(Pascal. Az Emberi okmányok második kötete)
Katona-pap írta ezt a könyvet, óvatosan persze, mert kellett a cenzor "nihil obstat"-ja s a váradi püspök, akinek a könyvet írója ajánlotta, "imprimatur"-ja. Kozári nyugtalan katolikus (hadapródiskolai tanár), ki egy kicsit hasonlít a zabolátlan és zseniális Czirbusz Géza egyetemi professzorhoz. Első ilyen könyve a mi irodalmi forrongásunkról szólt, s nagy és szép dolog, hogy sok évvel ezelőtt ez a katolikus pap mellénk, újakhoz, állott. Ez a könyve természetesen csak a pietista, elvallásosodott Pascalt írja le, de rengeteg olvasottsággal, adattal, újsággal.
A francia XVII. századnak alig volt kiválóbb, példázóbb képviselője Pascalnál, s mintha a mi szegény korunk hajlandósággal bírna a XVII. századba visszavágyáshoz. "Pascal lelke győzhetetlenné vált Istenével" - írja a filozófus és filozófiaíró Kozári egy szerencsétlen összevetésében Széchenyi Istvánunknak Pascallal. Mégis, bármilyen keresztény és megengedett írás a Kozári könyve, kilázad belőle minden lapon a kutatás, a látás. Szép, ha megkötött könyv is, elmélyesztő, s különösen ajánlatos a mai embernek Pascalról tudni, mikor tudásai talán mindenről olyan hiányosak és kétségekbe kergetők.
Ny 1914. augusztus 16. - szeptember 1.
Ady Endre
Anatole France, az ember, engem valami tíz évvel ezelőtt majdnem megsértett, de ez nem baj. Azóta már tudom, hogy a nagy embereket nem kell személyükben megismernünk, s szerény magam is utálom azokat, akik verseim után testi magamra is kíváncsiak. Azután nem vagyok én pártos a háború ellen, hiszen minden a világon eleve elrendeltetett, s ha a Földön háború dúl, kell a háború, ha engem szomorít is. Ellenben elolvastam France legutolsóbb könyvét, s tele van a szívem hála-riadalommal. Értem én a Párizst-temető Ignotust, magam is régen megírtam, hogy a francia ember a legkedvesebb, de egyben a legkomiszabb is. Mégis testvéreimet az Úrban, Párizsban és a latinságban félve intem, hogy ne legyenek túlosan dühösek és igazságtalanok, Franciaország nem a mai kormányzat, nem a mob, hanem az örök francia géniusz. Jaj volna nekünk, magyaroknak is, ha egy hirtelen és tudatlan helyzetből mondanának ítéletet rólunk. A francia: Anatole France, a szkeptikus, a nihilista s mégis a világ legkülönb optimistája, az Ember. Nem is elég, ha azt mondom, hogy Ember, mert ő a könyvében az angyalok országában jár. S bár nekünk fontos saját ember-voltunk, Anatole France a lázadó angyalok szeretetét s küzdelmét ráruházza az egész Földre s minden teremtményére, ha netalán az Ember eljátssza az érdemesség jogát. És az egész Mindenségre is, mert ne tessék hinni, hogy a Föld minden és nagyon fontos. Franciaország ma csúnya, kicsinyes, ostoba, dühös, de tessék elolvasni France könyvét: a francia géniusz él.
Ny 1914. augusztus 16.- szeptember 1.
Ady Endre
A fiú huszonegy éves, erős, éhes, budapesti, nekem titkárom is, fogadott fiam is. Bizonyos, hogy harcba fog menni, viszik, s bár a fiú okos, kellően, pestiesen cinikus, ezúttal csupa hit, és csodákat vár. Bánt ez a kifordultsága, ez a síró és bízó elcsecsemősödése, s válogatott rémítésekkel kínozom. Hihetetlenül kínlódik, remeg, szenved, dadogva próbálja összeszedni az ellesett mentő frázisokat. S azt mondják, hogy ezekből ott a harctéren hősök lesznek egyszerre, s amint nézem verejtékező, erős, sápadt homlokát, valóban mintha látnám rajta azt a bizonyos hősi koszorút. Abban a percben, amikor ott lesz a többiek között, igaz lesz, történnek csodák, ha minkmagunk tudunk csinálni.
Ny 1914. szeptember 16.-október 1.
Ady Endre
Mégis, mi fog történni az igazi egyetlenekkel, a dölyfös individuumokkal avagy egotistákkal, mint a svihák Barrès csúfolja őket? Mi lesz azokkal, akik nem a maguk kis cirkulusaik megzavarása miatt remegnek és dühöngnek, nem is a bőrük miatt? Azokkal, akiknek a világ fölfordulása, a megvetett és mégis pótolhatatlan, zagyva, egész világé, azért sérelmes, mert agyonnyomja a különb világot, őket, az övékét? Az ő katasztrófáik még a világkatasztrófában is megrendítők, s az ő világaik nem tűrik el a térkép-kiigazításokat, mint a Föld világáé. Boldogak azok, akik most megriadtan, egyszerűen eldobják a különbözés maszkját, melyet rájuk hiúság, divat erőltetett, s szaladhatnak nyájaik felé, melyektől kissé elkalandoztak. Sohse volt nagyobb szerencse mindenkihez tartozni, mint ma, és sohse roppanhat össze szörnyűebben[!], mint [ma,] aki egyetlen. Ők most az árammutatók, erőmérők, s ha holnap még találkozunk velük, ez azt fogja jelenteni, hogy a világ mégsem fog a tegnapiból egészen mássá zuhanni vagy fölcsapódni.
Ny 1914. szeptember 16.-október 1.
Ady Endre
Lehet, igazuk van azoknak, akik azt remélik, hogy az embereket különbekké fogja uniform[iz]álni az Idők jelen tanfolyama. Sohse volt szükségesebb, szabadabb, sőt jogosabb az optimizmus, mint most, s katonás korhoz katonás virtus illik. Az azonban valószínűtlen, hogy civilizációnk még jó darabig más utat vehessen, vagy pláne a tegnapi, mondjuk eddigi, magasságokat túlhágja. Nevelni azonban okvetlenül nevel, szervezni azonban okvetlenül szervezni fog, tömegeket szervezni, ez a háború. S ha akadnának netán még költők és gondolkozók e földön, s ami még lehetetlenebb, ezek között arisztokratáskodók, ezeknek pont megérkeznék a második problémájuk. Az első a szocializmus volt, melynek tömegeitől úgy irtóztak, mintha a renaissance előtti kereszténységet hozták volna vissza. A szocializmus - tudjuk - jó gyermeknek bizonyult, engedelmesnek és tanulékonynak, talán a háborúhoz sem értenőnk [!] nála nélkül úgy, ahogy értünk. Az új militarizmus, mely természetesen korát és ennek civilizációját nem tagadhatja meg, íme, újabb tömegeket, új kemény diót ígér. Éppenséggel nem tartjuk lehetetlennek, hogy ez új tömegek a szükséges moratóriumok lejártával fizetni fognak elődeiknek, a szocializmusban szervezett tömegeknek. A szocializmus segítette az új tömegeket formáló háborút, s az új militarizmus tömegeiről nincs jogunk föltenni hálátlanságot. Legalábbis annyi történni fog, hogy egymást súrolva is sok simítást fog elvégezni két ilyen hatalmas felület. A nagy intellektuális kultúra féltői pedig temperamentumuk szerint vagy megint aggódjanak, vagy megalkudva reménykedjenek. Nálunk, nekünk, már ti. akiknek ilyen gondjaik volnának, külön vigasztalás, hogy a mi burzsoázi[á]nk még jóformán meg sincs, s akik megérik (ez ellen két világháború se tehet semmit)[,] majd gyönyörködhetnek mindama gyönyörűségekben, melyeket a burzsoázia kifejlődése, virágzása és rothadása adni tud és szokott.
Ny 1914. november 1.
Ady Endre
62. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ
Úgy szaporodnak a tegnapok, mint a tengeri nyulak, s én nem is tudom már, mely és milyen tegnapon írtam Bölcsességednek utoljára, Madame Prétérite. Íme, Madame, Hanyagoltságod pénztárába akkor fizetem be a szív bánatpénzének örömét, amidőn, ha tetszik, rám se pillant. Kár elhagyniuk egymást a találkozottaknak, mert a találkozások mindig szentek, s újra élni talán lehet, de újra találkozni soha. Hiszen azért szaporodnak olyan gyorsasággal a tegnapok is, mert ma minden és mindenki minutánként meghal, hogy élhessen. Mi nagyon elhagytuk egymást, s mivel folyton-folyton élünk, nagyon össze kellene kerülnünk ismét, mert Élet voltunk volt [!], és Élet szeretnőnk [!] lenni. Tehát valószínűleg meg is szépültünk mostanában, mert a művész, az asszony és az Élet meg szoktak szépülni, ha szeretik őket. S minden más hazugság, tűnődő fejek fájása: sohse volt szeretettebb az asszonyiság, a művészet és az Élet, mint ma. S ez evangéliumos fölfedezés örömét kinél róhatom le kedvem szerint valóbban, mint Mindenségednél, Madame Prétérite? Be jó, hogy én vagyogatok még, be jó ez Félreértettségednek, mert eljött amaz idő, amikor a Múltat leginkább fosztogatják s éktelenítik. Jó az ilyen agyonszántott föld, mint én vagyok, az ilyen mag-őrzésében kiszámíthatatlan szántóföld, melyben még a Bizalom is megterem. Valószínűtlen és talán valótlan csókjainkra kérem Ragaszkodóságodat, Madame: segítsen most nekem az igaz Múlt megvédésében. Olyan különös parvenüség lett úrrá e megkótyagosodott világon, mint már néhányszor, mikor a nagy tömegek szerephez jutottak. Bolond hisztéria csattog szerteszét, abban az örömben élvén, hogy most már egy nem is új, de más világ jön. Hiszen igen, hiszen mindig új és más a világ, mert mindig mások és másként szürcsölgetik. És mindig ugyanaz mégis, mert az ember szürcsölő képessége alig-alig nőtt valamit, s még az irtózattal is úgy van, mint a nagyon hideggel vagy a nagyon meleggel. A sok öröm és a sok kín csak fantáziálás, az új nem új, a Múlt nem Múlt, de azért mégiscsak védjük meg a Múltat.
*
Jártunk-e mi együtt, vagy együtt jártunk-e mi Párizsban, Párizsunkban, mely kínokban vonaglik most, mint egy makrójától fojtogatott szabados delnő? Ha együtt kóborogtuk volna be a Várost, kinek meg kell bocsátanunk, miként Magdalénának Krisztus megbocsátott, ne feledjük el egymást. És ne feledjük el, hogy Párizs rabló volt, mint a szerelem, de a szerelemnél szebb ajándékot nem kapott az ember, és Párizs csakugyan az új Athén volt. Be rejtett engem, be mámorosított, be rossz volt, és be vidámító: kicsiny zugainak, groteszk embereinek árnyai most megszentelődnek. Óh, Istenem, mi van a Hôtel de l'Europe-pal, a Hôtel des Balcons-nal, a hajnali Maximmal, a Rabelais-val, Madame Hubert-rel és Carmen kisasszonnyal? És mi van a többiekkel, kikhez napjaim kötődtek, más nőkkel, más zugokkal, lármákkal és szédülésekkel? És Jauresnak nem fájt-e [a] halál, él-e még Allemane, milyen most a Millerand ravasz, dölyfös mosolya, és a Párizs-Lyon-Méditerrané[e]-n jár-e a Côte d'Azur Rapide? Anatole France megkapta-e magát, s mi van az én belga-francia íróbarátommal, aki George[s] Eekhoudra esküdött? Óh, évek, szépségek, búsongások, bujdosások, legénykedések, olvasások, nézések és suttogások és készülések. Hogyan nem gondoltam én soha arra, ott, akkor, a Városban, még [a] japán-orosz háború idején sem, hogy egyszerre csak megőrülhet az egész világ? Éppen úgy jártam volna, mint a repülés kezdő gépeivel, melyeknek gyermekes próbáira ott közelemben nem mentem el, s amelyek egyszer csak, bár én nem vettem észre céljukat, mégiscsak fölrepültek? Hihetem-e még vátesznek magamat, mondja, Madame Prétérite, azután, hogy jósolni a legkínálkozóbb konstellációk között sem tudtam? Hiszen jósoltam is nemegyszer és beváltakat, például ama tréfámmal, hogy Franciaország kikészülődik Európából, talán Afrikába. De, jaj, elégedetlen vagyok mégis magammal, bár érzésem izgatottabb és izgatóbb, igazítottabb és igazodóbb mivoltában nem szabad kételkednem. Meglátja, Madame Prétérite, hogy nekünk nem lesz semmi örömünk, ha akármi is fog történni, pedig még sok akármi történhetik.
