A FONTAINEBLEAU-I ERDŐBEN
A FONTAINEBLEAU-I ERDŐBEN |
|
|
Sárga ákácok bánatos zápora
Veri az arcom:
A Bonaparték dúlt erdejében
Vidor szemekkel vígakat alszom.
Szomszéd tisztáson ajkak csettintenek,
Nagy karolásnak
Tüzelő zaja vág a fülembe:
Itt is öröm van és itt is másnak.
Itt is szeretnek, itt is nagy az öröm,
Itt is lihegnek,
Pedig a csókok és az ákácok
Itt se tartóbbak és itt se szebbek.
Nászágyat vert itt tán egy párisi pár
S kacagva játszott,
Kacagva csókolt s észre se vette
Mint hullnak rá a sárga ákácok.
Csókoljatok csak, okos szerelmesek,
Bolondul, szépen.
Ez az igaz csók: a Bonaparték
Sárga ákácos, dúlt erdejében.
SZÜRET AZ ATHOSZHEGYEN |
|
|
Két fráter hordja föl a bort,
Roskadjon ma az asztal,
Teljünk be ma, testvéreim,
Alleluja, alleluja,
Mámorral és malaszttal.
Milyen csodás az őszi ég,
Ez a bor Krisztus vére
S a csillagok: kis angyalok.
Alleluja, alleluja
S ragyog Mária képe.
Amott táncol a feszület
S a hegyről zeng a nóta.
Hallga, búgnak az orgonák,
Alleluja, alleluja,
Hajnali mise óta.
Az Úr akarja így, az Úr,
Hogy kis szolgái vágya
Néha kitörjön szabadon,
Alleluja, alleluja,
A fényes éjszakába.
Nézzétek a kő-Máriát,
Mintha reánk nevetne,
Piros tóga ma a csuha,
Alleluja, alleluja
S bennünk az Isten kedve.
A vén templom is mint ragyog,
Mint fehérlik a tornya,
Mintha valami meztelen,
Alleluja, alleluja,
Fehér asszony-test volna.
Holnap jön a konfiteor,
Ima, áhitat, átok,
Ma titkon föl a serleget,
Alleluja, alleluja;
Áldoznak a barátok.
MÁJUSI ZÁPOR UTÁN |
|
|
Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.
Káprázó, városi szemem
Behúnyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
»Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.«
Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh, mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.
AZ ÉLET BOSSZÚJA |
|
|
Aki az Élettel kikötött,
Akkor hal meg, erője veszvén,
Mikor az Élet lakodalom:
Csillag-esős, nyárvégi estén.
Jaj, hogyha én is akkor megyek,
Mikor pászmásan hull a csillag,
Mikor még menni nem akarok,
Jaj, hogyha éppen akkor hívnak.
Karmos lelkemnek mit felelek,
Ha karmolva és fúlva kérdi:
»Miért megyünk el ilyen korán?«
S ha megmondom, tán meg se érti.
»Békétlenek voltunk: meghalunk
Muszájból, fáradtan, sötéten
S úgy bukunk bele a semmibe,
Mint lázadó tüzek az Égen.«
Jaj, hogyha az Élet győzni fog
S hűtlenségemért meglakoltat.
Sohse látott még ez a világ
Nyugtalanabb szomorú holtat.
Rettenetes szép éjszaka lesz,
Csodásabb, dúsabb, mint a többi:
A győztes Élet ez éjszakán
Minden ős pompáját kiönti.
KACAGÁS ÉS SÍRÁS |
|
|
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
A PARASZT NYÁR |
|
|
Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A nyár, a lomha Nyár.
Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogak a Nyár fiai,
Az erős emberek.
Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.
A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.
A Nyár, a Nyár nem álmodik,
Kaszál, dalol és nem rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.
Én, úri Ősznek gyermeke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor meghalok.
Rámlép a Nyár győzelmesen
S szól lomhán, vígan, könnyedén:
Az én gyermekem volt ez is,
De sietett, szegény.
