosszú hónapok után bejelentette látogatását az Elnöknek. Az Elnök vidéken üdült s hogy Mathieu-t fogadhassa, bejött egy napra Párizsba. A találkozás nagyon szívélyes lehetett, s ismét csak azt bizonyítja, hogy Róma papjai inkább diplomaták, mint harcias katonák.
Francia és magyar képviselők
A francia képviselők szótöbbséggel s váratlanul fölemelték a fizetésüket. Évi csekély hatezer frankkal kapnak többet azóta, mint addig kaptak. Ám az ország nem fogadta túlságosan elragadtatva, jó kedvvel a honatyák ötletét. A szocialista képviselők akik különben is a javaslat ellen szavaztak, voltak az elsők, akik lemondtak a fizetéstöbbletről pártcélokra. Ez kínos és fájó példa volt, de a közvélemény zúgott, parancsolt. Azóta nap mint nap lemond egy-egy képviselő, fájó szívvel, de lemond a hatezer frankról. Odaadják a kerületük szegényeinek, egyéb jótékony célra, s már-már alig van pár tucat képviselő, aki bátran meri fölvenni s elkölteni a hatezer frankot. Zúghatna-e, tiltakozhatnék-e nálunk olyan erősen a közvélemény, hogy a mi képviselőinknek törvényes ezrekről legyen szívük lemondani?
Az erkölcsös Párizs
Francia törvények és szokások szerint élénken tárgyalnak a francia bíróságok házasságtörési pereket. A házasságtörőket azután, ha bűnük bebizonyul, el is ítélik két franktól ötven frankig terjedő pénzbüntetésre. És most ördög tudja, mi ütött a francia bírákba, nyolc-húsz napi fogságbüntetést kezdenek kiróni a házasságtörőkre. Párizs kezd nagyon erényes lenni, s miközben az új humánus házasságtörvény készül, még utoljára alaposan lakolnak, akik a házassági törvény ellen meggondolatlanul vétkeznek. Máskülönben is erényes rohamok jelentkeznek a párizsi bírákon. Újabban például nagyon szigorú a bíróság az Alfonzokkal, a kitartott szép férfiakkal szemben. Egyszerűen kitiltják őket Párizsból, ha a törvényekkel összeütközésbe jönnek. El lehet képzelni, hogy a jó francia vidék micsoda lendületet fog nyerni, ha az összes párizsi Alfonzokat a vidékre viszik ki.
Párizs, szeptember 30.
Budapesti Napló 1907. október 3.
- n.
I.
Roda Roda és a katonák
Roda Roda tartalékos huszárfőhadnagy maradt, amikor kardját írótollal, szapora és lármás írótollal (hogy szépen beszéljünk) cserélte föl. Hogy milyen író, mennyire író Roda Roda, az nem tartozik ide, s nem tartozik a 38-ik hadosztály-tüzérezredre sem. De okvetlenül sokan emlékeznek még arra, miként tudatta minden ismerősével az újságokban Roda Roda, hogy egy hölggyel (mellékesen: egy bárónővel) szabad házasságra lépett. Katonáék fölszisszentek erre a borzasztó istentelenségre s csúnyaságra. Becsületbíróság (vagy hogy nevezik a katonák, nem tudjuk) ült össze, s kimondta, hogy Roda Roda súlyosan vétett a katonatiszti kar becsülete és méltósága ellen. Mire a hadügyminiszter fogta magát és a Roda Roda kardbojtját, s a főhadnagyi rang elvesztésére ítélte az írót. Az ám: titokban akármennyi maitresse-t tartani, ez katonás, szép, úri és megengedett dolog. De szabad házasságra lépni, hűségesen összeállni, s a szeretőt úgy szeretni, mint feleséget, jobban mondva: a feleséget, mint szeretőt - ez iszonyú bűn a katonáéknál. Micsoda morál, micsoda ostobaság, micsoda gyávaság ez. S a legfurcsább és legszomorúbb az, hogy az affér közepette Roda Roda is meggondolta a dolgot. Elfogyott az ereje dacolni a társadalommal, s törvényesen feleségül vette - a feleségét. A katonaság ezt nem vette tudomásul, ítélt, sőt esetleg súlyosító körülménynek számította be ezt az utólagos esküvőt.
