Csöndes, finom, úri és kedves törékenységű leány, aki tud hinni önmagában, s akit talán leginkább a vonal-poézis fanatikus költőjének szabadna nevezni. Végtelen kára: a fáradt, hódoló megalázkodás a Lenbachok, a nagyszerűen ámítók és célhoz érők még gyöngébbjei előtt. Mesterségéből túlságosan eleget tud, pláne a másokéból, de vonal-szerelmével, különös pasztellkéivel s éppen a vonalak szerelméből fakadt, nagy dekoráló képességével zavarba hozza az embert. Értelmessége kissé bántóan viszi a literatúra felé, magyaráz, belemagyaráz a legszebb vonalaiba, de ez: magyar szükség és lárma. Apropó, lárma: kevesen tudnának ma magyarok beszédesebb, jobb, igazabb, kiáltóbb plakátokat csinálni, mint Petz Margit. Nem becsülöm le, ha nem is imádom olajfestményeit, s tetszik nekem az a változás, mit München után Párizs zavarolt s vett ki belőle. Valahol, ha jó[l] emlékszem, a Falk Miksa utcán van a Petz Margit kiállítása, s ha be nem zárult azóta, lélekkel ajánlom figyelmükbe mindazoknak, akik elismerni hiv[at]ottak vagy hivatatlanságuknál fogva értetlenül avagy túlszuperáltan követelők.
Én magam nem felejtem el hamar a Petz Margit vonal-ábrázolásait, habár láttam már efféléket, tán tökéletesebbeket is, mert e vonalak mégis az övéi és mindannyiunkéi.
Ny 1912. december 16.
Ady Endre
Semmi kifogásom ellenük nincs: sőt egyet-kettőt még akkor is kedvelek, ha ez kitudódván, ártana némileg nekik. Menjenek Tiszához, sőt Szemere Miklóshoz, kicsi, tudóska-revükbe, akárhova, ha megkapják a pénzüket.
Van köztük sokfajta ember, egyetemi docensségre törekvők, az Akadémiába küszködő szerencsétlenek, politikus-jelöltek s tízfélén mások. De valamennyien arról nevezetesek, hogy sírhantokat gömbörítenek az élők számára, és sírhantokat gondolnak ki az eleveneknek.
Legyen bár nekik a kedvük szerint, de utálatos, amit csinálnak, utálatos, nem kultúrás, nem magyar, nem becsületes, nem tűrhető.
Azt hittük, sikerült kiharcolnunk végre, hogy ősi durva szokásaink szerint többé nem fognak kijátszani az irodalomban élő valakik helyett halott irodalomtörténeti nagyságokat vagy halvaszületett élőket.
Vagy azért fáj a szívük, hogy más több, mint ők, vagy azért, mert ma még csak lehralberti "mintaképpen" lehet a senkiből is valaki.
A kis sírhantolók pöffeszkedve állnak ásókkal, kapákkal, holott ennyi meggyőződéssel, sőt fegyverekkel állanának mellettünk, kiket csak karrier-okból gyűlölnek.
A háború lesz, vagy nem lesz, de elmúlik egyszer, s azután mégis és megint mi jövünk, tisztelt, kis sírhantolók.
Ny 1912. december 16.
Ady Endre
Ne, ne, sokat ne is beszéljünk róla, kedves barátom: Budapestnek, Pestnek nincs és nem is lehet semmilyen arisztokráciája, tudhatnád és tudod. Te azonban, most jut az eszembe, pesti arisztokratákról akarnál eldiskurálni egy kicsit velem: no, talán ilyenek kissé nagyon is lehetnének. Ámde azután ugyancsak te tudhatnád s tudod is legjobban, hogy e zagyva városnak mindenáron arisztokratáskodóvá kellett ez időkben válnia. Szóval, ez a mi Pestünk - s bocsáss meg ajándékozó kedvemért -, inkább a te Pested, a legarisztokratább város Európában, Ázsiában és Afrikában. Hidd el nekem, hogy e páratlan, előkelősködő mániának négy legfőbb oka van, melyeket tisztelettel elsorolok, ha az igen fontos mellékes okok meg nem haragudnak rám.
1. Minden időben és személyben jóságos császárunk nem lakik itt velünk, s természetes, hogy ezt a nagy, legarisztokratább hatalmi ürességet sok százezer vérző szívű hazafi óhajtja betölteni.
2. Minél jobban döglődik a majdnem egészében államilag kitartott dzsentri, annál nagyobb daccal integeti az una eademque nobilitast a fejével a habsburgilag főnemesítettek s a rúgó lábival[!] pedig felsőségességét az egyre emelkedőbb zsidók felé.
3. A zsidók pedig, ezek az igazában született arisztokraták, vagy Gotha almanachja kedvéért rohannak, rabolnak és élnek, vagy tudomány, művészet és muszáj alapján úgy belekapaszkodnak a demokráciába, hogy tőlük oda legföljebb csak a születés arisztokratáinak lehet kegyelemből helyet kapniok.
4. Vannak - talán vagyunk - elképzelhetetlenül, betegül sokan, akik, mivel meg tudják látni ezt a pesti, nem is infernális, de haitii helyzetet, jusst formálnak ahhoz, hogy mindenkit, már amennyire gazdasági okok engedik, lenézvén, a legtetőnállóbb arisztokratáknak nézzenek - a jobban-jártak.
Kissé Linné-féle a módszer, a rendszer, de körülbelül a pesti arisztokrata állatfajok közül ez az okoknak fölsorolt négy a legfőbb, s a többiek már csak válfajok.
Hirtelen és zagyván, mint amilyen Pest, megpróbálok arisztokratáink főválfajaiból is egy szuszra néhányat fölsorolni. Operaénekes, aki ácslegény volt, s akinek fáj, hogy királyi gőgje királynői gőgjével találkozik össze kolléganőjénél, kit egy mágnás-lumpolás hajnala vidított ki a szemétből. Író, akinek le kellene törni a kezét, de aki ez analfabéta országban is sok tízezer hű rajongóra mutathat. Állítólagos budai patríciusivadék, akit - mint nálunk mondják - puttonba[n] hoztak be a XVIII. század végén, s tolonckocsin hordanak ki ma. Majdnem jól öltözött, szereplő emberek, akikről rikoltoz a büszkeség, hogy a rendőrség nem bír velük, holott mindig a nyomukban van. Népvezérek, akik ha csak egy kicsit szagolnak a népbe, parfümüvegeikhez s előkelő, leplezett szagú társaságokba menekülnek. No, most még röviden néhányat: cigánykirályok, főbohémek, kalapfejedelmek, egyedül hithű zsidók, bankcsászárok, verhetetlen jasszok, rikkancshercegek, mágnás-Elzák, magyar Szapphók, győzhetetlen Alfonzok, kitüntetett rendőrök, új tudományú áltudósok, börze-Napóleonok kini- azaz mozihősök, legbénább koldusok, a magyar vérnek külföldön becsületet szerzők, legtöbbször szökött fegyencek, az Akadémia koszorúzottjai, a Haverdák, a furcsa nevűek... Nem, nem barátom, nincs nekünk időnk arra, hogy Budapest, azaz inkább Pest fő- és alarisztokratáit csak nagyjában is fölemlegessük.
Az úgynevezett történelmi arisztokrácia nem Pesté, itt éppen csak kaszinózik, klubozik[,] politizál, szeretkezik, s összeomlik a szezon egy-egy kis részében. A zsidó arisztokraták, bár nem érdemlik meg, jó néven fogják venni, ha semmit se írok róluk. (Egyébként Eötvös József gondolatai között tessék keresgélni: a történelmi nemességnek az alapítói legalább kiválóak voltak, ha utódaik rongyok is, de az új nemesség még az utódaiban sem ígér kiválót.) Na, azután a "szellemi arisztokrácia" - erről már kíméletből is hallgassunk e koldus, tehát elaljasító országban.
Arisztokraták valóban pedig azok Pesten, kik őszinteséggel, jósággal s tüzes, szentlelkes bátorsággal dezinficiáltan taposnak Pest minden arisztokratái fölött, avagy testük-lelkük tisztaságára féltékenyen s gőggel tartják magukat távol a pesti arisztokraták szennyes közelétől.
PF 1912. december 23.
Ady Endre
112. [NYILATKOZAT A PÁLYAKEZDÉSRŐL]
Számomra, sajnos, kezdenek elveszni a megindulásnak, az első küzdelmeknek és sikermámoroknak tegnap még megható emlékei. Úgy rémlik, hogy dac, magyar legénykedés, mások világos bíráló nézése voltak legeslegelsősorban az ösztönzőim. Később ez egyszerű, egészséges motívumokat át- és átszőtték újabbak, színesebbek, rafináltabbak s misszióérzésbe fektetettek. Ma kissé öregedőn, betegen s megfogyatkozott hittel nem lelkesítnek ifjú patvarkodásaim, s csak az izgat, késztet a jövőre: bebizonyítani lehetőleg, hogy nem kötelességmulasztás volt, amikor harmincéves koromban, lírikusok tradicionális véghatárán, nem fejeztem be egyébként eléggé farsangos és megélt életemet.
Világ 1912. december 25.
Ady Endre
CIKKEK, TANULMÁNYOK, FELJEGYZÉSEK
1913. január-1918. december
Protestáns bolondulást szerettem volna inkább és először írni, de féltem, hogy a régi hitvitázók finnyás unokái elfelejtették az egykori szótárt. Ám szeretnék összeakaszkodni néhány olyan emberrel, akik ma néma, beavatott bölcsek gyanánt titkolják a titkot, melyről a veréb is csiripel. "Tehát - súgja a kerületi kurátor-gróf vagy a szuperintendens a nagytiszteletű úrnak - most kell a magyar protestánsoknak elővigyázóbbaknak lenniök, mint valaha. Nem trializmus, hanem centralizmus készül a Monarchiában, s a Habsburgok hadseregén kívül ehhez okvetlenül szükséges egy magas, sőt legmagasabb morális egység. A jövendő Hatalom az adott bábeli viszonyok közt, de lelke szerint is a katolikusságot választotta nagy egyesítőnek. Ezt, a katolikusságot, akarja annak idején mindenfelé s legerősebben hangsúlyozni a szélső ultramontánságig a Monarchia. Mi azonban, magyar protestánsok, ezúttal bölcsek s szent hitünk érdekében ravaszok is tudunk lenni. Sietünk a nekiindult centralizmus szolgálatjára, hogy az álmélkodva, visszadöbbenve vegye észre: a protestantizmus megbízható, jó gyermek." Így sugdosódnak a protestantizmus egyházi és világi nagyfejű bölcsei, akik Tisza Istvánban ma csupán és egyedül a protestantizmus föláldozó bajnokát s megváltó vezérét látják. Ide vitte a magyar protestantizmust a Bertalan-éjek, a gályarabságok, vértörvényszékek s pátensek együgyű félelme, és az, hogy már régen nem tud protestáns és haladó lenni. Hiszen tiszteletreméltó az Antal Gáborok hitvédő, ravaszkodó, naiv buzgósága, ha helyes látással járna együtt. De Székesfehérvár katolikus püspöke ugyanekkor vétót kiált az abszolutizmusnak, s Tiszát, a kálvinista pápát, a legveszedelmesebb kriptoklerikális sajtó vette szárnyai alá. Tisza István naiv protestánsai katolikusabbak akarnak lenni a katolikusoknál, s a centralizmus mégis meglesz, ha nem jöhet más, mint centralizmus. Ez a protestáns tévedés, illetve bolondulás, mely ha nem tévedés, bolondulás volna: már ma katolizálniok kellene az összes magyar protestánsoknak és zsidóknak. A román és szerb görögkeletieknek nem, mert azoknak nincs Tisza Istvánjuk, s azokkal ezután is, és főleg ezért, úgy fognak bánni, mint hímes tojással. Napjaink egyik legbúsabb szenzációja az aulikus, népellenes, ultramontán protestantizmus, mely elmaradt, gyáva tudatlanságában elfelejti, hogy minden ravaszkodásnál többet ér éppen a centralizmus hadsereg-példája: az öklöt mutató, szívós és kész erő. Tisza talán tudja, mit csinál, a protestánsok kevés kivétellel nem, és ha megint csakugyan rajtukütne a veszedelem, megint a magyar katolikusoknak kellene megvédeni őket.