*
Azt írtam volt, hogy sok akármi történhetik még, Madame Prétérite, s hallom Örökösségednek hideg kacajú válaszát. Igaz, no, persze, hogy igaz: nem történik semmi, nem történhetik semmi, mert csak egy ember tud történtetni. Most nagyon sokan csordállottunk össze, irtóztatjuk és reméltetjük egymást, aludjon, s álmodjék szépeket, Madame Prétérite.
Ny 1914. november 16.
Ady Endre
Tisza István bizonyosan bátrabb ember, mintsem akárhogyan azért mondjon most valamit, mert neki lehet mondania. Számolnia kellett s okvetlenül számolt is avval (örömmel olvasom Jászi Oszkár cikkét a Világban), hogy vétókat kap. Vétókat éppen azoktól, akik a nemzetiségi, legelsősorban [a] román kérdésben látók és bátrak voltak világháború nélkül is. Azoktól, akiket golyónál jobban elnémított, kiformált az államok, a népek, a világok háborúja. A Nyugatban ujjongva én írtam volt Jászi Oszkár legnemesebb könyvéről, mely a nemzetiségi kérdést majdnem újra fölfedezte. Mely nem számolt ugyan egy világháborúval, de a demokráciát minden zűrös-lázas világháborún túlható panaceának mutatta ki. Kötelességnél több hittel hiszem én is, hogy nem a medve bőrére iszunk, bár én még a Tisza István helyén hallgattam volna. Úgy sejtem: ha a magyar nép a háborúval, a román értelmiség pedig népe ügyének ügyes adminisztrálásával nem volna elfoglalva, szintén nyepozvolimoznának. Vétóznának éppen úgy, mint a nacionalista magyar ellenzéki politikusok avagy mi, a nemzetiségi kérdésnek és demokráciának legnotóriusabb, de legliberálisabb egybekapcsolói. Tisza István megint csak arra gondolt, hogy a fajtájabelieknek ne csináljon bajt egy fránya népszabadítással. A románok kapnak szebb, jobb, több választójogot (tudjuk, hogy ez sem sok, még nem is elég), a többiek nem. Esetleg belehal e parciális demokráciába a román értelmiség, de úgy kell neki, mivel konkurrenciát csinált a mi úri eltartóságunk magyarjainak. A háború sorsa valóban katonáink, de egy kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkűek vagyunk. Nekünk megvolt s meglesz a saját nemzetiségi orvosságunk, de ez nem engedi meg, hogy a magyar nép tovább is a magyar uraké legyen. Átkozott, szép fajta ez az enyém, ez a mienk, mely élete eldobása után is azt üzeni, hogy az ő sorsa a legrosszabb, és segítsünk rajta. Talán elmegyünk katonának, orosz golyó elé, de (figyelni tessék) igazságaink itt maradnak.
Ny 1914. november 16.
Ady Endre
Köszönöm, fiúk, hogy fiatalok vagytok, s olyan verseket küldtök hozzám, mintha a világon minden rendben volna. Köztetek van ugyan egy furcsa, kedves pécsi (Fünfkirchen) gyerek, akinek a háború is fáj. Valahogyan szeretné tudniillik fiatalságát mindenbe beleháborogni, s majdnem jól is csinálja. De az én nagy örömöm mégis az, hogy a fiúk éppen olyan fiúk, mint mink valánk, s hogy nem is igaz az, mintha: inter arma etc. Nincs semmi baj ma a világon, csak némi gyorsított halálozás, s a költők, a költeni akarók úgy írnak, mint Belgrád fénykorában. Azt kell hinnem, hogy minden egy nagy tévedés csupán, azután bután és megbékülten mosolyoghatunk. Köszönöm a most érkező verseket, egyikkel-másikkal talán el is bánhatok, de legjobban azt köszönöm, hogy vannak még költők, kik összes teendőiket nem a sáncárokban végzik el. Szép, babonás fajta a magyar, már alig is van belőle, de idilljeit egy Isten is megirigyelhetné.
Ny 1914. december 1.
Ady Endre
65. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ
Szerencse, Madame Prétérite, hogy az Emberiség, a maga egészében, okvetlenül feminin nemű és természetű. Már, drága Barátnőm, én éppen négy hónap óta nem volnék, ha nem tudnám, hogy a nők megbocsátanak önmaguknak. Őnagysága, az Emberiség, alig várja már, hogy megbocsáthasson önmagának, s talán legelső okból éppen ezért fogott szörnyű vétkeibe. Mit adhatna körülsáncolt, gyarló mivoltában önmagának vigasztalóbbat az Emberiség, mint a bűnöket? E bűnökből, éppen úgy, mint az asszonyokéiból, erényt csinál megfontoltan s évszázadokon keresztül. De erényét el tudja dobni, mihelyst a bűn és erény ez összezagyválása (hiszen ezek nincsenek külön) nyugtalanítani kezdi. Drága Asszonyom, Madame Prétérite, higgye el nekem, hogy amaz "örök női" nem bók! Valóban csak a női az örök, s már régen kellett volna az okosabbaknak, a férfiaknak, kezdeni a kikerülhetetlent, az elasszonyosodást.
*
Szeretné persze, Kíváncsiságod, ítéletemet hallani a férfiúi bátorságról, melyet maguk szintén meguntak. Hát: a férfiúi bátorság éppen olyan bátorság, mint az asszony félénksége: gyáva védekezés. Védekezés a semmi ellen, a következendő ellen, minden ellen, önmagunk ellen, az Ellen ellen. Szemünkre vetik, mai embereknek, hogy folytonos kérdésünk ez: mi nincs jól, avagy mi nem tetszik nekem? Az ember arra teremtődött, nőtt, hogy vágyjon a boldogságra, mely el nem érhető, s hogy minden lépésével mégis gáncsot vessen neki. Ha valaki olyan kívánatos, szép, mint Szépséged, nevethet e professzoros bogarászáson. De mondja meg nekem, Szépséged, mit mívelhet ennyi szépséggel, ha nekünk ez csak percnyi illúzió, s ha az egész egy szép, asszonyos hazugság?
Szeretem azokat az embereket, akik gondolkozva nem gondolkoznak, s ezért szeretem a kiváló nőket.
*
Miket nem beszélnek a tarkónütöttek, a tegnapi bajtársak, óh, Madame Prétérite! Szeretnék magukat beleigazítani egy ma még nem is sejthető világ-eligazodásba, hát ezért. Kezdek még erősebben barátkozni a Múlttal: a Múltnak regulái vannak, s a Múlt nem kacérkodik. Nézze csak meg a háborút, kitől undorodok, mennyire kacérság nélkül csinálja új lehetségeit! Pedig a háború nem egy jólnevelt, túlfinomult gyermeke az Emberiségnek, ha viszont nem is az az idegen, akire a "széplelkek" remegő ujjal mutatnak. Mindenesetre mostanában, itt, Erdély [s]zélén, sokat foglalkozom a kutyákkal, lévén itt sok kutya. No hát, ezek annyival szebben élnek az embereknél, amennyi kivonandó intellektusukból az embertől eltanult.
*
Csókolom Csókolandóságod kezeit s mindent, mit kezei befedhetnek, Madame. Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok egészséggel, ezt is töltse el békességgel.
Ny 1914. december 16.
Ady Endre
Üzenet román barátomnak
Goga Octavian nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj. De, istenem, annyi fájás között, amennyi az ilyen fajtájú, furcsa embert mostanában éri, ez alig számít. Ma minden, ami jön, fájás, szomorúság és seb, ezt bizonyosan Goga, a derék román költő is érzi. Ha nem hívnak s visznek a Halál elé, ez az ármádiának a haszna vagy kára, de rajtam mit se segít. Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt az undok játékot se játékosként, se kibicként nem bírom.
Megértem én Goga Octaviánt, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos, román Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenetes nagy kérdést kapott, s erre a megfejtést az óromantikus Goga Octaviánok adják. Mindent megértek, s franciául magyaron beszélvén: meg is tudok bocsátani, ha valaki érdemes reá. De Goga barátom semmiképpen sem érdemes, s ezért nem lehetséges, hogy a kezét, tulajdon kezét valaha is megint megszorítsam.
Lehet, hogy kezdő népeknek sok joguk van, de én is és Goga is kikérnők, ha valaki a románt kezdő népnek mondaná.
Idegeim nekem is vannak, Victor Hugo rajtam is rontott, ráadásul Jókai, de garibaldiskodni ma már magyar kultúrember nem tud.
Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulattal, nézem ezt a nagy földi komédiát. De nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált.
Főképpen pedig fáj nekem annyi fájás mellett, hogy Goga Octavian román Déroulede akar lenni. És legfőbbképpen az fáj, hogy e nekem szimpatikus fajtán elhatalmasodtak a lehetetlenül piemontikus célú emberek.
Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki[!] súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi; hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacio[na]lizmusban, nem lehetetlen jövő[jű] nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.
Világ 1915. január 24.
Ady Endre
Isten és a háború
Nagy Lajosnak hívják a gyúrói papot, mennyivel közönségesebb név ez például a Prohászka Ottokárénál. És Gyúró, ez a dunántúli falu, mennyire nem Székesfehérvár, melytől a legmagasabb pódium is csak egy lépcsőfok. És szenvedéseimben talán a legelső és legerősebb vigasztalást mégis a gyúrói lutheránus pap küldte most. Vékony, tizennyolc oldalas füzetecskét írt a gyúrói pap, Isten és a háború a címe. Jeligéje: "mert nem tanácsos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék, itt állok, másként nem tehetek".
"A véráztatta földről fölemelem szememet az egy, örök Változhatatlant keresve, s fürkészve kutatom annak e sorsos időkkel való viszonyát, anélkül, hogy rossz lennék magyarnak, s rossz lennék embernek, elmondom hitvallásomat Istenről is s a háborúról is." És elmondja alázatos tanítványaként a názáreti Mesternek, az isteni csodarabbinak, elmondja prófétai bátorsággal, de jámbor bölcsességgel. "A lavina már megindult - sóhajt szomorúan, meghatottan írása végén -, azt így, erőszakkal megállítani nem volna célszerű." Azután - sóhajtja tovább - a magyarság harca jogos, "ha isteni törvény szerint nem is, de emberi értelemmel gondolva igen". Ma már, ma már igenis arról van szó, "éljen-e magyar nemzet továbbra is itt a Tisza táján".
De, de - óh, bátor, kedves, jó papom ott Gyúrón - az Istent és a háborút ne írjuk ki egy cégérre. Ma divat az imádság, s mindegyik nemzet szeretné a maga hadvezérévé lerántani a fölséges Változhatatlant. "Vajon" a mai imádság, "amit milliók és milliók naponta elmondanak, nem durva istenkáromlás-e, s nem hull-e átokként vissza a népmilliók fejére?" Isten, ő "megmarad a maga szomorú pártatlanságában, azzal mintegy azt fejezve ki: amint kezdtétek, fejezzétek is be". "Háborút is folytatni, de meg evangéliumot is hirdetni - abszurdum, akkor sokkal tisztább és becsületesebb dolog elfogadni Haeckel monista világnézetét." Haeckelét, aki Hérakl[e]itosszal vallja: küzdelem a dolgok ősatyja, s ahol ellenséges energiák törnek egymás ellen, gondviselésről, erkölcsi világrendről szó sem lehet. Ám a gyúrói pap, ahogy a Szeretet nevében tiltakozik, Jézus nevében, hogy "az Istennek oksági köze volna a háborúhoz", az "élő Isten" nevében tiltakozik a monista háború-igazolás ellen is.
