LÉDA AJKAI KÖZÖTT

Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.

HA HOLTAN TALÁLKOZUNK

Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nem nézhetünk egymás szemébe
Majd egykor holtan.

Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?

CSÓK AZ ÁJULÁSIG

Ez az ájulásig-csók hona,
Rettegi a paraszt babona
S valahol, vad, erdő-szakállas
Szatír-képű, bús hegyek alján
Fekszik, mint egy nagy, fiatal lyány.

Mikor rásüt a Hold, megremeg
S elébe roskadnak a hegyek,
Fehér halmait nyögve áldják,
Szent forrásaira borulnak
És csókba, könnybe, vérbe fúlnak.

Jaj annak, aki már erre járt,
És jaj, aki itt asszonyt talált,
Maró szája sohse lakik jól,
Ajka, foga, szíve elvásik,
De csókolni fog ájulásig.

Estéjén, éjén és hajnalán,
Vére és asszonya sincs talán,
Ott piheg egy ibolyás dombon.
S asszony nélkül vagy asszonyostul
Csókol, amíg csak belepusztul.

A SZERELMESEK HOLDJA

Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.

Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.

Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű, ha jön a holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.

VÁROM A MÁSIKAT

Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.

Messze van még, aki fog jönni,
Hogy a varázsból kiszakasszon?
Jöjj s parancsold rám a halált
Te, másik asszony.

CSUKOTT SZEMŰ CSÓKOK

Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
Csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
Mikor lecsúszik a takarója.

Mi már talán sohse találkozunk,
Bús vándorok, mi ketten.
De ott vagyok, mindig, mikor kiván
És ő is eljött,
Akármilyen idegent szerettem.

Lehet, hogy dús, fekete a haja,
Ilyen hajat kivánok.
S óh, jaj, az ő dús, fekete haját
Hányszor hozták el
Arcomra kócos, szőke leányok.

Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.

RUTH ÉS DELILA

Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.

Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csunyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.

Látlak keserünek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.

Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.

Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.

Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.

Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.

AZ ASSZONY JUSSA

Bíbor-vágyaiból a Multnak
Obeliszkként te megmaradtál:
Mályva-szinű, bús asszony-sírkő
A síromnál.

Tudom én, hogy magad őrzöd csak,
Mikor az én síromat őrzöd,
De a Halált s ami több nála,
Megelőzöd.

Ott fogsz pompázni tompa fénnyel
S mikor síromhoz latrok jőnek,
Hirdetni fogod szent, nagy jussát
A volt nőnek.

Hirdetni fogod: te akartad
S mindent, mi történt, te akartál
S hogy nálam is hatalmasabb vagy
S a Halálnál.

HALÁLBA VIVŐ VONATOK

Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.

Messziről intő lámpák fénye,
Hova engem: halálba csaljon
S találkozzunk egy szörnyüséges,
Halálüvöltő lakodalmon.

NEM JÖN SENKI

Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerüt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp-kopp, szivem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.

Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.

A LELKEDDEL HÁLNI

Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.

Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.

Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.

ÉN RÉGI MÁTKÁM

Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál élén
A romboló angyal-seregnek,
Csak azért is szeretlek.

Ne jöjj elémbe, meg se csókolj,
Én régi mátkám,
Minden csókom kezdete, vége,
Életem kedvessége.

Csupa rom és romlás a lelkünk,
Mindegy, akartuk.
Sorsunkon titkos, fekete leplek,
Csak azért is szeretlek.

DÓZSA GYÖRGY LAKOMÁJÁN

Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.

Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.

Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.

Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja
S ti lesztek majd a jövendő.

Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja.

A VÖRÖS NAP

Harcot és dögvészt aki hoztál
Babonás, régi századokra,
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap
Reám ragyogva.

Csupa gyászt és feketét látok,
Amint halódva széttekintek:
Éjszakás, gonosz, részeg balsors
Űz, kerget minket.

Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap,
Hozzád kiáltok.

Nem akarok dühvel meghalni,
Ajzott és visszatartott ívvel,
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.

Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Míg gyűlölök, vagyok és élek:
Hatalmasabb, pusztítóbb lennél,
Hogyha én nézlek.

S ha te rám néznél, lángot küldnél,
Amiként ez meg vagyon írva,
A gazokra. És én nyugodtan
Dőlnék a sírba.

EMLÉKEZÉS TÁNCSICS MIHÁLYRA

Kend volt, Táncsics Mihály,
A mi kora lelkünk:
Attila ugarján,
Táblabírók földjén,
Szenvedő szerelmünk.

