EGY RÉGI-RÉGI FŰZ

Ez a nagy, szomoru fűz
Az én falusi fáimmal szemben
Nem bólintgat kínkeservesebben,
Mint egy régi-régi fűz,
Egy régi-régi fűz.

Az is felnőtt nagyszerűn,
Az is azt hitte, hogy nem lesz párja
És boldog párját mégiscsak várja
És bólintgat nagyszerűn,
Keserűn, nagyszerűn.

AZ ÖREG KÚNNÉ

Tíz gyermeket hozott világra,
Küzdésre, búra, de vitézül,
Szalmás tetőjü kunyhójában
Az öreg Kúnné halni készül.

Benn az ember göthöl a padkán,
Tüdőjének, mint a rossz sípnak,
Meg-megcsuszik lélekző hangja.
Künn vad, téli szelek sivítnak.

Két elviselt, nyomorult ember
Nézi egymást kínnal, haraggal
S meglegyinti a szalmás kunyhót
Szárnyával az ős végzet-angyal.

Sohse örültek s itt maradtak,
Gyermek-haduk fut elszéledve
Szerte e szomorú világban
S ím, kiszáradt életük nedve.

Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség,
Gyermek, rongy, szégyen és a többi
S végül a legnagyobb parancs jött:
Tessék a tüdőt kiköhögni.

Az öreg Kún a multra gondol,
Eszébe jut a lakodalma.
Ölni szeretne. A mécs pislog
S a vénasszony ránevet halva.

RETTEGÉSBEN A FALU

Félve járnak a mulatók
S az ifjak lehalkitják a nótát,
Mesélnek a vénemberek
S nagyot sóhajtanak az anyókák.

Retteg most a magyar falu,
Csönd legyen, mert most mindenütt kémek
Leskődnek a téli mezőn,
Nagy csönd van a faluban most: félnek.

De hó alatt, falu fölött
Majdnem tavaszi szelek dudolnak:
Holnap már derülés jöhet
S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap.

ÁLDOTT, FALUSI KÖD

Beteg vagyok, egy kis faluból
Leskődöm vissza a világba
Hidegrázós emlékezéssel:
Hátha üldöznek, hátha, hátha.

Félek a sugaras napokon,
Minden kicsi látástól félek
S ha ablakomból messzelátok,
Reszket és nyög bennem a lélek.

Minden aggaszt, minden fáj nekem,
Ami a multam visszahozza:
Derült horizon, üzenet, fény,
Sejtett sóhajtás, hírlap, posta.

Mindentől félek nyugtalanul,
Már nincs se alvásom, se álmom.
Én istenem, hogyan is függök
Ezen a zord élet-párkányon?

De néha reggel késik a fény
S ülök büszkén, dölyfös örömben:
Köd a falun és én érzem jól,
Hogy biztos vagyok e szent ködben.

Érmindszent

ŐSZI, FORRÓ VIRÁG-HALMON

Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.

Röhögő pirosak,
Epés violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.

Filozófus kékek,
Haragos zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.

Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.

Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagy fejű.

AZ ELSÜLLYEDT UTAK

Hívott a titkok nagy mezője,
Kellette magát száz sima út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,
Ragyogón és virágba veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,
Befogtak új, csodás illatok
S száz út végén nem vettem észre,
Hogy már minden utam elhagyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,
Ködbe és éjszakába borult
Rét, út, virág, illat és udvar,
Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,
Emlékek és borzalmak között
Taposom a vaksötét pusztát,
Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba
Elsűllyedt azóta mind az út
S távolból hallom, ködben, éjben,
Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

A HATALMAS TÉL

Törvénye van a Nyárnak
S nincs törvénye a Télnek:
Nyáron némák a faluk,
Télen pedig kótyagosak,
Összevissza beszélnek.

Fázón átüzengetnek,
Jéggel, hóval borítva:
»Hé, szomszéd, most mondja meg,
Szeretem a más titkait,
Van-e valami titka?«

És szólnak, üzengetnek
A kis faluk így télen.
Szeretik egymást nagyon
S hófedeles házaikat
Ki-kitárják kevélyen.