Ny 1913. január 1.
Ady Endre
(Napszállat felé. Új versek)
Gyönyörködéssel, meg-megríkattan s össze-összeborzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula verseskönyvét. Poétáét, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak, s azóta talán még kiválóbb, s az emberét, kit már akkor szerencsétlennek hallottam, s azóta sokkal szerencsétlenebb: 1904 és 1912 között írta-e legújabb verseit Rundnyánszky, a könyv följegyzi a stációkat: Budapest, Debrecen, Fiume, New York, Cleveland, Chicago. De ezek a stációk bakterházak lehetnek csak a nagy, belső, rejtett stációk s a fénytelen, szörnyű nagy állomás, a megvakulás mellett. Soha személyes életünk vigasztalan és megtörhetetlen zsarnokságát álmainkon, jobbik felünkön, művészetünkön dühítőbben, kegyetlenebbül nem éreztem, mint Rudnyánszkynál. Ez a zsarnokság nemcsak azt gátolta meg, hogy robusztus, nagyszerű talentuma valami önmagát fölülmúlót, tehát új művészetet adjon, de még azt is, hogy ami nagyszerűfélét adott, lelkünkkel jól, becsületesen meglássuk.
Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany- s Petőfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergődtek; s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.
"A jó világ eltemetett elégszer:
A sírom éjjelén, ha meghalok,
Ragyogjanak, mint tisztafényű ékszer
Lelkemre csillagkoszorús dalok!
Azt akarom: mit ferdén cselekedtem,
Porladjon el nyom nélkül feledetten,
De oszlop álljon a magas hegyen,
Költészetem sugárzó tett legyen!
Alkotni vágytam, mégse boldogultam,
Szerettem a jót, szépet és nemest,
De szellememre békót vert a múltam,
Munkám delén nyomott le a kereszt.
Akik híven szeretnek, mégis árvák,
Az ember-sorfalon szenvedve járják
Végig a méltatlan vesszőfutást:
Dalom legyén fölöttük a palást!"
Igen, a régi Rudnyánszky, de még készebb, tökéletesebb, az abszolút versíró, egy rímes, formás, pompás áradat. Rímeitől, formáitól, példáitól s számító eszétől, mely csak személyes életében nem volt mindig kormányzó társa, azonban máig sem tudott megszabadulni. Ha sebeit kitárja, ha jajgat, haját tépi, őrjöng s már-már átugrik a legmesésebb térbe a poézisa: készsége, számítása, hidegsége, szabályossága visszarántja, s visszaránt minket. Ez a régi, magyarázhatatlan nagy titok: szabállyal és szabálytalanul, egyformán, lehet valaki igazi és nemcsak kiváló költő. Be nagyrahívott poéta, be emberien szomorú, küzdelmes, tragikus életű ember, s be kár, hogy csak kiváló költő s megvakult, szerencsétlen, megöregedett ember lett belőle.
Ny 1913. január 16.
Ady Endre
3. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ
[I.]
Így szólítom talán: Nagyságos Asszonyom, de mégis inkább: Madame Prétérite, szent Szimbólumságodhoz, íme, el kell indulniok régen halogatott leveleimnek. Csak értené meg szívvel azt, Játsziságod, mit jelent, sőt sír föl mélységes könnytárnákból, mikor már szégyenli és titkolja valaki, hogy érdeklik a földi és az égi dolgok. S akkor megüzenné, hogy jó és váró helyre érkezett az első levelem, s akkor erős, drága emlőjén gyönyörűséggel érezne egy szomjas, vigasztalan, vén kisdedajkat, Madame Prétérite. És szeretné is tán mosolyogva azt, akit Magához félelem, ragaszkodás, rontás egyformán és ostobául kötni kezdenek, s ír Kegyelmedhez önmaga és mások híján.
Válogassa ki jól magát, Asszonyságod, az asszonyok közül, hogy büszke lehessen, midőn Madame Prétérite-höz meg-elindul a valló sereges levelek féktelen raja. Csak azokból váljon ki s válogasson, akikkel dolgom volt, Madame, dolgom avagy kínom, álmom avagy tréfám, borzongásom avagy távoli, megutált imádatom. Feszítse drága derekát ezek sorából elém, s adja ide térdeinek fölséges vánkosát, hadd sírhassak, hadd káromkodhassak rajtuk, úgy, ahogy kedvük s átkuk napjaimnak, ez utálatos időknek, telik.
Voltam garabonciása Tegnapoknak s Holnapoknak, kiknek története összefutott, kik elvették a Jelent, hogy én most kívül repessek az Időn, s e tébolyult helytelenségben s időtlen nincsében az alaknak: Képzeltségedet keressem babonásan. Körülbelül szántszándékkal kihullattam magamat a most-idők rostáján, s bár majdnem izgat ma s az is még, hogy Miló Vénusza hányas számú kesztyűt hordana, leveleim a pusztult, a már nem élőnek levelei lesznek. Hadd maradjak ott és úgy, Madame, ahogyan béna, de édes képzelemmel elképzelem: drága mivoltán, alaktalan kívánatosságán elgyötrött, valóságos bölcsességgel. Bölcsességgel fájdalommal avagy Halállal mert bölcsességtől fájdalomhoz, fájdalomtól a Halálhoz érkezik el a túlságosságra rendelt igaz ember. S amit olykor elsírok Gyönyörűséged előtt, Madame, ezek: az Élettel fölhagyott bölcsesség, hétfő-keddi fájdalom s az a Halál, akivel valamikor csak-csak kacérkodtunk.
Így lesznek szépek ők, s így juttatják eszembe tegnapi, félhalott magamat, s így lesznek a leveleimből túlvilági naptár és napló, mely az elhagyott, onnansó világ legkisebb ostobaságain is dúlva-fúlva megáll. Kisujjait, melyeket megint a milói Vénusz csonka, isteni gyarlósága miatt sohase láthattam, de a kisujjait, csak a kisujjait csókolom, s kérem: legyen türelemmel hozzám, Madame Prétérite.
II.
Valami szoborról beszélgettem egykoron Múltságoddal, Madame, ha nem álmodtam az egész dolgot, s e szobor szegény, lármás, ostoba és az enyém lett lenne akkor, mert bízó-bolond voltam akkor és vidám. Akkor még úgy mertünk beszélni a megkapandó szoborról, mint a gyermekről, kit csókjaink köteleznek eljövésre, s mert vagy fiatalnak, vagy túl-egészségesnek, vagy gazdagnak muszáj lennünk, és mi: minden voltunk. Azóta már századszor újból nem hiszem már azt sem, természetesen, amit hiszek, s ha a régi, kinoliteratúrát nem ismerő harctéren áttör a szemem: mennyi új ember és programos gyomor. Ha olyan bizonyos volna a szobrom, mint amilyen bizonyos, hogy holnapra még előkerül esetleg a mindig szükséges húsz forint, ezt a szobrot már előre becsúfítanám. Embereim, kik tudják, mit csináltam, maguk csomócskáit bogozgatják, s akik általam s jelenésemből lettek valakik vagy lenni indultak, fiatalok, felejtkezők, éhesek és tudatlanok. Emlékszik-e, Zavartságod, Madame, hogy ezt a piaci szituációt előre és jól meg tudtam jósolni a prófétaság zöld köpenyege s lelkemnek elszíntelenedése nélkül? S az ember nem hiheti magát büntetlenül sokáig fajtája géniuszának: ma utálom a szajkóimat, s mert az új, rajtam-bátorult sereg nálam nélkül akar Magyarországot csinálni, már kezdek félni, hogy a jó Magyarország nem is olyan fontos. Szeretném, mint halott ember, a kezemben hitt Sorsot átadni valakinek, persze nem egy tébolyodott Cézárnak s persze a magyarság sorsát. Szeretném, ha valaki egy piciny kegyeléssel volna hozzám, s reménykedve megvárná a hálátlanságomat, a szabálytalan rosszaságomat s még szabálytalanabb jóságomat. Szeretném, ha valaki meglátná, hogy legtöbb s igaz krédókkal e nyomorék s csak gazoknak s Jókai-palántáknak nyitott országocskában én tudtam megmutatni legbátrabban a kíméletlenség útját. Nem érdemek ezek, ugye, Madame Prétérite, mert az ember olykor kénytelen, hogy nemesebb, több legyen, mint amilyen, vagy sokkal gonoszabbnak látszó.
Ha óhajtja, Óhajtottságod, fordítsuk el szívünktől a keserű belüktetést, s beszéljünk talán megint a szoborról, melynél hazugabb, butábban furcsa kitalálás nincsen. Tetszeném magamnak, ha hihetném, hogy valakije voltam egy vagy-vagyos náció sorsfordulásának, de ma nekem borzasztó elgondolnom, hogy az ember, ha végez, szobrot kap, mint Irányi Dániel. Igen, igen, ez a halott név az, melyet az aktuális nevek közül kiválasztottam, s merek e gyáva, nevektől félő írás soraiba léptetni. S azután mindegy, hogy okosabb kortársaim nálamnál szebben alkusznak meg az okossággal, a korral s legfőbbképpen a társulással.
Hát most már kezdek unalmas és buta lenni: Elnézőséged lássa meg az én kripta alatti magasságomat, s legyen hozzám, habár nő, jó. Úgy csókolom, ahogyan akarja, és úgy csókolom, hogy a csókunk híre átszaladván minden vámhatáron, azt a téves hitet kelthetné, hogy szerelmes vagyok Magába, de Maga tudja legjobban, hogy: nem: csók és kézcsók.
III.
Emlékszik-e még ifjúságának tegnapi szakára, Szépséged, s azok közül a gyermekleányok közül való volt-e, akik bolondultak a nőmúltas, öregedő, de valahogyan mutatós férfiak után? Engem is megcsalt volt volna abban a tájban valaki ilyeskivel, avagy csak ma szeretném, ha fájna is az én sír alatti, de erős gőgömnek; hogy így történt? Mondja, Madame, mit akarunk a nagyon fogható és rendes kapnivalókon kívül, mi, viharos negyven év körüliek, ezektől az éretlen asszonyoktól? Persze, rémlik már, Magát nem ismertem oktalan süldőségében, s csak a csúfondáros kacajára emlékszem, ha látni- és bántanivalót kapott abban, amikor én minden megszületett asszonyban a Nőt mertem látni. Nőt látni a Nőben a Nő kiindulásánál: búcsúzás ez vagy elkésett kezdés, szép szerelem-e vagy szebb szerelem, jog-e vagy emberi tilalom, mert államaink büntető paragrafusait nem óhajtanám e téren tisztelni. Mais, non, Madame nem tartok még itt, csak szeretném ad absurdum láttatni azt a nagyszerű, támadott vágyat, mely talán kevésbé gimnáziumi, mint a pro patria mori, de bennem, sőt bennünk van. Megígértem magamnak és magamban Magának, hogy semmi eleven név nem lesz e kegyes fogadkozású levelekben, s nem fogom utólag se bántani ezt az ostoba kötést. Sohse fogok beszélgetni a szláv és tót arcú díváról, ki éhes, ékes, okos, diadalmas és izzadó, de akiben tíz évvel ezelőtt, amikor ő már kész asszony lehetett, én valaki bimbószűzet láttam. Csak egy érett, sőt kissé csömörlött asszonnyal szeretném visszaláttatni a saját, csak talán-tán volt lyány-kamasz-énjét: jó volt-e? Jó volt-e, jó-e, ha az ősz hajjal, ritkultsággal, kopaszsággal vagy nimbusszal koronázott, nem fiatal férfiú reszkető, gyámoltalan, fejletlen, de drága térdekre esik? Engem, Madame Prétérite, csúfolnak, kínoznak, de el nem bocsátanak ezek a kis bestiák, [s] hányszor gondolok arra: óh, bár Madame Prétérite tanított volna először, legelőször e kínokra, e fájdalmakra is.