Kendet ostorozták,
Kutya se becsülte.
Mert kend senki se volt,
Mindenkiért hevült,
Paraszt-anya szülte.

Kendnek sok fájdalmát
Szívesen fájlaljuk
S e fájó országban
Kendnek ős szerepét
Szívesen vállaljuk.

Kend, bizony, elporladt,
De mink, akik élünk:
Vagyunk bizalommal,
Vagyunk új Táncsicsok
S miként kend, remélünk.

Kend új rendet akart:
Mindenkit szeretni.
Mi más rendre vágyunk:
Vagy igaz világ lesz,
Vagy nem lesz itt semmi.

Kendet azért mégis
Áldjuk, mint egy szentet.
Istenünk: az Eszme,
Haló porában is
Áldja-verje kendet.

A LEGSZENTEBB CSÓK

Szálljon le az égnek
Magasságos kedve
Minden szerelemre.

Minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.

Szeressen az ég is,
Szeressen a sár is,
A kóbor bogár is.

A mi megváltásunk
Így közeleg egyre
A sok szerelemre.

A sok szerelemtől
Tisztul meg az élet
S nem lesznek cselédek.

Büszke úr, ember lesz
Minden csókos lény is,
A kóbor szegény is.

Az ingyen, forró csók
A mi álmunk álma
S szabadság világa.

Egy-egy isten lesz majd
Minden földi ember
Telve szerelemmel.

Óh, szent csók, te szent csók,
Proletárok csókja,
Vörös, égi rózsa.

Ti osztogatjátok,
Amit a Ma elvet:
Az igaz szerelmet.

S minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.

A HADAK ÚTJA

Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.

Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Utja.

Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?

E roppant nép nem Csaba népe,
Melyről legenda szólott nektek.
Más nép e nép, ez csak: a Nép,
A fölkelt Nép. S ugye, remegtek?

Dobban a Föld s piros virágos,
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
És láng-folyó, szent láng-folyó
Minden utca, ha mi elöntjük.

Új hadsereg a Hadak Útján,
Új legenda, új harcos ének:
Ez a jövő, a kész Jövő
S pirkadása a magyar Égnek.

Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesujtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja.

Ágyú, gyilok, úri bitangság
Nem fog a mi dús ereinken:
Ha meghalunk, hát meghalunk
S ha meghalunk, meghalt itt minden.

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Itélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat.

Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít.
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.

Hír és dal ma riongva vág szét
Városfalak közt, falvan, pusztán:
Itt van a nép, megjött a Nép
Vihar-irammal, Hadak Utján.

Itt van a nép, trónt ülni fog most
Ezer évig férge a rögnek,
Itél a nép, ítélni fog
S ezerszer jaj a bűnösöknek.

AZ UTCA ÉNEKE

A szalonoké parfümös rege,
Szilaj és új az utca éneke.

A régi dal: mithosz és diadal,
Véres és bús ének a fiatal.

A szalonokban a könny is hamis,
Az utcán hű az őrült kacaj is.

Amit felbecsül szentre a szalon,
Az az utcán rongy kóta, kusza lom.

Csinált sírások, ravasz kacajok,
Az utca bátran derül és sajog.

A szalon-ének beteg kedv-vidék,
Az utca bátran löki ki szivét.

Ott siratják a mult isteneket,
Itt nekik már rég beesteledett.

Ott tanult, pompás, fölséges karok,
Itt együgyű, de viharos dalok.

Holnap tán égi dal lesz a rege,
De föld-robaj az utca éneke.

CSÁK MÁTÉ FÖLDJÉN

Nyakatokon vad, úri tatárok,
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben;
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma; vagytok: a Holnap.

Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.

A GRÓFI SZÉRŰN

Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
»Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?«

»Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.«

»Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.«

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.

PANNONIA GRÓFNŐ SZEKERE

Pannonia grófnő szekere
Télen a várost vígan futja:
Csörtess, kocsis, szabad az utca.

Nyáron meg kell hallni vad jaját
Százezernyi, rongyos seregnek,
Most oduikban dideregnek.

Nyáron Pannonia homlokát
Szégyen és düh festi nagy pírba,
Télen hajrá, most marja, bírja.

A rongyosak, ember-ordasok
Elbújtak sírva, fázva, várva:
Kocsizhat Pannonia dáma.