És mindent elárulnak
A hó alatt a falvak:
A kis falusi erőt,
A sok mihaszna életet
S a nagy téli hatalmat.

S ha jön a Nyár, szégyenli,
Hogy megbotlott, megcsetlett:
Nyáron néma a falu,
Titoktartó s az emberek
Dolgoznak és szeretnek.

Dolgoznak és szeretnek,
Némán, izzadva, félve
És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.

FEDJÜK BE A RÓZSÁT

Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Szivenszúrt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édes apám.

Jön, jön a December s a rózsa is él,
Rossz virágasszony, céda, pozsgás nő,
De tündér lehet más valakinél.

Fedjük be a rózsát, egy-két év előtt
Orkidea volt nekem a rózsa
S ma is élhetnek boldog képzelők.

Ma is bajt hozhat egy rózsa-senyvedés,
Édesapám, valakit megmentünk,
Nászágy lehet még e rózsa-fedés.

Mert kert az Élet s asszony minden virág
S a póri, pozsgás, nagy, buja rózsák
Szülik a Tavasz minden víg fiát.

Óh, virágos Élet, be szép a csoda:
Mindenkinek van kedvese, nője
S párját megleli korhadt fa, moha.

Minden virágnak van ittasa, párja,
Útszéli fűnek és nyurga gyomnak,
Mert szól a kert: föl, nászágyra, ágyra.

Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Szivenszúrt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édesapám.

A HALÁL PITVARÁBAN

Istenem, Halál, te tudod,
Hogy tőlem elmultak a bálok,
Lakodalmak és hős murik:
Pitvarodban állok.

Gyáván ülök, nem hencegek
S ha valaki azt mondja rólam:
»Üssétek le ezt a kevélyt«;
Én sóhajtok; jól van.

Minden jó, jog, ami lesujt,
Minden megszentel, ami büntet:
Istenem, Halál, pitvarod
Megjavít bennünket.

Sohse szerettem úgy magam,
Mint most a Halál pitvarában,
Megszerettem a multamat
S lépek beljebb, bátran.

Nem lehet az rossz valaki,
Akit annyian űztek, téptek
S rosszabb úr nem lesz a Halál,
Minő volt az Élet.

Istenem, Halál, te tudod,
Hogy vérvevő, szomorú harcban
Űztem, kerestem önmagam:
Rosszat nem akartam.

ALÁZATOSSÁG LANGY ESŐJE

Nyilazott Napod tüzes hője,
Nem volt enyhülésem, Uram
S felhődből rám permetezett
Alázatosság langy esője.

Nézd, ahogyan fejem lehajtom,
Szánom minden dölyföm, Uram
S ha van még bennem gőg-erő,
Szivemmel együtt kiszakajtom.

Mutass nekem egy ellenséget,
Valaki ocsmányt, óh, Uram,
Megcsókolom csúf lábnyomát,
Hogy méltón imádjalak téged.

Elébem kis folyókák hozzák
Szakadt kegyelmed, óh, Uram
S csobog lelkemben kedvesen
A leesett alázatosság.

Szeretnék mindent odaadni
Nagy, szent szeszélyednek, Uram
S szeretnék minden percemben
Nagyon-nagyon megaláztatni.

IMÁDSÁG ÚRVACSORA ELŐTT

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.

Add nekem azt a szent hitet,
Istenem,
Hogy holnapig, óh, nem tovább, nem,
Birom még bátor életem,
Ámen, ámen.

AZ ANTI-KRISZTUS ÚTJA

Bűneim, mint Pokol pálmái,
Égverő bujasággal nőnek
S mégis, mint bölcsős kisdedet,
Mosolyogva engedem át
Egész valómat az Időnek.

Az Időben, új emberekben
Több lesz a megértő nemesség,
Bűnös testem nyelje a Föld,
Bűnös, nagy példám a Jövő
S az Időben megszenteltessék.

Mert jaj nekem: Multért s Jövőért
Vagyok kárhozott, bűnös ember,
Víg, ép, kacagó unokák,
Jövő ember-örökösök,
Legyetek hozzám kegyelemmel.