Írni szerettem volna a gyúrói papról, kit sohse láttam, s kivel megírni-kellett levelek mégis-mégis barátságba vittek. (Csodálatos az, hogy Magyarországon milyen fanatikusan, babonásan ismernek egymásra s keresik egymást a jobb szándékú emberek.) Tehát írni szerettem volna a gyúrói papról és kis füzetéről, ha nálam többet nem tudnának mondani az írásból innen-onnan kikapott mondatok. Néhai jó Böhm professzort juttatja eszembe ez az írás: óvatos, szabályos gondolatok során egyszerre kibuggyan valami forró emberség, merészség, originalitás.
Nem ecce sacerdos, csak ecce pastor, ecce homo, fájó, igaz ember, ki fájdalmában azokat vigasztalja, akik ma a legszerencsétlenebbek. Akik nem tudják magukat átadni a kívánatos, jó tömegszuggesztiónak, s jobban a Halál előtt vannak, mint a sáncárkok lakói. (Szegény, nagyszerű Jászi Viktor, most e percben érkezett a halálhíre, még nedves a szemem, ő nem bírta már.)
Kedves papom, Nagy Lajos, be szeretném, ha az írásod megadta volna lelked nyugodalmát, melyet úgy óhajtunk, s úgy megérdemelnőnk - a Ma legszenvedőbb szenvedői.
Világ 1915. február 28.
Ady Endre
68. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ
Szememre ne hányja, Madame, hogy leveleim szinte halottasan kezdenek ki-kimaradozni, mert igaza van, és ez fáj. Messze írom én az én leveleimet, ha írom, s olyan sokszor nem írom, és küldeni valamit, annyi, mint várni valamit. Komoly öngyilkosak[!] is szoktak néha levelet írni, de ezek szintén várnak valamit, sőt kapnak is: fontosságuk hitét s erejét. Ez szükségesen jó lehet a halál előtt, de én komolyan meghalni sem szeretnék, várni meg most nem várok semmit. Óh, Madame, minden nőimnek még tegnap legvalószínetlenebbje[!], ma már Képzeltséged az egyetlen, kit meg tud test[es]íteni menekülő lelkem. Talán nincs is más számára írásom. Egyetlenséged az én irgalmas Éjszakám, kibe bele lehet sírni halkan. Megérem-e, hogy midőn is hangosan lehet sírni, tetemre hívni[,] átkozódni, ha vajon megérem-e? Addig, Madame, mert hátha nem érném meg, tán még halottasabb ki-kimaradásokkal is írhassak olykor az én Serájámnak. Igen[,] Serájának, a Biblia Shakespeare-je, a szörnyűséges szépségű költő, a hatalmas Jeremiás Serájának. "És mondá Jeremiás Serájának: mikor Babilonba jutsz, és látod és elolvasod mind e szókat... Mikor a könyvnek olvasását elvégezed, köss reá egy követ, és hajítsd be az Eufrátesz közepibe." Boldog könyv, boldog levél, mely súlyos volt a reákötött kő nélkül is, mert megírhatá "és megírá Jeremiás egy könyvbe[n] mind a háborúságot, mely következendő vala." Madame, az én leveleim, az én könyvem a szomorú fojtottságnak hörgő, szakadozott szavú, gyáva levelei és könyve.
*
Jött hozzám az én barátaim közül az erős, akinek az ereje szép és magyar, s ugyancsak tegnap vigasztaló erő is volt. Szeretett, nagy, mondókás emberem, akiről ilyesmit írtam valaha, nem emlékszem pontosan: Nyugat csapatjának keleti zászlója. Szomorúan, hallgatagon ültünk egymással szemben, lecsüggedtek a legmagasabb, legbüszkébb zászlók is, s azután hirtelen egyszerre mosolyogtunk. Szavakkal nem tudtuk vigasztalni egymást, kigyötörtünk szeretettel egymás számára egy vigasztalni akaró, hazug mosolyt. Megdöbbentünk, s visszakeseredett az arcunk, bizonyosan mind a ketten arra gondoltunk, be jó lett volna többet megtartani ama Kálvin hitéből, kinek vallásához számítanak bennünket. De írni, lehetne-e írni, ha a hatalmas Jeremiás akarna újra-élni bennünk, akkor is, lehetne-e írni? Kinizsi Pál ölt ellenség hulláival agyarfogain táncolta a táncát, mint ifjaink okulására minden tanulságos könyvben megolvasható. Hát tudnánk-e ma mi olyan próféták vagy szörnyetegek lenni, hogy testvéreink hullájával táncoljunk hullatestvéreink testvérei előtt, akik nekünk is testvéreink? Até, vagy hogy is nevezte a görög-római mitológia, a kéjgyilkos Harag, szabadon bocsátotta minden seregeit. Most ő az Úr, s boldog lehet az ember, ha őt szolgálhatja, s mi is békültebbek, bölcsebbek s talán már holnap halottak is lehetnőnk, ha őt szolgálni tudnók. Dehogyis sért engem a pompás cinikusok, illeszkedők nagy fordulása, szinte lendületes kürtölése, hazudozása, melytől önmagukat sem tudják egészen megkímélni? Hát van-e teremtenivalóbb, szükségesebb emberfajta az övékénél, mikor túl kell harsogni minden kétséget, mert most már a kétség bűn volna? Olyan kellőek ők, amilyen kelletlenek mi néhányan, megátkozottak és némák, aludt, nehéz vérfagy-darabok a vígan csörgedező vérfolyóban.
*
Madame, szép lett volna meghalni tavaly tavasszal, avagy szép volna élni száz év múlva. De jaj, hiszen ez gyalázatos hedonista vallomás, és talán nincs is benne egy fikarcnyi jó és igaz. Tehát: szép élni akkor, amikorra élni elhívattunk, s ki tudja azt, hogy mi szép, mi jó, mi célos és mi érdemes? Mégis talán Jeremiással: "téríts meg, Uram, minket tehozzád, és megtérünk, újítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időben".
Ny 1915. március 1.
Ady Endre
Szegény Zuboly emlékének
Egy német katonai blankettán írta meg nekem utolsó levelét testvéremnél is több emberem, Zuboly.
"Kedves Adym, Csucsán áthaladva ma d. e. 9-kor, véletlenül értesültem, hogy ott tartózkodol. Nem állhattam meg, mert nem egyedül vagyok, 250-ed magammal mint a VII/3 menetszázad parancsnoka, aki most indul a harctérre. Hogy melyikre, még mindig nem tudom, pedig tegnap este óta vonaton vagyunk. De majd csak a sok közül egyiket biztosan megtaláljuk. Szeretettel ölel Zuboly."
Majdnem egyszerre indultunk el, én házasodni Pestre, ő az uzsoki halálba, s egyetlen mentő körülményem, hogy április 28-án engem is besorozhatnak katonának. Nekem ma Zuboly kiszáradt szemekkel is jobban hiányzó, nem, jaj, nem látható, nélkülözhetetlenebb, mint bárkinek. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomabbak, legigazabbak szerelme, s ezt úgy megcsorbította ez a rossz Zuboly. Néha egy évig minden napon kellett látnunk egymást, kellett, s azután - hogy is mondta ő egyszer egy szanatóriumban, sőt egyszer egy kórházban is? -:
- Uram, én mindig hallok rólad, s ha jó dolgod van, ha fickándozol, a hatodik határban járok, messze tőled. De csak az orrod vére induljon meg, azt is tudom, és akkor elmegyek, megverekedni is érted, akárhová.
Valóban, az én jóságos verekedő embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején egy-egy kötet versemmel hadonászott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok, hogy magyarságunk új és a legrégibb volt, egyforma, a "Négy-öt magyar összehajol" versemet neki írtam. (Ma véletlenül, mert beküldték, olvastam egy klerikális revüben valami Kiss Menyhért vagy Mihály nevű fűzfaköltő s nyárfakritikus cikkét, hogy én milyen kozmopolita vagyok.) Nem szorultam rá, de olyan szent halott, mint te, Zubolyom - megengedem -, tanúskodsz, és tanúskodj mellettem.
Sohse maradt ki, ha nomád életem bármerre sodort is, szívemből és emlékezetemből. Egy kóbor versem mindig adódott neki a köteteimben s egy zokogás sokféle fájdalmaimban. Hadd adassék még egy morzsányi gyászoló valómból a legnemesebb Zubolynak, egy-két verssor az én átkozott s általa mindig áldott poézisemből:
Ha elmentél,
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jó-nagyobbat,
A Halált.
*
Csak hadd fájjon
Szívem e bolond hiányon,
Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
Szemedet.
*
Százegy éjnek
Virrasztója, éber Lélek,
Most is bizton és neked van
Igazad.
Élj tovább a szívemnél, élj tovább nagyszerű testetlenségben, Lélekben, drága Zuboly.
Világ 1915. április 18.
Ady Endre
I.
A finom Péter
Azért finom, mert román falujából városba került, s ott kikelt benne az ősi rejtőzködő finomság. Nem vágták le a lábát, tehát vissza kellene mennie a harctérre, s a nálánál még finomabb emberek vallatták a búcsúzásnál.
- És embert öltél-e, Péter, a háborúban? - merthogy ez borzasztó.
- Húszig csak számláltam - mondotta Péter -, s azután már nem, mert azután már mindegy.
Azután már mindegy: egészen leányos, szép arca van Péternek, ha még megvan, s belepirult e vallomásba.
Világ 1915. április 25.
Ady Endre
(Levél Szép Ernőnek)
Éppen dominóztunk akkor is, édes Ernőm, amikor te közénk toppantál a Hôtel Európa alá, a kicsi bárba. Emlékszel-e az öregedő asszonyra, a bár tulajdonosnőjére, s legfőbbképpen emlékszel-e Carmenra? Ez a spanyolos, dél-francia, talán zsidó nő milyen aggályosan teljesítette a teljesítendőket. Általában hogy sajnáltak és egyszerre utáltak is bennünket a társaságban. A Madame-on, a tulajdonosnőn kívül ugyanis voltak itt még mások nemkülönben. Itt volt egy vasúti főkalauz a jeles rivierai vasúttól, a híres P. L. M.-tól. Azután itt volt a Carmen barátnője is, az a furcsa és budapesties barna, aki rosszul beszél franciául. Azután ott volt a belga biciklista is, akinek több érme volt, mint mi valaha is szerezhetnénk annyit az irodalomban. A többiek nem voltak jelesek, holott szintén jelentősek voltak, s te eltűntél Carmennel. Sejted-e most egészen, hogy milyen szegények, áldozati bárányok, nevetségesek voltunk akkor? Carmenéknak pénzeket adtunk ágyúszögre, s drágán fizettük meg a magunk lenézetését. Talán ma már, nekünk, nem is volna szabad effélére gondolnunk sem. De jó, hogy gondolunk, gondolhatunk, s legalább annyit kérdezhetünk egymástól: és ha élünk? És ha élünk, és ha lehet, megint ott leszünk valahol Párizsban, a viszontlátásra, édes Ernőm.
Ny 1915. május 1.
Ady Endre
I.
Ágoston úr esete
Heinrich Gusztávról, miután saját Akadémiája (mert nem a Széchenyié, ugye, de minden senkié?) elintézte, kár is beszélni. Kár néha némi haszonnal jár, s én még a Heinrich Gusztáv (aki merészelt Arany János utódja lenni) személyét se tartom kicsinynek[,] egy nagy világháborúban sem. Főképpen pedig emlékezetes, irodalmaskodó gimnazista korunkban néhányan már ezt az Ágostont lebecsültük, kellemetlen természetűnek tartottuk. A minap régi tanáraimat emlékeztettem erre: tizennyolc-húsz évvel ezelőtt már derengett. Mégis kár, hogy Magyarországon Heinrich Gusztáv nem kapta meg az Akadémia nagydíját is. Én azt szerettem volna, hogy ezenkívül még v. b. t. t. is lehessen. Itt nálunk minden csak úgy igazodhatik el, ha Tisza István nagy államférfiú, Heinrich Gusztáv legkoszorúsabb akadémikus, ad abszurdum minden. Akkor talán ébredeznek az emberek: nem szeretem az apró javításokat egy gépezeten, melynek egy srófja sem jó.