Csörtess, kocsis, nincs veszedelem.
Bús ezerjei most a mobnak
Jövő tavaszig nem morognak.

Pannonia grófnő szekere
Robog cifrán, ragyogva, zárva,
De hallga csak, micsoda lárma.

Havas esőben, ím, seregel,
Mint nyáron, a koldusok népe,
Soraiknak nincs hossza s vége.

Nincs tél, nincs gyász, nincs már akadály,
Nincs már szabad út, büszke dáma.
Állj meg, Pannonia batárja.

AZ ŐSZI RÓZSÁK

Proletár-lyányok: dér-esettek,
Mágnás-parkokban őszi rózsák.
Hogyha nem szeretnek, lakolnak
S lakolnak, hogyha már szerettek.

Ha sok az álmuk, fonnyadoznak,
Hogyha kevés, kidobják őket.
Krizántém helyett pótvirágok
Gomblyukában a gazdagoknak.

Őszi rózsák: proletár-lyányok,
Írisz is volt hamupipőke,
S pórvirág volt a krizántém is.
Lesztek ti még csodavirágok.

A CSILLAGOK CSILLAGA

Sohse hull le a vörös csillag:
Nap, Hold, Vénusz lehullott régen
S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag:
Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,
Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,
Ezer eséssel, ezer jajjal:
Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,
Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye.

ÚJ VÁRAK ÉPÜLTEK

Még a máglyák, ím, ki se hültek,
Régi-zászlós még sok orom,
Röpdös babona és turul,
De az új várak fölépültek.

Az új várak: nagy, piros lelkek,
Szándékok, célok és hitek,
Vágyak, amelyek az avas
Várakra villámmal tüzelnek.

És a napok lángolva telnek,
Az ó várak leomlanak,
Csupa új vár lesz a világ,
Hol győztes bárdok énekelnek.

A DÉLIBÁB ÜZENETE

A Hortobágy beüzent Debrecenbe:
»Civis-urak, már holnap délelőtt
Nagy baj lészen.« És ijedt táncot roptak
Debrecenben a tatár agyvelők.

»Civis-urak, már holnap nagy baj lészen:
Gőzösön jár ma már az ember-ész
S a Délibáb Délibábnak maradni
Nem akar már. És ennyi az egész.«

»Basahalmától ős Péterfáig
Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.
Fütyöl ez a kerek, tatár fejekre:
Civis-urak, haboznak még sokat?«

»Majd holnap tán nem lesz idő megtérni,
Korrigálni az ősi, nagy hibát:
Civis-urak, nagy baj lészen majd akkor,
Ha vörösen bejön a Délibáb.«

DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?

HÍVEN SOHASE SZERETTEM

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

EGY RÉGI SZÍNÉSZ-LEÁNY

Álmomban mintha mély kutat,
Nagy csók-kutat lihegve ásnék:
Lompos, szép, álmos, szőke lyány
S bús-víg, kóbor komédiás-nép
Bukkan elébem.

Ott éltünk közös udvaron,
Korhely szinész-pár s nagy leánya,
Akinek csípői köré
Fonódott egy kis diák álma
És a jövendő.

Szinte húsz év mélységnyire
Megkövült lelkemben feküsznek.
Valamikor én azt a lyányt
Vallottam a legméltóbb szűznek
S csurgott a nyálam.

Nomád nép, lyány, tacskó-korom,
Kivánkozó, szerelmes éjek
Kincsét veti föl a gödör.
Íme, itt van, ez volt az élet:
Néhány szamár vágy.

De akkor éltem igazán,
Akkor tudtam nőstényt szeretni.
Azóta már csak másolok.
Életem egy rossz álom, semmi:
Ásom a gödröt.

GONOSZ CSÓKOK TUDOMÁNYA

Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szivemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.

Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.

Figurázó, nagy csók-zenével,
Vadítva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az az éjjel,
Így jöjjön el majd az az éjjel.

Így kárhozván föloldozódok,
Mert így itélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.

Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsúfolni,
Egy csók-ötlettel megcsúfolni.

HALÁLVIRÁG: A CSÓK

Fekete pillangók fogatján
Megyek majd az utolsó csókra.
Az asszonyom: Halálvirág,
Még sohse láttam: legkülömb,
Tavasszal nyíló őszirózsa.

Halálvirág, ha majd az első
Májusi Hold az égre följön,
Ringó ágyadon pihenek.
Vigyázz, vigyázz, Halálvirág,
Minden kis szirmod tündököljön.