Mert üdv nekem: szomorú létem
Az Idő óramutatója
S minden bűnöm egy stáció,
Hol a Jövő új embere
Élet-útját vígabban rója.

Keserves út, fölséges mégis,
Ez már az Anti-Krisztus utja,
Aki elvásik feketén,
Muszájul, szörnyűn, másokért,
Hogy a Jövőt fehérnek tudja.

RENDBEN VAN, ÚRISTEN

Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?

Lelkes képem kinek a képe,
Kinek roskadok én elébe,
Amikor minden elhagyott
S nem tudom, ő van-e valóban?

Ki füröszt engem rosszban, jóban,
Kibe olvadok elmulóban,
Kitől kérdem meg egy napon,
Vajon kínomban kedve telt-e?

Ki akarta, ki istenelte,
Bús lényemet így ki nevelte,
Ilyen gyávának, kicsinek,
Hogy makacsul még meg se haljak?

Ki akarta, hogy ne akarjak
S mint csenevész, őszi fű-sarjak
Feküdjek kaszája elé
S így szóljak: rendben van, Úristen?

VIRÁG-FOHÁSZ VIRÁGOK URÁHOZ

Sok évezres áloe-nemzedéknek
Első és utolsó virága,
Csodálatos ember-virág, én,
Lám, még mindig élek.

Bűnben s halálban kinyílt cifra fürtöm
Minden senki rabolja, tépi,
Készülnek buta mű-virágok
S én áldásom küldöm.

Viráguk Ura, titkos Erő, ámen.
Hervassz el engem, itt az óra
S erdődben többé ne nyíljon más,
Csak olcsó ciklámen.

Be szép, be bús, be átkos sorsot kaptam:
Vagyok egyetlen, szent virága
Halódva száz-száz csók-növénynek,
Kik éltek miattam.

S én mag nélkül halálra-szántan élek,
Engem mindenki megcibálhat.
Virágok Ura, be jó lenne
Elmúlni, de félek.

A JÉZUSKA TISZTELETÉRE

A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szivünkbe vernek
Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés.
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy, szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sírunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.

A született Jézus
Született így s kivánta,
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.

ADJON ISTEN MINDENKINEK

Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Általadni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

VEZEKLŐ VIGADOZÁS ZSOLTÁRA

Tudom, hogy magasságba küldtek
S pályám grádicsát mégis sírva hágom.
Rút bűn az én szomoruságom.

Víg zengedezésre hivattam
S gonosz jajjal illettem nagy személyed,
Jehovák Jehovája, Élet.

Feledtem, hogy szent az én testem,
Mert örök Rend fehér folyói mossák:
Csodálatos csodálatosság.

Mindenki szent, ki életet nyer,
Mindenki fia és mindenki atyja
S átkozott, ki létjét siratja.

És egyformán szent minden élet,
Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,
Bűn az életet nem szeretni.

Minden nemzés, a meddőség is,
Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,
Belső sebek s varral-verősök.

Csak örülni szabad, örülni,
Ellankadni soha: mindent lebírni,
Sírni nem szabad, sohse sírni.

Jehovák Jehovája, Élet,
Minden jajom víg-hahotázva szánom,
Bocsásd meg a szomoruságom.

SZELÍD, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szívemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek,
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza, az ajkam: (Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes
éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, viselj
gondot rám, ámen.)

KÖNYÖRGÉS VÍG HALÁSÉRT

Kiáltsák be a zengő Űrbe:
»Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet.«

Csak békétlen ne legyek akkor,
Én Istenem, még ismeretlen,
Add akkor végre, hogy szeressem,
Cirógassam meg magamat.

Sebeim arany-pikkelyeknek,
Göthömet szűz mámornak lássam
S hunyt életem egy pillantásban
Villanjon, mint táncos kacaj.

Pompáztasd rám a mosolygásod,
Szóljon víg harsonád zenéje
S én induljak el a nagy éjbe,
Mint ki nagy kanállal evett.

Érezzek egy bolond fölségest:
Szépen éltem, sok-sok jót adtam,
Köntösöket tépnek miattam.
Éljen. S elnyel az Űr.