III.
És most üzlet
Az apám kicsi földjén még mindig van negyven hold bevetnivaló. Jó föld pedig, kár érte, kár főképpen a nagyhangú szó lezuhanásáért: termeljünk. Lovainkat elvitték, sőt már nemsokára a teheneinket is elviszik Bécsbe, hogy ott jól egyenek. Kár, kár, és az ember a világháború legförgetegesebb stádiumában is savanyú mosollyal csak ennyit mondhat: magyar glóbus, magyar ugar.
Világ 1915. május 9.
Ady Endre
I.
Az értelmetlen versek
"Venit summa dies", és álmélkodva nézem ceruzával rótt szavaimat: mire való ez? De figyelmeztető embereim jutnak eszembe, barátaim Budapesten és a vidéken. Hogy szóljak már valamit, mert még ebben az istenítélet-időben is szigorúan ráér reám haragudni néhány ember. S mivel arra is figyelmeztetnek, hogy objektív maradjak, s régi tapasztalataim szerint én ilyen csak szubjektív módon lehetek: - így teszek.
Tavaly s meg a régibb karácsony óta két verskötetnyi versem gyülemlett össze. A közelebbi múlt karácsonykor egy kötetemnek máris illett volna megjelennie, ezért külön bíztató pénzt is kaptam. S még ezt a kötetemet is csak bajosan válogatom össze aratás végére, mivel sok benne a háború előtt élt és érzett élet. S itt nem az a baj, hogy kiestem az Időből, de hogy e verseknek szörnyű nagy az aktualitásuk. A Háború előtt tehát még írhattam háborús verseket, a Háború óta, nem kell magyaráznom, hogy mit tehettem. Leglebírhatatlanabb jajaimat a közlés szenvedélyének isteni átkával megverten el kellett mégis olykor jajgatnom. Persze, hogy most lettem azután az igazi értelmetlen Ady azoknak, akik ilyennek szerettek mindig deklarálni. Én a Borsszem Jankó című lapot évek óta nem vettem a kezembe, de hallom, hogy e kedves s nem mindig új ötletű papiros megint foglalkozó kegyébe fogadott. Néhány jó évvel ezelőtt, amikor szegény boldogult Lipcsey Ádám bátyám keze alatt a "Jankó" tovább ment a csúfolódás határánál, Párizsban éltem, s onnan táviratban s levélben jelentettem be a kutyakorbácsot. Ma világháború vagy mi a csoda van, Párizs nincs, s a fiatal dühök is ellobogtak. Meg szégyenlem is, hogy szegény Ádámmal gorombáskodnom kellett, de hát őt nagyon tiszteltem és szerettem, s valóban fájt a bántása. Aki ma Lipcsey Ádám helyén bánt, s aki valamikor boldogan dadogott, hogy szóba álltam vele, most arra ad módot, hogy valamit röviden kijelentsek. Kínoz a Föld mai szörnyűsége, és kínoz hazám földjének sorsa. Próbálja valakivel kijáratni, hogy szabadjon, s akkor én a legértelmesebb versekkel, jó, derék háborús versekkel fogom helyrehozni, ami kissé nehezen érthetőt világéletemben versben vagy prózában elkövettem.
Különben de boldog emberek élnek még mindig a Földön: idegük s idejük van el nem feledni azt, aki csak annyit vétett, hogy nem hozzájuk hasonlatos, ejh, ha már ennyit írtam, írjam le, nem egyszabású és nem egyrangú - így.
Világ 1915. június 27.
Ady Endre
I.
Rodin a pápánál
Szép dolog bizony az, hogy Rodin most jutott egy élő pápához, s az előkelő Benedek most mintáztatta magát Rodinnal. Kellett, hogy most találkozhassanak a keresztyén pogányság s a pogány keresztyénség, most, most. Ha Őszentsége képet írni vagy szobrot faragni tudna, okvetlenül kontramodellként veszi Rodint. Okvetlenül gyönyörűeket, fájdalmasan magasztosakat gondolhatott el együtt a két ember. Például: mennyivel szebb lett volna találkozásuk a renaissance idején, idejében. Azután: mennyire nem Szent Péter-i avagy pheidiaszi az ő életük most, ebben a világban. De legalább lehetne olyan, mint a Sixtusi kápolna erős megcsinálásának idején. Benedek pápa és Rodin, ha beszélgettek szörnyű undorral beszélgethettek arról, ami most van. De belsejükben fekete-pirosan kelt az emlék vagy sejtés elődeikre, akik talán-talán valaha, valamikor ezt az iszonyú most-at sok évszázados szántással elvetették.
III.
Az öreg vátesz
Vidéki újságíróskodásom emléke ő is: a volt katona, magas, kemény, féloroszlán arcú, városi hivatalnok. Dörgő hangú volt, de beszédben keveset dörgött, hanem írni sokat írt. Súlyos kötetjeit minden félévben fölhozta szépen, büszkén (mennyibe kerülhetett neki a nyomda) a redakcióba. Egyik munkájára nagyon emlékszem, furcsa című volt, valami ilyen[:] Oroszország mint a világháború örök réme. Hogyan tudtunk nevetni az akkori fiatal intellektuálisok hamarkodásával és fölényes gőgjével az öregen. Ő pedig egy év óta két katona fiát gyászolta el, talán még két fia harcol ma is, egyik egyenesen kierőszakolta a katonáskodást, hogy bosszút állhasson testvéreiért. S az öreg is, hatvanon fölül van jóval, beállt katonának és bosszúállónak. És mi, kik váteszeknek hittük magunkat, ki mertük akkor régen kacagni ezt az öreg váteszt.
Világ 1915. július 11.
Ady Endre
I.
A Hauser ősembere
Szegény Hausert, ki svájci tudós, s a francia Dordogne-ban az ősember nyomában járt, éppen húszesztendős munka után kiütvén a kedves háború, majdnem meglincselték. Legalábbis gyűjtött kincseit, nagyszerű kutatások tudós-eredményeit megsemmisítették, s szegénynek elülről kell kezdenie az ősember nyomozását. Azaz elülről kellene kezdenie, de hát e[z] az Otto Hauser, német svájci tudós lévén, okvetlenül ismeri Kantot, s Kantnak hospitalitási elvét. S azt is tudja, hogy az államok, dinasztiák a hospitalitást úgy értik régen s ma is, hogy az országhatárokat ne barátsággal lépjék át. Írtam már egyszer, s úgy lesz: csak ezután fog még igazán beérkezni, majd a háború után, az egotizmus (gondolom, Barrès kitalált igéje) korszaka. A kiválóknak az lesz a dolguk, hogy szeparálják magukat a mindenbe belevihető tömegektől s az állami parancsoktól. Fáj nekem, ki mást áhítottam és szerettem volna, hogy Shaw szerint kell vallanom a kiválóbb elméjű emberek kiváló kasztját. Mindegy: vallom, hogy az ősember: ma-ember, s hogy nincsen oka Otto Hausernek búslakodnia: az ősember megvan, s csak az új-ember fölkutatása nehéz, holott ez is megvan már régen, de kétségbeejtően oda tudja adni magát őseinek, akik kortársai.
III.
Egy kicsi kérdés
Ha Zrínyit a vadkan ledöfte, nem lehetett volna-e a vadkanokra egy póri vadászatot rendezni? A másik kérdés, de ugyanegy: mi lesz velünk, istenem, ha Lebedia helyett Amerikába kell elküldenünk, hogy itthoni néhai magyarok helyett magyarokat találjunk?
Világ 1915. július 18.
Ady Endre
I.
Lenn, Erdély földjén
Brassó, július 22.
Erdélyben, régi rajongója, én, kapcsolt részeiből támadott hű fia, sohse jártam Kolozsváron még túl. S most lázzal, betegen meg kellett indulnom, rejtelmes parancsból levezekelni e bűnömet. Szép és drága föld, Magyarországnak éber rejtegetője, hatalmas birodalmaknak egykor keresett frigyese, be szégyenlem, hogy csak most ismerkedünk. Óh, jaj, hiszen a népek is most ismerkednek egy végeláthatatlan, piros és szörnyű majális-ünnepen. "Támada pedig a Sátán az Izrael ellen, és felindítaná Dávidot, hogy megszámlálja az Izraelt." Az Úrnak persze nem tetszett ez, s az Úr Angyala a Biblia szerint ellenségek fegyverével és döghalállal állott bosszút. Furcsa, hogy ez a bibliás Erdély mint rohamítja bennem a Biblia nagy igéit és sejtetéseit. S le kell gyűrnöm minden porokkal lázamat és magamat, hogy lássam: gyönyörűek és örökök a hegyek, völgyek, folyók, erdők[,] voltak s leendők és a nők és minden, ami történik. A Halál is, ki a leguralkodóbb, mióta él, s ki mellé most már ne is merjünk sorolni mást. Halleluja, Halál, kinek szépségét csak a fél-Halálok, betegségek és bénaságok kísérő serege rontja. Erdélyt kedvelted, sokat üdültél benne, s mert újra és újra vágytál visszatérni, hagytál magad után mindig életcsírát. Magyarság és emberség zamatja, hite, lelke, Erdély[,] nem uraid szerint büntet téged az Úr. Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged, s mindig hagy benned annyit, hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden új látogatására. Erdély, te Magyarország vagy, s ha Magyarországra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk.
Világ 1915. július 25.
Ady Endre
I.
A nagy szolidaritás
Az emberek ennyi kín árán még meg nem jobbultak, holott annyit elvárhattunk volna. A híres, nagy szolidaritás dajkamese, s ha szép és ritka történik, az mindig az egyéniség fokozott diadala. Igen - lenyűgöz, elnémít vagy elsodor a kényszerű áradat, de az igaziak kissé jajgatva s kétségeskedve úsznak az árral. Az emberek bizony nem lesznek szociálisabb állatok, mint eddig voltak, s következni fog újra s erősebben, mint valaha - a különbek, az egyéniségek kultusza.
[III.]
Miért nem lehet?
Okvetlenül folytatódni fog az Élet, s miért nem lehet halál nélkül, egyszerű alvással megvárni a mostani dolgok végét?
Világ 1915. augusztus 1.
Ady Endre
I.
Jött éve csodáknak
Most az Eget nézi mindenki, még én is, az Eget, mely a legóbb viaskodások óta az Ember néznivalója. Csillagraj, üstökös, égi ábrázatok, különös fények és tüzek, látnivalók, magyaráznivalók, ezeket nézzük. Én pontosan fölírom, mint kötelességem: láttam Csucsán (Kolozs vármegye), augusztus hatodik napján, este 8 óra 31 perckor. Északkeleten egy csodálatosan óriási ökörfejet játszott a felhő, késői, különös nappirítással segítődvén. Tulok volt, nagyszerű, magyar ökör ezerszeressé nőve, s nem is volt nagyon bús, de sebzett homlokú s kónya szarvú. Megbámultam, de vegyék ki belőle az égi jel értelmét mások, mert nekem csak öt percig mutatkozott, s azután felhő-testével láppá változott.
III.
A magyar Svájc
Milyen szép lett volna és lehetett volna a magyar Svájc, ha nálunk nem a bolondok voltak volna bölcsek. Hiszen a magyarnak se kellett volna öldöklésben igazolnia az életét, mint ahogy a svájci se gyáva himpellér. Lett volna s volt ezer módja életünk, valóságunk megmutatásának, ha - urak nincsenek. Svájcban a paraszt legalábbis annyit jelent: mágnás. Vezető uraink mindig azt mondták, hogy a magyarságnak vért kell hullatnia - hivatásból. Hivatásból, jól van, de a svájciak is hivatásból - svájciak, s a svájci paraszt Tisza István a hatványon. A geográfia, történelem és egyéb szamárságok táltosai beszéljenek: mi Svájcnak indultunk, s - landsknechtek lettünk.