Ha Pompásságod halvány és passzív jósága engedni fogja, egyszer, talán még többször is, írok még én erről, de most lábainak küldök csókot, s kérem, vigyázzon a kis leányára, hiszen én még tíz évig életben maradhatok. Add, Uramisten, a Móricz Zsigmondé, hogy legalább Madame Prétérite megmaradjon, s add, Uramisten, hogy csókokat jelezzünk egymásnak. Amott szalad egy friss, nagyon fiatal leány, de a bokáját nagyon mutogatja: gyönyörű lábak, s az egész nő nincs több tizenhét évesnél. Kissé koros, de, jó Istenem, nem lehet minden nő tizenhárom éves, és, édes Prétérite, most már bevallhatom: Idősségedben is a magam múltját, történetét szeretem.
Ny 1913. február 1.
Ady Endre
Hadd kezdjem mindjárt magyarázattal a dolgot: mi irodalmilag, művészetileg nagyszerűen elpolgáriasodtunk, holott feudális, ostoba és koldus provincia vagyunk. Mindez megtörtént, nem itt kell és nem most kell kutatni az okokat, de van egy seregnyi revünk s ezek között a Tisza-Herczegé. E nyomtatványnak csak a legelső számába néztem bele, s most a legutolsó számát voltam kénytelen észrevenni, mert az ürge is kártékony állat, s a lyukát nem szállítja helyünkbe. Tisza-Herczeg revüje (legyenek a névösszekapcsolással ízlésük szerint kielégítve) megvédi Beöthy Zsoltot tisztelt kollégám, a "magánhivatalnok" Fenyő Miksa ellen. Fenyő kibírja ezt, tudom, ha Beöthy Zsolt kissé lődörög is e védelemtől, melyet joggal várhatott volna el azon gyógyintézettől, mely okos orvost tart a szomorúan elaggultak rokonságának terhére. Dr. Fenyő Miksa maga is van olyan legény, hogy megfeleljen Beöthy Zsolt fogadatlan prókátorának, akinek különben ez a néhány sor elindul. Kedves Herczeg Ferenc úr, ha akarja, én Önt átadom, átadhatom azok szeretetének, akik az Ön írásait kedvelik. Azonban Ön egy lovagias, sőt párbajos ember, tehát (bár kitérni betegen sem kívánnék az Ön sváb bátorsága elől) megérti, hogy lázadozom. Tanítsa Ön Tiszát, milyen ruhájában nem illik az utcán járni s Farkas Pálomat, hogy nem muszáj írni. De abban a pillanatban, amikor Ön egy revühatalmú Rákosi Jenő akar lenni, s pláne egy kis keresztes hadjáratot próbál indítani, figyelmébe ajánlom azt, ahonnan jött: Versec vidékén az ember vagy hivatalnok lesz, vagy pánsváb, de ha Herczeg Ferenc lesz, legalább jó Herczeg Ferenc lesz, mert, uram, az Ön neve a Gyurkovics nénik óta fogalom. Pár héttel ezelőtt a Rákosi Jenő Sebestyénjét akartam orron verni, mikor nem kóser kezével a Babits Mihály gyönyörű és nemes Dante-fordításához olyan, de olyan világosan célzatos ostobasággal nyúlt. Ez Sebestyén úr örömére, aki igazán most már több szót nem érdemel, elmaradt, s most egyenesen Herczeg úrhoz lehet beszélni. Hát képviselő úr, úgy is mint a magyar Mikszáth, nyilván méltóztatik újság-lapokat is olvasni. Hal[l]hatott a Bonnot-ügyről is talán, mely nekem kivételesen kedves, ha Franciaországból szépen s okosan ültetjük át. Úgy valahogyan, ahogyan az Ön hírhedt vagy híres vezére kívánja[,] gesztiesen a haladást. Én irodalmi Bonnot-kat kívánok magunknak, s nem a magam és kartársaim érdekében, kikkel szemben Önök az ifjabbak és tehetségtelenebbek szerelmét vállalták. De naivan, gyermekesen: az Irodalom nevében kívánom, hogy az Önök zsebrákhadja a levegőbe repüljön, de dinamittal, tehát igazán. Nem hiszem, hogy eljöjjenek e megjelesült Bonnot-k, de azt tudom, hogy Herczeg Ferencet ma már csak az szereti, aki nem tudja, miről van szó, vagy aki szégyenkezve hallgat. Örüljenek az urak, hogy mandátumuk, katedrájuk, mindenük van, örüljenek, hogy kissé szennyesek, kissé piszkosak, boldogak. Örüljene[k] az urak, hogy Magyarországon élnek, ahol még a betűtudó gróf is hagyományból íródeákot tart, de bántani, piszkolódni, hencegni ne tessék.
[1913. február 16. és március 1. között]
Ady Endre
5. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ
Azóta tavaszodik is már, Madame, mióta öreg, beteg, szamár, kifelejtett barátja megírta utolsó levelét, mely a Nyugatba sem és sehova sem került. Valahogyan talán így beszélne most jó Heinrich Heine: íme az infernálisan szép és szomorú ostobaság: minden tavaszkor újrakezdik, holott tudhatnák az őszi sorsot. Valóban, fák, füvek, virágok, állatok, művészetek, sőt krisztusságok, kultúrák, vágyak és haragok sem ismerhetik olyan jól az életet, mint egy csalárd bukásra fölkészült kereskedő. Mi sem ismertük, Madame, pedig milyen nagy, ragaszkodó akarással, mennyi forróságot pazarolva álltunk be jeges zivatarába, melyet tüzes vérzápornak érez az ifjúság. Mit csináljak az idei tavasszal, melyet utálok, s mit csináljak az emlékekkel, melyek majdnem úgy tudnak kísérteni, mint a vágyak? Mit csináljak magammal, aki nem akarok, mert nem tudok akarni magamtól már semmit, s akinek olyan súlyos fölöslege van, mint: önmaga? Üzenje meg, drága volt-barátnőm, aki folyton váltakozik alakjával bennem, hogy már néha az a veszedelem is fenyeget: ismerem polgári nevét és postacímét is. Üzenje meg, Madame, hogyan viselhetem el magamat és az induló, a zendülő, az idei, de örök, a kegyetlen és egyetlen, nagyszerű Tavaszt?
*
Van nekem egy csodálatos erejű, arató delek tikkadt fénypompájában játszó, nagyon magyar, nagyon kedves íróbarátom. Ha nem felejtette el még, Édes, sokat beszélgettünk róla, mikor irodalmi utcánkba súlyos, legényes, fenyegető lépésekkel, váratlanul befordult. Ez a legjózanabb magyar a földön, holott ez neki fáj, valaki, akit a saját írósága, talán becsvágya, a Józanság paroxizmusába sodort, de aki kibírja ezt is. Százszor sírok irigy kedvén és naponként, Madame, ha arra a viszonyra gondolok, melyet ez az én barátom az Élettel folytat és magunkra. Mi azt hittük, hogy az Életet élni kell, s az Élet olyan kikerülhetetlen, mint a Halál: át kell adnunk Neki erőinket, hogy a Halál készeknek találjon. De ez az én barátom életeket, történeteket lát és mond, s lelkének méhe egy mesebeli hirtelenségű és gyakoriságú terhesség. Nem fogyasztatja magát mással, mint az írással, s ha vágyai fojtogatják, sírva vigad az íróasztalnál az ő kiképzelt magamagáival. Én, hiszen tudja, Édes, kinek pompázóbb címeit ezután kihagyom, hogy a boromat mindig szomjasan és magam iszom ki: úton vagy csárdában. Személyesen szoktam szoknyák után rohanni, s a csókot olyan hazárdul kapom-veszem, ahogy adják, és ahogy csókolják nekem. Politikát is úgy írok, érzek, hogy teljesen meztelen a mellem, kit nagy-nagy urak, hatalmasok, kicsinyesek, bosszúállóak elé düllesztek. Fogom a percet, s kiélem könyvvel, újsághírrel, szeszéllyel, bármivel, de izgalommal mindig és nem ingyen. Ez íróbarátom pedig ül és ír: itatja fenékig a poharat, csókkal iszapoztatja a nőket, vétókat mondat a mai rend ellen, de mindig csak regény- vagy novellahősei által. Boldog ember, mely fajtájának itt, Magyarországon, szaporodnia kellene, mint a tengeri nyúlnak, s boldog élet, mely: így Élet. Csókolni kívánom e percben a szemeit, Madame, s végtelen bánat tölt el, mert irodalom helyett rettenetesen komoly és kacagtató életet éltünk mi ketten.
*
Tudja, Drágám, megírtam már, hogy most ifjú, női teremtések prédája vagyok, akik közül egyet különösen méltónak véltem féltitokban vallott Fölségemhez. Hát a harminchat éves ember, miként sokszor beszéltük együtt, egyszerűen együgyű, amikor éveinek méltóságos polcáról lerokkan egy libácskához. De beszéltem arról is Magának, Édes, hogy a Partium, Magyarország és Erdély századokon-vitás kiegyenlítője, e túlhaladt szerepében nem bírhatja sokáig. Hogy a tatár bennünket pusztított elejétől végig, hagyján, de ott maradtunk lerongyoltan néhány ezeréves, szép família egészen a mai napig. Német, persze hogy német, tudós állapította meg: egy család még az inasok s lovászok közbelépésével sem érhet meg kilencszáz évet. Rólunk hétszáz éves krónikák úgy szólnak, hogy hatujjúak vagyunk, én is hatujjú voltam, s az ilyesmit nem tudják a kakukkok szállítani. De nem erről akarok most írni Magának, Gyöngyöm, hanem arról, hogy mi Partiumbeli nemesek, szerintem a legszebb magyar fajta, kipusztulunk. Már nem úgy öleljük az asszonyt, mint dédapáink, s valahogyan Wilde-nál igazabban mondhatjuk el: szimbólumos viszonyban álltunk korunkkal. Mi, az igaz magyarság reprezentálói, kiknek prédikátor őseik a magyar-zsidó rokonságot is szívesen hitték a német ellen, ma belepusztulunk a rokontalanságba s abba, hogy nincs is itt már magyar. És nincs is itt már magyar, ahol az oláh vagy rác származású, de okos családú őrült, kit megnevezni, a parlamenti elnökök finom nyelvén szólva s elvem szerint nem akarok, magyarmentésbe fog. Tudom, drága Prétérite, hogy untatják is ez ügyek, s hogy inkább várna izzó leveleket egy szép, tolakodó ifjútól, de lássa: ezek is fontosak. Annyira fontosak, mint a fák, füvek, virágok, satöbbik s mint mi ketten, két szegény, csodálkozó, didergő és ijedt részvényese az Életnek.
Ny 1913. március 1.
Ady Endre
Halvány, szomorú, kedves öcsémnek, Tóth Árpádnak a verseiről akartam írni sokat és szeretőt, de nem írok: írjanak önzetlenebb mások. "Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom." S én a fájdalomnak e finom, ifjú lantosát nem tudnám elszakítani fájdalmaimtól kritikás szavakkal. Kötetének egyik példányán beírom a margókat, össze akarom sírni öreg könnyeimet az ő fiatal, forró könnyeivel, s ezt a kötetet majd elküldöm egy Asszonynak. Ez az Asszony most az én szomorúságom és örömem együtt, és Tóth Árpád versei a kölcsön-könnyek, mert a magaméival már nem bírom. "Úrnőm[,] alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem. Én szánom őt, beteg királyt[,] s megfojtom még e hajnalon..." Nem, nem fojtom meg, de itatom a könnyeimmel, s mikor az enyém nem elég, szemembe folyatom a Tóth Árpád verseit, hátha Úrnőm szíve megindul hozzám, de a Tóth Árpád verseiről nem írok.
*
De hogy visszatérít a hetyke fiatalság szerelméhez azonban ifjabb Bókay János verseskönyve[,] a Bohóc-sapka. Büszke, gyönge érzések fognak el, mint pénzszerző, darabos apát, kinek a fia szalonok kegyeltje, s úgy szórja a pénzt, mint szívtelen, szerző apjára szórják a szitkot. Már azért is érdemes volt sírni, élni, hogy a fájdalmainkat, durva sebeinket fehér, finom nőnyakakon lássuk gyöngyfűzérben. Kedves, finom és elegáns poémák a Bókay-versek, írójuk szeretnivaló ifjú, s én boldogan nézem, hogy dalosan, jókedvűen susogja el francia parkban azokat a fájdalmakat, amelyekért az én időmben a magyar pokolba kellett járnunk.