NE SÚJTS BÉNASÁGGAL

Ki gőgös volt, már lakol itt lenn,
Jaj, ha engem is büntetni fogsz
Keserű gőgömért:
Félek törvényedtől, Úristen.

Jaj, hogyha hamar rámbocsátod
Nehéz csapásaidnak sorát,
Mert irigyeltetém
Pávás kedvemmel a világot.

Jaj, hogyha béna lesz belőlem
S az utcasarki víg szánalom
Morzsáit lesem én,
Ki hivalkodtam pompa-gőgben.

Jaj, hogyha majd sajnálni fognak
Irígy dühöngők, várakozók,
Okos, pörös felek,
Kik törvényedben bizakodnak.

Béna koldussá ne tégy engem,
Hiszen magad is megcsufolod.
Tudod, hogy gőgömet
Csak mutatom, vágyom, esengem.

(Sok élet-serleget kihabzsolt,
De tudod, hogy szomjan szenvedett,
Álkevélyen, sírón
És mégiscsak igaz fiad volt.)

EGY AVAS KÉRDÉS

Gyáván, miként illik a vénhez,
Szegény, fáradt, félénk poéta
Valami nagy dolgot megkérdez,
Avas, bánatos dolgot.

Lesz, mozog és elfogy az ember.
Itt egy nagy Valaki kormányoz.
Nem látni őt emberi szemmel,
De itt van és kormányoz.

Ha elfogyunk, hát miért jöttünk?
S ha jöttünk már, miért a nagy gond?
Miért a sok bús bölcs közöttünk?
Itt valaki kormányoz.

Itt: van egy legnagyobb Valóság,
Ez valami szent, rendetlen rend
S az élet egy régi adósság,
Amelyet le kell róni.

Az élet egy régi, rossz emlék
S az a nagy Valaki akarja,
Hogy az eszéből ki ne essék
Emléke egy köd-multnak.

Itt nem segít templom, imádság,
Fogadja el sorsát az ember.
Ne várja, hogy mások megváltsák:
Szenvedjen és haljon meg.

AZ URAKNAK URA

Már-már lelkem csúf bűnök veszték
S jöttek békés esték:
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.

Lemenő, szép Nap volt az arca
S könyörület rajta.
Az élet be sok újat hozott
S Isten nem változott.

Falusi, nádas iskolában
Már ilyennek láttam,
Ki rossz helyett jó és új szivet
Adhat mindenkinek.

Hajunknak egy ősz, hulló szála
Följegyzett bú nála
S ha bűnös lény tőle elköszön,
Ő vár, míg visszajön.

Nem rója meg sok vétkeinket,
Mert ő szeret minket
S poklok felé visz bár az utunk,
Ő int s visszafutunk.

Bennünk él s be jó hinni benne,
Ez ős szerelembe,
Ő még a temetőn is virít,
Ő a gyermeki hit.

Fölemelt és vérem lemosta,
Szivem visszahozta,
Sebeimre áldóan szedett
Balzsamos füveket:

Édes-ernyedten várok várva
Most már a halálra.
Szemem: övé volt, kezem: keze,
Mindent ő végeze.

Háboruba el ő bocsájtott
S bűnökből kihántott.
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.

VALAKI UTÁNAM KIÁLT

Bércek, tavak, folyók, sinek,
Bámész, új népek, új napok,
Be sietek, be rohanok,
Be szaladok, be sietek.

Napot lesek ma hegytetőn,
Holnap Holdat egy új uton,
Holnapután már nem tudom,
Mire figyelek lihegőn.

Panorámás, lázas világ,
Lakasd jól a szemeimet,
Fogd be jól a füleimet:
Valaki utánam kiált.

BOLDOGOK AZ ÖREGEDŐK

Hajh, mások szépen elfogyasztják
Ifjú életük sok malasztját.

Másoknak az öregség semmi,
Mások meg tudnak öregedni.

Egyszer-kétszer testük kirázza
Az ifjuság maláriája.

Aztán szépen pihennek, ülnek,
Mosolyognak és megvénülnek.

Napjaikat nyugodtan fejtik:
Betegek voltak s elfelejtik.

A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,
A csókot hűlve kanalazzák.