Világ 1915. augusztus 8.
Ady Endre
I.
Madarak és pogányok
Valamikor és sokszor arról akartam verset írni, hogy a Napot úgy kell szeretni, mint a madarak és pogányok szokták. Aki a Napot (s vele az Életet) szereti, szeresse madárként, ha feljön, s ha lemegy. A madarakat megcsúfolták a repülőgépek, s némely pogányokat pedig kolonizáló s harcbavivő kultúrállamok. De az igazi pogány ma is csak a Napot imádja, ha gránátok rettenetei közé jut is, s az igazi madár gőgösen és hibátlanul röpül a Nap alatt. Szegény megaggult s renegát Anatole France fantáziáját kövessük: ha az ember nem alkalmas a jóságra, jöjjenek a madarak. De félek, hogy a madarak előtt még egy kísérlet esik: a pogányok fogják megjavítani a mi kompromittált kereszténységünket. Gaz volna az a képességes ember, aki az emberben, bármennyire lealacsonyítható, ma is, mint két évvel ezelőtt, ne ugyanazt lássa. A küzdelmekkel megjavíthatót, a kitalált Isten irányában fejlődőt, kik[!] a Napot, az Életet, a Boldogságot fogják[!] szeretni, mint a madarak és a pogányok.
III.
Désy Zoltán példája
Ha egyszer megint... de hagyjuk, mert hagynunk kell, elaltatott, de sok százados igazságok újra kelnek... Szomorú mártírium a Désy Zoltáné, s én, aki őt úgy szerettem, ma jobban sajnálom egy halottnál. Tévedett, mikor elment, s megtéveszteni fog még sokáig a Halál mindig elmélyesztő hatalmával és értelmével sokakat. Valamikor talán egyenesen e dicső és nemes ember emléke ellen lesz muszáj harcolni, mert ez a halott emlék útjában fog állhatni az ő eleven szándékainak. Így hal meg, akárhogy élesztgetik az érdekeltek, a hősi romantika s jön világosságra az, hogy minden nagy eszméért a kötelesség: élni. Meghalni a meg nem született is tud, de ennek legalább nincs neve, s rossz sírban dicsőült név csak új akadály a megdicsőült bajtársainak.
Világ 1915. augusztus 15.
Ady Endre
Egy fontos erdélyi város egy különösen nagyszerű ember jóvoltából kultúrpalotát csinált, különöset és nagyszerűt.
- Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok, kik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összevonulni, ha baj lesz. S minden képességes szeretetemmel néztem föl reá, ez úrra, mert hogy nagyon és dacos magyar vagyok, s ő az én rokonom.
Ny 1915. augusztus 16.
Ady Endre
Az oláh mumus elszenvedhető, lebírható, s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még néhány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk, s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus, s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra.
Ny 1915. augusztus 16.
Ady Endre
I.
A Romlás hősei
Nem tudhatják azt az új Hannibálok népei, hogy mennyivel könnyebb harci tűzben meghalni, mint megmaradni s nézni harci tűzben. Ők véres szájjal ordíthatnak ki, bátorításul, egy vélt vagy igaz győzelmet, de mit csináljanak azok a kevesek, kiknek szívét egyformán rontja győzelem vagy vereség? Szebb a szomorúnál, pedig ma az a legszebb, ahogy ezek a néhányak mutatott bizakodással százképpen biztatják egymást. Testvérek, meg nem bolondult s be nem rántott atyámfiai, ha már élünk, hazudjunk tovább egymásnak, biztassuk egymást, mi vagyunk a mai Romlás igazi hősei.
III.
Napóleon kissé haragos
Napóleon nem ott van, ahova hazahozták, hanem sok-sok ezernyi, mindenféle nemzetbeli, bolond rajongójában. Ez a Napóleon most kissé és méltán haragos: hát ő csak annyit tanított nagyonkéső utódoknak, amennyit most produkálnak? Valóban pedig az az igazság, hogy Napóleonnak sincs igaza: ő elvégezte a maga típusának befejezőjét. De hát éppen az az emberiség baja, hogy még vezetői sem tudják, hol végződött és hol kezdődik valami.
Világ 1915. augusztus 22.
Ady Endre
I.
Igen tsinos Európa
Ma kedves, örökké legény és eleven Csokonaimmal próbáltam vigasztalódni, mert minden napra kell most találnom valamit. Legjobb volna persze (nem nem-élni, dehogyis) elfelejtkezni, elengedni a régi horizonokat s nem keresgélni az újakat. De hát én, én legalább, ezt nem tudom. Ezért járok úgy, hogy vigasztalódni szándékolván, sötét szomorúságom kelyhének itala még jobban megsötétedik. Így ötlik például szemembe Csokonai egyik könyvének előszavából: "a mai felette igen tsinos Európa". Szegény, nagy, gyermeki s néhai kultúrmagyar, kit népe főgarabonciásként őriz, s jósoltat vele mindenfélét. Szörnyűségeket, világháborút, sőt világvéget is, amit csak elfajzott népfantázia teremthet. Szegény Csokonaim, "Árkádiában éltem én is" helyett ez a mondásod volna mindennél illőbb költő- és embersorsodhoz: "a mai felette igen tsinos Európa".
Világ 1915. augusztus 29.
Ady Endre
II.
Írók, kik védekeznek
Nagyon sajnálom magamat, tehát sajnálom azokat is, kiknek az írás szomorú, buta mestersége adódott. S mert magamat nézem és sajnálom, különösen sajnálnom kell őket, azokat, kiknek írniok muszáj. Ez a védekező Én és Kenyér szomorúbb mindennél, s ha én még erről sem volnék köteles írni, volnék a legszabadabb és leggazdagabb. Minden írónak küldöm testvéri részvétemet, s kívánom, hogy jobb dolguk legyen, mint nekem, ami nem nagy dolog, Csak ne kellene az igaziaknak most is írniok, mikor az igaziak írhatják le legbajosabban az igazat.
Világ 1915. szeptember 5.
Ady Endre
I.
Esztéta és poéta
Kedvesebb barátom, Ignotus, ne csodálkozz, hogy a koalícióbába Méray-Horváth arra kényszerít, hogy a mi Nyugatunk helyett a mi Világunkban üzenjek neked. No, te bizony megjártad, amikor új esztétikumelméleteddel Méray-Horváth úrral össze kellett barátkoznod. Én egy gyönge, de igaz versben védtem már Ignotust Ignotus ellen, de félek, hogy nem tudjuk megvédni[!] egymást. Valami zugrevüt küldtek el ma nekem, mely az én hanyatlásomat is a te fajod rovására ejti. Nem tudom, hogyan és miért hanyatlok, holott, ha szabad volna, ma tudnék legtöbbet és legszélesebbet mondani a magyarnak és az embernek. Hanyatlok, ha te Méray-Horváthtal barátkozol, s ha csak érdekességein[!] által fogod meg a cikktémáidat. (Méray-Horváth úr "szenzációs" regényéről egyébként ugyanaz a Kacziány Géza informált nagyszerűen, aki megerősített régi hitemben, hogy Görgey Artúr gyalázatos áruló volt.) Te tudhatod, mert sokszor írtad ellenem, hogy én igenis nem vagyok esztéta, de poéta, teljesen élő poéta. És most jössz te, jön a nacionalista-klerikális esztétikum, jön, ah, Méray-Horváth is. Hiszen a háború még a derekakat is megtévesztette, s lehet, hogy száz évre meghal minden intellektuális élet, s csak a politikának s az új háborúnak szállíthat az ember. De ez nem annyira bizonyos, hogy szélső-intellektuálisok és (bocsánat!) szélső-zsidók már így rendezkedjenek. Az ember megbocsátja, hogy bakáink bőréből nemesi levelet váltsanak a reakcionáriusok, a nem Rakovszky-féle "nélkülözhetetlenek". De ne járjon a szájuk túl hangosan, míg ki nem derül, hogy a magyarság nem Báthori Zsigmondnak a szamárságát követte el. Méray-Horváth úrnak sok oka van, hogy hallgasson, s kedves Ignotus barátom, maradj te csak velünk. Hidd el, hogy nincsenek régi, mai s leendő esztétikumok, csupán igazak vannak, s én legalább tartom magam legalábbis annyinak, mint egy itt-ott[...]
[1915. szeptember 10-15.]
86. RIPPL-RÓNAI ÉS CSEKÉLYSÉGEM
Büszke és irigy vagyok egy szép és nagyszerű úrra, akit Rippl-Rónai Józsefnek hívnak az emberek idelenn s az angyalok odafenn. Első találkozásom vele Párizsban történt, a Grand Palaisban, a Szalonban, kiállításon, régen. De volt hála istennek gusztusom hozzá, hogy haza megírhassam: ez a magyar piktor, akinek lépcsőfalra dugták a képét, vagy a legnagyobb, vagy majdnem a legnagyobb.
Így voltam vele sokáig, amíg egyszer Kaposvárott fölolvasást nem tartottam, s Jóska a nyakamba nem borult, s másnapi ebédre meg nem hívott. Bocsásson meg Bródy Sándor bátyám, de Rippl-Rónai Jóska szebb, magyarul szebb, férfiasabb még nálánál is. Ebéd előtt este kellett kimennünk a hegyi villába, s Rippl-Rónai Jóska - rossz házigazda - elkésett. Egész Kaposvárt fölkutatta, hogy abszintet szerezzen a vendégének, aki Párizsban nyolc-kilenc évig járt. Kapott is egy fél üveg ilyes méreg-italt, s ő, aki ezt szintén nem issza, elbámult, hogy én is csak Zilahon és Debrecenben élveztem ilyesmit. Párizsban talán, én, abszint-költő, aligha ittam három poharat, inkább Pesten. Másnap ismertem meg szépen és jól Rippl-Rónai nagyszerű asszonyát, Lazarine-t s kis fogadott leányát, Anellát, aki már nagy leány lehet azóta, s a szemei pedig szebbek.
Ez az öreg, szép fiú bizonyosan zseni, nagyon nagy ember s felséges életű. Még dekoráló hajlandósága is amellett szól, hogy szépíteni kívánja a világot, amelyre ez ráfér.
Nem akarta, de az egész világ ismeri, s elismeri minden valaki a világon. Hogy ilyen embert s éppen drága Franciaországunkban összeverdesett a háború? -: sors. Bár úgy tudnék hinni és produkálni: élni, mint ez a majdnem svihákosan gyönyörű, de mindenesetre legelőkelőbb férfiú.
Világ 1915. szeptember 19.
Ady Endre
I.
Hervadnak az asszonyaink
Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink és leányaink széles, nagy vidékeken, híres községekben. Nem, ez nem csupán képzelődés, én ezt figyelem, látom, erősítgetik is ezt velem mások is, és elvégre ez nem csoda. Írva vagyon, hogy a tatárdúlás után szegény Magyarországot Lengyelország segítette ki sok-sok ezer asszonnyal. Most marad-e ország, hogy aki elfogyott férfiainkért pótoljon bennünket, s ország, mely nőimportra fog szorulni. Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink, leányaink, gazdag vidékek nemrégen kackiás, vidám szépei. Nincs annyi hadisegély, amennyivel szegényeket kárpótolni tudnánk, s őket aligha vigasztalja meg, hogy kis húgaik[,] leánykáik számára növeszt a Természet és Idő új férfiakat.
Világ 1915. szeptember 28.
Ady Endre
I.
"Az Elit kálváriája"
Íme, Jászi Oszkárnak megint egy feledhetetlen célzása, mikor a szó talál, s visszaintünk neki, hogy "talált". Irigylem, hogy ő poéta Tell Vilmos maradhatott, a Zuboly sírjánál is, holott nálam ez versben is milyen nehéz és kínzó. Hányszor céloztam ugyanebbe a célba, s hányszor kellett az íjat akarattal félrébb rántani. Óh, Oroszországban mennyi mindent meg lehet mondani, s nálunk az aljas árralúszók milyen könnyen mondhatnak meg mindent - nekünk. Ha mi nem maradhatunk meg, följegyzések, levelek, beszélgetések emléke marad utánunk. Szinte jó lesz meghalni azzal a kárörömmel, hogy mennyi szégyent fognak ezek a suttyomdolgok hozni a mai hencegőkre, rokonaikra s utódaikra.