*
Szegő Ferenc, a Szárnybontás költője[,] aranyosan, egészen fiatal lehet, ki "tizenhét évével így érzi, hogy férfi". De a könyvön van azért az ajánlás volt tanárjához, a jeles dr. Pintér Jenőhöz, és sejthetjük, hogy öcséink és fiaink tanárjaikban is szerencsésebbek, mint mi voltunk. Talán nemsokára szabad lehet nem csak kedveseket írnunk ez ifjú poétáról, aki irigyli a "Nyugat felé repülőket". "S bár küzdve, űzve szárnyalok felétek, de utólérlek", s ha mosolygás gyanúja nélkül írhatom le, ideírom: ámen.
Ny 1913. május 1.
Ady Endre
Ismeretes, majdnem fanatikus románbarát vagyok, s ezt tudja, s talán elhiszi nekem híres-neves román kollegám és jó barátom, Goga Octavian is. Habzsoló, nagy örömére a nemes magyarság és teljes emberség s így a románság ellenségeinek, a magyar impotens sovinisztáknak s a klerikális mezei hadnak, ő nekitámadt valaminek, amit talán rövidség okából magyar Géniusznak címezhessek. Meghalt Vas Gereben, nem iázik Petőfi juhászának kedves szamara, nem csodázik Berend Iván de genere Jókai: a zsidó Jónás bosszút állott, elnyelte a cethalat. Szóval magyar lélek nincs már, magyar irodalom, minden kigondolásunk karaktertelen és szerfölött ügyes zsidósság, s csuhaj, de könnyen elbánhat ilyen ellenféllel a cincinnatusokba oltott román lelki előkelőség. Szántszándékkal halasztgattam a Goga Octavian túlságos lármát keltett, önbátorító vádjaira a választ, mert e vádakat nem akartam komolyan venni, s mert majdnem csak tegnap volt, amikor is baráti asztalhoz kerítettem össze Gogát Ignotusékkal, reprezentáló románt ugyanilyen magyar magunkkal. Bizony isten még cigányoztunk is, a Gacsaj Pista románcát is elbúsultuk, csak úgy, lelkünk önkénytelen kedvére, szóval borzasztóan búsmagyarok s természetfiak valánk. A Goga írásos vádjairól még nem tudtunk akkor, s nekem is csak óvatos szavakkal aggódta el magát a magyar irodalmat megszállott némely zsidók miatt. Hát először is tudni kell, hogy Romániában s Bukarestben, melyek mégiscsak minden románok eddig teljesült vágya, valami olyasféle világ van, mint nálunk Mokány Berciék aranykorában. Az arisztokrata leköpi a dzsentrit, a dzsentri a polgárt, a polgár a parasztot, a paraszt a kutyát s a kutya a zsidót. Nincs kedvem itt a románok legszebben fejlett antiszemitaságához magyarázatokkal szolgálni, talán majd máskor, de a román zsidógyűlölet majdnem bizáncian szép. Viszont az én hitem a szükséges és helyes adagnyi antiszemitaság mellett, melyet sok árja ellen is szeretettel táplálok, az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót. Zagyva, álmos vérségünk s sötét keletiségünk ellen adatott ellenméreg ez, antiveronál. Nagyszerű, zsidó eredetű magyar íróink is vannak, mert annyira még nem vagyunk Romániában Magyarországon sem, hogy a dinamika törvényei is csődöt mondjanak. De isten ments, hogy például az én Goga-kidicsérte szittyaságos voltom legyen határ, sőt példa, mert ebből elég az enyém, sőt sok is. Ez is jó, ez is kell, ilyen szilágyságbeli, ősi kurtanemesi, megbőszült finomulás, de kell minden, ami magyarul lelkekhez szól, és lelkeket szólaltat meg. És itt hamarosan megérkeztem a Goga-vádak titkos, bujkáló, majdnem félt és féligtudattalan okához: az irigységhez. Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, a keresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénk vagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a mai románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító, tehát bosszantó is. Ám helyünk, a geográfia igazi értelme, ezt így rendelte és döntötte el, sok hasznunk nincsen belőle, csak dísz ez, életjog és remény. Hogy üzleti színdarabokat írnak külföldi exportra, ez a mi afférunkra annyira nem tartozik, mint ahogy nem érdekel, hogy a romániai petróleumkutakat hegyes avagy tompa fúrókkal fúrják. Itt is például Biró Lajos és Molnár Ferenc - a mi nagyszerűen magyar Bródynkról nem is szólván - annyira írók és magyarok tudnak maradni, hogy e kvantitásról még a magyar-román béke érdekében sem mondhatunk le. Svihákok, ügyeskedők, ügynökök s boltosok mindenütt vannak, s ott persze többen, ahol az élet és az élet forgalma kedvezőbb és több. Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélek-ligetét le nem bocskorolhatja soha. Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya, s szép, nagy emberi passzió valószínűleg, mert idegenektől tud elhódítani magának fanatikusokat. Egyelőre pedig az igazibb román kultúra Magyarországé, s Goga is a mienk malgré lui, és ezt se szabad elfelejteni. Baráti összejövetelünkkor dicsértük volt magunkat: ez se történhetett volna meg tíz évvel ezelőtt - mondogattuk. Szóval nemesen meg kellene becsülnünk egymást, szomszédoknak a Földön s lelkeink útirányában, de ehhez megértés is kell s amaz ócska, kompromittált, bizonyos szeretet. Ez a szeretet most csak az igazság kedvéért látszik kitérülni Goga és a románság elől, de bennem például megvan, s nemcsak megmarad, de Ignotusunk buzdítása szerint s nagy tanulással csak nőni fog.
Ny 1913. május 16.
Ady Endre
Riedl és azok, kik Thaly Kálmánban találták meg sok híres kuruc korbelinek vélt ének apját, nevezetes külföldi példákkal védik a Rákóczi-kor e késői Mikes Kelemenjének fehér karakterét. Bár ez hitem szerint fölösleges, úgy gondolom, hogy én is ezt cselekszem egy sejtésnél jóval több adalékkal, e pár soros valamivel, mely emberi dokumentum. Az ifjú Thaly költő akart lenni, s mert költő, természetesen a legelső, s mert szent naivságú teremtése volt a Jóistennek, bele akarta írni magát az úgynevezett örökkévalóságba. Ám akkor az abszolút császárság korát élte a magyar vers: Arany János volt a kalifa, s még gondolatnak is bűn volt azt hinni, hogy volt és lehet más poéta még. Szegény Thaly, sokan emlékeznek még, s még többen tudják, mikor verseskönyvére barátjai, "patri"-ai, választói tán majdnem ötezer előfizetőt gyűjtöttek, holott Arany akkori új könyvéből ezerhétszáz exemplár fogyott csak, bizalmas körben így biztatta magát erőszakos dicsekvéssel:
- Most már lármázhatnak az atyafi és pajtás kritikusok, a közönség ítélt, hogy ki a nagyobb költő.
Mit érti azt egy mai magyar poéta-titán, micsoda önérzetet, hírszomjúságot s micsoda halálos vakmerőséget jelentett ez a mondás annak idején? Arany már akkor minden tanárok és diákok költője, főhercegek észrevettje, szobrászok lesbevett áldozata és minden semmi volt, ami csak költő lehet. De Thaly Kálmánnak az fájt tán legjobban, hogy Arany miatt ő nem lehet már második osztályú "klasszikus" sem, s nem bukhat vizsgázó diák soha a verseiből. És most már hamarosan érthető, ami történt evvel a ha nem is nagy, de igaz poétával, evvel a féktelen ambícióval, evvel a peches Arany-kortárssal. Egyszerre akarta önmagában megölni a fantaszta hitet, hogy csak a kiválasztott költőé lehet a halhatatlanság, s ugyanakkor ezt a kicsúfolt halhatatlanságot Aranyt-ütően akarta önmagának megszerezni, ha szent dolussal s ha egyelőre titokban is. A kuruc kor, ez a mindent bearanyozó, talán azért volt neki haláláig a legszentebb, mert elfogadtatta, igazolta őt olyannak, amilyennek hitte magát, nagy költőnek. Thaly Kálmánról regényt kellene írni, jókaiast, flaubert-it s Móricz Zsigmond-osat együtt, valami nagyon szépet.
Ny 1913. június 16.
Ady Endre
Graz, június közepén.
Graz, a hírhedt Pensio[no]polis mellett élek hónapok óta, s jogom volna talán saját becses nyavalyáimról is most zengedeznem. De nem tudok szanatóriumi kiváltságaimmal élni, kiüt belőlem a rossz gyerek, az újságíró, s miután hidegek futnak végig rajtam, belőlük a leghidegebbet fogom el. Egy szerencsés cégről írok[,] egy magasságos, félelmetes, nagy cégről, olyan hidegről, hogy már éget, s melynek boltját dunai monarchiának keresztelte a nyugati zsurnalisztika. Olyan törvényes ez, hogy én most és Grazban tanultam meg példának okáért azt, amit Nagy György barátomnak egy éve még nem tudtam megmagyarázni. Azt, hogy én nem vagyok egy közönséges magyar polgár, osztrák-magyar sem, hanem igenis vagyok élettel elkötelezett, hűséges kis hűbéres[e] az ausztriai Háznak. Biztos, hogy Nagy Györgynek több igaza van, mikor republikát akar, de én kezdek minden hájjal megkenődni, s a több igaznál többre becsülni a kevés és kényelmes és kényszerű igazat. Ha a Lánczy Leó bankjában bankoznék gyakornoki minőségben, nyilván lázadozó vagyok, de ha önkopaszodom meg, s létraközépig fölhúznak legalább, hűségre szokom. A Habsburg-cégnél nincs állásom más, mint hogy élek, és főképpen fogyasztási adók révén erőmön jóval felül adózok, de éveim és életem, sajnos, rámparancsolják a koros bölcsességet. És én Grazban, e szolid és régi városban, gyönyörűen tanultam meg a jobbagi[on]um tudományát és milliókkal közös gyávaságomat.
Graz komoly város, s nem valami kiváló németsége vetekedik gőgben a junkeréékkal, s ami nagyszerű: Graz őrszemnek hiszi magát. Hiszen a balti németség, a szebeni szász s a teheráni német vigéchad is ilyennek hiszi, de Graz komolyan, joggal s olykor - hihetetlen - forradalmaskodással. Igaz, hogy furcsa ez a szlávság s a távolibb magyarság ellen gyermekesen riadt és készült öreg város, de még furcsább, ha forradalmaskodik. Direkt tenyészt egy kis Los von Rom-mozgalmat, becézi ősi, szabad, igazán szabad egyetemét, s ha a bécsi Burgot gyávának ítéli, a Wacht am Rheinra is vannak dalosai. De nincs baj, ne tessék megijedni, a leglázadóbb, a legnagynémetebb diákok is II. József néhai nagy császárnak szobrához vonulnak, s ott panaszolják s haragudják ki magukat.
A grazi német és az elégedetlen magyar egyben rokonok: szidják a fajtájukat, de jaj az idegennek, ha ugyanezt meri tenni. És ha a Habsburg-céget, ami lehetetlen ma és lesz sokáig, veszedelem fenyegetné, Tirolnál s Bécsnél hevesebben sokszorozná meg bankbetétjeit ez a szép és csúnya, de szép ostobaságú Stíria. És itt jelentkezik dermesztő magasságában, hódoltatásában, példátlanul bíboros szerencséjében a világ legfölségesebb cégje, mely a régi Svájcban kezdte, a ma legantifeudálisabb s legbosszantóbban szennyes polgári demokráciában, s tudjuk, hogy hol végezte. Azaz, pardon, dehogyis végezte: Ausztria, vagy ha úgy tetszik jobban, Ausztria-Magyarország ma ott tart, hogy tíz év múlva esetleg azért csap össze Oroszországgal, mert ez akkorra ősi formáknak rombolója lehet. És mégis, és például én is, legalább itt, Grazban, hogy szeretjük a bécsi császárt, s hogy fogjuk szeretni az utódját is, ki, ha már nem jöhetett hamarabb, hadd késsék, ameddig csak lehet.