TAVASZ A FALUBAN |
|
|
Pufók felhők, dalos fuvalmak,
Foltos fény-mezők a mezőkön,
Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
A szent Tavasz. Ideragyognak
Messze szivek és messze faluk.
Multból az ember s szántott kertből
Kukacot kapar a tyúk.
Hát jönni fog megintlen újra,
Újra uszítva, hitegetve?
Ősz lesz megint. Kinek van kedve
Ezt az ügyet végigcsinálni?
Hiszen a vágy már születve fut:
Télből az ember a halálba
S tyúk-ólba szalad a tyúk.
AZ UTOLSÓ REGGELEN |
|
|
Az anyám sem ismerne
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen.
Egy reggelt kérek én csak.
Ébredjek idegennek
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Bámuljak, csodálkozzak.
Öleléssel, szidással
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Ne bántalmazzon senki.
Közömbösen nézzen rá
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Minden az idegenre.
»Ez is elment« - szólnának
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen.
»Vajon ki volt a jámbor?«
MI LESZ HOLNAP? |
|
|
Emlékezem, hogy tegnap örültem
S körülöttem tegnapok, holtak.
Csak a mát nem látom sehol sem.
Mi lesz holnap?
Rettenetes-bús az én jókedvem,
Tegnapok és holnapok árján
Fut, rohan a Halál elébe,
Aki vár rám.
Az én bús sorsom a mátlanság,
Az én valóim: akik voltak
És akik talán-talán lesznek.
Mi lesz holnap?
A HALÁL LOVAI |
|
|
Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
A FEHÉR KENDŐ |
|
|
Tinta-folyamról tengerre hajtja
Bárkáinkat a fekete ár
S várja a győztest egy fehér kendő
Százezer éve már.
Lobog a szirtről, valaha régen
Ősi poéták álom-asszonya
Szent remegésben, nagy áhitással,
Sírva tűzte oda.
Meghaltunk, de föltámadtunk érte,
Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk.
Lobog felénk az a fehér kendő
S evezünk, evezünk.
Versengünk immár százezer éve,
Marjuk a vad, fekete habot
Minden asszonyok asszonyáért, ki
Régen-régen halott.
Lobog előttünk a fehér kendő,
Vinnyog, nyerít a fekete ár:
Tépetten, rongyban mi csak hajózunk
Százezer éve már.
Hív bennünket a halott menyasszony,
Minden asszonyoknak asszonya,
Futunk. S szegény, tintás, rossz szivünkkel
Sohse érünk oda.
A TAVASZI VIHARBAN |
|
|
Bepaskol a szemembe
Májusi fa-virágot
Ez a tavaszi vihar.
Könnyű a kacér ágnak,
Könnyű a fa-virágnak.
Ők mégis itt maradnak,
Nekik itt a hazájuk
S nyílnak az új tavaszon.
Nekem tavasz nem zsendül:
Elmentem gyökerestül.
A tavaszi viharban
Állok, mint nagy kérdőjel:
Vajon merre-merre vet
Ez a szél s virág-ontás,
Ez a nagy, bús lemondás?
HIDEG KIRÁLY ORSZÁGÁBAN |
|
|
Télben élnek a törpék,
Kiknek a királya: Hideg.
Zsarnok király, Hideg király,
Szakálla hosszú, hosszú
S nem ad kegyelmet senkinek.
Óh, kis Hideg király úr,
Kinek szemed nincs, csak szived,
Kis, rossz szived, haszontalan,
Jégből, hóból és télből,
Bocsáss meg, király úr, Hideg.
Én Óriás-országnak
Vagyok jobbágya, óh, Hideg.
Nagy császárunk: a szent Meleg.
Óh, király úr, kegyelmezz,
Kicsi szived van, de szived.
A NINCSEN HIMNUSZA |
|
|
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevítő hőség,
Piros virág a Bánat
S barna-bús a Dicsőség.
Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.
A Halál ős dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.
A méz maró keserű
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.
Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.