II.
Tolsztoj - Apponyi ellen
Az erkölcsi világban (így tanítottak valaha bennünket jó tanáraink) isteni törvények működnek. Ezek a törvények néha szabálytalanoknak tetszenek, de mindig igazságosak. Ime, Björnson után Tolsztoj Leó gróf is azt vallja, hogy humanizmusnak, haladásnak nem sok öröme telhet olyan emberben, mint Apponyi. Már az majdnem mellékes, hogy véletlenül rossz argumentumokkal dolgoznak ezek a világbíró nagy szellemek. Olyan argumentumokkal, amelyek itthon meg nem érdemelt babérokhoz juttatják Kalksburg magyar hadtestparancsnokát. De mit mondhatnának Apponyiról a Björnsonok és Tolsztojok, ha úgy ismernék, mint mi. Ha igazi bűneit, feketeségét, fatális kultúrarontó szerepét ismernék. Mindegy: már az nagy dolog, hogy a mi boxer-nagyjainkat ellenőrzik. Magyarországot s népét nem ronthatják meg a kultúremberiség tiltakozása nélkül. Bizonyos, hogy Tolsztoj is van balga, agyalágy bolond, ugy-e? Csak tessék így folytatni a mai társadalom, a mai kultúra nagyjainak megítélését. Björnson, Tolsztoj után majd megszólalnak talán a többiek is; s mi valamennyit lehülyézzük. Végre azután csak a magyar glóbus fog maradni s egyetlen nagy elme a világon: Apponyi, Apponyi, a bő szóköpésnek, a semmi föltálalásának nagymestere, a daliás, vén, világi jezsuita; éljen.
Budapesti Napló 1907. október 4.
A. E.
Juhász Gyula ismét eltűnt - A lévai rendőrségnek bejelentette, hogy öngyilkos lesz - Édesanyja táviratban tudakozódik - Semmi bizonyos az eltűnt fiatal költőről
Léváról sürgönyzik, hogy a lévai piarista gimnázium fiatal világi tanára, Juhász Gyula, a poéta, eltűnt. Levelet hagyott hátra s ez a levél azt sejteti, hogy Juhász le akar számolni az élettel, öngyilkos lesz.
Juhász Gyula a fiatal magyar poéták elitjéből való. Van egy nagy bűne, mely bárhol, kultúrországban, nagy erénnyé váltódnék: a szinte beteges szenzibilitás. Magyar, hogy úgy mondjuk, tősgyökeres magyar legény, szegedi. De terhes örökségül kapott lelki előkelősége, ifjú álmai, idegen, igazi literatúrákból vett olvasmányai megtévesztették. Az utolsó évtizedben különben szórványosan nálunk is gyúltak lidérc-tüzek. Úgy hisszük, hogy sokan járták meg kegyetlenebbül is, mint Juhász Gyula. Írók és művészek, akik azt hitték, hogy Magyarországon is virrad. Végre is Juhász Gyula még gyermek-ember s érdekes, szép versei is egyelőre csak erős ígéretek. De vádaskodnunk az esetleg halálba indult emberrel szemben nem szabad. Az ő lelke az övé volt, s az ő fátuma az is, ha fiatalon már kétségbeesett.
Félteni már régen féltettük, első versei óta, melyek a Budapesti Naplóban jelentek meg, s a verseket kísérő levelek miatt, melyeket ismeretlenül Ady Endréhez - kit szeretettel vallott mesterének - írt. Ezekben a levelekben már nyugtalanítóan sír, jajveszékel egy önmagát féltő lélek.