Ez a gyönyörű család, mely Napóleonnak egy szépséges leányát áldozta föl, s olyik népének jogokat is ad, csodálatosan következetes akkor, amikor Magyarországot ipari, kereskedelmi és igazi kultúréletre méltatlannak tartja. Jól és helyesen látja, hogy mi nem értünk a szilárd, sok időre szóló, vagyonos bázisú üzlethez: mi, magyarok, zsidók és többiek, Bécs segítsége nélkül két generációra sem tudunk dolgozni. És ha Rothschildék imponálnak, hogyne imponálnának, még zavaros birodalmuknak is, a fölkentebb, misztikus és mitikus nagyurak a Lotharingia jóvoltából kihalhatatlanok, szaporák, lenézők, okosak és gazdagok? Hogy elvész a magyarság, ez nagyon félős lehetőség, hogy az osztrák németség lecsúszik, ez már majdnem bizonyos, de mi itt Grazban nevetünk a jósokon, akik Habsburg-bukást mernek szimatolni.
A nyugalmazott tábornokok és én a Stadtparkban nézzük az első bécsi nagy kiállítás groteszk szökőkútját, és azt üzenjük haza: tudja Tisza, hogy mit csinál. Nem Haas-Deutsch-cég él és úr itt, nem iparbank, de komoly, nagy cég, és én Grazcal együtt boldog vagyok, hogy Európának ez a legszolidabb vegyeskereskedése rendelkezik velünk.
PT 1913. június 19.
Ady Endre
A híres Bolondok Tornya
Graz, június 23.
Szeretném a jó stájereknek megmagyarázni, hogy ez a kies hely a Mura mellett, melyet ők Bolondok Tornyának csúfolnak, jobban megérdemelné például a Kis-Magyarország nevet. Negyedik hónapja élnék már itt, s várnám az életet, ha jönne, de ide csak magyarok jönnek, egy hónap óta egyre többen, s már olyan sokan, hogy aggodalmas. Néha úgy képzelem, hogy színházasdit játszunk - haza, Budapestre s Nagy-Magyarországra, éles, bolondos, szociális komédiát, s kár, hogy az összes közönség három orvos, néhány közénk tévedt nem magyar társunk és mink [!], játékos magunk.
Több futóbolond aránylag nincs itt, mint odahaza, de mániás nem bolond sincs sokkal kevesebb, a személyek változnak, mint otthon a miniszterek, de komoly változás éppúgy nincs, mint otthon, Nagy-Magyarországon. Egyébként pedig tessék elgondolni egy divatos osztrák szanatóriumot, hova majdnem csak magyarok járnak, s ahova minden magyar társadalmi nyavalya elküldte a maga demonstrálóját.
Nem mondhatnám, hogy ezt a doktoraink így látják, holott egyébként igen kiváló emberek, akik más jövésű emberanyagot gyökeresen vizsgálnának és gyógyítanának, de mi (az egyik orvosunk szerint) csak amolyan mosolyognivaló Árpádsohnok és Jakobsohnok vagyunk. Kissé csodálkoznak ugyan olykor, hogy mi, Izraelek és Bendeguzok magunk között is annyi ellenséges törzsre tudunk szakadni, de elnéznek fölöttünk, félművelt, lajtántúli gyermekek fölött.
Szóval itt a Mura mellett szentnek tartják a bolondot, legalábbis ha magyar, ki szaporán s gavallérosan bolondul meg és fizet, de azonfelül természetes is, hogy a magyar - bolond. Aztán érdeklődnek, vagy mutatják, hogy érdeklődnek: hogyan is hatnak ránk a honi hírek, mivel honi hír sok volt négy hónap óta, s meglátszott a hatás minden frakción. Mert itt valamennyi jelentősebb magyar kaszinó népe egy kisebb vagy nagyobb csoporttal képviselődik, csak éppen hogy az asszonyok dominálnak, de hiszen otthon is az asszonyosság, sőt anyámasszonyság az úr.
Lapozgatok a szanatórium büszke annaleseiben, s kiderül, hogy 1885 óta majdnem minden valamelyes nevezetességű vagy jelentőségű magyar megfordult itten. S akik nem kerültek ide, mondja mosoly[o]g[v]a a három doktor legfilozófusabbja, azokat bizonyosan szigorúbb intézetekbe kellett vagy kellene becipelni.
Szemeim kitágulnak, s visszamerednek azon időbe, mikor húsz fajtájú népből kellett annak a valaminek összetevődnie, mely ma magyarság névre hallgat. Ilyen Bábel, ilyen Bolondok Tornya volt mindig a mi sorsunk és helyünk, ilyen egészséges és ilyen egységes, mint itt Kis- és otthon Nagy-Magyarországon.
Egyébként pedig aránylag vidáman élünk, ha utáljuk is egymást, eljuttatjuk egymáshoz a hazulról kapott híreket s finom, víg és szomorú pletykákat. Vigyázzon Budapesten mindenki, aki él, mert mi itt Graz mellett, a Bolondok Tornyában mindent, de mindent megtudunk, sőt sokkal többet a mindennél, éppen úgy, mint Budapesten.
PT 1913. július 1.
Ady Endre
Az idegen regimentek
Graz, július elején.
Wien és a Burg szeretnek császári és királyi kamarásokat csinálni a hűségesebb fajtájú magyarokból, ha valamiképpen ősibb nemesek, s a vagyonukat így-úgy megőrizték: ezt mindenki tudja. De azt ma már kevesen tudják, mivel Szabolcska Mihály tiszteletes úr is csak a kétségbeesett kivándorlóban látja a honi veszedelmet, hogy a "külföld magyarjai" ma is élnek s a régi fajtában.
Miként Zápolya óta minden erdélyi lázadáson át, úgy éltek s élnek ma is némely magyarok Bécsben s Bécs táján valami őrült dühű és tagadású Coriolanusokként. Csak az a magyartagadó úristen tudná megmondani, mit vártak ezek a különös magyar állatok Mária Terézia nagy császárnőnk idejében, II. József alatt, a bécsi kongresszuskor, Világos előtt és után és - ma is még?
Tudok egy magyar úrról, aki már eleve készült, hogy amikor jóságos, mai császárunknak megköszöni a császári és királyi kamarásság méltóságát, kijelenti, hogy nem érzi magát magyarnak. Az a szerencséje volt nemzetünknek, hogy az új kamarásnak eszébe ötlött egy hiányzó anyai ős, akit csak a magyar kamarásoknak szokás megbocsátani - a Burgban.
Bécsben tudniillik a magyar kamarássághoz demokrácia csatolódik, s kevesebb ős kell, mint amennyi az igazi római szent birodalmi nemességnél követeltetik.
De, törődjünk bele, ezt a félszből hallgató, kényszerű, magyar méltóságos urat éppen úgy nem mondhatjuk magunkénak, mint a Rhédey-vérű angol királynét vagy Koháry Fülöp koburgi őfenségét.
Ez a magyar, gőgös önhazátlanítás azonnal kultúrbélyeget kapna, ha mindig trón, trónközelség, szebb, nemesebb, hódítóbban új tartalmú élet járna vele. De ismerek megint valakit, aki Rákóczi egyik brigadérosát vallhatná őséül, hazulról, szegény, zsíros honi ezerholdjainkból él, s akit csak úgy lehet[ne] megsérteni, ha erre emlékeztetnék.
Itt semmi sincs a Batthyány Ervin gyönyörű, kultúremberi őrületéből, sem a leghazafiasabb szocialisták hazátlanságából: ez práteri növénycsoda magyar humuszból plántálva. Hiszen Eötvös József azért írt egykor olyan naivul szerelmes verseket magyar hazájához, mert előkelősége titokban régen elvonta tőle, de ez új hazátlanok még az ilyen szép penitenciázásnak álmához sem képesek eljutni.
Talán pedig mindezt azért írtam és írhatnám sokáig és példákkal tovább, hogy a saját hazátlanságomat magyarázzam meg a magam fájdalmas, Eötvös-szerű haza-óhajomnak. Egyébként pedig - néha így gondolom - a Habsburg-monarchia reprezentálóinak furcsa el-nem-helyezkedése talán onnan ered, hogy minden Habsburg-országban idegen regimentek feküdtek.
PT 1913. július 6.
Ady Endre
Bécs és Graz között
Graz, június végén.
Bécsből a minap visszatérőben kedves és máig is hű szállásomra, Grazba, jó futású gyorsvonatomból kicsábított a Semmering, holott az idő szomorkodott. Mégis kedves órák emlékével, megbánás nélkül, sőt vígan vettem a híradást az állomáson később, hogy cammogó vonatra kell ülnöm, ha Grazot az estének polgári szakában óhajtom látni.
Jó vonat a csöndes vonat, miként jó élet lehet a csöndes élet: ilyen és hasonló, késői bölcselkedések között tétováztunk be a Mura mellett szereplő Bruckba. Egy órát és még valamit várakoztunk el itt békésen, és én jobb szórakozások híján a vonatomat kezdtem vizsgálni, kocsim türelmes kocsitársait.
Igazán nem közérdekű, bár ritka dolog, hogy egy osztrák személyvonaton négy-öt kívánatos nőt fedezhet föl az ember, de ennél egyébként is szebb, szomorúbb és váratlanabb mulatság várt rám. Négy harmadik osztályú kocsi: kettőben csúnya, de virgonc, kiránduló, kamasz, vidám, osztrák diák[ok], kettőben pedig egy kis darab észak-keleti Magyarország. Rákóczi állítólagos hűségű népe, két zsúfolt kocsinyi rutén retteg, utazik, éhezik, őrült kerülőt tesz, hogy Triesztbe s onnan Amerikába jusson.
Van a diákok között szlovén is, s van a rutének között két obsitos vagy obsittalan katona, ki "hadseregünk"-ben tíz szót megtanult németül: beszélgetnek a diákok és a rutének. Bolondosan, különösen, kacagósan, hangosan, olyan az egész, mint egy bizarr álom, de a diákokat megértem, mert a rutének között van egy tehénien fejedelmi menyecske s két finom ifjú leány, mint szent szűzek arcukkal a rutén fatemplomocskák festett képein.
Mielőtt a rutén férfiak haragra gerjedhetnének, megérkeznek a sörözésből a kísérő professzorok, elcsöndesednek, s szaladnak kocsi[j]ukba a másképpen gerjedt fiúk: ennek a jelenetnek vége. Most már rajtam volna a sor: megkérdezni e mosdatlan, de szép, mert elszánt és kedves honfitársakat, nem csak ama három nőt, tudnak-e valamit a Désy-Lukács-pörről, s megtáviratozzák-e nekik, mint nekem, az aradi választás sorsát? Kell-e nekik most már vagy kellett-e a választói jog, s ha egyiküket-másikukat visszaküldik a szabad Amerika látása előtt, könnyebben mennek ismét haza, mint én fogok? Kiéhezetten is erős, tetszetős emberek, mert eltávozni tudni is csak a jobbik fajta tud, s az asszonyaik kacérak, de ez nem jelentős vagy kivételes.
Elindult a vonat: a német diákok harsogják az ő iskolás nótáikat, s a másik két kocsi is elsírja az emberi szomorúságot primitíven, szlávul, s a két kórus fölött a vonat dörömbje a daloló úr. S az osztrák diákokból iparosok, kereskedők, doktorok, ügyvédek, keresztényszocialista és más képviselők, családapák, hazafiak és urak lesznek, és elfelejtik a magyar ruténokat. Ők is el fogják felejteni hamar magukat, és én is talán csak nagyon kevés évig emlékezhetem arra, hogy a Mura mellett hazátlan honfitársakkal találkoztam, s bár jobb lett volna, nem utaztam el velük.
PT 1913. július 13.
Ady Endre
A zilahi árvíz
Budapest, augusztus 7.
