BAJVÍVÁS VOLT ITT

 

Bajvivás volt itt: az ifju Minden
Keresztüldöfte Titok-dárdával
Az én szivemben a Halál szivét,
Ám él a szívem és él az Isten.


HISZEK HITETLENÜL ISTENBEN

 

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.


»ÖRVENDEZZ, IFJÚ, IFJÚSÁGODBAN«

 

"Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban,
és vidámítson meg téged a te szíved
a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek
útaiban és szemednek látásaiban:
de megtudjad, hogy mindezekért az Isten tégedet
ítéletre vonszon."

Prédikátor könyve XII. 1.

Ajándékodból egy csipetnyi
Maradt az alkonyi órákra
S Uram-Isten,
Most kezdek szépen örvendezni.

Áldott sors, hogy hogy' vettem észre
Idejében az ifjuságom:
Így kisebb lesz
Élő-voltom megbüntetése.

Szivem utja, szemem látása
Sohse volt a szabad hajósé -
S önmagamnak
Valék mindig vak, furcsa mása.

Bölcseség fulánkja sebemben
S tele vagyok vigadozással,
Mert páratlan,
Szentséges dolgot cselekedtem.

Úgy éltem, hogy mind egybefolytak
Multam és jövőm folyókái
S hiú, lármás,
Ifju napjaim sohse voltak.

Vad hévvel vagy tétlen vénséggel
Éltem egyszerre és kavartan,
De nem tudtam,
Mikor van nappal, mikor éjjel.

Nem voltam a hivalkodóknak
Fajtájából való rossz ember
S ifjuságom
Sohse volt: Ma, mindig: a Holnap.

Megállok hát bátran előtted,
Nincs bűnöm, mert nincs ifjuságom,
Uram-Isten,
Én sohse mertem vakmerőket.

S engem ne véníts meg halálig,
Mert tilalomfáid kerültem,
Szépen nézz rám
S a többi - tán holnap elválik.


A GYÜLEKEZET SÁTORÁBAN

 

"Áldozék pedig ott Salamon a rézoltáron az
Úr előtt, mely a Gyülekezetnek sátorában vala,
áldozék, mondom, azon tüzes, ezer áldozatokkal."

Krónika második könyve. I. 6.

A Gyülekezet sátorába
Vagyok galambokkal, kosokkal,
Csaknem tizenöt év óta már
Tüzes, ezer áldozatokkal.

Rézoltárod tüzét véremmel
Hiában öntöztem, nagy Isten,
Sem a te tüzed, sem az enyém
Nem lohadtak vad ereinkben.

És szerencséd elküldésére
Kegyelmedet hiába várom:
Aranykincset érő szép vérem
Ott pusztul el a rézoltáron.

A Gyülekezet sátorában
Nem szabad gyávának sem lenni
S tüzes, ezer áldozatokkal
Nem vagyok mégis semmi, semmi.


A KIMÉRÁK ISTENÉHEZ

 

Te, Isten, ki Titok vagy, tudod,
Hogy én nem vagyok mai gyermek:
Az én ügyem a te ügyed
S ki ellenem támad, azt verd meg.

Mert mi együtt kezdtük a hűhót,
Mert egyformán Titok a voltunk
S ami lázmunkánkban hazug,
Mindent, mindent együtt koholtunk.

Te, Isten, mi egyek vagyunk:
Mikor kimérákba szerettem,
Már ott voltál hátam mögött,
Nehogy kimuljak hülye sebben.

Nógattál folyton, konokul,
Hogy véresen be a bozótba
Törjek magyarul, dalosan
S hogy ne némuljon el a nóta.

Én voltam, Isten, bolond nyilad
S nyiladat most már messzelőtted.
Fölemelt, véres homlokom
Nem ejtem porba most előtted.

Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog,
Nagyobb, több, mint egy élet ára
S én más bolondként nem megyek
Egykönnyen a kálváriára.

Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod,
Hogy ér-e valamit a kardunk
És hogy ér-e az valamit,
Mit együtt kezdtünk és akartunk.

Titok vagy, ős Titok, tudom én,
Velem együtt és a világgal,
De egy percnyi szeszélyedért
Mégsem égek el hiú lánggal.

Együtt kezdtük, vihar-fellegek
Nőttek a fejemre azóta,
Te, Isten, te, Titok, közös
Bűnünk volt minden bűnös nóta.

Mikor még mint kicsi nebuló
Templomban diktáltam a zsoltárt,
Már akkor bűntársam valál,
Már akkor is fölbujtóm voltál.

Éreztem viharos kezedet,
Mely fiatal hajamat tépte:
Te voltál az elinditóm
S kell, hogy te légy utamnak vége.