CSÉPEL AZ IDŐ |
|
|
Csépel az idő, hatalmasan csépel S ahogy kiveri testem-lelkem szemét, Kezdek megtelni balga bölcsességgel. * »Talán ez a jó: törött szalma sorsa, »Kis céljaikat mások űzzék, mentsék. »Új földet hízlal a kicsépelt szalma, * Csépel az idő, hatalmasan csépel
|
A HARMINCADIK ANDRÁS-NAP |
|
|
Kiket szerettem
S mert én szerettem őket: néhaik,
Harmincadik András-napomkor
Érkeztek ünnepi menetben.
Élők és holtak,
Valamikor szivemnek kínjai,
Éjféltől hajnalig időztek
És a szivemből rostokoltak.
Hajnalkor mentek
Semmibe vissza a hajdani nők
S elfogyasztott szivem helyére
Kacagva keresztet vetettek.
A JÉGCSAP-SZÍVŰ EMBER |
|
|
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.
Bús szivek, kik engem szeretnek
S én dermedten jajgatok értök:
Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.
Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek,
Megfagynak, kik engem szeretnek.
EGY VIDÁM TOR |
|
|
Tor lesz, mint régen-régen vala:
Falubeli bölcs vének jönnek
S kiosztódik a bor és kalács
E vígan gyászoló ember-özönnek.
Leülnek tisztesen, csöndesen,
Siratnak, kik mernek siratni
És egyre nő a vendég-csapat.
Jaj, mit fognak ennyi embernek adni?
Én nem voltam békés valaki,
Mint régi, sok falusi ősöm.
Ezek itt nem atyámfiai,
Nem lesz köztük bajtársam, ismerősöm.
Ezek csöndben, de kiváncsian
Seregelnek össze a torra
S óvatos torkuk köszörülik
Ühmgetésre, búra, kalácsra, borra.
Micsoda tor lesz: az idegenek
Gyászházunkhoz köszönve jönnek,
Leülnek. S a friss hantok alól
Csontjaim tréfásan visszaköszönnek.
A FEHÉR LÓTUSZOK |
|
|
Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
S íme, kinyílnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.
Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.
Láp-lelkem mintha kristály volna,
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsalábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.
Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.
Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.
S végigborzol egy utca-szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye,
Voltak és ismét nincsenek
Virágim, a fehér lótuszok.
HARCOS EMBER SZÍVE |
|
|
Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, nem tudom, kihez,
Akihez a legrosszabb voltam.
Egy bús harcos védjen meg engem,
Kinek kegyetlen sorsa a harc
S ki sírva jár a fergetegben.
Én jajgatva, én sírva szánom,
De halottan sem enyhíthetem
Az én szomorú rosszaságom.
Nézzétek majd szívem, a hűltet:
Milyen szép volt s milyen nyomorék,
Engem ős átkok harcba küldtek.
Ha veszettül vívtam, csatáztam,
Sírva dalolt szívemben az üdv,
Mint egy elhagyott szentegyházban.
Akit vágott, búsan, veszetten,
Átkozott, harcos, bolond karom,
Talán-talán épp azt szerettem.
Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, nem tudom, kihez,
Akihez a legrosszabb voltam.
HA TÁVOLRÓL NÉZEK |
|
|
Úgy látom majd a glóriátok,
Sok pénzetek,
Mostoháim, ti szerencsések,
Mint valami nagy betegséget.
Úgy nézek rátok a falumból
Hallgatagon,
Mint a bús, föloldozott vétek,
Úgy nézek én majd tifelétek.
S úgy fogok majd otthon meghalni,
Mint egy kölyök,
Akinek tréfa volt az élet
És ok nélkül pihenni tér meg.
ÚJ KÖNYVEM FEDELÉRE |
|
|
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Akárkié is lehetnének,
Olyan furcsák és távoliak:
Átok, zsoltár, panasz és ének.
Bizonyos, hogy csúfolják, félik
Ezeket a bűnös dalokat,
Kik az életet félig-élik.
Bizonyos, hogy gyönyörű volna,
Ha ezeket a fájdalmakat
Más éli és más panaszolja.
De én voltam, óh, jaj, én voltam
Szülőtök, vad, borús, új dalok
És én már régen meglakoltam.