III.
"A senki Dunája"
A németek szokott alaposságukkal és elkésettségükkel figyelmeztetnek bennünket, hogy milyen nagy kincsünk nekünk, magyaroknak, a Duna. Régen tudjuk, és mégse kincsünk, de furcsa, hogy évekkel ezelőtt az én nagyszerű Leopold Lajosom, a gazdaember, költő és gondolkozó elsírta egy kis tanulmányban a Duna nagy árvaságát. A németek valóban nagyszerű emberek, átvesznek, kidolgoznak, sőt meg is csinálnak, de tudja Isten, megint csak azt látom, hogy géniuszra - elég szégyen - mi mégiscsak arra az utálatos franciára hasonlítunk.
IV.
Javítani kell rajta
Ignotus ragyogó írásához, mely a vallásról szólott, csupán egy megjegyzést kell tennem. Az Isten kell nekünk valóban, de ezerszer jobban a rend, fegyelem és hatalom embereinek. Prohászka Ottokárék próbáltak javítani rajta, de nehezen, sőt rosszul sikerült. Nem kívánok én egy előkelő Istent, de olyast, amilyen régen volt: köztetszésre találót. Szóval tényleg "át kell dolgozni" az Istent, aki kegyelmes és kell nekünk. De ne papírból egészítsék ki hiányait, s főképpen ne - szavakból. Mivel a háború után nagy mamlaszság lesz lelkünk sorsa, gondoskodjanak nekünk egy ösztönző, jó, derék, imádandó közös Istenről. De ez az Isten némi tudással legyen arról is ám, hogy kik éltek s szenvedve gondolkoztak az emberről, minden emberről. Mostanában nem vagyok humanista, de ezt az egyet, ezt a princípiumot, magam ellen is megőriztem.
Világ 1915. október 3.
Ady Endre
I.
Csináljunk hasznos jegyzeteket
A Háború most, végre, meg akarja ölni magát, s minden azt mutatja, hogy meg is fogja ölni. De ez öngyilkosság révén néhány tízezer ember készül megvagyonosodva az életben maradók nyakára ülni. Kérek valamit ezennel a jóhitű háborúsoktól, a közönyösöktől (ha vannak ilyenek) s kevés hitosztályosomtól. Jegyezzük, gyűjtsük össze azok neveit, akik a világtéboly alatt rendesnél és elnézhetőnél jobban gyapjasodtak. Ha sokan csináljuk ezeket a feljegyzéseket, reményünk lehet, hogy egy-kettő életben marad közülünk. És mert az élet vissza szokott térni az ő rendes kerékvágásába, lesz majd megint pozíció, rang, cím stb. Hát akkor majd álljon elő, aki él s akármilyen szemérmetlen rendszer jönne, kiáltsa ki a hiénák neveit. Mert ez nem a krimi háború, nem is gyarmati incidens, de a legfelsőbb, legemberibb, legkultúrásabb javak pusztulása. Akik ebből nagyítottabb életre fognak kelni, össze nem tévesztendők a főnixmadarakkal; mert csak lebunkózni való hiénák.
III.
A névtelen levél
Hát engem is elért a névtelen levél, két szuronyos csendőr jött el hozzám a falu kisbírójával. Derék, uras, finom csendőrök, mert a magyar csendőrök jó része, bizony isten, előkelőbb a párizsi rendőrnél. Nos hát, "egy apa, akinek két veje s három fia küzd az imádott hazáért", engem följelentett Budapest főkapitányának. Nem akarom hinni, hogy Boda főkapitány vagy valamely okosabb főrendőr olvasta volna e zavaros, bús, névtelen levelet, melyet esetleg hazafias "apa" helyett némi némber is írhatott. A vád az, hogy én csak es[e]tenként jelenek meg a Világ szerkesztőségében, de egyébként, mint gyáva dalia, bujkálok a katonaság elől. Nem, igazán régen túl vagyok az ismert nevűek kikerülhetetlen rövid primadonnakorszakán. De mégis illenék talán valamit rólam tudni vagy megtudni a különben nagyon kedves csendőrök nélkül is. E felfordult időkben undoromat hamar elfogyasztottam, tehát csak szánakozásomat küldhetem, az emberi gonoszság és butaság újabb megsiratását, a névtelen följelentőnek.
IV.
Levél Móricz Zsigmondhoz
Drága, jó barátom, köszönöm, hogy a szíved megint előbb s az én szívem helyett szólott. Ha én sejtem, hogy Rákosiék már privát leveleim vadászatára vetemednek, be sokat írtam volna bele abba a bizonyos levélbe. Mindegy, hiszen ma nincs igaz írás ideje, de a B. H. és társai akaratlanul mégis ki fognak dacolni belőlünk valamit. Most már azért is egész magyarságunkkal s erőnkkel meg fogjuk s életben fogjuk magunkat tartam. Amit a Rákosiak elrontottak, megpróbáljuk majd megjavítani s még ő rossz emlékeiket is elásni. Rákosi Jenő nagy fantáziájú ember volt, s e nagy fantáziából - látom - maradt még valami. Annyi szép tollharc után kérem őt, képzelje el mindazt, amit én joggal hiszek és vallok őfelőle. Ölellek, drága jó Zsigám, s érzem, hogy a jobbakat a Sors a hitványok miatt is, megtizedelve, de mégis megtartja.
Világ 1915. október 17.
Ady Endre
I.
Az Állam siratása
Az Állam sokszor ríkatott meg szegény bennünket, és mégis fáj, hogy most az Államot nekem és most kell elsiratnom. Valóban úgy van, ahogy egy jeles barátom írja: az Állam (nehogy baj történjék a cenzúrával - általában az állam) megbukott a Háborúban. Senkinek se lehet fogalma, mi jön helyette, de valószínűen megtartja a nevét, és - más lesz. Óh állam, Állam, be szép kigondolás valál, s mennyire csak szép lehettél, hogy most jóságod híján fogsz tönkremenni.
Világ 1915. október 24.
Ady Endre
I.
Tűnődés más költőkön
Mondják s hiszem, hogy ez a háború népek háborúja, sőt egyenesen népháború, demokrata szörnyűség. De vajon miért hiányzik belőle olyan nagyon az André Chénier-k, Lamartine-ok, Petőfiek fejedelmi ágálása? Szóval, hogyan nem tudott ez a legnagyobb háború a lelkekbe valamit átlopni a boldogult szabadságharcok hangulatából sehol? D'Annunzio elérte avval az álmát, hogy királya karon fogta, s Verhaeren egy könyve külön fejezetében hódol urának, a belgák nemes királyának. Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértő gondolkozó és költő volt egész életében, miért bölcsebb és megértőbb ma, mint valaha? Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és hadvezért, hacsak ha véletlenül nem porosz költő az ember? Valahogyan mégsem olyan demokrata ez a háború, amilyennek látszik, s nekem fáj (de igazán nem magamért), hogy a költők nem titánkodnak. Úgy látszik, hogy e nemzedék költői józanságuk nagyszerűségével avagy toporzékolásuk lojalitásával nem ütöttek a szabadságharcokat élt költő-ősökre. Lehet, hogy ki is maradnak, bár az se biztos, egy olyan "alkalom" költői közül, melyben majd pojácásan, de halálos-komolyan napjaik királyainak tudják hinni magukat a költők. Annyit írtak mostanában a háború és költők viszonyáról, hogy a bölcs írások között talán elcsúszhatik e csöppnyi tűnődés is.
Világ 1915. október 31.
Ady Endre
Egy kedves, jó, úri és finom poétagyermekem, fiatal és persze katona, nagyon messziről küldött levélben bepanaszolta nekem az Életet. Olyan szép levélben, olyan öreges intelligenciával s mégis olyan csodálatosan gyermekül, hogy három napja mosolyog már a szívem rajta. Istenem, hiszen Ignotus, Jászi, Hatvany, Biró Lajos, Lengyel Menyhért s valamennyien, kik még a háború előtt voltak, az embert csak meggyötörni tudják. Éppen úgy, ahogy én is csak ezt tudhatom művelni velük, ha olykor írok, s pláne hogyha írhatnék. Nagyobb rangú katonának a fia ez az én poétafiam, szenzibilis, gyönge testű gyerek, akit talán sehol se fogadtak volna el katonának, ha nem egy büszke katonaapa akarja. Arról ír a többek között, hogy mennyire fáj neki a "drága civil gondolkodás szabad és kényelmes lendületének" a megszakadása. "S mert bármennyire szívesen veti magát alá az ember kötelező becsületességgel mindennek, ami muszáj, nem kis megnyugtatásával bizonyos öntudatos meggyőződésnek[,] a katonai szervezet minden egyoldalúsága mellett is zseniális s az emberi észhez [...] struktúrájáról, mégis igen fáj megbecsült és finom életünknek és gondolkodásunknak e hirtelen félredobása"... "Talán ebben az életformában is van tartalom és anyag, talán ebből is kipattannak a szavaim ezen verssorokban, s új tartalmak megtalálásának az öröme fog kielégíteni. De egyelőre nagyon fájnak a veszteségek s igen-igen nagy elmúlásuk régi és finom időknek és az én némaságom. Lehet, hogy a tehetségem mondott föl, de én azt hiszem, hogy az Élet, s az is csak egyelőre"... Alig olvastam a nagy Hecc kezdete óta e szomorú szavaknál üdítőbb és vigasztalóbb szavakat. Az én kis barátom bepanaszolta az Életet, de azonnal föl is mentette az[t] a katonás, kedves, alig húszéves költőszívében. Be irigyelhetnők csöppnyi múltját, nevelését, fiatalságát, ha egyszeribe nem állna elénk a mi régi, bepaskolt, de mindig élő ifjúságunk. Üzenem hát az én poétagyermekemnek: nagy csúfság esett ugyan most az emberfajtával, de mégis éljen az Élet. Kik meghalunk, kik megmaradunk, de az Élet, ez a soha még kedvesebben be nem panaszolt Élet, szent, igaz és csalhatatlan. Az én katonafiam igaz művész, hogy a Halál mellett ilyen gyöngéd szerelemmel játszik haragosdit a nagyszerű, víg és komoly, egyetlen Élettel.
Ny 1915. november 1.
Ady Endre
I.
Néhai Ujházi Ede
Majdnem utálatos és bántó, hogy Ujházi Ede szerb harcterekkel és inneni hírekkel agonizált, noha felesége kezét kellett és illett megcsókolnia, mert halott, öreg barátom s valamikor mentorom, szerette az asszonyokat, még ha leányok voltak is. Egyszer, mikor már rossz hírek kerengtek felőle, s azt írták nekem Párizsba, hogy öreg barátom elevenen elrothadt, Velencében egyszer csak észrevettem. A Flórián legkiljebb tolt asztalánál aludt, s mellette egy unatkozó 17-18 éves leány etette a galambokat. Kövér galamb volt a lyány (mi lett belőle?), s látszott, hogy neki kötelessége óvatosan kacérkodnia s emellett vigyáznia a Mesterre. Késő és nagyon napos nyár volt sok magyar a Márkus téren, végre is fölébresztettem az öreget. Én akkor Marseille-ből, hajón jöttem, s az én fölébredt s paralitikusnak hirdetett Ujházim ugyancsak rám ismert és rivallt:
- No, te marha, hát eljöttél a te híres Párizsodból, ahova én sohase mennék, Bangyikám (ezt Bródy Sándortól hallotta)?
Nemes, nagyszerű ember, költő-komédiás, megint valaki ritka, akire a francia ezt szokta mondani: homme de qualité. Egy trénkáplár, ha akarja, ma többet keres egy hónap alatt, mint [amennyit] az ő kényszerű és lefoglalt nyugdíja számított egy év alatt. Szégyellje magát a ravasz minisztérium s minden filiszter okvetetlenség, amelyek még egy Jókait is úgy le tudtak paskolni annak az erkölcsnek nevében, melytől évi tízezrekkel lakatnak jól gaz fezőröket.