Szent test-kelyhed nyisd ki a Holdnak,
Hadd ámuljon el csodaverten
S amíg mi összetapadunk,
Minden kis bokrot zengjen át
Nászmuzsika a forró kertben.

Kis virágok súgjanak össze:
»Ez volt itt a csóknak Lázárja,
Holott csók-úrnak született,
Méltó csókokat nem kapott,
Most aztán csókol utoljára.«

Hajad, karod, szemed tüzeljen,
Ajkad, csipőd, isteni melled,
Bársonybőr-lábad, mindened.
Édesítsd meg, Halálvirág,
Nekem az utolsó szerelmet.

Fekete pillangók fogatja
Térjen vissza üres batárral,
Halálvirág, szaladj te is,
Ne tudd meg, hogy én egyedül
Mit beszélek majd a halállal.

ÚRI SZŰZ DICSÉRETE

Tested fehér és makulátlan,
De szemedben álmatlan éjek.
Láthatatlan, buja jelírás
Borítja melled s homlokodon
A bélyeg.

Vágyad több, mint az utcalyányé,
Éji óráid vétkesebbek.
Ajkidon a nedves hazugság
S ringó járásodban nagy bűnök
Lebegnek.

Az ördög s a hazugság védi
Ezt a te híres szüzességed,
Láthatatlan, buja jelírás
Borítja melled s homlokodon
A bélyeg.

AKIT ÉN CSÓKOLOK

Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.

Jaj azoknak, kik álmot szőnek
Rólam, hívő barátnak
S szeretőnek.

Jaj azoknak, akik szeretnek,
Mert nem hiszek már régen
A szivemnek.

Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.

A SZÍV KOMÉDIÁJA

Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.

Piros és hófehér vértűek
Tépik egymást bomolva.
S a fehérek mindig a győzők:
Kiűzik a volt csókosokat,
Mintha a Mult az övék volna.

S én hallgatom, hogyan zakatol
Vén szivem egyre szebben.
Szerettem-e, kiket csókoltam?
Nem azok-e az igaziak,
Akiket hasztalan szerettem?

Piros és hófehér vértűek
A régi-régi dámák,
Kik bomoltak s kikért bomoltam.
S vén szivem most sírva játssza el
A szív örök komédiáját.

AZ ELSŐ ASSZONY

Vörös haja messze kilángolt
A fruska-nyájból. Még soha
Kis, kálvinista iskola
Nem láthatott ilyen csodát még:
Gizella kis zsidó leány volt.

Félt, idegen volt ott sokáig
S ha fölzajdult a cinterem,
Ő nem játszott: sétált velem,
De kék szeme, buggyant-vér ajka
Vén lelkemmel még ma is játszik.

Tudtam, hogy számomra csodát hoz
E más leány: csodát, sokat,
Izgató élet-titkokat.
Utáltam a többi leányt, mind
S Gizellám, lelkem ma se átkoz.

Gizellám, én ma sem haragszom.
Tavasz virult a Föld felett
S kis, hím lelkem hogy reszketett
S hogy olvasztott kis leány-ajkad:
Ma is sínylem, óh, első asszony.

HA CSÓKOKAT HALLOK

Éjfél körül a hotelemben
Dalok riadnak, lángok gyúlnak:
X. kisasszonynak és N. úrnak
A csókjai.

Röpdesnek és összetalálnak
Párisnak utcáin a párok.
S én leskődök, hallgatok, várok
Társtalanul.

Órák hosszáig hallgatózok,
Hallgatom a friss szeretőket,
Tán egy kicsit szánom is őket.
Hajnalodik.

Hajnalodik és én vergődök.
A csókos párok szenderegnek.
Hát az emberek még szeretnek?
Mi lesz velem?

A CSATATÉR HŐSE

Ahol nekem is vagy ezerszer
Patakozva ömlött a vérem,
Majd egyszer csak egy hős is terem
Azon az ősi csatatéren.

Nagy harcos lesz, sok lesz a vére,
De gőgös lesz és olyan fajta,
Hogy nem szégyenli a sebeit
S asszony nem fog kacagni rajta.

Csurgó vérét ezer asszony-száj
Kacagva és habzsolva issza
S ő megy sápadtan és gőgösen,
Várják, de sohase néz vissza.

Füvet lel asszonytalan tájon,
Hogy nagy sebeit behegessze
S ahol asszony-személy sohse járt,
Ott hal meg majdan, messze-messze.