A MARADANDÓSÁG VÁROSÁBAN |
|
|
Vajon igaz, hogy Debrecenben
A Maradandóság lakik?
Én a Mulandóság fia vagyok
S azért siettem most ide,
Hogy megkeressek valakit.
Itt kell, hogy éljen valahol még,
Csak elrejtik évek s falak,
Gyöngyvirágosan Seszta-bort iszik,
Lecsacsizza az Életet,
Leányt űz, vagy verset farag.
Szulamit és Szaffó az álma,
Vidám rémek veszik körül.
A világ: Nagyerdőtől vasútig.
Boldoggá teszi a sírás
S egy olcsó csóknak is örül.
Itt él, itt van, meg kell találjam,
Az ma is él, az nem halott.
Ilyen jó helyről el nem mehetett.
Megsimítom vén arcomat:
Nem én vagyok, nem az vagyok.
Az ma is él és úgy él, mint más,
Úgy csókol, úgy sír, úgy kacag.
Új, külön Apollója nincs neki
S úgy ír verset, ha verset ír,
Ahogy szokás, ahogy szabad.
Ha jön az éjjel, tud aludni,
Ha jön a harc, hát talpra áll,
Ha ölelő, szép asszony jön, ölel,
Jó cimborája jön, iszik
S mosolyog, ha jön a Halál.
S mi lenne, ha most látna, jönne?
Engem egy nagy átok borít.
Nem akarom látni, nem keresem
Az én fantom-kamaszomat.
Maradjon itt, maradjon itt.
AKIK MAJD ELKÍSÉRNEK |
|
|
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Én már félig halott volnék:
Száz halál-pók nagy gonddal sző be,
Hogy juthassak méltón, csinosan
Temetőbe.
De akik tovább is élnek?
Mi lesz velük, szegény balgákkal?
Akik a mély, undok, nagy sírig
Elkisérnek?
AZ ÉN BŰNÖM |
|
|
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Én csak éltem és daloltam,
Többet, jobban, erősebben.
Olyan nagy bűn, hogy én voltam?
Hát kárhoztam, hát vétkeztem,
Mert másoknál külömb voltam?
Nem akartam, nem kerestem.
Hát igazán ez a sorsa
Minden újnak, szépmerőnek?
Bár sohse születtem volna.
A MUSZÁJ-HERKULES |
|
|
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj-Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
IDŐ ELŐTT ELMÚLNI |
|
|
Idő előtt elmúlni vétek:
Elkárhozok, mert meghalok.
Szűzi harcok, ifjú dühök,
Most kellenétek.
Most kezdek a latroknak fájni,
Most lennék félős valaki:
Koldus-tarisznyás, nagy legény.
S válni kell, válni.
Már nem baj, ha húsomból esznek:
Óh, bárcsak fájna egy kicsit.
Hadd adnám vissza a pofont
Annak, emeznek.
De, hajh, nem kell, amért szapulnak,
Fáradt, haló, vén bölcs vagyok.
Visszatértem a réginek:
Magyarnak, úrnak.
Hajh, be átok, hogy visszatértem,
Be jó volna még a birok,
A nagy, test-a-testen csata
Bokáig vérben.
Be jó volna a nagy gazoknak
Tiporni, rúgni a hasuk,
Szépen, haraggal, magyarán,
Amíg szuszognak.
Be jó volna nézni, ismerni
A csúf varangy-ellenfelet,
Kacagni rajta egy nagyot
S kupáján verni.
Idő előtt elmúlni vétek:
Elkárhozok, mert meghalok.
Szűzi harcok, ifjú dühök,
Most kellenétek.
ÉN FIATAL MARADOK |
|
|
Beágyazott a villás Vénség:
Meleg ólban vár élet-alom.
Jaj nékem, mert faluba vágyok
S evoé, mert úgy érkezek meg,
Ahogy születtem: fiatalon.
Én fiatalon érkezek meg,
Mankóm is egy dús-virágos ág.