Nem bántja őket ifju bánat,
Nem értenek, de megbocsátnak.

Csak én tartom ifjan az arcom,
Csak én vívom mindig a harcom.

Csak én vagyok bánatos, orzó
Öregségben is ifjú torzó.

Simító lapja a redőknek,
Irigye az öregedőknek.

ELSŐ SZERETŐM ÖLÉBEN

Virágos, kék pad-teritőmről
Sikoltok vígat és nagyot:
Most szememről letépett kendőt
Lengetek az Élet felé,
Élet, én élni akarok.

Élet és Halál: majdnem-egyek,
Nagy rokonok, nagy különök,
Két orcámon egyszerre cuppant
Forró, vitázó csókotok
És én most Hajnalt köszönök.

Hajnal, Hajnal, nem szabad menni,
Új élet, új riadalom:
Új fürösztő vize a létnek,
Én a virágot gyökerén,
Szabad, nagy mezőn akarom.

Visszajövök és ujraélek,
Ki akar egy új szemfedőt?
Én ráérek másat szerezni
Ezer, piros, szép, várt öröm,
Ezer szép Holdtölte előtt.

Élet, gyere, most csókolózzunk,
Minden lehed tüdőmbe száll,
Csókos szádra, meleg öledbe,
Szent nászágyadra kergetett
Másik szeretőm, a Halál.

DURUZSLÁS A JÉGVEREMBŐL

Hűvös van nagyon tegnap óta
És nagyon sok a fürge ember
S tele van az egész süket Föld
Jégveremmel.

(Muzsikás Élet, mostanában
Sokat gyujtsz rá nagy indulódra.
Hozzám nem jut, csak vér-dalodnak
Holt ekhója.)

Vak a világ s táncos szinekben
Mégis hogy játszadoznak mások.
Nekem sápadtak szinek, percek
S látomások.

(Szinek, cifra, meleg leánykák,
Szoknyátok mért van összegyűrve?
Szemem meresztem: minden elmult,
Minden szürke.)

Ízek kallultak, parfüm elszállt,
Mintha a Nap dermedve járna
S én jégvermemből duruzslok föl
Ezer nászra.

(Egek ringyója, ölelő Nap,
Sohse láttalak hevesebbnek,
Csak engem ölelsz egyre-mindig
Kevesebbet.)

KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

NEM JÁTSZOM TOVÁBB

Hunyok, de nem kell a hunyósdi,
Pedig érkeznek szép szavak.
Nem játszom tovább, bánom is én,
Hogy »föl«, »csitt«, »szabad«, »nem szabad«,
Bánom is én, bánom is én.

Nem akarom, amit akartam,
Nem akarom, aki akar
S a gyűlölőket bánom is én,
Engem most szent közöny takar.
Bánom is én, bánom is én.

Megistenülök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért.
A többit pedig bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.

SIRATÓ EMBER DALA

Ravatalra rakom
Halk szobában szépen,
Amit kerülgettem
És amit elértem.

Minden ravatalnál
Szivem épül, dobban,
Vigabban temetem
Minden új halottam.

Minden éjszakában
Más zsoltár vagy nóta:
Más borért megyek el
Minden siratóba.

Minél kevesebben
Maradnak az álmok,
Annál virrasztóbban,
Nótásabban járok.

Éjfélkor-éjfélkor
Már elmondom dalba,
Hogy teszem majd magam
Föl a ravatalra.

Én árva magamnak
Nem lesz siratója,
Senki a világon
Ne tudjon majd róla.

AZ IFJÚ RAJNÁNÁL

Ma tehát az őszös Svájc:
Ma itten, holnap ottan,
Mindig csodálkozással,
Keserü döbbenéssel,
Görnyedten és unottan.

Nézzük egymást a Nappal
(Most van lehorgadóban):
Két rokkant, öreg bajnok,
Leeresztett sisakkal,
Illendő tisztelettel.

Bástyás korcsma-verandán
Véletlen ez az óra:
Halott, nagy, hősi tornák
S örömtelen vitézek
Nyár végi áldozója.

S a hetyke, ifju Rajna
Zöldes, habos palástban,
Fejedelmi palástban
Fut közöttünk rivalgva,
Vitézi útra kelve.