Zilah, melyet tessék Zilajnak mondani, ősi városka, régibb, mint ő maga hiszi. Tuhutum vezér korában is régi lehetett már, szláv, sőt már magyar is, mert bizony a magyarok nem a magyarok bejövetelekor jöttek ebbe az országba. Nagyszerű múltú, büszke fészek az egyesített Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, a mai Szilágy vármegye székhelye, még saját külön nemzeti himnusza is van, így kezdődik: "Szép a város a Meszes aljában...". Valóban szép a város, szép és szegény, büszke és szegény, ahogy illik a nagyon régi nemességhez, az Idő-félretolta; fényes címerű és kopott ruhájú arisztokráciához. Kikerülik az utak e régi "Hadakútját", nem őrzi Erdélyt, s régi nagy erejű iparosságát elölték a gyárak s a más városokat nőttető új viszonyok. Már a tímároknak s csizmadiáknak is befellegzett, mert még bocskor se kell annyi, mint régen: kevesebb bocskort nyű el ma a környéki oláh is. Pompás szőlőhegyei se hoznak sok hasznot, csak arra jók, hogy tüzes boraikkal a zilahi szőlősgazdák szívéről mosogassák a bánatot és a gondot. Voltaképpen ma már csak a Wesselényi Kollégium városa Zilah, az ősi "nagyiskoláé", nekem is imádott alma materemé, hív sáfárjáé egy ősi, de mindig haladó kultúrának.
Folyója sincs Zilahnak, csak egy ágas patakja, a Zilah-patak, mely a Meszes vizét szállítja le s a szőlődombokét, de mindig illedelmesen, nagy bajok nélkül, csupán hébe-hóba némi diákos megvadulással. De árvizet nem ismer Zilah: a Tiszára és a szegedi árvízre gondol, ha el akarja képzelni az árvíz mivoltát, de hát erre az elképzelésre sincs szüksége. S egy júliusi hajnalon azután arra ébred Zilah, hogy vége a világnak, Ég és Föld megbolondult, s a Duna és a Tisza jöttek el hozzá duhaj látogatásra. Kik meredélyes utcákon laknak, leszaladnak a kertjeik aljára, hol a Zilah-patak kanyarog: egy kicsörtetett tenger röpít háztetőket, bútorokat, kisodort fákat s fuldokló, szédült állatokat. Jajgató emberek az utcán, vészhírek a lentesebb utcákról és terekről: egy halálra riadt hegyi városka, mely nem szokta meg, s nem is szereti a vizet, s most a feje fölött csapkod a pokolból jöhetett, piszkos ár. Néhány óra a megzavart nyugalom, megsebzett álom, méltatlan csoda s érdemtelen pusztulás minden hirtelen rémületével. A völgyes vidékről korán kelt emberek jönnek kocsin és gyalog a város felé, s az úton elébük nyargal az áradat, s menekülni alig-alig lehet. Délelőtt úgy-ahogy leszaladnak a vizek, s az iszapos utcákon, a nagyobb romlások tájékán seregül a kicsi város népe valami olyan egykedvűséggel, mintha Sztambulban volnánk, ahol csak a város fele része égett le. Ez a kicsi, a világból kimaradt város, mely utódokról utódokra örökíti a nagy szenzációt, hogy XII. Károly svéd király menekülőben Zilahon hált egy éjszakán, egy bőrére menő, rémes szenzációt már nem tud elfogadni. Váratlan és sok neki, csak jóval később jelentkezik valami különös derű az arcokon, valami szomorú büszkeségféle, hogy íme, mi tud Zilahon történni. De ezt a világgal is kéne tudatni, villan meg még később, ám a két vicinális vasutacskát elsöpörte a víz, a hírvivő drótok póznái a földön hevernek, s Csucsa felé sincs út a postaautomobiloknak: elhordott hidak előtt vesztegelnek ámuldozva. Estefelé mehet végre kerülő drótokon Budapestre a hír, s már estefelé jön a még szomorúbb hír: a zilahi hegyek megindultak, s a pincék és szüretelőházak szőlőstül, fástul helyükbe akarnak jönni a zilahiaknak. És holttesteket találnak fákban fönnakadva itt és ott, és este hét órakor megfeketedik a világ, s jön a második özönvíz. Szerencsére az első áradás majdnem mindent elvitt már, amit elvihetett, de a tornyokban harangoznak, a lakásukból kiöntött embereken kívül azok se tudnak aludni, akiknek még van lakásuk.
Három-négy nap múlva eszmél csak föl Zilah, a szép város a Meszes aljában, s koldusságában nagyszerű áldozatokkal siet segíteni a bajokon. Van panaszkodás, de olyan más, mint minden máshol volna: igen[,] ez a "Hadak útjának" volt a városa, a valamikori tatárdúlásoké, s egy kicsit török város ez a kálvinista város. És aki megközelítheti közeledő pincéit, bort hozat haza, s az emberek csöndesen koccintgatnak, nem éneklik ugyan a zilahi himnuszt, de halk, vontatott beszélgetésükből, mint zsoltár énekel ki, hogy az élet a csodáké, a sorsé, s megrendülni nem szabad sem az életen, sem a csodákon, sem a sorson. Hiszen mikor Etelközben voltunk, s ki-kicsaptunk prédára, hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk, s lám, még mindig élünk.
Világ 1913. augusztus 8.
Ady Endre
Heinrich Nowak verseskönyve
Az ifjú Wien nagyon szeretne romlottnak látszani. Babilonnak, a császársági Rómának, a túlcivilizáltság művészi székvárosának, s ez az ambíciója már néhány érdekes bátorságot szabadított föl. Ilyen a Heinrich Nowak kis verseskönyve is, hajnali, részeg hangulatok, kedves blaszfémiák, groteszk művészkedések gyűjteménye nem jelentéktelen poétaságban. E bátorságán fölül talán még nagyobb bátorsága a könyvnek a nyelvbeli bátorság, mely rendesen az idegen származású íróké, kik, ha művészek egy kicsit, sok szépet mernek nagy tiszteletlenségükkel a nyelvi hagyományok iránt. Szóval Heinrich Nowak olvasnivaló, tehetséges, érdekes, bizonyosan fiatal poéta, s a verseskönyvet, melyet a Saturn-Verlag, Hermann Meister jelentetett meg Heidelbergben, Herbert Grossberger öt metszete nagyon beleillően díszesebbíti.
Ny 1913. augusztus 16.
Ady Endre
Én is írtam arról már párszor s egy alkalommal a Nyugatban is, amit Szabó Dezső barátom "a magyar protestantizmus problémájának" nevez. Ez a probléma való, eleven és fájó, mint egy nyitott seb, s azt az egyházi életben forgolódó jobb fajta protestánsok is érzik, de tagadják. De Szabó Dezső, akivel még konklúziónkban is, mely bizony nagyon kálomista prédikátoros, egyezünk, két súlyos dologban hallgatott és tévedett. Az egyik az, hogy a magyar protestantizmus problemája ma is, mint kezdete óta, voltaképpen a magyarság problemája - lévén a legvérbelibb magyar katolikusság is alapjában kriptoprotestantizmus.
Szabó Dezső a magyar protestantizmus gyökérbetegségének első szimptómáját abban látja, hogy minden akciója negatív csak azért is tett a katolicizmus ellen. Hát ez az a híres passzív rezisztencia más formában, s a magyarság Bécs ellen csak azt teszi, amit Debrecen tesz vagy akarna tenni Róma ellen. És fájhat kultúremberi, kozmopolita voltunknak ez a harci mód, de e nélkül nem volna már valószínűleg se magyarság, se protestantizmus. Mikor II. József a demokráciáért halálra szánta az akkori magyarságot, a magyar nemességet, s küldözgette nyakára az aufklérizmus jegyében írott írásokat, a magyar urak jó ösztönükkel eltalálták, mit kell tenni: olvasatlanul máglyára minden írással. Ez barbár, aljas védekezés volt, de életet véd[e]ni mindenhogyan szabad, s hogy a magyarság élete fontos-e vagy sem, más kérdés, de a magyarság akkor is az életét védte.
A Habsburg-monarchia mai egyesítő lehetősége nem a németség s a hadsereg kizárólagosan többé, hanem a klerikális katolicizmus. A katolikus Duna-monarchiának, mely ortodoxok és eretnekek ellen úgy vágyna megteremtődni, útjában először is a protestáns magyarság áll, tehát a magyarság. A protestáns negáció megint a régi fegyver, ósdi, de kipróbált, s a magyarság szolgálatában áll még a Tisza István pápistáskodó, Bécs és Róma eszén túljárni akaró protestantizmusa is, mely kezességével és alkuvásával az egész magyarságot szeretné egy táborba babonázni. És a "műveletlen és szellemileg alacsony nívójú" protestáns papok talán okosabb harcosai hitüknek és fajuknak Tisza Istvánnál, mert a Prohászka Ottokár-féle egyéniségek luxusát sem a magyarság, sem a kálvinizmus nem bírnák el. Mi, valahányan, akik mások vagy csak magunk hite szerint kinőttünk a fajunkból, akaratlanul is fajunk ellenségei vagyunk, mihelyst az erőnk több, mint vis inertiae. Csak ha egy nagy világrobbanás teszi majd a magyarság sorsát a magyarság kezébe, jöhet el a sora annak s természettudományos törvények szerint, hogy a magyarságnak ne a maga akármilyen életben maradása legyen az egyedül fontos valami. Ezért nagy fátum a magyar fátum, ezért lett protestánssá a legszorongatóbb időkben a magyarság, s ugyanilyen törvények szerint nem lett a románság sem protestáns, sem óriási zömében unitus.
Most még csak a másik tévedés[é]ről és elhallgatás[á]ról szóljak röviden Szabó Dezsőnek, akivel pedig olyan nagyon egyetértek. A protestantizmus azért antidemokratizálódott, s antidemokratizálódik folyton, mert a magyarságnak is ez az életösztöne, de ez a folyamat nem tart örökké. A magyar protestantizmusnak volt, van, s mindig lesz néhány vezére, aki csak parancsoló néhány órára, muszájból felejti el, hogy mit is jelent a protestantizmus. Örökös tiltakozást és lázadást tudniillik minden bilincsek ellen, és mindazoknak összetartozását, akik nem akarnak tartozni sehova, ahol nem a nyáj, de a karám a fontos. A protestantizmusnak ez a lelke éppen úgy föl fog szabadulni, mint a magyarság igazi, röpülő lelke, mihelyst ezért nem kell az életével fizetnie.
Vagy pedig a régi, kipróbált fegyver sem lesz erős, s a magyar protestantizmusnak éppen úgy nem lesz mondani- és teljesítenivalója, mint a magyarságnak. Nem hinném, de lehet, s akkor a probléma meg fog oldódni megsemmisítően és könnyen, mintha soha probléma se lett volna. Egyelőre érdekes, és német vagy szláv tudósok igen okos dolgokat fognak majdan kiolvasni abból, hogy milyen sokféleképpen megkínzott, mostoha magyaroknak és protestánsoknak fájt különösebben és legmegértőbben az a probléma, mely miatt nekik volt legkevesebb nyugalmuk és honjuk e hazában.
Ny 1913. augusztus 16.
Ady Endre
"Rohanunk a forradalomba"
Érmindszent, augusztus 21.
Lázár György, kedves bátyámuram, Szeged város neves podesztája, a legszeretnivalóbb literary gentleman, nagy kárörvendezéssel lehetne most hozzám. A Dugonics Társaság nevében tudniillik sok szeretettel invitált Szegedre verseket olvasni pár évvel ezelőtt egypárszor. Bizony isten vágytam erre a kirándulásra, mert voltam már a Dugonics Társaságnak, Lázár Györgynek s az irodalmi felolvasások legkedvesebb vidéki publikumának vendége. Nem is emlékszem biztosan, restség, nyavalya, külföldi kóborlás vagy mi volt az oka, hogy költői mineműségemben másodszor is szabad elhatározásomból Szegedre el nem juthattam. Most Lázár György bátyám, ha nem volna olyan nobilis úr, mint amilyen, kicsúfolhatna, hogy bezzeg el fogok menni Szegedre, ha a kir. ügyész hívat.
Mert hívat Szegedre a kir. ügyész, amit nem akartam elhinni az első újsághírek után, de ma már szinte bizonyosra kell vennem. Hatunkat fogat egyszerre pörbe a Nagy György eltörölt Köztársaságából, melybe különben én úgy kerültem, mint Pilátus a credóba. Nagy György átvette egy politizáló versemet a maga kis republikánus lapjába, s most itt állok az alkotmányos államforma megtámadásának vagy talán még nagyobb valaminek bűnével terhelten.