Az én ügyem a te ügyed is,
Hogyha hivedet meg nem tartod,
Nem hisz benned majd senki sem:
Isten, Titok, elő a kardod.


ISTEN DRÁGA PÉNZE

 

Hát eljöttem a kamattal,
Uram-Isten,
Agyonnyargalt akarattal
Siettem, hogy el ne késsek.

Itt az Élet, itt a pénzed.

Sokat kellett ráfizetni,
Uram-Isten,
Magamnak nem maradt semmi:
Ráment mind a kamatokra.

Gyilkos volt a világ sodra.

Inaimnak frisseségét,
Uram-Isten,
Barna hajam sűrüségét,
Erőmet a vérben, agyban:

Neked adtam, odahagytam.

Drága pénz volt, mindegy most már,
Uram-Isten,
De hogyha már megkinoztál,
Hagyd még nálam drága pénzed.

Drága kölcsön, drága Élet.

Fogatlanul, akaratlan,
Uram-Isten,
Lehessek még hatalmadban,
Uzsorával legyek még ott:

A világban, nyomorékod.

Nagy adóval, nagy kamattal,
Uram-Isten,
Akaratlan akarattal,
Add, egy kicsit visszatérjek.

Csak hogy éljek, csak hogy éljek.


KÖNYÖRGÉS EGY KACAGÁSÉRT

 

Lukács Hugónak küldöm

Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.

Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?

Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás híved
Soha tán nem is volna Néked.

Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sirásba fultan.


AZ ISTEN-KERESŐ LÁRMA

 

Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szivemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.


EGY KEVÉSNYI JÓSÁGÉRT

 

Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.


A SZERELMETLENSÉG ISTENÉHEZ

 

A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.

Kikért büntetsz, hogy így szétomoltan
Még mindig fájnak a szerelmek?
Hűs vérüek unokája voltam?

Kikért büntetsz, hogy félve, utálva
Kit szeretek, nem szökök tőle
S nyomorultan huzódok utána?

Boldog minden rossz fiad, leányod,
Kik szerettetvén nem szeretnek,
Vágyakkal őket meg nem alázod.

Boldogok, kik szirthoz hasonlítnak
S nem rózsáihoz hő-vizeknek,
Melyek buzgón, halálosan nyitnak.

Óh, én, világ eleven halottja,
Csúfja, gyávája, elveszettje,
Mindenkinek bús odaadottja.

Óh, én, kinek gőggel szerettetni
Volna szabad csak s nem vagyok más,
Csak másokhoz ösztönzött semmi.

A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.


KAIN MEGÖLTE ÁBELT

 

Uram, én Jehovám,
Tudtam, hogy ölni nem szabad
S Kain megölte újra Ábelt:
Megöltem magamat.

El sem bujdoshatom,
Nem mostam meg véres kezem,
Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam
És most sem vétkezem.

Nincs senkihez közünk
S Te nem adtál elég erőt,
Uram, hogy ketten legyünk eggyek
A te arcod előtt.

És föltámadt Kain,
Ki százszor többet szenvedett
S megölte önmagával együtt
Ábelt, gyermekedet.

E földön senki sincs,
Ki vádolhat halottakat,
Te sem, Uram, az Égben ott fent,
Bár ölni nem szabad.

Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen.


A TÜRELEM BILINCSE

 

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.


NEM ADOM VISSZA

 

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.


A FÖLTÁMADÁS SZOMORÚSÁGA

 

Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomoruan föltámadtam.

Sírom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgotha s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a Multnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.

Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Kik sebeimnek nyílásain
Ujjaikat mártván benyúltak.
Ködök szálltanak
S ködökön át
Megromoltan és feledőn
Hagytam el a Multat.

És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomoru nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.

De jött a reggel, fázva rémlett
És én nem tudtam, micsoda
Emlékek
Tarlójáról jött ez a reggel?

És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,
De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sírhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?

Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben.
Micsoda zsoltárt is tudtam én
Kedvesebben
Valamikor?
Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.

Hallom, hogy távolból érkeznek
Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel
S hol vannak köztük
Állomások?
És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok:
Szemek, levelek, táviratok,
Nem tudom, miért keresnek.

Én nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.

Szőke leány, szent, ifju cédrus
Büszkélkedik fényes napon
Néha előttem
S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én.
Emlékezek, vagy csak fájok?
Ha élnék, ha szeretne,
Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne.

S amott egy-két virágos hajú
Asszonyra nézek álmélkodva,
Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak,
Ilyennek, párnak,
Idegenek és kire várnak?
Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel
S úgy érzem, hogy hátam mögött
Áll egy idegen, másik ember,
Hozzá beszélnek.

Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hüvös,
Mint jégbarlangba orditón
Besivító vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.

És csitt, amott tenger vonít
Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit.
De ez a tenger fenyves erdő.

Igen: tengerek, városok,
Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona.
Ragyogóbbak, szebbek,
Mint a legforróbb látomások.
Volt-e hozzájuk közöm egykor,
Vagy ezt mind mások
Ölelték és csodálták?

Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét,
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga,
Kérdés, kisértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok.

Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat,
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat,
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs,
Senki sem él
És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorg a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.


ÖREG SUHANC VÁGYAKOZÁSA

 

Óh, csókolt csókok, lengeteg asszonyok,
Bűnök keritette, pamlagos életem,
Egy szép, friss testü lyányról
Álmodoznom szabad-e még?

Itt, a falumban virágosak a fák,
Itt a régi suhanc el-elemlékezik
S a régi, szűz kisasszony
Alakját fölidézgeti.

Úgy jár lelkemben, mint késett ibolyák
Fölött júniusban a napsugár heve.
Nincsen szebb, mint az emlék
S egy finom gyermek-hajadon.

Óh, csak még egyszer gyérülő hajamat
Fölborzolná egy lyány, nem érintett, szelíd,
Mondván: »Leszek az első
Zsenge és piciny asszonyod.«


CSAK LÁTNI AKARLAK

 

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.


HALK, BÁNATOS SZÖKÉS

 

Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.
Ma június van
S kissé búsan
Jöttem el valahonnan.
Jóéjszakát se mondtam.
Meleg, vihartalan
Nyárban
Tettem be oda a szívem
S a lábam
S szeretném kivonni őket,
E hamar lépegetőket.
Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.


A HOLNAPUTÁNI ASSZONYKÁK

 

Déli órák, kacagó terek,
Vidám utcák,
Ti tudjátok, hogy szinte meghalok
Azokért néha,
Kikre bátran nézni se merek.

Vén voltommal, jaj, mit áhitok?
Kezdődő nők,
Álmomban is tapossák a szivem
Piciny és pompás,
Hosszú szárú topánkáitok.

Bús okosság, adj nekem erőt
Lemondásra,
Hogy fordítsam el mindig arcomat
Holnaputáni
Édes, apró asszonykák előtt.

Süldő istennők, ím, elereszt
Vágyó arcom
Benneteket talán örökre már:
Veronikákul
Asszonyibb nőket hív a kereszt.

De még egyszer hadd nézzek halott,
Szomjas vággyal
Ellebegő, drága, friss testetek
Után és sírva,
Kis kisasszonykák, utánatok


TALÁLKOZÁS EGY GÉPKOCSIVAL

 

Nincs városom, nincs jó hajlékom
S mellettem suhant el gépkocsin
Egy vörös asszony, csipkés, vékony,
Tavaszi éjszakán.

Nem tudom, ki volt, de megnézett
S vágyam leszedte dús fátyolát
És már mint meztelen igézet
Ragyogott és szaladt.

Soha se fog most már megállni,
Gépkocsija rohanva viszi,
Mert csak egyszer lehet találni
Illendő valakit.

Ő valakit talált az éjben,
Ki általa lelt volna hazát
S ő most szalad tovább sötéten:
Mikor találkozunk?


A HARMADIK EMELETRE

 

Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszú az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne erőltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:
Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.


VALAKI, VALAKI EMLEGET

 

Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyiről.
Gondolkozom: kiről, miről,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélytől
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesző
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.


MOST ÖLELNE VALAKI

 

Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.

Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.

Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Most ölelne meg valaki,
Szép nőstény, könnyes és szánó:
Bűnbánó és dalos némber,
Víg bűnbánó.


A SZERELEM EPOSZÁBÓL

 

(Töredékes bevezetője egy soha meg nem irandó
s meg nem írható hőskölteménynek)

Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott, vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.

Melynél szörnyűbb téren Atilla se harcolt,
Melyet női testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak.

Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.

Valami hős harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermekemet ölte meg a hőség,
Meddő táborozás, meddő vakmerőség.

Csókkal, csókfélével birom én és bírtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam.
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sírások, ezek voltak szépek.

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön-vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.

De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes hímként csaptam nő-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.

E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.

Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber másik.

Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.

Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legelőször kényszeritett térdre
Asszony-ember előtt kicsi, kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.

Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem,
Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te híven megtartod:
Hitedet megőrzéd s megharcoltad harcod.

Mérges nyilak belém nemegyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha újra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.

Tetsző, hazug-szűz dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?

Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tető s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rímben.

Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.

Mindig az a játék s mindig véres torna
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.

Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó,
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszerűen; költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.

Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam
S érdemes harctéren esek el majd holtan.