IV.
A magyar nyelv
Mindenki tudhatja, hogy magyar vagyok és magyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista. Ezek után, mivel a cenzúra ellen itthon nem hallottunk olyan beszédet, mint például az új francia premieré, Briand-é, csak egy pár szót írjak. A Magyar Nyelvőrben, Szarvas Gábor folyóiratában, Szarvas Gábor halálának huszadik évfordulóján emlékező cikket írt valaki. A cikkhez hozzáírom, hogy nincs az a világkatasztrófa s utána a vízözön, amely ezt a drága magyar nyelvet félreszorítsa. Szégyen és gyalázat, hogy sokan komolyan félnek ettől és gyalázkodnak, holott még Jankovich miniszter sem utálja a magyar nyelvet, s lesz még a kutyára dér.
Világ 1915. november 7.
Ady Endre
Tisztelt szerkesztő úr, kérem, közölje e sorokat: A B. H.-ban egy úgynevezett "irodalmi" vita folyik néhány hét óta, s a vitának Dunántúli a vezére. E vita rendjén először azt állapították meg rólam, hogy egy gazdag mecénas pénzéből élek. A következő alkalommal egy nem hozzá szóló levelemet publikálta Dunántúli. Végül most legutóbb azt írta meg, hogy: jól házasodván, kényelmes otthonhoz és jól főző szakácsnéhoz jutottam. Kérdezem önt, szerkesztő úr - s lapjának minden jóhiszemű olvasóját -, lehet-e nekem ezek után Dunántúlival irodalmi (vagy akár politikai) vitatkozást kezdeni? De öntől, szerkesztő úr, azt is megkérdezem még: magyarnak, úrinak és tisztességesnek tartja-e az ilyen irodalmi vagy politikai vitát?
Budapest, 1915. november 13.
Budapesti Hírlap 1915. november 14.
Ady Endre
Istenem, ha meggondolom, hogy e miatt a vén, szánalmas, de még mindig elég kártékony Rákosi Jenő miatt ma majdnem a "Nyílt tér"-ben akartam szólni. Mert már ott tart ez a jóféle, múltas ember, hogy ravasz bomlottságával szinte a "Nyílt tér" hajdani mérges nyilatkozóin is túltesz. Azt hiszi, hogy az élet olyan, mint a régi Népszínházban volt, s ezenfölül már családi legszemélyesebb dolgokba is beleavatkozik. Most, ha, első tervem szerint, "Nyílt tér"-ben adnám ezt a választ, ki tudja, hogyan magyarázná ez a lendületesen bomlott ember.
Hibás vagyok egy kicsit: miért nem tudtam hű maradni valamikori fogadalmamhoz, hogy Rákosi Jenővel nem állok szóba. Csak akkor, mikor haldoklása előtt utolszor olvas (mert hírlapokat akkor is olvasni fog), írom meg bűnlajstromát. Hogy majd akkor írom meg, mit vétkezett ez a féllátású, sanda, sváb mészáros a magyarság ellen, melyre rászabadították a primitív magyar állami és társadalmi élet balságai.
Csak az menthet engem, hogy a feudális-klerikális Magyarországnak e majdnem tehetséges íródiákja és ügynöke már előttünk és előttem is sokakat kényszerített foglalkozni vele.
Bárcsak - ha már hibába estem - legutóbbi piszkolódó ciklusának legeslegelső cikkére küldött válaszomat a túlzott és neki ki nem járó, meg nem érdemelt ízlés, úriság és gavalléria ne hagyatta volna ki a Nyugatból. Ha akkor e cikkel fejbe kólintom - gyanús hajlamai kedvére -, ahogy én őt ismerem, talán megállítom veszett elszilajodásában, s környezetének őrködő figyelmét szükséges időben hívom föl. Most már azt kezdi hinni, hogy olyan kártékony, mint valaha volt, s hogy háborodott szavainak súlya a régi. Holott ő csak régebben volt igazán kártékony, s huszonöt év óta Magyarországon minden tiszta, új, szép, haladó és magyar nemzedékhajtás azzal érkezett: purifikálni kell, s Rákosi Jenő félrerúgásával kell kezdeni a purifikációt. Szomorú, hogy huszonöt év után ez a levitézlett, ez a magát meghazudtolt újkuruc még mindig támogatott valaki, s hogy a hazafiság és erkölcs fehér tógájával takart korrupció nem kaphatta meg a leszámoló, gyilkos leleplezést.
No, most ez a vénember a legrettenetesebb világháború idején azt hiszi, hogy minden progresszívek kiirtása által helyet kap a mennyországban. Ti. azt képzeli, hogy a háború az ő számára s kedveltjeinek kedvéért üvölt, dúl és pusztít el bennünket, s hogy az ő olvasói még a régiek: naivak és hivők. Pedig a Budapesti Hírlap előfizetői általában, a hivők meg pláne megritkultak, s akik ma Rákosit megértéssel és kedvvel olvassák, azok már csak camorrai bajtársisággal csinálják ezt.
És most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítő harcoknak: én ezzel az úrral, akiről olyan sokat tudok, többé szóba nem állok. Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyűség. Figyelmeztetem Rákosi Jenő környezetét, hogy az elvénhült gyermek kezében hagyni, feledni igen nagy kár volt - a nem gyermekeknek való kést.
Én utoljára még két valamit írok ide: 1. Minden Rákosiak fölött érzem magamat, mert több és fölöttük vagyok. - 2. Rákosi Jenő különféle laptartó-gazdái vigyázzanak e vénemberre, mert mostani polémiáiban veszedelmesen sűrűen, babonásan, mániákusan - jóslóan! - kerül elő ez a szó: Lipótmező.
[1915. november 16. vagy 17.]
Ady Endre
A Budapesti Hírlapnak ma csak nagyon rövid a mondanivalóm, mert talán ő is érzi, hogy Dunántúlija gödörbe csalta. Hatvany Lajos barátom egy cikket írt volt a Nyugatban, s ezt a cikket nekem ajánlotta. Én szívesen fogadtam az írást, mert ebben viszonzását láttam annak a barátságnak, mellyel én neki sok versemet és kötetemet ajánlottam. A Budapesti Hírlap erre sértő módon inszinuálta, hogy Hatvany Lajos az én mecénásom. Ugyanaz a Hatvany Lajos, aki - ezt a Budapesti Hírlap jól tudja - egy irodalmi megújhodás hivatott vezérlője volt. A Budapesti Hírlapnak azonban úgy látszott jónak, hogy Hatvany Lajosban csak a mecénást s bennem a kitartottat gyaníttassa. Mikor ezt kissé ingerülten kellett megtagadnom, leckét ad nekem, hogy mint kell egy gutgesinnt magyar költőnek a mecénásokkal szemben viselkednie. A leckét éppen olyan energikusan utasítom vissza, mint a kettőnk irodalmi bajtársiságán ejtett sérelmet. További vitákba - éppen a Budapesti Hírlapban jelentettem ki - nem mehetek, mert ellenfelünk rosszhiszeműsége kétségtelen. Hatvany Lajossal pedig addig maradok barátságban, amíg közös igazságokat, ideákat, célokat szolgálunk, amíg élnünk adatik.
Budapest, 1915. november 20.
Világ 1915. november 21.
Ady Endre
Illőnek nem, de alkalmasnak gondolom, hogy ezúttal ne a magam versét nyomtassa le a Nyugat. Beszéljen most helyettem ősi testvérem egyik versével a sok hasonló közül: Csokonai Vitéz Mihály.
Tölts pohárt, gyermek! nesze, tölts fejér bort,
Mert fejér borral fogom innepelni
Boldog esztendők ideérkezését,
Tölts bele, gyermek!
Most örüljünk már, mivel, ah! az elmúlt
Gyászos esztendő sok ezer magányos
És közönséges bajokat hozott rám
S árva hazámra.
Visszatért immár olajággal a frigy,
A kemény hadnak kialudt kanóca,
Múlik a jajszó, s örömünket áldott
Béke tetézi.
Béke! frigy! oh, két nevezet! mi hányszor,
Értetek hányszor s be heven sóhajtánk!
Négy betű: négy-négy poharat csapok fel
Értetek én is.
Éljen a szent frigy szomorú hazánkban,
Fel ne lázadjon soha békességünk,
Hogy sok esztendő elérje jussunk
Ilyen örömmel!
Boldog ország az, s az aranyvilágnak
Látszik ott némely fogyatéka, melynek
Tiszta csendesség kebelébe nyugszik,
S nincs hada kinn is.
Boldog ország az, hol az árva s özvegy
Nem bocsát sírván az egekre átkot,
Szántogat minden, s kiki szőlejében
Kényire munkál.
Semmi mesterség nem enyészik ottan,
Gazdag a kalmár s az egész közönség,
Ott tanít a bölcs, danol a poéta,
Él az igazság.
Ah, ti felperzselt legelők parázsa!
Összedült várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok: s dögöktől
Bűzletes ég, föld!
Ah, ti borzasztó fene látomások!...
Félek ily gyászszínt ecsetemre venni -
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
Hadba vadászott!
Durva Herosok! noha száz babértok
Lenne a bérem, vagy ez a világ is,
Még se kívánnék veletek cserélni:
Míg Lili kedvel.
Csakhogy e kedves haza békességben
Álljon, és légyen pecsenyém, kenyérkém,
S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz
Néktek irigytek.
Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú,
Hogy barátimnak fecsegésit értsem,
Csak piciny lantom cicorázzon: adieu
Trombita-dobszó!
Oh, dicső két név: Szeretet! Barátság!
Ah, becses két név: Puky, hív barátom!
És te, óhajtott Lili, életemnek
Édes aránya!
Négy betűből áll neve mindeniknek,
Akiket szívből szeretek: te gyermek,
Hozz elő négy-négy poharat! Ma inni
Kell ezekért is.
Boldog esztendő legyen ez tinéktek,
Érjetek még több s gyönyörűbb időket:
Véletek légyen nekem is sok ilyen
Jánusi víg nap!
Volna nekem versem írnivaló elég, de, akik várnák is, gyönyörködjenek ezúttal a régi váteszben, Csokonai Vitéz Mihályban.
Ny 1915. december 1.
Ady Endre
98. [ELŐSZÓ SZÉKELY ALADÁR FÉNYKÉPEIHEZ]
Székely Aladár, ez a nekem kedves, nagy intelligenciájú ember s pompás fotográfus, ahogyan én ismerem, bizonyosan tudja jól, hogy ő most az irodalom munkáját pótolja. Egy könyv, mely ennek a talán nagyon is buja termésű magyar korszaknak érdekes, akármiképpen jelentős, sőt tipikus művészeit, íróit fotográfiákban gyűjti össze, hiányzik.
Különös: évek óta beszélgettem erről barátaimmal is, de beszélgettem az éppen olyan éles szemű és tollú íróismerősökkel, akik szinte születvék erre a feladatra. Ma már van publikumunk, mely érdeklődik művészeinek személyisége iránt is, s talán még nagyobb olyan publikumunk, melynek érdeklődése csupán ennyi. Franciáéknál, németeknél ezt az érdeklődést, ezt a kíváncsiságot, a kegyetlen levetkőztetést, ügyes, szemes, jó, bátor írók szolgálják ki és végzik, s mert a napok legendáit is jólesik az embereknek megölve látniok, többnyire nagy sikerrel.
Ám nálunk az irodalom, mely túlnépesedve kilesi a legidegenebb területek réseit is, hogy beosonhasson, jövedelmet csempésszen el magának, egy ilyen okos és természetes munkával adós maradt. Kicsiny ország vagyunk, és sokan élünk Árkádiában: tartunk, sőt félünk egymástól, egyszóval meg lehet érteni az írói gyávaságot, mely nem akar a maga fajtájából provokálni senkit. Itt minden író-művészfélének megvan a saját keserves és szomorú gyülekezetű kis maffiája és aláaknázott kis területe.