S én öreg bajtársamnak
Gonosz mosollyal intek:
Mi is tudtunk örülni
S ma nem tudunk örülni
Ennek-örömeinknek.

S ő, miként a halálnak,
Úgy köszön nékem vissza
Öreges, bús mókával:
»Hát holnap hol talállak?
Vajon holnap meglellek?«

Rheinfelden

TARARRAROM, HAJH, TARARRAROM

Nótás este, most szaladnak
Zengő szívvel, dalra lépve
Muzsikáló vérü lyányok,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Boldog legények ölébe.

Sunyi tavasz, szelek nyögnek,
Felhők sírnak, erdők zúgnak.
Óh, be csinos temető-dal,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Az Életnek, a hazugnak.

Szent alkalom; hasztalan csalsz,
Nem csókos láz öli testem.
Uccu tavasz, nekem mindegy,
Tararrarom; hajh, tararrarom,
Én a csókot befejeztem.

Emlékezés, hasztalan hívsz,
Víg tavaszba, nótás tájra.
Dudolgatok, elveszett már,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Régi testem sok csodája.

Száz láz-virág beteg kertje
Virít, táncol most előttem,
Nincs örömem a tavaszban,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Dalban, harcban, borban, nőben.

Nagy, friss dalok, éllel csengők,
Nagy harcaim, bátrak, szentek,
Elmultak s a késő nóták,
Tararrarom; hajh, tararrarom,
Vén ajkamon dideregnek.

Nótás este, most rohannak
Csókra, harcra, akik tudnak,
Én kidőltem s nótát zsongok,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Az Életnek, a hazugnak.

A HALÁL: PIRKADAT

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

Most, most e pillanatban élek:
Most jönnek az ízes emlékek.

Nem ad ennyi, bő száj-ízt soha
Sem patika, sem úrvacsora.

Pap, orvosság most félre, félre:
Emlékszem az anyám tejére.

Jönnek az ízek és illatok
S megdicsőült ínnyel halhatok.

Érzem első fogamnak kínját,
Az első szó bús csínját-bínját.

Számban van az, amit homlokon
Csókolt reám az első rokon.

Első figyelése a dalnak,
Első gondolatok, fájdalmak.

Első lyány, első poéta-út
Édes nyállal számban összefut.

Első sikerem, első tornám,
Első göthös bűnöm, tivornyám.

S azután fényes rettenetek,
Miket halódva is szeretek.

Nagy mámorok, hős búsulások,
Mindig újak és mindig mások.

Féreg-magyar harcok, kicsinyek:
Dobtam szivem s nem tudtam, kinek.

S egy asszony, akinek a csókja
Még most, talán most is, jó vóna.

Ízzel, illattal tele a szám,
Most, most az élet pirkadatán.

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

EGYRE HOSSZABB NAPOK

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

FÁJDALMAS, BÚS KITÉRŐ

Háborus völgy, nem tudlak nézni,
Nem bírnak már a szemeim, nem:
Forgok, mint egy véres pojáca,
Túl egy hegyen s egy hegyen innen.

Túl egy hegyen, mikor nem voltam,
Hegyen innen: ha majd nem élek.
Mennyi szeretet innen és túl
S e kis stáción mennyi vétek.

Hogy gyűlölök és hogy gyűlölnek,
Hogy harcolok mindenki mással.
Ha születünk, akkor halunk, jaj,
S megszületünk az elmulással.

Óh, élet, te, háboruk völgye,
Be megtettél harcos hazugnak,
Utamból be kitéritettél,
Óh, be utállak, óh, be unlak.

Óh, te, fájdalmas; bús kitérő,
Két hegy között nyílt seb az égre.
Békéből jöttem s a hegyen túl,
Tudom, békével vár a béke.

Végetlen békéből buktam le,
Hol híre sincs a harci gondnak
S itt úgy kell ütni, marcangolni,
Mint egy komédiás bolondnak.

Addig, amíg a nagy világ-csók
Nem cuppant újra vágyva értünk,
Addig, míg majd élünk valóban,
Akként, mikor nem völgyben éltünk.