Furcsa az én dolgom ezekkel a politikás versekkel, melyeket sok dühvel-kedvvel írogatok néha, s melyekért mindig lehordanak esztéta barátaim. Ők azt tartják, hogy az ilyen versekkel lefokozom magamat, és meggyöngítem egyéb poézisomnak emberibb és súlyosabb dokumentumait. Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa. Nem tudom a történőket előkelően, finoman a múltba vagy a jövőbe transzponálni, és mert talán a vers leginkább az erőm, verssel üvöltök bele a politika kakofóniájába. Az effajta részvevést a ma politikai harcaiban legjobb erőnkkel s mindig a fölszabadulni vágyók mellett olyan nobilis, de muszáj adónak tartom, mint a milliomosok jótékonyságát.
Hogy bűnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes, de köztársaságot, istenemre, nem akartam csinálni. Nagy Gyurkának én megírtam, és meg is mondtam, hogy csinálják meg nélkülem szépen, mert én egyelőre sok-sok harcot látok sürgetőbbnek. Azt nem tagadom, hogy ha Nagy Gyurkáék jól megcsinálták volna az ő vágyott államformájukat, ezt éppen úgy nem támadtam volna meg, mint a mait. Egyelőre én inkább antirepublikánus vagyok, esküdt ellensége például annak a hatvan vagy hány undok, kis, nemesi köztársaságnak, mely vármegyének hívatik. Különben pedig a hatalomnál semmit sem respektálok jobban, s az én forradalmárságom az, hogy Bécs az ő hatalmát ne egy kis zsiványhaddal, de Magyarország népével ossza meg idehaza.
Biztosan lesznek ott Szegeden jó esküdtek, lesz lelkes védőügyvédem, a versem sem egészen rossz, nekem is lesz mondanivalóm, nem írok hát elő-védbeszédet. Csak elbúslakodom sorsomon, mely a vénülő primadonnákéhoz kezd hasonlítani: öt évvel ezelőtt még nem kellett ügyészi reklám verseimnek. Most íme ez a bűnös vers, melynek "Rohanunk a forradalomba" a címe, több mint egy éve jelent meg napilapokban s a télen a legújabb verskötetemben. S azon pár száz emberen kívül, aki még meg szokta venni minden újabb kötetemet, senki se tudna erről a versről, ha Nagy György és a szegedi kir. ügyész nincsenek.
Mindegy, készülök a második szegedi fölolvasásomra, ahol azonban már nem is én olvasok föl, hanem, ha jól tudom, az esküdtbíróság jegyzője. Előre kérem a jegyző urat, olvassa jól föl majd a versemet, mert ennek a nyomorult poétafajzatnak nincs nagyobb büntetés, mintha a verseit rosszul olvassák fel.
Világ 1913. augusztus 23.
Ady Endre
Érmindszent[,] augusztus 28.
Csakugyan megtörtént volna itt a szomszédunkban, Szatmár vármegyében, hogy egy falu kálvinista népe nagy elégedetlenségében el akarta csapni az Úristent? Nagyon hiszem, mert itt nálunk is hamar megtenné ezt akármelyik kálvinista magyar, s szintén azt mondja, hogy amit az Ég csinál, legalábbis nem gilt. Templomot, papot, kántort, orgonát, harangot tartunk, adót fizetünk, imádkozunk, odafent pedig mégse vigyáznak reánk.
Az is Szatmár vármegyében történt valamikor, ha jól tudom, Szentmiklós községben, hogy az új, díszes templomba belecsapott az istennyila, s a templom lángba borult.
- Mi lesz most már - jajgatott a parókia tornácán a tiszteletes úr -, miből építünk megint az Úrnak új hajlékot?
- Nem építnék én neki - ordította be az utcáról egy haragos magyar, tekintélyes presbiter - még istállót sem, nem érdemli meg, aki a saját házát fölgyújtja.
Ez a kálvinista magyarság - Móricz Zsigmond magyarjai - hamar dühbe jön a méltatlanságon, s hamar kidörgi az "eb ura fakó"-t. Valamikor a császár, sokszor két erdélyi fejedelem s három török pasa között lehetett választania, hozzászokott.
Itt nem volt ritkaság, hogy egy-egy haragos község átpártolt nem is a pápista, de az oláh vagy orosz istenhez, ahogy a görög katolikust hívta. Egy ilyen római katolikussá vált református gyülekezetet a plébánosa addig nógatott, míg elindult Máriapócsra is, búcsúra. Persze szégyenkezve kullogtak, zászlót nem vittek, nem énekeltek, s így nem tértek ki, mint a búcsúsok elől szokás, a szembejövő szekerek.
- Hát kendtek is búcsúsok - mentegette magát egy kérdőre vont szekeres -, hiszen kendteknek még feszületjük sincsen.
- Hát ez mi az Isten nyavalyája[?] - rántotta ki a vezető kurátor a szűr alól, ahol rejtegette, a szent feszületet.
Ezek nem anekdoták, ezek való történetek, száz hasonlót és igazat tudok e vidékről, s ezek legjobb jellemzői a kálvinista magyarnak. A francia paraszt - Jaures beszélte - hamar válik istentagadóvá, a papját is elkergeti, de a templomot és harangot megőrzi, hogy boszorkányok arra ne jöjjenek, s a jégesőt is el lehessen harangozni.
Mostanában egy kis vitánk folyik a magyar protestantizmus problémájáról, s úgy gondolom, hogy a problémát a kálvinista paraszti lélek ilyensége is súlyosítja. De mindenekfölött pedig súlyosítja a legújabb protestáns papi nemzedék elképzelhetetlen silánysága. Vannak, persze, hogy vannak ma is jeles, tanult és holtig tanuló papok, de a nagy többség egyszerűen szánalmas. Egy-egy kálvinista egyházkerületben a papok imádkoznak az esperesük életéért, mert nem tudnak maguk között senkit, ki e tisztre méltó legyen. És ami meglepőbb és csodálatosabb, még önmagukról sem hiszik[,] talán titokban sem, hogy a többinél különbek volnának. S ennek éppen most kell így lennie, mikor az iszonyú klerikális megpróbáltatások idején éppen a kálvinizmus kerül természetszerűen az első tűzveszedelembe.
Soha, sehol még nép olyan kivételesen preparált egy racionális erkölcs-vallásra nem volt, mint a kálvinista magyarság. Csak éppen gondolkozó, tanult, nemes szellemű, népbarát papok kellettek volna ehhez, s meglett volna. Most azután kérdés, hogy ez az elhanyagolt, elkoldusodott s elkeseredett nép állni fogja-e, mint régen, a nyomorgatást. Kérdés az is, hogy mikor dacossága elpártoltatja az Úristentől, ha azután nyilván a földi hatalmasságok következnek, előrelát[ható] eltiprásukból lesz-e valami haszna is a haladásnak?
Mert ami Milotában történt, gondolom Milotában, ahol az Istent el akarták mozdítani, nagyon rokonságos az Esze Tamásék lázadásával. Ha Milota elégedetlen a saját Úristenével, hogy bírja el sokáig nézni a grófi százezer holdakat s a váradi és szatmári püspökök dúsgazdagságát. Be kár, hogy ez a szép forradalmi néperő híjával van a vezetésnek, a kemény, együttes, kultúra- és szabadságcsináló fölhasználásnak.
A milotai Isten-válság ilyen nagyon komoly, ilyen nagyon szomorú eset: menekülő forradalom lesz ebből is, Amerika. Mert a főszolgabíró és a csendőr bizonyosan nem engedik szabad prédának egy Milotán sem és egyik Úristent sem, mert sejtik, hogy azután mi jön. A nép pedig miután Rákóczi elébe nem mehet, mint Esze Tamás idején, elmegy szépen oda, ahol az Úristen jobban vigyáz reá a munkájáért, a vér- és pénzadójáért.
Világ 1913. augusztus 30.
Ady Endre
A vörös postakocsi
Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az. A vörös postakocsi, a Krúdy Gyuláé. De én nem tudom, csakugyan, okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regényével váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krúdyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók, és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörténhetik.
Én Krúdy helyén nem Anyeginből vettem volna mottót a könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a Tündérálom, Petőfi négy sorát. "Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket - Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet". Mert Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentőjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát.
Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyen mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a Krisztusanyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott.
A vörös [posta]kocsi nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény - ha ugyan regény - nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon - kívül bitangolnak.
Ezek az emberek adnák a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna több, főbb, megindítóbb maga Krúdy vagy[,] mondjuk[,] Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy prózaizált és krúdysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerűt úgy akartam volna tavaly egy verses regény kísérletemmel. De ugyane miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószínűtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok olyan nem-valószínűséget, amely a művész legmélyebb élet- és magalátása.
De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy, ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának. A művészpsziché diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti budapesti sorsunknak, ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori ifjúságunkat meghurcoltuk. Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságukat akarják megtalálni. "Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már"? - nem. "Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet".
Ny 1913. szeptember 1.
Ady Endre
Úgy hallom, hogy Szabó Dezső protestáns problémája nem egy egyházi lapot szólaltatott meg, de én hű, félig-erdélyi ember csupán a kolozsvári kálvinista lapot olvastam. E hivatalos református közlöny cikke mögött (alatta különben, ha jól emlékszem, Alef jegy állott) csak Kenessey püspököt, Nagy Károlyt vagy Ravasz Lászlót szabad keresnem. Furcsa, hogy nekem, ki Szabó Dezsővel szeretetes, kis vitába[n] álltam, most kénytelen vagyok úgy fölpattanni, mintha a Szabó Dezső okos és majdnem helyes írása az enyém volna. Kenessey őfőtiszteletűsége és méltósága békés, sőt nyámnyám és rangossá vált ember, s alig hiszem, hogy szóba álljon legalábbis nem méltóságos valakivel. Nagy Károly volt s esetleg leendő püspökjelölt, ravasz úr, az erdély kerület generális nótáriusa, ő se lehet Alef(?). Marad egy nagy R-ű, Ravasz László, kit ifjú és érdeklődő embernek mondanak, szintén püspökjelölt lehetne, ha pár év múlva idősebbé válván, aggulván a harmincoló években alkalmat nyerne erre. De ha Ravasz Lászlót alap nélkül gyanúsítanám, ezerszer kérek bocsánatot, mert a Szabó Dezsőnek válaszoló cikkecske legalábbis nem magyar tempós. Persze, hogy nem is intelligens, mert a fő fütyköse valami nagyon kalandos, gyanúsítgatónak tetsző, igen személyes, állítólagos eset, mely ha igaz is volna, Kenessey püspök úr szégyellhetné s nem Szabó. Egyébként a "részeg" és "bolond" szavak egyenesen a polgári korlátoltság (mely papi palásttal súlyosbítható) számára lettenek kitalálva. S ha azt írja a kolozsvári cikkező, hogy a magyar kálvinizmus bűne az, hogy Szabó Dezsőket nevel, ez gorombaságnak is szegényes, de ötletnek pláne az. No, azután a híres, olcsó és ma már, sajnos, híg és hiú dicsekvés, hogy a protestantizmus egyéniségeket teremt, szabad és szabaduló embereket. Erről talán ne is csevegjünk, mert ennek csak így kellene lenni, s véletlenül úgy áll a dolog, hogy a protestantizmus individualista hajlandóságú csoportokat fogott meg egykor, s hagy cserben máma. De viszont kérdez egy igen frappánsnak szántat Alef úr: havajon Hatvany Lajost vagy Baksay Sándort tartja-e Szabó Dezső a mai magyar lélek igazabb és teljesebb reprezentálójának? Ebben az ügyben sem várhatok a Szabó Dezső barátom egyébként majdnem bizonyos felelésére, hanem sietek hozzájuttatni Alef urat, hogy adhassa az ártatlan megrökönyödöttet. Valóban, mint titokban föl is tehetné, én - óh, kálvinista konvent, de jó, hogy a tridenti zsinatnál kevesebb a hatalmad - csakugyan Hatvany Lajost tartom az igazibbnak. Baksay író úr Gyalogösvénye s Szederindái majdnem helyesírással írott, kedves, együgyű valamik, s Homérosz-fordításairól sok szó eshetik némely kisfaludysta és akadémikus között. De a jámbor úgy áldozott az úgynevezett múzsának, hogy - gondolta - Kis János is szuperintendens volt, habár csak lutheránus, tehát nem lesz nagy baj ebből. Nem is lett, de Baksay őméltóságának, sajnos, fogalma sem lehet, hogy [Hatvany] mit írt és tett (kedves gyanúsítóim számára ez a "tett" nem jelent most okvetlenül pénzt, amiből állítólag Hatvanynak bőven van) a magyar lelki kultúráért, mondjuk irodalomért. Most kissé talán elkedvetlenedve, szíve ellenére németül ír (bosszantóul talentumos németül és magyarul is), de hogy az irodalom ma egy kicsit az élethez tartozik e toprongyos, kis országban is, ebben Hatvanynak sok része van. Ezt persze nem tartozik tudni sem Alef, se Baksay őméltósága, aki még úgy nőtt föl, hogy az írót a földesurak tűrik és tartják el.