Az én Székely Aladár barátom tehát szerencsés, jó gondolattal s nagyobb veszedelmek fenyegetése nélkül állt az irodalom helyére. Kell, hogy nagyjában együtt lássa a közönség a mai író és művész hírességeket, kikről őszinte, írott fotográfiákat nem kaphat, de íme, kap hűséges, erős fotókép- (sőt, nem helytelen szójátékkal), gépképírásokat.
A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művészérzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint. Persze-persze - mint Ignotus mondja - "ez a realista... naturalista fotográfia... nem mindenkinek kedvére való", de éppen itt van az irodalmisága is: igaz, kérlelhetetlen és művészi.
Szeretem, hogy ez az album megjelenik, s örülök, hogy a Székely Aladáré, aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is - hogy kik vagyunk.
[1915. karácsony]
Ady Endre
99. JEREMIÁS SIRALMAI - MINDIG
Karácsonyi öröm helyett
Csucsa, december
Nekem a kedves Bánffy-Hunyadon végre eligazították a dolgomat: egy kedves, nyugalmazott, de most előbújt ezredorvos (!) besorozott katonának. Isten éltesse, kedves, granicsár arcú féldoktor uram, ki nem is sejtette, hogy milyen szívességet alkalmaz nálam. Így: teljes germanizmussal vallom ezt be, mivel, hála istennek, már debreceni jogász koromban alaposan elfelejtettem a német miegymást és derdidászt. Ezek a szavak úgy hangoznának, mintha én gyáva ember volnék, s gyáva katona lenne majd belőlem. Tévedés: sohse voltam gyáva, s a gallérját vagy blúzát le tudtam rántani annak, aki kezem ügyébe joggal került. Mindenesetre boldog vagyok, hogy boldogok egyelőre azok a méltóságos ökrök, akik annyit zabáltak és zabáltattak az én szénámból. Már eleve kijelentem, hogy Gyóniék és Kiss Józsefék nem alterálnak: így kell viselkedniök a - talán - tehetséggel hiányzóknak. Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyű, távol, szimpatikus vagy üzlet.
*
Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költőm ezt írja: "Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam - ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon."
Hát hogyan képzelték a rossz hitű fantaszták, hogy ennek a háborúnak komoly Petőfije legyen? Megmagyarázom majd egyszer, ha életben maradok, s jogom lesz hozzá, hogy az igazi magyar, a gondolkozó, tűnődő, vívódó magyar milyen szerencsétlen.
*
Azt írják, hogy a Doberdón rossz, s én úgy érzem, hogy jobb a Doberdón, mint itthon. Gyönyörűen "tisztított" a háború, majdnem mindenki piszkos, s ha akad tiszta, rárohan a piszkosság. Nem kívánok egyelőre neveket emlegetni, de letagadhatlanul[!] fáj, hogy fronton belül életemre törtek. S nemcsak engem, akit nem lehet, de minden hozzámtartozót, rokont és barátot le akartak ölni. Még nem mondom ki az utolsó szót, de kérdem egyelőre, mit akarnak tőlem elvenni? A pozícióimat, a stallumomat, az összeköttetéseimet, a börzeinformációimat? Elvehetik, mert én csak a fiatalokért tartom meg az életemet, s ezeket senki sem veheti el tőlem, pláne kapnak egyszerre két Ady-kötetet februárra.
*
Köszönöm a Pesti Naplónak, hogy helyet adott nekem: egyelőre csak ígérek: meg fogom érdemelni, azaz meg akarom ezt érdemelni. Mióta katona vagyok, nyugodtabb és vidámabb is vagyok, ami természetes dolog. Itt szegény Zubolynak, Bányai Elemérnek volt igaza: együttmenni s együtthalni a többiekkel. De ez csak féligazság: életben is szabad maradni - a többiekért, és ha van ötszázezer halottunk a csatatereken, én legalábbis ennyiszer meghaltam. Egyébként innen, a vidékről, csak jó híreket írhatok: mindenki katona és hazafi, s mivel úgysem tehetek mást, én is valószínűleg az leszek.
Pesti Napló 1915. december 25.
Ady Endre
100. [KOLOZSVÁRI KRITIKUSAIRÓL]
[Levél a szerkesztőhöz]
Tisztelt Szerkesztő Úr, én e levelemmel hetek óta adós vagyok, de nem volt nap, hogy ez az adósságom halálosan ne kínozzon. Talán elhiszik nekem, hogy ez a világkatasztrófa sokaknál jobban szenvedtet, s hét év óta szanatóriumokban reparált idegeimen és beteg szívemen nem javított. De még levelet sem igen tudtam írni hónapok óta, s mostanában pláne ágyamból és betegen fölkelve temetnem kellett. Majdnem egy időben, hirtelen halt meg volt tanárom, atyai barátom, nagyon nagy ember, Kincs Gyula, a zilahi Wesselényi Kollégium igazgatója s egy aranyos, drága nagynéném. Rossz idegeim miatt jobban bántottak Rákosi Jenő és társai mániákus hajszái is (pár év előtt, mikor költőprimadonnának voltam kénytelen lenni, öröm volt minden bántás). Többet is mondhatnék, de talán elüljáróban, mentségnek, ugye ezt is elfogadják.
*
Et nunc: Rákosi Jenőt soha jelentéktelen embernek nem tartottam, sőt, ható, kormányzó valakinek - habár kártékonyságát ifjú diákkoromban is úgy vallottam, mint ma. (Sajnálom, hogy kivételesen írok róla, mert megfogadtam volt, hogy az ő szenilis perfidiáját nem veszem észre már többé. Pedig-pedig ő folytatja a maga kis paralitikus írás-játékait, s mert világháborús zavar van, minden tanuló senkijét fölszabadítja. Például az engem aposztrofáló cikkből kiderült, hogy Kovács Dezső úr nemcsak nem olvasta az Ady-verseket, de olvasni sem tud jobban egy nyolcéves gyermeknél. Olyat mer rólam idézve föltenni, hogy megdöbbenek milliomodszor az emberi korlátoltságon. Az én édes, drága, jó anyámhoz írtam egy verset, három kiadásban nem volt sajtóhiba sem, de Kovács úr rámfog egy piszkos frázist. Csengeri úrról nem szólok: ő halhatatlan abban a korlátoltságban, melyet róla hallgatói megőriztek, s átadnak utódaikban, s ráadásul a fordító Csengeri nem tud magyarul, s úgy fordít, mint egy rossz varga. Jékey Aladár mindig ifjú, érzékeny poéta, akit pár versében már mint gimnázista fiú megszerettem, s akit nemcsak azért szeretek, mert ő engem szeret.
Dózsa Endre kettős nyilatkozata a legsúlyosabb s - nem tagadom - a legkedvesebb is. Ez a magyar író-költő a Rádayak, Vörösmartyak és a többiek fajtájából eredt, aki magyar úri intellektuel, de ősi nobilitását íróságában is magyarként, úrként, művészként egyformán nagyszerűen őrzi.
Köszönöm Desbordes Sephine írását, egészen bizonyos (naponként sok levél nyugtathatna meg), az ifjúság az enyém.
*
Különben szegény és rossz Rákosi Jenő, aki szintén nem olvasta a verseimet, s egy-egy régi-régi, agitációra szánt szocialista versemből szokott idézni, mindig szerencsétlen kezű ember volt. Neki Jókai, Bródy, Mikszáth, Petelei s a minden valakik terhére voltak, még egy Herczeg Ferenc is sok és elbírhatatlan író volt neki. Igaz, hogy Herczeg éppen olyan okos sváb volt, mint Kremsier Jenő úr, akit munkatársa, Alexander Bernát úr, az Athenaeumban egy francia könyv ismertetése által régen kitaníthatott volna: mi a patriotizmus, s hogy az antipatriotizmus - lehetetlenség.
*
Egy emberrel azonban szelíden, történeti stílusban le kell számolnom: ez valami Gyalui Farkas. Mindig tudtam, hogy a Budapesti Hírlapék, illetve Rákosi úrék nem tudnak születtetni írót, mint a Kupa Árpádok, Gyóni Gézák stb. igazolják. Ellenben a B. H. tudott halottakat föltámasztani: ilyen halott volt Gyalui Farkas nevezett - a többek között. Hát úgy történt, hogy elsőéves debreceni jogász koromban pályáztam a Főiskolai Irodalmi Kör Kossuth-emlékvers[é]nek a jutalmára. Akkor a hivatalos poéta Kun Béla volt (ma hódmezővásárhelyi függetlenségi képviselő), s igen jó jambusai voltak. Az én versem se volt rossz, tehát azt mondták akkor nekem: írjak egy humoreszket. Van még mindig humorom, de nem el- és megírnivaló, ellenben s közben (többek között néhai ellenségem, Tóth Béla révén is) kiderült egy plágium. "Uraságod idegen" vagy más volt a címe, nem emlékszem, de én Gyalui Farkas ügyéről írtam első és utolsó humoreszkemet. Tele volt Debrecen város díszterme, és soha talán nagyobb sikerem nem volt, mint akkor. Ezt az embert(?), aki sohse írt le eredeti sort, amit más már meg nem írt volna, nem lett volna szabad (bocsánat) rám - bocsátani.
Egyébként végeztem vele, s most csak arról beszélek, hogy én Petőfinél több magyar verset írtam. Internacionális voltom mellett büszkén mutatok köteteimre: énnálam magyarabb, fajibb és természetesen magyarabb poéta - hiszem - nem volt. De Eötvös József, Mocsáry, Justh Gyula és Jászi Oszkár örököse vagyok. Mint régi románbarátot megtagadtak legjobb, legrégibb román barátaim is, mert azt írtam: Erdély nélkül nincs Magyarország, hiszen Erdély volt mindig az igazi Hungária.
*
A régi Partiumból (furcsa, de igaz) jobb erdélyiek kerültek ki, mint a valódi Erdélyből. Magamon láttam a nyáron, amikor túlmentem Kolozsváron, s amikor a kezes román lapok ellenem fordultak, és én - hallgattam. Pedig én a régi vagyok, nemzetiségi kérdésben, demokráciában, mindenben. Most jut eszembe, katonának vonultam be Kolozsvárra, de ha katona leszek, akkor is egyszerre két kötet verset adok ki. Arra pedig figyelmeztetek minden gonosz érzésű embert, hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról is föl tudok kelni, mert - sajnos - többet érzek és sejtek, mint a mai szerencsés vagy szerencsétlen hősök.
Újság [Kolozsvár] 1916. január 20.
Ady Endre
Rövid nyilatkoznivalóm volna, tekintetes Szerkesztő úr, a Budapesti Hírlap Dunántúlijának legfrissebb nyilatkozata miatt. Okos, jó barátaim eleve figyelmeztettek, hogy olyan senkibe, mint Gyalui Farkas, még rúgni sem szabad. Ez a senki fölszaladt Rákosihoz (Dunántúlihoz) panaszkodni, s ebből a B. H. megint alkalmat fogott egy új ostoba, gonosz, jezsuita cikk megírásához. Én már látom, hogy Rákosi helyett (mert Rákosit ma már igazán nem illik komolyan vennem) embereivel kell, ha így folytatják, nagyon leszámolni. Itt, Kolozsvárt, egyelőre csak annyit annak a kedves hírlapnak jóvoltából, mely inkriminált írásomat közölte: többet és keményebbet kellett volna írni. Hiszen a kolozsvári senkik még históriai joggal sem élvezhetnek több kiváltságot, mint a budapesti buták. Rákosi ellen nincs semmi szándékom (más természetű vagyok, mint ő), ellenben, ha már nem főrendiháziságomtól jövő, de közte komolyabb méltóságomból (amikor vele s bandájával szóba álltam) lealkudtam, lesz még itt-ott egy kis mondanivalóm. Együtt és méltatlanul sértődtünk meg.
Tekintetes Szerkesztő úr, nem nagy dolog persze, de ezt a kis hirtelen választ küldjük el... (no, nem mondom ki a nevüket)... - nekik. Köszönettel és tisztelettel.
Kolozsvárt, 1916. jan. 26.
Újság [Kolozsvár] 1916. január 27.
Ady Endre