Szeretett volna Budapestre, megértők, támogatók közé kerülni. A vidék a maga nagy semmit sem akarásával s érzéketlen, hideg, taposó, nyugodt életével majdnem őrületbe kergette. Tavaly Máramarosszigeten volt tanár, s onnan is eltűnt egy szép napon. Megírták ezt akkor a lapok, megírtuk mi is, s már akkor katasztrófára gondoltunk. De Juhász Gyula lecsöndesedett, megbékült egy kicsit, s hála istennek, nem történt baj. Máramarosszigetről Lévára ment tanárnak, ismét hinni kezdett és írt. Közben föllátogatott Budapestre, szívesen fogadtuk, de a személyes ismeretség csak erősítette sokunkban azt a gyanút, hogy a fiatal poéta az egyensúlybűvészetet nem sokáig bírja. Talán Budapesten sem talált mindent és mindenkit olyannak, mint nekikészülve óhajtotta. Verskötetét csak alkuvások, nehézségek s kínos tárgyalások után jelentethette meg egy generózus szegedi nyomdában. Legalább azt mondják, hogy a kötet már kész, de látni sehol se látjuk. Szinte szökve utazott el Budapestről, s nemsokára megint Ady Endrének írt egy panaszos levelet. Önsorsával sírva tréfálkozó, öngyilkosságra célzó, reménytelen, furcsa levelet. Versei, melyeket hűségesen küldözgetett nekünk, az utolsó időkben elmaradtak. A lévai rendőrség olyan levél birtokába jutott, melyben Juhász Gyula kereken, világosan bejelenti, hogy megöli magát. Szegény édesanyja, akit a lévai rendőrség táviratban értesített, ma a következő sürgönyt küldte Szegedről hozzánk:
"Mit tudnak Juhász Gyuláról, eltűnt. Juhászné."
Mi annyit tudunk csak, amennyit megírtunk, s nem tudunk Szegedre megnyugtató választ küldeni.
Budapesti Napló 1907. október 4.
Most már egészen megnyugodva tekintünk a pécsi kongresszus felé. Rendben van minden; már szidják őket, a világosság emberei tehát jól dolgoznak. Szidják őket. Sőt, ami több: megállapítják róluk, hogy le vannak győzve. Önök csodálkoznak? Ne csodálkozzanak. Prohászka győzte le őket... Ezt mondják odaát. Rendben van. Ezt nyugodtan tudomásul vehetjük. Majd mikor az apologetika tankönyve a tudomány mérlegén többet fog nyomni, mint a matematika könyve, akkor igaz lesz, hogy Prohászka legyőzte a progresszió embereit. Addig hadd ujjongjanak odaát; a szívükben úgysem lehet más, mint elfogódás és riadt félelem. Mert Pécsett ismét kiderült, hogy Magyarországon megvan az anyagi és a szellemi megújhodás minden feltétele. Szellemi értékekben, erkölcsi erőben, munkakedvben gyönyörűségesen gazdag tábor ment el a pécsi kongresszusra a világosság, a haladás és a kultúra lobogója alatt. És nincs itt félelem sem. A tudománynak ez a csapata bátor és erős. A tudományos mérkőzésben, a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, mikor a politika harcában is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.
Budapesti Napló 1907. október 6.
I.
A Piccolo ügye
Il Piccolo: olasz lap, nacionalista-liberális lap haragosa a szocialistáknak Ausztriában, Triesztben. Történt, hogy Trieszt népét a kenyérdrágaság miatt népgyűlésre hívták meg a szocialisták. Nemcsak elvtársak jöttek el, lévén a kenyér nem ridegen proletárkérdés, de a polgárság ezrei is. S végén a gyűlésnek a mob lett az úr, végigzúgta, tépte az utcákat, boltokba betört, rabolt és rombolt. A rendőrség, az a jó rendőrség, mely Triesztben olyan, mint Párizsban s Budapesten, mint Kisinevben, nyomozni kezdte először is a fölbujtókat, az izgatókat. Mintha kellene oda izgatás, ahol a kenyérről van szó, s ahova egyszerű meghívásra tízezrek csődülnek össze. Ausztriában a tanúzási kényszer szigorúbb, mint bárhol, tehát a rendőrség