Én nem vénülök csak e tájon,
Nekem adatott magyar földön
Most az egyetlen, nagy ifjuság.
Szakadhatok messze városba,
Vagy visszahóditom a falut:
Sorsom mégis a fiatalság.
Én magyar daccal ébren voltam
Akkor, mikor mindenki aludt.
Asszony leköphet csúfolódva,
Ügyes zsidó röhöghet nagyot:
Vénen, násztalanul, szegényen,
Faluba rogyva, menekülve
Én mégiscsak fiatal vagyok.
Ez az a nagy, nagy fiatalság,
Melynek a bús Halál is szülés.
Nálunk divat korán vénülni,
Itt ifjak is született vének,
Nekem tilalom a vénülés.
GONOSZAK A HALOTTAK |
|
|
Bomló halottat ölnek,
Akik engem gyülölnek.
Nem tudok térdre hullni,
Nem tudok megjavulni.
Nem tetszem semmiképpen?
Földeljenek el szépen.
Én már régen nem élek,
Ravatalról beszélek.
Hangom halotti, tompa,
Tegyenek a síromba.
Gonoszak a halottak,
Gonoszak a halottak.
LENNI KELL, LENNI |
|
|
Rám néznek és minden rendben van:
»Nagy valaki ez, vagy nagy senki.«
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Úgy bánnak velem, mint kisdeddel,
Hol elaltatnak, hol fölráznak.
Minek születtem: valakinek,
Prófétának vagy zsigorásnak?
Kóbor kutyának sorsa az enyém?
Ötszáz évre kell újra lenni?
Ostoba sors, ostoba sírás:
Lenni kell, lenni, lenni, lenni.
A LEGJOBB EMBER |
|
|
Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.
Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha őrülök,
Őrülök mindhalálig.
Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.
Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.
Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.
SEREGÉLY ÉS GALAMB |
|
|
Emlékszel-e egy csúf madárra?
Hollók és varjak kósza népe
Így vallat éjről éjre.
Emlékszel-e egy csúf madárra,
Egy véres, bűnös, vén seregélyre?
Nem láttam soha seregélyt én,
Gyönge, finom fióka-szárnyam
Ugye, hogy makulátlan?
Nem láttam soha seregélyt én,
Nem láttam én, jaj, sohse láttam.
Éjben, csókban, borban, szemétben
Tört szárnnyal én sohse loholtam,
Sebekkel, félig-holtan,
Éjben, csókban, borban, szemétben
Az nem én voltam, az nem én voltam.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Valaki itt galambnak vélten
Járt helyettem a vérben.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Újszülött vagyok, nem is éltem.
Előttem egy vén seregély járt
Bizonnyal, gonosz, bűnös kedvben,
Dacolva, istenetlen.
Előttem egy vén seregély járt,
De én, íme, újraszülettem.
Piros, fehér, szűzi galambként,
Aki nem küzd, sorsot nem vállal
Egy csúf seregély-árnnyal,
Pihés, fehér, szűzi galambként
Halok meg szép galamb-halállal.
A ROTHSCHILDÉK PALOTÁJA |
|
|
Rossz fiákker, kerekes gálya,
Hol az embert hallgassra intik.
Párisban, Bécsben, télen mindig,
Ködben és este ragyogott föl
Rothschildék palotája.
Kocsisom mindig arra tévedt,
Mintha kocsisom a Sors volna
S rossz fiákkeren bandukolva
Láttam: pompa, tüzes fényesség,
Szőnyegek s drága képek.
Boldog kocsis: egy lovat üthet.
Be borzasztó tenger az utca,
Hol száz gálya száz útját futja.
Be nem egyforma az az isten,
Aki kerget bennünket.
Lekacagott a kocsis hozzám
S ciceroneként járt a szája:
»Ez a Rothschildék palotája.«
S én a hideg ülésre nyomtam
Lángoló, dühös orcám.
Ember-könnyek sós tengerében
Éreztem siklani a gályám,
Vetélt örömök bús dagályán.
Csak egy-két tornyos szikla-kastély
Ragyogott ránk kevélyen.