Kezdek nagyon igazat adni Szabó Dezsőnek, mert butácskaságokat, dühöket vált ki az emberekből, kiket az ő problémája (igazi probléma - már megírtam) cipón és zseben talál. Nem, urak, kiknek tenorjához íme alkalmazkodni próbáltam, nem, urak: így nem lehet megoldani ezt a problémát, mely nem is az önöké.
Ny 1913. szeptember 16.
Ady Endre
Már szeretem Budapestet, akit[!] olyan sokáig gyűlöltem, már szeretem, s rettegek e növekvő, nagy szerelmem miatt. Visszameneküljek én régi Párizsomhoz, vagy Rómához szegődjek: a szépek e két szépéhez - ez ma már aligha gyógyíthatna meg. Én a Bródy Sándor szerelmes gyönge emberei közül való vagyok, kik legalábbis közel akarnak élni az ő szeretettjükhöz. Hát haza kellene mennem, az én kis Érmindszentemre, vagy elbújni kegyes hívást várva valami kis erdélyi másik faluban.
De nem tudom, miket kell még nekem bevárnom, miért nem lehetek még mindig igazán megbékült s bújva csöndességben elvesző. Arra, a mi vidékünkön, tegnapi legendák élnek különös, rejtőző emberekről, űzött s megállott kalandokról és különös bánatos emberekről, akik kétszer halnak meg. Mintha csak Jókait olvasná az ember, holott tegnap éltek s a mi vidékünkön, mely úgy látszik, kedves temetkező helye az eleveneknek.
És így jut eszembe kettő-három e tegnapi legendák közül, száműzött és magukat száműző emberekről, mik szólnak.
Még nem volt vasút sem a Szilágyságban, amikor gróf St.-nak, egy nyalka dragonyostisztnek, le kellett Bécsben oldania a kardját. Kis oláh faluba dugta el a császári házzal is rokon hatalmas családja, kapott némi kegydíjat, de a vármegyéből moccannia se volt szabad. A pálinkához menekült a gróf, kis kocsmárosok hiteléből élt, néha cigány putrikban hált, s árokból szedték össze részegen. Neki megadatott a föltámadás, a St.-családba beleütött a dög, s a szilágysági száműzött sok-sok milliós hitbizományban ült, mikor egyszer kijózanodott, s jó ruha volt rajta.
B. Erzsébetnek Polónyi Géza volt a védője, s néhai öreg N. grófnak sok pénzébe került ez az Erzsébet asszony, aki különben egy francia grófot s földbirtokot vásárolt, s itt halt meg nálunk ő is. De itt élt, és kalandosan, a Vásonkeöy-pör híres fátyolos hölgye is, akinek dolgairól ma is csodákat mesélnek.
Különös familia lappangott pár évig egy másik szomszédos faluban is, hol kastélyt, birtokot vettek, s nagyon nagyúrian éltek. Gyorsan párologtak el a vidékről, hol ezer gyanú támadt rájuk, s komoly urak hiszik, állítják, hogy a családfő a mayerlingi tragédia egyik valamilyen szerepese volt.
Még különösebb valaki volt az a francia úr, aki Bikszádtól nem messze vásárolt egy darab erdőt, s építtetett bele magának kastélyt. Óriási kőfalakkal zárta körül, cselédsége is francia volt, s [a] kastélyból csak egy idegen, hűséges oláh cseléd járt ki a világba. Erre se volt még akkor vasút, s mikor a vasút épült, az úgyis komikusan magas falakat még magasabbra emelték. A várurat soha senki se látta, s mikor meghalt, a cselédség is eltűnt, s a vármegye talán ma is hasztalan keresi, honnan jött valóban ez a remete francia, s élnek-e valahol övéi.
Ezek és mások még, sokan, milyen különös, mind oda jöttek mifelénk, mindenfajta fáradtak és rejtőzködők. Mintha egyenes parancs volna ez[,] hazamenni, kiszakadni mindenféle szerelmekből, rejtőzködve várni úgy, hogy már nem várunk semmit.
És mégis még nem tudok, nem lehet, most már Budapestet szeretem, őt is viszonzás nélkül, s őt is úgy, hogy elhagyni nem tudom. Valamikor elhagytam a szerelmeimet, s most azok a szerelmek sokasodnak, melyek elhagynak, mielőtt visszaszerettek volna. Talán holnap-holnapután bele fogok mégis fáradni, talán megérkeznek a titkos bevárnivalók vagy a nyílt reménytelenségek, s akkor én is mehetek haza, a rejtőzködők hazájába.
Világ 1913. szeptember 23.
Ady Endre
(Levél a szerkesztőhöz)
Kedves, jó szerkesztő uram, ha Te valamire azt mondod, hogy érdekes és a publikum elé való, akkor bizonyosan az, és még a köteles, rendszerint csinált szerénykedéshez sincs jogom, ha Te megtiltod. Te úgy hiszed, hogy Ady Endre élete és gubója és mentsvára: családja, háza, szülőfaluja érdekli az embereket, érdekli még, vagy érdekli már. Legyen neked a Te hited szerint, hiszen ugyancsak Te voltál az, aki mikor is nyolc-kilenc év előtt elnémító erővel röhögték ki a verseimet, reám parancsoltál, hogy írjak, és ne féljek. Mai, feltörekvő ember minden pályán eléri azt[,] hogy ha nem is családot, de úgynevezett tűzhelyet alapít a pénzéből, a véréből, ami okos dolog. Nekem kijutott a vérből, ha pénz nem is sok adatott, de ha mind a kettő együtt lett volna tán: a civilizálódásnak ezt a legszebb polgári állomását nem érem el.
A kálvinista predesztinációnak szédítő paradoxonából s a török fatalizmusból csináltam magamnak egy különleges vallást: szóval agglegény vagyok, hazátlan, otthontalan, kóborló. Azaz mégsem: íme Érmindszenten vagyok megint, drága, nagyon oláhosodó, nemes kis érmelléki falumban, az édesanyám, az édesapám hajlékában. Négy-öt évvel ezelőtt megpróbáltam, s gyöngyösen ment volna a falu, a falusi élet, az elparasztosodás, az anti-Budapest, de már ennek a képzelésnek is vége. Nem bírom ma már a falut, nem tűröm, nincs számára mentségem, nem viselem, akár egy magyar vidéki várost, mely az ő budapesti, sőt wieni ambícióival még tűrhetetlenebb és elviselhetetlenebb. Hiszen Budapest is falu, s lakosai többnyire falusi emberek, s amit szeretünk benne, az az ő különös falusága, hiába az aszfaltja, a magisztrátusa, Bárczyja, Vázsonyija, álmai, korcsmái, világítása és fölséges női.
Legbecézettebb álmom a biztosításos remeteség, ami azt jelenti, hogy ha az Úristen további élettel ver meg, Budán fogok lakni, de csak azért, hogy közel legyek Pesthez. Tudniillik Pestet utálom, de tőle, belőle élek, képzelt avagy igazi barátaim ott találhatók, s az asszonyok is Pesten vannak, de tán csupán azért, hogy az ember átvigye őket Budára.
Nini, mennyi mindent kezdek összehordani, holott Te, kedves szerkesztő uram, Érmindszentről parancsoltál szólnom, saját külön tuszkulánumomról s a mi kis kúriánkról.
Hát Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán alszom és álmodom, és az édesapámat, aki pontosan hajnali öt órakor káromkodja el magát az alsó udvarban, holott ma már nem is engedjük gazdálkodni, kicsi földjét bérbe adattuk, s két olyan szükségtelen vén cselédje van, akikért nem is érdemes a tüdőt szaggatni.
Érmindszent Szilágy vármegyei falu (sokszor könyörögtem, édes szerkesztő uram, gyere le egy unalmas nyári napodon, hadd kedveljünk és vendégeljünk a mi otthonunkban), s utána Mandzsúria következik. Ugyanis: húsz év óta ígérik nekünk, hogy köves utat csinálnak mifelénk, azonban ma is még tengerszemek járnak ki-kirándulóba pocsolyás utainkra.
Gyakran vagyok Érmindszenten, ha nem is sokáig, talán a világtól elmaradt, konzervatív szívem lehet ennek a magyarázója: nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna, de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhető, komikusan fiatal, de bizony mégis öregúr.
Nagyszerű úr ám az apám: családjának egyetlen tagja, aki elrúgta volt magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt. Késő és lehetetlen volt és volna az öreg urat megszelídíteni, hiábavaló is: édesapám már csak maradjon meg olyanosnak, amilyen voltával rontotta vagy igazította az életünket.
A házikó, ahol lakunk, újabb ház, a régit, ahol születtem, az alsó udvaron, nem mertem megmutatni, mert még mindig túlelegen bántanak és nem szeretnek engem, s rögtön meggyanúsítanak, hogy saját magamnak sietve ajándékozom a csak halott és nagy költőknek kijáró megtiszteltetést.
De nem rossz hely ez a mi kis kúriánk, egy majdnem három hektáros telek közepén és fásan, délnek nézően és virágosan, ami megint az anyám akarata, aki pedig a maga nagy, passzív lelkével csak úgy akarhatott mindig valamit: nemakarást kellett tettetnie.
Érmindszentre én akkor megyek, amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok. Kacérkodom, talán ma még csak kacérkodom az öregséggel, de ez az öregség bizony csak a nyakamon van, s félek, maholnap megint összebarátkozom a faluval, Érmindszenttel, s ha egy tébolyodott percemben meg nem házasodom, s ha a városi remeteségem fikció lesz, hazajövök Érmindszentre.
Egyelőre s különösen nyáron, gyakran vagyok itthon, ez már törvény, meg azután az öcsém, egyetlen testvérem, tanár, aki - oh, boldog ember! - úgy vakációzhat, mint egy diák, s szülő öregeim együtt kívánnak bennünket látni és táplálni.
Édes szerkesztő uram, a többit csak akkor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba, ahova annyiszor hívtunk, csábítottunk. Akkor majd meglátnád, hogy nekem csak innen lehetett jönnöm, ahol nyaranként a lugasban olvasok és írok, és a szobámban szúnyogokkal viaskodok, mint egykor Pesten és az országban másféle szúnyogokkal. És látnál egy kicsi fiút, aki harmincöt, sőt majdnem harminchat éves korában nem fél még Tisza Istvántól sem, de alázatosan meghallgatja az apját, mikor házasodásra buzdítja s a költőség haszontalanságáról beszél. Az öregúrnak nagy fájdalma, hogy nincsenek unokái, s hiába magyaráznám neki, hogy ezer vers, olvasó és hivő se kutya - ezt se hiszi el nekem.
Fene rossz sorsa van nálunk a poétáknak (és most hencegek), a poétának, de mégse lehetetlen, hogy én hamarosan le fogok csendesedni, élni és írni megszünök, s hazamegyek a mi kis "kúriánk"-ra. Az apám egyébként a ház mögött szép helyet szemelt ki, ahol az Érmindszentre származott diósadi Adyak fognak szerényen és csöndesen temetkezni. Ölellek, kedves jó szerkesztő uram, s az Isten tartsa tőled távol az ilyen gondolatokat.
Az Érdekes Újság 1913. szeptember 28.
Ady Endre