zseniálisat gondolt. Megidézte a Piccolo riportereit, akik voltak a népgyűlésen, hogy valljanak, miket beszéltek, mikkel bujtogattak a népgyűlés szocialista izgatói. Trieszt kultúrváros, s ebből természetesen következik, hogy a Piccolo fölháborodott a rendőrség ötletén. Hogyan, egy önérzetes hírlap akaratlanul rendőr-kémeket küldjön oda, ahova ő a közönség szolgálatára hírhozó riportereket akart küldeni? A Piccolo riporterei, intelligens és emberséges emberek legyenek azok, akik denunciáljanak? Hát az újságíró a közönségé-e, a társadalom lelkiismeretéé-e, a kultúráé-e vagy a bürokráciáé-e? A trieszti rendőrség azonban nem tréfált, követelte a vallomást a Piccolo embereitől. S mikor ezek ezt megtagadták, elítélte őket száz koronákra. Az osztrák bűnvádi perrendtartás szerint hat hétig terjedhető fogházbüntetést is mérhet a tanúzást megtagadókra. A Piccolo embereit másodszor is megidézték, s a riporterekre alighanem fogházbüntetés vár. De a Piccolo nem enged, s a riporterek sem hajlandók a spion-szerepre. A Piccolo ma levelet írt a Budapesti Naplónak, s véleményét kéri ebben az igazán jelentős kérdésben. Hasonló levéllel kereste föl Európa és Amerika minden ismertebb lapját. Hát itt különvélemény bajosan fog akadni. Az újságíró a közönségé és önmagáé, senki másé, legkevésbé a rendőrségé. Az újságíró, ha igazi és becsületes, jogosan lehet a leggőgösebb ember a világon és kényszerített rendőrspicli soha. S az osztrák bűnvádi perrendtartás egyike azoknak a legbarbárabb jogintézményeknek, melyek szép számban nyomják, nyomorítják a szerencsétlen Habsburg-monarchiát.
II.
Kukoricáék igazsága
Vegyük tudomásul, hogy Budapesten a rendőrkard Brennus-kard lett szerelmünk serpenyőjén is. Most már itthon vagyunk: születendő honfitársaink akkor születnek meg, ha Boda főkapitány megengedi. Mert Czach Antal rendőr úr szennyesét akármilyen tisztára is mosta a budapesti kir. ítélőtábla, az igazság bennemaradt a mosóvizes teknőben. Kukorica Lajos korán este, fél tíz órakor egy utcasarkon diskurált menyasszonyával, Valasch Máriával. Czach Antal rendőr, az erkölcsjogász rárohant a párra, s megkardlapozta őket. Kukorica Lajos szegény portás ugyan, de vőlegénynek nem volt talmi. A tárgyalásra, melynek végén Czach Antalt szinte cum laude, fölmentették, már mint Valasch Mária férje jelent meg Kukorica Lajos. S ők, Lajos és Mária csak diskuráltak, de lehet, hogy nagyon fontos témákról diskuráltak. Lehet, hogy esküvőjük késett ez ügy miatt valamit, s mer-e esküdni Boda főkapitány, hogy ez a késés nem került egy gyermek meg nem születésébe? Holott olyan kevés a születni vágyó magyar, pusztulunk, fogyunk tréfa nélkül.
Czach Antal, Czach Antal: még csak haragudni se lehet reá, már csak a kedves neve miatt sem. De hogyan érzi magát Boda, aki a Czach Antalok fejét benépesítette bogarakkal. Soha még szerencsétlenebbül nem fogott rendőrfőnök erkölcs-javításhoz, mint Boda, pedig sok rendőrfőnök képzelte már azt a bolondságot, hogy az erkölcsöt a rendőr hozza rendbe. A rendőr, aki grófot csak akkor fog meg erkölcstelenségért, ha a gróf már kopott. A rendőr, aki az úri kaszinók és más bűnbarlangok előtt beleszalutál az éjszakába. A rendőr, aki a Stefánia-úton sohse állított meg kétfogatú kocsit, mely mohóbb párt szállított Kukoricáéknál. Szóval, mint minden Magyarországon, az erkölcs is a szegény ember ellen, dacára és kínzására kell. És amit Czach Antal erkölcstelennek lát, az olyan erkölcstelen, hogy akár kardot lehet rá nyelni.
Budapesti Napló 1907. október 6.
Lellei