Örök este és örök gálya,
Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban
Lobban öröm örömre, lobban
És mindenek fölött világlik
Rothschildék palotája.
MOROGNAK A VÉNEK |
|
|
Újfent morognak salabakterék:
Mi magyarságunk nekik nem elég.
Ők a magyarok, ők mindig a vég-ok?
Eb ura fakó,
Ez a magyarság?
Azok magyarok, akik nyomorékok?
Magyar vagyok, vén, bús, magyar diák,
De unom már ezt a komédiát:
Megkarmolom az agg rozmárok arcát.
Eb ura fakó,
Pukkadjatok meg,
Nekünk nem kell savós, úri magyarság.
Mi magyarságunk: élő s nem halott,
Mi vagyunk itt igazi magyarok.
Arany-jászolból nem tudtok jól enni?
Eb ura fakó,
Ne nézzetek ránk,
Amit morogtok, úgyis semmi, semmi.
Elválik úgyis, hogy mi lesz velünk:
Magunké leszünk vagy kilincselünk?
Lesz-e magyarság új célra, nagy okra?
Eb ura fakó,
Faljatok aggok,
Bízzátok ezt az ifjú magyarokra.
A VERSELŐ ASSZONYOK |
|
|
Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
Szerelem, szülés, lét és költözés:
Az élet-Szfinx nem asszony mása?
Bizonyosan nagyobb megkönnyülés
Az asszonynak sírása.
Bizonyosan szebb az örömötök
S harc nélkül jobban mertek sírni.
Óh, áldott az az asszonyok között,
Aki verset tud írni.
AZ ÉN TESTAMENTUMOM |
|
|
Eltestálom ezennel
Szegény szivem haragját:
Bolond örökösömnek
Bölcsőjét most faragják,
Most faragják valahol.
Ráhagyom szeretettel,
Amiben csak volt részem:
Jussolja a szerelmem,
Kóromat s szenvedésem,
Szenvedésem s örömöm.
Az én ellenségimmel
Vívja tovább a harcot,
Kupámat hajtogassa
S mutasson vidám arcot,
Vidám arcot, ha borul.
Legyen magyar s fogják rá,
Hogy rossz fia fajának,
Legyen vidám, rajongó
S fojtsa sós, furcsa bánat,
Furcsa bánat s nagy sirás.
Tomboljon, ha nem értik,
Hitet büszkébben valljon,
Szebben és jobban éljen,
Szebben és jobban haljon,
Jobban haljon: derüsen.
Haragudjék, de bölcsen,
Harcoljon, de több gőggel,
S ne átkozzon majd engem,
Ha a Nap későn jő fel:
Későn jő fel akkor is.
ÁLCÁS, VÉN VALÓMMAL |
|
|
Vén, lógó fejemnek
Fiatal az arca:
Mintha a gyermekség,
Eljátszott gyermekség
Játszadozna rajta.
Ingó lábaimmal
Bátorakat lépek,
Minthogyha cél felé,
Nagyszerű cél felé
Hajtana az élet.
Barna üstökömnek
Se híja, se hója,
Mintha tán ez volna
És igazi volna:
Lelkem takarója.
Nagy szemeim olykor
Asszonyoknak intnek,
Minthogyha az öröm,
Az eleven öröm
Pártfogolna minket.
Álcás, vén valómmal
Titkon nyögve, fájva,
Ifju színnel megyek,
Csúfolódva megyek
Az öreg halálba.
ÉN KIFELÉ MEGYEK |
|
|
Egy-egy szitok, szép szó, üvöltés
Jön messziről még-még utánam,
Zúgó fülemig alig ér el,
Mértföldeket lép-lép a lábam:
Én kifelé megyek.
Hátul: egyre messzebb az Élet,
Elől: jön-jön az Ismeretlen,
Nem gyűlölöm, kiket gyűlöltem,
Nem szeretem, kiket szerettem:
Én kifelé megyek.
Mit hagyok itt, nem is tudom már,
Messzebb-messzebb visz minden óra.
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.
|
|