De addig, addig, be sokat kell
Ejteni, űzni, futni, esni
S egy megszakított örök csókra
Dúlva, jajgatva emlékezni.

LELKEM SZERELMES FATTYAI

Ál-bölcs igék, illó harag,
Villant öröm, játszó szavak,
Lelkem szerelmes fattyai,
Be bánlak, hogy elszórtalak
Benneteket.

Gond-feleség a nyakamon,
Siratlan titkok titka nyom,
Bús házasságba befogott
Egy papos, álnok hatalom
Törvényesen.

Lelkem most erkölcs és teher,
Vén, bús kisdedeket nevel.
Járok velük talárosan
S a többi fattyu siheder
Kacag reánk.

Be szép az élet, míg ledér,
Aki már töpreng, az nem él,
Mint száz vén gondolat-gyerek
Egy vidám fattyú többet ér,
Vidám s hazug.

Élet, küldj még pár szeretőt
És küldj a csókhoz víg erőt,
Lelkem szerelmes fattyai,
Táncoljatok szivem előtt,
Ne hagyjatok.

AZ ÁGYAM HÍVOGAT

Lefekszem. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, tavaly még,
Tavaly még más voltál.
Más voltál: álom-hely,
Álom-hely, erő-kút,
Erő-kút, csók-csárda,
Csók-csárda, vidámság,
Vidámság. Mi lettél?
Mi lettél? Koporsó,
Koporsó. Naponként,
Naponként jobban zársz,
Jobban zársz. Ledőlni,
Ledőlni rettegve,
Rettegve felkelni,
Felkelni rettegve,
Rettegve kelek föl.

Fölkelni, szétnézni,
Szétnézni, érezni,
Érezni, eszmélni,
Eszmélni, meglátni,
Meglátni, megbujni,
Megbujni, kinézni,
Kinézni, kikelni,
Kikelni, akarni,
Akarni, búsulni,
Búsulni, elszánni,
Elszánni, letörni,
Letörni, szégyellni,
Szégyellni. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, koporsóm,
Koporsóm, be hívsz már,
Be hívsz már. Lefekszem.

KEZDENEK NYAKUKBA VENNI

Kezdenek már nyakukba venni,
Hurráh, hurráh.
Milyen jó nem-ismertnek lenni,
Kezdenek már nyakukba venni,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.

Éljenek, akik meg nem értnek,
Hurráh, hurráh.
Éljenek, akik a miértnek
Titkaiból semmit se kérdnek,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.

Nem így jöttem, nem ezt akartam,
Hurráh, hurráh.
Kikre rátörtem szép viharban,
Megfullasztnak csúf diadalban,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.

Agyonölelnek és csókolnak,
Hurráh, hurráh.
Milyen jó nem-ismertnek lenni.
Kezdenek már nyakukba venni,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.

MOST PEDIG ELNÉMULUNK

Csókolj szájon, szép hugom: Este.
Némits el és hordd szét a hírt,
Hogy bátyád, a hangos szavú,
Dalait daccal befejezte
S most mondja el utólszor másnak,
Milyen kevés öröme volt
Ennek a bolond dalolásnak.
Csókolj szájon, szép hugom: Este.

Bús vétók és víg vallomások,
Nótás nyögések, mély sebek,
Miattatok zengő kutat
Lelkembe már többé nem ások.
Minden vér-forrás betemetve
S a szent mindent-elhallgatás
Sírján ülnek, némán, keresztbe,
Bús vétók és víg vallomások.

Most már minden, mindenki éljen,
Éljenek az ékes szavak,
De Ady Endre nem beszél,
De Ady Endre ne beszéljen.
Bujdosson el, ha tudja, merre,
Felejtse el, hogy mit akart,
Piros szive kék-holtra verve:
Most már minden, mindenki éljen.

Elnémulunk, szép hugom: Este.
Egy nagy csókkal elnémulunk
S nézzük a süket Éjszakát
Halottakként, húrt megeresztve.
Fogunk talán még csöndbe törni,
De szavunk nem lesz szent titok:
Magunkat és mást meggyötörni.
Elnémulunk, szép hugom: Este.